Lent Írta: Novák Andor
©2015 Novák Andor Minden jog fenntartva!
2
1. Az iroda és a kert Jól öltözött, megnyerő, selymes arcú, szőke, nyakszirtjéig hullámos hajú férfi volt az egyik. Zakójának zsebébe szabályos deltoid alakban hófehér zsebkendőt hajtogatott, zsabós ingének felső gombjait kigombolta. Halántékán néhány verejtékcsepp fénylett. Karjait összekulcsolta a tarkóján, hátradőlt báránybőrfoteljében, melynek lábai az évek alatt mélyedéseket hagytak a szőnyegen. Ugyanúgy, ahogy az intarziás, rózsafából faragott íróasztal, és a vitrines szekrény a keltamintás tapétával borított fal mellett. A férfi egyedül tartózkodott az irodájában. Mögötte, az ablakon át fényesség töltötte be a helyiséget. A fiatalember bőre szinte világított, kese haja glóriaként keretezte fejét. Végignézett a műértelemmel összeválogatott festményein, utána az asztal lapján, a tintatartón, mellette az egyenletesen vibráló monitoron, a papírok halmazán. Keze megmozdult, mintha fel akarná kapni valamelyik ócskaságot, de aztán izmai elernyedtek, és a Full HD monitoron megjelenő Excel táblázatra meredt. Megfájdult a feje, amikor a „napi teendők” utolsó sorában a 666-os számot látta. Ennyi 3
elintéznivaló vár rá – amellett itt van a megbeszélés is: hogy mi legyen a „betegekkel”. Nyilván nem maradhatnak itt, viszont elvetni sem kéne az ötletet. Elég, ha csak a filozófusok kellemes meglepetést okozó elmélkedéseire gondolt. Csöndben ült. Tekintetét a mennyezetre vetette, a csillárra, amely még sohasem volt felkapcsolva, a fali ventilátorra, amelyik egyetlen kört sem tett még evilági pályafutása során. Annyi errefelé a dekoráció. Ekkor süvítő trombitaszó hallatszott. A csillár ágai kimozdultak tehetetlen helyzetükből, a férfi összerezzent. Itt az idő, mennie kell, kardoskodnia egy talán eleve halálra ítélt faj mellett. Leengedte karjait, felállt, elgyalogolt az íróasztal mellett. A vitrinhez érve lehajtotta annak tejüveggel kockázott ajtaját, töltött magának egy italt, lehúzta, majd bátorsággal felvértezve elhagyta az irodát. Kíváncsi lett: a másik milyen érvekkel áll elő. * Szedett-vedett, kócos üstökű, bozontos szakállú férfi volt a másik. Lenvászon ágyékkötőt és himátiont viselt, amely alól kilátszott szőrtelen mellkasa. Egy sarura emlékeztető lábbeli volt mellette – lábait a hideg vízbe 4
lógatta azon a helyen, ahol a folyó elkanyarodott, egy mesterséges árkádon pedig át lehetett gyalogolni a túlpartra. A díszkertet nem lehetett szabad szemmel belátni. A gyümölcsfák ezen a szakaszon hűs árnyékot vetetettek a vízmosásra, zöldellő dombok terpeszkedtek a messzeségben világító városig. Langy szellő fújt, madarak csiripeltek, a férfi pedig a sodrást nézve vízipipázott. Arca köré hálót font a kellemes illatú füst. Ismerte a kert minden pontját, rengetegszer bejárta már, repülőgéppel ő maga térképezte föl, és készített róla atlaszokat. Nem mintha erre szükség lett volna, csupán élvezte a kartográfiát. Hallatta, amint néhány száz méterrel odébb öszvérek gázolnak a folyóba. Oda sem kellett néznie, tudta, hogy most halad át a karaván azon a szakaszon, ahol a legsekélyebb a víz. Azért mégiscsak odasandított. A boltív gyepes emelkedője eltakarta a gyönyörű, kreol embereket, annyit azonban ki lehetett venni, hogy az állatok fonott kosarakban gyümölcsöket cipeltek a hátukon. A kasokat púposra rakták, és a vízipipázó férfi nagyon remélte, a gyümölcsből alkoholra meg pipadohányra is futja majd. A trombitaszó, amely megrezegtette a városban épült irodaházak csillárjait, ekkor hangzott fel. A bozontos férfi megragadta 5
