LISSA PRICE A TESTBÉRLŐK 2 - A LESZÁMOLÁS agave könyvek Lissa Price: Enders Copyright © Lissa Price, 2013 Hungarian translation ©Török Krisztina, 2013 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lissa Price: Enders Delacorte Press, Random House, New York, 2013 Fordította: Török Krisztina ISBN: 978 61 5527 247 9 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Olvasószerkesztő: Rácz 1. Péter Korrektor: Horváth Krisztina Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: fantasy, thriller
Legkedvesebb szépkorúmnak, Gene-nek
ELSŐ FEJEZET A kezem a tarkómra siklott, esküszöm, éreztem a bőröm alatt a chipet, pedig ez butaság, mélyen az agyam tövében lapult, felette fémlemez. Csak a heget éreztem, az bezzeg megmaradt, az nem fog eltűnni soha. Nagyon igyekeztem nem odanyúlkálni állandóan. De kényszeres lettem, piszkálgattam, ahogy a szálkát piszkálja az ember az ujjában, vagy a beszakadt körmét. Mindig ott volt, mindig a tudatában voltam, még most is, pedig épp szendvicseket gyártottam a konyhában. Helena konyhájában. Bár már nem élt, és rám hagyta majd egész birodalmát, minden nap szembesültem vele, hogy ez az övé volt. Mindent ő talált itt ki, a profi konyha tengerzöld csempéjét, a közepén a menő konyhaszigettel, minden maradt úgy, ahogy ő kigondolta. Még a házvezetőnő, Eugenia is. Aláírom, Helena ötlete volt az is, hogy Hamson szenátort az én testembe bújva gyilkolja meg, és ezzel végre leállítsa az Öreget. De arról csakis én tehettem, hogy egyáltalán elmentem, méghozzá önként, testdonornak. Jó, nem láttam más megoldást, meg kellett mentenem az öcsémet, Tylert. Ezt már nem lehet visszacsinálni, ahogy az ocsmány chipet se lehet kiszerelni az agyamból. Rühellem a cuccot. Mintha egy mobilt erősítettek volna hozzám, amin az Öreg bármikor és bárhol felhívhat, nekem meg fel kell vennem, mert nincs választásom, nem kapcsolhatom ki. Az Öreg közvetlen vonala volt ez hozzám, Callie Woodland-hez. Két nappal ezelőtt hallottam róla utoljára, amikor a drága kincsét, az Elsőrendű Állomásokat bontani kezdték. Pont úgy beszélt, mint a rég halott apám, ráadásul az ő kódolt mondatát duruzsolta a fejembe: Sólyom rikolt fel, most repülni kell. Azóta is csak ezen agyalok. És ahogy a konyhapult mellett mogyoróvajat kentem a teljes kiőrlésű kenyérszeletekre, úgy döntöttem, kimondom a végső szót: semmi meglepő nincs abban, hogy az Öreg trükközget. Csak kegyetlen, de mit várjon az ember egy szörnyetegtől? - Végeztél? - kérdezte Eugenia. Ledermesztett a recsegő, szépkorú hang. Nem is hallottam, mikor lopakodott be a konyhába. Vajon mióta sasolt? Megfordultam, belenéztem elégedetlenül ráncolódó képébe. Hát, ha ez az én tündérmese életem, a gonosz mostoha szerepe foglalt benne.
- Elég lesz már, kieszed az egész kamrát - morgott. Kamu. Nem egy tucat szendvicset dobtam most össze, tény, de a kamrán meg se látszik, még háromszor ennyi kijönne belőle. Vagy ötször. Hónapokig lenne még kajánk, és rendelni se kéne. Ez volt az utolsó, bedugtam az öncsomagolóba, az meg éles suhintással befóliázta a növényi eredetű zacsiba. - Megvagyok - dobtam a batyumba, és paskoltam össze a két tenyeremet. Eugenia ki se várta, hogy lelépjek, már törölgette a pultot utánam, mintha fertőznék. Naná, hogy én voltam az ő istencsapása. - Nem lakathatjuk jól az egész világot - dörzsölgetett bőszen egy láthatatlan foltot. - Még jó, hogy nem húztam össze a batyu száját, és dobtam a vállamra. - Csak pár tucat éhes felebarátot. Még akkor is az elégedetlen képe járt az eszemben, amikor a kék sportkocsi csomagtartójába hajítottam a batyut. Az lenne a normális, hogy legalább kicsit megesik rajtam a szíve, mert hogy meghalt az anyu is meg az apu is, de nem. Sőt, mintha engem okolna Helena halála miatt. Miközben kis híján ő intézett el engem. Mármint Helena. Dühösen csaptam le a csomagtartót. Csakis azért maradhat, mert Tylert imádja, és ez mindent visz. De én nem tartozom számadással neki. Nem a gyámom. A kezem szórakozottan a tarkómra vándorolt már megint, azon kaptam magam, hogy a hegemet vakarom. Gyorsan elkaptam onnan. A körmeim alatt vér piroslott. Felszisszentem. Zsepit vadásztam a táskámban, és gyorsan eltüntettem a vért. Aztán kimentem a garázsajtón, és a kerten át, a reggeli harmattól még nedves, mohás kőlapokból rakott úton a kerti vendégházhoz mentem. Bekopogtam a rozoga ajtón, hátha visszajött már, de semmi. Lenyomtam a kilincset, nyikorgott. Bedugtam az ajtón a fejem: - Michael? Amióta beköltöztünk a birtokra, nem jártam a kisházban. Már egészen beléivódott Michael illata, az olajfesték- és faforgácsszag keveréke. Michaelnek akkor is mindig jó illata volt, amikor még az utcán éltünk és csavarogtunk. De a hely legsajátosabb jellegét a fantasztikus rajzai adták.
Minden falon ott voltak. A legelsőn csontsoványra fogyott felebarátok nagy, éhes szemekkel. Rongyok lógtak róluk, a derekukon vizeskulacs, csuklójukon karlámpa. A következőn három felebarát marakszik egy almán. Egyikük már a földön hever, megsebezve. Ja, alig néhány hónapja így éltem én is. És a következő rajz még durvább. Sara volt rajta, a barátom. Akit reméltem, hogy megmenthetek. Meséltem róla Michaelnek, és a 37-es Intézetben töltött közös időkről is. Ezek a intézetek mind a felügyelet nélküli kiskorúakra szakosodtak, a marsallok ide gyűjtik be őket. A rajzon Sara élettelen teteme hevert szögesdrótba gabalyodva. Ez már azután volt, hogy felmászott az intézet falára, hogy elterelje rólam az őrök figyelmét, és lesokkolták villámszóróval. Michael nem ismerhette őt, de elég sok kiskorút ismert az utcáról, hiszen ő maga is közéjük tartozott, jól ismerte a végső kétségbeesést és a vakmerő bátorságot. Sara szemébe belerajzolta a végső, önfeláldozó pillantást. Elhomályosult a szemem. Soha, de soha többé nem találok ilyen önzetlen barátot, akár ha ötezer évig élek is. Mindenért lemondott értem, én meg cserbenhagytam. Én tehettem a haláláról. Valaki belépett mögöttem a házba. Tyler. - Majompofa! - kiabálta. Gyorsan megtöröltem a szememet, ő meg odarohant hozzám, átölelte a combomat. És Michael jött mögötte, ott állt mosolyogva az ajtóban. Aztán belépett, és ledobta a táskáját. - Hát visszajöttél - fogadtam. Kisodorta bozontos, szőke haját az arcából. Szerintem meglepte, hogy ennyire aggódtam. - Nézd, ezt Michael hozta nekem - lépett hátrébb Tyler. Egy játék teherautót lobogtatott a kezében, egyből gurigatni kezdte a kanapé támláján. - Merre jártál? - érdeklődtem. Azóta nem láttam, hogy a testbankot letarolták. - Csak belevetettem magam a térbe - vonta meg a vállát. Sejtettem, hogy Tyler előtt úgyse mondana semmit. És azt is sejtettem, hogy látott bennünket Harrison unokájával, Blake-kel kézenfogva. Az Öreg marionettjei voltunk mindketten. - Figyelj, annak semmi jelentősége, amit láttál - hadartam halkan. - És te... te meg Florina... - Annak vége. Csak néztük egymást. Tyler tütülve autókázott, az stimmt, de
azért füle volt. Próbáltam összerakni, hogy is tálaljam neki az érzelmeimet, csak hát magam se nagyon igazodtam ki bennük. Nagy volt a katyvasz bennem: az Öreg, Blake, Michael... minden összegabalyodott. A telefonom felcsippent: három olvasatlan zingem van. - Valaki nagyon szeretne beszélni veled - jegyezte meg Michael. Persze, a zingek mind Blake-től jöttek, azóta próbált elérni, hogy a testbanknál összetalálkoztunk. - Ő az, mi? - folytatta Michael. Zsebre vágtam a mobilt, hátravetettem a fejemet, és megjátszottam a „ne kekeckedj” pillantásomat. - Megyünk vásárolni - jelentette be Tyler. Elég aggodalmasan vizsgálgatott bennünket. - Kapok cipőt. - És engem senki meg se kérdez? - meredtem Michaelre a táskámat markolva. - Könyörgött - vonta meg a vállát. - Mert kinőtte a favoritokat. - Vegyetek két méretet is, amilyen gyorsan nő. Abban azért egyetértettünk, hogy klassz, hogy Tyler megúszta épen és egészségben a majd’ egy évnyi csavargást a jeges utcán, a kihalt, hideg épületekben. - Gyere te is! - zendített rá. - Jó lenne, de le kell lépnem. - Hova mész? - kérdezte Michael. - Csak a régi környékre. Viszek kaját a felebarátoknak. - Segítsek? - Mert? Szerinted egyedül nem boldogulok? De szívtam is volna vissza már, Michaelnek annyira rosszulesett. Tyler eltátotta a száját. - Bocs - nyögtem Michaelnek. - Kösz az ajánlatot, tényleg. De megy egyedül is. Ti menjetek csak cipőt venni. - Utánunk jöhetsz, és ha megvettük, mehetünk együtt ebédelni - vette fel Tyler, miközben megfogta Michael kezét, és bevetette a szokásos könyörgő nézését. Michael és én afféle szülőpótlék voltunk neki, folyton azon görcsölt hát, hogy jól meglegyünk. Én meg másra se vágytam, mint hogy bárcsak visszahozhatnám az igazi anyut meg aput, ami persze totális képtelenség. Ez a legtöbb, amit a családból kihozhatok, szóval a legjobb, ha szorgosan megpróbálom teljesíteni az öcsi kívánságait. A tömött batyut a vállamon egyensúlyozva toltam be az üres irodaépület oldalsó ajtaját. Michael és Tyler - meg persze
Florina - itt húzta meg magát, amikor én bérbe adtam a testemet. A recepciós pultnál szokás szerint egy lélek se. Michaelnek be nem vallanám, de a szívem hevesebben kalapált, markolászta rendesen a félelem. Hegyeztem a fülem ezerrel, összerezzentem minden neszre, bármikor rám törhet a vész. Még a lélegzetem is visszafojtottam. Ismertem a helyet, de a világ folyvást változik. Ki tudja, most épp kik húzódnak meg itt? Milyen felebarátok? A pult mögé mentem, hogy csekkoljam, senki se lapul meg mögötte, hogy orvul letámadjon. Senki. A batyut a pultra dobtam, elővettem a törölközőt, majd tisztogatni kezdtem a pultot. Lépéseket hallottam a hátam mögül, de mielőtt még hátrafordulhattam volna, egy kéz villant be elém, és elkapta az egész batyut. - Hékás! - kiáltottam rá. Dagadt kis kamasz loholt a kijárat felé a cuccal, közben szendvicsek potyogtak szerteszét. - Azt mindenkinek hoztam, nem egyedül neked, kis pöcs! ordítottam utána. De már kint volt, soha nem érem utol. Kirohantam a pult mögül, és szedegetni kezdtem a kaját, amikor valaki a kezemre lépett. - Húzás! Egy lány állt mellettem, a kezében egy fadarab, amit úgy tartott, mint egy husángot. Úgy egy évvel lehetett idősebb nálam. A fadarab végéből rozsdás szögek álltak ki, szóval nem sok értelme lett volna ellenállni. Bólintottam, mire levette a lábát a kezemről. - A tiéd - intettem a fejemmel a félig széttaposott szendvics felé. Felkapta, meg még két másikat is. Már ette is, a csomagolásával se vesződött, harapta a kenyérrel azt is, közben morgott, mint valami állat. Sovány volt, a haja rövid és mocskos, pont, amilyen én is voltam, valaha átlagos iskolás. Én is voltam ilyen éhes, de oda, ahol én lapultam, soha senki se hozott kaját. És már vágtam is, hogy miért nem. Lenyelte a falatot. - Te - lépett közelebb. Megérintette a hajamat. - Milyen tiszta vagy. És hibátlan - nézegette az arcom. - Szilánkos vagy, mi? - Mi? - Hát Szilánkos, tudod. Olyan testbankos. Ott van a chipszarság, a sziliciumszilánk a fejedben - harapott megint a szendvicsből, de már lehámozta róla a fóliát. - Milyen érzés? - került közben a hátamba, hogy szemrevételezze a tarkómat. A leguncsibb göncöt ástam elő Helena unokájának a szekrényéből, de az immár hibátlan arcbőrömet, fényes hajamat és
tökéletes vonásaimat nem lehetett álcázni. A vaknak is tök világos volt, hogy eladtam magam chip-rabszolgának. - Mintha valakinek a tulajdona lennék. A fényes bevásárlóközpont meredek ellentéte volt a törvényen kívüli kerületek csavargóvilágának. Szépkorú biztonságiak őrizték a boltokat, minden elhaladó kamaszt jól megnéztek maguknak. Az egyik kiszúrt három szakadt farmeres, mocskos képű srácot, akik idebenn próbáltak volna boldogulni csavargómód, már riasztotta is a szolgálatot, és kiterelték a srácokat. Ez a hely már akkor is puccos üzletsornak számított, amikor még csak normál szakadék tátongott gazdagok és szegények között. Aztán jött a spóraháború, és a szakadék durván kiszélesedett. Még ha nem is volt minden szépkorú gazdag és minden kamasz szegény, a képlet gyakran egybeesett. Ide viszont csupa menő és lóvéval teli kamasz járt, ragyogtak az illuziófelsőikben meg farmerjeikben, amik minden mozdulatukra anyagot és színt váltottak. Csupa tarka, egzotikus madár, némelyiken napelemekből kirakott kendők és kalapok, amik folyamatosan töltődtek. Mások fénylő, fémes zakójukban hőkontrollchipet hordtak, azt le se kellett venniük idebenn. És a légszemüvegek is alkalmazkodtak a benti fényhez. Akik meg nem bírták az effélét, azok instanthajtóval összenyomták a kabátot meg a sálat és elrakták a pénztárcájukba. Állítólag azért öltöztek ennyire látványosan, hogy senki se keverje össze őket a közönséges, csavargó kamaszokkal. Nekem is volt egész gardróbnyi ilyen papagájruhám, Helena unokájáról szállt rám, de nekem ez nem stílusom. Ezek a kamaszok mind olyan birtokokon élnek, nagy, úri házakban, mint amilyenben már én is. Nekik van gondviselőjük. Nem feltétlenül lehet őket megkülönböztetni azoktól, akiket, mint engem is, a testbank kupált ki és tuningolt fel. „Szilánkos”, így nevezett az a lány. Ezek a kamaszok csakis azért szépek, mert gazdagok. És megengedhetik maguknak a legjobb szépkorú bőrgyógyászokat, fodrászokat, a sok krémet meg szépségholmit, amikkel nagyszüleik elhalmozzák őket. Az ő költekezési szokásaikat nem tépázta meg a spóraháború. Gyorsan leállítottam magam. A szüleik azért nekik is meghaltak. És lehet, hogy a nagyszüleik se olyan cukik, lehet, hogy távolságtartók velük és rájuk neheztelnek, amiért nap mint nap bennük kénytelenek viszontlátni halott fiaik és lányaik vonásait. Mindannyiunk életét megváltoztatta a spóraháború.
A fejemet vakargatva néztem körbe, merre lehet egy cipőbolt. Az éttermeknél beszéltük meg Michaellel meg Tylerrel, de nagyon korán ideértem, mert a hajléktalanok etetése projektem finoman szólva bedőlt. Elég rossz érzés erre gondolni, meg arra, hogy Michaelnek mégis csak igaza volt, nem lett volna szabad egyedül mennem. És nem ártott volna észben tartanom a régi utcai kisokosom aranyszabályait: soha ne engedd el a táskádat!; soha ne állj háttal egy bejáratnak se!; mindig légy harcra kész! A sok melóval mindössze két embert etettem meg, és azok is leléceltek mindenféle köszönet nélkül. Az előtér közepén álló légképernyő-térképhez léptem. - Cipők - mondtam bele a láthatatlan mikrofonba. A kivetítő előrántotta a térképből a cipőboltot, és a levegőbe vetítette a holóját. Ez volt az egyetlen sportcipőbolt. Tyler nyilván a készlet összes darabját felpróbálja, annyival tartozom Michaelnek, hogy a megmentésére sietek. Belőttem magamnak a boltot. Útközben elmentem egy szépkorú nagymama mellett, aki határozottan csinos kamaszlányra támaszkodva bicegett. Nyilván az unokája. Öröm a szemeimnek. Gyökeret vert a lábam. Elektronikus műhang szólt bele az agyamba, és égnek meredt tőle a hátamon a szőr. Az Öreg. Hahó, Callie, hiányoztam? - Nem. Egy icipicit sem - próbáltam nyugiban maradni. - Totál kiment a fejemből. Okos kislány. Akkor bevillant, hogy mindent lát a szemeimen át, gyorsan a hátam mögé rejtettem hát a kezeimet, hogy ne lássa, remegnek. De nem veszem be. Tuti, hogy minden áldott nap eszedbe jutottam. Minden órában. Minden percben. - Mert minden magáról szól, mi? - morogtam, pedig üvölteni lett volna kedvem, csak akkor a biztonságiak azt hinnék, hogy elgurult a gyógyszerem. Sasolni kezdtem őket, hogy nem akadtak-e máris rám, mit beszélek itt magamban. De persze miért is ne beszélgethetnék valakivel egy headseten? De az idegességem még szemet szúrhat. Nem mintha segíthetnének. - Mit akar tőlem? Hogy hallgass végig. Hidd el, te is ezt fogod mindjárt akarni. Jeges borzongás futott végig a hátamon. Fordulj csak balra. Mit látsz?
- Boltokat. Figyelj jobban. Balra fordultam. - Csak egy csokiboltot, egy ékszerüzletet meg egy harmadikat, ami épp zárva van. Még mindig nem figyelsz. Mi van még? Elindultam, lassan. - Vásárlókat látok. Szépkorúakat, van, akivel itt az unokája, pár kamaszt... Igen, kamaszokat. Nézd meg őket alaposabban. Végigsiklott a környéken a tekintetem. Csak nem egy kamaszt kellene kiszúrnom? - Ez valami itt a piros, hol a piros akar lenni? Inkább mindenütt ott a piros. De cseppet sem játék, majd meglátod. Az előtér közepén dekkoltam, körülöttem kamaszok és szépkorúak rajzottak. És most egy bizonyos kamaszt kell megtalálnom. Közben meg annyi van, hogy... észrevettem egy hosszú, vörös hajú lányt. Őt ismertem. Reece. Az a testdonor, akit a gyámom, Lauren bérelt ki, amikor az unokáját próbálta megtalálni. Reece haver volt, de persze akkor éppen Lauren volt benne. Az igazi Reece nyilvánvalóan nem ismer engem, viszont rengeteget tudnék neki mesélni. - Reece - kiáltottam utána. Irtó csini volt, mint mindig, most épp nyomott mintás miniruhában és ezüst körömcipőben. Utánaszlalomoztam, és amikor vagy háromméternyire felzárkóztam hozzá, meg is hallott, megfordult. - Callie vagyok, és te nem ismersz engem - vágtam bele a közepébe. - De én téged igen. Halál fura képet vágott, soha nem láttam ilyennek. A szája sarka félmosolyra húzódott, de valahogy... gépiesen. Valami nem stimmelt. Aztán sarkon fordult, és ment is tovább. - Várj már! - kiáltottam megint utána. De csak ment. Egy szépkorú haladt közvetlen a sarkában. Nem tűnt volna fel, csak volt a nyakán, oldalt egy óriási, ezüstös tetoválás. Valami állatfej, nem láttam rendesen. Talán leopárd. - Reece volt az, ugye? Akit meg kellett találnom. Tudtam, hogy bízhatok benned, Callie. Reece tudta, hogy az a leopárdos szépkorú a nyomában üget?
Nem voltam benne biztos. De bement egy boltba, a férfi pedig lestoppolt a szomszéd üzlet kirakata előtt, mint akit baromira érdekel egy gyöngynyaklánc. Mentem a boltba. Állj! Hagyd őt békén! Pár perccel később Reece kijött a boltból, a leopárdos férfi pedig visszaállt mögé. Én is besoroltam, és távolabbról követtem őket. - Veszélyben van - morogtam az Öregnek. Várd ki a végét! - Valaki van benne? - kérdeztem, és rémes gyanú ébredt bennem. A testbankot felszámolták. Viszont az Öreg itt van a fejemben. És miért ne juttathatott volna valakit Reece testébe is. Na, ettől görcsbe ugrott a gyomrom. Az a gépi hang, a leopárdmintás tetkó. Hogy Reece testét valaki használja éppen. A cipőbolt tűnt fel az orrom előtt, és Tyler meg Michael éppen befelé tartottak. Reece még nem ért oda. - Michael! - kiáltottam felé, remélve, hogy a nagy zaj és a hangos zene nem sodorja el a hangomat. Vagy hat-hét bolt volt még közöttünk, de megtorpant, körbenézett. Csak nem vett észre. Be is ment. Reece is meghallhatott, mert ő pontosan felém fordult vissza, és rám bámult, pedig most nem neki szóltam. Ennyi elég is volt sajnos, hogy a tetkós férfi utolérje, és súgjon valamit a fűlébe. Reece természetellenes mozdulattal rázta meg a fejét, mire a férfi megfogta a karját, de a lány - vagy aki a testében volt – kirántotta magát a fogásból. - Mi ez az egész? - kérdeztem döbbenten. Sötét rejtély bontakozott ki előttem, annyi biztos. - Halljam! Attól, hogy az Elsőrendűt tönkretetted, engem még nem vágtál haza. Nem az volt az egyetlen épületem. A chipekhez most is ugyanúgy hozzáférek. Bármelyikhez. Reece elhátrált a férfitól, és a cipőbolt felé kezdett rohanni. És könnyűszerrel fegyverré változtathatom. - Nem, azt nem - mondtam neki, magamnak, bárkinek. Visszafojtottam a lélegzetemet, és megtorpant az idő. Minden egy pillanat alatt történt: a tömeg elmosódott masszává olvadt, ahogy a bolt felé sprinteltem. Olyan volt, mintha vízben futnék, nem lehettem elég gyors.
Kétüzletnyire voltam már csak, repültem, akár a golyó, amikor sötét hajú, fémes pufilégdzsekis kamasz rohant belém. Az arcát villanásnyira láttam csak, az erős állkapcsát meg az átható szemeit. Rám vetette magát, két karomat lefogva átkarolt, és visszafelé rángatott, el a bolttól, ahogy csak bírt. Mielőtt bármit tehettem volna, rettenetes, szívszaggató robbanás töltötte meg a teret. A centruma az a pont volt, ahol korábban Reece állt. És már csak a vakító, fehér villanást láttam, ahogy eltűnt a lábam alól a talaj, és csak repültem. MÁSODIK FEJEZET Üveg- és fémszilánkok zuhogtak fentről és lentről. A hátamon feküdtem, az a kamasz guggolt felettem, mint valami élő pajzs. Lehunytam a szemem, és a tenyeremet az arcomra szorítottam. Hallottam, hogy egy szépkorú kiáltozik, hogy megsebesült. Mindenfelől rémült és fájdalmas sikoltozás hallatszott, még az is lehet, hogy én is így kiabáltam, fogalmam sincs. Mintha örökké tartott volna, közben meg talán alig pár pillanat volt az egész. Végül a borzalmas csörömpölésnek, recsegés-ropogásnak vége szakadt. Lezajlott a robbanás. Egy pillanatra néma csend borult a bevásárlóközpontra, mintha mindenki visszatartaná a lélegzetét. Aztán egyszerre fújt nagyot mindenki, és a zaj életre kelt megint, csak tompábban. Kísérteties visszhangok sora. Szépkorúak nyöszörgése, kamaszok zokogása. Voltak, akik reményvesztetten kiáltoztak az anyjuk vagy az apjuk után, akiket persze már réges-rég megöltek a spórák. Kinyitottam a szemem. A kamasz, aki a testével óvott, közelebb hajolt, és az arcomat vizsgálgatta. - Rendben vagy - mondta, és félrefordult, valami másra figyelt. - Jönnek a marsallok - és már talpon volt. - Várj már! - ültem fel. - Később találkozunk. Mire felálltam a földről, már nem volt sehol. Leporoltam magamról az üvegszilánkokat. A kézfejem véres volt. Hogy a francba történhetett ez? Hogy változtathatta az Öreg bombává a chipet? Tyler. Michael. Jaj, ne! Kérlek, ne! Felmértem a terepet, a cipőbolt a robbanás legrémesebb középpontjában volt. Rohanni kezdtem, összevissza botladoztam a
törmeléken. Mire odaértem a bolthoz, egy biztonsági épp letakarta Reece testének maradványait a kabátjával. Reece egyik ezüst cipője a földön hevert, a test mellett, a csodás sarka letörött, körülötte üvegszilánkok, mintha csak Hamupipőke cipellője tört volna darabokra. Az én cipőm talpa csikorgott a földet szőnyegként borító törmeléken, ahogy beljebb óvakodtam a boltba. Mindenfelé emberek, a próbaszékeken ülve zsebkendőkkel, papírtörlőkkel, sőt árcédulás zoknikkal igyekeztek ellátni a sérüléseiket, azokat szorították a homlokukra, kezükre, lábukra. És akkor kiszúrtam végre Michaelt egy pult mögött, a bolt végében. A fejét lógatva nézett valamit a földön. Átvágtattam hozzá a bolton. - Michael! - Callie - pillantott rám megkönnyebbülten. - Hol van Tyler? - sikoltottam. Ekkor Tyler felegyenesedett a pult mögül. Néhány karcolás, de egyébként egészben volt. Gyorsan magamhoz rántottam, és csak szorítottam. - Mi történt? - kérdezte. - Robbanás - feleltem halkan. - De miért? - kérdezte. A szeme zavart volt. Fizikai sérülést nem szenvedett, de lelkileg újabb sebeket szerzett, az tuti. - Azt én is szeretném tudni - sóhajtottam. Órákkal később a marsallok teljesen lezárták a cipőboltot, és az előtte elterülő térségből kihallgatási zónát csináltak. Öltönyös nyomozó marsallok más üzletekből kölcsönvett asztaloknál, egymástól hallótávolságon kívül kérdeztek ki sorban minden tanút. Tylerrel mi is beálltunk az egyik sorba. Nem engedtem el egy pillanatra sem, markoltam a vállait, nehogy eltűnjön. Már mi következtünk. Mondjam el, amit tudok? És akkor mit tesznek majd velem? Ha kiderül, hogy hangokat hallok a fejemből? Hinnének nekem? Vagy inkább őrültnek tartanának? Az egyik asztaltól egy kamaszlány állt fel, és a marsall intett Tylernek, hogy üljön a helyébe. Engem meg a szomszédos asztalnál fogadtak. A nyomozóm még az asztal túlsó oldaláról is fölém tornyosult. Vagy százéves, izmos szépkorú volt, a haja ezüstfehér, a bőre lesült. Észrevettem a pisztolyát is, de igazából a villámszórója bénított le. Mármint a látványa. - Neved?
- Callie Woodland. Tenyérnyi légképernyője rögzítette, amit mondtam, hátulról, visszafelé írva láttam a szavaimat, ahogy egymás után feltűntek a monitoron. - Korod? - Tizenhat. - Nagyszülők? Megráztam a fejemet, de gyorsan hozzátettem, hogy Lauren a törvényes gyámom, nem vagyok csavargó, megadtam neki a címemet és a telefonszámomat is. - Mit csináltál itt a bevásárlóközpontban? - Tylerrel, az öcsémmel találkoztunk, hogy cipőt vegyünk neki. - Ő is itt van? Bólintottam, ő meg a légképernyőjére bökött: - Mondd ki hangosan, kérlek! - Igen, itt van, annál a másik asztalnál kérdezik ki éppen. Megvakartam a tarkómat, aztán kapcsoltam, hogy mit művelek már megint, gyorsan elkaptam a kezemet. A nyomozó engem figyelt, talán kiszúrt rajtam valamit. Gyorsan ráültem a két kezemre. - Mondd el, mit láttál! Nagy levegő. Egy ideje már készültem a mondókával, már csak az a kérdés, hogy hihetően elő tudom-e adni. - Megláttam egy lányt itt az üzletsoron. - Le tudnád írni? - Hosszú, vörös haja volt, egy-hatvan magas lehetett, kicsit magasabb és nagyon szép... Könnyek gyűltek a szemembe, próbáltam visszafojtani. Nem akartam volna, hogy a marsall levegye, hogy ismertem. - Nincs semmi baj. Folytasd, ha készen állsz! - Nincs bajom - biccentettem. - Mi volt rajta? - Hát... zöld mintás ruha. És ezüst színű cipő - csuklott el a hangom. Belenézett a szemembe, haboztam. - És? - És elég furcsán viselkedett. - Hogy furcsán? Egy szót se. Felkaptam a fejem. A nyomozó felpillantott a légképernyőről. - Jól vagy? Már tudod, mire vagyok képes, Callie. Felfogtad?
Bólintottam. - Képes vagy folytatni? - kérdezte a nyomozó. Idegesnek tűnt. Forgolódott, folyton körbenézegetett. - Folytasd csak! - húzta össze a szemét a nyomozóm. -A cipőbolt előtt állt. És egyszerre csak jött a robbanás. Én meg lehunytam a szememet. És... és utána már halott volt. Biztosan rajta volt a bomba - csuklott meg megint a hangom a borzalmas emlékre. A nyomozó rám nézett, kedvesen, együtt érzőn. Majdnem szerettem volna elmondani neki az igazat, de nem volt merszem hozzá. - Ennyi. Egy ideig még kérdezgetett. Láttam, ahogy Tyler végez, és feláll. Michael a központ kijárata felé kísérte. Mire végeztem a kihallgatáson, az Öreg is elhúzott az agyamból. Onnan tudtam, hogy zizgett a helyében az elektronikus semmi. Ha lekapcsolt rólam, mindig ez volt egy ideig - a fehér zaj. Gondolom, össze kellett dugnia a fejét a bérenceivel, talán azzal, aki éppenséggel a szerencsétlen Reece-t irányította. De nekem mindegy is volt, a lényeg, hogy már nem az én fejemben dekkolt. Mint valami éjféli szellem, úgy bolyongtam keresztül a kiürített bevásárlóközponton, és azon filóztam, amit még Redmond, Helena szépkorú haverja mondott, aki egyébként technikus volt, és rém profi ezekben a kütyükben. Ö megjósolta, hogy akár bombákká is alakulhatnak az agyunkban ezek a chipek, és akkor bumm. Szegény, szegény Reece. Hogy a nyavalyába csinálta az Öreg? És miért? Hogy bebizonyítsa, hiába verték szét az Elsőrendű Állomást, őt nem lehet olyan könnyen tönkrevágni? Vagy egyszerűen csak azért, hogy engem terrorizáljon? Összeszorult a gyomrom. Hogy gyűlöltem ezt a chipet, ezt az izét a fejemben! Márpedig nem hagyom, hogy egy ilyen szépkorú Frankenstein elvegye tőlem a saját életemet. Ó, persze! Nagy szavak és ugráló gyomor. Elgyengültem. Beléptem hát egy személyzeti bejáró előterébe, hogy ne legyek annyira szem előtt, mélyeket lélegeztem. Egyszerűen képtelen voltam nem Reece-re meg a fél pár cipőjére gondolni, ahogy ott hevernek. Tehettem volna érte valamit? Megmenthettem volna? A hasamra szorítottam a két kezemet, próbáltam egyben tartani magamat, összekaparni a józan énemet.
Hátrapillantottam, elég messze jártam már a robbantás helyszínétől, nem mászkált senki körülöttem, nem hallhattak meg. Előhúztam hát a mobilomat, és hívtam Bohn szenátort. És előkerestem a higgadt, józan önmagamat. Azt hiszem, hogy a józanságot talán ki is préseltem magamból végül. A szenátor segített bezáratni és ledózerolni az Elsőrendű Állomásokat. Azon néhányak közé tartozott, akik a teljes sztorit ismerték, és neki mellesleg megvoltak a kapcsolatai is, hogy cselekedhessen. Elmagyaráztam, mi történt, hogy a robbanás az Öreg műve volt. Próbálta megtalálni ő is, de nem járt sikerrel. - Van egy ötletem, hogy hogyan bukkanhatnánk a nyomára mondtam, és vázoltam a tervemet. Bohn szenátor végighallgatott. - Nos, Callie, megnézem, mit tehetek. Ehhez mindenféle házkutatási parancsokra is szükségünk lesz, de ha megmozgatom a szálakat, néhány óra alatt a zsebemben lehetnek. Miután letettem, felhívtam a gyámomat is, Laurent. Neki is elmondtam, mi volt, majd már csak egyetlen feladatom maradt, de ahhoz meg kellett szegnem egy ígéretemet. Michael és Tyler a bejáratnál vártak rám, mások társaságában. Odakinn a marsallok lezárták a bejáratot, hogy senki ne léphessen be az utcáról, innen bentről láthattuk őket. Amúgy elég ramatyul néztünk ki. - Milyen volt? - kérdeztem őket. - Hát elmondtuk, ami keveset tudunk - emelte az égnek a két karját Michael. - Óriási robbanás - tette hozzá Tyler, és a két karjával jókora gombát rajzolt a levegőbe. Muszáj volt magamhoz szorítani. - Hé, palacsintává lapítod az orromat! Sokkal könnyebben birkózott a dologgal, mint amire számítottam, ezek szerint az egy év utcai sodródás mégiscsak megedzette kissé. - Hazavinnéd, és segítenél neki megmosdani, tiszta ruhát venni? - kérdeztem Michaelt. - Mert, te hova mész? - szegte fel a fejét. - Én megmosakszom a mosdóban itt, aztán el kell intéznem valamit. - Na, gyere, Tyler, menjünk! - fogta meg durcásan az öcsém kezét Michael. - Callie majd kicsit később jön. Összeölelkeztünk egy nagy hármas ölelésbe. Michael teste kellemesen meleg volt.
- Mihez kezdenék én nélkületek - sóhajtottam. - Amiatt ne aggódj - morogta a fülembe. Belenéztem a szemébe, és eléggé bénán meglapogattam a hátát. - Köszi. Egy puszi Tylernek, és már húztak is el. Annyira hálás voltam Michaelnek, hogy vigyáz az öcskösre... Aztán elővettem a telefonomat, és átnéztem végre Blake zingjeit. Ahogy a találkozónkra hajtottam, egyszerre elhomályosodott a látásom. De már volt rutinom, lehúzódtam az út szélére, pontosan tudtam, mi következik: Helena egy emlékét fogom flashelni, mintha a sajátom lenne. Az átvitel utóhatása volt, a testbe költözés folyamatáé. Éppen úgy futott le az agyamban, mintha valamelyik saját emlékemet idézném fel, láttam magam előtt a történéseket, éreztem Helena érzelmeit. Először jár az Elsőrendűn, mindenki széles mosollyal fogadja, a recepcióstól kezdve Tinnenbaumon át az Öregig, mind. A gondolatai a saját agyam gondolatai, nem az ő hangján hallom őket, de az ő elkeseredettségét érzem. Ezek az emberek rabolták el tőlem Emmát, elszakították tőlem, átszabták, belevágtak a húsába, átváltoztatták. Miattuk veszett el, tűnt el. Halt meg. Éreztem Helena ürességét, hogy milyen végtelenül magányos. Elég rövid flash volt, gyorsan tovaszállt, mint az emlékek általában, de intenzív érzelmi állapotba taszított, eléggé letört. Miért van ez az egész? És egyáltalán, én volnék az egyetlen donor, akinél az átvitel ilyen hatásokkal jár? Csak én kapom ezeket a furcsa emlékfröccsöket? A Beverly Glen parkba hívtam Blake-et, és ahogy megláttam ott egy piknikasztal tetején üldögélve, bizony megdobbant a szívem. A lemenő nap hátulról világította meg, lángolt tőle a haja, és ez persze rögtön az első randinkat idézte. Csak épp akkor az Öreg lakott a testében, szóval nagyon más helyzet volt. Igazából azt mondtam magamnak, hogy a biztonság kedvéért lesz jó ez a hely a találkához, mert itt vannak őrök, de könnyen lehet, hogy a tudatalattim is bekavart kissé a szervezésbe, hogy pont ugyanazt a helyszínt lőttem be most is. Ahogy feléje gyalogoltam, figyeltem őt: épp úgy könyökölt a térdére, mint a múltkor, mint az emlékeimben, összekulcsolt
kézzel. De akkor se szabad elfelejtenem, hogy most az igazi Blake-kel van már dolgom, Harrison szenátor unokájával, aki abban a hitben él, hogy beteg volt, és nem tud semmit a testbankról, és csakis azért hiszi el, hogy ismerjük egymást, mert a mobilján talált egy közös fotót kettőnkről. Ahogy odaértem, már nyújtotta is a kezét, hogy felsegítsen maga mellé. - Örülök, hogy itt vagy - fogadott. - Sajna túl sokáig most sem érek rá. - Mert? - Nagyon fontos zinget várok - mondtam, és még én is vágtam, mennyire nyomi kifogás. - Viszont valamit mindenképpen el kell neked mondanom. - Én meg mindenképpen kérdezni akarok tőled valamit. Mert te mindent tudsz kettőnkről, én meg nullát. - De már nincs jelentősége. - Nekem igenis van - vette elő a telóját. - Például mi ez a kép kettőnkről? Azt a képet mutatta, amin olyan boldogan karoljuk át egymást. De az nagy kamu volt, mert az nem ő volt, hanem az Öreg. Látni is fájt. - Mit csináltunk? Mármint aznap. - Lovagoltunk. - A nagyapám tanyáján? - Ja - bólintottam. Gondolni is utáltam arra a napra, pedig akkor azt hittem, soha addig még olyan boldogat nem éltem. Hogy a legjobb nap volt. - Úgy néz ki, mintha nagyon jól éreznénk magunkat. - Jól is éreztük - sóhajtottam nagyot. - És mit csináltunk még? - nézett bele a szemembe. - Elmentünk a Zeneközpontba és egy autós vendéglőbe. És naplementét néztünk. A részleteket kihagytam, pedig ott peregtek az agyamban: hogy milyen volt a naplemente a hegyek gerincén, hogy miként fújtattak a lovaink egymás mellett, hogy kopogott a patájuk. Hogy kaptam tőle azt a foltos orchideát, életem első, fiútól kapott virágát. Fájdalmas volt újraélni azokat az emlékeket, nem mert elmúltak, hanem mert soha nem is voltak igazán. Vele legalábbis nem. - Nem így értettem. Hanem hogy mi ketten nem csináltunk-e még mást is - nyújtogatta a nyakát, mintha szorítaná a gallér. — Valami... többet is. Egymással.
- Nem. Csak csókolóztunk. Akkor persze nem „csak” csókolózás volt az nekem, de ezt mégse köthettem az orrára. - Bárcsak emlékeznék rá! - Én is ezt szeretném a legjobban! Habozva vizsgálgatott, hogy tényleg komolyan mondom-e, majd közelebb hajolt, a szeme fürkészett, figyelte a jeleket. Én is felé hajoltam, míg szinte már összeért az arcunk. Csodás illata volt, fás és füves illat, ugyanaz, mint akkor régebben. És megcsókoltuk egymást. De már nem olyan volt, mint akkor. A nyitás ugyanaz volt, a bársonyos szája, a bőre illata, de az a szikra, ami régebben átbizsergett rajtam, az az édes elektromosság, az nem jött. Próbáltam előhozni, mert lehet, hogy csak nem figyelek eléggé, pedig nagyon is ott van. Talán miattam, hogy ideges vagyok. Nyugi. Ott lesz. Meg fogod találni. De inkább elhúzódtam. Már nem volt meg. Ő is elhúzódott, és a távolba meredt. Ültünk aztán egymás mellett, de már nem értünk egymáshoz. A hajába túrt, én meg a mobilomra pislogtam. A zing még sehol. - Nagyon mehetnéked van - jegyezte meg lemondón. - Ne haragudj, tényleg! De ez most ultrafontos - tettem le magam mellé a telót. - És te mit akartál mondani? - fordult végül felém. Szembenéztem vele, túl kellett esnem ezen, hiszen ezért jöttem ide: - Veszélyben vagy. Mindketten veszélyben vagyunk. - Mi van? - meredt rám, mintha legalábbis azon erősködnék, hogy márpedig a Föld lapos. Az elején kellett kezdenem, olyan dologgal, amit már hallhatott. - Hallottad a hírekben, hogy robbantottak a bevásárlóközpontban? - Robbantás? - ráncolta a homlokát. - A hírekben gázrobbanásról beszéltek. - Robbantás volt. Merénylet. És akár te vagy én is felrobbanhattunk volna. Elhúzódott. Nem lesz könnyű meccs. - Figyelj, megígértem a nagyapádnak, hogy nem fogom elmon-
dani, de muszáj, hogy megtudd! A nagyapád csak vigyázni próbálna rád, de így nem fog menni. Tudod, volt az az épület Beverly Hillsben, az Elsőrendű Állomások, amit leromboltak. Lassan bólintott. - Na, hát korábban valaki elrabolt téged, és odavittek. Egy chipet ültettek a fejedbe, és a testedet az Elsőrendű nagyfőnöke használta. Beleköltözött. Ezt átvitelnek hívják. És ezért nem emlékszel egyáltalán arra, amikor az a fotó készült. Mert nem is voltál ott, mármint te magad. - És akkor én hol voltam? - Olyan, mintha olyankor aludna az agyad - feleltem kurtán, és legyintettem, hogy megértse, most nem ez a lényeg. - Csak az a fontos, hogy tartsd távol magad tőle, úgy hívják, hogy az Öreg. Nem ügy megismerni, mert az arca helyén egy ilyen elektronikus maszk van, és a hangjától meg égnek áll a hátadon a szőr, olyan gépi hang. Azt tervezte, hogy több ezer kamaszból állandó donort csinál, olyanokat, akik soha többé nem ébrednek fel. De mi megakadályoztuk. - Ez tiszta téboly - kacagott fel kurtán Blake. - Tudom, hogy úgy hangzik, de tényleg ez van. Nekem is itt a fejemben a chip - érintettem meg a tarkómat. Úgy dörzsölgette a halántékát, mintha hasogatná az egész őrület. Bevillant a zingem Bohn szenátortól. Megszereztem a házkutatási parancsot. Hívjon fel! - Ez az a zing. Mennem kell. - Máris? - zuhant magába. - Még ezer kérdésem lett volna. - Sajnálom, de meg kell állítanunk az Öreget. A nagyapádat kérdezheted, csak tedd meg nekem, hogy nem árulod el neki, tőlem tudod. Utáltam, hogy pont most lépek le, miután a nyakába zúdítottam ezt a sok képtelen borzalmat, de tényleg mennem kellett. - De mindenekelőtt a nagyapáddal beszélj, ne mással! kértem. És elsiettem. A mellkasom sajgott, mintha a szívemet tépték volna ki. Minek hazudjak önmagamnak? Hiányzott nekem Blake, na. Csak épp nem ez a Blake. De akkor ez azt jelenti, hogy aki igazából hiányzik, az... nem, inkább nem gondolok rá, hogy ez mit jelent. Túlságosan is undorító. Gyomorforgató. Erre most nem szabad gondolni, mert most csakis arra kell koncentrálni, hogy hogyan állítsuk meg. A szenátor személyzeti főnökével és Laurennel ültünk a limó hátsó ülésén. Bohn szenátor a robbantás előtt éppen az
Elsődleges Állomásokat vizsgáló kongresszusi bizottság ülésére igyekezett. Totális kudarcba fulladt a dolog, mert a lefoglalt számítógépek agyát tisztára törölték, mindent eltüntettek. A bizottság zsákutcába futott. A robbantás viszont újraszította a tüzet, és most megint mindenki nagyon meg akarta találni az Öreget. És a sebtében megszerzett ideiglenes házkutatási paranccsal már húztunk is az egyetlen célpont felé, aminek, tudomásunk szerint, volt üzleti kapcsolata az Öreggel. Csak az az apróság keserített bennünket, hogy a nagy sietség miatt nem teljes körű parancsot kaptunk, csak vizsgálódásra jogosított fel bennünket. Annyit tehettünk, hogy belenézünk a számítógépekbe és átnyálazzuk az aktákat, de másolni semmit nem másolhattunk le. Ezért csak még égetőbb szükség volt a jelenlétemre, mert hármunk közül én jártam már itt korábban is. - Borzalom, ami Reece-szel történt - kezdte Lauren. - Az én felelősségem is hatalmas. - Nem te tehetsz róla - nyugtatgattam. - Reece már azelőtt elment donornak, hogy te bérlőként megjelentél náluk. De vajon mi mozgatta az Öreget? Csak véletlen egybeesés lenne, hogy épp az én gyámom donorját áldozta fel? Persze ezt nem hangosítottam ki, nem akartam, hogy Lauren még pocsékabbul érezze magát. - Azt mondod, fura volt? - kérdezte. - Szerintem irányították. De nem valami jól, mert a mozdulatai meg az arca is olyan robotszerű volt. Totál természetellenes. Lauren megborzongott. - És ott volt még az az alak, az a szépkorú - folytattam -, akivel közvetlen a robbanás előtt beszélt. - Milyen alak? - kérdezte a személyzeti főnök. - Magas szépkorú, elég sportos. Úgy száz körül lehetett. És a nyakán leopárdmintás tetkó. Reece-t követte, végig a központban, mielőtt... - És hosszasan beszélgettek? - Csak pár pillanat volt az egész - nyeltem nagyot. - És épp a bevásárlóközpontban, ahol ott az a sok gyerek meg minden. - Meg akarta mutatni, hogy hiába zárjuk be az Elsőrendűt, nem állhatjuk útját. Vagyis nem Lauren a hibás, hanem én. Az Öreg azt a bevásárlóközpontot vette célba, ahová én tartottam, az én gyámom testdonorát használta fel, azt a kamaszt, akit ismertem, akivel jóban voltam, mert azt akarta üzenni, hogy a semmiből is képes
bántani bennünket. Csakis én tehettem róla, hogy az a sok ember megsebesült és Reece meghalt. Egy pillanatra lehunytam a szememet. Közben a sofőr fékezett, megérkeztünk. Én meg csak ültem. - Nem muszáj bejönnöd - mondta Lauren. - Dehogynem. Azért jöttem. Mégiscsak én ismerem a legjobban hármunk közül. És talán akad valami rejtett jel, ami utalhat arra, amit esetleg korábban mondott nekem. És mivel lemásolni semmit se lehet, szükség lesz odabenn a szemeimre. Pedig tényleg nem akaródzott bemenni. Kiszálltam hát a kocsiból, és jól megnéztem magamnak a 37-es Intézetet. Már a magas, szürke falak láttán elnehezült a szívem. A hely épp olyan volt, mint amilyennek kinézett: börtön súlyos vaskapukkal, biztonsági zárakkal. A falak kikacagtak, hogy úgyse merek visszamenni. Jó nagy hülye vagyok, hogy idejöttem megint, mi? Hiszen amikor utoljára itt jártam, egy barátom halt meg a szemem láttára ezen a kerítésen. Lauren megállt mellettem, a szeme bátorítón mosolygott, körülötte kedves ráncokba ugrott a bőr. - Nem lesz baj, Callie. Itt vagyunk veled. A sofőr a kocsiban maradt, mi hárman pedig a kapu felé indultunk. Biztonságban vagyok, mondogattam magamban. Van hatalmunk és pénzünk, jóval több, mint ezeknek itt benn. Mint a velejéig romlott biztonsági igazgatónak, valaha volt börtönőrömnek, Beattynek. Akkor meg miért remegtek a kezeim? Annyira, hogy Laurennek is feltűnt, és átkarolta a vállamat. - Ne félj, vele nem találkozol! Csak az igazgatóval beszélünk. Bólintottam, mert igaza volt, soványka az esélye, hogy összefussunk Beattyvel, mert nyilván valami pincecellában éppen agyongyötör egy nyomorúságos kamaszt. A kapu a jól ismert és szörnyű csikorgással kitárult, hogy égnek állt a hátamon a szőr. De legalább már a kezeim nem remegtek. Hamarosan az igazgatói irodában várakoztunk, Laurenék a kopott bőrgarnitúrán ücsörögve, én meg végtelen nyugtalanságomban fel-alá járkálva. Csupa színtelen kopárság, épp csak az egyik falon lógott egy kifakult, régi festménymásolat: valami angol vadászjelenetet ábrázolt, ahogy egy vadász büszkén a magasba emel egy rókatetemet. Telitalálat, gondoltam. Az íróasztalon megcsillant a fény valamin, odavonzotta a pillantásomat: hegyes kis papírvágó kés volt, smaragdszemes
kígyót formázó nyéllel. Mellette a légképernyő monitorkímélője nem a szokásos vízesést vagy erdei tájat mutatta, hanem a Hajtóvadászat nevezetű számítógépes, elkallódott kamaszokra lövöldözős játék egyik jelenetét. Nálam jobban senki se tudta, mennyire kegyetlen hely ez, és ez még engem is gyomorszájon vágott. Utáltam, hogy itt kell lennem, émelyegtem. Minél előbb akartam a választ, és már húzni is el messzire. Csak a címét akartam, egy telefonszámot vagy talán egy bankszámlaszámot, valamit, ami elvezet bennünket az Öreghez. - Nem akarsz leülni, Callie? - kérdezte Lauren. Ekkor nyílt az ajtó, és minden izmom megfeszült. Hát persze, hogy nem az igazgató lépett be rajta, hanem maga Beatty. Hát persze. - Callie - recsegte érdes hangján - de nagyszerű újra látni téged. És nyújtotta felém göcsörtös kezét. Az arcán még rusnyábban virultak a szemölcsök. Karba fontam a két kezem, és ha a szememből kicsapó gyűlölet lángján sütni lehetett volna, hát egykettőre ropogósra aszalódik. A személyzeti főnök felállt, mellém lépett. - Az igazgatót keressük - mondta. - Parancsoljanak, itt áll önök előtt - húzódott halvány mosolyra Beatty fél pofája. - Maga? - szaladt ki a számon. - Én. Előléptettek. Hátrálni kezdtem, és gyanús, hogy valami artikulátlan hang is jöhetett a torkomon, mert a személyzeti főnök a vállamra tette a kezét. Hogy lehetséges? Rég le kellett volna tartóztatni, amiért villámszóróval lövetett Sarára. Hiszen pontosan tudta, hogy rossz a szíve! - Maga az igazgató? - Pontosan, Callie - tette hozzá élesen a nevemet, mintha a kivégzésemre szólítana elő. Oldalt egészen rövidre nyírták a haját, a feje tetején meg tüskésen meredezett. És már nem a szigorú, szürke egyenruha meg a jelvény volt rajta, hanem egy láthatóan drága gyapjúkosztüm és a nyaka körül narancssárga kendő. Legszívesebben elkaptam volna annak a kendőnek a két végét, és addig szorítom, amíg el nem lilul a képe. Azért jöttünk, hogy az Elsőrendű Állomások igazgatójáról kapjunk felvilágosítást - vágott bele a személyzeti főnök.
- Mi féle felvilágosítást? - kérdezett vissza Beatty. - A szenátusi vizsgálóbizottság megbízásából jogunk van minden iratba betekinteni, ami az Elsőrendű Állomások és az intézet együttműködésével kapcsolatos. - Egészen pontosan mit keresnek? - kérdezte Beatty, miközben átvette a személyzeti főnöktől a borítékot, és kibontotta. - Őt magát. Hogy hol találjuk - vágtam rá. - Az intézet nyilvánvalóan fel tudja venni vele a kapcsolatot, hiszen üzleti kapcsolatban álltak vele - mondta Lauren. - Mindig ő jelentkezett - ingatta a fejét Beatty, mintha épp egymillió dollárt kértünk volna tőle. - Elődöm nem tudta felvenni vele a kapcsolatot. - De talán akad itt valaki, aki tájékozottabb ebben a kérdésben - próbálkozott tovább Lauren. - A régi helyettes, vagy valaki. - Már ő sincs itt - mosolygott tenyérbemászóan Beatty, és visszaadta a személyzeti főnöknek a borítékot. - Errefelé elég könnyen nyomavész bárkinek - jegyeztem meg. - Te már csak tudod - hajolt bele az arcomba Beatty. Úgy bemostam volna neki! Három tagbaszakadt szépkorú marsall vonult be az irodába, és elhelyezkedtek mögöttünk, miután az egyikük egy darab papírt adott át Beattynek, aki már nyomta is a személyzeti főnök kezébe. - Ez meg mi? - kérdezte az. - Távoltartási végzés - felelte Beatty halkan. - Vagyis? - támadott most már Lauren is. - Vagyis a bíróság hamarabb lezárja az ügyet, mint hogy anynyit mondhatnánk, hogy fapapucs - felelte epésen a személyzeti főnök. - Igen magasan lehetnek a barátai - pillantott Beattyre. - El se tudja képzelni, milyen magasan - vigyorgott egyre szélesebben Beatty, majd az őrökhöz fordult. - Kísérjék ki innen ezeket! A főnököt és Laurent vezették elöl, az én őröm is karon fogott engem, és vitt utánuk, csakhogy Beatty súgott valamit a fűlébe, mire az az ajtóban eleresztett, és nélkülem ment ki. Rám csukta az ajtót. Magamra maradtam Beattyvel, a szívem meg majd kiugrott a mellkasomból. Elkapta a csuklómat, és visszarángatott az asztalához. - Hogy merészelsz ide visszaosonni, hogy az én magánirataim között kotorássz?! Hogy képzeled?! Nem ártana meghúznod magadat a Bel Air-i palotádban!
