Sam bácsikámnak ajánlom, a legkedvesebb embernek, akit valaha ismertem. Örökké hiányozni fog nekem

Sam bácsikámnak ajánlom, a legkedvesebb embernek, akit valaha ismertem. Örökké hiányozni fog nekem.

ELŐHANG

Herceg és hős Édesanyja közvetlenül mögötte állt, és olyan hangosan beszélt, hogy Lizzie sajnos minden szavát jól értette. Beletemetkezett a könyvébe, és eltökélten a regényre igyekezett figyelni, de nem járt sikerrel, mert érezte, hogy figyelik. Arcát pír öntötte el. - Igen, Lizzie másnak tűnik, mint a többi lány, de csupán azért, mert félénk és szégyenlős. Természetesen nem szándékosan különcködik. Egyébként is még csak tízéves. Biztos vagyok benne, hogy idővel ugyanolyan elragadó teremtés lesz, mint az én Annám. Ő valódi szépség, nemde? Georgina May, a legidősebb lányom pedig rendkívül okos. Mindenben számíthatok rá. Roppant figyelmes és kötelességtudó - jelentette ki a mama. - Elképzelni sem tudom, Lydia, hogy boldogul három lánnyal, akik ráadásul még korban is nagyon közel vannak egymáshoz - jegyezte meg a hölgy, aki a mamával beszélgetett. A lelkész húga volt, és Corkból érkezett rövid látogatásra. - Mindenesetre szerencsésnek mondhatja magát, kedvesem. Anna valóban gyönyörű, és kétségtelenül jó partit fog csinálni, ha majd eladósorba kerül. Miatta nem kell aggódnia. Georgina May esélyei sem rosszak, ha engem kérdez. Úgy látom, belőle is bájos feleség lehet. - Ez nekem határozott meggyőződésem! - kiáltotta a mama, mintha úgy gondolná, ha erősen hisz valamiben, akkor az úgy is lesz. - És Lizzie is biztosan kinövi még magát. Nemsokára megszabadul a kislányos pufókságától, nem gondolja? A beszélgetésben kis időre csend állt be. - Nos, Lizzie nyilván le fog fogyni, feltéve, hogy felhagy az örökös nassolással. Ám ha kékharisnya lesz belőle, maga nem fog könnyen megfelelő férjet találni a számára, Lydia - vélte a lelkész húga. - Én mindenesetre jobban rajta tartanám a szemem. Nem túl fiatal még a könyvekhez? Lizzie felhagyott a próbálkozással, hogy folytassa az olvasást. Melléhez szorította a becses könyvet, és erősen remélte, hogy a mamája nem fogja kivenni a kezéből. Zavarában most már lángolt az arca, és magában azért imádkozott, hogy helyette valaki vagy valami más legyen végre a beszédtéma. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a mamája és a lelkész húga visszasétált a többi felnőtthöz. Lehet persze, hogy egy tóparti nyári piknikezés nem a legmegfelelőbb alkalom az olvasásra, gondolta. Nagy társaság gyűlt össze, amely az ő szüleiből és a közeli szomszédokból állt, meg persze a lelkészből és a húgából. A felnőttek heten voltak, a gyerekek, Lizzie-vel együtt, hatan. A nővérei a barátaikkal éppen kalózosat játszottak. A lanyha júniusi délután csendjét kiabálások és nevetések törték meg. Lizzie futó pillantást vetett a többi gyerek csapatára. Anna egy bajba került hajadont alakított, és úgy tett, mintha keserű könnyeket hullajtana valamiért. A lelkész idősebb fia vigasztalni igyekezett, miközben az öccse és a szomszéd fiú botokkal felfegyverkezve, kúszva közeledett feléjük. Nyilván ők alakították a kalózokat. Georgie a földön feküdt, rá bizonyára egy szörnyű szerencsétlenség áldozatának a szerepét osztották. Lizzie-t nem hívták, hogy szálljon be a játékba. Nem mintha ő szeretett volna. Azóta, hogy sikerült kibetűznie az első szavakat, csakis az olvasás nyűgözte le. Hat hónapja történt meg vele először az a csoda, hogy egy leírt mondatban felfedezte az értelmet. Az olvasás aztán hamar szenvedélyévé vált, és egészen kitöltötte az életét. Mindent elolvasott, ami a kezébe akadt, de a legjobban a vitéz hősökről és a zokogó hősnőkről szóló történeteket kedvelte.

Most éppen Walter Scott egyik regényét olvasta. Kicsit sem bánta, hogy a felnőtteknek íródott könyv egyetlen oldalának az elolvasásához legalább egy órára volt szüksége, vagy még annál is többre. Megint hátranézett, és látta, hogy egészen magára hagyták. A felnőttek időközben letelepedtek a földre terített pokrócokra, és éppen kinyitották a piknikkosarakat. A nővérei még mindig a fiúkkal játszottak, és Lizzie izgatott várakozással fellapozta a könyvét. Mielőtt azonban folytathatta volna az olvasást, meglátta, hogy onnan, ahol ült, úgy tizenkét lábnyira lovasok kisebb csapata ügetett le a tópartra. A fiatal, derűs hangok hallatán felemelte a fejét, éppen akkor, amikor az érkezők leszálltak a nyeregből, Lizzie-ben azonnal kíváncsiság ébredt. A lovasok mind az öten kamaszok voltak. Nemes telivéreket ültek meg, és jól szabott, drága ruhákat viseltek, úgyhogy csakis arisztokraták lehettek. Nevetgélve, kurjongatva kibújtak a zakójukból és az ingükből. Felsőtestük szemrevalón karcsú és napbarnított volt. Nyilván arra készültek, hogy ússzanak egyet a tóban. Vajon Adare-ből jöttek? - találgatta Lizzie. A környéken Adare grófja az egyetlen arisztokrata, s neki három vér szerinti és két mostohafia van. A kislány melléhez szorította a könyvét, és látta, hogy az egyik magas, szőke fiú belemerül a vízbe. Példáját egy másik is követte, aki vékonyabb, alacsonyabb és sötét hajú volt. Hamarosan két másik fiú is a tóba vetette magát. A kiabálás és a nevetés hangosabb lett, amikor a fiúk fröcskölni kezdték egymást. Lizzie elmosolyodott. Ő nem tudott úszni, de úgy sejtette, hogy jó mulatság lehet. Pillantása aztán az ötödik fiúra esett, aki még nem ment be a vízbe. Nagyon magasra nőtt, bőre olyan sötét volt, mint a spanyoloké, a haja ébenfekete, inas teste pedig csupa izom. A parton állt, és kíváncsian nézett Lizzie-re. Ő gyorsan elbújt a könyve mögé, és erősen remélte, hogy nem fogja ez a fiú is kövérnek találni. - Hé, dagi, add azt ide! Lizzie összerezzent, amikor a lelkész kisebbik fia kitépte a kézéből a könyvet. - Willie O'Day! - kiáltotta, és felpattant a földről. - Add vissza a könyvemet, te csirkefogó! - követelte. Ki nem állhatta Willie O'Dayt, mert mindig is gonosz volt. - Gyere, és vedd el, ha tudod! - felelte a fiú kaján képpel. Három évvel idősebb volt Lizzie-nél, és legalább tíz centivel magasabb is. A kislány a könyvéért nyúlt, de nem érte el, mert Willie a feje fölé tartotta. - Könyvmoly - mondta gúnyos nevetéssel. Lizzie-nek napjai mentek rá az első tíz oldal elolvasására, és most félt, hogy nem fogja visszakapni a regényt. - Kérlek, szépen kérlek, add vissza! - könyörgött. A fiú odanyújtotta neki a könyvet, ám amikor ő utánanyúlt, széles mozdulattal behajította a tóba. Lizzie-nek elakadt a lélegzete, és könny szökött a szemébe, miközben a part mellett lebegő könyvet nézte. Willie felnevetett. - Ha kell neked, hozd ki a vízből, dagi! - mondta, aztán megfordult és elment. Lizzie gondolkodás nélkül leszaladt a partra, és megpróbálta elérni a könyvet. Közben azonban elveszítette az egyensúlyát, és a tóba zuhant. A víz összecsapott fölötte, s mert köhögés tört rá, még többet nyelt belőle, és fuldokolni kezdett. Egyre mélyebbre süllyedt, egyáltalán nem kapott levegőt, és rémület tört rá. Hirtelen erős kezek ragadták meg, felhúzták a felszínre, és ő egy fiú karjában találta magát. Erősen belecsimpaszkodott, szorosan kemény mellkasához simult, s egyszerre köhögött és sírt. Érezte, hogy a part felé tartanak. Újra kapott levegőt, és rémületének egyszeriben nyoma veszett. Akkor sem engedte el a vizes, izmos vállat, amikor felnézett a fiúra. Ilyen sötétkék szempárt soha korábban nem látott még. - Jól vagy? - kérdezte élete megmentője, és az arcát fürkészte.

Lizzie válaszolni akart, és szóra nyitotta a száját, de egy árva hangot sem sikerült kinyögnie. Tekintete a fiú szemébe fúródott, és abban a pillanatban történt vele valami. Első látásra, reménytelenül és fülig szerelmes lett. Szíve őrülten kalapált, és túl akart csordulni. - Lizzie! Lizzie! Istenem, Lizzie! - hallotta a mamája ijedt kiáltozását, de ő csak az előtte álló fiút látta. - Te herceg vagy? - suttogta. Szívverése kihagyott egy pillanatra, hogy aztán még jobban felgyorsuljon, amikor megmentője elmosolyodott. - Nem, kicsikém - felelte. - Nem vagyok herceg. Pedig biztosan az. Annak kell lennie, gondolta Lizzie, és nem tudta levenni a szemét a szép arcról, az ő mesebeli hercegéről. - Jaj nekem, édes kincsem! - sopánkodott a mamája. - Jól van az én kis drágám? Mesebeli hercege óvatosan letette a lányt az egyik pokrócra. - Azt hiszem, igen - mondta. - Elázott a ruhája, de ebben a csodaszép időben majd szempillantás alatt megszárad. - Lizzie! - térdelt le most mellé a papája. Ő is holtsápadt volt az ijedtségtől. - Hogy mehettél ilyen közel a vízhez, aranyom? A kislány elmosolyodott. Szégyenlős mosolya azonban nem az édesapjának szólt, hanem a szíve hercegének. - Jól vagyok, papa - felelte. Hercege arcáról eltűnt a mosoly. - Hogy róhatjuk le önnek a hálánkat, Lord Tyrell? – kérdezte a mama, és megragadta a fiatalember mindkét kezét, hogy magára vonja a figyelmét. - Nem tartoznak hálával, Fitzgerald asszony. A leányuk megmenekült, és csak ez számít - felelte a fiatalember. Ő tehát Adare grófjának elsőszülött fia és leendő örököse, Tyrell de Warenne. Lizzie most már tudta ezt. Karjával átkulcsolta a térdét, és még mindig ámulva nézett az ifjúra. Jól gondolta ő, hogy herceg, vagy legalábbis majdnem az. Írország déli részén Adare grófja ugyanolyan nagy úr, mint maga a király. Tyrell testvérei és féltestvérei időközben kijöttek a tóból, s aggódón és kíváncsian körbefogták őket. Amikor azonban Tyrell megfordult, sietve félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki. Lizzie a legszívesebben azonnal visszahívta volna, amit persze, nem mert megtenni. Szerencsére kiderült, hogy a hercege nem is akar elmenni. A kislány izgatottan figyelte, amint begázolt a vízbe az ő könyvéért. Egy pillanat múlva már megint ott volt vele nála, és rámosolygott. - Lehet, hogy másik példányra lesz szükséged, kicsikém. Lizzie az ajkába harapott. Még ahhoz is túlságosan szégyenlős volt, hogy köszönetet mondjon. - Az adósai vagyunk, Lord Tyrell - jelentette ki a papája komoly arccal. Tyrell elutasítón legyintett, aztán kutatva körbenézett. Tekintete egyszer csak megkeményedett. Lizzie követte a pillantását, és látta, hogy Willie O'Dayt nézi fagyosan. Az az álnok gazember sarkon fordult és futásnak eredt. Az ifjú lord azonban egyetlen lépéssel utolérte, és a fülénél fogva visszarángatta Lizzie-hez. Tiltakozására és fájdalmas kiabálására ügyet sem vetett. - Letérdelsz és elnézést kérsz a kis hölgytől - mordult rá -, vagy kiverem belőled a lelket! Willie most, életében először, tette azt, amit mondtak neki. Könnyek között Lizzie bocsánatáért esedezett.

ELSŐ RÉSZ 1812 októbere - 1813 júliusa

1. Sorsszerű találkozás

Elizabeth Anne Fitzgerald a kezében tartott regényre szegezte tekintetét, de hiába keresett értelmet a szavakban. Valójában ki sem tudta venni őket, mert elmosódtak a szeme előtt, mintha nem viselte volna az olvasószemüvegét. Talán jobb is így, mert a mama ki nem állhatja, ha ő evés közben olvas, gondolta. Már jó ideje leült szerelmes regényével az asztalhoz, hogy elköltse a reggelijét, amelyről időközben egészen megfeledkezett. Végül nagy sóhajjal összecsukta a könyvet. Belátta, hogy túlságosan izgatottan várja a következő napot, és másra amúgy sem tudna gondolni vagy figyelni. Nem, mert nyugtalan és fél. Az asztalfőn a papája ült, kezében a Times dublini kiadásának előző napi számát tartotta. Újságja hangosan zörgött, amikor a teáscsészéjéért nyúlt, de közben is a háborúról szóló cikkbe mélyedt. Egy emelettel feljebb a ház népe körében teljes volt a fel-bolydulás. Lizzie hallotta, hogy édesanyja és a nővérei a hálószobákban járkálnak fel és alá, oda és vissza. Cipősarkaik hangosan kopogtak a padlón. Anna sopánkodása is lehallatszott hozzá, akárcsak az, hogy Georgie rövid, okos közbevetéseket tesz. Mama fennhangon parancsokat osztogatott, mint egy katonatiszt. A Fitzgerald-házban egyáltalán nem volt szokatlan az efféle zűrzavar, és a papa látszólag semmit sem vett észre belőle. Lizzie rászegezte a szemét, és abban reménykedett, hogy sikerül elkapnia a pillantását. Nagyon szerette volna kiönteni a szívét, bár nem volt biztos benne, hogy bárkivel is meg tudja osztani azt, ami foglalkoztatja. - Látom rajtad, Lizzie, hogy mondani akarsz valamit - szólította meg a családfő anélkül, hogy felnézett volna a hírlapból. - Mi jár a fejedben? A lány habozott kicsit. - Mindenki ilyen ideges lenne a helyemben? - kérdezte végül. Édesapja az újságja fölött ráemelte tekintetét, és kedvesen elmosolyodott. - Ez csak egy bál. Neked ez lesz az első, de egészen biztosan nem az utolsó - mondta. Az alacsony növésű férfi korán megőszült, oldalszakálla is fehérbe csavarodott már, és mindig mosolygós volt az arca. Akár-csak legkisebb lánya, a papa is vékony keretes szemüveget viselt, de ő nem csak olvasáshoz. Ha valamit egyáltalán, akkor Lizzie azt sajnálta, hogy gyenge szemet örökölt egy ilyen csodás édesapától. Érezte, hogy elpirul, és gyorsan kitért a papa jóságos pillantása elől. Nem akarta, hogy meglássa rajta, milyen izgatott. Elvégre már tizenhat éves, kész nő, vagy legalábbis majdnem az. A család-

ból senkinek sem volt szabad megsejtenie, hogy még mindig gyerekes képzelgések foglalkoztatják. Kivéve azokat, amelyeknek az éjszaka csendes óráiban szokta átadni magát. Azok egyáltalán nem voltak gyerekesek. Lizzie még mélyebben elvörösödött. Gyorsan lenyúlt az asztal alá, hogy megsimogassa a cicáját. Tavaly hozta haza és fogadta örökbe a kóbor macskát, s az most dorombolva a lábához dörgölődzött. A papa azonban túlságosan is okos volt ahhoz, hogy ne lásson át a megtévesztőnek szánt hadműveleten. Letette az újságot, és tekintetét a lánya arcára szegezte.

- Lizzie, ez csak egy bál - mondta újra —, és te már jártál abban a házban. - A lány tudta, hogy édesapja Adare grófjának az otthonáról beszél. - Egyikünk figyelmét sem kerülte el, kedvesem, hogy napok óta roppant furcsán viselkedsz. Étvágyad sincs, pedig jól tudjuk, hogy egyébként nagyon is szeretsz enni. Mi nyomaszt ennyire, édesem? Lizzie kész örömmel rámosolygott volna a papájára, de a szája egyszerűen nem akart mosolyra húzódni. Mit válaszolhatna erre a kérdésre? Tízéves korában mindenki megmosolyogta azért, mert rajongott egy fiatalemberért, aki már biztosan azt is elfelejtette, hogy ő a világon van. Amikor tizenhárom évesen virágzó bakfis lett belőle, ugyanez a rajongás aggodalmas homlokráncolásokat váltott ki a családtagjaiból. A következő évben a városban egy szépséges nemes hölggyel látta sétálni titkos imádottját, és akkor ráébredt, hogy nevetséges érzelmeket táplál. Az efféle csodálat ennyi idősen már elfogadhatatlan. Lizzie tudta ezt, már csak azért is, mert a nővéreivel együtt hamarosan őt is be fogják vezetni a társaságba. Adare gróf örököseként szíve hercege is biztosan részt vesz majd a mindenszentek előestéjén hagyományosan megrendezett bálon. Nővéreitől Lizzie tudta, hogy Tyrell de Warenne mindig udvarias és figyelmes a családja vendégeivel. Az ifjú hölgyek valósággal körülrajongják, és felsőbb körökben a remek partiban reménykedő anyák kivétel nélkül arról álmodnak, hogy sikerül megfogniuk őt a leánykájuk számára. Ő azonban, és ezt az egész világ tudja, a családja akarata szerint fog magának feleséget választani. De mint mondják, a remény hal meg utoljára, és ez a lányos anyákra is igaz. Lizzie-nek csak le kellett hunynia a szemét, és máris megjelent előtte Tyrell de Warenne barna bőrű, nemes vonású arca és szemének átható pillantása, A gondolattól, hogy holnap látni fogja a bálon, elakadt a lélegzete. Ostobaság volt, mégis felgyorsult a szívverése. Az sem volt kisebb ostobaság, hogy lelki szemeivel látta Tyrellt, amint udvariasan meghajtja magát előtte, megfogja kezét és aztán... Aztán ő egyszer csak már egy fehér paripán ül mögötte, és együtt lovagolnak bele az éjszakába… Lizzie elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy elragadta a képzelete, és belecsípett a karjába. Az álarcosbálon Marionnak öltözve fog megjelenni, mert a Robin Hood az egyik kedvenc szerelmi története, de ettől még Tyrell természetesen nem fog felfigyelni rá. Arra ő egyébként igazából nem is vágyik. Nem akarja, hogy álmai hercege ugyanúgy nézzen rá, az őszinte érdeklődés leghalványabb jele nélkül, ahogyan Anna hódolói szoktak rá nézni. A többi petrezselymet áruló lánnyal együtt ő majd a fal mellett fog állni és feltűnés nélkül figyeli Tyrellt, amint ifjú hölgyekkel táncol és flörtöl. Később pedig, ha majd hazajön, az ágyában fekve a pillantásairól fog álmodni, a mozdulatairól, a szavairól, sőt még az érintéseiről is. Hercege hirtelen megállítja a lovát, a karjába zárja őt, lehelete az arcát simogatja... Lizzie megint fantáziáláson kapta magát. Szívverése felgyorsult és olyan heves fájdalom járta át, amely már ismerős volt neki. Beletörődőn elfogadta, noha valójában egyáltalán nem értette. - Lizzie? Tépelődését az édesapja hangja zavarta meg. A lány kinyitotta szemét, és valahogy még mosolyt is sikerült az arcára varázsolnia. - De jó volna, ha... - kezdte, ám aztán hirtelen félbehagyta a mondatot. - Mi volna jó, drágám?

Édesapját Lizzie sokkal közelebb érezte magához, mint a mamát. Talán azért, mert mind a ketten szenvedélyesen szerettek olvasni és egyiküktől sem állt távol az álmodozás. Hideg, esős napokon gyakran üldögéltek egy-egy könyvbe mélyedve kettesben a kandalló előtt a szalonban. - Jó volna, ha én is olyan gyönyörű lennék, mint Anna - hallotta Lizzie most a saját suttogását. - Csak egyszer az életben... Holnap este. Édesapja szeme elkerekedett. - De hát te nagyon is csinos vagy! - kiáltotta. – Csodaszép szürke szemed van. Lizzie halvány mosollyal ajándékozta meg a papát. Tudta, hogy más dicsérnivalót nem is találhatna rajta. Egyszer csak meghallotta, hogy édesanyja lesiet a lépcsőn, és öt szólongatja fennhangon. Apa és lánya összenézett. Ezt a metsző hangot nem lehetett félreérteni. Valami nincs rendben, és a mama azt akarja, hogy Lizzie hozza rendbe azt a valamit. Ő mindenféle viszályt szívből gyűlölt, és már sokszor alakította a béketeremtő szerepét a családban. Most sejtette, mi történhetett, és felállt. Édesanyja kipirult arccal viharzott be a szalonba. Csíkos nappali ruhája fölött kötényt viselt. Akárcsak Lizzie-nek, neki is vörösesszőke haja volt, de ő a legújabb módi szerint rövidre vágatta és bebodoríttatta, míg legkisebb lánya inkább csak találomra tűzte fel hosszú és rakoncátlan tincseit. Mind a ketten középmagasak voltak, és Lizzie nagy bánatára egyformán kerekdedek is, olyannyira azok, hogy messziről akár össze is téveszthették őket. Amikor Lydia Jane Fitzgerald most meglátta tizenhat esztendős leányát, olyan hirtelen állt meg, hogy hajszál híján elesett. - Lizzie! Beszélj a nővéreddel, mert én nem tudok zöld ágra vergődni vele! Nem ismerek nála önfejűbb és háládatlanabb teremtést. Georgina a fejébe vette, hogy nem jön el a bálra. Te szent ég! Micsoda szégyen! Mekkora botrány lesz ebből! A grófné ezt soha nem bocsátana meg. Georgina ráadásul a legidősebb közületek. Hogy fog kérőt találni, ha nem hajlandó megjelenni a báli szezon legfontosabb eseményén? Vagy netán egy mészároshoz vagy kovácshoz akar feleségül menni? Miközben Georgina lassan, paprikapiros arccal és eltökélt ábrázattal lejött a lépcsőn, Lizzie elfojtott egy sóhajt. A sötétszőke Georgie nagyon magas és karcsú volt, és pillantása, amelyet legkisebb húgára vetett, azt sugallta, hogy semmiféle engedményre nem lesz hajlandó. Lizzie most már hangosan felsóhajtott. - Beszélek Georgie-val, mama - ígérte. - Az itt nem lesz elég! - kiáltotta Lydia asszony, mintha Georgie ott sem lenne. - Évente csak kétszer kapunk meghívást a házába. Sértésszámba menne, ha nem jelenne meg a teljes családunk. Az első megállapítás igaz volt. Adare grófja és a hitvese évente kétszer nyitották meg a házukat. Mindenszentek előestéjén jelmezbált rendeztek, Szent Patrik napján pedig pazar kerti ünnepséget. Mama mindkét eseményt kihagyhatatlannak tartotta, mert ezek alkalmat kínáltak a lányai számára, hogy találkozzanak az ír társaság krémjével. A családban mindenki tudta, a mama leghőbb vágya, hogy legalább az egyik lánya ír arisztokratához menjen férjhez, ha lehet, akkor mindjárt a Warenne fiúk valamelyikéhez. l.izzie azonban tisztában volt azzal, hogy édesanyjuk csak álmodozik. Igaz, azt állítja, hogy a családfája egészen az ősi kelta királyokig vezethető vissza, de a Warennék ma rangban magasan a Fitzgeral-dok fölött állnak. Akkora köztük a különbség, amilyen nagy talán csak a parasztság és a királyi ház között van. Lizzie ugyanakkor pillanatig sem vonta kétségbe, hogy a ma májuk jót akar nekik, és odaadón szereti őket. Fél, hogy a lányai nem fognak jól férjhez menni, és egyenesen retteg, ha arra gondol, hogy senki nem fogja megkérni a kezüket. Lizzie előtt az sem maradt titok, hogy a mama minden erejét megfeszítve igyekszik a papa szerény jövedelméből olyan jól etetni és ruházni őket, mintha nem is az elszegényedett kisnemesek közé tartoznának. És mindezt Georgie is jól tudja. - Senkinek nem fog feltűnni a távollétem - mondta ő most, és a hangja határozott volt, mint mindig. - Aki mást gondol erről, az csak áltatja magát. Nem felejthetjük el, hogy a papa bevételei

igencsak szerények. Közülünk pedig bizonyosan Anna fog elsőként férjhez menni, és a hozományára minden pénzünk rámegy, Ezért aztán én aligha találhatnék magamnak jobbat egy mészárosnál vagy egy patkolókovácsnál. Georgie egyenessége elképesztette Lizzie-t, és sietve egy el-fojtott mosolyt. Édesanyjuknak torkára forrt a szó, ami csak igen-igen ritkán fordult elő. Papa köhögést színlelt, és szája elé tette a kezét, hogy ne lehessen meglátni, neki is tetszett, amit hallott. Lydia asszony végül könnyekben tört ki. - Egész életemet arra áldoztam, hogy férjet találjak neked és a testvéreidnek, Georgina May. És erre most nem akarsz eljönni Adare-be! Arról beszélsz, hogy hozzámész egy... - Az asszony megborzongott. - Hogy egy alsóbb osztálybeli férfi felesége leszel! - kiáltotta még, majd zokogva kirohant a reggeliző szobából. Odabent csend lett. Georgie kissé bűntudatosnak tűnt. Édesapjuk megrovó pillantást vetett rá. - Magatokra hagylak benneteket, hogy tisztázzátok a dolgot - mondta, aztán Georginára nézett. - Biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni - tette hozzá, és ő is kiment. Georgie beletörődő sóhajt hallatott. - Tudod, mennyire gyűlölöm ezeket a társadalmi eseményeket - mondta a húgának. - Azt hittem, legalább ezt megúszhatom. Lizzie odalépett szeretett nővéréhez. - De drágám, nem te mondtad nekem épp a minap, hogy a házasság határozott társadalmi célt szolgál? Georgie lehunyta a szemét, és hallgatott. - Ha jól emlékszem, azt is mondtad a házasságról, hogy mindkét fél számára egyformán előnyöket kínál - tette hozzá Lizzie, és tudta, hogy a nővére pontosan ezeket a szavakat használta. Georgie ráemelte a tekintetét. - Akkor arról beszéltünk, hogy Helen O'Dell eljegyezte magát azzal a vén, agyalágyult Sir Lunden-nel. - Mama roppant komolyan veszi, hogy kötelességei vannak velünk szemben - mondta Lizzie csendesen. - Tudom, időnként túlzásokba esik, és néha butaságot beszél, de mindig jót akar nekünk. Georgie leült az asztalhoz, és komoran maga elé meredt. - Már így is rosszul érzem magam. Nem kell még neked is az orromra koppintanod - dünnyögte. Lizzie leült mellé, és megfogta a kezét. - Máskor mindig annyira higgadt és józan vagy! Miről van szó valójában? - kérdezte. Nővére komolyan nézett rá. - Csak ki akartam hagyni ezt a bált. Abban reménykedtem, hogy a papa hírlapjával tölthetem az estét. Ez minden. Lizzie tudta, hogy ez nem igaz. Azt sem hitte el, hogy Georgie csupán az édesanyjuk házasságszövő kísérletei alól akar kibújni. A mama ugyanis már két férjjelöltet is hazahozott a nővérüknek, akik láttán őt és Annát kirázta a hideg, de Georgie még azokkal az urakkal is kötelességtudó udvariassággal viselkedett. - Adare-ben senkit sem fogok megismerni - mondta most nagy sóhajjal. - Mama bolond, ha az ellenkezőjében reménykedik. Ha valaki, akkor Anna az, aki ott férjet foghat magának. Ő egyébként is minden érdeklődést magára von. Ezt nem lehetett megkérdőjelezni. Anna gyönyörű és vidám lány volt, s egyáltalán nem mellékesen kacér is. - Csak nem vagy féltékeny? - kérdezte Lizzie meglepetten, bár egyszeriben bizton érezte, hogy erről van szó. Georgie karba fonta a kezét.

- Természetesen nem vagyok. Ugyanúgy csodálom Annát, mint mindenki más. Ettől azonban még igaz, hogy holnap este Annának lesznek előkelői hódolói, nem neked vagy nekem. Akkor meg mire jó ez az egész? - Ha valóban itthon akartál maradni, színlelhettél volna migrént vagy akár súlyos gyomorrontást is - jegyezte meg Lizzie. Georgie végre elmosolyodott. - Soha nem fáj a fejem, és erős vagyok, mint egy bivaly - mondta. Lizzie a karjára tette a kezét. - Azt hiszem, tévedsz. Igaz, hogy Anna kacér, te viszont nagyon okos és büszke lány vagy. És szemrevaló is, Georgie. Egész biztos, hogy egy nap majd megtalálod az igaz szerelmet, még az is lehet - tette hozzá mosolyogva -, hogy éppen Adare-ben.

Nővére a fejét rázta, de közben el is mosolyodott. - Túl sok filléres regényt olvastál, Lizzie. Te mindig is reménytelenül romantikus lélek voltál. Igaz szerelem nem létezik. Én ráadásul az összes férfinál magasabb is vagyok, akivel eddig találkoztam, és ez komoly hátrány. Lizzie elnevette magát. - Felteszem, valóban az, de csak addig, amíg nem akadsz össze az igazival. Meglehet, ő is egy fejjel alacsonyabb lesz nálad, de hidd el, hogy az sem fogja zavarni, ha beléd szeret. Georgie hátradőlt a székén. - Nem volna csodás, ha Anna most már nagyon hamar férjhez menne? A két testvér egymásra nézett, és Lizzie tudta, mi jár a nővére fejében. - Úgy érted, hogy egy szörnyen gazdag férfihoz? Georgie az ajkába harapott, és bólintott. - Mamával madarat lehetne fogatni, és nekünk sem lennének többé anyagi gondjaink. Engem nem igazán zavarna, ha vénkisasszony maradnék. Hát téged? - Tudom, hogy egy nap majd lesz gavallérod! – kiáltotta Lizzie, és szentül hitte is, amit mondott. - Én csúnya vagyok, és még kövér is. Nincs más választásom, pártában kell maradnom. - Nem mintha ez elkeserítene - tette hozzá, sietve. - Valakinek a papáról és a mamáról is gondoskodnia kell majd öreg napjaikban. - Lizzie megint elmosolyodott, és most Tyrell de Warenne jutott eszébe. - Nincsenek illúzióim a jövőmmel kapcsolatban. Georgie azonnal tiltakozni kezdett. - Nem vagy kövér, legfeljebb egy kicsit gömbölyded, és nagyon is csinoska! Téged egyszerűen csak nem érdekel a divat, és ebben a kérdésben mi ketten nagyon is hasonlóan gondolkodunk. Lizzie azonban már Tyrell de Warennére gondolt, és az ő jövőjére. Az a férfi megérdemli, hogy megtalálja az igaz szerelmet, és egy szép nap majd egészen biztosan meg is fogja. Teljes szívéből azt kívánta neki, hogy legyen nagyon-nagyon boldog. Gondolatai elkalandoztak. Hallotta, hogy Tyrell előző évben arab sejknek öltözve jelent meg az álarcosbálon, és azt találgatta, hogy másnap vajon minek fog öltözni. - Igazából soha nem hittem, hogy sikerül megúsznom a holnap estét - mondta Georgie. Lizzie ráemelte a tekintetét. - Tetszik a jelmezem? Georgie egy pillanatig zavartan hunyorgott, aztán hamiskásan elmosolyodott. - Sok nő boldog volna, ha olyan alakja lenne, amilyen neked van, Lizzie. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte a húga kissé ingerülten, mert tudta, hogy karcsú nővére az ő kerekded formáira célzott. - Mamát gutaütés fogja kerülgetni, ha meglát téged abban a kosztümben. - Georgie felkacagott, és megfogta a testvére kezét. - Igazán bájos vagy benne.

Lizzie erősen remélte, hogy a nővére igazat mondott. Tyrell valószínűleg rá sem fog nézni, de ha mégis megtenné, semmiképpen sem akarta, hogy tehénnek lássa. Azért imádkozott, hogy ne is vegye észre őt, mert valóban elkeserítő látványnak gondolta magát. - Elárulod, miért pirultál el? - kérdezte Georgie nevetve. - Melegem van - felelte Lizzie, és hirtelen felállt. - Egyáltalán nem pirultam el. Georgie is felugrott ültéből. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy becsaphatsz. Igazából tűkön ülsz, mert alig várod, hogy megjelenhess Adare-ben életed első bálján - mondta mosolyogva. - Nem vagyok szerelmes. Már nem - állította Lizzie. - Persze hogy nem. Tavaly Szent Patrik napján nem is meresztgetted a szemed órákig Tyrell de Warennére. Ó, nem! A füledet sem hegyezed, és nem vörösödsz el minden alkalommal, ha a társaságban elhangzik a neve. És nem tapadsz a kocsink ablakához, mintha odanőttél volna, valahányszor csak elhajtunk Adare mellett. Természetesen rég nem vagy már az a bolond kis iskolás lányka! Lizzie hallgatott, de magában el kellett ismernie, hogy a nővérének igaza van. Georgie átkarolta a vállát. - Mielőtt kijelentenéd, hogy nem vagy szerelmes Tyrell de Warennébe, gondold át még egyszer a dolgot! Mama és papa talán elhiszik, hogy felhagytál a gyerekes rajongással, Anna és én azonban jobban ismerünk. Lizzie felhagyott a tagadással. - Annyira izgatott vagyok! - ismerte be, és tördelni kezdte a kezét. - Mit csináljak? Nem leszek nevetséges a jelmezemben? Van akár csak halvány remény is arra, hogy ő észrevegyen? És ha igen, mit fog gondolni rólam? - Sejtelmem sincs, Lizzie, hogy felfigyel-e majd rád a vendégek százai között. De ha úgy lesz, akkor azt fogja gondolni, hogy te vagy ott a legcsinosabb tizenhat éves elsőbálozó - jelentette ki Georgie teljes meggyőződéssel és mosolyogva. Lizzie nem hitt neki, de ezt nem mondhatta meg, mert a mamájuk éppen visszajött a szobába. - Nos? Észre térített a húgod, Georgina May? - kérdezte. Elsőszülött lánya bűnbánó arccal nézett vissza rá. - Sajnálom, mama. Természetesen elmegyek a bálba. Lydia asszony elragadtatott kiáltást hallatott. - Tudtam, hogy számíthatok Lizzie-re! - Sugárzó mosollyal ajándékozta meg legkisebb lányát, aztán odalépett Georgie-hoz, és megölelte. - Az egész világon nincs nálad megértőbb és rendesebb lány, édes Georginám. Most pedig váltsunk néhány szót a jelmezedről! Lizzie-nek amúgy is készülődnie kell, hogy bemenjen a városba. Lizzie ijedten állapította meg, hogy elrepült az idő, és mindjárt tíz óra lesz. Hetente öt-hat órát a Mária Leányai rendnél töltött, noha a Fitzgeraldok már két nemzedék óta nem voltak katolikusok. Árvákkal dolgozott ott, és örömmel végezte azt a munkát, mert szerette a gyerekeket. - Mennem kell! - kiáltotta, és kisietett a szobából. - Kérdezd meg a papát, el tud-e vinni kocsival! - kiáltott utána az édesanyja. - Akkor nem kell annyit gyalogolnod. Napok óta esett már az eső, az utcákat bokáig érő sár és latyak borította. Lizzie hazafele tartott, s bár kicsit sem érdekelte, hogyan fog festeni, mire megérkezik, azt azért sajnálta, hogy az öt mérföldnyi utat kétszer annyi idő alatt teszi majd meg, mint máskor. A családjuk mindössze egyetlen lovat engedhetett meg magának, és csak egy kétkerekű fogatjuk volt. A városba az édesapja vitte be Lizzie-t, de érte már nem mehetett, mert Annának délután ismerősöknél kellett látogatásokat tennie. Lizzie nem szeretett volna vitát folytatni a nővérével az elsőbbség jogáról, és bérkocsira sem akart kiadni egy értékes shillinget. Ezért aztán inkább gyalog indult haza. A szürke égbolt most végre kivilágosodott. Lizzie biztos volt abban, hogy másnapra csodaszép idő lesz, pont olyan, amilyen egy álarcosbálhoz kell. Éppen át akart menni az utca túlsó oldalára, és már le is lépett a sárba, amikor megérezte, hogy valaki megrángatja a ruhája alját. Mielőtt még lepillantott volna a járdán ülő, bőrig ázott és fázósan reszkető öreg nőre, már tudta, hogy egy koldus akar tőle alamizsnát.

- Csak egy pennyt, kisasszony - kérte a szerencsétlen nő. Lizzie szíve megesett rajta. - Tessék! - mondta. Az összes aprópénzt kirázta az erszényéből, és odaadta a koldusasszonynak. Tudta, hogy a mamája nagy palávert fog csapni, de nem érdekelte. - Isten áldja! - suttogta. Az öregasszony ellátottá a száját. - Magát áldja meg az Úr, hölgyem! - kiáltotta, és melléhez szorította a markába fogott pénzt. Isten meg fogja áldani a jóságáért. Lizzie elmosolyodott. - Mária Leányaitól kaphat egy ágyat és egy tál ételt, ha elmegy hozzájuk - mondta. - Igen, elmegyek - bólintott az idős nő. - Köszönöm, hölgyem, hálásan köszönöm. Abban a reményben, hogy az asszony beváltja az ígéretét, és nem a legközelebbi kocsmában fog meginni egy korsó sört, Lizzie továbbindult. Lelépett az úttestre, éppen akkor, amikor lódobogásra és kerékzörgésre lett figyelmes. A sarkon egy fogat fordult be. Két fekete ló nyaktörő sebességgel húzott egy fényűző kocsit. Hátul három úr ült benne, kettő pedig fent a bakon. Egyikük a kantárt fogta, és mind az öten hangosan kurjongatva borospalackokat lengettek. A hintő egyenesen Lizzie felé száguldott. Ő valósággal kővé vált, és döbbenten meredt a közeledő járműre. - Vigyázz! - kiáltotta a bakon ülők egyike. A kocsis azonban csak tovább rikoltozott, mintha semmit sem látott vagy hallott volna. Ostorával rávágott a lovakra, és azok még gyorsabb vágtába fogtak. Lizzie végre felfogta, mi történik, és rémülten vissza akart lépni a járdára. - Kerüld ki! - ordította az egyik úr. - Ormond, térj ki! A fogat azonban továbbra is Lizzie felé tartott. Ő már a lovak szeme fehérjét és kitágult orrlyukait is látta. Megfordult, hogy futásnak eredjen, de megbotlott, és elzuhant a sárban. Kerekek csikorogtak fülsértő hangon, paták dobogtak, sár fröccsent fel, és kavicsok repültek a levegőbe. Lizzie vészesen közelről látta a vasalt patákat és a kocsikerekeket. Mellét félelem szorította össze, és szinte biztos volt abban, hogy meg fog halni, bár kétségbeesetten megpróbált elmászni a hintő elől. Egyszer csak erős kezek ragadták meg. Egy másodperccel azelőtt, hogy a fogat menthetetlenül elgázolta volna, valaki felrántotta a járdára, ahol már biztonságban volt. Moccanni sem mert, és olyan hevesen vert a szíve, hogy alig kapott levegőt. A rémülettől bénultan egy pillanatra lehunyta a szemét. Az erős kezek még mindig nem engedték el. Hason feküdt a járdán, kemény köveket érzett az arca alatt, és tekintete egy férfi lábán akadt meg, aki letérdelt mellé. Lizzie végre teljes egészében felfogta, hogy a biztos haláltól menekült meg, hála ennek a férfinak. - Ne mozogjon! A lány alig hallotta élete megmentőjét. Még mindig nehezen jutott levegőhöz, és nem akart csitulni a szívverése. Akarja is úgy fájt, mintha kifordult volna a helyéből. Egyébként azonban, csodák csodájára, épségben maradt. Egyszer csak megérezte, hogy a férfi átfogja a vállát. - Kisasszony? Tud beszélni? Lizzie agya dolgozni kezdett. Nem, ez nem lehet igaz! A felette álló úriember hangja mély és erőteljes volt, ugyanakkor szelíd és megnyugtató, és ő nagyon ismerősnek találta. Minden egyes kerti ünnepségen hallotta Szent Patrik napján, és számos politikai gyűlésen is a városban. Ezer közül is megismerné! Reszketve és hitetlenkedőn megpróbált felülni. A férfi sietve segített neki, ő pedig felnézett rá. Egyenesen abba a mélykék szemébe, amely szinte már fekete volt. A lány szívverése kihagyott egy pillanatra, hogy aztán még jobban felgyorsuljon. Az utcán Tyrell de Warenne térdelt mellette. Másodszor is megmentette az életét! - Megsérült? - kérdezte a férfi, Lizzie-t még mindig két erős kar ölelte, és egy árva szót sem sikerült kinyögnie. Lehetséges ez? Sokszor álmodott arról, hogy egy nap majd találkozik Tyrell de Warennével. Álmában azonban ő olyan gyönyörű volt, mint Anna, egy bálban volt, szépséges ruhát viselt, s nem az utca sarában feküdt a döbbenettől némán. - Megsebesült? Tud beszélni? Lizzie összeszorította a szemét. Remegés tört rá, de már nem a félelemtől. Az ő keze van a vállán! Az ő karjába simul! Egyszeriben egészen más érzések árasztották el. Melengetők voltak, csodásak és tilalmasak. Eddig csak szobája magányában, csillagfényes éjszakákon volt része bennük. A férfi érintése most szabályosan lángra lobbantotta. Tudta, hogy mondania kell valamit. Nézte a férfi izmos combjára feszülő szarvasbőr térdnadrágot, és még jobban tüzelni kezdett a teste. Félénk pillantást vetett a legfinomabb gyapjúból készült zsakettre, amely ugyanolyan sötétkék volt, mint Tyrell szeme. A kigombolt zakó alatt galambszürke brokátmellényt és patyolatfehér inget látott. Sietve elkapta onnan a tekintetét, és felnézett a férfira. - Igen... Igen, tudok beszélni... ha nehezen is.

Tekintetük egymásba fonódott. A férfi olyan közel volt Lizzie-hez, hogy ő szép arcának minden egyes vonását ki tudta venni, bár azok már egyébként is rég az emlékezetébe vésődtek. Tyrell de Warenne tagadhatatlanul rendkívül jóképű volt. Sötétkék szemét szokatlanul hosszú pillák árnyékolták, amelyeket bármelyik kurtizán örömmel elfogadott volna. Arccsontjai magasan ültek, orra nyílegyenes volt. Kifejező, telt ajkát most egészen összeszorította, talán mérgében, talán ámultában. Egész lénye fenséges volt, ha nem mindjárt királyi. - Sokkot kapott. Fel tud állni? Megsebesült? - akarta tudni. Lizzie-nek össze kellett szednie magát. Nagyokat nyelt, de a szemét nem tudta levenni a férfiról. - Nem hiszem. Nem vagyok biztos benne - felelte bizonytalanul. A férfi most végigjáratta rajta a tekintetét. A mellén, a csípőjén, aztán a szoknyáján. - Ha eltört volna valamije, azt tudná - mondta, aztán megint a szemébe nézett, és komorabb lett az arca. - Engedje, hogy felsegítsem! Lizzie moccanni sem tudott. Érezte, hogy lángol az arca. Hajszál híján elgázolták, de a szíve más miatt kalapált hevesen. Azért, mert olyasmit érzett, amit egy ifjú hölgynek soha nem lett volna szabad. Egyszeriben egészen máshol és egészen más helyzetben látta magát. Lelki szemei előtt egy fehér paripa jelent meg, és egy sötét erdő, amelyben két szerelmes ölelte egymást szenvedélyesen. Tyrell karjába képzelte magát, és zihálva felsóhajtott. - Mi a baj? - kérdezte a férfi éles hangon. Lizzie megnedvesítette az ajkát. Eltökélten igyekezett elhessegetni magától az ábrándképet, amelyen a férfi a karjába zárta és hevesen csókolta őt. - Sem... semmi - hebegte. Tyrell fürkészőn nézett rá. A lány rettegve gondolt arra, hogy a férfi megsejthette, mi megy végbe benne, vagy ne adj' isten, talán még a merész gondolatait is kitalálta. Tyrell de Warenne végül átölelte, hogy felemelje a földről, és ő attól tartott, elemésztik a vágy lángnyelvei. Nem tudta, mit kellene tennie, és levegőt vennie sem sikerült, pedig elszántan megpróbálkozott vele. Megint a sötét erdőben volt. Pézsmaillatot érzett, fenyőfák és a föld illatát. A férfiból áradtak feléje, aki csókolta. Gyengéden, ahogyan erős keze is a derekára tapadt. Testük mindenütt egymáshoz ért, comb a combhoz, mell a mellkashoz... - Kisasszony? - kérdezte Tyrell halkan. - Megtenné, hogy most már elereszt? Lizzie szempillantás alatt visszatért a valóságba. Rádöbbent, hogy a férfi közben talpra állította a járdán, de ő még mindig beléje csimpaszkodik. - Uram! - nyögte ijedten. Hátrált egy lépést, és szeme sarkából látta, hogy megmentője mosolyog. Lizzie arca még erősebben tüzelni kezdett. Mit csinált? Tyrell de Warenne nyakába vetette magát? Hogy tehetett ilyet? Az előbb még az erdőben volt vele, nem itt a városban, és ajkán érezte az ajkát. Most pedig kineveti! Lizzie elszántan küzdött az önuralma visszanyeréséért. Zavarodottságában egyetlen épeszű gondolat sem telt ki tőle. Elárulta a férfinak, hogy őrülten szereti? Szégyenében a legszívesebben itt helyben meghalt volna. - Ezer örömmel elkapnám azokat a gazembereket, és egyen ként a sárba döngölném a képüket - mondta Tyrell váratlanul, aztán vakítóan fehér zsebkendőt húzott elő, és odanyújtotta a lánynak. - Tudja, kik voltak? - Szerencsétlenségemre az egész díszes kompániát ismerem, egytől egyig személyesen. Perry és O'Donnel gróf volt az, továbbá Sir Dedmond, Paul Kerry és Jack Ormond. Csupa elsőrangú semmirekellő. - Miattam igazán nem kell üldözőbe vennie őket – mondta Lizzie, és örült, hogy másra terelődött a szó. - Bizonyára baleset volt, nem szándékosság - tette hozzá.. Csak most vette észre, milyen állapotba került. Sár borította a szoknyáját, a míderét, a kesztyűjét, de még az arcát is. Egyre nyomorultabbul érezte magát. - Még védi azokat a fickókat? Kis híján megölték! A lány, még mindig szégyenkezve viharvert megjelenése miatt, Tyrellre emelte a tekintetét. - Természetesen elítélendő, hogy így száguldoznak a városban, de ettől még baleset marad, ami történt - mondta. Közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. Miért kellett ennek éppen most megesnie vele? Miért nem csak holnap találkozott álmai lovagjával a bálban, ahol majd Marion bájos jelmezét fogja viselni?

- Kegyed túlságosan elnéző - mondta a férfi. - Én viszont attól tartok, az ilyen emberek figyelmét hathatósan fel kell hívni arra, hogy helytelenül viselkedtek. Legelőbb is azonban önt kell hazajuttatnom. - Tyrell halványan elmosolyodott. - Megengedi, hogy elkísérjem? A kérdés végképp összezavarta Lizzie-t. Ha más körülmények között hangzik el, akár udvarlási szándéknak is érthette volna. Fejében száguldva követték egymást a gondolatok. Semmit sem akart jobban, mint elnyújtani ezt a találkozást, ugyanakkor azonban kétségbeesetten elfutni is vágyott. Amint újra egyedül lesz, átadhatja magát az ábrándozásnak, és kedve szerint kiszínezheti az élményét. Most azonban még tiszta fejjel kell gondolkodnia. Ha Tyrell de Warenne elviszi Raven Haliba, a mama ki fog jönni a házból, nagyjelenetet rendez, és még jobban zavarba hozza őt. Valószínűleg behívja teára Tyrellt, ő pedig, mivel úriember, nem mondhat nemet. Kínos és megalázó lesz az egész, főleg akkor, amikor a mama majd a három lányára tereli a szót, akik mind eladósorban vannak. Ez itt most nem szép mese. Ő nem egy bálban van, nem olyan gyönyörű, mint Anna, és nem egy valcer ütemére pörög-forog merészen. Csak egy kövér, csupa sár lány álldogál itt az utcán egy férfival, aki rangban oly magasan felette áll, mint egy valódi herceg egy fejőnő fölött. - Elnézését kérem - mondta Tyrell sietve, mert félreérthette Lizzie hallgatását, és meghajtotta magát. - Lord Warenne, szolgálatára, kisasszony! - mutatkozott be, és egészen komoly volt az arca. - Köszönöm, mylord, de egyedül is hazajutok. Mindent köszönök! Ön roppant gáláns és kedves. - A férfi kissé meglepetten felvonta a szemöldökét, és Lizzie tudta, hogy eleget mondott, még sem sikerült megálljt parancsolnia magának. – Lordságod nemeslelkűsége közismert. Megmentette az életemet, és végtelenül lekötelezett. Kész örömmel lerónám a hálámat, de nem tudom, hogyan tehetném meg. Még egyszer nagyon köszönöm. Tyrell de Warenne szája most már félreérthetetlenül mosolyra húzódott. - Nem tartozik hálával nekem, kisasszony. Azt viszont tudnom kell, hogy biztonságban eljut oda, ahova igyekszik - mondta határozottan. Úgy beszélt, mint egy finom arisztokrata, aki azonban azt is megszokta, hogy mindenki első szóra engedelmeskedik neki. Lizzie megnedvesítette az ajkát, és azt kívánta, bárcsak megengedhetné, hogy hazamenjen vele ez a férfi. - A Mária Leányai zárdába tartok - füllentette. - Csak pár saroknyira van innen. - Értem. Akkor is elkísérem, és erről nem nyitunk vitát. Lizzie habozott. A lord arcáról azonban azt olvasta le, hogy nincs választása, ezért végül belekarolt. Megint izgatottság fogta el, s ez minden félelemnél és bizonytalankodásnál erősebbnek bizonyult. Tudta, hogy illedelmesen le kellene sütnie a szemét, mégis Tyrellre szegezte. Nem látott még nála szebb, vonzóbb férfit. Már a nyelve hegyén volt, hogy ezt meg is mondja neki. Ezt és sok mást is még... - Miért néz így rám? - kérdezte Tyrell halkan és már-már csábítón. Lizzie elkapta róla a tekintetét, miközben a zárda felé tartottak. - Sajnálom. Megfeledkeztem magamról, mert lordságod annyira vonz... kedves hozzám - suttogta, és még éppen időben sikerült kijavítania magát, mielőtt elárulta volna az érzéseit. A férfi meglepettnek tűnt. Egy bajba került hölgy segítségére sietni egészen magától értetődő dolog. A helyemben bármelyik úriember ezt tenné. Ebben én nem vagyok biztos - felelte a lány, és minden bátorságát összeszedve megint felnézett a lordra. - Csak kevés úri ember kockáztatná a saját életét és sározná össze magát azért, hogy megmentsen egy ismeretlen nőt. Ilyen lesújtó véleménnyel van a férfiakról? Az imént történtek után ezt persze nemigen róhatom fel kegyednek. Lizzie most már élvezte a társalgást. - Hozzám még egyetlen úr sem volt olyan kedves, mint ön - mondta. Kicsit habozott, ám aztán az őszinteség mellett döntött. - Az az igazság, hogy a legtöbb férfi tudomást sem vesz rólam. Kétlem, hogy bárki megmentett volna, ha ön nincs éppen itt – tette hozzá. Tyrell kis ideig az arcát fürkészte. - Mélységesen sajnálom, hogy ilyen rosszul bántak önnel. Számomra ez megmagyarázhatatlan.

Azt akarja mondani, hogy ő mindenképpen felfigyelt volna rá? Nem, ez teljes képtelenség! Csakis a lovagiasság beszélhet belőle. - Lordságod gáláns, kedves, hősies és... jóvágású! – hallotta Lizzie a saját elkiáltott szavait. Későn ébredt rá, mi hagyta el a száját, és halálra rémült. A férfi halkan elnevette magát, neki pedig lángba borult az arca, és lesütötte a szemét. Csend telepedett rájuk, miközben a kolostor bejárata felé tartottak. Lizzie a legszívesebben fenéken billentette volna magát gyerekes szavaiért. Tyrell ezúttal is udvariasnak bizonyult, és megtörte a hallgatást: Kegyed pedig roppant bátor. A legtöbb hölgy hisztérikusan zokogna egy ilyen félelmetes kaland után - mondta, és kedvesen úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a hízelkedést. A hisztérikus zokogás aligha volna megfelelő viselkedés - felelte Lizzie, bár most a legszívesebben valóban elsírta volna magát. Közben megérkeztek a kapu elé, és ő magán érezte Tyrell tekintetét. Lassan felemelte a fejét. - Megjöttünk - mondta a férfi halkan, és továbbra is a lányra szegezte a szemét. - Igen - válaszolta Lizzie, és megint vágyat érzett arra, hogy kitolja a búcsút. Újra megnedvesítette az ajkát, majd elfúló hangon folytatta: - Köszönöm, hogy megmentett a biztos haláltól, mylord. Őszintén remélem, hogy egyszer majd leróhatom önnek a hálámat. - Arra semmi szükség - felelte Tyrell, és arcáról eltűnt a mosoly. - Csak a kötelességemet teljesítettem, méghozzá boldog örömmel - tette hozzá nagyon is halkan. A tüzet, amely benne lobogott, a lány féken tudta tartani, kioltania azonban nem sikerült. Most még nagyobb lánggal kezdett égni. A férfi csupán centiméterekre állt vele szemközt, és előtte egyszeriben elhalványultak az utca két oldalát szegélyező házak. Lehunyta a szemét, s amikor úgy érezte, hogy Tyrell a karjánál fogva magához vonja, visszatartotta a lélegzetét. A férfi a következő pillanatban lehajolt hozzá, hogy megcsókolja... Ekkor fölötte a magasban felcsendült a délutáni harangszó, és a kongás hirtelen visszatérítette a valóságba. Rádöbbent, hogy a járdán áll Tyrell-lel, egészen illemtudóan. A férfi most is úgy nézett rá, mintha a legtitkosabb gondolatát is kitalálta volna. A lány magában azért imádkozott, hogy ne legyen úgy. - Mennem kell. Mindent köszönök - suttogta, aztán megfordult és kinyitotta a nagy kaput. - Kisasszony! Csak egy pillanatra még! - szólt utána az ifjú lord. Lizzie azonban már szélsebesen bemenekült a zárda biztonságába. Szinte már bánta, hogy találkozott Tyrell de Warennével. De csak szinte.

2. Az álarcosbál Anna már felöltözött a bálra, amikor Lizzie belépett közös hálószobájukba. Izgatottsága nem ismert határokat. Még mindig nem heverte ki előző napi találkozását Tyrell de Warennével, és el sem akarta hinni, ami ott történt. Délután később százszor is újra felidézte magában, és végül arra a megállapításra kellett jutnia, hogy ostobán, gyerekesen viselkedett. Tyrell most már tudja, hogy egészen belehabarodott. Nem volt biztos abban, hogy ezek után sikerül-e egyáltalán összeszednie a bátorságát, és el mer-e menni a bálba. A mamát azonban természetesen nem hagyhatja cserben. Miután tegnap hazaért, fejfájást színlelt, hogy visszavonulhasson a szobájába, és senkinek ne kelljen beszámolnia a találkozásról. Most azzal a szándékkal jött be a szobájukba, hogy tanácsot és támogatást kérjen Annától. Nővére azonban olyan csodásán festett, hogy Lizzie azonnal megfeledkezett a saját gondjairól, amint meglátta.

Anna a tükör előtt állt, és bírálóan nézegette magát. Erzsébet stílusú, mélyen kivágott, vörös bársony ruháját fehér nyakfodor díszítette, és gránátszínű függőt viselt hozzá. Szebb volt, mint valaha. Lizzienek nem volt egyszerű gyönyörű nővére mellett felnőnie. Miközben Annát már gyerekként is ajnározták, róla tudomást sem nagyon vettek, legfeljebb csak futólag megsimogatták a fejét. A mamájuk érthetően roppant büszke volt gyönyörű gyermekére, és áradozón magasztalta mindenkinek, aki csak meghallgatta. Lizzie nem érzett féltékenységet Anna iránt, mert szerette és büszke volt rá. Saját magát mindig is jelentéktelennek érezte, de mellőzöttnek is, és az volt a legrosszabb. Fiatal nőként sem volt könnyű Anna testvérének lennie. Valahányszor együtt sétáltak a városban, mindig ugyanaz történt. Anna nyomába egyre-másra angol katonák szegődtek, és buzgón tudakolták a nevét. Lizzie-t viszont észre sem vették, legfeljebb csak azért szólították meg, hogy felkeltsék maguk iránt a testvére figyelmét. Ő már régóta nem számolta, hányszor játszotta el Anna mellett a közvetítő szerepét. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy valójában hasonlított a nővérére. Csak éppen azok a vonások, amelyek Annán tökéletesek voltak, rajta szürkébbre sikeredtek. Annának mézszőke, természetesen hullámos tincsei voltak, Lizzie-nek vörösesszőke és göndör fürtjei. Nővére sugárzóan kék szemet kapott, ő unalmasán szürkét. Anna járomcsontja magasabban ült, orra egyenesebb és nemesebb vonalú volt, az ajka teltebb. Az alakja pedig egyszerűen tökéletes, vékony, ám ahol kellett, ott csábos idomú. Utána minden férfi megfordult, Lizzie-t viszont még az élvhajhász és zsivány alakok sem méltatták futó pillantásra sem. Nem létezett akkora tömeg, amelybe ő ne olvadt volna bele észrevétlenül. Anna most egyenesen lélegzetelállítóan festett az arcát körülölelő magas csipkefodorral és elképesztően keskeny derekával. Éppen a míderét igazgatta, amikor Lizzie belépett a szobájukba. Sok nő hiúsággal vádolta Annát, de Lizzie tudta, hogy nem az. Másokban mindazonáltal kelthetett ilyen benyomást, főleg azokban a fiatal hölgyekben, akik már amúgy is féltékenyek voltak rá azért a figyelemért, amelyben a férfiak részesítették. Édesanyjuk barátnői közül egyesek a háta mögött gonosz módon könnyelműnek nevezték. Ám belőlük is csak a féltékenység beszélt, mert Anna bárkit meghódíthatott, akit csak akart, ami az ő lányuknak nem sikerült. Anna azonban semmiképpen sem volt gátlástalan vagy erkölcstelen, csak gondtalan és vidám. Most összeráncolta a homlokát, mintha valamivel nem lenne elégedett. Lizzie elképzelni sem tudta, miféle szépséghibát fedezhetett fel magán. - Tökéletes vagy - mondta. - Komolyan? - Anna megfordult, és egy csapásra megfeledkezett az öltözékéről. - Lizzie! Hozzá sem kezdtél a frizurádhoz? A végén még el fogunk késni! - kiáltotta bosszúsan, aztán egy pillanatra elhallgatott. - Izgulsz? Lizzie az ajkába harapott, és mosolyfélét varázsolt az arcára. Ha megjelenik a bálban, Tyrell fel fog figyelni rá, elvégre most már ismeri. Vajon megint ki fogja nevetni? Mit gondol majd róla? - Jól vagyok - felelte, bár nehezen szedte a levegőt. - Tökéletes a jelmezed, Anna, és gyönyörű vagy benne. Lehet, hogy ma este teljesül a mama álma, és kérőre találsz - tette hozzá. Szívből kívánta a nővérének, hogy szerelemből menjen férjhez, s ne csak egy férfi rangjáért és pénzéért. Most azonban nem törhette ezen a fejét. Anna visszafordult a tükör felé. - Nem sápaszt ez a szín? Szerintem túlságosan sötét. - Egyáltalán nem – jelentette ki Lizzie. - Soha nem voltál még elbűvölőbb. Anna kis ideig még magát nézegette, aztán a húgához fordult. - Remélem, igazad van. Lizzie? Nagyon sápadt vagy. Húga nagyot sóhajtott. - Nem tudom, elmenjek-e a bálba. Nem érzem jól magam. Anna arcára hitetlenkedés ült ki. - Nem akarsz eljönni? Kihagynád életed első bálját? Lizzie! Megyek, hívom Georgie-t - mondta döbbenten, és kisietett a szobából. Anna csak másfél évvel volt idősebb, mint Lizzie, és ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz, de nem csupán a csekély korkülönbség miatt. Lizzie csodálta a nővérét, mert mindazt megtestesítette, amit ő nem. Elképzelni sem tudta, milyen lehet csodaszépnek és körülrajongottnak lenni. Hármuk közül az is Anna volt, aki már csókolózott, és nem is csak egyszer. Éjszakánként a nővérek sokszor fent maradtak, hogy megtárgyalják Anna sokkoló és vakmerőségről tanúskodó tapasztalatait. Ő maga elragadtatással beszélt róluk, Georgie inkább rosszallóan, Lizzie pedig azt találgatta, hogy öt megcsókolják-e majd akár csak egyszer is, mielőtt vénkisasszony válna belőle. Tekintete most az ágyán fekvő, smaragdzöldjelmezre esett. A szép, de egyszerű ruhának hosszú tölcsérujja és diszkrét, derékszögű kivágása volt, mégis inkább kihívóan simult rá a viselőjére. Lizzie leült mellé az ágyra. Midere alól frissen mosott zsebkendőt húzott elő, és kis ideig a ráhímzett TDW betűket nézegette. Aztán tenyerébe zárta a finom vásznat, lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak változtathatna előző napi találkozásán. Keserűen be kellett azonban látnia, hogy bármilyen erősen akarja is ezt, nem teljesülhet a vágya. Tegnap

egyedüli esélyt kapott arra, hogy elbűvölje Tyrell de Warennét. Noha teljességgel tapasztalatlan volt ezen a téren, azt így is tudta, hogy nem járt sikerrel. Anna visszajött a hálószobájukba, és Georgie is vele volt. Normann nőnek öltözve hosszú, lila tunikát viselt, amelyet széles, aranyszínű öv fogott össze, és copfba fonta a haját. Egy darabig csak fürkészőn nézett Lizziere. - Anna szerint furcsán viselkedsz - mondta végül. - Ez már azóta feltűnt nekem is, hogy tegnap megjöttél a zárdából. Miről van szó? Azzal ne is próbálkozz, hogy beteg vagy, mert nem hiszem el. Lizzie visszadugta a míderébe a zsebkendőt. - Tegnap megmentett a zárda közelében - suttogta. - Kicsoda? - akarta tudni Georgie. - És mitől mentett meg? Anna leült Lizzie mellé, és ő is a válaszát várta. - Majdnem elütött egy kocsi. Tyrell de Warenne mentett meg. A másik két nővér nyitva felejtette a száját. - És ezt csak most mondod? - kiáltotta Georgie. Anna is megdöbbent azon, amit hallott. - Tyrell de Warenne mentett meg téged? Lizzie bólintott. - Igen. És nagyon kedves volt hozzám! Megfogadta, hogy megkeresi azokat a csirkefogókat, akik száguldoztak a kocsijukkal, és alaposan megmossa a fejüket. Engem pedig haza akart kísérni. - Lizzie hitetlenkedő nővéreire emelte a tekintetét. - Én viszont gyerekesen viselkedtem. Azt mondtam neki, hogy gáláns, kedves, hősies és jóvágású férfi. Georgie arca csodálkozásról árulkodott, Anna viszont hallgatott, és még mindig kétkedőnek tűnt. - Hol itt a baj? - kérdezte végül Georgie óvatosan. – Talán nem arra vártál egész életedben, hogy találkozz vele? - Nem hallottad, mit mondtam? - kiáltotta Lizzie. - Most már tudja, mit érzek iránta! - Igaz, ami igaz, diszkrétebb is lehettél volna - jegyezte meg Georgie. Anna nevetve felállt az ágyról. - A férfiak szeretik, ha erősnek, bátornak és jóképűnek nevezik őket. Még mindig nem hiszem el, hogy Tyrell de Warenne megmentett téged, Lizzie. Mesélj el mindent apróra! - Te nyugodtan mondhatod egy férfinak, hogy imádni való a himlőhelyes arca, biztosra veszem, hogy térdre fog borulni előtted. Én viszont a legkevésbé sem ügyesen hízelegtem Tyrell de Warennének. Láttam rajta, csak nehezen állta meg, hogy ne ne vessen ki. Gyerekesen viselkedtem, és kész. - Kinevetett téged? - kérdezte Anna. - Biztosan rájött, hogy még csak tizenhat éves vagy. A megmentő szerepét Georgie vállalta magára. Leült Lizzie mellé, és átkarolta a vállát. - Biztosra veszem, hogy eltúlzod a dolgot - mondta. - Warennét aligha zavarta, hogy jóvágásúnak nevezted. Anna jól mondta, a férfiak szeretik, ha csodálják őket. Gondolj csak bele! Álmaid lovagja megmentett téged! Pont úgy, ahogyan valamelyik kedvenc regényedben történt volna. Lizzie felnyögött. - A legrosszabbat még nem mondtam el. Egy merő kosz voltam, Georgie. Csupa sár lett a ruhám, de még a hajam is! – Lizzie a legeslegrosszabbat már elhallgatta. Nem árulta el, hogy azt képzelte, Tyrell karjában fekszik, és a férfi ezt alighanem kitalálta. - Természetesen úriemberként viselkedett, de kétlem, hogy nagy véleménnyel lenne rólam. - Ilyen körülmények között senki sem róná fel egy hölgynek a tökéletlen megjelenését - mondta Georgie higgadtan. Lizzie ráemelte a szemét. - Nem tudtam tartani a számat, és butaságokat beszéltem, mint a mama szokott. De hát miért is ne lennék buta? Végül is az ő lánya vagyok. - Liz! Te nem vagy olyan, mint a mama! - tiltakozott Georgie elszörnyedve. Lizzie megtörölte a szemét. - Sajnálom, hogy tökfej voltam. De ő annyira hősiesen viselkedett! Megmentette az életemet! Mit csináljak, ha ma este találkozom vele? Bárcsak lenne bátorságom megmondani a mamának, hogy nem megyek el, de nem hagyhatom őt cserben. - Mindent elmondtál nekünk? - kérdezte Anna. - Persze! Lizzie magára fonta a karját. Szégyentelen gondolatairól a világ minden kincséért sem beszélt volna a nővéreinek. - Megcsókolt téged? - folytatta a kérdezősködést Anna, aki kétségtelenül érezte, hogy a húguk valamit elhallgat.

Lizzie felháborodottan nézett rá. - Ő úriember! Anna fürkészőn nézett rá. - Fel nem foghatom, miért jöttél ki így a sodrodból. Végül megint Georgie ragadta magához a szót: - Megértem, Lizzie, hogy megviselt, ami történt, de késő bánat, eb gondolat, szól a közmondás. Bármit mondtál is, már nem szívhatod vissza. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy Tyrell de Warenne rég elfelejtette a szavaidat. - Remélem, igazad van - dünnyögte Lizzie. Anna a nővéréhez fordult. - Segítenünk kell Lizzie-nek a fésülködésben. Mondd csak, Georgie, nem túl sötét szerinted ez a ruha az arcbőrömhöz? - Nem, jól áll neked - felelte a legidősebb nővér. - Lizzie - folytatta aztán lágy hangon -, bármilyen lenyűgöző volt is a kalandod, ne felejtsd el, hogy a megmentőd egy Warenne, te pedig egyszerű Fitzgerald vagy. - És még csak tizenhat éves - tette hozzá Anna, és elmosolyodott. - Nem akarunk megbántani, de ha egy olyan férfi, mint ő, bármiért is egy nőre gondol, akkor az a nő csakis egy szépséges kurtizán lehet, akinek éppen csapja a szelet. - Anna a faliórára pillantott. - Mi viszont el fogunk késni. Lizzie megdermedt. Anna szavai hideg zuhanyként érték. Egyszeriben megértette, hogy feleslegesen aggódott. Nővéreinek igazuk van. Tyrell egy tekintélyes, vagyonos család tagja, ő pedig elszegényedett ír nemesek gyermeke, és még csak tizenhat éves, miközben a férfi huszonnégy. Minden bizonnyal már egy perccel azután elfelejtette őt, hogy elvált tőle a zárda előtt. Ha újra találkoznak, alighanem meg sem fogja ismerni. Gondolatai biztosan egy gyönyörű arisztokrata hölgy körüljárnak... vagy egy vészesen csábos kurtizán körül. Furcsamód Lizzie most még rosszabbul érezte magát, mint eddig. Levertsége feltűnhetett Georgie-nak. - Jól vagy? - kérdezte. - Hogyne - felelte Lizzie, és lesütötte a szemét. - Butaság volt egy pillanatig is azt hinnem, hogy egyáltalán eszébe jutok. – A gondolat fájt neki, nem is kicsit, de sietve összeszedte magát, és mosolyogva felállt. - Sajnálom, hogy az ostoba hisztériázásom miatt várnotok kellett rám, és el fogunk késni. - Nem kell bocsánatot kérned - jelentette ki Georgie, és ő is felállt. - A távolból mindig is szeretted őt. Érthető, ha lehangolt az a találkozás. Mindenesetre most majd segítünk átöltöznöd, és valószínűleg nem is fogunk elkésni. Anna a szekreterhez lépett. - Én bebodorítom a hajad - mondta -, abban nagyon jó vagyok. Máris felforrósítom a sütővasat. Lizzie még egy mosolyt kicsikart magából, aztán megfordult, hogy Georgie kisegíthesse a ruhájából. Bár az ellenkezőjét állította, egyáltalán nem volt jól. Érzések özöne rohanta meg, s előbb mámoros hangulatba került, aztán depresszióba süllyedt, mind mélyebbre és mélyebbre. De mindent számba véve nem úgy a legjobb, ha Tyrell egyáltalán nem is emlékszik rá? Ha egyszerűen csak megmarad az ő képzeletbeli, titkos szeretőjének? Végül azonban feladta az érzései ellen folytatott küzdelmet. Megpördült a tengelye körül, és megragadta Anna kezét. - Szép akarok lenni! - kiáltotta, ha tudta is, hogy ez őrültség. Anna elképedten nézett rá. - Készíts nekem egészen különleges frizurát! Tegyél fel rúzst az arcomra, és húzd ki feketével a szemem! - Megpróbálhatom... - kezdte Anna habozva, és összenézett az ugyancsak meglepődött Georgie-val. - Lizzie! Mi jár a fejedben? Lizzie nagyot nyelt, és hangtalanul könyörgő imát küldött az égiekhez. - Úgy gondolom, ma este kapok még egy esélyt. Meg kell próbálnom elnyerni Tyrell de Warenne csodálatát, ha csak erre az egyetlen éjszakára is. Miközben felmentek az udvarház széles lépcsőjén, amely Írország déli részének egyik legpompázatosabb épülete volt, a mamájuk egyfolytában csacsogott. György korabeli hölgynek öltözött, és olyan ruhát viselt, amely néhány évtizede még divatban volt.

- Soha nem voltam még ennyire boldog! Öröm téged így látni, Lizzie. Büszkén megjelenhetsz a nővéreid mellett. Komoly reményeket ébresztettél bennem. Nem lennék meglepve, ha ma este udvarlót találnál magadnak. Ők is beléptek a házba a vendégek között, akik mind bársonyból és selyemből készült kosztümöt viseltek. Lizzie nem tudott válaszolni a mamának, és mosolyognia sem sikerült. Levegőt is nehezen kapott, és egészen kába volt, mert még mindig nem fogta fel, hogyan történhetett meg ez a csoda. Bársonyruhájánál tökéletesebbet soha nem viselt, de érzékibbet sem. Nővérei, miután ráadták, ragaszkodtak hozzá, hogy lépjen a tükör elé. A sötétzöld anyag kiemelte bőre haloványságát, a haja színét és a szeme csillogását. Ajka a kevés rúzsnak köszönhetően teltebbnek tűnt, arcára azonban nem kapott pirosítót, mert a testvérei azt mondták, az orcája már így is eléggé rózsás az izgatottságtól. Öltözékében az alakja is előnyösen mutatott. Midére mélyebben kivágott volt, mint amilyennek gondolta, s dekoltázsára, hosszú nyakára és az arcára vonzotta a tekinteteket. A haja bebodorításával Anna közel egy órát töltött. Lizzie eredetileg fel akarta tűzni, most mégis szabadon omlott alá, majdnem a derekáig. A dús, vörösesszőke tincsek körülölelték az arcát, és hangsúlyosabbá tették a járomcsontját. Döbbenten meredt a tükörre, amikor meglátta magát benne. Életében először találta magát valóban szépnek, és legfőképpen olyan vonzónak is, amilyen Robin Hood kedvese lehetett. Édesapja most megszorította a kezét. - A kislányomból szépséges nő lett - mondta büszkén, és könny csillant a szemében. Lizzie nem akart vitába szállni vele. Most nem, amikor éppen felmentek az adare-i udvarház lépcsőin. - Úgy gondolom - jegyezte meg Georgie -, a helyes irányba tett első lépés, hogy Lizzie végre a legújabb divat szerint készült ruhát visel. De még csak tizenhat éves, mama, úgyhogy nem kellene túl nagy reményeket fűznöd az első társasági fellépéséhez. Lizzie titokban igazat adott a nővérének. Édesanyjuk azonban nem zavartatta magát. - Említettem már - folytatta izgatottan -, hogy a gróf fiai mind itt lesznek? Sőt az egyik mostohafia is, Sean O'Neill, a fiatalabb. Azt viszont nem tudom, hogy a fivére, O'Neill kapitány hol van éppen. Mamája hamiskásan rámosolygott Lizzie-re. - Sean még nagyon fiatal, nem sokkal idősebb nálad. - Emlékezetem szerint ezt már többször is említetted - mondta a családfő. - Azt hiszem, anyukám, Georgie-nak igaza van. Hagyj békét Lizzie-nek, mielőtt még elájul miattad idegességében - tette hozzá, mosolyogva, és megfogta a felesége kezét. A karjába fűzte, s együtt léptek be a tágas és magas előcsarnokba. Kőpadlója a ház legrégebbi részéhez tartozott, és évszázadokkal korábban készült. - Mondtam már, anyukám, hogy csodásán festesz? - kérdezte a családfő halkan. Felesége mosollyal ajándékozta meg. - Ön pedig, uram, a mesés lovagom. Bevallom, tetszik nekem ebben a parókában. Papa is György korabeli nemesnek öltözött, s szalonkabátot, vastag harisnyát és hosszú, bodros parókát viselt. Miközben családja az előcsarnokon át már a fogadószalon felé tartott, amely akkora volt, mint az ő egész házuk, Lizzie még mindig az ajtóban álldogált. Megérintette fehér álarcát, amely csak a szeme környékét takarta el, az arca nagy részét azonban szabadon hagyta. Az izgatottságtól már rosszullét környékezte. Látta, hogy Anna belépett a fogadószalonba, olyan kecsesen, mintha nem is járt, hanem a föld fölött lebegett volna. Ahogy az várható volt, két angol katonatiszt azonnal odalépett hozzá, és meghajolt előtte. Lizzie tudta, hogy a nővére pirulva és illedelmesen elsuttogja a nevét. Georgie megfordult, leengedte a maszkját, és így látszott, hogy felvonta a szemöldökét, amikor visszament a húgáért. - Gyere! - mondta neki mosolyogva. - Meglátod, jól fogod érezni magad. Lizzie habozott, mert egyszeriben elbizonytalanodott. Szinte egész életében erre az estére várt, de valóban bolondot akar csinálni magából? Tyrellt, aki grófi cím örököse, mindig szebbnél szebb hölgyek zsongják körül, és ez ma sem lesz másként. Amint arra Anna is célzott, bizonyára máris egy szép lány-

nak udvarol. Őt észre sem fogja venni. Hogy álmodozhatott egyáltalán akár csak egy pillanatig is bármi másról? Két úr sétált el mellettük, egyikük muskétásnak volt öltözve, a másik páváskodó gigerlinek. Futó pillantást vetettek Lizzie-re és Georgie-ra, aztán sietve csatlakoztak az Anna körül kialakult gyűrűhöz. Lizzie feszültsége már-már kibírhatatlanná nőtt. Miért csinálja ezt egyáltalán? Miért akar kétségbeesett és reménytelen küzdelmet folytatni másokkal azért, hogy magára vonja Tyrell de Warenne figyelmét? Hiába nyújtogatta a nyakát, sehol sem látta az előcsarnokban azt, akit keresett. - Lizzie! - mondta Georgie figyelmeztetőn. - Eszedbe ne jusson elfutni! Nővére kitalálta a gondolatát, mert Lizzie éppen ezt fontolgatta. Végül azonban eltökéltsége kerekedett felül. Látni akarta Tyrellt, hogy jóvátehesse a minapi találkozásukkor elkövetett hibáját. Remegett a lába, de némán arról győzködte magát, hogy össze kell szednie a bátorságát. Georgie határozottan megfogta a kezét, és magával húzta. Átvágtak az előcsarnokon, és elhaladtak Anna csodálóinak a csoportja mellett. A gigerli mintha Lizzie után fordult volna. A fogadószalonban számtalan pompázatos kristálycsillár lógott alá a magas mennyezetről, amelyet vaskos oszlopok tartottak, erezetes márványpadlón vendégek százai tartottak a bálterem felé. A két testvér mellett egyszer csak az édesanyjuk bukkant fel. - A gigerli megpróbált szóba elegyedni veled, Lizzie, de te figyelemre sem méltattad! - háborgott. Kisebbik lánya zavartan hunyorgott. Valóban ez történt volna? - találgatta, és érezte, hogy Georgie megszorítja a kezét. - Nézd, mama - mondta közben -, Annának máris hódolói akadtak. Hát nem nagyszerű? Édesanyjuk megfordult. Hirtelen leeresztette az álarcát, és elkerekedett a szeme. - Ó! Az ott nem Cliff de Warenne? Lizzie is hátranézett. Anna körül négy fiatalember állt, köztük a két angol tiszt is, és egyszerre próbáltak meg beszélni hozzá. Kissé távolabb tőlük egy ötödik úr álldogált, aki nem viselt jelmezt. Arca egyszerre árulkodott unalomról és derűs gúnyról, ami igencsak furcsa volt így együtt. Sötét hajáról és feltűnően kék szeméről nem volt nehéz felismerni a gróf legifjabb fiát. Szóbeszédek keringtek arról, hogy gátlástalan nőbolond, de Lizzie soha nem adott a pletykákra, és mindenkiről maga szeretett véleményt formálni. Cliff de Warenne a kalandvágyáról is közismert volt, és Lizzie tudta, hogy előző évben Nyugat-Indiát utazta be. Akárcsak a fivérei, ő is szemérmetlenül jóképű volt. Most hátat fordított a csoportnak, és arrább sétált. Unja magát. Lizzie most már egészen biztos volt ebben. - Nem láttam még ilyen goromba és megbocsáthatatlan viselkedést! - kiáltotta az édesanyja felháborodottan. - Mama, Cliff de Warenne nem jöhet szóba a mi Annánk számára - jegyezte meg Lizzie csendesen, és megint fürkészőn körbe nézett a teremben. Édesanyja sértett pillantást vetett rá. - És miért nem, ha szabad kérdeznem, kisasszony? Lizzie nagyot sóhajtott. - Nem forgunk azonos körökben - felelte a lehető legtapintatosabban. - Ő a legfiatalabb fiú. Aligha fog nagyszerű partit csinálni. - Hatalmas vagyont fog örökölni, és úgy gondolom, azt vehet feleségül, akit csak akar. Mama csak mérgesen fújtatott egyet. - Azt mondják róla, hogy léhűtő. Nem szeretném, ha Anna kapcsolatba kerülne egy ilyen férfival jelentette ki a Fitzgerald család feje. - Ha tisztelgő látogatást tesz nálunk, és abból, ahogy Annára nézett, tudom, hogy így lesz, te is örülni fogsz ennek a kapcsolatnak - ellenkezett élete párja. Georgie és Lizzie sokatmondó pillantást váltottak, aztán elsétáltak vitába bonyolódott szüleiktől. - Nagyon csinos a legifjabb Warenne - jegyezte meg Lizzie mosolyogva. - Csak nem a mi kategóriánk - felelte Georgie, és ő is elmosolyodott. - Néha komolyan aggódom a mama miatt. Nagy nyomás nehezedik rá, mert három kiházasítandó lány is van a családunkban, említésre méltó vagyonunk viszont nincs. Ha legalább Anna férjhez menne, máris sokkal könnyebb lenne a helyzetünk.

- Mama belehalna az unalomba, ha nem foglalná el magát azzal, hogy férjet keres nekünk mondta Lizzie komolyan. - Ugyan mihez kezdene? Georgie összeráncolta a homlokát. - Tegnap, amikor beléptem az ebédlőbe, holtsápadtan ült ott, és úgy legyezte magát, mintha nehezen kapna levegőt. Lizzie hirtelen megállt. - Gondolod, hogy beteg? - Azt állította, csak fullad kicsit, de én aggódom miatta. Jó volna, ha többet pihenne. - Majd odafigyelünk rá - jelentette ki Lizzie, akit felzaklattak a nővére szavai. Georgie hirtelen megfogta a kezét. - Nem Sean O'Neill az ott? - kérdezte incselkedő hangon. – A gróf kisebbik mostohafia, akivel a mama szerint neked meg kellene ismerkedned. Lizzie követte a nővére tekintetét, és azonnal felismerte a magas, sötét hajú férfit. Lovagnak volt öltözve, és nagyon komolyan beszélgetett egy másik fiatalemberrel. - Szó sem lehet róla, hogy odamenjek hozzá és bemutatkozzam neki! - jelentette ki Lizzie. - Miért nem? Szerintem meglehetősen jóképű, és a mi súlycsoportunk, mivel nincs címe és rangja. Lizzie homloka ráncba szaladt. Nem értette, miért győzködi ilyen állhatatosán a nővére. - Hol lehet Tyrell? - kérdezte. Megint végignézett a termen, de most sem találta azt, akit keresett. Szíve azonban már attól is ijedt és izgatott dobogásba kezdett, hogy kimondta a nevét. – Menjünk be a bálterembe! - mondta. Testvére azonban megfogta a kezét, és visszatartotta. - Miattad is aggódom. Lizzie megdermedt. - Georgie... - kezdte, de a nővére félbeszakította. - Jó mulatság, hogy kicsinosítottad magad ma estére, mert le akartad nyűgözni Tyrell de Warennét a tegnapi találkozásotok után. Ideje volna azonban, hogy felhagyj ezzel a rajongással. Már így is túl régen tart. Hogy fogsz egy másik férfinak valaha is esélyt adni, ha úgy érzel, ahogy állítod? Lizzie védekezőn karba fonta a kezét. - Semmit sem állítok, és nem parancsolhatok az érzéseimnek. Egyébként pedig komolyan gondoltam, amit a minap mondtam. Számomra az van megírva, hogy vénlány legyek. - Ezt erősen kétlem. Valóban úgy gondolod, hogy a reménytelen szerelmed miatt soha nem mered majd elfogadni egy igazi udvarló közeledését? Lizzie-nek elakadt a lélegzete. - Igen, úgy gondolom - válaszolta. - Szeretem Tyrellt. Mindig is szerettem, és örökké szeretni fogom. Nem akarok helyette mást keresni. - De őt nem kaphatod meg. - Ezért fogok egyedül megöregedni, és majd gondját viselem mamának és papának. Most pedig menjünk be a bálterembe! - mondta Lizzie, mert nem akart tovább vitázni. Georgie viszont akart. Nagyon is. - Attól tartok, te valójában csak elbújsz e mögé a szerelem mögé. Ugyanúgy, mint az imádott regényeid mögé. Létezik azonban egy való világ is, és én azt szeretném, hogy te annak a része legyél. - Az vagyok - jelentette ki Lizzie reszketve. - Akárcsak te. - Én nem olvasok el havonta egy tucat romantikus regényt. Azt sem állítom, hogy szerelmes vagyok egy férfiba, akit soha nem kaphatok meg. - Nem, te politikai cikkekbe és tanulmányokba temetkezel. És te voltál az, aki először nem akart eljönni ebbe a bálba – olvasta Lizzie a nővére fejére. - Azért nem akartam, mert tudtam, hogy itt nem olyanok lesznek, akik szóba jöhetnek számomra. Georgie most már ugyan olyan felindult volt, mint a húga. - Tudom, hogy egy nap majd igent kell mondanom valakinek, akit a mama talál számomra, mert különben nem lesz miből megélnem. Néha azzal áltatom magam, hogy nem ez a kendőzetlen igazság, de mind a ketten

tudjuk, hogy igenis az. Egyszer majd neked is ugyanúgy férjhez kell menned, mint nekem, de egészen biztosan nem Tyrell de Warenne fog oltárhoz vezetni! - El sem hiszem, hogy így beszélsz! - kiáltotta Lizzie. Sajnálta a nővérét, és aggódott érte, de közben elkeserítőnek és bosszantónak is találta, amit mondott. Georgie hamar lecsillapodott. - Ha a mamát valóban az a teher betegítette meg, amit mi jelentünk a számára, akkor talán majd igent mondok Harold úrnak. Ö komolyan érdeklődik irántam, és nem hiszem, hogy túlságosan nagy igényei lennének. Lizzie elsápadt. - De hát Harold úr öreg, kövér, kopasz... és borkereskedő! - Aligha számíthatok olyan pompás férfipéldányra, mint Cliff de Warenne - felelte Georgie bánatosan. - Jaj, eszedbe ne jusson, hogy hozzámész ahhoz az ellenszenves Haroldhoz! - Lizzie a legszívesebben elsírta volna magát. - Keressünk neked inkább jobb jövendőbelit! Most azonnal körül nézhetnénk egy után. Sok itt a csinos fiatalember. Georgie elhúzta a száját. - És egyik sem méltat egy pillantásra sem. - Tévedsz! - csattant fel Lizzie. - Nagyon elegáns vagy ma este. Válasz helyett Georgie csak megvonta a vállát. A közvetlenül a fogadószalonból nyíló bálterembe több szárnyas ajtón át lehetett belépni. Odabent nagy volt a tömeg, és a két lány szinte már az ajtóban összetalálkozott a gigerlivel és barátjával, a muskétással. Mind a ketten meghajtották magukat. - Hölgyem - mondta aztán a gigerli -, megtisztelne ezzel a tánccal? Lizzie azt hitte, hogy a férfi Georgie-hoz beszél. Amikor azonban a nővére oldalba bökte a könyökével, rájött, hogy a felkérés neki szólt. Nem érzett azonban kedvet a tánchoz, a legkevésbé a gigerlivel, aki az álarca mögül egyenesen az ő ruhakivágásába meredt. - Sajnálom, de már elígértem ezt a táncot - felelte udvariasan. A férfi értett a szóból, és hosszas elnézéskérés után elsietett. - Lizzie! - mondta Georgie, és most már igazán haragosnak tűnt. - Nem táncolok - jelentette ki a húga konokul. - Te nem szégyenlős vagy, hanem elképesztően ostoba! - közölte vele a nővére indulatosan, aztán faképnél hagyta. Lizzie magára maradt. Azonnal megbánta, hogy elutasította a felkérést, de csak azért, mert Georgie ilyen mérges lett rá. Nagyot sóhajtott, és megfordult, hogy megnézze magának a táncolókat. Miután megállapította, hogy Tyrell de Warenne nincs köztük, a teremben álldogálókat és beszélgetőket kezdte fürkészni. Ha nem lesz itt, akit keres, akkor biztosan kint találja a kertben, mert még kellemes az este. Egyszer csak megérezte, hogy egy pillantás fúródik a hátába. Egy másodpercre megdermedt, aztán megfordult. Tyrell de Warenne egészen közel állt hozzá. Kalóznak volt öltözve, magas szárú csizmát viselt, szűk térdnadrágot, fekete inget, ugyanolyan szemkötőt, a fején apró varkocsokba font parókát, az oldalán pedig valódinak látszó kardot. Lizzie úgy látta, hogy egyenesen feléje néz, és elállt a lélegzete. Az nem lehet, hogy rám mered így, ahogy egy oroszlán szegezheti a szemét a kiszemelt zsákmányára, gondolta. Megfordult, hogy lássa, áll-e mögötte egy szépséges hölgy, de senki sem volt ott. Hitetlenkedőn visszafordult a férfi felé, és rémülten látta, hogy az egyenesen feléje tart. Lizzie pánikba esett. Mi jutott eszébe, amikor eljött ide? Tyrell de Warenne grófi címet fog örökölni, gazdag, miközben ő szegény, és túl fiatal is álmai hercegéhez. Elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle a férfi. Szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből, és attól félt, ha itt marad, megint csak bolondot fog csinálni magából. Villámgyorsan megfordult, és rémülten kimenekült a bálteremből. Ő nem csábos delnő, nem is kurtizán, hanem Elizabeth Anne Fitzgerald. Egy tizenhat éves lány, aki álmokba ringatta magát, és nevetséges módon azt képzelte, hogy felkeltheti Tyrell de Warenne érdeklődését.

Egyszer csak a játékszobában találta magát, ahol számos úr és hölgy múlatta az időt kártyázással és kockázassál. Megállt a fal mellett, zihálva szedte a levegőt, és nem tudta, mit tegyen. Valóban hozzá akart odamenni Tyrell? És ha igen, akkor miért? A férfi, aki körül a gondolatai jártak, egyszer csak belépett az ajtón. Mintha a nap bújt volna elő a felhők mögül egy szürke, hideg és esős hajnalon. Tyrell de Warenne azonnal felfedezte Lizzie-t. Közvetlenül előtte állt meg, ő pedig döbbenten a falhoz lapult. - Komolyan azt hiszi, hogy elmenekülhet előlem? - kérdezte halkan a férfi, és elmosolyodott. Lizzie valósággal kővé vált, de most már legalább kapott levegőt. Légzése túlságosan is felgyorsult. Nemet akart inteni a fejével, de kísérletével kudarcot vallott. Mit akarhat tőle Tyrell de Warenne? Összetéveszti valakivel? Nagyon közel volt hozzá, ugyanolyan közel, vagy még közelebb, mint előző nap Limerickben. Lizzie tudta, hogy válaszolnia kell valamit. De hogyan? Soha nem látta még ilyen öltözékben a férfit. Combig érő csizmája úgy vonzotta a szemét, mint mágnes a vasat, hogy onnan aztán feljebb, egyenesen az ágyékára vándoroljon a tekintete. Ott nagyon is jól láthatóan dudorodott ki a nadrágja. A lány gyorsan feljebb emelte a pillantását, amely most az ifjú lord szemérmetlenül mélyen kigombolt ingén állapodott meg. Alóla, sötét mellszőrzet közül, rubinkövekkel díszített aranykereszt villant elő. Lizzie szájában összefutott a nyál, de egészen máshol is nedves lett. Ölében megint érezte azt a fájdalmas feszítést, amelyről éjszakánként elszántan nem akart tudomást venni. - Nem kell elfutnia előlem - mondta Tyrell csendesen. – Nem minden kalóz egyforma. Mi ez? Flörtölés? Megkapta azt a bizonyos második esélyt? Lizzie biztos volt benne, hogy egy árva hangot sem volna képes kinyögni, hiszen még csak rendesen lélegezni sem tud. Valamit azonban mindenképpen válaszolnia kell. Talán egy tréfás megjegyzés is megteszi, gondolta reménykedőn. Úgy tudom, a kalózok mind fosztogatnak és gyilkolnak - suttogta nagy nehezen. - Ezért kellett elfutnom. Tyrell elmosolyodott, és meghajolt, de olyan udvariasan, ahogy egy valódi kalóz soha nem tette volna. Varkocsai, amelyekbe korallok és aranyszálak voltak fonva, az arcába hulltak. Lizzie nem tudta levenni a szemét a szájáról. Milyen csodás íze lehet! - gondolta. A férfi hirtelen rászegezte azt a szemét, amely nem volt fekete anyaggal lekötve. - És ha megesküszöm, hogy én más vagyok, mint a többi kalóz? És arra is, hogy nincsenek rossz szándékaim? Lizzie nagyokat nyelt. - Akkor talán megváltoztatom a véleményemet, uram - nyögte ki. Tyrell arcán gödröcskék jelentek meg. - Ezt örömmel hallom. Azt hiszem, mi már találkoztunk. Jól sejtem? A lány megdermedt. - Kisasszony? Ismerjük egymást? - kérdezte a férfi újra. Lizzie nem akarta bevallani, hogy ő volt az a csupa sár, butácska gyerek, akit Tyrell megmentett az utcán. - Csak akkor, uram, ha ön is az én Robin Hood uram csapatához tartozik - felelte. Tyrell még mindig mosolyogva nézett rá. - Az az igazság, hogy jól ismerem a sherwoodi erdőt, bár a tolvajok fejedelmével, akit ön említett, még nem találkoztam - válaszolta. Lizzie-nek végre sikerült viszonoznia a mosolyát. Most már abban is biztos volt, hogy a férfi flörtöl vele. - Ha igazán akarja, talán bemutathatom önöket egymásnak. - Én inkább arra vágyom, hogy másvalaki mutatkozzon be nekem - mondta Tyrell. Lizzie-re férfi így még nem nézett. Pillantását nem lehetett félreérteni. - Marion vagyok. Egyszerűen csak Marion - suttogta rekedten. Érezte, hogy Tyrell a valódi nevét szerette volna megtudni. Némi habozás után azonban a férfi megint meghajtotta magát, de most csak futólag. - Én pedig Black Jack Brody lennék, szolgálatára. Lizzie egyszeriben Tyrell hajójának a fedélzetén látta magát, amelyet sebesen repített a szél a hullámokon. Varkocsai az arcába hullottak, miközben a férfi lehajolt hozzá és derekára fonta a kezét. Ő lehunyta a szemét, és Tyrell csókját várta...

- Hölgyem? Remélhetem, hogy igényt tart a szolgálataimra? Lizzie hirtelen felhagyott a képzelődéssel, és visszatért a valóságba. Álmai hercege állt vele szemben, és tekintete arról árulkodott, pontosan tudja, mi járt éppen a fejében. És azt is tudja, hogy mire vágyott. - Kétlem, hogy valóban a szolgálatomra akar lenni – suttogta reszketve. Tyrell arckifejezése veszélyesnek tűnt. - Soha nem fogja megtudni, úgy van-e, ha nem kér meg rá. Lizzie most már valóban megrémült. Ez valóban azt jelenti, aminek ő értette? Vagy csak így szokott egy férfi és egy nő enyelegni, és semmit sem kell szó szerint venni abból, ami ilyenkor elhangzik? Tyrell a lánytól jobbra és balra a falnak támasztotta a tenyerét, mintha foglyul akarta volna ejteni őt, és ijesztően közel hajolt hozzá. - Mondja meg, milyen szolgálatra tart tőlem igényt, hölgyem, és akkor majd kiderül, őszintén beszélt-e ez a kalóz. Lizzie-nek már nyelve hegyén volt a válasz, hogy csókot akar. Hogy meghalna Tyrell egyetlen csókjáért. A férfi lassan érzéki mosolyra húzta a száját. - Mi a baj? - kérdezte halkan. A lány hallgatott, csak zavartan nagyokat nyelt. Tyrell arcán megint gödröcskék jelentek meg, és megcsillant fedetlen szeme. - Nem tudja eldönteni, mi legyen az első kívánsága? Nem a sherwoodi erdőben vagyunk, figyelmeztette magát Lizzie. Ez itt egy zsúfolt terem, és ő nem meri megtenni azt, ami éppen megfordult a fejében. Vagy mégis? - A hölgynek talán segítségre van szüksége. Javasoljon valamit a kalóz? - kérdezte a férfi. Lizzie úgy érezte, hogy most még közelebb van hozzá, és ajka majdnem az övéhez ér. Teste úgy reszketett és lüktetett, hogy egészen belebódult. Szemhéja elnehezült, és le kellett eresztenie. Forróság öntötte el az ölét, amikor Tyrell szája az övéhez ért. Leheletét a bőrén érezte, feszes combját a combján. - Éjfélkor a nyugati kertben. Ott minden óhaját teljesítem - mondta a férfi halkan, mély torokhangon. Száját egy pillanatra Lizzie arcára tapasztotta. Izmos mellkasa közben a melléhez ért, aztán megfordult és elsietett. A lány reszketve állt ott tovább, és nem mozdult. Amikor összeszedte a bátorságát, hogy kinyissa a szemét, azt hitte, mindenki őt fogja bámulni a teremben, és meglátják rajta, micsoda tűz lobbant lángra benne. A falnak dőlt, az önuralma visszanyeréséért küzdött, és a vágy ellen, amely elemésztéssel fenyegette. Lassacskán megnyugodott a légzése. Ellépett a faltól, és magára fonta a karját. Mi történt itt? Tyrell de Warenne valóban arra kérte, hogy találkozzon vele éjfélkor a kertben? Csak tréfának szánta, amit mondott, vagy komolyan légyottra hívta? Lizzie nem tudta, mi lehet az igazság. Lassan elhagyta a játékszobát, és közben úgy érezte magát, mintha túl sok bort ivott volna. Igen, Tyrell találkozni akar vele, és ő valóban arcán érezte az ajkát. Lemerjen menni a kertbe? A férfi egészen biztosan felismerte benne azt a lányt, akit előző nap megmentett Limerickben. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy randevúra hívja. Lizzie nem tudta, mit tegyen. Találkozni akart álmai hercegével, de félt is. Mi lesz abból, ha elmegy? Tyrell meg fogja csókolni? - találgatta. Már a puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy azonnal lesiessen a kertbe, bár még csak tíz óra felé járt az idő. A szerelmi légyott és a csók gondolatát rettenetesen csábítónak találta, a férfi szándékai azonban nem lehetnek tisztességesek. Egészen biztos, hogy nem udvarolni akar neki, és a kezét sem fogja megkérni. Csak csókot akar tőle. Nem kell aggódnia, hogy esetleg többet is, mert az nem vallana Tyrell de Warennére. Lizzie megérintette az álarcát. Ha a férfi leveszi róla, meg fogja látni az arcát, és csalódás fogja érni. Ehhez halvány kétség sem férhet. Igaz, bájos jelenség ebben a jelmezben, ám ez nem változtat a valóságon. Azon, hogy ő szürke és jelentéktelen. Ha lekerül a maszkja, ezt Tyrell is látni fogja. Ma az éjszaka sötétjében talán nem, de holnap napvilágnál mindenképpen. Ez az este azonban még varázsos. Álmai lovagja most vonzónak találja. A nőt látja benne, ő pedig azt akarja, hogy ma éjjel Tyrell de Warenne a karjába zárja. Csak most az egyszer. Ezerszer álmodott már róla, de ilyen közel még soha nem volt hozzá. Ha bárki tudomást szerez erről, ha a mama fülébe jut, neki vége lesz. Csakhogy senkinek nem kell megtudnia. Elvégre Annát nem is egyszer megcsókolták már, és arról is csak ők ketten tudnak Georgie-val. Lizzie egyszeriben elhatározásra jutott. Amióta az eszét tudja, szereti Tyrellt, és ha illetlenség lesz is az a csók, az emléke örök időkre megmarad majd neki.

Lerogyott egy padra. Még két óra van éjfélig. Kész örökkévalóságnak kell addig eltelnie. - Lizzie! - hallotta meg egyszer csak Anna kétségbeesett hangját. Ijedten összerezzent, aztán felugrott a padról, és meglátta, hogy a nővére zokogva szalad feléje. - Mi történt, drágám? - kérdezte Lizzie rosszat sejtve. - Hála az égnek, hogy megtaláltalak! Egy ügyetlen fajankó rumpuncsot öntött végig a ruhámon mesélte Anna könnyek között. - Úgy bűzlök, mint egy kocsmatöltelék, és a mama haza akar küldeni folytatta, aztán megtörölte az arcát. - Nekem azonban nagyszerű ötletem támadt. Te mindig is utáltad a társasági életet. Kérlek, Lizzie, cserélj jelmezt velem! Maradni szeretnék, mert pompásan szórakozom. Sok érdekes tiszt van itt, és te... te már biztosan szívesen hazamennél. Lizzie döbbenten meredt a nővérére. Ő hirtelen megragadta a kezét. - Te nem érzed itt jól magad, igaz? És nem is akarsz maradni, ugye nem, Lizzie? És még egyébként is csak tizenhat éves vagy. Kettőnk közül nekem kell maradnom. Természetesen így van. Annának férjet kell találnia, nekem nem, gondolta Lizzie. Amúgy sem tagadta még meg a nővére egyetlen kérését sem. Lehunyta a szemét, és az ajkába harapott, hogy leküzdje a szíve vágyát. Lelke mélyén megszólalt egy lazító hang, és arra biztatta, hogy mondjon nemet Annának. Sietve emlékeztette azonban magát, hogy egy légyott csak egy légyott, Tyrell pedig csupán az álmaiban a szeretője. Holnap még jobban fog szenvedni, ha ma éjszaka találkozik vele. - Lizzie? Nekem maradnom kell. Komolyan! - kiáltotta Anna. - Az egyik tiszt nagyon tetszik nekem, és holnap visszatér Corkba. Az éjszaka végképp minden varázsosságát elveszítette. - Persze hogy elmegyek. Itt úgyis csak petrezselymet árultam. Semmi sem változott - felelte Lizzie. Tudod, hogy ki nem állhatom az estélyeket. Anna elmosolyodott, és megölelte a húgát. - Jaj, Lizzie, köszönöm, hálásan köszönöm. Nem fogod meg bánni! Lizzie azonban máris megbánta a döntését. Nem kellett kristálygömbbe néznie, hogy tudja, ez az éjszaka ajándék lett volna a számára, soha vissza nem térő lehetőség. Közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. Csakhogy ő nem olyan szépség, mint Marion, Robin Hood kedvese. Tyrell de Warenne azonnal felismerné ezt, ha meglátná álarc nélkül. És Georgie jól mondta, a Warenne család tagjai más körökben forognak, mint ők. Őrizze csak meg őt Tyrell olyannak az emlékezetében, amilyennek ma látta, ha egyáltalán gondolni fog még rá.

