Budapest, 2015. december 26. Szombat 10 óra Somogyi Péter lp.
LÉNYEGLÁTÓK Lekció: Jn 1,18 Alapige: Jn 1,14 „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” János apostol, aki valószínűleg legvégül jegyezte le az örömhírt a korábban megírt evangéliumi iratok ismeretében, az Úr Jézus Krisztus földre érkezésének egy mély és sajátos oldalát mutatja meg a Szentlélek vezetése, ihletése által. Az 1. század közepén született Alexandriai Kelemen fogalmazta meg azt, hogy „Az utolsót [ti. evangéliumot] János írta, mert belátta, hogy a testi dolgokat tárgyalják az evangéliumok, tanítványai pedig arra buzdították, és a Lélek isteni módon arra ihlette, hogy lelki evangéliumot állítson össze.” (Euszebiosz Egyháztörténete VI., 14, 7). Teljes az összhang a születés- és gyermektörténeteket is leíró Máté és Lukács evangéliumával úgy, hogy talán János összpontosít leírásában leginkább a részletekben rejlő lényegre. Ma így figyeljünk azokra, akik számomra lényeglátókként vallanak a karácsonyi örömhírről.
2
Nagy ajándék, ha az ember meg tudja különböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelentől, a valódi nagy dolgokat a tulajdonképpen kis dolgoktól. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon mi maradna a karácsonyból, ha a mi „kis örömeink” elmaradnának, Isten „nagy öröme” vajon betöltene-e minket? Mert János apostol ennek, az éppen a Lukács írása szerinti evangéliumban leírt „nagy öröm”-nek a kifejtését írja le ebben a csodálatos mondatban: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Hatalmas dolog történt, amely az üdvtörténet egészét átöleli. Mert nem az a legnagyobb kérdés, hogy mit tett az ember karácsonykor, hanem az, hogy mit tett Isten. Mi általában arra a reakcióra figyelünk, ami az ember oldalát mutatja be. A leglényegibb azonban az az akció, amit Isten cselekedett. Ézsaiás próféta szavaival: „Csodálatos a terve, hatalmasan hajtja végre.” (Ézs 28,29). Pillantsunk bele ebbe a csodálatos tervbe és hatalmas kivitelezésbe. Volt egy korszak, amiben teljes összhang volt Isten és az ember között. Isten szabadon érintkezett az emberrel, és belső közösségük volt egymással, az Édenben volt egy kert, és azt olvassuk erről, hogy „szellős alkonyatkor sétált a kertben” (1Móz 3,8) az Úristen. Az ember azonban bűnbeesett és fellázadt, elszakadt Istentől és megromlott, félt a találkozástól: „az ember és a felesége elrejtőzött az Úristen elől a kert fái között” (1Móz 3,8). Szembeszállt Isten Igéjével, magával Istennel, az Ő akaratával, tervével, teremtői szándékával, rendjével. A felborult rend és megszakadt kapcsolat következménye a halál és a végső romlás lett. A test és lélek harmóniájában élő ember megromlott és elszakadt testestőllelkestől az Élet forrásától. Ezt a földhözragadtságot jellemzi úgy a Kijelentés, hogy testi gondolkozás, testies élet, istenellenes természet, óember. Nem maga a test a probléma,
3
hanem a bűn rabszolgaságában élő ember, aki nem tud engedni Isten akaratának. Ezért írja Pál így: „Mert akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Róm 8,5–8). Test szerint élni azt jelenti: ellenkezni Isten akaratával. A nagy örömhír az, hogy az ellentétes fogalmak, a „test” és az „Ige” Jézus Krisztusban újra összhangba kerülnek, Isten akarata, terve, teremtői szándéka, rendje testet ölt: „Az Ige testté lett.” Isten nem elfordul végképp az embertől, nem elpusztítja méltó haragjában, hanem közel jön, nemcsak felülről, kívülről, hanem lentről, belülről állítja helyre, gyógyítja meg, szenteli meg. Isten nem kivonul a világból, hanem bevonul abba. A hazugság atyja azt ígérte az embernek az Édenben: „…olyanok lesztek, mint az Isten…” (1Móz 3,5), ha esznek a tiltott gyümölcsből. A valóság pedig az, hogy éppen emberségét, ember voltának lényegét veszítette el az ember. Istenkedik embertelen és istentelen módon, látszólag öntörvényű, önakaratú, miközben rabszolgája a bűnnek, a hazugság áldozata. Az elhangzott ígéret az ember vesztét okozta. Jézus mondja a Sátánról: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44). Az ember nem istenült meg, hanem elembertelenedett. Mi a testet öltés csodája? Az Igazság Atyja ezt mondja az Édenben a Sátánnak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1Móz 3,15). Az asszony utódja, Aki asszonytól született, győzelmet arat a Sátán felett: „De amikor
4
eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (Gal 4,4). Mi történt karácsonykor? Isten lett emberré, olyanná lett, mint mi, hogy a hazugság fogságából megváltson az Ő Igazsága által. Ami lehetetlen az embernek, lehetséges az Istennek, mi nem váltunk Istenné, de Ő emberré lett. Mi nem vállaltuk Őt, és Ő mégis vállalt minket, szava megment minket, nem vesztünket, hanem üdvösségünket szerzi meg. Milyen hatalmas csoda ez! Jézus Krisztus, a második Ádám bemutatja, hogyan lehet Ige szerint élni az emberi testben: „közöttünk lakott.” Sátrat vert Isten közöttünk, az eredeti kifejezés ezt tükrözi. Az Ószövetség idején a szentsátor szimbóluma jelezte ezt a szándékát, jelen volt népe között, a találkozás helye volt ez, a kijelentés helye, de ez a sátor elkülönült a többi sátortól. Isten dicsősége megjelent ott időről időre látható módon, de ez csak előre mutatott arra a sátorozásra, ami Isten Fiában, Jézus Krisztusban megjelent és egészen közel jött. Immánuel, velünk az Isten, Ő a találkozás „helye”, Ő maga a Kijelentés teljessége, az Ige, a Logosz. Így tesz bizonyságot erről János apostol: „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…” S itt vagyunk most annál a csodálatos lényeglátásnál, amire Isten elvezette az apostolokat, és hiszem, mindnyájunkat, akiket magához hív. Mert a legkülönösebb éppen az, hogy az emberi testben láthatóvá vált Isten dicsősége, Isten dicsőséges lénye. Döbbenetes felismerni ezt, hiszen a körülmények, a külső tényezők, az emberi hozzáállás önmagában nem tükrözi ezt. Látni az Úr Jézus Krisztusban az Atya egyszülöttjének dicsőségét, istenségét, hatalmát olyan, mint a karácsonyban, egy kisgyermekben látni a világmindenség Urát. Lehetséges ez? Felülről való ajándékként igen, hiszen a napkeleti vándorok látták, a pásztorok angyali hírt kaptak, Mária és József átélték, később
5
az apostolok közül jelen voltak megdicsőülésénél, majd találkoztak a megdicsőült Úrral feltámadása után. Látták felragyogni, majd kiteljesedni az Ő dicsőségét. Ez Isten áldott Szentlelkének munkája az ember számára, hogy fokozatosan vagy akár hirtelen felragyogtatja Jézus Krisztus dicsőségét. Hiszen ha ezt nem látjuk, akkor tulajdonképpen a lényeget nem látjuk még, lényegtelen dolgok töltik ki és be a szívünket, életünket, és hagynak űrt maguk után. Valódi világosság helyett hamis fények vezetnek minket, múlhatatlan kincsek helyett múlandó kincsek, igazi értékek helyett értéktelen dolgok. Ünnepi hangulat az ünnep lényege helyett, magunk készítette kis örömök az Isten készítette nagy öröm helyett. Imádkozzunk azért, hogy lényeglátók lehessünk, akik látják ott is Isten dicsőségét, ahol az nem szúr szemet. Mert Jézus Krisztus egész élete tükrözi ezt a dicsőséget, az alázatban, szolgálatban, engedelmességben, odaadásban, áldozatvállalásban megnyilvánuló dicsőséget: „telve kegyelemmel és igazsággal.” Dicsőségét ebben a kettőben ragyogtatta fel leginkább számunkra, és ez a kettő elválaszthatatlan egymástól és összefügg egymással. Nem könyörtelen igazságérvényesítés és nem olcsó kegyelemgyakorlás az, ami megjelent előttünk, hanem dicsőséges szabadítás, melyben érvényesül az igazság egészében és a kegyelem teljességében. Jézus Krisztus tökéletesen bemutatta Isten igazságát és Isten kegyelmét önmagában. A bűn büntetést kap, Isten szentsége, igazsága érvényesül, teljes az elégtétel, ugyanakkor a kegyelem teljes és végleges felmentést jelent. Jézus Krisztus születésében, életében, tanításában, szolgálatában, tetteiben, halálában, feltámadásában ott ragyog ez a dicsőséges megváltás. Ezen a karácsonyon is az a nagy örömhír, ha ezt felismerhettük és vallhatjuk Jánossal együtt: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya
6
egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Ha láttuk és látjuk, akkor lényeglátó emberek vagyunk, akik számára ez a valódi szabadság és ünnep biztos alapja. Velünk is megtörténhet, ami Sikárban történt a samáriai asszony bizonyságtétele után, amikor személyesen találkoztak Jézussal az ott lakók: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.” (Jn 4,41). Felismerték, mert miután hallottak róla, keresték a Vele való találkozást, hallották Őt és hittek Neki, és megvallották bátran és örömmel. Ez a testet öltött Ige nagy öröme.
Budapest-Fasori Református Egyházközség | H-1071 Budapest, Városligeti fasor 5. Tel.: +36 1 322 4499 Fax: +36 1 413 1092 | E-mail:
[email protected] | Web: www.fasor.hu