Tudta, hol lakom! Ami annyira nem volt nagy kunszt, de én azért kiéreztem belőle a fenyegetést. Egyre jobban szorította a csuklómat. - Engedjen el! - kiabáltam. De az ajtó túl messzire volt, és egyébként is túlságosan vastag, hogy bármi is kihallatszódjék. - Túlságosan is sok a vesztenivalód, Callie - meredt rám a varacskos képével. - És el is veszíted mind, azt garantálom. Nincs már sok időd, angyalom, és akkor visszakerülsz ide, a helyedre, a legsötétebb és legbüdösebb lyukba, mert odavaló vagy. A karom kezdett elfehéredni, és hiába igyekeztem lefeszegetni magamról a mancsát, belém vájta a körmeit. Megharaphattam volna, de éppen azt igyekezett kiprovokálni, hogy gyorsan becsukathasson, és akkor Lauren tucatnyi ügyvédet állíthat csatasorba, hogy kihozzon innen. És hát Beatty kapcsolataival még akár az se lenne elég. És akkor örökre itt ragadnék. A kígyónyelű papírvágó késre meredtem az asztalon. Persze, azt se vethettem be, de nem is állt szándékomban, csak az igazgató figyelmét igyekeztem elvonni az utcagyerekek szakállas trükkjével. Amit Beatty be is nyalt, persze. Én meg végre kiszabadíthattam a karomat. Az ajtóhoz rohantam, de hiába rángattam a kilincset, be volt zárva. Ütni kezdtem az ökleimmel az ajtó lapját: - Engedjenek ki! Végre kinyílt az ajtó, Lauren állt ott az egyik marsall mellett, aki épp elrakta a kulcsait. Lauren átkarolta a vállamat. - Jól van, igazgatónő? - kérdezte a marsall. Beatty a kosztümjét lesimítva indult meg felénk. - Kísérje ki őket az intézetből! Ahogy a marsall kivezetett bennünket, még egy utolsó pillantást vetettem a vállam felett Beattyre. Bár ne tettem volna. Az ajtóban állt, és gonosz diadallal vigyorgott. Ezt a vigyort nem lehetett überelni. Egy-null Beattynek. Bezsúfolódtunk a limóba, a sofőr pedig elhajtott. - Hogy lehet azok után ő az igazgató!? - kérdeztem, de csak némaság volt a felelet. - Akkor? Ennyi? Feladjuk? Nincs valami bíró, aki visszafordíthatná ezt a végzést? - Az is lehet, hogy tényleg nem tudnak róla semmit - fészkelődött a személyzeti főnök. - Lehet, hogy az Öreg ragaszkodott a közvetítőkhöz, hogy soha nem lépette személyesen. És akkor nem is lenne nyoma, se semmilyen digitális adat utána.
- De hogy találjuk meg? - zuhantam össze megsemmisülten. Semmi válasz. Amikor a háznál kiraktak, már tudtam, hogy tényleg ennyi, nem fogják erőltetni. Lauren kiszállt velem a limóból, megölelt, kicsit félrehúzott. - Figyelj, vigyázz magadra! - csóválta meg halványan a fejét. - De hogy? A fejemben bomba van, bármikor felrobbanthat engem is, többet nem vagyok már biztonságban, és a többi Szilánkos sem, még az unokád, Kevin sem. Nem hagyhatod ennyiben. - Százhatvanegy éves vagyok, Callie - nézett bele a szemembe. - Az elmúlt hét hónap minden áldott napján utána nyomoztam, kutakodtam. Mára sikerült összekalapálnom némi reményt, de... - elcsuklott a hangja. - Nem mondom, hogy ennyiben hagyom, mert soha nem fogom feladni. De azt elképzelni se tudod, hogy milyen végtelenül üres vagyok már. Nem maradt belőlem semmi - hallgatott el egy pillanatra. - Te még fiatal vagy, hajt a véred. Használd a lendületedet helyettem is! Könyörögve nézett, majd sarkon fordult, és visszaült a kocsiba. Csak néztem, ahogy elhajtanak Helena beállójáról, a vaskapu önműködően csukódott be mögöttük. Nem fognak segíteni. Nem tudnak segíteni. Magadra maradtál. HARMADIK FEJEZET Megint itt volt a fejemben. Az Öreg. Itt, a saját otthonomban. Nem akartam, hogy a szemeimmel lássa, ez már végképp kiborított. Callie? Berohantam a garázsba, magamra zártam a kaput, lekapcsoltam a villanyokat, és megálltam a fal mellett. - Na, ki a következő? Ma kit robbant fel? Feleslegesen ácsorogsz a sötétben, nem kell látnom, hogy hol vagy. Elég egy jelet küldenem a chipedre. Azt hittem, ezt mostanra már illusztráltam. - Vagyis bármelyik chipet egy egyszerű jellel fel tudja robbantani? Valami hasonló. De nem avatlak be minden kis titkomba. - Az én chipemet nem robbanthatja fel. Vagyis azt tudod, hogy a te chiped nem olyan, mint a többi. Ahogy te se vagy olyan, mint a többiek.
- De azt még jobban tudom, hogy maga szörnyeteg. És gyilkos. Ezért nem is bízhatok magában. Egy valamit elárulok, és ez a valami igaz, és igaz is marad örökre. Figyelsz? Annyira szerettem volna kinyírni a gépi hangjával együtt... - Ja. Ne bízz senkiben, csakis önmagadban! Mondta nagyon lassan, majd hosszú szünetet tartott, és hozzátette: És azt is fenntartásokkal fogadd! - Ennek semmi értelme. És ne feledd, hogy a te chipedet talán nem fogom felrobbantani, de Michael chipjében nincsen semmi rendkívüli! Na persze, magában Michaelben sincs semmi. Ökölbe szorult a két kezem. És Tyler chipjében sincs semmi extra. Mi a francról hadovál ez? - Tylernek nincs is chipje. Már hogy ne lenne? - Hazugság! Ellenőriztem. Izzadság gyöngyözött a tarkómon. Próbáltam visszaemlékezni. Annyira boldogok voltunk, amikor végre meglett Tyler, és olyan megkönnyebbültek, hogy olyan jól van, jobban, mint mielőtt az Öreg elrabolta. Igen, egészségesebb lett. És a nagy izgalomban és felszabadultságban el is felejtettem megnézni. Később viszont tényleg ellenőriztem. Hogyan? - Megnéztem a tarkóját. És nem volt heg. Folyamatosan fejlesztjük a technológiát. Lézerrel kezeltük a bemetszést. Igen szép munkát végeztünk, nem? Igaz lenne? Lassan lecsúsztam a fal mentén, míg végül a földön ültem, a hátamat megtámasztva. A fejem előrebukott, és közben annyira akartam, hogy csak trükközzön megint. Különben ennél pocsékabb fordulat még nem érte az életemet, mert akkor Tyler is ugyanúgy hozzá van kötözve az Öreghez, mint én. - Megölte Reece-t, bechipezte az öcsémet - csikorgattam a fogaimat. - Ne merészkedjen a közelébe! - morogtam leszegett fejjel. Az csakis rajtad áll. Felnéztem. Mondok egy helyszínt, és ott találkozunk. - Hol? - száradt ki egyszerre a szám. Megnyaltam.
Senkinek sem árulhatod el, réhuszokban sem, és zingelni is tilos. Ha megteszed, Michael ugyanazt kapja, mint Reece, és utána Tyler is. Megértetted? Mit mondhattam volna? - Ja, vágom. Ha már úgyis a garázsban vagy, pattanj be az egyik kocsiba! Nem láttam kiutat. Nem egy külső ellenséggel harcoltam, hanem egy olyannal, aki a fejemben volt. A kék kocsihoz mentem, beszálltam. Ismeretlen címet mondott. Indítottam, a kapu kinyílt, és én kihajtottam, végig a feljárón. A kertkapu is automatikusan nyílt előttem, kint is voltam már az utcán. Némán markoltam a volánt, a szívem dübörgött. Nem kell félned tőlem, Callie. Nem akarlak bántani, szükségem van rád. Pontosan nem vágtam, ez mit akar jelenteni, mindenesetre felállt a szőr a hátamon tőle. Tehetetlen voltam. Nem riaszthattam a marsallokat, nem fordulhattam Laurenhez vagy a szenátorhoz sem. Bármit teszek, vagy mondok, azt hallja és látja. Michaelt se figyelmeztethettem. Na, nem mintha akkor elrejtőzhetne. Már láttam az autópálya-felhajtót, de végül szándékosan elhajtottam mellette, mert minél tovább ülök a kocsiban egyedül, annál jobb nekem. Azzal is csak időt nyerek, és a végén hátha elkerülhetem az elkerülhetetlent. Gyűlöltem, hogy az Öreg a távolból rángat a zsinórjain, de még jobban rettegtem attól, hogy egy légtérben legyek vele. Ami keveset a közelében voltam az intézetben, a nyers rémület és frász állapotában töltöttem, mert még soha senki ennyire nem paráztatott be. Az a recsegős maszk... gyakran előjött rémálmaimban, hogy csak én vagyok meg az a zizegés a sötétben... Ugyanakkor belebújt Blake-be, és kedves volt és elbűvölő. Egyáltalán hogyan lehetséges ilyesmi? Hogy a mérhetetlen gonoszságát így elleplezze? Hiszen szívtelen és lelketlen alak. Ezt meg kellett volna éreznem, amikor Blake-ben volt, nem? Hogy nem vettem észre? Látom ám, hogy merre jársz. Nem ártott volna felmenni az autópályára. - Nyugi, megkapja, amit akar. Éppen oda tartok. Vagy vezetni is úgy vezessek, ahogy magának tetszik? Pattogtam, hogy ne lássa, mennyire parázok tőle. Igyekeztem
megjátszani magamat, titkolni, mi van legbelül. Mi lenne, hát a citerázó gyomrom. - Egyébként meg hogy fér hozzá a chipjeinkhez? Nemsokára megtudod. Eszembe idéztem a végtelen kegyetlenkedéseit. - A saját kezével végzett Helenával? Vagy csak végignézte, hogy ölik meg? Valaki más volt, nem én. - Ki? Nem számít. A lényeg, hogy nekem dolgozik. - De Reece-t maga ölte meg - tértek vissza a gondolataim a robbanáshoz. - És iszonyatosan sok embert megsebesített. Nagymamákat, gyerekeket. Néhányukat súlyosan. Fájdalmat okozott sokaknak. Kénytelen voltam valahogy megmutatni neked a hatalmamat. Minden háborúban vannak veszteségek. - Miféle háborúban? Maga mindenki ellen? Szépkorúak és kamaszok ellen? Ezek szerint végre kezdesz érteni. Némán hajtottam tovább, nem bírtam már elviselni, hallani se bírtam az iszonyatos hang recsegését az agyamban. Nemsokára megérkeztem a keresztutcához, amit megadott. Hollywoodban jártam, a dombok közelében. Közben megint eszement táncot ropott a szívem. Ez képtelenség, nem akarom, nem lehetséges. Valahogy kiutat kellett találnom. Csattanjak bele valakibe? Meneküljek? Ne is próbálkozz! Ne feledd, miért jöttél: Michael és Tyler miatt! Olyan volt, mintha belelátna az agyamba, ami persze kizárt. Azt persze nagyon is jól tudta, hogy tartson a markában. - Merre? Dombnak fel. Befordultam a sarkon, és padlófékkel megálltam. Fura kocsi állta el az utat: egy tank és terepjáró mixe, éppen szemközt velem, a keskeny utca kellős közepén. A sofőrt nem láttam, mert sötétített volt még a szélvédője is. Az egész jármű acélszürke volt. - Ez meg mi a fene? De mielőtt még válasz jöhetett volna, vagy bármit is tehettem volna, ki vágódott a kocsi ajtaja, fekete ruhás, símaszkos alak ugrott ki belőle, és rohanni kezdett felém. Az ujjam magától nyomta a kocsi záró gombot, minden ajtó begombolt. Az a fazon
viszont valami fényeset tartott maga előtt, becélozta a kocsit, és klikk, a zárak oldottak. Azután már csak villanásnyi emlékeim vannak, összevissza fekete ruha az ablakomnál, az ajtóm kitárul, fekete csuklya kerül a fejemre. És azon veszem észre magam, hogy a két kezem a hátam mögött összebilincselve, és tök feleslegesen kapálózom és rugdosok meg üvöltözöm, a csuklya totál letompítja a hangomat. Annyira nehéz volt a cucc és olyan fülledten forró, hogy csakis valami fémből lehetett. A pasi kirángatott a kocsiból, és gondolom, a terepjáróba cipelt, majd belökött az ülésre. Hallottam, ahogy bevágódik mögöttem az ajtó, aztán lépések zaja, majd beszáll a vezetőülésre, berántja az ajtót. Ahogy elindultunk, kisvártatva csikorgást hallottam, nyilván a kocsim mellett préselte át a kocsiját. De ennek aztán már végképp nem volt jelentősége. - Vegye le rólam a csuklyát, kérem! Nem kapok levegőt. - Kitartás. A hangja fiatal hang volt, ami nagyon durva. Mármint hogy az Öreg egy kamaszt küld értem. Némán hajtottunk tovább. Naná, hogy az Öreg nem fedi fel előttem a címét. Egyszerűen csak olyan helyre hívott, ahol könnyebben felszedhet, és végre totálisan kiszolgáltatott leszek. És gőzöm se lesz, hogy hova, melyik városba megyünk. Egyszer csak azt éreztem, hogy a sofőr a nyakamnál matat a tépőzárral, és leveszi a fejemről a csuklyát. A besötétített ablakok miatt elég félhomályos volt a kocsi belsejében, de elég kivehetően láttam a profilját, megismertem az arcélt és azt az átható tekintetet. Az a kamasz volt, aki a robbanásban a testével védett engem. Azt a szemet soha nem felejtem el. Már-már félelmetes volt, mennyire jóképűnek találtam. - Levennéd a bilincset is? - Amíg nem fogod fel, addig semmiképp. - De mit? - Hogy nem akarlak bántani. - Félrelöktél a robbanás előtt. Nem is tagadta. Már semmit sem értettem. Először megmenti az életemet, utána meg elrabol? Most akkor az Öreg küldte, hogy elvigyen magához, vagy mi? - Hydennek hívnak.
- Mint a zeneszerzőt? - Csak épp nem úgy írod. Körben az oldalakon meg a fejünk fölött mindenfelé fegyverek voltak a rájuk szabott tartókba és rekeszekbe illesztve. Horrorisztikus látvány volt. Lehúzódott az út szélére, de a motort nem állította le. - Dőlj előre! Kicsit haboztam, de aztán persze nem volt választásom. - Ne moccanj! - figyelmeztetett, és kést húzott elő. Átmetszette a plexibilincset, és közben meg se éreztem a bőrömön a pengét. Míg a kést elrakta, ugrottam rögtön az ajtóra, hogy feltépjem, és el innen. De persze zárva volt. - Hékás, az előbb azt állítottad, hogy bízol bennem. - Én ilyet soha nem mondtam. Csak annyit, hogy felfogtam, hogy nem akarsz bántani. Nyisd ki végre az ajtót! - Nem hinném, hogy ki akarnál szállni. - Kénytelen vagyok. Ha nem teszem, megölik az öcsémet meg a legjobb barátomat. - Az Öreg? Azt mondta? - Ezek szerint ismered. Vajon ő is Szilánkos? Az arcát fürkésztem. Tökéletes volt. Minden vonása, a bőre... Jó, nem teljesen, néhány apróság nem volt teljesen hibátlan, voltak apró hegek. - Tudom, kicsoda, és azt is tudom, hogyan jár az agya. Ahogy azt is, mire képes. Bárkinél jobban ismerem. Döbbenetesen pofátlan mondatok, mi? Hát hogy ismerhetné ennyire az Öreget? - Bárkinél jobban? Egy olyan faszit, akin állandóan maszk van? Mégis hogy? - kérdeztem, de közben nem vettem le a kezemet az ajtóról. Felém hajolt, és láthatóan nehezen, sőt fájdalmasan préselte ki a szavakat, mintha még soha nem mondta volna ki őket hangosan: - Úgy, hogy a fia vagyok. NEGYEDIK FEJEZET A tekintetem végleg összeakadt Hydenével, és vártam, hogy elvigyorodik, vagy felkacag, hogy csak humor volt. Vagy hazudott? Vagy hibbant?
De ugyanazzal a rezzenetlen arccal meredt rám. Beszívtam mélyen a levegőt. Komolyan beszélt. - Bárki másnál jobban ismerem - ismételte. - És jobban gyűlölöm. Csak bámultam bele azokba a szemekbe. Fájdalom villogott bennük. Vajon igazi? Vagy csak megjátszottá? - Az apád? - kérdeztem, ezerrel feszülve, hogy ne remegjen a hangom. Mert ha tényleg buggyant, semmiképpen se kéne feldühítenem. - Igen - mondta mély sóhajjal. - Lehetetlen - kavarogtak a gondolataim. - Mert ő szépkorú. Legföljebb a nagyapád lehet. - Álcázta magát. - A haja ősz... - Paróka. Hát nem tűnt fel, hogy mindig mennyire fel van öltözve? Még odabent is. - Azt mondták, beteg. Hogy mindig és mindenütt fázik. - Inkább jéggé van fagyva. Legalábbis a szíve. Hogy beteg lenne...? - ingatta a fejét. - Csak hazugság. Ezt már képtelen voltam benyelni. - Vagyis azt állítod, hogy az apád, és hogy igazából középkorú? - Azt. - Hogy maradt akkor életben? - Kapott oltást. A feketepiacról. Arról már én is hallottam, hogy akadtak középkorúak, akik szereztek így vakcinát. Sokat nem lehetett látni, mert senki se látta szívesen őket, hacsak nem kapták meg jogosan az oltást, vagyis nem voltak politikusok, tábornokok vagy tudósok. És persze voltak a jó összeköttetéssel bírók, a holosztárok meg a szupergazdagok. A sztároknak mindenki elnézte, de a többiek testőrök nélkül nem nagyon moccanhattak, különben könnyen megesett, hogy ha rosszkor vannak rossz helyen, hát többet soha nem mennek már sehova. Legfeljebb viszik őket, még egyszer, utoljára. - Jó drága lehetett. - A fél vagyona ráment. Nehezen hittem. Egy ilyen kőszívű, kegyetlen ember nyilván megoldotta másképpen, jóval olcsóbban is. - És az anyád? - Meghalt. - A spórák? - Valami más - mondta kurtán, fájdalmasan. Nem nyomultam, nem akartam, hogy csak még pocsékabbul
érezze magát. Eszembe jutottak a saját szüleim, hogy mennyit veszekedtek az oltás miatt. Hogy anyu hogy noszogatta mindig aput, hogy vesse be a kapcsolatait, és szerezzen nekik is vakcinát, hogy felnevelhessenek bennünket, és apu hogy szögezte le, miért nem él vissza a protekcióval, mert a kamaszok és a szépkorúak ezerszer veszélyeztetettebbek, legelőször nekik kell megkapniuk az oltást. Persze, csodálatra méltó nemeslelkűség meg minden, de azért nem örültem és nem is örülök neki. - Az apám gonosz - felhősödött el Hyden tekintete. - Ennyi. Nem lehet szebben jellemezni. Kibámultam az ablakon. Vajon hazudik? Mert nem úgy tűnt. - Gőzöm sincs, mit higgyek. Azt viszont tudom, hogy az Öreg megfenyegetett, hogy felrobbantja az öcsémet, Tylert meg a barátomat, Michaelt. Szóval nekem lépnem kell. Egy terepjáró állt be mögénk. - Szerintem ezek az apám emberei lesznek - vette le Hyden a kesztyűjét. - Mit művelsz? - Felkészülök - nyúlt le az ülése mellett a baloldalon. Annyira reméltem, hogy nem épp egy pisztolyért nyúl! Közben két pasi bújt ki óvatosan a terepjáróból. Két szépkorú, ősz fejük jó kontrasztot adott a fekete öltönyükhöz. - Callie Woodland? - kiabálta az egyik. - Nincsen semmi baj, itt vagyunk, segíteni akarunk. - Ereszd el! - ordította a másik Hydennek. - Nyisd ki az ajtómat - könyörögtem Hydennek -, hadd menjek velük! Közben már majdnem a kocsink mellett voltak, mire Hyden keze meglódult, és már azt hittem, hogy az ajtózárat oldja fel, de a kormányt kapta el, és gázt adott. Elhajtottunk. - Ne! - kiáltottam. Én is rávetettem magam a volánra, próbáltam volna visszakanyarodni, de Hyden könyöke elállta az utamat, balra rántotta a kocsit. Ahogy hátrapillantottam, azt láttam, hogy az egyik öltönyös céloz, éppen a fejemre. Megállt az idő, a szívem, a levegő a torkomban. A másik szépkorú arrébb taszította a fegyver csövét, és már rohantak is vissza a kocsijukhoz. - Ezeknek az alakoknak akarod te átadni magad? Végre levegőhöz jutottam. - Ránk tapadtak! Üldözőbe vettek bennünket. Hyden élesen vett egy balost. - Kapaszkodj, lerázom őket!
Érezhetően magabiztosan vette az éles balosokat meg a jobbosokat, mint akinek pontos terve van. Profin vezetett, hamarosan el is vesztek az öregek. Pár perccel később behajtottunk a föld alá, egy parkolóba. - Hova viszel? - Le, ahol biztonságban vagy - mondta, miközben a bejárati érzékelőhöz nyomta a telefonját, hogy kinyíljon a kapu. Kanyarogva cikáztunk egyre mélyebbre, míg lejutottunk a legalsó szintre, ahol beálltunk a leghátsó sarokba, bár ezen a szinten már más autó nem is állt. Most végre leállította a motort. - El foglak engedni, de előbb hallgass végig. Nem szökhetsz el, mert úgy sincsen hova menned. Csak annyit tegyél meg, hogy végighallgatsz, mert utána magadtól is belátod, hogy egyedül velem vagy biztonságban. Egy mélygarázs legmélyén voltam, bezárva egy kamasszal, aki állítólag az Öreg fiacskája. Hát hurrá. - Szóval? - nézett rám. Biccentettem. Kinyitotta a kocsiajtót, és kiszálltunk. A szemem máris a kijáratot kereste: volt egy ajtó, ami a lépcsőhöz vitt, egy lift. Meg a szervizkijárat. És a végtelen rámpa, amin alászálltunk. - Hékás - dőlt neki a kocsinak. - Megdumáltuk, ne feledd! Végighallgatsz, kapok egy esélyt. Jó néhány lépésnyire tőle én is megtámasztottam a terepjárót. Az utcán többek között azt is megtanultam, hogy ha valakinek másolod a viselkedését, a tartását, azzal biztonságba ringatod. Igazat mondott? De egyébként miért állítaná bárki is magáról, hogy egy szörnyeteg vérrokona? Hogy bízzak benne, mondjuk. - Szóval? Bízol bennem? Legalább annyira, hogy végighallgass? - Már gőzöm sincs, kiben bízhatok. Valaki azt mondta, ne bízzak senkiben. - Várj, hadd tippeljek! Nem az apám volt az a valaki? Mert tudom, hogy tud beszélni veled. Hogy telibeszéli a fejedet. Kezdett lassan, egyenként égnek meredni minden létező hajszálam. - Vagyis tehát azt mondta neked: „Ne bízz senkiben, csakis önmagadban! És azt is fenntartásokkal fogadd.” Stimmt? - fonta karba a kezét.
Nincs kísértetiesebb érzés, mint amikor valaki hangosan elismétli neked, amit korábban privát a saját fejedben hallottál mástól. Rosszabb, mintha pucéran meglátott volna. - Honnan tudod? - Nekem is ugyanezt hajtogatta - mondta. - Egész életemben az agyamban turkált. Abban nagyon profi. - Nekem mondod?! Ezek szerint Hyden tényleg az Öreg fia volt. - Meg kell tőle védenünk téged. És ez itt a legbiztonságosabb hely most - tapogatta meg a terepjáró oldalát. Felmértem a kocsit: matt szürkére volt fújva, lapos építésű, masszív darab volt, mint valami összepaszírozott tank. Mibe, hogy golyóálló. Talán bombaálló is. - Mármint a kocsid? - Ez az én bunkerem. És mostantól a tiéd is. Tiltakozni kezdtem volna, amikor motorzúgás hangzott fel. Valaki jött le utánunk. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, és közben véletlen a karjához értem. Felszisszent, mintha megégettem volna. - Bocs... megütöttelek? - kérdeztem. Úgy ölelte magához a karját, mintha megsebesült volna. - Nem, nincs semmi. A fájdalmas pillantása alapján ez totál kamu volt, és a hangja is elkínzottnak hangzott hozzá, de nem volt idő most ezt firtatni, mert közben egy kocsi ért le a szintünkre. Egy leroggyant kisteherautó. Koszos, zöld egyenruhás szépkorú vezette, gondolom a karbantartó vagy hasonló. Jól megnézett bennünket magának, majd a szint másik végében állt le. Hyden figyelte, ahogy kiszáll a kocsijából, és a szervizkijárathoz megy, majd kinyitotta a terepjáró ajtaját. - Látod ezt? - mutatta a vaskos kocsifalat. - Blokkolt - majd az ajtót kopogtatta meg. - Titániummal bélelt. - Egy vagyon lehetett. - Mégis, mennyit érhet az életed? - nézett rám. - Passz. - Akadnak, akik bármennyit megadnának érted - mormolta, majd elkapta a tekintetét, és megsimogatta a kocsija oldalát. Ha itt ülsz bent, az apám nem fér hozzá a chipedhez. A puszta szavak édesen megborzongattak. Ott álltam, és az Öreg fiával tracsiztam. Hát erre aztán végképp nem számítottam. - Mit akar tőlem? - tettem fel a nagy kérdést. - Te egyedülálló vagy. Az egyetlen Szilánkos, akinek a chipjét
úgy módosították, hogy akkor is ölhet, ha a teste épp bérlet alatt áll. És közben még a tudatodhoz is hozzáférsz. Nyilván tanulmányozni akarja a chipedet. - Máris az övé. Fogja és vigye, más vágyam sincs, mint szabadulni tőle. - Ha az olyan egyszerű lenne - mért végig halálkomolyan Flyden. Összerándult a gyomrom. - Elég sok mindent el kell magyaráznom. Húzós lesz. - Mintha eddig nem lett volna az. A hangok a fejemben, a robbanó chip, meg hogy mostantól egy titániumtankban kell leélnem az életemet, ha még akarom az életemet. Ez már önmagában elég húzós. - Az is jó, ha nagyon-nagyon magasra mész, vagy mélyen be a föld alá. Úgy az apám szkennere nem foghatja a jeleidet. Akkor nem férhet hozzád. - Amikor a bérlőm egy hegyi nyaralóba ment velem, simán hozzám fért. - Tudom. Követtem a chiplégtérben. - A miben? - Na, az van, hogy szoktam néha fogni a jeleit, ahogy épp a Szilánkosokat keresgéli a chiptérben. Én legalábbis így hívom. Azon dolgozom, hogy blokkoljam. - De honnan tudod, hogy csináld? - Az apám, egyébként Brockmannek hívják, már azelőtt egy átviteli chip fejlesztésén dolgozott, hogy én megszülettem volna. Csomó tudós próbálkozott a témával. Anyám mesélte, hogy kissrácként elég gyakran csámborogtam be a laborjába, és olyankor mindig a nagy tábláját nézegettem. Szerinte mindent végighallgattam, figyeltem, szívtam magamba a tudást. Én nem emlékszem, az apám meg soha nem hitt neki. Míg végül egy szép nyári nap, még beszélni se tudtam, fogtam egy cerkát, és levezettem egy egyenletet, amin apám napok óta agyalt, és az istennek se boldogult vele. - Ez komoly? - Jó, lehet, hogy anyu túlzott kicsit - somolygott. Először láttam az arcán mosolyfélét. - Onnantól kezdve elkezdett szemmel tartani, vizsgálgatni, mintha én is egy kutatási téma lennék. Idővel összeraktam a dolgot, kiagyaltam, hogy lehet megcsinálni. Persze, együtt fejlesztettük ki, csak azon folyt közöttünk a vita, hogy miként
használjuk fel. Én az orvosi hasznát láttam, ő persze csakis az anyagit. - De akkor miért nem adta el? Minek vágott bele az Elsőrendűbe? - Mert az Elsőrendűvel jött a profit, márpedig kellett a tőke a fejlesztéshez. A tökéletesítéshez. És az Elsőrendű lett az elit vásárlóközönség előtt a technológiai bemutató. - Miféle elit? - Külföldi kormányok, terroristák. Alig vártam, mi lehet még ezek után, amit ő lényegnek nevez. - Hogyne, parancsolj! Ki vele! - Már intézkedtem, hogy Michaelt és Tylert a hegyi nyaralótokba vigyék. - Hogy mit csináltál? - És persze Eugéniát is - pillantott az órájára. - Mostanra már ott is vannak. Szerettem volna mindenfélét megkérdezni még, de valahogy egyszeriben elálmosodtam. Nekidőltem a terepjárónak. - Jól vagy? - Jól, persze - bólintottam. - Csak hullafáradt. Kinyitotta a hátsó ajtót, én meg bemásztam. Kényelmesen befészkeltem magam az ülésre, lehunytam a szemem... aludni akartam... legalább száz éven át... ÖTÖDIK FEJEZET Álmodtam: otthon voltam, mielőtt még Tyler megszületett. Apával kucorogtunk a kanapén, nagy takaró alatt, a konyhából bekúszott a pattogatott kukorica vajas illata. Egy régi filmet rendeltünk a légképernyőre, egy westernt, mozizni fogunk, ha anyu behozza a kukoricát. Apu a jellegzetes szívből jövő kacagásával gúnyolta a cowboyokat, hogy mennyire bénák azokkal a puskákkal. - Nagy butaság, ahogy mutatják - ingatta a fejét. És egyszer csak valahonnan egy pisztoly került a kezébe. Belenyomta a markomba, és a légképernyőre céloztunk. - Így tartsd, látod? Így kell. Apró ujjaimat a nagy, nehéz fegyverre kulcsoltam. És épp ahogy lenyomtam a ravaszt, a képernyőn összeesett egy színész. - Megöltem, apu - kiáltottam. - Lelőttem! Apu hatalmasat nevetett. Taplószáraz szájjal tértem magamhoz a ringó terepjáróban: az
autópályán jártunk, alattunk a város fényei ragyogtak a távolban. - Hahó, jót hunytál? - pillantott rám Hyden, de már fordult is vissza az úthoz. - Annyira elálmosodtam - motyogtam nyújtózkodva. - Nyilván a nagy izgalom. Lehajtott a pályáról, totál ismeretlen környéken jártunk. Valami ipari elővárosban. Kihalt aszfalttenger böhöm nagy, néma raktárépületek körül. Befordultunk az egyik épületegyüttes mögé. - Hol vagyunk? - kérdeztem kótyagosan. - A laboratóriumomban. Végtelen fáradtság ült rajtam. Miről is beszélgettünk, mielőtt elnyomott az álom? Hyden behajtott egy dobozszerű, ablaktalan épület mögé, közvetlen a fémfalához állt. Piros lézernyaláb nyalta végig a rendszámtáblánkat, majd a fémfal felemelkedett, és kiderült, hogy odabenn egy nett garázs van, ahová be is gurultunk. De ebben a garázsban nem játékok és bringák hevertek, hanem bizarr szerszámok és néhány fémkonténer. A fémlap közben visszaereszkedett mögöttünk, és kirekesztette a külvilágot. Hyden leállította a motort, én meg máris nyúltam a kilincshez. - Várj, ne mozdulj! - Mert? - Először lecsekkolom, oké? - De ez a laborod, nem? Az otthonod. - A biztonság maga. Azzal kiszállt, és valami kütyüvel körbejárt, megvizsgálta vele a falakat meg a fémkonténerek hátulját. Felteszem, elektromos poloskákat keresett. Volt a falon egy hőérzékelő egység, Hyden mozgását apró, vörös pontocska mutatta. Az ő pöttye volt az egyetlen, mégis aprólékos alapossággal végigfürkészte az egész garázst, minden zegét-zugát. Aztán odament egy ómódi távbeszélő egységhez a másik falon, megnyomott egy gombot, valamit mondott bele, és visszajött értem. - Okés minden, kiszállhatsz. Figyelte, ahogy kimászom a kocsiból, és vaskos fémajtóhoz vezetett, ahol megint gombot nyomkodott, egy számsort pötyögött be villámgyorsan. Az ajtó titokzatos, súlyos csikorgással felemelkedett, mintha nehéz kőlap gurult volna félre a varázsbúvóhely bejáratától. Pedig ez egy lift volt.
Elindultunk lefelé, a levegő pedig gyorsan hűlt, és épp ilyen gyorsan élesedtek ki az én érzékszerveim is. Kezdtem magamhoz térni. És nem szerettem, hogy ilyen mélyen alászállunk a föld gyomrába, nem mintha klausztrofóbiás lennék, csak épp beteg gondolatnak éreztem. Természetellenesnek. Hyden megnyugtatóan mosolygott rám, gondolom, kiülhettek a képemre a gondolataim... Végül a lift megállt, és egy folyosóra léptünk ki. Innen újabb fémajtón félhomályos laborba jutottunk. Mindenfelé apró fények égtek vagy villogtak, olyan volt, mint egy múzeum. Minden sarokban volt egy hatalmas légképernyő, és mindenfelé különös eszközök és műszerek, némelyik a mennyezetről lógott le: megcsavarodó fémdarabok, vékony, csillogó csövecskék, bennük színes, cikázó pöttyök. Ahogy közelebbről is megnéztem, azok a kis pöttyök igazából mozgó részecskékből összeálló geometrikus alakzatok voltak. Maga volt a kütyümennyország. A helyiség túlvégében egy férfi hajolt lázasan egy asztal fölé, a haja borzas, hosszú, ősz lobonc. Nem is fordult felénk. Lehetséges volna, hogy...? Tényleg ő lenne az? - Hoztam valakit - szólt oda neki Hyden. Erre megfordult végre a szépkorú, és még ebben a félhomályban is azonnal felismertem. - Redmond! - kiáltottam fel boldogan. A nyakába vetettem magam. Aztán egyből zavarba is jöttem a saját vehemenciámtól, hiszen egy majdnem idegen szépkorút ölelgettem, aki talán nem is örül nekem ennyire. Ráadásul egyből az apám jutott az eszembe, a fájó hiánya. Gyorsan elhúzódtam. - Callie - üdvözölt pattogó brit akcentusával. - Mennyivel bájosabb köszöntés ez, mint a legutóbbi, amikor pisztolyt szegeztél a fejemnek. Fülig vörösödtem. - De nincs harag - sietett. - Azt hittem, az Öreg ejtett foglyul. - Hyden meglátogatott, mesélt a céljairól - pillantott Hydenre , és én csatlakoztam. A fizetés kellemesen mesés, és igen motiváló egy zsenivel együtt dolgozni. Hyden tett egy béna próbálkozást a szerény vállvonogatásra. Nem jött össze neki. - De ha nem kapott el az Öreg, ki gyújtotta fel a laborodat? - Én magam - felelte Redmond. - Nem akartunk semmit hátrahagyni.
Eszembe jutott a széf, amiben azért hátrahagyott valamit, méghozzá nekem: a chipem módosításait részletező leírást. Nem tudhattam, hogy ebbe Hydent beavatta-e, de egyébként se lett volna okom egyelőre szóba hozni az ügyet. Ez inkább csak vésztartalékféle volt nekem, ha esetleg vele történne valami. Viszont nem történt vele semmi, Redmond láthatóan prímán volt. - Ezek szerint együttműködtök. És, jutottatok valamire? A chipet el tudod már távolítani? - kérdeztem meg tőle is, hiába hallottam már a választ Hydentől korábban. Nem tudtam megállni, muszáj volt megkérdeznem. - Nem - ingatta a fejét -, ezen a területen nem sokra jutottam eddig. Sejthettem, hogy ez lesz a válasz... csak épp nem nyugszik bennem a remény, hogy egyszer kiszerelhetik belőlem, és megszabadulok tőle, és akkor Michael meg Tyler is... És erről beugrott, hogy Hyden mintha mondott volna valamit az öcsémről meg a chipjéről, mielőtt elaludtam volna. - Mondtál valami olyat, hogy mindenki felmegy a hegyre, a nyaralóba, ugye? - néztem Hydenre. - Az öcsém, Michael meg Eugenia. - Azon a magasságon nagyobb biztonságban vannak – biccentett helyette Redmond. - Ott csak azokhoz a chipekhez fér hozzá, amiket be tud azonosítani. Hogy Redmond ilyen magától értetődően rábólint a tervnek erre a felére, kissé megnyugtatott... kissé. - Mint régebben a mobilvétel lehetett? - Igen, ahhoz nagyon hasonlóan. - Nem volt időnk veled is egyeztetni a tervet - bólogatott Hyden. - Mert amikor kiderült, hogy távirányítással fel tudja robbantani a chipeket, rögtön lépni kellett, hogy megvédjem a családodat. Az öcsémet, aki immár fent van a hegyekben. - El se tudtam köszönni tőle. - Tudom, és sajnálom, de tényleg. Viszont van némi kárpótlásom cserébe - vezetett az egyik légképernyőhöz. - Még egyszer nem kockáztathatjuk, minél kevesebb jel kerül az éterbe, annál jobb, de sejtettem, hogy a saját szemeddel akarod majd látni őket... szóval most az egyszer. Egy széket húzott a képernyő elé, és leültetett. Megérintett egy kis ikont, és Tyler arca betöltötte a képet. - Tyler! - hajoltam egészen közel a légképernyőhöz.
- Majompofa! - vigyorgott vissza rám. A háttérben felismertem a nyaraló nappalijában a faliszőnyeget. - Jól nézel ki. Minden okés? - Fagyikelyhet kaptunk vacsi után. - De már késő van, miért nem vagy még ágyban? - Én engedtem meg neki, hogy fenn maradjon. Hogy beszélhessetek - lépett mellé Michael. - Vagyis jól vagytok, mind? Eugenia is? - Prímán vagyunk. Most már. - Hogyhogy most már? - Hát, elég bizarr volt - vonta meg a vállát Michael. - Az egyik pillanatban még otthon voltunk, a következőben meg itt tértünk magunkhoz. És egyikünknek se rémlik, hogy jöttünk fel. Ez a tag, ez az Ernie... - Te mentél neki. - Mert mit kéne csinálnom, ha jön egy totál idegen, és... - Egy középkorú! - szökdelt fel-alá Tyler. - Ne szakítsd félbe! - Szóval jött, és elmagyarázta, miért biztonságosabb itt, mint otthon - folytatta Michael de arról egy szót se szólt, hogyan kerültünk ide. - Elraboltak bennünket - kottyantotta közbe Tyler félig viccesen, félig komolyan, ahogy a kisgyerekek szokták kibökni az igazságot. Megdobtam Hydent egy helytelenítő pillantással, mire csak vállat vont, mint aki azt mondja, hogy nem volt más választása. Aztán intett, hogy fogjam rövidre. - Most mennem kell. De mindig fogadj szót Michaelnek. - Jó, Callie. Te meg gyere fel hozzánk mielőbb! - És legyél jó! - fűzte hozzá Michael komolyan. - Vigyázzatok magatokra! - bólintottam. És a monitor elsötétült, az arcuk apró pixelekké olvadt szét. - Bocs, amiért csak ennyi fért bele - intett a fejével a légképernyő felé Hyden. - De nem kockáztathatjuk, hogy lehallgassanak bennünket. Felálltam, szembefordultam vele. Hátrálni kezdett. - Bedrogoztad a családomat? - Gondolom, Ernie beadott nekik valami enyhe nyugtatót, hogy ne essenek pánikba. Gyorsan kellett cselekednie. - És velem is ez volt, igaz? - pirult ki egyszeriben az arcom a felismeréstől. - Az a mentolcsík. Nem szokásom kocsiban aludni.
- Nehéz nap ez. Mindannyiótokat biztonságba kellett helyezni, ez volt a prioritás. És most biztonságban vagytok, te is, Tyler is. - Még egyszer meg ne próbáld! - szorult ökölbe a két kezem. Se velem, se a családommal. Legközelebb maradjunk a klasszikus meggyőzésnél. - Jó. És bocs. A válla előreesett, a feje kissé lekonyult... ha nem komolyan mondta, hogy sajnálja, hát díjnyertes alakítás. A halott légképernyőre meredtem. Annyira szerettem volna megint látni Tyler arcát, olyan megnyugtató érzés volt. Eddig is rühelltem ezt a chipet, de most megduplázódott a gyűlöletem. Ezer meg egy okom volt rá, és akkor még azt nem is említettem, hogy miatta nem lehetünk együtt. - Engem miért nem vittél oda? - Mert úgy biztosabb nekik, ha te nem vagy ott. Téged akar. - Hányszor kell még elválnunk? - kérdeztem a sötét képernyőtől. Hyden hallgatott egy ideig. - Késő van. Fáradt lehetsz. - Hol fogok aludni? - dörzsöltem meg a halántékomat. Elvitt a lakórészre, ami meglepően szerény léptékű volt. Minden szoba, az enyém is, kis egyszemélyes kuckó volt, ággyal, íróasztallal és fürdőszobával. Csak a legszükségesebbek. - Nem nagy szám - vonta meg a vállát Hyden. - Inkább a technológiába invesztáltam. És úgyis állandóan költözni kell, a biztonság miatt. - Csupa jó hír. - Csak a szokásos. Az egyik nap még itt, a következőn már valahol máshol. Bevillantak az elmúlt év emlékei: kopár folyosók, szétszórt hálózsákok, barikádnak felfordított asztalok, az állandó menekülés a marsallok elől... - Szerinted hány Szilánkos van? - kérdeztem. - Az a gyanúm, hogy úgy ötvenet csinált apám. - És egy Emma nevűről hallottál? - Nem rémlik - ingatta a fejét. - Nem. Keresed? Vagy épp szeretnéd elkerülni? - Helena unokája. És megígértem, hogy megtalálom. - Aha - vágta zsebre a kezeit. - De azt azért tartsd észben, hogy nem mindenki akarja, hogy megtalálják.
Éjjel azt álmodtam, hogy egy mezőn állok az éjszakában, egyedül, a derékig érő fűben. Egy fa van előttem. Vörös fa. Az Öreg lépett elő a fa mögül, a maszkján táncot jártak az elektromos kéken vibráló pixelek, az adta azt a sercegő, zümmögő hangot. - Merre jártál, Callie? - kérdezte sistergőn. - Hiányoztál. - Azt hittem, meghaltál. - Pedig itt vagyok. Tudod, hogy soha nem hagylak el. Elindult felém, én meg hátráltam. A fa tövéből Hyden emelkedett ki a magas fűből. Azt hittem, segíteni akar, de az apja mellé lépett, és együtt közelítettek felém. - Soha nem hagyunk el - mondta ő is. Ahogy egyre közelebb jöttek, a kék pixelek mindent kiszorítottak, már nem is láttam mást. HATODIK FEJEZET Ahogy felébredtem, beletelt némi időbe, míg leesett, hogy Hydennél vagyok. A fejem lüktetett. Talán attól az izétől, amit beadott nekem tegnap. Vagy a chiptől. Elég sok dolgot írtam az utóbbi időben a chip számlájára, de ha az ember fejébe belenyomnak egy ilyen kütyüt, annak nyilván ezer mellékhatása van. Sietve lezuhanyoztam a mikrofürdőszobában, hogy beszélhessek Redmonddal, ha lehet, kettesben. De a laborban csak Hydent találtam. Feltűrt ingujjal állt egy légképernyő előtt, és buzgón nyomkodta a billentyűzetet. Mielőtt még leléceltem volna, sajna, kiszúrta, hogy itt vagyok, és magához intett. Fura holmik vették körül, plazmák és apró szálakhoz hasonló kötegek, a végük a levegőben lebegett, és folyadék áramlott láthatatlan csövekben. - Mit csinálsz? - kérdeztem. - Egy blokkolón dolgozom, neked. - Hogy ne lehessen megtalálni a chipemet? - Nagyon ne éld még bele magad. Holnapra nem lesz meg lépett el a légképernyő mellől. - Redmond csinált nekem egy átmenetit - emelkedett a kezem a tarkómhoz. - Csak már nem szuperál. Eszembe jutott az álmom. Hogy bízhatnék meg Hydenben? Az Öreg fiában... Anyu gyakran mondogatott egy régi mondást: az alma nem esik messze a fájától. Az egyértelmű, hogy Hyden zseni, mint a faterja. Vajon más közös is van bennük? - Félsz tőlem? - pillantott rám furcsán.
Vállat vontam. Ennyire átlátszó lennek? - Ja, sejtem. Gondolom, amikor felébredtél, rögtön az villant be, hogy mi a fenét keresel az Öreg fia mellett - meresztette karmosan felém a két kezét. - Pedig attól, hogy az apám szörnyeteg, még nem vagyok én is az. Sőt, pont miatta tudom, hogy milyen nem akarok lenni. - És mégis, a legtöbb esetben a fiú is olyan lesz, mint az apja, nem? - Jó, hát akkor tarts szemmel, hogy tutira ne álljak át a sötét oldalra - túrt bele a hajába, és fordult vissza a monitorhoz. Hosszú idő óta nullától huszonnégy óráig azon melózom, hogy megállítsam. Nyilván felelősnek érzi magát. Mert az is. Ha egyszer ő találta fel az egész technológiát. - De kezdünk kifutni az időből - folytatta. - Ezzel a robbantással minden felgyorsult. Mellette egy csőben szivárványszínű folyadék áramlott. Képtelen voltam levenni róla a szemem. - És nem veszteség neki, ha megsemmisít egy Szilánkost? kérdeztem. - Többet már nem csinálhat. - Az volt a hozadéka, hogy majdnem megszerzett téged. Egyszerre fordultunk, közben összeért a karunk. Hyden összerándult, a karjához kapott, és összeszorította a szemét, mint aki az akaratával igyekszik megszabadulni a fájdalomtól. - Jól vagy? - kérdeztem, és eszembe jutott, ahogy tegnap ugyanez történt a parkolóban. - Semmiség - vett nagy levegőt. Közben meg nyilvánvalóan nagyon is volt valami. Lassan megint kinyitotta a szemét, egészen kipirult az arca zavarában. - Nyugi, nincs semmi gáz - kapta félre a tekintetét. - Nyilván. Mi ez az egész, Hyden? Mi történik? Olyan pillantással nézett rám, mint aki szeretné megmagyarázni, csak éppen nem találja a megfelelő szavakat. Majd sarkon fordult. - Most mennem kell - szólt még vissza a válla felett. Kimentem az előtérbe, és azon agyaltam, hol lapulhatnak még a többi tudósok. És akkor éreztem meg a kávéillatot. Elindultam a szag után, és megtaláltam a konyhát. Ez is nagyon alapra volt véve, tágas, de egyszerű, csak a szükségesekkel teli, mint egy ipari konyha. Redmond készített éppen kávét benne. - Helló, Callie - üdvözölt, anélkül, hogy felém fordult volna.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? - Halkabban jársz, mint Hyden vagy Érnie. És volt egy olyan érzésem, hogy meg akarsz majd keresni - fordult most felém mosolyogva. - Kérsz? - emelte meg a kávéskannát. - Naná - vágtam rá. A pulton üvegekben mindenféle gabonapehely állt. - Nem úgy van, hogy a britek csak teáznak? Elvettem tőle a bögrémet, és töltöttem hozzá tejet. - Csitt - emelte az ujját a szája elé -, nehogy bemószerolj a királynőnél - kacsintott. - Úgy hallottam, hogy Helena házában laksz. - Rám hagyta. Vagyis a felét. A másik felét az unokája örökli, ha egyszer megtalálom. - Ismertem Emmát. Párszor találkoztunk. És az édesanyjával is - sütötte le a szemét. - Sajnálom - kortyoltam bele a kávéba. Emma anyja, vagyis Helena lánya középkorú lenne, ha élne. Amikor csak valaki szóba hozott egy középkorút, mindenki lekonyult, jött a szomorúság. Pedig én nem ismertem a nőt, és azt se tudom, hogy Redmond mennyire ismerte, vagy hogy kedvelte-e egyáltalán, de ha egy középkorú eszünkbe jutott, rögtön előjött a többi középkorú emléke is, mert mindenkinek volt vesztesége, és akkor óhatatlanul jöttek a régi idők emlékei. Ami elég hervasztó vágány. Most nem állhattunk rá, nem hagyhattam. - És milyen lány Emma? - Abban a családban minden hölgy makacs és csökönyös. Nyilván genetikailag ilyenek. De leginkább Emma ilyen, neki aztán meggyőződése volt, hogy ő tudja a tutit mindenről, az egész világról. Tipikus kamasz. - Ha esetleg találkoznátok, említsd meg neki a nagyanyját. És hogy örökölt utána. Jó? - Mindenképpen. Ha találkozunk - mélyedt el a kávéja látványában. - És milyen az élet Helena házában? - Szép és kényelmes. Mintha még mindig ott lenne. - Jó csaj volt. Meg akarta menteni a kamaszokat. Bár tudta volna, hogy a férfinak, akit a világon a legjobban gyűlölt, van egy fia, akinek ugyanazok a céljai, mint neki. Hydenen járt az eszem, annyira bonyolult alak volt. - Te tudod, mi baja a karjának? - A karjának? Mármint az egész testének, nem? Na, ez végképp összezavart. - Jobb lenne, ha ő mondaná el.
- Megsebesült? - Egyszerűen igyekezz nem hozzáérni, és akkor nem lehet gond. Egyszer véletlenül megérintettem a kézfejét. Egy hét kellett, hogy megint normálisan viselkedjen velem. - Bízik benned? - Amennyire egyáltalán bízni képes bárkiben is. Erre persze rögtön az apja figyelmeztetése ugrott be. - Az apját ismered? - Hallomásból. És persze a ténykedését. Ha egyszer megszerzi a teljes technológiát, gond nélkül eladja annak, aki a legtöbbet ígéri érte, még ha az egy terrorista csoport vagy valami annál is rosszabb. Ezért vagyok hajlandó a föld alatt élni, mint valami vakond. - Nem lehetne egyszerűen visszavenni tőle? És begyűjteni a többi Szilánkost, és megtalálni a módját, hogyan távolítsuk el a chipet, hogy aztán megsemmisítsük mind? - Azt nem lehet. Az ellenlépésekre kell koncentrálnunk. - De miért nem adjuk át az egészet a kormánynak, hogy ők dolgozzák ki? - Hyden nem bízik bennük, és én is szkeptikus vagyok. Mert például milyen döntés már intézményekbe zárni a hajléktalan kamaszokat? Igen, jár neki a pont. - Ahhoz, hogy valaki rákapcsolódjon a chipemre, előbb meg kell szereznie a technológiát, igaz? Amit egyelőre csak Hyden meg az apja ismer. Stimmt? - Legjobb tudomásom szerint igen. Eszembe jutott az a hang, ami mintha az apám hangja lett volna. Egyébként meg hogy juthatott volna hozzá a rendszerhez? Vagyis tutira nem lehetett az apám. Amikor később visszamentem a laborba, Hyden már ott volt, épp valami totálisan kibogozhatatlan egyenleteken dolgozott. Redmond a labor túlsó felében ügyködött. Hyden szó nélkül felállt, és a tárgyalóba vitt. Letelepedtünk az asztal mellé. A közepén húsos levelű növény trónolt, keltetőfény vonta sárga körbe. - Itt aztán lehet gondolkodni. És beszélgetni, diszkréten kezdte, majd kihúzott egy fiókot, és kivett két szupertrüffelt. Szerintem jólesne.
Letett elém egyet, miközben ügyelt, nehogy megint összeérjen a kezünk. - Miről akartál velem beszélni? - kérdezte, miközben kibontotta a trüffelét. - Nyugi, nem rólad - bíbelődtem az édességemmel. - Az apád az apámnak adta ki magát. - Igen? Mikor? - Amikor az Elsőrendűt rombolták le. Pont olyan volt a hangja. És még a családi vészmondatot is ismerte. - Nem lep meg. Nem nagy ügy valamilyen hangszínt generálni. Elég, ha talál hozzá mintát a Saját oldalakból, abból már ki tud indulni. Nyilván volt az apádnak hangmintája a Saját oldalán. Mindenkinek van. Apám, ahogy horgászik, ahogy a kamerának magyaráz. És persze csak az igazi matuzsálem szépkorúak ódzkodtak a magánéletük dokumentálásától, és hozzáférhetővé tételétől. - Persze, hogy volt. - Az ő hangját használta, hogy megtaláljon - bólintott Hyden, majd elgondolkodott. - Mivel foglalkozott az apád? - Feltaláló volt. Abban a csapatban dolgozott, akik a karlámpát feltalálták. A számba tettem a trüffelt. Hyden előredőlt. - A karlámpát? Nem semmi. És még? Min dolgozott még? - Fogalmam sincs, nem sokat beszélt a munkájáról. Ha kérdeztük, mindig csak viccelődött, hogy nem akar bennünket halálra untatni, és inkább holókról meg régi filmekről mesélt mélyet sóhajtottam. - Nem ismerte a szüleit - tettem hozzá -, anyu szülei pedig egy balesetben haltak meg. Harminc éves volt, amikor én születtem, és persze a spórák megölték. - Sajnálom. - Ilyen az élet - vontam vállat. Láttam anyát magam előtt, és egyszeriben végtelen fáradtság szállt meg, sírhatnékom támadt. A csoki is megkeseredett a számban. - Láttam, ahogy a spóra a karján landol - mondtam halkan. Aznap véget ért a világ. - Tudom - felelte, és belenézett a szemembe. Vigasztalni szeretett volna, tudom, az ilyen pillanatokban a normális emberek megölelik egymást vagy legalábbis a másik karjára teszik a kezüket biztatón. Hyden persze nem csinált ilyesmit. Nagyot nyeltem, próbáltam valami másra gondolni. - Te utálod a szépkorúakat? Mármint Redmond kivételével.
- Mindet nem utálom, csak a döntéshozókat, akik a hülye szabályokat meghozták, hogy a kamaszok nem dolgozhatnak, hogy intézetekbe kell zárni őket. Hát nem látják, hogy ez képtelenség? Hogy így nincs kiút számukra? - ingatta a fejét. És persze te is nyilván utálod őket. Azok után, amit veled műveltek: megölték a szüleidet, az utcára kényszerítettek. - Mindet én se utálom - gyűrtem gombóccá a csomagolópapírt. - Néhányat persze... de biztosan ők is féltek. Hogy megöregedtek, és se pénzük, se munkájuk. Szóval nyilván szükségük volt azokra a munkahelyekre. Bekapta az utolsó falat szupertrüffelt, és összedörzsölte a kezeit, peregtek le a földre a morzsák. - Mit szeretnél, Callie Woodland? - Visszakapni a családomat. - Az lehetetlenség. Kénytelenek vagyunk újakat építeni a régiek maradványaira. Te még szerencsés vagy, hogy legalább ott az öcséd. Tyler. Az egyetlen, aki mellett meg tudok feledkezni a fejembe beszélő hangról. - Azt akarom, hogy békességben élhessen, hogy legyen otthona, ahonnan senki se rabolhatja el, még az apád sem. Azt akarom, hogy eltűnjön a fejéből a chip, az lenne a kezdet. - Nem tudom, eljutunk-e odáig valaha is - sütötte le a szemét. - Kezdetnek nem lenne elég, ha egyik nap a másik után biztonságban telhetne? - Nem. Addig nem nyugszom, amíg akár ő, akár én Szilánkosok vagyunk. Hyden nem szólt, de a szeméből láttam, hogy meglehetősen esélytelennek tartja az ügyet. - Szerinted lehetetlen? - Én nem mondtam semmit. - Te nem tudod, milyen érzés egy idegen testtel a fejedben élni, amin keresztül az olyan gonosztevők, mint az apád is, megszállhatják az ember testét. Nincs perc, hogy ne lennék a tudatában. Néha annyira szabadulnék tőle, hogy már azon vagyok, hogy a két kezemmel kaparom ki onnét. - Ezt nem mondod komolyan, ugye, Callie? - Azt akarom, hogy valaki megpróbálja kivenni. - Még soha nem sikerült eltávolítanunk egy chipet sem ingatta a fejét Hyden. - Emberekkel még nem próbáltuk, se Redmond, se én, csak kísérleti állatokkal. Egytől egyig végük lett.