3. Válsághelyzet Lizzie az ágyában feküdt, és egyszerűen nem tudott felkelni. A függöny résén át látta, hogy odakint hét ágra süt a nap. Megint szép idő lesz. Egy ilyen kivételes éjszaka után azonban csakis szokványos és kiábrándító nappal következhet. Anna még mélyen aludt, miközben Lizzie a mennyezetre szegezte a szemét, és visszagondolt előző napi, elképesztő találkozására Tyrell de Warennével. Most, napvilágnál még zavarodottabb volt, és még jobban bánta, hogy otthagyta a bált. Talán maradnia kellett volna, megvárnia, hogy Tyrell eljöjjön a találkájukra. De hogy okozhatott volna csalódást Annának? Nővére csak hajnalban jött haza a család többi tagjával együtt. Lizzie hallotta, hogy közös hálószobájukban járkál, és végül megkérdezte tőle, milyen volt a bál, miután ő eljött. - Ó, egyszerűen csodás! - felelte a nővére, de nagyon furcsa volt a hangja. Lizzie felült az ágyában. - Jól vagy, drágám? Anna az olajlámpa helyett csak egy szál gyertyát gyújtott meg. Nem fordult a húga felé, csak tovább nézegette magát a komód fölött függő tükörben. - Persze hogy jól vagyok - mondta, miközben letette a gyertyát, és vetkőzni kezdett. - Miért kérded?

Lizzie nem feküdt vissza a párnájára. Két nővérével nagyon közel álltak egymáshoz, és most úgy érezte, hogy Annával valami nincs rendben. A levegő feszültségtől volt terhes. - Nem élvezted az estét? - Dehogynem. Pompás volt. Miért faggatsz? Lizzie-t megdöbbentette ez az éles hang. Elnézést kért a nővérétől, és annyiban hagyta a dolgot, de még sok időbe telt, mire végre nyugtalan álomba merült. Anna most egyszer csak nyöszörögni kezdett, és Lizzie aggódón felült. - Ébren vagy? - kérdezte. Nővére csapkodni kezdett a kezével, és dünnyögött valamit, ami úgy hangzott, mintha álmában beszélt volna valakihez. A Warenne-házban rendezett bálok után a családjuk mindig sokáig aludt, Lizzie most mégis átnyúlt a testvéréhez, és megérintette a karját, hogy felébressze. - Anna! Csak rosszat álmodsz - mondta csitítón. Az idősebb nővér kinyitotta a szemét, de úgy tűnt, mintha nem ismerte volna fel Lizzie-t. Még most, az alvástól gyűrötten és kócosán is elbűvölően festett. - Csak álom volt - ismételte meg a húga. Anna még hunyorgott kicsit, aztán a testvérére nézett, és megpróbálkozott egy mosollyal. - Köszönöm, Lizzie. Valóban csak rossz álom volt. Lizzie kikelt az ágyából, és elkezdte kibontani a copfját. - Mit álmodtál? - kérdezte. - Nem emlékszem. - Anna állig felhúzta magán a takarót. - Áttáncoltam az éjszakát. Szörnyen fáradt vagyok - tette hozzá, és megint becsukta a szemét. Lizzie hagyta, hadd aludjon, és kiosont a szobából. Kiment a mosdóba, aztán az előcsarnokban Georgie-val futott össze, aki már felöltözött és a haját is szigorú kontyba tűzte fel. - Jó reggelt! - üdvözölte Lizzie mosolyogva. Nővére visszamosolygott rá. Egyszerű, halványkék ruhát viselt, de ékszert egyáltalán nem. - Eljöttél, mielőtt kitárgyalhattuk volna az estét – jegyezte meg. Lizzie egyszeriben késztetést érzett arra, hogy mindent elmeséljen. - Csak gyorsan felöltözöm, aztán lent találkozunk - felelte. Soha nem öltözött fel még ilyen gyorsan. Miközben végül lesietett a lépcsőn, megpróbálta elképzelni, hogyan fogadja majd Georgie az előző estéről adott beszámolóját. Nővére már az étkezőasztalnál ült, teát szürcsölt és pirítóst rágcsált, amikor Lizzie beviharzott az ajtón. - El sem fogod hinni, mi történt! Alighanem életem lehetőségét szalasztottam el - kezdte kifulladva. Georgie felvonta szép vonalú szemöldökét. - Megismerkedtél valakivel? Lizzie habozott a válasszal. Leült, és köszönetképpen biccentett a szobalánynak, aki egyben szakácsnő és mosónő is volt náluk, és most egy pirítósokkal megrakott tányért tett elé. ő félretolta, és a nővérére nézett. - Sikerült új hódolót találnod? - kérdezte. Georgie önkritikusan elmosolyodott. - Minek áltatnám magam vagy bárki mást? Nem csak az a gond, hogy nagyon magas vagyok. Jobban érdekel a politika, semmint kellene. Egyetlen férfi sem akar magának olyan feleséget, aki a katolicizmus kérdéséről, a gabonatörvényekről vagy az egyházi tizedről szeret vitázni. Nem, nem volt szerencsém. Lizzie átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a nővére kezét. - Nem ismerek nálad odaadóbb és komolyabb embert. Azt szeretném, ha boldog lennél. Kérlek, ne érd be egy olyan varangyos békával, mint Péter Harold. Georgie elhúzta a száját. - Majd meglátjuk - felelte. Lizzie-nek nem voltak jó érzései a válasz hallatán. - Rajtad viszont látom, hogy sok a mesélnivalód - mondta a nővére. Lizzie nem tudott elfojtani egy mosolyt, és végre részletesen beszámolt a testvérének a Tyrell de Warennével folytatott beszélgetéséről. - És azt akarta, hogy éjfélkor találkozzam vele a kertben - fejezte be izgatottan. Nővére elképedten meredt rá. Eltartott egy ideig, mire meg tudott szólalni. - Azt hiszem, tetszettél neki. - Nem én - rázta a fejét Lizzie -, hanem Marion, az a merész fehércseléd, aki szemérmetlenül flörtölt vele.

- De hát te voltál az a Marion! - mondta Georgie, akin látszott, hogy csak nehezen tudja megőrizni a nyugalmát. - Nem tudom, ki tetszett neki valójában - mondta Lizzie őszintén. - Soha nem viselkedtem még így egy férfival. Egészen bódult voltam, s miközben beszélgettünk, szinte már úgy hallottam a saját szavaimat, mintha valaki más mondta volna ki őket. Georgie arcára aggódás ült ki. - Mégsem mentél le a kertbe. Átengedted Annának a jelmezedet, és hazajöttél. Lizzie az ajkába harapott. - Féltem, hogy Tyrell leveszi rólam az álarcot, és csalódott lesz, ha meglát nélküle. Ha lementem volna hozzá, biztosan megcsókol, és én nagyon is vágytam a csókjára. - Helyesen viselkedtél - jelentette ki Georgie a maga határozott módján. - Egy ilyen kapcsolat sehova sem vezetne, hacsak nem akarsz tiltott viszonyt folytatni. Lizzie-nek már nyelve hegyén volt a válasz, hogy abba ő soha nem menne bele. Eszébe jutottak azonban vakmerő titkos álmai, és inkább hallgatott. - Helyesen viselkedtél - ismételte meg Georgie mosolyogva. - Mindenesetre sikert arattál. Lenyűgözted Tyrell de Warennét. Ha korábban butuskának tartott is, most már csodál téged. - Igen, nagyon úgy tűnt — mondta Lizzie halkan. Az elszalasztott lehetőség feletti sajnálkozása azonban messze felülmúlta a diadalérzetét. Lizzie kiadós reggeli sétát tett a közeli országúton. Abban reménykedett, hogy a hosszú gyaloglás majd eltereli a figyelmét túlságosan is eleven álmairól. Korábban Tyrell csak elképzelt alakot jelentett a számára, akit bármikor előhívhatott, ha úgy akarta. Most már viszont egy pillanatra sem eresztette. - Anna hol van? - kérdezte tőle az édesanyja szigorúan, amint belépett az ajtón. Lizzie elhessegette magától Tyrell képét. - Valami baj van, mama? - kérdezte óvatosan. - Ahogy mondod, baj van. - Lydia asszony a lépcsőhöz sietett. - Anna! Légy szíves, gyere le! Most azonnal! - kiáltott fel az emeletre. - Beszélni akarok veled és a húgoddal. Lizzie rosszat sejtett. Anna fehér batiszt hálóingben, ugyanolyan színű köntösben és főkötőben jött le a lépcsőn. - Igen, mama? - kérdezte, és aggódó pillantást vetett Lizzie-re. - Gyertek át a szalonba! - szólította fel őket az édesanyjuk, és előreindult. A testvérek összenéztek, de azonnal eleget tettek a hívásnak. Lydia asszony becsukta utánuk az ajtót, aztán csípőre tette a kezét. - Igaz, Elizabeth Anne, hogy egy kalózzal flörtöltél? - kérdezte, és bíborszínt öltött az arca. Lizzie zavartan hunyorgott. Szeme sarkából látta, hogy Anna elvörösödött. Ö viszont természetesen nem hazudhatott. - Igen, igaz. A mama szeme elkerekedett. - Holiday asszony látott téged a játékszobában. Szerinte nagyon is heves volt az a flört. - Azt hittem, azt akarod, hogy flörtöljek - mondta Lizzie roppant óvatosan. - Úgy is van! - Édesanyja odalépett hozzá, és megfogta a kezét. - Nagyon is örülök annak, amit hallottam. Neked viszont - fordult Annához - el kellett volna hagynod a bált a szégyentelen viselkedésed után, amelynek a tanúja voltam! Valóságos kokott lett belőled, és ezt nem tűröm, de nem ám! Láttam azt a botrányos keringőt! Hazaküldtelek, te viszont szembeszegültél velem, az édesanyáddal! Nem hagytad el a bált, amire utasítottalak, hanem összejátszottál a húgoddal, és megfosztottad őt talán élete egyetlen lehetőségétől, hogy férjet találjon magának. - Lydia asszony visszafordult Lizzie-hez, akit megdöbbentett és meg is ijesztett a dühkitörés. - Ki volt az? - akarta tudni a mama. - A bálban legalább egy tucat férfi jelent meg kalóznak öltözve. Melyik volt az? Lizzie nagyokat nyeldesett, és lázasan dolgozott az agya. Tudta, hogy igazat kellene mondania, de még csak nem is sejtette, hogyan fogadná édesanyja az igazságot. Meglehet, nevetséges házassági terveket kezdene kovácsolni, és az szörnyen megalázó lenne. De akkor mit tegyen? Hazudjon? Segítségkérőn Annára nézett, ő azonban elfordult tőle. - Álarcot viselt az a férfi, mama - mondta végül idegesen. - Nem tudom, ki volt. - Nem tudod? - kérdezte az édesanyja kétkedőn. - Végre találkozol egy úriemberrel, aki érdeklődik irántad, méghozzá olyan élénken, hogy olyat Holiday asszony állítólag még nem látott, és te nem tudod, ki volt? Lizzie összerezzent. - Nem, mama, nem tudom. - Anna! - kiáltotta Lydia asszony haragosan. - Neked elég csak kitenned a házból a lábad, és máris tucatnyi hódoló ered a nyomodba. Hogy tehetted ezt? Lizzie-nek ez volt élete esélye! Anna az ajkába harapott.

- Nagyon sajnálom - mondta, és most már Lizzie-re nézett. - Mamának igaza van. Nekem kellett volna eljönnöm, neked pedig maradnod. - Én döntöttem úgy, hogy hazajövök - mondta Lizzie mosolyogva, és megsimogatta a nővére karját. Nem akartam maradni, és örülök, hogy te ott maradtál és jól szórakoztál. Édesanyjuk az égre emelte a kezét. - Ezekben a fontos dolgokban engem illet a döntés joga - jelentette ki. - Elizabethnek óriási lehetősége volt. Hogy fogja így kideríteni, ki volt a hódolója? Lizzie nagy levegőt vett. - Hódolónak aligha lehet nevezni, mama. - Ha annyira elbűvölted, akkor igenis a hódolódnak kell mondani. Utánajárok a dolognak. Remélem, egy jó nevű és tehetős családból való angol katonatiszt volt. Még ma délután meglátogatom Holiday asszonyt, és minden egyes részletet megtudakolok tőle. Szinte biztos vagyok benne, hogy kiderítem, ki volt az a titokzatos úr. Mama úgy viselkedett, mint egy terrier, ha csontot szimatol. Lizzie minden tiltakozása ellenére délután valóban kocsiba ült, és elindult Holiday asszonyhoz. Lizzie aggódva nézett a fogat után. - Mit csináljak, ha kiderül, hogy Tyrell de Warennével flörtöltem? - kérdezte reményvesztetten Georgie-tól, aki mellette állt. Nővére azonnal kész volt a válasszal. - Ezen ráérünk majd akkor gondolkodni. Lehet, hogy más kalózok is voltak talpig feketében a bálon - mondta, és megnyugtatón megsimogatta a húga karját. - El vagyok veszve - suttogta Lizzie. Ha a mama kinyomozza az igazságot, el fogja őt cipelni Adarebe, és ezúttal nem Marionnak öltözve. Georgie megzavarta a testvére komor gondolatait. - Te is úgy találod, hogy Anna kissé különösen viselkedik? - kérdezte. Időközben bementek a szalonba, és Georgie leült, hogy megstoppolja a papa zoknijait, mert nem engedhették meg maguknak, hogy újakat vegyenek. Lizzie eredetileg olvasni akart, ám édesanyja távozása után nem bírt egy helyben maradni. Nyugtalanul járkálni kezdett, ami egyébként egyáltalán nem volt jellemző rá. - Anna talán még fáradt a báltól - felelte a nővére kérdésére. - Délután nem szokott lepihenni, most mégis elment aludni. - Igaz, szinte egész éjjel táncolt - mondta Georgie. - A családunk mindenesetre szép kis slamasztikába került, ha engem kérdezel. Lizzie-nek egyet kellett értenie ezzel a megállapítással. Nem szokta búnak ereszteni a fejét, most mégis az ablakhoz lépett, mintha attól, hogy ott áll, hamarabb hazajönne az édesanyjuk. - Ne aggódj már ennyire! - mondta Georgie, miközben cérnát fűzött egy tűbe. Lizzie nem válaszolt, de azért leült a kanapéra, és megpróbálkozott az olvasással. Három órával később az édesanyjuk valósággal beviharzott a házba. Arca elragadtatottságtól ragyogott. - Lizzie! - kiáltotta, és megállt az előszoba közepén. - Georgina! Anna! Papa! Gyertek gyorsan! Híreim vannak, csodás híreim! Lizzie szíve összeszorult. Magában azon imádkozott, hogy ne hozzá legyen köze annak a jó hírnek. Édesapja éppen kilépett a könyvtárszobából, amikor ő Georgie-val otthagyta a konyhát. Már egy órája borsót hámoztak, mivel Betty, az egyetlen szobalányuk nem tudott minden munkát elvégezni. Anna meglehetősen lassan jött le a lépcsőn az emeletről. - Jól vagy? - kérdezte tőle Lizzie suttogva, miközben megálltak az édesanyjukkal szemben. - Igen, köszönöm - felelte Anna szélesen mosolyogva. - Csak fáradt voltam. - Mindenki figyeljen rám! - csapta össze mama a kezét. - Kiderítettem, ki volt Lizzie kalóza. Lizzie ijedten összehúzta magát. - Őlordsága személyesen! Ó, édes Istenem, milyen kegyes is vagy hozzánk! Tyrell de Warenne volt az! Lizzie-t ájulás környékezte. - Ez nem igaz - suttogta. - Bizony hogy az! - kiáltotta a mamája, és megint összecsapta a kezét. - Tyrell de Warenne érdeklődik irántad! Lizzie nem tudott megszólalni. Esdeklő pillantást vetett Georgie-ra, aki a segítségére is sietett. - Tévedésről lehet szó, mama — mondta. - Mindnyájan tudjuk, hogy Lord Tyrellnek a rendkívül szép nők a gyengéi. A bálban több férfi jelent meg kalózjelmezben. Nem hiszem, hogy túl sok jelentőséget kellene tulajdonítanunk annak, amit Holiday asszony mondott. - Badarság! - jelentette ki a mama. - Holnap délben elmegyünk az udvarházba, és bejelentetjük magunkat a grófnénál.

Lizzie felsikoltott. - Nem akarok ellenkezést hallani tőled - mondta az édesanyja, és figyelmeztető pillantást vetett rá. - És mástól sem. Komolyan beszéltem. - Nem mehetek oda - suttogta Lizzie, és rémület fojtogatta. Máris úgy érezte, belepusztul a szégyenbe. Tyrell valószínűleg ott lesz, és nem fogja felismerni őt. Napvilágnál meglátja, hogy enyhén szólva is molett, sőt még szemüveges is, és halvány érdeklődést sem mutat majd iránta. A mama pedig, jó szokása szerint, valami szörnyen kínos dolgot fog művelni. Az egekbe magasztalja őt, és házasságra fog célozgatni. Lizzie a legszívesebben most azonnal meghalt volna. - Holnap pontban déli tizenkettőkor - ismételte meg az édesanyja parancsolón. - Nem fogom meggondolni magam. - Én nem tudok elmenni, mama - mondta Lizzie esdeklőn. - Dehogynem tudsz! - Édesanyja odalépett hozzá, és megpaskolta a vállát, mintha azzal megnyugtathatta volna. – Elvégre meg kell köszönnünk a grófnénak a meghívást, nem igaz? Lizzie megint segítségkérő pillantást vetett Georgie-ra, aki oda is lépett az édesanyjuk elé. - Mama - kezdte józanul -, soha nem tettünk még köszönő látogatást a grófnénál. Mindig csak illedelmes levelet küldtünk. Nem hiszem, hogy meg kellene szakítanunk ezt a hagyományt. - Én most új hagyományt teremtek - jelentette ki a mama. - Georgie-nak igaza van. Az is lehet, hogy a grófné éppen nem érzi majd jól magát - próbálkozott Lizzie is, noha tudta, hogy az édesanyját semmiféle könyörgés nem fogja meghatni. - Ha éppen gyengélkedik, akkor holnapután újra felkeressük - mondta Lydia asszony mosolyogva. Georgie a fejét ingatta. - Tudom, miről álmodsz, mama. Abban reménykedsz, hogy Lizzie-nek sikerül megfognia magának Tyrell de Warennét. Ez azonban lehetetlen. A családja magasan fölöttünk áll. Érdeklődést tanúsított Lizzie iránt, de nem tudta róla, kicsoda. Egy Warenne soha nem venne feleségül egy Fitzgerald lányt. - Megbocsátanátok nekem? - kérdezte Anna váratlanul. - Te nem izgulsz a húgodért? - kérdezte tőle a mama. Anna bólintott. - De, természetesen nagyon is szurkolok Lizzie-nek, csak beteg vagyok. Nagyon rosszul érzem magam, és nem tudok elmenni veletek - tette hozzá, aztán megfordult és felment a lépcsőn. Édesanyja annyira meglepődött, hogy még a szava is elakadt, ami pedig vele nemigen fordult elő. Lizzie túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy megütközzön a nővére viselkedésén. - Mama, szépen kérlek, ne csináld ezt! Ez az egész csak borzalmas félreértés. Tyrell de Warenne nem udvarolt nekem. Tudnám, ha úgy lett volna. Kérlek, ne akard, hogy elmenjek a házukba. - Megyek, és átöltözöm - jelentette be a mama, mintha semmit sem hallott volna. Mielőtt felment volna a lépcsőn, még megállt. - Ó, Lizzie, még valami! A mintás zöld ruhádat vedd fel légy szíves, a zöld pelerinnel. Az a szín áll a legjobban neked - mondta, aztán elmosolyodott. - Őszintén szólva, nem is baj, hogy Anna éppen gyengélkedik. Nem kell ott lennie, amikor felkeressük a grófnét. Lizzie elhűlten nézett az édesanyja után, aki felvonult az emeletre. - Ajvé! - dünnyögte Georgie. - Nem hiszem, hogy kihúzhatjuk magunkat ebből a csávából. - Mit csináljak? Mama mindnyájukat szégyenbe fog hozni. És ha Tyrell megjelenik... Lizzie érezte, hogy pír önti el az arcát, és nem tudta folytatni. - Talán te is mondhatnád azt, hogy megbetegedtél – javasolta Georgie. - Mama akkor is elvonszolna, ha félig már a halálomon lennék! - kiáltotta Lizzie. - Itt már csak a csoda segít - látta be a nővére. Lizzie felnyögött. Ő nem hitt a csodákban. Ez azonban másnap megváltozott, miután kiderült, hogy nemcsak a grófné nincs otthon, hanem senki más sem a családjából. Még előző délután Londonba indultak, és nem lehetett tudni, mikor térnek vissza. Lizzie szívéről hatalmas kő esett le, és erősen remélte, hogy a mama érdeklődése más irányt vesz, mire Warennéék hazajönnek a birtokukra. Hideg, esős novemberi nap volt. Lizzie éppen a szalonban takarított, amikor megérkezett az a regény, amelyet egy dublini könyvkereskedéstől rendelt. A seprűt sem tette le, csak kapkodva kibontotta a csomagot. Elmosolyodott, amint meglátta a borítón a címet: Értelem és érzelem. Egyszeriben megfeledkezett a házimunkáról, és leült olvasni. Nem tudta, mióta mélyedhetett már a regénybe, mindenesetre több fejezeten is átrágta magát, amikor kerékzörgésre és lódobogásra lett figyelmes. Egyszeriben visszatért a valóságba. Becsukta a könyvet,

az ablakhoz ment, és megborzongott, mert az éppen megérkező hintóból a hájas Péter Haroldot látta kiszállni. A férfi már egy hónapja hetente felkereste Georgie-t, aminek Lizzie cseppet sem örült. Nővére beletörődőn viselte ezeket a viziteket, bár alig-alig szólalt meg, amíg a vendége ott volt. Inkább csak mosolyogva hallgatta véget érni nem akaró monológjait. Lizzie most kisietett a konyhába. - Georgie! Péter Harold van itt. Nővére, aki éppen egy tyúkot kopasztott, abbahagyta a munkát, és lassan felemelte a fejét. Lizzie-nek fájt, hogy ilyen reményvesztettnek kell látnia. - Engedd, hogy elküldjem! - kiáltotta. - Majd azt mondom neki, hogy beleszerettél egy radikális dublini fiatalemberbe. Georgie levette a kötényét, és a mosogatóhoz lépett. - Harold úr az egyetlen udvarlóm, Lizzie. És te is hallottad a mamát, amikor fulladásra panaszkodott. - Ryan doktor szerint kitűnő egészségnek örvend - emlékeztette a húga. - Kezdem azt hinni, csak azért színlel rosszulléteket, hogy rád erőltesse az akaratát. Georgie ellépett a mosogatótól. - Már én is gondoltam erre, de számít ez valójában? Mind azt hittük, hogy Annát mostanra már el fogják jegyezni, de nem lett úgy öten vagyunk a háznál, és a szüléinknek óriási terhet jelent, hogy ennyi szájat kell etetniük. Egyikünknek most már lépnie kell, nem gondolod? Lizzie mogorva képet vágott, amikor Péter Harold bekopogott a bejárati ajtón. - Anna bármikor férjhez mehetne, csak választania kellene végre az udvarlói közül. - Anna szeszélyes és kiszámíthatatlan - mondta Georgie, és kicsit habozott, majd folytatta: - Harold úr bevallotta nekem, hogy az éves nyeresége eléri az ötszáz fontot. Lizzie elámult. Ez kétségtelenül szép summa volt. - De borkereskedő! - próbálkozott azért. - És még csak nem is anglikán vallásul Georgie elindult ki a konyhából. - Az lehet, de legalább elfogadhatóak a politikai nézetei - mondta. Húga nem tágított a sarkából. - Nincsenek is politikai nézetei! - kiáltotta. Többször is tanúja volt, hogy Georgie politikai tárgyú beszélgetést kezdeményezett Péter Harolddal. A férfi azonban csak annyit tudott mondani ebben a témában, hogy a háború jót tett a borkereskedésnek. Nem mintha ő maga háborúpárti lenne, de a borárak soha nem voltak jobbak. Georgie nem folytatta a vitát a húgával, hanem mosolyt öltött az arcára, aztán ajtót nyitott. Lizzie megfordult. Levert volt, ám az fel sem merült benne, hogy beletörődjön a nővére sorsába. Amikor november hideg napjait fagyos tél váltotta fel, az élet csodás fordulatot vett. Egy kora decemberi napon egy csinos angol katonatiszt kopogtatott be Fitzgeraldékhoz, és Annával kívánt beszélni. Thomas Morely hadnagy nem Corkban állomásozott a csapatával, de mint kiderült, részt vett a mindenszentek előestéjén rendezett bálon, és azóta rendszeresen írt Annának. Ez volt a magyarázata annak, hogy a lány arcán egy ideje már ábrándos mosolyt lehetett látni. A hadnagy most egy hét eltávozást kapott. Az egész időt Limerickben töltötte, és mindennap meglátogatta Annát. Mama gyorsan értesüléseket szerzett be róla. Kiderítette, hogy régi, jó családból származik, és évi nyolcszáz font a jövedelme. Annyiból Annának jó élete lehet. Ahhoz pedig kétség sem fért, hogy a fiatalembernek komolyak a szándékai. Lizzie szorított a nővérének, és nagy reményeket táplált, mert tudta, hogy ez a házasság Georgieról is levenné a terhet. Miután az ifjú hadnagy visszatért az ezredéhez, Anna sokat sírt, és egy hétig búvalbélelten járkált a házban. Aztán szenteste Thomas Morely újra megérkezett. - Anna! - kiáltotta Lizzie, aki az ablaknál állt, amikor a nyurga, szőke tiszt leszállt a lováról. - Siess, Morely hadnagy van itt! A szalonban voltak. Anna, aki varrogatott, elsápadt és megdermedt. Aztán felugrott, és ledobta a kézimunkáját. - Biztos, hogy Thomas az? - kérdezte. Lizzie bólintott, és együtt örült a nővérével. Anna boldogan felsikoltott, aztán felszaladt az emeletre, hogy átöltözzön és minden egyes tincsét a helyére igazítsa. Morely hadnagy azon az estén megkérte Anna kezét. Miután bejelentették az eljegyzésüket, a család pezsgőt bontott. Anna és Thomas az izgatottságtól kipirulva egymás kezét szorongatta, és mindenki mosolygott. - A hosszú és boldog házasságotokra! - emelte a papa a fiatalokra a poharát. - És arra, hogy békés legyen! - tette hozzá, miközben rákacsintott Lizzie-re. Ő nem bírt tovább magával. Odaszaladt Annához, és viharosan megölelte.

- Annyira örülök neked! - mondta, és csak most vette észre, hogy örömkönnyeket hullajt. – De azért borzalmasan fogsz hiányozni, ha majd férjnél leszel. Anna is elsírta magát. - Te is hiányozni fogsz nekem, ahogyan Georgie is, és mindenki! Thomas Derbyshire-ben él, és azt szeretném, hogy minden évben látogassatok meg bennünket - mondta, aztán a vőlegényéhez fordult. - Egyetértesz? - Mindennel, amit csak óhajtasz - felelte az ifjú tiszt gálánsán. Lizzie tudta, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Szemlátomást halálosan szerelmes volt Annába, és le sem tudta róla venni a szemét. - Micsoda gyönyörű nap! - mondta mama a szemét törölgetve. - Imádkozom, hogy te legyél a következő, Georgina May. Georgie megdermedt. Lizzie tudta, hogy a nővére karácsonyi ajándékot kapott Péter Haroldtól. Bizonnyal szándékai komolyságát akarta kifejezésre juttatni a gyönyörű csipkefátyollal. Georgie mosolygott, amikor átvette, de a mosolya mesterkéltnek tűnt. Morely hadnagy másnap elutazott, és megígérte, hogy mindennap ír majd. Nem sokkal újév után aztán szóbeszédek jutottak el a Fitzgerald-házba. Arról szóltak, hogy Adare grófja tárgyalásokat folytat a legidősebb fia és egy komoly politikai befolyással rendelkező családból származó örökösnő házasságáról. A frigy rendkívüli előnyöket ígért. Aznap, egy hideg, szürke és esős délutánon Georgie félrevonta Lizzie-t. - Jól vagy? - kérdezte tőle aggódón. Lizzie nyomorultul érezte magát, de nem táplált illúziókat. Tudta, soha többé nem lesz része olyan találkozásban Tyrell-lel, mint azon a báléjszakán. Mégis olyan érzése volt, mintha szíven szúrták volna. - Igen, jól vagyok - állította leverten. - El kell őt felejtened. Nem neked rendelte a sors. - Tudom - felelte Lizzie. Arról viszont sejtelme sem volt, hogyan feledhetné el Tyrellt, amikor minden éjjel róla álmodik, amikor nappal is újra meg újra csak rá tud gondolni, és mindig azonnal lángba borul a teste. - Azt kívánom neki, hogy legyen boldog - suttogta, és ez legalább igaz volt. Anna esküvőjét szeptember elejére tűzték ki, de a mama máris lelkesen megkezdte a tervezgetést. Végül úgy döntöttek, hogy a fiatalok Derbyshire-ben fognak egybekelni. Anna szemlátomást fülig szerelmes volt, és soha nem tűnt még ennyire boldognak. Egyik éjjel azonban, amikor Lizzie felébredt, meglepődve hallotta, hogy a nővére zokog. - Anna? - kérdezte tőle aggodon. - Mi a baj? Rosszat álmodtál? Testvére kiugrott az ágyából, és a kandallóhoz szaladt, amelyben már majdnem teljesen leégett a tűz. Csak sokára szólalt meg, és Lizzie hallotta, hogy zihálva szedi a levegőt. - Igen - mondta még mindig sírva. - Szörnyű álmom volt. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Lizzie valamiért úgy érezte, hogy a nővére nem mondott igazat, de nem feszegette tovább a dolgot. Egészen addig nem, amíg később a héten, egy borzalmasan hideg februári reggelen meglátta, hogy Anna a kertben sétál. Kabátba burkolózva járkált, nagyon is furcsa tartásban, a fejét lehajtva. Lizzie sietve kendőt terített a vállára, és vacogva kisietett. - Mit csinálsz itt, Anna? - kérdezte. - Tüdőgyulladást fogsz kapni ebben a hidegben. Nővére nem felelt, csak meggyorsította a lépteit. Lizzie ijedten utána futott, és elkapta a karját. - Miért nem válaszolsz? - kérdezte, és maga felé fordította. Amint meglátta szemében a könnyeket, azonnal a karjába zárta. - Mi van veled, édesem? - akarta tudni. Anna engedte, hogy átölelje, de megszólalni nem tudott. - Mi történt? Thomas miatt sírsz? - kérdezte Lizzie, és hátrált egy lépést. Nővére megrázta a fejét. - Nem, vele minden rendben van - suttogta elveszetten. Akkor meg mi lehet a baj? Lizzie értetlenül nézett a testvére-:. Miért zokog valaki, aki szerelmes és az esküvőjére készül? - Kérlek, mondd el, mi történt. A múltkor is sírtál éjszaka, és tudom, hogy nem azért, mert rosszat álmodtál. Anna reszketett, és a húga nem hitte, hogy csak a fagyos idő miatt rázza a hideg. Szeméből csak úgy patakzott a könny. - Nem tudom, mit tegyek. Elveszett ember vagyok – mondta alig hallhatóan, aztán arca elé kapta a kezét, és szívszaggatón felzokogott. Lizzie megint átölelte. - Gyere, édesem, menjünk be! A szalonban majd leülünk, és mindent megbeszélünk... - Nem! - kiáltotta Anna halálra váltan. - Itt már nincs miről beszélni. Az én életemnek vége! - tette hozzá, és összegörnyedt, mintha szörnyű fájdalom kínozná.

Lizzie soha nem félt még ennyire. Átkarolta zokogó nővére vállát, bekísérte a ház mögötti kerti pavilonba, és leültette egy padra. Ő is leereszkedett mellé, és megfogta a kezét. - Beteg vagy? - kérdezte csendesen, és nyugalmat kényszerített magára. Anna ráemelte a tekintetét. - Gyereket várok - mondta. Lizzie azt hitte, rosszul hallott. - Tessék? - Gyereket várok - ismételte meg Anna, és megint zokogásban tört ki. Lizzie döbbenete nem ismert határokat. Síró nővére kezét szorongatta, és lázasan gondolkodni próbált. - Nincs vége az életednek. Szereted Thomast, és szerelmesek között megtörténik az ilyesmi. Mikor jön a baba? - kérdezte. Annak ellenére, amit mondott, nehéz volt elhinnie, hogy Anna az esküvőjük előtt odaadta magát Thomasnak. - Júliusban - felelte a nővére anélkül, hogy felnézett volna. Az esküvőjét szeptember ötödikére tűzték ki. - Jaj, Istenem, mit csináljak? Lizzie most már teljes mélységében fel tudta mérni a helyzet komolyságát. A gyerek még az esküvő előtt világra jön. Anna menthetetlenül elveszíti a jó hírét, minden jó ház ajtaja be fog záródni előtte. Lizzie-t valósággal fejbe kólintotta a hír. Ám aztán eszébe jutott, hogyan oldhatnák meg a válsághelyzetet. - Egyszerűen elhalasztod az esküvőt, mondjuk, májusra. Előtte természetesen elutazol, hogy máshol szüld meg a gyereket. Az igazságot csak ti ketten fogjátok tudni Thomasszal, meg persze én. Lizzie elmosolyodott, de a nővére levert arca láttán elhalt a mosolya, és szörnyű sejtése támadt. A vőlegényednek nem mondtad el? Anna szóra nyitotta a száját, mondani akart valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Lehunyta a szemét, és csak nagy sokára tudott megszólalni. - Nem Thomastól van a gyerek - suttogta. Lizzie úgy érezte, hogy egy pillanatra megállt a szíve. A döbbenet elnémította. Nővére félrefordult, és újra zokogni kezdett. - Vége az életemnek - mondta el harmadszor is. - Mindent el fogok veszíteni, és Thomast is. Jaj, Istenem! Lizzie-t rosszullét környékezte, annyira aggódott a nővéréért, fejében mégis egymást kergették a gondolatok. Nem értette, hogyan történhetett ez meg. Anna szereti Thomast. Miért bújt be mégis egy másik férfi ágyába? - Ki az apa? - akarta tudni. Nővére nem nézett rá, csak a fejét rázta. Lizzie elszántan visszanyerni igyekezett az önuralmát. Mindenki követ el hibát. Végül is mindegy, ki az apa, és ez nem is tartozik rám, gondolta. Mégis találgatni kezdte, ki lehetett az, aki az ősszel tönkretette a nővérét. Sejtelme sem volt azonban róla, mert Annának rengeteg hódolója volt. Most csakis az a fontos, hogy megoldást találjanak. Mit tehetnek, hogy megmentsék Annát? - Gondolkodnom kell kicsit - mondta Lizzie. - Ami történt, az borzalmas hiba volt! - kiáltotta Anna, és a húgára nézett. - Thomas akkor még nem kezdett udvarolni nekem. - Tudom, te ezt nem értheted, mert soha nem csókolóztál még. Egyik csók vezetett a másikhoz, aztán... Szörnyen sajnálom. Lizzie bólintott. Volt azonban még egy kérdés, amelyet fel kellett tennie: - Az apa tudja? - Nem. Sejtelme sincs. - Ha nem volnál már menyasszony, feleségül mennél hozzá? - Soha nem ereszkedne le odáig, hogy elvegyen engem - felelte a nővére Lizzie nem kis elképedésére. Az apa tehát nemes ember. - Tudom, nem fogod elhinni, amit mondok, Lizzie, de őszintén szeretem Thomast. Volt már olyan, hogy megszédített egy férfi, de így még soha nem éreztem. Lizzie komolyan nézett szépséges nővérére. - Miért ne hinnék neked? Soha nem láttalak boldogabbnak, mint az utóbbi időben - felelte, és így is gondolta.

Annának minden joga megvan ahhoz, hogy boldog legyen egy férfi oldalán, akit szeret. Ez a szörnyű hiba nem teheti tönkre az életét. Lizzie kis ideig még a nővére arcát fürkészte, aztán elhatározásra jutott, és nagy levegőt vett. - Mi van? - kerekedett el Anna szeme. - Mit jelent ez az elszánt tekintet? Lizzie felkelt a padról, és megfeszítette a vállát. Olyan érzése volt, mintha csatába indulna. - Találok megoldást, Anna. Esküszöm, úgy lesz. Ne félj, feleségül fogsz menni Thomashoz. És senki, soha senki nem tudhat meg semmit a gyerekedről.

4. Egy fontos kapcsolat A levél egy hét múlva jött meg. Mama azonnal eksztázisba esett, amint meglátta a postabélyegzőt. Mindenkit a szalonba rendelt, hogy hangosan felolvassa, mi áll az írásban. - Rég nem hallottunk már drága Eleanor nénikétekről! - kiáltotta, s az arca egészen kipirult az örömtől és az izgatottságtól. Eleanor de Barry roppant gazdag volt. A szóbeszédek szerint százezer fontot tett ki a vagyona, és még nem nevezte meg leendő örökösét. Emellett az idős hölgy a különc természetéről és a szókimondásáról is híres volt, amely nemegyszer már gorombasággal ért fel. Lydia asszony azonban jól megfontolt anyagi és társadalmi okokból ápolta ezt a kapcsolatot. - Remélem, meglátogat bennünket, sőt talán mi látogathatjuk meg őt Dublinban vagy Glen Barryben - mondta a ház asszonya. - Nyugodj meg, mama! - kérte határozottan Georgie, aki közben eleget tett édesanyja hívásának. - Ó, remekül vagyok! Soha nem voltam még jobban. Papa - kiáltotta Lydia asszony -, gyere a szalonba! Eleanor írt nekünk. Azt hiszem, másfél éve is megvan, hogy utoljára láttuk. Lizzie lopva elmosolyodott, miközben leült, és összekulcsolta a kezét az ölében. Vigyázott, hogy még csak véletlenül se nézzen Annára, akinek szintén lángolt az arca. Természetesen a bűntudattól. Eleanor néni csodás levele ugyanis hamisítvány volt. A három testvér közül ezt egyedül csak Georgie nem tudta. Ő túlságosan is egyenes és tisztességes volt, ezért a húgai egyelőre nem avatták be. Lizzie úgy döntött, csak Dublinban fogja elmondani neki, mi történt Annával, mert nem lehetett kizárni, hogy Georgie nem helyeselné a csalást. - Biztosan meghívásról van szó - mondta most a legidősebb nővér, és úgy tett, mintha őt nem hozta volna lázba a lehetőség. Csillogó szeme azonban meghazudtolta közönyösnek szánt szavait. - Régóta esedékes már, hogy találkozzunk a nénivel – tette hozzá, és rámosolygott Lizzie-re. Ő tudta, hogy Georgie imádja Dublint. Nénikéjüket a legutóbb kor látták, amikor Eleanor váratlanul megjelent Raven Hall-an, és három teljes hétig maradt is. Őket viszont évek óta nem ívta már meg elegáns dublini házába, amely a Merrion téren állt. Mama legyezni kezdte magát a levéllel. - Hol marad már a papa? - türelmetlenkedett. - Ó, annyira szeretem Dublint! - jelentette ki aztán. Anna halványan elmosolyodott, amikor tekintete találkozott Lizzie pillantásával. Húga azonban sietve félrefordult. - Eleanor néni általában nem Dublinba, hanem Glen Barrybe hív meg bennünket - mondta csendesen, és őrült iramban vert a szíve. - Igen, de csak júliusban vagy augusztusban. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal Dublinba szól a meghívás, ezért is vagyok ennyire izgatott. A legnépszerűbb urak mostanság Londonban időznek, de azért nyilván Dublinban is lesznek érdekes fiatalemberek. - Mama erősebben lengetni kezdte maga előtt a levelet. - Papa! A család feje éppen belépett az ajtón. Sétapálcára támaszkodott, mert a bal térde már egy hete erősebben fájt, mint általában. - Anyukám, nem vagyok süket. Jól hallom, hogy meghív bennünket a nővérem? - Imádkozom, hogy arról legyen szó - felelte a hitvese, és buzgón olvasni kezdte a levelet. Lizzie közben is kerülte Anna pillantását.

- Már öt napja írta - jelentette be az édesanyjuk. - Miért nem működik itt is olyan jól a posta, mint Angliában? - Olvasd hangosan, mama! - kérte Georgie. Drága Gerald és Lydia! - tett eleget a mama a felszólításnak. Remélem, levelem jó egészségben talál benneteket. Régóta esedékes lenne már, hogy találkozzunk. Mostanában azonban gyengélkedem, és azt szeretném, ha a három lányotok ápolna, amíg felépülök. Az orvosaim szerint addig még hónapoknak kell eltelniük. Kérem, hogy Georgina May, Annabelle Louise és Elizabeth Anne a jövő hét folyamán érkezzen meg hozzám a Merrion térre. Szívélyesen üdvözöl benneteket szerető rokonotok, Eleanor Fitzgerald de Barry. Mama szemöldöke egyre magasabbra és magasabbra szaladt ámultában. Lizzie levegőt venni is alig mert. Szinte biztos volt abban, hogy édesanyja rájön a csalásra. - Csak a lányokat hívta meg - mondta Lydia asszony csalódottan. - És egy szót sem írt arról, hogy milyen betegség kínozza - tette hozzá a családfő értetlenkedőn. Georgie felugrott ültéből. - Azt akarja, hogy hónapokig ápoljuk? Lizzie is felállt. - Ha a néni beteg, természetesen azonnal oda kell utaznunk hozzá, mama. Georgie és én máris megtesszük a szükséges előkészületeket. Ha hajóval kelünk át a Csatornán, pár nap alatt ott lehetünk. Papa odament a mamához, és megpaskolta a hátát. - Ez remek lehetőség, anyukám - mondta. - Általában csupán néhány hétre kapunk meghívást. Ha Eleanor most gyengélkedik, a lányok tovább maradhatnak nála. Mama felnézett élete párjára, és arcába lassanként visszatért a szín. - Igazad van, drágám. Ez szerencse a szerencsétlenségben. Dublinban sokkal több a lehetőség, mint itt, vidéken. Anna hirtelen felnyögött. Lizzie összerezzent, amikor a nővére megszólalt. - És mi lesz Thomasszal? Dublin túl messze van ahhoz, hogy ott meglátogathasson engem mondta, és bíborszínt öltött az arca. Mama habozott. Lizzie a nővéréhez fordult. - Édesem, mindenki tudja, hogy a távolság csak még lángolóbbá teszi a szerelmet - mondta. - Ez igaz - értett egyet vele az édesanyja, aztán felállt. - Most, hogy te már révbe értél, Anna, nyilván a testvéreidnek is ezt kívánod. Dublinban biztosan sok meghívást fognak kapni, mert ott jóval több bált és estélyt rendeznek, mint itt. - Természetesen én is azt szeretném, hogy sikerüljön férjhez menniük a testvéreimnek - dünynyögte Anna lesütött szemmel. Már kigömbölyödött kicsit, de a családban ez senkinek nem tűnt tel. - Én nem mehetek el ilyen hosszú időre, mama – mondta Georgie. - Neked itt van szükséged rám. Lizzie elámult. Mi üthetett a testvérébe? Édesanyjuk homloka ráncba szaladt, miközben elsőszülött lányához fordult. - Harold úr még nem nyilatkozott, bár számtalan jelét adta annak, hogy komolyak a szándékai. Tovább kell őt bátorítanod, Georgina. Igazad van, te nem mehetsz el. Ilyen hosszú időre semmiképpen sem. - Mama! Dublinban sokkal jobb kérőt is találhat Georgie - szólt közbe Lizzie rémülten. Azt akarta, hogy a nővére olyan messzire kerüljön Péter Haroldtól, amilyen messzire csak lehet. Mama összevonta a szemöldökét. - Harold úr remek parti. Igaz, nem nemesember, csak borkereskedő, és nem is anglikán, viszont gazdag. Nem mellékesen pedig Georgie-nak ő az egyetlen komoly udvarlója. Nem, minél tovább

gondolkodom a dolgon, annál biztosabb vagyok abban, hogy Georginának maradnia kell. Te elkísérheted Annát Dublinba, Lizzie. - Ha hármatok közül te egyedül leszel ott, aki még nem kelt el a családból, meg is nőnek az esélyeid. Georgie megadta magát a sorsának. - Ha én nem is megyek, azért még segítek Lizzie-nek az utazás előkészítésében. Lizzie gyámoltalan pillantást vetett Annára, aki visszanézett rá, aztán közösen hamisított levelükre bökött a fejével. - Írok Thomasnak, és megmagyarázom a távollétemet - mondta, és felállt. - És Lizzie... Ha azonnal útnak akarunk indulni, akkor el kell kezdenünk csomagolni - tette hozzá, majd sietve el hagyta a szalont. - A legjobb ruháidat vidd magaddal! - szólt utána az édesanyja. Lizzie belépett Annával közös hálószobájába. Tudta, hogy a család többi tagja még odalent beszélget, de azért gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és halkan szólalt meg: - Mama elhitte, hogy Eleanor néni meghívott bennünket. Nővére bólintott. - Igen, bevált a terved. Mindenki hitelt adott a levélnek - mondta, ám aztán az ajkába harapott. Mama viszont nem engedi, hogy Georgie is velünk jöjjön. Lizzie senkinek nem hazudott szívesen, annak meg végképp nem örült, hogy be kell csapnia Georgie-t. Túlságosan kockázatos lenne azonban, ha a nővérük még az elutazásuk előtt értesülne Anna állapotáról. - Jaj, Lizzie, ezt soha nem fogom tudni meghálálni neked! - mondta Anna, aztán tanácstalanság ült ki az arcára. - De most mit tegyünk? Ha Georgie itt marad, az a förtelmes Péter Harold meg fogja kérni a kezét, és szélsebesen el is veszi. Ezt a borzalmas lehetőséget Lizzie sem zárhatta ki. - Megpróbálom rábeszélni Georgie-t, hogy utasítsa el Harold urat. Te is majd csak szeptemberben mész férjhez, úgyhogy neki sem kell sietnie egy ilyen visszataszító házassággal. Anna odalépett a szekrényhez, és kinyitotta. - Soha nem fogom tudni leróni neked a hálámat, Lizzie - mondta el újra. - Semmivel sem tartozol nekem - felelte a húga, és a még előttük álló nehézségeken kezdte törni a fejét. Anna válasz nélkül hagyta a testvére megjegyzését, és fehérneműt kezdett előszedni a szekrényből. Lizzie leült az ágya szélére, és a kezét tördelte. Annával együtt ő is félt, mert nem tudta, milyen fogadtatásban lesz majd részük a Merrion téren. Nagynénjük rideg, távolságtartó és félelmetes nő, akibe szemernyi szívjóság sem szorult. Lizzie nem akarta áltatni magát. Eleanor kicsit sem fog örülni, ha egyszer csak ott állnak majd a küszöbén. Azt sem lehetett kizárni, hogy azonnal fordulhatnak is vissza. Valahogy meg kell győzniük a nénit, hogy maradhassanak. Anna kitalálta a húga gondolatait. - Rögtön talán nem küld el minket, de akkor mindenképpen megteszi majd, amikor meglátja rajtam, hogy másállapotban vagyok - mondta, és könny lepte el a szemét. - Olyat csak egy gonosz boszorkány tenne - felelte Lizzie, és komolyan így is gondolta. - Eleanor nem fog kidobni minket, mert tudja, hogy pénz nélkül az utcán végeznénk. Kénytelen lesz befogadni bennünket. Ha nem lennék egészen biztos ebben, el sem indulnék Dublinba. Anna arca kétkedésről árulkodott. - Nem emlékszem, hogy a néni valaha is kedves lett volna hozzánk. - A rokonai vagyunk - hangsúlyozta Lizzie, de érezte, hogy kétségbeesés akar eluralkodni rajta. Georgie azt mondaná, hogy egyszerre csak egy lépést tegyünk meg. Mama hitt a levélnek, úgyhogy össze kell csomagolnunk. Azon, hogy milyen fogadtatásban lesz részünk a Merrion téren, ráérünk majd akkor gondolkodni, ha már megérkezünk oda. Ahhoz is korán van még, hogy Eleanor néni előtt előhozakodjunk az igazsággal az állapotodról. - Mindenesetre még időben vagyunk - felelte Anna. - Március közepe előtt már Dublinban leszünk.

- Igen - felelte Lizzie. Látta, hogy a nővére szeme könnyes, ezért odalépett hozzá, és a karjába zárta. - Négy teljes hónapom lesz arra, hogy jó családot találjak a babának - suttogta. Anna szomorúan bólintott. - Nincs más lehetőség - mondta a húga. - Hacsak nem vallasz be mindent Thomasnak. Lehet, hogy megértené, amit tettél. - Egyetlen férfi sem venne el egy megesett lányt – válaszolta Anna. Lizzie sem igen kételkedett abban, hogy Thomas felbontaná az eljegyzést, ha megtudná, a menyasszonya másik férfitól vár gyereket. - Azt tesszük, amit tennünk kell. Ez az egyetlen jó döntés - dünnyögte. - Meg kell ígérned, hogy jó kezekbe adjuk a babát – kérte Anna. - Megígérem. Nővére egy percig Lizzie arcát fürkészte, aztán megtörölte a szemét, és megint a szekrény felé fordult. - Neked is becsomagolok... - Szó sem lehet róla! Már így is kimerült vagy, és nehezen lélegzel. - Ez semmiség ahhoz képest, amit te tettél és teszel értem. - Akkor sem fogsz becsomagolni helyettem - jelentette ki Lizzie. Ebben a pillanatban kopogtatásra rezzentek össze. Anna kővé dermedt, Lizzie pedig mélyeket lélegzett, s csak aztán válaszolt: - Tessék! Georgie a homlokát ráncolva nézett a testvéreire, miután belépett hozzájuk. - Miért csuktátok magatokra az ajtót? Miről pusmogtok? Lizzie csodálkozást színlelt. - Nem is pusmogtunk. Georgie karba fonta a kezét. - Már napok óta furcsán viselkedtek. Mind a ketten. Mi folyik itt? Mit nem mondtok el nekem? - Semmi sem folyik - felelte Lizzie határozott hangon. - Georgie, biztosan te is szívesen eljönnél velünk. Tudom, hogy örömmel elszöknél a vén trotty Péter Harold elől, mielőtt még házassági ajánlatot tenne neked. És te is imádod Dublint! Georgie szája sarka legörbült, és elhomályosodott a szeme. - Aggódom a mama egészségéért. Ha veletek megyek, senki sem lesz itt, aki odafigyelne arra, hogy eleget pihenjen és rendesen egyen. Nem hagyhatom hónapokig magára. Lizzie látta a nővérén, hogy már döntött. És az övénél senkinek sem volt keményebb feje. - Mi lesz, ha Harold úr feleségül kér? Georgie karba fonta a kezét. - Hónapok óta jár már ide. Talán ráébred, hogy nem is ülünk össze. - Ez nem válasz a kérdésemre - jegyezte meg Lizzie. Georgie elvörösödött. - Mit akarsz hallani? Hogy visszautasítom? Ha megkéri a kezem, alaposan el kell gondolkodnom a jövőmön. Kétlem, hogy mástól valaha is kapok házassági ajánlatot. Azon igyekszem eltökélten, hogy megkedveljem Harold urat. Lizzie és Anna elszörnyedve összenézett. - Miattam ne aggódjatok! - mondta a nővérük csendesen. - Mamának egyébként is igaza volt abban, hogy Lizzie esélyei megnőnek, ha én nem vagyok ott - tette hozzá, és megpróbálkozott egy mosollyal, de kudarcot vallott. - Most pedig segítek becsomagolnotok - ajánlotta fel. Lizzie megfogta a karját. - Én nem akarok férjhez menni - jelentette ki. Georgie felvonta a szemöldökét. - Azért beszélsz így, mert még nem voltál szerelmes. Lizzie félrefordult. Tyrellre gondolt, és a tüzes pillantásaira az álarcosbálon. - Ugye, nem álmodozol már megint Tyrell de Warennéről? - kérdezte Georgie elhűlve.

Négy hónapja nem telt el nap úgy, hogy Lizzie ne álmai férfijáról ábrándozott volna. - Természetesen nem - felelte mégis. - Lizzie, éppen a mama mellett álltam, amikor Sir James elmondta neki, hogy a Warenne család Wicklow-ba készül - mondta Georgie. Wicklow a Warenne-birtok neve volt az azonos nevű grófságban. - Tyrell állást kapott az ír államkincstárnál. Igen fontos posztot fog ott betölteni. Lizzie szívverése felgyorsult, és szédülés fogta el. Tyrell magas rangú kormányhivatalnokként Dublinban fog dolgozni? Ez aztán a hír! Ő azonban nem foglalkozhat ezzel, most nem, amikor Anna állapota miatt komoly válsághelyzetbe kerültek. - Ne butáskodj, Georgie! - mondta, és maga sem értette, hogy sikerült ilyen higgadt és közönyös hangot megütnie. - Tavaly október óta futó gondolatot sem vesztegettem Tyrellre - füllentette, és szeme sarkából látta, hogy Anna elsápadt. - Sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben. - Mint például? - kérdezte Georgie gyanakvón. Lizzie szélesen elmosolyodott. - Például az, hogy téged megóvjalak egy házasságtól, amelynél még a halál is jobb - felelte. - Na, akkor segítesz csomagolnunk? - kérdezte aztán. - Sietnünk kell, mert nincs sok időnk. Dublin dokkjai a Liffey folyó torkolatától délre feküdtek, és csupán néhány sarokra voltak a Merrion tértől. A négynapos hajóút után Lizzie és Anna már a kikötőben állt, s kezükben a táskájukkal várták, hogy egy matróz felhalmozza mellettük a kofferjeiket. Tekintetük növekvő szorongásról és félelemről árulkodott. Anna sápadt volt, mint a meszelt fal, és Lizzie sejtette, hogy az ő arca is ugyanolyan fehér lehet. - Eleanornak nem fog tetszeni, hogy meghívás nélkül, váratlanul beállítunk hozzá. Be sem fog engedni bennünket – motyogta Anna alig hallhatóan. - Dehogynem. Elvégre közeli rokonai vagyunk – bizonygatta Lizzie, bár a szíve valójában úgy vert, mintha éppen lefutotta volna a maratoni távot, és remegett a gyomra. Már csak bérkocsit kellett fogniuk, aztán percek alatt a nagy-nénjük ajtajánál lesznek. - Engem soha nem kedvelt - sopánkodott Anna. Lizzie meglepetten nézett rá. - Ne butáskodj már! Persze hogy kedvel - felelte. - Ne fesd a falra az ördögöt! - tette hozzá, és megfogta a nővére kezét. - Szerencsére van némi pénzünk. Arra elég, hogy kivegyünk egy szobát, ha úgy hozza a szükség. - De nem fogja - jelentette ki Lizzie, aki gondolni sem akart erre a lehetőségre. Azt persze ő is sejtette, hogy Eleanor nem fog örülni, ha meglátja őket. Hogy aztán mit tesz, az még a jövő titka. Neki viszont valahogy mindenképpen el kell érnie a nagynénjüknél, hogy maradhassanak. - Ott egy bérkocsi! Várj meg itt! - mondta a nővérének, és szaladni kezdett a rakparton. A kocsis örült, hogy utasai akadtak, és készségesen segített feltenniük a csomagjaikat. Percek alatt megérkeztek a Merrion térre, ahol egész Dublin legelegánsabb épületei álltak. Eleanor nagy, négyemeletes háza egy parkra nézett. Bejárata fölött korinthoszi oszlopok tartották a templomokéra emlékeztető timpanont. Teraszairól és erkélyeiről az egész teret be lehetett látni. Előtte a parkban gondosan nyírt pázsit között virágok pompáztak és kavicsos utak futottak. Lizzie most mindebből semmit sem látott. Miközben felnézett a tekintélyparancsoló házra, félelem szorította össze a szívét, és rossz előérzete volt. - Hölgyeim? Lerámoltam a csomagjaikat - mondta a kocsis a járdáról, ahol várakozón állt, miután már a kocsiajtót is kinyitotta. Lizzie felocsúdott komor gondolataiból. A kocsis előbb Annának segített leszállnia, aztán neki. Ő kifizette az előre megbeszélt viteldíjat, és a bérkocsi elhajtott. A két testvér csüggedten nézett egymásra. - Hát itt lennénk - szólalt meg végül Lizzie. - Mosolyogj, Anna, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és mi egyszerűen csak meglátogatnánk szeretett nénikénket, ha már úgyis itt jártunk a városban. - Mi lesz, ha nem enged be minket?

- Kénytelen lesz - jelentette ki Lizzie sietve -, mert nem hagyom, hogy elküldjön. - Hogy te milyen bátor vagy! - ámult el Anna, és látszott rajta, hogy ő viszont közel jár a síráshoz. Lizzie megfogta a kezét, hogy bátorságot öntsön belé, bár maga is ugyanúgy szorongott, mint a testvére. - Olyan rémült az arcod, mint egy franciáé, akit éppen a nyaktiló alá vezetnek - mondta. - Kivégzéstől azért nem kell tartanod. Anna bólintott, de még mindig siralmasan festett. A nővérek a járdán hagyták a bőröndjeikét, és felmentek a lépcsőn, amelynek két oldalán egy-egy életnagyságú kőoroszlán állt. A gazdagon faragott tölgyfa ajtót libériás inas nyitotta ki előttük, aki néma főhajtással üdvözölte őket. Lizzie rádöbbent, hogy még mindig Anna kezét szorongatja. Most elengedte, és egymás mellett beléptek a kör alakú előcsarnokba. Padlóját fekete-fehér márvánnyal rakták ki, mennyezetéről hatalmas kristálycsillár lógott alá, szemközt pedig ívelt lépcső indult az emeletekre. Amikor egy lakáj lépett oda hozzájuk, Lizzie vizitkártyát adott át neki. - Jó napot, Leclerc! - üdvözölte halvány mosollyal az ajkán. - Kérem, szóljon a nénikénknek, hogy itt vagyunk - mondta. A szomszédos szalonból közben nagynénje magas, éles hangját hallotta, és egy férfi mély, kellemes nevetését is. - Igenis, kisasszony! - felelte a komornyik, aztán meghajtotta magát, és elsietett. - Eleanor néninek vendége van - suttogta Anna idegesen. - Legalább visszafogja magát, mert jó benyomást kell tennie rá - mondta Lizzie. Tudta azonban, hogy Eleanor soha életében nem adott a jó modorra. Elég gazdag volt ahhoz, hogy mindig azt mondja és tegye, amit akar. Mivel még nem árulta el, kire fogja hagyni a vagyonát, titkolózása számtalan találgatásra adott okot a társaságban, ám őt ez még szórakoztatta is. Most felemelte odabent a hangját. - Tessék? Az unokahúgaim vannak itt? A házamban? Miféle unokahúgaim, Leclerc? Anna és Lizzie aggódó pillantást váltott. - Egyetlen rokonomat sem hívtam meg! - kiáltotta Eleanor. - Küldje el őket! Azonnal menjenek el! A nagynénjük látni sem akarja őket? Lizzie nem hitt a fülének. Ám aztán mégis cipősarkak kopogtak keményen a padlón, és az előcsarnokba nyíló boltívben Eleanor jelent meg. Tekintete hitetlenkedésről és bosszankodásról árulkodott. Lizzie-nek inába akart szállni a bátorság, de sietve erőt vett magán, és mosolyt próbált varázsolni az arcára. Azt azonban csak emelhette, hogy sikerült is. Közben észrevette, hogy nénikéje mögött egy magas, sötétszőke úr is felbukkant az átjáróban. - Hát ti? - kérdezte Eleanor. Lizzie bátran udvarias pukedlit mutatott be, bár már egész testében reszketett. - Jó napot, Eleanor néni! Tavaszi kirándulást teszünk a városba, és édesanyánk azt mondta, okvetlenül látogassunk meg téged. Reméljük, jól vagy. - Hogy jól vagyok-e? És tavaszi kirándulást tesztek? Micsoda sületlenség ez? - csattant fel Eleanor. Arcát már egészen vörösre festette a harag, és látszott rajta, hogy még mindig nem ocsúdott fel első meglepődéséből. Az alacsony, törékeny asszonynak ezüstösen ősz haja és égszínkék szeme volt. Drága bársonyruhát és ugyanolyan pompás gyémánt nyakéket viselt. Férje, Lord Barry már tíz éve elhunyt, de az özvegy azóta sem tette le a gyászt. Mielőtt Lizzie még megszólalhatott volna, a szőke úr odalépett Eleanorhoz, és határozottan karjába fűzte a karját. Húszas éveiben járt, nagyon jóképű volt, és különös fény ült a szemében. Lizzie aranyifjúnak gondolta volna, csakhogy ahhoz túlságosan is egyszerűen volt öltözve. Sötétkék zakót és sárgásbarna nadrágot viselt. - Drága Eleanorom, így kell üdvözölni a rokonaidat, akik látogatóba jöttek hozzád? - kérdezte. Eleanor bosszús pillantást vetett rá. - Nem kérdeztem a véleményedet, Rory, bár tudtam, hogy ettől még elő fogod adni. A fiatalember arcán gödröcskék jelentek meg, amikor elmosolyodott.

- A hölgyek mögött feltehetően hosszú utazás van - mondta, és Annára nézett, aki szemlátomást közel járt ahhoz, hogy elájuljon vagy elsírja magát. Utána Lizzie arcát vizsgálgatta hosszasan. Tekintete éles és fürkésző volt, hangja azonban akkor is könnyed, amikor újra megszólalt. - Tudom, hogy a lelked mélyén nagylelkűség lakozik, nénikém - tette hozzá dorgálón. Lizzie-nek halvány sejtelme sem volt arról, ki lehet ez a rokon. Nagynénje ajkát nagy sóhaj hagyta el. - Valóban messziről utaztak ide. Az unokahúgaim Limerick-ben élnek - mondta ki úgy a nevet, mintha az már önmagában sértésszámba menne. - Örökségvadászatra jöttetek? Nem hívtalak benneteket. - Köszönjük kedves érdeklődésedet, néni - mondta Lizzie szilárd hangon -, jól vagyunk, de mint bizonyára észrevetted, Annát kimerítette a hosszú hajóút. Eleanor megköszörülte a torkát. Rory futó pillantást vetett Lizzie-re, aztán megint Annára nézett. Tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Végül visszafordult a nagynénjéhez. - Be sem mutatsz ennek a szőke szépségnek? - dörmögte lágy hangon. Eleanor felhorkant, és végigmérte Annát. - Szőke szépség? Igen, mindig is az volt, bár ezt ma bajos volna kijelenteni róla. Rory, ők a Fitzgerald lányok, Annabelle és Elizabeth, Gerald fivérem gyermekei - mondta, aztán a maga sajátos módján a fiatalembert is bemutatta a nővéreknek. - Ez a csirkefogó itt az unokaöcsém. Drága, megboldogult édesanyja a lord nővére volt. A fiatalember meghajolt. - Rory McBane, szolgálatukra - mondta keresett udvariassággal. - Figyelemre se méltassátok ezt a javíthatatlan szoknyavadászt! - figyelmeztette a lányokat Eleanor. Lizzie az ifjú szerény öltözéke ellenére is felismerte benne a szívtiprót. Anna váratlanul felnyögött, és a húga keze után kapott. Lába összecsuklott alatta, és megtántorodott. Rory McBane odaugrott hozzá, és még éppen sikerült ölbe kapnia, mielőtt elájult. - Ugyan már, Eleanor, láthatod, hogy az unokahúgod beteg - mondta, s máris elindult könnyű terhével, mint aki jól ismeri a járást a házban. Lizzie, sarkában a nagynénjével, rémülten követte. - A nővérem gyengélkedik - mondta, és félt, hogy Anna komolyan megbetegedett, mert megviselte a csalásuk okozta feszültség. - Nagyon törékeny, és kimerítette a hosszú út. Rory egy közepes méretű, fényűzőén berendezett szalonba vitte be Annát, és lefektette egy szófára. - Leclerc, hozzon repülő sót! - parancsolt rá a komornyikra. Lizzie letérdelt a nővére mellé, és megfogta a kezét. Rory lenézett rá. - Gyakran megesik, hogy elájul? - akarta tudni. Lizzie a fiatalember szemébe nézett, amely olyan zöld volt, mint kikeletkor az ír mezők. - Néha - tetézte még eggyel a hazugságok sorát. Látta, hogy Rory gyanakvón összehúzza a szemét. Arca éles észről és jó megfigyelőképességről árulkodott, s Lizzie félt, hogy gyanú ébredt benne irántuk. - Már napok óta nem érzi jól magát - tette hozzá sietve, és azzal próbálta nyugtatni magát, hogy a fiatalember semmiképpen sem találhatta ki az igazságot. Anna már az ötödik hónapban volt, és derékban megvastagodott kicsit. Ők azonban titokban kiengedték a ruháit, hogy elrejtsék domborodó hasát. Persze azt is tudták, hogy egy hónap múlva már hiába is próbálnák meg eltitkolni az állapotát. Lizzie még mindig a nővére kezét szorongatta, és abban reménykedett, hogy hamarosan magához tér. Rory kis ideig fürkészőn nézett az álélt lányra. - Ki kellene hívnod az orvosodat - mondta végül a nagynénjének. - Ne! - kiáltotta Lizzie, aztán gyorsan rámosolygott a fiatalemberre. - Csak enyhe megfázás lehet. Mindjárt jobban lesz - mondta. Félve látta, hogy Rory arckifejezése továbbra is gyanakvó maradt. Ebben a pillanatban azonban Leclerc megérkezett a repülő sóval. A fiatalember köszönettel elvette tőle, és Anna orra alá tartotta az üvegcsét. A lány köhögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Rory még egyszer megszagoltatta vele a

repülő sót, s miután látta, hogy Anna magához tért, ellépett mellőle. Lizzie azonnal elfoglalta a helyét, és leült a nővére mellé. - Hirtelen elájultál - mondta halkan. - Sajnálom - nyögte ki Anna. - Semmi baj - nyugtatta Lizzie. Megsimogatta a testvére homlokát, aztán észrevette, hogy a nagynénjük is ott van mellettük. Arca egyértelműen bosszús volt. - Nos? Elmúlt a vészhelyzet? - kérdezte. Anna nagy nehezen felült. - Nagyon sajnálom, Eleanor néni. Elnézésed kérem - suttogta, és arcába lassanként visszatért a szín. - Nem a te hibád volt - mondta Lizzie halkan. Látta, hogy Rory a nővére vonásait fürkészi. Erősen remélte, hogy a szépsége nyűgözte le, és nem a titkukat próbálja meg kideríteni. Lizzie lassan felállt, és a nagynénjéhez fordult. - Sajnálom, hogy bejelentkezés nélkül törtünk be hozzád mondta olyan méltóságteljesen, ahogy csak kitelt tőle. Nehéz volt bátornak maradnia, de nem volt más választása. - Mama ragaszkodott hozzá, hogy látogassunk meg. Nem mondhattunk ellent neki, bár tudtuk, hogy nem fogsz örülni nekünk. Láthatod azonban, hogy Anna nincs jól. Kérlek, engedd meg, hogy maradjunk. Csak egy időre. Eleanor szeme egészen fekete lett. - Gondoltam, hogy ez lesz a vége! Nem tavaszi kirándulásra jöttetek ti Dublinba. Ez a szokás már rég kiment a divatból. Ezt az egészet csak anyátok eszelte ki. Mindjárt tudtam, hogy erről van szó! Rory ugyanolyan határozottan belekarolt a nagynénjébe, ahogy már korábban is tette. - Nénikém, az unokahúgodnak pihenésre van szüksége. Te is láthatod, hogy nincs jól. Tudom, hogy nem fogod elküldeni. - Lydia Fitzgerald arcátlanul kettőt is rám sózott a három lánya közül! - kiáltotta Eleanor felháborodottan. - És ez olyan rettenetes? - kérdezte tőle az unokaöccse szelíden, és bájos mosollyal ajándékozta meg. - Nem jótétemény inkább, hogy ennyi szépség van a házadban? - Számodra talán az - horkant fel Eleanor. - Megtetszett valamelyikük? Elizabeth még nem talált magának férjet. Lizzie összerezzent, és érezte, hogy pír önti el az arcát. Nővé-nagy nehezen felkelt a szófáról. - Fekve kellene maradnia - figyelmeztette Rory. - Már jól vagyok - mosolygott rá Anna, aztán kérlelő tekintettel a nagynénjéhez fordult. - Talán hasznodra lehetünk. Én tudok zongorázni és énekelni, Lizzie pedig szeret felolvasni, és nagyon jól főz. Senki sem készít nála jobb pástétomot. Nem leszünk a terhedre, inkább segíteni szeretnénk. Még az is lehet, hogy élvezni fogod a társaságunkat. Kérlek, hadd maradjunk! - Mindenki dicséri a pitéimet - erősítette meg a nővére szavait Lizzie mosolyogva. - És szívesen szórakoztatnánk is, ha megengeded. - Itt van nekem társaságnak ez a mihaszna - jelentette ki Eleanor csípősen, és unokaöccsére villantotta a szemét. - Soha nincs nyugtom tőle. - Csak előnyöd származna a hölgytársaságból – győzködte Rory szelíden. - Szívesen maradnék még, de nem tehetem. Tudod, hogy pár nap múlva Wicklow-ba kell utaznom. Lizzie úgy gondolta, hogy a fiatalember a grófságról beszélt, és nem az Adare-birtokról. Eleanor az unokaöccsére szegezte a tekintetét. - Inkább te vagy az, aki azt képzeli, hogy előnye származhat abból, ha az unokahúgaim itt maradnak. Látom én ezt, jól látom, te jóképű gazfickó! A kalandjaid miatt előbb-utóbb a Towerban fogod végezni. Rory mókás felháborodással felvonta a szemöldökét. - Miattam ne aggódj! - mondta. - Szabad legyen emlékezetedbe idéznem, hogy hamarosan Londonba megyek, és nyár közepéig nem jöhetek el újra. Mi lesz veled addig, nénikém? Nem

szeretném, hogy magányosan éldegélj - folytatta hízelkedőn. - Bevallom, természetesen az sem volna ellenemre, ha kellemes hölgytársaságra találnék nálad, amikor majd meglátogatlak. Eleanor felmordult. - Te többnyire amúgy sem vagy itt. Én pedig azt fogom tenni, amit mindig is szoktam. Visszavonulok Glen Barrybe - mondta, de a kedves győzködés már szemlátomást hatni kezdett rá. Unokaöccse odalépett hozzá, és megfogta a kezét. - Engedd, hogy maradjanak! - kérte halkan. Eleanor vonásai ellágyultak. - Majd még meglátom - felelte, és az unokahúgaihoz fordult. - Ma éjszakára maradhattok mondta, aztán elhagyta a szalont. Széles mellkasa előtt Rory karba fonta a kezét, s amikor megint a nővérekre nézett, szemében már nyoma sem volt mosolynak. Lizzie félve találgatta, mi járhat a fejében. - Hálásan köszönjük, uram - mondta udvariasan. A fiatalember meghajtotta magát, de az arca változatlanul kifürkészhetetlen maradt. - Remélem, a tisztelt nővére hamarosan jobban lesz - felelte, és ezzel ő is távozott. Lizzie szívéről hatalmas kő esett le. Megkönnyebbülten lerogyott a szófára Anna mellé, aki most szabad folyást engedett a könnyeinek. - Te jó Isten! - suttogta. - Eleanor gonosz boszorkány, ez még rosszabb volt, mint vártam. Lizzie megfogta a nővére kezét. - Ezúttal jól jött, hogy elájultál - mondta. - És attól tartok, hálával tartozunk McBane úrnak. - Nagyon úgy fest - felelte Anna.

5. Veszedelmes leleplezés Másnap Lizzie a szalonban üldögélt a nővérével. Ölében csukott könyv feküdt. Anna hímzést tartott a kezében, ám ahogyan a húga ki sem nyitotta még a regényét, ő sem szúrta be egyszer sem a tűt a vászonba. Külön-külön szobát kaptak, és az este okosan hamar visszavonultak. Eleanor nem hívta le őket vacsorázni. A lányok tudták róla, hogy délelőtt tizenegynél korábban soha nem kerül elő a szobáiból. A reggeli órákat ezért arra használták fel, hogy lélekben felkészüljenek a következő, meglehet sorsdöntő találkozásra. Most már tizenegyet mutatott az óra. Lizzie-t fejfájás gyötörte, és sajgó halántékát dörzsölgette. Az ablakból látta, hogy odakint gyönyörű tavasz van, az ég olyan kék, mint a búzavirág, és hallotta a parkban vidáman csicsergő madarakat. Ő azonban a legszebb időt sem tudta élvezni, miközben az járt a fejében, hogy a nővérével együtt bármikor kidobhatják a házból. Egyszer csak cipősarkak gyorsan közeledő kopogása ütötte meg a fülét. Rémült pillantást váltott Annával, aki azonnal buzgón hímezni kezdett, ő pedig úgy tett, mintha egészen a könyvébe mélyedne. Mozdulatlanná dermedt, de azért lopott pillantást vetett az ajtóra, amelyet Leclerc kinyitott az úrnője előtt. Eleanor, mint mindig, most is talpig feketében jelent meg. Ezúttal fényes szaténból készült ruhát viselt, amelynek kézelőit szintén fekete csipke díszítette. Hozzá másik nyakéket is vett fel nagy rubinfüggővel. Alacsony és törékeny termete ellenére királynői jelenség volt. Lizzie gyorsan felugrott. Nővére ugyancsak felpattant, és mind a ketten előírásosan pukedliztek. - Jó reggelt, néni! - Az lenne? Nem vagyok biztos benne, mert nem vártam szállóvendégeket - felelte Eleanor, és a szalonon keresztül egyenesen Anna elé vonult. - Beteg vagy még? Anna megint térdet hajtott.

- Köhögök - lódította, és kezét a szája elé tartva köhécselni kezdett. - De már jobban érzem magam, és nem tudok eléggé köszönetet mondani a tegnapi kedvességedért - mosolygott rá a nagynénjére. Lizzie visszatartotta a lélegzetét, miközben Eleanor hűvösen méregette őket. - Nyilván Rory kedvességére gondolsz. Tetszik neked az unokaöcsém? - kérdezte. Anna szeme elkerekedett. - Ó, nem, szó sincs róla! Úgy értem, finom úr, de... A nagynéni közbevágott: - Ha hölgyekről van szó, az unokaöcsém elbűvölőbb, semmint az bárkinek is javára válna, ezt soha ne felejtsd el! Te pedig kissé ugyan elhíztál, de még mindig valódi szépség vagy. Rory-t a románcoknál jobban érdekli a politika, ám azért arra is marad ideje, hogy a női bájak előtt hódoljon. Nem tűrök el viszonyokat a házamban. Értesz engem? Anna megint pukedlit mutatott be, és tisztelettudóan lesütötte a szemét. - Jegyben járok, Eleanor néni. Mama biztosan megírta neked, hogy eljegyeztek. - Természetesen megírta, de még nem mentél férjhez. - A néni Lizzie-hez fordult. - Amit mondtam, az rád is érvényes - közölte, a választ azonban nem várta meg, hanem újra Annára nézett. Miért híztál meg? Valamikor csodás alakod volt. Anna habozott kicsit. - Túlságosan is megkedveltem a csokoládét. - Az hiba - jelentette ki Eleanor a maga kendőzetlen őszinteségével. - Ha kövér leszel, elveszíted azt, ami különleges rajtad. Lizzie előhozakodott egy javaslattal, bár belülről reszketett. - Csodaszép az idő. Volna kedved sétálni egyet velem a kertben, Eleanor néni? - kérdezte. Nagynénje feléje fordult. - Nem kell a kedvemet keresned. Hány éves is vagy most? Félelmével dacolva Lizzie elmosolyodott. - Tizenhat, néni, és tizenhét leszek nemsokára. És mert szívesen járnék egyet odakint, arra gondoltam, talán velem tarthatnál. De ha inkább idebent üldögélsz egy ilyen gyönyörű napon - tette hozzá a vállát vonogatva -, akkor egyedül megyek. - Azt hittem, pástétomot akarsz sütni - jegyezte meg Eleanor csípősen. Lizzie szívverése felgyorsult. - Reggel már sütöttem. Almapástétomot. Ha nincs más programod estére, azt vacsorázhatunk. Eleanor láthatóan elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát. - Meg akarod szolgálni, hogy szállást adok nektek? - kérdezte. - Emlékszem, hogy remek pástétomokat ettem nálatok Raven Hallban. Azokat is te készítetted? Lizzie levegőt venni is alig mert. Magában azt találgatta, nagynénje érdeklődése azt jelenti-e, hogy maradhatnak. - Igen, én - felelte. - Holnapra citromtortát sütnék. A konyhában láttam egy rekesz spanyol citromot. Azokat használnám, ha nem bánod. Eleanor szeme felcsillant, és szinte már elmosolyodott. Még időben rádöbbent azonban, mire készül, és összeráncolta a homlokát. Jobban örülnék a tortának, mint a pástétomnak, de előbb kérdezd meg a szakácsot, nincs-e valamihez szüksége a citromokra. - Már megkérdeztem, és ő megkért, hogy áruljam el neki a titkos receptemet. - Lizzie mosolya most szívből jött. - Emlékszem, a tortákat régen is jobban szeretted a pástétomoknál. Eleanor kis ideig a torkát köszörülgette, aztán Annához fordult. - És te? Gyenge vagy még ahhoz, hogy felolvass nekem? - Nem, dehogy - felelte Anna, bár a tekintete változatlanul félelmekről árulkodott. - Mit olvassak fel? Vagy előbb inkább sétálni mennél? - Előbb sétálok - jelentette ki Eleanor -, de utána felolvashatsz nekem, ha akarsz. Szívesen hallanék a dublini eseményekről. Rory politikai cikkeket ír, és az írásait rajzokkal is illusztrálja. Roppant mulatságos karikatúrákkal.

Lizzie meglepődött. - McBane úr újságíró? - kérdezte. - Az unokaöcsém radikális reformer - közölte Eleanor bosszús horkantás kíséretében -, és ez egyszer még a végét fogja jelenteni, társadalmi szempontból legalábbis. Egyébként igen, akár egy közönséges polgár, abból él, hogy a kormány politikájáról ír cikkeket a Times-nak. Az okos rajzaiért is kap némi tiszteletdíjat - tette hozzá. Szavaiból egyértelműen kiderült, nem helyesli, hogy az unokaöccse kereső foglalkozást folytat, mert egy valódi úr nem szennyezi be a kezét vagy a jó hírét fizetett munkával. - Nekem nem tűnt túlságosan radikálisnak - mondta Lizzie, inkább csak saját magának. - Azt viszont észrevettem, hogy nagy szívtipró lehet. Eleanorban most érdeklődés ébredt. - A politikai nézetei szélsőségesen radikálisak, Elizabeth. A jó társaság ajtajai ezért zárva maradnának előtte, ha nem lenne a rokonom. Rory McBane nagyon szerencsés ember, gondolta Lizzie, véleményét azonban megtartotta magának, és csak mosollyal válaszolt a nagynénje megjegyzésére. - De akár radikális, akár nem az, nekem ő a kedvenc rokonom - tette hozzá Eleanor, és jelentőségteljes pillantást vetett az unokahúgaira. Üzenete félreérthetetlen volt. Ha valaki, akkor Rory lesz az, aki megörökli hatalmas vagyonát. A két nővér megállt az ebédlő ajtajában. - Mit gondolsz, tetszeni fog neki? - kérdezte Anna idegesen. A hosszú cseresznyefa asztal négy személyre volt megterítve csupa kristállyal, ezüsttel, s karos gyertyatartó és három pazar virágkompozíció díszítette. Valóban gyönyörű látványt nyújtott. Anna délután nem kísérte el a nagynénjét és Lizzie-t a Capel út üzleteibe, mert a lányok úgy tervezték, hogy a baba születéséig nem hagyja el a házat. A közeli piacra azért kiosont, és egy ölre való virággal tért vissza. Lizzie segített neki a megkötésükben, és a végeredmény nem is lehetett volna bajosabb. Valójában nem tűnt úgy, mintha Eleanor bárminek is tudott volna örülni. Egész nap kimondottan mogorva volt. Lizzie-ben mégis felmerült, hogy a nénikéjük is talán azok közé tartozik, akik ugatnak, de nem harapnak. - Remélem, elnyeri a tetszését - felelte most Anna kérdésére. - Folyton morgott, de talán mégis élvezte a sétánkat a városban. Egyébként legalább egy tucat boltban jártunk, de csak két doboz csokoládét vásároltunk - tette hozzá. Fontosnak tartotta, hogy ezt elmondja Annának, aki korábban azt állította magáról, hogy nem tud ellenállni a csokoládénak. Mielőtt azonban a nővére még válaszolhatott volna, Eleanor szólalt meg mögöttük: - Szóval én folyton morgok? Lizzie pipacspiros lett. Megfordult, és meglátta, hogy a néni haragos tekintettel áll az ajtóban. Mögötte Rory McBane viszont láthatóan nevetéssel küzdött. - Nem úgy értettem - védekezett Lizzie. - Dehogynem! - mondta Eleanor mérgesen. Rory bekísérte nagynénjét az ebédlőbe. - Soha nem láttam még ilyen bájos asztalt - jelentette ki, és rákacsintott Lizzie-re. - Egyetértesz, nénikém? Eleanor nem válaszolt, csak összehúzott szemmel méregette az asztalt. - Egyébként pedig valóban örökösen morgolódsz, de ettől vagy az, aki - tette hozzá az unokaöcs, aztán megnyerőén rámosolygott Annára. - Jobban van már, Fitzgerald kisasszony? A lány viszonozta a mosolyt. - Igen, köszönöm - felelte. - Tetszenek a virágok, Eleanor néni? Végül mégis kimozdultam kicsit, és úgy gondoltam, talán örülni fogsz nekik. A nagynéni hallgatásba burkolózott. Lizzie aggodon tördelte a kezét. - Sajnálom, nénikém. Igazán nem úgy értettem. Csak azt akartam mondani...

- Pontosan úgy értetted. Mióta vetted fel azt a szokást, hogy kimondod, amit gondolsz? - kérdezte Eleanor a maga nyers modorában. - Régen a nővéred volt a bátrabb. Ő soha nem tett féket a nyelvére. Te viszont félénk voltál, erre most azt állítod, hogy folyton morgók. És ez még nem minden! Egész nap be nem állt a szád. Lizzie elvörösödött. Könnyed, kellemes és legfőképpen roppant ártatlan társalgást igyekezett folytatni a nénivel. Abban reménykedett, hogy sikerül vele megszerettetnie magukat. - Tudom, hogy valójában nem gondolod komolyan, de ha mérgesen ránk mordulsz, az sokszor nagyon bántó ám! Ez volt az, amit igazából mondani akartam. Lizzie száján kicsúszott az igazság. Akkor is, ha tudta, hogy azok közül, akik bírálni merészelték Eleanort, soha senki sem úszta meg ép bőrrel a vakmerőségét. A néni tátva felejtette a száját. Rory egyetértő mosollyal ajándékozta meg Lizzie-t. - Hányszor mondtam már neked, nénikém - kérdezte aztán -, hogy ügyelned kellene a jó modorra? Amint látom, Fitzgerald kisasszony osztja a véleményemet. Eleanor megrovó pillantást vetett az unokaöccsére. - Kettőnk közül te vagy az, aki megfeledkezik az illemről. Fogod magad, idejössz, és flörtölni kezdesz az unokahúgaimmal. És ne gyere azzal, hogy engem akartál meglátogatni! Túlságosan is jól ismerlek. Pontosan tudom, mi hozott ide. Rory felnevetett. - Sajnálattal kell megállapítanom, hogy átláttál rajtam - válaszolta. - Bevallom, azért jöttem, hogy találkozzam a bájos unokahúgaiddal. Pontosabban, biztos akartam lenni abban, hogy lesz tető a fejük fölött, amíg Dublinban időznek. Eleanor homloka ráncba szaladt. - Ez igazán kedves öntől, McBane úr - mondta Anna, és megérintette a fiatalember karját. - El sem mondhatom, mennyire hálásak vagyunk, mert rábeszélte Eleanor nénit, hogy nála maradhassunk. Az adósaivá tett bennünket, uram. - Unokatestvérek vagyunk - felelte Rory, és elegánsan meghajtotta magát. - Következésképpen semmivel sem tartoznak nekem. Eleanor ugyanolyan éberen figyelte a pár beszélgetését, mint Lizzie. - Annabelle szeptemberben férjhez megy, Rory – jegyezte meg a néni. Unokaöccse szemlátomást kicsit sem találta nyugtalanítónak, amit hallott, és rámosolygott Annára. - Szabad máris gratulálnom? - kérdezte. - Köszönöm szépen - mosolygott rá a lány sugárzón. Lizzie zavarodottan hallgatott. Lehet, hogy Rory-t is megigézte Anna szépsége? - találgatta. - A vőlegényem családja Derbyshire-ben él. Ismeri az ottani Morely-ket, McBane úr? Rory arcáról leolvadt a mosoly. - Attól tartok, nem. A jegyese ezek szerint angol? Anna büszkén bólintott. - Igen, és katonatiszt - felelte. Rory egy pillanatig szótlanul nézett rá. - Vagyis egy vöröskabátoshoz fog feleségül menni – mondta végül. - Thomas finom úr - szólt közbe Lizzie sietve. - Igen, és még angol is. Ezzel természetesen magasan a magunkfajta tahó ír férfiak fölött áll. - Ne háborogj már! - szólt rá Eleanor szigorúan az unokaöccsére. - Nagyon is jó az, hogy az egyik nővér férjhez megy, ha egy angolhoz is. Szegény Gerald bátyám csak nehezen tudja eltartani a családját. - A néni támogatón nézett Annára. - Ne is törődj Rory-val, kedvesem! Minden feldühíti, aminek köze van az angolokhoz. Én örülök a szerencsédnek. - Köszönöm - felelte Anna, akit láthatóan összezavartak a fiatalember nézetei. - Én pedig faragatlan voltam - mondta Rory, és meghajolt Anna előtt. - Elnézését kérem, Fitzgerald kisasszony, mert ilyen népszerűtlen véleménynek adtam hangot. - A fiatalember hirtelen Lizzie-hez fordult. - És ön? Szintén angol férjre pályázik? Lizzie hátrált egy lépést.

- Nem hiszem, hogy valaha is férjhez fogok menni. Az ifjú McBane meglepetten felvonta a szemöldökét. - Rory itt marad vacsorára - jelentette be Eleanor, aztán hirtelen rámosolygott Annára, aki közben fáradtan leült. - Tetszenek a virágok - tette hozzá. Anna és Lizzie elképedten összenézett. - Most, hogy már volt időm hozzászokni a gondolathoz, maradhattok egy-két hétre - mondta még a nagynénjük. Lizzie a konyhában az utolsó simításokat végezte a rebarbara-pástétomon. Mellette a magas, ősz hajú, nagy pocakos skót szakács állt. A lány éppen elárulta neki, hogy ennek a pástétomnak a titka egy kevéske gyümölcslikőrben rejlik. A férfi elismerő pillantást vetett rá. - Nem csoda, hogy az asszonyom annyira kedveli kiskegyed desszertjeit. A citromtortába vodkát tett, az almapástétomba rumot, tegnap este felszolgált csokoládékockában pedig whisky volt. Lizzie megpróbálkozott egy mosollyal, de nem járt sikerrel. Már majdnem két hét telt el az óta a sorsfordító délután óta, amelyen Eleanor úgy döntött, hogy egy ideig itt maradhatnak a Merrion téren. Napjaik szinte menetrendszerűen teltek. A délelőttöket a szalonban töltötték csendes olvasással, délután pedig Lizzie elkísérte Eleanort az ismerősei meglátogatására, sétálni vagy vásárolni. Anna továbbra is náthát színlelt, és arra hivatkozott, azért nem mozdul ki, mert senkit nem akar megfertőzni. Ez azonban természetesen nem mehetett így a végtelenségig. Időközben két levél is érkezett az édesanyjuktól, de Lizzie-nek sikerült elfognia őket, így a nagynénjük még nem értesült a cselszövésükről. Arról viszont egyelőre nem nyilatkozott, hogy meddig maradhatnak nála. Előző este a két lány úgy döntött, hogy haladéktalanul el kell mondaniuk Eleanornak a teljes igazságot, mert egyikük sem tudta volna tovább elviselni az állandó feszültséget és rettegést. Anna egyébként is egyre gömbölyűbb lett, és lassanként hiába is akarták volna eltitkolni, hogy gyermeket vár. Lizzie most a legrosszabbtól tartott. Félbehagyta a munkát, és a liszttel beszórt asztallapra támaszkodott. Magában azért imádkozott, hogy a nagynénjük ne sejtsen még semmit. Egy ideje azonban Eleanor furcsán nézett Annára, és nem nógatta, hogy kísérje el őket a sétáikra a parkba vagy vásárolni. - Lizzie! Felkészültél? A konyhaajtóban a holtsápadt Anna jelent meg. Lizzie is szinte már elviselhetetlenül rettegett, de azért rámosolygott a szakácsra, és kezébe nyomta a kötényét. Aztán a nővéréhez sietett. - Van más választásunk? - suttogta, miközben együtt elhagyták a konyhát. Anna megrázta a fejét, és hasára tette a kezét. Ruhája megfeszült, és alatta így egyértelműen látszott, hogy gyermeket hord a szíve alatt. - Nem titkolhatjuk tovább az állapotomat - válaszolta -, de borzalmasan félek. Mi lesz, ha a néni kidob minket? Nem fog, ebben egészen biztos vagyok - felelte Lizzie, hogy reményt öntsön Annába. Kart karba öltve elindultak a szalonba. Lizzie érezte, hogy a testvére egész testében reszket. Mielőtt azonban még mondhatott volna neki valami megnyugtatót, már meg is hallották Eleanor közeledő lépteit. Nagynénjük egy levelet lobogtatva viharzott be az ajtón. - Magyarázatot követelek! A testvérek aggódó pillantást váltottak. - Valami baj van? - kérdezte Lizzie. A néni arca paprikapiros volt. - Hogy baj van-e? Szerintem ezt nektek kell a legjobban tudnotok. A magam részéről mindenesetre erre gyanakszom. Elvégre bejelentés nélkül egyszer csak beállítottatok ide, Anna azóta minden délután és este rosszullétre hivatkozik, most pedig anyátok megköszöni nekem, hogy meghívtalak benneteket, és az egészségem felől érdeklődik, mintha súlyos beteg lennék. Teljességgel érthető lett volna, ha Eleanort a történtek kihozzák a sodrából, ő azonban valójában inkább aggódónak tűnt, mint dühösnek. - Kérlek, néni, ülj le - mondta Lizzie. - Beszélnünk kell veled.

Anna előlépett a húga mögül, és zavartan tördelte a kezét. - Mindenről én tehetek - mondta, ám aztán elsírta magát. - Segítened kell rajtunk, nénikém - folytatta Lizzie az izgatottságtól rekedten. - Kétségbe vagyunk esve, és csak te segíthetsz. Eleanornak arcizma sem rándult, tekintete azonban komor volt. - Roppant kedves voltál velünk... - kezdte Lizzie, de nem folytathatta, mert a nagynénje hirtelen felállt. - Rám sok mindent lehet mondani, azt viszont nem, hogy kedves asszony lennék. Anna, fejezd be a hisztériázást! Annak most nincs itt az ideje. Anna engedelmeskedett a felszólításnak. Könnyáztatta arcáról azonban még mindig rettegést lehetett leolvasni. - Gyereket vársz, így van? - kérdezte a nagynénje. - Ezért híztál meg, és ezért nem akarod soha elhagyni a házat. Anna bólintott, és látszott rajta, hogy megint közel jár a síráshoz. Lizzie bátorítón megfogta a kezét, bár neki is eszelős iramban vert a szíve. - Mint tudod, néni, a nővérem egy jó családból való angol katonatiszt jegyese, és szeptemberre tűzték ki az esküvőjét - mondta hadarva. - A babát júliusra várja. Arra kérünk, Eleanor néni, engedd meg, hogy a gyermek megszületéséig itt maradjunk. Utána hazamegyünk, és a nővérem egybekelhet Morely hadnaggyal. Eleanor egy pillanatra sem vette le a szemét Annáról. - A gyerekednek nem a vőlegényed az apja? - kérdezte, és a hangja semmiféle érzelemről nem árulkodott. - Nem - felelte Anna, és most már menthetetlenül elsírta magát. - Ha jól gondolom, a szüleitek mit sem sejtenek az állapotodról. - Ők semmiről sem tudnak - válaszolt Lizzie a nővére helyett. - Az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide, és a te házadban szülessen meg titokban a baba. - Azt képzelitek, hogy én részt fogok venni egy ilyen hallatlan cselszövésben? - Te vagy az egyetlen reményünk! - kiáltotta Lizzie. - Te vagy Anna egyetlen reménye! Nem küldhetsz el bennünket szívtelenül, amikor ilyen kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Eleanor fiatalabb unokahúga szemébe fúrta a tekintetét. - Egy szóval sem mondtam, hogy el kell mennetek. Nézz rám, gyermekem! - fordult aztán Annához, aki eleget tett a felszólításnak. - Az apa tudja, hogy gyermeket vársz tőle? Anna csak némán megrázta a fejét. Nagynénje megint Lizzie-re nézett. - Ki az apa? Lizzie megfeszítette magát. - Az nem fontos, néni. Anna szereti Thomast, és mi majd jó helyet keresünk a babának. - Ebben nem érthetek egyet veletek. Feltételezem ugyanis, és nyilván nem tévedek, hogy nemesember az illető. Vagy talán egy paraszttal feküdtél össze? Anna nemet intett a fejével. Szeméből patakokban folyt a könny. - A nővérem szereti Thomast - ismételte meg Lizzie. - Az apának semmiről sem kell tudnia. Minél kevesebben értesülnek a dologról, annál jobb. A lehető legnagyobb titokban kell maradnia... - Az apának el kell mondani! - jelentette ki Eleanor éles hangon. - Lehet, hogy magához veszi a gyereket. Isten a megmondhatója, nem ő lenne az első nemes, aki a saját sarja mellett egy fattyút is felnevel. - Nem! Ő nem tudhatja meg! - kiáltotta Anna. - Az a nővérem végét jelentené. Ezt neked is tudnod kell, nénikém - érvelt tovább Lizzie. - Ha az apa megtudja, hamar kiszivárog az igazság. Megindul a szóbeszéd, pletykák kapnak lábra, és az emberek ujjal fognak Annára mutogatni - tette hozzá. Nővére megtörölte az arcát.

- Nem mondhatjuk el az igazságot. Soha senkinek! Szeretem Thomast, és te sem akarhatod, nénikém, hogy kútba essen a házasságom. Kérlek, ne ragaszkodj ahhoz, hogy az apa megtudja. Az mindent tönkretenne. Anna megragadta a nagynénje kezét, és kétségbeesetten, esdeklőn nézett rá. Lizzie magában csodáért imádkozott. - Nem akarlak tönkretenni - kezdte Eleanor lassan, megfontoltan. - Mindnyájan követünk el hibákat. Sajnos olyanokat is, melyekért nagy árat kell fizetni. - De én már megfizettem a hibámért! - kiáltotta Anna. - Megszenvedtem érte! - Magam sem értem, hogyan történt, de megkedveltelek téged. Az elképesztő hiúságod ellenére is - vallotta be Eleanor. Anna szeme elkerekedett. Könnyei hirtelen elapadtak, és reménykedés ült ki az arcára. - Tanultál a leckéből? - kérdezte a nagynénje komolyan. - Vagy hamar kiábrándulsz majd Thomasból, és megint ugyanolyan szégyentelenül fogsz viselkedni, ahogyan az egyszer már megtörtént? - Soha nem fogok kiábrándulni Thomasból! Szégyellem, amit tettem, és nem tudom megmagyarázni. Már bánom, hogy egyáltalán találkoztam azzal a férfival. Bárcsak ne lennék terhes! Azt szeretném, ha már Thomas felesége lennék, és boldogan élnék vele Derbyshire-ben. - Kívánságokkal semmit sem lehet meg nem történtté tenni mondta Eleanor. - Őszintén aggódom érted. Lizzie-nek nem tetszett az a hang. - Ha te nem segítesz, nénikém, nem fogjuk tudni megoldani ezt a helyzetet. A segítségeddel viszont Anna titokban megszül heti a gyermekét a házadban, aztán hazautazhat, hogy összeházasodjon a vőlegényével. A babának pedig jó nevelőszülőket keresünk - mondta el újra. Nagynénje feléje fordult. - Nagyon jó testvér vagy. És roppant bátor lány. Lizzie most nem vágyott dicsérő szavakra. - Segítesz nekünk? Nem akarhatod, hogy meghiúsuljon Anna házassága! - Itt maradhattok - mondta Eleanor -, és minden elképzelhető támogatást megadok nektek. De van egy kikötésem. - Bármit kérhetsz! - kiáltotta Lizzie, és el sem akarta hinni, hogy megszabadulhatnak ettől az óriási tehertől. Nagynénjük megfogta Anna kezét. - Tudni akarom, ki a gyerek apja. Ez a feltétele annak, hogy itt maradhass a húgoddal. Természetesen megőrzőm a titkotokat. Tőlem senki nem fogja megtudni az illető kilétét. Lizzie tiltakozni kezdett. Nővére futó pillantást vetett rá, aztán bíborszínt öltött az arca, és lehajtotta a fejét. Amikor megszólalt, elsuttogott szavait alig lehetett hallani. - Tyrell de Warenne az - válaszolta.

6. Elképesztő megoldás

Lizzie egészen biztos volt abban, hogy rosszul hallott. - Anna? Eleanor döbbent hangot hallatott. - Tyrell de Warenne az apa? - kérdezte. Anna a húgára emelte kérlelő tekintetét. - Szörnyen sajnálom - mondta, és magára fonta a karját.

Lizzie-vel forogni kezdett a szoba. Szédülés tört rá, és egyetlen értelmes gondolatra sem futotta az erejéből. - Elizabeth? - nézett rá a nagynénje aggódón. - Leclerc! Hozzon gyorsan repülő sót! - parancsolta a komornyiknak. Lizzie leült, és egyszeriben dolgozni kezdett az agya. Anna gyermekének Tyrell de Warenne az apja? Nem, ez teljes képtelenség! Csakis tévedés lehet. Tyrell-be ő szerelmes, nem a nővére, neki minden ujjara akad hódoló, és nem is csak egy. Ez az egész egyetlen hatalmas félreértés! Annak kell lennie. A szoba felhagyott a forgással. Lizzie most már látta, hogy Eleanor mögül Anna hamuszürke arccal néz rá. Minden erejét mozgósítania kellett, hogy meg tudjon szólalni, de akkor is csak egyetlen szóra telt tőle. - Anna? Nővére szemét könny lepte el. - Rettenetesen sajnálom. Lizzie-t most már teljes súlyával megrohanta a durva, kegyetlen igazság. A nővére befeküdt Tyrell ágyába, és tőle vár gyermeket! A szívszorító fájdalomhoz a megcsalatás, az elárultatás keserűsége is társult. Miközben ő egész idő alatt Tyrell-ről álmodott, Anna a szeretője volt! Lizzie-ből sikoly szakadt fel, és mellére szorította a kezét. Egész lényét bánat mardosta, és most értette csak meg igazán, mit is jelent ez a szó. Lehunyta a szemét, de így is képek jelentek meg előtte, undok és gyűlöletes képek. Tyrellt és Annát látta együtt. De hogy történhetett az meg? Tyrell de Warenne talpig úriember, aki soha nem csábítana el egy fiatal, ártatlan lányt. - Orvost hívok - mondta Eleanor ijedten. - Leclerc, azonnal küldessen el Fitz Robert doktorért! Lizzie szólni akart a nagynénjének, hogy erre semmi szükség, mert nincs az az orvos, aki össze tudna forrasztani egy meghasadt szívet. Ajkát azonban végül indulatos és vádló szavak hagyták el. - Hogy voltál képes erre? - kérdezte a nővérétől. - Egész sereg hódolód volt. Miért éppen ő kellett neked? Anna csak a fejét ingatta. Szája széle remegett, és védekezőn karba fonta kezét a melle előtt. - Te ezt nem értheted, Lizzie. Jaj, Istenem, hányszor és hányszor elátkoztam már azt a napot! Eleanor lassan felállt. Tekintete ide-oda járt a két testvér között. - Nem vagyok jól. Le kell dőlnöm - mondta Anna, és megfordult, hogy kimeneküljön a szalonból. Lizzie felpattant ültéből. - Nem! Ne merészelj elfutni előlem! Szembe fogsz nézni velem. Magyarázatot követelek! Anna megállt, de nem fordult a nővére felé. Válla reszketett a felindultságtól. Lizzie sem mozdult, csak bensőjében tombolt a harag vihara. Annát minden férfi imádja, miért lett volna éppen Tyrell kivétel? - gondolta, és érezte, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcán. Anna természetesen Tyrellt is lenyűgözte, és biztosan házasságot is ajánlott neki. Mert az nem lehet, hogy cserbenhagyta, miután megrontotta. - Ti meg miről beszéltek? - szólalt meg most Eleanor. - Mi az, amit még nem tudok? Lizzie ajka szinte meg sem mozdult, amikor mereven és alig hallhatóan válaszolt: - Beszélnem kell Annával. Négyszemközt. Eleanor habozott kicsit, de végül elhagyta a szalont. Miután Leclerc kívülről becsukta az ajtót, Anna a húgához fordult. - Nem akartam, hogy valaha is megtudd. Nem tudom megmagyarázni, amit tettem. Egyszerűen csak megtörtént. Kérlek, ne nézz így rám! Lizzie értetlenül ingatta a fejét. - Én bolondot csináltam magamból, és szerelmesen még mindig Tyrell-ről álmodoztam, miközben ti már rég szeretők voltatok? - Nem! - kiáltotta Anna. - Csak egyetlen alkalom volt. Mindenszentek előestéjén történt, az álarcosbálon.