pipáját, nehogy felboruljon az. A folyó habos bodrokat vetett, a szél megélénkült, faágak hajladoztak, koronák suhogtak, a város egyenletes ragyogása vibrálni látszott. Mihelyt a trombitaszó elhalkult, a férfi belemártotta kezét a hideg vízbe, megmosta az arcát, a porhanyós szenet tűzálló fóliába csomagolta, csuromvizes lábára felhúzta a papucsát, végül felkapta a vízipipát és töprengve elindult az árkádon keresztül a város irányába. Muszáj volt kiszellőztetnie a fejét a tárgyalás előtt, átgondolnia mindent. Ennyire fontos az a nyomorult faj? Mi újat adhatnak nekik? Az igazi kérdés azonban sokkal tárgyilagosabb: vajon mire viszik azok után, amiket eddig tapasztalt? Kíváncsi lett: a másik milyen érvekkel áll elő. 2. Zárt osztály A folyosót, amelyen egy kétszárnyú ajtó felé haladtak, piszkos linóleum borította, a falakon elszíneződött mozaik futott. Úgy csikorgott a szakállas férfi papucsa, mint egy olajfürdőért könyörgő rozsdás gépezet. Kis ideig mindenki hallgatott. Már innen hallani lehetett a bolondok ricsaját: a berregéseket, röfögéseket, az állatokat utánzó 6
hangokat, mintha egy óvodához közelednének, ahová imbecillis gyerekek járnak. Az átlagos testmagasságú, jóképű, igazi filmsztár megjelenésű Igazgató Úr – akihez annak idején a felterjesztéssel éltek – sandán pillantott a másik kettőre. Csakugyan nem értette, mik azok a rendkívüli jellemvonások, amelyek miatt kritizálni kezdték a faj elvetését. Most mégis büszkén gyalogolt velük együtt. Szerette gyermekei vállalkozó szellemét. Akadt, amikor már majdnem beadta a derekát a két férfi ékesszóló érveit hallgatva, de aztán mindig visszahátrált, mintha csak sakkozna. – Nos, úgy vélitek tehát, hogy minden jó, amit csináltam? – kérdezte az Igazgató Úr. – Dehogy! – válaszolta a szőke férfi. – De semmiképpen sem rossz vagy elvetendő. – Hamarosan megvilágítjuk a problémát – reflektált a szakállas hippi. – Látni fogod, Igazgatóm, miért jutottunk arra a megállapításra, hogy az, amit kigondoltál, mégsem eleve… halott. Megérkeztek a kétszárnyú ajtóhoz. A szőke kinyitotta, mire az egész folyosót betöltötte a hangzavar. Az Igazgató Úr egy pillanatra lehunyta szemét, némi szégyenérzet árnyékolta el a vonásait. Egy tenyér ért a vállához, amely beljebb tessékelte. Engedett a taszításnak. Tompán hallotta, amint becsukódik az 7
ajtó. Várt egy pillanatot, s csak akkor nézett föl, miután melléhúzódott a két jómadár. Lesújtó volt, amit látott: mintegy félezer felnőtt férfi és nő szaladgált vagy gubbasztott a teremben, akik a legkülönfélébb gyerekjátékokkal játszottak. Némelyek kis műanyagkatonákkal háborúztak, lövéshangokat imitáltak, miniatűr tankokat dobáltak – miután valamelyik hadosztály nyert, annak tagjai felpattantak, és ordítozással, ütlegekkel nyomatékosították a győzelmüket. Másutt, szintén felnőtt férfiak féleszűen heherészve dömperrel szaladgáltak – egyesek, kezükben célba dobásra alkalmas karikákkal ide-oda rohangálva azt játszották, hogy autót vezetnek. Érett hölgyek babák haját fésülték, nyafogtak, siránkoztak, amikor valamelyik férfi meghúzta lányos copfjukat. Nagy divatnak örvendett a papás-mamás, az egymás ócsárlása, a köpőcsövezés… és egyre csak nevettek, szökdécseltek, a földön fetrengtek ebben az áporodott „gettóban”, amely a szellemüket leutánozva önkéntelenül változott ilyenné. De akadtak másmilyenek is. Az Igazgató Úr tudta: velük fognak érvelni. Való igaz, a sarokban gubbasztók mintha nem is ebből a fajból kerültek volna ki – ez pedig adott némi okot a töprengésre. Az emberek zúgó-búgó, féktelen lármáját csörömpölés törte meg. Az Igazgató Úr a 8