- Ne mondd ezt! - hajítottam a csokipapírt a szemetesbe. Hinnem kell, hogy egy nap megszabadulunk tőle, Tyler is és én is. A chiptől és tőle is. És tuti, hogy más Szilánkosok is így vannak ezzel. A zöld növényre meredtem, megint kezdett összefolyni a világ. - Callie - hallottam Hyden hangját. Nagyon messziről. Helena most az Elsőrendű Állomásokról emlékezett. Donor lányok képei bukkantak fel az agyamban, körülöttük feliratok villantak, hogy „síelő”, „snowboardos”, „balerina”. És Tinnenbaum hangja visszhangzott a fejemben, ahogy kínálgatja őket. És közben Helena érzelmei: milyen boldog arcocskák... fogalmuk se volt, mibe mennek bele... meg kell menteni őket! - Callie? Elhalványult az emlék, csak Helena eltökéltsége maradt belőle. Már tudtam, mit kell tennünk. - Meg kell találnunk a többi Szilánkost. Hyden úgy bámult rám, mintha kínaiul nyomtam volna. Le se tudtam venni a szemem a zöldségről az asztalon, kristálytiszta zöldben ragyogott, kristálytisztán letisztult minden körülöttem és bennem. - Meg kell találnunk a Szilánkosokat, akiket az apád létrehozott, és biztonságba helyezni mind. - De hol? - nézett körbe. - Itt? - Hol máshol? Elég nagy ez a hely. És a föld alatt vagyunk. És ezekhez a Szilánkosokhoz azután az apád nem fér majd hozzá, nem robbanthatja fel őket, és máshogy se használhatja már fel. És végül Redmonddal úgyis megtaláljátok a módját, hogy lehet apádat teljesen blokkolni. Így juthatunk valamire. Hyden összefonta a két karját a tarkóján, és a mennyezetre meredt. - Helyünk mondjuk tényleg lenne. És bútort szerezhetünk még. - Azt mondtad, te is le tudod szkennelni őket. Mutasd meg, hogyan. Visszamentünk a laborba, ahol Redmond még mindig ugyanabban a sarokban szorgoskodott. Hyden a légképernyőjéhez ment, az ikonokat kezdte nyomkodni, és kirajzolódott Los Angeles térségének a térképe, rajta egy hálórács. Hunyorgott, kinagyította a térképet a rácsok mentén, zummoltunk egy területre, míg végül lezárta a képernyőt, amin most a rácsok között egy vörös pötty pulzált. - Az micsoda? - kérdeztem.
- Egy Szilánkos, nagy valószínűséggel. - Nincs is túl messze. Kimehetünk érte. - Várj már, nem ugorhatunk bele fejest! Kell egy terv. Nem bízhatunk egy ismeretlen Szilánkosban - tiltakozott. - Hogy hozhatnánk ide? A laboratóriumomba. A kutatásom kellős közepébe. - A Szilánkosok olyanok, mint én, stimmt? Lövésük sincs a kutatásaidhoz, és magasból tesznek rá. De ha gond adódik velük, hát zárd a laborodat, van zárja. És akkor nem is jöhetnek be. De még mindig voltak kételyei. - És ha időben megtaláltad volna Reece-t? - tettem fel neki az ezer-dolcsis kérdést. - Apád előtt. Akkor még most is élhetne. Azért ez csak megéri a képzeletbeli kockázatot, nem? - Nem is tudom, Callie - dörzsölgette a nyakát Hyden. - Ehhez segítség kellene. - De azt mondtad, hogy az apád éppen ezen mesterkedik. Hogy egybegyűjtse a Szilánkosokat - nyaggattam tovább. - Nem akarnád lealázni a saját meccsében? A szeme összeszűkült, ez betalált. Fogta a mobilját, zingelt valakinek, és alig egy percen belül egy férfi jelent meg a labor ajtajában. - Callie, ez itt Ernie - mutatott be Hyden. Elég tekintélyt parancsoló külsejű volt ez az Ernie a drága öltönyét majd’ szétfeszítő izmaival és a sima, sötét bőrével. A legszokatlanabb azonban sűrű, fekete haja volt. Felnőttnél ilyet nem gyakran lát az ember. Középkorú volt. A kezét nyújtotta, én meg csak stíröltem a haját. Aztán észbe kaptam, és gyorsan kezet ráztam vele. - Maga vitte Tylert a nyaralóba? - kérdeztem. - Meg a másik kettőt, igen. - Ezek szerint maga is itt él? - kérdeztem, mert másképpen nem lehetett, ha ilyen hamar ideért Hyden zingjét követően. - Itt él, igen. Teljes állású testőröm és jótevőm - nézett Hyden Ernie-re. - Callie azt szeretné, ha minél több Szilánkost idegyüjtenénk. Indulunk is. - Előkészítem a kocsit - biccentett Ernie udvariasan, és már fel is szívódott. - Középkorú - suttogtam. - Aha. Felbecsülhetetlen érték - felelte halkan Hyden.
Eltűnődtem, hogy egy középkorú testőr miből fizethette meg magának a vakcinát. HETEDIK FEJEZET Én ültem az anyósülésre, Ernie a hátsóra, és Hyden vezetett. A spéci terepjáróval mentünk persze. Hyden megnyomott egy gombot, és a műszerfal elé kivetült egy méretes légképernyő, rajta a környék hálórácsos térképe. - És hol a számítógép hozzá? - pillantottam körbe. Ernie felpattintotta a két ülés közötti konzolt. Olyan volt, mintha egy szervizszekrényt tárt volna ki, annyi lapocskából meg pöcökből meg mindenféle kütyüből állt össze odabenn. - És a csomagtartóban is van egy - magyarázta Hyden. Számítógépből sosem elég. A képernyő tökéletes volt, háromdimenziós és animált. Hyden benyúlt a mélyébe, és előhúzott egy rejtett oldalt, kinyitotta. - De innen bentről nem tudsz szkennelni, nem? Ez blokkolt. - Csak a bejövő jeleket rekeszti ki, de az antennánk széles vételre alkalmas. - Most hol a vörös pötty? - Az már rég elhúzott, de úgyis lesz helyette másik – nyugtatott meg. Egy fekete pötty is villogott a monitoron, mozgott, épp ahogy mi, amiből arra következtettem, hogy az a mi helyzetünket jelzi. Vártam a vörös pöttyöket. - Sokáig kell várni? - Olyan ez, mint horgászni - vetette közbe Ernie. - Szeretsz horgászni? - Szerettem - merengtem vissza a régi időkbe, amikor még apával jártunk. - Akkor nem ismeretlen a téma. Lehet akár egy egész nap is húzta el az „egész” szót, mintha egy örökkévalóságról lenne szó. Vagy fél órán át autókáztunk az autópályán, de semmi. Ernie kiszúrt egy lekanyarodót, és felvetette, hogy akár le is mehetnénk a pályáról, be abba a városba. Azt mondta, hogy ez a környék elég vad vidék, és van egy megérzése. És alig hajtottunk le, máris ott pislogott a vörös pötty a légképernyőn. - Chipriadó - bökött rá Ernie.
- Jól van, Szilánkos, maradj szépen a seggeden, amíg oda nem érünk! - zummolt rá a pötty környékére Hyden. - Messze van? - Úgy negyedórányira, ha nem szalad el. Le se vettem róla a szememet. Maradt egy helyben, miközben közelítettünk felé az utcák dzsungelében. Elhaladtunk egy kormányzati épület előtt, ahol tiltakozók csoportja táblákat lengetett, kamaszok és szépkorúak vegyesen. Az egyik táblán az állt, hogy Adják vissza a Vöröskeresztet! Hát igen, elég sok jótékonysági szervezettől vontak meg minden támogatást a nehéz időkben. Éppenséggel azoktól a szervezetektől, amik az árva kamaszokat segítették. Én teljes mértékben egyetértettem velük, de persze ők nem tudhatták, mert csak egy menő terepjárót láttak, és ingerülten ordítoztak felénk, ahogy elhajtottunk mellettük. - Már majdnem ott vagyunk - figyelte a térképet Hyden. Még pár saroknyit haladtunk, és néztem, ahogy a mi fekete pöttyünk közelít a vöröshöz. - Sasoljatok, valahol itt van a Szilánkos - mondta végül, ahogy befordult egy újabb sarkon. És a két pötty egymásra siklott. Ernie látta meg: egy kamaszlány a buszmegálló padján. Rövid hajú, ázsiai. - Ő az - mutattam az a csinos, fekete hajú. - Az a tökéletes szépség, akin egyetlen apró hiba sincs – pontosított Hyden. A lány felállt, mint aki elunta a várakozást, és járkálni kezdett. - Tuti, hogy ő az? - Csak egy módja van, hogy megbizonyosodjunk - jelentette ki Ernie. Hyden a lány előtt lehúzódott az út szélére, így pont felénk tartott. Több kék fény villant fel a légképernyőn. Olyan volt, mint Redmond monitora még a régi laborjában, amelyik kimutatta a chipemet. - Nyomás, Ernie! És kösd be a szemét! - Nem kéne rábeszélnem? - Akarsz vele beszélni? - állt meg Ernie, keze már a kilincsen volt. - Ne! - ellenkezett Hyden. - El fogjuk veszíteni. Ahogy az apró lányka elhaladt a kocsi mellett, Ernie kipattant a kocsiból, és rávetette volna magát. Csakhogy a lány észrevette.
Megriadt, de nem rémült meg. Felugrott a magasba, hogy elkerülje Ernie-t, szaltózott egyet, és egy alacsonyabb fal tetején landolt. Azon végigrohant, a végén levetette magát, és közben elkapta egy fa vaskosabb ágát, belendítette magát, és átszökellt egy kávéház teraszára, egyenesen egy asztal tetejére. Repkedtek a csészék meg a vendégek szerteszét. Ernie a nyomába eredt, de a lány fürgébb volt, és lehetetlen volt kiszámítani a következő lépését, ha a lány jobbra fordult, Ernie már elindult balra. A kocsiból néztem. - Nem ilyenre számítottam. - Legalább tudjuk, hogy nincs bérlő a testében. Ahhoz túlságosan is jól csinálja, túl flottul megy neki. Ez csak úgy megy, ha ő maga csinálja. - Ezt meg hogy érted? - Te is láttad. Reece annyira darabos volt. - Pedig régebben az Öreg tökéletesen megszállta a bérbeadóit. - Ja, hát a tökéletes körülmények között igen. Most már a bérbeadó test nem működik közre, már nem az Elsőrendű laborjában van, ahová a donor és a bérlő is önként érkezett. A táveltérítés sokkal nehézkesebb birtokbavételt hoz. Így nem olyan stabil az irányítás. Bólintottam, pedig nem teljesen értettem, azt hiszem. Megint Ernie-t kereste a tekintetem. Végül sikerült kiszámolnia a csajszi mozgását, és ahogy lendületet vett, hogy felugorjon egy üzlet előtetőjére, és kereket oldjon, utánanyúlt, és elkapta, még a lendület ívében. - Megfogta - jeleztem Hydennek. Hyden felnyitotta a hátsó fémajtót, így Ernie-nek csak be kellett hajítania a kapálózó, harapó, sikoltozó lányt a csomagtérbe, miközben a szemét gondosan lefogta, és ő is bemászott mellé. A lány már nem sikoltozott, de félő volt, hogy kikaparja Ernie szemét, olyan vad ellentámadásba lendült, miközben az az ajtót rántotta le maguk után. Ám nem kellett Ernie-t félteni, egyetlen, szupergyors mozdulattal a lány tarkójára tette a nagy tenyerét, mire a Szilánkos ledermedt. A szeme üvegesre tompult, és úgy rogyott össze, mintha hirtelen mély álomba szenderült volna. - Jól van? - kiáltotta hátra Hyden. - Csicsikál, mint egy kisbaba. Most vettem észre, hogy Ernie markában egy aprócska korong lapul, és most sietve a zsebébe csúsztatta. - Miért kellett befogni a szemét?
- Ha esetleg mégis volt valaki benne - magyarázta Hyden. - De szerencsére nem volt. - Ha lett volna rá időm, bekötöttem volna rendesen a szemét morogta Ernie. - De úgy pattogott körbe-körbe, mint egy besózott farú nyuszika. De azért végig mellette maradt a csomagtérben. - Nem lesz baja? - kérdeztem, és a fényes, fekete haját bámultam. - Egyszer csak felébred a kis Hófehérke - ingatta mosolyogva a fejét Ernie. NYOLCADIK FEJEZET Mire Hyden búvóhelyére értünk, a Szilánkos édesdeden alukált hátul. Nehéz volt elhinni, hogy ugyanez a lány egy órája még szaltózgatott és repült a levegőben, és úgy ment neki Ernie-nek, akár egy vadmacska. Kíváncsi voltam, milyen lesz, amikor majd felébred. - Nem lett volna jobb, ha szabad akaratából tart velünk? vetettem fel. - így dühös lesz. - Azt akartad, hogy hazahozzuk, hát hazahoztuk - közölte nemes egyszerűséggel Ernie. Hyden mentegetőzve pislogott, miközben beálltunk a garázsba. Ernie a pisztolyát markolva szállt ki, és mindenekelőtt végigvizsgálta a garázst, ahogy korábban Hyden is. Azután megnyomta a gombot a falon. - Redmonddal beszél? - Igen, hogy megbizonyosodjon róla, hogy lent is minden tiszta - bólintott Hyden. Azután visszajött a kocsihoz, átvetette a Szilánkost a vállán, mintha valami utazótáska lenne, de pihekönnyű, levitte az egyik szobába, elég közel az enyémhez, és elfektette az ágyon. Mi meg az ajtóból figyeltük. - Az lenne a legokosabb, ha itt lennél, amikor felébred – nyomta végül a kezembe a tárcáját. - Lilynek hívják. Leültem az ágyra, mellé, és néztem, ahogy alszik. Azon merengtem, hogy én vajon hogy érezném magam, ha egy tök ismeretlen lány mellett ébrednék egy tök ismeretlen helyen. Mondjuk, ezerszer inkább én legyek az első látvány, amire ébred, mint Ernie. Aki egyébként hamarosan visszajött egy tálcával, amin pulykasonkás, sajtos szendó meg almalé volt.
Lily lassacskán ébredezni kezdett, nyújtózkodott, motyogott. Majd kinyitotta a szemét. - Mi a... - meredt rám összezavarodva -, te meg ki vagy? - Callie. És nincs semmi baj, már biztonságban vagy. Próbált felülni. - Ne rohanj, nyugi! Nem vagy éhes? A kaja néha ellenségekből barátot csinál... vagy legalábbis néhány jó pontot ér. A bizalmi játszmában. Odaadtam neki a tálcát, elvette a szendót, megszagolta, majd falni kezdte. - Van még? - nézett fel végül. Akkor már tudtam, hogy jól ki fogunk jönni egymással. Az elkövetkező hetekben a lehető legtöbb kamaszt begyűjtöttük a laborba. Nagy részüket sikerült szavakkal meggyőzni, néhányuknál folyamodtunk csak erőszakhoz, de mindegy is volt, hogy kerültek hozzánk, mert elmenni már senki se akart. Olyan lettünk, mint egy kollégium, zajlott az élet, a sok Szilánkos mindenféle képességeket hozott közénk. Volt olyan, aki az Elsőrendűben is kiaknázott tudással bírt, mondjuk tudott bokszolni vagy más harcművészeteket űzött, ők edzettek egymással, hogy ne kopjon el a tudásuk. Mások meg másban voltak jók, amire esetleg eddig senki se figyelt fel, például remekül főztek vagy varrtak, és ez elég jól jött lenn a föld alatt a kis közösségünkben. Több menetben kajáltunk a nagy ebédlőben, ami a konyha melletti tágas helyiség lett. Nem volt kicsicsázva, csak a betonpadló meg csempézett falak és nagy asztalok, de a célnak megfelelt. Két-három turnusban elfértünk, és a vacsora zajos, vidám esemény lett, a nap fénypontja. A reggelit meg az ebédet mindenki a maga ritmusában intézte, ahhoz nem ültünk össze, de a közös vacsihoz ragaszkodtam, részben, hogy igazságosan leosszuk a konyhai feladatokat, részben, hogy összekovácsolódjunk. Tyler rettenetesen hiányzott, de Hyden túlságosan is kockázatosnak érzett volna egy újabb távbeszélgetést. És talán csak rontott volna a helyzeten, ha hallom az öcskös hangját. Így legalább totálisan a feladatomra koncentrálhattam: hogy minél több Szilánkost összegyűjtsünk. És megmentsünk. Hydennel a végén már annyira profin nyomtuk, hogy gyakran Ernie nélkül is nekivágtunk egy-egy mentőakciónak. Ha valakihez hozzá kellett érnie, egy törölközőn vagy dzsekin keresztül
fogta meg, akkor nem esett baja. Már lazán megvoltunk egymással, de azt még nem kötötte az orromra, hogy miért nem lehet megérinteni. - Figyu, Hyden - szegeztem neki egy nap, amikor épp kettesben lovagoltunk ki a sztrádára Szilánkos-vadászatra -, mi történt veled? Miért nem érinthetünk meg? Egy hosszú pillanatig csak hallgatott, mint aki fontolgatja, hogyan is fogalmazzon, majd mély levegőt vett, és hangosan kifújta, mint aki talán megkönnyebbült. De az is lehet, hogy csak jólesett a tüdejének. - Apámmal dolgoztam a laborban. Még mielőtt elváltunk volna egymástól. Anyám bejött, hozott nekünk pillecukrot meg forró csokit - mosolyodott el az emlékre. - Alig emlékszem a napra, de a pillecukorra annál inkább. Fura, mi? Megráztam a fejemet, mert szerintem az ember így működik, én is mindenféle bizarr apróságra emlékszem a spórák előtti időkből, mielőtt még hivatalosan is kamasszá váltam volna. - Baleset történt - köszörülte meg a torkát Hyden. - Robbanás. Soha nem jöttünk rá, pontosan mi történt, de megtörtént. Apámnak nem esett baja, de anyám és én... mi megégtünk - a hangja belebicsaklott az utolsó szóba. - Mindenféle kezelést kaptunk, meg is műtötték bennünket, de hosszú hónapokon át szenvedtünk. - Ez borzasztó. - Egy idő után ruhát már el bírtunk viselni magunkon, de az érintés még mindig fájdalmas maradt. Próbálkoztak érzéstelenítő terápiával, amikor a terapeuta lassan szoktatja a bőrt a bőr érintéséhez, de egyikünk se bírta elviselni, kínszenvedés volt. - És mikor volt ez? - Két éve - markolta még szorosabban a volánt. - Azt mondták, hogy már az kész szerencse, hogy egyáltalán túléltem, hogy régebben nem tudtak volna megmenteni. És nézd meg, látszani nem is látszik rajtam semmi. Felgyűlte az inge ujját, felmutatta a karját. A bőre látszatra hibátlannak tetszett. - De ha a bőrödet helyrehozták... - Meg az idegeket. - Meg az idegeket is, akkor miért... - Rövidzárlat van az agyamban. Egyszerűen fájdalmat érzékel, ha valaki hozzámér. - És ha te érsz hozzá máshoz? - néztem rá elgondolkodva. - Csak valami ruhán át vagyok rá képes, esetleg kesztyűben.
- Mint amikor a robbanáskor félrelöktél. Bólintott. - De akkor ez még javulhat, nem? - kérdeztem, mert eddig csak magamat sajnáltam mérhetetlenül, hogy nincsenek már szüleim, akik magukhoz ölelnek, vigasztalnak, becézgetnek, de Hydennek ez akkor is képtelenség lenne, ha lennének... - Ha valóban csak egy fóbia, akkor igen. De nem száz százalékig biztosak benne. Kibámultam az ablakon, néztem a mellettünk elszáguldó, lerohadt hirdetőtáblákat, amiken már rég nem díszelgett hirdetés, mert senki se engedhetett meg magának ilyesmit. És akkor eszembe jutott valami. - Magadnak meg az anyukádnak akartad az átviteli technológiát, igaz? Azért találtad ki. Megint mély lélegzetet vett, csak most nem fújta ki. - Azt reméltem, hogy sokszínű orvosi haszna lehet - bökte ki végül komoran. - De? - Anya belehalt a szövődményekbe, mielőtt még beindíthattam volna. - És utána az apád más irányba indult. - Becsapott. Hazudott az Elsőrendűről, arról, hogy milyen céllal csinálja - mondta nagyon lassan. - És utána már késő volt. Utána már némán autóztunk tovább, míg úgy egy kilométer múlva jelet fogott a szkenner. - Délre van. Hajts le a pályáról! - mutattam a közeledő kijáratot, és Hyden már le is fordult, majd irányba kanyarodtunk. Majd két kilométer múlva a szkenner szerint már majdnem célnál voltunk. - Abból az irányból - intettem az utca túlsó oldala felé. De hiába skubiztuk, nem volt arrafelé egyetlen kamasz se, csak szépkorú. - Ebből az utcából jöhet - vette be a következő kanyart. Sötét hajú, jóképű kamaszt pillantottunk meg, elég átlagos testalkattal, kockás ingben a pólója felett. Egy beton virágdézsának támaszkodva éppen a palackjából ivott. Hyden lassított, és a padkához húzódott, miközben alaposan megnéztük magunknak. - Elég szakadt - jegyeztem meg. - Mert? Felcsaptál divatrendőrnek? - Tudod, hogy értem. Nem olyan, mint egy exdonor. Nem Szilánkos.
- A legtöbben visszakerültek az utcára, sokkal rosszabbul jártak nálad, a legtöbbet ki se fizették, amikor az Elsőrendűt ledózerolták. Persze, igaza volt, milyen idióta vagyok. Nem mintha lenéztem volna őket, hogy olyan kopottak meg minden, csak biztosra akartam menni, kerestem a megszokott jeleket. De persze, ahogy jobban megnéztem magamnak, a srác szinte tökéletes volt a rongyaiban is. Bezárta a palackot, és a vállára vette a szíjánál fogva. Hyden leparkolt, és kiszállt. - Te maradj a kocsiban! És mielőtt még bármit is szólhattam volna, elindult a kamasz felé. Láttam, hogy igyekszik könnyeden csevegni vele, de a tag nem vette a humort, egyből ideges lett, zaklatottan kapkodta a fejét, és ahogy Hyden kérdezgette, csak rázta hevesen. Aztán egyszer csak eltaszította, és rohanni kezdett. Hyden összerándult a fájdalomtól, de gyorsan összekapta magát, és utána iramodott. Én átmásztam a vezetőülésre, és követni kezdtem őket. Gőzöm se volt, hogy akarja Hyden intézni a dolgot, mert megfogni nem tudja a srácot. Aki mellesleg egy zsákutcába rohant be, mi meg a nyomában. Szerencsétlenül állt meg a fal tövében, pislogott mindenfelé, én meg leálltam Hyden mellé. Akkor a kamasz megfordult, és felfelé kapaszkodott a falon, de Hyden odapattant, és a tarkójához nyomott valami kis kütyüt, és közben meg se kellett érintenie a srácot. Az meg ájultan pottyant le a falról. Hyden a kezére tekerte a dzsekijét, megfogta a fiú két kezét, és ketten együtt berámoltuk a terepjáró hátuljába. Az utca elejéből ránk ordított egy szépkorú, de nem foglalkoztunk vele. Hyden hátul maradt a kamasszal, én meg visszaültem a volán mögé. - Indíts! - rendelkezett. - De merre menjek? - Vissza a pályára. Beállítottam a navigátort, és igyekeztem a vezetésre összpontosítani. Motozás hallatszott a hátam mögül, majd előremászott valaki az anyósülésre. Csak épp nem Hyden. A kockás inges srác volt az. - Mit műveltél Hydennel? Rémülten kaptam félre a kormányt, egy pillanatra át is tértem a másik sávba, ahogy hátrafordultam, és megláttam Hyden kiterült testét az ülésen. - Hékás, nehogy összetörd a kocsimat! - kapta el a kockás
inges bal kézzel a kormányt, és hozta vissza a sávba a kocsit. Rámeredtem, ő meg elmosolyodott. És abban a mosolyban volt valami nagyon ismerős. - Te vagy az? - meredtem rá. - Aha. - Hyden? - hitetlenkedtem. Annyira bizarr volt. - Személyesen. Mármint valaki másnak a személyében, de attól még én vagyok. - Mégis, mi a fenét művelsz? Elvetted a testét, az engedélye nélkül. - Csakis a saját érdekében. Mert balhézott volna - magyarázta, és közben elengedte a kormányt, de a fejével az út felé intett. - A vezetésre koncentrálj! Felhajtottam az autópályára. Hyden a jobb karomra tette a kezét. Csak épp nem az ő keze volt, hanem a kockás inges srácé. Az egész annyira beteg volt. Bízhattam így egyáltalán benne? Ismertem egyáltalán, miközben még soha nem is láttam eddig? Legalábbis ebben az alakban? - De tényleg nincs semmi bajod ott hátul? - tekergettem hátrafelé a nyakamat. - Lazíts! - Mi a neve? - Kinek? - A srácnak, akiben vagy. Hyden végigtapogatta a zsebeit, végül talált egy igazolványt, egy képpel önmagáról. - Jeremy Stone - olvasta le róla, majd átnézte a tárcát. - Kápé alig. Vagy az utolsó donorok közül való, akiket már nem fizettek ki, vagy a seggére vert a lóvénak. - De hogy tudtál ennyire gyorsan belemászni? - Kettőt találhatsz. - Chip van a te fejedben is - böktem ki némi gondolkodás után. - Bingó. Méghozzá a legelső. Magamon teszteltem a találmányomat. Kezét a karomon hagyta, a melegsége lüktetett át belém. Utálni akartam, azt akartam, hogy ne essen jól. Pedig testmeleg volt, tagadhatatlanul. - Nem sokban különbözöl az apádtól - morogtam. - Ő a képére húz maszkot, te meg az egész testedre. Némán kibámult az útra. Azt hiszem, kicsit szégyellte magát. Vagy ha nem, hát jobban tette volna, ha szégyelli.
- Hidd el, utálnál a helyemben lenni. Az én testem fogságában. El tudod képzelni, milyen a saját testedet gyűlölni, Callie? A börtönében ébredni nap nap után? A 37-es Intézet börtönében én is rab voltam, és az volt életem legborzalmasabb időszaka, ez tagadhatatlan. Ezermilliószor rémesebb volt, mint az utcán tengődni. De a végén elmenekültem. Vajon Hyden képes lesz menekülni? - Minden Szilánkos fogoly - szögeztem le mindenesetre. - És ez így is marad, egészen addig, amíg le nem győzzük apádat. KILENCEDIK FEJEZET Hyden szerint Jeremy jó rég nem kajálhatott már, mert nemsokára korogni kezdett a gyomra. Behajtottunk egy gyorsétterem autósplaccára, és leadta a rendelést. Kettőnknek. - Ne, várjon, legyen mindenből harminc adag. Burgerből, krumpliból és csokis shake-ből is harminc - kiabáltam bele a gépbe, majd Hydenre néztem. - Az nem megy, hogy csak magunknak viszünk haza kaját, amikor a többiek is tutira ennének. És ha kapnak, csak még inkább bíznak majd bennünk. Ha valaki etet, abban könnyebben megbízol. Amikor visszaértünk a garázsba, elbizonytalanodott. - Figyu, nem akarom, hogy a többiek ebben a testben lássanak. Ez túlságosan is fura. És akkor elmagyarázta, hogyan jutok le a titkos szobába, ahol majd megvár, és egyedül vittem le a sok kaját a Szilánkosoknak, akik annyira lázba jöttek a burgerektől, hogy az se érdekelte őket, én miért nem eszem velük. Hyden titkos szobája nagyjából kétszer akkora volt, mint a rendes szobák, egyébként ebben is csak egy ágy volt meg asztal. - Szóval itt bújsz meg, ha eltűnsz - néztem körbe. - Jó fej vagy, hogy beengedtél. Levett egy takarót a szekrényből, és kiterítette a földön. - Piknikezünk? - Miért is ne. Az egyik falat teljes egészében egy óceánparti fehér szikla fotója borította, szinte az arcomon éreztem a vízpermetet, az orromban a sós illatot. - Ez vagány - böktem felé a fejemmel. - Így kicsit azért könnyebb, még ha messze is van az igazitól. Letettem a plédre a kaját, de nem ültem le, mert ő is állva maradt.
Közelebb lépett hozzám, közelebb, mint eddig bármikor. És kinyújtotta felém a két kezét, tenyérrel felfelé, hívogatón. - Callie. A tenyerébe tettem a kezem, lehunyta a szemét, mintha az érzést ízlelgetné. Végül felnézett rám. Gyöngéden fogta a kezem, simogatta, majd lassan úgy fordította, hogy a két tenyerünk összesimuljon, és felemelte őket. Az ujjai végigsiklottak az ujjaimon, le a kézfejemig, be a résekbe puhán, tapogatón, míg végül összekulcsolódtak az ujjaink. A szívem szaporán vert. Gyorsan elhúztam a kezeimet. - Mi a baj? - nézett rám Jeremy meghökkenten Meg kellett volna szoknom ezeket az új vonásokat, hogy nem Hyden szemét, szemöldökét, száját látom. - Olyan furcsa - intettem a testére. - Kérlek - lépett még közelebb. Ujjaival könnyedén a kézfejemhez ért. - Ugyan. Csakis így érhetek hozzád. Nem moccantam, vártam, mi lesz a következő. - Nézzük már meg ezt a testet! - rántotta fel hirtelen az inget meg a pólót. - Hahó, kockás has! És úgy tett, mint akit meglep Jeremy fejlett izomzata. Elvigyorodott, és visszaeresztette a pólóját. Megfogta a kezemet, és gyöngéden a hasára tette, a ruhája felett. Egy pillanatig ott tartottam, de aztán kiszáradt a szám, gyorsan elrántottam hát. - Mi van? - Hogy nem te vagy. Én ebbe nem szállok be - ingattam a fejemet. - Lenyúltad a testét. Leszegte a fejét. Az arcát nem láttam, de gondolom, viaskodhatott magában. - Nekem ennyire futja. De belül ugyanaz vagyok, én vagyok az. Te is tudod. Tudtam, persze, de attól még nem volt jó érzés. - Az az én, aki ebben a burokban van, még én. Én vagyok. Hogy határozzuk meg az ént? A bőrünk vagyunk? Azt könnyűszerrel változtathatod, ahhoz csak lézer kell. Az izmok? Árammal azt is építhetsz magadnak. A háj? Ha sokat fázol és éhezel, elillan az is. Remélem, az énem ennél azért több. Ennél itt – mutatott végig Jeremy testén. - Hogy az vagyok, ahogyan gondolkodom, amit hiszek. És amit érzek.
Az arcomhoz emelte a kezét, lassan végigcirógatta a homlokomat, a halántékomat, az arcélemet. - Hiányzik az érintés. Az ujja futott tovább a bőrömön, le az állam vonalán. Lehunytam a szemem, átadtam magam az érintésének. - Szép - lehelte olyan halkan, hogy a bőrömön éreztem csak a szót. Közelebb léptem. A szánk lassan egymáshoz ért, egészen beleszédültem a feszültségbe. Addig csókoltuk egymást, hogy a végén már izzott az ajkunk. Valahol máshol jártam már, egy olyan helyen, ami annál sokkal de sokkal éteribb, hogy meg lehetne nevezni. És akkor hirtelen eszembe villant... - A tested. - Mi van vele? - húzódott el mámoros pillantással. - A kocsiban felejtettük. A régi időkből hallottam sztorikat, hogy emberek véletlenségből a kocsiban felejtették a kisbabájukat vagy a kutyájukat, de ez még annál is durvább volt. Felrohantunk a garázsba. Hyden feltépte a csomagtér ajtaját, a teste ott hevert benn. - Még lélegzel. - Persze, hogy lélegzem. Olyan különös volt látni, hogy csak fekszik ott. Hyden gondosan egy takaróba bugyolálta a testét. - Milyen tündéri vagyok - jegyezte meg. - Ez kicsit se vicces. - Te fogod a lábakat, enyém a felső része. Cipelni kezdtük, és két lépés után már mázsásnak éreztem. Hyden a falnak dőlve pötyögte be a kódot a lift billentyűzetébe, majd beszálltunk, és nagy megkönnyebbüléssel dobta le magát a padlóra. - Hé, vigyázz rá. Ez a te tested. - Tudom. - Akárhány testet bérelsz is ki, az eredeti marad mindig is a sajátod. Nem változtathatsz rajta. Erre nem tudott mit felelni. Már majd leszakadt tőle a karom, de nem akartam lerakni. Végül megérkeztünk a labor szintjére, és kinyílt az ajtó. - Nincs itt senki - suttogtam. - Biztos még mindig az ebédlőben vannak - súgta vissza.
Bevittük a testét a szobájába, letettük a kanapéra. Gondosan betakargatta a lábait. - Mennyi ideig alszol még? - Hosszú órákig - mutatott a nyakán a korong nyomára. Vagy még tovább is. - Ugye nem tervezed megtartani ezt a testet? - meredtem rá. Ő meg csak bámult. Nem tudom, hogy most adtam-e ötletet neki, vagy végig ez járt a fejében. Tényleg nem tudom. - Egy csomó gondot kiküszöbölnénk vele, nem? - Akkor sem teheted - szögeztem le ugyanazzal a határozottsággal, amit még anyutól hallottam az igazán fontos kérdésekben. - Nem - mormolta végül, miután végigmérte Jeremy testét. Soha nem lennék rá képes, Jeremy miatt. - Akkor jó - könnyebbültem meg. Annyira béna dolog volt, hogy Jeremy testéhez beszélek, amiben Hyden van, akinek a teste meg ott hever mellettünk a kanapén... - Ezt a csoport elé kell tárnunk - mondtam végül. - Majd te. - Miért én? - Mert te sokkal jobban csinálnád. És téged sokkal jobban bírnak. Mint engem - erőltetett Jeremy szájára mosolyt. - Csak mert én meghallgatom őket. Megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantottam. Michael volt az. Michael? Az volt a szabály, hogy nem hívjuk egymást, mert a hívásokat le lehet nyomozni. - Ne vedd fel! - De biztos fontos - nyomtam meg a fogadás gombot. Michael? - szóltam bele a telefonba. - Hol vagy? - Flintridge-ben, a régi könyvtár előtt. - És Tyler? - Ő fent maradt a nyaralóban, Eugeniával. Jól van. Hyden mellém lépett, hogy hallja a beszélgetésünket. - De te miért jöttél le a hegyről? Ott biztonságban voltál, ott nem lehet szkennelni a chipedet. Fél szemmel láttam, ahogy Hyden a fejét csóválja: - Ugyan minek jött le onnan? - mormolta. - Eszembe jutott valami, ami nem velem történt, hanem a bérlőmmel - mondta Michael. - És el kellett jönnöm a háztól, hogy a hívást ne ott fogják be, ha esetleg lehallgatják.
- Mi jutott eszedbe? - kérdeztem rá a lényegre. Hyden erre kikapta a kezemből a mobilt. - Egy szót se többet. Érted megyünk. És be is fejezte a beszélgetést, kapta a dzsekijét a székről. - Hozzuk be, gyere! A néhai Flintridge könyvtár előtt parkoltunk le, az utca túloldalán. A spóraháború alatt zárták le valamikor, el is barikádozták. Most is drótkerítés vette körül. - Egyedül megyek - jelentettem ki. - Itt várj meg bennünket. - Callie - nyitotta volna az ajtaját Hyden is. - Engem ismer, téged még soha nem látott. És most éppenséggel még csak nem is önmagad vagy - mértem végig Jeremy arcát. - Megkeresem, és már jövünk is. Találtam a kerítésen egy lyukat, amin könnyen bemászhattam. A parkolóban alig lehetett mozogni a sátraktól és fekhelyektől. Jobbára árva kamaszok hédereltek itt, de láttam elszegényedett szépkorúakat is, akik évtizedekkel ezelőtt felélték már a megtakarításaikat, ha egyáltalán volt nekik olyan, és most ez maradt. A hosszú élet nem mindig áldás. Néhányan megbámultak, nagyon kiríttam innen. Már nem rongyokban jártam, ahogy ők, és a kezem meg az arcom is tiszta volt. És nem volt se karlámpám, se vizespalackom. És olyan csontsovány se voltam már, mint ők. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, mint akinek nincs tele a gatyája, hogy ne vonjak magamra túl nagy figyelmet, miközben a szemem csak kutatott a tömegben. Hol a francban vagy, Michael? Miért nem jöttél ide ki? Végigjártam a parkolót, míg végül visszaértem a kiindulási pontra, a lyukhoz, amin bemásztam. Valaki megérintette a karomat, pénzt kért, mire én marha elővettem a pénztárcámat, és akkor rajokban körém sereglettek. Hú, de jó döntés volt! Már alig kaptam levegőt, rángatták a karomat, cibáltak ideoda. - Szálljatok már le rólam! - kiabáltam. Bankókat hajítottam a levegőbe, a szél beléjük kapott, vitte őket ezerfelé, és a tömeg is rohant utánuk. Legalább levegőhöz jutottam, egyedül voltam megint. Ahogy a kocsi felé indultam, ismerős hang szólalt meg a fejemben. Cal, angyalkám? Hallasz engem? Én vagyok az, apu.
Levegő után kaptam. Nem szabad nagyon ráizgulni, lehet, hogy megint csak az Öreg az. - Hallak, igen - torpantam meg, hogy jobban tudjak figyelni. Életben vagyok. Ne aggódj! Teljesen olyan volt, mintha őt hallanám. De persze a múltkor is. Callie? - Honnan tudjam, hogy tényleg te vagy az? - kérdeztem dübörgő szívvel. - Honnan tudjam? Emlékszel, mit kaptál tőlem a tizedik szülinapodra? A piros biciklire emlékszel? Felsikoltottam halkan. A piros bringa, a nagy masnival. - Hova dugtad el? A mosókonyhába, az ajtó mögé. A szívem majd’ kiugrott. Igen, ő az! - Hol vagy? Találkozzunk! Másra se vágyom én is. Tyler hogy van? - Jól - gyűltek könnyek a szemembe. - Csak hiányzol neki. Minden este a holótokkal aludt el, csak aztán elvesztettük... Nem haj, Cal, angyalkám. - Figyelj, apu, ezt hogy csinálod? Honnan beszélsz hozzám? És akkor egyszeriben csend lett, nagyon csend. Hallottam a teljes ürességet, a hang totális hiányát. Szétkapcsolt, elment. Kiürültem, csak a nagy semmi tátongott bennem, borzasztóbb volt, mint amikor éhesen és nincstelenül vergődtem az utcán. Lassan visszatértem a külvilágba, mögöttem többen ácsorogtak, gyülekeztek, méregettek, a gazdag picsát, aki magában beszél. Talán veszélyes vagyok és hibbant? Érdemes lenne megtámadni? De most belenéztem a szemükbe, és megindultak felém. Kivágtam egy sprintet a kocsiig, Hyden nyitott ajtóval várt. Jeremy erős karja berántott, és már hajtott is, azt se várta meg, hogy becsapjam a kocsi ajtaját. - Michael hol van? - Fogalmam sincs, nem találtam meg. Végre becsaptam a kocsiajtót. Néhány kamasz meg szépkorú még mindig a nyomunkban nyargalt, olyanok voltak, mint a dühödt szörnyetegek az éhezéstől és a haragtól eltorzult vonásaikkal. Elég hamar leráztuk őket, ahogy Hyden egyre gyorsabbra kapcsolt. Annyira szerettem volna elmondani Hydennek apát, de nem ez volt a megfelelő pillanat.
- Ott a mobilod, hívd fel! - kiáltott rám. - Most megéri a kockázatot. Már tárcsáztam is. Csak csengett és csengett. - Nem veszi fel. A légképernyő pittyegni kezdett, és megjelent a chip vörös jele a szkenneren. - Lehet, hogy ez ő? - meredtem a pöttyre. - A hegyek irányából jön. Rövid ideig követtük a jelet. Flintridge a hegyek lábánál volt, nem kellett sokat autózni, hogy emelkedni kezdjen az út. Egyre ritkábban álltak errefelé a házak, egyre nagyobb területek álltak parlagon, errefelé sok házat égettek porig a spórafertőzés félelmében. Annyira akartam, hogy a jel Michael legyen! Közben egyre hangosabb és erőteljesebb lett, egyre szaporábban pulzált. - Már közel van, erre! - De hol? - Ott - mutattam egy fekvő alakra egy felperzselt telken. Hyden beletaposott a fékbe, én meg kiugrottam a kocsiból, és rohantam. Michael teste arccal lefelé feküdt. Mozdulatlanul. - Michael! - kiáltottam. Letérdeltem mellé, éreztem, ahogy Hyden megáll mögöttem. - Michael! - szólongattam tovább, hiába. Átfordítottam, és a mellkasára tapasztottam a fülemet. A teste meleg volt. - Lélegzik - néztem fel Hydenre. Végtelen elkeseredettség áradt szét bennem, és fogalmam se volt, mit csináljak. Olyan borzalmas volt így látni, eszméletlenül, élettelenül. - Mi történhetett? vettem az ölembe a fejét. - Az a gyanúm, hogy volt benne valaki, de megszakadt a kapcsolat. Kiürült a vonal - magyarázta, majd körbenézett. - Nem maradhatunk itt a semmiben. Nagyon kitett. Három chippel vagyunk itt, az egyikre bármikor ráakadhat egy jel. Végignéztem az utcán, a távolból néhány alak közeledett. Barátságos szándékkal vajon? Vagy nem annyira? - El kell vinnünk innen - mondtam. Hálás voltam, hogy Hyden Jeremy testében jött, mert elég macerás lett volna, ha mindenféle adalékok kellenek, hogy megfogja. Így egyszerűen csak lehajolt, és a karjába vette Michaelt. - Ahogy szoktuk - pillantott rám, és már emeltem is a lábát, de alapvetően Hyden cipelte.
A laborban már Ernie cipelte Michaelt, a garázsban várt ránk, mert útközben Hyden zingelt neki, és vázolta a helyzetet. - Szóval akkor most ebben a testben vagy - sommázta Ernie. Számítottam már rá egy ideje. Egy üres szobába vitte Michaelt, és egy Avery nevű Szilánkos megvizsgálta. Apró, törékeny csajszi volt, és az anyukája valamikor nővérként dolgozott. - A testfunkciói normálisak, jó a hőmérséklete, a vérnyomása. És gyakran van, hogy az ember nem tehet egyebet, mint hogy vár - fűzte hozzá, miközben Hydent méregette, pontosabban Jeremy testét. - Ő egyébként Hyden - mondtam. - Tudom, Ernie már elmondta. Mindannyiunknak. Éreztem, hogy helyteleníti, de túlságosan is jól nevelt volt, hogy szóvá is tegye. - Én itt maradok mellette - jelentettem ki. - Ti menjetek csak. Miután magamra maradtam Michaellel, csak néztem, ahogy ott fekszik. Olyan jó volt újra látni, bár ne így láttam volna! Olyan elárvult volt, olyan esetlen. Magához tér majd? Mi történhetett? - Michael - fogtam meg a kezét. - Michael - suttogtam, mintha a tudatalattijával halkan könnyebben beszélhetnék. Pedig nem sokra mentem a suttogással. Ha valaki tényleg benne volt korábban, mostanra már nyilván feladta, és akkor magához kellene térnie. De akkor meg miért nem? Egy ideig csak ültem mellette, és az élet múlandóságán, törékenységén elmélkedtem magamban. Meg azon, amit Hyden mondott, hogy a húsnál meg a vérnél többek vagyunk. Törölgettem Michael homlokát, halkan beszéltem hozzá, és igyekeztem nem nagyon negatívan gondolkodni. Pedig egyre jobban féltem, hogy talán soha többé nem tér magához. És akkor megrebbent a szempillája. - Michael! Dobálni kezdte magát, rugdalódzott. - Én vagyok az, Michael. Callie. Már nem rúgkapált. És kinyitotta a szemét. A mennyezetre meredt. - Michael? - suttogtam. Tényleg Michael az? Ő van a testében? A keze maga mellett
keresgélt az ágyon, próbált visszatalálni valóságba. Aztán felém fordult. - Callie? Ő volt az. - Én vagyok az, Michael. Hogy vagy? Felült, csurom izzadt volt. - Csak lassan - próbáltam visszatartani. Michael azonban lerakta a földre a lábát, egy ideig csak ült az ágy szélén. - Fáj a fejem. - És egyébként? A fejfájást nem számítva? - Elég homályos minden. Mintha ezer évet átaludtam volna. - És mire emlékszel? - Telefonon beszéltünk... - dörzsölgette a homlokát. Bizonytalannak tűnt, mintha az emlékeiben keresgélne. - Igen, felhívtál. - Utána mászkálni kezdtem, hogy hol várjalak. Olyan sokan voltak a könyvtár előtt, kamaszok, szépkorúak... kimentem az utcára, és akkor... akkor... - Mi volt akkor? - Minden elsötétült. Hydennek igaza volt, nyilván valaki lecsapott rá az utcán, a könyvtár előtt. De miért? Hát már soha nem leszünk biztonságban? - És Tyler? Ő jól van? - Imádja Eugeniát - biccentett Michael. - Nyugi, érte ne aggódj, ő jól van, Callie. Kopogtak, és ahogy ajtót nyitottam, Hydennel és Averyvel találtam szembe magam. - Beszélgetést hallottunk - magyarázta Hyden. - Jól van a srác? - érdeklődött Avery. Bejöttek, halkan, mintha betegszobába lépnének be. - Jól néz ki - kommentálta Hyden. - Igen, szerintem is - csatlakozott Avery. - Ő itt Avery - mutattam be a lányt Michaelnek. - És ő? - fordult a Jeremy testében dekkoló Hyden felé Michael. - Hydennek hívják - feleltem az egyszerűség kedvéért, mert egyelőre nem sok kedvem volt belebonyolódni a hosszas magyarázkodásba, hogy miért nem a saját testében van éppen. Avery homlokmérővel újra megmérte Michael testhőjét, közben Michael a szemöldökét vonogatta mosolyogva.
- Hogy érzed magad? - kérdezte közben szakértően a lány. - Rohadt egy fejfájásom van - dörzsölgette a homlokát Michael. - Hozok fájdalomcsillapítót. Meg kaját - sietett el Avery. - Callie szerint valami fontosat akartál mondani nekünk. Valami emlékkel kapcsolatban - tért egyből a tárgyra Hyden. Michael a semmibe meredt. - Marha különös dolog történt odafenn a hegyen. A tónál voltunk, néztem, ahogy Tyler horgászik, és akkor bevillant a szemem elé a flash, olyan volt, mint egy metapasztalat. Mintha holót néznék a moziban, de én lennék a sztár, vagy pontosabban a kamera. A saját szemszögemből láttam mindent, ahogy végigsétáltam a testbankon, pontosabban kijöttem a váróból, és elkeveredtem. Rossz folyosóra fordultam, befordultam egy sarkon, és egy hordágyon egy sovány testet láttam, és bár le volt takarva egy lepedővel, olyan volt, mintha nő lenne, egy halott nő. Éppen kifelé húzta egy ajtón valaki, akit már nem is láttam. Akkor lecsúszott a lepedő, és megláttam az arcát. A hullának. Egy szépkorú volt. És most jön a fura rész. Az emlék szerint nem ismertem fel, de ahogy ott fenn a hegyen visszatért az emlék, már tudtam, ki az a nő - fordult most felém. - Helena volt az. Azt hiszem, tudtam, hogy ő lesz az, már előre éreztem, de akkor is rossz volt hallanom. - Helena - ismételtem el. - Felismertem a házban maradt rengeteg kép alapján. Viszont az emlékemben ahogy felpillantottam Helena arcáról, azt is láttam, hogy ki húzza kifelé a hordágyat. Trax volt az. - Trax? Pápaszemes Trax? - jelent meg a lelki szemeim előtt a vastag, fekete keretes szemüveg. - Az a szépkorú, aki az én bérletemet intézte az Elsőrendűben? - Az átviteledet. Átvitelnek hívd - darálta monoton hangon Hyden. Azt hiszem sokkolta, amit hallott. Michael ránézett, majd vissza rám. Őt is legalább annyira összezavarta Hyden különös reakciója, mint engem. - Ja, az a szemüveges csóka. De ő nem látott meg engem, gyorsan kifordultam a folyosóról. Hát ennyi. Hyden egészen elsápadt, betegesen falfehér lett. Egy ideig csak állt ott, majd lassan kihátrált a szobából. - Ez meg mit akar jelenteni? - nézett rám Michael. - A bérlőd emlékét láttad - dörzsölgettem a karjaimat. - Vagyis ezt ő látta.
- De akkor meg hogy emlékszem rá én? - Mindannyiunknál szokott ilyen lenni. A bérlőd épp csak bekerült a testedbe, és rögtön belebotlott ebbe a jelenetbe – járkáltam fel-alá a szobában. - Én hallottam a fejemben, ahogy Helena meghal. Trax ölte meg. - Nem tudhatod biztosan. Mármint lehetett más is, lehet, hogy ő csak a takarító volt. - Ő dugta el a hullát, vagyis valamennyire mindenképpen benne volt. Michael könyörgőn nézett rám, mintha én minden kérdését megválaszolhatnám. Bár így lenne! - De miért látjuk az ő emlékeiket? - erősködött. - Nem elég, hogy a testünket használhatták? Erre nem tudtam mit felelni, csak lehunytam a szemem, és bólintottam. Mert annyira igaza volt. TIZEDIK FEJEZET Hyden, még mindig Jeremy testében, bevitt L. A. belvárosába. Michael is jönni akart, de Hyden szerint a lehető legkevesebb Szilánkos szkennelését szabad csak kockáztatnunk, mi már viszonylag bátran mehetünk ki, nekünk nagyjából mindegy. Elég lelombozó látvány volt a szürke, firkás utcakép. - Biztos vagy benne? - Meg kell próbálnom, nem hagyhatom annyiban - feleltem komoran. - Már mondtam, hogy az apám bármilyen hangot képes produkálni, megvan hozzá a technológiája. Hozzáfér a régi telefonbeszélgetések anyagához és ott vannak a Saját oldalak, a hangmintákkal, azok alapján azt generál, amit csak akar, új mondatokat is képes létrehozni. Már megtapasztalhattad, hogy nem bízhatsz semmiben, amit hallasz. Mert persze beszámoltam neki róla, hogy szólalt meg az apám a fejemben, és hogy még a szülinapi ajándékomról is mindent tudott. Hyden szerint azonban ez csak képzelgés és a vágyakozás, mert igazából az ő apja volt az, hiába is szeretném azt hinni, hogy az enyém. A két tenyerembe támasztottam a fejemet, és azon tanakodtam, hogy is értessem meg vele magamat, mert ez a kongó belső üresség csak még rosszabb, ha ráadásul értetlenségbe fut mindenütt. - Akkor is muszáj - néztem fel a szemébe. - Ha úgy szeretted volna az apádat, ahogy én az enyémet, és egyszer csak meghal-
lod a hangját a fejedben, nyilván te is utána akarnál járni, nem? - Az „úgy szeretted volna az apádat” résznél elvesztettem a fonalat. - Tyler után érdeklődött - mondtam sóhajtva. - Nem nagy ügy mindenfélét kideríteni valakiről. Pláne, hogy az apámról beszélünk - tette hozzá, és az „apám” szó úgy csengett a szájában, mintha pokoli démont mondott volna. - De annyira olyan volt, mint ő. Nem csak a hangja, hanem ahogyan fogalmazott - próbáltam éltetni magamban a reményt. És váratlanul szakadt meg - folytattam, mert ezt is szalmaszálnak éreztem. - Ha a te apád lett volna, tovább marad. Hogy még jobban összezavarjon. Hyden úgy nézett rám, mintha egy óvodás lennék, aki egy döglött aranyhalat próbál életre kelteni. - Bár meg tudnálak győzni, mennyire rettentően veszélyes neked ott kinn - bökött az ablakon túlra -, amikor a chiped ezerrel küldi a jelet a nagyvilágba, és az apám bármikor kipecázhatja. Befordult egy régen lenyűgöző szobrokkal díszített kormányzati épület elé, amin a szobrokat mára kikezdte az idő, porcikáikat letördelték a tiltakozók és a zord idő, és behajtott a parkolóházba, a föld alá. Ahogy felbukkantunk a lépcsőn a felszínre, egészen közelről láttuk az illedelmesen a kordonok között tiltakozó elégedetleneket és az őket unottan őrző marsallokat. A homlokzatra cirádás betűkkel vésték fel, hogy Levéltár. - Tényleg bemenjünk? - kérdezett rá még egyszer Hyden. Már nem is győzködtem szavakkal, csak a sokatmondó pillantásommal dobtam meg. Felmentünk a lépcsősoron, be a tágas előcsarnokba, át a testszkenneren. Ahogy átmentem a kapun, visítani kezdett a szerkezet. Vajon a chipem indította be? Gyöngyözött a homlokomon az izzadság. Most mit mondjak? Egy őr intett, hogy álljak félre, és egy botot húzott végig előttem. A zsebemnél állt meg. Kivettem néhány pénzérmét. Hosszú folyosón indultunk el, elhaladtunk egy sor végén a falat támasztó kamaszlány mellett. Megszokott kép volt, a több réteg, elrongyolódott gönc, a karlámpa, a kulacs. Ugyanakkor az alakja tökéletes, az arca szépséges és hibátlan. Szilánkos volna? Persze az is lehet, hogy ha nagyítós lámpával vizsgálnám meg az arcát, rögtön észrevenném a kamaszos jegyeket, az apró pattanásokat, a mikrohegeket, szeplőket.