Lizzie-ben egyszeriben minden kis részlet felidéződött arról az éjszakáról. Tyrell tüzes pillantásai, az eltökélt ostromlása, a merész javaslata, a szédítő epekedése. „Éjfélkor a nyugati kertben. Ott minden óhaját teljesítem", ígérte. Aztán Anna kérlelése is eszébe jutott, ahogy a rumpunccsal leöntött ruhájában arra kérte őt, cseréljenek jelmezt, mert még élvezni szeretné a mulatságot. „Te nem érzed itt jól magad, igaz? És nem is akarsz maradni, ugye nem, Lizzie?" Csakhogy Tyrell a jelmezcsere dacára sem téveszthette őt össze a nővérével. Lizzie egészen biztos volt ebben. Anna túlságosan szép és elbűvölő ahhoz, hogy bárkivel összekeverhessék. - Számít ez még? Rég volt, és neked amúgy sem lett volna esélyed nála, Lizzie - mondta a nővére, és megint kérlelő lett a hangja. - Régóta tudom már, hogy haza kellett volna jönnöm, amikor a mama rám parancsolt. Ezerszer elátkoztam azt a napot. Meg tudsz bocsátani nekem? - kérdezte, aztán lerogyott egy székre, és megint potyogni kezdtek a könnyei. Lizzie-t most nem érdekelték a nővére érzései. Halántéka úgy lüktetett, hogy attól félt, szét fog esni a feje. - Mi történt? - kérdezte, de nem kapott választ. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbált szabályosan lélegezni. - El kell mondanod, Anna. Ragaszkodom hozzá. Nővére kitért a pillantása elől. Arca még mindig lángolt a szégyenkezéstől. - Lesétáltam a kertbe, mert kimelegedtem a sok tánctól, és friss levegőt akartam szívni. Ő már ott volt. Kalóznak öltözve is felismertem. Azonnal odajött hozzám, szó nélkül a karjába zárt, és megcsókolt. - Anna felemelte a tekintetét, és csak úgy ragyogott a szeme. - Engem még senki nem csókolt úgy! Egészen elbódultam, és arra gondoltam, hogy titokban már régóta vágyódhat utánam. Egészen biztos voltam ebben - tette hozzá, de hirtelen elkínzott lett az arca, és lehajtotta a fejét. Aztán tudni akarta, hol van az igazi Marion. Lizzie haragja egyszeriben elpárolgott. Tyrell lement a kertbe, és őt várta oda. Amikor Anna megjelent az ő jelmezében, azonnal és szó nélkül lecsapott rá. Ha ő van ott, őt csókolja meg. Elszalasztott egy soha vissza nem térő alkalmat. - Azt mondtam neki, hogy az igazi Marion már hazament - suttogta Anna, és még mindig nem mert a húgára nézni. - Az érdeklődése egészen elkábított, és semmi másra nem tudtam gondolni. Rád sem, Lizzie. Szentül hittem, hogy én ejtettem bűvöletbe. - Ki kellett volna találnod, hogy rám várt ott - mondta Lizzie, bár még mindig nehezére esett a beszéd. Anna a fejét ingatta. - Azt gondoltam, én ébresztettem benne csodálatot – mondta csendesen. Lizzie egyszeriben megértette a nővérét. Megszokta, hogy a férfiak a szerelmükkel üldözik és csodálják. Miért gondolt volna másra éppen azon az éjszakán? Egyszerűen megszédítették Tyrell csókjai. - Azért ment le a kertbe, mert velem akart találkozni, és nem veled - mondta elfúló hangon, és könny égette a szemét. - Aztán pedig szerelmeskedtetek. Már a szó kimondására is elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Megtántorodott, és le kellett ülnie. Anna olyan mozdulatot tett, mintha oda akart volna sietni a húgához, hogy megvigasztalja. - Egyetlen ostoba tettemet sem bántam meg még ennyire. Soha semmit nem sajnáltam így. Szépen kérlek, Lizzie, felejtsük el! - mondta, és a testvére kezéért nyúlt. Lizzie azonban elhúzódott előle. - Én nem tudom elfelejteni. - Lelki szemeivel megint látta, ahogy azok ketten a holdfényben ölelkeznek. Sírás fojtogatta, és kerülte szépséges nővére pillantását. - Tyrell előtt engem egyetlen férfi sem vett észre. Ő egyedül látta meg bennem a nőt - mondta keserűen. - De végül természetesen téged választott. Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. - Nem akart engem. Úgy nem, ahogy te gondolod - suttogta. Lizzie nagy nehezen felállt a székről. - Ezt nem értem. Tőle vársz gyereket.

Anna a cipőjére szegezte a tekintetét. - Ő fogja megörökölni Adare grófjának a címét. Gazdag, befolyásos és szép férfi - mondta. - Sok hódolóm volt, de olyan, mint Tyrell de Warenne, egy sem akadt köztük. Amikor rájött, hogy én vagyok ott a te jelmezedben, haragra gerjedt. Ma sem értem, miért tettem azt, amit tettem. Fel nem foghatom, miért nem hagytam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy csókoljon még, hogy szeressen belém. Rád nem gondoltam, Lizzie. Eszembe sem jutottál. Én csak együtt akartam lenni Tyrell de Warennével. Lizzie még mindig az egymásba gabalyodott párt látta maga előtt. - Azt mondod, hogy ő el akart menni, te azonban... valahogy maradásra bírtad? Anna felemelte a fejét. Szemében könny csillogott. - Igen, ez történt. Ott akart hagyni, de én a nyakába vetettem magam. Lizzie levegőért kapkodott. - Én nem vagyok olyan jó, finom és tiszta lélek, mint ti ketten Georgie-val - mondta Anna. - Életem legrosszabb döntését hoztam meg azon az estén. Sok-sok éjszakán át gyötrődtem, mert megbántam, amit tettem, és azért imádkoztam, hogy te soha ne tudd meg. Igen, rászolgáltam a megvetésedre. De a testvéred vagyok, és mindig is az leszek. Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Lizzie lehunyta a szemét. Még mindig szerette Annát, és tudta, hogy soha nem is fog másként érezni iránta. Ez azonban nem enyhítette az elárultatás fájdalmát. És soha semmi nem változtathat azon a tényen, hogy a nővére gyermekének Tyrell az apja. De hogy tehetett ő ilyet? Lizzie-ben ijesztő sejtés kezdett csírázni. - Abban az egyben egészen biztos vagyok, hogy Tyrell úriember. Soha nem csábítana el egy ártatlan teremtést. Anna lerogyott egy székre. Domborodó hasára tette a kezét, és elgyötörtén félrefordult. - Igazad van - motyogta. Lizzie összerezzent, mintha villám csapott volna belé. Egyszeriben arra kellett gondolnia, amit odahaza pusmogtak a féltékeny és gonosz hölgyek, ha meglátták a nővérét. „Ott van Anna Fitzgerald, az a könnyelmű nőszemély." - Mit akarsz ezzel mondani? - kiáltotta hitetlenkedőn. Nővére a könnyeit nyeldeste. - Attól tartok, romlott vagyok - mondta. Lizzie megrémült. - Anna! Nővére csak hosszú, vészterhes hallgatás után szólalt meg újra: - Nem ő volt az első szeretőm. Lizzie döbbenete nem ismert határokat. Nem értette a nővérét, ám aztán emlékek tolultak fel benne a gyerekkorukból. Mindig a gyönyörű Anna volt a középpontban, mindig őt imádták, csodálták, kényeztették. Édesanyjuk szemében semmi sem lehetett rossz, amit ő csinált. Soha nem kapott dorgálást vagy büntetést. Sem a mamától, sem a papától. Lizzie most megértette, hogy a nővérét egész életében elkapatták, félrenevelték, és ennek az lett a vége, hogy végül nem tudott különbséget tenni jó és rossz között. Meggondolatlan, súlyos hibákat követett el, de nem erkölcstelen vagy romlott. - Utólag mindig megbánom - mondta most. - Egy férfi karjában azonban egyszerűen elveszítem a fejem, és nem tudok gondolkodni. Lizzie maga sem értette, miért, de szánalom ébredt benne a nővére iránt. - Gyűlölsz engem? - suttogta Anna. - Nem - felelte Lizzie, és őszintén így is gondolta. - Soha nem tudnálak gyűlölni. Ahogy mondtad, testvérek vagyunk, és mindig is azok leszünk. Anna nagy nehezen felállt, és odalépett a húgához. - Szeretlek, Lizzie. Szörnyű hibát követtem el, de Tyrell számodra. .. csak elérhetetlen álom, és soha nem is lehet más. Ez akkor sem lenne másként, ha én nem tettem volna azt, amit tettem. Nem felejthetnénk el mind a ketten?

Lizzie boldog lett volna, ha eleget tud tenni a nővére kérésének, de most még nem volt képes rá. Hogyan is lenne, amikor Anna domborodó hasa újra meg újra azt a szenvedélyes éjszakát juttatja eszébe, amelyet a nővére osztott meg Tyrell-lel? A megszületése után jó nevelőszülőket fognak keresni a babának. Néhány hónap múlva pedig hazatérnek Raven Haliba, mintha mi sem történt volna, és Anna ősszel feleségül megy Thomas-hoz. Idővel az ő szívében is begyógyul majd a most még tátongó seb, és képes lesz a felejtésre. Nővére megfogta Lizzie kezét. - Kérlek! Anna a testvére. Egész életében szerette, rajongott érte. Nemegyszer irigyelte, mert volt bátorsága frivolnak, kacérnak lenni, és sokszor gondolt arra, hogy bárcsak ő is olyan lehetne. Szemébe most könny szökött. Összetört a szíve, de tudta, hogy nem hagyhatja cserben a nővérét. Amikor megszólalt, maga is meglepődött azon, hogy határozottan szólt a hangja: - Igazad van, Anna. Tyrell csak ostoba álom volt. Mindig is tudtam, hogy őt nem nekem rendelte a sors. Ami közöttetek történt a bál után, már a múlt. Nincs jelentősége. Anna megkönnyebbülten felsóhajtott. - Köszönöm, Lizzie. Hálásan köszönöm! Nem sokkal azután, hogy megtudta az igazságot Anna állapotáról, Eleanor vidéki birtokára utazott a két lánnyal. Glen Barry-ben visszavonultan élhettek, mert csak ritkán érkeztek vendégek, és meghívásokat sem igen kaptak. Az egyedüli gondot Rory jelentette, aki májusban eljött látogatóba, mielőtt Londonba indult volna. Eleanor közölte vele, hogy Anna hazautazott. Azt sem rejtette véka alá, hogy nem tart igényt az unokaöccse társaságára, mert a másik unokahúga még mindig itt van neki. Rory így aztán csak egy napig maradt. Szemlátomást elképesztette, hogy nénikéje meg akar szabadulni tőle. Annak azonban semmi jele nem volt, hogy gyanút fogott volna. Ugyanolyan derűs maradt, amilyen mindig is volt, s mielőtt elutazott, megígérte, hogy nyáron majd újra eljön. A baba július közepén jött világra. Anna majdnem egész éjjel vajúdott, és a húga nem mozdult mellőle. Éppen felkelt a nap, és első sugarai bekúsztak a függöny rései között, amikor a helyi bábaasszony ráparancsolt Annára, hogy próbálkozzon újra. - Rajta, drágaságom, most nem hagyhatja abba! Már kint van a feje... - Nyomjál, Anna! - kiáltotta Lizzie. Egészen lenyűgözte, aminek most a tanúja volt, mert soha nem látott még szülést. Csodának érezte a pillanatot, amelyben megjelent a baba feje. Nővére szeméből könnyek potyogtak, de hallgatott a biztatásra. Lizzie friss borogatást tett a homlokára. - Ne add fel! Mindjárt túl leszel rajta. Nyomj erősen! - Nem tudok! - kiáltotta Anna, ám ebben a pillanatban meg született a baba. A bábaasszony magasba tartotta, és Lizzie úgy látta, hogy mindene megvan. - Gyönyörű gyermeked született, Anna! - kiáltotta. - Kisfiú! - Igen? - lehelte Anna, aki a kimerültségtől már alig bírta nyitva tartani a szemét. - Valóban csodaszép fia született, asszonyom - mondta a bába. - És szemlátomást makkegészséges. Anna fáradtan felnevetett, és megfogta a húga kezét. Ő ösztönösen megfeszítette magát, amikor összefonódtak az ujjaik. Azóta, hogy a nővére bevallotta, ki a gyermeke apja, Lizzie elszántan feledni igyekezett Anna árulását. Törekvését azonban nem koronázta teljes siker. Tudta, hogy a kapcsolatuk többé nem lehet ugyanolyan, amilyen korábban volt. Természetesen soha nem fogja cserbenhagyni a nővérét, és nem szűnik meg szeretni őt. Mégis sokszor álmodta azt, hogy egyedül van, és Annát keresi, de nem találja. És álmaiban mindig megjelent Tyrell, aki ugyanolyan csábító volt, mint mindig, és őutána nyújtotta ki a kezét... Lizzie elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és mosolyogva megszorította a nővére kezét. Anna viszonozta a mosolyát, és kimerültén lehunyta a szemét. Lizzie észrevette, hogy a bábaaszszony a várakozó szolgálólányhoz fordult, aki egy kis takarót tartott a kezében. - Ne! - hallotta a saját kiáltását, és odaszaladt a szolgálóhoz.

Elvette tőle a takarót, és bebugyolálta vele a csecsemőt, aztán a karjára fektette. A csöppség kinyitotta a szemét. Szokatlanul kék volt, és Lizzie szívébe fájdalom hasított, miközben a parányi gyermeket nézegette. Nem látott még nála bájosabb teremtményt. Csak valahonnan a távolból hallotta a bábaasszonyt, aki arra figyelmeztette, hogy az újszülöttet meg kell fürdetni. Lizzie keblében ezekben a pillanatokban megszületett egy érzés, növekedésnek indult, és végül egész lényét kitöltötte. És akkor a baba elmosolyodott. Lizzie mindenről és mindenkiről megfeledkezve viszonozta a mosolyt. Szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy Tyrell gyermekét tartja a karjában. Minden újszülöttnek kék a szeme, ennek a kisfiúnak azonban egészen biztosan mindig is ilyen lesz. Megörökölte az apja ragyogóan kék szemét, ahogy barna bőrét és sötét haját is. Miközben Tyrell fiát ölelte magához, Lizzie úgy érezte, soha senkit nem szeretett még ennyire. - Csodaszép vagy, édes kicsikém - suttogta. - Ha megnősz, egészen a papád leszel, igaz-e? A bába megtörölgette az újszülött arcát. - Bizony, nagyon csinos kisfiú - mondta sugárzó arccal. - Mi csoda szeme van! Úgy néz vele, mintha figyelne bennünket. - Igen - felelte Lizzie. Szívét olyan forró szeretet töltötte el, hogy az már szinte fájt. Ez itt Tyrell fia, és az ő unokaöccse. A vér köteléke fűzi össze vele. Eleanor belépett a szobába. - Amint látom, megvan a baba - mondta, és futó pillantást vetett Annára, akit közben elnyomott az álom. - Hát nem gyönyörű? Egyszerűen tökéletes, igaz? - kérdezte Lizzie, miközben nagynénjével együtt a babát nézegette, és egy szerűen nem tudta levenni róla a szemét. - Az apjára hasonlít - jegyezte meg Eleanor csendesen. Lizzie szívverése felgyorsult. - Csak azért gondoljuk így, mert ismerjük az igazságot - füllentette, noha valójában ugyanazt gondolta, mint a nénikéje. Eleanor hallgatott. Lizzie hátat fordított neki, és erősebben magához ölelte a csecsemőt. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Még nincs neve - motyogta. - Anna, drágám! Nevet kell adnod a fiadnak - mondta. Nővére kinyitotta a szemét. - A fiamnak - suttogta. - Nem tőlünk kell nevet kapnia, Elizabeth - jelentette ki Eleanor határozottan. - Holnap eljönnek érte az apácák, és elviszik a nevelőszüleihez. Őket illeti a névadás tisztessége. Lizzie-be leírhatatlan fájdalom hasított. Nagynénje a vállára tette a kezét. - Ne zárd túlságosan a szívedbe, kedvesem! - mondta szelíden. Lizzie úgy érezte magát, mintha hideg vizet zúdítottak volna rá. Észrevétlenül erősebben szoríthatta magához a csecsemőt, mert a pici felsírt a karjában. - Ne sírj, baba, ne sírj! - csitította, és finoman ringatni kezdte. A kisfiú elcsendesedett. Nem tudom megtenni, nem kerülhet idegenekhez, gondolta Lizzie. - Lizzie! Add oda a gyereket a dadának! - rendelkezett Eleanor. - Úgy lesz a legjobb. Lizzie erősen magához fogta a csecsemőt. - Még nem - mondta, és rémület tört rá. Hogy tehetné meg? Hogyan adhatná oda valaha is másoknak a kis Nedet? Igen, Nednek kell elnevezni, döntötte el. Az az Edward beceneve, és úgy hívják a kisfiú nagyapját, a grófot. - Elveszem, hölgyem - mondta a dada, és a babáért nyúlt. - Nem! Lizzie hátrált egy lépést. Rámosolygott a kisfiúra, aki éppen nyöszörögni kezdett, most azonban mintha viszonozta volna a mosolyt. - Láthatom? - kérdezte Anna ernyedten. Lizzie megdermedt. Nem akarta, hogy a nővére karjába vegye a kis Nedet. Lehunyta a szemét, és hirtelen izzadság verte ki. Mi ütött belé? Elvégre határozott tervük volt arra, hogyan oldhatják meg a szörnyű helyzetet, amelybe Anna került.

Lizzie lelki szemei előtt Tyrell de Warenne jelent meg. A férfi mintha vizslatón és nyugtalanítón nézett volna rá, de ő gyorsan elhessegette magától a képét. Most nem gondolhatott rá, arra meg végképp nem, hogy neki is joga van a gyermekéhez. Nem, mert holnap eljönnek a kedves nővérek, és elviszik Nedet... - Lizzie? - suttogta Anna. Húga érezte, hogy könnyek buggyannak ki a szeméből, és nem tudta visszatartani őket. Nagynénje megérintette a vállát. - Mutasd meg a gyermeket Annának! - mondta halkan. Lizzie nagy nehezen bólintott, és odament az ágyhoz. - Ugye, milyen szép? - kérdezte, de nem adta oda a babát a nővérének. Anna bólintott. Az ő szemében is könny csillogott. - Egészen olyan, mint... - kezdte, aztán elhallgatott, és meg nedvesítette az erőlködéstől felhasadt ajkát. - Egészen az apja. Az ő hasonmása lesz. Nem gondolod? Lizzie nem tudott megszólalni, csak hevesen megrázta a fejét. Nővére megmarkolta a takaróját. - Ígérd meg, hogy minden körülmények között megőrződ a titkomat! - kiáltotta. - Senki sem tudhatja meg. Lizzie-nek arra kellett gondolnia, hogy a titkolózással súlyos hibát követnek el. Tyrellnek joga lenne a fiához, és egészen biztosan szeretné is. - Megígérem - felelte mégis habozás nélkül. - Megőrzőm a titkodat. Anna lehunyta a szemét, és kapkodva szedte a levegőt. - Köszönöm - suttogta. Lizzie elfordult tőle. Nagynénje megfogta a vállát. - Add át a gyermeket a dadának! - mondta el újra. - Ideje, hogy megfürdesse. Lizzie tudta, ha kiadja kezéből a babát, soha nem fogja visszakapni. Olyan biztos volt ebben, mint abban, hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton megy le. Ebben a pillanatban, miközben karjában a kis Neddel a nagynénjéhez fordult, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit kell tennie. - Üzend meg a kedves nővéreknek, hogy ne jöjjenek! - mondta. Eleanor elképedten nézett rá. - Mi jár a fejedben? - kérdezte nyugtalanul. - Mondd meg, kérlek, az apácáknak, hogy a gyermeknek már van anyja. - Lizzie! - kiáltott fel Eleanor tiltakozón. - Igen, Ned mostantól az én gyermekem.

MÁSODIK RÉSZ 1814 júniusától augusztusáig

7. Elviselhetetlen helyzet

Gyönyörű júniusi nap volt, se túl meleg, se túl hideg, és alig lehetett felhőt látni az égen. Lizzie halkan dudorászott, miközben tésztát gyúrt az ebédre szánt almapástétomhoz. - Ma... ma. Mama. Ahogy meghallotta, mi hagyta el a kis Ned száját, Lizzie megdermedt, a szívverése viszont azonnal felgyorsult. Már csak pár hét volt a kisfiú első születésnapjáig. Ned egy ideje próbálkozgatott a beszéddel, mindenfélét halandzsázott, de ez volt az első érthető szava. Lizzie megpördült a tengelye körül, és a gyermeke felé fordult, aki egy etetőszékben ült a konyhában. Kis arca csupa ragacs volt az áfonyától. - Ned die? - suttogta Lizzie, akit lenyűgözött a csoda, amelynek éppen a tanúja volt. - Mama! - kiáltotta a kisfiú újra, és kis markából kiestek az áfonyák. Végiggurultak a konyhakövön, de Lizzie ügyet sem vetett rájuk. Boldog kiáltással felkapta a gyermekét, és magához ölelte. - Neddie, mondd ezt még egyszer! Mondd, hogy mama! - Mama! - kurjantotta a fiúcska, és úgy ragyogott az arca, mintha tudná, micsoda előrelépést tett. Lizzie szemét könny lepte el, és szíve túlcsordult a szeretettől. - Drága kisfiam! - suttogta. - Nagyon okos vagy. Pont mint a papád - mondta, és máris Tyrell szép arcát látta maga előtt. Az ő gyermekét nevelte, aki ugyanolyan volt, mint az édesapja lehetett ennyi idősen. Tyrell ezért is nem ment ki soha a fejéből. Ned abbahagyta a kacarászást. Most komolyan nézett Lizzie-re, és párnás kis kezével lemutatott a földre. - Mama! - mondta felszólítón. - Papi. Lizzie hitetlenkedőn meredt a fiára. Ned apa nélkül növekedett, és Leclerc volt az egyetlen férfi, akit életében látott. Semmiképpen sem akarhatta azt mondani, hogy papa. A kisfiú megint felrikoltott, és még mindig a földre mutogatott. Lizzie megértette, hogy a papi valójában ennivalót jelentett. Letette Nedet a földre. A kisfiú azonnal felállt. Imbolyogva elindult, ám aztán elesett, és dühös bömbölésbe kezdett. - Rajta, Ned, próbáld meg újra! - biztatta Lizzie, és megfogta a kezét. A mérges sírás ugyanolyan hamar maradt abba, ahogy elkezdődött. A gyerek a mamája kezébe kapaszkodva feltápászkodott, és Lizzie segítségével tett néhány bizonytalan lépést. Közben boldogan kacarászott, mint aki roppant büszke magára. - Ahogy elnézem, valódi akarnok lesz belőle - jegyezte meg Eleanor a konyhaajtóból. - Éppen mamának szólított - mesélte Lizzie sietve. - És azt hiszem, most már hamar megtanul majd járni - tette hozzá. Ned megcibálta a kezét, hogy jelezze, Eleanorhoz akar menni. Lizzie eleget tett az egyértelmű felszólításnak, és odavezette a kisfiút, nagynénje pedig azonnal ölbe kapta. - Okos fiú vagy - mondta neki szeretettel.

Lizzie mosolyogva nézte őket. Azóta, hogy úgy döntött, megtartja Nedet, tökéletes volt az élete. Vagy majdnem az. Azért csak majdnem, mert állandóan rettegnie kellett, hogy Tyrell egyszer csak megjelenik, és visszaköveteli tőle a fiát. Ki fogja szakítani a karjából és az életéből, méghozzá dühösen, mert nélküle döntötte el, hogy ő fogja felnevelni. Lizzie minduntalan azzal nyugtatta magát, hogy Tyrell nem jöhet rá az igazságra. Nagynénje, a nővére és ő teljes titoktartást fogadtak. Amikor Annán már meglátszott a terhesség, a szolgák nagy részét szabadságolták, csak Leclerc és Rosie, a dada maradt a házban, de ők tökéletesen megbízhatók voltak. Eleanor és Lizzie azóta sem fogadott vendégeket Glen Barryben. Rory sem sejtett meg semmit, mert amikor egyszer eljött látogatóba, Anna egész idő alatt a harmadik emeleti gyerekszobában maradt. A saját bűntudatát Lizzie észérvekkel igyekezett elfojtani. Tudta, hogy nem volna szabad eltitkolni Tyrell de Warenne elől a fiát, mert kétségtelenül nagyszerű apa lenne. Mégsem akarta megadni neki ezt az esélyt, addig semmiképpen sem, amíg Ned még gyerek. Megfogadta Annának, hogy nem teszi tönkre. Ezért aztán eltemette a titkát, és megtartotta magának a gyermekét. Fogadalma óta hosszú idő telt már el, és Ned időközben önálló kis személyiséggé fejlődött. Lizzie-nek elég volt csak rápillantania, hogy tudja, a Warenne család sarja. Elmondhatatlanul szerette, és ezért nem is akarta előle örökre eltitkolni az igazságot a származásáról. Egy nap majd meg kell tudnia, hogy érvényesíthesse a születésénél fogva megillető jogait. Lizzie azt is tudta, hogy Tyrell nem hinne neki, ha azt állítaná, hogy Nednek ő az édesanyja. Ahhoz viszont, hogy elismerje a fiának, meg kellene tudnia a teljes igazságot. És az Anna házasságának a végét jelentené. Tizenegy hónapja még nagyon könnyű volt titoktartást fogadnia. Ma már azonban Lizzie tudta, egyszer majd meg kell szegnie az Annának tett fogadalmát, hogy Ned érvényesíthesse a jogait. Az a nap azonban még nem jött el. Noha örökösen bűntudat mardosta, Lizzie úgy döntött, Ned tizennyolcadik születésnapjáig vár az igazság bevallásával. Addigra már biztosan Anna is azt akarja majd, hogy vér szerinti gyermeke foglalja el méltó helyét a Warenne családban. Lizzie töprengését a nagynénje zavarta meg. - Beszélnünk kell, Elizabeth. Lizzie megfeszítette magát. Sejtette, mi következik, de nem állt készen arra, hogy hazatérjen. És soha nem is fog készen állni. Raven Hall túlságosan közel van Adare-hez. - Éppen pástétomot sütök - hadarta —, de úgy egy óra múlva készen lesz. - A pástétom várhat kicsit - felelte Eleanor határozottan. - Kerestelek, és bementem a szobádba. Láttam, hogy levelet kaptál édesanyádtól. A postabélyegző szerint már egy hete küldte, de te még ki sem bontottad. Ideje, hogy véget vess ennek az őrültségnek. Lizzie összerezzent, mert tudta, hogy a nagynénjének igaza van. Neki is hiányoztak a szülei, és természetesen Georgie is. Anna már rég elhagyta Glen Barryt, és ahogy tervezték, szeptemberben feleségül ment Morely hadnagyhoz. Nővérével egyetértésben Lizzie nem ment el az esküvőre. Anna most a férje családi birtokán élt Derbyshire-ben. Thomas nem sokkal a házasságkötése után leszerelt, és magánzó lett. Anna levelei arról árulkodtak, hogy nagyon boldog. A férjével rendszeresen ellátogatott Cottinghambe, és azt is megírta, hogy Thomas családot kíván alapítani. A nővére élete minden jel szerint nagyszerűen alakult, és Lizzie-t ez megerősítette abban a meggyőződésében, hogy helyesen döntött. Azt leszámítva, hogy Tyrell így nem ismerheti meg a fiát, és nem nevelheti fel. Lizzie a honvágya dacára sem szívesen olvasta el az otthonról érkezett leveleket. Georgie újra meg újra felszólította, hogy menjen haza. Ő egyébként nemrégiben eljegyezte magát Peter Harolddal, és sorai közül Lizzie kiolvasta, hogy rettenetesen boldogtalan. Édesanyja egy ideje arra célozgatott Lizzie-nek, hogy túlságosan hosszúra nyúlik már a távolléte. Levelei elárulták, hiányzik neki legkisebbik lánya, és megbántódott azon, hogy ő még mindig nem akar hazamenni. Még az édesapja is írt, és kerek perec felszólította, hogy utazzon haza, akár úgy is, ha magával kell vinnie a betegeskedő Eleanort.

A múlt héten Lizzie megint leveleket kapott, egyet a mamától, egyet Georgie-tól. Mindkettő felbontatlanul hevert a szekreteren, mert Lizzie időközben kifogyott az indokokból, hogy miért kell még maradnia. - Lydia nekem is írt - folytatta Eleanor. - Rettenetesen hiányol téged, és ezt én nem is róhatom fel neki. Több mint egy éve vagy már itt, leányom. Ideje, hogy hazamenj és szembenézz a tények kel. Már ha továbbra is folytatni akarod ezt a színjátékot. Lizzie-t félelem kerítette hatalmába. Miközben nagynénje letette az öléből a földre Nedet, ahol a kisfiú játszani kezdett a szétgurult áfonyákkal, ő Tyrellre gondolt, és meg kellett kapaszkodnia a liszttel beszórt asztalban. Eleanornak igaza van. Ő azonban még nem készült fel a hazatérésre. Egyszerűen gyáva hozzá. Nagynénje, aki mögötte állt, megérintette a vállát. - Nem bujkálhatsz örökre nálam - mondta. Lizzie feléje fordult. - Miért nem? - kérdezte leverten. Eleanor vonásai ellágyultak. - Drága kislányom, miféle élet ez így neked? Mi itt, vidéken mindentől távol élünk. Itt nincsenek estélyek, piknikek, kulturális események. Semmi sincs! Látogatóba sem jön senki, miután jó ideje már mindenkit elküldtem. Tudod, hogy a szívemhez nőttetek Neddie-vel, de én is visszavágyom már a városba. Színházba, operába, bálba szeretnék járni. Rory is hiányzik, és nem tudom, meddig hazudhatok még neki. Lizzie el tudta képzelni, milyen kínos lehet Eleanornak, hogy be kell csapnia legkedvesebb rokonát. Ő sem érezte magát különbül. Megkedvelte Rory t, és ettől csak még nehezebb volt, hogy meg kellett tévesztenie. - Az én életem már csak egyetlen nagy hazugság - suttogta. - Ez nem igaz - tiltakozott a nagynénje. - Tudnod kell, Elizabeth, hogy nem vehetsz mindent a nyakadba - tette hozzá. Lizzie megijedt. - Mire akarsz ezzel célozni? Szeretem Nedet. Ő az én fiam, ha nem is a vér szerinti gyermekem. Soha nem fogok lemondani róla. - Ezt én is tudom, drágám. Arra céloztam, hogy árvának mondhatnád Nedet, akit te örökbe fogadtál. Úgy nem a törvénytelen gyermekedként kellene hazavinned, és arra is maradna esélyed, édesem, hogy egyszer majd férjhez menj. Lizzie hevesen megrázta a fejét. - Mama soha nem hinné el, hogy örökbe fogadtam Nedet. Ragaszkodna hozzá, hogy mondjak le róla - mondta. Egészen biztos volt abban, hogy az édesanyja magánkívül lenne a felháborodástól, és nem lehetne jobb belátásra téríteni, - Alighanem igazad van, Elizabeth, de talán ez egyszer sikerülne meggyőzni Lydiát. - Nem! Nem vállalhatok akkora kockázatot, Eleanor néni. Egyébként sem akarok férjhez menni. Nekem Ned az életem! - kiáltotta Lizzie. Nagynénje átkarolta a vállát. - Tisztában vagy azzal, mekkora botrány lesz ebből? - kérdezte. - Igen - hazudta Lizzie, bár eddig gondolni sem akart és mert erre, aztán nagy levegőt vett. - A botrány nem számít, amikor egy ilyen drága gyermek életéről és jövőjéről van szó - jelentette ki. Nem kockáztathatta meg, hogy esetleg erővel arra kényszerítsék, mondjon le Tyrell fiáról. Ned érdekében a legnagyobb botrányt is kész volt vállalni. - Csodálatos anya vagy - mondta Eleanor. - Tudom, mert a saját szememmel láttam. Alighanem igazad van. Nem tehetjük kockára Ned sorsát. Lizzie megkönnyebbülten elmosolyodott. - A mama valószínűleg gutaütést kap, ha a gyermekemmel a karomban megyek haza. A papa is szörnyen csalódott lesz. - Nem ígérkezik könnyűnek a bejelentés, de most már meg kell lennie - mondta Eleanor. Lizzie-nek egyet kellett értenie vele. Nagynénje hihetetlenül nagylelkű volt, amikor megengedte neki, hogy ilyen sokáig maradjon. Nem lenne tisztességes tőle, ha arra kényszerítené Eleanort, hogy

továbbra is teljes elszigeteltségben éljen. Joga van ahhoz, hogy visszatérjen gazdag, eseménydús mindennapjaihoz. Ő, Lizzie volt az, aki a gyermeke érdekében minden társadalmi érintkezésről lemondott, de a döntése következményeit a nagynénjének kellett megszenvednie. - Elizabeth? Valóban csak a szüleid miatt nem akarsz haza menni? - Lizzie összerezzent, noha a nagynénje hangja végtelenül kedves volt. - Annától tudom, hogy érdeklődtél Tyrell de Warenne iránt. Lizzie-nek elakadt a lélegzete. - Anna beszélt neked erről? Hogy tehetett ilyet? - dünnyögte elveszetten. - Nincs abban semmi rossz, ha egy ifjú hölgy beleszeret egy nála idősebb nemesemberbe. Minden lány a mesebeli hercegről álmodik. Az viszont a sors iróniája, hogy te egész életedben csak a távolból rajongtál érte, most pedig a gyermekét neveled. - Még egy szívességet kell kérnem tőled, nénikém - mondta Lizzie merészen. - Tudom, már így is rengeteget tettél értem, és talán nincs is jogom ahhoz, hogy még egy kéréssel hozakodjam elő. Eleanor elmosolyodott. - Azért csak próbáld meg! - felelte. - Fontolóra vennéd, hogy elkísérsz Raven Haliba? Rettegek a hazatéréstől, attól, hogy a mama és a papa elé kell állnom. Lizzie habozott kicsit. - És igazad van, félek, hogy egy nap majd találkozni fogok Tyrell de Warennével, és ő valahogy kitalálja az igazságot. Tíz nappal később Lizzie a nagynénje elegáns, fekete és aranyszínű hintójának ablakából Limerick grófság üdén zöldellő dombjait nézegette, és vadul kalapált a szíve. Fél órája elérték a város határát, és már csak egy mérföldnyire jártak Raven Halitól. Lizzie mellett Eleanor néni ült, szemben velük pedig Ned a dadájával, Rosie-val. A kisfiút elnyomta az álom a kocsi szelíd ringatózásától, és édesdeden aludt. Lizzie fájdalmasan ismerősnek találta a vidéket, olyan érzése volt, mintha már minden egyes parasztgazdaságot, kőfalat és virágzó rózsabokrot látott volna itt. Az elmúlt évben szántszándékkal elfojtotta a honvágyát, most viszont rádöbbent, hogy valójában rettenetesen hiányzott neki az otthona. Szép volt hazatérnie, de aggasztó is. Nagynénje megfogta a kezét. - Percek múlva megérkezünk, kislányom. Fehér vagy, mint a meszelt fal. Fel a fejjel! A szüleid természetesen nagy patáliát fognak csapni, de meglátod, szeretni fogják Nedet. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni. Lizzie bágyadtan bólintott, aztán lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett a reggeli záportól felfrissült levegőből, amelyben fű, orgona és jácint illata terjengett. Mama magánkívül lesz, gondolta szorongva, de eltökélten emlékeztette magát, hogy ő már nem gyerek. Tizenhat évesen, amikor eljött otthonról, még végtelenül naiv volt. Idén májusban viszont betöltötte a tizennyolcat, ma már felnőtt nő és anya... - Ott vannak! - kiáltott fel Eleanor. - Mind kijöttek, hogy üdvözöljenek téged. Lizzie kinyitotta a szemét. Édesanyja, édesapja és Georgie kint állt a ház előtt, és mind a hárman mosolyogtak. Amint a hintő közelebb ért, a mama izgatottan integetni kezdett. Georgie követte a példáját, és csak úgy ragyogott az arca. Papa botra támaszkodott, inert bizonyára még mindig köszvény kínozta, de ő is mosolygott. - Nagyon hiányoztak nekem - suttogta Lizzie, és kis időre megfeledkezett a hírről, amelyet hamarosan meg kell osztania az övéivel. Pár pillanatra átadta magát az örömteli várakozásnak, és mosolyogva viszonozta az integetéseket. Nagynénje közben a dadához fordult. - Várj egy percet, mielőtt felébreszted Nedet és kiszállsz vele! - mondta. - Igenis, asszonyom - bólintott a kövérkés és szeplős Rosie, aki csak egy-két évvel volt idősebb Lizzie-nél. A kocsi megállt. Lizzie nem várta meg, hogy a lakáj kinyissa az ajtót. Azonnal kiugrott, és odasietett a családjához. - Mama! Papa! Georgie! - kiáltotta.

Elsőként az édesanyja ölelte meg, és sokáig tartotta a karjába zárva. - Lizzie! Hogy maradhattál ilyen sokáig távol? Ó, hogy meg változtál! Kész nő lett lettél. Levágattad a hajad? Lefogytál? Milyen szép rajtad ez a ruha! - dőlt belőle a szó. - Igen, levágattam a hajam, és Eleanor néni volt olyan kedves, hogy ruhákat vett nekem - felelte Lizzie. - Hiányoztál, mama. - Te is nekünk. Még Anna esküvőjére sem jöttél haza! - jegyezte meg Lydia asszony korholón, és könny csillogott a szemében. Mielőtt Lizzie válaszolhatott volna, édesapja is megölelte. - Nagyon csinos vagy - állapította meg elismerőn. - Hova lett az én pufók kislányom? Lizzie nem felelhette azt, hogy reggeltől estig egy kisgyerek után futkosni fárasztó tevékenység. - Még mindig jó húsban vagyok, papa - felelte. - Sokat fogytál - kötötte az ebet a karóhoz az édesapja, aztán megsimogatta az arcát. - Isten hozott itthon, gyermekem! Lizzie mosollyal köszönte meg a kedves üdvözlést, aztán Georgie-hoz fordult, aki ugyancsak a könnyeit nyeldeste. Ugyanolyan karcsú és csinos volt, mint mindig, hosszú, sötétszőke haja dús hullámokban omlott a vállára. - Úgy látom, jót tett neked a wicklow-i levegő - mondta fátyolos hangon, miután megölelték egymást a húgával. - Te pedig semmit sem változtál - felelte Lizzie. - Még mindig a legmagasabb nő vagy, akit ismerek - tette hozzá tréfálkozva, és mind a ketten elnevették magukat. - Olyan sokáig voltál távol, hogy már azt hittem, soha nem is jössz haza - jegyezte meg Georgie. - Jó újra itthon. Igazad van, túlságosan sokáig maradtam távol tőletek. Georgie elmosolyodott, aztán a húga feje fölött Eleanorra nézett. - Nem is tűnik betegnek - jegyezte meg, és kissé gyanakvón összehúzta a szemét. Lizzie megdermedt, és a botrányra gondolt, amely menthetetlenül ki fog törni, ha bemutatja a fiát. Georgie megjegyzését Lydia asszony is elkapta. - Szervusz, Eleanor! Ezt nevezem csodás gyógyulásnak! Ugyanolyan csinos vagy, amilyen mindig is voltál. Talán csak azért tartottad magad mellett Lizzie-t, mert annyira megszeretted, hogy nem akartál megválni tőle? - kérdezte epésen. Szemlátomást bosszús volt, és ezt meg sem próbálta palástolni. - Igen, Lydia, nagyon megszerettem a legkisebb lányodat. És valóban teljesen felépültem - válaszolta a sógornője rezzenéstelen nyugalommal, majd a fivéréhez fordult. - Szervusz, Gerald! - Eleanor, jó, hogy te is eljöttél Lizzie-vel - felelte a családfő őszinte örömmel. A néni mindjárt elmondja nekik, gondolta Lizzie félve. Jobb volna, ha még várna vele kicsit, és a mama majd csak odabent ájulna el a házban. Georgie megérezhette a feszültséget. - Történt valami? - kérdezte. Lizzie a nagynénjére nézett, aki bátorító mosollyal ajándékozta meg, ő pedig minden erejét öszszeszedte. - Bejelentésem van. Menjünk be! - mondta. Eleanor megszorította a kezét. Az apró gesztus nem kerülte el Georgie és a mama figyelmét. - Mit akarsz bejelenteni? - kérdezte az édesanyja meglepetten. - Egy jó hírt - felelte Lizzie a tőle telhető legvidámabban. -- Megismerkedtél egy férfival? - kiáltott fel a mama. - Eljegyeztek? Ezért nem jöttél haza ilyen sokáig? Kérlek, mondd el most azonnal! - Azt hiszem, jobb lesz majd odabent, ha már leültünk - válaszolta Lizzie. Eleanor belekarolt a sógornőjébe, és a házba indult vele. - Menjünk, igyunk meg egy pohárka sherryt a szalonban! Édesanyja Lizzie-re nézett, miközben nyomukban a család többi tagjával bementek. - Mi ez az egész? Mit akarsz bejelenteni, ha nem azt, hogy eljegyeztek?

A szalonban Eleanor a kanapén foglalt helyet a sógornőjével, Georgie egy székre ült le, a papa pedig botjára támaszkodva a kandalló előtt maradt. Lizzie sápadtan megállt az ajtóban, és ájulás környékezte. Mindenki várakozón nézett rá, és ő nem tudta, most azonnal hozza-e be Nedet, vagy előbb számoljon be a létezéséről. Végül úgy döntött, felesleges volna halogatnia az elkerülhetetlent. Kisietett az előszobába, hogy jelezze Rosie-nak, szálljon ki a hintóból és vigye be a kisfiút. Miután visszament a szalonba, mosolyogni próbált, de kísérletével csúfos kudarcot vallott. - Határozott okból mentem Dublinba, és ugyanabból az okból maradtam távol több mint egy évig - kezdte rekedten, aztán oda lépett a zongorához, és támaszt keresve nekidőlt, mert már egész testében reszketett. Édesanyja értetlenül nézett rá. Végül a családfő szólalt meg. - Tudjuk, hogy azért utaztál Dublinba, mert Eleanor ápolásra szorult, és segítségért fordult hozzád - mondta szelíden. Lizzie a nagynénjére nézett, aki még mindig bátorítón mosolygott rá. - Nem úgy volt - folytatta, és csak Eleanorra nézett, a többiek tekintetét gondosan kerülte. - A néni nem hívott meg. Én hamisítottam a levelét. Valójában nem várt bennünket Dublinba Annával. Mama levegő után kapkodott, és holtsápadt lett. Georgie szeme elkerekedett, és hitetlenkedő elképedés ült ki az arcára. - Mit akarsz ezzel mondani, Lizzie? - kérdezte éles hangon. Húga érezte, hogy máris becsapva érzi magát. Egyedül az édesapja nem tűnt nyugtalannak. Ő mindig is maradéktalanul megbízott benne. - Lizzie-nek egészen biztosan jó oka volt arra, amit tett mondta most is. - Miért kellett kitalálnod a meghívást? - kérdezte a mama. Eleanor egyáltalán nem is volt beteg? Az előszobából léptek hallatszottak be. Rosie bejött a házba. - Eleanor néni, hála az égnek, egész idő alatt kitűnő egészségnek örvendett. Nekem viszont el kellett hagynom a grófságot. Mama, papa, őszintén sajnálom - mondta Lizzie, és nagy levegőt vett. Elmentem, mert nem láttam más megoldást. - Egy szót sem lehet érteni abból, amit mondasz - jegyezte meg Georgie, és a húga arcára szegezte a tekintetét. Lizzie az előszoba felé fordult. Rosie ott állt a karjában Neddel, aki nagyokat ásított. Lizzie kiment érte, és bevitte. A szalonra döbbent csönd telepedett. - Ő Ned - suttogta Lizzie. - Az én pompás fiam. Édesanyja krétafehér lett. A családfő és Georgie arcára is döbbenet ült ki. Megszólalnia egyiküknek sem sikerült. Aztán a mama elájult, és egyetlen hang nélkül a menta zöld kanapé karfájának dőlt. Eleanort ez nem érte felkészületlenül, és legyezni kezdte a sógornőjét. Egyébként senki sem mozdult. A papa és Georgie látszólag észre sem vette, hogy a mama elalélt. Végül Georgie felállt a székről, és hitetlenkedőn Lizzie-re meredt. - Jézusom! - tört ki belőle. Édesapja ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint ő, ám egyszer csak visszatért belé az élet. A kanapéhoz sietett, amelyen most Eleanor repülő sót tartott a sógornője orra alá. A mama köhögve magához tért, a papa pedig leguggolt elé. - Azonnal el kellett utaznom a gyerek miatt - mondta Lizzie, és magához szorította a fiát. Ned most már tökéletesen éber volt, és megbökte a mamája vállát. - Oda! - követelte, mert már nagyjából egy tucat szót tudott. - Oda! - Csitt! - kérte Lizzie, de nem nézett a fiára, és arcán egy könnycsepp gördült végig. Georgie szája elé kapta a kezét. - Ő a te fiad? - kérdezte, mintha nem tudná elhinni, amit hallott. Húga bólintott. - Kérlek, szeresd őt ugyanúgy, ahogy én szeretem. Nővére közel járt a síráshoz. Nagyokat nyelt, és visszarogyott a székére.

- Oda! Ned oda! - mondta a kisfiú megint akaratosan. Lizzie letette a padlóra. Fia megkapaszkodott a lábában, hogy ne essen el. Aztán elmosolyodott, és két gödröcske jelent meg az arcán. Georgie végre lepillantott rá, és leesett az álla. Szemlátomást megértette, hogy a gyereknek Tyrell de Warenne az apja. Tekintetét nem lehetett félreérteni, és Lizzie-t félelem fogta el. Édesapja közben összeszedte magát. Nehezen egyenesedett fel, mert a botját ledobta a kandallónál, és nem volt mire támaszkodnia. - Ki az? Tudni akarom, ki a gyerek apja! - mondta, és haragosan villogott a szeme. - Tudni akarom, ki tette ezt veled, Lizzie. A teremtésit, ezért felelni fog, bárki legyen is az! Lizzie összerezzent. Soha nem fordult még elő, hogy édesapja kijött volna a sodrából. Káromkodni sem hallotta eddig. Nem ismert nála szelídebb és kedvesebb embert. Most viszont valóban elhitte neki, hogy akár gyilkolni is képes lenne. Arra természetesen számított, hogy csalódott lesz, de a papa egyenesen magánkívül volt a dühtől. - És ne gyere nekem azzal, hogy nem tudod, ki az apa! - mennydörögte. Öklét fenyegetőn megrázta a lánya előtt, és vész jóslóan vörös lett az arca. - Kérlek, papa, ülj le! - mondta Lizzie. - És nyugodj meg! A végén még agyvérzést kapsz. Édesapja nem mozdult. Édesanyja halkan nyögdécselt. Lizzie tekintete ide-oda járt közöttük, és azt is látta, hogy Georgie vádlón néz rá. Halántéka lüktetni kezdett. Ez rosszabb volt, mint előre sejtette. Tudta, hogy okvetlenül meg kell nyernie szövetségesének a nővérét. - Mit tettél, Lizzie! - kiáltotta az édesanyjuk, és zokogásban tört ki. Eleanor már segített felülnie, mire Lizzie odasietett hozzá. - Nagyon sajnálom, mama - suttogta. Letérdelt mellé,- és a kezét kereste. Háta mögül közben hallotta, hogy Ned éktelen kiabálásba kezdett, mert elesett. Georgie azonban már talpra állította, mire Lizzie feléje fordult. - Sajnálom, mama - ismételte meg. - Sajnálod? Az nem elég! - kiáltotta az édesanyja, és könnyei csíkokat festettek az arcára. - Te tönkrementél! Vége az életednek! - De itt van nekem Ned - mondta Lizzie nagyokat nyeldekelve. - Ugye, milyen szép? És nagyon okos kisfiú is, mama. Ő az unokád! - Szép? Okos? Tönkretetted magad! Mindnyájunkat tönkretettél! Jaj, Istenem! Harold úr most már nem fogja elvenni Georginát. Azonnal felbontja az eljegyzést, ha értesül erről. Hogy tehettél ilyet, Elizabeth? - Sajnálom - mondta Lizzie újra. Meg akart szakadni a szíve. Az nem lehet, hogy az édesanyja ne szeresse Nedet, az unokáját! - Azonnal hallani akarom, ki a gyerek apja! - ismételte meg a papa, és alig bírt uralkodni a haragján. Lizzie, aki még mindig a padlón térdelt, felnézett rá. - Az nem fontos - felelte öntudatosan. - Nem fontos? Nagyon is az! - visította a mama. Ned a padlóról érdeklődéssel nézegette a nagyanyját. Georgie a kisfiú mögött állt, mintha vigyázni akart volna rá. - Az a férfi elfogadhatatlan helyzetbe hozott téged, és ezért vállalnia kell a felelősséget - jelentette ki a papa, és még mindig ökölbe szorította a kezét. Lizzie tudta, hogy haladéktalanul le kell zárnia ezt a témát. - Nős ember - mondta sietve, és gyűlölte magát az újabb hazugságért. - Nős? - Mama megint elsírta magát. - Édes Istenem, nekünk valóban végünk van. Senkitől sem kapunk többé meghívást. Jaj, ne! Még egy gyerek, akit fel kell nevelni. Még egy éhes száj! Lizzie-t rosszullét környékezte, és a sarkára ereszkedett. Miután Ned odamászott hozzá, az ölébe vette. - Ő az unokád - mondta csendesen -, és nem csak egy éhes száj. Édesanyja tenyerébe temette az arcát, és keservesen zokogott. Lizzie az édesapjára nézett, aki csüggedten maga elé meredt, aztán reszketve nagynénjére emelte a tekintetét. - Nem kellett volna hazajönnöm - suttogta.

Eleanor megrázta a fejét. - Nem volt más lehetőség - felelte szelíden. - Adj nekik időt! Mama leengedte a kezét, és a sírást is abbahagyta. - Hogy tehetted ezt velünk? - kérdezte. Lizzie nem tudta, mit válaszolhatna. - Hibát követtem el - válaszolta, és lassan felállt. - Igen, és a hibádért az egész család fizetni fog. Ezt a botrányt nem fogjuk túlélni - jósolta meg a mama keserűen. Lizzie fején átfutott a gondolat, hogy hamarosan talán már nem lesz tető a feje fölött. - Elég ebből! - mondta az édesapja ernyedten. - Elég volt, anyukám. Lizzie nem akarhatta, hogy ez történjék vele. Mindnyájan nehéz perceket éltünk át. Egy időre véget kell vetnünk ennek a beszélgetésnek. Fáradt vagyok. Le szeretnék pihenni - tette hozzá, és magához vette a botját. Miközben lassan elhagyta a szalont, húsz évvel idősebbnek tűnt a koránál. Mama is felállt. Vádló pillantást vetett Lizzie-re, aztán Eleanorba kapaszkodva ő is távozott. - Visszavonulok, és kérem, hogy senki ne zavarjon - mondta kifelé menet, és még mindig sírt, de most hangtalanul. Miután magára maradt Neddel és Georgie-val, Lizzie lehunyta a szemét. Nővére fejcsóválva követte a szüleit, és az ő szemében is könny csillogott. Lizzie kétségbeesetten megint arra gondolt, hogy nem lett volna szabad hazajönnie.

8. Jelentőségteljes elhatározás Lizzie az ágyon ült a szobában, amelyen egykor Annával osztozott. Minden ugyanolyan volt, mint annak idején, a két egyforma ágy, a rózsaszín és fehér mintás tapéta meg a régi komód is, amely előtt állva a nővérével reggelente fésülködött. Az ismerős helyiséget most mégis szinte már börtönnek érezte, amelybe ráadásul önként vonult be. Lábát felhúzta a melléhez, átkulcsolta a térdét, és Nedet nézegette, aki a padlón kúszva-mászva éppen felderítette új környezetét. Most mit tegyen? - találgatta leverten. Ahhoz halvány kétség sem férhetett, hogy Raven Hallban nem látják szívesen a fiával. Lelki szemei előtt Tyrell szép arca jelent meg, és önkéntelenül arra gondolt, hogy ő segítene rajta, ha elmenne hozzá. Olyan erősen az ajkába harapott, hogy még a vére is kiserkent, de a könnyeit így sem sikerült visszatartania. A szülei dühösek rá, csalódtak benne, és még Georgie is elfordult tőle. Tyrell-hez persze soha nem fog fordulni, de még mindig ott van Glen Barry és a Merrion téri ház. Lizzie erősebben átfogta a térdét. Tudta, hogy nagynénje vendégszeretetét már így is túl sokáig vette igénybe. Vagyona, jövedelme nincs. Te szent ég, ha itthon nem kérnek belőle, akkor az utcán kell majd élnie, mint egy kivert kutyának! Kihúzta magát, amikor keserű gondolatait halk kopogtatás zavarta meg. - Ki az? - Én vagyok - felelte Georgie, aki kinyitotta az ajtót, de nem jött be a szobába. Arca fájdalomról, csalódottságról és haragról árulkodott. Lizzie elsírta magát. Nővére szálfaegyenesen állt, mint egy őrségbe rendelt katona, de neki is kibuggyantak a könnyei. - Miért nem mondtad el nekem? - akarta tudni. Húga nem bírt megszólalni. Csak a fejét ingatta, és a könnyeit törölgette.

- Azt hittem, mi ketten bízunk egymásban - folytatta Georgie. - Te mégis elhallgattad előlem életed legfontosabb eseményét. Annának viszont elmondtad! Lizzie végre összeszedte magát. Az önsajnálat sem rajta, sem a fián nem segítene. - Dublinban akartam elmondani neked, de nem jöttél velünk - felelte, és ez még igaz is volt. - Azt pedig meg kell értened, hogy levélben nem írhattam meg. Mi lett volna, ha a mama kezébe kerül? Georgie belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Lepillantott Nedre, és az arca már nem tűnt annyira feszültnek. - El kellett volna mennem Annával és veled Eleanor nénihez. Akkor segíthettem volna. Nagyon szeretlek, és bármit megtennék érted. Lizzie felugrott, odaszaladt a nővéréhez, és megölelte. - Soha nem akartam fájdalmat okozni neked - suttogta. Nővére eddig megfeszítette magát, de most ellazultak az izmai. - Tudom - felelte csendesen, és a két testvér kibontakozott egymás karjából. - Ne haragudj, hogy eddig csak magamra gondoltam. Elképzelni sem tudom, min mentél keresztül. - Borzalmasan aggódtunk Annával - vallotta be Lizzie. – Még csak abban sem lehettünk biztosak, hogy Eleanor néni beenged bennünket. Abban pedig végképp nem, hogy ott is maradhatunk nála, ha megtudja az igazságot. Georgie, szükségem van rád, jobban, mint valaha. Nagyon félek. Mama nem fog megbocsátani nekem, papa pedig még soha nem volt ilyen dühös. Nem látnak szívesen a fiammal. Bocsáss meg, ha vétettem ellened. Nem állt szándékomban. Most viszont segítened kell. Georgie megfogta a húga kezét. - Ez itt az otthonod, Lizzie. Senki sem akar kidobni - mondta, aztán lenézett Nedre. - A fiad pedig Fitzgerald. A mamáék majd megbékélnek a gondolattal, de ehhez még idő kell. Túl nagy sokk érte őket. Lizzie bólintott. Kétségbeesetten arra vágyott, hogy a nővérének legyen igaza, bár ő maga nemigen reménykedett ebben. - Most mit tegyek? - suttogta. - Várd meg, hogy elmúljon az első döbbenet! - felelte Georgie, és letérdelt Ned mellé. - Szervusz! Én Georgie néni vagyok. A kisfiú közben felfedezte Lizzie levetett cipőjét, és alapos szemrevételezésnek vetette alá. Most szélesen rámosolygott Georgie-ra. - Ned - mondta, és a cipővel kalapálni kezdte a padlót. - Ned! Georgina is elmosolyodott. - Igen, te Ned vagy, én pedig Georgie néni. A kisfiú mosolya eltűnt, és egészen komoly lett az arca. - Gondolkodik, és megpróbálja megérteni, amit hallott - magyarázta Lizzie. - Valóban feltűnően kék szeme van - felelte a nővére. - Georgie néni - mutatott aztán magára. - Néni! - kiáltotta a kisfiú határozottan. - Néni - ismételte meg, és ledobta a cipőt, hogy tapsolni tudjon a kezével. - Az én okos fiam - suttogta Lizzie büszkén. - Nagyon okos - helyeselt neki a nővére, és felegyenesedett. Még mindig nem ocsúdtam fel az első döbbenetből - tette hozzá a kisfiút nézegetve. Lizzie is felkelt a földről. Nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy Georgie döbbenetének Ned apja az oka. - Magad is mondtad, hogy a hír feldolgozásához idő kell - felelte. Nővére odalépett hozzá, és átfogta a karját. - Liz, ki az apa? Tyrell de Warenne? Lizzie megszédült. Nővérének elég volt csak egy pillantást vetnie Nedre, hogy kitalálja az igazságot. És ha Georgie felismerte a kisfiú arcán Tyrell vonásait, akkor az másoknak is ilyen könnyen megy majd? - találgatta rémülten. - Nem vagyok ostoba - folytatta a testvére. - Ned kicsit sem hasonlít rád. Hány fekete hajú írt ismerünk? Ráadásul az sem ti tok, hogy egész életedben Tyrell de Warennébe voltál szerelmes.

A bodnárnak is fekete a haja és barna a bőre, gondolta Lizzie, de tudta, hogy ilyen buta érvvel semmire sem menne. - Ennyire nyilvánvaló? - kérdezte. - Számomra az, mert sokat tudok rólad. És Nednek a szeme is olyan különlegesen kék, mint a Warennéké. Lizzie leült. - Tyrell el fogja venni tőlem a fiamat, ha megtudja az igazságot. A végsőkig tagadni fogok. Ned az enyém! - kiáltotta, bár attól tartott, hogy a hazugsága máris lelepleződött. Nővére a vállára tette a kezét. - Tyrell de Warenne soha nem kötne rangján aluli házasságot. A szóbeszédek szerint küszöbön áll az eljegyzése egy gazdag angol hölggyel, aki befolyásos liberális családból származik. És igazad van, elvenné tőled Nedet - tette hozzá. Kérdőn nézett a húgára, de ő félrefordult. Georgie megbökte a karját. -A minden szentek előtti éjszakán történt? Nekem azt mondtad, hogy végül nem mentél el a találkára. Lizzie nagy levegőt vett. - Nem tudok erről beszélni. Egyszerűen nem. Túlságosan fájdalmas lenne - mondta, mert nem akart megint hazudni a nővé rének. Szerencsére időközben ő is olyan eltökélt és határozott lett, amilyen Georgie mindig is volt. Testvére sokáig fürkészte a vonásait. - Komolyan azt tervezed, hogy megtartod magadnak a gyereket, és egyedül neveled fel? - kérdezte végül. Georgie nem hozta szóba, hogy a húga ezzel megfosztaná Nedet az őt születésénél fogva megillető jogoktól. Lizzie-t azonban még erősebben kínozta ez a gondolat azóta, hogy megint itthon volt, és nagyon is közel az Adare-birtokhoz. - Kevéssel Ned nagykorúsága előtt fel fogom fedni az igazságot - válaszolta. Georgie elégedettnek tűnt ezzel a válasszal. - Még az is lehet, hogy Tyrellnek nem születik majd másik fiú örököse - mondta. - Úgy könnyebb lenne elfogadnia Nedet. - Tudom, hogy a jövőben újabb gondokra számíthatok, de most csakis a legégetőbbekkel kell foglalkoznom. - Így igaz. - Georgie átkarolta a húga vállát. - És én segíteni fogok neked. - Köszönöm - suttogta Lizzie. Nem akart bolondot csinálni magából azzal, hogy elárulja, mekkora fájdalom szorítja össze a mellét. - Azt mondod, hogy Tyrell de Warenne hamarosan eljegyzi magát? - Egész Limerick erről beszél. A szóban forgó hölgy állítólag Harrington vicomte lánya. Lizzie lehunyta a szemét. A politikában szinte teljesen járatlan volt, de a nagy hatalmú Harrington vicomte-ról még ő is hallott már. A közismert és vagyonos angol úr korábban a királyi államtanácsban ült, és még mindig a lordok házának a tagja. Ha igazak a pletykák, ez a kapcsolat roppant előnyös és hasznos lesz a Warenne család számára. - Mindig is tudtad, Lizzie, hogy belőletek soha nem lehet egy pár... - Igen, tudom! Az volna a legjobb, ha Tyrell megnősülne és gyermekei születnének. Azt kívánom neki, hogy legyen boldog mondta Lizzie. Nővére szomorúan elmosolyodott. - Persze hogy azt kívánod - felelte. A Fitzgerald család még napokkal később sem jutott túl a válságon. Lydia asszony továbbra is búskomorságba süppedt, és a lakosztályában maradt. Férje a dolgozószobájában gubbasztott, és feltűnően hallgatagon vett részt az étkezéseken. Mint Eleanor egyszer megjegyezte, olyan volt a hangulat, mintha valaki meghalt volna, és az egész ház gyászolna. Megállapítása mit sem enyhített Lizzie szorongásán és levertségén. Georgie igyekezett vidámnak mutatkozni, és elbűvölő volt a kis Neddel, de ez sem segített. A mamát senki, még Eleanor sem tudta rábírni, hogy hagyjon fel Önkéntes száműzetésével, a papát pedig láthatóan teljességgel hidegen hagyta a neje elzárkózása.

Lizzie idegei pattanásig feszültek. Egy évig, amíg távol volt, igyekezett nem gondolni arra, mi történik majd, ha egyszer hazahozza Nedet. Ha nagy ritkán mégis elképzelte, mi vár rá otthon, akkor arról győzködte magát, hogy nem lesz semmi baj. Most azzal kellett szembenéznie, hogy mélységesen megbántotta a szüleit, és jól tudta, ez még csak a kezdet. Ha a családjánál ilyen fogadtatásban részesül, mit szólnak majd a történtekhez a rokonaik? A botrány alighanem annál is nagyobb lesz, mint amilyennek ő gondolta. Elsőként Lady O'Dell érkezett látogatóba. Lizzie éppen a szalonban tartózkodott Eleanorral, Georgie-val és Neddel, amikor megérkezett az elegáns fekete hintó. Lady O'Dell, a mama jó barátnője Lizzie-vel mindig nagyon kedvesen viselkedett, Annát viszont figyelemre sem méltatta. Nyilvánvalóan bosszantotta, hogy Helen, a lánya, aki szintén csinos volt, soha nem kapott annyi figyelmet a fiatalemberektől, mint Anna. A lady azok közé a hölgyek közé tartozott, akik a háta mögött könnyelműnek nevezték Annát. Ned a bölcsőjében aludt, Eleanor pedig a kártyaasztalnál romit játszott Georgie-val. Lizzie kilesett az ablakon, amikor édesanyja barátnője kiszállt a hintójából, és összeszorult a gyomra. Nővére odalépett mellé. - Ó, Lady O'Dell az! Mit akarsz tenni? - kérdezte. Húgát rosszullét környékezte, mégis habozás nélkül válaszolt: - Nem hiszem, hogy lenne választásom. A lady valamikor mindenképpen meg fogja tudni, hogy megesett lány vagyok. Akkor már talán jobb, ha mielőbb megtörténik. - Jaj, Lizzie! Bárcsak megkímélhetnélek a botránytól! - Azt aligha lehet elkerülni - felelte Lizzie a vállát vonogatva. - Valóban nem. - Georgie bátorító mosollyal ajándékozta meg a húgát. - De talán nem is lesz annyira szörnyű. Lady O'Dell-lel madarat lehetett fogatni múlt ősszel Helen esküvőjén. Soha nem láttam még jobb hangulatban. Lizzie félrefordult. Akár férjhez ment a lánya, akár nem, Margaret O'Dell meg lesz döbbenve, és nem fogja véka alá rejteni lesújtó véleményét. Miután ma hazamegy tőlük, őt többé senki sem akarja majd fogadni a jobb körökből. Lizzie azonban sietve emlékeztette magát, hogy a fiáért a kiközösítést is vállalnia kell. Nem az ö sorsa a fontos, hanem csakis Nedé. Betty bevezette a szalonba a látogatót. Az idős és termetes hölgy mindenkit mosollyal ajándékozott meg. - Elizabeth! Rég találkoztunk már, kislányom! Öröm rád nézni! Ó, Lady de Barry is itt van! Boldog vagyok, hogy újra látom. Eleanor mosolyogva felemelkedett ültéből. - Hogy van, drága Lady O'Dell? Talán felesleges is a kérdés, hiszen remekül fest. Lizzie összenézett Georgie-val, és vadul vert a szíve. Eleanor soha nem volt még ilyen kedves a limericki társaság tagjaival, de a lány persze tudta, hogy most miért az. - Ó, köszönöm szépen. Hallottam, hogy ön betegeskedett, de úgy látom, most már tökéletes az egészsége - felelte Lady O'Dell. Pillantása a bölcsőben fekvő babára esett, és kissé tanácstalannak tűnt, de máris elvonták a figyelmét. - Kérem, szólítson Eleanornak, elvégre régóta ismerjük egy mást. Hány éve is már? Inkább ne számoljuk ki! És szívből gratulálok, Margaret, a lánya roppant előnyös házasságához. Lady O'Dell arca felragyogott. - Helen férjének évi hatszáz font a jövedelme! Valóban fényes partit csinált a lányom - felelte, aztán megint Nedre pillantott. - Ó, de bájos baba! Ugye, kisfiú? Lizzie remegő lábbal odament a bölcsőhöz. - Igen, fiú - felelte. Nem akarta felkelteni Nedet, ezért csak megigazgatta a takaróját, és könnyű kézzel megsimogatta az arcát. Amikor felegyenesedett, meglátta, hogy Margaret O'Dell kíváncsian néz rá. - Egy rokonuké? - kérdezte a lady. Lizzie-nek sikerült állnia a tekintetét. - Az én fiam.

Attól fogva egyre-másra látogatók érkeztek Raven Haliba. Az összes szomszéd látni akarta a megesett lányt és a fiát. Amikor újabb kocsi állt meg a ház előtt, Lizzie mindig olyan ideges lett, hogy kis híján elájult. Soha nem volt a társaság ünnepelt csillaga, de mindig is kedvelték és tisztelettel bántak vele. Most egyszeriben az érdeklődés középpontjába került, ám cseppet sem örvendetes módon. Egymást érték a célozgatások és a burkolt gyanúsítások. Lizzie tudta, az egész egyházközség azt találgatja, hogy ki lehet Ned apja. És szinte mindenki döbbenettel nyugtázta a tényt, hogy éppen a „félénk és szemérmes kis Elizabeth Anne" tért le a helyes útról. Az emberek szerint az sokkal kevésbé lett volna meglepő, ha a könnyelmű Anna marad szégyenben. Lizzie mindig összerezzent, ha ezt a megjegyzést hallotta. Georgie egyik délután rábeszélte, hogy menjenek be vásárolgatni a városba, és nem tágított az ötletétől. - Nem bujkálhatsz örökké, és a nehezén már túl vagy - mondta a húgának, amikor végigsétáltak a főutcán. Mind a ketten fehér ruhát és selyempelerint viseltek. Nedet a dadája tolta mellettük babakocsiban. - Úgy néznek rám, mintha szajha lennék. És szinte annak is érzem magam - mondta Lizzie, és erősebben megmarkolta a retiküljét. Délelőtt még szép idő volt, most azonban beborult az ég, feltámadt a szél, és esőt ígértek a szürke felhők. Lizzie nem foglalkozott ezzel. Élete fenekestül felfordult, és elkeseredetten arra vágyott, hogy minden billenjen újra helyre. Gyűlölte, hogy a középpontba került, és mindenki róla beszélt. - Te nem vagy szajha! - tiltakozott Georgie. - Itt mindenki gyerekkorod óta ismer, és tudják, hogy rendes lány vagy. Véletlenül meghallottam, hogy az előbb egy nő azt mondta, biztosan elcsábított egy férfi, akibe szerelmes voltál. Az embereket inkább csak az döbbenti meg, hogy ez éppen veled, a félénk kis Lizzie-vel történt meg. - Nővére rámosolygott Lizzie-re. - Minden csoda három napig tart. Lizzie nem hitte, hogy valaha is elül majd a botrány, és egykori barátnői keresni fogják még a társaságát. Most is, ahogy elsétáltak a főutcát szegélyező üzletek előtt, a tulajdonosok pusmogni kezdtek, és ő esküdni mert volna, hogy róla folyik a szó. - Nem tudom, itt maradjak-e, Georgie - mondta. - Mamának és papának talán jobb volna, ha elmennék - tette hozzá, de félt, hogy Eleanor néni nem fogadná vissza, ha elmenne innen. - Szamárság! A mama minden bolhából elefántot csinál, ebben semmi új nincs. A papa most még szomorú, de az majd elmúlik. Mindig is te voltál a kedvence. Az idő minden sebet begyógyít, Lizzie. Együtt ezt is túl fogjuk élni - jelentette ki Georgie maga biztosan, és megszorította a húga kezét. - A papa legalább már szóba áll velem - mondta Lizzie csüggedten. Azt azonban nem tudta, fogja-e még az édesapja ugyanolyan fenntartás nélkül és teljes szívéből szeretni őt, mint régen. Georgie hirtelen megtorpant mellette. Lizzie egészen a gondolataiba mélyedt, és egy ideje már megfeledkezett a többi járókelőről. Most követte a nővére tekintetét, és meglátta, hogy Tyrell de Warenne tart feléjük a járdán. Még kétsaroknyira járt, de magas, széles vállú alakját senki máséval nem lehetett összetéveszteni. Lizzie bárhol azonnal felismerte volna, noha már másfél éve nem látta. Egy másik úrral beszélgetett elmélyülten, és még nem vette észre a testvérpárt. Lizzie rémülten a dadához fordult. - Rosie, vidd be Nedet a pékségbe, és ne gyere ki, amíg nem szólok! - kiáltotta. Félelme nem ismert határokat. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy nem futhat össze Tyrell-lel, aki ideje nagy részét Dublinban tölti, erre tessék, most alig pár lépésre van tőle! Rosie szó nélkül megfordult, és betolta a babakocsit a pékségbe. Lizzie-től egyetlen épeszű gondolat sem telt ki. Hátat fordított a közeledő Tyrellnek, és magában azon imádkozott, hogy a férfi menjen át az utca másik oldalára, és térjen be a közeli sörházba. Miközben azonban ezért könyörgött, maga előtt végig szép, kreol arcát látta, csillogó szemét és erős, izmos alakját. Lehunyta a szemét, de a kép nem tűnt el. - Ó, erre jönnek! Egyenesen felénk tartanak - mondta Georgie ijedten. - Jaj, ne! - suttogta a húga.

Háta mögül ekkor egy ismerős hangot hallott meg. - Lizzie? Te vagy az? - kérdezte Rory McBane. A lány elképedten megfordult, és Rory kedvesen mosolygó zöld szemébe fúrta a tekintetét. A mellette álló férfira pillantást sem mert vetni. - Igen, te vagy! - kiáltott fel Rory, aki szemlátomást örült a találkozásnak. Gyors pillantást vetett Georgie-ra, de aztán visszafordult Lizzie-hez, és mélyen meghajolt. - Egészen elfelejtettem, hogy Limerickben laksz. Valamiért azt hittem, még mindig Eleanor néninél vagy Glen Barryben. Lizzie tudta, hogy mondania kell valamit. Arca fájdalmasan lángolt, miközben illedelmesen pukedlizett. Aztán végre Tyrellre pillantott. A férfi nagy szemeket meresztett rá, mintha felismerte volna. Ez persze teljes képtelenség. Vagy mégsem? Mindenesetre soha nem volt még annyira férfias jelenség, mint most. Tökéletes szabású kék kabátot viselt, hozzá finom szarvasbőr térdnadrágot és fényesen csillogó, magas szárú lovaglócsizmát. Lizzie nem kapott levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna és egyre zavarodottabb lett. - Lizzie? - kérdezte Rory. A lány felocsúdott bódulatából. Tudta, hogy lángol az arca és nyaka, és mégis, Anna árulása óta most először érezte csodásán levennék magát. - Szervusz! - üdvözölte Rory-t hebegve. - Nagyon... örülök, hogy látlak. A férfi aggódón nézett le rá. - Jól vagy? Lizzie-nek valahogy sikerült bólintania, aztán megkockáztatta, hogy megint a másik férfira nézzen. Tyrell vonásai megkeményedtek, mintha kőből faragták volna ki őket. A szeme viszont egészen elsötétült, és haragosnak tűnt. Nagyon is haragosnak. Rory elkerekítette a szemét. - Jaj nekem, hova lett a jólneveltségem? - mondta. - Lizzie, úr Tyrell de Warenne, egy jó barátom. Ty, a hölgy Elizabeth Fitzgerald kisasszony. Lizzie csak remélhette, hogy nem fog mindjárt elájulni. - A nővérem, Georgina May Fitzgerald - suttogta. Csak mintegy ködfátyolon át látta, hogy a testvére térdbókot mutat be, bár ő is feszült volt. Rory udvarias meghajlással válaszolt, és a maga bájosan huncut módján elmosolyodott. - Örvendek a szerencsének, Fitzgerald kisasszony. Igazán kár, hogy nem találkoztunk múlt nyáron Glen Barryben. Pompásan éreztem magam a húgai társaságában. Sajnálhatja, hogy nem volt ott. Ön is jól szórakozott volna. Georgie halványan elpirult, és ettől hihetetlenül bájos lett. Majdnem olyan magas volt, mint Rory, és egyenesen a szemébe nézett, amikor válaszolt neki. - Én is sajnálom, de a nyáron a szüleimről kellett gondoskodnom. Lizzie nem is említette, hogy... nem is mesélt önről - felelte, aztán még mélyebben elpirult, mert rádöbbent, hogy a fiatalemberre nézve nem volt éppen hízelgő, amit mondott. - Nagy benyomást tehettem rá! - dörmögte Rory, aztán rámosolygott Georgie-ra. - Igazán szép öntől, hogy gondját viselte a szüleinek. Remélem, egyikük sem betegeskedik? Georgie elkapta a tekintetét. - Köszönöm kérdését, uram, mindketten jól vannak. Nővére szemlátomást zavarban volt, ami egyáltalán nem vallott rá, de Lizzie most nem törhette ezen a fejét. Tyrell még mindig meredten nézte őt, és így levegőt vennie sem volt könnyű. Azóta, hogy értesült Anna árulásáról, csakis Ned apjaként akart erre a férfira gondolni. Megtiltotta magának, hogy róla álmodjon. Ha éjszakánként mégis érzéki álmok kísértették, amelyekben Tyrell de Warenne a szeretője volt, akkor azt önmagának sem vallotta be, miután felébredt. Most, miközben dermedten nézte, mégis arra vágyott, hogy újra olyan közel lehessen ehhez a férfihoz, mint azon a báléjszakán volt. Tyrell előrébb lépett, és meghajtotta magát.

- Mi már találkoztunk, igaz, hölgyem? - kérdezte, és a hangja veszedelmesen nyugodtan csengett. Lizzie pánikba esett. Hogy ismerhette fel Tyrell? Mindenképpen tagadásba kell menekülnie, aztán pedig el innen, amilyen messzire csak lehet. - Attól tartok, téved, uram - válaszolta nagy nehezen. - Ó, engem csak ritkán csal meg az emlékezetem. Egy valódi szépség esetében pedig soha mondta Tyrell, és Lizzie szemébe fúrta a tekintetét. Lehet, hogy még mindig vonzónak talál? - futott át a lány fején a gondolat. Csak hosszú pillanatok után találta meg a hangját: - Attól tartok, uram, ez nem a megfelelő hely ehhez a beszélgetéshez. Az efféle bókok bálterembe valók. Tyrell örömtelenül felnevetett. - Én bárhol bókolok, ha van, aki megérdemli - jelentette ki. Lizzie nagy levegőt vett. - Megcsalja a szeme, uram - mondta. A férfi egy másodpercig a vonásait fürkészte. - Nem hallotta még, hogy a szépség a szemlélő szemében születik meg? Lizzie zavartan nyelt egyet. Tyrell de Warenne szépnek tartja őt? - Így mondják. A nővérem és én viszont máris késésben vagyunk - hadarta, aztán sietve pukedlizett, és el akart menekülni. Tyrell azonban megfogta a karját. - Miért tesz úgy, mintha nem ismernénk egymást? - akarta tudni. Keze érintése ugyanúgy perzselt, mint nyolc éve is. - Emlékeznék önre, ha már bemutattak volna bennünket egy másnak. - Vagyis engem nem lehet elfelejteni? Lizzie megfeszítette magát, és okos választ keresett, de egy sem jutott eszébe. Tyrell megint felnevetett. - A hallgatását igennek veszem - mondta. - Kegyed játszik velem, hölgyem, de ez a játék veszélyes vadászat - tette hozzá. Lizzie tudta, hogy a férfi flörtöl vele, ahogyan már a bálban is tette. Ő ezt ugyanúgy érthetetlennek találta, mint annak idején. Nem tudta levenni róla a szemét, de azt sem ismerhette el, hogy találkoztak már. - Uraságod összetéveszt valakivel - felelte végül. - Nem vagyok róka, hogy vadásszanak rám. - Meg tudok különböztetni egy hölgyet egy rókától - érkezett azonnal a válasz. - És azt is felismerem, ha valaki játékot űz. - Ezek szerint ön is szokott, uram - mondta Lizzie. - Ki is az, aki itt incselkedik a másikkal? - kérdezte Tyrell. - Egyedül soha nem játszom. Lizzie szíve hangosan kalapált. Ez a flört túl gyors, és máris túl messzire ment. A legrosszabb azonban az volt, hogy ő mégis élvezte. - Elnézését kérem, uram. Tyrell azonban nem folytatta a tréfálkozást. - Találkoztunk már, hölgyem. Sherwoodban. Lizzie fejében egymást kergették a gondolatok. Most mit tegyen? - Ne tagadja! - szólította fel a férfi. A lány még mindig kínosan érezte magát, de egy kicsit meg is könnyebbült. Tyrell tudja, hogy ő volt Marionnak öltözve. Emlékszik heves találkozásukra, és most, a jelmeze nélkül is felismerte. Lizzie-ben eddig elfojtott érzései törtek utat maguknak. Tilalmas képek villantak fel előtte, és mindegyiken Tyrell de Warenne karjában feküdt. - Ti Sherwoodban találkoztatok? - kérdezte Rory. Lizzie rádöbbent, hogy nincsenek egyedül. A főutcán álltak, árusok között, akik hangosan kiabálva kukoricalepényt és hús-pástétomot kínáltak a járókelőknek. Mellettük sarat felverve kordék és szekerek haladtak el.

- Úgy érted, a sherwoodi erdőben? - folytatta Rory újra, miután sokáig hiába várt válaszra. - Mindenszentek előestéjén találkoztunk egy álarcosbálban felelte Tyrell. - Fitzgerald kisasszony ott Marionnak volt öltözve. Lizzie tiltakozni akart, de végül letett róla. Belátta, hogy feleslegesen próbálkozna a tagadással, mert a férfi egészen biztos a dolgában. Rory felvonta a szemöldökét, és tekintete ide-oda járt közöttük. - Vagy úgy! Ez mindent megmagyaráz - mondta kényszeredetten. Lizzie egyre zavarodottabb volt, mégis olthatatlanul vágyódott Tyrell után, akit soha nem kaphat meg. Az utcán felsírt egy kisbaba, és hangja őt fájdalmasan Nedre, a saját helyzetére emlékeztette. Tyrell de Warenne fenyegetést jelent rá, óriási fenyegetést. Véget kell vetnie ennek a helyzetnek. Egyszer s mindenkorra. - Attól tartok, összetéveszt valakivel - mondta újra. - Én pedig attól tartok, hogy nem én tévedek, hanem ön tette ti magát, Fitzgerald kisasszony. A kérdés csak az, hogy miért. Lizzie az ajkába harapott. Ösztöne azt súgta, a tűzzel játszik, ha folytatja Tyrell-lel ezt a beszélgetést. Georgie hirtelen odalépett mellé, és belekarolt. - Én is attól tartok, hogy tévedés áldozata lett, uram – mondta. - Az önök családi bálján valójában özvegyasszonynak öltözve jelent meg a húgom. Marion jelmezét nem ő viselte, hanem Anna, a másik testvérem. Lizzie kis híján hangosan felnyögött. Figyelmeztetőn megszorította a nővére kezét, bár ő természetesen nem tudhatta, miért nem kellett volna szóba hoznia Annát és a jelmezét. Tyrell azonban ügyet sem vetett Georgie megjegyzésére, és továbbra is csak Lizzie-re szegezte a szemét. - Megadom magam. Ön nyert, Fitzgerald kisasszony. Őszintén elnézését kérem. Lizzie tudta, hogy a férfi valójában gúnyolódik vele. Egészen biztos abban, hogy ő volt a bálban Marion, és senki sem győzheti meg ennek az ellenkezőjéről. - Ön roppant nagylelkű, uram - motyogta. Tyrell sokatmondó pillantást vetett rá, aztán hirtelen Rory-hoz fordult. - Te honnan ismered Fitzgerald kisasszonyt? - kérdezte. - Lizzie édesapja az öccse Eleanor Fitzgerald de Barry-nek, aki nekem is nagynéném. A néni házassága révén tehát Lizzie meg én unokatestvérek vagyunk, és bő egy éve ismertük meg egymást. Tyrell karba fonta a kezét, és Lizzie-re szegezte kemény tekintetét. - Kegyed tehát Rory unokahúga - mondta. - Ez roppant érdekes. Lizzie nem tudta, mit akar jelenteni ez a megjegyzés. Tyrell hangja mindenesetre nagyon nem tetszett neki, és segítségkérő pillantást vetett a nővérére. - Öröm volt önökkel találkozhatni, uraim - szólalt meg Georgie határozott hangon. - Most azonban mennünk kell, mert már így is elkéstünk valahonnan - magyarázta. Rory mosolyogva meghajolt előtte. - Örömünk kölcsönös, és elnézésüket kérem. Nem akartam felborítani a programjukat - válaszolta. Tyrellnek azonban nem akaródzott távoznia. - Hol laknak? - kérdezte Lizzie-től. A lány megrémült. - Parancsol? - Rory azt mondta, hogy kegyed itt él. Legalább fél tucat Fitzgerald van a környéken. Hol él, kisasszony? Ki az édesapja? Tyrell hangja egyértelműen türelmetlenségről árulkodott és választ sürgetett. Lizzie zavartan hunyorgott, és pír öntötte el az arcát. Azon törte a fejét, hogyan válaszolhatna úgy, hogy ne árulja el, hol lakik. És persze nemcsak ő, hanem Ned, a férfi fia is. Rory magához ragadta a szót.

- A hölgyek Raven Hallban laknak - mondta, és szemlátomást nem értette, miért vetett rá Lizzie megrovó pillantást. Tyrell összehúzta a szemét, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Lizzie-nek sejtelme sem volt arról, mi járhat a fejében. - Raven Hallban - ismételte meg a férfi lassan. - Ezek szerint Gerald Fitzgerald az édesapja. Ez kijelentés volt, nem kérdés. Tyrell kíváncsisága megijesztette a lányt. - Igen - válaszolta. Nem mondhatott mást, akkor sem, ha a férfi így megtudta a nevét, és azt is, hogy hol lakik a családjával. És Neddel. Tyrell megint karba fonta a kezét, és furcsa elégedettség ült ki az arcára. - Meglátogathatlak benneteket? - kérdezte Rory, akit láthatóan összezavart a beszélgetés ilyetén alakulása. Lizzie halálra rémült. Rosszabbul már nem is alakulhattak volna a dolgok. Őszintén kedvelte Rory-t, de azt mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy látogatást tegyen Raven Hallban. Georgie menteni próbálta a még menthetőt. - Sajnálom, de édesanyánk éppen beteg. Napok óta ki sem mozdul a szobáiból - mondta mosolytalanul. - Attól tartok, alkalmatlan az időpont. Rory elszomorodott, Tyrell viszont nem zavartatta magát. - Akkor majd később tesszük tiszteletünket önöknél a héten - mondta, és leeresztette a szemhéját, hogy ne lehessen olvasni a tekintetéből. - További szép napot! - köszönt el, és meghajolt. Lizzie nem tudott válaszolni. Rory is meghajtotta magát, aztán a két úr továbbindult. Lizzie nagy szemeket meresztve a nővérére nézett. - Meg akar látogatni minket? - kérdezte hitetlenkedőn. Georgie sokáig nem válaszolt. Mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a távozó férfiak után nézett. - Igen - felelte végül -, bejelentkezett hozzánk. És ha nem tévedek, senki sem akadályozhatja meg abban, hogy el is jöjjön tette hozzá letörten.

9. Ijesztő javaslat Amint hazaértek, Lizzie azonnal be akart menekülni a szobájába, hogy elgondolkodhasson a történteken. Még mindig reszketett, és most már a félelemtől is. Tyrell nem látogathat el hozzájuk! gondolta. Éppen el akart menni a szalon előtt, amikor édesanyja hangja állította meg: - Lizzie! Hol jártál? A lány meglepődött, de meg is örült annak, hogy a mama végre felhagyott a búskomor önemésztéssel, és előbújt a szobáiból. Megfordult, és besietett a szalonba, ahol Eleanorral, akinek a/ ölében nyitott könyv feküdt, az édesanyja üldögélt. - Hogy érzed magad, mama? - kérdezte Lizzie óvatosan. Lydia asszony megrántotta a vállát. Nem mosolygott, és nem is volt izgatott valamilyen jelentéktelen pletyka miatt, mint máskor mindig, ám egyébként tökéletesen egészségesnek tűnt. Arcára pirosító varázsolt színt, és szép, bronzszínű ruhát viselt, hozzá pedig topáz ékszereket. - Voltam már jobban is, de ideje, hogy visszatérjek a társaságba - jelentette ki. - Te hol voltál? Lizzie megfeszítette magát. - Sétát tettünk Georgie-val a városban - válaszolta. Édesanyja egy darabig fürkészőn nézett rá. - Találkoztál valakivel? - kérdezte végül. Lizzie tudta, hogy a mama azokra a hölgyekre gondol, akik számítanak.

- Nem - felelte. - Mi történt, amikor itt járt Lady O'Dell és Lady Marrit? - akarta tudni Lydia asszony, de azonnal meg is gondolta magát, és megrázta a fejét. - Ne fáradj, nem kell elmesélned, úgy is tudom - mondta. Lizzie odament hozzá, és megfogta a kezét. - Sajnálom, hogy ennyi bánatot és fájdalmat okoztam nektek mondta, és őszintén így is gondolta. - Nem szándékosan tettem. Nagyon szeretem Nedet, és abban reménykedtem, hogy te is meg fogod őt szeretni. Ha úgy akarod, elhagyom Raven Hallt – folytatta, és elszántan igyekezett elfojtani a félelmet, amely elfogta erre a gondolatra. Bár talán valóban az volna a legjobb, ha elmenne innen, miután ma találkozott Tyrell-lel. - Nem akarom, hogy szenvednetek kelljen miattam. Mama szomorúan elmosolyodott. - A lányaim közül mindig is te voltál a leggyengédebb és leg kedvesebb - mondta lágy hangon. Az önzés és a rosszindulat teljességgel idegen tőled. Sehova sem mész innen, drágám. Raven Hall az otthonod. Papával csak némi időre van szükségünk, hogy felocsúdjunk a döbbenetből, amelyet okoztál, ez minden. Lizzie letérdelt az édesanyja elé, és ölébe hajtotta a fejét. Lydia asszony gyengéden simogatni kezdte a fejét. - Szegény gyermekem! Sok mindenen kellett keresztülmenned, és én nem lehettem melletted. Bárcsak tudtunk volna róla! - Jól vagyok - suttogta Lizzie. Azt hitte, édesanyja soha nem fogja megbocsátani neki, hogy bemocskolta a család nevét. Most, minden gondja-baja ellenére, hihetetlenül megkönnyebbült. - Sétálok egyet a kertben, mert túl sokáig nem mozdultam már ki - mondta a mama, és jelezte a lányának, hogy keljen fel. - És alig várom, hogy újra ehessek a híres pástétomodból - tette még hozzá mosolyogva, majd elhagyta a szalont. Lizzie a nagynénjére nézett, aki eddig végig a könyvébe mélyedt. A mama nem vet meg azért, amit tettem. Komolyan ettől féltél, szegénykém? Lydia mindig is imádott téged, édesem - mondta Eleanor, és összecsapta a regényét. Lizzie sietve becsukta a szalon ajtaját, aztán visszament a nagynénjéhez. - Szörnyűség történt - mondta elkínzottan. Eleanor kérdőn felvonta a szemöldökét. - Limerickben összefutottunk Rory-val és Tyrell de Warennével. A nagynéni szemöldöke még magasabbra szaladt. - Rory itt van? Látott téged Neddel? Lizzie megrázta a fejét. - Nem, de azonnal tudni fogja, hogy hazudok, ha a fiamnak mondom Nedet. Bizalmasan beszélnem kell vele, és megígértetnem, hogy hallgatni fog. Eleanor felállt. - Rory már évek óta barátságot ápol Tyrell-lel és az öccseivel, de Adare-ben csak egyszer vagy kétszer járt. Eszembe sem jutott, hogy éppen itt fogsz összefutni vele. Lizzie a kezét tördelte. - Miért nem említetted soha, hogy Tyrell barátja? - Nem tartottam fontosnak - felelte Eleanor, és furcsállón nézett az unokahúgára. - Mi a baj? Mi történt a városban? Jól sejtem, hogy végre megismerkedtél távolról imádott álomlovagoddal? Rory bizonyára bemutatott benneteket egymásnak. Lizzie elfordult, hogy a nagynénje ne láthassa az arcát. - Az az igazság, néni, hogy a mindenszentek előestéjén rendezett jelmezbálon ismertem meg Tyrellt - vallotta be. Miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy Tyrell felismerte és haragszik rá, elfogyott a tudománya. Szüksége volt a nagynénje okos tanácsára, ezért egészen őszintének kellett lennie hozzá. - Tyrell de Warenne flörtölt velem - tette hozzá. Eleanor szeme elkerekedett. - Találkát kért tőlem - folytatta az unokahúga, és nehéz volt erről beszélnie, mert menthetetlenül felidéződött benne az a döbbenetes este, amelyen Tyrell kívánta őt. - Én azonban Annának adtam a

jelmezemet, mert az övé tönkrement, aztán hazajöttem. Anna viszont ott maradt, és... most itt van Ned. Eleanornak leesett álla, és megfogta Lizzie kezét. - Azt akarod mondani, hogy az a férfi, akibe egész életedben szerelmes voltál, és akinek most a fiát neveled, romantikus szándékkal közeledett hozzád? Lizzie visszagondolt Tyrell perzselő tekintetére, a mozdulatára, ahogy szorosan fölébe hajolt, és a kérésére, hogy találkozzon vele éjfélkor a kertben. - Igen - felelte. - Azt is akarod mondani, hogy a nővéred testében azon az éjen fogant meg a gyerek? Lizzie bólintott. - És Tyrell de Warenne ma felismert téged? - Igen, és ráadásul nagyon furcsán viselkedett. Dühös volt. Lizzie gyámoltalanul nézett a nagynénjére. - Nem értem, miért suttogta. - Miért haragudhat rám, nénikém? És miért bizonygatta, hogy szép vagyok? Eleanor kis ideig hallgatott, aztán átfogta az unokahúga vállát. - Meg kell tudnia, hogy Ned az ő fia. Neked pedig le kell mondanod róla. Lizzie kiszabadította magát. - Nem! Mire volna az jó? Elvenné tőlem Nedet! - kiáltotta. Nagynénje szavait árulásnak érezte. Egyszeriben félni kezdett tőle, aki pedig eddig a bizalmasa volt. - Az is lehet, hogy nem veszi el tőled a fiadat - mondta Eleanor, és egészen szelíd, kedves volt a hangja. - Talán azt teszi, ami a leghelyesebb - fűzte hozzá. Lizzie azonban oda sem hallgatott rá. - Nem! A szavadat adtad nekem! Mind a ketten a szavunkat adtuk Annának, hogy inkább meghalunk, de nem fedjük fel az igazságot, ígérd meg újra! Esküdj meg, hogy soha nem beszélsz Tyrellnek Nedről! Soha nem tudhatja meg, hogy ő az apja! Eleanor hallgatott. - Nénikém! - Megígérem - felelte végül az idős hölgy. - De figyelmeztetlek, ez a csalás nem lesz gyerekjáték. A dolgok lassan kicsúsznak a kezünkből. Lizzie sajnos tudta, hogy a nagynénjének igaza van. Másnap délután a két nővér Lizzie szobájában volt Neddel. A lányok a földön ültek, mellettük a kisfiú az ólomkatonáival játszott. Georgie erődöt épített kartonpapírból, és a padlón teljes volt a káosz. - Ned? Beteheted oda a katonákat. Oda be! - mutatta az idősebb nővér a gyereknek. A fiúcska sugárzóan rámosolygott, és rádobta az egyik katonát az erődre. - Nem egészen így gondoltam - mosolyodott el a nagynénje. Ne rá tedd, hanem bele, hogy a katonák lefekhessen aludni mondta, és megigazította a kissé megroggyant várat. - Igen! - mondta Ned büszkén. - Igen! Lizzie mosolyogva nézte a nővérét és a fiát, bár még mindig nem sikerült megszabadulnia a félelemtől, amelyet a tegnapi limericki találkozás és nagynénje nyugtalanító szavai váltottak ki belőle. Felkelt a földről, és céltalanul járkálni kezdett. Komor hangulata tökéletesen illett a szürke, borús időhöz. Egyszer csak egy bricskát hallott közeledni. Nem tudta, ki jöhet látogatóba, de nem is érdekelte. Mindenre vágyott, csak arra nem, hogy már megint vendégek bámulják meg őt és Nedet. Georgie ugyanígy érezhetett. - Ma senkivel sincs kedvem társalogni - mondta. - Nekem sincs - felelte Lizzie, és megpróbálkozott egy mosollyal. Nővére, aki még mindig keresztbe tett lábbal ült a földön, felnézett rá. - Látom, szomorú vagy. Akarsz beszélni róla? Lizzie az ablakhoz sétált, hátat fordított a nővérének, és hallgatott. - Vagyis akarsz beszélni Tyrell-ről?

Lizzie megmarkolta a párkányt. Odakint enyhe szellő lengedezett, és az ablak résnyire nyitva volt, hogy beengedjék a kellemes júniusi levegőt. Lizzie nagyon is szeretett volna Tyrell-ről beszélni. - Nem tudom, mit tegyek - felelte aggodon. Nővére felkelt a padlóról, és leporolta a ruháját. - Tyrell de Warenne érdeklődik irántad, Lizzie - mondta. Húga megpördült a tengelye körül. - Ez képtelenség! - Miért nem akarod elismerni? Végül is gyerekkel ajándékozott meg. És tegnap látszott rajta, hogy nem hunyt ki az érdeklődése. Lizzie tagadóan rázta a fejét, de a szíve ki akart ugrani a helyéből. Még mindig fülig szerelmes volt Tyrell de Warennébe, de közben félt is tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. - Miből gondolod, hogy érdekelhetem? - hebegte. Georgie halkan elnevette magát. - Találd ki! El akar jönni látogatóba. Tegnap egy pillanatig sem tudta levenni rólad a szemét. Lerítt róla, hogy haragszik rád, és ez is arról árulkodik, hogy érdeklődik irántad. Megbántottad valamivel? - Több mint másfél éve nem is láttam! - kiáltotta Lizzie. - Lehet, hogy tud a gyermekedről? Lizzie leverten visszafordult az ablakhoz. - Nem, az nem lehet - felelte. Egyszeriben késztetést érzett arra, hogy elmondja Georgie-nak, Ned nem az ő fia, hanem Annáé. Szerette volna a nővérét is ugyanúgy a bizalmába fogadni, mint Eleanort, és elege volt a hazudozásból. Annának azonban megígérte, hogy örök időkre megőrzi a titkát, és ő nagyon boldog a férjével. Legutóbbi levelében azt írta, abban bízik, hogy hamarosan gyermek fog növekedni a szíve alatt. Lizzie felnyögött, amikor egy elhízott alakot látott odakint leszállni az egylovas bricskáról. - Georgie, a varangy van itt... akarom mondani, a vőlegényed, Harold úr. Nyilván eljutott hozzá a hír - gyanította. Nővére erőtlenül bólintott, és két vörös folt jelent meg az arcán. - Biztosan azért jön, hogy felbontsa az eljegyzésünket - mondta színtelen hangon. - Adja az ég! - felelte Lizzie. Odaszaladt Georgie-hoz, és a karjába zárta. Már a gondolat is örömmel töltötte el, hogy a nővére elmenekülhet szomorúnak ígérkező sorsa elől. Legalább ennyi haszna lesz annak, amit ő tett. Georgie arcán mosoly áradt szét. - Bevallom, szívesebben maradnék vénlány, mintsem hogy Harold úr felesége legyek. - Tudom - felelte Lizzie vigyorogva. - Most menj! Próbálj meg szomorúságot színlelni, és préselj ki a szemedből egy-két könnycseppet, ha Harold bejelenti a szakítást! Georgie elkomolyodott. - Rettenetesen izgulok, mert sejtem, mi következik - mondta, ám aztán megint elmosolyodott. Adja az ég, hogy igazam legyen! - tette hozzá, és kiszaladt a szobából. Lizzie látta Neden, hogy elfáradt. A kicsi éppen egy pókkal játszott, amelyet a padlón fedezett fel. Lizzie megdorgálta, aztán betette a kiságyba. A gyerek nem tiltakozott, csak rámosolygott a mamájára, miközben ő könnyű gyapjútakarót terített rá. Aztán lehunyta kék szemét, ami egészen olyan volt, mint az édesapjáé, és már aludt is. Miközben a kisfiút nézegette, Lizzie előtt újra Tyrell jelent meg, de olyan elevenen, mintha itt lett volna a szobában. Bárcsak tudnám, mit csináljak! - gondolta. Hogy ne ezen rágódjon, az ablakhoz lépett, és Harold úr felháborodott távozását várta. A férfi azonban még negyedóra múlva sem lépett ki a házból, és ez semmi jót nem ígért. Egy eljegyzés felbontásához egy-két perc is elég, főleg most, hogy a mama nincs itthon, és nem nyújthatja el a dolgot a hisztériázásával. Mi tarthat ennyi ideig? Lizzie még mindig az ablaknál állt, amikor két lovast látott meg a ház felé közeledni, és azonnal rossz előérzete támadt. Ki jöhet hozzájuk látogatóba lóháton? A vendégeik mindig kocsival érkeznek. A lány egészen kinyitotta az ablakot. A lovasok közelebb értek szép hátasaikon, amelyek egyike megtermett és fekete volt. A másik, kecsesebb gesztenyepej hókában Lizzie azonnal felismerte Rory lovát. Tekintete aztán a fekete mén lovasára esett. A magasra nőtt férfit senkivel sem lehetett öszszetéveszteni.

Tyrell azt ígérte, hogy a hét végén fog eljönni. És ezt még csak tegnap mondta! Szíve őrült dobogásba kezdett. Volt idő, amikor bármit megadott volna azért, hogy Tyrell de Warenne meglátogassa. De nem így, nem most, amikor a fia itt alszik a kiságyban! A két férfi odakint leszállt a nyeregből. Felmentek a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, és eltűntek Lizzie szeme elől. Miért jöhetett ide Tyrell? - találgatta a lány, és az ablaküveghez nyomta az arcát. Mit akarhat? Vére felforrt, de közben a hideg is rázta a félelemtől. Odaszaladt a kiságyhoz, hogy ránézzen Nedre, de a kisfiú édesdeden aludt. Egyszer csak Georgie viharzott be a szobába. - Itt van! Eljött látogatóba, azzal a paprikajancsival együtt. Jobb volna, ha lejönnél - mondta csillogó szemmel és lángoló arccal. Lizzie túlságosan rémült volt ahhoz, hogy megszidja a nővérét, mert csúfnevet ragasztott Roryra. - Nem tudok lemenni. Képtelen vagyok rá. Mondd azt, hogy beteg vagyok! - kérte, bár a legszívesebben fejvesztve lerohant volna a lépcsőn. Georgie átfogta a csuklóját. - Ha ennyire ostoba vagy, közöld vele te magad! De nem erre a helyzetre vártál egész életedben? - Csakhogy most Ned is itt van! - kiáltotta Lizzie. - Igen, itt van, de ez csodás lehetőség! Menj le, és tudd meg, mit akar Tyrell de Warenne! - szólította fel a nővére. Lizzie ereiben vadul száguldott a vér. Végül nem bírt ellenállni a késztetésnek, és Georgie-val együtt lement a földszintre. Tyrell a szalonban az ajtónak támaszkodva állt, és kinézett a kertbe. Rory rá egyáltalán nem jellemző módon nyugtalanul járkált, Peter Harold pedig, akinek méretes pocakja ráfolyt a nadrágjára, egy karosszékben ült. Lizzie egészen elfelejtette, hogy ő is itt van. Értetlenkedő pillantást vetett a nővérére, aki gyámoltalanul nézett vissza rá. Ő ebből azonnal kitalálta, hogy Harold nem bontotta fel az eljegyzést. - Lizzie! - Rory kedvesen elmosolyodott, és meghajtotta magát. - Bevallom, nem bírtuk ki hétvégéig. Bíztunk benne, hogy édesanyád gyengélkedése ellenére is bebocsáttatást nyerünk mondta, és odapillantott Georgie-ra, aki karót nyelten állt a húga mögött. Lizzie előírásosan pukedlizett, de közben már Tyrellre nézett. A férfi feléje fordult, és neki felgyorsult a szívverése, amikor találkozott a tekintetük. Tyrell pillantása félreérthetetlenül tüzes és szenvedélyes volt, s ő is meghajolt. Georgie nem tévedett. Valóban nem hunyt ki az érdeklődése. Lizzie ezt el sem akarta hinni. Annyira megörült, hogy egyszeriben még Nedről is megfeledkezett. Peter Harold nagy nehezen feltápászkodott a karosszékéből. - Miért ne fogadnák uraságodat és őlordságát Raven Hallban? - kérdezte, aztán odament Georgie-hoz, és átölelte. Lizzie látta, hogy Rory eddig Georgie-t nézte, de most elkapta róla a tekintetét. Nővére arca paprikapiros lett, amikor a vőlegénye megpaskolta a kezét. - Nos? - Mama beteg volt - felelte Georgie dermedten -, de senki előtt nem szoktuk bezárni Raven Hall kapuját. - Természetesen nem szoktátok - helyeselt Harold elégedetten. Rory megint Georgie-ra nézett - Szívből gratulálok, Fitzgerald kisasszony. Mikor lesz a nagy nap? A lány felszegte a fejét. - Még nem tűztük ki. - Hamarosan - jelentette ki Péter Harold sugárzó arccal. - Alig várom már, hogy hazavihessem az új asszonykámat. Georgie óvatosan kibontakozott a vőlegénye öleléséből. Harold közelebb lépett Rory-hoz. - Hát nem vagyok a szerencse fia, hogy ilyen csodás anyja lesz a fiaimnak?