hang felé fordult. Fehér köpenyes, séfsapkás ember lépett a helyiségbe, kezében nagymamalábassal és jókora merőkanállal. Ez utóbbival csapkodta az edényt, miközben egyvégtében kurjongatott: – Á la carte… elkészült a finom ebéd… mindenki üljön le! Elkészült az ebéd… á la française! – ordította a séf. Percekig tartott, mire körbejárta a helyiséget, majd miután mindenki letelepedett, csettintett. A konyhából sorban érkeztek a felszolgálók, karjukon négy-négy tányérral. Az Igazgató Úr nem éppen ilyen ebédet képzelt el. Á la française? A neves konyhához maximum annyi köze volt, hogy a tányérokon nagyon kis adagokban mérték a spenótszerűséget. Az Igazgató Úrnak elkerekedett a szeme. Azt hitte, ez valami rossz vicc vagy talán a kísérlet része. Bárhogyan legyen, utólag vis�szagondolva tényleg érdekes volt hallani az igazság bajnokait, akik sápítozva, a felháborodástól önmagukból kikelve megtámadták a békésen falatozó szomszédjukat azért, mert a tányérjukba egy szedéssel több étel jutott. Ekkor az Igazgató Úr elé ugrott az egyik pincér, tenyérrel a mellkasának feszülve, csillogó szemekkel a kétszárnyú ajtó felé tolva, mondván: ez nem neki való látvány. Hamarosan röpültek a porcelántányérok, mindent beterített a spenót. Érett korú férfiak és nők 9
dobálóztak az étellel, a legkülönfélébb „harci sérülések” miatt jajgattak. Kevés híján egy arra röpülő kanál eltalálta az Igazgató Úr kobakját, aki ebben a minutumban döntötte el, hogy ideje távozni. Még hallotta, hogy a francia szakács igyekszik megfékezni az indulatokat, de a folyosó, amely a zárt osztályt kötötte össze egy átriummal, túl hosszú volt ahhoz, hogy fültanúi lehessenek a sikernek vagy kudarcnak. 3. A tárgyalás Az Igazgató Úr elővett a fiókjából egy üvegcsét, melynek tartalma odalent Eau de Hongrie néven fog elhíresülni, és bepermetezte zakójának hajtókáját. Zsebóráján megnézte a mennyei időt, aztán mindhármuknak töltött egy méregerős italt. – Ez kell ide… – mormolta. Az aranyszínű folyadék, amit nagyon soká az emberek a lepárlás tudományának (illetve a malátának) köszönhetően whiskynek neveznek majd el, mézesen csillant a poharak oldalán. Pár percig csöndben ücsörögtek, az italt kortyolták. Gondolataikba merültek. A hippi tekintete feletteséről a berendezésre vándorolt. Nézte az iroda tizenkét alapkövét, rajta a titokzatos neveket, mintha a padló egy 10
gigantikus sakktábla lenne, ők maguk pedig a figurák. Szinte elvakította a jáspisszínű fal, a zafír, kalcedon, smaragd, szardonix, szárder, krizolit, berill, topáz, krizoprász, hiacint és az ametiszt ragyogása. Az Igazgató Úr lehúzta a második adag szeszt, és keservesen felnézett. A jómadarak letették az üres poharukat, hetykén várták a felettesük bizonyára nem túl rózsás beszámolóját. Tudták, a megrovás nem maradhat el. Mégis úgy érezték, náluk van az adu asz, mert a kiszemelt egyedek a többi „beteggel” ellentétben úgy viselkedtek, ahogyan azt várták. Ezt az Igazgató Úrnak is látnia kellett. – Azért nem vagyok elragadtatva. Tengernyi élőlénynek, intelligenciának leheltem már életet az orrlyukába, és valamennyivel elégedett vagyok. Tudjátok, aligha létezik nálam önérzetesebb valaki az univerzumban. De az emberek… Mindent megadtam nekik, ez pedig zavart okozott az életükben. Az embereken keresztül magamat látom, mintha összetört tükör darabjaiba néznék, és ez elszomorító – sóhajtozott az Igazgató Úr, lentebb vonva a tekintetét. – De nem nyavalygok. Nos… ismeritek a nézőpontomat. Most pedig az igazság ismeretében halljuk az érveiteket. – Először is hadd fejezzem ki, mennyire hálás vagyok neked – kezdte a szőke férfi. 11