Hyden odasandított, és gyorsan elkapta a tekintetét. - Lefogadom, hogy szívesen leszkennelnéd, jó közelről – mosolyogtam. Épp csak rándult egyet az ajka, de nem mosolygott vissza. - Azt hiszem, a másodikra kell mennünk - mutatott a lépcső felé. Kőkorszaki épület volt, egyikünk se szállt volna be szívesen a rozoga liftbe. Az újabb épületeket már szaprofita-erőforrással alakították ki, vagyis gombaevő növények által generált energiával működött bennük minden. A spóraport mellékhatásként erre is fel lehetett használni, és persze akadtak ügyeskedők, akik ebből is hasznot csináltak. Mondjuk elég vitatott volt az egész technológia, egyesek azt állították, hogy így a levegő veszélyes spórafertőzéssel szennyeződhet. És egyébként is hamar kimerülnek a források. A második emeleten hosszas sorban állás után végül beszélhettünk egy régimódi légképernyő mögött dekkoló szépkorúval, aki maga is épp olyan viharvert és ütött-kopott volt, mint a monitorán előcsalogatott képek. - Ray Woodlandet mondott? - recsegte. - Igen. Az apám. - De akkor középkorú, nem? Bólintottam. - Akkor, édesem, neki annyi - jelentette ki megfáradtan, mint aki nem először és nem is századszor közli egy a szüleit kereső kamasszal, hogy a szülei meghaltak. - De nem halt meg mindenki - tiltakoztam. - Mert például személyesen is ismerek egyet. És ott vannak a holosztárok meg a politikusok. - Ők speciális kategória - legyintett, mintha óvodás lennék. - A többiek viszont... - ingatta a fejét. - Azért megtenné, hogy utánanéz? - kérte Hyden. Összeszorította a száját, de pötyögni kezdett a kövületen. Irtóztatóan lassú volt, és kénytelen volt párszor újrakezdeni a keresést, végül mégis talált valamit. Egy ikonra kattintott, majd felém fordította a monitort, hogy én is lássam: RAY WOODLAND, kora 55 év, elhalálozott Ott állt még a címe és a foglalkozása, hogy „feltaláló”. - De én... nem lehet, hogy nem pontosak az adatok? Annyira sok középkorú volt még akkoriban, szükségszerű, hogy adódtak tévedések. Kavarodás.
Hyden rám nézett, olyan végtelenül szomorúan, pedig Jeremy vonásai voltak, és azokat is átitatta a pillantása. - Megértelek, édesem - billentette oldalra a fejét a szépkorú. Hidd el, nagyon is. De ti még fiatalok vagytok, kamaszok, tovább kell lépnetek. Le kell zárnod, drágám. Valami olyat mutatok, amit igazából nem szabadna, de... És úgy húzta el az ujjait a szája előtt, mintha össze akarná zipzárazni az ajkait. - Rendicsek? - kérdezte. - Naná. Hydenre pillantottam, ő is legalább annyira összezavarodott, mint én. - Annál az ajtónál várjatok, ott. És a hölgy egy távolabbi ajtóra mutatott. Odaálltunk, és pár pillanat múlva már be is engedett bennünket. Az ujját az ajkaihoz nyomta, biccentettem, és elindultunk a nyomában. Egy belső szobába vezetett, ahol csupa szépkorú ült sorjában asztaloknál. Elég kísérteties látvány volt, ahogy a félhomályban csak a derengő légképernyők fénye világított. És a monitorokon mindenfelé holttestek. - Itt vesszük fel az elhalálozottak adatait, amiket általában az egészségügyi intézmények bocsátanak a rendelkezésünkre – magyarázta. Odahajolt az egyik irodista füléhez, valamit súgott neki. Az begépelte az apám adatait, a nevét, a korát, a lakcímét, mire megjelent egy kép egy priccsen fekvő alakról. A mellkasán színes írás a nevével meg egy hosszú számmal. Az arca fehér volt, dermedt. - Ray Woodland - olvasta fel a szépkorú az azonosítót. Az apám. A halott apám. A nemrég újraéledt remény porrá foszlott a lelkemben. Mintha másodszor is meghalt volna. A számhoz kaptam a tenyeremet, ömleni kezdtek a könnyeim. Hyden átkarolta a vállamat, a szépkorú nő végigmért, bólintott. - Tovább kell lépned, édeském. És most már biztosan tudod. A szavak savként martak a lelkembe. - Menjünk - mondta csendesen Hyden. A lépcsőházban lefelé sem engedett el Hyden, majd úgy félút tájékán megtorpant, és szembefordult velem. - Jól vagy? - Csakis magamat okolhatom. - Ez nem igaz - nyomott a kezembe egy pézsét.
- Mert annyira tudnom kellett - suttogtam nagy nehezen a szememet törölgetve. - Egyszerűen nem hittem, hogy ez lesz. Hogy ezt találom. - Tudom - húzott magához gyöngéden. A vállára hajtottam a fejemet, és csak folytak-folytak a könynyeim. Nagyon szorosan ölelt, mintha kiszoríthatná belőlem a fájdalmat és a keserűséget. Pedig nem lehetett. És azt a rémületet se tehette semmissé, ami akkor ébredt bennem, amikor megszólalt a fejemben az a hang: Hahó, Callie. Bocs, ha alkalmatlankodom. - Ki vagy? - toltam el magamtól Hydent. Jó barát. Férfihang volt, középkorú hang. Volt egy tippem, hogy kicsoda. Hyden kérdőn meredt rám, én meg sietve a számhoz emeltem az ujjam, hogy hallgasson. Jeremy testében állt ott, így egy idegent látott a fejembe furakodó a szemeimen keresztül, amíg nem szólal meg, nem derülhet ki a számára, hogy Hyden az. Látom, nem egyedül vagy hanem egy barátoddal. Felteszem, a fiacskám lapul abban a testben. Nagyot sóhajtottam, ez nem fog menni, ez a faszi túlságosan is ravasz. Hyden hátrébb lépett, figyelt. Szerintem sejtette, mi folyik bennem. - Na, és hova lett a jó kis gépi hang? - kérdeztem Brockmant. Megjátszós. Ideje, hogy önmagam legyek végre. - Azért jött nekem az apám hangjával?! - vágtam rá epésen. Csend. Mire gondolsz? Egyszeriben melegem lett, nem kaptam levegőt. Fülledt egy lépcsőház volt, a trikómat rángattam, hogy levegőhöz jussak. Lehet, hogy mégse ő volt az apu hangjával? Meleg van ott benn, nem igaz? Ki kellene menni. - Szeretnéd, hogy elmenjek? Hyden bosszankodott. Én meg igyekeztem eltakarni a szemem, hogy az apja ne nagyon lásson semmit a környezetünkből. Mondd meg a fiamnak, hogy ne mászkáljon idegen testekben. - Mondja meg neki maga, ha annyira zavarja. Jobb ötletem van. Hydenre néztem, és mutogattam, hogy valami készül. És már hallottuk is a lentről közeledő lépteket, visszhangoztak az üres térben. Bárki volt is az, felénk tartott. Készen állsz?
A hátamon felállt a szőr. Egy lány szaladt felfelé, az a lány, akit az elsőn láttunk korábban sorban állni. Csak most üres volt a tekintete, valami nagyon nem stimmelt vele. - Van benne valaki! - üvöltöttem Hydennek. Okos kislány. - Vigyázz! A lány, pontosabban a benne lévő szépkorú, Hyden felé rohant, a karjait valami küzdősportos harci tartásba emelte. Fekete öves. - A csaj fekete öves - adtam le az infót Hydennek. Hyden, mármint a Jeremy testében dekoló Hyden, profi könnyedséggel lépett ki a lány elől, az meg felszaladt a falra. - Jeremy is - szólt vissza Hyden. A kamaszlány újra támadásba lendült, közelharc kezdődött, csattogtak a kezeik villámgyorsan, nehéz lett volna eldönteni, melyikük az erősebb vagy a fürgébb. A csaj a falhoz csapta Hydent, a feje csattant a kövön. Ahogy egyre hevesebben verekedtek, kezdtem furcsán érezni magam. És ahogy lenéztem a kezemre, azt láttam, hogy a kisujjam mozog, fel-le. Ami még önmagában nem lett volna téma, csakhogy nem én mozgattam. Látod ezt? Én mozgatlak. Mint egy marionettet. Dübörgött a szívem. De ezt legalább én csináltam. Az oldalamhoz szorítottam a karjaimat, és minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy mozdulatlanul tartsam az ujjaimat. A Szilánkos Hyden torkát szorongatta, fojtogatta. Odarohantam, elkaptam a derekát, és lerángattam Hydenről. - Kapd el a lábait! - kiabáltam. A lány csapkodott és rugdosott, de végül Hydennek csak sikerült elkapni a bokáit. Pillekönnyű volt, nem nagy ügy levinni a lépcsőn. - Most mihez kezdjünk vele? - kérdeztem. - Vigyük le az alagsorba - javasolta Hyden. Nem mentünk ki a lépcsőházból az első szintre, hanem az épület belsejében mentünk le a parkolóba. A lány már nem rugdosott és kiabált. - Már elég mélyen vagyunk? - Menjünk még egy szinttel lejjebb. Meg se álltunk a legalsó szintig, ahol az Öreg elveszíthette a jelet, és elhagyta a lány testét, mert egyszeriben elnehezült, már jóval nehezebben cipeltük. - Már nincs itt - intette a fejével a testre Hyden.
- Kicsoda? - Aki belebújt. Apám egyik embere, gondolom. A lábunkkal nagy nehezen betoltuk a parkoló ajtaját, és mivel nem láttunk sehol senkit, letettük végre a lányt a földre. - Hozom a kocsit - mondta Hyden. A szegény lány olyan végtelen kiszolgáltatottan, olyan ártalmatlanul hevert a lábunknál, szinte békés látványt nyújtott a feje körül szétterülő hosszú, barna hajával. Kinyújtottam magam elé a kezem, a kisujjamat néztem. Mozdulatlan volt, amilyennek lennie kell. Hyden hamarosan felbukkant a terepjáróval, és kihajolt mellettem az ablakon. - Hogy csináljuk? - kérdeztem. Hyden nem rám nézett, hanem valahova mögém. - Jó reggelt - mondta. Ahogy megfordultam, a lány már ült, magához tért. - Helló, Callie vagyok - léptem oda hozzá. Megtámaszkodott, mint az ugrásra készülő vadmacska. Lassítottam. - Nyugi. Én is olyan vagyok, mint te - mondtam, megfordultam, és elhúztam a hajamat a hegemről. - Látod? - Szilánkos vagy - mondta déli akcentussal. - Az. És ha akarod, segíthetek. - Neked is vannak furcsa álmaid? Nappal is? - kérdezte megremegő szájjal. - Olyan félelmetes. - Ja, hát az. Gyere velünk! Van kajánk, és nálunk biztonságban leszel. - Van kajátok? - A kocsiban is. Szupertrüffel. - És szépkorúak is ülnek benne? - intett a kocsi felé. - Egy sem. Csak mi, kamaszok. Óvatosan közelítette meg a kocsit, Hyden nem szállt ki, csak bentről kinyitotta a hátsó ajtót. A lány bizonytalanul nézett rám. - Vele nincs gond, ő velem van - nyugtattam meg. Hyden belenézett a szemembe, és a kamaszlány beült a hátsó ülésre. TIZENEGYEDIK FEJEZET Savannah-nak hívták. Már a kocsiban elpusztított három szupertrüffelt, és kénytelenek voltunk elvenni tőle a többit, nehogy visszajöjjön, amit addigra betermelt.
- Oké, igazatok van, lehetne több eszem - törölgette a száját a keze fejével. - Elvégre az apám dietetikus volt. - Akkor te otthonosan mozogsz az emberi testben, nem? Van fogalmad a gyógyításról? Mert azt használhatnánk. Jól jönne. - Persze, az anyukám sebész volt. És én is orvosi előkészítőre akartam menni, csak akkor jött a háború. És minden megváltozott. - És miért mentél el az Elsőrendű Állomásokra? Erre megmerevedett, és a szeme sarkából méregetett. Láttam, hogy azon morfondírozik, hogy beavasson-e bennünket. - Semmi se gáz, figyelj, mind ugyanabban a cipőben járunk nyugtatgattam. - Én azért mentem el, hogy pénzt szerezzek, és végre a saját házunkba mehessek haza a beteg öcsémmel. Mert beteg volt a tüdeje, és lepukkant irodákban meg koszlott, üres házakban lógni nem éppen jó gyógymód. Egyre pocsékabbul volt. És nem láttam más kiutat. - Én csak nem akartam, hogy a marsallok engem is bevigyenek, mint a blokkban az összes többi srácot - bökte ki. - Simán élhettem volna abban a házban pedig, csak a kormány fertőzőnek osztályozta. Azért mentem el a testbankba. - Mikor? - kérdezte Hyden. - Pár hónappal ezelőtt. Csak ahogy kijöttem, renegátok lenyúlták az összes lóvémat. Biccentettem. Nem először hallottam a sztorit. - Veletek nyilván nem így volt - jegyezte meg, ahogy alaposabban szemügyre vette a terepjárót. - Mi is elmondjuk majd a sztorinkat, ne félj, úgyis rengeteg időnk lesz még. Most csak az a lényeg, hogy bízhatsz bennünk. Nekem már ez is elég frankón hangzik - húzta fel a térdeit, és kulcsolta szorosan a mellkasához, a homlokát az ablaküvegnek támasztotta. Amikor Savannah-val visszaértünk, hátramaradtam, és elkaptam Hyden inge ujját. - És mi lesz...? - tátogtam, és Jeremy testére böktem. De ő csak megvonta a vállát. - Hú, de szép itt - ámuldozott Savannah, ahogy beléptünk a nappaliba. - Kösz, hogy idehoztatok - fordult felénk. - Szóval akkor te itt laksz, Hyden? - Aha. Mellesleg, ez most nem a saját testem, csak kölcsönvettem.
- Komoly? Azt hittem, azt csak a szépkorúak csinálják pislogott a lány. - Alapvetően igen. - De akkor hol a te tested? - Egy másik szobában. Miért? - kérdeztem vissza. - Megnézhetem? Hyden már rázta volna a fejét, de én voltam a gyorsabb. - Persze. Legalább találkozol az igazi Hydennel is. Hyden elég csúnyán nézett rám, de magasról tettem rá. Nem akartam, hogy egy Szilánkos is kirekesztve érezze magát. Be is mentünk abba a szobába, ahol a teste feküdt, az ágyban aludt, felszínesen kapkodta a levegőt, és elég sápadt volt. - Mióta van itt így? - kérdezte Savannah. - Nem túl rég óta. - Mert ha sokáig tart, akkor folyadékot kell neki adni. - Tudom. És megoldom - mondta Hyden. - Akkor jó. Mert nagyon szép test. - Köszi - nézett nagyot Hyden. Majdnem elnevettem magam a meglepett képén. - Na, gyere - karoltam bele Savannah-ba -, keresünk neked egy szobát? Savannah nem volt épp válogatós. Igazából annyira kimerült volt, hogy lerogyott az ágyra, ahogy volt, és mire összeszedtem a törölközőt meg az ágyneműt neki, már mélyen szunyáit. Visszamentem a közös helyiségbe, ahol Hydent találtam, egyedül, méghozzá a saját testében. Háttal állt nekem, de persze egyből felismertem a széles, izmos vállait, a kócos haját, ami se egyenes nem volt, se rendesen hullámos. Elgyengült a lábam, minden a feje tetejére állt bennem. Itt volt, és mégse volt itt. így van ez rendjén, ebben a testben a helye, a saját testében. Viszont így már nincs összebújás. - Hyden? - suttogtam. Felém fordult. Végigmértem az igazi testét, és a jól ismert arcot, ami már annyira a napjaim részévé vált, azzal a fájdalmas pillantással a szemében. - Mi az? - Nem vártál meg? Csak megtetted? - Ezt akartad, nem? - szegte hátra a fejét. Naná, hogy ezt akartam, csak valahogy váratlanul ért. Most esett le, hogy titokban valami búcsúban reménykedtem, egy
utolsó csókban vagy valami hasonlóban. Valami kis apróságban, mielőtt még visszatér a „ne érj hozzám” Hyden. Az önzés netovábbja. - Azt gondoltam, hogy esetleg... - Tudom. Én is. Láthatatlan fal magasodott közöttünk, de végül kipréseltem a szavakat: - Azt reméltem, hogy megvársz. - Nem lehetetett. Savannah-nak igaza volt, túl hosszúra nyúlt már az idő, folyadékot kellett volna már adni a testemnek. Úgy csinált, mintha nem lenne különösebb jelentősége, de a pillantása mindent elárult. Elkapta a szemét. Jeremy teste egy másik ágyon hevert, amellett, amin az övé feküdt eddig. És a test mellett egy kisméretű légképernyő. - Ez a kocsi számítógépéhez kapcsolódik? - kérdeztem. - Cssss... - emelte Hyden az ajkához az ujját. Jeremy szemhéja rebegett, a szája megrándult. Mindjárt magához tér. - Nem kéne valamit csinálni, ha esetleg őrjöngeni kezd? kérdeztem halkan. - Idehívom Ernie-t - vette elő a mobilját, és már küldte is a zinget. De Ernie még ide se ért, amikor Jeremy már felébredt. Ahogy a szeme kinyílt, az arcán szétáradt a páni rémület. Felült, a hátát a falnak nyomta, és csak kapkodta a fejét, mint aki arra próbál rájönni, hol is van. - Nyugalom, Jeremy - fogadtam. Hyden csendre intett, de elkésett, Jeremy már meghallotta. - Te meg? Ki a fene vagy te? - meredt rám. Visszavághattam volna, hogy az ember nem beszél így azzal a csajjal, akivel nemrég még smacizott, de gyanús, hogy nem sült volna el jól. A fejéhez kapott, és úgy szorongatta, mint akit a világ legbrutálisabb fejfájása gyötör. - Callie-nek hívnak. - Nem ismerek semmiféle Callie-t - vágta rá élesen, mint aki nagyon is parancsolgatáshoz szokott. - Igen, tudom, nem ismersz engem - hagytam rá. - Hozhatok neked valamit? Vizet esetleg? Bólogatni próbált, de hamar meggondolta magát, nyilván a fájdalom miatt. - Ja.
Hyden intett, hogy majd ő megy vízért, és Jeremy csak most vette észre, ahogy kiment a szobából. - Ez meg ki? - mutatott utána Jeremy. Majdnem rávágtam, hogy az a tag, aki eddig te voltál, de nyilván nem mondtam ki. - Hyden. Jó barát. - Nem hinném, hogy ismerem... Nem akartam arra a bunyóra emlékeztetni, amibe a legelső találkozásunk torkollt. - Nem. Most egy kicsit össze vagy zavarodva, de mi is ugyanolyan Szilánkosok vagyunk, mint te. - Szilánkosok... mint én... - ismételte Jeremy. Hyden visszatért a vízzel, Jeremy egy hajtásra kiitta az egész poharat. - Akkor nektek is van chip a fejetekben? Az Elsőrendűből? Egyszerre bólintottunk rá. - Az a rohadt testbank. Csak még egyszer lássam az Öreget, kitekerem azt a ráncos nyakát. Hydenre pillantottam, aki azonban csak Jeremyt nézte. - Jó sportos vagy - jegyezte meg. - Milyen tudást jelöltél meg magadról az Elsőrendűnél? - Vegyes harcművészeteket. Tae Kwan Do, Káli, Gatka. Hyden halványan biccentett. Hát, ja, láthattuk akció közben is. Nagyon ügyes. Halálos. Egyelőre nem akartuk kitálalni, hogy mennyire ismerjük már a testét, a fokozatosság mindig biztosabb. Az én chipem volt az egyetlen, ami mellett bárkit is meg tudott ölni a bérlő, ha a testembe bújt, a többi Szilánkos nem gyilkolhatott. De amikor önmagunk vagyunk, akkor szerintem ez nem áll. De egyelőre nem szívesen teszteltük volna az elméletet. Aznap este, ahogy az ebédlőben álltunk sorba a vacsiért, Hyden széles vigyorral a képén mellém somfordált. - Mi van? Ennyire feldob a chili? - Csak meg akartam neked köszönni. - Mit? - Ezt az egészet. Hogy rábeszéltél, hogy szedjük össze a Szilánkosokat. - Jól érzed tőle magad, mi? Látod, mennyire igazam volt? - Ja. Jó látni, hogy ennyien biztonságban vannak végre az apámtól. És hogy egy nagy közösség lettünk - vigyorgott egyre
szélesebben. - Ráadásul sokkal jobbakat is eszünk. Lettek végre rendes szakácsaink. Erre csak a szememet forgattam, és elmentem kenyérért. Az ebédlőben úgy esett, hogy Redmond mellett találtam magamnak helyet, Hyden meg Jeremyvel szemközt. Lily is ott volt mellettük és egy Derek nevezetű srác, aki állítólag fantasztikus volt sziklamászásban. Pont a salátástálat próbálta átpasszolni Savannah-nak, aki viszont épp Michaellel nevetgélt valamin. Ő már végzett a kajával, most a lányt rajzolta. A többi asztal körül is mindenütt Szilánkosok ültek, vacsoráztak. Valaki megkocogtatta a vizespoharát, amire várakozóan csendesült el az egész terem. - Szeretném, ha beszélgetnénk az emlékeinkről - állt fel Jeremy. - Mármint azokról, amiket a bérlőink hagytak ránk? - kérdezte Savannah. - Gondolom, nem egyedül nekem vannak ilyenek. És néha hallok is dolgokat. Az lenne a legjobb, ha mindenki kitálalna. Ki akarja kezdeni? - Az én bérlőm arra akarta használni a fekete öves testemet, hogy verjem péppé a volt pasiját, egy szépkorú csókát – jelentkezett Savannah. - Rohadtul megrázott, amikor újraéltem az emléket. Gőzöm sincs, mit művelt a pasas a bérlőmmel, de a nőci nagyon elégedett volt a verés után. - Nekem szakadt szépkorú volt a bérlőm - következett Michael. - Tudom, találkoztunk - mormoltam a bajszom alatt. - A rajztudásommal akarta elcsavarni kamaszlányok fejét. Azzal csábított, hogy le akarta rajzolni őket. - Pucéran? - kérdezte Jeremy. - Naná. Nagy öklendezés támadt. - Akkor akadhatnak izgi emlékeid. - Nem mondanám. Egy csaj se ment bele - vonta meg a vállát Michael. - Gondolom, átláttak a perverz tagon, vagyis rajtam. Nagy nevetés. - Az én bérlőm százéves szépkorú volt, végstádiumos rákos emelkedett fel Lily. - Az volt az álma, hogy a trapézon repülhessen. Éreztem, mennyire boldog, hogy madárnak érzi magát. Csodás volt. Erre már csak az általános mormolás volt, aztán mindenki folytatta a maga privát beszélgetését.
- Volt az a kulcs, amit a széfemben hagytam neked - fordult hozzám Redmond halkan. - Az, amiben elmagyaráztad a chipemen tett módosításokat? kérdeztem. - Mi van vele? - Megvan még? - Biztos helyen, ja - bólintottam. Vajon miért jön most ezzel? - Helyes, ne is hozd el onnan, ne add oda senkinek – mormolta összehúzott szemmel. Szomorúságot láttam abban a szemben, de hogy miért? Azért csak rábólintottam. - Szeretnék valamit kérni - mondtam. - A chipet nem tudom kiszedni belőled, ha ezzel akarsz jönni. - Nem a chipet, csak a lemezt fölüle. A blokkolót. - Miért? - Mert már nem működik. - Megmondtam, hogy csak viszonylag rövid ideig tart majd. - Látod. Szeretném, ha leszednéd, azt hiszem, irritál. Állandóan vakarom ott a tarkómat. - Pedig jobb lenne egyszerűen hagyni, ahol van - tolta el maga elől a tányérját. - Ne érje annyi trauma a fejedet. Gondot nem okoz. - Az én fejem. És minél kevesebb benne a fém, annál jobb. Redmond összeszorította a száját, én meg keresztbe fontam a karjaimat. Nem engedek, ebben a kérdésben nem, még ha sejtem is, hogy igaza van. Egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy ha már legalább a lemez nincs a fejemen, nagyobb az esélye, hogy valamikor a jövőben a chiptől is megszabadulhatok. Redmond megkapta Hyden jóváhagyását. Michaelt megkértem, hogy legyen végig mellettem, tartsa bennem a lelket. Szűk kis orvosi szobába vezetett bennünket Redmond, csak egy kézmosó volt benne, polcok eszközökkel és gyógyszeres üvegcsékkel. Redmond mindent előkészített, én meg beslukkoltam a maró, gyógyszeres levegőt. Michael szerencsére szorosan mellettem maradt. - Készen állsz? - mért végig Redmond. Bólintottam. Felfektetett a műtőasztalra, a hasamra, hogy az arcom az ágy elején lévő lyukba kerüljön. Nem mondhatnám, hogy kényelmes póz volt, ráadásul egészen belepréselődtem a steril papírba, ahogy Redmond valami hideget nyomott a tar-kómra. - Most mit csinálsz? - kérdeztem. - Csak vízálló csíkokat ragasztok a lemez köré, hogy megvédjem a hajadat.
- De ez egy miniatűr lemezke, nem? Minek lepedőzöd be az egész fejemet? - Minél szélesebb a csík, annál biztosabb. - Fájni fog neki? - kérdezte Michael. - Elvileg nem - hallottam, ahogy Redmond a fejét ingatja. Vágni nem vágok. Pedig mennyivel jobban szerettem volna, ha vág is, és kiveszi bentről a chipemet... de a semminél ez is jobb. Most sprézés hangját hallottam, és lezsibbadt a fejbőröm. - Ez is egy védőréteg a bőrfelületre, hogy az oldószer ne égesse meg - magyarázta. - Minek az oldószer? - kérdezte Michael. Láttam magam előtt Michael arcát, ahogy elképedve figyeli Redmond mozdulatait, mintha egy tudományos kísérlet minden részletét az emlékezetébe akarná vésni. - Erről azért ne legyen rajz, Michael. - Jó, hogy mondod - tette a karomra a kezét hol is hagytam a rajztömbömet? - A kis fémlemezt ragasztószerrel rögzítettem a koponyájához, azt a ragasztót kell leoldani. Elég erős szer, azért is nem örülök, hogy meg akar tőle szabadulni - mondta Redmond hangosabban, hogy én is biztosan halljam-, mert savas oldószerrel kell dolgoznom. - Essünk már túl rajta! - Jól van, csinálom. Ne mozogj! Közvetlen a fülemnél bugyogott, fortyogott az oldószer, és maró büdösséget éreztem. - Fúj - mondta Michael, és elképzeltem, ahogy az orra elé kapja a kezét. - Ne hajolj túl közel! - figyelmeztette Redmond. - Ez egyébként egyszerű csipesz, amivel lefeszegetem a lapocskát. Aztán éreztem, ahogy Redmond húzni kezdi a lapot. - A bal oldalt ki is lazítottam, most jön a jobb... Tovább szorgoskodott, és egyszer csak éreztem, hogy a lapocska enged. - Kész is, lejött. Csodás. Még megtisztítom a területet. Nyilvánvaló, hogy csak képzeltem, de könnyebbnek éreztem a fejemet. - Ügyes kislány - paskolta meg Michael a karomat. Ahogy Redmond a gyógyszeres üvegcsékhez lépett, hogy előkészítse a steril oldatot, sziréna kezdett élesen visítani a folyosón.
- Ez meg mi? - próbáltam túlkiabálni a zajt. - Biztonsági riadó. Maradj itt! És Redmond már ki is rohant a szobából. Felültem. - Szerintem nem nagyon kellene mozognod, Cal - jegyezte meg Michael aggodalmasan. Kapart a torkom, és a gyógyszerszagba valami más is vegyült már. Köhögni kezdtem, majd riadtan néztem Michaelre, aki nem tűnt nyugodtabbnak nálam. Ő is köhögni kezdett. Ahogy felnéztem, a mennyezeti szellőzőnyílásból fehér füst kanyargott be a szobába, mintha valami lapuló sárkány TIZENKETTEDIK FEJEZET Leugrottam a műtőasztalról, fogtam két törölközőt, bevizeztem, és az egyiket Michael kezébe nyomtam. - Tedd a szád elé! Így legalább nem nyeltük be a füstöt. Mondjuk levegőt még nehezebben kaptunk. A folyosón még sűrűbben gomolygott a füst, látni is alig lehetett. Közvetlen egymás mellett maradva indultunk neki a büdösben. - Redmond! - kaptam el egy pillanatra a szám elől a törcsit, hogy ne csak én halljam a kiabálásomat. A riasztó vijjogásában ez így is reménytelen volt. Marta a szemem a füst, a saját kezeimet is alig láttam. Tapogatózva botladoztunk előre. - Redmond! - hallottam valamivel a hátam mögül Michael kiáltását. - Hyden! Hátrapillantottam, de már őt sem láttam. A füst és a fülsiketítő riasztó totál leblokkolta az érzékszerveimet. És akkor valaki elkapta a karomat. És markolta. Nem ismertem. Ahogy kibontakozott a füstből, nagydarab szépkorút láttam, gázmaszkban, mintha valami túltáplált marslakó lenne. Az egyik kezében villámszóró, az övében könnyű pisztoly, amilyet általában a szépkorúak hordtak. Próbáltam kigáncsolni, hátha elveszíti az egyensúlyát, de semmi. Michael a segítségemre sietett, de kapott egy maflást a villámszóró nyelével, és már el is terült a földön. Elhajítottam a törölközőmet, és két kézzel mentem neki a szépkorúnak, de sokkal erősebb volt nálam, nem kellett sok, máris a két csuklómat markolta a kezében, mint egy bilincsben.
Ráadásul kezdett megtelni a fejem a kesernyés bűzzel, a tüdőm a füsttel, forgott velem a világ. A szépkorú becélzott a villámszóróval, de az utolsó pillanatban sikerült elrántanom magam az elektródanyaláb elől, és mellettem csapódott a falba. Megrángatott, centikre voltam a maszkjától. És hirtelenjében elkerekedett a szeme, mintha rettenetesen meglepődött volna, és a következő pillanatban elzuhant a földön. Ernie állt mögötte gázálarcban, kezében pisztoly. Gondolom a vijjogásban a szépkorú se hallotta a lövéseket. Ernie lerántotta a szépkorú fejéről a maszkot, és a kezembe nyomta, én meg tényleg csak egy töredékmásodpercig haboztam, a fuldoklás legyőzte a finnyásságomat. - Minden okés? - kérdezte Ernie tompán a gázálarcból. Kikotortam egy eltévedt hajtincset a maszk alól, és bólintottam. - Michael, megsebesült - lihegtem, és magam mögé intettem. - Mások is maradtak még hátul? - Itt senki. És Hyden? Hol van? - Jól van, de mindenki mást elkaptak - nyomult el mellettem Ernie, hogy Michaelnek segítsen. - Mindenkit? Kivert a víz. Lenéztem a lelőtt szépkorúra. - Köcsög - morogtam, mire kinyitotta a szemét, én meg felsikoltottam. Elkapta a bokámat. - Ernie! - visítottam kétségbeesetten, miközben hiába igyekeztem lerugdalni magamról a kezét. Középkorú testőrünk ismét mellettem termett, mögötte ott botladozott Michael is. Ernie a szépkorú fejéhez nyomta a pisztolyát. - Ereszd el! A szépkorú végre elengedett, és ernyedten hanyatlott vissza a földre. Kimerítette a próbálkozás. - Állj félre, Callie! - sürgetett Ernie. Odébb léptem, Michael szorosan mellém húzódott, és óvón karolta át a vállamat. Kezdett oszlani a füst, Ernie-vel levehettük a gázálarcunkat. - Kinek dolgozol? - szegezte a pisztoly mellett a kérdést is a szépkorúnak. De az csak összeszorította makacsul a száját. - Na, ide figyuzz, nagyapi. Ha így folytatod, elvérzel szép csendesen. Ha jól saccolom, van még vagy kerek egy perced az
életből - mondta neki Ernie, majd a zsebéből elővett egy fecskendőt. - Ezt skubizd meg! Ez elállítja a vérzést. A szépkorú felkapta a fejét, a belenyugvás elillant a pillantásából. - Ez megmentheti a tyúkszaros életedet. Ha hajlandó vagy beszélni. Ki küldött? Michaelre néztem, vajon elmondja a szépkorú? - Brockman - köhögte fel a nevet. - És mit akar a Szilánkosainkkal? - faggatta tovább Ernie. Felrobbantja őket? A szépkorú megrázta a fejét. - Eladja őket jó... - elfúlt a hangja, a fecskendő után kapott. ide... vele... Ernie elrántotta a kezét, a magasba emelte a fecsit. - Mikor? - Tíz... nap... múlva - fintorgott fájdalmában a szépkorú. - Kinek adja el őket? - A világ... leggazdagabb... szépkorúinak. - Hol? - Az injekciót... Ernie az órájára pillantott, és laza mozdulattal a szépkorú karjába döfte a szurit. Az meg se rezzent. - Hol? - ismételte a kérdést, miközben belehajolt az arcába. Hol lesz az árverés? A szépkorú feje félrebicsaklott, a szeme üveges tompaságba fordult. - Hol van Brockman laborja? - rázta meg a vállát Ernie. - Ernie - érintettem meg a karját -, szerintem vége. Ernie csekkolta a szépkorú pulzusát, majd feltápászkodott. - Nem vált be a szűri - morogta Michael. - Ja, várható volt. De legalább beszélt. És elindult előre, mi meg Michaellel a nyomában, mentünk a labor felé. Hyden méretes sporttáskával a vállán jelent meg az ajtóban, mögötte ott magasodott Redmond. - Az összes Szilánkost elvitték - jajdultam fel. - Az összeset azért nem - ingatta szomorúan a fejét Hyden. Téged nem. Mázli, hogy épp a műtőben voltál. A labor belső falához mentünk, és már épp ágálni kezdtem volna, hogy így zsákutcába kerülünk, amikor Hyden a csupasz falra csapott a tenyerével, és a fémburkolat felemelkedett: keskeny folyosó nyílt mögötte. Miután beléptünk, nagy csattanással visszazárt mögöttünk a fal.
Hyden kinyitott egy másik ajtót, ez már végtelen lépcsőházra nyílt, és elindultunk felfelé. Egy idő után már nem vesződtem a fordulók számolgatásával, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Ernie a hónom alá nyúlt, úgy támogatott. Redmond, a társaság egyetlen szépkorúja, szintén nehezebben bírta a mászást, egyre jobban elmaradt nagy zihálva, már egy fordulóval is mögöttünk haladt. Végül felértünk. Hyden megint megnyomott egy fémfelületet, újabb titkos ajtó nyílt fel, és már kint is voltunk a garázsban. A fémlap visszazárult mögöttünk, hogy nyoma se látszott a lejáratnak. Már a terepjárónál voltunk, amikor kinyílt a liftajtó, és két gázálarcos, fegyveres szépkorú ugrott elő belőle. Az egyikük iszonyatosan magas volt, a haja őszen lobogott a hátán, akár egy vikingnek. Hyden intett Ernie-nek, hogy szállítson be bennünket Michaellel a kocsiba. Én előre ültem, Michael hátra, Hyden meg már bent is volt a kormány mögött. Redmond rohant, ahogy csak bírt, de a viking szépkorú elkapta. Ernie már rá is vetette magát, de az alacsonyabb szépkorú célzott, és lőtt. - Ne! - üvöltöttem. Redmond nekiesett a hosszú hajú szépkorúnak, küzdöttek. Megint puskalövés hallatszott, Redmond megtántorodott, szíven lőtték. Redmond nevét kiáltottam, Hyden is üvöltött valamit, de nem értettem, mit. Ernie megragadta a terepjáró ajtaját, fél lába már benn volt a kocsiban, Michael pedig rángatta befelé. A két szépkorú felénk iramodott, Hyden csikorogva kifarolt a garázsból, miközben Ernie bezuhant a hátsó ülésre. Hyden közben megnyomott egy gombot, és a garázskapu ereszkedni kezdett. A szépkorúak sprinteltek, és már a kapunál voltak, amikor mi elhúztunk. Hyden újra megnyomta a gombot, mire a garázskapu ötször olyan gyorsan zúgott lefelé, és a viking-szépkorút telibe is kapta, lecsapta a fejét, mint valami guillotine. Elkaptam a tekintetemet, a puskáját néztem, ahogy a földre esik. Fordult egyet a gyomrom. - Ne nézz oda! - figyelmeztetett Michael. Hyden gázt adott. Michaelre néztem a visszapillantóban, halálsápadt volt. - Redmond... - nyögtem, majd a számhoz kaptam a kezemet,
és forró könnyek kezdtek ömleni a szememből. - Igen - mormolta Hyden. Egy ideig nagy volt a csend, csak az én zokogásom hallatszott. - Nem szenvedett sokat - tette hozzá Hyden. Biccentettem. Ernie felnyögött a hátsó ülésen. - Figyelj, Callie, segítsetek Ernie-nek - kérte Hyden. De nyílvánvaló volt, hogy most nem Ernie miatt aggódik, mert mellette ott van Michael, csak az én figyelmemet igyekszik elterelni Redmondról. Összekaptam magam, hátrafordultam. A testőrünk összeroskadva ült hátul, a kezét a szívére szorította, ujjai és a felsője csurom vér. Émelyegtem, de azért kényszerítettem magam, hogy közelebb hajoljak, és alaposabban is szemügyre vegyem a sérülését. - Látod, hol sebesült meg? - kérdeztem Michaelt. Michael óvatosan széthúzta Ernie dzsekijét. A lyuk magasan volt a mellkasán, jóval a szíve fölött. - A vállát lőtték meg - fordultam vissza megkönnyebbülten Hydenhez. - Nem kéne nyomókötést tenni rá? Michael a puszta tenyerét szorította rá a sebre, és nyomni kezdte. - Orvos kell - mondta Hyden, de közben egy pillanatra se vette le a szemét az útról. Ernie bátran igyekezett megrázni a fejét, de a fájdalmas grimasz mindent elárult. - Nem akar orvost - mondta Michael Hydennek. - Hát le vagy szavazva. Ezért jó főnöknek lenni - vágta rá Hyden szárazon. Hyden szélsebesen hajtott, a navigáció pillanatok alatt elvitt bennünket az Irgalmas Nővérek kórházba. A nagy betonvájúkban a bejáratnál már rég művirágok kornyadoztak, ez a kórház se volt jobb helyzetben a többinél, korunk nagy veszteseinél. A traumatológiai bejárathoz hajtottunk. Ernie izzadt, a szeme homályos volt. Michael igyekezett tartani benne a lelket, a vállán tartotta a kezét. - Minden rendben lesz, Ernie - fordultam én is hátra. - Már meg is érkeztünk. Ernie azonban pisztolyt rántott, és Hydenre fogta. - Állj meg! - lihegte. Hyden a bejárattól nem messze megállt. - Meggyőzöm őket. Hiszen megsebesültél - fordult most már ő is hátra. - A munkám része - legyintett a pisztollyal Ernie..
- Nem kell a hiszti, Ernie. Te is tudod meg én is, hogy úgyse lőnél le. - Nem dekkolhattok egy kórházi folyosón, Szilánkoskáim. Lehet, hogy a nyomotokban vannak - nyögte Ernie. - Vagy egyedül intézem, vagy nem megyek. Hyden megadta magát, mire Michael és én kiszálltunk, hogy kitámogassuk Ernie-t a kocsiból. A bejárathoz vonszolta magát, és a falnak támaszkodott. Közben nagy nehezen elrakta a fegyverét. - Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni Redmondot – morogta. - Megpróbáltad - paskolta meg a karját Michael. - Minket megmentettél, Ernie. Nagyon köszönjük. És gyógyulj meg! - szorítottam meg a kezét. Annyira reméltem, hogy nem lesz semmi baja. - Tűnjetek innen! - zihálta halvány mosollyal. Intett, és visszaültünk a terepjáróba. Annyit még láttam, hogy egy betegápoló kitol egy kerekesszéket, és beleülteti Ernie-t. - Kemény fiú - szögezte le Hyden, ahogy visszahajtottunk a sztrádára. - És amint lehet, felveszi velem a kapcsolatot. A hangjából kétely csengett, és közben úgy markolta a volánt, mintha az lenne az utolsó kapaszkodója. Talán, hogy nem érhetett hozzá senkihez, a szívét is elrekesztette a többiektől. De Ernie - és Redmond - sokat jelentett neki, ebben biztos lehettem, csak épp nem mutatta. Hátrapillantottam Michaelre, akit legalább annyira megráztak az események, mint engem. Viszketett az arcom, megvakartam. - Ne csináld! - szólt rám Hyden. - Ne nyúlj az arcodhoz! Kinyitott egy rekeszt a plafonon, és keskeny elsősegélydobozt emelt ki belőle. Kivett két lapos csomagot, akkora lehetett mind a kettő, mint a tenyerem. Az ölembe hajította őket. - Nyissátok ki! - utasított. Az egyiket hátraadtam Michaelnek. Egyetlen, hosszú kémiai képletjellegű név volt a csomagra nyomva. Totál ismeretlen. Feltéptem a csomagot, egy nedves rongy volt benne. - Először az arcotokat töröljétek le vele, az orrotokat se hagyjátok ki. Utána a karotokat, lábatokat, minden olyan bőrfelületet, ami szabadon van vagy volt. - Jó érzés - mondtam, miután áttörölgettem az arcom. - A legtöbb gáz maradványát semlegesíti. - Mert különben mi történne? - kérdezte Michael törölközés közben.
- Inkább ne akard tudni - rázta a fejét Hyden. - Szegény Redmond - motyogtam, ahogy végigdörzsöltem magam. - Előbb végzett volna magával, mint hogy az apámnak dolgozzon, ha ez vigasztal. Nagy üresség zuhant rám megint, rágta a lelkemet, ahogy akkor is, amikor kifüstöltek bennünket a házunkból, és mindenünk odalett, még a szüleink holója is. Végtelen nekikeseredésemben egyébre se vágytam, mint hogy a kisöcsémet öleljem, szorítsam. - Az öcsémhez kell mennem - szakadt fel belőlem. - Azzal odavezetnéd a nyaralóhoz az apám embereit. - Igaza van, Cal - csatlakozott Hydenhez Michael is. Hyden megnyitotta szkennert. - Most meg mit csinálsz? - néztem nagyot. - Szkennelek- felelte, mintha idióta lennék. Megnyomott egy gombot, és a robotpilóta átvette a kormányzást, hogy elengedhesse a volánt. - Tényleg ez a legmegfelelőbb időpont? - hajolt előre Michael. - Keresem a jelüket - magyarázta Hyden, miközben megnyílt a lég- képernyő. - Az összes Szilánkos ott van náluk, olyan fényorgonát kell találnunk, mintha bekapcsolták volna a karácsonyi díszkivilágítást. - És lehet, hogy megmenthetjük őket? - Ez az alapgondolat. Figyeltem a monitort, ahogy Hyden életre kelti a hálót, nagyléptékű térképre kapcsol, keresgél. Michael is behajolt a két ülés között, ő is feszülten lesett. De néma csend. Egy idő után Hyden türelmetlenül a hálóra csapott, és a légképernyő összekavarodott kicsit. - Túlságosan is ravaszak - jegyezte meg epésen Hyden. - Nekik is eszükbejutott a blokkolás, ahogy nekünk - sóhajtott hatalmasat. - Elvitték őket - csapott a kormányra bosszúsan. - Az én felelősségem! - És most mihez kezdünk? - kérdeztem. - Passz. A laborba nem mehetünk vissza. Visszavette a robotpilótától a vezetést, és néhány kilométeren át némán autóztunk tovább. Amikor legközelebb hátrasandítottam, Michael aludt. - Felhúznád a válaszfalat? - súgtam Hydennek. Hyden hátranézett a visszapillantóban, majd megnyomott egy gombot, és a plexilap zajtalanul felsiklott a plafonig az első és a
hátsó ülések között, így Michael akkor se hallhatott bennünket, ha esetleg felébred. - Mi az ábra? - pillantott rám Hyden. - A Levéltárban, amikor az apád megint bejelentkezett az agyamba, csinált valamit, amit korábban még soha. - Mit? - Parancsolt a testemnek. - Hogyan? - Akaratom ellenére mozgatta a kisujjamat. - És ezt eddig miért nem mondtad? - Mert nem sokat voltunk azóta kettesben. - De ez azt mutatja, hogy fejleszti a technológiát, nekem az ilyet tudnom kell. - Na, hát már tudod - vágtam rá, majd a kezem a tarkómhoz emelkedett, de gyorsan észbe kaptam. - És van még valami. - Mi? - nézett rám résnyire szűkült szemmel. - Azt állította, hogy nem ő beszélt hozzám az apám hangján. - És te ezen meglepődsz? Pedig elég jellemző rá. - Ez nem igaz, korábban mindig minden tettét beismerte. - Össze akar zavarni. Ne is törődj vele! Hyden lehajtott a pályáról, és egy ideig párhuzamosan haladtunk a kiszáradt L. A. folyó medrével. Aztán egy lyukon áthajtott a kerítésen, és le a meredek betonrámpán a mederbe. A kocsi dobált és rázkódott, mindkét kezemmel kapaszkodtam. Michael is felriadt a nagy földindulásra, és két tenyérrel püfölte a plexit. Hyden leengedte. - Mit művelsz? - kiabálta Michael. - Évtizedekkel ezelőtt építtette nekünk ezt a jó kis rámpát a víz- és energiaügyi osztály, ideje hát, hogy használatba vegyük. És sávot váltott egy szervizút felé, ami befutott a föld alá, kísérve a folyómedret. - Na de hová megyünk? - kérdeztem, egy pillanatra sem eresztve a kapaszkodómat. - Be a föld gyomrába, ahol biztonságban leszünk. És van egy mosdó is - kanyargott egyre mélyebbre Hyden. Odalenn egészen sajátos univerzum tárult elénk, mindenféle kamaszok és szépkorúak csencseltek hatalmas nagy bazársorokon. Rongyos kamaszfiú rohant be a kocsi elé, a kezében üveg és rongy. - Vigyázz, el ne csapd! - Látom, nyugi. Csak a spóramaradványokat takarítja le.
A kamasz a mozgó kocsit sietve körbespriccelte az üvegéből, és le is törölgette gondosan a rongyával. Mire végzett, be is álltunk egy parkolóba. Ahogy kiszálltunk, Hyden a kezébe nyomott egy dollárt. - Mi ez a hely? - néztem körül. - Bolhapiac. Csak a mosdó miatt jöttünk ide, ott van a végében. - Akkor menjünk - indult Michael a bejárat felé. Egy asztalnál szépkorú asszonyság ült zöld virágos kendővel a fején, előtte az asztalon felirat: Fizetés itt. Hyden letett elé három bankjegyet, mire az asszony feltápászkodott, és kitárta a jobbra fordulni tilos táblából készült bejáratot. - Jó murit - kacsintott. Volt rajta valami nagyon ismerős. Aztán leesett, hogy nem az asszonyban, hanem a kendőjében. Az anyukám gyakran hordott egy pont ugyanilyet. Michaellel szédelegve masíroztunk a nagy kavalkádban Hyden után, mindenfelé árusok ültek a földre terített pokrócokon vagy kis kempingszékeken az asztalkájuk mögött. Előttük változatos kacatok hevertek, egy régi kor maradványai, haszontalan, elavult holmik. Michael kiszúrt egy nagy, lapos, szögletes fémdarabot egy elég szokatlan kinézetű szépkorú asztalkáján. - Az meg mi? - mutatta Hydennek. A szépkorú felkapta a fejét, röpködtek az arca körül az apró, fonott, ősz tincsei. - Laptopnak nevezik - válaszolt kéretlenül is. - Számítógép. - Mármint hogy ez a monstrum egy légképernyő? - ámultam. Ezen érték el régebben a Saját oldalakat az emberek? - Akkoriban a Saját oldalak még nem is létezett, vagy legalábbis nem úgy hívták - javította ki magát Hyden. - Mert azokban az időkben az emberek még nem dokumentálták életük minden momentumát, ahogy mi. - Már aki csinálja - szúrta közbe Michael. Az eladó mosolyogva nyomta meg a fémlap tetejét, és az kinyílt. Még sokkal nagyobb lett. - Nézzétek a billentyűzetet! - mutattam. - Akár egy írógép fűztem hozzá, majd hálásan biccentettem az árusnak. - Kösz, hogy megnézhettük. Mentünk tovább. - Mi az az írógép? - kérdezte Michael. - Te nem láttál régi filmet? - csodálkoztam, és eszembe jutott,
ahogy apuval mindig moziztunk. Soha többet nem nézünk együtt filmet... - Vajon miért hívták laptopnak? - mélázott Michael. - Talán mert leplezi, amit lefed - vonta meg a vállát Hyden. - Miért a föld alatt van ez a piac? - Ők a földalatti népek - mondta Hyden. - Akik rettegnek az új háborútól meg a spóramaradványoktól. - Nincsenek beoltva? - nyitotta nagyra a szemét Michael. - Nincs mindenki. És egy újabb biofegyver ellen az oltás se véd. Biofegyver, háború, spóramaradványok. Beleszédült a fejem. Megmostam az arcom a mosdóban, és a szépen stokiba rakott szalvétákkal megtörölköztem. Biztos egy hotdogostól nyúlta le a kendős asszony. Ahogy álltam a tükör előtt egyedül, hirtelen rám zuhant az elmúlt órák sok borzalma, a füsttámadás, a veszteségek... mintha egy renegáttól szedtem volna be egy gyomrost. Redmond. És Ernie. A büfében csatlakoztam a srácokhoz. Szereztek több üveg vizet meg szupertrüffelként árult nyomorúságos, ócska csokimasszát. A semminél talán ez is jobb. - Nesze - vágott hozzám egyet Hyden. Elkaptam, aztán a vizesüveget, amit utána küldött, már elhibáztam, nagy puffanással landolt a földön. Michael vette fel, és nyomta a kezembe, de ledermedtem. - Mi a baj? - nézett Hyden. - Mi nem? - kérdeztem vissza. Közelebb lépett, óvatosan kivette a kezemből a csokit, kibontotta, és úgy tolta a számba. Beleharaptam, megrágtam, nagyon lassan, szinte ott se voltam. - Na, bökd ki! A gyengécske trüffelmásolat kaparta a torkomat. - Vissza akarom kapni az életemet, az van. Hyden csak bámult. Michael is. - Alig néhány hetünk volt az öcsémmel, hogy megpróbáljunk megint rendes házban, normális életet élni, mint egy rendes család, és már megint minden széthullott, ő fenn van egy hegyen, én meg a föld alatt. Úgy volt, hogy felnevelem, nem pedig dadust szerzek neki. És ki tudja, láthatom-e még valaha. Ahogy éppen a dolgok állnak, lehet, hogy a napot se látom már többé. - Én is ugyanezekre a dolgokra vágyom - lépett közelebb Hyden. - Hogy ne legyenek végre korlátaim. Azt akarom, hogy
szabadok legyünk mind. De ez egyelőre lehetetlenség. Lépésről lépésre kell haladnunk. Elfordítottam a fejem. - Nincs még veszve minden - nyaggatott tovább. Nagyot nyeltem, nem is értettem, hogy mondhat ilyet. - Nincs, Callie. Redmond meghalt, és a Szilánkosokat elvitték, Lilyt, Savannah-t, Jeremyt meg a többieket. Átfutott az agyamon, mekkora veszélyben vannak szegények. Mert bármit mondott is az a haldokló szépkorú, Hyden apja bármikor felrobbanthatja bármelyikőjüket. - De nem adjuk fel, visszaszerezzük őket. A szükséges felszerelés nálam van. És pénzünk is van - intett Hyden a kocsi felé, ahol a sporttáskáját hagyta. - A kutatást tudom folytatni - bökött a fejére. - De a laborod meg a számítógépek... - A számítógépem nem szerezték meg. Megnyomtam a nagy piros gombot, és megsemmisítettem, mielőtt elvihették volna. - Vagyis megsemmisült. - Várj, mutatok valamit! Visszamentünk a bolhapiacról a kocsihoz. - Ott a szkennerünk és a vészmegoldás - mutatott a kocsira. A mozgó laborom. - Hogy mi? Kinyitotta a csomagtartót, aminek a teljes szélességében egy fekete bőrülés nyúlt el, mint valami kanapé, persze ezen csak felhúzott lábbal fért el az ember. Hyden felette tolt fel egy szelvényt a burkolatból, és mögötte feltűnt egy csúcsszámítógép. - Szóval nem csak egy ósdi Szilánkos-detektor a verda – fütytyentett Michael. - Jó, tényleg nem rossz. De azért még hadd ne járjunk örömtáncot. - Igazad van, Callie, a helyzet pocsék - szegte fel a fejét Hyden. - A Szilánkosoknak, Redmondnak a lehető legpocsékabb. De te ne add fel. Nem adhatod fel. Hydenről Michaelre néztem. Erősek voltak. És az erejükbe én is kapaszkodhattam. Aprócska reménysugár mégis maradt. A terepjáróban aludtunk, Hyden elöl, mi ketten Michaellel hátul. Elég nehezen aludtam el, se párnám, se takaróm nem volt, és utána is sokat forgolódtam, néha felriadtam, és gőzöm se volt hirtelen, hol vagyok. Sötét volt, csak a két fiú egyenletes szuszogása hallatszott, és a műszerfal apró fényei villantak időről időre, mint valami barlangi fénybogarak. A besötétített
üvegen át is láttam a zárva feliratot, amit a kendős asszonyság akasztott ki a piac sorompójára. Állandó piac volt, sokan csak letakarták az áruikat, néhány placc azonban kiürült. És mások is aludtak kocsikban, árusok innen tartották szemmel a kínálatukat. Ahogy az ablakon bámultam kifelé, a szemem könnyezni kezdett, a látásom elhomályosult, és már leginkább csak az üveget láttam, amire, mint egy képernyőre, kivetült egy jelenet, ami egészen magába szippantott. A Rúna klubban voltam, a táncparketten mentem keresztül, el a kifényezett „tizenévesek” mellett, akik persze javarészt donortestekbe bújt szépkorúak voltak, amilyen Helena is éppen az én testemben. A pulthoz suhantam, és a pultosnak megmutattam egy lány holóját. Emma volt az, Helena rég eltűnt unokája: szőke, fejedelmi szépség, a nagyanyja arisztokratikus orrával és erős állával. Helena újabb emlékét láttam, csak most sokkal élénkebben, filmszerűbben. Az én testemben mehetett el a Rúna klubba, hátha Emma nyomára akad, de a pultos csak a fejét rázta a holó láttán, és éreztem a Helena szívére zuhanó súlyos, mélységes szomorúságot. Helena szomorúsága beleégett a memóriámba, és nem egyszerűen átéltem újra az emléket, az érzést is éreztem, teljes erősségében. Ennyi volt a vízió, ismét a sötét kocsiban feküdtem, éreztem a forró könnycseppet az arcomon. Úgy két hónapja járhatott a klubban Helena, és az előbb ez az emlék frissen tört fel bennem. A spóraháborúk óta nem egy mélységesen szomorú saját emlékem akadt, Helenáé mégis intenzíven öltött testet bennem. Annyira eltökélte magát, olyan kétségbeesetten meg akarta találni Emmát, vagy legalábbis válaszokat akart kapni. Nem volt hajlandó feladni. Hát hogy is adhattam volna fel akkor én? - Éjjel megint volt egy emlékem - közöltem a két sráccal ébredés után. Nagyjából egyszerre ébredtünk fel, a fejünk zúgott, a szánk íze állott volt és a ruhánk gyűrött. Hátul feküdtem Michael mellett, és a könyökömre támaszkodtam fel, Hyden pedig már viszszaállította az ülését, és épp a haját igazgatta. - Kölcsönemlék? - kérdezte. - Igen. És az apámat juttatta eszembe.