Rory meghajtotta a fejét. - Uraságod rendkívül szerencsés. Még egyszer szívből gratulálok. Lizzie érezte, hogy Tyrell úgy néz rá, mintha ő zsákmány volna, amelyet meg akar szerezni. Vagy szajha, akit boldog örömmel vinne ágyba. A férfi eddig egy szót sem szólt. Lizzie kínosan érezte magát a nővére feszengése miatt, és azért is, mert Rory és Peter Harold között érezhetően szikrák röpdöstek. - Hogy van édesanyád? - fordult hozzá Rory. - Köszönöm, már jobban - felelte Lizzie. Most már végre Tyrell is megszólalt. - Adare-ben kiváló orvosunk van - mondta. - Majd átküldöm Fitzgerald asszonyhoz. - Arra nem lesz szükség - kezdte Lizzie, de Tyrell félbeszakította. - Menjünk le a kertbe! - javasolta, ám ez inkább parancsnak hangzott, semmint kérésnek. Kettesben akar sétálni velem, gondolta Lizzie. Mielőtt még eldönthette volna, hogy igent vagy nemet mond, a férfi határozottan egymásba fűzte a karjukat. Erős, izmos teste az övéhez simult, és Lizzie egy hangot sem tudott kinyögni. Tyrell kisétált vele a házból. Odakint hűvös volt, és Lizzie csak rövid ujjú pamutruhát viselt, mégis forróság öntötte el. A férfi kurta, vizslató pillantást vetett rá, miközben a ház mögött elterülő kertbe vezette, amelyet lugas és egy kis tó is díszített. Lizzie-t váratlanul elragadta a fantáziája. Látta magát, ahogy Tyrell a karjába zárja, szenvedélyesen megcsókolja, ő pedig széles vállába kapaszkodik... A férfi hirtelen megállt. A lány kényszerűen felhagyott a képzelődéssel, de ereiben továbbra is forrón és zúgva száguldott a vér. Tudta, jobban kell uralkodnia buja gondolatain, ha nem akarja, hogy Tyrell kitalálja, mi zajlik benne. A férfi most áthatóan nézett rá, és neki csak nehezen sikerült megszólalnia. - Mit óhajt tőlem, uram? Tyrell elhúzta a száját. - Tudja azt kegyed - felelte. Szeme úgy izzott, hogy szavai jelentését nem lehetett félreérteni. Mielőtt Lizzie bármit mondhatott volna, a férfi sugárzó mosollyal ajándékozta meg, aztán a karjába vonta és követelőn szájára tapasztotta a száját. A lány valósággal megbénult, és meg sem próbálkozott az ellenállással. Nagy sóhaj szakadt fel belőle, ajka szinte magától szétnyílt, hogy utat engedjen Tyrell nyelvének. Csak most tudta meg, hogy álmai meg sem közelítették a valóságot, ezt a csókot. Merészen viszonozta, miközben a férfi egy fának döntötte. Keményen ágaskodó vágyát a combja között érezte, és eszelős érzések ébredtek benne. Halkan nyögdécselt, és ívbe feszült a teste. Sóvárgása megváltás után kiáltott, és közel járt ahhoz, hogy még több érintésért, simogatásért könyörögjön ott, a ruhája alatt, a combja között. Biztos volt benne, hogy csak az csillapíthatná teste fájdalmas lüktetését. Tyrell rekedt hangot hallatott, mint aki pontosan tudja, milyen érzések töltik el a lányt, aztán elvált a szájától. Lizzie kinyitotta a szemét, és pillantása találkozott a férfi fátyolos tekintetével. - Kérem... - zihálta. Tyrell két keze közé fogta az arcát, és újra megcsókolta. - Közel két éve várok már erre - mondta utána. Szavait Lizzie csak valahonnan nagyon távolról hallotta. - Menjünk be a lugasba! - kérte elfúló hangon. A férfi meglepetten nézett rá, és ő csak most döbbent rá, mit is mondott. Szeme ijedten elkerekedett, és agyáról oszlani kezdett a bódultság köde. Közel járt ahhoz, hogy szerelmeskedjen Tyrelllel a ház mögött, ahol bárki megláthatja őket. Odabent pedig ott van Ned... A férfi még mindig erősen a karjában tartotta, és a fához szorította a hátát. Vágya az ő combja között meredezett, és tekintete a szemébe fúródott. - Legyen a szeretőm! - mondta. Szavai értelmét Lizzie csak hosszú pillanatok után fogta fel. - Semmiben sem fog hiányt szenvedni - folytatta Tyrell. - Ha gazdagságra vágyik, megkapja. Nem lesz olyan vágya, amely ne teljesülne, Elizabeth.

Tyrell de Warenne azt akarja, hogy a szeretője legyen? Lizzie nem tudta, valóság-e ez, avagy csak izgató álom. A férfi hirtelen elmosolyodott, és ujjbegyeivel végigsimított a lány ajkán. - Tudtam, hogy pontosan ilyen lesz - mondta rekedten. A házból gyereksírás hallatszott ki. Ned! Miközben Tyrell még mindig csábítón és magabiztosan mosolygott rá, Lizzie-ben félelem ébredt. Nem, nem álmodik. A férfi átölelve tartja, és arra kérte, hogy legyen a kitartott szeretője. Teste, de a szíve is, arra sürgette, hogy mondjon igent. Egy kurta pillanatig semmire sem vágyott jobban. Csakhogy Nedet mindennél jobban szereti, és ő Tyrell fia. Mennyi idő kell vajon ahhoz, hogy a férfi kiderítse az igazságot? Georgie azonnal kitalálta, amint meglátta Nedet. Lizzie szemébe könny szökött. Sietve lehajtotta a fejét, és lángoló arcára tapasztotta a kezét. - Attól tartok, félreértett, uram - suttogta. - Félreértettem? - Tyrell meglepetten nézett rá. - Semmit sem értettem félre! Lizzie felemelte a fejét, és erőnek erejével állta a férfi haragos pillantását. - Nem fogadhatom el az ajánlatát. Nem lehetek a szeretője jelentette ki határozottan. - Mi a fenéért nem? - kérdezte Tyrell villogó szemmel. - Nyomoztam kicsit, és tudom, hogy kegyed már nem ártatlan. A lány megrémült, és a vágya nyomtalanul elpárolgott. - Nyomozott utánam? - Úgy bizony. - A férfi Lizzie fölé magasodott. - Maga leányanya. Oda a jó híre. Nincs többé veszítenivalója. És amint már mondtam, tőlem mindent megkaphat, amire csak vágyik. - Tyrell szeme újra megvillant. - Gondoskodni fogok arról, hogy a fia semmiben ne szenvedjen hiányt. Bármennyire elszegényedett kisnemesi családba született, én változtathatok ezen. Magának semmit sem kell tennie cserében, csak az ágyamat melegítenie. Lizzie gondolatai előreszáguldottak az időben, addig a napig, amelyen Tyrell majd rájön, hogy Ned az ő fia. Amikor már tudni fogja, hogy másik nő szülte a gyermekét, s amikor belőle már elege lesz. Akkor el fogja dobni őt, egyszerűen kihajítja, Nedet pedig magánál tartja Adare-ben. - Nem tehetem - ingatta a fejét. A férfi arca értetlen elképedésről árulkodott. - Miféle játékot játszik? - kérdezte emelt hangon. - Előbb határtalanul feltüzel a bálon, aztán egy szajhát küld maga helyett a légyottunkra. Hogy miért, azt ma sem értem. Most pedig visszautasít egy kisebbfajta vagyont, noha nyilvánvaló, hogy ugyanúgy kíván engem, mint én magát. - Én nem játszom - próbálkozott Lizzie. Nem folytathatta azonban, mert Tyrell lehajolt hozzá, és egészen közelről az arcába nézett. - Vigyázzon! Lehet, hogy meggondolom magam, és akkor magának semmije sem marad. Semmije a világon. Lizzie egy pillanatig azt hitte, a férfi azzal fenyegeti, hogy elveszi tőle Nedet. Szemébe könny szökött, és nem tudott megszólalni. - Egy hetet még Adare-ben töltök, aztán vissza kell mennem Dublinba. Még előtte szeretnék megállapodásra jutni magával folytatta Tyrell. - Őszintén szólva, elvárom, hogy velem tartson tette hozzá nyersen. Lizzie-nek torkán akadt a szó. A férfi még várt kicsit, aztán meghajtotta magát. - További szép napot! - mondta, és elsietett. Lizzie egész testében reszketett, miközben követte a tekintetével. A sors újra felkínált neki egy soha vissza nem térő lehetőséget. Választania kell. Semmit sem akart jobban, mint elfogadni Tyrell de Warenne megdöbbentő ajánlatát, de nem kockáztathatott. Semmiképpen sem veszítheti el Nedet. Valójában tehát nem maradt választása. Magára fonta a karját, és lassan visszaindult a házba. Az egyik emeleti szoba ablakán egyszer csak megmozdult a függöny. Eleanor néni is a távozó férfi után nézett.

10. Kilátástalan helyzet A család a vacsoraasztalnál ült az ebédlőben, amikor Eleanor egyszer csak felállt. Kanalával megkocogtatta a borospoharát, és megvárta, hogy mindenki feléje forduljon. - Mondanom kell valamit - kezdte. Lizzie egészen átadta magát a bánatának. Semmire és senkire nem tudott gondolni, csakis Tyrellre és az ő döbbenetes javaslatára. Azt hitte, jól ismeri, és soha fel sem merült benne, hogy akarnokság is kitelik tőle. Miért pont engem akar a szeretőjének? Miért nem egy gyönyörű, csábító és tapasztalt nőt választott? - töprengett. Kedvetlen pillantást vetett a nagynénjére. Halvány sejtelme sem volt, mit akarhat bejelenteni, de abban reménykedett, hogy mondanivalója talán majd eltereli a figyelmét a hazugságok hálójáról, amelyet ő maga szőtt. - Vissza kell térnem a Merrion térre. Nem hanyagolhatom el tovább az otthonomat - folytatta Eleanor. Lizzie egyszeriben rádöbbent, hogy az utóbbi másfél évben nagyon közel került a nagynénjéhez, és szinte mindenben rábízta magát. Önző módon azt szerette volna, hogy ne menjen el. Eleanor azonban nagy áldozatokat hozott érte és Nedért, s valóban ideje, hogy saját magára is gondoljon. Nagynénje egyenesen Lizzie-re szegezte a szemét. - Sajnálom, Elizabeth, de ez az ügy teljességgel kicsúszott a kezünkből - mondta komolyan. Lizzie rémülten megfeszítette magát. Mire akarhat kilyukadni a nénikéje? - Egy nap talán majd hálás leszel nekem. Az is lehet, hogy nem. Én azonban nem tehetek mást, csakis azt, amiről úgy gondolom, az a legjobb Nednek, az apjának és reményeim szerint neked is. Lizzie-nek olyan érzése volt, hogy az idős hölgy egyedül csak hozzá beszél, és reszketve talpra ugrott. - Eleanor néni, ne! Kérlek, ne tedd! - Sajnálom, gyermekem, de most a lelkiismeretemre kell hallgatnom. - Az asszony a fivéréhez és a sógornőjéhez fordult. - Az unokátoknak Tyrell de Warenne az apja. Mama levegőért kapkodott, papa elfehéredett. - Miért árulsz el, amikor a szavadat adtad nekem? - kérdezte Lizzie magánkívül a döbbenettől. Eleanor végtelenül szomorúnak tűnt. - Azt ígértem, Tyrellnek nem mondom el, hogy ő az apa, és azt nem is tettem meg. Neked is tudnod kellett, hogy előbb-utóbb napfényre kerül az igazság. - Nem, nem tudtam! Te viszont gáládul megszeged az ígéretedet. Ezt soha nem fogom megbocsátani neked! Lizzie ebben a pillanatban ráébredt, hogy élete soha többé nem lesz olyan, amilyen eddig volt, és halálra rémült. Georgie a karjára tette a kezét. - Én is azt hiszem, hogy így a legjobb. Már hogy lehetne az? A titok kitudódott, és csak idő kérdése, hogy Tyrell is megtudja. Akkor pedig el fogja venni tőle Nedet. Valóság lesz a rémálomból. - Most még te is ellenem fordulsz? - kérdezte Lizzie a nővérétől, és lerázta magáról a kezét. Édesanyja is felugrott ültéből. - Ez nem lehet igaz! - zihálta. - Tréfa akar lenni, ízléstelen és gonosz tréfa? - Nem, Lydia, nem az - felelte Eleanor, és visszaült a székére. Édesanyja Lizzie-re szegezte a szemét. Ő sejtette, mi jár a fejében. - Nem teheted, mama! Nem mondhatod el Tyrellnek! Hát nem érted? Amint megtudja, hogy ő az apja, el fogja venni tőlem Nedet! - kiáltotta.

Meg kell győznie a szüleit, hogy hallgassanak. Elképzelni sem tudta, mi lenne abból, ha az édesanyja felelősségre akarná vonni Tyrellt. A férfi jól tudja, hogy ő soha nem volt együtt vele. Ha sarokba szorítaná, be kellene vallania, hogy nem ő Ned anyja. A titok lelepleződne, és az Anna végét jelentené. Ha viszont ragaszkodna ahhoz, hogy igenis ő szülte Nedet, Tyrell csak gúnyos pillantást vetne rá, aztán kinevetné. És persze nyugodt szívvel kijelenthetné, hogy tőle Lizzie-nek egészen biztosan nem születhetett gyereke. A mama arcán a döbbenetet lassanként izgatottság váltotta fel. - Papa! El tudod ezt hinni? Lizzie gyerekének Tyrell de Warenne az apja! A családfő is felállt, de semmit sem mondott. - Papa! Térj már magadhoz! - kiáltotta a felesége türelmetlenül. - A gróf és a grófné éppen idehaza tartózkodik. Hallottam, hogy Harrington vicomte is megérkezett hozzájuk a leányával, és a hétvégén, a bálon fogják bejelenteni az eljegyzést. Sürgősen be kell jelentkeznünk a grófékhoz. Talán már ma fogadnak bennünket. Lizzie lerogyott egy székre. Tartson ki az állítása mellett, hogy Ned az ő gyermeke? Vegye magának a bátorságot, hogy ezt Tyrell előtt is kijelentse? Nem érdemli meg Anna a boldogságot? Elég-e, ha Ned majd később tudja meg az igazságot, amikor már elég nagy lesz hozzá? - töprengett lázasan. Közben csak halványan érezte, hogy Georgie vigasztalón átölelte a vállát. - Holnap délben elmegyünk Adare-be, anyukám - mondta a papa. - Ne aggódj! A gróf meg fog hallgatni engem, és a fiának helyre kell hoznia, amit a lányunk ellen elkövetett. Ez egyre rosszabb lesz! - gondolta Lizzie, és felugrott a székéről. - Azt akarod mondani, hogy... - Házasságról beszélek - szólt közbe a papa határozottan. Tyrell de Warenne gyermeket nemzett neked, és feleségül fog venni! Lizzie a fejét rázta. Már a gondolat is megrémítette, hogy elmenjen Adare-be, és azt állítsa, ő Tyrell fiának az anyja. Ha törik, ha szakad, meg kell akadályoznia ezt az eleve kudarcra ítélt vállalkozást. Tyrell nem fog beleegyezni ebbe a házasságba. Mindenki tudja, hogy küszöbön áll az eljegyzése egy angol örökösnővel. Semmi értelme nem lenne, papa, hogy a kötelességére emlékeztesd. Soha nem fogja a fiának elismerni Nedet. Kelta királyok leszármazottja vagy! - mondta a családfő indulatosan. - Gerald Fitzgerald, az ősapánk Desmond grófja volt, és a maga korában fél Írország az uralma alá tartozott. - És ezért végül lefejezték - dünnyögte Georgie, ám ezt csak a húga hallotta. Papa feje egészen vörös lett. - Az ereidben kékebb vér folyik, mint bármelyik Warenne ereiben. Ők még csak nem is írek folytatta emelt hangon. - A te vonalad mindenképpen nemesebbé teszi az övékét. Lizzie soha nem látta még ilyen szenvedélyesnek az édesapját. Döbbenten meredt rá, és arcáról azt kellett leolvasnia, hogy komolyan beszélt. Elment az esze? - futott át a lány fején. - Tyrell nem vesz el engem, és soha nem lesz hajlandó arra, hogy elismerje a fiának Nedet - ismételte meg kétségbeesetten. - Semmi értelme, hogy nyomást akarj gyakorolni rá, papa. Hallgass rám, és meg se próbáld! - Nem fogja megtagadni a fiát. Nem, nem, Lizzie. Feleségül fog venni téged, vagy ne legyen többé Fitzgerald a nevem! - jelentette ki a papa eltökélten. Lizzie-nek fel sem kellett pillantania, hogy tudja, Georgie lépett be hozzá nesztelenül a szobába. Karjában Neddel az oldalán feküdt az ágyon, és könnyek patakzottak a szeméből. Szenvedett attól, ahogy a szülei viselkedtek, aggódott, hogy veszélybe kerülhetnek Ned örökösödési igényei, és félt. Tyrell-től félt. Most ugyan még akarja őt, ám ez bizonyára megváltozik, ha a papa és a mama erővel elviszi hozzá, és ott neki azt kell a szemébe mondania, hogy a fiának ő az apja. Lizzie tudta, hogy a férfi cáfolni fogja az állítását. A szülei ezért lelkiismeretlenséggel fogják vádolni, miközben nem Tyrell a lelkiismeretlen, hanem ő. Georgie leült az ágy végére, és megérintette a húga lábát.

- Beszélhetünk? - kérdezte. Lizzie elfojtotta a könnyeit. Nagynénje megszűnt a bizalmasának lenni, és kétségbeesetten vágyott arra, hogy legyen valakije, akivel megoszthatja az érzéseit, a gondolatait. - Igen - felelte. - Eleanor szeret téged - mondta Georgie, és megsimogatta a húga fejét. - Csak azt tette, amit helyesnek tartott. Lizzie óvatosan felült, hogy ne ébressze fel Nedet. Kézfejével megtörölte az arcát, aztán a nővérére nézett. - A néni titoktartást ígért nekem. A nevét se említsd előttem többet! Tyrell egyébként sem fogja soha elismerni, hogy ő Ned apja. - Miért vagy ennyire biztos ebben? - kérdezte Georgie. Tyrell de Warenne nem ostoba. Elég lesz csak ránéznie Nedre, hogy feltűnjön neki a szembeszökő hasonlatosság. Lizzie megborzongott. Georgie biztosan téved. Tévednie kell! - Nem fogja elhinni, hogy tőle született a fiam. - Nem látom be, miért ne hihetne el. Még az is lehet, hogy feleségül vesz. Láttam rajta, hogy odáig van érted. Lizzie a nővérére emelte a tekintetét. Mindent be kell vallania neki. Már csak hozzá fordulhat. - Nem fog elvenni, Georgie. Nem is értem, hogy gondolhatod ezt egyáltalán azzal az okos fejeddel. Az az igazság, hogy Tyrell arra kért, legyek a kitartott szeretője. Georgie-nak elakadt a lélegzete, és nem tudott megszólalni. - Ebből is láthatod, hogy rangjához illő házasságot akar kötni. És azt is kell tennie - mondta Lizzie határozottan. Mégis fájdalom hasított belé, bár a házasság lehetősége legvadabb álmaiban sem szerepelt. - Micsoda jellemtelen fráter! - kiáltotta Georgie haragtól vöröslő arccal, és felkelt az ágyról. Teherbe ejt téged, aztán közel két évig feléd se néz. Most pedig elvárná, hogy visszatérj az ágyába, miközben ő a szépséges Blanche Harringtont veszi nőül. Lizzie-t meglepte a nővére indulatossága, de csak addig, amíg nem jött rá, mi bújik meg mögötte. Georgie-t is gondok emésztik. Lizzie egyszeriben ráébredt, hogy végtelenül önző volt. Kikelt az ágyból, mezítláb odament a nővéréhez, és a karjába zárta. - Sajnálom. Mi történt közted és Peter Harold között? Georgie büszkén felszegte a fejét, de a szemében könny csillogott. - Azt mondta, hogy a szerencsétlen családi körülmények ellenére is szeret - felelte keserűen. Kijelentette, hogy a rokonaim miatt soha nem hagyna el. Azt hiszem, bele fogok halni a nászéjszakámba - mondta, aztán tűzpiros lett az arca. - És ha láttad volna, milyen jól szórakozott rajtam a te McBane barátod! Lizzie meglepődött. - Nem hiszem, hogy Rory élvezné, ha szenvedni lát egy nőt. - Tévedsz, és nem is kicsit! Kimondottan barátságtalanul nézett rám, amikor Harold úr megsimogatta a karomat. Nem is értem, hogy barátkozhatsz egy ilyen ficsúrral. Lizzie elképedése nőttön-nőtt. - Rory mindig nagyon kedves volt velem. Okos és szórakoztató fiatalember, aki még hihetetlenül szellemes karikatúrákat is készít a dublini Times számára. Miért nevezed ficsúrnak? Nem láttad a zakója könyökét? Egészen foszlott. Georgie megrántotta a vállát. - Jól van, akkor egy ficsúr szegény utánzata - mondta. – Amúgy pedig, ha a Times valóban lehozta a rajzait, én is biztosan láttam már egyet. - Szerintem többet is - felelte Lizzie, aki azt szerette volna, hogy a nővére is ugyanúgy kedvelje Rory-t, mint ő. Georgie lekicsinylő hangot hallatott. - Nekem nem tűnt igazán okos férfinak. Lizzie felsóhajtott, és magára fonta a karját. Egyre csak a rettenetes beszélgetésre kellett gondolnia, amely másnap vár majd rá. Georgie természetesen téved. Tyrell viszont tudja, hogy ő soha

nem feküdt le vele, és a fülüknél fogva penderíti ki majd őket a házból. És ő pontosan azt is szeretné. Vagy talán nem? - Lizzie? Látom, hogy rágódsz valamin - mondta Georgie. Húga az ajkába harapott. - Jól látod. Nem voltam teljesen őszinte hozzád, de valakinek ígéretet tettem, és azt nem szeghetem meg. Georgie zavartan hunyorgott. - Ha az az ígéret bajba sodor téged, akkor talán újra kellene gondolnod a dolgot. Lizzie leült egy székre. Igen, bajba sodorta magát azzal, hogy szavát adta Annának, de akkor még nem volt tisztában a következményekkel. - Megígértem egy számomra nagyon kedves embernek, hogy örökre hallgatni fogok valamiről. A titoktartásom azonban képtelen helyzetbe sodort, amit nem láthattam előre. Az egészben az a legrosszabb, hogy a titok talán minden igyekezetem dacára napfényre fog kerülni. Georgie szeme elkerekedett. - Csak arra tudok gondolni, hogy Annára célzol - mondta. - De mit ígérhettél neki? Válasz helyett Lizzie csak fintort vágott. - Anna mindent megkapott, amiről valaha is álmodott. Ugyan úgy ártana neki az a titok, ahogy most neked árt? - kérdezte a nővére. - Csak ha nyilvánosságra kerül - felelte Lizzie óvatosan. - Ha el kell árulnod ahhoz, hogy kikérhesd a tanácsomat, meg ígérem, tőlem soha senki nem fogja megtudni - mondta Georgie. Húga borzalmasan érezte magát, de senki más nem volt, akihez még fordulhatott volna. - Nednek a testvérünk az anyja - suttogta. Georgie megtántorodott a döbbenettől, és meg kellett kapaszkodnia az ágytámlában. - Mit mondtál? Lizzie bólintott. - Tyrell soha nem osztotta meg velem az ágyát, és ezt természetesen ő is tudja. Le fogja leplezni a hazugságomat, ha mama és papa elcipel Adare-be. Ezért hajtogattam azt, hogy Tyrell tagadni fogja az apaságot. És akkor még Rory is ott van! Sokszor találkozott velem, amikor állítólag terhes voltam. Azonnal rájön ne, hogy Ned nem lehet az én gyerekem. Georgie nagy levegőt vett. - Micsoda önzés ez Annától! - kiáltotta. - Sajnálom, de ezt kell mondanom. Hihetetlen áldozatot hoztál azért, hogy ő boldog lehessen Thomasszal. Ez így nem helyes! Annának mindig is elég volt csupán elmosolyodnia, és máris teljesült a vágya. És ezek után még a gyerekét is a nyakadba varrta? - Úgy szeretem Nedet, mintha az édesfiam volna, Georgie. Az én ötletem volt, és nem Annáé, hogy magamhoz veszem. Eleanor néni megpróbált lebeszélni, de én azonnal beleszerettem Nedbe, amint először a karomba vettem. - Egész életedben szerelmes voltál Tyrell-be, és Anna tudta ezt, mégis ágyba bújt vele - jegyezte meg Georgie dühösen. Lizzie lehunyta a szemét. Ugyanaz a fájdalom járta át, mint akkor, amikor Anna megvallotta neki az árulását. - A testvérünk soha nem volt az erkölcs bajnoka. És ennek most már eleven bizonyítéka is van! - tette hozzá Georgie indulatosan.. Lizzie a fejét rázta. - Ne ítéljük el Annát! Őszintén megbánta a botlását. És csak egyszer fordult elő. Mindenszentek előestéjén a bálban, amikor én jelmezt cseréltem vele - mondta, mert azt már nem akarta elárulni, hogy Annának korábban más szeretői is voltak. Nővére kétkedőn nézett rá. - Ő mindig is könnyelmű volt - mondta keserűen. - Mi pedig évekig fedeztük a flörtöléseit és a meggondolatlan tetteit. Meglehet, nem kellett volna annyira törnünk magunkat érte. - A testvérünk - mondta Lizzie. - Én is haragudtam rá, de ki kell tartanunk mellette. - Túlságosan elnéző vagy - állapította meg Georgie mogorván. - Nem biztos, hogy a helyedben én is az lennék. - Mit tegyek? - kérdezte Lizzie reményvesztetten, és a meg alázó helyzetre gondolt, amelybe másnap fog kerülni. - A mamáék elvisznek Adare-be, és közlik a grófékkal, hogy gyerekem van

Tyrell-től. Hiába próbáltam lebeszélni őket. De nem tehetjük tönkre Anna egész életét! Jaj, Istenem, mit csináljak? Georgie leült. - Szörnyen bonyolult ez az egész. Igazad van, természetesen meg kell védenünk a testvérünket. Azt is jól gondolod, hogy ma mát és papát semmi sem állíthatja meg. Nem látok reményt. Nővére Lizzie szemébe nézett. - Szegény drágám! Tyrell utolsó hazugnak fog gondolni. Már most sincs nagy véleménnyel rólam, de nem tudok más megoldást. Nincs is, hacsak nem akarjuk romba dönteni Anna életét. A nővérek egymásra meredtek, aztán Georgie felállt az ágyról. - Túl jó vagy erre a világra, húgocskám - mondta. - És erre egy nap talán majd Tyrell is rádöbben. Lizzie egész éjjel nem hunyta le a szemét. Most Adare egyik fényűzőén berendezett szalonjában azt várta a szüleivel, hogy megjelenjen a gróf és a hitvese. Ned a dadája ölében ült mögöttük. A papa már beküldte a névjegyét egy inassal, akivel közölte, hogy a ház urával szeretne beszélni. Lizzie természetesen tudta, hogy a ház ura visszaüzenhet, ha nem óhajtja fogadni őket, és ehhez könnyűszerrel kifogást is találhat. Adare grófja azonban a nagyvonalúságáról és az előzékenységéről volt ismert. A papával ugyan nem forogtak azonos körökben, de a mama azt állította, hogy távoli rokonság fűzi a gróf egyik mostohafiához, Devlin O'Neillhez. Családfájukat mind a ketten Gerald Fitzgealdig tudták visszavezetni, Desmond hírhedett grófjáig, aki után a papa a nevét kapta. Ezen a kapcsolaton túl szomszédok is voltak, és Lizzie úgy gondolta, hogy fogadják őket. Egyszer csak lépteket hallottak, egy nő apró lépéseit. Lizzie idegei pattanásig feszültek, amikor kinyílt a szárnyas tölgyfa ajtó, és az inas mögött a grófné jelent meg. A látogatók felálltak. Lizzie és az édesanyja térdbókot mutatott be, papa pedig előírásosan meghajolt. A grófné megállt a küszöbön, és szép arcán kedves mosoly játszott. Sötétszőke haja volt, és feltűnően halovány bőre. A topázok, amelyeket a nyakában, a fülében és a kezén viselt, ugyanolyan kék árnyalatúak voltak, mint a szeme. Papa idegesen megköszörülte a torkát. - Mylady, abban reménykedtem, hogy a gróf úrral beszélhetek - mondta. A grófné biccentett, és kissé értetlenül nézett Rosie-ra, aki Nedet tartotta az ölében. - Hogy s mint van, kedves Fitzgerald? Kedves önöktől, hogy ellátogattak hozzánk, de velem kell beérniük, mert a férjem most sajnos nem ér rá. Bizonyára hallották, hogy sok vendég van a házban. - Igen, értesültem róla - felelte a papa körülményesen. - Attól tartok azonban, mylady, hogy a gróf úrral kell beszélnem. Sajnos nem udvariassági látogatásra érkeztünk. Nagy igazságtalanság történt, amit csak az önök családja hozhat helyre. A grófné szemöldöke magasba szaladt. Nem tűnt igazán meg-hökkentnek, talán azt gondolta, hogy Fitzgerald úr ugyanúgy hajlamos a túlzásokra, mint rossz hírű őse. Az is lehet, hogy a lady természeténél fogva higgadt és nyugodt volt. Lizzie-nek akarata ellenére tisztelettel kellett adóznia méltóságteljes tartása előtt. - Igazságtalanság érte önöket? Nem igazán tudom, miről beszél. - Végtelenül sajnálom, de most nem zavarhatom a férjemet. Megtennék, hogy egy más alkalommal újra eljönnek? - mosolygott rá bűbájosán a Fitzgerald család fejére. - Ez esetben attól tartok, önt kell terhelnem a sokkoló hírrel. A grófné most már egy kissé zavarodottnak tűnt, de még mindig mosolygott. - Jobb volna, ha leülnék? - kérdezte. - Azt hiszem, igen - felelte a papa mogorván, és közelebb húzott egy széket. A lady arcáról eltűnt a mosoly. Helyet foglalt, és futó pillantást vetett Lizzie-re, aki elvörösödött. Szíve eszelős iramban vert. A grófné, mintha megérezte volna a félelmét, kedvesen rámosolygott. - Folytassa, uram! - mondta aztán a családfőnek. Édesapja Lizzie-hez fordult. - Lépj elő, Elizabeth!

Lizzie felkészítette a lelkét az igazság rettenetes pillanatára, és engedelmesen a papa mellé lépett. Gondosan kerülte a grófné pillantását, de így is látta, hogy ő leplezetlenül érdeklődéssel méregeti. - A leányom, Elizabeth Anne Fitzgerald - mutatta be a papa. Lizzie olyan mély pukedlit vágott ki, hogy ujjbegyeivel meg kellett támasztania magát a padlón. - Álljon fel, gyermekem! - szólította fel a grófné, és Lizzie a vállán érezte ujjai könnyed érintését. Eleget tett a felszólításnak, és ebben a pillanatban bizton érezte, hogy a lady kedves asszony. - A leányom közel két évig távol volt az otthonunktól - kezd te a papa. - Nekünk azt mondta, azért kell Dublinba mennie, mert eleget kíván tenni a nagynénje, az én nővérem meghívásának. Meghívásról azonban szó sem volt. Elizabeth azért utazott el, hogy titokban megszülhesse a gyermekét. Az önök unokáját, mylady. A grófné szeme elkerekedett. - Hogyan, kérem? - Rosie, hozd ide Nedet! - parancsolta a papa, és fülig vörösödött. Lizzie elvette a dadától a kisfiút. Szorosan magához ölelte, és egész testében reszketett. Arra kellett gondolnia, hogy őt mindjárt kidobják, Nedet pedig itt tartják. - Ezt a gyermeket az ön mostohafia, Tyrell de Warenne nemzette, mylady - mondta a papa komoran. Lizzie lehunyta a szemet. - Sajnálom - suttogta. - Ezt nehéz elhinnem - jelentette ki a grófné. - Elég volt csak egyszer a leányukra néznem, hogy lássam, nemes gondolkodású ifjú hölgy. Tyrell sem gazember. Soha nem viselkedne ilyen becstelenül. - Eleget kell tennie a tisztesség parancsának a lányommal és a gyermekével szemben - emelte fel a hangját a papa. Lizzie odalesett a grófnéra, de azonnal elkapta róla a szemét, amikor találkozott a tekintetük. Borzalmasan érezte magát attól, hogy hazudnia kell neki. - Tegye le a gyereket! - mondta a lady. Halkan beszélt, de félreérthetetlenül parancsolón. Lizzie lecsúsztatta az öléből Nedet, aki felmosolygott rá. - Mama, sétálni? Sétálni! - Később - suttogta Lizzie. A grófné elhűlve meredt a kisfiúra. - Fitzgerald kisasszony! - mondta aztán hűvösen, és megvárta, hogy Lizzie ránézzen. - A gyermekének Tyrell az apja? Lizzie tudta, hogy nemmel kellene válaszolnia, de nem volt képes megtenni. Bólintott, és nagy levegőt vett. - Igen, asszonyom. Ned rámosolygott a grófnéra. - Sétálni! Sétálni! - ismételgette követelőzőn. A nyomaték kedvéért kis öklével még rá is csapott a szék karfájára, aztán megint mosoly áradt szét az arcán. A grófné megrendültnek tűnt. - Elküldök a gróf úrért - mondta. - Várjon, kérem! - állította meg a mama. Szemében könny csillogott. - Szabad valamit mondanom? A grófné bólintott. Lydia asszony zsebkendőt húzott elő a ruhája ujjából, és megtörölte a szemét. - Lizzie jó lány - kezdte meg-megbicsakló hangon. - Amikor Dublinba utazott, hogy meglátogassa Lady de Barryt, nekünk sejtelmünk sem volt arról, hogy várandós. A lányaim közül ő a leg félénkebb. Minden társasági eseményen csak petrezselymet árult. Szemernyi romlottság sincs benne.

Lady Adare fürkészőn nézett Lizzie-re, és neki nem volt nehéz kitalálnia, mi járhat a fejében. Nyilván arra gondol, hogy egy lány, aki házasságon kívül gyermeket szül, csakis romlott lehet. - Csak arra tudok gondolni - folytatta Lydia asszony -, hogy gáládul elcsábították szegénykémet. - Mama, ne! - kiáltotta Lizzie. - Minden az én hibám volt. A grófnét szemlátomást meglepte Lydia Fitzgerald vádaskodása, de nemcsak az, hanem a lánya kitörése is. - Ugyanolyan jól ismerem Tyrellt, mint az édes gyermekeimet, és tudom, hogy talpig úriember mondta. - Soha senkit nem csábítana el. Egy ártatlan lányt végképp nem. - Csak nézzen rá Lizzie-re, kérem. Látnia kell, milyen szemérmes és tiszta lélek. Egyáltalán nem kacér, és nem is könnyű nőcske. Az ön fia tette azzá! Valahogy elérte, hogy a leányom megfeledkezzék a jó nevelésről, amelyet tőlünk kapott. És most igazságot kell szolgáltatnia neki! - Jaj, mama, kérlek, hagyd abba! - könyörgött Lizzie. - Igen, be kell ezt fejeznie - mondta a grófné is figyelmeztetőn. Lizzie apja ugyancsak értett a szóból, és megfogta a felesége karját, ám ő nem hallgatott el. - Mindenki tudja, hogy Elizabeth leányom híre kifogástalan! – kiáltotta. - Bárkit megkérdezhetnek erről! - Elküldök a férjemért - ismételte meg a grófné. Lizzie azonban sietve odalépett hozzá, bár eredetileg nem akart beszélni vele. Ennek a vitának azonban mindenképpen véget kívánt vetni. - Mondhatok valamit, kérem? Csak egy perc lesz az egész. Ha meghallgatnak, nem lesz többé szükség arra, hogy idefáradjon a gróf úr vagy a fia. Lady Adare egy pillanatig habozott, ám aztán előzékenyen bólintott. Lizzie egyenesen a szemébe fúrta a tekintetét. - Minden az én hibám volt - kezdte. - Tyrellnek semmi sem róható fel. Szinte azóta szeretem már öt, hogy az eszemet tudom. - Mindenszentek előestéjén flörtölt velem a bálban, de csak egy kicsit, és én voltam az, aki elcsábítottam. Jelmezt és álarcot viseltem, úgyhogy nem tudhatta, ki vagyok. A viselkedésem alapján tapasztalt kurtizánnak kellett gondolnia. - Lizzie! - kiáltotta a papa dühösen. - Lizzie! - visszhangozta a mama elszörnyedve. - Azt akarja mondani, hogy a fiam megtévesztés áldozata lett? - kérdezte a grófné. - Igen - jelentette ki Lizzie. - Mindenről én tehetek. Nem kell idekéretnie a férjét vagy a fiát, mylady. Csakis engem hibáztasson! Tyrell teljességgel vétlen abban, ami történt. Én nem is akartam eljönni ide. - A lány kétségbeesetten megragadta a lady kezét. - Kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet, és engedje, hogy hazamenjek a kisfiámmal. Szeretem Nedet, és jó anyja vagyok. Könyörgök, ne terhelje ezzel az üggyel feleslegesen a tisztelt férjét és Tyrellt! Lydia asszony lerogyott egy székre, és elsírta magát. A grófné meglepetten nézett Lizzie-re, aztán finoman az álla alá nyúlt, és felemelte lehajtott fejét. - Mégis eljött a házamba, hogy elérje, a fiam vegye nőül ma gát. - Nem így van - suttogta Lizzie. - Ostoba lennék, ha azt képzelném, hogy Tyrell valaha is feleségül vehet engem. Ez a szüleim óhajtása, nem az enyém. - Ön nem akar hozzámenni a fiamhoz? Lizzie habozott, és meg akart szakadni a szíve. - Nem, nem akarok - válaszolta végül. Lady Adare a vonásait fürkészte, és ő még mélyebben elpirult. - Kérem, ne vegye el tőlem Nedet - folytatta. - Ön jó asszony, mylady, másoktól is ezt hallottam, és most a saját szememmel is meggyőződtem róla. Nem akartam ma eljönni ide. Kérem, engedje, hogy távozzunk, és én hazavihessem a fiamat. A grófné elengedte a lány kezét. - Egy pillanatig még maradnia kell - mondta. Lizzie a legrosszabbtól tartott. - Máris visszajövök - közölte Lady Adare -, csak hívom az uramat és a fiamat.

11. Szörnyű megaláztatás Tyrell de Warenne a kövezett teraszon állt, s az adare-i udvarház mögött elterülő kertet nézegette. Mindenütt rózsák nyíltak a legkülönfélébb színekben, mert ez volt a mostohaanyja kedvence, de ő szinte semmit sem látott a pompás virágerdőből. Azt is csak halványan észlelte, hogy Rex, a fivére egy pohár itallal a kezében kint üldögél egy összecsukható széken. Valahonnan nők nevetését hozta el hozzá a könnyű szél. A hangok irányába fordult, és hölgyeket látott előlépni a kerti labirintusból. Egyikük a menyasszonya volt. Tyrellt születése óta a Warenne család hagyományai szerint nevelték, a becsület, bátorság, hűség és szolgálat ősi, büszke szellemében. Abban a tudatban nőtt fel, hogy ő lesz Adare következő grófja, és tökéletesen tisztában volt ennek az örökségnek a súlyával. Ő fog felelni a családja társadalmi rangjának megőrzéséért és anyagi biztonságáért. Mindig is tudta, hogy egy nap majd előnyös házasságot kell kölnié, amely megerősíti a Warennék anyagi, politikai és társadalmi helyzetét. Soha nem is vonta kétségbe, hogy ez a rendeltetése. Akarta ezt a házasságot. Nagyapja és apja példáját követve büszkén teljesíteni fogja a kötelességét. Annak pedig az is része, hogy gondoskodjon arról, senki semmilyen téren ne szenvedjen hiányt a családjában. Ő lesz a felelős az öccsei, húgai és valamikor majd a szülei jólétéért. Rajta fog állni, hogy a dicső De Warenne név fennmarad vagy elenyészik. Családjuk kiterjedt birtokkal rendelkezett, de nemrégiben komoly nyereséggel eladták az egyik angliai földjüket, hogy anyagi alapot biztosítsanak a jövendő nemzedékek számára. Amivel rendelkeztek, az nem volt elég ahhoz, hogy Tyrell és a testvérei születendő gyermekeinek is jólétet és befolyást szavatolhasson. Tyrell leendő apósa, Harrington vicomte csak úgy egy évtizede viselte a címét, és nem öröklés révén nyerte el, hanem a király ajándékozta neki. Ettől függetlenül azonban dúsgazdag volt, vagyonát a gyáraiból szerezte. A lányával kötendő házasság anyagi biztonságot fog teremteni a Warennék eljövendő generációi számára, és a család még biztosabban megvetheti a lábát Angliában. Tyrell látta, hogy leendő hitvese feléje indult. - Nincsenek bibircsókjai - jegyezte meg az öccse. Tyrell feléje fordult, és látta, hogy Rex feltápászkodott a székéből. Számára ez nem volt egyszerű feladat, mert a fél lábát elveszítette 1813 tavaszán Spanyolországban, a Napóleon ellen folytatott félszigeti háborúban. Hősies helytállásáért lovagi címet és birtokot kapott Cornwall-ban, ahol teljes visszavonultságban töltötte az előző év jó részét. Rex alacsonyabb volt Tyrell-nél, de sokkal izmosabb nála. A szeme nem kék volt, hanem barna, mint híres őseik egyikéé, Stephen de Warennéé. Minden másban feltűnően hasonlított egymásra a két fivér. Feketébe hajló sötét hajuk volt, magasan ülő járomcsontjuk, egyenes orruk és határozottságról árulkodó álluk. Rex most kissé kajánul mosolygott, de az is lehet, hogy csak a fájdalomtól húzta el a száját. Tyrell tudta, hogy öccsét még mindig szüntelenül kínozza a jobb lábából megmaradt csonk. - Nem számítottam rá, hogy Lady Blanche a valóságban ugyan olyan lesz, mint a képmásán mondta Tyrell higgadtan, de a szemét továbbra sem vette le a jegyeséről. A férjjelölteknek küldött arcképek általában nem a valósághűségükkel tűnnek ki. Igazából Tyrellt sem lepte volna meg egy pattanásos arc, egy elhízott test vagy egy kampós orr. Legnagyobb ámulatára azonban Harrington kisasszony kétségtelenül vonzó jelenség volt a maga finom, klasszikus vonásaival, világosszőke hajával, kék szemével és porcelánsimaságú bőrével. Sok férfi gyönyörűnek nevezte volna, és ha igazságos akart lenni, Tyrellnek is annak kellett tartania.

- Nagyon szép lány. Az életben sokkal szebb, mint amilyennek az arcmása ígérte. - Mankóra támaszkodva Rex odabicegett a fivéréhez. - Te mintha mégsem éreznéd jól magad a bőrödben. Már az este is lehangoltnak tűntél, és szinte végig komoran a kandalló lángjaiba bámultál. Valami baj van? Azt hittem, elégedett leszel. Jól fogod érezni magad vele az ágyban, és szép gyerekeket fog szülni neked. Az előző éjszakát Tyrell egy üveg konyak társaságában töltötte. Most azonnal eszébe jutott, mi volt komor és magányos töprengésének az oka. Vagy inkább, hogy ki volt az. Egy szürke szempár és egy tizianvörös hajkorona tulajdonosa. - Elégedett vagyok - felelte higgadtan. - Miért ne lennék az? Épp elég ideig vártam erre a napra. Lady Blanche csodaszép, és Harrington vicomte lánya. Természetesen örömmel nézek a házasságom elé. Rex vizslató tekintete alatt azonban Tyrell rádöbbent, hogy valójában semmit sem érez. Legfeljebb csak az lepte meg kissé, hogy most már hamarosan meglesz az esküvője. Az öröm azonban messziről elkerülte, és azt is tudta, miért. Túlságosan lefoglalja az elhatározása, hogy megszerzi magának Elizabeth Fitzgeraldot. A jövőjét azonban senki és semmi nem sodorhatja veszélybe. Azt saját magának sem fogja megengedni, és végképp nem egy szürke szemű lánynak, akin sehogy sem sikerül eligazodnia. Elizabeth Fitzgerald édes, ártatlan, jól nevelt és erkölcsös lánynak tűnik, ám ő tudja, hogy valójában egyik jelző sem igaz Miért nem akarok szembenézni a valósággal? – szegezte magának a kérdést. A lány egy másik férfi gyerekével tért haza, akit házasságon kívül szült. Őt mégis elutasította. Vajon miért? Elég jól ismeri a nőket ahhoz, hogy tudja, Elizabeth is kívánja őt. Mit akarhat elérni azzal, hogy nemet mondott az ajánlatára? Ez is csak ravasz játék tőle, egy újabb ravasz játék? Mert már a mindenszentek előestéjén rendezett bálon is bolondot csinált belőle. - Nem látlak elégedettnek, és nem is úgy beszélsz, mintha az lennél. Teljességgel közömbösnek tűnsz - zavarta meg Rex a bátyja töprengését. Tyrell nem tagadhatta tovább önmaga előtt az igazságot. Lady Blanche, akit maholnap eljegyez, semmiféle érzést nem ébreszt benne, egy megesett lány viszont egyre jobban felcsigázza az érdeklődését. Az öccsére nézett, és úgy döntött, jobb lesz, ha másra tereli a szót. Egy nem kevésbé kellemetlen, de az ő számára legalább veszélytelen témára. - Kínoz a lábad? - kérdezte. Bízott benne, hogy Rex ezért iszik már délidőben. Félt azonban, hogy nem ez a valódi ok. - A lábammal minden rendben van, veled viszont nincs - válaszolta a fivére, szavait azonban meghazudtolta, hogy közben megdörzsölte a combcsonkját. Tyrell figyelmét nem kerülte el a mozdulat, és gondolatban azonnal leteremtette magát. Miközben ő egy bukott nőn töri a fejét, aki nem a menyasszonya, az öccse elveszítette a fél lábát, állandó fájdalmakkal él, és önkéntes száműzetésre ítélte magát. - Nem a küszöbönálló esküvő nyugtalanít, Rex - mondta, és habozott kicsit. - Az az igazság, hogy állandóan egy másik nőre kell gondolnom. A mondat önkéntelenül hagyta el a száját, és szinte még be sem fejezte, amikor már megbánta az őszinteségét. Rex meglepettnek tűnt. - Valóban? Azt javaslom, töltsd azon a kedvedet, akin kell, hogy ne kalandozzanak el a gondolataid. Tyrell senkiben sem akarta jobban kedvét lelni, mint Elizabeth Fitzgeraldban. A puszta gondolatra is heves vágy járta át, ám ekkor észrevette, hogy Lady Blanche már ott áll előtte, és várakozón néz rá. Arcán bájos mosoly játszott, és mögötte két barátnője is udvariasan mosolygott. Tyrell viszonozta a mosolyokat, és udvariasan meghajtotta magát. - Remélem, élvezi az ír napsütést - mondta. - Már hogyne tenném? - kérdezte Blanche. - Csodaszép az idő, akárcsak az ön otthona, uram. Tyrell a lány arcát fürkészte, és hazugság jeleit kereste rajta, de semmi hasonlónak nem találta nyomát. Tudta, hogy hazáját sok angol lebecsüli, de Blanche kicsit sem volt leereszkedő. Másodszor találkoztak egymással az életben, amikor a lány előző este megérkezett az apjával, de arra még nem

nyílt alkalmuk, hogy négyszemközt beszélhessenek. Vacsora közben persze Tyrell éberen figyelte a jövendőbelijét, ám a lány egész idő alatt töretlenül kedves és előzékeny maradt. - Köszönöm szépen. Örülök, hogy az otthonom elnyerte a tetszését. Volna kedve ahhoz, hogy később esetleg kikocsizzon velem? Szívesen megmutatnék önnek egy keveset a környékből. Tyrell valójában mindenre vágyott, csak kocsikázásra nem, de tudta, mi a kötelessége leendő menyasszonyával szemben, és eleget is kívánt tenni neki. Úgy talán egy kicsit jobban meg is ismerhetik egymást az esküvőjük előtt. - Megtisztel, uram - felelte a lány, és megint kedvesen elmosolyodott. - Megengedi, hogy bemutassam a legjobb barátnőimet? Lady Bess Harcliffe és Lady Felicia Greene. Mindketten ma reggel érkeztek. A hölgyek elpirultak, és nem mertek Tyrell szemébe nézni. Ö meghajtotta magát, és eldünnyögött egy udvarias üdvözlést. Aztán megfogta Blanche kezét, és fölébe hajolt. Amikor felnézett, azt kellett látnia, hogy a lány kicsit sincs zavarban. Egy érzelgős szűz ideges volna a társaságában, ahogy a két barátnő az is lett, és Tyrellnek tetszett Blanche nyugalma. Nem tudta, kibillentheti-e a lányt bármi is a lelki egyensúlyából. - Akkor hát a délutáni viszontlátásig - köszönt el tőle udvariasan. Örömmel várom - pukedlizett Blanche kecsesen, akárcsak a barátnői, és a három ifjú hölgy továbbindult. Tyrell utánuk nézett. Jövendőbelije tartása egyenes volt, higgadtságról árulkodott, miközben a barátnői már izgatottan a fülébe sugdostak. Tyrell biztos volt abban, hogy róla beszélnek. Ha Blanche izgatott volt, az nem látszott meg rajta, és ha jól szórakozott, annak sem adta nevetéssel a jelét. Tyrell előtt Elizabeth arca jelent meg. Még zihált a csókjaitól, arcát vörösre festette a zavar. Vagy a harag? Becsukta a szemét, de így is látszott, hogy könny csillog a pilláin. „Nem fogadhatom el az ajánlatát" - suttogta. Rex megcibálta a bátyja kabátujját. - Tyrell? Soha nem láttalak még ennyire szórakozottnak mondta, és hangja rosszallásról árulkodott. - Az orromnál fogva vezet az a lány - felelte a fivére. Rex hallgatott kicsit, aztán nagyon óvatosan válaszolt: - Nem vall rád, hogy ilyen döntő pillanatban egy másik nőre gondolsz. A legtöbb fiatalembert azonnal elbűvölné Blanche Harrington. Aggódom érted. Nem szoktad elveszteni a fejed, és nem az az ember vagy, aki megkockáztatná, hogy megsérti Harringtont vagy a leányát. Rexnek igaza volt. Tyrell az édesapjához hasonlóan született politikus volt, és azzal, hogy most egy másik nő után futott, súlyosan vétett az etikett ellen. - Nagyon szép lehet. És nagyon okos is - jegyezte meg Rex. - Nagyon okos. Sőt egyenesen agyafúrt, bár látszólag maga a testet öltött ártatlanság. Én azonban egyszer s mindenkorra véget akarok vetni ennek a játéknak. — Tyrell ezt a legkomolyabban így is gondolta. - A dolog közel két éve kezdődött, és a lánynak most volt képe ahhoz, hogy visszajöjjön Limerickbe, mégpedig egy gyerekkel, akit egy másik férfitól szült házasságon kívül. Engem pedig visszautasított! Rex eltátotta a száját. - Szerelmes vagy belé? Tyrell összerezzent. - Dehogyis! - felelte. Az öccse tűnődőn nézett rá. - Te is Warenne vagy. Mi pedig jól tudjuk, hogy ha egy Warenne szerelembe esik, akkor az a szerelem sírig tart. - Ez csak családi legenda, és én nem vagyok szerelmes - állította Tyrell, de valójában nyugtalanság fogta el.

Ahogy a családjában mindenki, ő is egész életében készpénznek vette ezt a legendát. Nem volt nehéz ezt tennie, hiszen csak egy pillantást kellett vetnie az édesapjára és a mostohaanyjára, hogy lássa, őszintén és teljes szívükből szeretik egymást. Ez ugyanígy igaz volt a mostohafivérére, Devlin O'Neillre és a feleségére, Virginiára. - Ha nem tűnt volna el a jelmezbálból, már rég túl lennék rajta - tette hozzá, de azonnal komoly kétségek fogták el. Sok nőt kívánt már meg életében, de egyiküknek sem kellett hosszasan udvarolnia, és aztán mindig hamar lelohadt az érdeklődése. Elizabeth iránti vágya azonban mit sem enyhült. Forróbb volt, mint valaha, és izzóbb, mint bármikor korábban. Rex átfogta a bátyja vállát. - Ki az a lány? Ki foglalkoztat ennyire? - Egy szürke szemű boszorkány, akinek olyan teste van, hogy minden férfit megőrjítene vele - felelte Tyrell rekedten. - Ty, remélem, ez csak múló rajongás. Ismerem őt? - Talán, de a családját biztosan. Gerald Fitzgerald lánya az, Elizabeth. Azt hiszem, Devlinhez távoli rokonság fűzi. Rex elképedt. - Egy nemesember lányát akarod elcsábítani? Tyrell hangulata mélypontra süllyedt. - Ő nem az a finom hölgy, akinek te talán gondolod. Mondtam már, hogy leányanya. Láthatod, nem én lennék az első, aki leszakítja azt a virágszálat. - El kellene felejtened őt. Ideje, hogy a jövődre gondolj, és a családunk jövőjére. - Rex tekintete komoly és átható volt. - Blanche Harrington gyönyörű nő. Biztosan boldog lesz vele a házasságod. Nincs többé szükséged szeretőre. Tyrell megrázta a fejét. Öccsének igaza volt, de csak részben. - Ne aggódj! Nem fogom megsérteni Lady Blanche érzéseit. Azt sem tűröm el azonban, hogy visszautasítsanak és bolondot csináljanak belőlem - jelentette ki. - Igazán? Akkor miért van most itt? - Kicsoda? - Az a hölgy, aki meghódította a szívedet - felelte Rex gúnyosan. Tyrell elképedt. - Mit beszélsz? - Éppen az előcsarnokban voltam, amikor Fitzgerald kisasszony megérkezett. Méghozzá a családjával együtt. Tyrell első gondolata az volt, hogy Elizabeth azért jött ide, mert közölni akarja vele, elfogadja az ajánlatát. Csakhogy akkor nem hozta volna magával a rokonait. - Biztosan tévedsz. Nem lehet, hogy ő van itt. - Nem tévedek. Hallottam, hogy Gerald Fitzgerald az a nejével és a lányával. Egy kisgyerek és egy dada is volt velük - tette hozzá Rex. - Fitzgerald úr apával óhajtott beszélni. Tyrell most már egészen biztos volt abban, hogy a játék még nem ért véget. Azt viszont elképzelni sem tudta, mit akarhat jelenteni az újabb fortély. A grófné a férjével tért vissza a szalonba. Lizzie a széke szélén ült, és magában azért imádkozott, hogy a lady közölje vele, hazamehet Neddel. Arca tüzelt, és hányingere volt az idegességtől. Amint pillantása találkozott a gróf tekintetével, ráébredt, hogy a sorsa meg van pecsételve. Adare ura hitetlenkedőn, szigorúan és haragosan nézett rá. A lány azonnal felállt, és mély pukedlit mutatott be. Szíve hevesen dobogott, de még reménykedett, hogy hamar, nagyon hamar túlesik ezen a kínos beszélgetésen, és nem fogja örökre elveszíteni Nedet. - Fitzgerald kisasszony - mondta a gróf, és a könyökénél fogva felsegítette Lizzie-t a meghajlásból.

A lánynak a férfi ragyogóan kék szemébe kellett néznie. A haja ugyanolyan sötét volt, mint Tyrell-é, de a bőre egészen halvány. A délceg urat a hatalom levegője lengte körül. Lizzie-nek feltűnt, hogy a grófné becsukta a szalon ajtaját, és félelme határtalanná fokozódott. - Ön a fiam gyermekének az anyja? - kérdezte Adare gróf ridegen. Lizzie érezte, hogy a szülei türelmetlenül néznek rá, és helyes választ várnak tőle. Egyetlen reménye az volt, hogy haza fogják engedni vele Nedet. - Igen, mylord - válaszolta végül. A gróf tetőtől talpig végigmérte, és megkeményedtek a vonásai. Tekintetében semmi sértő nem volt, a lány mégis elvörösödött. - Azt állítja, hogy a fiam elcsábította magát - mondta Adare. Lizzie a legszívesebben most azonnal meghalt volna. - Nem, uram - válaszolta, és nem törődött az édesapjával, aki megrángatta a ruhája ujját. Mindenről én tehettem. Én csábítottam el őt. A gróf kétkedő hangot hallatott. Szemlátomást nem hitt a lánynak. - Kegyed nem tűnik csábítónak. A fiam pedig nem gazember. - Nem ismerhetett fel. Jelmezbálban voltunk, és én álarcot is viseltem. Egyedül én vagyok a hibás. - Védeni akarja a fiamat? Lizzie nagyokat nyelt, és úgy érezte magát, mintha a királyi ítélőszék bírái hallgatnák ki. Semmiképpen sem akarta azonban Tyrellt csábítással vádolni. - Flörtnek indult, ám aztán több lett belőle - suttogta. A gróf Nedre nézett, és pír öntötte el az arcát. Felesége odalépett mellé. - Kétségtelenül Tyrell fia - mondta halkan. - Látom - morogta az ura. Lizzie-t ájulás környékezte. Az történt, amitől tartott. A lady és a gróf biztos a dolgában, de majd meggondolják magukat, ha Tyrell megcáfolja az ő állítását. Akkor a családjával együtt ki fogják dobni innen. A grófné a férje karjára tette a kezét. Mozdulata arról árulkodott, hogy érzelmi támaszt kíván nyújtani neki. - Kegyed nem tűnik csábítónak, Fitzgerald kisasszony - ismételte meg a gróf. - Mielőtt beszélnék a fiammal, tudni akarom, mi történt pontosan. Lizzie zavartan hallgatott. Szerette volna megkérdezni, hogy mit számít ez, de nem volt hozzá bátorsága. Adare komor tekintetéből azt kellett kiolvasni, hogy semmit sem hitt el abból, amit ő mondott. Kivéve azt, hogy Nednek Tyrell az apja. - Amióta az eszemet tudom, szerelmes voltam Tyrell-be. Amint kimondta ezeket a szavakat, Lizzie elsírta magát, és szája elé kapta a kezét. - Ez így van! - kiáltotta az édesanyja. - A lányom már gyerekfejjel beleszeretett az ön fiába, mylord. Mi csak nevettünk ezen. Azt gondoltuk, majd kinövi ezt a butaságot, de nem így történt. Lizzie lába remegni kezdett, amikor a gróf rászegezte a szemét. - Vagyis meg akarta fogni magának a fiamat? - Nem! - tiltakozott a lány elszörnyedve. - Mégis eljött ide Tyrell fiával, és azt követeli, hogy vegye feleségül magát. Még mindig nem értem, mit jelent ez az egész. Lehet, hogy kegyed jelmezt és álarcot viselt, de a fiam soha nem tenné túl magát egyetlen vállrándítással egy ilyen eseményen. Ismerem őt, és tudom, ha hibát követ el, azt helyre is igyekszik hozni, így vagy úgy, de mindenképpen. Lizzie nem tudta, mit mondhatna erre. - Eltitkoltam előle a kilétemet - ismételte meg végül -, aztán pedig elfutottam. A gróf lepillantott Nedre, aki egy ólomkatonával játszott a földön. Most azonban felemelte a fejét, és az idegen úrra nézett. A nagyapjára. A grófné megköszörülte a torkát.

- Edward, gondolj arra a festményre az ebédlőben! Tyrell-ről és az édesanyjáról készült, amikor Ty még kicsi volt. Akár ez a kisfiú is ülhetett volna modellt a képhez. A gróf levette a szemét Nedről, hogy megint Lizzie-re és a szüleire nézzen. - A lányuk roppant szerencsétlen helyzetbe került - mondta. - Ön tisztességes ember, mylord - felelte Gerald Fitzgerald. - Tudtam, hogy így fog gondolkodni. - Félreért, uram - jelentette ki Adare. - Sajnálom, hogy a leányuk elbukott, de az unokámat akkor sem fogom megtagadni, ha törvénytelen gyermek. Lizzie halálra rémült. Kis híján elbotlott, amikor odaszaladt Nedhez. A kisfiú boldogan felmosolygott rá. - Mama - mondta, és az édesanyja ölbe vette. - Mit akar ezzel mondani, mylord? - kérdezte Lizzie apja. - A fiam hamarosan eljegyzi Harrington vicomte leányát, és én nem fogok beleavatkozni abba a kapcsolatba. Lizzie összeszorította a szemét. Most mindjárt elküldenek minket, gondolta. Szíve eszelősen vert, lába alig akarta megtartani, és nehezen kapott levegőt. - Örömmel magunkhoz vesszük az unokámat, hogy felneveljük - folytatta a gróf. - Valójában nincs is más lehetőség. Lizzie határozottan megrázta a fejét. - Nem! - mondta. Adare ura hűvös pillantást vetett rá. - Önnek kész vagyok járadékot folyósítani. Ismétlem, végtelenül sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe került. Biztos lehet abban, hogy a fiam a jövőben tisztességesen fog viselkedni. Tudom, ez gyenge vigasz, de többet nem kínálhatok. Semmiben sem fog hiányt szenvedni, Fitzgerald kisasszony. Lizzie felsikoltott. - A fiam hiányozna nekem! Nem fogok megválni tőle! - jelentette ki kétségbeesetten. A gróf meglepetten nézett rá. A felesége előrébb lépett. Szemlátomást meghatotta Lizzie helyzete. Ő legalábbis ebben reménykedett. - Mylady! Nem mondhatok le a fiamról! - kiáltotta. Édesanyja megfogta a kezét. - Talán úgy lesz a legjobb - mondta. - A leányunkat tönkretették - szólt közbe a férje vörös arccal. Lizzie heves mozdulattal lerázta magáról az édesanyja kezét. - Nednek szüksége van rám - érvelt elkeseredetten. - Senkinek nem adom oda. Én is fel tudom nevelni, és fel is fogom! - tette hozzá. A gróf úgy nézett rá, mintha neki egyszeriben még egy feje nőtt volna. Még be sem fejezte a mondatot, amikor kinyílt a súlyos szárnyas ajtó, és Tyrell lépett be rajta. Lizzie, a karján még mindig Neddel, megdermedt. Tyrell valósággal keresztülfúrta a tekintetével. - Engem keresnek? - kérdezte. Szavait mintha Lizzie szüleihez intézte volna, de ő nem volt biztos ebben, mert a férfi eközben is rá szegezte a szemét. Szíve úgy vert, mintha egy rémült madárka csapdosott volna a szárnyaival a mellében, és ájulás kerülgette. De legalább most már itt van Tyrell. Meg fogja cáfolni, hogy Ned tőle született, ö pedig végre elmenekülhet innen. - Azt hiszem, Fitzgerald urat és a nejét már ismered – mondta a gróf. - És a lányukat, Elizabeth kisasszonyt is. Tyrell nem hajolt meg, csak a fejével biccentett. Lizzie szinte tapinthatóan érezte, hogy feszültség árad belőle. Lélekben gúnyos megjegyzésekre készült fel. Elmondhatatlanul szégyellte magát a hazugságáért, akkor is, ha azzal csak Annát és Nedet akarta megvédeni. - A fiadat azonban, úgy hiszem, még nem láttad - tette hozzá a gróf. Tyrell összerezzent. Tekintete Lizzie-ről az ölében tartott gyerekre repült.

- Hogy kit? - kérdezte. Mostohaanyja megérintette a karját. - Tudom - mondta csendesen -, hogy meg vagy döbbenve, és nem is kicsit. Ugyanúgy, mint mi. Tyrell szótlanul meredt Nedre, aztán megint a reszkető Lizzie-re nézett. - Azt állítja, hogy ez itt az én gyerekem? - kérdezte hitetlenkedőn. A lány nem tudott válaszolni. - Ha jól értettem, mindenszentek előestéjén fogant meg. így van, Fitzgerald kisasszony? kérdezte a gróf. Tyrell odapillantott rá, aztán megint Lizzie felé fordult. - Mindenszentekkor? Ez nem úgy alakul, ahogy én reméltem, gondolta a lány. - Ned az én fiam - suttogta, de senki sem figyelt rá. Édesapja haragtól vöröslő arccal Tyrell-re mutatott. - Engem nem érdekel, miféle sületlenséget akar feltálalni a lányom, hogy megvédje magát, uram. Maga teherbe ejtette öt! Egy életre tönkretette! Apjaura nem hajlandó beleegyezni a házasságukba. Milyen férfi maga, hogy megrontja az ártatlan leányomat, aztán pedig továbbáll? Tyrell megdermedt a harcias szavak hallatán. Arca arról árulkodott, hogy agyában lassan világosság gyúl, de még nem tudja elhinni, amit összerakott magában. - Szóval én teherbe ejtettem önt - fordult végül Lizzie-hez. Ő lehunyta a szemét, és érezte, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcán. Tyrell mindjárt meg fogja cáfolni, hogy Nednek ő az apja, gondolta megalázottan, és az a legfontosabb. Őt persze örök időkre hazugnak fogja tartani, és igaza is lesz. De azért egyszer majd talán mégis elismeri Ned jogait az örökségére. - Fel fogjuk nevelni a gyermeket. Itt, nálunk - mondta el újra gróf határozottan. - Gondoskodni fogok a kisasszonyról, de egyébiránt semmi sem változik, fiam. Közted és Fitzgerald kisasszony között szó sem lehet házasságról. - Házasságról köztem és Fitzgerald kisasszony között - visszhangozta Tyrell. Lizzie kinyitotta a szemét, amikor Tyrell felnevetett. Arcáról azonban csakis haragot olvashatott le, örömnek halvány nyomát sem fedezte fel. - Ez nem tréfadolog, uram! - kiáltotta az édesapja, de elnémult, amikor Tyrell felemelte a kezét. - Elég - mondta. - Négyszemközt szeretnék beszélni Fitzgerald kisasszonnyal. Lizzie-t nem sok választotta el attól, hogy felsikoltson. Megrázta a fejét, és ijedten hátrált egy lépést. Nem maradhat kettesben Tyrell-lel, és nem is fog! - Négyszemközt akarok beszélni a gyermekem anyjával - tette hozzá Tyrell. Rámosolygott Lizzie-re, de a mosolya kemény, hideg volt, és nem érte el a szemét.

12. Meghiúsított terv Tyrell még mindig döbbent és iszonyúan dühös volt, magában mégis azt kellett megállapítania, hogy élvezi Lizzie kínos feszengését. A lány a melléhez szorította az ő állítólagos fiát, és tűzpiros volt az arca. A férfi bizton tudta, hogy a látszat csal, és ez a nő minden, csak nem ártatlan. - Anya - mondta fegyelmezetten a grófnénak, noha valójában pattanásig feszültek az idegei -, légy szíves, vedd magadhoz a gyereket! Lizzie ijedten hátrált egy lépést. - Nem! - kiáltotta rémülten. Ha nem lenne számító csaló, még mindig védelmezni akarnám, gondolta Tyrell. Nehéz volt elhinnie, hogy ennyire megcsalta az emberismerete. Haragja nem ismert határokat, és még a csaló-

dottságát is elfeledtette vele. Elizabeth Fitzgerald természetesen tudja, hogy a gyerek nem tőle van. Miféle olcsó mesterkedés ez? - találgatta. Nem emlékezett rá, hogy életében valaha is volt már enynyire dühös. - Kérem, asszonyom - suttogta Lizzie a grófnénak. - Ne vegye el a gyermekemet! Lady Adare arcán együttérzés jelent meg. - Csak addig, amíg beszél a fiammal - mondta halvány mosollyal. - ígérem, csak addig. Tyrell bosszankodva figyelte, hogy a lány elsírta magát. A legtöbb nő szánalmasan fest, ha könynyezik, és ez alól Elizabeth Fitzgerald sem volt kivétel. A férfi meglepő módon mégis késztetést érzett arra, hogy a karjába rántsa, és addig csókolja, amíg elapadnak a könnyei. Pedig a szeretkezésnek kellene az utolsó dolognak lennie, amire gondolhat, miközben gálád módon csőbe akarják húzni. Ostoba volt, amikor azt hitte, a lány beéri majd azzal, hogy a szeretőjeként ő mindent megad neki. A kicsike tervei sokkal többről szólnak. Ez most már a napnál is világosabb. Nézte, hogyan adja át Elizabeth a grófnénak a gyerekét, olyan vonakodón, mint aki arra számít, hogy soha többé nem fogja látni. Tyrell-ben is halvány együttérzés akart ébredni, de megtiltotta magának ezt a gyengeséget. Soha többé nem fog megesni a szíve ezen a nőn. Megint a gyerekre nézett, és újra felébredt benne a gyanú. A barna bőrű és fekete hajú baba akár az övé is lehetne. Írországban természetesen száz meg száz ilyen gyerek van. Akár véletlen is lehet, hogy Elizabeth Fitzgerald szeretője is egy sötét hajú és kreol bőrű férfi volt. A fiú tőle örökölhette a bőrszínét, mert az anyjáé egészen halovány. Tyrell fején egy másik, még képtelenebb gondolat futott át. Lehet, hogy nem is a lányé a gyerek? Azonnal el is vetette azonban ezt a lehetőséget. Olyan messzire azért még egy ilyen agyafúrt nő sem menne el, hogy a sajátjának adja ki másvalaki gyerekét, csak azért, mert így akarja őt házasságra kényszeríteni. A rémülete, hogy elveszik tőle a fiát, egészen őszintének tűnt. Hacsak nem hihetetlenül jó színésznő... Tyrell egyre dühösebb lett. Gyűlölte a zavaros helyzeteket. Egész eddigi életében rend uralkodott, bizonyosságok, szabályok és előírások között mozgott. Világa szilárd alapokon nyugodott. Ő Adare leendő grófja, s bármi áron meg kell védenie a címét és a családját. Erre egyszer csak itt van ez a nő, aki már nem szelíd és ártatlan, hanem leányanya. Itt van vele a gyereke, akinek vagy ő az apja, vagy nem. És van még itt egy félelmetes terv is, amelyet Elizabeth Fitzgerald fundált ki. Miután a többiek elhagyták a szobát, Tyrell ellenőrizte, hogy gondosan be van-e csukva a szárnyas ajtó. Szívverése felgyorsult, akárcsak ereiben a vér a közelgő összecsapás izgalmától. Karba fonta a kezét, és szinte már kéjes érzést ébresztett benne a lány nyilvánvaló zavara. Pontosan ezt érdemli, és sokkal többet is még. Ő azonban sajnos túlságosan dühös ahhoz, hogy élvezni tudja a helyzetet. - Ennyire ostobának gondol engem? - kérdezte nagyon-nagyon halkan. A lány megrázta a fejét. - Nem tart ostobának? - Nem, uram, nem tartom - suttogta Lizzie megszégyenülten. Ez akkor is csak újabb fortély lehet. Tyrellnek elfogyott a türelme. Odalépett a lányhoz, és megragadta a vállát. Keze alatt Lizzie egészen kicsinek és törékenynek tűnt. - Ne játssza tovább az ártatlan lánykát! Nem az, és ezt mind a ketten tudjuk. Akárcsak azt, hogy nem tőlem született gyereke mondta nyersen a férfi. - Mégis volt mersze azzal a képtelen szándékkal idejönni, hogy házasságra fog kényszeríteni? – Soha nem találkozott még számítóbb nővel, és mégis, ha a szemébe nézett, csak fájdalmat és sebezhetőséget látott benne. Lizzie már egész testében remegett. - Én vagyok az ostoba. Sajnálom. - Sajnálja? - Tyrell egy pillanatig erősebben szorította a lány vállát. Fején átfutott a gondolat, hogy a karjába rántja, és büntetésképpen addig csókolja, amíg mindent bevall és bocsánatért esedezik. - Soha még csak nem is hallottam ilyen gyalázatos és arcátlan tervről - mondta csupán végül.

Elengedte a lányt, és hátrább lépett, amíg úgy gondolta, hogy biztos távolságot teremtett kettejük között. Zavarodott volt, mert félt, hogy a végén nem tudja megőrizni a hidegvérét. Lizzie zihálva szedte a levegőt. - Ön nem is sejtheti, mennyire ostobának kell tartanom magam - suttogta. - Jól teszi! - felelte a férfi nyersen. - Komolyan azt képzelte, hogy eljön ide a gyerekével, és mindenkivel elhitetheti, hogy én vagyok az apa? Azt képzelte, engem is meggyőzhet erről, miközben soha nem feküdtünk le egymással? Lizzie megint az ajkába harapott. - Nem - válaszolta alig hallhatóan. - Nem? - Azt akartam, hogy a szüleim hagyjanak békét nekem és a gyerekemnek. Ők azonban egyre csak gyötörtek, hogy mondjam meg, ki az apa. Nem árulhattam el a nevét, és arra gondoltam, ha azt mondom, hogy ön az, aki rangban magasan felettünk áll, a szüleim annyiban hagyják majd a dolgot. Ehelyett akaratom ellenére elhurcoltak ide, hogy házasságot követeljenek. Csak azért tartottam velük, mert tudtam, hogy ön meg fogja cáfolni az állításomat. - Lizzie a férfi szemébe nézett, és halvány remény ébredt benne. - Láthatja, uram, soha nem akartam önt házasságra kényszeríteni. Tyrell gyanakvása azonban mit sem enyhült. - Miért nem nevezte meg a gyereke apját? - kérdezte. – Miért titkolózik? Lizzie megfeszítette magát. - Nem akarok feleségül menni hozzá. Tyrell nem vette le róla a szemét. Ez a magyarázat nem győzte meg. Az igazságot akarta hallani. - Ki a fiú apja? - kérdezte. A lány csak a fejét rázta, és nem válaszolt. Tyrell elfelejtette, hogy biztos távolságot akart tartani tőle. Odalépett hozzá, fenyegetőn fölébe magasodott, és szörnyetegnek kellett éreznie magát, amikor Lizzie összerezzent. - Tudni akarom. Ki az apa? A lány újra megrázta a fejét. Szeméből könnycsepp hullott ki. Tyrell gyűlölte magát érte, és közelebb hajolt hozzá. - Fél tőlem? Lizzie könnyek között bólintott. - De tudom, hogy ön soha nem okozna fájdalmat nekem, uram. A férfi megdermedt, és a keze már megmozdult, hogy megérintse a lányt. Egyetlen pillantása, egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy ő meginogjon. Nem faggatja tovább az apa személyéről, döntötte el, egyelőre nem. Valamikor azonban mindenképpen ki fogja deríteni az igazságot. Hátrább lépett, és önmaga előtt hiába is akarta volna tagadni, hogy haragjába sóvár vágy is vegyül. - Gyakran fekszik le olyan férfiakkal, akikhez nem akar feleségül menni? - kérdezte fagyosan. - Botlás volt. Sütött a hold azon az éjszakán, és ragyogtak a csillagok. Bizonyára érti - suttogta Lizzie alig hallhatóan, és megint bíborszínt öltött az arca. Tyrell elképzelte a lányt egy arc nélküli szeretővel, meztelenül, halkan nyögdécselve a telihold fényében. Az a férfi egészen biztosan élvezte lágy testét, s újra meg újra örömét lelte benne. Mikor kezdődhetett az a viszony, és mikor érhetett véget? - találgatta Tyrell, és talán soha nem érzett még ilyen erős feszítést az ágyékában. - Ó, nagyon is értem! - mondta megvetően, hogy fájdalmat okozzon. - Tökéletesen értem, hogy továbbra is a szemembe hazudik. És azt hiszem, azért nem árulja el az apa személyét, mert engem akar a fortélyoskodásával házasságra kényszeríteni. Lizzie a fejét rázta. - Nem értem, miért mondja ezt. Nem keresek férjet. Nem akarok hozzámenni magához. Én csak haza szeretnék menni a fiammal! - kiáltotta, és könyörgő lett a hangja. Tyrell közel hajolt hozzá.

- Az igazságot akarom hallani - mondta. - Árulja el, miért állította azt, hogy én vagyok a gyereke apja! Ha nem házasságról van szó, akkor nyilván pénzt akar. Mondjon igazat! - követelte. A lány olyan zavarodott volt, és annyira sebezhetőnek tűnt, hogy ő a szíve szerint megint vigasztalni kezdte volna. - Igaza van, uram - kezdte Lizzie suttogva. - Házasságra akartam kényszeríteni önt, mert javítani szerettem volna a családom sanyarú anyagi helyzetén. Be kell azonban látnom, hogy nem vagyok elég okos az efféle ügyeskedéshez. Tyrell ezt a vallomást akarta hallani, mégsem tetszett neki. Sőt mi több, úgy érezte, hogy Lizzie hazudik. Rászegezte a szemét, és sajnálta, hogy nem ért a gondolatolvasáshoz. A lány állta a tekintetét, és ő egyre feszültebb lett. Jó emberismerő volt, könnyen ki tudta fürkészni mások szándékait, átlátott a fortélyokon és ravaszkodásokon. Most viszont összezavarodott. Elizabeth Fitzgerald egy megbocsáthatatlan mesterkedést vallott be neki, de ő egyszeriben ráébredt, hogy ez is hazugság, ahogyan minden más az volt. - Tudom, a szüleim lelkiismeretlennek fogják önt tartani, és sajnálom, hogy ennek így kell lennie, de ne törődjön ezzel, uram! - mondta a lány halkan. - Esküszöm, soha többé nem fogjuk zaklatni. Én hazamegyek a fiammal Raven Haliba, ön pedig visszatér Dublinba, és feleségül veszi Harrington vicomte lányát. Ezt a kínos közjátékot hamarosan mindenki elfelejti majd - fejezte be. Szemében még mindig könny csillogott, és Tyrell nem értette, miért. Akár a Bibliára is megesküdött volna, hogy a lány valóban csak haza szeretne menni a gyerekével, és nem akart tőle házasságot kizsarolni. Lehet, hogy mégis igazat mondott? Tyrell habozott, és óvatosságra intette magát. Lizzie mégis megérezhette, hogy elbizonytalanodott, mert odalépett hozzá, és megérintette a karját. - Bármit megtennék, uram, ha közölné a gróf úrral, hogy nem ön Ned apja, és aztán hazaengednének bennünket. Tyrell tudta, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Megfogta Lizzie kezét, és erősen fogva tartotta. - Bármit? - suttogta, és diadalérzet fogta el. A lány nyugtalanul nézett rá, és megpróbálta kiszabadítani magát a szorításából. - Úgy értem... Úgy értem, szinte bármit. A férfi felnevetett. Csak ritkán érezte ilyen pompásan magát. - Úgy érti, Fitzgerald kisasszony, hogy mindent megadna nekem, amit csak akarok? Lizzie lassan megrázta a fejét, és látszott rajta, hogy el akar menekülni. Tyrell azonban nem engedte el a kezét. - Tegnap arra kértem, hogy legyen a szeretőm. A lány megpróbált hátrább lépni. - Ön hamarosan eljegyzi magát - vetette ellen csendesen. A férfi még közelebb lépett hozzá, és neki egészen a falig kellett hátrálnia előle. Tyrellnek tetszett, hogy az alacsony lány csak a mellkasáig ér. - Attól tartok, ez így van. Ennek a ténynek azonban semmi köze nincs kettőnkhöz - mondta halkan. - Mit akar tenni? - kérdezte Lizzie félénken. Tenyerét a férfi mellkasának feszítette, és ott is hagyta. A hevesen dobogó szívén. - Hogy mit akarok tenni? - Tyrell arra gondolt, hogy már ma éjjel szeretkezni fog a lánnyal, és buja testét tetőtől talpig ki fogja élvezni. Arcán mosoly áradt szét. - Sajátomnak ismerem el a fiát. - Hogyan, kérem? A férfi a lány derekára csúsztatta a kezét, és szorosan magához vonta. - Gondoskodni fogok kegyedről és a gyermekéről. Hát nem szerencsés ez a nap? Magának csak az ágyamat kell melegítenie, és cserében a fia a nevemet viselheti. Nem kell többé félnie, Elizabeth. Ahogy tegnap is mondtam, semmiben sem fog hiányt szenvedni, és most már a fia sem. Lizzie halk hangot hallatott, de Tyrell nemcsak a tiltakozást hallotta ki belőle, hanem az izgalmat is. Vágya elhatalmasodott rajta, és nem gondolkodott tovább. Két keze közé fogta a lány arcát,

és lassan a szájára hajolt. Nem bírt tovább várni azzal, hogy ajka az ajkához érjen, és végigsimíthasson rajta a nyelvével. Érezni akarta a száját, a mellét. Alig várta, hogy beléhatolhasson. Férfiassága megkeményedett a nadrágjában. Szorosan a lányhoz simult, és megcsókolta. Hallotta, hogy Lizzie felnyög, de nem ijedtében, hanem a kéjtől. Még szorosabban ráfonta a karját, és szájába dugta a nyelvét. Nem volt biztos benne, hogy vissza tudja fogni magát, amíg eljön az este. Nőt még soha nem kívánt ennyire. Nem értette, miért van ez így, de most nem is akarta megérteni. Lizzie pedig odasimult hozzá, és mohón, viharosan viszonozta a csókját. Tyrell érezte, hogy ennek így kell lennie. Újra meg újra ez az egy gondolat tört át a bódulatán, miközben a lányt csókolta, s a vágya egyre fenyegetőbb méreteket öltött. Csak valahonnan a távolból hallotta, hogy édesapja a nevén szólítja. Kész örökkévalóság óta csókolta már Elizabeth-t, de az is lehet, hogy csak kurta pillanatig. Még mindig karjában tartotta, testét lángok mardosták, és érezte, hogy a lány is ugyanúgy tüzel. Lehunyta a szemét, elszántan gondolkodni próbált, és agyáról lassanként eloszlott a bódulat köde. Túl sok forog kockán, futott át a fején. Elengedte a lányt, és az ajtó felé fordult, ahol az apja állt, és rosszallóan nézte őket. Tyrell egyszeriben furcsamód késztetést érzett arra, hogy megvédje Elizabeth-t az újabb megszégyenüléstől. Visszafordult hozzá, és halvány mosollyal ajándékozta meg. - Menj be a fiadhoz! Én is mindjárt jövök, és akkor majd folytatjuk a beszélgetést - mondta neki. Lizzie arcán rózsák jelentek meg, haja összekócolódott kicsit, ajka duzzadt volt. Most hálásan bólintott, aztán kisietett a szobából. A grófra pillantást sem mert vetni. Tyrell ellépett az apja mellett, és becsukta az ajtót. - Úgy döntöttem - mondta, miután visszament a grófhoz -, hogy Fitzgerald kisasszony itt marad Adare-ben a gyermekével. Gondoskodni fogok róla és a fiamról. - Itt akarod tartani a kisasszonyt? - kérdezte az édesapja elképedten. - Nem választhatom el a gyermekétől... a gyermekünktől - jelentette ki Tyrell. - Attól tartok, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy itt éljen. A gyerekszoba közelében kaphat szobát. A fiamnak így lesz a legjobb. Fitzgerald kisasszony Adare-ben marad – tette hozzá határozottan. Édesapja néma döbbentettel meredt rá, ő pedig aprót biccentett. Soha korábban nem hozott még döntést a gróf helyett, és nem beszélt vele úgy, mintha utasítást adna neki. Ebben a pillanatban felcserélődtek közöttük a szerepek, és ezzel mind a ketten tisztában voltak. A fiú elfoglalta helyét a trónon, és ennek itt is volt már az ideje. Lizzie megállt a számára kijelölt szoba küszöbén. Mögötte, Ned kezét fogva, Rosie várakozott. A grófné éppen egy cselédlányt utasított, hogy szellőztessen ki, aztán gyújtson be a kandallóba. A zöld szaténfüggönyt már széthúzták. - Remélem, jól fogja itt érezni magát - mondta a lady mosolyogva. Lizzie eddig is tudta, hogy a gróf vagyonos ember. Járt már Adare társas helyiségeiben, s mindegyiket káprázatosnak találta a stukkóival, dísztárgyaival és aranyozott kárpitozott bútoraival. Arra azonban nem számított, hogy ilyen hatalmas szobát fog itt kapni. Alig öt perc telt el azóta, hogy sietősen és röviden közölte a szüleivel, Neddel itt marad Adare-ben, és még nem ocsúdott fel első ámulatából. Azt várta, hogy egy apró cselédszobában fogják elhelyezni, vagy talán, ha nagy szerencséje lesz, egy olyan szerény hálószobában, amilyet eddig odahaza mondhatott a magáénak. Itt azonban, ebben az egyetlen helyiségben, szinte egész Raven Hall-i házuk elfért volna. A nagy márványkandallóval szemben ülőgarnitúra helyezkedett el, párkánya felett egy rég eltávozott Warenne ős portréja függött. A nemes férfiú arcán a gazdagok és hatalmasok könnyed és önelégült mosolya játszott. A kanapé ugyanolyan moha-zöld volt, mint a falak, a karosszékek kárpitja arany és rózsaszín, akárcsak a csillag alakú mennyezeti stukkó. A tölgyfa padlót fél tucat vörös-arany mintás perzsaszőnyeg borította. Az étkezősarokban négy cserszínű, puha bőrrel bevont szék vette körül a damaszttal és kristállyal megtérített fényes tölgyfa asztalt, amelyen friss virágok pompáz-

tak egy vázában. A szalon szemközti oldalán az ablakok pompás kilátást kínáltak Adare híres parkjára. - Az ott a hálószobája - mutatott a grófné egy nyitott ajtóra. Lizzie arra fordult, és bekukkantott egy helyiségbe, amelyben az aranyszín uralkodott. Jó részét egy szintén aranyozott mennyezetes ágy foglalta el. A lány még mindig reszketett. Zavarodott volt, és nem akarta elhinni, hogy ez igaz. Tyrell a szeretőjeként szállásolta el Adare-ben. Azt hitte, ki fogja dobni, és hazaküldi Neddel, mert csúnyán hazudott neki. Ő azonban nem gyűlöli, de nem ám. Ez az ágy is ezt bizonyítja. Annyira kívánja őt, hogy nem cáfolta meg a hazugságát, és kész a fiának elismerni Nedet. Lizzie már látta is magát, ahogy felkel az ágyról, miközben Tyrell az ajtóban áll, és parázsló tekintetében ígéret bújik meg. Lehet, hogy csak álmodik? Ha belecsípne a karjába, kiderülne, hogy csak csodaszép álmot látott? Ha igen, akkor soha nem akar felébredni. Vajon Tyrell meg fogja látogatni ma éjszaka? Valóban azt akarja, hogy a szeretője legyen? Éppen ő, Lizzie Fitzgerald, aki mindig is félénk, észrevétlen volt, és mindig csak petrezselymet árult az estélyeken? Lehetséges ez egyáltalán? Tyrell de Warenne annyira akarja, hogy ezt itt mind megadja neki, és még Nedet is elismeri a vér szerinti fiának? - Jól van, Fitzgerald kisasszony? - kérdezte a grófné aggódón. Lizzie sietve elhessegette maga elől Tyrell képét. - Biztos, hogy nekem kell megkapnom ezeket a szobákat? - kérdezte. A grófné elmosolyodott. - Egészen biztos. Ez a házunk egyik vendégszárnya, és Tyrell azt akarja, hogy ön itt éljen – felelte, aztán fürkésző lett a tekintete. Lizzie habozott egy kicsit. - El sem tudom mondani - kezdte végül -, mennyire hálás vagyok a kedvességéért, mylady. Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem. - Én sajnálom, hogy kellemetlenül kellett éreznie magát - válaszolta a grófné. – Egy valamit azonban nem értek. Ha valóban nem akarta ezt a jelenetet, akkor miért mondta el egyáltalán a szüleinek, hogy a fiának Tyrell az apja? - Én nem mondtam el - felelte Lizzie, aki már nem haragudott Eleanor nénikéjére. - Egyedül a nagynéném tudta az igazságot, és ő titoktartást fogadott nekem. Tegnap azonban megszegte az ígéretét. A grófné megfogta a lány kezét. - Mi még nem ismerjük egymást, de úgy gondolom, ez hamarosan megváltozik majd. Mindenesetre örülök, hogy a nénikéje megtörte a hallgatást. Nednek minden joga megvan ahhoz, hogy olyan élete legyen, amilyet mi kínálhatunk neki. És bármit érezzenek is a többiek, én igenis örülök, hogy lett egy unokám - tette hozzá, és szélesen elmosolyodott. Lizzie viszonozta a mosolyt. - Ned csinos, okos és kedves. Egészen az apja... - kezdte, de hirtelen elharapta a szót, és érezte, hogy pír önti el az arcát. A grófné egy pillanatig vizslatón nézett rá. - A másik hálószobában Ned alhat Rosie-val - mondta végül. - Szüksége van még valamire? Lizzie körülnézett a tágas nappaliban, aztán a saját hálójában is, és örömteli várakozás ébredt benne. - Azt hiszem, nincs. Köszönöm. - Jól van. - A lady habozott kicsit. - Kivihetem Nedet sétálni a kertbe? Úgy látom, ébren van, és szeretném, ha megismerkedne velem. Lizzie odapillantott a kisfiúra, aki éberen figyelt Rosie karjából. - Természetesen - válaszolta. - Ígérem, nem maradunk sokáig - mondta a grófné, és átvette a dadától Nedet. - Szervusz, édes kis unokám! Én vagyok a nagyanyád. Hívhatsz nagyinak. A gyerek nagyot ásított, és unottan távolságtartónak tűnt. - Ned! - mondta, mintha ő is bemutatkozott volna. Lizzie elfojtott egy mosolyt.

- Rosie, elkísérnéd Lady Adare-t? - kérdezte. A dada bólintott, aztán követte a grófnét és a kisfiút. Most, hogy magára maradt a gondolataival, Lizzie aggodalommal vegyes izgatottsága az egekig nőtt. Egész életében Tyrell-ről, az öleléséről és a csókjairól álmodozott, ám igazából soha nem hitte, hogy az álma csak részben is valóra válhat. Nem egészen fél órája azonban a férfi megcsókolta, ő pedig kis híján elájult az elragadtatottságtól. Kezét még mindig lángoló arcára tapasztotta. Eddig nem is tudta magáról, hogy ennyi érzékiség bújik meg benne. Most viszont nem tagadhatta tovább, alig várja, hogy Tyrell karjában újra átélhesse azt a gyönyört. De Isten az égben, meg tudja tenni, képes rá, hogy a szeretője legyen? Valóban vele történik meg ez? Lizzie leült, és megpróbált rendet rakni zavaros gondolatai között. A világ szemében ugyan bukott nő lett, de azért még különbséget tud tenni helyes és helytelen között. Viszonyt folytatni helytelen. Házasságban élni helyes. Csakhogy számít ez még egyáltalán, miután mindenki szajhának tartja? Hát még akkor, amikor Tyrell kész arra, hogy nevére vegye a fiát? Lizzie nagyot sóhajtott. A férfi végül is megzsarolta, de Nednek így lesz a legjobb. Az ő családjuk meg fogja szenvedni a döntését, neki azonban elég volt megint csak megérintenie tüzelő arcát, hogy tudja, nincs többé visszaút. Tyrell kertelés nélkül megmondta, mit akar. Akkor sem engedné el őt Neddel, ha neki sikerülne is rábírnia magát a távozásra. Önmaga előtt azonban nem tagadhatta, hogy nem is akar elmenni. Hamar, most már nagyon hamar Tyrell de Warenne szeretője lesz. Aztán még valami eszébe jutott. Ha majd ágyba viszi a férfi, észreveszi-e, hogy még ártatlan? Annyit azért ő is hallott már a testi szerelemről, hogy sejthesse, a férfiak meg tudnak különböztetni egy kurtizánt és egy szűz lányt. Valahogy el kell majd titkolnia, hogy még teljességgel tapasztalatlan. Szíve még mindig olyan szaporán vert, hogy már szédült kicsit. Belesett a hálószobába, a hatalmas ágyra, és magára fonta a karját. Alig várta, hogy Tyrell vele legyen. Soha korában nem érezte ennyire gyötrelmesnek a várakozást. Mennyi ideje van még, hogy kitalálja, hogyan tévesztheti meg a férfit? Semmiképpen sem szabad megtudnia, hogy ő még szűz, és így nem lehet Ned vér szerinti anyja. Hallotta, hogy az első alkalom fájdalmas a nőknek, és véreznek is kicsit. A fájdalmat eltitkolhatja, a vért lemoshatja magáról. Vajon itathat annyi bort Tyrell-lel, hogy ne fogjon gyanút, és ne vegye észre, hogy ő most először van férfival? Mi lenne, ha altatót tenne az italába? Kapatosan és bódultan biztosan nem tűnne fel neki az ártatlansága. Izgatottan úgy döntött, hogy bort hozat, és kever bele némi macskagyökeret. Az minden gyógyszerszekrényben és konyhában akad. Most már egész teste úgy tüzelt, mint az arca. Még egyszer a mennyezetes ágyra pillantott. Függönye aranybrokát volt, talapzata halványkék. Fejrészénél bojtokkal díszített, gyönyörűen hímzett aranyszínű párnák sokasága feküdt. Takarója ugyanabból az aranybrokátból készült, mint körülötte a függöny. Lizzie nem tudta leküzdeni a kíváncsiságát. Átment a hálószobába, és felhajtotta a takarót. Ahogy már sejtette is, alatta selyem ágynemű bújt meg. Végigsimított rajta, és bizsergés futott át a testén. - Nem tudok várni, amíg feljön a hold - szólalt meg egyszer csak mögötte Tyrell de Warenne halkan. - Ahogy látom, maga sem. Lizzie megpördült a tengelye körül. A férfi a hálószoba ajtajában állt, vállát a félfának vetette. Hanyagul mosolygott, sötétkék szemében azonban tűz égett. Nem lehetett félreérteni, mi jár a fejében. Lizzie sietve leküzdötte az izgatottságát, és emlékezetébe idézte, hogy sem bora nincs, sem macskafüve. Nélkülük pedig nem fogja tudni megtéveszteni Tyrellt. - Mylord, erre itt soha nem számítottam volna - suttogta, és körbemutatott a szobában, de a szemét nem vette le a férfiról. - Ahogy már mondtam, a szeretőmként semmiben nem fog hiányt szenvedni. Jól gondolom, hogy elégedett a szobájával? Lizzie nagy nehezen bólintott. A férfi úgy húszlábnyira állt tőle, de ő túlságosan is erősen érezte a jelenlétét. - Ennek örülök - felelte Tyrell, és nagy, lassú léptekkel beljebb jött. A lányt örömteli várakozás fogta el. Ereiben forró lávaként zúgott a vér.