– Örömömre szolgál, hogy az itteni biztonságot élvezhetem, de engedd meg, hogy vitába szálljunk. Úgy gondolom, bánatod helytelen! Nálad senki sem tudja jobban, hogy a zárt osztályon szaporított emberek… csupán tervek. – Ez igaz – ismerte el az Igazgató Úr. – Na mármost, emlékszel azokra a csoportokra, akik a sarokban alkottak egészen aprócska kompániákat? – Tudtam, hogy ezzel fogtok előállni… Tudjátok, éppen ők azok, akik miatt bennem is van némi bizonytalanság – felelte az Igazgató, és felelevenítette a kívülállók szomorkodó arcát (amely nagymértékben emlékeztetett az övére). Szomorkodtak a társaik miatt, és azért, mert akárhogy is próbáltak valami kultúrát csempészni a többiek agyába, minden szavuk süket fülekre talált. – Szóval… Azok az emberek egy rendkívül súlyos pszichoszomatikus betegségben szenvednek, amit jobb híján filozófiának hívok. Úgy gondoljuk, az emberekben benne van a fejlődés potenciálja, csupán ki kell hozni belőlük a lehetőségeket, amelyhez megfelelő környezet és társaság szükségeltetik. Véleményünk szerint az emberek kulcsszereplőkké válhatnak abból a szempontból, hogy továbblépjünk a törzsfejlődésben. Gondold végig: az embereket figyelve mennyi új 12
ötleted támadhat?! Mennyi kérdéssel gazdagodatsz haladásukat vagy hanyatlásukat látva, mennyi személyiségjegyet találhatsz majd ki általuk, s én mondom, bizony valamennyi te magad leszel. Az Igazgató Úr hízelgőnek találta a szavakat. Mosolyt erőltetett arcára, talán el is érzékenyült, de aztán biccentett, előrehajolt, rákönyökölt az asztallapra, állát a tenyerébe temette, kisujjának körmét rágcsálta. – Mondjátok meg, mi tetszett az emberekben? – kérdezte. – Nekem főleg az, hogy a szóban forgó egyedek képesek szeretni. Jóllehet nem nagy kunszt, de már ez is egyfajta szupranormális pszichikai jelenség. A szerelem, az empátia… és a többi nagyon fontos ahhoz, hogy sikerüljenek a szellemi ugrások, mint például Lemuria vagy Atlantisz esetében… – válaszolta a csupasz mellkasú hippi. Az Igazgató Úr elkapta a tekintetét. A másikra nézet. – Ja… igen! Mint mondtam, engem főleg az érdekel, hogy van közöttük „értelmes” ember. Kezdetben én is féltem a dementia preacoxtól, de aztán rájöttem, hogy a klikkek között sok az eltérés. Ezért fogalmaztam úgy, hogy a személyiségek fejlődése vagy hanyatlása főleg a környezet és a társaság függvénye. Hisszük, hogy megfelelő bánásmód esetén bármelyikünk tanulhat az emberiségtől. 13
Sem a szőke, sem a szedett-vedett fiatalember nem kívánt többet mondani. Az Igazgató Urat látszólag meggyőzték az okfejtések. Már csak az volt a kérdés, mikor szeretné hatályba iktatni az emberiség megszületését. A néma csöndben a hippi suttogott valamit a barátjának, mire az Igazgató Úr abbahagyta körmének rágását, állát kiemelte puha tenyeréből. Újból biccentett. – Lehet, igazatok van. Most, hogy a fejemre olvastatok, eszembe jutott néhány dolog, amit még hozzá fogok tenni az emberi személyiségjegyekhez, de aztán szabadjára bocsátom a legelső sejtecskét. Elégedettek vagytok? – Nagyon is, drága Igazgatóm… – lelkendezett a hippi, a kese pedig oly megnyerőn mosolygott, hogy képtelenség volt ellenállni neki. – De van egy-két feltételem. Azt mondtátok, alkalmasak a fejlődésre. Bizonyítsátok be nekem! Azt ígértétek, hogy általuk nekem is új gondolataim támadhatnak, új fogalmakkal gyarapíthatom szociológiai ismereteimet, illetve sokat tanulhatok az univerzumom határairól és mibenlétéről. Nem akarok csalatkozni, mindent érezni akarok! Felhatalmazlak titeket, hogy segítsétek az embereket egészen addig, ameddig érdemesnek találjátok rá a fajt. Ha azonban ki akarnátok vonulni, akkor 14