- Tudom, nehéz, Cal - tette a karomra Michael a kezét. - Annyi mindent elveszítettünk már. Felfordult az életünk is, a feje tetejére állt. - Igen, de... - Tudod, mit láttunk a Levéltárban, Callie - sóhajtotta szomorúan Hyden. - Igen, de akkor is van ez az érzésem. És képtelen vagyok kiverni a fejemből. - És akkor most mihez kezdjünk? - Hazamegyünk - mértem végig egyiket a másik után. TIZENHARMADIK FEJEZET Hyden a Los Angeles központjától északra fekvő völgybe hajtott, itt nőttünk fel Michael meg én. Régebben kellemes külkerületi övezet volt, most elhagyott, kopár külváros, csupa leromlott, kiürült épülettel, a legtöbbet bedeszkázták, vörös festékkel hatalmas feliratokat mázoltak rájuk: Kitelepített vagy - jóval gyakrabban - Elítélt. A sok borzalmas emlék mind a felszínre tört a látványtól, a spórafertőzés ideje, amikor a környéken a szülők egymás után betegedtek le, és sorra vitték el őket a marsallok állítólagos kórházakba, kezelésre, ahol persze kezelésre nem került sor, csak a halált várták. És aztán a kamaszokat begyűjtötték mind, intézetekbe zsuppolták őket, már ha nagyszülők nem jelentkeztek értük, hogy magukhoz vegyék őket. Itt éltek a szomszédaink, a barátaink, Perryék, Rogersék, Surrattsék... most már csak a kongó üresség maradt utánuk, meg a gazverte, kiégett fű mindenütt és az ajtókra ragasztott hivatalos értesítések. Ezeket a házakat jártuk végig Halloweenkor, ezekben a kertekben grilleztünk nyaranta, zsúroztunk a szülinapokon. Most meg mintha zombik bútoroztak volna a helyünkre. A tarkómhoz nyúlt a kezem. Épp Michaelék háza előtt gurultunk, visszafordult, hogy jobban megnézze magának. Nem lehetett leolvasni a gondolatait az arcáról. Nyilván nem véletlenül. - Megálljunk? - kérdeztem. Megrázta a fejét, Hyden rám sandított. - Itt laktak régen - magyaráztam. - Szomszédok voltatok? - kérdezte Hyden megértőn. - Igen, de akkoriban nem sok időt... - Nem nagyon lógtunk együtt - fejezte be helyettem Michael.
- Aha - biccentett Hyden. Némán autóztunk tovább, majd néhány sarok múlva ráböktem a házunkra. - Ez az. Hyden leparkolt előtte. A kiszáradt rózsabokrok között nyavalyás drótkerítés futott körbe a telek határán. Anyám féltett rózsái kiaszott csontvázakként meredeztek, várták meg- mentőjüket, aki már soha többé nem jöhet. Nagyot nyeltem, túl sok könny szeretett volna feltörni a torkomon. Michael hátulról előrenyúlt, és megszorította a vállamat. - Készen állsz? - Menjünk! - böktem ki nagy levegővel. Már nyitottam volna az ajtót, amikor Hyden elkapta a kezemet. - Várj! - Mert? Két gázálarcot húzott elő, az egyiket nekem, a másikat Michaelnek. Egészen rosszul lettem a gondolattól, hogy a saját otthonomba ilyen maszkban menjek be. - Én ugyan nem veszem fel. Itt laktam. Idejártak hozzánk a barátaim, itt sütöttünk sütit anyuval, rendeltünk pizzát minden péntek este. De gázálarcot soha nem viseltünk. - Veszélyes lehet. Ha nincsenek is spóramaradványok, a sok vegyszer is épp olyan veszélyes, amivel utólag lepermetezték. - Igaza van - igazgatta el a fején az álarcot Michael. Hyden kesztyűt is adott neki. - Nem érdekel - nyitottam ki az ajtót, és szálltam ki, míg ők felszerelkeztek. Aztán előbújtak ők is, Hyden egy fogóval átvágta a kerítést, Michael pedig az utcát kémlelte, nehogy renegátok rajtunk üssenek. De életnek semmi jele nem mutatkozott egyelőre, még egy mókust se láttunk. Ahogy elindultunk a házhoz vezető járdán, hirtelen már nem is annyira akaródzott bemennem. Ez volt valaha az otthonom, ezen az udvaron szaladgáltunk, nevettünk annyit a barátaimmal, és most minden kihalt, mint egy temetőben. Pedig ezen a gyepen focizott apu Tylerrel. Most meg csupa gaz és megsárgult, kiégett fii. Megálltunk a bejárati ajtó előtt. Pár deszkát szegeztek keresztbe, rajta vérvörös festékkel mázolt Elítélt felirat. Hirtelen vidám ének törte meg a csendet: anyu apró holója volt az, a jelenlétünk indította be. Minden évszakban lecserélte, ezen a
képen éppen mindannyian rajta voltunk, és nagy papírszívet tartottunk magunk elé, s amikor a dallam véget ért, egyszerre kiabáltuk, hogy „Kerülj beljebb!” A holókeretre is jutott néhány csepp a vörös festékből. Reszketett a lábam. - Biztos akarod? - nézett rám Michael. Biccentettem. Erre elővett egy bicskát, és óvatosan lefeszegette a keretet az ajtólapról, majd a kezembe nyomta. - Tessék. Gyorsan a táskámba dugtam. Hyden lehúzta a karján a felgyűrt ingujját, hogy a kesztyűje és az ing között ki se látsszon a bőre. - Nem ártana neked is jobban beöltözni. Hogy megyünk be? A hátsó ajtóhoz vittem őket, végig a hátsó udvar mentén, ahol Tyler játékai hevertek a megbámult fűben: egy bringa, egy törött fémrobot. Elrántottam a tenyerem az ajtó zárpanelje előtt, de nem nyílt. - Elektromosság nélkül nem működik - mondta Hyden. Miehael a bicskával megdolgozta a zárat, Hyden meg a fogójával feszegette az ajtót. Végül ketten együtt megbirkóztak vele. Odabenn tök sötét volt. Mintha mi sem változott volna, azóta, hogy Tylerrel menekülni kényszerültünk a marsallok elől. A nap próbált beszüremleni a sötétítőfüggönyökön át, sárgás derengésbe vonva a holmijainkat. Nem ártott volna, ha van karlámpánk, de persze nem volt. - Hol kezdjük? - húzta félre a konyhában a függönyt Michael. - Apu dolgozószobájában. Legyűrtem a kísértést, hogy végigbogarásszam a régi személyes dolgainkat: anyu utolsó, félbemaradt kötését, apu utoljára olvasott könyvét, Tyler kisbabatalp-lenyomatát, az utolsó bizonyítványomat a hűtőről... mert most összpontosítani kellett. Először is átnyálaztuk apu régi dossziéit. Hyden apu légképernyőjével próbálkozott. - Behalt. Fel kellene töltenünk. - Most csak vigyük magunkkal - intettem. Hosszabban időztünk a dolgozószobában, mint Hyden szerette volna, de át kellett nézni minden fiókot, minden dobozt. De semmi olyasmit nem találtunk, ami utalhatott volna arra, hogy ha élne, hol találhatnánk. Már ha még él, egyáltalán. Végül már majdnem készen álltunk, összeraktam magamnak egy kis doboznyit az emlékekből, és éppen azt próbáltam eldönteni, vigyem-e apu egy kisebb dossziéját is, amiben névjegyek,
összehajtott papírdarabok, jegyzetcafatok voltak, amikor Hyden átszólt a vállam felett: - Várj csak! - nyúlt el mellettem a hátam mögül, és emelt ki egy névjegyet a stócból. Beindult a holomata, ritmusos trombitálás és masírozás szólalt meg, és a kamaszok a papír tetején táncra perdültek. - Ez meg mi? - kérdezte Michael. - Ez a Rúna klub. Igen, tényleg annak a névjegye volt, a felirata is elárulta. Egy hely, ahol valaki más lehetsz. Ott ismertem meg Madisont és Blake-et. Csak bámultuk a kártyát. - Mi köze lehetett apunak a Rúna klubhoz? - szakadt végre fel belőlem a döbbenet. Fogalmam se volt, hogy kerülhetett apához a Rúna klubtól bármi is, mit akarhatott volna egy olyan helyen, ahová bérlők meg normális kamaszok járnak? - Mennünk kell - fogta a dobozt Hyden. - Csak még egy perc. Kérlek! - Egyikünknek se biztonságos idekinn. - Csak még egy percet kér, hé! - igazította el a karján Michael a dobozt, amit egy ideje már tartott. - Nem fogjátok fel - ingatta a fejét Hyden. - Mert nem ismeritek a chiptér működését. - Te nem fogod fel - csapta földhöz a dobozát Michael. - Csak egyszer törődj már vele is. De te még megérinteni se vagy képes! Ahhoz minimum bele kell bújnod valakibe! Döbbenten meredtem rájuk. - Michael! Hyden lemerevedett, én meg még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hirtelen két vadállattá változtak, akik csak azt lesik, hogy csaphatnának le a másikra. - Oké - sóhajtott végül mértéktelen keserűséggel Hyden. Igazad van. - Figyelj, Hyden... - annyira szerettem volna legalább megfogni a karját. - Jól van, Callie, odakinn várunk - fogta megint a dobozt, és már indult is kifelé. Michael végigmért. - Nem kell kapkodni - nézett bele a szemembe Michael, majd ö is távozott. Csak álltam a szoba közepén, sóhaj szakadt fel a mellkasom-
ból. Mihez kezdhetnék ezzel a pár utolsó pillanattal? Annyira szerettem volna valamit, ami az övé volt, de mit? Az asztalon egy iratkupac tetején ott hevert az egyik órája. Ódivatú, régi holmi volt, amilyet az imádott régi filmjeiben hordtak a férfiak. Volt neki pár ilyen, de ritkaság egytől egyig. Csak gyűjtők vettek már ilyet. Felcsatoltam, de lehúzta a csuklómat, túlságosan is nagy volt, nehéz. Levettem hát, és visszatettem a papírkupacra. A szemem járt, végigfürkésztem a szobát, végül a könyvespolcon állapodtam meg. A tetején, az egyik sarokban ott függött a régi kalapja. Egy horgászbottal piszkáltam le onnan, az arcomhoz szorítottam, beszívtam az illatát. Tisztára apaszaga volt, gyapjú és fa illata járta át. Ahogy beszívtam a szagát, azt képzeltem, hogy őt ölelem. Hogy juthatott eszembe ez az illat? Annyira az agyamba véstem volna, hogy ha nagy szükségem lenne rá, megidézhessem magamnak? Leengedtem a kalapot, a kezem önkéntelenül cirógatta a puha gyapjúfilcet, ami még mindig őrizte a feje formáját. De akkor sem ő volt. Letettem az óra mellé, hogy együtt lehessenek. L. A. belvárosa utcáról utcára másképp festett. Legnagyobb részt csendes volt, de azért ügyeltünk, hogy kerüljük a tüntetőket, különösen a városháza körül összegyűlteket. Ahogy végre odaértünk, ahová igyekeztünk, Hyden határozottan elhajtott a parkoló, üres autók mellett, előre, egyenesen a parkolószolgálathoz. - Ez az? - meresztette a szemét Michael. Bólintottam. Végigmértem a homlokzatot, ami mögött annyi időt eltöltöttem már, és amiről nem hittem, hogy valaha is viszontlátom. - Legyenek üdvözölve a Rúna klubban - zendített rá kedélyesen a szépkorú parkolófiú. - Nem kell beparkolni - mondtam neki -, csak kettőnket rakott ki - intettem Hyden felé, ahogy Michaellel kiszálltunk. - Jó murit nektek! - szólt ki még az ablakon, majd elhajtott. Annyira kíváncsi lettem volna, hogy mi jár a fejében. Egyetlen szó sem esett többet a két pasi között a korábbi vitájukról. Pasik. Azért megálltunk beszerezni a legtrendibb cuccokat, nehogy
ne engedjenek be bennünket. Michael fekete, fényes dzsekit kapott, ami színt és anyagot váltott minden mozdulatra. Az én ruhám egészen mini volt, 3D-s: ha a fény egy bizonyos szögben esett rá, megmozdult, átalakult, életre kelt. Most épp zöld levelek hullottak rajta, amik rebbenő, vörös pillangókká változtak. Igaz ugyan, hogy az Elsőrendűt már bezárták, a klub közönsége mégse sokat változott: voltak a pattanásos bőrű, ilyen-olyan hajú kamaszok meg a tökéletes, makulátlan szépséges kamaszok. Az utóbbiak egy részének tökéletességét lézer és sebészet adta, akár a nagyszülők, akár az Elsőrendű kontójára, a másik, kisebb részének viszont a természet, ők egyszerűen hibátlannak születtek. Állati menő, ősz hajkölteményt hordozó szépkorú állt szűk fekete garbóban és nadrágban, a fülén dizájnolt, alig látható fülhallgatóval a lila bársonykordonnál. Éppen halkan magyarázott a fejhallgatójába, de ahogy odaléptünk, ránk pillantott. - Első alkalom? - mért végig bennünket. - Hű, de nagyon vicces - mértem végig én is epésen, hogy más választása ne is legyen, mint hogy beenged bennünket több kérdezősködés nélkül. - Volt annyi agyam, hogy félrerakjak. Új ruhában volt, egészségesnek látszott, és a klubba is beengedték, szóval olyan nagyon nem cseszhette el az életét. - És mióta jársz ide? - Pár hónapja. Az elsőrendűs idők után hallottam először róla. Sokra nem megyek vele apuval kapcsolatban, ha csak pár hónapja jár ide, de legalább megmenthetjük. - Figyu, bemutatlak a haveromnak. És Michaelhez vittem, magukra hagytam őket, hadd dumáljanak, míg én sorra veszem azt a személyt, aki garantáltan mindenkiről tud valamit egy ilyen klubban: a pultost. Aki persze szépkorú volt, mint minden alkalmazott. Magas, karcsú, fülbevalós tag. És határozottan ismerős volt az a barátságos képe. De nem azokból az időkből rémlett, amikor Helena idejárt bennem, hanem sokkal későbbről. Friss benyomás volt, egyik emlékéből jött. Abból, amiben Emma holóját mutogatta itt körben, és neki is megmutatta. Kértem egy üdcsit, és most azt a holót mutattam meg neki, amit a régi házunk ajtajáról feszegetett le nekem Michael. A családi képünket. - Nem ismerős véletlen ez a középkorú? - Hát, egy középkorút nem felejt el csak úgy az ember fia -
mormolta, miközben egy poharat törölgetett fényesre. - Amilyen ritkán látni manapság. - Vagyis ismeri? - igyekeztem higgadt maradni, miközben a szívem majd kiugrott a bordáim közül. Kivette a kezemből a holót, alaposabban megnézte, majd rám pillantott. - A lánya vagy? - Igen. - És hogy hívnak, csillagom? - kérdezte. - Callie Woodlandnek. Az apám meg Ray. A pultos egészen közel hajolt, jól megnézett magának. - Igen, ott van a szemedben - morogta, és lerakta a törlőrongyot. - Egy ideje már számítottam valami ilyesmire. Gyere! Na, gőzöm se volt már, mi ez az egész, de vártam, míg kijön a pult mögül. Nem biztos, hogy jó ötlet elmenni innen egy idegen szépkorúval. - Nyugi! - suttogta, mintha belelátott volna aggodalmas gondolataimba. - Nem megyünk messzire. De van nálam valami az apádtól. Mégis, mi? Mentem utána egy kis oldalajtón át, a hátsó helyiségbe, ahová csak a személyzet járhat be. Ez már elég lepusztult volt, testetlen falak, betonpadló. Ugyanilyen kopár irodába vezetett, és bezárta mögöttünk az ajtót. Ennek azért nem örültem. Miközben letérdelt egy szekrény elé, az övéről kulcsot akasztott le, és kinyitott egy fiókot, a mélyébe túrt, és elővett valamit, felállt. - Ez a tiéd. És a kezembe nyomott egy apró, fehér tárgyat, alig ötcentis lehetett az egész, de kemény volt és fényes, olyan, mint egy lapos tojás. Az egyik oldalán ezüstös rajz volt, mint egy toll. - Mi ez? - Passz. De végre megszabadulok tőle - huppant le egy székre. - Nem gond, ha pihentetem kicsit a lábaimat, ugye? Az egész éjszakai álldogálástól olyan bucira dagadnak, mint a szopós malackák. Apád amúgy nem rossz firma volt. Gyakran dekkolt nálunk. - De minek? - Ivott egy whiskyt - vonta meg a vállát a pultos és nézelődött. - És ezt hogy szerezte tőle? - forgattam a tenyeremben a tojást. - Úgy egy éve leheteti, hogy apád egy este a pultnál üldögélt, amikor bejött pár arc a klubba.
- Szépkorúak? - Azok, és erősnek látszottak - biccentett. - Apád is észrevette őket, sietve átcsúsztatta hozzám ezt az izét meg pár bankót, és azt súgta, hogy vigyázzak rá. Én meg zsebre vágtam, és tettem a dolgom tovább. - És apu? - nézegettem a tojást. A fontos tojást. - El akart menni, de azok körbevették. És magukkal vitték. - Hogy néztek ki? - Ahogy a szépkorúak általában. Ősz haj. És nagydarabok voltak, magasak, izmosak. Napszemüvegben, az éjszaka közepén - húzta el a száját. - Azt se tudom, él-e egyáltalán - forgattam a tojást. - Hát sajnálom, csillagom, ebben nem segíthetek - veregette meg a vállamat, miközben felállt. Le se vette a szemét a fehér tojásról. - Legyél nagyon óvatos. Elég kemény legényeknek tűntek azok az alakok. Lehet, hogy nem kéne magadnál tartanod ezt a valamit. Közben az ajtóhoz terelt, és kimentünk, vissza a klubba. Az apróságot a táskámba dugtam, egy belső, zipzáras rekeszbe, de az agyam hiába zakatolt, egy mukkot sem értettem az egészből. Végül is, sokat nem derítettem ki, mert azt még mindig nem tudtam, hogy meghalt-e már az apám. Keserű gondolatom támadt. Mert ha a leghalványabb esélye is van, hogy tényleg az apám szólt hozzám a fejemben, akkor akár évtizedek is kellhetnek, mire kiderítek bármit is. És addig marad a bizonytalanság, a kétely. Michael egy asztalnál ült, egyedül. - Találtál valamit? - fogadott. Annyira szerettem volna mondani és mutatni is, de idebenn semmiképp nem lehetett. - Daphne hova lett? - Lelépett. - Miért nem tartottad vissza? - Beparázott, lerázott. Szerintem nekünk is ideje lenne lépni. Igaza volt. Dobtam egy zinget Hydennek, és mire kiértünk, már ott várt bennünket a bejáratnál. És végre megmutathattam nekik a tojást! - Ezt hagyta nekem apu itt. A klubban - kaptam elő a zsebemből, amint beültünk a kocsiba. - Mutasd! - pillantott rá Hyden vezetés közben. Ott lapult a tenyeremen. - Mi ez? - hajolt előre a két ülés között Michael.
- Kettőt és könnyebbet - vontam meg a vállamat. Hyden befékezett, és megállt, pedig még a klub előtt voltunk, a körforgalmas felhajtó végében. - Add csak! - nyújtotta a tenyerét. Belepottyantottam a kis furcsaságot, ő alaposan megnézegette, megmarkolta, aztán húzni kezdte a két végén. De semmi. - Nehogy eltörd - figyelmeztettem. - Nyugi - vigyorgott rám Hyden. Azzal megtekerte, én meg ledermedtem, ahogy a kis tojás kettévált, és az egyik végéből kis fémtüske meredt elő. - Z-drive. Tömeges infótárolás. - Egy drive? De minek? Hyden intett Michaelnek hogy húzódjon félre, ne hajoljon rá az első ülésre. - A szkenner légképernyőjén nem lehet? - kérdeztem. - Az nem elég okos ehhez - mászott hátra, és indította be a hátsó számítógépet, amivel alakváltásokat is le lehetett zavarni, és bedugta a meghajtóba a drive-ot. Felugrott a légképemyő, és rajta a sok használhatatlan szemét. Pörgött vég nélkül. - Kódolt - morogta Hyden -, ahogy vártam. Apád okos ember volt. - Képes vagy dekódolni? - Próbálom - járt villámgyorsan Hyden keze a monitoron. - De ez eltarthat egy ideig. - Meddig? - Órákig. Napokig - rántott egyet a vállán. - Türelem megfejtést terem. A monitoron számok és betűk esője zuhogott Niagara-tempóban. Én meg el nem tudtam képzelni, milyen nagy titkot rejthetett erre a drive-ra apu, ami miatt azok a veszélyes szépkorúak elkapták. És amitől a pultos is annyira be volt tojva, hogy láthatóan boldogan szabadult meg a cucctól. Nyilván ő is a nagydaraboktól parázott. Hova vihették aput? Lehet, hogy nem is a kórházba került el, ahogy nekünk mondták? - És biztos, hogy itt kell ezt csinálni? - pillantott ki az ablakon Michael. - Ez viszont tutira igaz - mászott előre Hyden, hogy közben elhúzzunk a Rúna közeléből. Hátrapillantottam, hogy tiszta-e még a levegő, de csak kamaszok álldogáltak a bejáratnál, némelyik még mindig be akart
volna jutni, mások meg épp hazaindultak. Vagy legalábbis innen el. Épp egy vállig érő, szőke hajú lány szállt be a sportkocsijába, megköszönte a beparkoló lakájnak, és becsapta az ajtót. Ismerős volt. Vagy mégse? Gyorsan becéloztam a mobilommal, hátha felismeri. És a monitoron négy betű villant fel: EMMA. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Csak bámultam, ahogy indított. - Az ott Emma! - mutattam rá végül, ahogy kezdtem kikeveredni a döbbenetből. - Az a szőke? - kérdezte Hyden. - Igen. Már ki is ugrott a kocsiból. - Emma! - kiabált neki, amint elhajtott mellettünk a lány. De az csak egy pillantást vetett rá, gyorsított, és elhúzott. - Most elijesztetted - ingattam a fejemet. - Téged meglátott? - kérdezte Hyden. - Nem hinném - felelte helyettem is Michael. - Ne hagyd elmenni! - mutattam a távolodó sportkocsira. Hyden már a kormány mögött volt, gázt adott, és követte. Alig voltak az utcán, nem volt nagy ügy utolérni. - Ő az, ne hagyd, hogy leszakítson! - kiáltottam izgatottan, miközben egy kisteherautó került be sávot váltva kettőnk közé. - Nyugi, meglesz. - Ő is Szilánkos, ráadásul a nagyanyjának a szavamat adtam, hogy megtalálom. Azt se tudja, hogy Helena meghalt, meg hogy a fél birtokot ő örökölte. - Ez az utóbbi tutira érdekelni fogja - jegyezte meg Michael. - A száma megvan, de... - markoltam a mobilomat. - De úgyse venné fel - fejezte be helyettem a mondatot Hyden. - Ráadásul tudok annál jobbat is. - Ott a szkenner - bólintott Michael. És Hyden már be is indította, a kis vörös pötty hamarosan felvillant a monitoron. Emma. Akkora forgalom azért volt, hogy ne legyünk túlságosan feltűnőek, megbújtunk a kocsik közt, ahogy felhajtottunk a nyomában az autópályára, és így már elveszíteni se lehetett olyan könnyedén. Azért én végig szemmel tartottam a kocsiját is, ha esetleg a jellel történne valami. Sose lehet tudni. - Milyen messzire kell lennie, hogy már ne vegye a szkenner a jelét? - tettem fel a kérdést biztonságból.
- Legalább fél kilométerre. Persze sok mindentől függ. Hogy vannak-e magas épületek például, amik kitakarhatják. Jó huszonöt percig hajtottunk utána, kelet felé haladtunk. Akkor kihajtott jobbra. - Arra megy! - Látom - biccentett Hyden. Szép óvatosan, minden feltűnés nélkül hajtottunk le mi is az autópályáról. - Maradj le jobban! - figyelmeztette Michael Hydent. - Vezetsz te? - pillantott az hátra a válla felett. - Tudom, hogy kövessem. - Gondolod, kifogna rajtam a hülye kocsid? Ezen is csak pedálok vannak meg a kormány. Nem ügy. - Hé, srácok, koncentráljatok! Emma vett egy balost. Két kocsit beengedtünk közénk, de mentünk mi is arra, amerre ő. Elég leharcolt környéken jártunk, csupa bedeszkázott kirakat meg autókereskedés, idegen nyelvű feliratok és reklámtáblák tömkelege. - Mi a francot keres itt? - csak néztem. - Elég fura környék gazdag kislányoknak - bólintott Michael. - Az senkinek se jutott még az eszébe, hogy esetleg van benne valaki? - Szerinted az is lehet? - kúszott a kezem a tarkómra. - Miből gondolod? - Nem tudok semmit. Csak az is egy opció. Bármikor előfordulhat, ezt nem árt észben tartani. Ezen elgondolkodtam. De ha így lenne, akkor csak Hyden apja intézhette volna, vagy valamelyik embere, és akkor nyilván trükkösebben használják. Mondjuk, megkeresnek engem vele. - Nem hinném, hogy vannak benne - szaladt ki a számon. Közben Emma bekanyarodott egy kis közbe, mi meg nyomtuk mögötte. - Hova a francba tartasz, Emma leányzó? - morfondírozott Hyden. - Oda - mutattam előre. A bedeszkázott üzletek sorában volt egy, ami nyitva volt, egy apró kis kávézó, ami barátságosan világított, a fény az éjszakában. - Abba a kávézóba megy. - Züllik a kis hercegnő?
Valamivel távolabb álltunk le, egy parkoló kocsi mellett, Emma pedig behajtott a kávézó elkerített parkolójába, és bement az objektumba. - Mi kiszállunk, Callie - rendelkezett Hyden. - Michael, te elviszed pár saroknyira a kocsit, leparkolsz, és visszajössz. Odabenn találkozunk. - Nehogy megrémiszd - figyelmeztettem Hydent, amikor már majdnem odaértünk a kávézóhoz. - Nyugi, nem keltünk feltűnést. Koszosbarna, rágott aljú függönyök lógtak a még koszosabb ablakok előtt. A padlón semmi borítás, csak a betonlábazat. Az ősrégi hangfalakból tompán recsegett valami szakállas blues. Ilyen helyre csak akkor vetődik az ember, ha egymagában búsongana a bögre penészes kávéja felett. Négy kis kerek asztal állt odabenn, az egyiknél lompos, csontsovány szépkorú babusgatta a feketéjét. Az a típus volt, akit ezerszer könnyebb egy felessel elképzelni. Emma nekünk háttal állt a pultnál, a légképernyőn nézegette a kínálatot: az előugró sonkás szendvics holomatát, ami még enyhe sonkaillatot is árasztott. A pult másik oldalán szépkorú személyzet ácsorgott unott képpel, várta, hogy Emma válasszon. Gebe, vörös macska ugrott fel az egyik bizonytalanul billegő asztalra. Megsimogattam, próbáltam könnyed maradni, Hyden meg zsebre dugott kézzel nézelődött. Időben lekapcsoltam a ruhám 3D-s anyagszólóját, most csak fehér kis ruci volt, de még így is vastagon túlöltöztem ezt a lebujt. Hyden nem rítt ki annyira, de Emma se ide dizájnolta az estéjét. A pultos végigmért bennünket, majd mondott valamit Emmának, aki erre mormolt valami választ, és hátrament. - Szerinted csak slozira ment? - súgtam Hydennek. - Szerintem inkább próbál lerázni minket. Ahogy a pultos hátat fordított nekünk, beosontunk Emma után a mocskos ajtófüggönyön túlra. Félhomály volt idebenn, de a folyosó másik végéből még hallottuk Emma lépteit. Elmentünk a konyha mellett. És akkor rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mert tök üres volt. Semmi kaja, semmi savanyúság, kenyér, semmi. Emma már kiment a hátsó ajtón. Nyomultunk utána, bele a tök sötétbe. És akkor hatalmas fény villant fel, vakítón és szédítőn. Egy ideig csak pislogtam, míg végül csak összeállt előttem a világ: hatalmas raktárépületben álltunk, a fény fehéren pattogott a
térben, és a falak mentén mindenféle számítógépeken és gépezeteken tört meg. Persze, tippem se volt, mi lehet ez. Ennél pocsékabb meglepetéspartiba nem is csöppenhettünk volna: körülöttünk szépkorúak és Emma, mindenkinél fegyver. Az egyik tagnak a nyakán ezüst folt... tetoválás... ezüst leopárd. A pasas, aki Reece-szel utoljára beszélt ott a bevásárlóközpontban. Csupa sötét ruhás szépkorú, valami egyenruha lehetett, valami katonai szervezet, de hogy mi... még soha nem láttam. Amiben biztos lehettem, hogy egytől egyig a lábunkra céloznak. A szívem kalapált. Az egyik tag kicsavarta a kezemből a táskámat, hátratekerte a karomat, és megbilincselt, egy másik pedig Hydent. - Mi a fene ez? Maguk meg ki a francok? Hydenre néztem, megmotozták, kirámolták a zsebeit, elvették a mobilját. Ömlött róla az izzadság. Tudtam, hogy majd’ belepusztul a dologba, a fájdalomba, ahogy a szépkorú mókus végigmotozza, de igyekezett nem mutatni a gyengeségét. - Fegyvertelen - jelentette végül a smasszer. - A csajt is csekkold - ugatta a leopárdos. - Senki se mondja, hogy nálunk nincs egyenlő elbánás a nemek terén. A szépkorú engem is végigtapogatott. - Tiszta, uram. - Nem tartóztathatnak bennünket. Van gondviselőnk – háborogtam, pedig Hydennek talán nem is volt. Elvégre nem az apjával él. A leopárdos férfi előrébb lépett: - Ha így lenne, nem ezt a lányt hajszolnátok a városban, hanem otthon lennétek a drága nagyszüleitekkel a meleg lakásban, és valami csökött tehetségkutatót bámulnátok a légképernyőn. De itt vagytok, mert Szilánkosok vagytok. Meglepetten pillantottam Hydenre, aki csak meredt maga elé, mint akinek nagy rutinja van a foglyul esésben és a kikérdezésben. Hát mondjuk lehet, hogy az apja mellett szerezhetett ebben rutint. - Csapdába csaltál - vágtam Emma fejéhez dühödten. Még csak nem is rezzent az arca. A leopárdos folytatta volna a nagyokosságait, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. A leopárdos intett az egyik emberének, az lekapcsolta a fényeket, és az egyik szépkorú kinyitotta az ajtót, résnyire. Ki más lehetett volna, mint... Michael.
Hunyorogva próbálta kivenni, mi van idebenn a feketeségben, amikor valaki fényt irányított rám. - Callie! - kiáltott fel megkönnyebbülten. - Fuss, Michael, menekülj! - üvöltöttem neki, de elkéstem, mert Michael már beljebb is lépett gyanútlanul, és mire futhatott volna, egy szépkorú az ő karjára is bilincset csattintott. Szegény meg csak bámult tágra meredt szemmel, hogy mi ez az egész. Hydennel fémszékekre ültettek bennünket, a kezünk hátrabilincselve maradt, és pár szépkorú őrt hagytak mellettünk, míg a leopárdos meg Emma kiment egy távolabbi ajtón, Michaelt magukkal cipelve. Az egyik falra légképernyőn a kávézónak álcázott külső helyiséget vetítették ki, bár az égvilágon semmi nem történt már ott, csakis a mi kedvünkért dobták össze, a kókadt kávézó vendégek és az unott pultos is hamarosan csatlakozott hozzánk, ugyanolyan fekete egyenruhában, mint a többiek, és már cseppet se kókadtan vagy unottan. Mi a francért vitték el Michaelt? - Mit művelnek vele? - kérdeztem Hydent. - Kuss! - bökött oldalba a puskájával az egyik őr. Ahogy a hideg fém a bőrömhöz ért, összerándultam. Miért? Miért vagyunk itt, mit keresek én itt? Miért nem lehetek otthon a tesómmal, miért nem élhetek normális életet? Miért vagyok fogoly? Már megint. Csak most épp nem a 37-es Intézet foglya lettem. Hanem még annál is nagyobb szarba ástam magam. A légképernyők mellett sajátos kivetítés borította a falakat, mindig változott, mindig más hatást keltettek zajokkal és szagokkal. Most épp bambuszliget hullámzott körülöttünk lágyan a szélben, a levelek duruzsoltak, a napos fű illata megtöltötte az orromat. Nem tudtam eldönteni, hogy ez belsőépítészeti fogás volt-e, vagy épp a figyelmünket igyekeztek ezzel is megzavarni, hogy a végén azt se tudjuk, hol vagyunk. Mindenesetre mindkét funkciót betöltötte. Hyden rám sandított, a tekintete mélységes szomorúságot árasztott. Mélységeset sóhajtott, lehunyta egy pillanatra a szemét. Megértettem. Azt üzente, hogy milyen végtelenül sajnálja. Ha beszélhettem volna, ha nem kellett volna kussolnom, megmondom neki, hogy nem tehet róla, nem az ő hibája. Én akartam annyira követni Emmát. Ha nem nyomom annyira, hogy mindenképpen tapadjunk rá, most nem rohadunk itt hátrabilincselt kezekkel, és Michaelt nem hurcolják hátra valami rejtélyes helyre, hogy nagy valószínűséggel megkínozzák.
Elhomályosodott a látásom, de már pontosan tudtam, mit jelenthet ez: Helena emléke csap le rám már megint. És hamarosan ismét élesen láttam minden apró részletet, mintha finom felbontású képernyőt látnék magam előtt: Helena boltozatos ágyában hevertem, a holdfény besütött az ablakon. Felkapcsoltam az éjjeliszekrénykén álló kislámpát, és a szekrényhez mentem. Az aljában félre volt rángatva a szőnyeg, látszott a padlóba vágott titkos rekesz. Felemeltem a tetejét, ott hevert a pisztoly. Kivettem, és az arcomhoz nyomtam a hideg fémet. És véget is ért az emlék, mintha kirántottak volna belőle, hirtelen, egy csapásra. Vacogtam. Még mindig éreztem a pisztoly fémes jegességét, képtelen voltam kirázni magamból az emlékét. Úgy fest, ezek az emlékfoszlányok a legstresszesebb pillanatokban csapnak le rám, és általában a segítségemre vannak. Ennek most viszont semmi értelmét nem láttam, csakis azt illusztrálta, hogy már nem vagyok ura a saját agyamnak. Már nem kóválygott a fejem, éber voltam és kihegyezett, a bambuszliget andalító hatásának dacára is. Hyden feje előrebukott, a szeme lehunyva. Talán elaludt? Gőzöm se volt. Az oldalsó ajtó kinyílt, és a leopárdos férfi lépett ki rajta. Egyedül. - Hozzátok a lányt! - rendelkezett. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Ahogy az egyik szépkorú katona mellém lépett, és felrántott a székről, Hyden szeme egyből kinyílt. - És a sráccal mi legyen? - kérdezte az őr a társát. - Most csak a lány kell. - Ne, vigyen engem! - kiáltotta Hyden. - Őt hagyja, majd megyek én! - Rád is sor kerül, nem kell a para - rúgta sípcsonton az őr. És a bal oldali ajtó felé kezdett rángatni, majd szabályosan belökött egy kisebb helyiségbe. A falakra barlangbelsőt vetítettek ki, mintha szűk üregben lennénk. Újabb fémszékre taszítottak. - Elmehet! - hallottam a hátam mögül egy hangot. A leopárdos férfit. Az őr kissé elbizonytalanodott, mintha nem merné velem kettesben hagyni a főnökét, mintha valami vérszomjas szörnyeteg lennék. De a leopárdos csípőre vágta a két kezét.
- Igen, uram - hümmögött az őr, és lelépett. A leopárdos fekete kötött pulcsiban és farmerben volt, ősz haja hosszú volt, mint valami sörény. Ahogy ott járkált a székem körül, tisztára olyan volt, mint valami idegesen mászkáló oroszlán, én meg voltam a zsákmány. Minden szögből megnézett magának, vizslatta az arcomat, azon se lepődtem volna meg, ha körbe is szimatol. Aztán végül mögém lépett, a szék hátuljába, a fejemet előrelökte, a hajamat széthúzta a tarkómon, a chipem feletti bevágást kereste. Éreztem az ujja nyomását a bőrömön. - Mit művel? - kérdeztem. De nem felelt, csak tapogatott ott egy ideig, majd arrébb lépett. Felemeltem a fejemet. - Nincs joga itt tartani bennünket. Ügyvédet akarok. - Érdekelnek is bennünket a te jogaid! - röhögött fel hangosan. - Még hogy ügyvédet! - lehajolt, és belenézett a szemembe. Az enyém vagy, a tulajdonom. Mint egy baba. Azt teszek veled, amihez kedvem szottyan. Halvány akcentus csengett a beszédében, de meg nem mondtam volna, miféle. A szeme szürkéskék volt, körülötte keskeny szarkalábak. Régebben talán jóképű lehetett, de mostanra belevésődött a vonásaiba a kegyetlenség, a szívtelenség. A keze durva volt és hatalmas, göcsörtös, érdes. Kínzásra kész kéz. A szemem fürkészte a szobát, igyekeztem mindent kifigyelni. Két ajtót láttam, fegyvernek használható dolog nulla. A plafonon a barlangillúzió alatt mintha panelborítást láttam volna, ott talán el lehetne rejtőzni. Biztosan valami levehető burkolat. Megkerült, és felült az asztalra velem szemközt, onnan bámult rám rezzenetlen arccal. Tippem se volt, hogy ennek meg mi értelme. Talán vizsgálat közben forgat valamit a fejében? Vagy egyszerűen csak meg akar felemlíteni? Mindenesetre nem kaptam el a tekintetemet, álltam a pillantását. Végül felállt, és a másik ajtóhoz ment. Kinyitotta, és beintett magához egy újabb szépkorú őrt, csakhogy ez nő volt, ősz haja rövidre nyírva. - Viheti. A vékony nő erősen megmarkolta a karomat, és kirángatott a szobából, de én közben végig a leopárdos pasas szemébe néztem, mélyen és sokatmondón, hogy érezze, én ugyan meg nem hátrálok, ha kell meg is ölhet, de nem adom meg magam. És erre Tyler jutott eszembe, hogy ha tényleg meghalok, akkor mennyire magára marad az öcskös, mert hiába, hogy legalább
lenne hol laknia és ott lesz neki Eugenia, de családja már tényleg nem marad. Vagyis nem az ellenszegülés a legfőbb cél, hanem, hogy meneküljek, hogy megtaláljam a kiutat vagy kidumáljam magam ebből a kelepcéből is. És lehetőleg Michaelt meg Hydent is. Az őr hosszú folyosón vezetett végig, a falakon gyors folyású patak hömpölygött végig fröcskölve, frissen. Egy rendelőszerű helyiségbe vitt, itt erdőt vetítettek a falra, a magas fák között madarak repkedtek, csicseregtek. A helyiség közepén vizsgálóasztal állt, arra ültetett le az őr, és egy pedált lenyomva felemelt. A motor halkan berregett, és csak akkor állt le, amikor a kellő magasságba értem. Bejött a doki, alacsony, kövérkés szépkorú. Biccentett. - Most megvizsgálom - jelentette be, mintha az engedélyemet kérné. - És ha nem akarom? - Sajnos annak nincs sok jelentősége. El is kezdeném hát. - Tiltakozom. Engem itt fogolyként tartanak, nem önszántamból jöttem - ráztam meg a bilincseimet a hátam mögött. - Látja, hogy meg vagyok bilincselve. Pedig nem csináltam semmi rosszat. A doki csak állt elég szerencsétlenül. Úgy döntöttem, kérlelőre fogom, hátha vele legalább lehet beszélni. - Kérem, cselekedjen helyesen! Engedjen el! - kérleltem halkan. A doki az őrre pillantott, nyilván a szívéhez szóltam, mert most odalépett hozzá, és valamit súgott a fülébe, reméltem, hogy arra kéri, vegye le a bilincsemet, mert már egészen elgémberedett a karom, olyan szorosan megkötöztek, kezdett sajogni. De ahogy felém fordultak, még a leghalványabb reményeim is szertefoszlottak, nem lesz itt emberség. Mert a tekintetük eltökélt volt és jeges. Nulla együttérzés. Az őr tiszta erőből leszorított, karmos ujjai belevájtak a vállamba. - Mit akarnak tőlem? - sivítottam, de hiába vergődtem, moccanni se bírtam. A doki hátat fordított nekem, de a mozdulataiból láttam, hogy valamit felszív egy injekcióstűbe egy fiolából. Aztán már közelített is a tű, nem habozott, belevágta a karomba, és a bőröm alá pumpálta az anyagot. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok a nagy házban, ahol a tesóm-
mal felnőttünk. Szombat délelőtt van, és valami buta kártyajátékot játszunk a nappaliban a földön, bár elég összevissza volt minden, mert Tyler annyi idős volt, mint most, nem mint akkor, amikor még tényleg otthon voltunk. És egyszer csak belépett a szobába apu. - Apu! - kiáltottam fel meglepetten. - Mi a helyzet, Callie drágám? Fekete öltönyben volt, ami elég fura. Aztán anyu is bejött, habos estélyiben, és átkarolta apu derekát. - Anyu! - Mit szeretnél, angyalom? - nézett rám, oldalra billentett fejjel. - Azt hittem, meghaltatok. - Ugyan már, hiszen itt vagyunk és itt is voltunk mindig. Zsúfolt szobában tértem magamhoz, rácsos kórházi ágyban, olyan volt, mint egy bölcső, csak rácsok helyett plexifalak vettek körül. A mennyezetre a csillagos égboltot vetítették fölém. Megnyugtatásul? Vagy figyelemelterelésül? - Felébredt - suttogta valaki. A hang felé fordítottam a fejem, az ajtóm előtt egy őr állt, újabb nő, az arcát félig kitakarta az ajtó. Akkor világos színű kezeslábast viselő nő jött be, kezében valami szerkezet, amihez vezetéken valami tappancsszerűség csatlakozott, amit sorjában a fejemhez, a csuklómhoz és a szívem fölött a mellemhez tartott, majd leolvasta az értékeket a szerkezet kijelzőjén. Elégedettnek látszott, de egyetlen pillantásra se méltatott közben, már ki is ment. Csak most vettem észre, hogy a kezeimet az ágyhoz rögzítették. Megrángattam a karjaimat, próbáltam kirángatni a kötelekből, de csak egyre szorosabban mart bele a bőrömbe. Kezdtem pánikba esni, be voltam zárva. Nyílt az ajtó, az őr még mindig ott állt előtte, és most Emmát engedte be hozzám. Bevásárlószatyor volt nála, és becsukta maga mögött az ajtót. - Hahó, Callie - mosolygott szélesen. - Mit akarsz? - morogtam. Ha tehettem volna, sarkon fordulok, szóba sem állok vele. De persze nem tehettem. - Hoztam turmixot, gondoltam, örülsz neki vette elő a szatyorból a turmixot. - Epres-banános. - Meg se tudom fogni. Kötözd ki a kezeimet... - Inkább majd tartom neked a poharat.
Az ágyhoz lépett, és a szívószálat a számhoz tartotta. Olyan nagyon szívesen elrántottam volna a fejemet, de éhes voltam és homokszáraz volt a torkom. Fincsi volt a cucc, hideg és édes és sűrű. - Csak lassan, vigyázz, nehogy a torkodra menjen! Emma közelről irtóra hasonlított a nagymamájára, Helena éppen ilyen lehetett fiatalon. Az az arccsontozat, a méltóságteljes arckifejezés, ugyanaz. Csak épp Emma orrát átszabták kissé az Elsőrendűben, már nem volt olyan nagy. Amíg lenyeltem a kortyot, elvette a számtól a poharat. - Miért csináltad? - kérdeztem. - Mit? - Miért csaltál ide? Csapdába... Lesütötte a szemét, a szívószállal babrált. - Nem volt más választásom. Kényszerítettek - mondta halkan. - De hogyan? - kérdeztem ugyanolyan halkan. - Azt mondták, bántják a nagyimat, ha nem teszem, amit mondanak - motyogta. - A nagymamádat? Helenát? - Igen - nyelt nagyot, mint akinek már a gondolat is fáj, hogy a nagymamájának valami baja eshet. Egy széket húzott az ágyam mellé, és leült, a lábát átvetette a másikon. Most vettem észre a bokaláncát, irtóra menő volt, arany és hatalmas, és a nevét formázta: Emma. - De jól néz ki - böktem felé. - Köszi. A nagyitól kaptam ajándékba. Nagy levegőt vettem. Láthatóan Emma mit se tudott rólam, gőze se volt, ki vagyok, ahogy arról se, miket akciózott Helena. Hogy kibérelte a testemet a testbankban, hogy megölje a szenátort, és hogy a kudarc után új tervet kovácsolt, hogy az ő, Emma nyomára bukkanjon végre. Ezt nem zúdíthatom csak úgy a nyakába. Azt viszont mindenképpen meg kell tudnia, mi történt a nagyanyjával, ha már az ő biztonságával zsarolják, és kényszerítik bele mindenféle gazságba. Már persze ha nem kamuzik. - Biztosan ez a bokalánc a kedvenc ékszered - jegyeztem meg. - Vagy van más csini cuccod is? - Más ékszer? - Aha. Biztosan van mindenféléd. Én is imádom az ilyesmiket, tudod. - Ja, hát van mindenfélém. Csatok, olyasmik, amiket még anyutól kaptam, aztán a többi, amit a nagyitól. És van egy cuki
karkötőm is mindenféle kütyükkel, azt Doristól kaptam. Bólintottam. Nem hazudik, tényleg ő Emma, az igazi Emma, nincs benne senki. Láttam a kis karkötőt, még a házukban, amikor először tévedtem be a szobájába, donorként. - Olyanom nekem is van, én is Doristól kaptam. - Olyan cuki volt, imádtam - biggyesztette a száját bánatosan. - Kár, hogy már nincs meg. Volt valami az arckifejezésében, valami rossz, valami, ami nagyon nem stimmelt. Olyan álmodozva mondta ezt, élettelenül, ahogy a régóta fogvatartottak beszélnek. Az intézetben sok lány arcán láttam ezt a kifejezést, ezt a lemondást, Sara is gyakran beszélt így. Mintha nem is lenne teljesen jelen, megadta magát a sorsának, felhagyott a reménnyel. - Figyelj, Emma, mikor kerültél ezekhez az emberekhez? - Hogy mikor? - Elmentél a testbankba, ott bérbe adtad magad, és utána mi történt? - Haza nem mehettem, a nagyi annyira dühös lett volna rám. És hazudni nem hazudhattam neki, hiszen látta volna, hogy mennyire átalakítottak. - Vagyis elszöktél? - Igen, a haverommal, Kevinnel. Hoppá, egyre nagyobbra nyílt a fülem, ez a Kevin ugyanaz a Kevin lesz, mint Lauren elveszett unokája. - Kevin is az Elsőrendűnél volt? - Igen, azt állította, hogy ő is akarja, hogy átalakítsák, de szerintem csak miattam csinálta. Nagyon odavolt értem, de nem jártunk. De a pénzt, amit kerestünk az Elsőrendűnél, összeraktuk, lakást akartunk belőle. - És akkor talált meg benneteket a leopárd tetkós tag? - Dawson - bólintott Emma. - Azt állította, övé a lakás. - Aha. - Kevinnel azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk, de nem jött el. Azóta se láttam. Talán Brockman emberei kapták el. De egyelőre nem mondtam ki hangosan, nem akartam megijeszteni Emmát. - És mióta vagy már ezekkel? Dawsonékkal? - Fogalmam sincs - ingatta a fejét. - Milyen nap van? Teljesen össze volt már zavarodva, lehet, hogy egy hete volt itt, lehet, hogy egy hónapja. - Figyelj, Emma, annyira szorítja a csuklómat ez a kötél. Kicsit nem lazítanád meg? - suttogtam.
Persze az őrnek most kellett ránk nyitnia az ajtót, nehogy már azt higgyük, hogy magunk vagyunk. Emma egy pillantást vetett rá, kihúzta magát. - Fontos teszteket kell végigcsinálni rajtad, Callie - mondta hangosabban, hivatalosabban. Mintha betanult beszédet mondana, hagytam, hadd csinálja. - Kötelező, velem is megcsinálták, semmi komoly. Láttam a szemén, hogy hazudik. - Neked talán nem volt az, de én nem hagyom. - Figyelj, Callie, hallgass rám! - dőlt megint előre. Egészen összeroppant. - Muszáj lesz, tényleg nincs más választásod. A leopárdos férfi lépett be a szobába. Dawson. - Elmehetsz, Emma! Szigorúan beszélt, határozottan, mintha egy kisgyereknek parancsolgatna. Emmán látszott, hogy fél, de nem mozdult. - Eridj, Emma! - parancsolt rá. Emma fogta a turmixot, és már ott se volt. Dawson az ágyam falára támaszkodott, fölém hajolt, ősz haja előrehullott ezüst keretként az arca köré, úgy festett, mint valami gonosz mágus. - Hogy vagy? - kérdezte mosolytalanul. - Mégis, hogy kéne éreznem magam gúzsba kötve? Mintha valami vadállat lennék. - Ha megígéred, hogy együttmüködsz velünk, kioldozhatunk. De a szavadat kell adnod. És akkor nem lesz bilincs. - Csakis abba egyezem bele, hogy elengedjenek, és szabadon mozoghassak. Dawson nagy sóhajjal megnyomott egy gombot, mire az ágy falai hangos szusszanással süllyedtek le a padlóra. Itt aztán sose tudhatja az ember, mire számítson... Most előrántott egy nagy kést a zsebéből, a pengéje rémisztően villant a fényben, ahogy megindult felém, de uralkodtam magamon, nem rándultam össze, pedig a frász jött rám... Ügyes mozdulattal csusszantotta be a kés élét a csuklóm és a szoros kötél közé, egyetlen nyisszantással átmetszette, és már szabad is voltam. Visszatette a zsebébe a kést, én meg egyre csak dörzsölgettem fájó bőrömet. Majd felkeltem, a saját ruhámban voltam, csak a cipőmet kellett megtalálni. - Hol a cipőm? Válasz helyett elkapta a karomat, és már rángatott is kifelé a szobából, meztélláb. Ennyit a cipőmről. Elindultunk a folyosón,
az őr a nyomunkban. Egy idő után vettünk egy jobbost, de úgy cibált, mintha valami zsák lennék. - Hé, ez fáj! - kiáltottam végül rá. - Jaj, igazán sajnálom, fenség. A folyosó legvégéről tompa kiabálás hallatszott. Hyden hangja volt, felismertem. - Mit művelnek vele? - üvöltöttem rémülten, és megpróbáltam kiszabadítani a karomat Dawson markából. De csak még erősebben fogott, és egy ablakhoz rángatott, nekinyomta az arcomat az üvegnek. Az ablak nem a külvilágra nyílt, hanem egy belső helyiségbe, aminek a közepét óriási, tekergő csövekből álló gépezet foglalta el. A falakra békés erdőt vetítettek, ami szöges ellentétben állt a borzalommal, ami éppen odabenn történt. Hyden volt benn, két szépkorú, markos őr fogta a két karját, feszítették szét, ő pedig iszonyatosan üvöltve vergődött a szorításukban. Egy harmadik őr a falnak támaszkodva ácsorgott, figyelt, és kegyetlenül vigyorgott. A vigyor lehervadt a képéről, ahogy megpillantotta Dawsont az ablakban, mögöttem, de Hydent nem eresztették. Bárkinek fájt volna, ami éppen történt, de neki sokszoros kínokat okozott. Dawson kurtán biccentett az őröknek, mint aki jelt ad valamire, de ahelyett, hogy eleresztették volna, lökdösni kezdték, taszigálták egymás között, mintha emberi labda lenne, hogy alig állt már a lábán. - Hagyják abba! Állítsa le őket! - püföltem az ablakot két tenyérrel. A gyomrom összerándult. Hyden arca izzadságban fűrdött, soha még ennyire sápadtnak nem láttam, és a szeme alatt sötét karikák, szinte árkok húzódtak. Lehet, hogy meg is verték? - Fogja már fel, meg is ölhetik! Ebbe bele is halhat! - Csak rajtad múlik - vonta meg a vállát Dawson. - Pontosan tudod, mit kell mondanod. Hyden a földre zuhant, de azok ketten felnyalábolták, és odavonszolták az ablakhoz, az arcát az üveghez préselték. - Hyden - nyögtem, megszakadt a szívem a látványtól. – Megcsinálom - néztem Dawsonra. - Megcsinálom azokat a teszteket. Dawson elvigyorodott, és a fejével intett a benti szépkorúaknak, akik erre elengedték Hydent, de ő ott maradt az ablaknál, és a tenyerét lassan az enyém fölé nyomta a másik oldalon.
TIZENHATODIK FEJEZET - És Michael? Vele mi van? - kérdeztem rémülten, ahogy Dawson visszaterelt a folyosón. A lábamon még mindig nem volt cipő, ám végre nem rángatott senki, először, amióta itt voltam. Megtalálták a gyenge pontomat, a markukban voltam, de mindegy volt, nem hagyhattam, hogy kínozzák Hydent. Viszont egyre erősödött az elszántság a lelkemben, hogy ki kell innen jutnunk. - Mi lenne? Azzal újabb helyiségbe nyitott be. Egy labor volt, épp köpenyes szépkorú nő húzott gumikesztyűt a kezére. - Hol van? - kérdeztem még. Nem hagyhattam annyiban. - Pihenget - vetette oda Dawson, és magamra hagyott a gumikesztyűs nővel. Ez most akkor vajon azt jelenti, hogy neki tényleg nincs baja, vagy épp ellenkezőleg, a pihengetés éppenséggel finom fordulat lenne arra, hogy őt is kínozzák valahol ebben a pokolban? Vagy csak a lelke pihen, és a testét éppen valami szépkorú használja... A nőn gumiruha volt, fehér, mint valami egészségügyi személyzeten, nadrág, kötény, gumicsizma. Levetkőztetett, és egy gumi lapra állított, ahonnan a lefolyóba ömlött rólam a víz, amit minden irányból rám irányítottak. A nő úszószemüveget vett, és egy ronggyal súrolni kezdte a testemet. Kicsit olyan volt, mint a testbankban anno, csak épp póriasabb verzióban. Bármi legyen is ez a hely, a költségvetésük jóval szűkösebb, mint amazoké volt. Miután megszáradtam, a nő kórházi hálóruhát nyomott a kezembe. - Most. Nagy levegő, és tartottam, mintha egy örökkévalóságig. A gép zakatolt, püfögött, mintha valaki kívülről kalapáccsal csapkodná. - Jó, lélegezhetsz - hallottam pont akkor, amikor már majdnem felrobbantam, tényleg csak egy pillanat híja volt. És utána ez ment a végtelenségig. Egyszer azt állította, hogy túl hamar vettem levegőt, azt a menetet újra kellett csinálnom, végül aztán kinyílt a kisajtó, amin bekúszott velem az asztallap, és most kiszabadított. Levette rólam a ketrecet is a nő.