- A grófné hamarosan visszajön - mondta. A férfi megállt előtte, és a karjába vonta. - Bezártam az ajtót. Lizzie-nek nehéz volt észnél lennie, miközben a férfi kemény teste az övéhez simult. Elmondhatatlanul vágyott a csókjára. Nem tudott megszólalni, sem megmozdulni, és a szíve ki akart ugrani a helyéből. Tyrell megérintette az arcát, és elmosolyodott. - Nagyon szép vagy - mondta rekedten. A lány tudta, hogy komolyan beszélt, bár ő szürkének és jelentéktelennek tartotta magát. - Te pedig a legszebb férfi vagy, akivel valaha is találkoztam felelte felhevülten. Tyrell arcára csodálkozás ült ki, ám aztán mosoly csillant a szemében. - Bókokkal fogjuk elhalmozni egymást? - kérdezte csendesen. Ujjait finoman végighúzta a lány arcán, aztán az állán, és végül a száján is. Lizzie ölében ez a finom érintés is tüzet lobbantott, és alig kapott levegőt. A férfi tudhatta ezt, mert még mindig mosolyogva nyakára csúsztatta a kezét. - Úgy ver a szíved, mint egy repdeső méhecske szárnyai, Elizabeth - suttogta, aztán ujjai a lány ruhájának kivágásába siklottak. Hallotta, hogy Lizzie felnyög, és megint a szemébe nézett. - Szeretném, ha levetkőznél. A lányt elképesztette a kérés, de nem ijesztette meg. Éppen ellenkezőleg, még izgatottabb lett. Tyrell lejjebb húzta a ruhája kivágását. - Tetőtől talpig meg akarlak csodálni. Úgy érzem, te sem bánnád. Lizzie ruhája elszakadt, ám a férfit ez kicsit sem érdekelte. A hasadásból kivillant a lány hófehér alsóinge, és alatta jól láthatókirajzolódott sötét mellbimbója. Tyrell keze egy pillanatra megdermedt, aztán elindult lefelé, egyre lejjebb, és végül Lizzie mellbimbóján állapodott meg. Ő nem tudta levenni róla a szemét, és az ajkába harapott, hogy ne nyögjön fel, de nem járt sikerrel. A férfi hangosan zihálva a mellbimbókon körözött az ujjaival, újra meg újra, majd kicsit hátradöntötte a lányt, hogy a száját is rájuk tapaszthassa. Lizzie-nek Tyrell vállába kellett kapaszkodnia, és ujjai alatt érezte a fürtjeit, miközben a férfi a bimbóit becézte az ajkával, a nyelvével és végül finoman a fogaival is. Harapdálása fájt kicsit, de leírhatatlan kéjt is okozott neki. Észre sem vette, hogy már ő is hangosan zihál, és combja között nedves lett a háromszög. - Ne hagyd abba! - hallotta a saját könyörgését. - Attól ne tarts! - felelte Tyrell, aztán átfogta a lány derekát, felemelte és az ágyra fektette. Lizzie máris olyan közel volt a csúcshoz, hogy önkéntelenül a férfi hajába markolt, és lehúzta magához a fejét, hogy neki az ajkára kelljen tapasztania ajkát. Tyrell meglepett hanggal nyugtázta a váratlan és heves támadást, de Lizzie nem foglalkozott ezzel. Érezni akarta a férfi ízét, méghozzá mindenütt, és nem csak a száján. Habozását bosszantónak találta, és gyengéden beleharapott az ajkába, mielőtt újra megcsókolta. - Ohó! - mondta Tyrell meglepetten. Izmos combját átvetette a lány combján, hogy leszorítsa, és szarvasbőr térdnadrágja alatt ő tisztán kirajzolódni látta nagy, merev férfiasságát. A következő pillanatban Tyrell egyetlen hirtelen mozdulattal kettészakította a ruháját. A szeme most egészen fekete volt, és izzadság gyöngyözött a homlokán, miközben átfogta Lizzie mellét. Látszólag türelmesen simogatni, izgatni kezdte, bár az álla megfeszült, és halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér. Lizzie mozdulatlanná dermedt. - Botticelli Vénuszára emlékeztetsz. Nemsokára egészen el fogok veszni benned - suttogta Tyrell. Lizzie a szemébe fúrta a tekintetét. - Siessen, uram! Siessen, mielőtt még késő lenne! - könyörgött, ahogy még soha senkinek korábban. A férfi lehajolt hozzá, és nyelvével mélyen a szájába hatolt. A lány nekifeszítette magát, és szerette volna mindenütt érezni a testét. Öle már-már elviselhetetlenül tüzelt, és szemébe könnyeket csalt a gyötrő vágy. - Szegény kicsikém! - suttogta Tyrell, aztán felhajtotta a lány szoknyáját. Lizzie felnézett rá, és vad elégedettséget olvasott le a vonásairól. A következő pillanatban azon-

ban már elhomályosult a látása, mert a férfi széttolta a lábát, és ölébe fúrta az ujjait. A lány minden csepp forró vére abba az egy pontba áramlott. Miközben Tyrell egyre csak izgatón simogatta átnedvesedett ölét, olyan érzése volt, hogy forgószél ragadja el és repíti fel, mind magasabbra és magasabbra. Amikor végül zihálva visszatért a földre, egy idegen mennyezetes ágyban találta magát. Ruhája kettészakadt, szoknyája fel-gyűrődött a derekára. Mellette Tyrell de Warenne feküdt. Zakóját levette valamikor, és az ingét is kigombolta. Átható tekintete vad vágyakról mesélt. Lizzie lehunyta a szemét, és megpróbált szabályosan lélegezni, de nem járt sikerrel. Csak akkor nézett fel újra, amikor a férfi két keze közé fogta az arcát. - Ez nálad mindig ilyen, vagy egyedül csak nekem szólt? - kérdezte. A lány nem tudta, mit jelent ez a kérdés. Hihetetlen kéjérzete azonban időközben lecsengett, és újra eszébe jutott a terve. Legalább bort kell szereznie. Mielőbb. - Elnézést, hogyan? - kérdezte. - Jól hallottad - felelte a férfi indulatosan, aztán megint birtokba vette Lizzie száját. Csókja hosszú és olyan szenvedélyesen mohó volt, hogy a lány máris újra beleszédült a vágyba. Tyrell végül felkönyökölt, és lenézett rá. - Tudtam, hogy ilyen lesz veled - mondta rekedten, és megint lehajolt hozzá, de most nem csókolta meg. - Semmit sem fogok elsietni, és mindent elveszek, amit csak akarok. Minden porcikádat meg fogom csókolni, Elizabeth. Amit pedig cserében kérek, az roppant egyszerű - tette hozzá szinte már fenyegetőn. – Azt akarom, hogy minden szenvedélyed az enyém legyen. Egyedül és maradéktalanul az enyém. Senki másnak ne juttass belőle, még Ned apjának se! A lánynak nehéz volt megértenie ezeket a szavakat ebben az egyszerre ijesztő és ígéretes helyzetben. Tyrell a térdével még mindig szétterpesztve tartotta a lábát, és neki megint lüktetni kezdett a vére. Magában azt találgatta, hányszor fog még kéjes örömöt szerezni neki a férfi, ha úgy szeretkezik majd vele, ahogyan azt éppen lefestette. - Igen, úgy lesz - nyögte ki nagy nehezen. Tyrell szeme felcsillant. Látni valóan tetszett neki, amit hallott. - Végre behódoltál - mondta. Arca ebben a pillanatban egészen olyan volt, mint Nedé. A lány úgy érezte magát, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna rá. Megpróbált felkelni, de a férfi nem engedte. - Még nem végeztem veled - figyelmeztette. - Édesanyád bármelyik percben visszajöhet, uram. Azt akarod, hogy így találjon bennünket? Estig igazán várhatunk. Tyrell arcizmai megfeszültek. Válasz helyett megfogta a lány vállát, és leszorította az ágyra, hogy ő moccanni sem bírt. Teste elárulta, mert újra kéjes remegés futott végig rajta. Tudta, hogy ki van szolgáltatva a férfinak, aki bármit könnyűszerrel megtehet vele. Tyrell kitalálhatta a gondolatát, mert megint elsötétült a szeme. - Mi ketten tökéletesen összeülünk - dörmögte. - És én nem tudom, képes leszek-e estig ellenállni ennek az óriási kísértésnek. Lizzie-t megint szédülés fogta el. Egyszeriben minden más elveszítette számára a jelentőségét, csak azt akarta, hogy Tyrell tegye a magáévá. Odakintről halkan bekopogtak a szalonba. Lizzie még fel sem fogta, mit jelent ez a hang, amikor a férfi már kiugrott az ágyból, és villámgyorsan begombolta az ingét. Felkapta a földről a zakóját, sietve belebújt, aztán a lányhoz fordult. - Elszakítottam a ruhádat - mondta mogorván. Lizzie felült, helyére rántotta a szoknyáját, és rémülten összefogta magán a míderét. - A grófné lesz az Neddel. Most mit csináljak? - Majd azt mondom, hogy lepihentél - hadarta Tyrell. – Már elküldtem egy szolgát Raven Haliba a holmidért, de majd csak akkor öltözhetsz át, ha megérkeztek a ládáid. - Az még órákba telhet - suttogta a lány. - Mi lesz, ha a szüleid közben magukhoz rendelnek? Közölni fogom velük, hogy azt kérted, egy ideig senki ne zavarjon - mondta a férfi. Hangja megint olyan határozott és tekintélyparancsoló volt, mint máskor mindig- Lizzie szé-

gyenlősen félrefordult. Újra lejátszódott előtte, amit az imént tettek, és az is, amit Tyrell még meg akart tenni. Szíve irtózatos iramban vert, és annyira kívánta Tyrellt, hogy az már fájt. - Kapsz tőlem másik ruhát - mondta még a férfi, aztán hirtelen bizonytalan lett a tekintete. Lizzie felnézett rá. - Uram? - Fájdalmat okoztam neked? - kérdezte Tyrell váratlanul. A lány meglepődött. - Nem. Ez... - kezdte, de egy pillanatra elhallgatott, mert érezte, hogy elvörösödött. - Nagyon is... élvezetes volt – fejezte be végül szemlesütve. Várta, hogy a férfi mondjon valamit, de mert ő egyre csak hallgatott, végül ráemelte a tekintetét. Tyrell úgy nézett rá, mint aki szentül eltökélte, hogy minden titkát ki fogja fürkészni. Lizzie megijedt. - Uram? A férfi felocsúdott dermedtségéből. - Este találkozunk - mondta, miközben könnyedén meghajtotta magát, aztán kiment a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. Lizzie még mindig összefogta a ruháját, de most már engedélyezett magának egy mosolyt, és diadalérzet töltötte el. Tyrell de Warenne a szeretője lett. Ez szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

13. Első benyomások Rosie holtsápadt volt, és arcán most még jobban kirajzolódtak a szeplők. - Nem biztos, hogy itt kellene lennünk, kisasszony - mondta. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, hogy megtalálják a ház távoli szárnyának hátsó részében elhelyezkedő konyhát. Lizzie, Ned és a dajka megállt a lenyűgöző méretű helyiség ajtajában. Odabent a négy nagy munkapadnál a személyzet egy többfogásos menü elkészítésén dolgozott szorgosan. Az egyik falnál két nagy és két kisebb kemence állt, a szemköztinél négy tűzhely. Fél tucat mosogató sorakozott az ablakok alatt, amelyekből az istállóra és a pajtákra lehetett látni, távolabb pedig a dombokon legelésző birkákra és tehenekre. A mennyezetről fazekak és serpenyők lógtak le, közöttük a legkülönfélébb fűszernövények függtek. Lizzie-nek kissé csalódottan kellett megállapítania, hogy itt bizony nem lesz egyszerű macskagyökeret találnia. A konyhában eddig élénk és vidám beszélgetés folyt, de most hirtelen elhalkultak a hangok. A személyzetből többen észrevették az ajtóban álldogálókat, és fejek fordultak feléjük. A legtávolabbi sarokból egy asszony indult hozzájuk, aki fekete ruhája fölött fehér kötényt viselt. Gyors pillantással felmérte Lizzie öltözékét, és felismerte, hogy nem a cselédek közé tartozik, ezért pukedlit mutatott be előtte. - Szolgálhatok valamivel, kisasszony? - kérdezte. Lizzie ládái és kofferjai egy órája megérkeztek, és ő most világos árnyalatú, rózsaszín és zöld mintás ruhát viselt. Rámosolygott a középkorú asszonyra, akit a házvezetőnőnek gondolt. - Jó napot! Elizabeth Fitzgerald vagyok, és nem sokkal ezelőtt költöztünk be ide. Rosszul alszom, és altatóitalt szeretnék keverni magamnak. - Igen, már értesítettek az érkezésükről. Hind asszony vagyok, a házvezetőnő. Ha megengedi, szívesen készítek önnek altatót, Fitzgerald kisasszony. - Az csodás lenne - felelte Lizzie. Nem is hitte, hogy ilyen könnyű dolga lesz. Szemét aztán le kellett vennie a házvezetőnőről, mert egészen lenyűgözte a konyhai sürgés-forgás. Az egyik sarokban konyhalányok lazacokat készítettek elő, hogy majd egyben megsüssék őket. Két tucat hal feküdt előttük a munkaasztalon. Egy másiknál éppen

marhaszeleteket göngyöltek fel, és töltött csirkéket is tucatszám készítettek. Fiatal kukták borsót tisztítottak, répát és burgonyát aprítottak, néhány idősebb nő pedig pástétomhoz dagasztott tésztát. Mögöttük csípőre tett kézzel egy köpcös férfi állt, aki fehér egyenruhájából ítélhetően a konyhafőnök lehetett, és Lizzie-t figyelte. - Mire van szüksége? - kérdezte a házvezetőnő. Lizzie visszafordult az ősz hajú nő felé. - Őrölt macskafűre - felelte. - És egy kevés vörösbort is szívesen felvinnék a szobámba, ha lehet. Az mindig segít elaludnom. - Természetesen. Esetleg valamit a kisfiúnak? - Ned imádja a gyümölcsöt. Biztosan örülne neki, ha nem okoz gondot. - Szó sincs róla. Lizzie nem állta meg, hogy ne menjen oda a fehér ruhás főszakácshoz. - Almapudingot sütnek? - kérdezte. - A grófné mindent szeret, ami almából készül - felelte a férfi. - Sütöttek már neki almatortát? - Hogyne - hangzott a méltatlankodó válasz. Lizzie elmosolyodott. - Nagyon szeretek sütni. Készíthetnék én is egy tortát Lady Adare-nek? Köszönetképpen a kedvességéért. A konyhafőnök szeme elkerekedett. Láthatóan meglepte a kérdés, és habozott a válasszal. - Nem biztos, hogy az helyes volna, kisasszony - mondta végül. - ön itt vendég. Lizzie azonban már egészen beleélte magát a gondolatba, hogy élete legjobb tortáját fogja elkészíteni a grófné számára. - Nekem azt mondták, hogy itt minden kívánságom teljesülni fog. És én most okvetlenül almatortát szeretnék sütni - jelentette ki. A konyhában most már mindenki őket nézte. A házvezetőnő odalépett hozzájuk, és igencsak zavarodottnak tűnt. A főszakács nemkülönben, de végül megrántotta a vállát. - Remélem, tudja, mit csinál - mondta. - Nagyon is - felelte Lizzie, és odaszaladt a cukrászokhoz. Szabad? - kérdezte egy pattanásos kuktától. A fiú látott szájjal meredt rá, és paprikapiros lett a feje, de aztán bólintott. Lizzie beledugta a tésztába az ujját, és érezte, hogy nem jó az állaga. - Jimmy majd megsüti önnek a tortához a lapot - szólt oda a főszakács. Lizzie körbenézett, és a sarokban felfedezett egy zsák lisztet. - Senki nem készít nálam jobb tortalapot - közölte mosolyogva. - Egyébként is azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindent elölről kezdek - tette hozzá. Háta mögül meglepett pusmogást hallott, de nem foglalkozott vele. Kevés lisztet szórt a gyúródeszkára, és dudorászva munkához látott. Rosie a konyhában maradt, hogy ott vacsorázzon a személyzettel, Lizzie pedig visszaindult az épületnek abba a szárnyába, amelyben az ő lakrésze volt. Lassan ment, hogy Ned, aki a kezét fogva totyogott mellette, lépést tudjon tartani vele. A lány egyszer csak megtorpant, mert meglátta, hogy a szalonban, amely mellett éppen elmentek, egy zongora mellett csembaló és cselló is áll. Úgy sejtette, hogy ezt a szép, mályvaszínű helyiséget még nem látta, de egészen biztos azért nem volt a dolgában. - Mama? - szólalt meg mellette Ned, aki a konyhában összelisztezte a nóziját. Lizzie most már rájött, hogy az egyik keresztfolyosón nem jobbra kellett volna továbbindulnia, hanem balra, és úgy jutott volna vissza a vendégszárnyba. Rámosolygott Nedre, és ujja hegyével letörölte az orráról a lisztet. - Borzalmasan festünk, kicsim. Mind a ketten - mondta boldogan mosolyogva. Ned nagy élvezettel segédkezett neki a torta elkészítésében. Most csupa liszt volt, akárcsak Lizzie. A kisfiú nadrágján ráadásul még egy csokoládéfolt is virított, mert a főszakács adott neki egy szeletet az előző napról megmaradt süteményből.

- Majdcsak visszatalálunk valahogy - mondta Lizzie a fiának. - Gyere, édesem, derítsük fel az ismeretlen terepet! – tette hozzá vidáman. Eltökélte, nem csinál nagy ügyet abból, hogy eltévedt, bár ilyen viharvert állapotban senkivel sem találkozott volna össze szívesen a családból. Lehajolt Nedhez, hogy megint megfogja a kezét, és éppen tovább akart indulni, amikor tekintete egy csizmán akadt meg. Ijedten felnézett, és megdöbbenve látta, mennyire hasonlítanak a férfi vonásai Tyrell arcára. Rex mankót szorított a hóna alá. Jobb lába combból hiányzott, és a csonk fölött össze volt varrva üresen fityegő térdnadrágja. Teste még a bátyjáénál is jóval izmosabb volt, ami őszintén meglepte Lizzie-t. Az is feltűnt neki, hogy Rexnek nem sötétkék a szeme, hanem barna. Olyan áthatóan nézett vele rá, hogy az már az illetlenség határát súrolta. Aztán lepillantott Nedre, de még mindig hallgatott. A lány elmosolyodott, ám a férfi nem viszonozta a mosolyát, csak tetőtől talpig végigmérte. Lizzie túlságosan is zavarban volt ahhoz, hogy sértőnek találja ezt a mustrát. Rex tekintete sem lekicsinylésről, sem kéjsóvárságról nem árulkodott. Teljességgel hűvös és szenvtelen, állapította meg magában a lány kissé nyugtalanul. Eddig nem tudta, hogy Tyrell öccse is itt van Adare-ben. Azt természetesen hallotta, hogy súlyosan megsebesült a harctéren, majd lovaggá ütötték, és most Cornwallban él a trónörököstől kapott birtokán. - Jó napot! - szólalt meg végül Rex. - Fitzgerald kisasszony, ha jól sejtem. Lizzie leküzdötte dermedtségét, és sietve pukedlit mutatott be. - Igen, uram, én vagyok. Attól tartok, eltévedtem - felelte, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Közben egyre kínosabban érezte magát. Pillanatnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy megméretett és könnyűnek találtatott. - Rossz folyosóra fordulhattam be. - A konyhából jövünk éppen - magyarázkodott. - Azt látom. Csupa liszt a ruhája. A lány zavara határtalanná nőtt. - Almatortát készítettünk. Nagyon szeretek sütni, és arra gondoltam, megörvendeztetem a grófnét - mondta, aztán összeráncolta a homlokát. - Sajnálom. Kérem, bocsásson meg - tette hozzá, és sarkon fordult, hogy elmeneküljön a fiával. A férfi azonban kinyújtotta a kezét, és elkapta a karját. Közben megtántorodott, és biztosan el is esett volna, ha Lizzie nem fogja át villámgyorsan a derekát, hogy megtartsa. Rex azonban rögtön kiszabadította magát. Jól van, uram? - kérdezte a lány aggodon. Persze - felelte a férfi kurtán. Jobb hóna alá igazította a mankóját, aztán meghajolt, amenynyire tudott. - Tyrell öccse vagyok, Rex de Warenne lovag Land's Endből - mutatkozott be. - Igen, tudom. Sokszor láttam önt a Szent Patrik-napi kerti mulatságokon. Elizabeth Fitzgerald vagyok, ő pedig Ned, a fiam. A férfi lenézett a gyerekre. - Az unokaöcsém - mondta. Lizzie hevesen dobogó szívvel bólintott. Rex de Warenne kis ideig még Nedet méregette hűvösen, aki ugyanúgy nézett vissza rá. Mind a ketten mozdulatlanul álltak. - A bátyám pont ilyen volt ennyi idős korában - mondta végül a férfi. Lizzie nem tudta, mit felelhetne erre, ezért csak hallgatott. Rex végül ráemelte a szemét. - Visszakísérem önöket a nyugati szárnyba - ajánlotta fel. - Köszönöm szépen, de egyedül is eltalálunk - felelte a lány. A férfi arcáról bizalmatlanságot olvasott le, és ezt nem is vehette rossz néven tőle. - Elkísérem önöket - ismételte meg Rex. Lizzie ismerte ezt a hangot. Ugyanolyan határozott és parancsoló volt, mint a bátyjáé. Mivel nem maradt más választása, engedelmesen meghajtotta a fejét. - Köszönöm, uram - felelte udvariasan. Bal kezével a férfi mutatta neki, hogy forduljon meg, és induljon el arra, amerről jött. Lizzie a karjára vette Nedet, mert úgy gondolta, így gyorsabban haladhatnak. A kisfiú azonnal tiltakozni kezdett.

- Egyedül, mama! Ned egyedül - követelte ellentmondást nem tűrően. - Most nem - suttogta Lizzie. - Mindjárt egyedül is mehetsz majd, de egy kicsit még viszlek. - Ned egyedül - ismételte meg a kisfiú egy király parancsoláshoz szokott hangján. Lizzie látta, hogy Rex figyeli őket. Szemlátomást érdeklődéssel várta, ki fogja megnyerni a csatát, a gyerek vagy az anyja. - Egyszer még nagy ember lesz belőled, fiam, annyi szent - mondta Lizzie. - Egyelőre viszont azt kell tenned, amit a mamád mond. Ha elértük a folyosónkat, mehetsz tovább a saját lábadon, de addig nem. Ned mérges pillantást vetett Lizzie-re, aztán Rexre is, mintha azt akarta volna mondani: ennek te vagy az oka! A férfi szája sarka megrándult, de végül nem engedte meg magának, hogy elmosolyodjon. - Fitzgerald kisasszony? - kérdezte kissé türelmetlenül. Lizzie ellépett mellette, ő pedig sántikálva követte. Tyrellnek szóltak, hogy édesapja a könyvtárszobába kéreti. Miután eleget tett a hívásnak, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A tágas helyiség két falát padlótól a mennyezetig sűrűn telerakott könyvespolcok foglalták el. A kandalló előtt kanapé állt, a szemközti fal előtt pedig ülőgarnitúra kapott helyet. A palakővel kirakott teraszra és a kertre franciaablakok nyíltak. A gróf gondolataiba mélyedve állt a kandallónál, a párkányának támaszkodva. Tyrell sejtette, miről lesz szó, de egyébként is furdalta már a lelkiismeret a délutáni viselkedése miatt. Nagyon is jól tudta, miért nem szabad megsértenie sem Harrington vicomte-ot, sem a leányát. Ma egyszer már nem sikerült kordában tartania a vágyát, ezért aztán azzal is tisztában volt, hogy el kellene küldenie Elizabeth Fitzgeraldot. Nem elég, hogy hamarosan el fogja jegyezni Blanche Harringtont, de leendő menyasszonya most még itt is tartózkodik a házban. Tyrell senkit sem tisztelt jobban az édesapjánál, s Harrington és a lánya előtt is tisztelettel adózott. Ma délutáni viselkedése mégis arra vallott, hogy senkit és semmit nem tisztel, azokat a hagyományokat pedig végképp nem, amelyeknek a szellemében felnevelték. Mindig is úriembernek tartotta magát, olyasvalakinek, akinek sokat jelent a becsület, a hűség, a nemeslelkűség és a morál. Ma pedig egy sor erkölcsi parancsolatot megszegett. Elizabeth Fitzgerald elsöprő hatást tett rá, és semmit sem bánt meg. Még most, órákkal aztán is, hogy egy ágyban feküdt vele, nem tudott másra gondolni, csakis rá. A legszívesebben máris viszszasietett volna hozzá, hogy újra együtt lehessen vele. Szüntelenül nála jártak a gondolatai, mintha taknyos kölyök volna, aki életében először esett szerelembe. Csakhogy ő már nem zöldfülű tacskó. Viselkedésének nincs ésszerű indoka, hiába is keresne rá magyarázatot. Fel nem foghatta, mi ütött belé. Édesapja feléje fordult, és megzavarta a töprengését. - Harrington érdeklődött nálam Fitzgerald kisasszony felől - mondta a gróf. Tyrell megfeszítette magát. Természetesen tudta, hogy minden házban örökösen folyik a pletykálkodás. Az a hír is futótűzként terjedhetett el, hogy ő elismerte a fiának Nedet. Inasok hallgatózhattak az ajtó mögött, vagy talán a kisfiú dadája fecseghette ki a dolgot egy szobalánynak. Valójában mindegy is, hogyan történt. Az ilyesmit soha nem lehet sokáig titokban tartani. - Mit vársz tőlem? Biztosítsam a vicomte-ot, hogy a törvénytelen gyermekem nem fogja befolyásolni a leányával szembeni kötelességem teljesítését? - kérdezte Tyrell. - Ezt már közöltem vele - felelte a gróf, és fürkészőn nézett a fiára. - A vicomte rendkívül nagyra becsül téged. A jelek szerint kicsit sem aggasztja, hogy van egy törvénytelen fiad. Végül is az ismerőseink között majdnem mindenkinek van egy, némelyeknek több is. Az viszont már nem igazán nyerte el a tetszését, hogy befogadtuk a házunkba Fitzgerald kisasszonyt. - Nem mondtad neki, hogy nem akarom elválasztani a fiamat az anyjától? Tyrell nem tudta, meddig élhet még ezzel a gyenge kifogással. Hasonló helyzetben más nemesek családja is többnyire be szokta fogadni a fattyúként született ivadékot. Szülőanyját azonban nem veszik magukhoz, hanem fájdalomdíjat fizetnek neki, aztán megszabadulnak tőle. Tyrell ugyanezt tette volna, ha Ned valóban az ő fia volna. És ha nem Elizabeth Fitzgerald lenne az anyja... - Megmondtam - felelte a gróf. - Harrington azonban úgy vélte, hogy a kisasszony jelenléte sértő a leányára nézve, és nekem egyet kell értenem ezzel.

Tyrell összerezzent. Lelki szemei előtt a délután képei villantak fel, olyan élesen, hogy szinte érezte Elizabeth ajkának ízét és telt keble tapintását. Úriember lénye egyetértett az édesapjával és a leendő apósával, de volt egy sötét oldala is, amelyet Elizabeth Fítzgerald elő tudott hívni belőle. Fel sem merült benne, hogy elküldje a lányt. Ahhoz túlságosan is önző volt. De talán létezik köztes megoldás is. A rangjabeli férfiak között csak kevesen akadtak, akik nem tartottak szeretőt, de Adare grófja ezek közé a kivételek közé tartozott. Tyrell nagyra értékelte, hogy édesapja hűséges a feleségéhez. Ugyanakkor azonban fájdalmasan tudatában volt annak, hogy az ő házasságában nem lesz helye ilyen hűségnek. - Én már döntöttem ebben a kérdésben, apa. Szívesen beszélek Harrington-nal. Biztos vagyok benne, hogy el tudom oszlatni az esetleges kételyeit. Nem áll szándékomban, hogy megsértsem a menyasszonyomat. Csak azt kívánom tenni, amiről úgy gondolom, az szolgálja leginkább a fiam javát. - Már jeleztem Harrington-nak, hogy ez csupán átmeneti helyzet. Közöltem vele, hogy el fogod küldeni Fitzgerald kisasszonyt, amint Ned megszokta az új körülményeket. - Köszönöm - felelte Tyrell, és úgy gondolta, ez majd megnyugtatja Blanche apját. - Felnőtt ember vagy, fiam, és már rég benőtt a fejed lágya. Tudom, képes vagy önálló döntéseket hozni, de ez a tévedés lehetőségét is magában hordozza. Azt pedig mind a ketten tudjuk, hogy most hibát követsz el. Fitzgerald kisasszony jelenléte nem szolgálja Adare érdekeit. Tyrell sejtette, hogy az édesapjának igaza van, és megfeszítette a vállát. - Elizabethnek semmi köze Adare-hez - mondta, és hangszíne egyértelműen arra figyelmeztette az apját, hogy ne feszegesse tovább ezt a kérdést. - Nem fogom elhanyagolni a kötelességeimet. - Tudom, hogy soha nem hagynád cserben Adare-t, és engem sem. - A gróf egy pillanatra elhallgatott. - Szerelmes vagy belé? Tyrell összerezzent. - Természetesen nem - válaszolta. A gróf közelebb lépett hozzá, és eltelt pár másodperc, amíg újra megszólalt: - Egyszerűen nem értem, fiam, hogyan véthettél ilyen durván az etikett ellen. Tyrell tudta, a megjegyzés nem annak a döntésének szól, hogy egy hétig Adare-ben fogja tartani Elizabeth-t, és nem is annak, hogy a szeretőjévé akarja tenni. Határtalanul szerette és tisztelte az apját, s életében először akkor hazudott neki, amikor azt állította, hogy Ned az ő fia. És ezt csak azért tette, mert ágyba akar vinni egy nőt. Hazugságot tálalt fel az édesapjának, de ez csak egyszer fordult elő, és soha többé nem fog. Beszélni azonban nem akart erről. - Kérlek, ne várj tőlem magyarázatot - felelte komoran. - Nem tudom megmondani, miért csábítottam el Fitzgerald kisasszonyt. Őszintén sajnálom, apa. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. A gróf felvonta a szemöldökét. - Ez különös. Az ifjú hölgy azt állítja, hogy te semmiről sem tehettél. Ő csábított el téged. Tyrell annyira meglepődött, hogy majdnem leesett az álla. Miért állíthatott ilyet Elizabeth? - Mi oka lehet arra, hogy védjen téged? - kérdezte az apja. Tyrell nem tartotta valószínűnek, hogy Elizabeth öt akarta volna védeni. Ez csakis újabb trükk lehet tőle, de hogy mit kíván elérni vele, arról neki sajnos sejtelme sem volt. - Ezt nem tudom. Minden az én hibám volt. Csakis az enyém. - Még mindig nem értelek. Túlságosan jól ismerlek. Ha a hölgy jelmezt és maskarát viselt is, te akkor sem közelednél soha tisztességtelen szándékkal egy ártatlan lányhoz - jelentette ki a gróf. - Újra csak azt mondhatom, hogy nincs mentség a viselkedésemre - válaszolta Tyrell. Távolabb lépett az apjától, de ő követte. - Egy pillanatra úgy teszek, mintha hinnék neked - mondta. - Egy jelmezbálban találkozol egy álarcot viselő ifjú hölggyel, és azonnal elveszíted a józan eszedet. Tyrell, te minden vagy, csak tapasztalatlan nem. Meg sem próbáltad kideríteni, ki volt az a lány, hogy másnap felkeresd és megkövesd? Ugyan már, fiam! Egészen biztosan beláttad, hogy súlyos hibát követtél el. Tyrell elvörösödött. Tudta, édesapja arra céloz, hogy ő egy szűz lányt csábított el.

- Nem ejthetnénk ezt a kínos témát? - kérdezte. - Nyilvánvalóan én sem vagyok feddhetetlen. A gróf a fejét ingatta. - Ha Fitzgerald kisasszony olyan gyönyörű lenne, amilyen a francia szeretőd volt, vagy az az orosz özvegy, még értenélek is. Most azonban csak egy tartózkodó, meglehetősen jelentéktelen, kissé molett fiatal nőt látok, aki még mindig teljességgel ártatlannak tűnik, és nem a végzet asszonyának. Kétlem, hogy bármiben is számítás vezetné. Téged mégis úgy összezavart, hogy elveszítetted az önuralmadat? Tyrell hallgatott, és nagyon rosszul érezte magát a bőrében. Szívből gyűlölte, hogy hazudnia kell. - Téged még soha nem őrjített meg egy nő? - kérdezte. Azonnal meg is bánta azonban, hogy feltette ezt a kérdést. Túl sokat árult el az érzéseiről, és előre tudta, mi lesz rá az apja válasza: - De igen. Mostohaanyád volt az, a grófné. Szinte azonnal beleszerettem, amint megismertem. Sok évvel azelőtt, hogy édesanyád meghalt, neki pedig meggyilkolták a férjét. Még az is lehet, hogy ez szerelem volt első látásra. - A gróf örömtelenül elmosolyodott. - A körülmények azonban megakadályoztak abban, hogy elveszítsem az eszem. - Akkor te sokkal jobb ember vagy, mint én - felelte Tyrell, és az ajtóhoz akart indulni. Édesapja azonban megfogta a karját. - Nem tetszik ez nekem, fiam. Tyrell megfordult, hogy az apja szemébe nézhessen, és lerázta magáról a kezét. - Feleslegesen aggódsz. - Fel akarod újítani a viszonyodat Fitzgerald kisasszonnyal? - kérdezte a gróf köntörfalazás nélkül, amikor fia arcáról leolvadt a mosoly, vonásai megkeményedtek. - Miután ma délután láttalak vele, magamtól is tudom a választ a kérdésemre - mondta. - Nem érhetem el, hogy meggondold magad, ebben egészen biztos vagyok. Azt sem tűrhetem el azonban, hogy a szeretőd a fedelem alatt éljen. Adott körülmények között semmiképpen sem. Tyrell egyszeriben úgy érezte, csapdába ejtette az édesapja és Harrington, de még a saját jövője is. - Fitzgerald kisasszony a gyerekkel együtt velem jön Dublinba - jelentette be. - Ne aggódj, apa, nem fogom a te fedeled alatt kiélni a kéjes vágyaimat. És ha nem bánod, akkor most elintézni valóim vannak - tette hozzá, aztán meghajtotta a fejét, és várta, hogy engedélyt kapjon a távozásra. A gróf szemlátomást nehezen uralkodott a haragján. - Ugye, nem hiszed, hogy Harrington erről nem fog értesülni? Tyrell most már elveszítette a türelmét. - Soha nem tértem ki a kötelességem elől, és soha nem is fogok. Nagyra értékelném, ha nem vonnád kétségbe, hogy képes leszek teljesíteni. Ahogy már megegyeztünk, feleségül veszem Blanche Harringtont. A magánügyeim azonban, ahogy a nevük is mondja, csakis rám tartoznak. További szép napot, apa! – köszönt el, és anélkül hogy megvárta volna a választ, elhagyta a könyvtár szobát. A gróf nem bánta ezt, mert amúgy sem tudott volna mit mondani. Leült egy székre, és csüggedten maga elé meredt. Lizzie lakosztályának az ablakai a hátsó kertre és Limerick grófság szelíden hullámzó dombjaira néztek. Most ott állt és a tájat nézegette, miután gondosan lemosta magáról a konyhában töltött délután nyomait, és ruhát is váltott. Az alászálló ködben már felkúszni látta az égboltra a halovány holdat. Az eseménydús nap izgalmai közepette egyáltalán nem gondolt arra, hogy egyszer majd az este is eljön. Most azonban eszébe jutott, miért is készül a konyhán kivételesen fényűző vacsora. Ma lesz Tyrell eljegyzési bálja. Őt természetesen nem hívták meg. Tyrell eljegyzi magát, és neki azt mondta, hogy ma éjszaka meg fogja látogatni. Lizzie, bármennyire is vágyott arra, hogy viszontlássa a férfit, elborzasztónak találta ennek a légyottnak a tervét. De hát végül is erről szól a kitartott szeretők élete, gondolta, és az ajkába harapott. Olyan férfiakkal bújnak ágyba, akik más nőkkel élnek házasságban. Ami teljességgel helytelen.

Lizzie emelkedett hangulata semmivé lett, akár egy szappanbuborék. Miközben még mindig a lassanként sötétbe boruló tájat nézegette, fájdalom hasított belé. Megpróbált arra gondolni, hogy sok nemesember tart szeretőt, de az esze nem hallgatott rá. Tudta, természetesen tudta, hogy a mai este után Tyrell egy másik nőhöz fog tartozni. De képes lenne-e ő most még arra, hogy elhagyja? Hallotta, hogy Harringtonék másnap reggel elutaznak. Lady Blanche az édesapjával elhagyja Adare-t, és minden valószínűség szerint visszatér Londonba. Távozása azonban nem változtat az eljegyzés tényén. Lizzie mindig is szívesen engedte át magát álmoknak, és most azt kívánta, hogy Tyrell halassza el a kézfogóját néhány hónapra, vagy talán egy teljes évre. Ha azt az időt vele töltené, ő örökre hálás és boldog lenne. Nem volt azonban ostoba, és nem hitte komolyan, hogy az eljegyzést akár csak egy nappal is el fogják halasztani. Ő pedig nem teheti meg azt, amit Tyrell vár tőle. így nem, most már nem, és legfőképpen nem itt, ahol egy fedél alatt vannak a férfi menyasszonyával. Öröme helyét végképp szívfacsaró keserűség foglalta el. Nem tudta, mit tegyen. Csak abban reménykedhetett, hogy Tyrell elégedett lesz a jegyesével, és Blanche Harrington boldoggá fogja tenni. Egyszeriben saját szemével akarta látni, hogy Tyrell menyasszonya valóban annyira csinos, mint mondják róla. Azért is látnia kell, hogy eldönthesse, olyan jó és kedves nő-e, amilyet Tyrell de Warenne megérdemel. Tudta persze, hogy nem volna szabad meglesnie Blanche Harringtont, de félresöpörte a fenntartásait. Arra a belső hangra sem hallgatott, amely arra figyelmeztette, hogy túlságosan veszélyes dolgot tervez. Összefogta elefánt-csontszínű szoknyáját, és végigsietett a folyosón, aztán le a lépcsőn. A ház központi részéhez közeledve már hallotta a vendégek beszélgetését és nevetését. A hangok közé kristálypoharak csengése vegyült. Lizzie elbizonytalanodott, és egy pillanatra megállt. Hogy fogja kimagyarázni magát, ha valaki meglátja a családtagok közül? Mit mond majd, ha belefut Tyrellbe? Szívverése már a puszta gondolatra is felgyorsult, s bár gondolatban leteremtette magát, mégis beosont egy ajtón, amely egy hatalmas helyiségbe nyílt. A bálterem volt az. Odabent a hölgyek mind legszebb estélyi öltözékükben pompáztak. Nyakukon, karjukon és fülükben smaragdok, gyémántok és mindenféle más drágakövek csillogtak. Az urak fekete frakkjukhoz elegáns nadrágot és keményített fehér batisztinget öltöttek. Lizzie elpirult, amikor eszébe jutott, hogy rajta csak egy délutáni sétához való egyszerű ruha van. Egészen biztos, hogy ebben azonnal szemet fog szúrni. Mozdulatlanul állt az ajtóban. Az ég szerelmére, hogy fogja itt felismerni Tyrell menyasszonyát? Tekintete bejárta az ünneplőbe öltözött, vidám tömeget. Sok előkelő ír urat és hölgyet felismert, akikkel korábban már találkozott itt Adare-ben, a többi vendéget azonban még soha nem látta. Egyszer csak az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Körbenézett, és azt kereste, ki vehette észre. Közben gyorsan behúzódott a sok korinthoszi oszlop egyike mögé. - Nem tudok róla, hogy kegyed is kapott volna meghívót, Fitzgerald kisasszony - hallotta meg a háta mögül. Azonnal megismerte Rex de Warenne hangját, és összerezzent. Arcát pír öntötte el, miközben mély térdbókot mutatott be. - Ezzel mind a ketten tisztában vagyunk - felelte, és felegyenesedett. Estélyi öltözékében, mankójára támaszkodva a férfi nyugtalanítóan jól festett, és annyira hasonlított Tyrellre, hogy az kínzó izgatottságot váltott ki a lányból. - Akkor mit keres itt? - kérdezte Rex mosolytalanul. - Abban reménykedtem, hogy egy pillantást vethetek Lady Blanche-ra - suttogta Lizzie kétségbeesetten. - Azt mondják róla, csodaszép. - Az - felelte a férfi kurtán, és fejével diszkréten az egyik vendégre bökött. - Ő az ott. Az a szőke hölgy a világos ruhában. Lizzie követte Rex tekintetét. Amint meglátta, kiről beszélt, azonnal tudta, hogy számára itt nincs remény. Blanche Harrington ugyanolyan gyönyörű volt, mint az ő Anna nővére, csak egészen más módon. Fejedelmi tartásával akár hercegnő is lehetett volna, és nem csak egy vicomte lánya. Nem állt túlságosan messzire Lizzie-től, és ő így nemcsak azt látta, hogy karcsú és nyúlánk, hanem tökéletes vonásait is ki tudta venni.

Hogy kívánhatott meg engem Tyrell, amikor egy ilyen gyönyörűséget készül eljegyezni? - találgatta elveszetten. Elegáns megjelenésével Blanche az, aki tökéletesen illik hozzá. - Kielégítette a kíváncsiságát? - kérdezte Rex, és a hangja most már nem volt annyira nyers. - Akár királynő is lehetne - suttogta Lizzie. A férfi hallgatott, ő pedig eltökélten visszanyerni igyekezett az önuralmát. Blanche Harringtont csodálok vették körül, nemcsak férfiak, hanem nők is, és ő éppen halkan elnevette magát valamin, amit az egyik úr mondott neki. Lizzie nem értette, hol lehet Tyrell, és miért nincs a jegyese mellett. - Természetesen máris elmegyek - suttogta, de a szemét még mindig nem tudta levenni Blancheról. - De miért nincs itt vele Tyrell? - Nem érti? - kérdezte Rex. - Én nagyon is el tudom képzelni, miért nem tanúsít a bátyám érdeklődést a leendő menyasszonya iránt - mondta. Hangja furcsa volt, és Lizzie hirtelen feléje fordult. - Nem én vagyok az oka! - kiáltotta. - Soha nem jutna eszembe, hogy felvehetem a versenyt egy ilyen gyönyörű hölggyel. A férfi felvonta a szemöldökét. - Mégis megtette, nemde? Különben most már Raven Hallban lenne, és Nedet itt hagyta volna, ahol a helye van. Nem lehetett nem kitalálni, hogy Rex de Warenne elítéli őt. Lizzie szája remegni kezdett. - Ön nem kedvel engem, uram. - Nem ismerem kegyedet, Fitzgerald kisasszony. Csak azt tudom, hogy a bátyám ön iránti rajongására nem alkalmas a pillanat, és nem is szolgálja Tyrell érdekeit. Lady Blanche az, akire neki és Adarenek szüksége van. Lizzie kihúzta magát. - Tyrell nem rajong értem - mondta halkan -, én pedig nem vetettem szemet rá. Ő ragaszkodott ehhez a megállapodáshoz, uram. A fiamat viszont nem hagyhatom el, és nem is fogom. Miközben beszélt, Lizzie megértette, akkor sem hagyhatná el Adare-t, ha nem vállalná, hogy Tyrell szeretője lesz. A fiáról semmiképpen sem mondhat le. - Ez mindenképpen szép öntől - felelte Rex. - Most viszont vissza kellene térnie a szobáiba, Fitzgerald kisasszony, mert más is megláthatja itt. A botrány pedig senkinek nem tenne jót. Önnek sem. Lizzie magára fonta a karját, és bólintott. - Én csak azt teszem, ami a fiam érdekeit szolgálja - suttogta. - Ez roppant dicséretes - válaszolta Rex, aztán meghajolt, és elsántikált. Lizzie sietve visszahúzódott az oszlop mögé. Torkát sírás fojtogatta. Tyrell öccse önző szajhának tartja, aki csak a saját érdekeit nézi. Rexnek azonban egyvalamiben igaza van. Katasztrófához vezetne, ha Blanche Harrington felfedezné őt itt, és megtudná, kicsoda. A gróf és a neje szörnyen dühös lenne, Tyrell-ről már nem is beszélve. A lányt rosszullét fogta el a gondolatra. El kell mennem innen, látta be. Kilesett az oszlop mögül, és ijedten látta, hogy messzire eltávolodott az ajtótól, amelyen át elhagyhatja a báltermet. Aztán egy pillanatra megállt a szíve. Nem messze tőle Lady Blanche állt két másik ifjú hölggyel. Azért húzódhattak félre a többi vendégtől, hogy zavartalanul beszélgethessenek. Lizzie rajtuk felejtette a szemét. A két fiatal nő élénken gesztikulálva magyarázott valamit Blanche-nak, és még a kezét is meg-megcibálták. Lizzie tudta, hogy nem volna szabad hallgatóznia, lába azonban önálló életre kelt, és már ott is állt egy másik oszlop mögött, csupán centiméterekre a három barátnőtől. - Blanche, meséld el gyorsan, hogy zajlott a kikocsizás! - kérte egyikük. - Igazán kellemes kirándulás volt, Bess - felelte Blanche mosolyogva. - Kellemes kirándulás? Csak ennyi? - ámult el a vörös hajú Bess. - De hát Tyrell hihetetlenül jóképű! Megcsókolt? Ne hallgasd el az igazságot! Lizzie lehunyta a szemét. Úgy gondolta, megérdemelte, hogy most szenvedjen. Kellett neki illetlenül kémkednie! Már a gondolatra is könny szökött a szemébe, hogy Tyrell egy másik nőt tarthatott a karjában. - Abba én soha nem mennék bele - felelte Blanche, akit szemlátomást mulattatott a kérdés. - Ő egyébként sem akart megcsókolni, mert tökéletes úriember, ahogy a papa is mondta.

A két másik lány összenézett. - Ez nem az a pillanat, amikor ilyen hűvösnek kellene lenned - jelentette ki a barna hajú. - Nem vagy izgatott, hogy most már személyesen is láttad? Minden nő ilyen férfiról álmodik, és ő a tiéd lesz! - Nagyon szerencsés vagyok - helyeselt Blanche komoly arccal. - És hálával tartozom apának, aki sokat fáradozott, hogy ilyen remek férjet találjon nekem. Most viszont csatlakoznunk kell a társasághoz. Udvariatlanság tőlünk, hogy így félrevonultunk. Lizzie arról győzködte magát, hogy elégedettnek kell lennie azzal, amit látott. Blanche Harrington gyönyörű, elegáns jelenség, és kedvesnek is tűnik. Egészen biztosan jó feleség lesz, jó anya, és egyszer majd jó grófné is. Tökéletesen összeillenek Tyrell-lel, állapította meg magában. Hiába szerette volna ellenszenvesnek találni, semmi rosszat nem tudott felfedezni Blanche-ban. Töprengése közben megint olyan érzése támadt, hogy figyelik. Végignézett a termen, és meglátta, hogy a szemközti ajtóban nem más áll, mint Tyrell. És meg kellett látnia őt, mert egyenesen feléje nézett. Lizzie el akart futni, hogy elrejtőzzön valahol, ám ezzel már elkésett. A férfi határozott léptekkel elindult hozzá, és egyáltalán nem tűnt boldognak.

14. Ijesztő ígéret Lizzie habozás nélkül sarkon fordult, és a bálteremből kiszaladt a folyosóra. Hogy visszajusson a ház vendégszárnyába, már csak egy másik ajtón kellett átmennie. Amint megtette, úgy gondolta, hogy most már biztonságban van. Ebben a pillanatban azonban Tyrell ragadta meg a vállát. - Azt hittem, rosszul látok - mondta, és maga felé fordította a lányt. Lizzie érezte, hogy háta mögött már a fal van. - Meg tudom magyarázni! - kiáltotta. - Igazán? Tud magyarázatot arra, hogy megjelent az eljegyzési bálomon? - kérdezte a férfi haragosan. - Túl nagy kérés, hogy tanúsítson némi tiszteletet a családom iránt? - Soha nem állt szándékomban, hogy tiszteletlen legyek - felelte Lizzie elgyötörtén. Már bánta, hogy belopódzott a bálterembe. Szégyellte magát, de kétségbeesetten azt is kívánta, hogy Tyrell ne jegyezze el magát se most, se később. Milyen ostoba volt! A férfi vonásai megfeszültek. - Nem szeretem, ha úgy néz rám, mintha bármivel is megbántottam volna - mondta. - Miért kémkedik Lady Blanche után? Ne is próbáljon tagadni! Láttam, hogy az oszlop mögül kihallgatta, amikor a barátnőivel beszélgetett. Semmit sem tagadok - válaszolta Lizzie fojtott hangon. – A saját szememmel akartam látni a hölgyet. Hallottam már, hogy gyönyörű, és valóban az. - Ha arra készül, hogy elsírja magát, tegyen le gyorsan róla! - tanácsolta a férfi szigorúan. Nem tud meghatni a könnyeivel. Lizzie kissé furcsának találta ezeket a szavakat, de most nem töprenghetett ezen. Legalább egy keveset meg kellett őriznie a tartásából, és elszántan küzdött is ezért. - Szörnyen sajnálom, hogy lejöttem a bálba. De ha már itt vagyok, megengedi, uram, hogy gratuláljak önnek? Lady Blanche tökéletes hitvese lesz - suttogta. Őszintén gondolta, amit mondott. Hangjában halvány nyoma sem volt gúnynak. Csend telepedett rájuk. Lizzie a legszívesebben visszaszaladt volna a lakosztályába, hogy magához ölelhesse Nedet. Tyrell azonban hirtelen az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy a szemébe kelljen néznie. - Mit akar elérni ezzel a játékkal? - kérdezte most egészen halkan, és fürkésző volt a tekintete. -

Egy másik férfi talán elhinné, hogy komolyan beszél, de én nem. Azt tervezi, hogy megakadályozza az eljegyzésemet? Azzal hiába is próbálkozna, hölgyem. Lizzie tőrdöfésnek érezte ezeket a szavakat, és megrázta a fejét. - Igazságtalanul vádol, uram. Semmit sem tervezek! Tyrell elengedte a lány állat. - Én vagyok igazságtalan? - kérdezte emelt hangon. – Kinek volt mersze ahhoz, hogy eljöjjön ide, az otthonomba, és azt állítsa, én vagyok a zabigyereke apja? A férfi Lizzie-től jobbra és balra, a falra tenyereit, és karja között ő mozdulni sem bírt. Férfias kisugárzását nem lehetett nem érezni, főleg nem a délután közöttük történtek után. Lizzie soha nem találta még ennyire szépnek és igézőnek Tyrellt. Szeretett volna a karjában feküdni, de nem a szenvedély tüzében, hanem gyengéd és szerető ölelésben. Már megint az álmok birodalmában járt. A férfi arcáról azonban még mindig mérhetetlen haragot olvasott le, és világosan érezte, hogy vad vihar dúl a bensőjében. - Erre a sajnálatos félreértésre már magyarázattal szolgáltam, uram. Valami más miatt is neheztel rám? - Mi lehetne az a másvalami? - Azt nem tudom. Semmit sem tudok önről, csak azt, hogy ma este eljegyzi magát, és hogy fontos posztot tölt be Dublinban. És mégis... - Lizzie elhallgatott egy pillanatra. - Mégis elégedetlennek tűnik, sőt talán egyenesen boldogtalannak. Tyrell szeme elkerekedett. Amikor válaszolt, hangjából harag csendült ki, bár uralkodni igyekezett magán. - Téved! - jelentette ki. - Sem elégedetlen nem vagyok, sem boldogtalan. Miért is lennék? kérdezte. Lizzie megérintette a karját. - Ezt örömmel hallom - felelte. A férfi elhúzódott tőle. - Fitzgerald kisasszony, az illendőség úgy kívánja, hogy tartsa távol magát a menyasszonyomtól. Megalázó volna számára, ha kereszteznék egymást az útjaik. - Tyrell rövid szünetet tartott. Önnek is megalázó volna. Érthetően fejeztem ki magam? A lány bólintott, de egyszeriben haragra gerjedt. - Érthetőbben már nem is fogalmazhatott volna, uram. Oda fent kell maradnom a lakosztályban, amelyet ön kiutalt nekem, és az engedélye nélkül nem jöhetek le onnan. Azért vagyok itt, hogy melegítsem az ágyát, és semmi másért. Tyrell sötét szeme egyszeriben egészen fekete lett. - Ez úgy hangzott, mintha utolsó gazember lennék. Eközben kegyed a kokott. Vagy talán nem ön flörtölt velem szemérmetlenül mindenszentek előestéjén, mielőtt egyszerűen köddé vált? Nem ön vitt kísértésbe minden egyes szavával és a csábos pillantásaival? Nem ugyanazt tette később a főutcán, aztán pedig a saját otthonukban is? Szó sincs arról, hogy én egy vonakodó szüzet üldöznék. És hagyjon fel azzal, hogy folyton úgy néz rám, mintha nyakra-főre megsérteném! - Azon leszek, hogy csakis sugárzó mosollyal vagy csábító pillantásokkal ajándékozzam meg önt, uram - felelte Lizzie, bár minden erejét össze kellett szednie ehhez a válaszhoz. Valójában nem értette, miről beszél a férfi. Halvány sejtelme sem volt arról, hogyan kell flörtölni vagy csábosán nézni valakire. És soha nem akarta kísértésbe vinni Tyrellt! - Már amúgy sem vagyok fényes hangulatban. Jobban tenné, ha nem gúnyolódna még maga is velem. - Nem gúnyolódom önnel, uram. Olyat én soha nem tennék. Ahhoz túlságosan is csodálom önt. A férfi arcára meglepetés ült ki. Lizzie egy pillanatra lehunyta a szemét, és megerősítette a lelkét. Sejtette, mit fog kiváltani a következő szavaival. - Nem tudom megtenni, uram. Tyrell egészen közel hajolt hozzá. - Azt hiszem, nem értettem jól a szavait, kisasszony - mondta. A lányra reszketés tört rá.

- Nem volna helyes - suttogta. A férfi fenyegetőn fölébe magasodott, de ő minden bátorságát összeszedte, és felnézett rá. Látta rajta, hogy nem hisz neki. - Sajnálom, de nem lehetek a szeretője. A férfi örömtelenül elmosolyodott. Lehelete a lány arcát simogatta, amikor beszélni kezdett. - Ohó! - mondta egészen halkan. - Ismerem ezt a játékot, de nem megyek bele, kisasszony. Egyezséget kötöttünk. Kegyed a szeretőm lesz. - Nem tudom megtenni - ismételte meg Lizzie, de most már könyörgőn. Szerette volna elmondani Tyrellnek, hogy teljes szívéből szereti, hogy mindig is szerette. Tudta azonban, hogy nem hinne neki. Még az is lehet, hogy kinevetné. - Talán - kezdte a férfi, és a hangja olyan hideg volt, hogy Lizzie megdermedt -, igen, még az is lehet, hogy ez szerencsés fordulat. A családomból végül is senki sem látja itt szívesen magát. A lány halálra rémült. Most majd ki fogják dobni Neddel. Soha életében nem érezte még szerencsétlenebbül magát, de nem maradt választása. - Holnap reggel azonnal elmegyünk - kezdte. - A fiam itt marad. Ha maga úgy dönt, hogy elmegy, Fitzgerald kisasszony, akkor egyedül fog távozni. Lizzie felsikoltott. Tyrell elismeri a fiának Nedet, és itt akarja tartani, hogy ezzel a zsarolással az ágyába kényszerítse őt? A férfi a karjába vonta. - Két lehetősége van, Fitzgerald kisasszony. Elmehet egyedül, vagy itt maradhat a fiával és az én szeretőmként. Lizzie döbbenete nem ismert határokat. - És én még szeretetre méltó embernek hittem magát! Hogy lehet ennyire hideg és kegyetlen? Komolyan el tudná venni tőlem Nedet? - A kegyed kisded játékai tettek ilyenné! - kiáltotta Tyrell. - Nem fogom eltűrni, hogy „húzd meg, ereszd meg”-et játsszon velem, ahogy éppen a kedve tartja. Nem használhat ki, és nem csinálhat bolondot belőlem. Mindkettőnk örömére töltöttük együtt a délutánt, most pedig egyszeriben el akar menni? Megteheti, de csak akkor, ha itt hagyja a zabigyerekét. Lizzie nem akart hinni a fülének. Ez nem az a férfi, akit ő gyerekkora óta ismer. Mindjárt le is teremtette azonban magát az ostoba gondolatért. Az a férfi, akit ismert és szeretett, csak az álmaiban létezett. Kislány korában megmentette az életét, és ő mesebeli királyfivá koronázta. A hús-vér Tyrellt azonban nem ismeri, és soha nem is ismerte. A férfi elkáromkodta magát. - Nem ismerek magánál különösebb nőt. Úgy szenved, mintha folyamatosan fájdalmat okoznék magának, pedig valójában kegyed szemelt ki engem az álnok játékai céltáblájának. A lánynak nagy nehezen sikerült megtalálnia a hangját. - Nem szenvedek, uram - hazudta. - És jól van, maga nyert. - Igen, nyert. Erősebb az akarata, mint az enyém, és okosabb is nálam. Mikor kell a rendelkezésére állnom? Ó, várjon! Hiszen már megmondta, hogy ma éjszaka látni kíván. Ott leszek az ágyban, beillatosítva és ruhátlanul, sóváran és készségesen. Gondolom, még megiszik majd egy pohárka sherryt a jegyesével, és talán csókkal is jó éjszakát kíván neki, mielőtt befeküdne az ágyamba. Lizzie elhallgatott, amikor Tyrell felemelte a kezét. - Furcsa nő vagy - mondta, és meglepően halkan beszélt. - Tízből kilenc férfinak van metresze. - De én még senkié sem voltam. Tyrell szeme megvillant. - A szeretője viszont igen. - Az egészen más - felelte a lány. - Valószínűleg igen. Bárhogy is van, nem érdemes tovább harcolnod, Elizabeth, mert nem nyerhetsz. Bármeddig kész leszek elmenni, hogy megszerezzelek magamnak. Tekintetük még mindig egymásba fonódott, és Lizzie-ben szédítő vágyat ébresztettek a férfi szavai. - Miért? - suttogta. Tyrell lassan mosolyra húzta a száját, és két keze közé fogta a lány arcát. Mélyen a szemébe nézett, és már nem mosolygott.

- Azt nem tudom - mondta. Lizzie érezte, hogy mindjárt meg fogja csókolni, és minden erkölcsi aggálya szertefoszlott. A férfi lehajolt, és egymáshoz ért a szájuk. Egészen könnyedén, leheletfinoman, mintha nem is folytattak volna egy perce még heves és indulatos vitát. Tyrell az ajkával újra meg újra végigsimított a lány ajkán, és ő végül egészen elfelejtette a kegyetlen zsarolást. Már csak reszketve állt ott, a lába alig akarta megtartani, és tüzelt az öle. A férfi felnyögött, aztán végre a karjába vonta, szorosan magához ölelte, és birtokba vette a száját. A lány testét lángnyelvek mardosták, és Tyrell vállába kapaszkodott, miközben nyelve a nyelvével játszott. Esze cserbenhagyta, csak viharos érzései maradtak. Viszonozta a csókot, és kezével most már benyúlt a férfi frakk-kabátja, a mellénye és az inge alá. Tenyere alatt érezte heves szívverését. Tyrell hirtelen elvált a szájától, és parázsló szemébe nézve Lizzie azt találgatta, miért hagyhatta abba a csókot. Ő azt várta, hogy csókolja meg újra, simogassa a haját, az arcát, a mellét, aztán kapja ölbe, vigye fel az emeletre, vetkőztesse le, és az ágyban fejezze be, amit itt elkezdett. A lány egyszer csak hangokat és nevetést hallott valahonnan a távolból. Bódulata oszladozni kezdett, és eljutott a tudatáig, hogy a díszteremben eljegyzési bál zajlik. - Ne merészelj még egyszer játszadozni velem! – mondta Tyrell rekedten. Tekintete bejárta Lizzie arcát, és a száján állapodott meg. - Azt hiszem, ezennel tisztáztuk a viszonyunkat. A lánynak eszébe jutott a szóváltásuk és a férfi fenyegetése, hogy magánál tartja Nedet. Remegés tört rá, és még mindig eszelősen kalapált a szíve. Tyrell soha nem fogadna el nemleges választ, és ő nem is akart tovább küzdeni vele. A férfi megérezte rajta, hogy feladta, és ellágyultak a vonásai. - Nem akarok harcolni veled, Elizabeth, és nem akarlak fenyegetni. Kérlek, te is hagyj fel a kisded játékokkal. Tudom, hogy örömet fogok okozni neked. És ha mondok valamit, azt mindig komolyan is gondolom. Gondoskodni fogok rólad és a fiadról. - Tyrell a lány szemébe fúrta a tekintetét. - Szükséged van rám - tette hozzá egészen csendesen. - Valójában sejtelmed sem lehet arról, hogy mennyire szükségem van rád, Nednek pedig az apjára, gondolta Lizzie. - Tudom, hogy gondod lesz ránk - suttogta. - Soha, egy pillanatig sem kételkedtem ebben. - Jól van. A férfi rámosolygott a lányra, de a szemében kérdés bujkált. Lizzie tudta, miért. Tyrell csúnyán megzsarolta, mégis elvárja tőle, hogy erősítse meg a megállapodásukat. - Felmegyek a lakosztályomba - mondta. - Ott foglak várni. A férfi szemlátomást megkönnyebbült. - Vissza kell térnem a vendégeimhez - közölte. - Holnap reggel elutaznak. Utána könnyebb lesz majd nekünk. - Szeretnék hinni neked - felelte a lány, és valóban soha semmiben nem akart még ennyire hinni. Tyrell kis ideig az arcát kémlelte, aztán halványan elmosolyodott. - Hát akkor higgyél! Dublinban majd folytatjuk. Némi töprengés után arra jutottam, jobb lesz, ha nem ebben a házban teljesítjük ki a kapcsolatunkat. Lizzie egyetértőn bólintott. Egész teste sajgott a vágytól, mégis fellélegzett. A férfi vonásai ellazultak. - Látom, végre hiszel nekem - mondta, és meghajtotta magát. - ígérem, nem fogod megbánni az egyezségünket. Jó éjszakát! - köszönt el hirtelen, aztán megfordult, és visszaindult a folyosón. Lizzie követte a szemével, amíg eltűnt előle egy ajtó mögött. Boldog lehet-e majd így? Valóban boldoggá tudja tenni Tyrell, miközben egy másik nő vőlegénye lesz? - találgatta magában. Közel járt ahhoz, hogy minden fenntartását sutba dobja. Nagyon könnyű volt azt hinnie, hogy Tyrell be fogja váltani ijesztő ígéretét. Lizzie egy kőpadon üldögélt a kertben, nem messze a háztól. Innen láthatta a félkör alakú kocsifelhajtó közepén a szökőkutat, ám az a bejáratot már eltakarta előle. Délfelé járt az idő, és ő csupán egy-két órát aludt, azt is csak már napfelkelte után. Halálosan fáradt volt, mégis szüntelenül Tyrellre kellett gondolnia, és a saját jövőjére a kitartott szeretőjeként. Talán valóban könnyebb lesz a helyzete, ha Harrington vicomte és Blanche már elhagyta Adare-t.

Izmai megfeszültek, amikor meglátta, hogy a szökőkút mellett nagy hintók hajtanak el. Észre sem vette, hogy reszket, miközben az öt négylovas kocsi után nézett. Addig követte őket a tekintetével, amíg az utolsót is elnyelte a távolság. Aztán már csak zöldellő réteket és szelíd dombokat látott a kék égbolt alatt. Elutaztak. Blanche Harrington elutazott. Lizzie-nek olyan érzése volt, mintha hatalmas súly került volna le a válláról. Tudta, hogy nem szép tőle, mégis megkönnyebbült. - Fitzgerald kisasszony? Lizzie összerezzent a grófné hangjára. Sietve felállt, és pukedlit mutatott be. - Jó napot, mylady! A grófné kedves mosollyal viszonozta a köszönést, aztán lehajolt, hogy üdvözölje Nedet, aki azonnal felállt. - Fel, fel! - követelte teli torokból. A lady sugárzón elmosolyodott, és karjára vette a kisfiút. Ned megpaskolta az arcát. - Nagymama jó - jelentette ki. - Édes kis unokám - ölelte magához a grófné, aztán rámosolygott Lizzie-re. - Egyszerűen ellenállhatatlan! Lizzie szorongása enyhült kicsit. Ennek így kell lennie, gondolta. Nednek itt van a helye Adareben. Lady Adare ugyan nem Tyrell vér szerinti anyja, ám az nyilvánvaló, hogy őszintén szereti a grófot, Nedre pedig az unokájaként tekint. Talán nem helyes, hogy ő viszonyt fog kezdeni Tyrell-lel, de akkor kétségtelenül helyesen cselekedett, amikor elhozta ide Nedet. - Kedvesem, mint minden szerdán, ma is bemegyek a városba, hogy bevigyem Mária Leányainak az árvaházába mindazt, amire nekünk már nincs szükségünk. Hozzak önnek esetleg valamit? Lizzie önkéntelenül felkiáltott. - Mielőtt elutaztam a nagynénémhez, én keddenként jártam a kedves nővérekhez, hogy a segítségükre legyek - mondta. A grófné szeme elkerekedett. - Ezek szerint van bennünk valami közös - állapította meg. Mielőtt újra megszólalt, Lizzie nem gondolt bele, hogy a kérését akár tolakodásnak is lehet venni. - Elkísérhetem, mylady? - kérdezte. - Szívesen folytatnám a munkát az apácáknál. El sem mondhatom, mennyire hiányoznak nekem a gyerekek. Beth ott van még? És Stephen? Ó, ő már egészen nagy lehet! A grófné tűnődőn nézett a lányra. - Beth-t tavaly tavasszal örökbe fogadták, Stephent pedig elismerte az apja, és magához vette. - Ezek remek hírek - válaszolta Lizzie, és őszintén örült a gyerekek szerencséjének. - Szívesen venném, ha velem tartana - mondta a lady. – Nedet rábízhatjuk Rosie-ra, igaz? Tyrell szélsebesen száguldott a mezőkön fekete lován, és csak akkor fogta vissza, amikor átugratott vele egy kőfalon. Utána újra meghajtotta a hátasát, és eszelős iramban tette meg a visszautat Adare-be. Mire az istállónál leszállt a nyeregből, a csődör már hangosan fújtatott. Ralph, a főlovász tekintete rosszallásról árulkodott, amikor átvette a kantárt. Tyrell a lovaglókabátja ujjával megtörölte a homlokát. - Járasd még, amíg lehűl, aztán kapjon jókora adag korpás zabot! - mondta, és most már haragudott magára, mert ilyen kíméletlenül meghajtotta szegény állatot. - Tiszta szerencse, hogy nem törte ki a lábát egy ürgelyukban - jegyezte meg Ralph. - Kár lett volna ezért a gyönyörű jószágért. Tyrell megsimogatta az izzadságban úszó ló nyakát. Az ártatlan párán töltötte ki a rosszkedvét, pedig annak csakis ő egyedül volt az oka. Megpaskolta a félig arabs paripa nyakát a remek teljesítményért. Az állat horkantással adta értésére, hogy nem haragszik rá. - Pár napig majd pihentetjük - mondta Tyrell. - Igenis, uram - bólintott a főlovász, majd elvezette a mént. Tyrell újra megtörölte gyöngyöző homlokát. Elszántan nem akart Elizabeth Fitzgeraldra és a saját viselkedésére gondolni, de nem járt sikerrel. Hátulról ment be a házba, a kerti teraszra nyíló franciaajtón át. Meg sem állt a családi szalonig, ahol egyenesen az italszekrényhez lépett. Éppen whiskyt töltött magának, amikor Rex bicegett be a helyiségbe.

- Másvilágra akarod küldeni magad? - kérdezte. - Vagy a legjobb lovadat? Az erős ital égette Tyrell torkát, amikor egy hajtásra ledöntötte. Előző este megzsarolta Elizabeth-t, hogy maradjon vele. Milyen ember lett belőle? - Remélem, hamarabb ölöm meg saját magamat, mint Szélvészt - felelte, és még egy pohárral töltött magának. A legrosszabb az volt, hogy nem tudott megálljt parancsolni magának, és még csak nem is akart. Az új nap fényében sem gondolta úgy, hogy változtatnia kellene a döntésén. Csak az merült fel benne, hogy hamarabb utazik el Dublinba, mint eredetileg tervezte. - Dél van - jegyezte meg az öccse. - Csatlakozhatom hozzád? Tyrell nem válaszolt, csak Rexnek is töltött egy italt. Jobban kellene uralkodnia magán, különben nem lesz más, mint báb, amelyet Elizabeth Fitzgerald dróton rángathat. Azt is látnia kellett, hogy a viselkedésével veszélybe sodorja a menyasszonyához és annak apjához fűződő kapcsolatát. - Igyunk Harrington-ékra! - hatolt be az öccse hangja a gondolatai közé. - A szépséges Lady Blanche-ra! Tyrell még feszültebb lett. Megemelte a poharát, és még egyet kortyolt a whiskyjéből. Rex a fivére arcát fürkészte, miközben lassan iszogatott. - Ez a kapcsolat minden szempontból roppant előnyös - mondta végül. - Ezzel nyilván te is tisztában vagy. - Igen. Magamon kívül vagyok az örömtől - felelte Tyrell, de a hangját még ő is bosszúsnak hallotta. Ez az öccse figyelmét sem kerülte el. - Valóban? Egyáltalán nem tűnsz lelkesnek. Zavarodottnak annál inkább. Tyrell a fivérére emelte a tekintetét. - Nem vagyok zavarodott - állította, és még halvány mosolyt is sikerült kicsikarnia magából. Rex egy darabig tűnődőn iszogatott. - Ne fáradj, Ty! A születésem óta ismerlek, és tudom, mikor nem érzed jól magad a bőrödben. Csak ritkán láttalak rosszkedvűnek. Legalábbis az utóbbi időkig - tette hozzá. - Ne finomkodj! Rajta, mondd ki! A viselkedésem elfogadhatatlan. A menyasszonyommal egy fedél alatt tartom a szeretőmet. - Úgy látom, semmit sem kell mondanom. Magad is tökéletesen tisztában vagy azzal, mit teszel. Tyrell elkáromkodta magát. - Óvatosabbnak kellene lenned - folytatta Rex. – Legalább csinálj úgy, mintha boldog lennél a menyasszonyoddal! – tette hozzá határozottan. - Boldog vagyok vele - felelte Tyrell, de tudta, hogy ezek csak üres szavak. - Akkor talán időnként megfoghatnád Blanche kezét, és egy-egy mosollyal is megajándékozhatnád. Tyrell komor pillantást vetett az öccsére. - Nem tagadom, hogy tegnap este meglehetősen elhanyagoltam a menyasszonyomat. És ezzel mérhetetlenül felbosszantottad Harringtont. Hallottam, amikor apa mentegetni próbálta a viselkedésedet. Az ég szerelmére, még Eleanor húgunk is megkérdezte, hogy beteg vagy-e. Komor voltál, és ez egyébként egyáltalán nem jellemző rád. - Máson járt az eszem - mondta Tyrell. - Mi lehet fontosabb, mint az, hogy biztosítsd a jövődet, s vele együtt az enyémet, Cliffét és Eleanorét is? - akarta tudni Rex. Tyrell kénytelen volt igazat adni neki. Ennél a házasságnál semmi sem fontosabb, és ideje lenne, hogy ő úgy viselkedjék, mint aki tisztában van ezzel. Egyelőre azonban még nem állt készen arra, hogy lemondjon Elizabeth Fitzgeraldról. - Más, mint amilyennek gondoltam - jegyezte meg Rex. Tyrell tudta, hogy az öccse nem Blanche-ról beszél. Lassan ráemelte a tekintetét, és látta, hogy fürkészőn néz rá. - Én sem ilyennek hittem - hallotta a saját válaszát. Egyszeriben az a két évvel korábbi nap jutott eszébe, amelyen megmentette Elizabeth-t attól,

hogy elüsse egy kocsi. Ösztönösen rántotta el a száguldó jármű elől. A következő pillanatban a sárban térdelt, és egy fiatal nőt tartott a karjában, akinél szebb és kívánatosabb teremtést még soha nem látott. Döbbenete akkor sem lehetett volna nagyobb, ha öt rúgta volna meg az egyik rohanó ló. - Miért mosolyogsz? - kérdezte Rex. - A szeretődről beszélek, Fitzgerald kisasszonyról. Tyrell gondolatai visszatértek a jelenbe. Remegő kézzel lassan letette a poharát. - Nem kezdtem viszonyt édesapám fedele alatt, amíg a menyasszonyom itt tartózkodott az apjával. Rex gúnyos mosolyra húzta a száját. - Bölcs voltál, hogy visszafogtad magad. De azért ne gondold, hogy palira vehetsz! A hölgy ma még talán nem a szeretőd, de egészen nyilvánvaló, hogy azzá akarod tenni. Tyrell nagyot sóhajtott. - A következményekről is előadást akarsz tartani nekem? - Nem, mert tudom, hogy nem hallgatnál meg, és nem is te vagy az első férfi, aki szeretőt tart. Előbb vagy utóbb majd kivered a fejedből, így van? - Erősen remélem! - csattant fel Tyrell. - Azt hiszed, nem vagyok tisztában azzal, amit teszek? Soha nem terveztem, hogy hűtlen leszek a leendő feleségemhez, Rex. Mindig is abból indultam ki, hogy életem párja nemcsak a házastársam lesz, hanem több annál. A barátom és a szeretőm is. Rex szemlátomást meglepődött. - Nem látom be, miért ne lehetne Blanche a szeretőd és a barátod is. Mégis az az érzésem, hogy te már elhatároztad, meg fogod csalni, miután örök hűséget fogadtál neki. - Még ahhoz sincs kedvem, hogy ágyba vigyem. Miért kellene akkor hűségesnek lennem hozzá, ha már összeházasodtunk? - kérdezte Tyrell. Az öccse odasántikált hozzá, és vállára tette a kezét. - Figyelj, nem számít, hogy hű leszel, vagy sem, mert valójában kevés férfi az. Egyszerűen csak kedvesnek, tisztelettudónak és diszkrétnek kell lenned. - Ez természetes - válaszolta Tyrell. Elsétált az öccsétől, és kedvetlenül leült egy kanapéra. Mindig is úgy gondolta, hogy a felesége kedves, bájos és gyönyörű nő lesz, aki fiúkat és lányokat szül majd neki, és boldog családként fognak együtt élni. Szerető sohasem szerepelt a tervei között. Erre most, hivatalos eljegyzésének a másnapján, mégsem tud másra gondolni, mint egy szerelmi kalandra, és nem képes uralkodni az érzésein. - Fitzgerald kisasszony kellemesen meglepett - mondta Rex. - Hivalkodó szépségre számítottam, amilyen Marie-Claire, az utolsó metreszed volt, vagy egy ravasz szélhámosnőre, akit csak a vagyon érdekel. Elizabeth Fitzgerald azonban a legkevésbé sem tűnik dörzsöltnek, és nem is közönséges. Amikor összetalálkoztunk, éppen a konyhából jött, ahol tortát sütött a fiával. Csupa liszt és csokoládé volt a ruhája, de mintha még gyümölcslé nyomait is láttam volna rajta. Csöppet sem viselkedett tolakodóan. Épp ellenkezőleg, kimondottan bátortalannak éreztem, és mintha egy kicsit félt is volna tőlem. A legkevésbé sem olyan, amilyennek egy kitartott szeretőt képzel az ember. Tyrell elképedten meredt az öccsére, és utolsó szavait már meg sem hallotta. Elizabeth tortát sütött itt, a konyhán? - Biztos vagy ebben? - kérdezte, és egyszeriben szerette volna hinni, hogy valóban megtörtént az, amiről az öccse beszélt. Rex elmosolyodott. - Igen, egészen biztos. Tortát sütött. Érdeklődtem kicsit, és kiderült, hogy a konyhán mindenki el van ragadtatva tőle. Anya is kedveli. Tyrell figyelmeztette magát, hogy ne engedjen az örömnek, amely most el akarta tölteni. - Úgy beszélsz, mintha te is a csodálói közé tartoznál - mondta. - Talán igen - felelte Rex. - Fenntartással, természetesen. - Úgy gondolod, azért jött ide, hogy házasságra kényszerítsen engem? Rex felsóhajtott. - Persze, de hát ezt mindenki tudja. Azt is hallottam azonban, hogy az idea nem tőle származott,

hanem a szüleitől. A hírek szerint az anyja eget-földet megmozgat, hogy férjhez adja a még hajadon két lányát. Tyrell szerette volna elhinni, hogy Elizabeth csak egy ravasz terv áldozata, amelyet arra dolgoztak ki a szülei, hogy őt megfogják a vejüknek. Csakhogy ő jó emberismerő. Tudja, hogy Elizabeth hazudott, amikor azt állította, hogy nem akar feleségül menni Ned vér szerinti apjához. - Ennek már nincs jelentősége - szögezte le. - Csak az számít, hogy itt van. Rex szemöldöke magasba szaladt. - Igazán? Ezt nyilván úgy érted, hogy csak a fiad számít. - Természetesen - felelte Tyrell. Távolabb sétált az öccsétől, hátha az így majd nem látja meg rajta, hogy hazudott. Rex azonban sántikálva követte. - Nagyon furcsa ez, Ty. Pontosabban te vagy nagyon furcsa. Miért nem úgy viselkedsz, mint egy újdonsült apa? Tyrell az öccse felé fordult, és nagy nehezen elmosolyodott. - Szükségem van némi időre, hogy megszokjam a gondolatot - mondta. Rex megfogta a karját. - Ez nem igaz - jelentette ki. - Miről van szó valójában? Mi ért vagy olyan feszült, hogy egyremásra elveszíted a türelmedet? Miért nem teljesíted a családoddal és a jegyeseddel szembeni kötelességedet? Hogy közeledhettél egyáltalán tisztességtelen szándékkal egy jó családból való, finom hölgyhöz? És miért hoztad most még ide is, hogy a kitartott szeretőd legyen? Tudom, a gyermeked anyja, de akkor is megérdemli, hogy férjhez menjen, és saját otthona legyen. Azt is tudom, hogy mindezzel te is tisztában vagy. Mi az ördög van veled? Tyrell egyszeriben haragra gerjedt. - Nyilván megőrültem! Elveszítettem a józan eszem, az ítélőképességemet, és elfelejtettem, mivel tartozom a családomnak - vágott vissza. - Elizabethnek amúgy akkor kellett volna a jövőjére gondolnia, amikor még nem bújt ágyba egy férfival! Rexet nem ijesztette meg a dühös kitörés. - Mindenkinek az volna a legjobb, ha észre térnél, és a menyasszonyod ébresztene benned viharos érzelmeket. Nem akarom mentegetni Fitzgerald kisasszonyt, de őszintén kedvelem. Sokkal többet érdemel annál, mint amit te kínálhatsz neki. - A fiatalabb fivér mérgesen az ajtóhoz sántikált, de ott még megállt egy pillanatra. - És mi is sokkal többet érdemlünk tőled, ha majd te leszel ennek a családnak a feje - tette hozzá. Bátyja gondolkodás nélkül az ajtó felé hajította a poharát. Rex azonban már kiment a szalonból, és a pohár nem okozott kárt, csak összetört odakint a földön. Tyrell tenyerébe temette az arcát.

15. Érzelmek vihara Mary de Warenne belépett a könyvtárszobába. Tudta, hogy ott fogja találni a férjét az üzleti könyvekbe vagy a Times londoni kiadásába mélyedve. A grófné fejében egymást kergették a gondolatok. Elizabeth Fitzgerald jelleme foglalkoztatta, és nem tudta kiverni a fejéből az előző nap történéseit, azt a napot, amelyen először találkozott a lánnyal. - Megjöttél, drágám? - kérdezte a gróf, és mosolyogva felállt. Előjött az íróasztala mögül, hogy öleléssel és csókkal üdvözölje a hitvesét. - Bíztam benne, hogy hamar hazaérsz. Arra gondoltam, ledőlök kicsit vacsora előtt - folytatta, és felcsillant a szeme. - Csatlakozol hozzám? Marynek már akkor is állandóan Edward de Warennére kellett gondolnia, amikor még élt az ura, akit pedig szeretett is. Amikor aztán Gerald O'Neillt angol katonák kegyetlenül megölték Wexfordban egy felkelés során, Edward sietett Mary megmentésére. Néhány hónap múlva összeháza-

sodtak, és attól fogva közösen nevelték az asszony két fiát, Devlint és Seant, a már korábban megözvegyült férfi három fiával és a lányával. Mary már jóval az első férje halála előtt beleszeretett Edward-ba, bár annak idején szívélyes üdvözlésnél és néhány udvarias szónál soha nem váltottak többet egymással. Házasságkötésük óta már tizenhat év telt el, de az asszony rendes körülmények között még mindig örömteli igennel válaszolt egy ilyen csábító kérdésre. Noha immár életük derekán jártak, valójában semmi sem változott közöttük. Csak ritkán fordult elő, hogy a grófné este nem a férje karjában aludt el. - Fitzgerald kisasszony ma elkísért az árvaházba – mondta most komolyan. Ura arcáról eltűnt a mosoly. - És? - kérdezte. Mary leült egy nagy, sárga fotelba. - Nagyon bájos teremtés - felelte hosszú hallgatás után. A gróf odalépett az egyik széles könyvespolcon fekvő ezüsttálcához. Kis ideig válogatott a kristálypalackok között, aztán sherryt és whiskyt töltött egy-egy pohárba. Utána leült egy kerevetre a feleségével szemben, és odanyújtotta neki a sherryt. - Biztos, hogy nem csak megjátszottá magát, mert jó benyomást akart tenni rád? - kérdezte. - Egészen biztos - felelte a lady. - Kiderült, hogy az apácák jól ismerik. Évekig dolgozott ott az árva gyerekekkel, mielőtt másállapotba került és elutazott. A kedves nővérek őszintén meg örültek, amikor ma meglátták, akárcsak az a két árva, akit még régebbről ismert. A kicsikkel ugyanolyan jóságos és kedves volt, mint a saját fiával. Edward gróf ivott egy kortyot. - Időközben én is érdeklődtem felőle, és megtudtam, hogy mostanáig kifogástalan volt a híre. Pontosan olyannak írták le, mint az anyja. Félénknek, tartózkodónak, aki minden táncos estélyen csak petrezselymet árult. Udvarlója soha nem akadt, de erre természetesen a zsenge kora is magyarázat lehet. Mindenki kedvelte, és úgy ismerték, mint aki az utolsó ingét is odaadja egy útjába eső koldusnak. - Jaj, Edward! Rettenetes, hogy Tyrell megrontott egy ilyen édes teremtést! A gróf felugrott a kerevetről. - És szerinted nekem most mit kellene tennem? Bontassam fel Tyrell-lel az eljegyzését? A fiú ennek a házasságnak a révén gazdagabb és befolyásosabb lesz, mint eddig az összes Warenne együttvéve volt. Reszketve Mary is felállt. - Te így is boldog vagy. Nem kell az udvarban élned, a koronatanács tagjainak a fülébe sugdosnod és politikai dominót játszanod a többi előkelő család fejével. Szép életünk van itt, és én mindennap hálát adok ezért az Úrnak. Valóban szüksége van Tyrellnek egy olyan kapcsolatra, amely politikai és társadalmi téren oly erősen Angliához fogja őt láncolni, ahogyan mi soha nem voltunk? - A születendő unokáinkra nem gondolsz, Mary? Az idők megváltoztak, és ma is változnak még. Ez a házasság fogja biztosítani az eljövendő nemzedékek jólétét. Ezt neked is tudnod kell. - Igen, tudom - suttogta a grófné szomorúan. - Azt szeretnéd, hogy Tyrell vegye el ezt a megesett lányt? - Nem tudom, mit szeretnék - felelte a grófné őszintén, és könny szökött a szemébe. Tyrell azonban nem gazember. Nem hiszem el a történetét, és Elizabeth meséjét sem. Úgy gondolom, mind a ketten elhallgatnak valamit az igazságból. Tyrell nem vihetett ágyba egy ilyen lányt! Ez szinte elképzelhetetlen róla, és egészen biztos, hogy Elizabeth sem csábította el őt. A gróf nagyot sóhajtott. - Abban tökéletesen egyetértünk, hogy ez a lány nem csavarhatta el előre megfontolt szándékkal Tyrell fejét. Én éppen ezért vagyok ennyire összezavarodva. Mary odalépett a férjéhez, és a karjába simult. - Te valóban össze vagy zavarodva? Számomra ma egészen világossá vált a helyzet. A férfi elhúzta a száját. - Nem tudom, akarom-e azt hallani tőled, hogy Tyrell szerinted beleszeretett a lányba. - Pedig nincs más magyarázat arra, hogy elveszítette az önuralmát és nem törődött az erköl-

csi parancsolatokkal. Mind a ketten láttuk őket együtt aznap, amikor Elizabeth megérkezett ide. Edward gróf a hitvese szemébe nézett. - Bevallom, ezek a gondolatok az én fejemben is megfordultak. Csakis a legjobbakat kívánom és akarom Tyrellnek és a gyerekeinek. Azt szeretném, hogy biztosítva legyen a jövőjük, ahogyan Rex, Cliff és Eleanor születendő gyermekeinek a jövője is. Hogy soha ne kelljen aggódniuk a megélhetésükért. - Előfordulhatna az egyáltalán? Devlin hatalmas vagyont szerzett, és Cliff sem kevés kincset hozott haza a kalózállamokból. Én bízom a gyermekeink képességeiben, Edward. Nem hiszem, hogy valaha is nélkülözni fognak. - Épp most adtuk el Brendtwoodot, az utolsó angliai birtokunkat! - kiáltotta a gróf. - Ez a házasság újra megerősíti a helyzetünket Angliában. Mary - fogta meg a felesége kezét a férfi -, azt szeretném, hogy Tyrell és mindegyik gyerekünk boldog legyen, hogy ne kerülhessenek hátrányos helyzetbe. Emlékszel, milyen kétségbeesett volt Eleanor, amikor megjött Bath-ból? Minden szépsége és gazdagsága ellenére másodrendű volt ott, csak azért, mert ír. Azt akarom, hogy a gyerekeimet minden angol egyenrangúnak tekintse. A lady pár pillanatig hallgatott. - Nálam jobban senki sem tudhatja, mit jelent írnek és kiszolgáltatottnak lenni - mondta végül, és mind a ketten tudták, hogy első férje meggyilkolására és a saját túszul ejtésére gondol. - Szörnyűségek történtek, de én végül életben maradtam. Mind túléljük a zsarnokságot és a vallási vakbuzgóságot, Edward. Nem hiszem, hogy bármelyik gyerekünk is az angolok tiszteletére vágyna. Öt bátor fiatal férfit neveltünk fel, és egy erős, gyönyörű ifjú hölgyet - tette hozzá mosolyogva. A gróf hallgatott. - Drágám - folytatta a neje -, mindketten tudjuk, hogy Tyrell mindig is teljesíteni fogja a kötelességét. De ha Blanche Harringtont veszi feleségül, és Elizabeth-t szereti, akkor soha nem lehet része abban a boldogságban, amit te is kívánsz neki. A gróf nem akart tovább erről beszélni. - Akkor most imádkozzunk azért, hogy Tyrell ne legyen szerelmes Fitzgerald kisasszonyba? Vagy mit tegyünk szerinted? - kérdezte tőle szokatlanul indulatosan. Felesége összerezzent a nyers hangra, és bölcsen nem válaszolta meg a kérdést. Lizzie-t nyugtalanság fogta el, amikor váratlanul a családja kis hintóját pillantotta meg az udvarház kocsifelhajtóján, örült, hogy láthatja az övéit, bár a legjobb akarattal sem tudta elképzelni, mire számíthat a szüleitől. - Fitzgerald kisasszony! - szólította meg az egyik lakáj. - A tisztelt nővére, Georgina kisaszszony a kék szoba előtti teraszon várja önt. A lány izgatottan futásnak eredt, de hirtelen megtorpant. - Hol találom a kék szobát? - fordult vissza az inashoz. - Az első folyosón balra, aztán jobbra kell fordulnia, hölgyem - felelte a férfi, és félrefordult, hogy elrejtse a mosolyát. Lizzie követte az útmutatást, és hamarosan be is lépett abba a szalonba, amelyben két kandalló is állt, s a falait kékre, a mennyezetét pedig aranyszínűre és fehérre festették. Lába egyszeriben a földbe gyökeredzett, amikor meglátta, hogy a kanapén Tyrell üldögél. - Hol voltál? - kérdezte a férfi. Kócos volt, és vészjóslóan mogorva is, mint egy éppen most ébredt oroszlán. - Én... Az édesanyja megkért, uram, hogy kísérjem el Mária Leányai zárdájába - felelte a lány zavarodottan. Tyrell lassan felkelt a kanapéról. Zakót nem viselt, csak hófehér zsabós inget, hozzá krémszínű, szarvasbőr térdnadrágot és lovaglócsizmát. - A grófné hívott el magával, vagy te ravaszkodtad ki nála a meghívást? - akarta tudni. Lizzie-t nyugtalanság fogta el. - Látom, haragszik, uram. Sajnálom a tegnap estét. Nem lett volna szabad Lady Blanche után kémkednem. A grófnénál azonban nem ravaszkodtam ki a meghívást. Volt olyan kedves, hogy felajánlja, elvisz magával, és nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt. - Hol volt közben a gyerek?

Lizzie összerezzent. Tyrell még egyszer sem nevezte a fiának Nedet. - A dada vigyázott rá. A férfi tekintete a lány ruhájára siklott. - Hol van a köpenyed? Lizzie szívverése felgyorsult. - Egy szegény gyereknek adtam, akinek alig volt ruhája - felelte. Tyrell nem válaszolt, csak szigorúan nézett rá, és ő egyre idegesebb lett. - Gondolom, nincs kifogása ellene, uram - tette hozzá. Izmai megfeszültek, amikor Tyrell odament hozzá és fölébe hajolt. - Elbűvölted az öcsémet, a konyha teljes személyzetét, és most már édesanyámat is - mondta halkan. - Erősen remélem, Elizabeth, hogy ez nem újabb ravasz húzás akar lenni. - Nem az! - tiltakozott a lány. - És nem hiszem, hogy bárkit is elbűvöltem volna - mondta még. Tyrell pillanatra sem vette le róla a szemét. - Most meg még szerénykedsz is. Lizzie nem talált magyarázatot a férfi komor hangulatára. Nem érezte jól magát az este? - találgatta. Habozott, mert nem tudta, felhozza-e a témát. Végül mégis megtette. - Úgy hallottam, nagy siker volt a bál. Tyrell tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. - Valóban? Szabad tudnom, kitől hallottad ezt a szamárságot? Lizzie tudni akarta, hogy valami félresikerült-e a bálon. - Nem találta kellemesnek az estét, uram? - kérdezte. A férfi arca még mogorvább lett. - Nem. Kötelező gyakorlat volt, semmi több - felelte, aztán minden átmenet nélkül más témára váltott: - Holnap visszatérek a hivatalomba Dublinba. Lizzie eddig azt hitte, hogy pár napig még itt maradnak. - Sürgős ügyek szólítják vissza? - kérdezte, bár valójában arra volt kíváncsi, hogy neki is Tyrelllel kell-e tartania. - Nem. Valójában csak a jövő hétre várnak vissza, de másként döntöttem. Ahogy már megbeszéltük, te és a gyerek velem jöttök. Lizzie alig kapott levegőt. Még egy nap, és aztán Tyrell szeretőjévé kell lennie. Józan esze és jobb meggyőződése ellenére izgatónak találta a gondolatot, de közben meg is rémítette. - Már utasítottam Rose-t, hogy csomagoljon be neked - mondta Tyrell. - Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked – tette még hozzá, aztán meghajolt és elhagyta a szobát. Lizzie hevesen dobogó szívére tapasztotta a kezét. Megkönnyebbült, hogy a férfi magával viszi őket Neddel, a hangulatát azonban ijesztőnek találta. Itt valami nagyon nincs rendben, gondolta. A teraszajtó függönye mögül váratlanul Rex de Warenne lépett elő. - Életemben nem láttam még a bátyámat ilyen faragatlanul viselkedni - mondta, és magasba szaladt a szemöldöke. Lizzie halkan felsikoltott. Megrémítette, hogy Tyrell öccse egész idő alatt ott állt a teraszajtóban, és minden szavukat hallotta. A férfi most odasántikált hozzá, és áthatóan nézett rá. - Jól állta a sarat, Fitzgerald kisasszony. A legtöbben, nemcsak nők, de férfiak is, futva menekültek volna, ha rosszkedvében találják Tyrellt. - Én is azt tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem. Azért persze ő is visszafoghatta volna magát. - Végig úgy emlegette a fiát, hogy „a gyerek" - mondta Rex. Lizzie-t ideges nyugtalanság fogta el. - Az csak nyelvbotlás lehetett. - Az ember azt hinné, a fivérem örül, hogy örököse született. - Bizonyára úgy is van. - Igazán? Örül, hogy maga fiúgyermekkel ajándékozta meg? Annyira örül, hogy megfeledkezik a jó modorról, és mogorva, mint egy vén medve? - Csomagolnom kell - mondta Lizzie. Az ajtóhoz akart indulni, hogy elmenekülhessen, de Rex elállta az útját.

- Nem kell vele maradnia és eltűrnie a gorombaságait. Haza is mehet. - Soha nem hagynám el a fiamat! - kiáltotta Lizzie. - A gyermeke érdekében még Tyrell közeledését is elviseli? A lány habozott, de végül egyenesen a férfi szemébe nézett. - A fivére néha megijeszt, de tudom, hogy valójában kedves ember és jó a szíve. Feje tetejére állítottam az életét. Nem róhatom fel neki, hogy dühös rám. Nem kért ebből az egészből, sem belőlem, sem Nedből, és éppen a házassága küszöbén. A legrosszabbkor érkeztünk, és én őszintén sajnálom, hogy kellemetlenségeket okoztam neki. Rex kis ideig meglepetten hallgatott, aztán mosollyal ajándékozta meg Lizzie-t. - Cibáljam meg a bátyám fülét, és juttassam eszébe, hogy minden helyzetben úriemberként kell viselkednie? Lizzie megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy a legrosszabbon már túl van, és ő is elmosolyodott. - Nem lenne ellenemre, ha megcibálná a fülét, de kétlem, hogy célt érne vele. - Attól tartok, ebben igaza van. - A férfi arcáról eltűnt a mosoly. - Soha nem láttam még őt ilyen zaklatottnak. Nem teljesíti a kötelességét, és úgy gondolom, erkölcsi téren csalódott önmagában. Lizzie megdermedt. - Aligha én vagyok az első szeretője. - Valóban nem az. Csakhogy Tyrell eddig nem volt vőlegény. Szereti őt, kisasszony? Lizzie-nek kihagyott a szívverése, és hallgatott, mert nem tudta, mit feleljen. Rex arca elkomorult. - Azt hiszem, ki tudom olvasni a választ a szeméből, Fitzgerald kisasszony. Lizzie meg sem próbált ellenkezni. - Hadd adjak önnek egy tanácsot! - mondta a férfi. - A szenvedély lángjai magasabbra csapnak, semmint az jó volna maguknak. A kapcsolatukból semmi jó nem sülhet ki. Lizzie lerogyott egy székre. Szíve mélyén igazat kellett adnia Rexnek. - Tudom, ez nem tartozik rám - folytatta a férfi -, de nagyon szeretem a bátyámat. Ő nem adhatja meg önnek azt, amit pedig megérdemelne. Sem most, sem máskor. A lány Rexre emelte a tekintetét. - Nem tudom, miről beszél. - Ugyan már! Mind a ketten tudjuk, hogy kegyed nem szajha, és nem ilyen kapcsolatra vágyik. Tyrellnek a menyasszonyát, Lady Harringtont kell feleségül vennie. Soha nem okozna csalódást a családjának, bármilyen erős szenvedély fűtse is. El kell hagynia őt, Fitzgerald kisasszony - mondta ki a férfi köntörfalazás nélkül. - Minél előbb, annál jobb. Lizzie-ből sikoly szakadt ki, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy Rexnek igaza van. A férfi megfordult, és sántítva elhagyta a szalont. A teraszajtón át Lizzie ekkor meghallotta a nővére hangját. Róla egészen elfeledkezett. Megdörzsölte sajgó halántékát, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Bármit mond is Rex, a bátyja nem fogja elengedni őt. Lizzie felkelt a székről, és kiment a teraszra. Nővére egy csésze teát iszogatva ült ott. Most felállt, és a két testvér összeölelkezett. - Jól vagy? - kérdezte aztán Georgie. Lizzie leült, és megfogta a nővére kezét. - Érzelmek viharába kerültem - felelte. - Mi folyik itt? - kérdezte Georgie, aztán lehalkította a hangját. - Tyrell szemlátomást tudja, hogy nem te vagy Ned anyja, és mégis a fiának mondja a kicsit. - Nem így van. Azt hiszi, én szültem Nedet, de azt gondolja, hogy nem ő az apja - magyarázta Lizzie. Nővére értetlenül meredt rá. - Akkor miért ismeri el Nedet a fiának? - kérdezte. - Ez csak játék, Georgie. A hallgatásáért cserében, és azért, hogy Neddel maradhassak, a sze-

retőjének kell lennem. Holnap már Wicklow-ba is kell utaznom vele. - Megzsarolt téged? Lizzie összerezzent. - Igen. - És az eljegyzése? Hallottam, hogy tegnap este hivatalosan is bejelentették. Lizzie megfeszítette magát. - Nem maradt választási lehetőségem. Nedet nem hagyhatom el. - Jaj, édesem! - suttogta Georgie, és megszorította a húga kezét. - Nálam jobban senki sem tudja, mennyire szereted őt. Sajnálom, de azt kell mondanom, kár, hogy nem nevetett ki téged, és nem dobott ki minket innen, ahogy arra számítottunk. - Egész életemben ismertem őt, de csak a távolból. Amit tudtam róla, azt mind hallomásból tudtam. Kezdem azt hinni, hogy nem ismertem jól. Vagy inkább egyáltalán nem ismertem. - Azért, mert hőssé magasztaltad fel, noha ő is csak ember. - Nagyon könnyen méregbe jön, és valóságos zsarnok. – Lizzie megborzongott. - Feleannyira sem olyan kedves, mint hittem. - Még mindig szereted? - kérdezte Georgie. Lizzie bólintott. - Jobban, mint valaha. Sokáig mind a ketten hallgattak. - Azt hiszem, tudnod kell - szólalt meg végül Georgie -, hogy Rory tegnap meg akart látogatni bennünket Raven Hallban. Egyedül kellett társalognom vele. Nagyon nehéz volt, mert tudod, hogy ki nem állhatom őt. Érdeklődött felőled. - Az idősebb nővér gyámoltalanul megvonta a vállát. Sajnálom, de zavarodottságomban elárultam neki, hogy ideköltöztél. Lizzie szívverése felgyorsult. - Nedről is beszéltél? - Nem - felelte Georgie elgyötörtén. - Azt mondtam, hogy vendégségben vagy itt. Rory azonban gyanakvónak tűnt. Azt hiszem, csak idő kérdése, hogy eljusson hozzá a szóbeszéd rólad, Nedről és Tyrell-ről. Lizzie fejfájása felerősödött. Biztos volt benne, hogy Rory eljön Adare-be, és találkozni akar vele. Mit mondjon akkor neki? - Te nem hibáztál, Georgie - felelte. - Rory jó barátja Tyrell-nek. Előbb vagy utóbb mindenképpen értesülne a helyzetemről. - Mi lesz, ha elmondja az igazságot a grófnak és a feleségének? Akkor Tyrell sem színlelhet tovább, és neked el kell menned innen. Egy ilyen csalárd állítás után nem fogják megengedni, hogy maradj, és biztosan maguknál fogják tartani Nedet. Ha Rory netán azt mondja majd, hogy ő nem szülhetett gyereket, akkor az csupán egy másik állítás lesz az övé ellenében, gondolta Lizzie. - Meddig marad Rory Limerickben? - kérdezte. - Nem túl sokáig, azt hiszem. Ha jól értettem, útközben állt meg itt Dublinba menet. Lehet, hogy már el is utazott. - Az óriási szerencse lenne. - Lizzie a fekete szántók fölött elnézett a távoli dombok felé. Meg kell győznöm Rory-t, hogy hallgasson - tette hozzá. - Őszintén csodál téged - mondta Georgie, és egyszeriben feszült lett a hangja. - Talán jobb lett volna, ha eleve nem vezeted félre. Lizzie felállt. - Tudom, azért jöttél, hogy találkozz velem, de szörnyen fáradt vagyok. Ez a kettős játék túlságosan kimerítő. Le kell pihennem. Georgie is felkelt a székéről. - Értem. Csak tudni akartam, jól vagy-e, és hogy Tyrell miért viselkedett úgy, ahogy. Még mindig nem tudom elhinni, hogy arra akar kényszeríteni, legyél a szeretője. Ezek után messze nem vagyok olyan jó véleménnyel róla, mint korábban voltam.

Lizzie ösztönösen védelmébe vette Tyrellt. - Nem szabad elítélned. Én hívom elő belőle a legrosszabbat. Nem hibáztathatod azért, mert én becsaptam. - Valóban meg tudod tenni, hogy a szeretője legyél, miközben ő már másnak a vőlegénye? Biztos, hogy meg kell tenned? - kérdezte Georgie. Húga lehunyta a szemét, - Nem tudom - suttogta. - Úgy érzem magam, mintha aprócska, tehetetlenül sodródó csónak lennék a nyílt tengeren, amelyet ide-oda dobálnak a hullámok. Azt hiszem, egyszerűen csak hagynom kell, hogy sodorjon az ár. Georgie szorosan megölelte a testvérét. Lizzie-nek csodaszép álma volt. Az oldalán feküdt, s miközben Tyrell felemelte súlyos hajfonatát, halványan elmosolyodott, mert sejtette, mi következik. A férfi megérintette az arcát, olyan gyengéden, hogy neki azonnal tüzelni kezdett az öle. Ereiben vadul száguldott a vér. Tyrell végigsimított a nyakán és a vállán, amelyről lecsúszott a hálóing. Keze aztán Lizzie derekára és csípőjére siklott. A lány felsóhajtott, és bizseregni kezdett a bőre. Úgy hallotta, hogy a férfi a nevét suttogja. Szeretkezni akar velem, gondolta, és a kezét már most a mellén érezte. Hallotta a saját nyögdécselését, és teste csodásán életre kelt a férfi keze alatt. Tyrell ujjai lassan a combjára vándoroltak, és addig simogatták, amíg ő heves lüktetést érzett a lába között. - Ébren vagy? - vélte hallani a férfi hangját. Ő azonban nem akart felébredni, most nem, amikor máris izgalomba jött. Tyrell benyúlt a hálóinge alá, s amikor csupasz bőréhez ért, az már sok volt a lánynak, és elhúzódott tőle. Almában felrepülni látta magát egészen az éjszakai égbolton szikrázó csillagokig. - Ébredj fel! - nógatta a férfi. Lizzie rádöbbent, hogy nem álmodik, és egyszeriben tökéletesen éber lett. A hasán feküdt, a párnáját ölelte, miközben Tyrell szorosan mellette ült. A lány hirtelen felült, és a férfira nézett. Zakó nem volt rajta, és végig kigombolta az ingét. Lizzie pillantása izmos mellkasára esett, és olyan szaporán kezdett verni a szíve, hogy alig kapott levegőt. - Megpróbáltalak felébreszteni - mondta Tyrell rekedten. A lány érezte, hogy most már nemcsak az öle tüzel, hanem az arca is. Tekintete a hálóingére esett, amely egészen a combjáig felcsúszott. Nem tudta, az izgalma vagy a félelme nagyobb-e. Az viszont egyértelmű volt, mit akar tőle a férfi. A következő pillanatban ki is mondta: - Kellesz nekem, Elizabeth. Nem tudok tovább várni. Amikor az ölén érezte Tyrell kezét, Lizzie felsikoltott, aztán visszahanyatlott a párnáira. Esze még mondani akart neki valamit, de ő már nem hallgathatott rá. A férfi kibújt az ingéből, és csizmái hangos koppanással a padlóra estek. - Tudom, türelmesnek kellene lennem, de nem bírok tovább uralkodni magamon - mondta, miközben a lány fölé hajolt, és elmosolyodott. Lizzie-t a szerelem csodás érzése árasztotta el. Viszonozta a mosolyt, és azt akarta üzenni vele, hogy a férfi semmit nem tehet, ami neki ne volna jó. Tyrell arcán gödröcskék jelentek meg, amikor meghúzta a hálóingét összefogó szalagot. A könnyű anyag egészen a lány derekáig lecsúszott. Egyszer csak meghallotta, hogy Ned felsírt álmában, és hirtelen eloszlott a bódulata. Ned... A bor! - jutott eszébe. Azonnal felült, és vissza akarta húzni magára a hálóinget. Pillantása közben a félmeztelen férfira esett, s amikor nadrágja alatt meglátta meredező vágyát, őt is olyan izgalom fogta el, amilyet egyetlen nőnek sem lett volna szabad éreznie. - A gyerek jó kezekben van, Elizabeth - mondta Tyrell. – Rosie majd megnyugtatja. Beszéltem vele, mielőtt bejöttem hozzád. Lizzie felkelt, és elbotorkált a kis éjjeliszekrényig, amelyen a nyitott borosüveg állt két pohárral. - Mit csinálsz? - kérdezte a férfi higgadtan, de a szeme sokat mondón csillogott. - Miért lettél hirtelen ideges? Olyan örömben lesz részed velem, mint még soha senkivel. Ezt megígérem. A lány összefogta a mellén a hálóinget. Egész teste lüktetett, miközben mozdulatlanná dermedt. Tudta, ha Tyrell még egyszer hozzá ér, ő menthetetlenül feljut a csúcsra. Izgalmába azonban félelem is vegyült. Mindjárt kiderül, hogy még soha nem volt férfival!

- Majd később iszunk bort - mondta Tyrell lágy hangon, mintha megérezte volna, mi megy végbe a lányban. Lizzie megfordult, és remegő kézzel bort töltött az egyik pohárba. A férfi átfogta a csuklóját, és olyan szorosan mögéje lépett, hogy izmos teste a fenekéhez simult. - Félsz? - kérdezte Tyrell hitetlenkedőn. A lány erősebben megmarkolta a poharat, és nagy nehezen megtalálta a hangját. - Nem félek - felelte alig érthetően -, csak ideges vagyok, uram. - Semmi okod rá. Nem fogok fájdalmat okozni neked, és egyéb ként sem vagy már szűz - suttogta a férfi a fülébe. Lizzie alatt össze akart csuklani a lába. Tyrell hátulról átölelte, és tenyerébe zárta a mellét. - Tedd le azt a bort, Elizabeth! A lány egyszerre akarta összefogni a hálóingét és megtartani a poharat, s miközben kibújt a férfi karjából, egy kevés bor ráfröccsent Tyrell világos térdnadrágjára. Lizzie ijedten hátralépett, és nekiütközött az ágy szélének. Hirtelen felismerte a kínálkozó lehetőséget, és bort loccsantott a világoskék lepedőre. A szobára csend telepedett. A lány lehunyta a szemét, és magában elrebegett egy könyörgő imát, mielőtt a férfi felé fordult. Látta, hogy az ágyon nagy, vörös folt keletkezett. Sikerült megvalósítania a tervét. Most már semmire sem kellett gondolnia, csak arra a férfira, aki szeretkezni akar vele. Az ügyeskedés közben elengedte a hálóinget, és az lecsúszott a bokájára. Tudta, le kellene hajolnia érte, hogy szemérmesen felhúzza magán, mégsem mozdult. Tyrell csodálattal nézett rá, és ő egyszeriben büszke volt arra, hogy telt a keble, kerek a csípője és bársonyos a combja bőre. A férfi hirtelen elkapta róla a tekintetét, és újra megfeszültek a vonásai. Az éjjeliszekrényhez fordult, és Lizzie legnagyobb ámulatára bort töltött egy pohárba. - Ijedtnek tűnsz. Félsz, hogy túl nagy vagyok hozzád? Lassan fogom csinálni. Nem akarok fájdalmat okozni neked, Elizabeth. - Tyrell a lány kezébe nyomta a poharat. - Igyál egy kortyot! A bor majd megnyugtat. Ez mindenek ellenére kedves tőle, gondolta Lizzie. Nem vette el a bort, csak megrázta a fejét. Szemét közben is a férfira szegezte, akinek fátyolos lett a tekintete. Letette a poharat, aztán karjába vonta a lányt, és simogató keze bejárta a karját és a mellét. - Hihetetlenül szép vagy - suttogta. Lizzie átfogta Tyrell vállát, és tekintete bejárta széles mellkasát, amelyet finom, fekete szőrzet borított. - Közel sem annyira szép, mint ön, uram - válaszolta. A férfi abbahagyta a simogatást. - Kívánsz engem? - kérdezte. A lány bólintott, és nagy nehezen sikerült levennie a szemét Tyrell igéző testéről. - Mindig... Mindig is kívántam önt, uram. A férfi felnyögött. Finoman az ágyra döntötte Lizzie-t, és fölébe feküdt. Miután viharosan megcsókolta, felkelt mellőle, hogy megszabaduljon a nadrágjától. A lány felkönyökölt, a vetkőző Tyrellt nézte, és bizton érezte, hogy csakis ő csillapíthatja mind jobban felkorbácsolódó vágyát. Az ajkába kellett harapnia, hogy ne sikoltson fel. Egyetlen férfi sem lehet pompásabb, erősebb és kívánatosabb, mint Tyrell, futott át a fején. Mintha kitalálta volna a gondolatát, a férfi halványan elmosolyodott. Mosolyában ígéret rezgett. Ledobta a nadrágját, aztán Lizzie fölé feküdt, széttolta a lábát, és testéhez nyomta nagy, lüktető férfiasságát. - Készen állsz rám - mondta fátyolos hangon. Eljött a pillanat, amelyről a lány mindig is álmodott. Amikor egészen Tyrell-é lesz. És ezt a férfi is tudta. Lehajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. Lizzie szemébe könny szökött. Tisztában volt vele, hogy Tyrell nem szerelmes belé, de valamit azért érez iránta. Egy szajhát soha nem csókolna így. A férfi felemelte a fejét, és egymásba fonódott a tekintetük.