azt jelezzétek nekem… a játék kedvéért például úgy, hogy magukkal az emberekkel öletitek meg magatokat. Mindketten bólintottak. – Elhoztátok a szerződést? – Itt van, Igazgató Úr! – mondta a szőke, azzal belső zsebéből elővett egy papírost. Felettesük végigolvasta, azután egy „fizetve” feliratú pecséttel és az aláírásával szignálta. Visszaadta, és furcsamód megnyugvást érzett a lelkében. Mert bár kezdetben el akarta vetni a fajt, mégis jólesett neki, hogy talán nem mentek kárba azok az évmilliók, amelyek megelőzték az emberiségről való ábrándjait. Ez lesz a legnagyobb projectje, és kíváncsivá lett, mivé fog alakulni. Egyvalamivel már most egyetértett: bizonyára sokat fog tanulni az emberiség életútjából, így bármerre viszik majd a gondolatai, következőre még kifinomultabb lényekkel rukkolhat elő, mint örökké nyughatatlan művész. Néhány perc múlva, miután megbeszélték a részleteket, az Igazgató figyelte, ahogy a két cimbora összesúgva kivonul a teremből. A férfi hátradőlt a fotelben, ingatta kicsit a fejét, mintha ezzel felkavarná leülepedett gondolatait, majd hirtelen felkapta az asztalról az érintőképernyős mobiltelefonját, bepötyögte a hívószámot, s mihelyt a vonal túlsó végén meghallotta a kevély női hangot, csak ennyit mondott: 15
– Emlékszel arra a szenvedélyes éjszakánkra, amikor ajánlatot tettem neked? Gyere át, elkezdjük. 4. A megbízatás A gyönyörű lány napsárga miniszoknyában, necc harisnyában, vérvörös topban telepedett az Igazgató asztalára. Keresztbe vetette hosszú lábait, feljebbvalójára nézett, felpöndörített pillái alatt csillogtak a szemei. Csészéből szőlőt csipegetett, majd levervén az ősrégi filofaxot, váratlanul felpattant és a férfi ölébe ugrott. – Drága Igazgató Úr! Annyira örülök ennek a lehetőségnek! Nem tudom, mivel érdemeltem ki! Hiszen én… Az Igazgató Úr sokat mondóan kacsintott, aztán legyintett egyet. – Egyből rád gondoltam. Idefent is jól uralkodsz, az ujjaid köré csavarsz mindenkit, hovatovább sokan szeretnek, így aztán semmiféle nehézséget nem okozhat neked a lenti élet megszervezése. Itt van ez… szeretném, ha elfogadnád. Az Igazgató egy tizenkét csillagból álló diadémot vett elő a fiókjából, átnyújtotta a lánynak, aki a fejére illesztette. Egyszeriben egész lényében megváltozott: meseszép 16
kurtizánkirálynővé lett. Persze combjai továbbra is érzékien zárultak össze a férfi derekán, ajkain a rúzs gyöngyházfényben csillogott, de a szíve majd’ kiugrott a melltartója alól, amit az Igazgató Úr tisztán érzékelt. – Mennyi idő kell, ameddig előkészíted a színteret? – Ahogy azon az éjszakán megbeszéltük, hat nap tökéletesen elegendő. Aztán megpihenek egy kicsit, és kezdődhet a színdarab. – Szeretem a fogalmazásod. Mindig is szerettelek. Hat itteni napszámítás… hm… annyi idő alatt csakugyan lehet teremteni világot! Helyes! A hetedik napon aztán gyertek vissza, és csapunk egy hatalmas menyegzőt. – Muci… ez azt jelenti, hogy a két jómadár is elfogadta a megbízatást? – Ha ők nincsenek, talán az egészet sutba vetem. Ajánlom, hogy amikor odalent lesztek, nekik is köszönd meg a tisztséged. Sőt, azt akarom, hogy együtt dolgozzatok. – Milyen tökéletes hierarchia. Ők vigyáznak az emberekre, én vigyázok rájuk, te vigyázol énrám. – S bizonyára énrám is vigyáznak – vetette közbe az Igazgató Úr. – Tudod, fogalmam sincs, a spirálnak hol a zenitje. Azt mondjátok, én vagyok az univerzum teremtője, Igazgatója, hogy én mindenről tudok, semmi sem kerüli el a figyelmem. Valójában csakis ebben 17