A tarkómat dörzsölgetve, megkönnyebbülten ültem egy ideig a műtőasztalon, szörnyen kimerültem, de legalább vége volt. Az is valami. A következő teszt során egy szépkorú szkennert nyomott a fejemhez, egy másik meg a monitoron csekkolta az eredményeket. Elsősorban a chipem számát azonosították be, de hogy utána mit vizsgáltak még, az passz. - Minek csinálják? - kérdezősködtem. - Mire kíváncsiak? De persze senki se válaszolt. Egyszerű kísérleti patkány lettem. Még hosszasan bevizsgáltak rajtam mindenfélét, a látásomat, a szaglásomat, a hallásomat, a tapintásomat, mindenfélét. Aztán már azt hittem, végeztünk, mert kaptam rendes ruhát, egy pólót meg olajzöld gatyát és a cipőimet is ideadták végre... De akkor meg fel kellett hajtanom egy nagy pohárnyi piros löttyöt, és már csak azt vettem észre, hogy mélyen alszom. Szürke gumifalú szobában ébredtem. A sarokban volt egy habpárna, egy ugyanolyan anyagból készült nagy kocka, amit széknek is lehetett tekinteni, és az egyik sarokban egy lyuk, ami folyamatosan szörcsögő lefolyóhangot hallatott. A klotyó. A cellám, megpuhítva, nehogy kárt tehessek magamban. Semmi kivetítés. És a cipőm is eltűnt. A mennyezeten meg az egyik sarokban kiszúrtam két kamerát. Felpattantam. - Megcsináltam minden tesztet! - ordítottam bele az egyikbe. Látni akarom a barátaimat! A kamera nem rezzent, vakon meredt vissza rám. Megint be voltam hát zárva. Püfölni kezdtem a falakat, puhán huppogtak az öklöm alatt. Üvöltöttem, ordítottam, de semmi válasz. El voltam zárva a külvilágtól, fogalmam se volt, hol lehetek. Tyler a messzeségben, és már biztosan nagyon aggódik értem. Pedig ennek az egésznek rég véget kellett volna érnie! Azért zárattuk be a testbankot. Már rég normális életet kellene élnünk, neki iskolába kellene járnia, hétvégente horgászni menni és folyton csak játszani meg beszélgetni. Úgy volt, hogy rendes család leszünk Michaellel, Eugeniával és Tylerrel... Eugenia... mit gondolhat, hogy ilyen rég nem is jelentkezünk, hogy Michaellel szabályosan felszívódtunk? Aggódik vajon? Hívja a hatóságokat? Próbálja hazugságokkal megnyugtatni Tylert,
hogy nem kell aggódnia, jól vagyunk? Úgysem hinné el az öcskös. Annyira hiányzott! Hiányzott az őzbarna szeme, a puha haja, a félénk mosolya. Annyira örültem, hogy egészséges volt megint, de alig jutott idő, hogy kiélvezzem a nyugodtabb napokat, mert szinte rögtön menekülni kellett megint, visszatértek a régi idők, csak épp most nagyobb és kényelmesebb házakból kell továbbfutni. Mintha az életünk másból se állna, mint menekülésből és bujdosásból... És ha soha nem térek vissza, vajon mi lesz vele? Vigyáz rá vajon Eugenia? A gyámja a törvény előtt Lauren, de ki tudja, lehet, hogy nem akar azzal vesződni, hogy nevelgesse. Eszembe jutott a korábbi raboskodásom. A 37-es Intézetben. Abból se sült ki semmi jó. Mióta fekhettem abban a cellában öntudatlanul? Az a piros lötty valami narkó lehetett. És akkor megszólalt egy férfi az agyamban. Callie. Megdermedtem, csak ültem, vártam a folytatást. Hallasz? Mintha Dawson hangja lett volna, de száz százalékig nem voltam benne biztos. - Ki az? Mit tippelsz? - Nem bújócskázom. Nekem most aztán nagyon ráérős az életem, úgyis én nyernék. Tök mindegy, ki vagyok. A lényeg, hogy hallasz engem. Dawson volt az, már tudtam. Hogy vagy? Ugyanezzel a hangsúllyal kérdezte korábban is, aggodalom és érdeklődés nélkül, higgadtan, akár egy orvos. - Unom. Unom ezt a helyet. Ki akarsz jönni a szobádból? Ezt komolyan kérdi? - Persze. Kinyílt az ajtó. Lehet, hogy csapda, de bolond lennék nem adni a dolognak egy esélyt. Ha mehetek, hát megyek. Felálltam, és kimentem az ajtón. Őr sehol. Minek őr, ha amúgy is szemmel tudunk tartani? Halkan felszisszentem. Ne aggódj, a gondolataidat nem hallom, azok megmaradtak neked! Csakis a tiéd.
- Nagyjából az egyetlen dolog, ami nekem megmaradt. Végighaladtam a folyosón, bementem egy ajtón, újabb folyosó következett, mentem azon is tovább, a végén jobbra fordultam. Igazi labirintus ez a hely. - Hol a kijárat? Felkacagott. Gyűlöltem, ahogy belekacag az agyamba, legszívesebben szétrúgtam volna a fejét, vagy legalább valamit, bármit, dühömben. Állatira jólesett volna. Ez a folyosó is egy ajtóba torkollott, de az már nem újabb folyosóra nyílt, hanem egy szobába, ahol színes szőnyeg volt a földön, az asztalon tarka játékkockák, kirakósok, mindenféle játékok. Mint egy kisgyerek játszószobája, csak épp túlságosan is rendezett és tiszta, és persze gyerek se volt sehol. Ó, megtaláltad a játszószobát. Csüccsenj le egy kicsit! Mentem volna tovább, volt egy másik ajtó is a szobában, a túlsó végében, de azt nem tudtam kinyitni. És ahogy visszamentem ahhoz, amin bejöttem, már azt is zárva találtam. Tényleg leülhetnél végre. Fogtam egy széket, és leültem. Megint be voltam zárva, és ezen a szobán se volt ablak. Az ajtók meg zárva. Mindenféle színes kockák és testek vannak azon az asztalon előtted. Vedd fel, kérlek, a piros karikát! Fogtam, és az arcom elé tartottam, hogy lássa. Pazar. Most rakd arra a tálcára! Megtettem. Most tedd a kezeidet az asztalra, lazán! És ne mozgasd! Gőzöm se volt, mire megy ki ez az egész. Olyan gyerekes volt, olyan egyszerű... - Ha megcsinálom, mehetek végre? Ne rohanjunk a dolgok elébe. Most maradj így, míg nem rendelkezem másképpen! Vártam egy kicsit, és akkor valami borzalmas dolog történt. Megmozdult a jobb hüvelykujjam. Csak épp nem én mozgattam. Égnek meredt minden hajszálam. - Mi a fenét művel? Lazíts! És hallgass! A jobb kezem remegett, leállíthatatlanul, ide-oda járt egyre nagyobb amplitúdóval, aztán felemelkedett az asztalról, a lapja felett lebegett, és elindult a piros karika felé. A levegőben haladt, én meg csak néztem. És borzongtam. Engedd el magad, ne feszíts be!
Higgadtan, kiegyensúlyozottan beszélt hozzám, mintha el akarna andalítani, mintha hipnotizálni próbálna. Akkor a kezem ráhuppant a karikára, mint valami régi típusú markolójáték az ősidőkből, az ujjaim karmokként rázáródtak, és felemelték, majd lassan visszahozták elém, és leraktam az asztalra. Végül a kezem is ráhanyatlott. - Mit művel? Irányítalak. A hangjából áradt a boldog elégedettség. Hogy utáltam, rühelltem. Összpontosítottam, minden akaraterőmet összeszedtem, hogy kipenderítsem a fejemből. Tippem se volt, hogy megy ez, hogy lehetséges-e egyáltalán, de szabadulni akartam tőle, akartam. Elképzeltem, hogy már nincs ott, hogy felkapja valami láthatatlan forgószél, és repíti, és a végén tényleg kiürült az agyam, vége volt, magamra maradtam a saját fejemben. Nem tudom, hogy ö lépett-e ki belőlem, vagy tényleg én rúgtam ki, mindenesetre végre csend volt az agyamban. Vagy negyedórán át ültem ott, de az is lehet, hogy húsz percig, míg végül szépkorú őr érkezett. Átvitt egy másik terembe, egy fedett lőtérre. - Menj az utolsó állásba! - zengett a semmiből egy női hang. Körbenéztem, végül megláttam egy üvegfal mögött, a második szinten egy fülkében. Rajta is fekete egyenruha volt, de magas volt és elegáns, haja magasra tornyozott, ősz kontyba fogva. Az utolsó állásban egy puska várt rám. Kézbe vettem. Átfutott az agyamon, hogy belelövök az üvegfalba, hátha nem golyóálló. De tutira az. Nehéz puska volt. Beindult az automatizmus, hallottam, ahogy a céltábla beáll a pályámon. Speckó célpont volt, egy férfi holója, akin valami terrorista-egyenruha volt. Az arca nem látszott a maszkjától, csak a szemei. És ő is puskát fogott rám. - Háromig számolok - jelentette be a nő a hangszóróba. - Egy. A vállamhoz emeltem a puskát, céloztam. A szívére. - Kettő. Mély levegő. - Három. Lőttem. A puska visszarúgott, de nem ejtettem el. - Várj! A célpont előreúszott, hogy megnézhessem. A holó a lövés pillanatában rögzült, a lyuk pontosan a szíve fölött volt.
Megfordultam, felnéztem a nőre az üvegfülkében. Kifejezéstelenül nézett le rám. Párszor meg kellett ismételnem a dolgot, minden alkalommal vörös kör jelezte, hogy hova célozzak. Minden alkalommal eltaláltam, ahol kellett. Nem felejtettem el, amit aputól tanultam. Aztán a holó szépkorú asszonnyá változott, virágos ruhában, kezében bottal. - Lőj! - utasított a nő. - Egy védtelen civilre? - Lőj! - Nem én. A nő elfordult, hogy ne lássam az arcát, de mintha valakivel beszélt volna, egy másik szépkorúval ott fenn. Bizseregni kezdett a fejbőröm, éreztem, hogy van odabenn valaki. Callie. Dawson, már megint. Hogy utáltam magamban! Csak semmi pánik, kislány. Neked nem kell tenned semmit, lazíts! Na, most majd megint irányítani akar. De nem hagyom magam, megmarkoltam a puskát, lenn tartottam, nem emelem fel. Csakhogy a karom emelkedni kezdett, magától, lassan, de emelkedett. Rettenetes volt, ahogy csigatempóban felvettem a lövőállást. Ellene feszültem, próbáltam visszaereszteni a testem mellé a két karom, de nem ment. Ő irányított. Lehajtottam a fejem, az arcom a puskához szorítottam, belenéztem a célzószerkezetbe, és megcéloztam a holónéni szívét. Izzadság gyöngyözött a homlokomon. Akartam, hogy az ujjaim ne moccanjanak, de nem számított, mit akarok, meghúztam a ravaszt. PUFF. Felsandítottam az üveges fülkébe, láttam, hogy a nő megint beszél valakivel. A célholó közelebb jött, a szegény szépkorú nénikét szíven lőtték, vége. Kitűnő. Éreztem, ahogy az ujjaim ellazulnak a ravaszon, megszűnt az irányítása. Biztosan rettenetesen kell olyankor koncentrálnia, utána alaposan ki kell pihennie magát. Fel kell töltődnie. - Ez ocsmány és undorító. Micsoda egy beteg pasas maga! Néha az ember kénytelen ocsmány dolgokat elkövetni a legfőbb jó érdekében.
A szépkorú holó visszasiklott a lövőpályára, és a holó megint váltott. Most próbáljuk meg ezt. Egy kamaszt láttam magam előtt, olyasmi korú lehetett, mint én, tipikus utcagyerekszerkóban, koszos rongyokban, vizespalackkal a vállán meg a karlámpával. Koszos és kiéhezett. Michaelt ábrázolta a holó. A gyomrom fordult egyet, le akartam hajítani a puskát, de nem bírtam. - Nem... A karom célzásra emelte a puskát. - Fejezze be! - üvöltöttem. Zakatolt az agyam. Hogy állíthatnám meg? Ha lazítással könnyítem a dolgát, akkor talán a páni rémület és a káosz megnehezíti, és megszakítja a kapcsolatot. - Nem kényszeríthet! De az ujjam már tette a dolgát, fájdalmas lassúsággal begörbült, ránehezedett a ravaszra, és én nem tehettem ellene semmit. Hiába voltam én magam, a testem a saját útját járta, valaki más akaratának engedelmeskedett. A puska tüzelt. Odafentről hozzám irányították a célpontot, hogy megnézhessem az eredményt. Michael homlokán piros kör mutatta a sebet, amit az én puskám golyója ütött. Ha nem csak a holója lett volna, most halott lenne. A gyomrom öklömnyi gubaccsá szorult össze, de a két karom lehanyatlott, megint én voltam a főnök. Felkaptam a puskát, és az ajtóhoz rohantam, hiába sipítozott a nő a hangosbeszélőbe. - Callie Woodland, térj vissza a pályádra, ismétlést kérek! Callie. Igyekeztem kirekeszteni a hangját a fejemből, a haragomra koncentráltam, erőt adott. Kitörtem az ajtón. A folyosón álló őr már ugrott is nekem, célba vettem a lábát, és lőttem. Volna, ha mozdul a ravasz. De nem mozdult. Azt hiszed, ellenőrzés nélkül hagyjuk a fegyvereket? Csak a pályán lehet használni, kislány. - Ne nevezzen kislánynak! Megfordítottam gyorsan a puskát, és a tussal gyomron vágtam az őrt. Összegörnyedt, csakhogy a hátulról rám vetődőt nem vettem észre, egészen addig, amíg túl késő nem lett: valami
keményet nyomott a gerincemhez, és egy csapásra kocsonyává aszalta az idegeimet. A térdem megbicsaklott, és mindent elnyelt a nagy fekete sötétség. TIZENHETEDIK FEJEZET A párnázott szobában tértem magamhoz, a fejem hasogatott, a szám száraz volt, mint a sivatag. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy szépkorú Emmát kísérte be hozzám, majd ránk zárta az ajtót. Emma leült mellém a földre. - Turmixot nem hoztál? - néztem fel rá. - Hallottam, hogy bezártak. - És mást nem hallottál? - Hogy profin lősz. De megtámadtál egy őrt. - Nem voltam hajlandó lelőni a legjobb barátomat. Mégis, mit képzeltek? - De csak holó volt, nem az igazi ember. És biztos csak arra voltak kíváncsiak, hogy megteszed-e, amire utasítanak. - Előre tudták, hogy úgyse teszem meg - ingattam a fejem. Szándékosan hoztak ilyen helyzetbe. Felhúzta a térdeit, átkulcsolta a karjaival. A bokáján most is ott volt a nagy aranylánc. - Vagyis akkor ez a Michael a fiúd? - Nem, a barátom - feleltem. Vajon miért érdekelte? Érdekelte egyáltalán? - Tudod, mi van vele? - Jól van, ő megcsinálta a teszteket - hangsúlyozta, mintha ez lenne a helyes viselkedés. Ujja a hajával játszott. - És Hyden? Vele hogy van? - Micsoda? Inkább azt mondd meg, ő hogy van. - Ő is jól. Akkor ő a pasid? Nem tetszett ez a nagy faggatózás. Minél kevesebbet árulok el magamról, annál jobb, és nyilván a kamera is forog, szóval nem egyedül Emma hallja, amit mesélek. - Nem, ő is csak a barátom. Hol van? - Egy másik szobában. Ő se csinálta végig a teszteket. Ja, hát neki nyilván egy engem ábrázoló holóra kellett volna lőnie. Azért jó érzés volt, hogy nem volt rá hajlandó. De Michael? Ő állítólag átment a teszteken. Vagyis akkor ő képes volt rám lőni? - Az van, hogy ha nem működtök együtt, csak tovább tart az egész hercehurca - pödörgette Emma a haját. - Ezt hogy érted? Már más Szilánkosokat is behoztatok?
Emma bólintott. - És most hol vannak? - Erről nem beszélhetek - tekert fel egy tincset az ujjára. Kérdezni szeretnék valamit. Azt mondták, te ismered a nagyit. - Azt mondták? - Igen. Hogy a te bérlőd volt. Ez igaz? - most valahogy pengőbbnek tűnt, mint korábban, már nem volt olyan álmatag. - Honnan tudhatnám, hogy tényleg Emma vagy? - Azt hittem, azt már bebizonyítottam. Tudod, a karkötő, amiről meséltem. Vagy elfelejtetted? - Az is lehet, hogy kihallgattad azt a beszélgetést. - A nagymamám mindig tartott egy pisztolyt a szobájában. - Nem ő lenne az egyetlen szépkorú. - A szekrényének az aljában, egy szőnyeg alatti rejtekfiókban, a padlóban, egy fadobozban. Egy 85-ös Glockot. Ez elég volt. - Oké. - Mindig azt mondta, hogy jobb félni, mint megijedni. Azt hiszem, a háború miatt. - A háború sokakat megváltoztatott, igen. - Azt utáltam, hogy az istennek se akarta engedni, hogy megműttessem magam. Pedig mindenképpen meg akartam csináltatni az orromat. Ha anyu élt volna, ő hagyta volna. De hiába mondtam a nagyinak. Csak sírva fakadt. Vagy, mert annyira hiányzott neki az anyu, vagy mert megbántottam. Ha egyszer visszamehetek hozzá, az első dolgom lesz bocsánatot kérni. Folyton ez jár a fejemben. Egyszerűen nem mondhattam meg neki az igazat, még nem állt készen. - Amúgy meg igazán hagyhatta volna a műtétet, nem is orr volt az már, hanem csőr - folytatta. - Láttam rólad képeket, Emma. Tisztára a nagymamád orrát örökölted, és nagyon jól állt. Ahogy neki is. Tudom, hogy ez most bénán hangzik, de tényleg az van, hogy nem a külső számít. Hanem ami belül van. - Aha, te könnyen beszélsz - mért végig. - Jó, tudom, engem is megcsináltak, ahogy téged, de igazából nem sokat változtam. Eljön majd az idő, amikor mindketten szépkorúak leszünk, és hiába minden lézeres trükk, ráncosak leszünk és öregek. Mint mindenki más. De ha boldogok és elégedettek vagyunk, akkor szebbek leszünk. Ha használjuk az
agyunkat és a képességeinket, ahelyett, hogy üldözzük a többiek szerinti szépséget. - Te ezt nem tudhatod - ráncolta a homlokát Emma. - Te sose voltál csúnya. - Ahogy te se. Nem azt mondom, hogy ne hozzuk ki a maximumot. De tizenhat évesen kés alá feküdni? Vagy tizenkét-tizenhárom évesen? Mibe, hogy ismertél pár csajszit, akik külsőre olyanok voltak, mint a holósztárok, közben meg undokak voltak és gonosz banyák. - Ja, hát az fix. - De az is, hogy nem sokan lógtak velük szívesen, mert ostoba libák voltak, akik csak nyávogtak meg keresztbe tettek egymásnak. Emma erre csak hallgatott. - Figyelj, egyet tutira megtanultam ebben az egész testbankos históriában: a külső totálisan túl van lihegve. A szépség nem valami holósztár szint, hanem a belső értékek. Hogy önmagad tudjál lenni. Mert a külső az változik, de önmagadból csak egy van. Úgy meredt rám, mintha elgurult volna a gyógyszerem. - Nekem nem tudod telebeszélni a fejem - ingatta lassan a fejét - Ha eddig még nem csinálták volna meg, az itteni dokival elintéztetném, ő is bármire képes. - Milyen doki? - Sebész és szuper agy - lobogott valami tűz a szemében. - Emma, gyere az első irodába! - harsant a fejünk felett női hang. Emma a száját biggyesztette. - Mennem kell - tápászkodott fel. Sült bolondnak éreztem magam, hogy csak győzködöm és győzködöm, totál hiába. Egyik fülén be, a másikon ki. Közben meg Dawson forralja ellenem a következő cselvetését. Gondolni se szívesen gondoltam rá, mi jöhet még. Callie! Valaki a fejemben. Aki nem Dawson. - Hyden? Te vagy az? - pattantam fél. Aha, úgy bizony. - De hogy? Hogy lehetséges... - meredtem a párnázott falra. Dawson meg az emberei kényszerítettek. Most is itt vannak. - Aha - vagyis Dawson megint tesztel valamit. - Annyira sajnálom... - Mit? - kérdeztem, és közben gondolkodás nélkül az ajtóhoz
mentem, kinyitottam. Az őr hagyta, hadd menjek. Már a folyosón jártam, mintha valami álomban lennék, holdkórosként gyalogoltam előre. Csak menj, ne csinálj semmit! Ne állj ellen, ennyi! Furcsa érzés volt, mintha korcsolyák nélkül siklanék végig a folyosón, nem próbáltam menni és nem menni se próbáltam, csak haladtam előre. Hogy hova, gőzöm se volt. És nemcsak a végcélomat nem sejtettem, de a közvetlen következő mozdulatom is rejtély volt saját magam számára, hogy bemegyek-e egy ajtón vagy befordulok inkább a következő sarkon... Nem tudtam semmit, csak raktam egyik lábam a másik elé. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy most nem paráztam, sőt, kifejezetten ellazultam. Talán mert Hyden irányított, még ha neki Dawson mondta is meg, mi legyen. Maradj velem! Az agyam azért nem lágyult meg közben, tisztában voltam vele, hogy semmit sem önszántából tesz, hogy talán épp pisztolyt nyomnak a fejéhez. És hogy Dawson szándéka vezet mindent, szóval valami nagy disznóság lesz ennek a vége. Hyden hangjából is kiéreztem az aggodalmat. Hamar leesett, merre is tartok: a lőtérre. Új őr állt az ajtóban, magasabb és nagyobb, mint az, amelyi-ket leütöttem. Kinyitotta előttem az ajtót, én meg bementem. Az elegáns, karcsú nő most is ott volt fenn, az üveges falú irányítófülkében. Arra számítottam, hogy mehetek vissza a hátsó pályához, de félúton megálltam, egy másik standnál. Egy 85-ös Glock hevert előttem, pont olyan pisztoly, amilyet Helena is tartott a szekrényében. Erre csak ráhibáztak vajon, vagy tudták? Célpontot egyelőre nem láttam. Hozzá se akartam érni a pisztolyhoz, de a kezem önálló életre kelt, nyúlt a fegyverért, megmarkolta, és felemelte a hideg fémdarabot. Odafenn a szépkorú nő mondott valamit valakinek, és molyolás hallatszott a lősávom végéből, majd ahogy odanéztem, egy fekete golyóálló ruhában és sisakban közeledő szépkorú férfit láttam közeledni. Megállt velem szemközt, nagyjából ugyanabban a távolságban, ahol korábban a holó célpontot elhelyezték. Csak ő éppen élt. - Golyóálló holmiban van, ugye? Itt azt állítják, hogy igen. Hyden célzott a szememmel, az ujjammal meghúzta a ravaszt.
A szépkorú kicsit megtántorodott a becsapódástól, de el nem esett. - Kérem a célpontot, hogy lépjen előrébb - hallottam a hangosbemondóból a fenti nő hangját. A férfi három méterre állt meg előttem, hogy jól lássam a találatot, bár messzebbről is láthattam volna, mert a ruha szövete piros festéket bocsátott ki magából, ahol a szálakat elszaggatta a golyó. Pontosan a szíve fölött. - Szép volt - mondta elismerően a sisakon keresztül a pasas, csak a szemét láttam, biztatón hunyorgott. - Célpont elmehet - utasította fentről a nő. A férfi távozott. Hogy ebből vajon miféle következtetéseket vonhatnak le Dawsonék? Talán azt, hogy olyasvalaki könnyebben irányíthat, akiben megbízok. Vagyis akkor... Nem, azt nem teszik. De igen, megtették. Michael lépett be a lősávomba. Látszatra ugyanolyan golyóálló cuccban volt, mint a korábbi férfi, de honnan tudhattam volna, hogy tényleg az volt-e? Michael menekülni próbált, de a cipőjében erős mágneszár lehetett, mert már nem tudta megemelni se a lábát. Hiába vergődött, kénytelen volt ott maradni. Fertelmes feladat volt. Nem egy névtelen, erős katona állt előttem, hanem valaki, akit úgy szerettem, mintha a bátyám lenne. Golyóálló a ruhája? Azt mondják, kérjelek meg, hogy lazíts! - Ne tedd ezt velem, Hyden! Azt mondják, nem esik haja. A kezem emelkedni kezdett a pisztollyal. Michael összerándult. - Állítsd le őket! Ne hagyd magad! - kérleltem Hydent. Ugyanaz lesz, mint az előbb. - Ne kényszeríts erre, Hyden, kérlek! Láttam Michael szemét a sisak résén át, láttam, ahogy lehunyja. - Ezt nem teszem meg! - üvöltöttem. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, mintha ezer darabra hasadt volna a bensőm, de képtelen voltam uralni a tagjaimat. - Annyira sajnálom - kiáltottam Michaelnek. És az ujjam meghúzta a ravaszt, a pisztoly csattant, és Michael hanyatt zuhant. Azon nyomban visszakaptam a saját akaratomat, elhajítottam
a fegyvert, és már futottam is Michaelhöz, lerángattam a fejéről a sisakot. - Hallasz engem, Michael? Rebbenve nyílt fel a szeme. - Callie? A mellkasára meredtem, ugyanaz a vörös folt a szív fölött, mint a szépkorúnál az előbb. - Meglőttél - meresztett nagy szemeket Michael meglepetten. Szépkorú őrök érkeztek, és elvezettek egy újabb helyiségbe, ahol tengerparti strand hullámzott a falakon. Egyszerű iskolai pad állt a közepén, körülötte néhány szék. Csak egy pillanatra maradtam magamra, Hydent terelték be utánam, és ránk csukták az ajtót. - Ezt meg hogy képzelted?! - estem neki rögtön. - Nem volt választásom - tárta szét a karjait. - Csak az, hogy lelöveted velem Michaelt? Nem hiszem el, hogy képes voltál rá. - Kényszerítettek. Megfenyegettek, hogy ha nem működöm velük együtt, akkor meg fognak kínozni. Téged - nézett rám esdeklőn. - És azt mondták, hogy vaktölténnyel lősz. - Akkor is megölhettem volna. Ha túl közel van a célpont, a vaktöltény becsapódása is elég lehet. - Nem érthet mindenki annyira a fegyverekhez, mint te. A hajába túrt. Nyúzottnak tűnt, a szemei karikásak. - Bántottak? - kérdeztem. - Hercegi bánásmódban volt részem. Körbenéztem, nyilván tele volt a hely kamerával meg rejtett mikrofonnal. - Kik ezek? - súgtam. - Még nem vagyok benne biztos - dörzsölte meg a homlokát, majd a szája elé tartotta a tenyerét, hogy a kamera ne lássa a szája mozgását, és egészen halkan folytatta. - A chipet akarják, az én chipemet. Terveik vannak vele. Csak azt nem tudom még, hogy nem apám emberei-e. Ez nekem eddig eszembe se jutott. Mondjuk azt magyarázná, hogy érthetnek ehhez ennyire. Hogy juthattak be a fejembe. Bevillant, amit Hyden apja mondott: Ne bízz senkiben, csakis önmagadban! És azt is fenntartásokkal fogadd. Nem sokkal később kaptunk végre enni. Semmi fakszni, csak egy kis kenyér meg híg leves, de már kopogott a szemünk. - Michael hol van? - szegeztem az őrnek a kérdést.
Válaszra se méltatott. - Mit művelhetnek vele? - néztem Hydenre. - Talán csak ez a taktikájuk. Hogy szétválasztanak bennünket. Még az is lehet, hogy ő járt jobban, lehet, hogy ő hamburgert töm meg sült krumplit. Halványan elmosolyodott, próbálta könnyedebbre venni a hangnemet, hátha lazítok én is, de nekem a legrosszabb forgatókönyvek zakatoltak az agyamban. El nem tudtam képzelni, mit akarhatnak éppen Michaeltől. Hogy minek kikérdezni egyáltalán. Hármunk közül Hyden fejében volt a legtöbb. Lehet, hogy nem tudják, kicsoda? Elképedten meredtem rá. - Mi van? - kérdezte halkan. - Semmi - ingattam a fejemet. Még a suttogást se kockáztathattam ebben a kérdésben. Kaja után visszajött értem az őr, aki enni is hozott. - Kitartás - biccentett biztatón Hyden. - Ne hagyd magad! Igyekeztem erős maradni. Az őr a folyosó végébe vitt, egy kicsi, sötét szobába, ahol csak egy asztal volt meg két szék. Fehér garbós, nadrágos nő lépett be, és intett az őrnek, hogy távozhat. - Szevasz, Callie, foglalj helyet, kérlek! Leültünk egymással szemközt, bekapcsolta a kézi légképernyőjét, hogy az regisztrálhassa a beszélgetésünket. Hátulról láttam a felvillanó betűket. - Nos, Callie, megmondanád, milyen régóta van a fejedben a chip? - Három hónap, két hét és öt napja. - Van bármilyen testi panaszod, amit a chipnek tulajdonítasz? - Fejfájások. - Más? Megfordult a fejemben, hogy elhallgatom, de a légképernyő felső részén volt egy mozgó skála, egy mérceféleség, ami most berezgett, ahogy hallgattam, és a hazugságot fontolgattam. - Emlékrohamok. - Az mit jelent? - hajolt közelebb a nő. - Néha a semmiből jönnek emlékek olyasmikről, amiket a bérlőm élt át bennem, amikor én nem voltam tudatomnál. - Hogyan jelentkeznek? - villantak fel egymás után a szavai a monitoron. - Mintha holót néznék. Rövidholót. Alig egyperceset - vontam
meg a vállamat könnyedén, mintha nem lenne nagy ügy. De nem vette be, nagyon rákattant a témára. - De a bérlőd élményét látod? Mitől vagy ebben olyan biztos? - Attól, hogy... Elbizonytalanodtam, és a hazugságmérőm megugrott. - Mondd el nyugodtan az igazat! - Mert ismertem őt. És felismertem a szobáját, amit az emlékben láttam. - És társul valamilyen érzelem is az emlékekhez? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. Még közelebb húzódott, és megnyalintotta az ajkát. - Igen. Olyan, mintha teljesen újraélném a pillanatot. De nem sok értelme van, nem illik semmilyen képbe vagy ilyesmi. Nem old meg semmit, és nem ad magyarázatot semmire. Semmi nagy felismerés nincs utána, csak egy buta kis holó, lefut a fejemben és kész. Láttam a saját szavaim fonákját a légképernyőn. Elég bizarr volt. - Figyeljen, milyen sebész van itt maguknál? - kérdeztem. Csak rám nézett, nem is próbálta tagadni, de nem is válaszolt. Csak nézett. - És Hydenről mit tudsz? - kérdezte aztán. Minden izmom megfeszült, a hazugságmércém az egekbe ugrott. - Nyugalom, lazíts! - szólt rám. - Szerintem ezt inkább tőle kérdezze - mondtam végül, és igyekeztem ellazítani az izmaimat. A mérce is visszakúszott normálisba. - Én inkább tőled kérdem. - Én meg azt mondom, hogy kérdezze inkább őt. A kis ketyeréje elhallgatott, és a nő is felállt, becsukta a légképernyőjét, és szó nélkül kiment. Dawson érkezett a helyére. Egy ideje már nem találkoztam vele, viszont elég mély nyomokat hagyott bennem, hogy annyit dekkolt az agyamban, így elég kínos volt szemtől szemben látni. - Makacs egy kislány vagy te - mondta köszönés helyett, majd leült a székre. Nem szóltam hozzá. - Mondj el nekem mindent Hydenről! - Már az előbbi hölgynek is mondtam, hogy őt kérdezzék, ne engem. - És ha annak mégse örülnél annyira? - mért végig kelletlenül, mintha valami kellemetlen feladat várna rá.
- Én is alig tudok róla valamit. - Tényleg ő találta fel a chipet, ami a te fejedben is van? - Akkor elég okos lehet a korához képest. - Elég okos, az biztos - bólintott, és villámgyorsan áthajolt az asztal felett, megragadta a csuklómat. - Nekünk te kellettél, Callie Woodland. Te vagy az egyetlen, akinek módosított chipje van, amivel ölni is lehet. Te vagy az egyetlen TFHD. Hiába próbáltam kitépni a csuklómat a markából, nagyon erősen szorított. - Többfelhasználós Donor. Te vagy az egyetlen, akinek a fejébe úgy is be lehet kerülni, hogy nem veszíted el a saját tudatodat. És magad is hallod a lakódat. Vagyis úgy is lehet benned bérlő, hogy te magad észnél vagy. Nincs még egy Szilánkos, akinél ez lehetséges lenne. A körmei bele vájtak a bőrömbe. - Hé, ez fáj. Csak nem akarja bántani az egyetlen TFHD Szilánkost! A csuklómra pillantott, majd eleresztette. Gyorsan a hátam mögé dugtam őket, nem akartam, hogy lássa, ahogy dörzsölgetem. Aztán beugrott, amit Hyden mondott. Hogy ezek talán az apja konkurenciája. Hogy talán egy ellenséges országnak vagy terrorista csoportnak akarják eladni a chipet. Vagy esetleg ők maguk a terroristák. - Egy ideje már kutatnak ebben a chip témában, mi? - mértem végig Dawsont. - Pontosan. - Szakértőkkel... - A legjobbakkal. - És a chipet mégse sikerül lemásolni. - Nem találjuk a kulcsot. - Nekünk viszont nem kell már a chip. Lehet a maguké. Úgy hallom, van itt egy profi, aki el tudja távolítani. - Tudod, hogy az nem egyszerű. Igen aprólékos feladat. Félig agysebésznek, félig bombaszakértőnek kell ahhoz lenni. - Ja. De maguknak van egy ilyen szakijuk, nem? Átható pillantással mért végig. Nehezen tudtam volna megmondani, hogy megfontolja, amit épp hallott, vagy azon mereng, hogy talán megvan a megoldás, amit régóta keres. - Sose feledd, hogy te magad akartad! - mondta végül.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Dawson mindannyiunkat egybeterelt. Abba a hatalmas helyiségbe vittek, ahol elkaptak bennünket, csak most a havas Himaláját vetítették körénk. Ott volt Michael, Hyden, Emma és én is persze. Michaelhez rohantam volna egyből, hogy lássam, jól van-e, hogy kikérdezzem, mit müveltek vele, de Dawson megállított. Egy szépkorú volt vele, akit csak „a Dokiként” emlegetett. - Kockázatos eljárás a chip eltávolítása - kezdte a Doki. Akcentussal beszélt, talán svéd vagy norvég lehetett. - A szkennelt képekből tudjuk, hogy hálószerű struktúrával kapcsolódik az agyra. - Igen leleményes konstrukció, mivel maga a chip hozza létre a hálót - szúrta közbe Dawson. - Mivel minden ember más, igen összetett feladat kibogarászni, hogyan lehet lecsatlakoztatni - folytatta a Doki, az ujjait karmokként meresztgetve közben illusztráció gyanánt. - Most azonban itt van nálunk a chip megalkotója, ő talán választ adhat a kérdéseinkre. - Kérdezzék az apámat! - meredt rám dühösen Hyden. - Én csak az eredeti tervet alkottam meg és az elvet, de a gyakorlati kivitelezés és az implantáció módszere az ő kreálmánya. A Doki arcáról lefagyott a mosoly. - Láttál a saját szemeddel is beültetési műtétet? - húzott maga alá Dawson egy széket. - Nem egyszer - bólintott Hyden. - De eltávolítást soha. - De azért lehetséges. - Elméletileg. Gyakorlatilag én ugyan nem próbálnám meg fonta össze a két karját Hyden a mellkasán. - És maguknak se ajánlom. - Miért? - kérdezte a Doki. - Mert hatalmas kockázat. - Mint minden sebészeti beavatkozás, mégis elvégezzük őket. Egyszerre mindenki beszélni kezdett, a chipeltávolítás ellen és mellett szóló érvek röpködtek, hogy a végén már egy szót se lehetett érteni a nagy kavarodásban. - Az enyémet vegyék ki - lépett egyszeriben előbbre Emma. Erre néma csend lett, minden szem Emmára nézett. - A maguké lehet, nekem nem kell. Csak vegyék ki a fejemből. A Doki meglepett képpel fordult Dawsonhoz. - Lett egy önkéntesünk.
- Igen - emelte magasba mind a két karját Emma -, engem használhatnak. - Biztos vagy benne, Emma? - kérdeztem. - Te akarnál az első lenni, mi? - szegezte nekem ingerülten a kérdést. - Hát abból nem eszel. Én jelentkeztem először. - Felfogod, mennyire kockázatos? - ingatta Hyden a fejét alig láthatóan. - Ne is akarj lebeszélni róla! Gyűlölöm ezt a vacakot, soha még ennyire nem bántam meg semmit. Unom már, hogy mindenféle pasasok loholnak a nyomomban, hogy vadásznak rám – harsogta, majd rám bökött. - Te is tudod, mind tudjátok, hogy mostantól erről szól majd az életünk, hogy vadászni fognak ránk amiatt, amire képesek vagyunk, a chip miatt. Legyen mielőbb vége, és kapjam végre vissza a saját életemet. A nagyimat. A sulit. A bulikat. A háborúnak rég vége, csak nem az én életemben, mert nekem minden nap háború, és már annyira, de annyira unom. Vegyék ki ezt a szart a fejemből! Kérem! Vágni lehetett a csendet. Végül Dawson megköszörülte a torkát. - Legyen. Megcsináljuk. Emma boldogan elmosolyodott. Odaléptem hozzá, belekaroltam. - A chipek fel tudnak robbanni, ezt már tudjuk - mondtam neki. - A saját szememmel láttam egy bevásárlóközpontban. Valaki felrobbantotta. - Az tökre más - rántotta ki a karját az enyémből. - Az enyémet nem felrobbantják, hanem kiveszik. Ebben volt valami. - Tudjuk, hogy van benne önmegsemmisítő komponens – lépett mellénk Hyden is. - Az eredeti tervem hálórendszerébe ültették bele azt is. - Tehát valamicskét mégis konyítasz az eltávolításához – csapott le Dawson. - Olyan az egész, mintha több száz szál lenne összekuszálódva egy fióknyi madzag és vezeték erdejében. Nem tudom, hogyan kell kibogozni. Dawson hosszasan bámulta, majd megrázta a fejét. - Készítsétek elő Emmát a műtétre! - kiáltotta hirtelen. - Te is csináltasd meg! - hajolt Emma a fülemhez, mielőtt kiment volna. - Mi van, ha nem akarják mindenkinek kivenni? Nehogy lemaradj!
Soha még olyan boldognak nem láttam, mint amikor Dawson, egy őr meg a Doki társaságában kilibegett a teremből. - Tényleg megcsinálják? - lépett hozzánk Michael. - Tiszta téboly - ingatta a fejét Hyden. Én azonban nagyon is megértettem Emmát. Magam is elmondhattam volna ugyanezt, mert én is csak a normális, régi életemre vágytam. És abban is igaza volt, hogy amíg a fejünkben van ez a szerkezet, soha nem lehetünk már biztonságban. Valaki mindig el akar majd kapni bennünket, hogy megszerezze magának a testünket vagy csak a fejünkből a chipet. És akkor már inkább ez a szaki lékelje meg a koponyámat, ne valami piti terrorista. Hyden viszont egészen falfehér volt a gondolattól is, hogy Emma kés alá fekszik. - Olyat is hallottam, hogy elég megkísérelni az eltávolítását, és a chip megsemmisíti önmagát - fordultam hozzá. - Szerinted felrobbanhat? - Apám agyszüleménye. És csak későn vettem észre, hogy a destrukciós rendszert is beleolvasztotta a tervbe - bólintott. Zaklatott volt, mint aki nincs is teljesen magánál. Michael vigasztalón fogta meg a kezemet, és amikor Hyden észrevette, még fájdalmasabban nézett. Tennem kellett valamit, bármit, hogy ebben a nehéz pillanatban mindhárman támogathassuk egymást. Nyújtottam neki a kezemet. Meglepődött a gesztuson. De aztán arrébb lépett. Jó, tudom, hogy nem érhet hozzám. De akkor is meg kellett próbálnom. Egy szépkorú forró csokit és szendvicseket hozott. Nekünk. Hoppá! Most akkor nem rabok vagyunk? Hanem kísérleti alanyok? Lehet, hogy megkapjuk, amire a leginkább vágyunk, és megszabadulhatunk a chipjeinktől? Csakhogy utána már nem lesz szükségük ránk. Lehet, hogy elég nagy butaság abban reménykedni, hogy bárhogyan is megúszhatjuk ezt. Hogy elengednek bennünket. De nem tehettünk egyebet, mint hogy várakoztunk. Vártuk a műtét végét, hogy mi lesz Emmával. Behúztunk középre egy asztalt magunknak meg székeket, hogy a lehető legmesszebb kerüljünk a falaktól meg a rejtett kameráktól, és végre magunkban lehessünk, már amennyire itt lehetséges volt. Némán töm-
tük magunkba a szendvicset, még mindig farkaséhesek voltunk. Egyszerű asztal volt, mint minden: összehajtható fémváz. Talán ezzel együtt bérelték a helyet. Nem olyan volt, mint egy stabil, állandó telep, inkább, mintha csak egy-két hónapja költöztek volna be. A két fiú között ültem, és a kaja végeztével Michael még közelebb húzódott hozzám. Hyden csak figyelt várakozón. Michael átvetette a karját a székem támláján, Hydennek meg több se kellett, sarkon fordult, és a lehető legtávolabb húzódott a hatalmas helyiségben, hogy ne is halljon bennünket. Irtóra összefacsarodott a szívem, hiszen nem tehetett róla, hogy nem bírta az érintést. Igazi nagy csapás volt ez az ő életében. - Hékás - fordult hozzám Michael, beletúrt a hajamba. Láttam az arcán, hogy tudja, mit érzek. Hogy iszonyatosan esz a félsz Emmáért és persze önmagunkért is. Mi lesz, ha sikerül belőle kivenniük a chipet? Mi következik akkor? Michael füléhez hajoltam, remélve, hogy ebben a tágas teremben csak nem érnek idáig a mikrofonok. - Ha kiveszik Emma fejéből a chipet, már nem lesz rá szükségük. Úgy pislogott, mint akinek nem jut el az agyáig a lényeg. - Vagyis? - Vagyis mihez kezdenek akkor vele? Mert eljárhat a szája. Ismeri ezt a helyet, bárkit ide tud vezetni. Az asztalra meredtem, a vörös fröcskölésmintára. - Ilyen eszedbe se jusson - ingatta a fejét Michael. - És velünk mi dolguk lenne még, ha kiveszik belőlünk a cuccot? - kaptam el a tekintetemet. - Semmi. Ezért fognak végre elengedni. - Hydent itt akarják majd tartani, mert ő a feltaláló. - Szerinted nem vették be a sztorit, hogy igazából az apja találta ki? - Nem is tudom. Te sem vetted be, nem? Michael egy pillanatra a vállamra döntötte a fejét, majd felegyenesedett. - Nem én. - Ráadásul az én chipem totál más - folytattam. Lehet, hogy azt nem is akarják majd kivenni, hanem csak megtartják velem együtt. Mert nem lehetnek benne biztosak, hogy másban is ugyanígy működne. - Mármint hogy más is tudna-e vele ölni? - Nem, hanem hogy tudatánál maradna-e ő is, amikor pedig
van benne bérlő. Hallom őket a fejemben, ők az én szememmel látnak, de én is ott vagyok, benne a saját fejemben. - Elég parás lehetett, amikor rám kellett lőnöd. Mert nekem az volt. Oldalra fordultam a széken, hogy szemtől szembe legyünk. - De nem akarom, hogy megint belemásszon valaki az agyamba. Emmának igaza van, az a legfontosabb, hogy kivegyék belőlünk ezt a vacakot. - Ez úgy hangzik, mintha te akarnál lenni a következő önkéntes. Ha belehalok, hát Tyler végleg megárvul. Ha túlélem, szabad vagyok, örökre. - Végre megint normális, egyszerű csajszi lehetnék. Elég rendesen eléldegélhetnénk a nagy házban hármasban. És Emma is hazajöhetne. - Tekintve, hogy a fele az övé, nyilván meg is fogja tenni nevetett fel halkan. - És te? Te nem akarsz jelentkezni? - Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ez nem a mi döntésünkön múlik - felelte. - De ja, ha mégis választhatok, hát naná, hogy meg akarnék szabadulni tőle én is. Különben bujkálhatunk egész életünkben, hiába, hogy vége a háborúnak. A szemébe néztem. A keze valamikor lecsusszant a vállamról a karomra, és olyan jólesően meleg volt, olyan vigasztaló, megnyugtató. Hiányzott már a normális érintés, nem csak az állandó lökdösődés, ahogy az őrök terelgettek bennünket. Miért nem lehet ez mindig így, ilyen barátságosan az emberek között? Szúrták a szemem a könnyek, de nem hagytam magam elgyengülni, nem jött még el az ideje az érzelmeknek és a puhaságnak. Ahhoz még túlságosan is nagy a tét. Elengedtem Michael kezét, felálltam. - Nem kellene már kész lenniük? Mennyi időbe telik ez egyáltalán? Hyden úgy járkált fel-alá a terem végében, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Odamentem hozzá, megcibáltam az inge gallérját. - Szerinted mennyi ideig tart még? - Passz - morogta. - Te vállalkozol rá? - Viccelsz? - bámult rám, mintha meghibbantam volna. Ennyi erővel öngyilkos is lehetnék. Naná, hogy nem. És neked se ajánlom. - De másképpen egész életemre marionettbábu leszek, és
valaki mindig rángatni fogja a zsinórokat. Ha egyáltalán hajlandóak kivenni belőlem. - Nem tudom, kik ezek, de annyira nem zsenik, hogy esélyt adj nekik. Valahogy le kell innen lépnünk. - De hogy? Mindenütt őrök. Fegyveresek. - Még soha nem léceltél le hasonló helyről? - De. A 37-es Intézetből. - Látod, az is kemény volt. És mégis megúsztad. Velünk szemben, a túlsó falnál komor őr strázsált, egy pillanatra se tévesztett szem elől bennünket. - Ez még annál is keményebb - ellenkeztem. - Vágom - pillantott körbe, majd még halkabban folytatta. - Az őrök apámról beszélgettek. És a csúcstalálkozójáról. - Mit hallottál? - Ugyanazt, amit te is, amikor megtámadtak bennünket a régi laborban. Hogy az ország ellenségei, gyanús kormányok és csoportok érkeznek apámhoz. És ő annak adja el a technológiát, aki a legtöbbet kínálja érte. A Szilánkosokkal együtt. - Ez borzalmas - szorítottam a gyomromra a tenyeremet. - A Szilánkosoknak is, meg az országnak is. - Mit vársz apámtól?! Tovább kérdezősködtem volna, de nem nyílt rá alkalmam, mert hangos robbanás rázta meg az egész épületet. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Hydennel és Michaellel már loholtunk is a hang forrása felé, végig a folyosón, amin nyugalmas patak csörgedezett. Mögöttünk őrök áramlottak ki mindenfelől, és jöttek ők is utánunk. Ahogy közeledtünk, hangos jajgatás ütötte meg a fülünket. A folyosó másik végén jó pár szépkorú verődött össze, kiabáltak, zavarodott volt mindenki, füst és égett szag terjengett. Fájdalmas üvöltést is hallottam, egy férfi hangját, de látni nem láttam, a sok nagydarab őr elállta a képet. Lekuporodtam, és a lábak között szépkorú pasast láttam a földön. A sebész volt, a Doki. Az egyik karját markolta, ami vészesen remegett, a kézfeje megégett, az alkarja is elfeketedett egészen a könyökéig. Szörnyen jajgatott, majd megint kiáltozott, csak már nem olyan hangosan. Elviselhetetlen fájdalmai lehettek, a hajam is meredezett a látványtól. - Orvost! - hallottam a csoportból. - Ő az orvos - torkolta le az egyik őr.
Páran már eloldalogtak, és ahogy felegyenesedtem, már beláthattam a műtőbe, ahol egy megfeketedett plexipajzs hevert a földön. Annak köszönhette a Doki az életét. Emma teste még most is a műtőasztalon hevert, valaki már letakarta egy lepedővel, csak a lábfeje látszott ki meg a bokáján a lánc az Emma felirattal. Most Dawson lépett a Dokihoz, letérdelt hozzá. - Mi történt? - Fel... felrobbant - préselte ki nagy nehezen a Doki magából. Összeszorult a szívem. Emma robbant fel. - Ahogy hozzáértél? - Már vagy a harmadával megvoltam - csikorgatta a fogát a Doki és akkor a következő vágásnál... bumm. Fájdalmasan rángott az arca, majd kifordult a szeme, és elájult. Mielőtt még elnyúlt volna a földön, Dawson elkapta a vállánál fogva. - Vigye már innen valaki! - utasította az őröket. - Meghalt? - kérdezte az egyik. - Csak elájult - legyintett Dawson ingerülten. Két őr feldobta a Dokit egy műtőasztalra, és már el is tolták. Közben Emma teste is eltűnt. Alkalmam sem adódott, hogy jobban megismerjem. Úgy voltam vele, hogy majd lesz időnk erre bőségesen, ha mind hazaköltözünk. - Kifelé, mindenki! - intett körbe Dawson, majd meglátott engem. - Te maradsz! És a haverjaid is. Nagyot nyeltem, ez nagyon úgy hangzott, mintha mi tehetnénk mindenről, és most majd megkapjuk a méltó büntetésünket. A szépkorúak elpárologtak, csak három őr maradt mellettünk, mindenkinek jutott egy. No meg Dawson. Meglehetősen idegesen pislogtunk egymásra Hydennel és Michaellel. A tekintetem folyton szegény Emmára tévedt. Dawson megragadta Hyden karját, akinek a szeme villámot szórt a kíntól, mert a legfinomabb érintés is fájdalmat okozott volna neki, hát még ez a szorongatás. - Eresszen el! - Tudtad, hogy ez lesz! - üvöltötte Dawson. - Én figyelmeztettem a kockázatokra, hogy robbanószerkezet van benne. Maga nem hallgatott rám - intett Hyden Emma felé. És ő sem. - Engedje már el! - szólalt meg Michael is.
- Maga hagyta, hogy ez az egész megtörténjen - támadtam le én is Dawsont. - Maga tehet róla, maga irányít itt mindent. Dawson végre eleresztette Hydent, és most hozzám lépett, belemászott az arcomba. De nem hátráltam, álltam a pillantását, még csak meg se rezzentem. - Gondolod, boldoggá tesz, ha hullanak a Szilánkosok? Alig van belőletek, és a legtöbb ennek az apjánál van - bökött Hydenre. Erre, azt hiszem, felsikolthattam halkan, mert Dawson nagyon elégedettem folytatta: - Azt hitted, nem tudjuk, he? Hát nagyon tévedsz, kislány, mi mindent tudunk. Mindent. Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a műtőből, mi meg sorjáztunk a nyomában az őreinkkel. Próbáltam leplezni a megdöbbenésemet, de persze csak az zakatolt az agyamban, hogy vajon mit tudhatnak még. - Mellesleg a te apádról is tudunk, Callie - vetette hátra a válla felett, mintha belelátott volna a gondolataimba. - Az enyémről? - kezdett kalapálni a szívem. Dawson megtorpant, szembefordult velünk. - A te apád is a neurochip-technológián dolgozott - fonta keresztbe a karjait. - Ő a karlámpát találta fel - ingattam lassan a fejemet, mert már gőzöm se volt, mit gondoljak. - Hát azután? - piszkálódott Dawson. - Nem sokat beszélt a munkájáról. Általában letudta annyival, hogy kutatnak. És utána meghalt, ahogy az anyám is. - Pedig éppenséggel ugyanazon dolgozott, mint ez - intett Hydenre -, meg az apja. Csak ezeknek sikerült. Apád is az átviteli chipet próbálta kifejleszteni, de a szakterülete a chipek közötti kommunikáció volt. Beleszédültem a gondolatba, hogy apám is a chipekkel kísérletezett, és nem sok okom lehetett kételkedni, mert minek mondta volna ezt Dawson. Pláne ennyire magabiztosan. A hangsúlyban nem volt semmi találgatás. Hyden meg Michael pedig úgy bámult rám, mintha eddig valami iszonyatosan nagy titkot rejtegettem volna előlük. Pedig előlem is rejtve volt. - És akkor most meg éppen egymással álltatok össze – fröcskölt tovább Dawson. - Micsoda véletlen egybeesés, mi?! - rázta meg dühödten a fejét. - Elárulnátok végre, hogy min dolgoztok? - A nagy semmin dolgozunk, azon! - üvöltöttem bele a képébe.
- Még az apámról se volt fogalmam se! Hyden mélyen hallgatott, azt hiszem, én is okosabban tettem volna, ha úgy teszek. De késő. - Én csak a chipektől akartam megszabadítani magunkat motyogtam. - Nos, gondolom a történtek után már nem erőlteted a témát ennyire - húzta el a száját Dawson. - Puff neki! Nagyot nyeltem, rám szakadt a végtelen kimerültség, a testem minden porcikája sajgott, gyűlöltem ezt a pasast, ezt a helyet, mindent gyűlöltem. És már végképp gőzöm se volt, kinek és mit higgyek el. Ki a fene lehet ez a Dawson? Talán csak az a célja ezzel az egésszel, hogy hármunkat egymásnak ugrasszon. Mert hogy a francba, hogy nem tudtam róla, min dolgozik az apám? - Apám soha egy szót sem szólt nekem erről az egészről vetettem szét határozottan a lábaimat. - Gyerek voltam még. - És én ezt higgyem el neked? - nézett bele mélyen a szemembe Dawson. - Gyerek voltál, de nem hétköznapi gyerek. - És honnan tudjam, hogy nem csak kitalálja az egészet? nevettem fel kurtán. - Nem tudhatod - lépett Hyden Dawson elé, most ő nyomta a képébe a képét. - Ismerjük a szándékait, ki akar belőlünk szedni mindent. És ehhez semmitől sem riad vissza. - Hát most már mindent tud, még azt is, hogy a chipeket nem lehet kiszedni belőlünk - bólintottam. - Kívül-belül leteszteltek bennünket, a fejünk tetejére is állítottak, megtudtak mindent meg még annál is többet. Engedjenek végre utunkra bennünket! Dawson csak bámult azokkal a mélyen ülő ragadozószemeivel, a feje fölött lógó csupasz villanykörte fémes fénybe vonta ezüst sörényét. - Nem - mért végig bennünket egyenként, majd Hydenen állapodott meg a tekintete: - Túl sokat tud - fűzte hozzá, és a fejével intett az őröknek.- Zárjátok be őket! Kivételesen ugyanabba a gumicellába zártak bennünket. Nyilván alaposan bedrótozták, és most arra számítottak, hogy majd öszszedugjuk a fejünket, és mindenfélét megtudhatnak. Nagy ostobaság volt ilyen körülmények között beszélgetni, de mostanra a végletekig kimerültünk, és már magasról tettünk mindenre. Egyébként is nagyon olyan volt, hogy ők még nálunk is többet tudnak, szóval tényleg halál mindegy volt már. Leültünk a padlóra, és olyan halkan duruzsoltunk, amennyire csak lehetett, hogy legalább kicsit megnehezítsük a dolgukat.