Tyrell szemében Lizzie olyasmit látott, amit nem igazán sikerült megfejtenie. Mintha valamilyen mély, elemi érzés lett volna. Aztán a férfi szorosan a karjába zárta, és beléhatolt. Lizzie tudta, nem szabad kiderülnie, hogy fájdalmat érez, meglepetésében mégis felsikoltott. Tyrell hirtelen nem mozgott benne tovább, és nem töltötte be egészen. Biztosan rájött, hogy még szűz vagyok! - gondolta a lány rémülten. Mozdulatlanul feküdt, miközben magában érezte a férfit, és fogalma sem volt, hogyan bírhatná rá a folytatásra. Tyrell felemelte a fejét, és álmélkodó tekintete elárulta, hogy mindent tud. Lizzie rémülten elkapta róla a szemét. - Siessen, uram! - kérte, és hánykolódni kezdett a férfi alatt, mintha már nem bírna emésztő vágyával. - Siessen! Tyrell még mindig nem mozdult, és sokáig nem is szólalt meg. - Fáj? - kérdezte végül. Lizzie tudta, hogy színlelnie kell, és bátran a férfi szemébe nézett. - Nem, kicsit sem - hazudta. Még erősebben megmarkolta Tyrell vállát, és szemébe újabb könnyeket csalt a fájdalom. Sejtelme sem volt arról, hogy ez ilyen lesz. Látta, hogy a férfi a vonásait fürkészi. Ha tudja, hogy szűz vagyok, vége lesz a mesémnek, és az egész életemnek is, gondolta kétségbeesetten. Tyrell azonban csak gyengéden az arcára fektette az arcát. - Rég nem voltál már férfival - mondta szelíden. - Engedd el magad, drágám! Csak engedd el magad! Olyan lassan fogom csinálni, ahogy te akarod. A lány először nem akart hinni a fülének, ám aztán határtalanul megkönnyebbült, és belekapaszkodott a váratlan lehetőségbe. - Igen, nagyon rég volt már... - Csitt! - szólt közbe Tyrell. Csókokat lehelt Lizzie arcára, szemére és a fülébe, aztán óvatosan mélyebben belényomult. Ő azonban nem tudta elengedni magát. Tyrell megint türelmesen megállt, és csak a lány nyakát, karját simogatta. Végül újra megcsókolta, és mert még mindig nem mozgott benne, Lizzie átadta magát a csóknak. A férfi szája akkor sem vált el az övétől, amikor tenyerébe zárta a mellét. - Sajnálom - suttogta aztán, és most már egészen mélyen beléhatolt. A fájdalom éles volt, akár egy tőrdöfés. A lány megint felsikoltott, de Tyrell már teljesen betöltötte, és nem is húzódott vissza, csak megint szájára tapasztotta a száját. - Nyílj meg nekem, drágám! - kérte. Lizzie-t boldogsággal töltötte el a becéző megszólítás. Engedelmesen szétnyitotta az ajkát, hogy utat engedjen a férfi nyelvének. Szíve egyre hevesebben vert a gyengéd, mégis szenvedélyes csóktól, miközben átnedvesedett ölét lángnyelvek mardosták Tyrell férfiassága körül. Aztán egyszeriben kéjes érzések áradtak szét benne. Egy kevés fájdalom is maradt még, de az már semmi volt ahhoz a gyönyörhöz képest, amelyhez foghatót eddig hírből sem ismert. Hogy még többet kapjon belőle, megemelte és mozgatni kezdte a csípőjét. A fájdalom most már nyomtalanul eltűnt, és elragadtatottság foglalta el a helyét. - Ó, Tyrell - kiáltotta. A férfi hangosan zihált. - Mindjárt vége lesz, drágám - ígérte. Lizzie azonban most már nem akarta siettetni. Mélyen magában érezte Tyrellt, végre eggyé váltak ők ketten, s a kéj hullámai szabadon áramlottak át egyikükéből a másik testébe. A férfi lökései még visszafogottak voltak, de egyre erőteljesebbek lettek. A lány úgy érezte, elemészti a kéj, és zokogva Tyrell nevét kiáltotta. Hallotta, hogy a férfi hangos nyögéssel felért a csúcsra, éppen akkor, amikor neki is varázsos beteljesülésben volt része. Soha nem szerette még annyira Tyrellt, mint ebben a pillanatban. Testét boldogító melegség töltötte el, és érezni vélte, hogyan áradnak szét benne a férfi magvai. Talán máris az ő gyermeke fogant meg bennem, gondolta, és bármit megadott volna azért, hogy így legyen. Tyrell lassan, óvatosan ki akart húzódni belőle, de Lizzie ráfonta a karját, és szorosan magához ölelte. - Ne! - mondta. A férfi teste megfeszült. - Jól vagy? - kérdezte, és nagyon furcsa volt a hangja.

A lány arcán mosoly áradt szét, és megcsókolta Tyrell arcát. - Igen, uram, csodásán. A férfi nem viszonozta a mosolyt. - Fájt neked? - akarta tudni. Lizzie nem felejtette el a fájdalmas pillanatokat, de már gondolni sem akart rájuk. Most meg, amikor a férfi újra kőkemény lett benne, és neki megint felkorbácsolódott a vágya, végképp nem. - Nem, nem fájt - felelte. - Nem hiszek neked - mondta Tyrell csendesen, és felemelte a fejét, hogy lássa a lány arcát. Szembogara megint egészen fekete volt. Lizzie kérlelőn nézett fel rá. - Túlbecsül engem, hölgyem mondta a férfi, de közben máris megint mozogni kezdett a lányban. Lizzie halkan nyögdécselni kezdett alatta, és még erősebben magához szorította. A férfi leeresztette a pilláit. - Nem akarom visszafogni magam - zihálta, és felgyorsultak a mozdulatai. - Akkor ne tedd! - lehelte a lány, mert most már tudta, hova fogja repíteni Tyrell. - Csináld, még, gyorsabban! - követelte. A férfi elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. - Neked ez mindig ennyire sürgős? - kérdezte. A lány kacéran állta a pillantását. - Talán baj, ha az? - kérdezett vissza. Tyrell mozogni kezdett benne, és a lökéseivel olyan mélyen beléhatolt, amilyen mélyen csak lehetett. Közben egy másodpercre sem vette le róla a tekintetét. Lizzie viszont lehunyta a szemét, szerelme minden erejével magához ölelte a férfit, és együtt találták meg az édenkertbe vezető utat.

16. Aprócska összeesküvés Napfény áradt be a szobába, amikor Lizzie felébredt. Még mindig álmosan azt találgatta, hogyan aludhatott el ilyen nagyon, és az oldalára fordult. Minden porcikája fájt, legjobban a combizmai. Úgy érezte magát, mintha mérföldeket gyalogolt volna. Aztán egyszeriben az előző éjszaka minden egyes pillanata fel-idéződött benne, és azonnal tökéletesen éber lett. Most már Tyrell szeretője. Az éjszaka szeretkezett vele. Valamikor ez volt élete legszebb álma, most viszont túláradó örömébe szégyenkezés is vegyült. Szeretett volna megfeledkezni Blanche Harrington-ról, de tudta, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Blanche nem szeretkezett Tyrell-lel, ő viszont igen. És mégis, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez az érvelés nem segít rajta. Tyrell sarokba szorította. Nem tagadhatja meg magát tőle, ha nem akar lemondani Nedről. A titka azonban most már legalább biztonságban van. Tyrell szeretője lett, és ő többé nem fogja elvenni tőle Nedet. A lány végre megkönnyebbült, és újra visszagondolt szeretkezésük óráira. A férfi csókjai hol végtelenül gyengédek voltak, hol követelők, szinte már durván kemények. Lizzie szinte biztos volt abban, hogy Tyrell nem csak testi vágyat érez iránta. Töprengései közepette rádöbbent, hogy egyedül van az ágyban. Hirtelen felült, és a férfi üres helyére meredt. Szomorúsággal töltötte el, hogy Tyrell magára hagyta. Egyszer csak megérezte, hogy egy tekintet tapad rá. Teste megfeszült, és ijedten körbenézett. Tyrell keresztbe tett lábbal ült egy karosszékben. Már teljesen felöltözött, és megfejthetetlen volt a tekintete. Lizzie nyugtalan lett a szenvtelen mustrálástól. A férfi olyan mozdulatlan volt, hogy akár önmaga viaszmása is lehetett volna. Mit jelenthet ez? - Jó reggelt! - mondta a lány. Apró, bizonytalan mosolyt küldött Tyrell felé, aztán rádöbbent, hogy egészen meztelen, és maga elé kapta a lepedőt. A fér-' fi szeme megvillant.

- Jó reggelt! Nem kell eltakarnod magad, sem szégyenkezned előttem. Szeretlek nézni. Lizzie arcára pírt csalt az öröm. Boldoggá tette, amit Tyrell mondott, bár inkább bóknak gondolta, semmint őszinte dicséretnek. Emelkedett hangulatának azonban már hamar nyoma veszett. A férfi még mindig nem mosolyodott el, de bosszúsnak sem tűnt. Miért viselkedhet így? Talán csalódást okoztam neki? - találgatta Lizzie. - Fényes nappal van - mondta zavarában, hogy megtörje a csendet. - Igen, az van. A lány habozott kicsit. - Elégedetlen velem, uram? - kérdezte végül. Mintha most már végre megrándult volna a férfi szája sarka, de még mindig nem mosolygott. - Nem, nem vagyok elégedetlen - felelte, és megint feszültek lettek a vonásai. - Te hogy érzed magad ma reggel? Lizzie meglepődött. Tyrell aggódik érte? - Nagyon is jól, uram, és azt hiszem, ön is tudja, miért - felelte. Azonnal rádöbbent azonban, hogy a válasza túl merész volt. Arcát pír öntötte el, és sietve lesütötte a szemét. Mozdulatlanul ült, miközben a férfi lassan odament hozzá. Arca komor volt. Lehet, hogy ő nem élvezte az együtt töltött órákat? - találgatta a lány. - Ön nincs jól? - kérdezte óvatosan. - Ha arra vagy kíváncsi, jó volt-e nekem veled az ágyban, úgy gondolom, ez egészen nyilvánvaló - mondta Tyrell. Vonásai ellágyultak, és futólag megsimogatta Lizzie arcát. - Nem találkoztam még nálad szenvedélyesebb nővel. Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy mi ketten tökéletesen összeülünk. A lány alig kapott levegőt. - És ez mit jelent? - Azt jelenti, hogy nagyon jól éreztem magam veled. Talán túlságosan is jól. - A férfi arca elfelhősödött. - Fájdalmat okoztam neked? - kérdezte meg egyenesen. Lizzie-t meglepte a kérdés. - Nem, dehogy. - Az igazságot akarom hallani, Elizabeth. Világosan éreztem, hogy nagyon rég nem voltál már férfival. A tested nem fogadott be könnyen engem. - Csodás volt az éjszaka, uram. Semmit sem bántam meg! - kiáltotta a lány. Azt már nem tette hozzá, hogy örömébe üröm is vegyül Blanche miatt. - Attól tartok, én igen - mondta Tyrell színtelen hangon. Lizzie elképedten nézett rá. - Ön megbánta, uram? A férfi arca még feszültebb lett. - Mindig is azzal hízelegtem magamnak, hogy nemcsak úri ember vagyok, hanem tapintatos férfi is. Az éjszaka minden voltam veled, Elizabeth, csak tapintatos nem. Hihetetlenül önző módon viselkedtem. Bocsánatkéréssel tartozom neked, és remélem, elfogadod. A lánynak leesett az álla. - Semmivel sem tartozik nekem, mylord. Jól vagyok, és ön nem egyszerűen csak tapintatos volt, hanem kedves és gyengéd. Tyrell vonásai még mindig vizslatok voltak, ő maga karót nyelten állt ott. - Szándékosan soha nem okoznék fájdalmat neked - mondta. - Az elkerülhetetlen volt, nemde? - suttogta Lizzie. Arra gondolt, hogy még szűz volt, és megint mélyen elvörösödött. Már bánta, hogy nem tartotta a száját. A férfi mogorván félrefordult. Lizzie felkelt az ágyról, de a lepedőt még mindig maga elé fogta. - Uram... Ahogy már mind a ketten mondtuk, sok idő telt el az utolsó alkalom óta, de jól vagyok. Valóban jól. Tyrell visszafordult a lányhoz. - Szólnod kellett volna - mondta halkan, de fenyegetőn is. - Akkor lassabb és óvatosabb let-

tem volna. Lizzie erre nem tudott válaszolni. A férfi megköszörülte a torkát. - Úgy döntöttem, egyedül megyek Wicklow-ba. - Egyedül? - kérdezte a lány csalódottan. - Amint azt már megmutattam neked, nagy étvágyú férfi vagyok, veled kapcsolatban mindenképpen. Hogy őszinte legyek, az önfegyelmem sok kívánnivalót hagy maga után. Neked most pihenésre van szükséged. Ezért itt maradsz, és úgy egy hét múlva majd elküldök érted és a fiadért. - Nem - mondta a lány határozottan. Nem tudhatta, meddig lehet még együtt Tyrell-lel, de előbb vagy utóbb biztosan ki fog telni mellette az ideje. - Nem? Ellent akarsz mondani nekem? - kérdezte a férfi elképedten. - Igen - válaszolta a lány eltökélten. - Önnel megyek, ahogy ezt elterveztük. Tyrell váratlanul elmosolyodott. - Nagyon merész vagy, Elizabeth. Gyere ide! - Tessék? A férfi odalépett a lányhoz, és a karjába zárta. - Ma éjszaka nem fekszem az ágyadba - suttogta, és mélyen Lizzie szemébe nézett. A lány szíve eddig is gyorsan vert, de most őrült kalapálásba kezdett. Sokatmondón elmosolyodott, mert tudta, hogy Tyrell izgalomban van. Már egyáltalán nem látta nyomasztónak vagy félelmetesnek a jövőt. Valójában nem is gondolt rá. - Most viszont, ahogy elnézem önt, uram, nagyon is szeretne az ágyamban feküdni. Biztos, hogy nem gondolja meg magát? A férfi arcáról eltűnt a mosoly. - Akarlak - mondta őszintén. - És nem úgy, ahogy eddig. Forr a vérem, Elizabeth. A lány hallgatott. Tudta, miről beszélt Tyrell. Minden óvatosság és visszafogottság nélkül akar együtt lenni vele. Elképzelte, milyen is lenne az, és máris izgalomba jött. Tüzelt a teste, mintha lázas volna, miközben azon gondolkodott, hogyan csalhatná az ágyába a férfit most azonnal. - Miattad forr a vérem, Elizabeth - folytatta Tyrell, aztán levette róla a karját, és ellépett tőle. - Ezt örömmel hallom - felelte Lizzie szívből, őszintén. - Uram? - kérdezte aztán csendesen. - Nem! A lány arca lángba borult. - Akkor majd várunk vele. - Igen, várunk vele. Máris te mondod meg nekem, mi legyen. - Tyrell halványan elmosolyodott. - Késő délután indulunk. Az út tizenkét óra lesz Wicklow-ig. Az éjszakát egy fogadóban fogjuk tölteni - tette hozzá, aztán udvarias meghajtással elköszönt. Csodaszép nap volt, csak néhány bárányfelhő lebegett a ragyogóan kék égbolton. Még délfelé sem járt az idő, amikor Lizzie kiült egy nagy gyapjútakaróra Neddel a kertbe. Miközben a kisfiú a játékaival foglalatoskodott, neki szüntelenül mosolyognia kellett. Lehet, hogy Tyrellnek igaza volt, amikor azt ígérte neki, nem fogja megbánni, ha elfogadja az ajánlatát. Eddig valóban nem bánta meg. - Lizzie! Lizzie! - hallotta meg egyszer csak Georgie kiabálását. Megörült a váratlan látogatásnak, és a hang felé fordult. Amint azonban meglátta, hogy a nővére szinte futva tart feléje, rossz előérzete támadt. Sietve felkelt a pokrócról, és úgy, ahogy volt, mezítláb a testvére elé ment. Arcát sápadtnak látta, az orra pedig piros volt, mintha sírt volna. Georgie nem szokott sírni... - A mamáról van szó? - Nem... Igen! - kiáltotta Georgie. - Azt mondta, kitagad, ha nem megyek hozzá Peter Haroldhoz. Ő az este beszélt a papával, és abban állapodtak meg, hogy augusztus közepén lesz az esküvőnk. Lizzie a karjába zárta reszkető nővérét. - És te mit mondtál? - Egyfolytában mosolyogtam, amíg az az utálatos alak ott volt. Miután azonban távozott, belát-

tam, hogy nem mehetek hozzá. Hazudtam magamnak, amikor azt hittem, meg tudom tenni. Közöltem a mamával és a papával, hogy inkább kolostorba vonulok, semmint hogy Péter Harold felesége legyek. Halálosan komolyan is gondoltam. - Nem vonulhatsz kolostorba, mert nem vagy katolikus - emlékeztette Lizzie a nővérét. - Erre a papa is felhívta a figyelmemet, de azt válaszoltam, hogy akkor majd áttérek. A mama erre már szívrohamot kapott. A földre rogyott, azt mondta, szorít a szíve, nem kap levegőt, és ennek csakis az az oka, hogy olyan engedetlen lányt hozott a világra, amilyen én vagyok. - Azóta már jobban lett? - kérdezte Lizzie aggódón. Nővére felháborodott hangot hallatott. - Én már rég rájöttem, Lizzie, hogy a mama valójában ugyanolyan egészséges, mint bármelyikünk. A szívrohamai és az ájulásai színjátékok voltak, amelyekkel az akaratát igyekezett ránk kényszeríteni. És persze ezúttal sem érte be az állítólagos szívgörccsel - folytatta Georgie. - Emlékezetembe idézte a te szerencsétlen helyzetedet, és azt mondta, belehal, ha még én is szégyent hozok a családra. Érted? Belehal! A papa pedig az ő pártjára állt. Amíg te nem lettél bukott nő a szemében, mindig együtt érző volt velem Peterrel kapcsolatban. Most viszont osztja a mama véleményét. Nem akar több megaláztatást. Lizzie őszintén szégyellte magát. Boldog volt, ha nem is maradéktalanul, de a szerelem mindenképpen beragyogta a napjait. Eközben miatta szenvedett csorbát a családjuk tekintélye. - Erről én tehetek, igaz? - kérdezte. - Nem te, hanem Anna! Mi szenvedünk az erkölcstelensége miatt, ő meg boldog házasságban él a daliás férjével! – kiáltotta Georgie dühösen. Lizzie lelke mélyén is feléledt a régi harag. Ők bajban vannak Georgie-val, miközben a testvérük már nem is kívánhatna magának jobb életet és jobb házasságot. - Anna soha nem akarta, hogy nekünk kelljen nagy árat fizetnünk azért, mert ő egyszer hibát követett el - válaszolta Lizzie végül mégis higgadtan. - Kétlem, hogy Anna csak egyszer hibázott - mondta Georgie keserűen. Lizzie megdermedt. Lehet, hogy Georgie tud Anna kalandjairól? - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte óvatosan. - Nem hiszem, hogy Tyrell de Warenne volt a testvérünk első szeretője. Úgy gondolom, Limerick jobb köreiben sem ok nélkül nevezték őt a hölgyek könnyelműnek és hiúnak. Nála hevesebben senki sem flörtölt. Anna bevallotta a bűneit Lizzie-nek, de csak négyszemközt, és ő ezért nem tartotta helyesnek, hogy így beszéljenek róla. - Anna a természeténél fogva könnyed és vidám teremtés - felelte. - Ezt sokan összetévesztették a könnyelműséggel, miközben egyáltalán nem arról volt szó. - Te soha nem fogsz felhagyni a védelmezésével, igaz? Annak dacára sem, hogy elvette tőled Tyrellt - jegyezte meg Georgie. Lizzie félrefordult. Nem akart a múltnak erről a fájdalmas részéről beszélni. Sem most, sem máskor. Nővére értett a hallgatásából, és nagyot sóhajtott. - Sajnálom, de tudod, hogy könnyen kijövök a sodromból. Te viszont mindig is könyörületes és megbocsátó voltál. Azon kellene lennem, hogy példát vegyek rólad. - Az aligha volna szerencsés - felelte Lizzie, hogy oldja a hangulatot. Közben azonban libabőrös lett, mert a Tyrell-lel töltött éjszakájára kellett gondolnia. Érezte, hogy elpirult, miközben Georgie fürkészőn nézett rá. Nővére szeme aztán elkerekedett, és látszott rajta, hogy megértette, miről beszélt Lizzie. - Ó! - mondta meglepetten. Lizzie-nek nem sikerült elfojtania a mosolyát. - Tudom, hogy nem helyes, amit tettem. Nem volna szabad boldognak lennem, miközben te kétségbe vagy esve, de hát annyira szeretem Tyrellt! Georgie szeme még mindig elképedésről árulkodott. - Ejha! - kiáltotta. - Ha boldog lehetsz így, Lizzie, akkor ragadd üstökön a szerencsét! Nálad jobban senki sem érdemli meg a boldogságot.

Lizzie leült a takaróra, és átkarolta a térdét. - Azt kívánom, hogy te is találd meg a boldogságot, Georgie. Szörnyű lenne, ha belemennél egy börtönnel felérő házasságba - mondta. Nővére megborzongott. - Papa nem lesz a segítségemre az eljegyzésem felbontásában, és ha a mama nem változtat a véleményén, eljövök otthonról, áttérek a katolikus vallásra, és belépek a Mária Leányai rendbe. Lizzie-nek egyszeriben támadt egy ötlete, és megragadta a nővére kezét. - Georgie, én tudok egy roppant egyszerű megoldást - mondta. Testvére megindító reménykedéssel nézett rá. - Igazán? - Igen. Eljössz velem Wicklow-ba. Ma délután indulunk. Nem kell hazamenned a holmidért, én majd elküldök érte egy szolgát. A szüleinknek és Harold úrnak megírod, hogy felbontod az eljegyzésedet. Aztán velem maradsz, amíg csak akarsz - fejezte be. - Lizzie. - De... Hogy tehetsz ilyen ajánlatot? Nem kell előbb beszélned Tyrell-lel? - kérdezte Georgie izgatottan. Lizzie elmosolyodott. - Beszélek vele - felelte -, de biztos vagyok benne, hogy megkapom a beleegyezését. Lizzie a hátán feküdt, s az égboltot nézegette, miközben Georgie a három kismalacról és a gonosz farkasról szóló mesét olvasta fel Nednek. A kisfiú éberen figyelt, Lizzie figyelme viszont elelkalandozott, és olyankor Tyrell-ről ábrándozott. Közelgő utazásuk Wicklow-ba furcsa és kellemes érzéseket ébresztett benne. Már-már olyan volt, mintha a saját otthonukba költöznének, mint minden frissen egybekelt pár. Blanche-ra Lizzie most nem akart gondolni. Georgie egyszer csak elhallgatott egy mondat közepén. - Még! - kiáltotta Ned. Lizzie arra fordult, amerre a nővére nézett, és meglátta, hogy a pázsiton át Rory McBane tart feléjük. Már elég közel volt ahhoz, hogy arcáról le lehessen olvasni a feszültséget és az eltökéltséget. Lizzie felült a gyapjúpokrócon, és félelem szorította össze a szívét. Mit tesz majd Tyrell, ha megtudja, hogy ő hazudott neki? Örömöt ébreszt benne, hogy Ned az ő fia, vagy inkább még gyanakvóbb és bizalmatlanabb lesz, netán egyenesen gyűlölködő? Lizzie talpra ugrott, és kétségbeesetten tördelte a kezét. Rory romba fogja dönteni az életünket! - gondolta. Vele együtt Georgie is felpattant. - Majd én elküldöm. Te vidd be gyorsan Nedet a házba! Lizzie megragadta a nővére kezét. - Ne! Nem hiszem, hogy Rory-t bármi is megállíthatja - mondta. Georgie azonban kiszabadította magát, és a húga elé magasodott. - Jó napot, McBane úr! - üdvözölte a férfit, és tekintete aggódásról árulkodott. Rory kényszerűen megállt, és meghajtotta magát. - Fitzgerald kisasszony! A húgával kell beszélnem, ha megengedi - mondta. - Lizzie nem érzi jól magát, és éppen visszavonulni készül. Rory éles pillantást vetett Georgie-ra. - Ön is részt vesz ebben az összeesküvésben? - Sejtelmem sincs, miről beszél - felelte Georgie -, de figyelmeztetnem kell, uram. Tartsa távol magát a húgomtól! Lizzie megpróbált előlépni a nővére mögül, ám ő még jobban kihúzta magát, és most már egészen eltakarta a férfi elől. - Nem hinném, hogy bele kellene avatkoznia a kapcsolatunkba - mondta Rory egészen halkan és olyan fenyegetőn, hogy Lizzie összerezzent. - Nem tudok arról - emelte fel Georgie a hangját -, hogy önnek kapcsolata lenne a húgommal. A két tekintet egymásba fúródott. - Önt zavarná az a barátság? - kérdezte Rory. Georgie elvörösödött, és már egész testében reszketett.

- Engem az zavar, hogy uraságod beleártja magát a testvérem dolgába. Ő nem kér a maga udvarlásából - jelentette ki. A férfi még egyszer tetőtől talpig végigmérte. - Miután félreérthetetlenül tudtomra adta, mit gondol felőlem, nem kívánok vitába szállni önnel, Fitzgerald kisasszony. Nyilvánvaló, hogy elviselhetetlennek találja a társaságomat. Sajnálom, hogy nem vagyok olyan finom modorú és elbűvölő úr, mint a kegyed imádott vőlegénye. Hiába, vannak nők, akik figyelmen kívül tudnak hagyni bizonyos testi adottságokat, és az anyagi biztonság kedvéért bármit hajlandók feláldozni. Remélem, nagyon boldog lesz a borkereskedőjével. Lizzie felsikoltott. - Hogy beszélhetsz így, Rory? - kérdezte. A férfi összerezzent, mintha egészen megfeledkezett volna arról, hogy Lizzie is itt van. Georgie holtsápadt lett. - Vannak nők, McBane úr, akik nem dönthetnek szabadon a jövőjük felől - felelte megrendültén. - Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Jó napot! Rory azonban nem mozdult. - Elnézését kérem - mondta komoran, és neki is falfehér lett az arca. - Hallatlanul udvariatlan voltam. Nem arra kívántam célozni, hogy ön csakis a pénz miatt megy férjhez. - Jól mondta, hallatlanul udvariatlan volt - felelte Georgie, és megrántotta a vállát, hogy kifejezésre juttassa, nem lepte meg a férfi úriemberhez méltatlan viselkedése, mert nagyképű pojácának tartja. Félrefordult, de Lizzie így is döbbenten látta, hogy hirtelen könny szökött a szemébe. Mindig józan, higgadt és fegyelmezett nővére soha nem szokott sírni, ezért Lizzie úgy érezte, hogy meg kell védenie. - Rory - mondta, és előlépett a testvére háta mögül. A férfi levette a szemét Georgie-ról, és elfelhősödött az arca, amikor Lizzie-re nézett. Végtelenül hosszú pillanat telt el, mire megszólalt. - Azt hittem, barátok vagyunk - mondta nyersen. - Úgy is van. Én őszintén kedvellek! - kiáltotta Lizzie. A férfi futó pillantást vetett Nedre, akit Georgie közben a karjára vett, aztán megint Lizzie-re nézett. - Tyrell is a barátom. Lizzie nagy levegőt vett, és megérintette Rory kabátujját. - Mit akarsz tenni? - kérdezte. - Azt még nem tudom. Előbb meg kell magyaráznod, mit csinálsz, és legfőképpen, hogy miért. Nem akarom elhinni, hogy az a Lizzie Fitzgerald, akit én közel két éve ismerek, ilyen komédiát játszik. A lány összerezzent. - Nem volt más választásom. - Mind a ketten tudjuk, hogy soha nem voltál állapotos. Ismerlek, Lizzie, és tudom, hogy nem Tyrell vagyonára pályázol egy visszataszító trükkel. Csakis egy következtetésre juthattam. Miután megérkeztetek a Merrion térre, Anna volt az, aki elájult, ő gyengélkedett folyamatosan, és senkivel sem akart érintkezni. Ez a gyerek csakis az ő fia lehet. Lizzie lehunyta a szemét. Szíve vadul vert, és nem tudta, mit tegyen. - Anna boldog házasságban él. Kérlek, Rory! - mondta végül. A férfi nagy szemekkel meredt rá. - Magadhoz vetted a nővéred gyerekét, mintha a tied lenne? Lizzie bólintott. - És Tyrell belement abba, hogy te feláldozd magad? Ezt nehéz elhinnem. - Ne feszegesd ezt, Rory! Tyrell elismerte a fiának Nedet. Megállapodtunk, ha úgy tetszik, egyezséget kötöttünk, hogy azt tesszük, amiről mindketten úgy gondoljuk, az szolgálja a legjobban Ned érdekét. Neked ez nem elég? - Lizzie még be sem fejezte az érvelést, amikor már elszégyellte magát. Tyrell-nek joga van arra, hogy megtudja a teljes igazságot. Most, hogy minden korábbinál jobban szerette, be kellett látnia, nem folytathatja tovább ezt a játékot. - És nekem itt kell marad-

nom... Úgy szeretem Nedet, mintha az édesfiam volna. Rory arca még mindig hitetlenkedő volt. - Hazudtál nekem - mondta végül. - Unokatestvérek vagyunk, és én komolyan azt hittem, hogy barátok is. Te viszont titkolóztál előttem. - A férfi megcsóválta a fejét. - És most... Most már Tyrell szeretője vagy, igaz? Lizzie megrémült, és torkára forrt a szó. - Nem vagyok vak! - kiáltotta Rory. - Azt hittem, ismerlek, de nem ismertelek. Nem ismerlek javította ki magát, aztán anélkül hogy meghajolt volna, sarkon fordult és dühösen elviharzott. - Rory, várj! - szólt utána Lizzie. A férfi azonban nem állt meg. A házba sem lépett be a teraszajtón át, csak befordult a sarkon, és végül eltűnt Lizzie szeme elől. Georgie, a karján még mindig Neddel, odalépett a húga mellé. - Rory szerelmes beléd - mondta csendesen. - Ezért ilyen felindult. Lizzie meglepetten a nővére felé fordult. - Nem! Tévedsz! Georgie azonban csak szótlanul nézett rá.

17. Wicklow úrnője

Tyrell a franciaajtónál állt, és nem tudta levenni a szemét Elizabeth-ről, aki a nővérével és Neddel a ház felé sétált. Amint elengedte a kisfiú kezét, az imbolyogva futásnak eredt hurkás kis lábain. Elizabeth meggyorsította a lépteit, hogy beérje. Ned egyszer csak orra esett a pázsiton, és Tyrell-nek uralkodnia kellett magán, hogy ne szaladjon ki hozzá. Elizabeth azonban már oda is ért, és talpra segítette. A gyerek azonnal kirántotta magát a kezéből, és megint futni kezdett. Elizabeth követte, és Tyrell szívverése felgyorsult, amikor látta, hogy a lány mosolyog. Egyszer csak Rex állt meg a bátyja mellett. - Hallottam, hogy Elizabeth tegnap kiürítette az erszényét, és az összes aprópénzét egy koldusasszonynak adta - mondta. - Pedig tudtommal az ő családja is közel jár a teljes elszegényedéshez. Tyrell nem vette le a szemét a lányról, aki most lassan sétált a pázsiton, és a nővérével beszélgetett, miközben Ned előreszaladt. A kicsi imbolygott, de nem esett el újra, és diadalmas mosoly jelent meg az arcán. - Mama! - kiáltotta. Elizabeth kacagva megtapsolta a fiát. Tyrell még mindig őt nézte. - És kitől hallottad ezt a pletykát? - kérdezte az öccsétől. Rex elmosolyodott. - A grófné mesélte. Együtt voltak az árvaházban. Mint kiderült, Fitzgerald kisasszony évekig végzett ott önkéntes munkát. Tyrell végre a fivére felé fordult. - Valóban? - Valóban - dörmögte Rex. Bár az öccse meglepetésnek szánhatta, Tyrell-t nem lepte meg Elizabeth jótékonysági munkája. Tudta, rendszeresen jár az árvaházba, mivel egy ideje alapos kutatást végzett, hogy mindent kiderítsen a lány múltjáról. Azt hallotta róla, hogy társaságban mindig csak petrezselymet árult, igazi könyvmolynak ismerték, és mindenki jó véleménnyel volt róla. Miután azonban egy fattyúval tért haza, pária lett a grófságban.

Ez az emberek szerint valójában egyáltalán nem illett a lány jelleméhez, de Tyrell túlságosan dühös volt ahhoz, hogy ezt felismerje. Csakis arra tudott gondolni, hogy Elizabeth meg akarta őt téveszteni az édes és ártatlan kinézetével. Csakhogy nem járt sikerrel. Nem volt az életében másik férfi, és nem szült zabigyereket. Ő az első szeretője, és ez a felismerés diadalérzettel töltötte el Tyrellt. Azon kapta magát, hogy már megint Elizabeth-t nézi. Egyszerűen nem tudta róla levenni a szemét. Szívverése megint felgyorsult a vágytól, de egy sokkal hatalmasabb érzéstől is, aminek nem akart nevet adni. A lány odakint letérdelt a fűre a fia mellé. Talán egy virágot vagy egy bogarat vizsgáltak meg együtt. Tyrell hallotta Elizabeth lágy, édes nevetését, és nem sikerült szabályosan vennie a levegőt. A látszat ezek szerint mégsem csalt, gondolta. Elizabeth Fitzgerald kedves, jószívű és szeretetre méltó ember. Az éjszaka Tyrell számára azonnal világossá vált, amint szeretkezni kezdett vele, hogy a lány még szűz. Ha jobb ember lenne, igazi úriember, nem vette volna el az ártatlanságát. A felismerés azonban éppen ellenkező hatással volt rá. Még jobban felkorbácsolta a vágyát, a maradék önuralmát is elveszítette, és csak arra tudott gondolni, hogy a magáénak akarja Elizabeth-t. Egyszer s mindenkorra. Áradó, szilaj jókedve nem ismert határokat. Még mindig a lányt nézte Neddel, de már csak úgy látta, hogy mellette fekszik az ágyban. Nem volt még dolga nála szenvedélyesebb nővel, és kívánatosabbal sem. Tyrell elmosolyodott, amikor Elizabeth ügyetlen kísérleteire gondolt, amelyekkel elrejteni igyekezett előle az ártatlanságát. Felidéződött benne, milyen ideges volt, amikor belépett hozzá a szobába, és azt hitte, megtévesztheti azzal, hogy bort önt a lepedőre. Mi késztethet arra egy lányt, hogy eltitkolja a szüzességét, kurtizánnak adja ki magát, a sajátjának mondja egy másik nő gyerekét, és lerombolja a jó hírét, a teljes jövőjét? A kérdésre csakis egy válasz létezett. Elizabeth szereti Nedet, ami egyébként mindenki számára egészen nyilvánvaló, és mindenképpen ő akarja felnevelni. Ez bátorságról és áldozatkészségről tanúskodik. Tyrell látta, hogy a lány boldog mosollyal az ajkán felveszi Nedet. A kisfiú odasimult hozzá, miközben ő a nővérével együtt egy másik bejáraton át bement a házba. Én vagyok Ned apja? - futott át Tyrell fején a gondolat. Ellépett a teraszajtótól és az öccsétől, s lassan, tűnődőn keresztülvágott a szobán. Nem tartotta magát ostobának, s bár az már világossá vált számára, hogy Nednek nem Elizabeth a szülőanyja, attól még lehet ő a gyerek apja. A hasonlóságuk neki is feltűnt, mint mindenki másnak. Ned az ő fia, csakis így lehet. Most már értette, mi történhetett. A kurtizán, akivel mindenszentek előestéjén, az álarcosbálon Elizabeth jelmezt cserélt, teherbe esett tőle. Tyrell már nem hitte azt, hogy Elizabeth játszott vele kegyetlen játékot. Az idegen lenne a jellemétől, amiként az is, hogy egy ismeretlen férfitól szüljön gyereket. Tyrell azt viszont már elképzelni sem tudta, mi lehetett a jelmezcsere oka. Egyszer majd talán megkérdezi Elizabeth-től, mi történt pontosan azon az éjszakán. De csak talán, mert nem volt biztos abban, hogy ez még számít. Fel nem foghatta, miért nem hozzá fordult az a másik nő, miután kiderült számára, hogy állapotos. Mindenesetre nem őt kereste fel, hanem Elizabeth-t, és ez azt jelenti, hogy ők ketten már korábban is kapcsolatban lehettek egymással. Egyikük sem akarta azonban megszerezni magának a Warenne nevet és a vele együtt járó vagyont. Ehelyett Elizabeth magához vette a gyereket, és a sajátjának mondta. Nem ő hozta világra, de egyébként minden más tekintetben az anyja lett, s ez egyszerre volt áldás és csoda. Elizabeth nem szélhámos. Valóban félénk, bájos, kedves lány, akinek soha senki nem tette a szépet, s aki a sors különös szeszélyéből került kompromittáló helyzetbe. Bátorsága és önfeláldozása minden tiszteletet megérdemel. - Végre úgy nézel a fiadra, mintha elhinned, hogy valóban a tiéd - jegyezte meg Rex. Tyrell feléje fordult. - Soha nem mondtam, hogy nem gondolom a saját húsomnak és véremnek. Az öccse meglepetten nézett rá. - Úgy hallom, ma Wicklow-ba utazol - mondta aztán. - Így van. És mert tudom, mit akarsz kérdezni, elmondom, hogy ők velem jönnek. Tyrell ott akarta hagyni a fivérét, de ő megfogta a karját.

- Soha többé nem fogom szóba hozni ezt a dolgot, de most még utoljára elmondom, amit gondolok. Fitzgerald kisasszony elbűvölő ifjú hölgy, és többet érdemel annál a szégyennél, amelyet te hoztál a fejére. Tyrell hirtelen mozdulattal kiszabadította magát, és kisietett a tágas előcsarnokba. Tudta, hogy Rexnek igaza van, és bűntudat mardosta. Mielőtt elvette Elizabeth ártatlanságát, laza erkölcsű, bukott nőnek tartotta, és habozás nélkül a szeretőjévé tette. Most már másként kellett gondolkodnia róla. De mit csinálhatna? Elizabeth-t máris egy életre tönkretette. Ha nem elsőszülött fiú volna, nem a birtok és a grófi cím örököse, feleségül vehetné a lányt, amit ő meg is érdemelne, így viszont úgy érezte, hogy két malomkő között őrlődik. Ő Adare következő grófja, és nem kérdés, hogy mi a kötelessége. Már kitűzték az esküvőjét, és nem fog visszatáncolni, bár lelkének egyik fele azt akarná tenni. Az a fele Elizabeth-t is el tudta képzelni leendő grófnénak. Jólelkű lenne, kedves, és mindenki szeretné. Ez egészen biztos. Tyrell a falnak dőlt, mert fájdalom hasított a fejébe és a szívébe. Tudta, hogy már a gondolatai is hűtlenséggel és árulással érnek fel. Most már minden korábbinál tisztábban látta, mit kell tennie. Ned az ő fia, és a gyermekének, ha vér szerint nem is, minden más tekintetben viszont igen, Elizabeth az anyja. Gondoskodni fog róluk. Eszményi nem lesz a helyzet, hogy szeretőt tart a felesége mellett, de a férfiak többségének ez nem okoz fejtörést. A tegnap éjszaka után nem is maradt más választása. Hiába is akarná tagadni, hogy szüksége van Elizabeth-re. Éppen úgy, ahogy Nednek is. Élete olyan lett, akár egy kötéltáncos mutatványa. Egyetlen rossz lépés is végzetes hiba lenne. Egyelőre roppant óvatosnak és diszkrétnek kell lennie. Elizabeth megérdemli, hogy tisztelje és megóvja, de ez Lady Blanche-ra is igaz. És hogyan lesz később? Már a gondolatra is összeszorult a gyomra. Ha már nős ember lesz, zsonglőrködnie kell, hogy el tudjon tartani két családot. Ám ha más férfiak képesek erre, akkor neki is menni fog. Tyrell kihúzta magát. A túlsó ajtón át Ned és Georgie lépett be az előcsarnokba, aztán Elizabeth is. Megérezhette az ő jelenlétét, mert feléje fordult és megállt. A férfi odament hozzá, és meghajolt előtte. Hirtelen mindent egészen egyszerűnek gondolt. - Élvezted a piknikezést? - kérdezte udvariasan. Szívverése felgyorsult, és ebben a percben csak arra tudott gondolni, hogy az ágyában és a karjában akarja a lányt. Lizzie elpirult. - Köszönöm, uram, nagyon kellemes volt. A férfi Ned felé fordult, aki Elizabeth mellett állt, s szigorún és gyanakvón nézett fel rá. Tyrell sejtette, mi megy végbe a kisfiúban. Szívét forró öröm árasztotta el, és csak egyetlen épeszű gondolat telt ki tőle. - Meg kell tanulnia lovagolni - mondta. - Még csak egyéves! - képedt el Lizzie. Tyrell mosollyal ajándékozta meg, és belenézett nagy, szürke szemébe. Azonnal eszébe jutott, hogyan homályosodott el a lány tekintete, mielőtt szeretkezés közben felért a csúcsra. - Ennyi idős koromban én már ültem lovon. Édesapámmal együtt, természetesen. Amenynyiben megengeded, én is ezt tenném, ha majd Wicklow-ban leszünk. Lizzie nem akart hinni a fülének. - Természetesen megengedem, uram - felelte mégis. - Te is csatlakozhatsz hozzánk - tette hozzá a férfi. Elizabeth félénken elmosolyodott. - Inkább nem, uram. Az elutasítás meglepte Tyrellt, sőt fájt neki. - Visszautasítasz? - kérdezte, és kis híján hozzátette: a múlt éjszaka után? - Nem! - tiltakozott a lány, és hangja előző éjszakai szenvedélyes kiáltásait juttatta a férfi eszébe. - Az az igazság, hogy nem tudok lovagolni. Ha megpróbálkoznék vele, egészen biztosan leesnék. Tyrell elnevette magát, aztán ösztönösen megfogta Lizzie kezét, a szájához emelte, és megcsó-

kolta. Amint ajka alatt érezte a bőrét, azonnal izgalomba jött, és már nem a lovagláson járt az esze. - Majd én megtanítalak - dörmögte, de közben a legkevésbé sem a lovaglás művészetére gondolt. - Ha megengeded, mindenre megtanítalak, amit tudnod kell. A lány légzése felgyorsult, és pír öntötte el az arcát. - Öntől bármit örömmel fogok megtanulni, uram - suttogta, aztán leeresztette a pilláit. Tyrell soha nem érzett még ilyen heves vágyat, mint most. Nem volt könnyű megtennie, de elengedte Elizabeth kezét, és meghajtotta magát. - Viszontlátásra délután! - mondta kurtán. A lány nem válaszolt. A férfi csak most döbbent rá, hogy Elizabeth nővéréről eddig tudomást sem vett, és neki is biccentett. Aztán lehajolt, és megsimogatta Ned arcát. Eddig egyszer sem érintette meg, de most habozás nélkül megtette. Az én gyermekem. A fiam, gondolta, és szíve minden rezdülésével érezte, hogy ez az igazság. Ned felmosolygott rá, és arcáról minden bizalmatlanságnak nyoma veszett. A férfi viszonozta a mosolyát, aztán felegyenesedett, és érezte, hogy lángol az arca. Pillantása találkozott Elizabeth ámuló tekintetével, s egy másodperc erejéig arra gondolt, hogy a fia és a felesége áll előtte. Már megfordult és elindult, amikor tudatosult benne, mi fordult meg éppen a fejében, és megrémült. Tyrell úgy döntött, nyeregben teszi meg az utat Wicklow-ba, és egy szépséges fekete ménen lovagolt a hintő mellett. Útközben alig szólalt meg, de Lizzie ezt nem bánta. Társaságnak ott volt neki Georgie, Ned és Rosie, s egyébként is lefoglalta a saját izgatottsága. Miután egy éjszakát egy út menti fogadóban töltöttek, még majdnem egy teljes napot utaztak. Kocsijuk végül késő délután gördült át egy magas kovácsoltvas kapun. Lizzie kihajolt a hintő ablakán, hogy jobban lásson. A környék híres volt palotának is beillő házairól, amelyek kivétel nélkül az előző században épültek, amikor is az ír és az angol arisztokraták néhány órányi járó-földre költöztek Dublin-tól, ahol akkoriban a kormány működött és a társasági élet zajlott. A hintő befordult egy hosszú, fákkal határolt és fehér kagylókkal felszórt útra. Lizzie-nek elállt a lélegzete, amikor feltűnt előtte az udvarház. Az úttól a tekintélyparancsoló épületig buján zöldellő pázsit és pazar park terült el. A kocsifelhajtó egy mesterséges tavat megkerülve érte el a négyemeletes, hófehér, megközelítően négyzet alakú főépületet, amelyet egy-egy feleolyan magas oldalszárny fogott közre. A tó közepén szökőkút bugyogott, a háttérben pedig Wicklow hegyei törtek az azúrkék égbolt felé. - Ez az udvarház még Adare-nél is jóval nagyobb – állapította meg Georgie meglepetten. - Ötven éve sem lehet, hogy megépült, mert hallottam, hogy a mostani gróf emeltette. - Valóságos palota - tette hozzá Lizzie ámulva. Valóban itt fognak élni? Ez a hely a grófhoz és a grófnéhoz illene, senki máshoz, aki náluk alacsonyabb rangú. Georgie rámosolygott a húgára. - El tudod ezt hinni? Ez itt az új otthonod! - A mi új otthonunk - felelte Lizzie. Közben megkerülték a tavat, amelyet mesterien nyírt sövény vett körül. A fasor között egyenesen futott tovább az út a mintegy száz yardra fekvő házig, amelynek homlokzata római kori templomot formázott. Előtte a teljes személyzet felsorakozott, hogy üdvözölje ura elsőszülött fiát, Adare leendő grófját. Lizzie hátradőlt a hintő párnázott bársonyülésén. Mibe ment bele'? Ő nem Tyrell felesége, és most még inkább tudatára ébredt ennek, mint eddig bármikor. Nem kellene hogy érdekelje, mit gondol róla a személyzet, mégsem hagyta hidegen. Adare-ben mindenki nagyon kedves volt vele, de ott nem derült ki egyértelműen róla, hogy kicsoda is valójában. Ez itt most egészen más. A kocsi megállt, és Lizzie a nővéréhez fordult. - Adare-ben a ház vendége voltam - mondta -, itt viszont kínos a helyzetem. Most már Tyrell kitartott szeretője vagyok. Neki pedig Lady Blanche a menyasszonya. Én azonban csakis úgy lehetek boldog, ha nem foglalkozom ezzel, és azzal sem, hogy az a hölgy egyáltalán a világon van. - Talán valóban az lesz a legjobb, ha megpróbálod elfelejteni őt, és egyelőre nem gondolsz a jövővel. Végül is semmin sem változtatna, ha folyton ezen rágódnál - felelte Georgie kissé bizonytalanul. - Én egyébként biztos vagyok abban, hogy Tyrell itt is a ház vendégeként fog bemutatni

téged - tette hozzá határozottan. Lizzie is biztos volt abban, hogy Tyrell mások előtt soha nem nevezné őt a szeretőjének, ám ettől még az volt. Hamarosan az egész ház tudni fogja az igazságot, sőt lehet, hogy máris mindenki tudja. A szóbeszédek mindenhol szélsebesen terjednek, ez számára már nem volt újdonság. Amint híre megy Tyrell megérkezésének, látogatók fognak bejelentkezni. Ő tehet úgy, mintha Blanche nem létezne, de itt nem fognak teljes elszigeteltségben élni, és a valóság előbb vagy utóbb utoléri. Az utóbbi másfél napban átengedte magát az álmodozásnak, és nem gondolt arra, milyen is lesz az élete. Most viszont elbizonytalanodott, és félelem kerítette hatalmába. Bárhogy is van, többé nincs választási lehetősége. Egyszeriben tudatára ébredt, mennyi minden megváltozott azon a napon, amelyen Tyrell ágyba vitte. Most már annyira szereti, hogy nem tudná elhagyni. - Arra várnak, hogy kiszálljunk - figyelmeztette a nővére, és megszorította a kezét. - Szedd össze a bátorságodat! Lizzie rámosolygott a nővérére, aztán egy lakáj segítségével kiszállt a hintóból. Látta, hogy Tyrell éppen kezet szorít egy férfival, akit ő az intézőnek gondolt. A lány lehajolt Nedhez, és megfogta a kezét. - Mama? - kérdezte a kisfiú, aki azt akarhatta megtudni, hol is vannak. - Egy darabig itt fogunk lakni - mondta Lizzie halkan, és izgatottan dobogott a szíve. Tyrell, mintha kitalálta volna a gondolatát, mosolyogva odalépett hozzájuk, és némi habozás után a karjára vette Nedet. - Gyere! - mondta. Lizzie megdermedt. Senki figyelmét nem kerülhette el, hogy Tyrell ezzel a gesztusával a fiának ismerte el Nedet. Vele a karján lépett oda a felsorakozott személyzet elé. - Örülök, hogy újra itt lehetek - mondta. - Úgy látom, a park kifogástalan állapotban van, és bizonnyal ugyanez a helyzet a házban is. Köszönöm önöknek. Lizzie végignézett a személyzet tagjain, akik úgy ötvenen lehettek. Csupa mosolygó arcot látott. Az alkalmazottak szemlátomást kedvelték Tyrellt, és igyekeztek elnyerni az elismerését. - Örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek Elizabeth Fitzgerald kisasszonyt - folytatta a férfi, karján még mindig Neddel. - A kisasszony meghatározatlan ideig a vendégem lesz. Teljesítsék minden kívánságát! A bejelentést sokatmondó morajlás fogadta, és közel ötven szempár tapadt Lizzie-re. Ő nem akart túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy Tyrell határozatlan időt említett. De azt vajon komolyan gondolta, hogy minden kívánságának teljesülnie kell? Bármit meg fog kapni, amit csak akar? Georgie mindenesetre így gondolhatta, mert meglepetten oldalba bökte őt. - A másik vendégünk Fitzgerald kisasszony nővére, Georgina. - Tyrell rámosolygott az alkalmazottakra. - Már csak egy bemutatással vagyok adós. Ez az ifjú úr a fiam, Edward Fitzgerald de Warenne. Lizzie-nek elakadt a lélegzete és megtántorodott. Nővére megfogta a karját, hogy támogassa. Most nem volt meglepett pusmogás, de minden szem a kisfiúra tapadt. Tyrell nyilvánosan és félreérthetetlenül elismerte Nedet a fiának, őt, Lizzie-t pedig a gyermek anyjának. Ezzel jóval többet tett annál, mintha csak a szeretőjének nyilvánította volna. Komoly rangot adott neki, és jogokat biztosított a számára. - Elizabeth? - fordult feléje a férfi, és jelezte, hogy lépjen előre. Lizzie eleget tett a felszólításnak, és látta, hogy megint őt nézi mindenki. Sejtelme sem volt róla, mit akar tenni vagy mondani Tyrell. A férfi megint rámosolygott, és átadta neki Nedet. - Döntsd el, melyik szoba lesz a legjobb a fiunknak - mondta, aztán halkabban folytatta: - Ami téged illet, azt szeretném, ha velem laknál a nyugati szárnyban, ahol a ház urának a szobái vannak. Ez nem utasítás volt, és Lizzie látta, hogy Tyrell kérdőn néz rá. Az örömtől könny szökött a szemébe. Hogy mondhatott volna nemet, amikor a szerelemtől túlcsordult a szíve? Ez volt az, amire mindennél jobban vágyott. Legalábbis addig, amíg engedett az önáltatásnak, és nem gondolt a jövővel. - Nincs ellenemre, uram - suttogta reszketeg hangon. Tyrell megsimogatta az arcát, és letörölt róla egy könnycseppet.

- Boldoggá akarlak tenni. Ha miattam könnyezel... Lizzie megfogta a férfi kezét, és az arcára vonta. - Boldoggá teszel. Nagyon boldoggá - válaszolta megindultan. Tyrell elmosolyodott. - Smythe - fordult aztán a főkomornyikhoz -, kísérje el, legyen szíves, Fitzgerald kisasszonyt a nyugati szárnyba! A nővére a keletiben kapjon lakosztályt! Gondoskodjon róla, hogy a hölgyek semmiben ne szenvedjenek hiányt! A magas, jól vasalt komornyik meghajolt. - Igenis, uram. - Ó, még valami! - mondta Tyrell. - Fitzgerald kisasszony szeret sütni. Szabad bejárása lesz a konyhára. Intézkedjen, kérem, hogy minden a rendelkezésére álljon, amire csak szüksége lesz. A főkomornyik meglepődött, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. - Természetesen, uram - felelte. Lizzie egyik ámulatból a másikba esett. Honnan tudja Tyrell, hogy ő szeret sütni? A férfi elmosolyodott. - Alig várom, hogy nekem is süss valamit - dörmögte. - Szeretem a csokoládét. - Csak szólnia kellett volna, uram - felelte Lizzie. Máris számtalan csokoládés sütemény receptje jutott eszébe. Azonnal elképzelte, hogyan eteti majd az édességgel falatonként Tyrellt, miközben meztelenül fekszenek egymás mellett a telihold fényében. A férfi meghajtotta magát. - Visszavonulok a könyvtárszobába, Elizabeth. Sok iratot kell átnéznem, mielőtt a jövő héten újra felveszem a munkát az államkincstárnál. Lizzie bólintott. - Értem, uram. - Fedezd fel nyugodtan az új otthonodat, ha úgy tartja kedved - tette hozzá Tyrell, aztán intett az intézőnek, és vele együtt távozott, a főkomornyik pedig elbocsátotta a személyzetet. Lizzie letette a földre Nedet. - Ez az új otthonod - hallotta közben a nővére még mindig hitetlenkedő hangját. - Igaz ez? - fordult Georgie felé Lizzie. - Felfogtad, mit jelentenek Tyrell szavai? Éppen most tett meg téged Wicklow úrnőjének!

Későn vacsoráztak, és csak kettesben Georgie-val. A két nővér egymással szemben ült a hosszú asztalnál, amelynél akár negyvenen is kényelmesen elfértek volna. Bámulatos fogások kerültek eléjük sorban egymás után: vadlazac, sült tőkehal és grillezett gyöngytyúk salátával, borsóval, zöldbabbal és sült burgonyával. Volt pezsgő és bor, vörös és fehér is, desszertnek pedig rebarbarapitét szolgált fel a személyzet. Lizzie csakis Tyrellre tudott gondolni, akinek a könyvtárszobába vitték be a vacsoráját, mert még mindig dolgozott. A lány szinte már hidegnek érezte a hatalmas ebédlőt így, hogy csak ketten voltak benne Georgie-val. Sokadszorra is végignézett a hosszú asztalon, amelyre most csak két terítéket tettek fel, viszont számtalan virágkompozíciót helyeztek el rajta. Nem volt nehéz elképzelnie, milyen lenyűgöző lehet a kép, amikor kristállyal és aranyozott étkészlettel terítenek meg itt egy nagy társaság számára. - Gyakran fogadhattak itt vendégeket, amikor Dublin még az ír kormány székhelye volt mondta Georgie suttogva. Egész este suttogtak, de nem azért, mert Lizzie széke mögött végig ott állt egy lakáj. A falak így is visszaverték halk hangjukat. - Szinte érzem, hogy egykor ír urak és hölgyek töltötték meg ezt a helyiséget - felelte Lizzie ugyanolyan csendesen. - A férfiak rizsporos parókában, térdnadrágban, hosszú harisnyában és frakkban jelentek meg, a nők magasra feltornyozott frizurákkal és szatén estélyi ruhákban. A gróf akkoriban még kisfiú lehetett, nem sokkal idősebb Nednél. Lizzie magában azt találgatta izgatottan, hogy Tyrell korán vissza akar-e ma este vonulni vele.

Alig várta, hogy újra a karjában fekhessen. - Csodás lett volna részt venni egy ilyen estén az okos társalgásban és a politikai vitákban - jegyezte meg Georgie. - Akkoriban Dublinban pezsgő közélet folyt. Kíváncsi lennék, miről eshetett szó ebben az ebédlőben. Anglia és Írország egyesülésének az előnyeit vitatták meg? A jakobinus felkelést, netán Franciaország elbukását? A gyarmatok elvesztését, a bostoni teadélutánt? Igaz ez, hogy mi most itt vagyunk? Lizzie megcsóválta a fejét. - Azon gondolkodom, ha megcsípném magam, kiderülne-e, hogy ezt az egészet csak álmodtam - válaszolta, és az asztal fölött megpróbálta megfogni a nővére kezét, de nem érte el. - Fáradt vagyok - mondta, és elpirult, mert ez nem volt igaz. - Azt hiszem, benézek Tyrell-hez, aztán lepihenek. Nem bánod? Georgie meg sem próbálkozott sokatmondó mosolya elrejtésével. - Hogy te milyen szerencsés vagy! Igaz, nem élsz annak rendje és módja szerint házasságban, de mindent megkaptál, amiről álmodtál. És azt hiszem, Tyrell szeret téged. Lizzie megmarkolta az asztal szélét, és erősen remélte, hogy a nővérének igaza van. - Kétlem, hogy úgy lenne - felelte fennhangon. Georgie egy pillanatra összeszorította a száját. - Örülök a boldogságodnak - mondta aztán. Lizzie a libériás inashoz fordult. - Bemard, hozna, kérem, egy tálkával a csokoládékrémből, amelyet ma készítettem? - Igenis, hölgyem - hajolt meg az inas, és kisietett. Lizzie elmosolyodott, amikor a nővére kérdő pillantást vetett rá. - Tyrell azt mondta, szereti a csokoládét, és az ő kérése számomra parancs. Georgie megkerülte az asztalt, és arcon csókolta a húgát. - Kellemes estét! - Aludj jól! - felelte Lizzie kedvesen. Nővére elindult a lakrészébe, ő pedig magára maradt a tágas ebédlőben. Valahogy mégsem érezte egyedül magát, és alaposabban is körbenézett. A ház nem volt igazán régi, de ezek a falak sok mindent láthattak már a történelemből. Lizzie furcsamód nem érezte üresnek a helyiséget, és azon töprengett, hogy Tyrell őseinek a kísérteteivel ül-e itt együtt. Ha igen, akkor sem félt, mert méretei dacára az ebédlő otthonos volt, és ő szinte már ismerősnek találta. Felkelt, hogy megnézze a fával burkolt falakon függő portrékat. Úgy sejthette, egykor élt Warennéket ábrázolhatnak. Az egyik kiváltképp felkeltette a figyelmét, és közelebb lépett hozzá. Nagyon régen készülhetett, erről árulkodott a rajta látható férfi viselete. A hajdani úr olyan elképesztően hasonlított Tyrellre, hogy Lizzie-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nem voltak mélyenszántó történelmi ismeretei, de abból, hogy képmásán a férfi láncinget viselt, annyit azért kikövetkeztetett, hogy hat vagy hét évszázada élhetett. Odahajolt a festményhez, és letörölte a port a kerete aljára erősített névtábláról. Utána már ki tudta betűzni a szöveget: Stephen de Warenne, 1070-1117. Elképedve látta, milyen régen készült a portré. Ez a férfiú lehetett a Warenne család ősapja. Bemard közben visszajött, és kis ezüsttálcán meghozta a csokoládékrémet. Lizzie elvette tőle. - Köszönöm. Beviszem az úrnak - mondta. A komornyik elképedten nézett rá, és a tálcáért nyúlt, de ő nem adta vissza. - Csak mondja meg, legyen szíves, hol találom a könyvtárszobát, mert sajnos még nem ismerem ki magam a házban - kérte. Pár perc múlva a tálcával a kezében már ott is állt egy nagy, csukott ajtó előtt. Szíve vadul vert, és arra kellett gondolnia, hogy egyetlen szenvedélyes éjszaka után igencsak merész lett. De végül is nem ilyennek kell lennie egy kitartott szeretőnek? Ő mindenesetre csak arra vágyott, hogy megint Tyrell karjában fekhessen és egyesülhessen vele. Annyira azért nem volt bátor, hogy csak úgy benyisson. Halkan bekopogott, s miután Tyrell kiszólt, hogy szabad, belépett a könyvtárszobába, amely ugyanúgy közel harminc láb magas volt, mint az ebédlő. A tűzvörösre festett, elefántcsonttal és fehérrel szegélyezett falak mentén félmagasságig könyvespolcok álltak. Közöttük négy pazar ülőgarnitúra is helyet kapott, amelyekbe sötétebb és világosabb vörös fotelok és székek tartoztak. A kisebb bútorok aranyozottak és homokszínűek voltak. A

fehér márvánnyal borított nagy kandalló fölött jókora aranyozott tükör függött. A könyvtárszoba többi része árnyékban volt, és eltartott egy darabig, amíg Lizzie meglátta Tyrellt. A helyiség távoli sarkában ült, a könyökénél egyetlen olajlámpás égett. Láthatóan egészen belemélyedt a jegyzeteibe. Lizzie korábban nem látta kormány-ügyekkel foglalkozni, és most valósággal szíven ütötte a gondolat, hogy a férfi igen fontos hivatalt tölt be. Még csak huszonhat éves, de máris az adóügyek írországi kormánybiztosának a helyettese, vagyis az egyik legfontosabb és legtöbb hasznot hajtó hivatalban dolgozik. A lány most még jobban csodálta, mint eddig. Tyrell egyszer csak felpillantott, és Lizzie megpróbálkozott egy mosollyal. - Egy kis harapnivalót hoztam önnek, uram - mondta fátyolos hangon, és beljebb lépett. - Remélem, nem zavarok. Tyrell egyszeriben mintha elveszítette volna érdeklődését az előtte fekvő papírok iránt. A lányra szegezte a szemét, de nem szólalt meg. Nem is kellett semmit mondania, mert Lizzie érezte, hogy csakis rá figyel. A férfi lassan felállt. - Te soha nem zavarsz, Elizabeth. A lány megborzongott attól, ahogy Tyrell kimondta a nevét. El akart mosolyodni, de nem járt sikerrel, mert ahhoz túl nagy volt közöttük a feszültség. Miközben odament hozzá, a férfi végig rajta tartotta a szemét, ő pedig reszketett az izgatottságtól. Tyrell már a pillantásával is lángba tudta borítani a testét. - Csokoládékrém - suttogta, amikor megállt előtte. Tyrell szeme elkerekedett. - Te készítetted? Mikor? - Ma délután. Igazán gazdag itt az éléskamra, és az ön kérése számomra parancs, uram - tette hozzá, s maga is hallotta, hogy egészen rekedt lett a hangja. Tyrell az íróasztalra támaszkodott, és egészen kifehéredtek a kézcsontjai. - Rendkívül szerencsés férfi vagyok - mondta, és kijött az asztal mögül. Lizzie letette a tálcát. - Még meg sem kóstolta - mondta halkan, és belemerítette a kanalat a bársonyos krémbe. A férfi az íróasztalnak dőlt. - Azt hiszem, eleget kóstoltam ahhoz, hogy tudhassam, szerencsésnek kell tartanom magam - mondta lágy hangon. Szavai valódi jelentését nem lehetett félreérteni. A lány elpirult, és kanalat tartó keze megállt a levegőben. A férfi átfogta a csuklóját, és a szájához vezette a kezét. Lizzie izgatottan várta, ízlik-e neki a krém. Nézte, hogyan nyeli le a falatot, és a legszívesebben megcsókolta volna a nyakát, ahol eltűnt a krém. - Vannak még rejtett képességeid, amelyeket felfedezhetek? - kérdezte Tyrell. A lány még jobban elpirult örömében. - Ízlik? - kérdezte. - Soha nem kóstoltam finomabb csokoládékrémet – jelentette ki a férfi ünnepélyesen. Lizzie arca felragyogott. - Ennek nagyon örülök. Tyrell beledugta az ujját a tálkába, aztán megint a lány szemébe nézett. Ő sejtette, mi járhat a fejében, de biztos azért nem volt benne. - Uram? A szó még el sem hagyta a száját, amikor Tyrell kinyújtotta a kezét, és az ajkára kente a csokoládékrémet. Közben ígéretesen és célzatosan mosolygott, s ő most már nagyon is ki tudta olvasni szándékát a szeméből. A férfi Lizzie álla alá nyúlt, felemelte a fejét, aztán lassan lenyalta a krémet a szájáról. - Uram - lehelte a lány, és átfogta Tyrell derekát. A férfi azonnal a karjába vonta, szájára tapasztotta a száját, és keményen, viharosan megcsókolta. Lizzie a vállába kapaszkodott, miközben Tyrell keze bejárta a hátát és a fenekét, s visszafelé is megtette ugyanazt az utat. Végül a lány sem bírt tovább a vágyával. Kapkodva elkezdte kigombolni a

férfi ingét, s közben több gombot is leszakított. Végre sikerült megérintenie Tyrell meztelen bőrét, és újra meglepődött izmai keménységén. Érzékien simogatta, a férfi pedig villámgyorsan kinyitotta a ruhája gombjait, s egy perc múlva már csak alsónemű maradt rajta. Tyrell még mindig az íróasztal szélén ült, és combja között fogva tartotta a lányt. - Ugye, nincs ellene kifogásod? - kérdezte mosolyogva, és tekintete Lizzie mellére siklott, amely jól láthatóan kirajzolódott a vékony alsóing alatt. - Csak az ellen van, hogy nem vetkőztetsz le gyorsan - hallotta a lány a saját válaszát. A férfi meglepetten nézett rá. - Szeretem az izgalmas feladatokat - felelte, és egyetlen mozdulattal kettészakította az alsóinget. Ledobta a földre, aztán meghúzta Lizzie alsószoknyájának a pántját, és az is lekerült róla. A lány reszketett az izgalomtól, és Tyrell látta ezt. Tekintete fátyolos lett, s lábával félresöpörte a ruhadarabokat. - Van még valamilyen kifogásod, Elizabeth? A lány nem tudott megszólalni, mert a férfi megérintette a mellét. Előbb csak finoman a tenyerébe zárta, ám aztán körözni is kezdett megkeményedett bimbói körül. Ő lehunyta a szemét, és az ajkába harapott, hogy ne sikítson fel, de nem sikerült elfojtania a kéjes hangot. - Nincsenek szavaim, hogy leírjam a szépségedet – suttogta Tyrell. Lizzie kinyitotta a szemét, s meglátta, hogy a férfi sóváran és csodálattal nézegeti meztelen testét. Ebben a pillanatban úgy érezte, nincs nála kívánatosabb nő a világon. - Örömöt akarok szerezni neked. Nagy-nagy örömöt - dünnyögte Tyrell, aztán lehajolt hozzá, hogy megcsókolja a mellét. A lány teste ívbe feszült. - Megteheti, uram, ha ön is leveti a ruháit - suttogta. A férfi lassan felegyenesedett, és kibújt az ingéből. Lizzie megigézve nézte, hogyan feszülnek meg minden egyes mozdulatától az izmok a mellkasán, a karján és a hasán. Térdnadrágja alatt jól láthatóan kirajzolódott kemény és hatalmas izgalma. - Megijesztelek? - kérdezte rekedten a férfi. Lizzie megrázta a fejét. Kinyújtotta a kezét, és csak egészen finoman érintette meg Tyrellt, ő mégis felnyögött, aztán a karjába rántotta. Ahogy egymáshoz ért meztelen bőrük, Lizzie fejéből minden gondolatnak nyoma veszett. Halkan nyögdécselt, és csókra nyitotta az ajkát. A férfi nyelve mélyen a szájába hatolt, miközben meredező vágyát a hasához nyomta. A vágy ereje könnyeket csalt Lizzie szemébe. Mindent el akart mondani Tyrellnek, azt is, hogy mennyire szereti, és hogy már akkor beleszeretett, amikor még csak tízéves volt, és ő megmentette az életét. Nemcsak a testével és a szerelmével akarta megajándékozni, hanem sokkal többel. El akarta mondani neki az igazságot Nedről, hogy azzal bármi ajándéknál értékesebbet adjon neki. A bizonyosságot, hogy Ned az ő gyermeke. A férfi azonban már ölbe vette, a kanapéhoz vitte, és csókokkal borította be az arcát, a nyakát, a mellét. - Még mindig egészen ártatlan vagy - suttogta -, de a legérzékibb nő is, akit valaha ismertem. Megtanítalak a szerelem művészetére, drágám, ha te is akarod. Lizzie a hátán feküdt a kanapén, és Tyrell lenyűgözően meztelenül állt fölötte. - Taníts meg mindenre, csak ne várakoztass meg nagyon! - felelte, és kitárta a karját. A férfi rekedt nevetéssel széttolta a lábát, ő pedig boldog kiáltást hallatott. Simogatni kezdte Tyrell hátát, a férfi pedig megint a mellébe fúrta az arcát. - Azt hiszem, legelőbb is a türelemre kell hogy megtanítsalak - suttogta. - Hiba volna, ha elsietnénk a szerelmeskedést. Lizzie nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egész teste vibrált és lüktetett, mégis meglepte a férfi szóválasztása. Már megint semmire sem tudott azonban gondolni, mert a száján, a nyakán és a melle között érezte Tyrell becéző ajkát. Aztán a hasát járta be hihetetlenül izgatón. Amikor lehelete a combja tövét kezdte simogatni, a lánynak elakadt a lélegzete a korábban még soha nem tapasztalt izgatottságtól.

A férfi nyelve egyszer csak mélyen az ölébe hatolt, hogy szenvedélyesen becézze, izgassa teste legrejtettebb pontját, amely egészen átnedvesedett. Lizzie úgy érezte, ezer darabra robban szét a gyönyörtől, miközben a kéj magasra csapó hullámai a mennyekbe repítették és végül beteljesüléssel ajándékozták meg. Hangosan zihált, megállíthatatlanul reszketett, ám szinte már fájdalmas izgalma mit sem enyhült. Tyrell nyelve még mindig a lába között mozgott, és belőle kiáltás szakadt fel. Nem tudta, azért könyörögjön-e, hogy a férfi hagyja abba, amit csinál, vagy folytatást követeljen. - Másodszorra még csodásabb lesz, drágám – dünnyögte Tyrell, ám közben sem hagyott fel Lizzie ölének izgatásával. A lány tiltakozni akart, de nem tudott, mert a férfi nyelve még mélyebben beléhatolt, őt pedig megint hátukra vették a gyönyör hullámai. Az édesen sanyargató kín végül megváltó megkönnyebbülésben oldódott fel. Lizzie most a boldogságtól zokogott, aztán a mennyekből lassanként visszaereszkedett a földi valóságba. Tyrell mellette ült a kanapén, gyengéden simogatta a karját, a mellét, s csókokat lehelt a hajára és a vállára. A lány mélyeket lélegzett, de bódulatának köde még mindig nem oszlott el teljesen. Nehéz volt elhinnie, hogy valóban létezik olyan élvezet, amelyben a férfi őt most részesítette. Tyrell megint az ölére tette a kezét. - Szeretnél még több ilyen örömöt kapni tőlem, Elizabeth? - kérdezte fátyolos hangon. A lány érzékei lassanként megint működni kezdtek, és a férfi felé fordította a fejét. - Nem biztos, hogy azt már kibírnám. Tyrell tekintete kielégülés után kiáltó vágyról árulkodott. - És mennyit bírnál ki még? - kérdezte. Lizzie teste tüzelt, és egyszeriben tökéletesen megértette, miért vívódik a férfi. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyújtotta a karját és átfogta Tyrell férfiasságát. Érezte, hogy érintésétől szerelmesének megfeszült a teste, és fojtottan még fel is nyögött. Hatalmam van fölötte, ismerte fel a lány, és elmosolyodott, miközben fel-le húzogatta kezét az ágaskodó, kemény férfiasságon. - Veszélyes játékot játszol - mondta Tyrell figyelmeztetőn. - Nem, nem - suttogta a lány, és máris új vágy lobogott benne. - Én soha nem játszanék veled, uram. A férfi zihálva szedte a levegőt, és Lizzie gondolkodás nélkül fölébe hajolt. Valahogy sejtette, tudta, hogy azzal, amire készül, kínokat fog okozni Tyrellnek, de közben határtalan kéjt is. Hallotta, hogy zihálása felgyorsult, amikor az izgatottságtól reszketve megérintette a szájával és a nyelvével. A férfi testén remegés futott végig, és átfogta a lány csuklóját. - Tudod te, mit csinálsz? - kérdezte elképedten. - Nem - felelte Lizzie, de annyit azért tudott, hogy ugyanazt kell tennie a férfival, amit ő tett vele az előbb. Tyrell egyre hangosabban lihegett, miközben a lány nyelve teljes hosszában bejárta a vesszejét. Végül megint hangosan felnyögött, aztán hirtelen mozdulattal a hátára fektette Lizzie-t, és megsimogatta az arcát. - Szólj, ha majd fájdalmat okozok - mondta. Homlokán izzadság gyöngyözött, és a cseppek mellkasáról Lizzie mellére hullottak. Ő egyszeriben megértette, mekkora erőfeszítésébe került a férfinak, hogy egészen eddig uralkodjon magán. Két keze közé fogta az arcát, és felmosolygott rá. - Te soha nem okozhatsz fájdalmat nekem, uram. Ahhoz én túlságosan is szeretlek - suttogta. Tyrell ijedten nézett rá, és ő rádöbbent, mit is mondott. Mielőtt azonban még leteremthette volna magát gondolatban, felsikoltott, mert a férfi hirtelen mélyen beléhatolt, ő pedig egy csapásra elfelejtette meggondolatlan, de őszinte szavait. Tyrell egészen betöltötte, forrón, keményen, nedvesen, amíg neki már azt kellett hinnie, hogy nem bírja tovább a vágy kínzó feszítését. A férfi tudta ezt. Szemét egy pillanatra sem vette le róla, miközben egyre gyorsabban, mind keményebben mozgott vele, rajta, benne. Eggyé váltak, egymás részeivé lettek, és Lizzie szerelme nem ismert határokat. Amikor felért a tetőpontra, lehúzta magához a férfi fejét. - Tudom - hallotta valahonnan a távolból Tyrell hangját, miközben erős karok ölelték át szorosan. - Elizabeth, tudom!

18. Erkölcsi dilemma Már rég elmúlt a reggel, amikor Lizzie felébredt az ágyban, amelyet az éjjel Tyrell-lel osztott meg. Szívét olyan forró szerelem töltötte el, hogy az már bármelyik nőnek sok lett volna. Sorra felvillantak előtte az éjszaka emlékképei, némelyik forró és viharos volt, némelyik gyengéd és szelíd. A férfi minden elképzelhető módon szerelmeskedett vele, és a lány elpirult, amikor felidézte magában ezeket az órákat. Sokkal többet jelentett azonban neki, hogy Tyrell akkor is szinte már szerelmesen a karjában tartotta, amikor éppen nem szeretkeztek. Lizzie fel akart kelni, de elbizonytalanodott, mert nem volt mit felvennie. Ruháját utoljára a könyvtárszoba padlóján látta heverni, még azelőtt, hogy Tyrell takarót terített rá és ölben felhozta a saját hálószobájába. A lány lenézett a fényűző ágyra, és elmosolyodott. Tyrell nem mondta ki, de szavak nélkül is egyértelművé tette, hogy az egész éjszakát vele akarja tölteni. Ő pedig itt maradt nála, és a karjában aludt el. Most örömmámorban úszott, és olyan könnyűnek érezte magát, hogy azon sem lepődött volna meg, ha felrepül a mennyezetig, mint egy léggömb. Végül magára tekerte a lepedőt, és kikelt az ágyból. Odalépett az ablakhoz, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. Valóban későre járt. A nap magasan állt már az égen, alighanem délfelé járt az idő. Lizzie szája mosolyra húzódott. Bűnösen ledérnek érezte magát, de ez nagyon is tetszett neki. A háló ajtaja csukva volt. Lizzie kinyitotta, és bolondmód abban reménykedett, hogy Tyrell-t a nappaliban fogja találni. Természetesen nem volt ott. Már rég ellenőrző körútra indulhatott a birtokon az intézővel, vagy a könyvtárszobában ülhet a hivatalos akták fölött. Itt viszont a kis ebédlőasztal egy személyre volt megtérítve márkás porcelánnal, kristálypoharakkal és ezüst evőeszközzel. A melegítőburák alól és a teáskannából kiszűrődő illatok elárulták Lizzie-nek, hogy reggeli várja a szobában. Tyrell utasíthatta a komornyikját, hogy terítsen meg, és hozzon fel ennivalót neki. Szemébe könnyeket csalt ez a gondoskodó figyelmesség. Ebben a pillanatban nem volt nála boldogabb nő kerek e világon. És ez akkor sem változott, amikor nagyot csípett a karjába, hogy biztos legyen abban, nem álmodik. Odament az asztalhoz, felemelte a burákat, s alattuk omlettet, palacsintát és kolbászkákat fedezett fel. Középen egy nagy csokor állt, amelyet vörös rózsákból kötöttek. A szerelmesek virágaiból... - Éhes vagy? - hallotta meg Lizzie egyszer csak Tyrell halk kérdését, és feléje fordult. Ő is éppen csak végezhetett az öltözködéssel, mert tengerészkék zakóján most gombolta be az utolsó gombokat. Eddig az öltözőszobában lehetett, és Lizzie ezért nem látta a hálószobában. Arcán halvány mosoly játszott, tekintete meleg és gyengéd érzésekről árulkodott. Pillantása zavarba hozta a lányt, és csak nehezen sikerült megszólalnia. - Nagyon is - felelte. Az egy személyre megterített asztal elárulta neki, hogy Tyrell nem készült közös reggelire. Ő mégis arra vágyott, hogy maradjon itt vele, legalább kis ideig még. A férfi belépett a nappaliba, s pillantása bejárta Lizzie meztelen vállát és a lepedőt, amelyet magára tekert. Sietve leeresztette azonban a pilláit, hogy elrejtse a szemében hirtelen fellobbanó lángot, és odament egy székhez, amelyen egy hálóing meg egy köntös feküdt. Egy szobalány készíthette be őket a gazdája utasítására. Tyrell felvette a köntöst, és Lizzie mögé lépett. - Szabad? A lányon bizsergés futott végig, miközben bólintott. A férfi leoldotta róla a lepedőt, amely leesett a földre, aztán ráterítette a köntöst, és a vállán hagyta a kezét.

Lizzie lassan belebújt a köntösbe. Tudta, hogy a férfi közben csodálattal nézi meztelen testét, és soha nem érezte még ilyen érzékinek, ennyire nőiesnek magát. Kapkodás nélkül összekötötte magán a köntös övét, és csak utána fordult Tyrell felé. - Ez nem lehet igaz - szólalt meg végül a férfi. - Már megint kívánlak. Lizzie álmában sem gondolta, hogy valaki egyszer majd ilyen mély érzelmeket fog kiváltani belőle. Ezt még Tyrell-ről sem feltételezte, és mégis így lett. Meglepő módon benne is vágy lobbant fel. - Én is kívánom önt, uram. - Látom - mondta a férfi rekedten. - Hogy lehet ez? Nem elégítettelek ki az éjjel? A lány elpirult. - Dehogynem. És én önt, uram? - kérdezte merészen. Elámult, amikor most már a férfi arcát is pír öntötte el. - Éjszakát soha nem élveztem még így - válaszolta. - Örülök, hogy pár perc alvást azért engedélyeztél nekem. - Ez éppen fordítva volt, uram, Tyrell arcán gödröcskék jelentek meg, amikor elmosolyodott. - Szólíts csak Tyrellnek! - mondta. - És igenis te csábítottál el újra meg újra. Ne akard rám kenni! Lizzie megpróbált komoly képet vágni, és csípőre tette a kezét. - Uram! - tiltakozott, és haragosan felvonta a szemöldökét. - Tyrell - javította ki magát -, te voltál hihetetlenül kéjsóvár. Én csak alkalmazkodtam. A férfi mosolya még szélesebb lett. - Édes Elizabeth-em - dörmögte, és szavaira nagyot dobbant a lány szíve -, nem volt még szerencsém nálad érzékibb nővel találkozhatni. Lehet, hogy nem vagy tudatában a csáberődnek? Elég csak egy bizonyos módon mozognod, és bennem máris sóvár vágyak ébrednek. Lizzie körözni kezdett a csípőjével. - És ha így csinálok? - kérdezte. Tyrell villámgyorsan magához vonta. - Boszorka! Tudod, hogy hatalmad van fölöttem - mondta, és belecsókolt a fülébe. A lány a férfi kemény izgalmához dörgölődzött. - Csakis azért, mert nagyon jó tanítómesterem voltál - suttogta. Tyrell átfogta a fenekét. - Sok dolgom van ma - mondta. Lehelete Lizzie fülét cirógatta, s ő benyúlt az inge alá, hogy érezze meleg bőrét és feszes mellizmait. - Igen, sok mindent kell tenned ma - suttogta, miközben a férfi szemébe nézett. - Elvégre úriember vagy, és bizonyára készségesen felajánlod a szolgálataidat egy ifjú hölgynek. Tyrell megadta magát. - Mindig is azzal hízelegtem magamnak, hogy nemes lelkű vagyok, és soha nem tagadnám meg a szolgálataimat egy hölgytől felelte csendesen. Lizzie el akart mosolyodni, de már nem tudott, mert a férfi kioldotta a köntöse övét, s azonnal tenyerébe zárta a mellét. - Ön nyert, hölgyem - mondta fátyolos hangon. – Könyveljen el egy újabb sikeres csábítást!

Három nappal később Lizzie a nővérével teázott a ház mögötti teraszon, ahonnan pazar kilátás nyílt Wicklow hegyeire, és ő egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. Georgie is élvezte a napsütést, a meleg időt és az ír táj megejtő szépségét. Tyrell még napfelkeltekor Dublinba indult, ahol megbeszéléseket kellett folytatnia, mielőtt a jövő héten elfoglalja a hivatalát. Ned a gyerekszobában aludt. - Hölgyem? - hallotta meg Lizzie a háta mögül Smythe hangját. A lány éppen ajkához emelte a csészéjét, és mosolyogva megfordult. A komornyik mellett az édesapját látta meg, és meglepetésében kiloccsantotta a teáját. Nagyon megörült a papának, akinek

Raven Halitól másfél napot kellett utaznia ahhoz, hogy meglátogassa őt. Sietve letette a csészét, és felállt. - Papa! Édesapja azonban nem mosolygott, miközben köszönetképpen bólintott az inasnak. Utána előbb Lizzie-t csókolta meg, aztán Georgie-t, aki ugyancsak felállt, és ugyanúgy meglepődött, mint a húga. Lizzie azonnal megérezte, hogy valami baj van. - Hozna még teát és szendvicseket, Smythe? Köszönöm szépen - mondta, s miután a komornyik távozott, megfogta a papa kezét. - Történt valami? A mamával? - kérdezte. Édesapja komolyan nézett rá, és hátrált egy lépést. - Édesanyátok búskomorságba süppedt. Meg akar szakadni a szíve, és ennek ti ketten vagytok az oka. Lizzie megdermedt, és a nővérére nézett. - Papa, te korábban ugyanúgy gondolkodtál Peter Haroldról, mint én! - mondta Georgie. Soha nem volt még olyan könnyű a szívem, mint most. Nem változtathatok a véleményemen - jelentette ki. Édesapja haragosan nézett rá. - Harold úr időközben eljegyzett egy corki hölgyet, és egészen biztosan nem fog visszatérni hozzád. De az már minden határon túlmegy, hogy eljöttél ide a húgoddal! Szemernyi szégyenérzet sem szorult beléd? Georgie összerezzent, és most ő nézett a testvérére. Lizzie érteni kezdte a helyzetet. Amikor a szülei elhagyták Adare-t, ő a ház vendégeként maradt ott, és nem Tyrell szeretőjeként. Bukásának híre villámgyorsan szárnyra kaphatott, és Georgie neve háromszorosan is beszennyeződött. Először azért, mert a húga leányanya lett, másodszor saját eljegyzésének a felbontása miatt, harmadszor pedig azáltal, hogy Wicklow-ban él a szégyentelen testvérével. - Nagyon kellemes itt nyáron - kezdte Georgie, de a hangja sebzettségről árulkodott. Papa felemelte a kezét. - Ne gyere nekem észérvekkel, mert olyanok nincsenek! Édesanyád keserűségének egyébként elsősorban nem te vagy az oka mondta, és a kisebbik lányához fordult. - Négyszemközt szeretnék beszélni veled. Lizzie rosszat sejtve bólintott. - Papa - szólalt meg Georgie -, Lizzie minden titkát megosztotta velem. Kérlek, ne akarj elküldeni. Mielőtt még az édesapjuk válaszolhatott volna, Lizzie megfogta a nővére kezét. - Talán jobb lesz, ha kettesben beszélek a papával - mondta. Nem kell aggódnod miattam - tette hozzá, bár maga is tudta, hogy ez nem igaz. Nővére a könnyeivel küszködött, de végül elhagyta a teraszt. - Hogy teheted ezt, Lizzie? - kérdezte a papa fojtott hangon. A lány tudta, mire gondol az édesapja. Azt akarja tudni, hogyan élhet együtt ország-világ előtt egy férfival, aki nem a férje. - Szerelmes vagyok belé - kezdte idegesen. - Tyrell de Warenne szeretője vagy! Mindenki tudja ezt, és másról sem beszélnek az emberek. - Szeretem őt! - kiáltotta Lizzie, mert nem tudta, mi mást mondhatna. - Nincs benned semmi szégyenérzet? - kérdezte az édesapja, és könny szökött a szemébe. A kérdés valójában költői volt, és Lizzie nem is válaszolt rá. Ebben a pillanatban azonban nemcsak szégyen mardosta, hanem el is szomorodott. Elmondhatatlanul sajnálta, hogy nem gondolt arra, Tyrell iránti szerelmének a beteljesülésével mély sebet ejt a szülein. Édesapját soha nem látta még ilyen elgyötörtnek. - Ez megalázó! -- kiáltotta a papa. - Jóságos ég, soha nem hittem, hogy valaha is szégyenkeznem kell majd a legkedvesebb gyermekem miatt! Lizzie elsírta magát. Édesapja is szajhának tartja? - Sajnálom! - Az édeskevés! És igencsak elkéstél a megbánással, nem gondolod? Ha most el is hagynád a

szeretődet, az nem változtatna azon, ami az utóbbi hetekben történt. Az emberek soha nem fogják elfelejteni az elbukásodat, és a nővérednek egyetlen másik kérője sem akad majd miattad. Arról is te tehetsz, hogy édesanyáddal bennünket kiközösített a társaság. Végleg és visszavonhatatlanul odalett a jó hírünk. Lizzie hirtelen leült. Fájdalom és bűntudat mardosta. Mit képzelt, amikor elfogadta Tyrell ajánlatát? Igaz, amióta megérkezett Wicklow-ba, elmondhatatlanul boldog volt, de hogy lehetett ennyire önző? - Ami engem illet, nem zavar a kiközösítés - folytatta az édesapja haragosan. - Soha nem élveztem a társasági életet és a bálomat. A mamát viszont elhagyták a barátnői! Még egy teára sem hívja meg senki! Hogy fogja ezt túlélni? - Jaj, Istenem! - suttogta Lizzie, és már patakokban folytak a könnyei. - Erre egyáltalán nem gondoltam, papa. Fel sem merült bennem, hogy a mamát kiközösíthetik. Nem állt szándékomban, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak. Én csak azt akartam, hogy Tyrell ismerje el a fiának Nedet mondta. Édesapja letérdelt elé, és megfogta a kezét. - És magadra nem gondoltál? Tudom, hogy szereted őt. Ha nem így lenne, soha nem viselkedtél volna így, ebben egészen biztos vagyok. Csakhogy ő mással jár jegyben, és ősszel azt a másik nőt fogja feleségül venni. Akkor mit fogsz tenni? A második asszonyaként élsz majd vele? Boldog leszel úgy? Lizzie hallgatott, és döbbenten maga elé meredt. Az utóbbi hetekben sikeresen megtiltotta magának, hogy a jövőre és Blanche Harrington-ra gondoljon. Csakis a szerelemnek élt, a szenvedélynek, azoknak a pillanatoknak, amelyeket Tyrell-lel töltött. - Látom, nem tudsz válaszolni. És mi lesz veled, ha rád un a szeretőd, ami előbb vagy utóbb egészen biztosan el fog következni? Lizzie-nek félre kellett fordulnia. - Egyetlen férfi sem tart öreg szeretőt - folytatta az édesapja. - A mindenségit, mihez kezdesz, Lizzie, ha Tyrell de Warenne lecserél egy fiatalabb nőre? - Nem tudom - felelte a lány, és elmondhatatlanul fájt arra gondolnia, hogy eljön majd a nap, amikor Tyrell már nem fog kérni belőle. - Nem tudom! - ismételte meg hangosabban, bár valójában tudta, mi lesz akkor. Bele fog halni a szívfájdalomba. Édesapja felállt, zsebkendőt húzott elő, és megtörölte a szemét. Lizzie kővé váltan nézte, és valósággal belebetegedett a gondolatba, hogy tönkretette a családjuk jó hírét és boldogságát. A jövőt most egészen szürkének és félelmetesnek látta. Ostoba volt, amikor elhitette magával, hogy nem kell foglalkoznia a holnappal, és úgy tett, mintha csak a jelen létezne. Édesapja rászegezte a szemét. - Szeretlek, kislányom - mondta rekedten -, de most nincs választási lehetőségem. Mamát kell oltalmaznom, és Georginát is meg kell mentenem, már ha ez még lehetséges egyáltalán. Lizzie reszketni kezdett. - Papa, ne! - kiáltotta. Édesapja arca hamuszürke volt. - Georgie hazajön velem - jelentette ki. - Téged pedig kitagadlak, Lizzie. A lány lehunyta a szemét. Hitetlenkedése és döbbenete helyét már hamar gyötrő fájdalom foglalta el. - Ne! - suttogta. - Papa, ne! - Nem tehetek mást, ha meg akarom menteni a családunk maradék becsületét - felelte a férfi, aztán tenyerébe temette az arcát, és elsírta magát. Lizzie is szabad folyást engedett a könnyeinek. Igazat kellett adnia az édesapjának. Ha a családja nyilvánosan megtagadja őt, a társaság talán megbocsát nekik, és visszafogadja őket. - Sajnálom - mondta a papa elgyötörtén -, de többé nem lehetsz a lányom. - Értem - hüppögte Lizzie. Édesapja arcát is könnyek áztatták. Megfordult, de hirtelen megdermedt, amikor meglátta, hogy Georgie ott áll mögötte a teraszon. Ő is sírt, de határozottan felszegte a fejét.

- Itt maradok Lizzie-vel - jelentette ki. A vacsora maga volt a pokol. Édesapjuk azonnal távozott, és a testvérek nem tudták, hogy a kitagadás most már Georgie-ra is vonatkozik-e, mivel nem volt hajlandó hazatérni Raven Haliba. Tyrell kevéssel este hét óra előtt jött meg. Lizzie és Georgie már némaságba burkolózva ott ült a hosszú ebédlőasztalnál, amikor a férfi csatlakozott hozzájuk. Lizzie pillantást sem mert vetni rá. Nem akarta, hogy értesüljön a történtekről, és nem csak büszkeségből hallgatott. Szomorú is volt, és szégyenkezett, mert belement ebbe a kapcsolatba. Tyrell üdvözölte a testvéreket, aztán helyet foglalt közöttük az asztalfőn. Lizzie futó mosollyal ajándékozta meg, ám aztán megint kerülte a tekintetét, miközben az inasok felszolgálták a vacsorát. Georgie arca hamuszürke volt, és tudta, hogy vonásairól le lehet olvasni a gyötrődést. Érezte, hogy Tyrell értetlenkedőn néz rá, aztán a húga vonásait fürkészte egyre zavarodottabban és aggódón. A szakács báránygerincet készített vacsorára apró sült burgonyával és zöldbabbal, de Lizzie-nek nem volt étvágya. A borospoharáért nyúlt, ám azonnal visszahúzta a kezét, amikor meglátta, hogy megállíthatatlanul reszketnek az ujjai. Megint megkockáztatta, hogy Tyrellre pillantson. Látta, hogy a férfi gyanakvón, összehúzott szemmel néz rá. Bizonytalan mosolyt küldött felé, aztán felvette a kését és a villáját. - Mi folyik itt? - törte meg végül a nyomasztó csöndet Tyrell. Lizzie letette az evőeszközét. - Migrén gyötör, uram - menekült szánalmas hazugságba. Georgie hirtelen felugrott a székéről. - Lizzie-nek sürgősen le kell dőlnie, uram. Kérem, bocsásson meg nekünk - mondta, és odasietett a húgához, hogy segítsen felállnia. A férfi Lizzie-re szegezte a pillantását, és neki erőnek erejével sikerült állnia a tekintetét. - Rosszul érzem magam - suttogta. - Nem bánná, uram, ha visszavonulnék? - kérdezte. Tyrell kis ideig megint kutatón nézett rá. - Természetesen nem. Elküldjek orvosért? Lizzie válasz helyett csak megrántotta a vállát. Nővére kivezette az ebédlőből, és csak akkor szólalt meg, amikor már beléptek az úri szalonba: - Hozassak neked egy pohár bort? Lizzie lerogyott a kandalló előtt álló kanapéra. - Mit tettem, Georgie? - kérdezte elveszetten. Nővére leült mellé. - Én csak azt tudom, hogy eddig nagyon boldog voltál. - Mamát elhagyták a barátnői. Senki sem megy hozzá látogatóba, és sehova nem kap meghívást. Ebbe bele fog halni! - Mesebeszéd! A bánatba még senki sem halt bele – jelentette ki Georgie. Húga ráemelte a szemét. - Most mit csináljak? - kérdezte elkínzottan. – Bemocskoltam a családunk nevét, leromboltam a jó hírét. Önző voltam. Talán nem érdemlek megvetést? - Lizzie - kezdte Georgie, és suttogóra fogta -, ugye, eszedbe sem jut, hogy elhagyd Tyrellt? Lizzie elsírta magát. Hogy hagyhatná el azt a férfit, akit elmondhatatlanul szeret? De hogy maradhatna itt, és verhetne azzal még egy szöget a családja koporsójába? Azt sem felejtheti el, hogy Tyrell a hírek szerint ősszel feleségül veszi Blanche Harringtont. És mi lesz Neddel, akinek szüksége van az édesapjára? Semmi sincs úgy, ahogy lennie kellene. Kivéve azt, hogy őszintén szeret egy férfit, aki soha nem lehet az övé. És az sem igaz, hogy ez a szerelem helyénvaló, látta be a lány szinte azonnal. Nem volna szabad olyan férfi után epekednie, aki már egy másik nőhöz tartozik. Tyrell belépett a szalonba. - Fitzgerald kisasszony, négyszemközt szeretnék beszélni Elizabeth-szel - mondta Georgie-nak, és ez nem kérés volt. Georgie azonban nem mozdult, és harciasan kihúzta magát. - A húgom nincs jól, uram. Nem

várhat ez holnapig? - Nem, nem várhat - felelte a férfi kurtán. Georgie még mindig nem adta jelét, hogy távozni akarna. Húga felemelte a fejét, és ujjai hegyével letörölte a könnyeit. - Menj csak nyugodtan! - mondta. Georgie továbbra is habozott. - Ha szükséged van rám, Liz, csak küldj értem! - Úgy lesz - ígérte Lizzie, és bágyadtan elmosolyodott. Nővére figyelmeztető pillantást vetett Tyrellre, amiről ő nem vett tudomást, aztán elhagyta a szalont. - Úgy festesz, mintha halálhírt kaptál volna - mondta a férfi Lizzie-nek. A lány csak némán rázta a fejét. - Smythe-tól tudom, hogy édesapád itt járt ma – folytatta Tyrell. - Mivel zaklatott fel ennyire? Lizzie tisztában volt vele, hogy ez a látogatás nem maradhat örökké titokban a ház ura előtt. - Nagyon szeretem a papát - suttogta, és lehajtotta a fejét. - Tudja, hogy a szeretőd vagyok. A szüleimet kitaszította a társaság. Páriák lettek, és megszakad a szívük. Szégyent hoztam rájuk, Tyrell! Végtelenül önző voltam! A férfi letérdelt elé, és megfogta a kezét. - Ez nem igaz. Én kényszerítettelek ebbe a helyzetbe. Ha valaki itt hibás, akkor én vagyok az. - Tönkretettem a családomat - suttogta a lány, és elszántan visszanyeldeste feltörni karó könynyeit. Támaszt akart keresni Tyrell-nél, azt akarta, hogy a férfi a karjába zárja. Ugyanakkor el is akarta lökni magától, hogy elfusson tőle, amíg képes rá. Ha még egyáltalán meg tudja tenni. A férfi az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. - Kárpótolni fogom a szüleidet. Gondom lesz rá, hogy minden társasági eseményre meghívást kapjanak Adare-be. Ugyanúgy a védelmemet fogják élvezni, ahogyan te. Csak ne sírj, drágám! - El tudod ezt érni? - kérdezte Lizzie, és végre halvány remény ébredt benne. Tyrell gyengéden megcsókolta. - Persze hogy el tudom érni, Elizabeth. Eget-földet megmozgatnék, hogy neked ne kelljen szomorkodnod. Elintézem, hogy a legjobb társaságban is fogadják a szüleidet, de semmiképpen sem hagyhatsz el engem - tette hozzá, és figyelmeztetőn megvillant a szeme. Lizzie kábán hallgatott. Tyrell megérezte, hogy azt fontolgatja, elhagyja őt. Csodás volna, ha a férfi hozzá tudná segíteni a szüleit, hogy visszatérhessenek a jó társaságba, de az még nem oldana meg minden gondot. A jövő ugyanolyan reménytelen marad, amilyen eddig is volt. Ő pedig nem tehet továbbra is úgy, mintha a holnap nem is létezne. - Elizabeth, kérlek, nézz rám! - mondta a férfi, mintha olvasni tudott volna a gondolataiban. A lány eleget tett a kérésnek, és megfogta Tyrell kezét. - Annyira boldog voltam! - dünnyögte. - Tudom - felelte a férfi, és halványan elmosolyodott. — Szeretnélek megint boldoggá tenni folytatta, és elsötétedett a szembogara. - Engedd, hogy megtegyem! Hadd vigyelek ágyba! A szeretkezés volt az utolsó dolog, amire Lizzie most gondolni tudott. Az amúgy sem oldana meg semmit. - Komolyan be fogod vezetni a szüleimet az úri társaságba? Lehetséges az egyáltalán? - kérdezte izgatottan. Tyrell nem válaszolt azonnal, hanem viharosan megcsókolta a lányt, és ő készségesen hagyta, hogy megtegye. Mire elvált az ajkától, benne már olyan tűz lobogott, amilyet csak ez a férfi tudott felgyújtani. - Ha szavamat adom neked valamire, akkor készpénznek veheted, amit mondok, és most szavamat adtam. Nem kell többé aggódnod a szüleid miatt - mondta Tyrell. Aztán újra megcsókolta a lányt, s most a midére alá is benyúlt, átfogta a mellét. Lizzie fejében és testében harcot vívott egymással a vágy és az erkölcsi dilemma, amely elől kitérni próbált. Megbocsát-e neki a papa, ha a társaság visszafogadja őket a mamával? Boldoggá teszi ez a megoldás az édesanyját, akkor is, ha ő egy

darabig még Wicklow-ban marad Tyrell szeretőjeként? - Elizabeth! - kiáltotta a férfi, mert megérezhette, hogy Lizzie a testét ugyan átengedte neki, a figyelmével azonban nem ajándékozta meg. Két keze közé fogta az arcát, hogy neki a szemébe kelljen néznie. - Nem fogsz elhagyni. Sem most, sem máskor - mondta eltökélten. - Együtt majd mindent megoldunk. A lány érezte a Tyrell-ből feléje áramló erőt, s mert amúgy sem akart elszakadni tőle, megadta magát. - Nem hagylak el - suttogta. A férfi lecsókolta a könnyeit, aztán elkezdte kigombolni a ruhája hátán sorakozó gombokat. Most még nem hagylak el, tette hozzá magában Lizzie. A férfi elvált a szájától, és rászegezte a szemét, mintha meghallotta volna ki nem mondott szavait. Ö el akart mosolyodni, de kísérlete kudarcba fulladt. Tyrell ölbe kapta, és átvitte a hálószobájába. Lefektette az ágyra, és Lizzie most már örömmel fogadta a közeledését. Szájuk csókban forrt össze, ruháik pillanatok alatt lekerültek róluk, és a férfi viharosan a lányba hatolt. Olyan kapkodva szerették egymást, mintha mind a ketten tisztában lettek volna azzal, hogy az idő nem nekik dolgozik. A felkelő nap első sugarai már belopóztak a félhomályos szobába. Tyrell az állat tenyerébe támasztva, félmeztelenül ült a szalonban a kanapén. Lábánál egy üres pohár állt. A kandallóban éppen csak parázslott a tűz, de órákkal korábban, amikor a férfi magára hagyta az álmában édesen mosolygó Elizabeth-t, még lobogva égett. Ujjaival most megdörzsölte lüktető halántékát, ám a fájdalom csak még erősebb lett a fejében. Tudta, hogy az öccsének igaza van. Elizabeth megérdemli, hogy saját otthona legyen. Férjet érdemel, nem szeretőt, szerelmet, és nem szégyent. Most, amikor már belátta, hogy a lány kedves és szeretetre méltó teremtés, Tyrell azzal is tökéletesen tisztába került, hogy mit követett el ellene. Ő volt az, akit csakis önzés vezérelt. Megzsarolta a lányt, hogy a szeretője legyen, elvette az ártatlanságát, és tönkretette. Elizabeth helyzetére és a jövőjére futó gondolatot sem vesztegetett. Állati ösztöneinek engedett, és nem úgy viselkedett, ahogyan az egy úriembertől elvárható lett volna. Lelki szemei előtt egyszeriben egy hosszú, sivár és magányos út jelent meg, amely fölött örökösen szürke az égbolt. Látta a jövőjét Elizabeth nélkül, és a szíve hangos tiltakozásba kezdett. Azt hitte, be tudja rendezni úgy az életét, hogy felesége és szeretője is legyen, de már most bűntudat mardosta, s Elizabeth máris nagy árat fizetett az ő kéjsóvárságáért és önzéséért. Azt már elképzelni sem merte, hogy Blanche mit gondol és érez. Sem a menyasszonya, sem Elizabeth nem szolgált rá, hogy ilyen életet kelljen élniük. Nem, ő ezt nem így akarta. Boldoggá akarta tenni Elizabeth-t, védelmezni kívánta, nem pedig megszégyenülni és szenvedni látni. Úgy nevelték, hogy mindig különbséget tudjon tenni helyes és helytelen között. Elizabeth többet érdemel annál, amit ő adhat neki. Nagyvonalúnak kell lennie, és el kell engednie. Tyrell remegve felugrott ültéből. Nem, azt egyszerűen nem tudja megtenni! Vége felé közeledett a nyár. Három hét telt el, és Lizzie egy kin barokk íróasztalnál ült egy bájos szalonban, amelyben azért szeretett a nővérével tartózkodni, mert otthonos volt, és nem túlságosan nagy. Kezében lúdtollat tartott, és a szüleinek készült levelet írni. Ők időközben már kétszer is voltak Adare-ben vacsorán, ón nemrégiben Askeaton-ba is meghívást kaptak, ahol Tyrell mostohafivére, O'Dell kapitány élt amerikai feleségével és a lányukkal. Régi ismerősei már hamar nagyon is szívesen fogják megint a körükben látni a mamát, gondolta Lizzie. Akkor talán majd a papa sem fog tovább haragudni rá. Könyörögve arra akarta kérni a szüleit, bocsássanak meg neki, és próbálják megérteni, miért döntött úgy, hogy Tyrell-lel fog élni, ha ez így törvénytelen is. El akarta mondani, hogy nem tudott világosan gondolkodni, mert egyébként soha nem okozott volna fájdalmat azoknak az embereknek, akik a legdrágábbak a szívének. Meg akarta magyarázni, hogy el kellett jönnie Tyrell-lel, mert nem volt más lehetősége, de ez nem lesz mindig így.