a kiterjedésben vagyok Úr, a többi dimenzióhoz nem értek. Ismerem persze azokat a figurákat, akik a részösszetevőket működtetik, de nincs jogom sem megítélni, sem bíráskodni felettük, így megérteni sem. Téged például úgy fognak hívni a Földön, hogy az Isten, ami bármily szépen is hangzik, pusztán egy ugyanolyan rendfokozat, mint ahogy én nevezem azt a két jómadarat barátaimnak. Az Isten bólintott, azzal engedett lábainak szorításán, hogy feljebb csússzék az Igazgató Úr ölében. –Felkészültem. Mikor kezdjem? – kérdezte súgva. – Van még egy kis időnk – válaszolta az Igazgató, le sem véve tekintetét az Istenről, kinek ajkai egyre csak közeledtek. Az idő aztán letelt. S az onnantól számított hatodik napon már egy különös kis planéta haladt pályáján azon Nap körül, amelynek fején csillagok ragyogtak, vörös kitörésekkel csókolgatta a kozmoszt, lábai alatt pedig holdak terültek el… 5. Lent Valamikor az időben, odalent a Földön, két szomorkás ember lépdelt a hársfák alatt, 18
a kerítés mellett, mely a házakkal körülvett tavat választotta el a padsoroktól. Az egyik férfi magas volt, szürke öltönyt viselt, a nyári hőség ellenére báránybőrből készült kesztyűt viselt, a hóna alá szorított sétapálcájának gombja pudlifejet mutatott. Kimérten, előkelően gyalogolt. A másik férfi az előzőnél magasabbra nőtt, vékonyka bajuszát gondosan nyírta, cvikker csúszott az orrnyergére. Pepita zakóját keskeny vállára vetve gyalogolt a sétapálcás mellett. Kezében papírlapokat szorongatott. Jártában olvasta el a kinyomtatott TRT-antológia utolsó mondatait, aztán visszacsúsztatta a papírost a köteg aljára. Elégedetten bólintott. – Hát nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan akartuk… – kezdte a sétapálcás, amikor is kerékcsikorgás szakította félbe mondandóját. Az utcán, a villamossínek mentén két autó futott össze. A vezetők kikászálódtak, és a szóváltást verekedés, majd az összesereglett tömeg lázas kapkodása követte. Másutt, az étteremben az egyik vendég a pincérhez vágta a spagettivel megrakott tányérját, olyasmit ordítva a személyzetin bemenekülő ember után, hogy: „Ez ízetlen, te szarházi!” Ezek persze eltörpültek a gyilkosságok, rablások, molesztálások… és mindazok mellett, amiket a két férfi tapasztalt az elmúlt pár ezer év során. 19
– Ez a regény azonban… hitelesen idézi a múltat az eljövendő generáció számára háborúkról és szerelmekről! – válaszolta a pepita. – Ezért hívtalak ide, barátom. Itt az ideje, hogy véget vessünk a hadakozásnak. Nincs értelme pocskondiáznunk egymást, miközben egyazon cél miatt vágtunk bele az egészbe. Ez a regény… – mutatott a sétapálcás a lapokra. – Meg egyáltalán a regények értették meg velem, hogy semmi értelme az emberiséggel foglalkoznunk. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Semmi értelme az emberiséggel foglalkoznunk… hanem csakis az egyénnel. A felvirágzás hullámzó, és bizony kevesen vannak, akik azon az úton járnak, amit elképzeltünk. Korszakok születnek, dinasztiák buknak el, de néhány perc alatt össze tudom számolni azokat, akiknek a neve fennmarad majd. Már odafent is őmiattuk kardoskodtunk az Igazgatónak, ezért most meg akarlak hívni egy kis játékra. – Játékra? – Pontosan! Mostantól a tanulás lesz azok játéka, akik elfogadják az élet szabályait. Az Isten közreműködésével felterjesztettem ötletemet az Igazgató Úrhoz, de addig is, miért ne vennénk pártfogásunkba az első új emberpárt? – De mégis, honnan kezdjük? 20
– Mondjuk onnan… – mutatott a sétapálcás egy kicsi bódé felé, amelynek pultjánál egy fiatal író ácsorgott. – Hallgasd csak! Azt hiszem, mindjárt szerelembe esik. Engem már most szórakoztat. A bódénál valóban egy írópalánta ácsorgott. Hónapok óta járkált errefelé, néha csak céltalanul andalgott, de elhatározta: ma színt vall, meghívja a kiszemelt lányt egy étterembe; gondolatban az ágyába. A melegben lélegezni is alig tudott, izgult, kezében sziszegett a szénsavval dúsított kajszibarackszörp. Hebegett-habogott, a pult ablakán kikukucskáló lány azonban megelőzte a fiút, és így szólt: – Ötkor végzek… remélem, ráérsz…
21