- El se hiszem, hogy meghalt - keseregtem. - El se köszönhettünk szegénytől. - Lehet, hogy érzéketlennek tűnök, de... bírta itt valaki? vetette fel Hyden. - Időnk se volt, hogy megismerjük - jegyezte meg Michael. - Különben is, hogy kellett volna elválnunk? - hebegtem, és éreztem, ahogy növekszik bennem a pánik és a hiszti. - „Most elköszönnék, mert ki tudja, micsoda szörnyűség történik mindjárt velem?” Vagy hogy? A tenyerembe temettem az arcomat. Hallottam, ahogy Michael hatalmasat sóhajt. - Tényleg nem tudtad, hogy apád is ezen dolgozik? - tette fel a nagy kérdést. - Persze, hogy fogalmam se volt. Különben mondtam volna. - Most majd alaposan megvizsgálják Emma chipjének a maradványait - döntötte a fejét a falnak Hyden. - Hátha kideríthetnek abból még valamit. - És az alapján nem gyárthatnak maguknak? - vetette fel Michael. - Ahhoz nem maradt belőle elég - rázta meg a fejét Hyden. - És te nem tudnál magadtól csinálni? - Az apám nélkül nem. A hardware-ben ő volt a profi. - De ő se megy semmire nélküled? - kérdezte gyorsan Michael. - Nem hát. Ezért gyűjtötte be a Szilánkosokat - nézett körbe a cellában Hyden. Végigtapogatta a falakat. Közben Michael nagyot nyújtózott, és elhevert mellettem. - Szerintem nem az a nagy cél, hogy örökre ide zárjanak bennünket. - Hát? - Valamivel biztosan próbálkoznak majd. Hallgattunk egy sort. Én is ledőltem a padlóra, szerettem volna aludni egyet, de az agyam nem hagyott nyugodni, Emmára gondoltam, és hogy bármelyikünk lehetett volna a helyében, hogy amíg a chip a fejünkben van, bármelyik pillanatban megtörténhet velünk ugyanez. A Szilánkosok nagyon sebezhetőek. És persze az apám is foglalkoztatott. Hogy talán tényleg ezeken a chipeken dolgozott ő is. Eszembe jutott az a vita a szüleim között az oltásról. Hogy anyu hogy füstölgött, hogy bizonyos körökben a felnőtteknek is jut vakcina, hogy a kormány, a kutatás és a politika bizonyos szereplői prioritást élveznek, nekik jár az oltás. És persze ott volt a feketepiac. Azt is tudtuk, hogy szépkorú és kamasz is elzárkózott az oltástól, hogy
rettegtek a mellékhatásoktól, az a hír járta, hogy bénulást meg egyéb borzalmakat okozhat. De anyunak meggyőződése volt, hogy apu tudna nekik szerezni. Ő biztosan ismerte a kutatási területét, pontosan tudta, mennyire fontos ember az apám. Nem volt se gonosz, se önző ember az anyám. Egyszerűen csak azt tartotta a legfontosabbnak, amiért bármire kész lett volna, hogy a család együtt maradjon. És életben. Azt álmodtam, hogy apu hangját hallom, hogy szólongat, a nevemet mondja. Aztán kinyílt a szemem, de a hangját még mindig hallottam. Callie! Irtóra nagyot ugrott a szívem. - Apa? - suttogtam. Michael mellettem aludt, az oldalára fordulva, a másik felől pedig Hyden hevert, a hátán. Ő is aludt, jobb lábát maga alá húzva, mélyen. A folyamatos klotyóöblítés zaja elnyomta a suttogásomat. De az is lehet, hogy csak képzeltem, hogy hallom a hangját. Vagy álmodtam. - Apu? Hallasz engem? Ő volt az, igen. Az ő hangja! - Hallak, apu, hallak. Callie drágám! - Ugye tényleg te vagy az? Olyan rég kereslek már. A hangja melegsége szétáradt bennem, mindennél jobban szerettem volna most a karjaiba vetni magam, az ölébe kucorodni, és biztonságban lenni, vele. - Azt mondják, te is a neurochipen dolgoztál. Honnan tudtad, hogy az én fejemben is van egy? Kérlek, Callie, hallgass végig, mert nincs sok időnk. Egy Rúna klub nevű helyen hagytam egy z-drive-ot. - Igen, elhoztam. De kódolva van. Nagyon vigyáznod kell rá. - Hol vagy? Mondd meg! Nem szabad ide jönnöd. Veszélyes lenne. - Melyik városban? Hogy talállak meg? Messze van, a sivatagon túl, és ez az ember nagyon veszedelmes. Recsegés, zavarodás támadt a fejemben. - Apu! Apu! - kiabáltam, kissé túlságosan is hangosan. A srácok is felébredtek rá persze.
- Te meg kihez beszélsz? - morgott Michael. A fülembe dugtam az ujjaimat, úgy koncentráltam, hogy halljam megint aput, de eltűnt, talán valaki megzavarta az adást. Annyira akartam pedig. Annyira szerettem volna, ha segít kijutni innen, ha eljön értem, vagy én elmehetek végre hozzá, és rendbejön minden. De persze semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Minden olyan nehéz volt... Michael közelebb kucorodott. - Mi az ábra? - kérdezte nagyon halkan. - Apu beszélt hozzám. Az előbb. - Tessék? Hyden felült a másik oldalunkon. - Mi történt? - kérdezte csendesen. - Az előbb apu szólt hozzám. A fejemben. - De hogy lehetsz benne biztos, hogy nem az én apám mesterkedése? - Beszélt a z-drive-ról. - És mit mondott még? - egyenesedett fel Hyden. - Hogy őt is fogva tartják. - Azt mondta, hol? - Nem - ráztam a fejemet. - Csak, hogy a sivatagban valahol. HUSZADIK FEJEZET - Apám imádja a sivatagot - folytatta Hyden -, mert csak a legkeményebbek maradhatnak ott életben. Összedugtuk a fejünket, hogy mindent kibeszéljünk. Ha Hyden apja elrabolta az apámat, akkor nagy eséllyel ő hamisította meg azokat a halotti bizonyítványokat is a kormányzati levéltárban. Akkor talán már egy egész éve fogva tarthatja szegény aput. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lesz újra találkozni... - Remélem, mind megérjük, hogy találkozzunk - sóhajtottam. - És akkor elmegyünk Tylerért, és végleg együtt maradunk. - Apámnak nyilván mindennél fontosabb, hogy apádat életben tartsa, mert mindent ki akar belőle szedni. Ha ez vigasztal. - Mert gondolod, egy év alatt még nem szedett ki belőle mindent? - rándult össze a gyomrom. - Meg kell találnunk. Tipped sincs, hol lehet ez a labor? Valami sejtés? Megérzés vagy bármi? Zajt hallottunk az ajtótól, mire persze elnémultunk. Az ajtó résnyire nyílt. És úgy maradt. Hyden odament, kikukkantott a
folyosóra, majd bennünket is odaintett magához. Sehol egy őr. Elindultunk az esőerdő borította fal mentén, résen voltunk, mikor vetik ránk magunkat az őrök. Egy ajtóhoz értünk, bekukucskáltunk a kis kémlelőablakon. Odabenn csak egy chipszkenner készenlétet jelző ledje pislogott vörösen, egyébként sötét. Hyden bólintott, és beslisszoltunk. Hyden elhúzta a kezét a képernyő előtt, az életre kelt, és halvány derengésbe vonta a szobát. Ennél több fény nem is kellett, ráadásul az egyik falra hatalmas gleccser vetült, annak a fehérsége is segített. Egyébként nagyon funkcionális volt ez a szoba is, csak a hatalmas légképernyő, egy másik asztal mindenféle irodaszerrel, pár összecsukható szék. Egyszerre Hyden chipjének az azonosítója villant fel a képernyőn, majd rögvest utána még két szám. Hyden suttogva megmutatta, melyik melyikünké, majd rábökött a sajátjára, és egy pillanat múlva már rá is kapcsolódott az agya a légképernyőre. - Bent vagyok a rendszerben - súgta. Döbbenten néztük, ahogy már nem is az ujjával keresgél a különböző doksik és fájlok és könyvtárak között, hanem a gondolatával irányítja a lapozást. Rákeresett Brockmanre, de semmi eredmény. - Ők se tudják, hol lehet. Aztán új könyvtárba lépett, megnyitotta a „Biztonságiak” fájlt. Turbó sebességgel pörgette át az adatokat, megtalálta a riasztórendszert, és le is kapcsolta. - Tyüha - füttyentett Michael. Összemosolyogtunk. De akkor egy szépkorú nyitotta ránk az ajtót. Magas, karcsú nő volt fekete kezeslábasban, az arca szépséges, a haja a vállára omlott. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. - Csitt, nem kell aggódnotok, minden rendben van - intett. - Maga a nő a lőpályáról - ismertem fel rögtön a hangját. Ő volt az, aki a fenti üvegfalú fülkéből irányította a lövészetet, és mindent lebeszélt a többiekkel ott fenn a fűlkében. - Igen, és láttam, milyen borzalmakat kellett végigcsinálnod. - Azért segít? - nézett rá kétkedőn Hyden. - És mert én magam is nagymama vagyok. Voltam. És nem csak a gyerekeimet veszítettem el a háborúban, de az unokámat is. Mert nem bízott a kormányban, és nem kért az oltásból. Fél szemmel láttam, hogy Hyden gyorsan kilépett a rendszerből, és már csak a képernyőkímélő villogott megint a monitoron.
- Nem maradhattok itt, mert fertelmes dolgokat terveznek ellenetek. Ezt nem hagyhatom. És a munkámat is hajlandó vagyok kockáztatni azért, hogy innen kijussatok. Riadtan néztünk össze. - Mert azonnal menekülnötök kell. - Maga nyitotta ki a cellánk ajtaját? - mértem végig. - Igen. És ki akartalak vezetni benneteket, de egy őr jött arra, kénytelen voltam előbb elterelni a figyelmét. De tessék! - nyúlt a zsebébe, és dobta oda Hydennek a slusszkulcsot. - A riasztót már kikapcsoltad, láttam. Menjetek! Már rohantunk is, amerre a nő mutatta, végül több ajtó után egy rövid folyosóra jutottunk, ami nyári mezőben pompázott. Ennek a túlsó ajtaja a külvilágra nyílt, méghozzá hangtalanul, a riasztó vijjogása nélkül. Kint voltunk a csendes, édesen friss éjszakában. Szabadon. - Hol a kocsi? - néztem Michaelre. - Arra - mutatott a parkoló utáni sarokra Michael. Rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta, igyekeztünk autók fedezékében, az épületek vetette árnyékban maradni. Baj nélkül elértük a kocsit, kinyitottam, és már be is ugrottunk, Hyden indított. A motor belehörrent az éjszakába. - Gyorsan! Hyden végighajtott a kihalt utcán, mi meg Michaellel összepacsiztunk. - Majd akkor ünnepeljetek, ha már legalább nem látjuk ezt a szörnyű helyet - mormolta Hyden. A nagy légképernyő sötét volt Michael háta mögött, csak az alsó csücskében villogott a kurzor némán. - Közben talán végzett apu z-drive-jával a gép. Mindenekelőtt azonban biztonságos, nyugodt helyre kellett navigálnunk, hogy belenézhessünk apu titkaiba. Hyden tudott egy helyet, ami nonstop nyitva, egy hidropónikus közkertet. - Az meg mi a görcs? - nézett Michael. - Olyan hely, ahol békén hagynak, és még kaját is vehetünk. - Vagyis a föld alatt van, mert félnek a spórafertőzéstől? - Az új bio. Sokan igyekeznek mélyen a föld alatt élni az életet, a szépkorúak is idejárnak haza munka után. Ennyire rettegnek egy újabb háborútól. Amikor leálltunk, itt is, mint a bolhapiacon, rögtön jött egy kamasz, aki lemosta a kocsit. Viszont itt nedves volt a levegő és meleg és földszagú. De inkább ez, mint az a raktárépület Dawsonnal.
Mielőtt beléptünk a piacra, zavaros folyadékkal töltött ereszen kellett átgyalogolni. - Hogy lemossuk a cipőnkről a spórát? - kérdeztem Hydent, ahogy meglögyböltem a cipőmet. - Van benne valami semlegesítő vegyszer - magyarázta. - És tiszta mák, hogy a főkertész nincs itt, mert ő még papírköntöst is felvetet a ruhádra, mielőtt belépsz. Michael úgy rázta ki a cipőit, ahogy az ázott macska rázza le magáról a vizet. Odabenn hosszú asztalok sorakoztak, tele paradicsommal, uborkával, salátával, körülöttük sürgölődő szépkorúak és kamaszok. - A fényt a felszínre vezető csöveken át szerzik és a kocsik akksijáról tölthető lámpákból. Maga a kert a kirakodóasztalok mögött húzódott, a végtelen ágyások tulajdonképpen vízen úszó tálcákból álltak, és a kertészek folyamatosan permetezték a növényeket vízzel. - Ezek az emberek... - suttogtam. - Mindenféle akad - suttogta vissza Hyden. - A közös bennük, hogy nem bíznak a fenti élelmiszerek minőségében. Nem tartják ehetőnek. - Meg lehet érteni - jegyezte meg Michael. Vettünk paradicsomot, uborkát és mindenféle leveket. Utána bebútoroztunk a kocsiba, mármint Hyden meg én, beültünk a hátsó ülésre, Michael pedig az ajtóra támaszkodva ácsorgott, és az uborkáját majszolva figyelte kintről a monitort. A gép dekódolta az anyagot, már csak le kellett játszani. Hyden indította, és apu arca bukkant fel a képernyőn. A haja kócos volt, a szeme alatt sötét karikák, a pillantása végtelenül aggodalmas. Olyan volt, mintha egyenesen belenézne a szemembe, mintha már akkor sejtette volna, hogy egy nap majd az én kezembe jut az üzenete. - Ezen a drive-on szigorúan bizalmas, a szerzői jog által védett anyagok vannak, nem harmadik fél kezébe szánva. Halálom esetén én, Ray Woodland ezt a kutatási anyagot két gyermekemre, Tylerre és Callie-re hagyom. Nekem szánta, értem csinálta. Összefacsarodott a szívem. - Figyelj, Callie, ha ezt látod, hidd el, ezzel biztosítom a jövőtöket Tylerrel! Az átviteli eljárás lehetőségein dolgoztam. Tisztában vagyok vele, hogy kutatásommal nem vagyok egyedül, hogy mások messzebbre is jutottak nálam, de a területnek akad egy ága, amellyel csak én foglalkoztam, amiről másoknak még nincsenek eredményei. Ez a fordított átmenet. Ennek igen magas
piaci értéke lesz, amiből szépen megélhettek majd. - Fordított átmenet? - kérdeztem elképedten. Hyden odakoppintott az ujjával, a felvétel leállt. - Amikor a donor tudata áramlik át a bérlő testébe, és irányítja. Ezt még soha senki nem tudta megcsinálni. Hogy én irányítom azt, aki belém költözött? Nem semmi gondolat! - Vagyis én jutok be az ő testébe, és én látok mindent az ő szemén keresztül? Én mozgatom őt? Hát ez döbbenetes lenne. - Csakhogy egyelőre nem több elméletnél. Hyden továbbindította a lejátszást, apu folytatta. Még soha ilyen komolynak nem láttam. - Tudom, hogy amikor ezt lejátsszátok, talán már nem leszek életben. Hogy fájtak ezek a szavak! De alig egy órája beszélt bele a fejembe, vagyis nem igaz, még életben van. Hacsak... - Már egy hónapja követnek, zaklatnak és együttműködésre igyekeznek kényszeríteni egy olyan ember utasítására, aki a technológiát egészen más célokra akarja felhasználni, mint én. Akivel képtelen lennék együtt dolgozni. Ezért ezen a drive-on a kutatás teljes anyagát részletesen dokumentáltam, hogy ha velem történne valami, megóvhassátok, okosan felhasználhassátok és profitáljatok belőle. És a képernyő elsötétült, majd számok és képletek villogtak, futottak le a monitoron sűrű sorokban. Aztán semmi. Vége lett. Hyden lenyűgözve meredt a monitorra. - Ez meg mi volt? - kérdeztem. - Nyugi, minden frankó, minden itt van - nyugtatott meg Hyden. - Amint lesz egy kis időm, kielemzem. Fájdalmasan rövid „beszélgetés” volt ez megint apuval, szerettem volna újra meg újra lejátszani. - Azok a számok a végén, meg a képletek - magyarázta Hyden azok nagyon jól jönnek. Felturbózom velük a chipedet. És megnyílik előtted az út a fordított átmenetre. - És akkor ha jön Brockman, visszafordíthatom a játszmát, én látok majd mindent az ő szemén át - mondtam ki nagyon lassan. - És én irányítom majd az ő tetteit. Abban biztos lehettem, hogy apu arról még csak nem is álmodott, hogy én leszek az első, aki majd használja a találmányát. De ennek így kellett lennie.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hyden úgy gondolta, hogy a felszínen, a szabadban jobban össze tudnánk hozni a testcselt. És mivel hajtott bennünket az idő, nem teketóriáztunk, megpróbáltunk nyerőre játszani, bátran és merészen. Egy rég bezárt minigolfpálya mellett álltunk le a kocsival. A kerítés tetején húzódó szögesdrótkígyó kellemetlen látvány volt, még a sötétben is baljósan festett a lerohadt játékokkal odabenn: a kis malom szélkerekéről két lapát is letörött, és persze, hogy az eszembe juttatta a legutóbbi alkalmat, amikor anyuval egy hasonló helyen jártunk. Épp azon a napon, amikor a spórák hullani kezdtek. - Jössz, Callie? - bökött meg Michael. Kikászálódtam, Hyden pedig kinyitotta a csomagtartó ajtaját, kifelé fordította a légképernyőt. Apu programjával vezeték nélkül fejleszthette tovább a chipemet. - Oda állj - mutatott egy kisebb fára vagy három méterre a kocsitól. - Persze arra nincs garancia, hogy be is jön, majd ki kell próbálni. - Most mit csinálsz? - kukucskált Michael Hyden mögül. - Beállítom a chipazonosítóját. Már meg is van. Aztán bemászott a kocsi hátsó ülésére, lehunyta a szemét, és koncentrált. Hallasz engem? Hallottam a fejemben a hangját pár másodperc múlva. - Tisztán és érthetően. Fura volt megint a fejemben hallani a hangját, azok után, hogy a legutóbb még Dawson nyomására Michaelt lövette le velem a lőtéren. De persze most nincs kényszer, most mi vagyunk a helyzet urai. Helyes. Akkor ne mozdulj, ne csinálj semmit! Most irányítani foglak. Álltam hát és vártam, még a kezeimet se moccantottam. Mozdította ő helyettem, mert egyszerre a jobb kezemet a fejem fölé emeltem, és nem én akartam. Jó, most akkor nézzük, hogy ellen tudsz-e állni nekem. Próbáld meg leengedni a karodat, én meg majd igyekszem nem hagyni! Olyan volt, mintha láthatatlan ellenféllel próbálnék birkózni. Hyden nagyon erős volt, mármint fejben, szóval nem jutottam semmire, hiába koncentráltam, azt hiszem, még a fogamat is csikorgattam a nagy erőfeszítéstől, de semmire se jutottam. A karom maradt fenn.
- Nem megy. Mert nem vérre megy. Mert nem vagy beijedve. Na, most mindenesetre leengedem. És leengedte a karomat. Tisztára hurkának éreztem magam. Próbáljuk meg a fordítottat! Gyere, mássz a fejembe! - De hogy? Apád anyagában az volt, hogy a legegyszerűbb a kapcsolatot mondjuk egy feszes húrnak vagy valami kötélnek elképzelni, és azt képzelni, hogy egy kék fény fut annak a mentén belőlem feléd. Egyszerűen képzelj el egy arany fénynyalábot, amit viszont te indítasz el magadból felém. Szép fokozatosan vegye át az arany a kék helyét, fesse a kéket aranyra, és lásd magad előtt, ahogy fut felém. Próbáltam, és megint csak próbáltam. Nem mintha nem értettem volna, hogy kellene csinálnom, de egy dolog a megértés, és egy másik, hogy az ember meg is tudja csinálni. Totál másik. Perceken át dolgoztam az ügyön, de a fény soha nem jutott el Hydenig, soha nem értem be a fejébe, nem láttam a világot az ő szemein át. Maradtam a saját testemben. Na, most aztán tényleg egy nyomi hurkának éreztem magam. - Nem megy. Hyden visszamászott a fotelből a légképernyőhöz, átnézte még egyszer az anyagot, majd kiszállt a kocsiból, és odajött hozzám. - Csekkoltam, és jól csináltam mindent. Működnie kéne. Michael hozzánk lépett, a vállamra tette a karját. Hyden viszszanézett a kocsira, majd biccentett. - Gyertek, próbáljuk valahol máshol! - Nem veszélyes ennyit kinn ácsorogni a nyílt színen? - vetette fel Michael. - Legalább ha most jön az apám, élesben is tesztelhetjük vonta meg a vállát Hyden. Visszaültünk a kocsiba, és tovább indultunk. Akkor esett le, hogy egy valami még hiányzik. Nincsenek mobiljaink. - Igen, Dawsonéknál maradtak - bólintott Hyden, amikor jeleztem a problémát. - Menjünk vissza értük? - vigyorgott. Ezt válaszra se méltattam. Kivettem egy üveg vizet a kocsi hűtőjéből, és hátraadtam Michaelnek, és közben kiszúrtam valamit mögöttünk az úton. Nagy sötét terepjáró gumit a nyomunkban, sötét fényszórókkal. Csak az, egyébként a tök kihalt út. - Nem vagyunk egyedül - intettem hátra a srácoknak. Michael is hátrafordult, hogy megnézze magának. Közben
egyre közelebb ért a kocsi. Fekete árny. Hyden a visszapillantóba sandított. - Mióta jön utánunk? - Csak most szúrtam ki - vontam meg a vállamat. - Lehet, hogy csak elfelejtette felkapcsolni a világítást – próbálkozott Michael. - Nehezen hiszem - ingatta a fejét Hyden. - Brockman emberei? - Nem lett volna szabad kiszállni a teszthez-bólintott Hyden. Bemért a szkennerük. De most lerázzuk, kapaszkodjatok. Beletaposott a gázba, és hirtelen bevágott egy keskeny utcába, jobbra. Elég lepukkant részen száguldottunk, egy macska ugrott ki elénk. - Vigyázz! - kiáltottam. - Látom. Kicsapta oldalra a kormányt, feldöntött egy kukát, ami nagy robajjal gurult be mögénk az út közepére. A terepjáró átcsapott rajta, még csak nem is lassított. - Egy kamasz vezeti, Michael? - fordultam hátra. - Aha. Egy srác - meresztette kicsit a szemét. - És szerintem valaki van a testében - hunyorogtam, hátha úgy jobban látom. - Tudod, Hyden, merre tartasz? - Egy fenét, csak próbálom elveszíteni - gyorsított Hyden. Magam elé rántottam a navigátor légképernyőjét, megkerestem magunkat a térképen. - Ez egy zsákutca, le van zárva. Erre nem jutunk ki. - Szuper - kommentálta Hyden. - Szuper? - üvöltötte Michael. Hyden már szinte repült, de a srác a seggünkre tapadt a terepjáróval. Már láttam a magas betonfalat az utca végében. - Egy fal van előttünk! - kiabáltam. - Látom - markolta a kormányt még jobban Hyden. - Nem megyünk neki. Neki megyünk neki - intett hátra a fejével. – Kapaszkodjatok, becsapódás! Azzal ráállt a fékre, és már kapcsolt is rükvercbe. A terepjáró irtóztató csattanással szállt belénk, a légzsákjaink a képünkbe vágódtak, egy pillanatig levegőt se kaptunk. - Jól vagytok? - nyomott meg egy gombot Hyden, mire a légzsákok leeresztettek, az öveink elengedtek. - Nagyjából - nyögtem, minden ízemben reszkettem a becsapódás miatti sokktól. - Michael?
- Annál a csókánál mindenesetre sokkal jobban - sóhajtotta Michael, és hátraintett a terepjáróra. Hyden kezében már ott volt a fegyver, én is gyorsan találtam egyet magamnak, és már ugrottunk is ki a kocsiból. - Te maradsz, Michael! - rendelkezett még Hyden. Hyden kocsija tényleg inkább tanknak látszott, mint autónak, de azért nem hittem volna, hogy megússzuk egyetlen karcolás nélkül. A másik kocsi harmonikaként gyűrődött a farunkra, és mintha mi egy másik bolygóról huppantunk volna be a roncs alá. Nulla kár a kocsin. Lassan és óvatosan közelítettük meg. Hyden célra tartott, úgy rántotta fel a kocsiajtót. A Szilánkos kizuhant az úttestre. - Nem volt bekötve. Neki kampó. Folyt a vér a fejéből, a szeme üvegesen dülledt ki. Hyden átnézte a zsebeit, hátha talál papírokat, de persze semmi. Én a kocsit bogarásztam át a másik oldalról, kábé ugyanannyi sikerrel. Senki és semmi nem volt az egész verdában, ami elárulta volna, honnan jött. Hyden átlépett a test fölött, benyúlt a kocsiba, és a navigációs rendszert kezdte pötyögtetni. - Látni akarom, hol járt ez az izé utoljára. Egy pillanat alatt meg is találta. - Joshua Tree. Régebben nemzeti park volt a sivatagban. Brockman búvóhelye. Két órával később már a sivatagban száguldottunk. Körülöttünk a nagy feketeség és a holdfényben árnyként kirajzolódó kaktuszok. A szél jajgatott odakinn, és a szellőzőkön édes sivatagi fűszag szitált be, amibe beleborzongtam. Rettegtem a sivatagtól, ez a szélsőségesen vad klíma elbizonytalanított: hogy éjjel akár meg is fagyhat az ember, míg napközben pörccé pirul a saját zsírjában sercegve, mert hosszú kilométereken át se árnyék, se víz sehol. Nem az én műfajom volt, persze láttam a szépségét, ahogy az ember élvezi Halloweenkor a borzongató horrorholókat. És hiába múlt már el éjfél is, cseppet se voltam fáradt, fel voltam dobódva, pörögtem, mint a búgócsiga. - És mi lesz, ha odaértünk? - érdeklődött Michael. - Hogyan tovább? Hyden rám sandított, majd vissza az útra. - Nyilván lerohanjuk a helyet - mormolta félmosollyal. - Lehet, hogy várnunk kéne reggelig. És szólni egy szépkorú-
nak, Laurennek mondjuk, hogy riassza a marsallokat - javasolta Michael. - Szerinted is várjunk? - nézett rám Hyden. De én már csak az apám elgyötört arcát láttam magam előtt, ahogy a kisholón nézett. - Semmiképp. Végre a közelükbe kerülhetünk. Nem kockáztathatjuk, hogy továbbálljanak, és megint elveszítsük a nyomukat. - Akkor csapjunk a lovak közé. Michael egyetlen szó nélkül dőlt hátra a hátsó ülésen. Tuti, hogy őrültnek tartott bennünket és nyughatatlan alakoknak. És talán igaza is volt, de nem az ő apját őrizte bezárva egy elmebeteg. A navigáció jelezte, hogy hamarosan megérkezünk. Szél kavarta a port és gyökerestül kitépett kórókat csapott az utunkba. Előttünk, a hold árnyékában hosszú, lapos épület kuporgott. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy több kisebb betonkockából álló épületegyüttes az, a sivatag kellős közepén. Csak bámultam a poros, mocskos szélvédőn keresztül. - Ez lenne az? - Valahol ott lapul benne az apám - bólintott Hyden. - És remélhetőleg az enyém is. Hyden rám nézett, mélységesen megértettük egymást abban a szent pillanatban. - Hogy lehetünk benne biztosak, hogy nem Brockman adta ki magát az apádnak, amikor veled beszélt? - bizonytalanodott el Michael. - Van egy videónk apától. Láttam őt. - Nemrég te magad hamisítottál egy adást az Öregről, hogy a bérlőket egybetrombitáld. Tudod, hogy visszatérjenek az Elsőrendűbe. Attól, hogy a saját szemeddel láttad, még nem biztos, hogy valódi - csapott a fejtámlámra Michael. - Könnyen lehet, hogy csapdába sétálunk. - Akkor? Szerinted mi legyen?- csattantam fel. – Adjuk fel? Tűzzünk vissza, és húzzuk meg magunkat valami földalatti parkolóban, mint a vakondok? Egy évig abban a hitben éltem, hogy apu meghalt, és most minden felborult. Most már csak akkor hiszek el bármit is, ha a valóságban is látom, a saját szememmel, igen. - Ha gondolod, maradj a kocsiban, legalább segítesz a menekülésben - dobta fel Hyden.
Michael ingerülten pöffentett, de már alig négyszáz méternyire lehettünk csak az épülettől. Hyden lassított, megállt. Kérdőn néztem rá. - Nem akarok az ajtóig gurulni. Túl hangos belépő lenne. - Így viszont a chipjeink villannak be a radarjaikon. - Odabenn többtucatnyi bechipelt fej kószál, talán nem tűnik fel még plusz kettő vagy három - nézett hátra Michaelre. - Hogy legyen, Michael? Jössz vagy maradsz? - Jövök hát. Nincs az a segítség, ami ne jönne jól odabenn. Hyden fegyvereket szedett le a kocsi faláról, egyet a kezembe nyomott. - Meg van töltve - figyelmeztetett. - Te tudsz vele bánni, Michael? - Nem tud - feleltem helyette, mielőtt még megszólalhatott volna. - De igen, Cal. Apámmal jártam lőni. - Sose mondtad - húztam el a számat. - Nem jött elő a téma. Eddig soha nem volt fegyverünk. - Na, most már van - nyomott a kezébe egy pisztolyt Hyden. Megtöltve, kibiztosítva. Osztott még pisztolytáskákat, késeket és plexibilincseket. - Te aztán fel vagy szerelve - dörmögte Michael. Nem volt épp elragadtatva. - Mi lenne, ha mi magunk telefonálnánk a marsalloknak? - Igen? Mert ha riasztod őket, ugranak? - kérdezett vissza Hyden. - És mégis, mit mondasz nekik? Azért vannak a pisztolyaink, hogy ne kerüljön sor lövöldözésre. Mert ha a marsallok jönnek, ahogy persze soha nem jönnek, akkor lövöldözés lenne. Könnyű szél borókaillatot kavart felénk. A holdfény kékes árnyékba vonta a kaktuszokat, amik őrt álltak körülöttünk, ahogy az épület felé osontunk. Apró lény, talán skorpió vágott át előttünk a porban, és menekült be egy kő fedezékébe. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Némán osontunk a durva homokon a Joshua-fák rejtekében. Összefoglaltam magamban, mit is akarok: hogy minden remény szerint hamarosan találkozom apuval, hogy talán a chiptől is megszabadulhatok, mert valahogy rászoríthatjuk Brockmant, hogy elárulja, hogyan lehet kiműteni. És akkor megint
egyszerű kamasz leszek, nem pedig Szilánkos. A homokot figyeltem, nem emeltem fel a pillantásomat, nehogy valamire rátapossak. És ezért nem vettem észre hamarabb a dzsipet, ami fényszórók nélkül tartott felénk. Ez már legutóbb se volt jó jel, ráadásul most alaposan elhagytuk már a kocsinkat, nem rohanhattunk vissza a menedékébe. Elcsíptek bennünket, kinn a semmi kellős közepén. - Húzzatok innen! - kiáltotta Hyden. - Menedékbe, mindenki! És már kotortunk is hárman háromfelé. - Legyen kéznél a fegyver! - figyelmeztetett bennünket Hyden. Egy testesebb bozót mögé vetődtem be, majd feltérdeltem, és célra tartottam a pisztolyomat. Láttam, hogy a srácok is hasonlóan járnak el, így most nagyobb háromszög csúcsait képeztük. A dzsip az egyik szélén állt meg ennek a háromszögnek. A sofőr leállította a motort, és kiszállt. Én meg kis híján elájultam izgalmamban. A sofőrnek hosszú, fehér haja volt, vastag, fekete keretes szemüvege, langaléta alak farmerben és hosszú ujjú ingben. - Hahó, srácok, csak semmi meggondolatlanság - emelte fel a két kezét. - Békével jöttem. Megismertem a hangját, az Elsőrendűből jött. - Trax? - Ja, én vagyok, Callie. - Mit keresel itt, Trax? - emelkedett fel a bozótja mögül Hyden, de a puskáját nem eresztette le. - Ugyan, Hyden, nehogy már nem jöttél rá! Michael nem moccant, ő srégen Trax mögött kuporgott, gyanús, hogy őt nem is szúrta ki. - Valamit tisztázzunk, Trax - vágtam a közepébe. - Te ölted meg Helenát? Közben leengedtem a fegyvert, de azért el nem raktam. - Ugyan miért tettem volna? - Mert az apámnak dolgozol. - Az Öregnek, igen. Dolgoztam. És éppen a régi idők miatt jöttem most ki hozzátok, hogy figyelmeztesselek benneteket. Brockman tudta nélkül. - Mire akarsz figyelmeztetni? - kérdeztem. - Hogy ez egy nagyon veszélyes vidék. Különösen odabenn lépett egyre közelebb, már nem olyan nagyon magasra emelve a karjait.
Aztán villámgyors mozdulattal előkapta az övéből a pisztolyát, elkapta a vállamat, maga elé perdített, és Hydenre szegezte a fegyverét. - Dobd el! - utasította. Hyden letérdelt, és óvatosan lerakta a földre a puskát. - Kezet a magasba! Hol a harmadik Szilánkos? - Vele ne legyen gondod. Te ölted meg Helenát, mi? - nézett rá gúnyosan Hyden. - Tinnenbaum utasított, őt meg az apád - billentette oldalra a fejét Trax. - Csak a bajt hozta ránk. Azzal vonszolni kezdett magával a dzsip felé. Mit is csinálhattam volna a pisztolyommal, egyelőre lógattam a föld felé. Mondjuk talán belelőhettem volna a lábába. Persze, lehet, hogy csak a sajátomat trafáltam volna el. - Mindent felforgatott, jó nagy felfordulás lett belőle... ezt nem engedhette az Öreg - magyarázta tovább Trax. Vergődtem és vonaglottam, hátha kiszabadíthatom magam a szorításából. - Vagyis akkor az Öreg adta ki a parancsot? Trax megtorpant. - Az Öreg? Gőzöd sincs, ki is az Öreg valójában, nem igaz? - Hát Brockman - vágtam rá, mert minél jobban elmerülünk a csevegésben, nekem az csak annál jobb lehetett. Trax elnevette magát. - Nem talált, bár majdnem süllyedt. Brockman az Öreg apja. Mi van? Mi a fenét hord ez itt össze? - De hát Brockman középkorú, nem lehet az Öreg apja. Mert ő az Öreg. Hydenre pillantottam, hogy ő mit gondol, de meg se rezzent, csak állt, némán. Nagy volt a csend ebben a sötétben. - Most akkor, hogy van ez? - Kérdezd Hydent! Mondd meg neki, ki az Öreg! - biccentett Hydennek. - Hogy ki az álarcos pasas. Totál össze voltam zavarodva, egy mukkot sem értettem már az egészből. - Na, gyerünk, bökd ki, vagy én mondom el! - nógatta Trax. Még soha olyan kifejezést nem láttam Hyden arcán, mintha épp bekattant volna neki, hogy mérget ivott, de még nem hat a cucc, még úton van a gyomrába. Az ajka nyílt, szavakat formált, de hang nem jött ki rajta. - Így nem halljuk - énekelte Trax. - Én vagyok az - mondta halkan Hyden, és belenézett a szemembe. - Én vagyok az Öreg.
- Az nem lehet - nevettem el magam. - Te csak egy kamasz vagy. - Én voltam az - javította ki magát még halkabban Hyden. - Sajnálom, Callie - szólalt meg az a förtelmes gépi hang. Meg akartam mondani. - Jaj, ez a vérfagyasztó hang! Hogy hiányzott - sóhajtott fel Trax. Mintha miniatűr bogarak rajzottak volna fel-alá a bőrömön, a végtagjaimon. - Nem, ez nem te vagy... képtelenség - hebegtem. - Ő magasabb volt. Nagyobb. - Használd kicsit a fantáziádat, drágám - fuvolázta Trax. Egész ruhatára volt a speckó trükkökkel. A kabát, a kesztyűk, a liftes talpú cipő... és hozzá még a paróka meg a kalap. Tökéletesen hihető szépkorú. Én is bevettem a dolgot, amíg Brockman el nem árulta. Tiszta beteges őrület! Hyden volt az, végig. Nem az apja, hanem ő. - Nem lett volna szabad a kelepcében hagynod, főnök, amikor az Elsőrendű bebukott. Ha apád nincs, én is a börtönben rohadok, mint Tinnenbaum. - Kémkedtetek utánam azzal a majommal - vágott vissza Hyden azon a rémes fémes hangon. - Majd pont egy árulót mentek meg! Az álarcon közben, mint egy fényorgonán, egymást követték a különböző arcok a kék derengésben. Nem bírtam tovább, elkaptam a szélét, és letéptem Hyden fejéről. Elszakadt a pántja és a sarka is megsérült. A földre hajítottam, újabb arc villant fel rajta, még maradt benne annyi energia Hyden bőrétől, de aztán lassan elillant a kép, és csak a kék fények pislákoltak. - Becsaptál! - sikoltottam. - Hazudtál nekem, végig hazudtál. - Mert ha elmondom az igazat, bíztál volna bennem? Hagytad volna, hogy vigyázzak rád? Megütöttem, keményen eltaláltam az állát, hogy még az öklöm is sajgott az ütéstől. Meg se próbált védekezni, én meg rávetettem volna magam, ha Trax el nem kapja a karomat, és vissza nem ránt. - Hazugság az egész életed, Hyden! Hogy voltál képes erre... Trax a dzsip felé taszigált, de én csak Hydent láttam, csak a gyűlölet és a kétségbeesés tombolt az agyamban, nem is éreztem, mi történik. A kocsinál azonban Michael perdült elő a semmiből,
és hátulról ugrott rá Traxre, elkapta a pisztolyt fogó kezét, hátracsavarta, hogy Trax kénytelen volt elereszteni engem, és tényleg csak el kellett löknöm kicsit, és már rohanhattam. Ahogy visszanéztem, láttam, hogy Michael próbálja leteperni, Trax viszont nem adja egykönnyen magát, próbál a pisztollyal célt találni, felém hadonászik vele, Hyden majd Michael felé. Akkor azonban Hyden is ott termett, elkapta a pisztolyt, kitépte a kezéből, és a plexibilinccsel segített megkötözni Traxet. A karomat dörzsölgetve ballagtam vissza hozzájuk. - Brockman tényleg nem tudja, hogy itt vagy? - szegeztem neki a kérdést. Trax pedig bólintott. - Honnan tudtad, hogy jövünk? - Láttalak benneteket a szkenneren. Ez a munkám. - És másoknak miért nem szólt? - szólalt meg most Michael. - Mert a saját szakállára dolgozgat - vetette oda epésen Hyden. - A bosszú hajtja. Trax kirázta arcából a fehér hajzuhatagot. - Meg is kaptam, amit akartam. Megszégyenítettelek a barátnőd előtt. - Nem vagyok a... - vágtam rá, de még kimondani is képtelen voltam a szót. - Soha még senkivel nem törődött úgy, mint veled - mondta diadalmasan Trax, miközben Hyden arcát leste. Erre már senki se szólt semmit, kínosan hosszúra nyúlt a csend. Én Trax arcát figyeltem. - Mi legyen vele? - tért vissza a valóságba elsőként Michael. - Itt hagyjuk - lökte a földre Hyden Traxet, és valami fémkütyüt vett elő a zsebéből. Közben Michael arrébb rángatott, hogy Hyden ne hallja. - Mihez kezdjünk most? - suttogta. A halántékomat dörzsölgettem, a sivatag kezdett az agyamba mászni, a kaktuszok megmozdultak, felénk indultak. - Apu itt van valahol. - De most hogy bízzunk Hydenben? És ha csapda? Kételyek jártak vad táncot az agyamban. De nem hátrálhattam. - Megbízhattok bennem - kiáltotta Hyden. - Miért bíznánk? - fordultam felé. - Mert Trax egy valamiben igazat mondott. Ami kettőnkre vonatkozott. - Csak trükközik - ragadta meg a karomat Michael. Vissza akart tartani. - Ne hallgass rá! Sajgott a gyomrom, mert Michael nagyon is ésszerűen szólt.
Ugyanakkor Hyden nélkül nem juthattunk semmire. - Ha Hyden tényleg csapdába akart volna csalni bennünket, szerintem Trax nem így ütött volna rajtunk. Ez magánakció volt, tényleg. És Hyden se neki segített - ingattam a fejemet. - Jaj, nem tudom, szét van menve az agyam. Nekem ez magas. Hydent néztem, ahogy ott áll magányosan a holdfényben. - De végig ő volt az álarcos ember, ezt egy pillanatra se felejtsd el! - nyaggatott Michael. De nekem az járt az agyamban, mennyire fantasztikus volt vele, amikor Blake testében volt. Hogy mennyire bírtam, és nem Blake-et, hanem az Öreget, ezt a srácot. És milyen borzalmas volt megtudni, hogy az tulajdonképpen ő volt végig, az Öreg. Vagy Hyden. Képtelen voltam benyelni a hírt, megemészteni. És akkor most kiderül, hogy nem egy rémséges szépkorú volt az, hanem egy kamasz. Egy kamasz, akiről eddig azt hittem, hogy ismerem. De ki ez a srác tulajdonképpen? Megbízhatok benne? Lényegében mégse ez számított most, ezen mind túl kellett lépnem, mert a legfontosabb még előttem, előttünk állt, és ezen az se változtatott, hogy Hyden hazudott. Az apám. Ő volt a legfontosabb. - Ki kell szabadítanom aput - mondtam. - Induljunk! - Vele? - intett elborzadva Hyden felé Michael. - Nem kéne inkább megkötöznünk? - És úgy mi hasznát vennénk? - próbáltam józanul gondolkodni. - Brockman ellen minden segítség elkél. És az apját utálja, ebben biztos vagyok. Ugyanúgy el akarja intézni, mint mi. Traxet megkötözve otthagytuk a dzsipje hátsó ülésén. Még egy utolsó pillantást vetettem a maszkra. Elhagyottan hevert a homokban, véletlenszerűen pislogtak rajta a kék pixelek, szomorú haláltáncot járva a kaktuszoknak és a csillagoknak. Még egy darabig talpalhattunk a kemény homokon, míg elértük Brockman egységét. - Beszélj hozzám, Callie! - szólalt meg Hyden. - Vagy ezer kérdésed lehet. - Hazugokkal nem tárgyalok. Csaló hazugokkal. - Bármit kérdezhetsz, de komolyan. Bármire őszintén megfelelek. - Hát hol is kezdjem? - vontam meg a vállamat. - Mondjuk azzal, hogy mégis mi a beteg fene járt az agyadban? Miért tetted? - Hát nem azért, amit gondolsz. A kamaszokat próbáltam menteni, akiknek nincs senkijük és semmijük.
- Úgy, hogy végleg bérelhető testekké változtatod őket? Hogy örök álomba bolondítod mind? - Soha nem tettem volna, csak a szépkorúakkal akartam elhitetni. És én irányítottam, nem hagytam volna, hogy bárki is kárt tegyen a Szilánkosokban. - Használtál bennünket. Kihasználtál. Pénzért eladtad a testünket. - Mert be kellett indítanom az üzletet, bevonzani a gazdag szépkorúakat. Hozzá kellett szoktatni őket, hogy testből testbe járjanak. A forradalom nem olcsó móka. - A szépkorúakat akartad lemészárolni? - Álomban tartani. Mert valakinek tennie kell már valamit. És egy perccel azután ébredtek volna, hogy a világot egy jobb hellyé formáltuk. Próbáltam megemészteni, bár éppen az ellenkezője volt mindannak, amit eddig az Öregről tudtam és hittem. - És ki akartam deríteni, hol tartják a pénzüket, hogy megcsapoljuk a bankszámláikat - folytatta Hyden. - Vagyis tolvaj is vagy - összegeztem. - A változást valamiből pénzelni kell. Kiszabadítani a kamaszokat az intézetekből, felbomlasztani az egész rendszert, ahogy van. - De Helenához mi közöd volt? - Gyanús volt. Követtem hát, így ismertelek meg téged. A Rúna klubban. - És azért tartottál szemmel engem, hogy őt szemmel tarthasd? - Részben igen. - Meg persze arra is kíváncsi voltál, mire képes a megváltoztatott chipem. - Részben. - Kíváncsi voltál, hogy tényleg ölhetek-e. És majdnem meg is tettem. - De azért is tapadtam rád, hogy segítsek. Hogy megmentselek. Michaelre pillantottam, egy szó nélkül, zsebre vágott kézzel masírozott mellettünk, és figyelt. - Te mit gondolsz, Michael? Te bízol benne? - Viccelsz? Elrabolta az öcsédet, és bechipezte a fejét! - És mit hazudtál még? Mit kell még tudnom? - A többi mind igaz. Az apám gonosz. Valóban összehívta a világ leggazdagabb szépkorúit, és árverésre bocsátja a Szilánko-
sokat meg a technológiát, úgy, ahogy van, annak, aki a legtöbbet kínálja. És persze minden esély megvan rá, hogy éppen ellenünk, a hazánk ellen fogják felhasználni, akik megszerzik. - Amit az előbb mondtál - kanyarodtam vissza egy korábbi ponthoz - apádról meg az irányításról, hogy össze akart zavarni, hogy ő legyen az úr, az tulajdonképpen rád vonatkozott, ugye? - Nem. - De. Mert nagyon is sokban hasonlítasz rá. Azért is érted meg annyira, látsz bele a lelkébe. Elértem a hatást, amit akartam. Fájdalom tilt ki az arcára. Megtorpantam, belenéztem a szemébe. - Szükségünk van rád, Hyden. Együtt kell működnünk, de ez még nem jelenti azt, hogy megbocsátok neked, vagy hogy egy pillanatig is bízom benned. Azok után. - Megértelek - bólintott. - Csak adj egy csekélyke kis esélyt, hogy visszanyerhessem a bizalmadat! Éppenséggel nem voltam abban a hangulatban, hogy bármit is ígérjek ebben a témában. Brockman laborja a sivatag kellős közepén állt, mégse volt állig felszerelve biztonsági rendszerekkel. - Semmi kerítés - ámult Michael. - Hogy lehet az? - Mondjuk, eléggé távol van mindentől - tippeltem. - És csak felhívná magára a figyelmet. Ráadásul a kerítésnél létezik veszélyesebb védvonal is - magyarázta Hyden. - Ezzel is csak azt üzeni a világnak, hogy az én biztonsági rendszerem ezerszer jobb egy nyamvadt kerítésnél. Elsétáltunk az épület oldalában. Sehol semmi, csak a szokásos kaktuszok mindenfelé. Ablakok csak a felsőbb régiókban voltak, egyedül arra lehettek jók, hogy nappal bebocsássák a fényt. Hyden a komplexum hátába vitt bennünket, a hátsó bejárathoz, egy elég nagy kétszárnyú ajtóhoz. Gigantikus parkoló határolta erről a telket, vagy száz autó is beállhatott szükség esetén. Most, éjnek évadján hetet számoltam, ami totálisan egybevágott azzal, amit Trax mondott. Vagyis feltehetően valóban nem kell számottevő túlerővel számolnunk. Hyden kis kulcslapot vett elő, elhúzta a beléptető panel előtt, és az ajtó egyik szárnya hang nélkül kitárult. - Köszi, Trax - morogta Hyden, és már bent is voltunk. Előtérbejutottunk, ahol a padló üvegfelületére zöld bambuszlapokat vetítettek. Két ajtó nyílt oldalt, rajtuk felirat: Férfi öltöző,
Női öltöző. Egyszerre támadt ugyanaz az ötletünk, és már el is tűntünk az öltözőkben. A nőiben mintha egy luxusszálló spa-részlegére csöppentem volna: mindenfelé zen kivetítések, teakfa szekrényfrontok, nagyra nőtt zöld növények és orchideák, sőt, egy kisebb vízesést is találtam. Az a fajta hely, ahol békés fuvolaszó trillázik vég nélkül. Nappal, gondolom. Rögtön az első szekrényben találtam munkaruhát, ahogy itt a laborköpenyt elképzelték: kurta, fehér kimonót. Felvettem a ruhámra, találtam fehér műtősfityulát, azt is a fejembe nyomtam. Aztán vissza az előtérbe, ahol a srácok már vártak, ugyanilyen szerkóban. - És most? - kérdeztem halkan. - Munkára fel! - vezényelt Hyden. Azzal benyitott az ajtón, ami a hatalmas épület gyomrába vezetett. Pontosabban egyelőre egy végtelen, sötét folyosóra. Michaellel hátramaradtunk. Hyden ment, hogy keressen egy légképernyőt, ami vezérli a rendszert. Nekem az apám után kellett kutatnom, Michael pedig Szilánkos barátainkat igyekszik majd megtalálni. A folyosó fénykövető rendszerrel volt felszerelve, ahogy lopakodtam előre, úgy bomlottak ki az újabb és újabb fénybimbók, sorban, megvilágítva előttem az utat, majd kihunyva mögöttem, ahol már nem volt rájuk szükség. A kimonóm alatt a pisztolyomat markoltam, és mélységesen reméltem, hogy nem kell majd használnom. A folyosó végén benyitottam az ajtón, és a lábam egy hosszú pillanatra a földbe gyökerezett a látványtól. Olyan hatalmas helyiségbe értem, aminek a végét se láttam, és amit zsúfolásig megtöltöttek mindenféle növénnyel, fákkal és cserjékkel, lombos ágak kígyóztak mindenfelé. Mintha csak a sivatag ellenpontjaként őserdőt teremtettek volna ide. Az egyik oldalsó szobában Hydent láttam, már egy légképernyő előtt ült, buzgón pötyögött. Felpillantott, észrevett, és beintett magához. - Én már bent vagyok, ezt odaadom - nyomta a kezembe Trax kulcslapját, én meg zsebre vágtam. Azután végigkocogtam a dzsungelén, és a hátsó ajtón kimentem egy újabb folyosóra. Kisebb szökőkút csobogott félúton, de az egész sávot megtöltötte a víz zenéje. Ahogy végigmentem, bekukkantottam minden utamba akadó ajtón, irodákba és tárgyalókba.
Országok szerint tematizáltak minden egyes termet, volt ott India, Oroszország, Japán meg a többi, a legtöbbet felismertem a háború előtti tanulmányaim alapján. Atyám, iskola! Hol volt az már! Vajon járhatok még valaha iskolába? Nem a konzerv suliba, ami az éterben jön, hanem az igaziba. A szökőkút után már minden iroda kulcsra volt zárva. Úgy igazítottam a kimonóm szárnyát, hogy ne legyen útban, ha elő kell kapnom a pisztolyt, és Trax kulcsát elhúztam az első ajtó jobb oldalán. Odabentről semmi nesz nem hallatszott. Ahogy kinyílt, beléptem lassan, óvatosan. A szemem egykettőre hozzászokott a félhomályhoz. Az eddigi welIness hangulat után kissé váratlanul ért a benti klinikai légkör. Sehol egy kép, sehol egy növény. Elég nagy terem volt, mindenütt ágynak beállított fém műtőasztalok, a falakon éjszakai őrzőfények pislákoltak, halovány derengésbe vonva az ágyakon alvó hibátlan testeket és arcokat. A Szilánkosokat a csuklójuknál fogva kötözték az ágyukhoz. Összeszorult a szívem. Vagyis Hyden ebben nem hazudott, Brockman valóban a velejéig romlott ember, még annál is rosszabb. Valamit azonban nem értettem: minden Szilánkosnak csövecske vezetett az orrába, és a cső vége a mellkasukra szíjazott műanyag tasakba futott. Ez meg mi lehetett? Körbenéztem, ismerős arcokat láttam mindenfelé: Brionát, Lee-t, Rajt. Nem kevés időt töltöttem ezekkel a testekkel, persze nem feltétlenül ezekkel az emberekkel. Csak a donortesteket ismertem, akikben az Elsőrendű ocsmány alkalmazottai, Tinnenbaum, Doris és Rodney vert tanyát, hogy engem szemmel tartsanak. Vagy legalábbis akkoriban így gondoltam. Most már tudom, hogy Rodney és Doris Hyden megbízásából vigyázott rám, nehogy megöljem a szenátort. És talán azért is, nehogy bajom essen. Tinnenbaum viszont Brockman megbízásából követett. A talpam alatt megnyikordult a padló, és a legközelebbi Szilánkos, Lee, megmozdult. A következő lépésemre kinyitotta a szemét. Lee, az igazi, ázsiai srác volt, szívdöglesztően jóképű. Most álmosan pislogott a félhomályban. - Te meg ki vagy? Erre persze már Briona is felriadt, felém fordult. - Új még itt - mondta lassan.
Gyönyörű volt, a bőre bronzos, de a tekintetében volt valami rémület. - Miféle ruha van rajtad? - Azért jöttem, hogy segítsek - suttogtam, és imádkoztam magamban, hogy ne csapjanak ennél nagyobb lármát. - És csak úgy beengedtek? Több Szilánkos is ébredezni kezdett, köztük Raj is. Felülni egyikük se tudott a kötelek miatt, amiket apró fémlakatok zártak le. Fogtam Trax kulcslapját, és az egyik lakathoz nyomtam. Kinyílt, de Lee nem kelt fel. - Mi a fenét művelsz? Bajba sodorsz. - Mi az a cső az orrodban? - Ha nem dolgozunk, azon át táplálnak bennünket. Így állandó a testsúlyunk. - És persze nélkülük meghalunk - tette hozzá Raj az éneklő indiai kiejtésével. - Szabadíts ki, kérlek! Rémálmaim vannak, álmomban újraélem, amiket velem tesznek - kérlelt Briona. Egyre többen ébredtek fel. - Hallgass! - nézett Raj keményen Brionára. - Úgyse segíthet rajtunk, ő is fogoly, ahogy mi. Mert nem látta még a kulcsomat. Gyorsan kiszabadítottam Brionát, aki jólesően dörzsölgette a karjait, ahol elnyomta a kötél a vérkeringését. - Mondod te. De nézd a kezemet! Szabadok! - mutogatta a karjait Briona. - Engem is! - kiabált egy szőke lány. - Cssss, csendesebben - intettem őket. - Mindenkit elengedek, sorjában. De most még nem mehetünk el innen, csak később. Mindenekelőtt halljam, mit tudtok erről a helyről. Lee végre összeszedte a bátorságát, és felült, én meg sorban kioldottam a Szilánkosokat. Vagy húszan lehettek ebben a szobában. És akadt még egy ismerős. Blake. Olyan végtelenül szánalmasan és idegenül festett azzal a csővel az orrában. Szédelgett, kába volt. Próbált felülni, de a kötelékei lefogták. - Én vagyok az, Blake - emeltem a kulcsomat a zárjához. Callie. - Callie? - Mióta vagy itt?