Sokáig nem jutott tovább a megszólításnál, de most végre nekiveselkedett a levél megírásának. Itt eddig rendkívül kellemes volt a nyár, sokszor sütött melegen a nap, és alig esett az eső. Én jól vagyok, és szerencsére ugyanezt mondhatom el Nedről meg Georgie-ról is. Többnyire itt időztünk Wicklow-ban, és az ebédünket gyakorta a ház mögötti pázsiton, piknikezve költöttük el. Egyszer azért Dublinba is bementünk vásárolni. Ned elkezdett lovagolni tanulni, és nagyon élvezi. Az apja vásárolt neki egy kis welsh pánit. Fehér zoknijai vannak, és csillag a homlokán. Ned a Kanóc nevet adta neki, amit mindenki viccesnek talált. Nagyon hiányoztok nekünk, és reméljük, jól vagytok. Odaadóan szerető lányotok, Lizzie Bocsánatot végül mégsem mert kérni. Nem tudta volna megmagyarázni a döntését, levélben végképp nem. A vihar azonban talán mégis elmúlt már. Meglehet, a szülei a meghívásoknak köszönhetően megbocsátották neki, hogy szégyent hozott a fejükre. Lizzie buzgón azért imádkozott, hogy mielőbb kapjon választ tőlük. Felállt, és kinyújtóztatta a tagjait. Tudta, hogy vasárnap lévén Tyrell nem ment be Dublinba, és most éppen a főkertésszel beszéli meg a kertben tervezett változásokat. Megígérte, hogy később majd elviszi őket Georgie-val piknikezni, csak kettejüket, kivételesen még Nedet is a dadára fogják bízni. Azt is mondta, hogy megtanítja őt lovagolni. Lizzie mosolyogva a nagy ablakhoz lépett, és abban reménykedett, hogy megpillantja majd odakint Tyrellt. Onnan, ahol állt, látta a fasor egy részét, a mesterséges tavat és közepén a szökőkutat. Meglepődött, amikor egy közeledő kocsin akadt meg a szeme. Az utóbbi hetekben több látogatójuk volt, és vacsoraesteket is adtak. Tyrellnek eleget kellett tennie társadalmi kötelezettségeinek, és Lizzie legnagyobb ámulatára rá sem nézett senki sem ferde szemmel. Tyrell a ház vendégeként mutatta be, de persze mindenki tudta, hogy ő Ned anyja, és együtt él egy férfival, aki nem a férje. Soha nem volt azonban lekezelésben része, és a szomszédok is meghívták magukhoz, ő pedig Tyrell bátorítására eleget tett az invitálásoknak. - Limerickben kegyvesztett lettem, itt azonban senkit sem érdekel a helyzetem - mondta egyik éjszaka Tyrellnek, amikor a karjában feküdt, ahogy egyébként mindig is az ő ágyában aludt. - Azok közül az urak közül, akik ellátogattak Wicklow-ba, vagy itt vacsoráztak, szinte mindenkinek van szeretője. Mi sem lógunk ki a sorból - felelte a férfi. Lizzie ismerte a közvélekedést, amely szerint a felsőbb osztályban általános jelenség a házastársi hűtlenség, de eddig túlzásnak gondolta. - Csakhogy én együtt is élek veled a házadban - vetette fel. Tyrell megsimogatta az arcát. - És a védelmem alatt állsz - válaszolta. - Robieson lordnak három zabigyereke van, és mind egy fedél alatt élnek nála a két törvényes lányával. Igaz, a szeretője nem ott lakik, hanem saját háza van. Lizzie már Lady Robieson-t is meglátogatta, és roppant rokonszenvesnek találta a gömbölyded, csinos és életvidám hölgyet. - Lady Robieson-t láthatóan nem zavarják ezek a körülmények - mondta kissé hitetlenkedve. Közismert tény, hogy neki is vannak szeretői. A lány döbbenten meredt Tyrellre, aki állta a tekintetét. Végül megint a férfi szólalt meg: - Ez talán nem helyes, de manapság így mennek a dolgok. Lizzie kíváncsian fürkészte a vonásait. Lehet, hogy ő is elítéli a viszonyukat, amikor komolyabban elgondolkodik rajta? Már elég jól ismerte, és tudta, hogy elvileg ellenzi a házasságtörést. Nem lehet könnyű elfogadnia, hogy megszegi a saját erkölcsi normáit. - Mi pedig ugyanolyak vagyunk, mint mindenki más. Tyrell félrefordult. - Igen - felelte. A lány azt már nem mondta ki, hogy ettől még nem helyes az, amit tesznek. Csak odabújt a férfihoz, s hirtelen boldogtalannak érezte magát, és szorongás fogta el. Voltak pillanatok, amelyekben

könnyű volt nem gondolnia a jövőre, ám az végül mindig behatolt a gondolatai közé. Tyrell hirtelen két keze fogta az arcát. - Boldog vagy itt, Elizabeth? Lizzie mozdulatlanul feküdt, csak a szíve kezdett heves kalapálásba. Szerette volna azt válaszolni a férfinak, hogy elmondhatatlanul szereti, és bármi történik is, örökké szeretni fogja. Végül azonban mást mondott: - Igen, Tyrell, te végtelenül boldoggá teszel. A férfi elmosolyodott, aztán a lány fölé feküdt, és nemsokára már mélyen benne volt. Amikor azonban Lizzie felnézett rá, a szemében árnyékot fedezett fel. Nem most először, és tudta, hogy nem is utoljára. A szerelmes nő ösztönével megérezte, hogy Tyrellt nyugtalanítja valami. Ő maga is félve gondolt a jövőre, de biztos volt benne, hogy a gondjaik egészen más természetűek. A férfi gondolatai nyilván államügyek körül forognak. Most a valóság újra behatolt az életükbe, éspedig egy új látogató alakjában. Lizzie elszomorodott, mert örömmel várta, hogy Tyrell és ő kettesben töltik majd a délutánt. Látta, hogy a nagy hintő, amelyet hat ló húzott, már megkerülte a tavat, és rossz élő-érzete támadt. Ez nem átlagos udvariassági látogatás lesz, sejtette meg, mert nagyon is ismerősnek találta az elegáns fogatot. Harrington vicomte ugyanilyen hintóban utazott el annak idején Adare-ből. Nem számítottak a látogatására, mert úgy tudták, hogy Londonban tartózkodik, vagy a nyári rezidenciáján az északnyugat angliai tóvidéken. Lizzie nem akart hinni a szemének, de miután a hintóból kiszállt egy úr, nem lehettek többé kétségei. A vicomte büszke tartását nem lehetett félreismerni. A lány felkiáltott, és gyorsan a függöny mögé húzódott, nehogy észrevegyék. Valósággal megbénította a félelem. Az az óra, amely eddig bensőjében minden másodperc, perc és óra múlását tiktakolással jelezte, most mintha hirtelen megállt volna. Ő azonban hallani akarta a hangját, szerette volna újra felhúzni. Azt persze nem tehette meg, ezért csak rémülten kiszaladt az erkélyre, és áthajolt a kőpárkányon. Tyrell a tó partján állt a kertésszel, csak pár lépésnyire a kocsifelhajtótól, és a hintóra meredt. A vonásait ilyen messziről Lizzie nem tudta kivenni. Harrington is meglátta a másik férfit, és határozott léptekkel feléje indult. Pár pillanat múlva a két úr kezet szorított, és a vicomte még meg is veregette Tyrell vállát. Gesztusa rokonszenvről árulkodott. Lizzie a szája elé kapta a kezét, hogy ne kiáltson fel hangosan. - Liz? - hallotta meg hirtelen a háta mögül Georgie hangját, és megfordult. Nővére a szalon ajtajában állt. - Vendég érkezett. Harrington vicomte az! Lizzie erőtlenül bólintott. - Igen, láttam. - Most mit csináljunk? Vagyis te mit akarsz tenni? – kérdezte Georgie, és életében először mintha pánik hallatszott volna ki a hangjából. Lizzie ösztöne azt súgta, hogy meneküljön el. - Nem tudom. - De hát nem álldogálhatsz itt! Lizzie bénultsága oldódni kezdett. Ő csak kitartott szerető, és nem a ház úrnője, noha Tyrell úgy tesz, mintha annak tekintené, és a személyzet meg a látogatók is megadják neki a tiszteletet. Most azonban odakint áll az a férfi, aki hamarosan Tyrell apósa lesz... Lizzie az erkélyről visszaszaladt a házba. Georgie követte, és valósággal fejvesztve átvágtak a keleti szárnyon. Nővére végül megfogta Lizzie karját, és mind a ketten megálltak. - A te lakosztályod a nyugati szárnyban van! - kiáltotta Georgie. Lizzie feléje fordult, és minden csepp vér kifutott az arcából. - Most nem tehetem be a lábam Tyrell szobáiba - ébredt rá. Nővére egyetértőn bólintott. - Igazad van. Jobb lesz, ha egyelőre átköltözöl hozzám. Jézusom, miért nem írta meg Harrington, hogy eljön ide? - Megmondom, miért - válaszolta Lizzie, és sírás fojtogatta a torkát. - A vicomte azért nem je-

lentette be előre a látogatását, mert eljutottak hozzá a szóbeszédek. Rajta akarta kapni Tyrellt, hogy együtt él itt velem. Ezért van itt, semmi másért - tette hozzá. A jövőből, amelyre eddig nem akart gondolni, egyszeriben jelen lett.

19. A végső áldozat Georgie lakosztálya a gyerekszobával szemben volt. Amint berohantak oda, Lizzie a nővéréhez fordult. - Miért nem mondasz semmit? Tudom ám, mit gondolsz! Georgie nagy levegőt vett. - Azt gondolom, hogy ez a helyzet iszonyúan kínos. Lizzie összerezzent. - Szerintem pedig megszégyenítő - felelte. Nővére odalépett hozzá. - Ti ketten szeretitek egymást - mondta a tőle telhető leghiggadtabban, hogy megnyugtassa a testvérét. - Ebben semmi szégyellnivaló nincs. Az viszont valóban szégyenletes, hogy Tyrell nem ébred fel, nem szakít a menyasszonyával, és nem vezet helyette téged oltárhoz. Lizzie reszketve az ajkába harapott. Éjszaka, amikor a karjában feküdt, nem voltak kétségei afelől, hogy Tyrell szereti. Napvilágnál már nem volt biztos ebben. - Te is tudod - mondta -, hogy grófok elsőszülött fiai nem veszik feleségül elszegényedett kisnemesek lányait. - Néha azért igen! - kiáltotta Georgie. - Tyrell szerelemből is házasodhatna. Elég gazdag, hogy ezt is megengedhesse magának. Lehet, hogy Georgie-nak igaza van? - találgatta Lizzie zavarodottan, ám aztán sietve a legégetőbb kérdésre terelte a szót: - Mit csináljak? Maradjak a lakosztályodban, és egészen addig bujkáljak, amíg Harrington elutazik? Vacsorázni sem mehetünk le, igaz? És mi legyen Neddel? Őt is a gyerekszobában kell rejtegetnünk? Georgie megsimogatta a húga karját. - Amint alkalom nyílik rá, beszélned kell Tyrell-lel. Ő tudni fogja, mit kell tenni ebben a helyzetben. - Van valami, amit eddig még nem árultam el neked – mondta Lizzie a nővérének, és magára fonta a karját. - Kémkedtem Lady Blanche után. Meglestem az eljegyzési bálon. Georgie egy ideig elképedten hallgatott. - És? - kérdezte végül. Lizzie nagy levegőt vett. - Lady Blanche gyönyörű! Egyetlen apró szépséghibát sem fedeztem fel rajta. Elegáns, elbűvölő jelenség, és nagyon kedvesnek is tűnt. - Aligha lett volna szép tőlünk, ha abban reménykedtünk volna, hogy Tyrell menyasszonya csúnyának, kövérnek és undoknak bizonyul. - Tökéletesen illik hozzá - mondta Lizzie elkínzottan. - Idővel biztosan meg fogja szeretni, de az is lehet, hogy máris szerelmes belé. Tyrell pedig bizonyára örül, hogy ilyen szépséges és előkelő felesége lesz. Ahhoz sem férhet kétség, hogy idővel meg fogja szeretni. Azt kívánom neki, hogy legyen nagyon boldog. Blanche Harrington-nal bizonyára az is lesz. Nővére megfogta a kezét.

- Magadra nem gondolsz? Kislány korod óta szereted Tyrell-t, de nem te akartál a szeretőjévé lenni. Ő ragaszkodott hozzá. Eddig nagyon boldog voltál, és meg is érdemelted ezt a boldogságot. De látom, Lizzie, mit akarsz tenni. Jól látom! - Hogyan, kérem? - kérdezte Tyrell a nyitott ajtóból. Lizzie ijedten feléje fordult, és azt találgatta, mióta állhat már ott, és mennyit hallhatott. Érezte, hogy kis világa, amely eddig is ingatag volt, most egyszeriben darabjaira hullik szét. Tyrell szörnyen komornak tűnt, és Lizzie sejtette, hogy ő sem festhet másként. A nővérének pedig igaza volt. Tudja, mit kell tennie. - Uram - suttogta. - Nem szívesen zavarok - mondta Tyrell, és közben csak Lizzie-re nézett -, de beszélnem kell veled, Elizabeth. Georgie értett a célzásból. Biccentett a férfinak, aztán kisurrant a szobából, s gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Lizzie megint testére fonta a karját, és nem mert Tyrell szemébe nézni. - Itt van Harrington vicomte. Egészen váratlanul érkezett - mondta a férfi. - Tudom, láttam - felelte a lány, és nagy nehezen felemelte a tekintetét. Tyrell odament hozzá, lefejtette a karját a testéről, és megfogta a kezét. - Nagyon sajnálom. Lizzie gyámoltalanul ingatta a fejét. - A vicomte értesülhetett a viszonyunkról. Csakis ezért állíthatott be minden előzetes értesítés nélkül - mondta. Tyrell még mindig nem engedte el a kezét. - Harrington azzal magyarázta váratlan megjelenését, hogy Montague lordnál töltötte délen a hétvégét, és hirtelen ötlettől vezettetve jött ide. - És te hiszel neki? - Nem. Lizzie eltökélte, hogy nem fog sírni. A könnyek itt már nem segítenének. - Talán az esküvődről akar beszélni veled - mondta, és olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy még őt magát is megijesztette. Tyrell vonásai megfeszültek, de nem válaszolt. Arcáról Lizzie így is leolvasta, hogy fején találta a szöget. - Így van? Az esküvődről akar beszélni veled? - kiáltotta, és most ijesztően élesen szólt a hangja. A férfi félrefordult. - Ebben végül semmi meglepő nincs. Mind a ketten tudjuk, hogy jegyben járok. Már kezdettől fogva tudtuk. Lizzie fejébe fájdalom hasított, és nehéz volt világosan gondolkodnia. - És én most mit tegyek, uram? Csomagoljam össze a holmimat, és lopózzak ki a házból éjnek évadján, amikor mindenki alszik? - kérdezte, és csak megkésve ébredt rá, hogy a szavai végtelen keserűségről árulkodtak. Tyrell szorítása erősebb lett a kezén. - Nem! Harrington itt van, de ettől semmi sem változott. Semmi! - Minden megváltozott, uram - suttogta Lizzie. A férfi a mellkasára vonta és szájára tapasztotta a száját. Miközben csókolta, a lány szeméből könnyek buggyantak ki. Egészen megbénította a tudat, hogy hamarosan vége lesz a boldog életének. Tyrell végül elvált az ajkától, de még mindig szorosan ölelte. - Ne sírj! Ez semmin nem változtat, Elizabeth. Ugyanúgy minden éjjel a karomban akarlak tartani, mint eddig. - A férfi Lizzie álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy neki a szemébe kelljen néznie. - Áthozatom a holmidat ide, a nővéredével szomszédos szobába. Csak néhány napra. Tyrell hangja határozott volt, de gyengéd együttérzés is kicsendült belőle. Lizzie azonban most mindenre vágyott, csak szánalomra nem. Megpróbálta eltolni magától a férfit, ám ő nem engedett neki. A lány végül feladta, és Tyrell izmos mellkasára tette a kezét. Mélyeket lélegzett, és lassanként már gondolkodnia is sikerült.

- A menyasszonyod ezekben a percekben is az esküvőtökre készülődhet Londonban - mondta fátyolos hangon, mert most már szóba kellett hoznia a jövőt. A férfi összerezzent. - Valószínűleg igen - felelte. Lizzie megnedvesítette az ajkát, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Adare-ben fogtok egybekelni? - Londonban - felelte Tyrell kurtán, és az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. - Jogod van hozzá - folytatta végül -, hogy ismerd a részleteket. Szeptember 15-én fognak összeadni bennünket Lady Blanche-sal a Szent Pál-székesegyházban. - Értem - mondta Lizzie. A büszkeségébe kapaszkodott, mert más már nem is maradt neki. Egyszeriben úgy érezte, mintha kilépett volna önmagából, és csak egy színielőadás nézője lenne. Abban reménykedett, hogy ez az érzése élete végéig kitart majd. - Addig még nagyjából egy hónap van. Mikor utazol Londonba? - kérdezte. Tyrell most olyan éberen nézett rá, mint egy ellenségre, akit neki meg kell akadályoznia abban, hogy elszökhessen előle. - Két hét múlva - válaszolta végül. Két hét múlva Tyrell elhagyja Írországot. Elhagyja őt. Lizzie lelki szemei előtt összeomlott a színpad, s a színészek, akiknek az, előadását eddig nézte, köddé váltak. Csak ő maradt itt Tyrell-lel és az emésztő bánatával. Amióta megérkezett Wicklow-ba, eltökélten nem gondolt a jövőre, és arra a nőre sem, akit Tyrell feleségül fog venni. A személyzet úgy tekintett rá, mint a ház urának a feleségére, és nem a szeretőjére, mivel Tyrell is úgy bánt vele. Lizzie napjai úgy peregtek, hogy a szeretett férfiról álmodozott, s újra meg újra felidézte magában annak az időnek az emlékeit, amelyet már együtt töltött vele. Éjszakái pedig lázas szenvedélyben teltek. Édesapja ijesztő látogatásával azonban már ketyegni kezdett az a bizonyos képzeletbeli óra. Vagy ez már akkor megtörtént, amikor a szülei elvonszolták őt Adare-be Neddel? Végül is ma már mindegy. Az az óra megállt abban a percben, amelyben megérkezett Harrington vicomte, és neki most majd élete végéig ezzel a kevéske emlékkel kell beérnie. Kész, vége. Mindennek vége. Úgy érezte, a bánat és a veszteség érzésének irdatlan súlya összeroppantja. - Két hétig leszek Londonban - kezdte Tyrell lassan, óvatosan -, aztán visszajövök Wicklow-ba. Továbbra is az államkincstárnál fogok dolgozni Dublinban. Lizzie korábban nem hitte volna, hogy ekkora szívfájdalmat is ti lehet bírni. Hallotta a férfi szavait, de csak félig-meddig. És vele? Vele mi lesz? Tyrell megköszörülte a torkát, aztán folytatta: - Mindent alaposan átgondoltam. Vásárolok neked egy házat Dublinban. Amilyet csak akarsz. Ott fogsz élni Neddel és a nővéreddel, én pedig mindennap meglátogatlak. Lizzie a szívére szorította a kezét, mert egyre erősebb fájdalom kínozta. Felnézett a férfira, akit mindig is szeretett, noha soha nem lett volna szabad. Tyrell naponta meg akarja látogatni, hogy aztán hazamenjen a feleségéhez... - Nem fogsz elhagyni - mondta a férfi fenyegetően. Lizzie elfordult tőle. Nem akart megszólalni, mert Tyrell kihallotta volna hangjából a teljes kétségbeesettséget. A férfi hirtelen letérdelt elé, és megragadta a kezét. - Kérlek, ne csináld ezt! Ne sírj! Nagyon sokat jelentesz nekem. Ugye, tudod? A lánynak még csak bólintania sem sikerült. Tyrell megpróbálkozott egy mosollyal, de csúfos kudarcot vallott. - Mit kellene szerinted tennem? Kötelességem, hogy feleségül vegyem Blanche-t. Tartozom ezzel apámnak és Adare-nek - folytatta, és egyre gyorsabban beszélt. - Mindig is teljesítettem a kötelességemet, Elizabeth. Amióta világra jöttem, arra neveltek, hogy az életemben mindenkor a Warenne név, a családom becsülete és jóléte álljon az első helyen. Adare én vagyok. Gondolnom

kell a jövő nemzedékekre. Furcsa, de úgy beszél, mintha pánikba esett volna, gondolta Lizzie. - Nem akarom, és soha nem is akartam, hogy elmulaszd a kötelességeidet - mondta fennhangon. Tyrell felállt, a lányt is felhúzta magához, és szenvedélyesen megcsókolta. Vagy inkább dühödten? - Elizabeth! - kiáltotta. - Semmi sem fog megváltozni! Csakhogy már minden megváltozott, futott át Lizzie fején a gondolat. Ellépett a férfitól, az ablak felé fordult, de csak nézte és nem látta a szépséges hegyeket. Azok után a csodák után, amelyekben része volt Tyrell-lel, élete legnehezebb feladata les/,, hogy elhagyja a szerelmét. Szívesen engedett volna az érzéseinek, hogy a földre rogyjon és átadja magát a bánatának. A férfi előtt azonban nem akarta ezt megtenni. Ha Tyrell tudná, mire készül, nem engedné elmenni. Lizzie soha korábban nem ismert erőt és eltökéltséget érzett magában. Kihúzta a derekát, és úgy válaszolt, hogy nem fordult meg. - Te is sokat jelentesz nekem, Tyrell. A férfi nem válaszolt. A lány lassan, óvatosan feléje fordult. - Most egyedül szeretnék maradni - mondta. Tyrell arca nyugtalanságról árulkodott. - Nem tetszik a hangod. - Nem? Akkor elnézést kérek érte - felelte Lizzie. El akart mosolyodni, de tudta, hogy úgysem sikerülne. Akkor sem, ha az élete múlna rajta. Az ő élete azonban már nem számít. Csakis Tyrell és Ned jövője a fontos. A férfi hirtelen odalépett a lányhoz, és két keze közé fogta az arcát. - Drágám, semmi sem lesz másként! Veszek neked egy házat, amilyen nagyot csak akarsz. Mindennap elmegyek hozzád, és lesznek még gyerekeink. Tőlem nem, gondolta Lizzie. - Kérlek, ne! - mondta, és összehunyorította a szemét, de így is kibuggyantak a könnyei. Tyrell olyan szorosan a karjába zárta, hogy majdnem összeroppantotta. - Nem fogsz elhagyni - mondta, és ez parancs volt. Lizzie nem válaszolt. Döntése súlyát csak akkor mérte fel igazán, amikor már újra egyedül volt a szobájában. Ha elhagyja Tyrellt, akkor nem viheti magával Nedet. Őt is el kell hagynia. Túlságosan szereti ahhoz, hogy megfossza örökölt jogaitól és az édesapjától. Tyrell iránti szerelme sem engedné meg, hogy elszakítsa őt a fiától. A férfi időközben szerencsére már őszintén megszerette Nedet, és a fiaként tekint rá, noha még nem tudja, hogy valóban ő nemzette. Meg kell tudnia az igazságot, gondolta a lány. Levélben fogja megírni neki, mert csak ahhoz érzett magában elég bátorságot. Addig sírt, amíg végül már nem maradtak könnyei. Georgie vigasztalni igyekezett, és mert sejtette, mire készül, megpróbálta lebeszélni. Lizzie azonban tudta, hogy szilárdnak és eltökéltnek kell maradnia. Ideje, hogy szembenézzen a valósággal, és azt tegye, amit tennie kell. Csak azért kelt fel az ágyról, hogy ezt a kis időt még Neddel tölthesse. Nem akarta, hogy a kisfiú szomorúnak lássa, mert az csak összezavarná, ezért alaposan megmosta az arcát, és át is öltözött. Éppen a gyerekszobába akart indulni, amikor valaki hangosan és türelmetlenül bekopogtatott hozzá a hálóba. - Asszonyom! Fitzgerald kisasszony! - hallatszott be a folyosóról Rosie ijedt hangja. Lizzie azonnal megfeledkezett a saját gondjairól, és az ajtóhoz szaladt. - Neddel történt valami? - kérdezte rosszat sejtve. - Ő jól van, én viszont nem tudom, mit csináljak. Az úrról van szó. Bent van Nednél a gyerekszobában! Lizzie nem értette, miért baj az, ha Tyrell a fiánál van. - A vicomte az! - tette hozzá végül Rosie. Sarkában a dadával Lizzie most már futásnak eredt. Miért l akarhatta Harrington meglátogatni

Nedet? - találgatta rémülten. A gyerekszoba nyitott ajtaja előtt megállt, mert sejtelme sem volt, mi várja majd odabent. A középmagas, karcsú és ősz hajú vicomte vonzó férfi volt, a lánya kétségtelenül tőle örökölte szép vonásait. A kanapén ült Ned mellett, aki egy játék állatot szorongatott a kezében, és gyanakvón méregette az idősödő urat. Lizzie ösztönösen be akart rontani a szobába, hogy távozásra szólítsa fel Harringtont. Mégsem ment be, csak földbe gyökeredzett lábbal állt az ajtóban, és a félelemtől alig kapott levegőt. Ned végül odanyújtotta a plüssállatot a vicomte-nak, aki el is fogadta tőle. - Köszönöm szépen - mondta nagyon komolyan. Utána felpillantott, s amikor meglátta Lizzie-t, felállt és meghajtotta magát. - Fitzgerald kisasszony, ha jól sejtem. Lizzie pukedlit mutatott be a férfi előtt, aztán csak szótlanul meredt rá, ő pedig ugyanúgy viszsza. A csend egyre kínosabb lett. - Mama! - kiáltotta Ned boldogan. Lemászott a kanapéról, és futva Lizzie-hez indult, de egyszer csak elesett. Lizzie lehajolt hozzá, és a karjába zárta, mire a kisfiú tiltakozni kezdett. - Ned feláll! - mondta, aztán a mamája szoknyájába kapaszkodva feltápászkodott, és kis arcán büszke mosoly áradt szét. Lizzie megdicsérte a gyereket, s miután lassan felegyenesedett, Harrington-ra emelte a tekintetét. - Mi hozta a gyerekszobába, uram? - kérdezte. - Beszélnem kell önnel - mondta a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Lizzie kicsit sem vágyott erre a beszélgetésre, de okvetlenül meg kellett tudnia, mit akar a vicomte. - Ahogy óhajtja - felelte. Harrington még mindig vizslatón nézett rá. - A gyermek egészen az apja - állapította meg. - Nagyon büszke lehet rá, kisasszony. - Az vagyok - felelte a lány. A vicomte fogva tartotta a pillantását. - Be kell vallanom, másnak gondoltam önt. Lizzie gorombának találta a megjegyzést, ezért aztán válasz nélkül hagyta. - Idősebb és tapasztaltabb nőre számítottam - folytatta Harrington. - Hány éves, kisasszony? - Nemrég töltöttem be a tizennyolcat. - Milyen családból származik? - A Raven Hall-i Fitzgeraldok közül - felelte Lizzie. - Elszegényedett kisnemesek vagyunk - tette hozzá -, de az egyik ősöm egykor fél Írország ura volt. A vicomte szemöldöke magasba szaladt. - Értem. Kegyed viszont a leányom eljegyzésén illetlenül és sértőn viselkedett, akárcsak Tyrell. - Sajnálom - mondta Lizzie őszintén. - Nagyon sajnálom. Harrington meglepetten nézett rá. - Kislány korom óta szeretem Tyrellt - folytatta a lány. - Azóta, hogy megmentett a biztos haláltól. Csak azért vagyok itt, mert nem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. A vicomte még mindig szálfaegyenesen és mereven állt, mint egy őrkatona. - Tyrell is szerelmes önbe? Lizzie kis ideig habozott. - Nem vagyok biztos benne. Néha úgy érzem... abban reménykedem. .. Nem tudom - fejezte be végül. Harrington megint a vonásait fürkészte, aztán újra megszólalt: - Foglaljon helyet, Fitzgerald kisasszony! Elmondok önnek valamit. Lizzie nem tudta, mit akarhat ez jelenteni, de eleget tett a felszólításnak. Miután leült egy székre, ölében összekulcsolta a kezét. A vicomte állva maradt, és kinézett a gyerekszoba ablakán. - Blanche mindig is tudta, hogy nem emelnék kifogást, ha szerelmi házasságot akarna kötni kezdte, aztán visszafordult Lizzie-hez, aki hallatlanul meglepődött. - Néhány éve még arra is meg-

kértem a leányomat, hogy keressen magának vőlegényt. Lizzie egyik ámulatból a másikba esett. Mire akarhat Harrington kilyukadni? - Rendkívül vagyonos ember vagyok, és a leányom gazdag örökösnő. Noha nem visel igazán magas rangot, van annyi földje, hogy nem kell mindenáron előnyös házasságot kötnie. - Miért meséli el ezt nekem, mylord? - kérdezte Lizzie. A férfi felemelte a kezét. - Blanche most tizenkilenc éves, s én már évek óta várom, hogy örömtől sugárzó arccal elébem álljon, és bejelentse, kit választott férjéül. Az a nap azonban egyre csak nem jött el, és attól tartok, soha nem is fog. Lizzie most már csupa fül lett. A férfi odahúzott magának egy puffot, és leereszkedett rá. Arca gondterheltségről és levertségről árulkodott. - Blanche más, mint a többi nő, Fitzgerald kisasszony. Ez azonban, Isten a megmondhatója, nem az ő hibája. Lizzie egy szót sem értett. - El tudja képzelni, kisasszony, hogy a leányomat tizenhárom éve senki sem látta sírni? Nem sír, mert soha nem esik kétségbe. Senki és semmi miatt nem veszíti el a tartását vagy az önuralmát. Sem bánatában, sem örömében, mert egyik érzést sem ismeri. - Miért nem? - suttogta Lizzie döbbenten. - Hatéves volt, amikor végig kellett néznie, hogy a fellázadt csőcselék megöli az édesanyját. Én is ott voltam, de nem jutottam át a tömegen. Blanche megpróbálta megvédeni a mamáját, ám elkésett. A feleségem addigra már meghalt. Egy gazember félrelökte a leányomat, és ő elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, sem az édesanyjára nem emlékezett, sem a gyilkosságra. Lizzie elborzadt. - Nagyon sajnálom. - Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Blanche elveszítette az emlékezetét, de azon a napon sajnos nevetni és sírni is elfelejtett. - A férfi felállt. - Kegyed nem olyan, amilyennek én eddig gondoltam. Valójában egy harsány szajhára számítottam. És határozott okom volt arra, hogy elmeséljem önnek a lányom történetét. Lizzie most már sejtette, mi következik. A vicomte egyenesen a szemébe nézett. - Tyrell-t alapos megfontolás után választottam ki Blanche számára. Ő remek ember, tisztességes, becsületes, s ami talán a legfontosabb, tudja, mit jelent szerető családban élni. Minden meg van benne, amit én a leányomnak kívánok, Fitzgerald kisasszony. És arra számítok, hogy Blanche egy nap majd meg fogja szeretni Tyrell-t, ha azt még meg is kell tanulnia. Lizzie szeméből kibuggyant egy könnycsepp. Ha a vicomte együttérzést akart ébreszteni benne, elérte a célját. - Tudom, hogy a leányomnak jó élete lesz Tyrell feleségeként. És mindennap imádkozom azért, hogy szeretni is tanuljon meg mellette, bármennyi idő kell is majd ehhez. Blanche is megérdemli a szerelmet. Az után pedig kiváltképp, amit el kellett szenvednie. Igazam van, Fitzgerald kisasszony? Lizzie elkínzottan bólintott. - Igen - válaszolta, és őszintén együtt érzett a vetélytársnőjével. - Igen, megérdemli - tette hozzá. Ned megérezhette, mi megy végbe. - Mama? - kérdezte aggódón. Lizzie megfogta a kezét. - A mama jól van, kicsim - hagyta el a száját élete legnagyobb hazugsága. Harrington várt. A lány lassan felkelt a székről. - Miattam nem kell aggódnia, mylord - mondta bizonytalan hangon. - Már eldöntöttem, hogy elhagyom Tyrellt. Nem vagyok szajha, és súlyos hibát követtem el, amikor belementem, hogy együtt fogok élni vele, noha tudtam a közelgő házasságáról. Az elhatározásom most csak megerősödött. Nem fogok a leánya útjába állni, uram - jelentette ki. A vicomte tisztelettel nézett rá. - Nagyon köszönöm.

Lizzie szívébe megint fájdalom hasított, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Egy kérésem azért van - mondta. A férfi megfeszítette magát. - Sejtettem, hogy lesz. - Nem arról van szó, amire ön gondol - folytatta a lány keserűen. - Nednek az édesapjával kell maradnia. A szavát kell adnia nekem, úri becsületszavát, mylord, hogy a leánya jó anyja lesz Nednek, és ő semmiben sem fog hiányt szenvedni. - Szavamat adom - felelte a vicomte csendesen. Lizzie letörölte az arcáról a könnycseppeket. Harrington mélyen meghajolt, aztán elhagyta a gyerekszobát. Lizzie-nek már nem voltak könnyei. A bánattól bénultan a mennyezetet bámulta, amelyre lassanként pírt festett a hajnal. Még levegőt vennie is fájt. Valamikor öröm, remény és szerelem töltötte be a szívét, de most minden egyes dobbanása tompa és csüggeteg volt. Már értette, mit jelent a szívfájdalom szó. Kínjait semmi sem enyhíthette. Tudta, hogy Tyrell, mint rendesen, reggel bemegy Dublinba. Lizzie azt tervezte, hogy közvetlenül utána ő is elutazik. Előző esti szóváltásuk óta nem látta a férfit, aki a vacsorát Harrington vicomte-tal kettesben költötte el. Nyilván a vendége iránti tisztelet akadályozta meg abban, hogy asztalbontás után bemásszon a szeretője ágyába. Egy óra múlva pedig Dublinba indul, és még délelőtt Lizzie is el akarta hagyni Wicklow-t. Úgy döntött, Glen Barrybe megy, mert tudta, hogy Eleanor nénikéje ott tartózkodik. Soha többé nem fogja látni Tyrellt, és ha mégis, akkor a férfi már nős ember lesz. Ennek így is kell lennie. Blanche Harrington-nal szörnyűség történt a múltban, és Lizzie tudta, hogy helyesen cselekszik. Nem lett volna szabad beleszeretnie Tyrell-be, de azért megbánni soha nem fogja ezt a szerelmet. És Nedet vajon látja-e még? Most nem volt ereje ahhoz, hogy ezen töprengjen. Ha venné magának a bátorságot ahhoz, hogy elképzelje a jövőjét Ned nélkül, talán meggondolná magát, és magával vinné a gyermeket. Egyszer csak meghallotta, hogy Tyrell belépett a nappaliba. A lányt ellentétes érzések rohanták meg, ostoba reménykedés és gyötrő csüggedtség. A határozott léptek az ő szobája felé közeledtek, és Lizzie megkönnyebbülten arra gondolt, hogy utoljára még egyszer látni fogja a szeretett férfit. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Lizzie lehunyta a szemét, mert tudta, hogy alvást kell színlelnie. Ha Tyrell a szemébe nézne, ha ő netán még beszélne is vele, a férfi azonnal kitalálná, mire készül. A lány levegőt venni sem mert. Az ágy megereszkedett kicsit, mikor Tyrell leült rá. Finoman megérintette Lizzie vállát, és kisimított egy tincset az arcából. Ő a legszívesebben a karjába vetette volna magát, de nem merte megtenni. A férfi nagy sóhajjal felállt, és visszaindult az ajtóhoz. Lizzie kiugrott az ágyból. - Tyrell! A férfi megfordult, Lizzie pedig odabújt hozzá, és ugyanúgy magához szorította, ahogy Tyrell is őt. Arcát a mellkasára fektette, és megpróbálta elraktározni magában ezt az érzést, a férfiból feléje áradó erőt, a védettséget, amelyet csak mellette érzett, és soha senki más mellett nem fog. Tyrell még nem tudhatta, de ez már a búcsú volt. - Azt hittem, alszol. Nem akartalak felébreszteni, Elizabeth. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked - mondta a férfi, miközben a lány hosszú tincseit simogatta. Lizzie hallgatott. Csak annyit tudott volna mondani, „szeretlek", de az most nem segítene. - Nekem sem könnyű, Elizabeth - folytatta a férfi, és egészen rekedt volt a hangja. A lány felnézett rá, s kétségbeesettséget és sajnálkozást látott a szemében. - Együtt majd kibírjuk ezt a nehéz időszakot - mondta Tyrell. Lizzie megértette, hogy a férfi ugyanúgy szenved a viszonyuk miatt, mint ő, és megsimogatta az arcát. - Ne hibáztasd magad! - suttogta. .- De én boldoggá akartalak tenni, és te mégis sírtál. - Boldog voltam, Tyrell... - Sok férfinak van két családja, két élete - mondta Tyrell. - Sokat törtem a fejem, és mindent

alaposan meggondoltam. A te szemedből viszont kétkedést olvasok ki, még most is, miközben beszélek hozzád. Bíznod kell bennem, Elizabeth. Lizzie-t egy álnok hang maradásra biztatta, mert soha senkiben nem bízott még jobban. A bizalom azonban semmin sem változtatna. - Mindig is bízni fogok benned, Tyrell - felelte, és lehunyta a szemét. A férfi két keze közé fogta az arcát, és forrón, szenvedélyesen megcsókolta. Lizzie teste azonnal válaszolt. Tudta azonban, ha most ágyba bújna Tyrell-lel, ha csak kis időre is, akkor nem tudna többé kitartani az elhatározása mellett. Nagy nehezen sikerült elválnia a férfi ajkától, és egész testét remegés rázta. Tyrell megfogta a kezét, és az ágy felé akart indulni vele, de ő megfeszítette magát. - Ne! - suttogta. - Most menned kell. Jó utat! Harrington vicomte az előcsarnokkal szomszédos zeneszoba ablakánál állt. Elizabeth Fitzgeraldot és a nővérét nézte, akik a kocsifelhajtón várakoztak, miközben a csomagjaikat felpakolták egy zárt hintóra. A vicomte rosszkedvűen figyelte a jelenetet. Valóban kurtizánra számított, és nem egy kedves, jól nevelt, megértő lányra. Tudta, hogy őszintén szereti Tyrell-t, mégis kész lemondani róla. Harrington sajnálta Elizabeth-t, mert szenvednie kell. Most már értette, miért lett Tyrell ennek a lánynak a rabja, de bízott benne, hogy nem szeretett bele túlságosan mélyen. Ám még ha úgy lenne is, az sem számít, gondolta. Neki esélyt kell adnia a lányának, hogy viszszataláljon az életbe. Ha valamit még egyáltalán el akar érni, mielőtt meghalna, akkor azt szeretné, hogy Blanche újra tanuljon meg őszintén sírni és nevetni. Szíve elszorult, mint mindig, ha egyetlen gyermekére gondolt. Blanche gyönyörű ifjú nő lett, s a társaságban a hölgyek és az urak nem győzik dicsérni makulátlan szépségét, mert ők csak a felszínt látják. Az igazságot csak ő, az apja ismeri, és most már Fitzgerald kisasszony is. Blanche sebei láthatatlanok, ám ettől még az ijesztő érzéketlenség börtönébe zárták őt. A nővérek odakint közben felkapaszkodtak a hintóba. Elizabeth könnyei láttán a vicomte-nak nem sikerült elfojtania egy sajnálkozó sóhajt. Bízott benne, hogy Tyrell kellőképpen gondoskodott a szeretője jövőjéről, de ha nem, akkor majd ő megteszi. Már éppen el akart lépni az ablaktól, amikor meglátta, hogy Elizabeth kihajolt a hintő ablakán, és egy borítékot adott át a komornyiknak. Levelet írt Tyrellnek! A vicomte tudta, hogy az üzenetnek nem szabad célba jutnia. Jó emberismerő lévén egészen biztos volt abban, hogy Fitzgerald kisaszszony az érzéseit vetette papírra, ami arra késztetheti Tyrellt, hogy utána utazzon. Márpedig ez semmiképpen sem történhet meg, bármilyen nagy és érthető is Fitzgerald kisasszony bánata. A vicomte a zeneszobából kilépett az előcsarnokba. A ház bejárati ajtaja résnyire nyitva volt, és látta, hogy a hintő már elhajtott. A komornyik a levéllel a kezében visszajött a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Harrington odalépett hozzá, és a borítékért nyúlt. - Ezt majd én elintézem, Smythe - mondta. A komornyik rezzenéstelen nyugalommal nézett rá. - A levél a gazdámnak szól, mylord - felelte tisztelettudóan. - Majd én eljuttatom hozzá - jelentette ki a vicomte, és a tekintete minden ellentmondást eleve lehetetlenné tett. Smythe elvörösödött, de most már átnyújtotta a lepecsételt borítékot. Harrington egyenesen a könyvtárszobába sietett vele, és keresett egy levélbontó kést. Drága Tyrell! Be kellett látnom, hogy nem tudom így folytatni, mert számomra ez már túlságosan fájdalmas. Soksok éve van már, hogy beléd szerettem. Kislány koromban a távolból szerettelek, és ez most majd ugyanígy lesz, amíg megöregszem és meghalok. Leírhatatlanul szomorú vagyok, mert máris rettenetesen hiányzol, de nem akarok a házasságod útjába állni. Azt kívánom, teljen az életed örömben, boldogságban, és biztos vagyok abban, hogy Blanche mellett ilyen jövő vár rád. Nednek nem én vagyok az anyja, de ő a Te fiad. Mindenszentek előestéjén nemzetted annak a nő-

nek, aki az én jelmezemet viselte az álarcosbálban. Imádkozni fogok azért, hogy meg tudd bocsátani nekem ezt a hazugságot. A születése pillanatától úgy szerettem Nedet, mintha én szültem volna. Kérlek, Uram, te is szeresd ugyanígy. Helyettem is szeresd őt teljes szívedből! A hozzád örökké hű Elizabeth A vicomte egyszeriben mardosó bűntudatot érzett. Fitzgerald kisasszony mélyen és őszintén szereti Tyrellt. Nemes lelkűségre vall tőle, hogy kész lemondani a szerelméről, sőt még arra is biztatja a szeretett férfit, hogy Blanche-nál keresse a boldogságot. Harrington azonban azt is tudta, ő nem engedheti meg magának, hogy megessen a szíve Tyrell szeretőjén. Szinte már bánta, hogy ezt kell tennie, mégis odalépett a kandallóhoz, és tűzre dobta a levelet. Nézte, hogyan emésztik el a lángok, és abban reménykedett, hogy Elizabeth Fitzgerald kisasszony egy nap majd megbocsát neki. Tyrellt örömteli várakozás töltötte el, miközben átsietett a házon. Jelentették neki, hogy Harrington látogatóba utazott egy szomszéd birtokra, de az sem érdekelte volna, ha a vicomte még mindig itt lett volna. Egész nap zavarodott volt Elizabeth reggeli viselkedése miatt, és rossz sejtelem gyötörte. Miközben felment a második emeletre, azzal nyugtatta magát, hogy csak a közelgő esküvője miatt nyugtalan. Megint úgy érezte, mintha csapdába esett volna, és nem tagadhatta tovább önmaga előtt, hogy elbizonytalanodott a házasságával kapcsolatban. Isten segítségével azonban majd elmúlik az a késztetése, hogy kibújjon a kötelessége teljesítése alól. Már hamar újra az az ember lesz, aki mindig is volt, ez egészen biztos. Az viszont tagadhatatlan, hogy az utóbbi két hónap élete legboldogabb időszaka volt. És másvalami is tagadhatatlan még. Az, hogy menthetetlenül beleszeretett Elizabeth Fitzgeraldba. Szívverése felgyorsult, amikor benyitott a gyerekszobába. Gyűlölte, ha nyugtalannak kellett látnia Elizabeth-t, és Harrington érkezése óta a lány kétségtelenül az volt. Most majd valahogy eloszlatja az aggodalmait. Már reggel is megpróbálkozott ezzel, de tudta, hogy akkor nem járt sikerrel. A fia a padlón játszott a katonáival, miközben Rosie egy fotelban ülve varrogatott. Elizabeth nem volt a szobában. Tyrell apai büszkeséggel rámosolygott a fiára, aki éppen lelőtt egy játék katonát, és büszkén felnézett a férfira. - Ned győz! - kiáltotta. Tyrell nevetve ölbe kapta. - Valakinek meg kellene tanítania téged a szerénységre, fiam. Attól tartok, nem válik javadra ez az önteltség - mondta. A kisfiú leereszkedőn nézett rá. - Ned győz - ismételte meg jelentőségteljesen. Tyrell elnevette magát, és összekócolta a fia fekete haját. - Papa leteszi Nedet - követelte a gyerek. - Papa leteszi! A férfi megdermedt, és levegőt venni sem mert. A kisfiú dobolni kezdett a mellkasán. - Papa! Tyrell lecsúsztatta a gyereket a padlóra. - Rosie! - fordult a dadához, és meghatottságában észre sem vette, hogy bizalmasan a keresztnevén szólította a fiatal lányt. - Ned papának hívott! Rosie azonban nem mosolygott. Sápadt volt, és vörös orra arról árulkodott, hogy sírt. - Igen, uram, hallottam - mondta rekedten. Tyrell örömének nyoma veszett. Mit jelentsen ez? - találgatta, bár már tudta. - Hol van Fitzgerald kisasszony? - kérdezte. A dada megnedvesítette az ajkát. - Nem tudom, uram - felelte. A férfi egy pillanatig meglepetten meredt rá, aztán átsietett Elizabeth lakosztályába. Az ágy be volt vetve, a szekrény ajtaja nyitva állt, és semmi sem volt benne. Tyrell nem akart hinni a sze-

mének. - Uram - suttogta Rosie, aki Neddel a karján jelent meg a küszöbön. Tyrell nem figyelt rá. Odalépett a szekreterhez, de az is üres volt. A férfi most már megértette, hogy Elizabeth elhagyta. Szívébe fájdalom hasított. - Mikor ment el? - fordult a dadához. - Ma délelőtt, uram - mondta Rosie. Tyrell a dadára meredt, de nem őt látta, hanem Elizabeth-t, ahogyan reggel elkínzottan nézett rá. Most pedig már nincs itt. Elhagyta őt. A szobát fájdalmas kiáltás töltötte be. Mintha egy sebzett vad üvöltött volna kínjában. Tyrell fa recsegését hallotta, összetörő üvegek csörömpölését, és még mindig a vadállati üvöltést, amely az egész szobán, az egész házon végigsöpört. Nem tudta, miféle vadtól származhat ez a fülsiketítő hang, amely lassanként egyre rekedtebben szólt. Aztán hirtelen csend lett. Tyrell a szoba közepén állt, egyedül és mozdulatlanul. Tekintete bejárta az összetört, oldalára dőli szekrényt és a mellette fekvő, darabokra hasadt ajtaját. A padlói beborították az ablaküveg és a tükör kisebb-nagyobb cserepei. A férfi nem mozdult, miközben kezéről vér csöpögött a földre, és élete romjaira meredt.

HARMADIK RÉSZ 1814 decembere - 1815 januárja

20. Valószerűtlen varázserő Georgie halkan dudorászott, miközben az utolsó simításokat végezte a ház karácsonyi dekorációján. Lizzie kissé távolabb állt, és mosolyogva nézte a nővérét, aki éppen a kandalló párkányát díszítette fenyőágakkal, ezüst- és aranyszínű szalagokkal. Igazán szép, állapította meg Lizzie, de ő maga nem került ünnepi hangulatba. Testvérével ősszel költöztek a londoni West End negyedbe. Georgie nem sok időt töltött időt Eleanor nénikéjük városi házában a Belgrave téren, inkább a könyvkereskedéseket, múzeumokat, galériákat járta, és rendszeresen részt vett azokon a nyilvános politikai vitákon, amelyeket a Timesban hirdettek meg. Lizzie őszintén örült, hogy a nővére így feltalálta magát, és szemlátomást élvezte az életet a pezsgő nagyvárosban. Neki sajnos nem sikerült ilyen könnyen alkalmazkodnia. Miután azon a szörnyű nyári napon eljött Georgie-val Wicklow-ból, egyenesen Glen Barrybe utaztak. Eleanor szerencsére tárt karokkal fogadta őket. Lizzie sietve megpróbálta megmagyarázni nagynénjüknek a helyzetét, s egyúttal elnézést is kért tőle, mert már megint váratlanul állítottak be hozzá. - Nagyon kedvellek téged, Elizabeth - felelte Eleanor kedvesen. - Megértem a felindultságodat, és már nem vagyok biztos abban, hogy annak idején helyesen döntöttem. Londonba a nővérek kevéssel azelőtt költöztek át, hogy Tyrell visszatért volna Wicklow-ba a feleségével. Eleanor már korábban értesült a friss házasok októberre várható érkezéséről, ezért döntött úgy, hogy unokahúgaival együtt átköltözik a londoni házába. Nem akart tovább Glen Barryben maradni, mert az csupán kétórányira feküdt Wicklow-tól. Lizzie nem tiltakozott a költözés ellen, mert maga is tudta, hogy csak növelné a bánatát, ha közel élne a szeretett férfihoz és Nedhez. Már hetek óta Londonban voltak, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Tyrell esküvőjét elhalasztották. Lizzie meglepődve hallotta, hogy a férfi még mindig nem vette el Blanche-t. A menyasszony állítólag megbetegedett, és majd csak májusban lesz a lakodalom. Lizzie nem akart túl sok gondolatot vesztegetni erre, mert akkor bolondmód akár azt is képzelhette volna, hogy neki is köze volt a menyegző elhalasztásához. Több mint négy hónap telt el azóta, hogy elhagyta Tyrellt és a fiát, s ha a férfi aggódna érte, vagy bármit is érezne még iránta, már rég jelentkezhetett volna nála. De nem jelentkezett, és a hallgatása minden szónál többet mondott. Egyszerűen nem érdekli, mi van vele. Bárhogy igyekezett is Lizzie, a bánat súlya már-már elviselhetetlen teherként nehezedett rá. Napjai szürkék voltak, éjszakánként kerülte az álom, mégsem bánt meg semmit. Drága kincsként őrizte a Tyrell-hez fűződő emlékeit, minden egyes pillanatot attól fogva, hogy először látta, egészen addig, amíg utoljára feküdt a karjában. Szépek voltak ezek az emlékek, de sajnos túlságosan fájdalmasak is. Az idő állítólag begyógyítja a sebeket. Lizzie hitt is ebben, de most még nem telhetett el elég idő ahhoz, hogy enyhülhessenek a fájdalmai. Ráadásul mardosta a bánat, mert elhagyta Nedet. A kisfiú néha még Tyrell-nél is jobban hiányzott neki. Mégis egészen biztos volt abban, hogy helyesen cselekedett. Élete legnehezebb döntését hozta meg, amikor elhagyta Tyrellt és a fiát, de Nednek az édesapjánál van a helye, a férfinak pedig annál a nőnél, aki hamarosan a felesége lesz.

Lizzie mindennap újra eltökélte, hogy nem fog rájuk gondolni. Kisebb-nagyobb feladataira igyekezett összpontosítani, elkísérte a nénikéjét teázásokra, Georgie-t vásárolni, vagy betegeket látogatott a Szent Anna Kórházban, de végül minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Az emlékek egészen váratlanul újra megrohanták, s velük együtt a bánat is. Miközben a parkban sétált, rendre felidéződött benne egy-egy szó, pillantás, érintés. Azt legalább megnyugtató volt tudnia, hogy Ned jól van. A grófné megírta neki, hogy Tyrell és ők, a nagyszülei valósággal majomszeretettel csüngnek a kisfiún. Ned időközben kinőtte a cipőjét, a pónijával alacsony akadályokat is át tud ugratni, és már teljes mondatokban beszél. Lizzie mindig megkönnyezte ezeket a leveleket. Válaszolt is rájuk, hálásan megköszönte a beszámolókat, és arra kérte a grófnét, ha ideje engedi, máskor is írjon még neki. Tudta, hogy a kisgyerekek még könnyen és gyorsan felejtenek, s ezt most áldásnak kellett tartania. Ha Ned eleinte hiányolta is őt, mostanra már biztosan boldogan éli tovább kis életét. Vajon Tyrell is boldog? Valószínűleg Adare-ben tartózkodik a családjával, a fiával és a menyasszonyával. Lizzie megpróbálta elképzelni a férfit, amint most úgy mosolyog Blanche-ra, ahogyan rá szokott, de sietve elvetette az ötletét, mert túlontúl fájdalmasnak érezte. Beérte annyival, hogy Tyrell bizonyára boldog. Georgie megérintette a húga karját. - Jaj, Lizzie! Amikor már kezdem azt hinni, hogy végre a javulás útjára léptél, te megint olyan leszel, mint aki nem ezen a földön él, és ijesztően szomorúnak tűnsz. Ne is gondolj már rá! Lizzie elmosolyodott. Megtanulta, hogy akkor is tudjon mosolyogni, amikor elviselhetetlenül fáj a szíve és a lelke. - Nem vagyok szomorú - mondta, és mind a ketten tudták, hogy ez hazugság. - Karácsony van, és én szeretem ezt az ünnepet. Alig várom, hogy holnap megérkezzen a mama és a papa - tette hozzá. Nővére a vonásait fürkészte. - Én is izgatottan várom őket, de kissé félve is. Utoljára azon a borzalmas napon láttuk a papát Wicklow-ban. Lizzie félrefordult. Ő is nyugtalanul nézett a találkozás elé, de nem akart erről beszélni. Rendszeresen írtak egymásnak a szüleivel, de ők a leveleikben egyszer sem tettek célzást arra, hogy a papa kitagadta őt. A mama időközben roppant közkedvelt lett a társaságban, s alig telt el nap úgy, hogy ne lettek volna vendégei Raven Hallban. Valamilyen rejtélyes okból a grófné továbbra is mindig meghívta, amikor csak Adare-ben tartózkodott. A papa levelei barátságosak voltak, és Lizzie abban reménykedett, hogy a kitagadásáról mostanra már mindenki megfeledkezett. Annával ugyancsak gyakorta írtak egymásnak. Az ő levelei mindig egyformák voltak. Lelkesen számolt be a derbyshire-i társasági élet és a házassága kisebb-nagyobb eseményeiről. A múltat természetesen soha nem hozta szóba, és Lizzie ezt nem is akarta volna. Örült, hogy a nővére boldog házasságban él, és tavaszra még gyermeket is vár. Válaszolnia azonban már nem volt könnyű a leveleire. Miről is írhatott volna? Élete részleteit levélben nem oszthatta meg fiatalabbik nővérével. Azt sem tudta, hogy Anna értesült-e az ő Tyrell-lel folytatott viszonyáról. Ez persze már egyébként sem volt fontos, hiszen az a kapcsolat véget ért. Ezért aztán a Glen Barry-i parkban tett kellemes sétáiról számolt be, aztán pedig arról is, hogyan költöztek egyik napról a másikra Londonba. Megírta, menynyire élvezi Georgie a fővárosi életet, s elmesélt egy-két történetet, amelyekről úgy gondolta, a nővére szórakoztatónak fogja találni őket. Anna azonban tudott a sorok között olvasni, és az utolsó levele túlságosan is személyes volt ahhoz, hogy ne zaklassa fel a húgát. „De veled mi van, Lizzie? Aggódom, mert magadról soha nem írsz. Szeretném azt hallani, hogy te is boldog vagy, és ugyanolyan jól érzed magad Londonban, mint Georgie. " Nővére a jövő nyárra Derbyshire-be is meghívta Lizzie-t. „Azt hiszem, tetszeni fog itt neked, mert ez Anglia legszebb pontja. Unatkozni sem fogsz. Gyakran fogadunk vendégeket, és Thomas barátai között sok csinos, nőtlen fiatalember akad. Kérlek, ígérd meg, hogy eljössz. Nagyon hiányzol már."

Lizzie eddig még nem válaszolt. Valamikor majd szívesen eleget tesz Anna meghívásának, de a sebei még túl frissek ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjék az ajánlaton. Arra meg végképp nem vágyott, hogy Anna összeboronálja őt a férje valamelyik barátjával. Nem akarta áltatni magát, jól tudta, hogy az ő hírével soha nem akadna kérője. Ezt egyébként megnyugtatónak találta. Ám még ha akadna is valaki, aki megkérné a kezét, ő akkor is csak Tyrellt tudná szeretni. Számára másik férfi soha nem fog létezni. Eleanor néni belépett a szalonba, és Lizzie örült, hogy felhagyhat a komor töprengéssel. - Hogy tetszik a karácsonyi dekorációnk? - kérdezte. - Bevallom, javarészt Georgie keze munkáját dicséri - tette hozzá. Nagynénje elmosolyodott. - Igazán szép a szalon - mondta. Mint mindig, most is roppant elegáns volt. Fekete ruháján annyi gyémánt ékszer csillogott, mintha hercegnő lett volna. - Megérkeztek a szüleitek. Láttam, hogy megjött a kocsijuk - mondta a lányoknak mosolyogva, aztán Lizzie-hez fordult. – Te sütötted azt a rumos-mazsolás kuglófot, amelyet a konyhában láttam? - Igen, még tegnap este készítettem. Ez a papa kedvence - felelte Lizzie. Nagynénje megsimogatta az arcát. - És hány órakor volt az? Éjfélkor? Hajnali kettőkor vagy háromkor? Lizzie félrefordult. Lassanként kezdte meggyűlölni az éjszakákat. A sötétség óráiban, amikor egyedül volt, megrohanták az emlékek, s menthetetlenül Tyrellre és Nedre kellett gondolnia. Ha mégis elmert aludni, érzékletes álmok kísértették. Volt, hogy Tyrell-lel szerelmeskedett, máskor a férfi együtt nevetett vele, vagy kedvesen ugratta. Sokszor Ned is ott totyogott körülöttük, és ők hárman valódi családot alkottak. Felébrednie mindig gyötrelmes volt ezekből az álmokból. Késként hasított bele a felismerés, hogy Londonban van, és nincsenek vele azok, akiket mindennél és mindenkinél jobban szeret. - Túl vékony vagy - korholta a nagynénje. - Az pedig nem fog segíteni rajtad, ha egész éjjel nyugtalanul járkálsz a házban. Lizzie tudta, hogy lefogyott, mert már többször is be kellett vennie a ruháiból. Elég volt azonban csak lepillantania dús keblére, hogy lássa, paszulykaró azért nem lett belőle. - Te pedig túlzásba viszed az aggódást - mosolygott rá Eleanorra. - Ne perlekedj velem! - kérte. Nagynénje előhúzott egy levelet, és átadta neki. - Ez most érkezett - mondta halkan, és helytelenítés hallatszott ki a hangjából. Lizzie szíve izgatott dobogásba kezdett, amikor meglátta a postabélyegzőt. A levelet Írországban adták fel. Megfordította a borítékot, és azonnal felismerte a grófné pecsétjét. - Nem hiszem, hogy ez a levelezés okos dolog volna - jegyezte meg Eleanor. Unokahúga felnézett rá. - Egyszerűen tudnom kell, hogy van Ned. - Ő jól van. Nagyon is jól. Én pedig a legkomolyabban úgy gondolom, meg kell kérned a grófnét, hogy ne írjon neked többet. - Hiányzik Ned - felelte Lizzie, és tudta, hogy nem fogja megszakítani a kapcsolatot a grófnéval. - El kell őt engedned, drágám - mondta Eleanor nyomatékkal. - Csakis úgy élheted tovább az életedet. Lizzie rámosolygott a nagynénjére. - Élem az életemet. Felköltöztünk Londonba, vacsorákat adunk, és önkéntes munkát is végzek a Szent Anna Kórházban - mondta. Már hetek óta járt oda, s nemcsak nappal, de éjszaka is segédkezett a beteg nők és gyerekek ápolásában. - Több elfoglaltságot aligha találhatnék magamnak. Eleanor nagy sóhajjal nyugtázta unokahúga szavait. Ebben a pillanatban csengettek, és Leclerc már indult is ajtót nyitni. Lizzie meglepődött, amikor a következő pillanatban nem a szüleit látta meg. A küszöbön Rory McBane állt. Kezében egy nagy táskát szorongatott, amelyben csakis karácsonyi ajándékok lehettek.

Lizzie elmosolyodott. Mindig is kedvelte a szellemes és megnyerő fiatalembert, aki nem mellékesen roppant jóképű is volt. Azóta nem látta már, hogy a múlt nyáron, még Wicklow-ban, megharagudott rá a csúnya hazugsága miatt. Időközben azonban sok minden megváltozott. Lizzie most őszintén megörült Rory-nak, és bízott benne, hogy a barátja már megbocsátott neki, és elfeledkezhetnek a múltról. - Rory! Ez aztán a kellemes meglepetés! Boldog karácsonyt! - fogadta kedvesen. A férfi letette a csomagot, és meghajolt. - Szervusz, Lizzie! - Miután felegyenesedett, vizslatón nézett a lányra, de nem mosolygott. Rég találkoztunk. Neked is boldog karácsonyt! - mondta. Szemében ki nem mondott kérdés bujkált, amelyet Lizzie így is tökéletesen értett. Rory ugyanúgy bánja már a veszekedésüket, mint ő. - Köszönöm, hogy eljöttél - mosolyodott el a lány megkönnyebbülten. Barátja most már viszonozta a mosolyát. - Már hogyne látogatnám meg a kedvenc rokonaimat? - Mindig is te voltál a leggálánsabb úriember. Lizzie megfogta Rory kezét, és felkacagott. Ő maga is meglepődött, amikor nevetni hallotta magát, mert ez azóta nem fordult elő vele, hogy eljött Írországból. - Remélem, hiányoztam - dörmögte Rory, de már nem Lizzie-re nézett, hanem mögéje. A lány megfordult, és meglátta, hogy a nővére és a nagynénje ott áll a küszöbön. Eleanor arcán öröm ragyogott, Georgie-t viszont a húga kissé feszültnek látta. - Itt maradsz vacsorára - mondta Rory-nak, és magával húzta. A fiatalember felnevetett. - Azt majd még meglátjuk. Szervusz, nénikém! Te is ugyanúgy örülsz nekem, mint Lizzie? - kérdezte, és odapillantott Georgie-ra. Lizzie is a nővérére nézett, és Örömmel látta, hogy soha nem festett még jobban, mint most. Egyszerű, halványzöld ruhát viselt, amely fölé fehér kötényt kötött. Feltűzött sötétszőke haja még délután lebomlott, amikor létrára mászott, hogy feldíszítse a szalont. Tincsei lágy hullámokban omlottak alá a vállára és a hátára. Kócos volt, s az orra hegye még poros is, de csinos arcát most még szebbé varázsolta, hogy halvány pír áradt szét rajta. Eleanor megszidta az unokaöccsét, amiért ilyen sokáig nem látogatta meg. - Legfőbb ideje volt, hogy előkerülj. Micsoda nemtörődöm rokon lett belőled! - mondta, de közben mosolygott. Rory meghajtotta magát. - Nénikém, fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet! – Miután felegyenesedett, Georgie előtt is meghajolt, és ő is elpirult. - Fitzgerald kisasszony! A lány lesütötte a szemét, és térdbókot mutatott be. - McBane úr! Rory sietve visszafordult a nagynénjéhez és Lizzie-hez. - Ha nem zavarok, örömmel maradnék vacsorára. - Természetesen nem zavarsz. Igaz, néni? - kérdezte Lizzie. Eleanor futó pillantást vetett rá. - Te csirkefogó! - mondta aztán az unokaöccsének, és végre arcon is csókolta. - Elkel már végre egy kis vidámság ebben a házban. Miért tartott ilyen sokáig, hogy eltalálj hozzánk? Rory elvigyorodott. - Lefoglaltak az ügyeim, nénikém. - Csak félve merem megkérdezni, miféle ügyek voltak azok. - Remélem, hivatalosak. - Természetesen - állította Rory, de közben rákacsintott Lizzie-re, és ő nagyon is el tudta képzelni róla, hogy valójában forró szerelmi kalandba bonyolódott. Eleanor belekarolt az unokaöccsébe. - A lányok éppen a szüleiket várják, akik látogatóba jönnek hozzánk. Te is itt maradsz, Rory tette hozzá, és ez minden volt, csak nem kérdés.

A fiatalember halkan elnevette magát. - Te is hiányoztál nekem, nénikém - dörmögte. Miután nagynéni és unokaöccse bement a szalonba, Georgie haragos pillantást vetett a húgára. - Miért kellett meghívnod Rory-t vacsorára? - suttogta. – Egész délután dekoráltam, és rossz rám nézni. Lizzie megint elmosolyodott. - Vacsoráig még átöltözhetsz. Legalább próbáld meg élvezni Rory társaságát! Amióta itt vagyunk, nem volt szórakoztató vendégünk. Eleanor barátnői öregek és unalmasak. Rory pedig az unokatestvérünk, és nekem a barátom is. Georgie megragadta a húga kezét. - Nem emlékszel, hogy viselkedett, amikor utoljára láttuk? Szörnyen dühös volt ránk! - De már nem az - jelentette ki Lizzie. Nővére karba fonta a kezét. - Mindenki tudja róla, hogy csélcsap alak. Minden szoknya után fut. Ki nem állhatom! Lizzie megmosolyogta Georgie indulatos szavait. - Nem is ismered Rory-t. Nem szoknyabolond. A politika sokkal jobban érdekli, mint a nők. Az az igazság, hogy neki és neked sok közös vonásotok van... - Egy sincs! - vágott közbe Georgie szenvedélyesen, és még vörösebb lett az arca. - Semmi közös nincs bennünk, ebben egészen biztos vagyok. - Nocsak, nocsak! Itt valaki túlságosan is hevesen tiltakozik. Beszéljünk őszintén egymással, Georgie! Rory jóképű, megnyerő és nőtlen fiatalember - hangsúlyozta Lizzie arra az esetre, ha a nővérének mindez netán még nem tűnt volna fel. Georgie most már komolyan haragra gerjedt. - Nekem édes mindegy, hogy jóképű-e, vagy sem! A flörtölést pedig mindennek találom, csak megnyerőnek nem. És mi közöm ahhoz, hogy nőtlen? Én jól érzem magam vénkisasszonyként. Lizzie a legszívesebben megragadta volna a nővére vállát, hogy istenesen megrázza. Soha nem látta még ilyen felindultnak és mérgesnek. Érzése szerint Rory a múlt nyáron nagyon is vonzónak találta Georgie-t, és most felmerült benne, hogy ez az érdeklődés talán kölcsönös. - Azt azért legalább elismered, hogy csinos? - kérdezte. Nővére vonásait még a szokottnál is konokabbnak látta. Fején átfutott a gondolat, hogy Georgie-ban talán félelmet ébresztett a férfinemnek ez a remek példánya. Pedig a politika iránti érdeklődésével, a jólneveltségével és az előnyös külsejével nagyon is illene Georgie-hoz. Ráadásul egy nap talán majd még Eleanor vagyonát is ő fogja megörökölni. - Nos, én mindenesetre örülök, hogy eljött - jelentette ki Lizzie. - Elegem van már a nénikénk öreg ismerőseinek a társaságából. Georgie arcáról eltűnt a haragos kifejezés, és nagyon sóhajtott. - Sajnálom. Magam sem értem, miért jöttem ki a sodromból. Most át kell öltöznöm. Mama és papa látogatására, természetesen - tette hozzá sietve, és futó pillantást vetett a szalonra, ahol Rory egy pohár almaborral a kezében valamilyen történettel szórakoztatta Eleanort. Lizzie követte a nővére tekintetét. Rory McBane valóban ördögien vonzó svihák a csillogó, zöld szemével és a lebilincselő mosolyával, állapította meg. Nővére nagy levegőt vett, mielőtt újra megszólalt. - Igazából én is örülök a barátod látogatásának - mondta most már egészen higgadtan. - Hónapok óta ma láttalak újra nevetni. - Rory roppant szellemes fiatalember - felelte Lizzie óvatosan. Georgie megfogta a kezét, és egyenesen a szemébe nézett. - Nem csak erről van szó. Te nagyon kedveled, ahogyan ő is téged. Ezt a vak is látja. És szerintem valójában ezért van most itt. Az este valóban ünnepi hangulatban telt, állapította meg magában Lizzie. A vacsorát felettébb barátságos légkörben költötték el. Az asztalnál főként Lydia asszony vitte a szót, aki részletesen beszámolt az írországi arisztokrá-

cia körében szerzett élményeiről. Elmondása szerint jó barátnők lettek a grófnéval, és ő hetente legalább egyszer meghívást is kap tőle Adare-be. Soha nem találkozott nála kedvesebb, jóságosabb hölggyel, és a tetejébe még mindig gyönyörű is. - A gróf egyenesen rajongással veszi körül - mesélte áradozón a mama, miközben már a negyedik pohár borát iszogatta, és jelentőségteljes pillantást vetett a férjére. - Tanulhatnál tőle, papa. Fitzgerald úr szívmelengető mosollyal ajándékozta meg Lizzie-t, aztán a nejéhez fordult. - Majd igyekszem követni a gróf példáját, anyukám - válaszolta. Lizzie magában azt találgatta, hogy az édesanyja látta-e Nedet. A kisfiú ugyan Wicklow-ban él az apjával, de talán éppen akkor volt egyszer a mama Adare-ben, amikor Tyrell is ott időzött Neddel. Lizzie érezte, hogy arcáról leolvad a mosoly, és gyorsan a poharáért nyúlt. Eleanor eddig szótlanul ült az asztalfőn, és élvezettel hallgatta a sógornője locsogását. - Jó téged ilyen boldognak látni, Lydia - jegyezte meg most. - Azért persze hiányoznak a lányaim - sietett kijelenteni a mama. - Raven Hall nem ugyanaz nélkülük. Természetesen soha nem rónám fel Elizabethnek és Georginának, hogy itt élnek nálad, Eleanor, és Anna is nagyon jól van. Thomas imádja, és én alig várom, hogy megszülessen a kisbabája. - Kár, hogy Anna nincs itt velünk - felelte Eleanor. A papa Rory-hoz fordult. - Remek volt az a karikatúra a Times-ban - jegyezte meg. - Rory rajzai éles elméről árulkodnak - mondta Lizzie. Rory mosollyal ajándékozta meg, aztán visszafordult Fitzgerald úrhoz. - Melyik karikatúrámra gondolt? - Arra, amelyiken cirkusznak ábrázolta a parlamentet, a képviselőket meg tűznyelőknek, kardnyelőknek és mindenféle más bolond népségnek. Az elnököt pedig csúf ördögnek rajzolta meg szarvakkal és patával. Rory felnevetett, Georgie viszont levegő után kapkodott. Rory futó pillantást vetett rá, aztán mosolyogva a papához fordult. - Azért ábrázoltam ördögnek a parlament elnökét, uram, mert arra akarja rábírni ír honfitársainkat, hogy politikai értelemben adják el a lelkűket. Eleanor felsóhajtott. - Látom, még mindig radikálisak a nézeteid. - Még hogy radikálisak! - jegyezte meg Georgie indulatosan. Lizzie látta, hova fog vezetni ez a beszélgetés, és megköszörülte a torkát. - Mi lenne, ha a desszertet a szalonban fogyasztanánk el? - kérdezte. Rory azonban szemlátomást jól mulatott, és mosolyogva válaszolt Eleanornak: - Eredetileg a walesi hercegről akartam karikatúrát készíteni, úgyhogy még örülhetsz is, nénikém, hogy végül visszafogtam magam. Mielőtt Eleanor még válaszolhatott volna, Georgie magához ragadta a szót. - Tévedés, hogy a honfitársaink eladnák a lelkűket az ördögnek! - mondta felindultan. Rory átnézett rá az asztal fölött, de arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly. - Nekem erről más a véleményem, Fitzgerald kisasszony, de hölgyekkel nem szoktam vitát folytatni. Lizzie összerezzent. Ismerte a nővére szenvedélyes nézeteit, és tudta, hogy most izgalmas szócsatára számíthat. Georgie még csak meg sem próbálkozott a mosolygással. - Miért nem vitatkozik hölgyekkel? - kérdezte, és az illemről megfeledkezve az asztalra könyökölt, miközben harciasán előre hajolt. - Nekik talán nincs eszük? Vagy talán a véleményük nem oszt és nem szoroz, McBane úr? Rory kihúzta magát ültében. - A nőknek is van eszük, Fitzgerald kisasszony - jelentette ki sietve. - Természetesen van! Őszintén sajnálom, ha más benyomást keltettem a szavaimmal. És az is természetes, hogy az önök véleménye is számít - mondta, és elpirult, amikor ráébredt, mekkorát hibázott.

Georgie elbűvölő mosollyal ajándékozta meg. - Ezt megkönnyebbüléssel hallom - dünnyögte. – Szerintem az ön karikatúrái lázítóak. Lizzie az ajkába harapott, és nem igazán tudta, élvezi-e ezt a vitát, vagy sem. Rory szeme elkerekedett, Georgie viszont láthatóan elégedett volt saját magával, és bűbájosán rámosolygott a nagynénjére. - Nem fáradunk át a rumos-mazsolás kuglófra és egy pohárka konyakra a szalonba? - kérdezte. Rory azonban közelebb hajolt hozzá, és most már nem mosolygott. - Felbujtással vádol meg... a vacsoraasztalnál? - Igen, uram, pontosan ezt teszem. Ön beszennyezi derék honfitársaink nevét, azokét a férfiakét, akik a mi érdekünkben lépnek fel a parlamentben. Ez rágalmazás és lazítás! Rory-nak pillanatokra elakadt a szava. Arcán Lizzie még soha nem látott ilyen mókás elképedést. - Természetesen védheti az álláspontját - folytatta Georgie látványos nyugalommal -, és vitába szállhat velem. Már ha nem tart attól, hogy a végén alulmarad egy nővel szemben. Lizzie-t nevetés fojtogatta, és gyorsan szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a vigyorgását. A szülei elképedten összenéztek. - Georgina May! - mondta aztán a mama szigorúan. - Átmegyünk a szalonba. Georgie felállt, és igencsak önelégülten megvonta a vállát. Rory is felpattant, de Lizzie úgy látta, hogy nála ez most nem egy úriember gépies mozdulata volt. - Kegyed eltökélte, Fitzgerald kisasszony, hogy vitába bonyolódik velem! - mondta. Georgie okosan várt kicsit, mielőtt megszólalt. - Nem félek vitába szállni önnel, uram. És még mindig várom a válaszát - mondta végül szelíden. Rory csak elképedve meredt rá. - Azt is beismerheti, persze, hogy veszített - tette hozzá Georgie, és közben édesen mosolygott. Lizzie látta Rory-n, hogy erősen küzd az önuralma megőrzéséért. - Fitzgerald kisasszony, nem ismerek olyan úriembert, aki szívesen vitatkozna egy hölggyel. Látom, kegyed igencsak el van szánva erre, de én nem fogok a kedvében járni. Georgie fintort vágott. - A kedvemben járni? Az aligha sikerülne, McBane úr. Rory fejcsóválva az asztalra tenyereit. - Ön talán okosabb, semmint az a javára válna - mondta, és Georgie szemébe fúrta a tekintetét. Lizzie szülei megigézve meredtek a két fiatalra. Papa végül felállt. - Részemről készen állok a konyakra - jelentette be. - És egyetértésemnek kell hangot adnom. Úriember nem vitatkozik egy hölggyel. Lizzie megkönnyebbült. A vihar elült, mielőtt igazán kitört volna, gondolta, és szorosan átkarolta a nővére vállát. - Gyere, menjünk át a szalonba! - mondta, de most már végképp felébredt a kíváncsisága. Nővére kétségtelenül állta a sarat, és roppant harciasán viselkedett, Rory-nak pedig még mindig tűnődő volt az arckifejezése. Lizzie még soha nem látta, hogy így nézett volna egy nőre. - Elnézést kérek - dünnyögte Georgie, és hirtelen kiviharzott az ebédlőből. Rory összevont szemöldökkel nézett utána, és Lizzie egyszeriben megértette, miről is szólt valójában ez az összecsapás. A barátja viselkedése őt ezekben a pillanatokban nagyon is Tyrellre emlékeztette. - Kérlek, bocsáss meg a nővéremnek - mondta. - Georgie sokat foglalkozik politikai kérdésekkel, és nagyon szókimondó. Biztosan nem gondolta komolyan, amikor lázítónak nevezett téged. Ha Írországról van szó, ugyanolyan szenvedélyes, mint te magad is. Rory megcibálta a nyakkendőjét, talán azért, mert hirtelen túl szorosnak találta, aztán Lizziehez fordult, és végre elmosolyodott. - Nincs mit megbocsátanom. Egyébként pedig nem a nővéred az első, aki megbotránkozik a

karikatúráimon. Egyszer talán majd sikerül magam mellé állítanom. Lizzie felkacagott. - Azt erősen kétlem. A nővéremnél senki sem... - Itt elakadt, mert azt akarta mondani, hogy Georgie szörnyen csökönyös. - Senki sem micsoda? - kérdezte Rory éles hangon. - A nővéremnél senki sem okosabb - mondta Lizzie bájos mosollyal az ajkán. Tudta azonban, hogy most neki kell okosnak lennie. Rory szerencsére nem olvashatta le az arcáról, mi jár a fejében, mert tekintete már visszatért a szalonra. Végre aztán mind átmentek oda. Rory és a papa konyakot iszogatott és lóversenyekről beszélgetett, a mama és Eleanor a kanapén foglalt helyet Georgie-val, s együttes erővel korholták őt a szókimondásáért és a politika iránt tanúsított érdeklődéséért. A lány makacsul hallgatott, és kísérletet sem tett a védekezésre. Lizzie viszont remekül érezte magát. Hónapok óta nem volt már ilyen kellemes estében része. Lelki szemei előtt ugyan megjelent Tyrell arca, de most nem szomorodott el ettől. Határozottan elhessegette magától a képet, és mosolyogva odalépett a két férfihoz. - Papa? Tudom, hogy szívesen rágyújtanál. Eleanor néninek biztosan nem lenne kifogása ellene, ha kimennél a teraszra - mondta. Édesapja gyengéd mosollyal ajándékozta meg. - Drága kislányom, figyelmes vagy, mint mindig. Köszönöm, de így is jól érzem magam. - Te nem szeretnél rágyújtani? - fordult Lizzie most Rory-hoz. - Dehogynem, kedvesem, csakhogy odakint tombolnak a mínuszok - felelte a barátja mosolyogva. Most megint a régi, kedves és nyugodt Rory volt. Arcán a szokásos mosoly játszott, miközben a beszélgető hölgyek felé fordult. - Nagyon helytelen volt, Georgina, hogy így csapdába csaltad az unokafivéredet - mondta éppen a mama. Georgie csak halkan maga elé dünnyögött valamit, amit szerencsére senki sem értett. Rory még mindig őt nézte, Lizzie pedig a barátját figyelte. Tartása laza volt, ahogy a lábát keresztbe téve ült, a szeme viszont éber érdeklődésről árulkodott. Egyszer csak megérezte, hogy nézik, és mosolyogva Lizzie-hez fordult. - Nem kellene megmentenünk a nővéredet? - kérdezte. - Neked kellene a legjobban tudnod, hogy meg tudja ő védeni magát, ha akarja. Rory halkan felnevetett. - Igen, tudom. - Esetleg a játékszobában is rágyújthatnál. Ideiglenesen kinevezhetnénk dohányzószalonnak... - Kibírom dohányzás nélkül - mondta Rory, aztán felállt, megropogtatta a tagjait, és tekintete századszor is bejárta a szalont. Végül lehajolt Lizzie-hez. - És te hogy vagy valójában? A lány megfeszítette magát. - Jobban, köszönöm - mondta, és meglepődött, mert ez igaz is volt. - A társaságod jót tett a hangulatomnak. Barátja megsimogatta az arcát. - Amikor megérkeztem, szomorúnak tűntél, és sejtem, miért voltál az. Lizzie megnedvesítette az ajkát. Tudta, hogy a szomorúság nem hagyta el, csak meglapult valahol, és azt lesi, mikor csaphat le újra rá. - Nem könnyű ez nekem - felelte végül. - Nagyon nem az. Rory habozott kicsit. - Lehetek őszinte? Lizzie félve várta, amit mindjárt hallania kell. - Úgy szeretlek, ahogy a húgomat szeretném, ha volna húgom - mondta a férfi. - Ezért is örülök, határozottan örülök annak, hogy eljöttél Wicklow-ból. A lány félrefordult. - Nem volt más választásom - felelte bizonytalanul.

Rory megfogta a kezét. - Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez a téma még mindig ennyire fájdalmas neked - mondta. Barátjával Lizzie is egészen őszinte mert lenni. - Még mindig ugyanúgy szeretem Tyrell-t. Rory elhúzta a száját. - Nem érdemli meg, hogy hűségesen kitarts mellette. Nem, mert megalázóan bánt veled. Lizzie nem akarta ezt tovább hallgatni, és sietve másra terelte a szót: - Hosszabb ideig maradsz Londonban? - Igen. A rajzaimhoz közelről kell figyelnem a politikai csatározásokat. - Akkor rendszeresen meg kell majd látogatnod – mondta Lizzie. - Kérlek, Rory, gyere el gyakran! Eleanor néni barátnői öregek, unalmasak, és még rosszul is hallanak. A fiatalember elnevette magát. - Ez esetben majd rátok tapadok, mint egy pióca. - Az jó lesz - felelte a lány, és egymásra mosolyogtak. Rory tekintete aztán elkalandozott. Lizzie hátralesett a válla fölött, és látta, hogy Georgie közben az ablakhoz sétált, de nem az utcára nézett ki, hanem őt és Rory-t figyelte feszülten. A fiatalember meghajolt Lizzie előtt, elnézést kért tőle, és a nővéréhez indult. Okos fickó lévén azonban egy pillanatra megállt Lydia asszonynál és Eleanornál, mielőtt odament hozzá. - Lizzie? A lány megfordult, amikor meghallotta az édesapja hangját. - Mama nagyon boldognak tűnik - mondta kissé idegesen, mert wicklow-i csúnya beszélgetésük óta nem álltak szemtől szemben egymással. - Valóban nagyon boldog - felelte a férfi. - A híre csorbát szenvedett, mégis keresik a társaságát. Lizzie az ajkába harapott. Édesanyja jó hírén miatta esett folt. - Nagyon sajnálom, papa - mondta. - Megbocsátottál már nekem? - kérdezte. Édesapja megfogta a kezét. - Igen, drágám. De te meg tudsz nekem valaha is bocsátani? Istenem, Lizzie, te vagy a mindenem, és ma sem értem, hogy mondhattam neked azt, amit mondtam. - Nincs mit megbocsátanom, papa - felelte Lizzie, és könny szökött a szemébe. - Tudom, hogy szörnyű csalódást okoztam neked. Nem tudtam józanul gondolkodni, és rossz döntést hoztam. Nem mértem fel, mekkora fájdalmat fogok okozni neked és a mamának. Nem szándékosan tettem. - Tudjuk, kislányom. Nagyon szeretlek. - Édesapja magához vonta Lizzie-t. - Soha többé ne beszéljünk erről! Rory-val nemigen fordult elő, hogy nem tudott mit mondani, de most ez történt. - És hogy tetszik London? - kérdezte végül. Zavarban volt, mint egy kisiskolás, és meg akarta lazítani a nyakkendőjét, de eszébe jutott, hogy azt már megtette. Georgina a legszebb nők közé tartozott, akikkel valaha is találkozott. Az ő férfias bája és szellemessége azonban szemlátomást egyáltalán nem hatott rá. Most az is kiderült róla, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Eltérő politikai nézeteik szakadékként választották el őket, de alapos ismereteiért és tájékozottságáért Rory őszintén csodálta a lányt. Georgina most a teraszajtóban állt, és a csillagokat nézegette, de oldalról odapillantott a férfira. Azokhoz a kacér teremtésekhez képest, akiket Rory ismert, feltűnően nyugodt volt. - Szeretem ezt a várost - felelte, de nem mosolygott. Rory kissé idegesnek érezte, de egészen azért nem volt biztos abban, hogy valóban az. Már korábban is felfigyelt Georgina klasszikus vonásaira. Ha az ókori Egyiptomban él, akár fáraónő is lehetett volna. A családjának se pénze, se hatalma, neki mégis fenséges a fellépése. Rory tudta, hogy valamilyen tréfás megjegyzéssel kellene oldania a feszült hangulatot, és be kellene vetnie a megnyerő modorát, de semmi okos nem jutott eszébe. - És mit szeret Londonban? - kérdezte végül, inkább csak kínjában. Georgie karba fonta a kezét. Magas, karcsú nő volt, és mozdulata kiemelte a keblét. Ruhája mellkivágását kicsit sem lehetett merésznek mondani, ezért aztán Rory-nak valójában nem kellett

volna felfigyelnie erre, mégis feltűnt neki. - Itt soha nem kell unatkozni - válaszolta a lány, és végre a férfira nézett. Rory állta a pillantását, és csak megkésve döbbent rá, hogy a lány akár korábbi vitájukra is célozhatott. Neki viszont eddig csak azon járt az esze, hogy Georginának valószínűleg hosszú a lába, és ezt a lehetőséget felettébb izgatónak találta. - Hála a magamfajta lazító fajankóknak? - kérdezte, amikor már másra is tudott gondolni. A lány elpirult. - Ez gonosz megjegyzés volt. Sajnálom, McBane úr, hogy elragadtattam magam. A lazítás súlyos bűncselekmény. A háború éppen csak véget ért, de Napóleon még szökésben van. Lazító vélemények terjesztéséért ma is bárki akasztófán végezheti. - Sajnálna, ha felkötnének? - csúszott ki Rory száján a kérdés. Georgina megint kinézett a sötét éjszakába. - Azt azért nem kívánnám magának. - Ez végtelenül megnyugtató. A lány elmosolyodott, de csak egy futó pillanatra. Mosolyt csaltam az ajkára! - gondolta Rory. Szíve heves dobogásba kezdett az örömtől, és most már valóban olyan büszke volt a sikerére, mint egy kisiskolás. - Mi bűvöli el leginkább Londonban? - kérdezte. Arra számított, hogy azt fogja hallani, amit bármelyik fiatal lány felelne erre a kérdésre. Hogy a lány a bálokat szereti, a vacsoraesteket, hogy sok előkelő családból származó úr és hölgy lakik itt, és nagyon izgalmas, pezsgő az élet. De Georgina meglepte. - A könyvesboltok - mondta, és két piros folt jelent meg az arcán. - A könyvesboltok - ismételte meg a férfi szinte már boldogan. Tudhatta volna, hogy egy ilyen okos nő, akinek mindenről határozott véleménye van, a divat helyett a könyvek iránt érdeklődik, és bálok helyett szívesebben jár könyvesboltba. Georgina előreszegezte az állat. - Látom, csodálkozik. Most már tudja, hogy furcsa nő vagyok. Határozott politikai nézeteim vannak, nem kedvelem a vacsora esteket, és nem tudok jobb időtöltést elképzelni Platón és Szókratész olvasásánál. Rory elképedten meredt a lányra, s egyszeriben azt kezdte találgatni, hogy vajon Georgina csókolózott-e már valaha is. Aztán eszébe jutott, hogy bizonyára igen, mégpedig azzal a visszataszító alakkal, akivel egykor jegyben járt. Hogy miért lett a menyasszonya, az Rory előtt még mindig rejtély volt. - Valóban csodálkozom - vallotta be. - Elképesztő, hogy egy ifjú hölgy a filozófia és a politika iránt érdeklődik. Georgina elvörösödött, aztán megfordult, hogy bemenjen a teraszról. - Most még ki is nevet? - kérdezte. - Ön feltett nekem egy kérdést, én pedig őszintén válaszoltam. Sajnálom, ha nem vagyok olyan kacér, mint a többi társasági hölgy. Ó, ott van Lizzie! Ugye, nem feledkezett meg róla? Rory komolyan felmérgesedett. Nem találkozott még Georginánál bosszantóbb nővel. Egyetlen hosszú lépéssel ott termett mögötte, és maga felé fordította. - Mit akart ez jelenteni? - kérdezte. Tudta, mielőbb vissza kell nyernie az önuralmát, mert különben súlyos illetlenséget fog elkövetni. Szeme sarkából azt is látta, hogy éppen egy mirtuszág alatt állnak. Haragjának egyszeriben nyoma veszett, és nagyon-nagyon elégedett mosolyra húzódott a szája. Georgina szeme viszont megvillant, és mintha könny is csillogott volna benne. - Azt jelenti, hogy feleslegesen pazarolja rám a bűverejét! - kiáltotta. - Ismerem a fajtáját! Most pedig eresszen el, uram! Rory alig hallotta, amit a lány mondott. Csak a kék szemét látta, a telt ajkát és izgató kis mellét. Vágy lobbant fel benne, és még csak nem is akarta leküzdeni. Lehet, hogy Georgina nem kedveli, ő viszont kívánja, és ez már jó ideje így van. Azt is mindig tudta, ha vágyakat ébresztett egy nőben. Most is érezte, kiolvasta a lány szeméből.

Hirtelen magához rántotta, és a mellkasára vonta. Georgina tiltakozón felkiáltott, és Rory ösztönösen még erősebben a karjába zárta. Halvány esélyt sem adott neki arra, hogy megszólalhasson, és látta rajta, tudja, mi következik. Szájára tapasztotta a száját, és ekkor megdöbbentő felismerés hasított belé. Soha nem találkozott még ehhez a lányhoz fogható nővel. Georgina a mellkasának feszítette a tenyerét, hogy eltolja magától, de ő ezt észre sem vette. Felismerésétől megbabonázva ostromolni kezdte a lány száját. Ő végül engedett neki, és szétnyitotta előtte az ajkát. Rory belehatolt a nyelvével, előbb csak óvatosan, ám aztán már egyre sürgetőbben és követelőbben. Georgina Fitzgerald gyönyörű, varázsos lány, és átkozottul csökönyös. Egyszerűen tökéletes. Számára ő az igazi. És most valósággal elolvad a karjában. Rory megérezte a pillanatot, amelyben Georgina megadta magát neki, és diadalérzettől eltöltve még szenvedélyesebben csókolta. A lány most már viszonozta is a csókját, olyan szenvedéllyel, amely semmivel sem maradt el az övé mögött. Amikor rádöbbent, hogy ez sokkal messzebbre fog vezetni az ágyánál, Rory elengedte Georginát, és hátrált egy lépést. A lány nagy szemekkel nézett rá, ő pedig megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Azon gondolkodott lázasan, hogy most mit csináljon. Nagy nehezen sikerült mosolyt varázsolnia az arcára, bár a szíve még mindig hevesen vert. - Nem tudtam ellenállni a kísértésnek - mondta, és mintha csak véletlenül történne, pillantást vetett a mirtuszágra. Georgina tekintete is az ártalmatlan ágra siklott, és közben szájához érintette a kezét. Rory nem tudta, hogy a csókja nyomát akarta letörölni, vagy örömteli csodálkozásról árulkodott a mozdulata. - Én... ezt... - hebegte -, ezt... nem akartam, McBane... úr. Rory már megint nem tudta, mit kellene mondania, és meghajtotta magát. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most távozom. Köszönöm a kellemes estét - mondta olyan udvariasan, ahogy csak kitelt tőle. - Alig várom, hogy újra találkozzunk.

21. Világos beszéd Mary de Warenne tökéletesnek akarta az ünnepet, békésnek, szeretetteljesnek és örömtelinek. A családi hagyomány szerint Adare-ben kellett volna tölteniük a karácsonyt, de Tyrell elfoglaltságai miatt most a londoni Harmon House-ban gyűltek össze. A grófné egy kényelmes fotelban ült az egyik szalonban. Lábánál két unokája játszott vidáman, a most egyéves és öt hónapos Ned és Elysse, akit nemrégiben köszöntöttek fel az első születésnapján. Nagyanyjuk szívét melegség töltötte el, miközben a kicsiket nézegette, ám ez nem változtatott azon, hogy aggódott Tyrell miatt. Tekintete nyugtalan volt, amikor átnézett a szalon túlsó végébe. Tyrell a kandallónál állt a Comwall-ból az ünnepekre megérkezett Rexszel, az édesapjukkal és Mary de Warenne elsőszülött fiával, Devlin O'Neill-lel. Az örök témáról, a háborúról beszélgettek, s mint a családjukban mindig, most is megoszlottak a vélemények. Heves vita folyt, de Tyrell alig hallgatott oda. Komor arccal a kandallóban táncoló lángokat nézegette, és látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Lady Mary úgy szerette őt, mintha édesfia lett volna, mégsem merte rossz hangulata okáról faggatni, ahogyan a gróf sem tette. Az asszony tudni vélte, miért nem mosolyog mostanában Tyrell szinte soha, és miért temetkezik bele az államkincstárnál végzett munkájába. Összetört a szíve, és a grófné nagyon szerette volna megint boldognak látni. Tudta, hogy ő maga rendkívül szerencsés, hiszen szerelemből köthetett házasságot, és nem is csak egyszer, hanem már kétszer. A rangjabeli hölgyektől eltérően nem hitt abban, hogy az elsőszülött fiúgyermeknek a kötelességteljesítés jegyében fel kell áldoznia magát a családjáért. Nem hihe-

tett ebben, mert saját szemével látta, hova vezethet az ilyen önfeláldozás. A magas, jóképű és barna bőrű Devlin egyszer csak kivált az urak társaságából, és mosolyogva a hölgyekhez indult. Tekintete közben Virginiára, a feleségére tapadt, aki a grófnétól nem messze ült a kanapén a karácsonyra látogatóba érkezett Blanche Harrington és a tizennyolc esztendős Eleanor de Warenne mellett. A házaspár szerelmes pillantást váltott, és Lady Mary őszintén örült a boldogságuknak. Devlint nem is oly régen még eszelős bosszúvágy hajtotta, de Virginiának sikerült kigyógyítania belőle. - Min tépelődsz ilyen nagyon, anya? - kérdezte Devlin mosolyogva. A grófné tekintete visszatért a mostohafiához. - Csak fáradt vagyok - felelte. Devlin követte a pillantását. - Te tudod, miért ilyen rosszkedvű Tyrell? Lady Mary felkelt a foteljából, és a fiával távolabb sétált a hölgyektől. - Vannak sejtéseim, Devlin, de esetleg beszélhetnél vele, hogy megtudakold. Mielőtt elvetted Virginiát, te is komoly segítséget kaptál Tyrell-től. Talán most te tehetsz érte valamit. Devlin felvonta a szemöldökét, és Blanche-ra nézett, aki leendő sógornőivel társalgóit. - Azt hiszem, kezdem érteni - mondta lassan. - Igazad van, anya. Tyrell sokkal többet jelent nekem mostohatestvérnél. Remek barát is, és neki köszönhetem, hogy a bosszúszomjam miatt végül mégsem veszítettem el Virginiát. Remélem, viszonozhatom, amit értem tett. Devlin ezzel megfordult, de a grófné még megfogta a karját. - Sean is eljön? - érdeklődött a kisebbik fiáról. Devlin megnyugtató mosolyra húzta a száját. - Nem hallottam felőle, mióta júniusban eljöttem Askeaton-ból. Bárhol jár is, biztosan hamarosan jelentkezik majd. Lady Mary bólintott. Bízott benne, hogy Devlinnek igaza lesz, és Sean nemsokára hazatér. Júniusban egészen váratlanul hagyta el az ősi családi birtokot, és egy szóval sem árulta el, hova megy, mire készül, és ez egyáltalán nem vallott rá. Hónapok óta távol volt már, és nagyon hiányzott a grófnénak. Legkisebb fia, Cliff is a világot járta éppen, de ő mindig is kalandos életét élt. Az asszony látta, hogy Devlin felsegíti a kanapéról Virginiát, és futó csókot nyom az arcára. Aztán kedvesen belecsípett a mostohahúga arcába, mintha Eleanor még mindig gyerek lenne, s végül Blanche-hoz fordult. - Hogy érzi magát az első ünnepen a körünkben? - kérdezte. - Nagyon jól - felelte Blanche mosolyogva. - Egyedüli gyerek vagyok, és egészen új, nagyszerű élmény számomra, hogy ilyen melegszívű és vidám családdal ünnepelhetek. Lady Mary a Devlinnel beszélgető Blanche Harringtont figyelte. Azóta, hogy néhány hónapja megismerte, mindig kifogástalannak találta a viselkedését. A lady soha nem veszítette el a türelmét, mindenkor kedves és segítőkész volt. A grófné őszintén kedvelte, és semmi oka nem is volt arra, hogy ne tegye. Tyrell viszont közönyös volt iránta, de Blanche-nak ez szemlátomást egyáltalán nem tűnt fel. Lady Mary eddig bízott benne, hogy a fiatalok majd megszeretik egymást, de legalábbis megkedvelik. Most viszont úgy érezte, hogy ez soha nem fog megtörténni. Egyhamar mindenesetre nem. A gróf odalépett a felesége széke mellé. - Tehetek valamit azért, drágám, hogy eloszlassam az aggodalmaidat? - kérdezte csendesen. Hitvese felnézett rá, és megfogta a kezét. Már a közelségét is vigasztalónak érezte. - Nagyon örülök, hogy Devlin és Virginia is hazajött - mondta. A fiatal házaspár egy évet Amerikában töltött azon az ültetvényen, amelyen Virginia felnőtt. - Én is örülök, és annak is, hogy Virginia megoldotta a gondjaikat. Hála neki, Devlin más ember lett. Ezt teszi egy jó feleség szerelme - mondta a gróf bensőséges mosollyal az ajkán. - Edward, láttad ma este csak egyszer is elmosolyodni Tyrell-t? - kérdezte a lady. A gróf elkomorodott. - Bármi legyen is az, amin emészti magát, biztos vagyok benne, hogy hamar túl lesz rajta.