- Elég rég, de mások még régebb óta. Vannak, akiket hónapokkal ezelőtt idehoztak. Téged is elkaptak? - Nem, én értetek jöttem. Többen is vagytok még? Bólintott. - Sokan? - Még három hálóterem - mondta Lee. Vagyis akár száz kamasz is. - Láttatok valaha egy középkorú férfit? Ray Woodlandnek hívják, magas, barna hajú, elég jóképű. És itt az arcán van egy seb - böktem az arcomra. De csak a fejüket rázták. Az elfogadhatatlan gondolat lett volna, hogy apu még sincs itt. Biztosan Brockman elzárva tartja valahol. - És merre vannak az őrök? - Honnan tudnánk? - nézett rám Briona. - Biztos alszanak. Elég késő van, nem? - Nem, éjjel is vannak őrök - csatlakozott hozzánk Raj. – Éjszakások. Mélyen reméltem, hogy ma Trax volt az éjszakás. - Figyeljetek, elég jól vagytok? Harcolni tudtok? - Hogyne - vágta rá Lee. Alaposan kikérdeztem őket, megkaptam a válaszokat, majd a szavamat adtam, hogy kivisszük innen őket. De mindenekelőtt apát kellett megtalálnom. És akkor meghallottam a hangot az agyamban. Callie Woodland? - Ki az? - Kivel beszél most meg? - kérdezte a többiektől Briona. Az ajtóhoz mentem, hogy jobban halljam a hangot. Csalódtam benned. Olyan okos lánynak tűntél. Naná, hogy rájöttem, ki az. Pedig abban reménykedtem, hogy átalussza a betörést, és csak utólag veszi észre, hogy itt jártam. - Most akkor Brockmannek hívjam vagy egyszerűen csak Hyden papájának? Annyira örülök, hogy végre itt vagy. Annyira vártalak. Kuncogott. - Várt engem? Közben kinyitottam az ajtót, és intettem a kamaszoknak, hogy jöjjenek. Briona, Lee, Raj és még néhányan jöttek is, de nem néztem rájuk, hogy Brockman ne láthassa őket. Pedig az a kis kamasz nem járt sikerrel, akit érted küldtem. Kár érte.
A hátam mögött átadtam Brionának a kulcslapot, és lehunyt szemmel megálltam kinn a folyosón. Csak akkor nyitottam ki, amikor már bementek a következő helyiségbe, gondolom egy másik hálóterembe, újabb adag alvó Szilánkoshoz. Persze, mind a kettőtökre szükségem volt, márpedig Hyden nem túl jó a kapcsolattartásban. - Nem is azt akarta, hogy idehozzon bennünket. Hanem, hogy idevezessen minket. Be is jött a tervem. Pillanatnyi szünet. Mit akarsz itt? - Az apámért jöttem. Hol van? Vele akarsz találkozni? - Azért jöttem. Akkor megoldjuk. De előbb ragadjuk meg a nagyszerű lehetőséget, és ismerkedjünk meg személyesen is. Megtorpantam. Gyökeret vert a lábam, és éreztem, ahogy lassan valami megkaparintja a testemet, és már nem vagyok saját magam ura. Olyan érzés volt, mintha higany folyna végig a gerincemben, a karjaimban és a csípőmben, le a lábamban, egészen végig a lábfejemig. Még a torkom is összeszorult. Egy Szilánkos lány lépett ki az egyik szobából. - Fussatok, meneküljetek! - kiabáltam neki a maradék erőmmel, de a hangom nem csengett olyan hangosan, mint szerettem volna, inkább csak recsegett. A lány megállt, félelem áradt szét az arcán. Egy pillanatig csak állt előttem bizonytalanul, majd sarkon fordult, és rohant figyelmeztetni a többieket. De bennem az érzés nem állt meg, már a nyakamban és a fejemben is zsibbadás bolyongott. Mintha kővé váltam volna. A jobb lábam felemelkedett, utána következett a bal is. Eleinte darabosan mozogtam, akár egy robot. De csak kis idő kellett, és már puhán mozogtam, hogy senki se látta volna rajtam, hogy nem a saját akaratomból teszem, amit teszek. Kíváncsi vagy, épp hova tartasz, igazam van? Lett volna mit felelnem, de az előző alkalmakkal ellentétben most nem tudtam magamtól beszélni. El kellett mennem a folyosó végéig, ott jobbra fordulni. Nagyon különös érzés volt. Amikor Hyden irányított Dawson laboratóriumában, az olyan volt, mint amikor a kislányok az apukájuk lábára lépve táncolnak, az ő léptükbe kerül a lábuk. Most azonban mintha megszállták volna a testemet, de úgy, hogy
közben az egész borzalomnak tökéletesen a tudatában vagyok. Próbáltam nem mutatni a kínjaimat, ahogy az ajtóhoz érve a karom a kilincshez nyúlt, és már nyitotta is. És akkor bevillant: a fordítás. Korábban nem tudtam megcsinálni, de attól még futhatok vele egy kört, nem? Koncentráltam, elképzeltem, hogy visszahúzom a kezemet, mielőtt még kinyílna az ajtó. De az ujjaim fogták a kilincset. Nem így, gondoltam magamban. Most engedd el szépen a kilincset. De kevés voltam ehhez, Brockman sokkal erősebb volt nálam. Az ajtó kinyílt. Egy újabb épület előterébe értem, egy aulába, nyitott középső térrel. Ahogy felnéztem, láttam a két felső szintet, amiket üveg előfal zárt le. Őrök indultak felém. Átadtam nekik a fegyvereimet, saját magam motoztam végig magam, nehogy bármi is maradjon nálam. Az őrök elvettek tőlem mindent, és magamra hagytak. Végre visszakaptam a testemet. A fejem búbjából indult ki az érzés, vibrálás kúszott le az arcomon, a nyakamon, végig a mellkasomon, a hasamon, a csípőmön, le a lábaimba és a talpamba. Olyan volt, mint amikor zsibbadás után elmúlik végre az a szurkáló érzés. Körbepillantottam, hogy merre meneküljek, és már neki is iramodtam a nagy térnek a túlsó oldal felé. - Hová szaladsz, kislány? - szólalt meg felettem, a második emeleten valaki. - Vagy hívjalak inkább Szilánkosnak? Ahogy felnéztem, egy középkorút láttam, ahogy könnyedén rátámaszkodik a vastag, golyóálló üvegfalra, és úgy bazsalyog le rám, mint valami nagy, kövér, kerek macska. Negyvenes éveiben járhatott, sportos volt és stílusos a minden mozdulatára színt váltó öltönyében. Finom csontozata, a tartása, jóképű vonásai mind Hydent idézték. Ő volt hát Brockman, Hyden apja. HUSZONHARMADIK FEJEZET Brockman úgy állt ott fenn, összefont karokkal, mint valami díszbe öltözött diktátor. Elindultam hát, a saját akaratomból a saját testemben a lépcső felé, de az aljában elébem állt egy őr. - Úgy látszik, téged aztán gyerekjáték irányítani – visszhangzott mindenütt Brockman hangja. - Hol van az apám?
- Hamarosan találkoztok - mosolygott. - Valójában már alig várom a nagy alkalmat, de mindenekelőtt csevegjünk kicsit. Rendkívüli leányzó vagy, Callie Woodland. És persze az egyetlen TFHD. Ó, bár több is lenne belőled! - De nincs. És én se maradok túl sokáig. - Nos, ebben sajnálatosan tévedsz - nézett túl rajtam. - És tudod, ki marad még velünk jó sokáig? Azzal hátrafordult, és láttam, hogy int valakinek, aki bent lehetett vele az irodájában. Erre két őr lépett az üvegfalhoz, közöttük egy harmadik személlyel. Michaellel. A kezeit hátrakötözték. Kirántotta magát a két őr fogásából, és az üvegfalhoz ugrott. - Ne bántsa! - kiáltottam Brockmannek. - Nem is lesz rá szükség, úgyis megteszed, amit akarunk. És intett megint az őröknek, akik elcibálták Michaelt, hogy megint csak Brockmant láthattam. - Mit akar tőlem? - Számos illusztris vendég tartózkodik a házamban a világ öt csücskéből. Azért is nagy öröm, hogy megérkeztél, mert így végre megkezdődhet a bemutató, amit majd az árverésünk követ. Zakatolni kezdett a szívem. - El akar bennünket adni, mintha rabszolgák lennénk? - Nem esik bántódásotok, ne aggódj! Vigyázni fognak a befektetésükre. - Hát az egész csak a pénzről szól? Még csak nem is elvekről? - Mindent a pénz mozgat, az elveket is. Ezt még nem tanultad meg? - vizsgálgatta elmerülten a körmeit. Gyűlöltem. Kegyetlenebb volt, mint amilyennek Hyden lefestette. Fájdalmas volt viszontlátni Hyden vonásait, a tartását, a gesztusait ezen az ocsmány szemét alakon, aki emberi lénynek hiszi magát. Miért van az, hogy a jó emberek, mint az anyám is, meghalnak, az ilyen szennyek meg túlélnek? - A fiam nyilvánvalóan beléd van bolondulva, és meg is értem. Benned minden egyben van: okos vagy, szemrevaló, bátor és a fejedben az egyetlen gyilkolni kész neurochip. Azzal elindult, lejött a lépcsőn az én szintemre. - Igen, tökéletes vagy, óriási izgalom lesz körülötted az árverésen. Már értesítettem is mindenkit, nagyban készülődnek. Egy őr lépett Brockmanhez, és súgott valamit a fülébe. - Csodás. Hozzátok be! Újabb őr kísérte be Hydent a csarnokba, Brockman elégedetten mérte végig. - Jól nézel ki, sokkal jobban, mint abban a buta maszkban és
álruhában. És most, hogy végre mind a ketten jelen vagytok, hadd tartsak egy kis bemutatót. És a füle mögé nyúlt, megnyomott egy gombot, és megint éreztem azt a fertelmes zsibbadást és bizsergést. És megint egy szó se jött ki a torkomon, az arcomat se irányíthattam, sehogy se tudathattam Hydennel, mi történik éppen. De kitalálta, mert az arca lassan elvörösödött. - Elég legyen! - kiáltott az apjára. - Hagyd őt békén! Éreztem, ahogy a testem Hyden felé fordul, a kezem felemelkedik, és hatalmas pofont kever le neki. Brockman szélesen elvigyorodott. - Egyszerűen imádom a Szilánkosokat irányítani - sóhajtott. És veled még fantasztikusabb, mert te tisztában vagy vele, mi történik éppen a testeddel, így az egész sokkal személyesebb, kétoldalúbb, intimebb. Egészen belebizsergek. Hyden dühödten meredt az apjára, majd váratlanul rávetette magát, a földre gyűrte, behúzott neki egyet, és a vállát a padlóra szorította. Brockmant váratlanul érte a támadás, nem volt ellenszere... és úgy látszott, Hyden a nagy dühtől nem érzi már az érintés okozta kínokat sem. Igazi gyógyír volt, hogy leteperhette az apját. Amikor Hyden megütötte Brockmant, megszűnt felettem a hatalma. - Hyden! - kiáltottam, mert közben két őr ugrott rá, és gyűrte maga alá. Brockman meg kirántotta az egyikük övéből a villámszórót, és a kék energianyalábot Hyden testére irányította. Hyden beleremegett és felsikoltott. - Hagyja abba! Brockman kikapcsolta a villámszórót, de eddigre tökéletes munkát végzett, nem is volt már rá szükség: Hyden a földön hevert mozdulatlanul, csak a kín rángatta a végtagjait. Aztán megmerevedett és elhallgatott. Letérdeltem mellé, és gondolkodás nélkül kigomboltam az ingét, a szívére csúsztattam a tenyeremet, hogy érezzem, dobog-e még. - Hyden - súgtam. Dobogott. Akkor kaptam észbe, hogy most még nagyobb galibát okoztam, és a kezemre meredtem, elhúzni is képtelen voltam már. Én se voltam jobb a villámszórónál. Hyden azonban kinyitotta a szemét, rám nézett, elmosolyodott. Vagyis nyilván nem érzett az érintésemtől fájdalmat. Biztosan lebénította a villámszóró.
Brockman mit se vett észre az egészből, mert utasításokat osztogatott a teremben összegyűlt embereknek. - Látják, milyen ostoba a fiam? Micsoda idióta döntéseket hoz? Ezért kell nekem egymagamban irányítanom a technológia eladását. Egy őr lépett Hydenhez, és ahogy elhúztam a mellkasáról a kezemet, elkapta a karját, és talpra rángatta. Felálltam én is vele. - Megölted Reece-t - ugrott volna ismét az apjának Hyden, ha az őr nem tartja féken. - És Helenát. - Aki egy szenátort akart eltenni láb alól - felelte erre Brockman, majd az őrhöz fordult. - A tizennégyes szobába zárd őket, ott várják ki a nagy előadást. A kis ablaktalan szoba falai acélból voltak, és az ajtó is vastag fémből készült, nehogy meglóghassunk. - Még csak meg se bilincseltek bennünket - morogtam. - Mert innen úgyse szökhetünk - sóhajtott Hyden. - Azért is nem választottak el egymástól bennünket? - Mi vagyunk a legértékesebbek, mi kerülünk a széfbe. Felnéztem a mennyezetbe süllyesztett, vibráló neoncsövekre. - Milyen ember az, akinek ilyen széfje van? - Olyan, akinek több az ellensége, mint a barátja. Hátunkat a falnak vetve ültünk az egyik sarokban. - Egyetlen Szilánkos sem látta itt az apámat. - Ne beszélj róluk, mert lehet, hogy... - suttogta Hyden. - Gondolod, hallgatózik? - Hacsak nem készülődik bőszen az árverésre - vonta meg a vállát. - Különben meg mit számít, mit beszélünk most már? Hamarosan elvisznek innen, talán a világ másik végébe, valami olyan helyre, ahol megértetni se tudjuk majd magunkat. - Nagy valószínűséggel nem is együtt visznek el bennünket. - Tényleg arra akartad használni a pénzt, hogy felszámold az intézeteket? - néztem bele az arcába. - Mindent elterveltem, mindent feltérképeztem, még azt is, hogyan alakítjuk az intézeteket iskolákká a legmodernebb felszereléssel, légképernyőkkel. - Bocs, hogy mindent felborítottam. - Nem, ne mondd ezt! Irtó sokat tanultam a chipedből, és Blake segítségével melletted lehettem, megakadályozhattam, hogy gyilkolj, de leginkább melletted lehettem. Veled. Felelősnek
éreztem magam érted. Mert egészen másképpen alakult volna az életed, ha nem indítom útjára az Elsőrendű Állomásokat. - Szóval... sajnáltál? - Nem. Beléd szerettem - nézett bele a szemembe. Ledermedtem. És megállt az idő. Már nem is éreztem a fémpadló hidegét magam alatt, mert a lelkem egészen máshol járt, és azon igyekezett, hogy mindezt feldolgozza, megértse. Még azt sem emészthettem meg, hogy Hyden volt az Öreg. Pedig annyi mindent megmagyarázott: hogy miért éreztem olyan közel hozzá magam. Hiszen amikor Blakeben volt, annyi közös élmény ért bennünket. Meglehetősen összemelegedtünk, egy hullámhosszra kerültünk. Melegség járt át, és láttam, hogy Hyden a válaszomra vár, de nem találtam a megfelelő szavakat. A csuklóján ott volt az égésnyom, a villámszórótól. Gyémánt alakú seb. Eszembe jutott, hogy korábban nem fájt neki az érintésem, tesztelnem kellett, hogy állandósult-e a változás. Az ujjammal a seb felé nyúltam, Hyden nem húzódott el tőlem. Megérintettem, óvatosan körbejártam a villámszóró fekete nyomát. - A villámszóró - motyogtam. A szemében fájdalom villant, de állta az érintésemet. - Jól vagy? - Nem könnyű - nyelt nagyot. - De megéri. - Az előbb... megvolt az áttörés - vettem el róla a kezemet. - Az áramütés csodákra képes. - Lehet. És Dawsonék se bántak épp finoman veled. - Az volt az igazi érzéketlenítési próba. Igen, a háttérben a sokkterápia lehetett, hogy végre megint szembekerült a fájdalma okozójával. De mit számított ez már? Felemeltem a kezemet, hátha eszébe jut az a pillanat, amikor Dawsonéknál az üvegen egymásra szorítottuk a tenyerünket. Csak akkor ott volt közöttünk az üveglap. Ő is felemelte a kezét, a tenyerünk a levegőben összetalálkozott, összeért. Hyden izmai megfeszültek, de nem húzta el, csak lehunyta a szemét, és amikor újból rám nézett, már oldódott pillantásában a feszültség. Ujjait az enyéimre fonta, magához húzott, és megcsókolt. Ő csókolt meg engem, most először a saját testében, nem Blake-ként és nem is Jeremyként. És soha ilyen jó még nem volt. Kár, hogy pont most nyitották ránk az ajtót.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Briona kezében Trax kulcslapja volt, intett. - Gyertek! - lehelte. - Ő Briona - magyaráztam Hydennek. - Igen, tudom, az Elsőrendűről ismerem - bólintott. Mentünk a lány után a folyosóra. Így, hogy kivette a csövet az orrából, sokkal jobban nézett ki. - A többiek hol vannak? - kérdeztem. - Bujkálnak. És vannak, akik kaját keresnek. - Senkit se kaptak el? - Passz. Nem tudok róla. De szétszóródtunk. - Nem tetszik ez nekem - suttogta Hyden. - Tudom, hol az apukád - nézett rám Briona. - Woodlandnek hívják, ugye? - Igen. Hol van? - Odavezetlek. Az egyikünk talált egy irodát, tele iratokkal. Erre. - És jól van? Láttad? - Arra nem volt időm. Mindenekelőtt el akartalak vezetni hozzá. Dobolt a szívem, végre megint találkozom apuval... Befordultunk egy sarkon, megálltunk az 511-es számú ajtó előtt. - Elvileg itt van - mondta Briona zavartan, és ahogy lenyomtam volna a kilincset, elkapta a kezemet. - Ez a szoba a színházterembe nyílik. - Felőlem nyílhat a klotyóba is, ha itt van apu - vágtam rá, és benyitottam. Ahogy beléptem, taps dübörgött fel. A kerek színpad másik végében Brockman állt, alig hatméternyire tőlem. - És íme az est csillaga, hölgyeim és uraim - hirdette a mikrofonba, majd szembefordult velem, háttal a közönségnek. Még mindig az ajtóban voltunk, Hyden közvetlen mögöttem. - Ez csapda! - kapta el a karomat, és rántott volna ki innen, csakhogy a hátunk mögött őrök futottak össze, és beszorítottak bennünket a színpadra. - Csak nem hiszitek, hogy nincs minden helyiség bekamerázva? - súgta az egyik őr a fülembe. Brionát is becipelték velünk együtt, látszott, hogy mélységesen bántja, hogy felhasználták. Talán ha hallgattam volna rá, amikor
az ajtóban figyelmeztetett... Talán elmenekülhettünk volna. Bár nyilván végig szemmel tartottak bennünket. Amfiteátrum jellegű színházterem volt, emelkedő széksorokkal, és alant a kerek színpaddal. Reflektorok irányultak ránk, nem láthattam jól a nézőteret, de nagyjából húszan ülhettek ott, frakkban és estélyi ruhákban vagy népviseletben, csupa szépkorú. Mintha valami bálra öltöztek volna ki, a nőkön gyémántok villództak, és a sok illúziószövet fényébe belevakultam. Az egyik őr félrehúzta Hydent, ki a reflektorfényből, egy másik engem vezetett Brockman közelébe, a színpad közepére. Balra tőlem kisebb, jobbra nagyobb asztal állt, ezen mindenféle színes tárgyak. - Ez itt Callie Woodland, hölgyeim és uraim, esténk kissé félénk sztárja. Az egyetlen TFHD, azaz Többfelhasználós Donor, ami annyit tesz, hogy egyszerre többen is lehetnek a testében. És beszélgethetnek egymással, mintha csak tandemen bicikliznének - nevetett nagyot. Legszívesebben belemásztam volna a képébe, ahogy korábban Hyden, de mire jutottam volna azzal? Okosnak kellett maradnom, a túlélésért és az apámért. - És ez még mind semmi! Az összes többi donor gyilkolásmentes programra van kifejlesztve. Ő az egyetlen kivétel. Ha bérlő tartózkodik a testben, akár fegyverként is használhatja. Mindehhez megvan a tökéletes izomzata: kitűnő céllövő, bármilyen fegyverrel elbánik, kiiktat minden ellenfelet, terroristát, versenytársat. Csak képzeljék el, hölgyeim és uraim. Egy egész csapatot kialakíthatnak a testében, egyszerre lehet benne egy kém, egy hacker és egy bombaszakértő is. És amikor bejutnak, teszem azt, a terrorista vagy az üzleti titkot ellopó alkalmazott búvóhelyére, önök személyesen élvezhetik a szemein keresztül, ahogy végez vele. Létezhet ennél fantasztikusabb élmény? A soknemzetiségű szépkorú közönség felkacagott és kitört a tapsvihar. Jobbra néztem, Hydent kereste a szemem. Csak a fejét rázta, hogy ne mondjak, és ne is tegyek semmit. - Lássuk hát a valóságban is, mit tud - jelentette be nagy garral Brockman. Azzal félrefordult, és most láttam, hogy a füle mögött apró fejszerelék fut, majdnem olyan színű, mint a haja, ezért nem is látszott a távolból. A tarkóján kisebb lemezben végződött. Ez lehet a távirányító, vezeték nélküli verzióban.
- Kérek egy önként jelentkezőt! Ki szeretné a maga bőrén megpróbálni? Testre simuló estélyit viselő szépkorú hölgyet segített fel az egyik őr a pódiumra, és a kisebbik asztal mögé kísérte, amin csak egy pakli fehér hátú kártya hevert. - Megtehetném, hogy úgy mozgatom, mint egy bábut, de akkor önök azt hihetnék, hogy egyszerűen megteszi, amit parancsolunk neki, de van választása. Azt is látniuk kell, hogy teljes irányítást gyakorolok a teste felett, ezért a kedves hölgy fogja kiválasztani azokat a tárgyakat, amiket Callie-nek fel kell vennie az asztalról. Készen áll? Brockman egy hosszú pillanatig a semmibe bámult, majd rám szakadt megint a szokásos nehézkedésérzés, amiről már tudtam, hogy az önkontrollom elvesztését jelenti. Brockman ismét belém telepedett. Ocsmány egy érzés volt, mintha erőszakot tenne rajtam, ahogy kényszerített, hogy fordítsak hátat a nőnek meg a kis asztalkának, hogy ne lássam, milyen kártyalapokat választ ki. - Most pedig arra kérem, legyen olyan kedves, hogy kiválaszt egy kártyalapot, és megmutatja a közönségnek - zengte Brockman hangja. - Csodás választás, köszönöm. A karom a levegőbe emelkedett, a tárgyak fölött lebegett egy pillanatig. Volt vagy kéttucatnyi mindenféle holmi előttem. És akkor egy rusnya, rózsaszín mackóért nyúlt a kezem, és a magasba emelte. A közönségből álmélkodó hangok jöttek, csupa ó meg á, aztán nagy taps. Jó néhány másik holmival eljátszottuk még ugyanezt, utána Brockman visszaküldte a nőt a helyére. - Nos, ki szeretné mozgásra bírni? - kérdezte. A közönség felének a magasba reppent a keze, de egy vénséges vén szépkorú emelkedett fel közülük ragyogó zöld, hosszú kaftánban, és billegett fel a színpadra. Brockman a sajátjához hasonlatos, alig látható fejszereléket illesztett a koponyájára. - Ezt kell csupán felvennie, és már viheti is, a magáé – nevetgélt Brockman. - Ne feledje, mit mondtam korábban, koncentráljon! Nyilván tartott egy kurta ismertetést, mielőtt mi betoppanhattunk, mert mindenki bólogatott, az öreg is. Egy pillanatig éreztem, ahogy visszatérhetek a saját testembe, mert Brockman eleresztett, de csak igen röpke pillanatig, már jött is a nyomában a zöld kaftános vénség. Birtokba vette a testemet. De ami igazán furcsa volt, hogy éreztem a különbséget. Szavakba önteni nem
tudtam volna, hogy mi más, de más volt, éreztem, hogy valaki más bújt belém. A közönség felé fordított, és integetett velem. - Remek - ujjongott Brockman -, egyből ráérzett. Ugye, milyen könnyen megy? Utána végig kellett vonulnom a színpad teljes szélességében, mintha kifutón járnék, riszálta a faromat, akár egy manöken, a színpad végében szélesen elmosolyodtam, és kecsesen megpördültem, és ugyanolyan eltúlzott csípőriszálással visszamentem elé. Akkor megállított, háttal a népnek, és a vén görény megrázatta velem a seggemet. A közönség szélesen hahotázott. Hú, de nagy móka volt! Szembefordított a közönséggel megint, és kinyitotta a számat. Nehogy beszéltetni akarjon... de igen: - Csinibaba vagyok - hallottam a saját hangomat, de nem ugyanazon a hangszínen, amin normálisan beszélek, s mégis felismerhetően az én hangom volt, semmiképpen sem az övé. - Kitűnő! - tapsolt Brockman. — Látják, milyen gyorsan bele lehet ebbe tanulni? Most aztán minden pasas keze a levegőbe lőtt, kiabálni kezdtek, páran ismeretlen nyelven karattyoltak. Végül egy frakkos követte a zöld kaftánost. Ahogy az levette a fejéről a szerkót, éreztem, hogy visszatér megint az erőm a tagjaimba, de a sok ide-odaugrálás kezdett fárasztani, kavargott kicsit a világ, szédelegtem. Hydenre pillantottam, az arca vörös volt a dühtől, egy őr a két karját lefogva tartotta vissza. Az új önkéntes próbálkozó barna bőrű, rövid, fehér hajú fazon volt, az ujján almányi gyémántgyűrűvel. Brockman ráadta a fejrevalót, és a tag összpontosított. De nem történt semmi, olyan hosszasan, hogy a közönség már fészkelődni kezdett. Valaki köhögött. És akkor a kezem a blúzom kivágásához emelkedett. Ujjaim a gombra siklottak. Nem, ugye nem az jön... De az jött. Kigomboltam a felső gombot, lehunytam a szememet, a fejemet hátravetettem, a seggemet úgy tekergettem, mint valami olcsó ribanc, aki fülledten vonaglik valami bárban. Gyorsan végeztem minden gombbal, már kilátszott a fehérneműm. Hálát adtam magamnak, hogy vettem fel trikót, így igazából sokat nem láttak belőlem. Most még.
Éreztem, hogy mindenki visszatartja a lélegzetét, én is. Levetette velem az ingemet, és kihajítottam a nézők közé. Egy afrikai hacukás vénség kapta el, és lobogtatta meg diadalmasan a feje fölött. Izgatni kezdtem a közönséget, szexin húzogattam ide-oda a trikómat, majd felemeltette velem, hogy kivillant a melltartóm. Kibújtatott belőle, azt is megpörgette a fejem felett, és kihajította a kezemmel megint, egy másik trotty nagy boldogságára. Aztán maga felé fordított, és lassan, akár egy macska, elindultam felé. Most meg mit akar? Minden egyes lépéssel ocsmányabbnál ocsmányabb lehetőségek villantak az agyamba. - Fejezzék be! - üvöltötte Hyden. És felé tudtam fordítani a fejemet, az irányítóm koncentrációja lazult, már nem uralt annyira. Hydent már két őr fogta le. - Elég lesz - szólalt meg Brockman. - Most egy még látványosabb bemutató következik, ami feltárja önök előtt a technológia minden létező felhasználási lehetőségét. Soha ilyen látványban nem volt még részük, ezt garantálhatom, ahogy azt is, hogy nem is lesz sehol másutt. Az egyik őr a kezembe nyomta az ingemet, én meg sietve magamra kaptam, miközben dühödten méregettem a gyémántgyűrüs alakot. - Perverz állat - sziszegtem neki. - Kezdjük hát! - hirdette a mikrofonba Brockman. A színpad jobb oldalán kitárult egy ajtó, és egy férfit hoztak be hatalmas deszkára szíjazva: a bokáit és a karjait tartották a szíjak, akárcsak egy veszedelmes cirkuszi mutatványban. A férfinak sötét haja és szakálla volt. Középkorú volt. És ahogy egyre közelebb hozták, már láttam, ki is az. Megismertem. Egy éve nem láttam, és azt hittem, nem is láthatom soha többé, mert azt mondták, hogy meghalt. Ezernyi közös emlék fűzött össze bennünket, a saját titkos emlékeink és nyelvünk. Apu! Odarohantam hozzá. - Apu! - Callie - nyögte apu gyengén. A tekintete rémesebb volt, mint azon a videón, és sokkal vékonyabb lett azóta. - Ha esetleg nem mindenki hallotta a romantikus fordulat hangjait, hadd tájékoztassam a közönség soraiban ülőket, hogy a deszkára szíjazott férfi nem más, mint Callie apja - mondta be Brockman a mikrofonba.
- Mit tett vele? - perdültem meg, és szegeztem neki dühödten a kérdést. - Sokkal inkább az itt a kérdés, hogy te mit teszel vele - felelte gonosz vigyorral a képén. Forogni kezdett velem a világ, kezdtem sejteni, mi következik. A testem átkerült Brockman irányítása alá, aki eltávolított az apámtól, vagy háromméternyire. Egy őr tálcán pisztolyt hozott. - Hölgyeim és uraim, ez a lány most itt az önök szeme láttára le fogja lőni a saját apját, hogy ezzel is illusztráljuk, milyen végletesen tökéletes ez a technológia. Mert ha ezt megteszi, akkor az a személy, aki az árverés végére a csomag boldog tulajdonosának tudhatja magát, biztos lehet benne, hogy a lány bárkit meggyilkol az ő kénye-kedve szerint. Lázas izzadság verte le a testem. Az nem lehet, hogy tényleg ezt akarja. Hiszen szüksége van apám szakértelmére. Nem, nem, képtelenség, nem akarhatja. Nem és nem. Ahogy a közönség nagy várakozások közepette forrongott, egy szépkorú nő felállt, és elhagyta a termet. De csak egy. Brockman lekapcsolta a mikrofont, hozzám hajolt. - Csak a kutatásaira volt szükségünk. És kösz, hogy elhoztad a z-drive- ot. Már megkezdtük a kód feltörését, alig néhány óra, és apád minden tudománya a birtokunkban van. Megtalálták Hyden kocsiját! A kezükben, ami az apámat eddig életben tartotta. És saját magam adtam át neki! - Nagyon figyeljenek - kapcsolta vissza a mikrofonját Brockman. A kezem a pisztolyért nyúlt. Apu engem nézett. Mennyi mindent el akartam mesélni neki! Hogyan neveltem Tylert, hogy próbáltam megtenni mindent, amit tőle tanultam, hogy az öcsémnek szebb élete legyen. Hogyan törekedtem a legjobbra, és fordult minden pokolira. Másra se vágytam, mint hogy hozzábújjak, és vigasztaljon, hogy nincsen semmi baj, minden rendben lesz. És akkor megtörtént a lehetséges legrosszabb dolog: a karom bizseregni kezdett, és emelkedett, emelkedett, míg a pisztoly egyenesen apu fejére célzott. Egy éve nem látott már, és talán azt hitte, hogy soha többé nem találkozunk. És egyszeriben itt állok előtte, és pisztolyt fogok rá. Ez az utolsó, amit a világból lát. Benned vagyok, én irányítalak. Csodás érzés. Brockman hangja visszhangzott a fejemben, és legszívesebben
kimenekültem volna a saját testemből. Próbáltam visszanyerni az uralmamat, az ő akarata ellenében mozdítani a karjaimat és lábaimat, hogy elhajítsam a pisztolyt, hogy ne tegyem meg ezt a pokoli gonoszságot. De egyedül csak a könnyeim voltak a sajátom, amik az arcomat mosták. Ne kelljen lelőnöm a saját apámat, könyörgök! Ez lesz a tökéletes próba. Hallottam megint Brockman hangját. És milyen különös fintora a sorsnak, hogy éppen ő tanított meg ilyen pontosan lőni. - Nincs semmi baj, Callie, nem te tehetsz róla - hallottam apu hangját. Szomorú szeme gyöngéden és szeretettel pihent rajtam. - Bármi történjen is, szeretlek, és tudom, hogy ez nem te vagy. És nem a te hibád. - Harcolj ellene, Callie! - kiabálta mögülünk Hyden. Ebben az egész borzalomban teljesen kiment a fejemből. Igen, meg kell próbálnom. Próbáltam felidézni, hogy tanította Hyden apu módszerét. Képzeljek el egy zsinórt a fénnyel... milyen színű is a fény? Kék. Kék fény fut belém Brockmanből. És belőlem indulhat felé az arany... arany fénnyé kell változtatnom a kéket. Még én irányítok, Callie. Harsogott Brockman hangja a fejemben. Szegény apu mereven állt előttem, és a rémes fenyegetés, a kezemben a pisztoly ott lebegett a levegőben. Összpontosítottam, elképzeltem azt a zsineget a kék fénnyel, ami lassan arannyá változik, és kilököm vele Brockmant. Elképzeltem, ahogy ott pöffeszkedik gőgösen, majd láttam magam, ahogy eltaszítom, minden erőmet beleadva, a két előre nyújtott karommal ellököm magamtól, amilyen messzire csak lehet. Remegni kezdett a kezem a pisztollyal. Soha még ilyen nehéz dolgom nem volt az életben. Totálisan összpontosítanom kellett, mert ha csak egy milliméternyit is gyengültem, a remegés megszűnt, újra célra tartottam. Mindent félre kellett löknöm a tudatomban, a pisztolyt, apámat, mindent el kellett most felejtenem, csakis a zsinórra gondolhattam. És csináltam, kitartottam, pedig olyan volt, mintha egy örökkévalóságig nem vennék levegőt, csak tartanám és tartanám a lélegzetemet, hosszabban, mint ahogy egyáltalán lehetséges, és a kezem egyre hevesebben remegett. Callie... Már kétségbeesetten csengett Brockman hangja. És ez erőt adott.
Elképzeltem, hogy olyan nagyot taszítok rajta, hogy hanyatt vágódik, és az eséstől egészen apróra, miniatűrre megy össze. Visszanyertem a kezem felett az uralmamat, és a földre hajítottam a pisztolyt. A közönség egy emberként kiáltott fel, Brockman arca eltorzult. Legszívesebben apuhoz rohantam volna, és átölelem, de koncentrálnom kellett, egyelőre nem lazíthattam, mert Brockman még bennem volt, pontosabban élt a kapcsolat, és már csak a visszájára kellett fordítanom, hogy én legyek mindkettőnk testében. Hogy én irányítsak. Éreztem, ahogy elindulok belé. Hideg volt, mintha jég ömlene az ereimbe, de ott voltam, benne a testében. Kényszerítettem, hogy a pisztolyhoz menjen, pedig éreztem az ellenállást. Nincs értelme az ellenállásnak, duruzsoltam az agyába. Ezt nem teheted, képtelenség. - Csak figyeljen erősen - vágtam rá hangosan. Kényszerítettem, hogy lehajoljon, és felvegye a pisztolyt. Próbálkozott még, de vesztes csata volt. Az ő szempontjából! - Na, milyen érzés? - érdeklődtem. Megperdítettem, hogy a saját őreire fogja a fegyvert, majd szóra nyitottam a száját: - Tegyétek le a fegyvert! - mondtam a szájával. Az őrök döbbenten néztek egymásra, totálisan összezavarodtak. - Most rögtön! - utasította őket Brockman. - És a bilincseket is elhajítani! Végre engedelmeskedtek, óvatosan maguk elé pakolták a földre a fegyvereiket és a bilincseket. - Kezeket a levegőbe! - jött Brockman következő parancsa. Már a közönség is zajongott, ment a sutyorgás, sokan nem értették, hogy akkor most ez is a műsor része-e. - Ez is az attrakcióhoz tartozik - kacagott a gyémántgyűrűs perverz állat. Néhányan vele nevettek, bár elég idegesen. Brockmannel a perverzre fogtam a pisztollyal. Na, onnantól fogva már nem nevetett. - Vége a műsornak - mondattam vele. Magasra céloztattam a pisztollyal, a hátsó sorokra odafenn, ahol nem ült senki, mert a vendégeket mind az első karéjba ültették. Elsütötte a fegyvert háromszor-négyszer. A szépkorú vendégsereg erre pánikba esett, mindenki felpat-
tant, és egymás ruháját és lábát taposva menekült kifelé a teremből. Irányítottam Brockmant, hogy az őröket se tévessze szem elől, de azok is a nyakukba kapták a lábukat, próbáltak nem a tömeg útjába kerülni. Néhányat a fejük fölé lőttem, és a maradék is kimenekült a vendégek nyomában. Már csak apu és Hyden maradt idebenn velünk, de egyelőre nem törődhettem velük, Brockman fejében voltam, mindent az ő szemein keresztül láttam. Odamentem a testével az őrök holmijához, felvetettem vele egy bilincset, és a saját bokájára csattintottam, majd fogtam egy másikat, azt meg a csuklójára. Kész is voltunk. Ideje volt végre kiszabadulnom ebből a hideglelős testből. Hagytam a francba, és gyorsan visszajutottam a sajátomba, végre a saját szemeimmel nézhettem körbe. Brockman torka szakadtából üvölteni kezdett. Nem érdekelt, apuhoz rohantam. - Apu! - Callie angyalom! A nyakába borultam, és csak csókoltam, öleltem, közben Hyden kiszabadította a karjait és lábait, hogy végre megállhatott a saját csukladozó lábain, és úgy ölelkezhettünk össze. - Callie, kicsikém - vonta a mellkasára a fejemet. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Vagy háromtucatnyi marsall szállta meg az épületet valamivel később, és letartóztatta az őröket, Brockman embereit és azokat a milliárdosokat, akiknek nem volt annyi sütnivalója, hogy idejében kereket oldjanak a magánhelikopterükön. Elkobozták a légképernyőket, és a több mint száz Szilánkost mind sorjában elhelyezték a nagy színházteremben, és felvették a jegyzőkönyveket. Mindenki ott volt, akit csak tőlünk elhurcoltak, legnagyobb örömömre senkinek nem esett bántódása. Láttam a sorok közt Savannah-t, Averyt, Lilyt, Jeremyt. És ami még ennél is menőbb volt, ott ült Kevin is, Lauren rég eltűnt unokája. A gyámom kiugrik majd a bőréből örömében, az fix. Apuval a tágas csarnokban telepedtünk le a lépcső tövében, épp az alatt az üvegfal alatt, ahol Brockmant először megláttam. Az egyik marsall behozott még egy Szilánkost. Michaelt. Neki se volt baja. Gyorsan odarohantam hozzá, megöleltem. - Veled mi történt? - kérdeztem. - Először elkaptak az őrök, de utána sikerült lelécelnem, és
beálltam a többi kamasz közé. Leültünk apu mellé. Átkarolta a vállamat, még a karja is csontos volt. Legalább tizenöt kilót fogyott, és a szemét megtörte az egyéves rabság. De legalább élt. És képtelen voltam levakarni a képemről a mosolyt, amikor csak ránéztem. A terem túlsó végéből, ahol a nyomozást vezető tisztek is csoportosultak, Hyden érkezett. De a nyomában nagyon is ismerős, fekete ruhás alakok jöttek. Szépkorúak. Dawson és az emberei. Dermedten néztem Michaelre, és egyszerre pattantunk fel, hogy a nyomozást irányító marsallhoz menjünk. - Az a férfi - intettem Dawsonra -, elrabolt bennünket, és fogva tartott. Dawson azonban nem fogta menekülőre, hanem csak jött. Hátrálni kezdtem, rémülten néztem a hatalmas leopárdtetkót a nyakán, ahogy a mozdulataival húzódó bőr vicsorogtatta a pofáját. Előkapott egy jelvényt, amit nem láttam rendesen, csak a szivárványos villanást, ami kísérte. - Matt Dawson vagyok, Callie, az Átviteli Kutatási Csoport vezetője. - Kizárt, hogy maga a kormánynak dolgozzon - tiltakoztam. Hyden is mellénk lépett. - Titkos műveleteken dolgozunk, hivatalosan nem is létezünk - suttogott cinkosan Dawson. Még kacsintott is. - Kénytelenségből szegjük meg néha a szabályokat. Bevillant a sok borzalom emléke, amit el kellett szenvednünk a kezeik közt. És Emma. - És Emma? - Szerencsétlen veszteség. - Szépkorúak, hát szép - dörmögtem az orrom alatt. Leginkább csak Michael és Hyden hallhatta, azt hiszem. - Rohadtul viselkedtek velünk - ingattam a fejemet értetlenkedve. Hogy lehet, hogy egy ilyen ember a jó ügyért harcol? És így? - Ti nem vagytok a testület tagja, se katonák. Nem avathattunk be benneteket a nyomozásba. Nem tudhattuk, bízhatunk-e bennetek. - És az a rengeteg teszt? - kérdezte Michael. - Fel kellett mérnünk, van-e nemzetbiztonsági kockázat. - Vagyis akkor maguk is úgy intézték, hogy mi idejöjjünk? kezdett a fejemben végre összeállni a kép. - Csak úgy nem szállhattuk meg az épületet - bólintott Dawson. - Mert akkor Brockman mindent megsemmisít, a kamaszokat, a kutatási eredményeket, megöli az apádat.
- És oda a technológia - jegyezte meg Hyden epésen. - Nem ártott tetten érni, amint árulást követ el. Ráadásul így sok veszélyes bűnözőt is elcsíphettünk, akiknek mind a technológiára fájt a foguk. Az időzítés kulcsfontosságú volt. - Csalinak használt bennünket - bólintott Michael. - És magasról tett rá, hogy túléljük-e - toldottam meg keserűen. - De túléltétek, mind a hárman. És mindent megoldottatok vigyorgott Dawson. - Éppen ezért szeretnénk, ha ti lennétek a speciális akadémiánk három alapító tagja. Aki ott végez, csatlakozik a csoportunkhoz. A srácokra pillantottam, szerintem mindhármunknak ugyanaz járt a fejében: ki a fene akarna egy olyan csoporthoz csatlakozni, amit Dawson vezet? Egy nő lépett Dawson mellé: az a szépkorú, aki lenyomta a műsort, hogy megesett rajtunk a szíve, és kijuttat bennünket a laborból. - Nem csoda, hogy sikerült elmenekülnünk - mormoltam. A nő átkarolta Dawson derekát, akinek széles mosoly ült ki az arcára. - Hadd mutassam be a feleségemet. Három nappal később a 37-es Intézet nagykapuja előtt álltam. Egy férfi szépkorú őr elhúzta előttem a detektort, egy durva kezű nő megmotozott. - Tiszta - jelentette. A pasi megnyomott egy gombot, és a kapu csikorogva kinyílt, én meg lehunytam a szememet, mert nem tudtam nem Sara halálára gondolni. A napra, amikor az ő áldozata árán szabadulhattam innen. Őrökkel a két oldalamon vonultam az igazgatói épülethez, végig a sötét folyosón, a cipők sarka visszhangosan kopogott a kihalt terekben, az orromat csavarta az áporodott, dohos szag. Amikor az igazgatói irodához értünk, az ajtó kinyílt előttünk, mielőtt még kopoghattunk volna. Beatty állt előttünk. Lent a kapunál hallottam a hangját a belső telefonrendszerből, ő adott engedélyt a beléptetésemre, nem ült meglepetés az arcán. Drága kosztümöt viselt, ami sehogy se állt idomtalan testén. Gyanús, hogy ezt a testet egyenruhákhoz alkotta meg a sors. - Milyen kellemes meglepetés, Callie! Az őrök jöttek volna be velem együtt a szobájába, de Beatty
felemelte a kezét, megállította őket. - Remekül megleszünk kettecskén - mondta mehetnek is! De a két őrnek nem akaródzott távozni, erélyesebben folytatta hát: - Alaposan átkutatták? Megmotozták? - Természetesen, asszonyom - felelte a nő. - Akkor megoldom - ragadta meg a csuklómat. - Megoldottam mindig is. És a döbbent képükbe vágta az ajtót. Kitéptem a csuklómat a markából, és dörzsölgettem a bőrömet. Ne feledd, Callie, hogy van saját villámszóróm! - lapogatta meg dudorodó zsebét. - Hogy felejteném - mormoltam. Sara járt az eszemben. Beatty pont olyan gonoszul és ocsmányan festett, mint korábban is, de valami megváltozott, már nem volt annyira csúf. - Megvan, levetette a szemölcseit - esett le. Elkerekedett a szeme. - De legalább van mire költenie az igazgatói fizetését. - A modorod nem javult, azt látom. Megkerülte az íróasztalát, amin katonás rend uralkodott, a légképernyőn, a hegyes papírvágó késen, két kristálypoháron és egy borostyánszínű folyadékkal teli üvegcsén kívül semmi más. Mind a két poharat negyedéig töltötte a löttyel. - Koccintsunk a látogatásod örömére - nyújtotta nekem az egyiket. Nem vettem el. - Csak egy kortyocskát. - Mi ez? - Kétszáz éves skót whiskey. Jobb, mint a juharszirup. - Kiskorú vagyok, nem ihatok. Elvigyorodott, és az asztalra tette a poharat. - Ahogy tetszik. Majd jólesően belekortyolt a sajátjába, ízlelgette, élvezte. - No, és mesélj, mit keresel itt, Callie, így egymagadban?! Azt hittem, ennél több eszed van. Változást hozott az élet? Besokallt a gyám? Visszadobott? Naná, hogy még nem hallott Brockmanről. - Híreket hoztam. Tudta, hogy az Öreg valójában csak egy kamasz fiú? A pupillája kitágult. Hát ezt se tudta. - És akkor? Nagyon igyekezett leplezni a meglepettségét. - Magát csak arra használta, hogy a kamaszokat kiszabadítsa ebből a pokolból. Hogy élhessék az életüket.
- Mit érdekel? - vonta meg a vállát, és lerakta a poharát. - A lényeg, hogy jól megfizetett. - Olyan sokat nem adhatott. Hiszen csak egy kamasz. - Tízezer dolcsit. Gyerekenként. Kevésnek nem nevezném. - És eladta őket, hogy a szépkorúak használhassák a testüket, hogy talán örökre megfosszák őket a saját énjüktől. A keze a villámszórójára kúszott. - Megölni nem tud vele, legföljebb fájdalmat okozni. Én nem Sara vagyok. - Sara beteg volt. Az csak egy szerencsétlen véletlen. - És maga pontosan tudta, hogy beteg. Hogy gyenge a szíve. Mégis hagyta, hogy az őrök megvillámszórózzák. - Mert az én intézetemből nem szökik meg senki - húzta össze a szemét. - Sem Sara, sem te. Az arcomba löttyintette a whiskeyt, tiszta ragacs lett az arcom meg a ruhám. Ahogy a szememből töröltem ki, láttam, hogy felvesz valamit az asztalról. A papírvágó kést. És megragadja, mintha csak egy tőr lenne. Hátrálni kezdtem, ő vigyorogva követett. Erre nem készültem fel, nem volt nálam fegyver. Felgyorsult a szívem, ahogy a magasba emelte a kést. Lesújtott, de nem rám, hanem a saját bal karjára, megszúrta magát, és felsikoltott, hogy égnek meredt a hátamon a szőr. - Ne! Ne bánts, kérlek! - üvöltötte. Vér patakzott a karjából, és a markomba nyomta a kést, én meg a padlóra hajítottam. Kitárult az ajtó, és vártam, hogy lefogjanak az őrei, de persze Dawson volt és két marsall. - Megszúrt - mutatta vérző karját Beatty. - Tartóztassák le! - intett Dawson a két marsallnak. - Tiszta szerencse, hogy az őrök kihívták magukat – mosolygott rám sunyin Beatty, ahogy a két marsall felénk indult, majd a szőnyegen heverő papírvágóra mutatott. - Azzal támadt rám. Dawson a késre pillantott, majd megcsóválta a fejét. - Nehezen hiszem. - Pedig úgy volt. Veszélyes ez a lány - hajtogatta Beatty. - Az már igaz - mosolygott Dawson. - De magát nem bántotta. - Feladhatja, Beatty - ingattam a fejemet. - A saját szemeimmel látott és hallott mindent. Beattynek szó szerint leesett az álla, úgy bámult egyikünkről a másikra. - Benned... benned volt? - hebegte, és csak állt, mint aki egy-
szeriben kővé vált, akárcsak a buta trollok, akiket barlangon kívül ért a virradat. Dawson intett a marsalloknak, az egyik egy zsebkendőt szorított Beatty karjára, hogy elállítsa a vérzést. - Szép munka - bólintott nekem Dawson. - Én csak az alku rám eső részét teljesítettem. - Miféle alku? - hördült fel Beatty. - Csak a szokásos. Én megteszem, amit ő akar, és cserébe megkapom magát - magyaráztam bele a képébe. És most én intettem a marsalloknak, hogy bilincseljék hátra a kezét. - Nem, ezt nem teheted! Itt én vagyok az igazgató! És olyan kapcsolataim vannak... - rángatózott az a ronda arca. - Csak voltak - közölte könnyedén Dawson. Ahogy elvezették, ügyeltem, hogy Beatty utolsó emléke egy nagyon széles vigyor legyen rólam. HUSZONHATODIK FEJEZET Egy héttel később a sivatagban álltam egy titkos épület előtt, és felnéztem a sötétszürke tömbre. A bejárat felett hatalmas logó csücsült. Ez volt Dawson Átviteli Kutatási Központja. Apu állt mellettem, a vállamat karolta, a háttérben Michael játszott Tylerrel. Dawson alkuja járt az eszemben, ahogy győzködött. - Ellenségeink kívül-belül gyülekeznek. Meg kell állítanunk őket. - Azt akarja, hogy kémnek álljak? - Nem csak a hazád a tét. Azok a vevők, akiknek sikerült elmenekülni, vadászni fognak rád és Tylerre, és mindenkire, akinek chip van a fejében. És az apádra, a szakértelme miatt. Az egész családod érdeke, hogy együttműködj velem. Minden vágyam a csendes, hétköznapi élet lett volna a tesómmal és apuval, de a chippel a fejemben kénytelen voltam belátni, hogy a sorsom másra kárhoztatott. Brockman börtönben ült, és nem volt hajlandó együttműködni. Még ha tudta is, hogyan lehetne kivenni a chipet, nem árulta el. És nem élhettem örökös rettegésben, folyton a hátam mögé pillantgatva, mintha én loptam volna a saját testemet, és bármikor visszavehetnék. Csatlakozom hát a többiekhez, akikkel nekimegyünk a háromhavi kemény kurzusnak, és a végén a vizsgának, amin persze csakis a legjobbak mehetnek át. Sok ismerős Szilánkos
lesz a csoportban, de engem csak egy érdekel, csak amiatt az egy miatt jöttem. Amióta az apját letartóztatták, nem is hallottam Hyden felől. Nem veszi fel a telefont. De persze nehezen hiszem, hogy a Dawson laborjában történtek után beszállna a kiképzésbe. A parkolóban ott állt a kocsi, ami kihozott ide bennünket, és csak érkeztek sorra a többiek, bennük Szilánkosok egyre-másra. Ahogy felbukkant Savannah, az orvosilag is képzett fekete öves karatés, Lily, az akrobata, Jeremy, a harcos, Briona, Lee és Raj, Michael is csatlakozott hozzánk. Üdvözöltük egymást, és ők besiettek a központba. A kocsik egymás után húztak el. - Lehet, hogy korábban jött - biztatott Michael. - Mindig utolsónak érkezik - nyeltem nagyot. - Szerintem nem is jön. - Ideje elköszönni, Callie angyalom - szorította meg apu a vállamat. Szorosan magamhoz öleltem, és utána Tylert is. - Nyomás, gondoskodj a biztonságunkról! - mondta. - Te meg legyél jó! - adtam neki nagy puszit. Beültek a kocsiba, és már vitték is őket vissza a városba. Tyler integetett, amíg csak össze nem folyt már a láthatárral a kocsi. Akkor Michaellel az épület felé vettük az irányt. És már a kapunál jártunk, amikor motorzúgás hallatszott a hátunk mögül. Egyszerre fordultunk meg, és láttuk meg a hatalmas porfelhőt, ahogy a sivatagon át közeledik. Egy utolsó járat. Megálltunk, vártunk. Belehunyorogtam a napba, de még így se láttam, ki ül a kocsiban. Egészen addig, míg az ajtó ki nem nyílt, és ki nem szállt... Hyden. Szapora léptekkel közeledett, halványan rám mosolygott. A szemében láttam a nehéz döntés nagy szomorúságát és fájdalmát, hogy kénytelen ebbe belemenni. Csatlakozni a központhoz. - Nem semmi - nézett fel a hatalmas épületre. Amikor legutóbb bizakodva léptem be egy hasonló épületbe, nem sok jó sült ki belőle. Most mégis reménykedve méregettem ezt az új központot, és hittem, hogy végre együtt dolgozhatunk mind, kamaszok és szépkorúak, Szilánkosok és tudósok. Elvégre a kamaszokból előbb- utóbb középkorú lesz, aztán szépkorú, és az utánunk jövő generációknak már nem kell minden pillanatban szembesülniük azzal a szakadékkal, ami a mostani szépko-
rúak és kamaszok között tátong. Talán velük eljön majd az a kor, amikor már nem számít, ki fiatal és ki öreg, gazdag vagy szegény, szép vagy csúnya. Mély levegőt vettem. Mennyire más volt ez a nap, mint az, amelyiken ugyanígy megálltam az Elsőrendű Állomások előtt. Mert ezúttal nem kell egyedül bemennem, ezúttal két olyan srác tart velem, akik meghalni is készek lennének értem. Ahogy én is őértük. - Készen álltok? - kérdezte Michael. - Én már úgy születtem - biccentett Hyden. - Menjünk! - csatlakoztam. Megfogtam Michael kezét, és nyúltam Hydenéért. Csak egy pillanatig hezitált, megmarkolta a kezem. A szemében röpke villanás jelezte a fájdalmat, de hamar összeszedte magát, és biztatón rám mosolygott. Kéz a kézben gyalogoltunk a jövőnk elébe, hogy saját kezünkkel alakítsuk a sorsunk.