Lady Mary viszont abban volt biztos, hogy a férje téved. Megint Tyrell-re pillantott, aki időközben Devlin és Blanche felé fordult, ám arcán nemhogy féltékenységnek, de még csak érdeklődésnek a nyomát sem lehetett felfedezni. Igaz, Devlinnel csak mostohatestvérek, de a Warenne család férfi tagjait mindig is a birtoklási vágy és a féltékenykedés jellemezte. - Azt hiszem, Fitzgerald kisasszony után bánkódik - mondta a grófné óvatosan. Edward gróf arca elfelhősödött, és nála ez egyértelműen az ingerültség jele volt. - Valószínűleg igazad van. De Tyrell férfi, az én örökösöm, és túl fogja tenni magát azon az ügyön. Lady Mary soha nem riadt vissza attól, hogy a férjével ellentétes véleményének is hangot adjon. - Abban reménykedtem - mondta szelíden -, hogy Tyrell bele fog szeretni Blanche-ba, és tudom, te is ebben bíztál. Most már azonban úgy gondolom, hogy Fitzgerald kisasszony az, akit teljes szívéből szeret. - Tyrell tervezett kapcsolata a vicomte leányával ideális, és ezzel a fiunk is tisztában van! emelte fel a hangját a gróf. – A szerelem nem előfeltétele a házasságnak. Mindemellett úgy gondolom, ha Tyrell felhagy végre a borongással, meg fogja szeretni Blanche Harringtont. Csak némi időre van szüksége - tette hozzá. Felesége nagyon jól ismerte. Tudta, hogy önmagát okolja a fia megváltozott viselkedéséért, és valójában saját magára haragszik. - Azt hiszem, tévedsz, Edward - mondta a grófné. - Nem gondolnám, hogy idővel bármi is meg fog változni. A gróf elpirult, mint egy csínytevésen ért kisfiú. - Mit kellene tennem szerinted? Tudod, milyen fontos nekem ez a kötelék. És ha engem kérdezel, Blanche igenis illik Tyrell-hez. Talán nem olyan szenvedélyes, mint Fitzgerald kisasszony, de nagyszerű grófné lesz belőle. Nekünk pedig nyugodt lesz az álmunk, és nem kell az unokáink jövője miatt aggódnunk – tette hozzá ingerülten. - Kedvesem, te is tudod, mit kellene tenned, mielőtt még túl késő lenne. És biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz cselekedni. Helyesen és Tyrell érdekében, mert szereted őt, és ugyan olyan békés, boldog életet kívánsz neki, ahogyan mi élünk. A gróf elkedvetlenedett. - Nekem ez egyszer a jövőre kell gondolnom, Mary, és csak utána a fiamra - jelentette ki. Felesége lábujjhegyre állt, és megfogta az ura vállát. - Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek. Találni fogsz megoldást. Ebben egészen biztos vagyok. A férfi elmosolyodott, és átkarolta a felesége derekát. - Mindig is marionett bábu voltam, akit te dróton rángathatsz. - Igazán? - kérdezte a lady incselkedőn, és megcsókolta a férjét. Az előcsarnokból egyszer csak súlyos, határozott léptek és sarkantyúk pengése hallatszott be a szalonba. Lady Mary megfordult, és azt találgatta, két másik fia közül melyik dönthetett úgy, hogy velük ünnepli a karácsonyt. A küszöbön megjelenő férfit azonban nem ismerte fel azonnal. Magas volt, barnára sült, és napszítta haját vörös sál fogta össze a homlokán. Övébe dugva egy hosszú tőr és egy pár pisztoly lógott, derekán drágakövekkel kirakott kard. Bő ujjú, tiszta, de kopottas inget viselt, fölötte, akár a szerecsenek, aranyszálakkal gazdagon átszőtt tarka mellényt. Csizmáján a hosszú, veszélyesnek tűnő sarkantyúk is keleties hatást keltettek. Aztán a lady rájött, ki is áll előtte. - Cliff? - kérdezte a gróf, aki ugyanúgy elképedt, mint a felesége. Tyrell és Rex felnevetett, aztán sorra mindenki megölelte Cliff de Warennét. Az ebédlőben elköltött ünnepi vacsora után az urak visszavonultak, hogy konyak mellett szívjanak el egy-egy szivart, a hölgyek pedig átmentek a szalonba beszélgetni és pletykálkodni. Tyrell egyedül állt kint a teraszon. Csípős és párás este volt, s hol eső, hol havas eső, hol meg hó szitáit. Tyrell nem érezte a hideget, miközben whiskyt iszogatott. Bensőjében már rég fagy honolt, úgyhogy ezt az időt még kellemesen enyhének is találta.

Egy szürke szempár jelent meg előtte. Megejtően sebezhetőnek tűnt, vádlón nézett rá, és fájdalom rezgett benne. Tyrell mérgesen elkáromkodta magát. Hát már soha nem fogja elfelejteni azt a szánalmas viszonyt? Élete végéig kísérteni fogja? Kiitta a poharát, aztán nekivágta a terasz kőpárkányának, amelyen darabokra tört. A szívét Elizabeth Fitzgeraldnak ajándékozta, egészen és fenntartás nélkül. Soha nem fogja megbocsátani neki, hogy elárulta őt. A sebe lassanként begyógyult, de a heg, amely megmaradt utána, még mindig fájt és égett. Idővel felismerte, hogy a düh menedék is lehet, mert könnyebb elviselni, mint a bánatot. Szomorú már nem volt, de még mindig harag tombolt benne. Dühös volt önmagára, Elizabeth-re és az egész világra. Azon töprengett, hogyan érhetné el, hogy ne kelljen mindig a lányra gondolnia. Hogy elfelejtse az arcát, a nevét, és azt is, hogy a világon van! Esedezve kérte, hogy ne hagyja el, ő mégis elment. Búcsúszó nélkül, mintha semmit sem jelentett volna neki. - Rosszul érzi magát, uram? - hallotta meg váratlanul a menyasszonya hangját a háta mögül. Tyrell sietve közönyös arcot öltött, és minden érzést elhessentett magától. Megfordult, és könnyedén meghajtotta magát. - Jól vagyok, hölgyem. Remélem, ön is jól érzi magát a családom körében töltött első karácsonyán - terelte sietve másra a szót. Blanche közelebb lépett, olyan könnyedén, mintha a föld felett lebegne. És mosolygott, ahogyan mindig is. - Már hogyne erezném jól magam? Nagyon kedves családja van. Tyrellnek eszébe jutott, hogy a lány egyke. - Kegyednek furcsa lehet egy ilyen ünnep, ennyi haramiával egy fedél alatt. Blanche felvonta a szemöldökét, de éppen csak egy kicsit. - A fivérei mind úriemberek - válaszolta -, a húga rendkívül kedves ifjú hölgy, és a sógornője is bájos jelenség. Nincs okom panaszra. Tyrellnek nehéz volt elhinnie, hogy hamarosan feleségül fogja venni ezt a lányt. Blanche Harrington gyönyörű, ezt a vak is látja, s eddig kezesnek, irányíthatónak is bizonyult. A családja, a barátai és a szomszédok mind kedvelik, csak ő egyedül nem érez iránta semmit. Életében nem találkozott még ilyen higgadt, ennyire hidegvért nővel. Viselkedése mindig kifogástalan. A nyugalmából valószínűleg semmi sem lendítheti ki. Tyrell arról győzködte magát gondolatban, hogy őt ez a legkevésbé sem zavarja. Hogy még meg is könnyíti a dolgát. Egyszeriben mégis egy szürke, vágytól elhomályosult szempárra kellett gondolnia, és vad, szenvedélytől fűtött kiáltásokra. Teste azonnal izgalommal válaszolt bármenyire megvetette is most egykori szeretőjét. Istennek hála, gondolta, Blanche semmiben sem hasonlít Elizabeth-re. Csak ritkán nevet, és olyankor is mindig halkan, visszafogottan. A szeme soha nem ragyog örömtől, és könnytől sem lesz párás. Torkát nem hagyja el kiáltás, sem jókedvében, sem bánatában. Kötelességérzettől vezettetve Tyrell kétszer ugyan már megcsókolta, de nem tudta volna megmondani, hogy a lány érzett-e közben bármit is. A menyasszonya valójában még mindig idegen volt számára. Az eszével tudta, hogy Blanche ideális párja lesz. Egészen biztos, hogy soha nem fogja elhanyagolni a kötelességét, minden tekintetben engedelmes lesz, és nincsenek elvárásai a leendő férjével szemben. Egy szó mint száz, úgy különbözik Elizabeth-től, mint éjszaka a nappaltól. De miért kell neki akkor még mindig arra a másik lányra gondolnia? - Uram? Nagyon boldogtalannak tűnik ma este. Remélem, ez csak a látszat. Tyrell összerezzent. Igen, boldogtalan, hogy a fene enné meg, bár erre igazából semmi oka nincs. - Hideg az este, hölgyem. Be kellene mennie, nehogy még megfázzon - mondta. Blanche bizonytalanul nézett rá. - Valójában azért jöttem ki, mert beszélnünk kell egymással. - Parancsoljon! - felelte a férfi, noha elképzelni sem tudta, miről kellene nekik ezen a kései órán beszélniük.

- Édesapám az utóbbi időben gyengélkedik - kezdte Blanche. Tyrell erről eddig nem tudott. - Beteg a vicomte? - kérdezte. - Nem tudom - válaszolta Blanche, és aggódás csendült ki a hangjából. - Kimerültségre panaszkodik. Más férfiaknál az ő korában ez természetes lenne, de a papa, mint ön is tudja, szívós és erős férfi. Tyrell sejteni kezdte, mit akar tőle a lány. - Haza szeretne utazni hozzá. Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. Tyrell még be sem fejezte a mondatot, amikor máris megkönnyebbülést érzett. Blanche láthatóan zavarban volt, mintha rajtakapták volna. - Tudom, azt terveztük, hogy együtt töltjük az ünnepeket itt, a Hármon House-ban. A kedves édesanyja sokat fáradt azért, hogy jól érezzem magam önöknél. - Semmi baj. Ha az édesapja nincs jól, haza kell mennie, hogy gondját viselje. A grófné biztosan megértéssel lesz. - Tyrell mosolya most egészen őszinte volt, és jólesett újra így mosolyognia. - Intézkedem, hogy álljon elő a kocsija. Blanche elpirult, és kitért a férfi pillantása elől. - Már kértem a kocsimat, mert biztos voltam benne, hogy meg fog érteni, uram. Valóban aggódom édesapámért, és mellette szeretnék lenni. Csak elbúcsúzom a családjától, aztán máris indulok. - Szóljon, ha elkészült, és majd kikísérem. Blanche meghajtotta a fejét, és besietett a házba. Tyrell megkönnyebbülése kérészéletűnek bizonyult, és izmai újra megfeszültek, mert a küszöbön most a mostohafivére jelent meg. Mindkét kezében egy-egy poharat tartott. - Eluntad az életedet, hogy idekint álldogálsz ebben a hidegben? - kérdezte. Tyrell tudta, hogy Devlint távoli rokonság fűzi Elizabeth-hez, és magában azt találgatta, a Fitzgeraldoknál családi vonás-e az ilyen szürke szem. - Ha mégsem akarsz halálra fagyni, akkor ez jót fog tenni neked - tette hozzá a féltestvére, és átnyújtotta az egyik poharat. Tyrell elvette, és ivott egy kortyot. Látta, hogy Devlin a terasz mellvédje alatt fekvő üvegcserepeket nézegeti. - Virginia soha nem volt még szebb, és boldogabbnak sem láttam - mondta Tyrell, hogy eleve kitérjen a kérdések elől. - Láthatóan jót tesz neki a házasságotok és az anyaság. Devlin elmosolyodott. - Megint gyermeket vár, Ty - mondta tőle szokatlanul lágy hangon. - Ezt nevezem! Azt hiszem, máris gratulálnom kell – felelte Tyrell. Őszintén örült Devlin és Virginia boldogságának. - Én viszont még nem gratuláltam az eljegyzésedhez - mondta a mostohatestvére, és kutatón nézett rá. Tyrell bólintott, de már nem mosolygott. - Nem találkoztunk még, mióta hazatértetek. Köszönöm szépen a gratulációt - felelte. Devlin szürke szeme még mindig fürkésző volt. - Gyönyörű nő a jövendőbelid - jegyezte meg. - Igen, az. - Csakhogy téged ez hidegen hagy. Halvány érdeklődést sem tanúsítasz iránta. - Ne kezdd ezt! - fordult el Tyrell mérgesen. Devlin megrökönyödött. - Mi a fene van veled? Tyrell nyugalmat igyekezett kényszeríteni magára. Nem akarta, hogy bárki is belelásson a valódi érzéseibe. - Sok éve ismerlek - folytatta a fivére csendesen -, de legfeljebb kétszer voltam tanúja, hogy kijöttél a sodrodból. Nem találkoztam még nálad higgadtabb emberrel. Szinte semmi sem hoz ki a béketűrésből. - Ne avatkozz bele ebbe! - mondta Tyrell fojtott hangon.

Devlin felvonta a szemöldökét. - Mibe ne szóljak bele? A megérkezésem óta búskomornak látlak. Mi bajod van? Tyrell mogorván elmosolyodott. - Mi bajom lenne? Egy gyönyörű, kedves és előkelő nő lesz a feleségem. És egy hatalmas vagyont is elveszek. Lady Blanche maga a tökély, nem gondolod? - Lady Blanche - ismételte meg Devlin lassan. Tyrell megmarkolta a terasz mellvédjét, és kibámult az éjszakába. Mostohafivére odalépett mellé. Hosszú pillanatok teltek el, mielőtt halkan, óvatosan megszólalt: - Mindig is nagyszerű testvérem voltál. Miután apád elvette édesanyámat, nem feltétlenül kellett volna elfogadnod engem és Seant. Te azonban sokkal többet tettél. Szeretettel viseltettél irántunk. Jól emlékszem egy eseményre. Nem sokkal a szüléink esküvője után történt, és akkoriban sok gonosz pletyka keringett róluk. Az emberek arról beszéltek, hogy édesanyám már korábban is megcsalta a gróffal a férjét. Ezért a sértésért be akartam verni egy parasztlegény orrát, aki kétszer annyi idős és termetre is kétszer akkora volt, mint én. Te gondolkodás nélkül belevetetted magad a küzdelembe. Akkor lettél igazán a bátyám. Tyrell jól emlékezett arra a napra. Mind a ketten tizenegy évesek voltak, és ő addig nem látott még Devlinhez foghatóan bátor fiút. Most mosolyra húzódott a szája. - Apa szörnyen dühös volt ránk, és meg kellett ismerkednünk a pálcájával. - Az én apám inkább az öklét használta volna. Annál pedig csak jobb a pálca - mondta Devlin minden keserűség nélkül, és ő is elmosolyodott. Tyrell felnevetett, a fivére pedig átkarolta a vállát. - Amikor pedig olyan borzalmasan viselkedtem Virginiával, hogy bosszút álljak a nagybátyján, te a lelkemre beszéltél, és nem is csak egyszer, hogy észre téríts. Én persze szörnyen haragudtam rád ezért. Most már viszont hálás vagyok neked. Mondd el, mi a baj! Senki sem értett jobban mások lefegyverzéséhez, mint Devlin O'Neill. Tyrell szentül eltökélte, hogy nem fog a haragja és a bánata okáról beszélni, most mégis felmerült benne, hogy talán szüksége lenne egy bizalmas barátra. - Mindig is tudtad - folytatta Devlin -, hogy édesapád egy nap előnyös partit fog keresni neked. Az a mostohafivér, akit én annyira szeretek, örömmel teljesítené a kötelességét. Tökéletesen elégedett lenne Lady Blanche-sal és mindazzal, amit vele együtt a családunk kap. Tyrell haragos pillantást vetett Devlinre. - A hölgy rendkívül megnyerő, és én tökéletesen elégedett vagyok - állította határozottan. - És én ezt higgyem is el? - A fivére kis ideig Tyrell arcát fürkészte. - Miről van szó? Egy nőről? kérdezte végül. Mostohafivére kelletlen hangot hallatott, ő pedig megint felvonta a szemöldökét. Addig, amíg Virginia nem lépett be az életembe, és nem forgatta fel teljesen, soha nem tettem volna fel ilyen kérdést. Most már azonban tudom, hogy egy férfi csakis egy nő miatt lehet annyira komor és barátságtalan, amilyen te vagy. Tyrell keserűen felnevetett. - Jól van, beismerő vallomást teszek. Egy álnok kis szélhámosnő rászedett, és én voltam olyan ostoba, hogy a szívembe zárjam. Még mindig nem tudom elfelejteni, noha nem viszonozta az érzéseimet, és félreérthetetlenül visszautasított. Devlin őszintén meglepettnek tűnt. - Ismerem... azt a bizonyos hölgyet? - Nem, nem ismered, bár a sors különös akaratából közös ősötök van. Devlin érdeklődése most ébredt fel csak igazán. - Ki a csuda az? - Elizabeth Anne Fitzgerald - felelte Tyrell. Blanche félrehúzódva állt, miközben a három szolga behordta a bőröndjeit. Gyerekszobájából már régen átköltözött Harrington Hall keleti szárnyába, ebbe a tágas és elegáns lakosztályba. Édesapja szobái az udvar túlsó oldalán, a nyugati szárnyban helyezkedtek el. A lány tekintete bejárta a rózsaszín és fehér mintás szövettapétát, a falakon függő művészi festményeket, a mennyezetes ágy aranyszínű és fehér függönyét, a gondosan megválogatott búto-

rokat, s megkönnyebbülten elmosolyodott. Örült, hogy újra itthon lehet. Csak három napig volt távol, de ezt a rövid időt is kész örökkévalóságnak érezte. És büntetésnek. - Blanche! Édesapja meglepett kiáltására a lány lassan feléje fordult. Jól ismerte, mindenkinél jobban, és tudta, hogy most nemcsak csodálkozik, hanem mérges is azért, mert ő időnek előtte hazajött. - Szervusz, papa! - Mit jelentsen ez? - kérdezte a vicomte. Kurtán bólintott a szolgáknak, akik megértették, hogy távozhatnak, és sietve el is tűntek. Blanche odalépett az apja elé. - Azt mondtam Tyrellnek, hogy gyengélkedsz, és törődnöm kell veled - vallotta be kissé idegesen. - Kutya bajom! Nem értem, honnan vetted, hogy beteg vagyok. Soha nem éreztem még jobban magam! - mondta a férfi szigorúan. - Mi ez az egész, Blanche? Nem érezted jól magad a Harmon House-ban? Édesapja olyan mérges volt, hogy a lány megijedt. - Tudom, hogy nem voltál jól, papa. És biztosan hiányoztam is neked. Túl nagy ez a ház ahhoz, hogy egyedül jól érezhesd benne magad. A vicomte vizslatón nézett a lányára. - Természetesen hiányoztál, Blanche. Azt a szamárságot azonban, hogy gyengélkedem, csak kitaláltad. És mind a ketten tudjuk, miért. - A férfi vonásai ellágyultak, és visszaváltozott tökéletes úriemberré. - Te vagy a mindenem, de Tyrell mellett van a helyed, mert ő most már a vőlegényed. Történt valami köztetek? Blanche lehunyta a szemét. Biztos volt abban, hogy az édesapja nincs jól, és abban is, hogy rászorul az ő odafigyelésére. Végre-valahára felismerte, hogy nem mehet el innen. Itt van a helye, a papa mellett, hogy gondoskodjon róla, ahogyan mindig is tette. Megpróbált eleget tenni az édesapja kívánságának, de be kellett látnia, hogy nem mehet feleségül Tyrell de Warennéhez, és senki máshoz sem. - Blanche? A lány erőnek erejével elmosolyodott. - Tyrell valóban olyan kedves, amilyennek te leírtad. Nemes lelkű, melegszívű férfi, és biztosan jó férj lesz belőle. - Akkor miért vagy itt? - Hiányoztál - felelte Blanche őszintén. Semmi sem változott. Életében mindig is az édesapja volt a biztos pont, s ez mindig is így lesz. Sokat töprengett már azon, miért más ő, mint a többi nő. A többiek kibújnának a bőrükből örömükben, ha Tyrell de Warenne megkérné a kezüket, ha ő csókolná őket. A lány a szívére tette a kezét, és érezte, hogy dobog. Ezek szerint még mindig a helyén van, ha egészen üres is. - Négy hónap után sem érzel még vonzalmat Tyrell iránt? Blanche az apjára nézett. - Semmit, papa. A szívem ugyanolyan hideg, amilyen mindig is volt. Szörnyen sajnálom. Tudod, mennyire szerettem volna szerelembe esni. Én megpróbáltam! Talán ideje, hogy szembenézzünk a csúf valósággal. Soha senkibe nem leszek szerelmes, mert nem vagyok képes arra az érzésre. - Ezt nem tudhatjuk - mondta a vicomte. Még mindig eleven, rettenetes és nagyon is ismerős emlékek rohanták meg. Többnyire sikerült mélyen eltemetnie őket, de voltak idők, amikor nem bizonyult elég erősnek az elhessegetésükhöz. Imádott kislányát felbőszült, dühöngő tömeg vette körül. Az utcában az összes ablakot sietősen bedeszkázták, és az összes bejárati ajtót kulcsra zárták. A Harrington család hintája a csőcselék között állt, a lázongó népség ide-oda billegtette, hogy felborítsa. A lovakat már kifogták belőle, és szélnek eresztették. A vicomte feleségét és leányát pár perce kirángatták a fülkéből, és elválasztották őket egymástól. Blanche egyfolytában rémülten sikoltozott, az édesanyját féltette, akinek a férfi a tömegben csak néha látta megvillanni világosszőke haját.

Aznap úgy döntött, hogy a hintő mellett lovagolva teszi meg az utat londoni otthonuktól vidéki házukig. Tudhatta volna, hogy nem kellene útnak indulnia a családjával éppen a választások napján, ami az aljanép számára kiváló ürügyet szolgáltatott minden és mindenki megtámadására, különösen a vagyonos emberekére. A vicomte-ot a lovával messzire lökdöste a fogattól egy tucat vérszomjas paraszt, akik dárdákkal és fáklyákkal voltak felszerelkezve. Néhány bolt berendezése már lángra kapott, és kövek törték be a bedeszkázatlanul maradt ablakokat. - Blanche! - kiáltotta Harrington, és megsarkantyúzta rémült ménjét, hogy valahogy átjusson a kavarodáson. - Margaret! Blanche vérfagyasztó sikolyai túlharsogták a zajongást, és az apja látta, hogy a lány egy férfival viaskodik, de nem sikerül kiszabadulnia a szorításából. Nem messze tőle az édesanyja véres testét emelte magasba egy másik férfi. A tömeg diadalmasan felujjongott, aztán Margaret eltűnt a vicomte szeme elől. Órákkal később talált rá újra, összeszurkálva, holtan. Harrington most mélyeket lélegzett, és könny szökött a szemébe. Minden erejét megfeszítve harcolt a leánya jövőjéért. Elkeseredetten esélyt akart adni neki arra, hogy ugyanúgy élhessen, mint bármelyik másik nő. A lelke mélyén azonban mindvégig tudta, hogy az lehetetlen. Blanche szívén soha nem fognak begyógyulni a szörnyű sebek. Dobogni még képes, érezni azonban nem. - Papa? - suttogta a lánya, és hátulról a vállára tette a kezét. A férfi feléje fordult. - Még van idő az esküvőig. Májusig talán beleszeretsz Tyrell-be. Blanche bizton tudta, hogy az soha nem fog megtörténni. - Nagyon szeretnék a kedvedben járni - mondta -, de azt hiszem, nem leszek képes rá. - Nem maradhatsz itt - mondta Harrington nyersen. - Túl sokat fáradtam azért, hogy boldog jövőt biztosítsak neked. Nem volt egyszerű feladat. Azt akarom, hogy térj vissza a Harmon Houseba. Azonnal! Blanche megdöbbent. - Itt szeretném tölteni az ünnepeket. Veled. A vicomte nem akarta, most mégis elveszítette a türelmét. - A vőlegényed mellett van a helyed. Vagy talán azt akarod, hogy térjen vissza a szeretőjéhez? A lány levegőért kapkodott. - Szeretője van? - kérdezte egyszerre elszörnyedve és kíváncsian. Az apja elvörösödött. - Múlt nyáron igen közeli kapcsolatba került Elizabeth Fitzgerald kisasszonnyal. Pontosabban együtt élt vele Wicklow-ban. Ő Tyrell zabigyerekének az anyja. Blanche nem akart hinni a fülének. - És erről én most hallok először? - Felkerestem ott Fitzgerald kisasszonyt, és meggyőztem arról, hogy hibát követett el. Azt is elértem, hogy hagyja el Tyrell-t - mondta a vicomte. - Nem akartam, hogy útban legyen. Blanche lassanként felocsúdott első döbbenetéből. - Komoly lehetett a kapcsolatuk, ha az a lány együtt élt Tyrell-lel és gyereket szült neki... - Ez nem számít - szólt közbe Harrington határozottan. - Meglepő módon kiderült róla, hogy jól nevelt ifjú hölgy, és lelkifurdalást érzett azért, amit tett. Én mégis biztos akartam lenni abban, hogy egyszer s mindenkorra véget ér az a viszony. Ezért megkaparintottam és elégettem Fitzgerald kisasszony Tyrell-nek írott búcsúlevelét. A soraiból minden kétséget kizáróan kiderült, hogy őszinte szerelem fűzte hozzá. Blanche kíváncsisága nőttön-nőtt. Tyrell szerelmi viszonyt folytatott? - Apa! Te elégetted azt a levelet? - kérdezte. - Érted tettem, drágám. Nem akartam, hogy a jegyesed a szeretője után induljon. Ha a papa ilyen messzire ment, akkor Tyrell valóban szerelmes volt abba a lányba, futott át Blanche fején a gondolat. Eddig nemigen tudta elképzelni a férfiról, hogy szenvedélyes érzéseket táplálhat egy nő iránt.

- Azt hiszem, papa, nem lett volna szabad elégetned azt a levelet. Harrington arca mogorva lett. - Szerelmes levél volt. Nem kerülhetett Tyrell kezébe. Csakis egy oka van annak, hogy mindezt most elmondom neked. Fitzgerald kisasszony a nagynénjénél él a Belgrave téren, és most Tyrell is Londonban tartózkodik. Ezt én rendkívül nyugtalanítónak találom. Azt akarom, hogy kösd le a vőlegényed figyelmét, Blanche. Nem volna jó, ha véletlenül a parkban összefutna Fitzgerald kisasszonynyal. Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy menj vissza a Harmon House-ba. Blanche nem akart visszatérni oda, és nem is lett volna képes rá. Határozottan megrázta a fejét. - Nem szeretnélek magadra hagyni, papa. Kérlek, ne küldj el! A vicomte sokáig szótlanul nézett a lányára, aztán megváltozott az arckifejezése. - Soha semmit nem tudtam megtagadni tőled, ha így néztél rám - mondta. Blanche szívéről nagy kő esett le. - Hálásan köszönöm - felelte. - Tyrell-ről azonban nem mondhatsz le - folytatta az apja sietve. - Ő a jövőd. Én sem fogok örökké élni. Blanche nagyokat nyelt, és nem akart arra a napra gondolni, amelyen az Úr majd elveszi tőle az édesapját. Már a lehetőséget is elviselhetetlennek érezte. - Meghívom Tyrell-t holnap este vacsorára - mondta a vicomte, és karjába zárta a lányát. - Na, mit szólsz? - Az jó lesz - dünnyögte Blanche. A gondolatai azonban már máshol jártak. Fitzgerald kisasszony ezek szerint egészen közel él hozzájuk.

22. Sokkoló látogatás Egy nappal karácsony után Lizzie egyedül üldögélt a szalonban, és egy regényt próbált olvasni, de sehogy sem sikerült odafigyelnie rá. Nővére és nagynénje is a házban volt, ő mégis furcsán magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Állandóan Tyrell-re és Nedre kellett gondolnia, s azt találgatta, hogyan töltötték az ünnepet. A betűk táncolni kezdtek a szeme előtt, és végül egészen elhomályosodtak. Éppen letett az olvasásról, és összecsukta a könyvét, amikor Leclerc lépett be a szobába. Kezében egy csokor virág volt. - Fitzgerald kisasszony? - mosolygott rá a lányra. - Ez a virág éppen most érkezett. Önnek küldték. Lizzie-nek halvány sejtelme sem volt, kitől kaphatott virágot. - Igazán szép - mondta, és örült, hogy valami eltereli a figyelmét. A szürke és borús nap amúgy is csak rontott a hangulatán. - Kérem, rakja vízbe, és tegye a vázát arra az asztalra. Miután a komornyik kiment, a lány kivette a kártyát a borítékból, és Rory lendületes aláírását fedezte fel rajta. A csokrot nem ő kapta, hanem Georgie. Lizzie addigra azonban már elolvasta az üzenetet: Drága Fitzgerald Kisasszony! Arra gondoltam, talán tetszeni fognak Önnek ezek a virágok. Fogadja őket vereségem beismeréseként, legfőképpen azonban az Ön iránti csodálatom kifejezéséül. Odaadó híve, Rory T. McBane. Lizzie örömmámorban úszott. Rory szemlátomást udvarolni akar a nővérének, és ő segíteni fog neki abban, hogy sikert arasson. Nem számít, hogy Georgie-nak olyan házasságot kellene kötnie,

amely anyagi szempontból biztosítaná a jövőjét. Csak az a fontos, hogy Rory-val tökéletesen összeillenek. Leclerc megint belépett a szalonba, és igencsak furcsa képet vágott. - Fitzgerald kisasszony, látogatója van - mondta, és egy kis ezüsttálcán névjegykártyát nyújtott át. Lizzie elvette, és halálra rémült. Blanche Harrington akarja felkeresni! Odakint van az előcsarnokban! Leclerc szemlátomást mindent értett. - Közöljem a hölggyel, hogy ön házon kívül van, Fitzgerald kisasszony? - kérdezte. Lizzie tanácstalanul meredt rá. Most mit tegyen? - Ne! - felelte végül elfúló hangon. - Csak adjon nekem egy percet, Leclerc! Aztán küldje be a vendéget, legyen szíves, és szolgáljon fel teát! A komornyik komolyan bólintott, aztán távozott. Lizzie egy darabig még földbe gyökeredzett lábbal állt, majd a falon függő kis tükörhöz szaladt. Megcsipdeste sápadt arcát, visszadugta a helyére egy kiszabadult tincsét, és sietve megigazította halványzöld ruhája míderét. Most már kimondottan örült, hogy Eleanor néni új darabokat varratott nekik a nővérével. Többé nem tűnt elszegényedett kis vidéki senkinek, hanem divatosan öltözködő, elegáns hölgynek, bár nefritkő fülbevalói helyett szívesebben viselt volna smaragdot. Mélyeket lélegzett, csak azért, hogy bátorságot öntsön magába, mert tudta, megnyugodnia úgysem sikerülne. Aztán még egyszer az arcába csípett, és mosolyogva az ajtó felé fordult. Éppen jókor, mert Leclerc már be is lépett a látogatóval. - Lady Harrington - jelentette be. Lizzie nagyot nyelt, aztán pukedlit mutatott be, mert Blanche rangban magasan fölötte állt. A vendég is finoman meghajtotta a térdét, aztán a két nő egymásra meredt. Blanche ugyanolyan szép volt, mint amikor Lizzie megleste az eljegyzési bálon. Egyszerű, de rendkívül elegáns, halványkék ruhát viselt zafír ékszerekkel. Hozzá képest Lizzie jelentéktelennek érezte magát, miközben egymást tanulmányozták. Nem tudta, mennyi idő telhetett el ezzel a néma méregetéssel, mire végül ő szólalt meg. Előtte gondolatban még figyelmeztette magát, hogy lassan, megfontoltan kell beszélnie. - Fáradjon beljebb, mylady! Bevallom, meg vagyok lepve. Azt hiszem, mi még nem is találkoztunk. - Valóban nem mutattak be bennünket egymásnak. Nem is illene itt lennem. Lizzie semmiféle hátsó szándékot nem hallott ki ezekből a szavakból. Blanche tekintete egyenes volt, nem árulkodott rosszindulatról, és az arcáról legfeljebb csak szánakozást lehetett leolvasni. - Illetlenségről aligha van szó - válaszolta, és mutatta a látogatónak, hogy foglaljon helyet. Hirtelen elpirult azonban, mert arra kellett gondolnia, hogy viszonyt folytatott ennek a nőnek a vőlegényével. Blanche leült egy székre, Lizzie pedig vele szemben egy másikra. Mind a ketten aprólékosan lesimították a szoknyájukat, hogy valamivel áthidalják a csöndet. Aztán Lizzie felemelte a fejét, és pillantása találkozott Blanche tekintetével. Még mindig nem sejtette, mit akarhat tőle, és miért jött ide. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy látogatója tudja, mi volt közte és Tyrell között. Gyanúja már hamar be is igazolódott. - Csak a minap értesültem arról, hogy ön Ned édesanyja - mondta Blanche halkan. - Úgy gondoltam, meg kell ismerkednünk egymással. Előbb vagy utóbb mindenképpen találkoztunk volna. Akkor pedig már miért ne lehetne most? - kérdezte. Szemében és hangjában nyoma sem volt megvetésnek, Lizzie szíve mégis összeszorult. Blanche Harrington egy kicsit azért egészen biztosan elítéli őt, és ez tökéletesen érthető is. - Igen - válaszolta, mert nem tudta, mi mást mondhatna még. Aztán elmosolyodott, de a mosolya túlságosan is ragyogóra sikerült. - Gratulálok az eljegyzéséhez Ty... Lord Warennével - javította ki magát még éppen jókor. Meglepődve látta, hogy Blanche elkapta róla a tekintetét. - Igen, rendkívül szerencsésnek mondhatom magam - dünnyögte. Szavaiból teljességgel hiányzott a szenvedély, sőt még az érzelem is. Lizzie nem értette, miért

nem úszik örömmámorban attól, hogy Tyrell felesége lehet. Most sem tudta, mit mondhatna, és újra kínos csend támadt közöttük. - Biztosan boldog lesz a házasságuk - szólalt meg végül Lizzie. - Úgy hallottam, májusban fognak egybekelni. - Így van - erősítette meg Blanche, és megint a másik lányra nézett. - Ön igen nagylelkű, Fitzgerald kisasszony. Megkérdezhetem, hogyan ismerkedett meg Tyrell-lel? Nem szeretnék kíváncsiskodni, és ha kellemetlen önnek a kérdésem... - Nem, nem az! - Lizzie az ajkába harapott. Nem tudta, mit akar tőle Blanche, de kimondottan jóindulatúnak tűnt, sőt talán aggódónak is. Féltékenynek viszont semmiképpen sem. - Adare-től néhány mérföldnyire nőttem fel. Szinte egész életemben ismertem Lord Warennét. Ő persze nem ismert engem. - A lány elpirult. - Kislány koromban azonban megmentett a vízbefúlástól - mondta, és hirtelen könny szökött a szemébe. - Az ilyesmit soha nem felejti el egy magamfajta egyszerű lány. Azóta is hálás vagyok Lord Tyrell-nek. - Ez nagyon romantikusan hangzik - felelte Blanche. Lizzie mérgesen felpattant. - Ez nem romantikus! A legkevésbé sem az! - kiáltotta. Közben ostobának kellett éreznie magát, mert hiába is akarta volna tagadni, hogy romantikus alkat. Blanche is felemelkedett. - Sajnálom, de efféle történetekből szoktak regényeket írni - mondta, és elmosolyodott. Megértem, ha egy kislányt hálára kötelez egy ilyen hősies tett, és a hálából aztán több is lesz. És ön ma Ned édesanyja. Értem. Lizzie tudta, ez a nő nem szolgált rá arra, hogy ő megsértse a Tyrell-hez fűződő viszonyával. - Nagyon örülök az önök kapcsolatának - mondta idegesen. - Mindig is tudtam, hogy Tyrell egy nap majd elvesz egy rangban hozzá illő hölgyet. Nagyszerűnek találom, hogy olyan remek nő lesz a felesége, mint ön. Ő megérdemli, hogy boldog legyen, és önnel, mylady, biztosan az is lesz. Blanche arca egyszeriben roppant komoly lett. - Ön egészen kendőzetlenül beszélt - kezdte. - Megengedi, hogy én is azt tegyem? Lizzie zavartan tördelte a kezét. - Mylady, soha nem írnám elő önnek, mit tegyen... - Jól van - szólt közbe Blanche megnyugtató mosollyal az ajkán. - Édesapám a minap mesélt nekem önről, Fitzgerald kisasszony. Azért jöttem ma el, hogy a saját szememmel is lássam kegyedet. Idősebbnek gondoltam. Azt hittem, egy tapasztalt és nagyvilági nővel fogok találkozni... Gondolom, nagyon szerette a lordot. Lizzie félrefordult. - Igen, de az már a múlt. Teljes szívemből támogatom a házasságukat, mylady - tette hozzá nyomatékosan. Blanche most hirtelen veszített valamit a hűvösségéből, és testére fonta a karját. - Ez kivételes nagylelkűségre és bátorságra vall öntől. Én ugyanis úgy gondolom, hogy kegyed még mindig szerelmes. Lizzie-nek elakadt a lélegzete, és közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. Ellent kellett volna mondania, de nem tudott megszólalni. - Mivel most már egészen őszinték vagyunk egymáshoz - folytatta Blanche -, azt sem kell elhallgatnom, hogy az én kapcsolatomat Tyrell-lel előre eltervezték, amit bizonyára ön is tud. Szó sincs szerelmi házasságról. Lizzie lassan felnézett. Megrémült, amikor könnyeket látott csillogni Blanche kék szemében. Az ajka is reszketett. - Jól van, mylady? Üljön le, kérem - mondta, és megfogta a karját. - Nem, egyáltalán nem érzem jól magam - suttogta Blanche, de állva maradt. - Tudja, Fitzgerald kisasszony, ráébredtem, hogy nem akarok férjhez menni. Sem Tyrell-hez, sem senki máshoz - tette hozzá. Lizzie elképedt. Hirtelen olyan erős remény ébredt benne, hogy szédülés fogta el. Ugyanolyan hirtelen meg is tiltotta azonban magának, hogy reménykedjen. Nem is volt miben. Blanche kijelen-

tése mit sem változtat azon a tényen, hogy Tyrell-lel neki nem lehet közös jövője. - Miért mondja ezt el nekem? - kérdezte. Blanche nem válaszolt azonnal. - Tegnap este édesapámtól megtudtam valamit, amivel őszintén megdöbbentett. Tett valamit, hogy szétválassza önöket Tyrell-lel. Lizzie megdermedt. Tudta, soha nem fogja elfejteni azt a rettenetes napot, amelyen Harrington kérdőre vonta Wicklow-ban. Annak érdekében azonban semmit sem tett, hogy távozásra kényszerítse őt. - Azért jöttem el Wicklow-ból, mert így volt tisztességes. Blanche elmosolyodott. - Kegyed nagyon jó ember, Fitzgerald kisasszony. Azt hiszem, értem, miért szeretett bele önbe Tyrell. Most mennem kell. Édesapám nincs jól, és oda kell figyelnem rá, hogy eleget pihenjen. Lizzie soha életében nem volt még ennyire összezavarodva. Mit akart jelenteni ez a különös látogatás? Nem állta meg, hogy ne tegye fel ezt a kérdést. - Miért jött ide, mylady? Blanche kész volt a válasszal: - Mert volt valami, amit a saját szememmel kellett látnom. Georgie szíve heves kalapálásba kezdett. - Hol van? - kérdezte. Nehéz volt elhinnie, hogy Rory hozzájött látogatóba. Mindent elkövetett, hogy elfelejtse, ami három napja történt közöttük. Megtiltotta magának, hogy felidézze a csókjukat, sőt egyáltalán nem akart a férfira gondolni. Elvégre ő nem butácska, szégyenlős bakfis, hanem okos, értelmes, jó családból való fiatal ír nő, aki határozott nézeteket vall, ha ezzel manapság el is üt az átlagtól. Kicsit sem zavarná, ha örökre pártában maradna. Rory McBane amúgy sem lenne eszményi férjjelölt, mármint más lányok számára, hiszen egy árva vasa sincs. Georgie azt is tudta, hogy ő nem olyan lány, mint Lizzie. Soha nem lenne annyira szerelmes, hogy feláldozza a jó hírét, az egész életét egy tilalmas viszonyért, ami végül csak összetörné a szívét. - McBane úr a könyvtárban várakozik - felelte Leclerc. – A tisztelt húga éppen látogatót fogad a szalonban, Fitzgerald kisasszony. Valószínűleg nem szeretné, ha most zavarnák. Georgie-nak eszébe sem jutott, hogy megkérdezze a komornyiktól, ki kereste fel Lizzie-t. Nem tudott másra gondolni, mint Rory meglepő csókjára és ölelésére. Miközben követte a földszintre az inast, megpróbált úrrá lenni felgyorsult légzésén, de nem járt sikerrel. Azt kívánta, bárcsak soha ne történt volna meg az a csók, és ma ne jött volna el hozzá a férfi. Mit akarhat tőle egyáltalán? Talán elnézést kíván kérni az illetlen viselkedéséért, futott át a fején a gondolat, és ettől megkönnyebbült. Igen, Rory McBane látogatásának csakis a bocsánatkérés lehet a célja. Nyilván nem szeretné, ha az élvhajhászsága károsan befolyásolná a Lizzie-hez fűződő barátságát. Rory McBane fel-alá járkált a könyvtárszobában. Sajnálatos módon szemérmetlenül jól festett, mint mindig, és Georgie szívverése felgyorsult, amikor meglátta. Az már kiderült számára, hogy Rory nemcsak jóképű, hanem nagyon okos is, ő pedig a műveltségnél és a szellemességnél semmit sem értékelt többre egy férfinál, amiként egyébiránt a nőknél sem. A fiatalember feléje fordult, és pír öntötte el az arcát, miközben meghajtotta magát. - Jó napot, Fitzgerald kisasszony! Hogy van? Georgie aprót biccentett a fejével, és hazugságba menekült: - Köszönöm kérdését, pompásan. Abban a reményben, hogy a férfi nem fogja kitalálni, mi zajlik a bensőjében, bátran mosolyt öltött az arcára. Valójában bizsergett a bőre, és forróság öntötte el az ölét. Rory fürkészőn nézett rá. - Megkapta a csokrot? Georgie zavartan hunyorgott. - A csokrot? - Virágot küldtem önnek, Georgina. Időközben már meg kellett érkeznie. - Virágot küldött? Nekem? - kérdezte a lány, mint egy gyengeelméjű.

Rory bámulatba ejtően zöld szeme megcsillant. - Igen, rózsákat küldtem. Egészen pontosan vörös rózsákat - felelte, és odalépett a lányhoz. Georgie moccanni sem bírt. - De hát... miért? - hebegte. Mi ez, álom? Netán rossz tréfa? - találgatta. Mindenki tudja, hogy tőle idegen a kacérkodás. Ezzel Rory McBane is tisztában van, semmi oka nem volt tehát arra, hogy virágot küldjön neki. - Miért szokott egy férfi virágot küldeni egy hölgynek? - kérdezte Rory. A lány hátrált egy lépést. - Nem tudom - lehelte, és remegés tört rá. Az nem lehet, hogy Rory McBane udvarolni akar neki! Akkor sem, ha a látszat arra vall. - Nem tudja? - kérdezte a férfi mosolyogva. Georgie a távozás mellett döntött, vagyis inkább a menekülés mellett. Sarkon fordult és rémülten az ajtóhoz indult. Rory azonban villámgyorsan utolérte, és maga felé fordította, ő pedig a karjában találta magát. És ebben a pillanatban megértett valamit. Azt, hogy eszelősen szerelmes. Most már bemerte vallani magának, hogy első találkozásuk óta csodálta és kívánta ezt a férfit. Ez azonban semmi jóra nem vezethet. Rory különc alak, és ezt ő kezdettől fogva tudta róla. - Rózsákat küldtem önnek, Georgina, hogy kifejezzem az ön iránti csodálatomat és vonzalmamat - mondta a férfi halkan. Ezt csakis gúnyolódásnak szánhatta, gondolta a lány. Kiszabadította magát az ölelésből, de nem tudott hátrább lépni, mert ott volt mögötte a fal. - Rory, kérem! - emelte fel reszketve a kezét. - Ön is tudja, hogy nem tartozom azok közé a nők közé, akik csodálatot és vonzalmat ébresztenek egy férfiban. A fiatalember csak értetlenül pislogott. - Azt hittem, azért jött el ma ide, mert elnézést akar kérni a múltkori estéért! - kiáltotta Georgie, és érezte, hogy már annak az estének az említésére lángba borult az arca. - Hogy elnézést kérjek? - kérdezett vissza a férfi zavarodottan. A lány bólintott. - Igen, a szabados viselkedéséért! - Szabados? - Elfogadom a bocsánatkérését - hadarta Georgie. - Tudom, hogy jó barátja Lizzie-nek, Eleanor néninek pedig a kedvenc rokona, ezért az útjaink továbbra is keresztezni fogják egymást. Úgy lesz tehát a legjobb, ha a közöttünk történtekről soha többé nem beszélünk. Rory fejcsóválva megfogta a lány kezét. - Nem kérek elnézést azért, mert megcsókoltam, Georgina May - dörmögte. A lány tudta, mi következik, és nem tévedett. Amikor a férfi a karjába vonta, megfeszítette magát, hogy elejét vegye az újabb csóknak. Közben azonban mindennél jobban vágyott is rá. Rory nem törődött a vonakodásával, és szájára tapasztotta a száját, Georgie pedig feladta az ellenállást. Miközben a férfi szenvedélyesen csókolta, benne is szemérmetlen és sürgető vágy lobbant fel, s lángnyelvek mardosták az ölét. Rory-hoz nyomta a testét, ajkát készségesen megnyitotta előtte, és még többet, egyre többet akart kapni belőle. Miután a férfi végül elvált tőle, és perzselő tekintetét a szemébe fúrta, Georgie sokáig nem tudott megszólalni. Égett az ajka, és az egész teste lüktetett. Kezét önkéntelenül a szájához érintette. - Miért csinálja ezt velem? - kérdezte végül elhaló hangon, mert még mindig alig kapott levegőt az elképesztő csók után. Rory átfogta a karját. - Azért, mert nem akarok továbbra is úgy tenni, mintha semmi sem lenne közöttünk. Amióta először megláttam önt, elszántan megpróbáltam nem annak látni, aki. A legbámulatosabb nőnek, akivel valaha is volt szerencsém találkozhatni az életben. Georgie száját ijedt kiáltás hagyta el, de halvány remény is csírázni kezdett benne. - Ezt nem gondolhatja komolyan! Kérem, ne hitegessen feleslegesen. - Nem vagyok szoknyavadász, amint kegyed hiszi - jelentette ki a férfi. - Miért nem bízik bennem?

A lánynak hosszú pillanatokra volt szüksége, hogy valamelyest össze tudja szedni kusza gondolatait. - Félek - suttogta. Rory vonásai ellágyultak. - Miért fél? Soha nem csodáltam még jobban nőt. Ez olyan ijesztő? Georgie lába remegni kezdett, és újra feléledt a vágya, de akkora erővel, hogy az már fájt. A férfi megint a karjába zárta. - Nem kell félned - suttogta. - Tőlem nem. A lány annyira azért még eszénél volt, hogy Rory mellkasára tegye a kezét. Sokra azonban nem ment vele, mert a férfi teste szorosan az övéhez simult. Mit tegyen? Higgyen Rory-nak? Bízzon benne? - Az utóbbi három napban csak rád tudtam gondolni - mondta a férfi, és mélyen Georgie szemébe nézett. - Csakis kettőnkön gondolkodtam. A lány mozdulatlanul állt, miközben a szíve eszelősen kalapált. - Szegény vagyok - folytatta Rory -, és sokak szemében úri embernek sem számítok. Georgie megrázta a fejét. - Soha senkit nem ítélnék meg az anyagi helyzete alapján - jelentette ki határozottan. - Sokkal jobbat is találhatnál nálam - mondta a férfi rekedten. Lehet, hogy komolyak a szándékai? - futott át a lány fején. - Nem akarok jobbat találni - felelte csendesen. És ez így is volt. Nem tagadhatta tovább az igazságot. Önmaga előtt végképp nem. Rory megfogta a kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta. Aztán a szemébe nézett, és izzó tekintete szédítő érzéseket ébresztett Georgie-ban. - Nincs vagyonom - suttogta a férfi. - Munkával kell megkeresnem a betevőre valót. Eleanor nénikém talán hagy majd rám valamennyit a vagyonából, de az is lehet, hogy nem. Ilyen körülmények között valójában nincs jogom ahhoz, amit itt és most meg akarok tenni. - És az mi? - kérdezte a lány, bár a lelke mélyén már tudta, hogy pillanatokon belül beteljesül legmerészebb és legtitkosabb álma. Rory fölébe hajolt, finoman ajkához érintette az ajkát, és ő úgy érezte, menten elemészti a kéj és a szerelem. - Feleségül akarlak venni, Georgina - mondta a férfi. - Megérteném azonban, ha az eszedre hallgatnál, és visszautasítanál. A lánynak elakadt a lélegzete, Rory pedig újra megcsókolta. Miután Blanche távozott, Lizzie még sokáig az előcsarnokban állt, és megpróbálta megérteni, ami éppen történt. Elképesztette Blanche Harrington vallomása, hogy nem akar férjhez menni. Ez persze nemcsak rajta múlik, hanem az apján is. Ezért aztán az, amit mondott, nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban nem is fognak összeházasodni Tyrell-lel. Az mindenesetre biztos, hogy Blanche rendkívül kedves, szeretetre méltó és öntudatos nő. Lizzie megcsóválta a fejét, és magára fonta a karját. Be kellett látnia, hogy soha nem fogja megérteni, miről szólt valójában ez a látogatás. Valamennyire már sikerült összeszednie magát, és most már bánta, hogy meg sem kérdezte Blanche-tól, hogy van Tyrell és Ned. Miközben elment a könyvtárszoba előtt, az ajtó mögül neszeket hallott. Azt hitte, egy szobalány dolgozik odabent, és tovább akart indulni. Ekkor azonban beszédfoszlányok szűrődtek ki hozzá. Azonnal felismerte Rory hangját. Eszébe jutott, hogyan nézett a barátja néhány napja Georgie-ra, és rossz sejtése támadt. Georgie és Rory semmiképpen sem tartózkodhat kettesben egy csukott ajtó mögött, gondolta, és habozás nélkül benyitott a könyvtárba. Nővére a kanapén ült Rory-val, és szenvedélyesen csókolózott vele. Lizzie megrémült. Felidéződött benne a Tyrell iránti szerelme, a rövid életű, szenvedélyes és tilalmas kapcsolatuk, a saját bukása és utána az elmondhatatlan szívfájdalom. Ebben a pillanatban bizton tudta, nem engedheti, hogy a nővérének ugyanúgy kelljen majd szenvednie, ahogy neki kellett. Ha törik, ha szakad, meg fogja védeni Georgie-t.

Hangosan megköszörülte a torkát, mire Rory felugrott a kanapéról, és bíborszínt öltött az arca. Georgie is felegyenesedett ültében, és zavartan hunyorgott. Lizzie hitetlenkedő pillantást vetett rá, és csak nehezen sikerült féken tartania a haragját. - Elnézést a zavarásért! - mondta csípősen, ám aztán már nem fogta vissza magát. - Mit művelsz, Georgie? Elment az eszed? - kérdezte emelt hangon. Nővére nem tudott megszólalni, csak a fejét ingatta. Lizzie haragosan Rory-hoz fordult. - Nem tudom, miben sántikálsz - mondta fagyosan -, de nem fogom megengedni, hogy tönkretedd a nővéremet. Egy házban egy bukott nő bőven elég. Rory arca még mindig vörös volt, a hangja azonban már egészen nyugodtan szólt, amikor válaszolt: - Éppen megkértem a nővéred kezét, Lizzie. Georgie felkelt a kanapéról, és mosolygott, bár még mindig döbbentnek tűnt. Lizzie fejében lassanként világosság gyűlt. Szélesen elmosolyodott, noha szíve szerint hangos örömujjongásban tört volna ki. - Georgie? - kérdezte. Nővére egy pillanatra sem vette le a szemét Rory-ról. - Igen - suttogta megindultan. - Igen, igen! Lizzie most már valóban ugrálni kezdett örömében. - Férjhez mész, nővérkém! Rory odaszaladt Georgie-hoz. - Ez azt jelenti, hogy a feleségem leszel? - kiáltotta. Georgie megnedvesítette az ajkát. - Igen, de csak ha komolyan gondolod. - Persze hogy komolyan gondolom! - Rory magához ölelte Georgie-t. - Soha nem éreztem még így, Georgina! A lány nem tudott válaszolni, csak bólintott, és könnyek buggyantak ki a szeméből. Rory benyúlt a zsebébe, és egy gyönyörű gyémántgyűrűt húzott elő. Lizzie elképzelni sem tudta, honnan vette rá a pénzt. A nővére szeme is elkerekedett, amikor meglátta. - Édesanyámé volt - mondta Rory fátyolos hangon, aztán megfogta Georgie bal kezét, és ujjara húzta a gyűrűt. - Kegyetlenül próbára tettél - dörmögte közben szerelmesen. - Csak azért, mert szinte már szemérmetlenül jóképű és megnyerő alak vagy - suttogta Georgie. Lizzie odalépett a két boldog fiatalhoz. - Csodás ez a nap! Meghallgatásra találtak az imáim. Azonnal meg kell osztanunk a nagy hírt Eleanor nénivel. Papának és mamának is meg kell írnunk. Kár, hogy most éppen úton vannak Annához. Rory hirtelen nagyon komoly lett. - Még beszélnem kell Fitzgerald úrral - mondta kissé aggódón. - A papa nem emel majd kifogást - nyugtatta meg Georgie mosolyogva. - Csak a mamát kell meggyőznöd, de őt nem lesz nehéz lenyűgöznöd. Lizzie is úgy gondolta, hogy az édesapjuk örülni fog Georgie boldogságának. A mama sem fog sokáig ellenkezni, mert nyilván abból indul majd ki, hogy Eleanor a kedvenc unokaöccsének is juttat az örökségéből. - Mikor akartok egybekelni? - kérdezte Lizzie, mivel a házasság dolgát már elrendezettnek vélte. - És hol? Georgie megfogta Rory kezét. - Azt szeretném, hogy Írországban házasodjunk össze - mondta. - Egyetértesz? Raven Hall nagyon kicsi, de talán lehetne Glen Barryben az esküvőnk. - Bármit megteszek, hogy örömöt okozzak neked – jelentette ki Rory komolyan. Georgie elpirult, aztán a húgához fordult. - Rengeteg mindent kell még kitalálni, eldönteni, előkészíteni! Jaj, Istenem, Lizzie! Férjhez megyek!

Tyrell kijött a gyerekszobából, ahol kettesben ebédelt a fiával. Ned lett élete legfontosabb szereplője, a legnagyobb büszkesége, minden örömének a forrása. Mégsem tudott egyetlen percet sem úgy együtt tölteni a gyermekével, hogy ne kellett volna Elizabeth-re gondolnia. Miközben most lement a földszintre, azon töprengett, el fogja-e valaha is felejteni azt a nyarat, amelyet együtt töltöttek Wicklow-ban. Akkoriban úgy tettek, mintha igazi család lennének, és buta módon egyetlen gondolatot sem vesztegettek a jövőre. Tyrell előtt képek villantak fel Elizabeth-ről. Látta Neddel a pázsiton, az ő karjában, az ágyában, és úgy is, ahogy vacsora közben nagyokat nevettek. Nem örült ezeknek a képeknek. Zavarták, bosszantották, és azt kívánta, hogy tűnjenek el végre. Egyszer s mindenkorra. A széles lépcső aljában a komornyik fogadta. - Látogató várja, uram - jelentette, és egy gyűrött, szamárfüles névjegykártyát nyújtott át. Tyrell ebből azonnal kitalálta, hogy csakis Rory McBane küldhette. Örült a barátjának, de egyszeriben feszült is lett. McBane-t és Elizabeth-t valamikor barátság fűzte egymáshoz. Hogy ez ma is így van-e még, afelől Tyrell nem lehetett biztos, mert nyár óta nem találkozott a barátjával. Lehet, hogy tud valamit Elizabeth-ről? - futott át fején a kérdés, és haragudnia kellett magára a gyengeségéért. - Hol van? - A zöld szalonban, uram - felelte a komornyik. - Legyen szíves, hozzon nekünk egy üveg bort! Burgundit - mondta Tyrell, aztán a tágas szalonba indult, amelynek a falai smaragdzöldek voltak, a mennyezete pedig halvány aranyszínű. Rory a fehér márványkandalló peremének támaszkodva állt. Gondolataiba mélyedt, és szemlátomást észre sem vette, hogy a tűz felől hőség árad feléje. Amikor Tyrell belépett, ráemelte a tekintetét. - Ilyen mogorva képpel fogadsz? - kérdezte, és elvigyorodott. - Nem is örülsz, hogy látsz? Nem hiányoztam neked egy kicsit legalább? Nincs még egy olyan radikális barátod, amilyen én vagyok. A távollétemben bizonyára halálra untattak a konzervatív ismerőseid. Tyrell elmosolyodott. A szellemes Rory mindig is szórakozató társaság volt. - Nem vagyok mogorva, McBane, csak ebben a fényben tűnhet úgy. Igaz, a legvehemensebb lázadó vagy, akit ismerek, de azért egyébként sem reakciós szörnyetegek vesznek körül, amint azt te hinni szeretnéd. Rory még mindig vigyorgott. - Itt bizony csakis vészesen konzervatív nézetekkel kell szembesülnöd. Na de hagyjuk ezt! Hogy vagy? - Egész jól - hazudta Tyrell. - És te? Rory szája most már fülig ért. - Pompásan. - Tyrell felvonta a szemöldökét, de nem jutott szóhoz, mert a barátja máris folytatta: - Ez azonban csak a magánéletemre igaz. Az országaink pénzügyeinek egyesítéséről folyó vita határtalanul felizgatott! Rory olyan haragos képet vágott, mintha személyesen sértené az a terv, hogy az ír államkincstárt beolvasztják a brit birodalmiba. Tyrell felnevetett. - Vitapartnert keresel? Akkor fordulj valaki máshoz, mert én nem fogom megkérdőjelezni az egyesítés előnyeit. Rory szája furcsa mosolyra húzódott, és a márványpadlóra szegezte a tekintetét. - Ha heves vitára vágyom, nem kell sokáig keresgélnem. Elég csak a menyasszonyomhoz fordulnom - mondta, aztán felemelte a fejét, és megint széles lett a mosolya. - Megnősülök, Tyrell! jelentette be. Barátja meglepődött, és megragadta a vállát. Rory-t nem lehetett éppen szentnek nevezni, de romlott élvhajhásznak sem. Nem a női társaság volt a szenvedélye, hanem a politika. Anyagi helyzete nem engedte meg, hogy szeretőt tartson, és a kalandjai többnyire csak egyetlen éjszakára terjedtek ki. Tyrell őszintén örült a szerencséjének és a boldogságának. - Gratulálok!

Rory büszkén vigyorgott. - Bevallom, szerelembe estem. Kezdem érteni, mit is jelent ez valójában - mondta, és megdörzsölte a halántékát. - Egy ideje nem alszom jól. Egy inas megérkezett a borral. - Ez aztán a tökéletes időzítés! - kurjantotta Rory. Mind a ketten elvettek egy-egy poharat, és koccintottak. - Na és ki az erénynek és feltehetően az intellektusnak az a kiválósága, aki meghódított? - kérdezte aztán Tyrell. Barátja arcáról eltűnt a mosoly, és habozott a válasszal. - Georgina May Fitzgerald - bökte ki végül. Tyrell szerencsére nem ivott éppen, mert akkor menthetetlenül félrenyelt volna. Megdermedt, és elakadt a szava. Rory-ra meredt, de nem őt látta, hanem Elizabeth-t és a nővérét, ahogy utoljára Wicklow-ban teáztak a parkban. Rory letette a poharát, és megérintette Tyrell karját. - Igen, Lizzie testvérét szeretem. Tavasszal össze akarunk házasodni. Tyrell agya dolgozni kezdett. A barátja Elizabeth nővérének udvarol. A lányok valószínűleg együtt élnek Londonban. Ha helyes a sejtése, akkor Rory-nak mindent tudnia kell Elizabeth-ről. Tyrell életében először érezte magát teljességgel elveszettnek. Fájdalom és düh kerítette hatalmába, és túl sok kérdése volt, csakhogy egyiket sem volt szabad feltennie. - Nem ismerem jól Georgina kisasszonyt, de azt hiszem, értem, miért tetszik neked - mondta végül, hogy leplezze a zavarodottságát. Szíve hevesen vert az idegességtől és az izgatottságtól, a zavarodottságtól és a félelemtől. - Nem találkoztam még okosabb, intelligensebb nővel! - kiáltotta Rory. - Feltűnt neked, hogy mindemellett elegáns és gyönyörű is? - Nekem leginkább az tűnt fel, hogy Georgina kisasszony nagyon magas - mondta, bár egyre csak Elizabeth-re tudott gondolni. - Figyelj, Rory! Te vagy az egyetlen barátom, aki anyagi okokból többször is használ egy vizitkártyát. Miből fogtok megélni? A menyasszonyodnak ugyanúgy nincs vagyona, ahogy neked sincs - tette hozzá. Barátként kötelességének érezte, hogy felvesse ezt a témát. Rory megköszörülte a torkát. - Valahogy majd megleszünk. Mivel a karikatúráim nem fizetnek túl jól, majd más foglalkozás után nézek. Tyrell meglepődött. Tudta, hogy a barátja szenvedélyesen szereti a munkáját. - Fel akarsz hagyni a rajzolással? - Nem teljesen, de nem fogok rendszeresen karikatúrákat készíteni a Times-nak. Hidd el, Tyrell, sokáig vívódtam magammal, mielőtt megkértem Georgina kezét. Nem vagyok ostoba, és tudom, hogy inkább egy gazdag lányba kellett volna beleszeretnem. De nem úgy történt. - Rory szeme bepárásodott. - Georgina jobb partit is csinálhatott volna, de őt nem érdekli az anyagi helyzetem. Azt mondta, soha nem hitte, hogy egyszer majd szerelmes lesz. Engem mégis szeret - mosolyodott el -, és ezt meg is vallotta - tette hozzá, és úgy beszélt, mintha még mindig nem tudná elhinni. Tyrell látta rajta, hogy valóban fülig szerelmes. Úgy döntött, jelentékeny összeget ad majd neki nászajándékba. A barátja gondját az persze nem fogja megoldani, de legalább elodázza. - Megpróbálok segíteni, hogy jól fizető álláshoz juss - mondta. - Majd kitalálok valamit. Rory összerezzent. - Nem ezért kerestelek fel, de persze hálásan köszönöm. Mondták már neked, hogy nagyszerű barát vagy? Szívből köszönöm, Ty. - Nem kell megköszönnöd. Örülök, ha segítségetekre lehetek - mondta Tyrell. Megint egy szürke szempár jelent meg előtte, és nem tudott kitérni előle. Járkálni kezdett a szalonban, s közben bele-belekortyolt a borába. Mit csináljon, ha viszontlátja Elizabeth-t? Rory odalépett mögé. - Boldog lennék, Ty, ha eljönnél az esküvőnkre, de ha a múlt nyáron történtekre gondolok, már nem biztos, hogy ez jó ötlet. Tyrell a barátja felé fordult.

- Georgina itt van Londonban? Rory láthatóan nem érezte jól magát a bőrében. - Igen. Eleanor nénikémnél lakik a Belgrave téren. Odáig kocsival csak húsz perc az út. Tyrell szívverése felgyorsult. Karba fonta a kezét, és igyekezett közönyös hangot megütni: - Elizabeth is ott van? Rory zavartan hallgatott, és ezzel meg is válaszolta a kérdést. Tyrell megint járkálni kezdett, és ereiben zúgva száguldott a vér. Egy vadász érezhet így, amikor megpillantja a vágyott zsákmányt. Elizabeth itt van a közelben! Gondolatait Rory érdeklődése zavarta meg. - Nálad mi újság? Sokat nőtt már a fiad? - kérdezte, nyilvánvalóan azért, hogy elterelje a szót. Tyrell a szoba túlsó végéből feléje fordult. - Hogy van Elizabeth? Rory szeme megvillant. - Ne csináld ezt! - mondta figyelmeztetőn. - Mit ne csináljak? - Tyrell elmosolyodott, bár egyáltalán nem volt mosolygós hangulatban. Csak egy egészen egyszerű kérdést tettem fel. Hogy van Fitzgerald kisasszony? Jogom van tudni. - Nincs! Egyáltalán semmi jogod nincs hozzá! - csattant fel Rory. - Összetörted a szívét. Mégis mit gondolsz, hogy lehet ezek után? Tyrell érezte, hogy veszélyes harag készül kitörni belőle. - Sajnálom, de ki kell, hogy igazítsalak. Nem törtem össze Elizabeth szívét, mivel ő hagyott el engem. Rory közelebb lépett a barátjához, és ugyanolyan dühösnek tűnt, mint ő, - Lizzie az unokahúgom és a barátom. Soha nem helyeseltem a viszonyotokat, mert megaláztad vele. Sokkal többet érdemelt volna. Férjet, családot, otthont, nem pedig megrontást és szégyent. Tyrell valósággal kővé vált. - Már megrontották, amikor hozzám fordult - mondta. Tudta azonban, hogy ez hazugság. Rory-nak igaza van. Elizabeth valóban többet érdemel futó viszonynál. - Nem azért vagyok itt, hogy Lizzie-ről beszéljek. Veled a legkevésbé! Hagyj neki békét! - szólította fel Rory a barátját. - Miből gondolod, hogy erre kell figyelmeztetned? – kérdezte Tyrell. Rory hitetlenkedem nézett rá. - Kérdésekkel bombázol Lizzie-ről, és még csodálkozol, ha azt gyanítom, hogy megint terveid vannak vele? Tyrell fejében a gondolatok kergették egymást, szívében pedig az érzések. - Nem akarom felújítani a viszonyunkat - jelentette ki mégis túlságosan is nyugodt hangon. - És mit akarsz? - kérdezte Rory. Ebben a pillanatban Tyrell végre megértette, mit kell tennie.

23. Döntő fordulat Georgie és Rory hivatalos kézfogója alkalmából Eleanor egy tucatnyi vendéget hívott meg vacsorára a házába. A Fitzgerald család feje levélben adta beleegyezését a tervezett frigyhez, hitvese pedig rövid kiegészítésben fejezte ki rendkívüli örömét. Egy füst alatt azért arra sem felejtett el célzást tenni, hogy Rory köztudottan Eleanor legkedvesebb rokona. Georgie a fellegekben járt, és

Lizzie is maradéktalanul elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával. A jegyesek úgy döntöttek, hogy tavaszig várnak az esküvővel. Az eljegyzési vacsora meglehetősen vegyes társasága még nem ült asztalhoz. A vendégek egyike Charles Davidson volt, egy jó család legifjabb sarja. Lizzie-ben felmerült, hogy nagynénje talán azért hívta meg, mert össze akarja őt boronálni vele. Most azonban túlságosan is örült Georgie boldogságának ahhoz, hogy ezen törje a fejét. - Fitzgerald kisasszony - mosolygott rá elbűvölően a nála legfeljebb egy évvel idősebb szőke ifjú -, veszem magamnak a bátorságot, és megkérdezem, volna-e kedve eljönni velem a hét folyamán egy lóversenyre. Lizzie viszonozta a mosolyt, és eldöntötte, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Senkivel nem akart sehova sem menni, és egyébként sem igazán értette, mit akarhat tőle Davidson, hiszen neki is tisztában kell lennie a hírével. Ha netán mégis udvarlási szándéka lenne, ő akkor sem kér belőle, ahogyan más férfiakból sem. - Hízelgő a meghívása - felelte -, de attól tartok, nemet kell mondanom. A héten rendkívüli módon lefoglal a Szent Anna Kórházban végzett önkéntes munkám. A férfi arca megnyúlt. - Porig vagyok sújtva - jelentette ki, és gálánsán meghajtotta magát. Ebben a pillanatban csengettek. - Ha megbocsát, ajtót kell nyitnom - kért elnézést Lizzie, és az előszobába indult, de Rory elállta az útját. - Davidson jó barátom - mondta. - Jól hallottam, hogy éppen visszautasítottad? - kérdezte komoly arccal. Lizzie felnézett rá. - Ezek szerint te hívtad meg - találta ki, és megrázta a fejét. - Köszönöm, Rory, de nem érdekel a dolog - jelentette ki. Barátja a szemébe fúrta a tekintetét. - Elfogadsz tőlem egy tanácsot? Lizzie nem akarta azt hallani, hogy lépjen túl a múlton, és élje tovább az életét. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, olyan érzése támadt, hogy valaki nézi. Rory mellett kipillantott az előszobába, és ott nem mást látott meg, mint Tyrell de Warennét. Ijedt döbbenetében felkiáltott. Tyrell nem messze állt tőle, és őt nézte áthatóan. Lizzie sem tudta levenni róla a szemét. Mit keres itt, és mit akarhat tőlem? - találgatta ijedten. Elég volt csak megpillantania, és máris felfakadtak a sebei. A fájdalom akkora erővel rohanta meg, mintha csak tegnap lett volna, hogy elhagyta Tyrell-t. Mintha előző éjszaka még a karjában feküdt volna. Aztán észrevette a férfi kezében a pompázatos virágcsokrot, és megdermedt. - Lizzie? Látom, amit látsz. Maradj itt! - mondta Rory feszülten. - Majd én elrendezem ezt az ügyet. Lizzie alig hallotta a barátja szavait. Csak azt látta, hogy Tyrell még mindig ott áll, őt nézi fürkészőn, és benne józan esze minden óvatoskodása ellenére, valamennyi keserű tapasztalata dacára remény ébredt. Rory tekintete hitetlenkedésről és felindultságról árulkodott. - Te meg mit keresel itt? - kérdezte. Tyrell ügyet sem vetett rá. Látta, hogy Elizabeth valósággal kővé vált, amikor ő belépett az ajtón, s még mindig olyan sápadt, mintha kísérletet látna. Tyrell kész örökkévalóságnak érezte a külön töltött időt, s most egyszeriben enyhülni kezdett a haragja. A végén semmi sem maradt belőle, és ő teljességgel védtelen lett. A lány gyönyörű volt, megejtően az, s neki csak az járt a fejében, hogy a karjába akarja zárni. Óvni, védeni akarja. És szeretni. Nem tudta felidézni magában, miért váltak el az útjaik, és nem talált okot, egyetlenegyet sem, hogy miért kellene távol lenniük egymástól. Sürgető késztetést érzett arra, hogy odamenjen Elizabeth-hez, és a bocsánatáért esedezzen. Egészen elfelejtette, hogy valójában ő az áldozat, és a lány hagyta el őt, nem pedig fordítva történt. Rory arca hamuszürke volt.

- El kell menned innen, Ty. A jelenléted kínos Lizzie-nek, és mindenki másnak is a családban. Vagy talán nem emlékszel, hogy te már valaki másnak a vőlegénye vagy? - kérdezte epésen. Tyrell összerezzent. Igen, ő Blanche jegyese, és semmi keresnivalója nincs Elizabeth közelében. De átkozott legyen, ha elmegy, mielőtt beszélnének egymással! - Ki az a szőke fickó - kérdezte végül -, aki a szemét méregeti rá? - Egy barátom. Azért hívtam meg, mert abban reménykedtem, hogy megtetszenek egymásnak. Tyrell érezte, hogy mardosó féltékenység ébred benne. Tudta, nincs joga ahhoz, hogy igényt formáljon Elizabeth-re. Ha nem kellene Adare-re gondolnia, soha nem engedné, hogy a lánynak másik férfi legyen az életében. De mi lesz így vele? Mi lesz így velük? - Vissza kell menned Blanche-hoz - mondta Rory. Tyrell előtt a menyasszonya halovány arca jelent meg, és ebben a pillanatban végérvényesen ráébredt, hogy a házasságuk soha nem lehetne sikeres. Egyszeriben félt attól, amit meg kell tennie, de ugyanolyan váratlanul a kétségei is eloszlottak. Megint Elizabeth szürke, fájdalomról mesélő szemébe nézett, és bár a lány hallgatott, ő hallani vélte a suttogását: miért? Ez a sorsdöntő kérdés ott lebegett közöttük, és Tyrell hiába kereste rá a választ. - A fenébe is, Ty, a napnál világosabb, hogy még mindig érzelmeket táplálsz Lizzie iránt. A leendő sógoraként kötelességem megakadályozni, hogy megint fájdalmat okozz neki. Azt sem engedhetem, hogy miattad ne lehessen boldog egy másik férfival. Tyrell oda sem hallgatott Rory-ra. Georgina közben a húga mellé lépett, és az aggódástól sápadtan átfogta a vállát. Elizabeth szemlátomást észre sem vette a nővérét. - Számára nem lesz másik férfi - jelentette ki Tyrell. Rory-nak elállt a lélegzete. - Tessék? - Átadom neki a virágot - folytatta Tyrell, aki még mindig csak Elizabeth-t nézte és látta. - Beszélni akarok vele. Aztán majd elmegyek. - Ty! - kiáltotta Rory figyelmeztetőn. Hiába, mert Tyrell már elindult Elizabeth-hez. Lizzie moccanni sem bírt, és levegőt venni is alig mert. Nem hallotta háta mögül a hangokat a szalonból, és azt sem tudta, hogy a nővére ott áll mellette. Tyrell feléje tartott, és roppant eltökéltnek tűnt. Amikor odaért hozzá, meghajolt előtte. A lány érezte, hogy delejező erő, hatalom, tűz és férfiasság árad belőle. Annyira elbűvölte, hogy még pukedlizni is elfelejtett. Tyrell pillantása lassan bejárta az arcát, mintha minden egyes vonását újra fel akarná fedezni, vagy emlékezetébe akarná vésni. Nem szólalt meg, és Lizzie érezte, hogy melle között egy izzadságcsepp gördül alá. A férfi tekintete a szájára siklott, aztán a keble halmára, és őt azonnal csillapíthatatlan vágy fogta el. Semmi sem változott, gondolta. Szinte érezte, hogy Tyrell keze a karjára fonódik, feszes teste az övéhez simul. Már mélyen magában is érezte, ahogy egészen eggyé válik vele. Ebben a pillanatban elkeseredetten akarta a férfit, és nemcsak a testével, hanem egész lényével. Soha nem hiányzott még neki jobban. - Elizabeth - mondta Tyrell mereven, aztán Georgie-ra nézett. - Fitzgerald kisasszony, engedje meg, hogy gratuláljak az eljegyzéséhez! Lizzie a nővére felé fordult, és látta rajta, hogy nehezen uralkodik magán. - Köszönöm - felelte mégis fegyelmezetten, aztán a húgára nézett. Lizzie nagyokat nyelt. - Magunkra hagynál bennünket, Georgie? - kérdezte. Nővére tekintete ide-oda járt közöttük. Végül bólintott, de szemlátomást csak kelletlenül távozott. Tyrell átnyújtotta a csokrot. - Hallottam, hogy itt vagy a városban. Lizzie zavartan nézte a vörös rózsákból kötött bukétát. Miért hozhatta neki a férfi? Mit akar kifejezni vele? Tanácstalanul elvette, és érezte, hogy lángba borul az arca. - Köszönöm szépen - suttogta, és melléhez szorította a csokrot.

- Úgy látom, jól vagy, Elizabeth - mondta Tyrell, és pillantása bejárta a lány királykék estélyi ruháját, mielőtt megint a szemébe nézett. Lizzie állta a tekintetét, bár egyáltalán nem volt jól. Már azóta nem, hogy elhagyta a férfit és Nedet, de erről nem akart beszélni. - Ahogy látom, te is - felelte kissé remegő hangon. Tudta azonban, hogy ez sem igaz, mert sötét árnyékot fedezett fel Tyrell szemében, amely régen nem volt ott. Valami bántja vagy kínozza, méghozzá nagyon. A férfi arckifejezése hirtelen gúnyos lett. - Persze hogy jól vagyok. Miért is ne lennék? Lizzie felbátorodott. - Meglep, hogy eljöttél. - Veszem észre - felelte Tyrell, de nem adott magyarázatot váratlan látogatására. - Nem tudtam, hogy Londonban vagy. Csak ma hallottam Rory-tól - mondta, s kis ideig szótlanul méregette a lányt. - Megváltoztál - mondta végül. - Szebb és vonzóbb vagy, mint valaha. Egy felnőtt nő magabiztossága és kiegyensúlyozottsága árad belőled. Lizzie-t meglepte a bók, és akarata ellenére örült neki. - Mindnyájan változunk, Tyrell. Ezt nevezik felnőtté válásnak - felelte, és habozott kicsit. - Azt hiszem, te is változtál - tette hozzá végül. - Az élet tele van meglepetésekkel, Elizabeth. És nem csak kellemesekkel. A lány nem tudta, mit akart ezzel mondani Tyrell, de megkérdezni nem merte. - Hogy van a családod? - kérdezte inkább, és Nedre kellett gondolnia. - Mindenki jól van. Lizzie az ajkába harapott. Csak nehezen állta meg, hogy ne érdeklődjön Ned felől. Tudta azonban, hogy nem szabad szóba hoznia, mert akkor megint legyűrné a bánat. Egy teljes perc kínos hallgatás következett. A lánynak végül eszébe jutott a férfi közelgő esküvője. - És Lady Blanche? Tyrell kitért Lizzie pillantása elől. - Ő is jól van, de továbbra is idegenek vagyunk egymásnak - mondta leplezetlen őszinteséggel. Lizzie megdermedt. Előbb Blanche látogatta meg őt váratlanul, és tett neki meglepő vallomást, most pedig Tyrell. A lány szívében megint remény ébredt. Sietve emlékeztette azonban magát, hogy Tyrell-nek vele egyenrangú és vagyonos nőt kell elvennie. Ő pedig túlságosan szegény és jelentéktelen ahhoz, hogy a felesége lehessen. Le kellett hunynia a szemét. Múlt nyár óta ez volt a titkos álma, de csakis az éjszaka legsötétebb óráiban adta át magát neki. Szíve leghőbb vágya az volt, hogy feleségül mehessen Tyrell-hez, bár az esze hangosan tiltakozott, s minden józan érv a gondolat ellen szólt. Tyrell és Blanche között kétségtelenül szakadék tátong, ám ez alapjában semmin sem fog változtatni. - Elizabeth - szólalt meg a férfi halkan, és a lány felnézett rá. - Nem akarom hosszúra nyújtani a látogatásomat. Látom, vacsoravendégeitek vannak. Lizzie gépiesen bólintott, és pánik fogta el. Hagyja, hogy Tyrell csak úgy elmenjen? Erőnek erejével nélküle is sikerült kibírnia az utóbbi hónapokat, de váratlan felbukkanása megértetett vele valamit. Soha többé nem akar nélküle élni. Ha csak a barátságával kell beérnie, hát úgy is jó. Bármilyen veszélyes volt is, kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját. - Tyrell... Örülök, hogy eljöttél. Maradhatunk... esetleg... barátok? Úgy értem, igaz barátok. Örülnék, ha máskor is meglátogatnál. Csak ha időd engedi, természetesen. - Köszönöm - mondta Tyrell, és a hangja megkönnyebbülésről árulkodott. - Szívesen eljövök máskor is, Elizabeth. Nagyon szívesen. Lizzie szíve nagyot dobbant, és gyorsabban kezdett verni. Olyan érzése volt, mintha visszarepült volna az időben. Vissza azokhoz a szép, szenvedélyes napokhoz Wicklow-ban. Tyrell ugyanolyan félelmetesen csábító és szemérmetlenül jóképű volt, mint annak idején, s ugyanolyan erőt és megbízhatóságot sugárzott. Lizzie a legszívesebben széles mellkasára hajtotta volna a fejét. Végül csak a bejárati ajtóhoz kísérte, de Tyrell ott még megállt. - Nedről nem is kérdeztél - mondta, és éberen figyelte a lányt.

Lizzie összerándult, mintha megütötték volna, és sietve félrefordult. Nem akarta, hogy a férfi lássa rajta a gyötrődést és a teljes tehetetlenséget. Nem tudott megszólalni, hiába is akart volna. - Nagyon jól van - mondta Tyrell halkan. - Okos fiú, és ugyan olyan öntudatos, amilyen mindig is volt. És boldog is. Imádom - tette hozzá. A lány bólintott, és visszafordult a férfihoz. Szemében könny csillogott. - Látom, ez még mindig nehéz neked - jegyezte meg Tyrell. - Ned... hiányzik nekem. A férfi hallgatott. Lizzie megtörölte a szemét. Nagy nehezen erőt vett magán, és fájdalmasan elmosolyodott. - Köszönöm a látogatást, uram - menekült vissza a formális hanghoz. Tyrell a szemébe nézett. - Meglátogathatod Nedet, Elizabeth. Örömmel megszervezem, ha akarod. - Ez nem jó ötlet - ingatta a fejét szomorúan Lizzie. Attól tartott, ha találkozna Neddel, soha többé nem tudna eljönni tőle, és ha mégis meg kellene tennie, abba belepusztulna. - Nem, nem lehet! Tyrell várt egy pillanatig. - Ha meggondolod magad, semmi akadálya nem lesz a látogatásodnak. A lány felszegte a fejét. - Nem fogom meggondolni magam. Jó éjszakát, uram! - köszönt el, és pukedlit mutatott be. A férfi nem hajolt meg, csak pillanatokig nyugtalanítóan nézett Lizzie-re, aztán távozott.

Hajnalban Lizzie feladta. Leült az íróasztalához, levelet írt, és végül lepecsételte. Tudta, hogy az üzenete reggel nyolc órára már meg is érkezik majd a Harmon House-ba. Igen tisztelt Warenne Úr! Fontolóra vettem nagyvonalú ajánlatát. Ha még mindig fenntartja, szívesen meglátogatnám a fiát. Ma egész nap itthon vagyok, és várom a válaszát. Elizabeth Anne Fitzgerald Tyrell válasza nagyon gyorsan megérkezett. Kevéssel fél kilenc után már ott is volt vele a küldönc. Kedves Fitzgerald Kisasszony! Az ajánlatom még mindig áll. Bármikor láthatja Nedet, amikor csak óhajtja. Nevezze meg a napot és az órát, hogy mindent megszervezhessek! Várom válaszát. Tyrell de Warenne Lizzie-t ájulás környékezte az izgatottságtól. Kilenc órára már meg is írta a választ, és útnak indította egy inassal. Kedves Warenne Úr! Ha nem túl merész kérés, még ma látni szeretném Nedet. Nekem bármelyik időpont megfelel, amely Önnek alkalmas. Szívélyes üdvözlettel: Elizabeth Anne Fitzgerald Tyrell odahaza tölthette a napot, mert még ugyanabban az órában újabb levél érkezett tőle. Kedves Elizabeth! A kérésed egyáltalán nem merész. Négy órakor megfelelne? Tyrell Lizzie el sem akarta hinni, hogy már ma délután láthatja Nedet. Miközben elolvasta Tyrell levelét, látni vélte a mosolyát, és szinte érezte, hogy melegség árad feléje. Nem akart azonban ezen töprengeni. Gyorsan egyetértő választ firkantott. írása a könnyeitől csúnyára sikeredett, ám ez most

a legkevésbé sem érdekelte, és azonnal elküldte a levelet. Kedves Tyrell! Négy órakor ott leszek. Nagyon köszönöm. Elizabeth Nem várt választ, de legnagyobb ámulatára háromnegyed tizenegykor mégis kapott. Elizabeth! Örömmel várlak. Tyrell Lizzie pontban négy órakor lépett be a Harmon House-ba. Nem volt biztos benne, hogy Tyrell odahaza lesz. Akár a személyzetet is utasíthatta, hogy őt vezessék majd Nedhez, ha megjön. A férfi azonban maga nyitott ajtót neki, és a lány merészen reménykedni kezdett abban, hogy ugyanúgy várta ezt a találkozást, mint ő maga. - Elizabeth - hajolt meg Tyrell, és előreengedte a vendégét. Elegánsan volt felöltözve, nadrágjához sötét zakót és bronzszínű mellényt viselt, s nyakkendőt is kötött. Lizzie is nagy gonddal válogatott a ruhái között, s végül egy halványzöld, hosszú ujjú és magasan záródó darab mellett döntött, amely drága és finom anyagból készült. Az utóbbi évben elegáns ruháihoz néhány ékszert is kapott a nagynénjétől, s öltözékét most apró gyémántokkal kirakott nefrit-kő fülbevaló és arany melltű tette teljessé. Tyrell végignézett rajta, és arca elégedettségről árulkodott. Lizzie nem tudott nem örülni ennek. - Jó napot, uram! - lehelte. Azt is kitalálta, mire gondol éppen a férfi. Tudta, hogy a legszívesebben ágyba vinné őt. Annak azonban nem szabad megtörténnie. Az érzékiség nem része a barátságnak. Türelmetlenül körbenézett. Alig várta, hogy láthassa végre Nedet, és már reszketett az izgatottságtól. Tyrell kitalálta a gondolatát, és megfogta a karját. - Ned a kék szalonban van - mondta, és találkozott a pillantásuk. Lizzie egy kis táskát tartott a kezében, amelyben két doboz bújt meg. - Hoztam ajándékot - suttogta. A férfi melegen elmosolyodott. - Nem vagyok meglepve - felelte, és bekísérte a lányt. Lizzie először járt a Harmon House-ban, de szinte észre sem vette az elegáns környezetet. Szíve hevesen dobogott, amikor valahonnan meghallotta Ned hangját, aztán egy kutya lelkes ugatását is. - Elmondtam Nednek, hogy ma meglátogatja a nagynénje - mondta Tyrell. Lizzie hirtelen megállt, és a férfira meredt. - Parancsolsz? - kiáltotta, és egy pillanatig azt kellett hinnie, hogy Tyrell megtudta az igazságot Annáról. A férfi kissé zavartan nézett rá. - Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha rokonként vezetlek be. A lány csak most vette észre, hogy önkéntelenül hevesen kalapáló szívére szorította a kezét. - Igen, persze - felelte alig hallhatóan. Tyrell megint megfogta a karját, és elindult vele egy másik folyosón. Közben szemlátomást a gondolataiba merült. - Édesanyád volt olyan kedves, és rendszeresen írt nekem - mondta Lizzie idegesen. - így mindig értesültem Ned fejlődéséről. Ez láthatóan meglepte a férfit, de egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. - Gondolhattam volna - válaszolta. - Mostohaanyám mindig is kedvelt téged. Neddel is jól megértik egymást - tette hozzá, és oldalról a lányra pillantott. - Ezt örömmel hallom - mondta Lizzie, amikor beléptek a kék szalonba. Amint meglátta Nedet, csak nehezen sikerült megállnia, hogy ne kiáltson fel. Ned egy nála kétszer nagyobb, bozontos kutya mellett állt, és éppen parancsot adott neki, hogy üljön le. Az állat

azonban nem mozdult, csak lihegve nézett a kisfiúra. Rosie a kanapén ült, és kötött. Lizzie elszántan küzdött, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei. Érezte, hogy Tyrell éles szemmel figyeli, de nem tudott feléje fordulni. Nem, amikor alig pár lépésnyire tőle ott volt élete értelme. Sokat nőtt, amióta nem látta, s térdnadrágjában és kis zakójában szinte már komoly fiatalember benyomását keltette. Sötét hajával és szép arcával ugyanolyan csinos volt, mint mindig. Lizzie szeméből mégis kibuggyant egy könnycsepp, éppen akkor, amikor a kutya végre engedelmesen leült. - Jól van, Farkas, jól van! - dicsérte meg Ned, aztán hátranézett a válla fölött, és felragyogott az arca. - Papa! Lizzie mozdulatlanul állt, miközben a kisfiú odaszaladt az édesapjához, aki felemelte és a karjába zárta. Mind a ketten nevettek, és a férfi egy pillanatra magához szorította a fiát. - Vendégünk van - mondta aztán neki. - Emlékszel? Reggel már szóltam neked, hogy ma eljön Elizabeth nénikéd. Lizzie apát és fiát figyelte, s bizton tudta, hogy helyesen döntött. Ned rajongással nézett a papájára, és nem lehetett nem látni, hogy szoros szálak fűzik hozzá. Ráadásul egyre jobban hasonlított is rá. Most kis ideig tűnődő volt az arca, mintha komoly döntést kellene meghoznia, aztán Lizzie-re emelte a tekintetét. Nyugodt, kíváncsi pillantásától neki megint eleredt a könnye. Tyrell lecsúsztatta a földre a fiát. - Miért sírsz, néni? - kérdezte Ned. Tyrell a gyerek vállán hagyta a kezét. - Elizabeth néni örömében sír. Örül, hogy újra találkozhat veled. Egyéves voltál, amikor utoljára látott. A kisfiú még mindig Lizzie-t méregette, és neki sikerült elmosolyodnia. - Szervusz, Ned! - suttogta. Soha nem fájt még ennyire a szíve. Nehéz volt megállnia, hogy ne szaladjon oda a gyerekhez, és ne zárja a karjába. Nem akarta azonban megijeszteni a kicsit, bár nem hitte, hogy félős természetű lenne. Ned nem viszonozta a mosolyát. Homlokát ráncolva nézett rá, mintha halvány emlékei lennének róla, de nem tudná hova tenni. - Már akkor ismertelek, amikor még kisbaba voltál – mondta Lizzie, és megsimogatta Ned arcát. A gyerek nem mozdult. - Hoztam neked ajándékot. Megnézed? A kisfiú bólintott. - Ne sírj! - kérte. - Megpróbálok, de a papádnak igaza van. Nagyon örülök, hogy láthatlak - mondta Lizzie. Bizonytalanul felnevetett, amikor Ned megfogta a kezét. Pillantása közben Tyrell-re esett, aki halványan elmosolyodott. A lány aztán leguggolt, és most már nem tudta visszafogni magát. - Megölelhetlek, kicsikém? - kérdezte. Ned habozás nélkül bólintott, Lizzie pedig a karjába zárta. Tudta, hogy nem lenne szabad túlzásba esnie, mégis nyakára fonta a gyerek kis karját. Ned viszonozta az ölelését, és ő pár pillanatig szorosan magához vonta, hogy kiélvezze élete legboldogabb pillanatát. Aztán óvatosan letette a földre a gyereket, és sietve felegyenesedett. - Tessék! - mondta, bár csak nehezen sikerült megszólalnia, és átnyújtotta az egyik csomagot. Ned izgatottan letépte a csomagolópapírt. Alóla egy doboz tűnt elő. A kisfiú láthatott már hasonlót, mert felnyitotta a doboztetőt, amely alól egy rugón ülő, tarka ruhás bohócfigura ugrott elő. Ned boldogan felkacagott, aztán leült a földre, visszanyomta a bohócot a helyére, és megint előugratta. Kutyája lelkesen csóválta a farkát, miközben a mutatványt figyelte. Lizzie utolsó könnyeit is letörölte az arcáról, és a dadához fordult, aki felállt ültéből. - Szervusz, Rosie! - üdvözölte, aztán odalépett hozzá és megölelte. - Hogy vagy? A fiatal dada szeméből is kibuggyant egy könnycsepp. - Köszönöm, asszonyom, jól vagyok. Az úr nagyon jó hozzám. Ön viszont hiányzott nekünk, nekem és a kis Nednek. Lizzie erejéből csak bólintásra futotta. Bízott benne, hogy a kisfiú nem sírt utána sokáig. - Örülök, hogy Ned egészséges és szépen növekszik. Köszönöm szépen, Rosie, hogy gondját vi-

seled. Mindent köszönök. A dada elmosolyodott. Lizzie magán érezte Tyrell pillantását, és feléje fordult. Látta, hogy tűnődőn nézi őt, és hevesen dobogó szívvel azt kezdte találgatni, mi járhat a fejében. - Ned nagyot nőtt. - Igen, nő, mint eső után a gomba. - Jó látni, hogy boldogok vagytok együtt - suttogta Lizzie, és egészen őszintén így is gondolta. Ned még mindig a bohócos dobozzal játszott. A megtermett kutya le nem vette róla a szemét, és láthatóan ugyanúgy élvezte a tarkabarka ruhás figura előugrálását, mint kis barátja. - Köszönjük az ajándékot, Elizabeth - mondta Tyrell. - Mást is hoztam - hadarta Lizzie, aki egyre nyugtalanabb lett a férfi pillantásától. Visszasietett az ajtóban letett táskához, és egy kicsike dobozt vett elő belőle. Egy darabig mélyeket lélegzett, miközben felidézte magában azokat a nappalokat és éjszakákat, amelyeket igazi családként töltöttek Neddel Wicklow-ban. Most olyan érzése volt, mintha az a két hónap sohasem létezett volna. Neki mégis az egész életét jelentette. - Elizabeth? Tyrell egyszer csak ott állt a lány mögött, aki ijedten összerezzent és megtántorodott. A férfi azonban megfogta a könyökét, és neki sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Magán érezte Tyrell átható pillantását, és tudta, egyetlen csók is elég lenne, hogy ugyanoda kerüljenek, ahol egyszer már tartottak. Gyorsan átnyújtotta a férfinak a csomagocskát. - Ezt én kapom? - kérdezte Tyrell. - Nem, ez is Nedé - felelte a lány. Amikor meglátta a férfi szemében a pajkos fényt, rájött, hogy csak ugratta a kérdéssel. Elpirult, és hátrált egy lépést, mert úgy érezte, sürgősen távolabb kell kerülniük egymástól. Tyrell kibontotta a csomagot, de most már nem mosolygott, mintha kitalálta volna Lizzie gondolatát. Az érzéseit azonban mindig is ügyesen el tudta rejteni. Ujjait végighúzta a képes mesekönyv borítóján. - Boldogan fogok belőle esti mesét olvasni Nednek - mondta. Lizzie előtt megjelent egy kép. Azt látta, hogy Tyrell házikabátban ül Ned ágya mellett, és felolvas neki egy kislámpa fényében. Fájdalmas gondolat volt. - Nem bánnád, ha egy darabig még maradnék, és játszanék Neddel? - kérdezte. A férfi egyenesen a szemébe nézett. - Csak ha megígéred, hogy máskor is meglátogatsz bennünket. Lizzie szívverése felgyorsult. Tyrell azt mondta, bennünket, futott át a fején. - Örömmel - válaszolta. Tyrell elmosolyodott. - A péntek délután megfelelne? - Igen. Lizzie reszketett az örömtől. Már két nap múlva újra itt lesz a Harmon House-ban, meglátogathatja Nedet... és láthatja Tyrell-t! Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy kezdeti eltökéltsége máris vészesen megingott. Tyrell megint úgy nézett rá, mint egy zsákmányát leső vadász. Vár, mielőtt megtenne egy döntő lépést, ismerte fel a lány. Már csak az a kérdés, mire készül. Lizzie szinte biztos volt abban, hogy a férfi fel akarja újítani a viszonyukat. Milyen egyszerű is volna megtenni! - gondolta. De nem tudta valójában már akkor, amikor ma lázas izgalommal elindult ide, hogy veszélybe fogja sodorni magát? - Megkínálhatlak egy pohár borral? - kérdezte Tyrell. - A lány habozott kicsit. - Köszönöm, az most jólesne - válaszolta.

24. A sors váratlan fordulata

Blanche igencsak meglepődött, amikor a komornyik jelentette neki, hogy a vőlegénye várja a szalonban. Nem tudta, miért keresheti fel most Tyrell újra, hiszen csak előző este járt itt, amikor együtt vacsorázott vele és az édesapjával. Amikor Blanche belépett a szalonba, a férfi a kandallóban táncoló lángokat nézegette. Amint azonban meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, megfordult. Üdvözölték egymást, és Blanche-nak feltűnt, hogy Tyrell nagyon komoly. - Négyszemközt akartam beszélni önnel, ezért vagyok itt - mondta. - Leülhetnénk? A lány bólintott, és hirtelen nyugtalanság fogta el. Ő egy nagy, aranyszínű kanapén foglalt helyet, a férfi vele szemben egy széken. - Remélem, a családjában mindenki jó egészségnek örvend - mondta Blanche, mert csak arra tudott gondolni, hogy valaki megbetegedhetett, és Tyrell ezért van most itt. A férfi pár pillanatig kutatón nézett a lányra, ő pedig ugyanúgy rá, de az arcáról semmit sem tudott leolvasni. - Köszönöm kérdését, nálunk mindenki jól van - felelte Tyrell. - És a kegyed tisztelt édesapja? Tegnap este igazán friss volt. Nem tűnt úgy, mintha gyengélkedne. Blanche habozott, mielőtt válaszolt volna. - A papa még mindig hamar kifárad, de igyekszem odafigyelni rá - mondta, és hirtelen rossz érzése támadt. - Azért jött, hogy visszahívjon a Harmon House-ba? - Nem, Blanche, nem akarom visszatérésre bírni. Tyrell elkapta a tekintetét a lányról, és ő érezte rajta, hogy feszeng. Hirtelen a vőlegénye egykori szeretőjére kellett gondolnia. Az utóbbi időben sokszor eszébe jutott Elizabeth Fitzgerald. Személyében egy kellemes, bájos és jól nevelt ifjú hölgyet ismert meg. Tapasztalt kurtizánra számított, de Fitzgerald kisasszony nagyon is kedves teremtés volt. Blanche az őszinteségét is megnyerőnek találta. Tyrell talán megtudta, hogy tapintatlan módon felkereste? - Bármilyen kínos lesz is, mondanom kell valamit, Blanche - folytatta hosszú hallgatás után a férfi. - Nem szeretnék fájdalmat okozni önnek, de attól tartok, úgy lesz. A lány felvett a kanapéról egy díszpárnát, és gyűrögetni kezdte. - Fitzgerald kisasszonyról van szó? - kérdezte. Tyrell meglepődött. - Hallott már róla? Blanche bólintott, és a férfi vonásait fürkészte, ám azok még mindig megfejthetetlenek voltak. - A papa mesélt az ön... korábbi kapcsolatáról. - A lány megnyugtatón elmosolyodott. - Semmi baj, Tyrell. Nem sért, amiről értesültem, és fel sem háborított. A múlt nyáron, amikor maga azt a kapcsolatot folytatta, mi ketten még alig ismertük egymást. - Ön még soha senkinek nem kívánt rosszat? - Az idegen a természetemtől - válaszolta Blanche, és ez is volt az igazság. Nagyon szeretett volna legalább egyszer az életben elég erősen érezni ahhoz, hogy gyűlölni vagy utálni tudjon valakit, ám hiába. Nagy sóhaj szakadt fel belőle. - Soha nem gerjedek haragra. A férfi felállt. - Úgy sejtem, most mégis haragudni fog rám, és nem is kicsit. Maga nagyszerű nő, Blanche. Remek grófné lenne, és nekem méltó feleségem. Sokat töprengtem, és mindent alaposan mérlegre tettem. Távol álljon tőlem, hogy meg akarjam bántani, ám ez sajnos elkerülhetetlen. Nem vehetem feleségül. A lány szívéről hatalmas kő esett le. Csak megkésve vette észre, hogy valamikor ő is felállt ültéből.

- Nem vehet el? - kérdezte, és nehéz volt elhinnie, hogy Tyrell de Warenne ugyanúgy véget akar vetni a jegyességüknek, mint ő. A férfi megrázta a fejét. - Ismétlem, őszintén sajnálom. Ön semmit nem tett, amivel okot adott volna erre. Mi még nem ismertük egymást, amikor én már valaki másnak ajándékoztam a szívem. Úgy döntöttem, hogy azt a hölgyet kérem feleségül. Akkor is, ha ezzel komoly vagyonról mondok le. Rendkívül óvatosan kell majd gazdálkodnom, hogy biztosítsam Adare jövőjét, de ezt is vállalom. Feltéve, hogy még módom lesz rá, és apám nem fog kitagadni. - Nagyon szeretheti Fitzgerald kisasszonyt - jegyezte meg Blanche, és őszintén le volt nyűgözve. Tudta, hogy Tyrell-t ki fogják tagadni ezért a lépésért, amelyet ő tiszteletre méltónak talált. - Ezzel a döntésével a kötelesség elébe helyezi a szerelmet. - Így igaz - válaszolta Tyrell komolyan. - Ennyire nyilvánvalóak az érzéseim? - Magánál semmi sem nyilvánvaló - felelte a lány, és azt találgatta, milyen érzés lehet ilyen nagyon szeretni. - A minap találkoztam Fitzgerald kisasszonnyal, Tyrell - vallotta be. - Rendkívül kedves és önzetlen hölgy. Valójában feltűnő szépségre számítottam, de benne semmi hivalkodó nincs. Az volt a benyomásom, hogy a maguk kapcsolata igaz szerelemre alapult, és nem alantas vágyak vagy anyagi megfontolások szülték. Az pedig egészen egyértelmű, hogy Fitzgerald kisasszony őszintén szereti magát. Blanche most már végre érzést olvashatott ki a férfi szeméből, és az az érzés a remény volt. - Ezt ő mondta önnek? - kérdezte Tyrell. - Arra nem volt szükség. - A lánynak eszébe jutott, mit követett el az apja, és úgy gondolta, Tyrell-nek mindenképpen értesülnie kell róla. - Édesapám elárulta nekem, hogy beleavatkozott a maguk kapcsolatába. Minden jel szerint ő érte el Fitzgerald kisasszonynál, hogy hagyja el magát. Azt is megtudtam, hogy a kisasszony szerelmes levelet írt magának, mielőtt elutazott Wicklow-ból. Édesapám azonban megszerezte azt a levelet, és elégette. Attól tartott, hogy ön, ha elolvasná, sietve Fitzgerald kisasszony után menne. Tyrell sokáig nézett szótlanul Blanche-ra. Arca elképedésről és haragról árulkodott. - Köszönöm, hogy elmesélte ezt - mondta végül, aztán ellágyultak a vonásai. - És ön hogy van? - Jól, köszönöm. A férfi tűnődőn méregette a lányt. - A helyében most bármelyik másik nő sírna, zokogna, dühöngene vagy elájulna. Tudom, az ilyesmi idegen az ön természetétől, az mégis különös, hogy kicsit sem tűnik bánatosnak. - Nem estem kétségbe attól, hogy maga mást kíván feleségül venni, és nekem itt kell maradnom Harrington Hallban. Ellenkezőleg. Az az igazság, hogy megkönnyebbültem. Tyrell nagy szemeket meresztett. - Akárhogy igyekszem, nem értem önt - mondta. Blanche tudni vélte, milyen gondolat fordulhatott meg a férfi fejében. - Nem akartam megbántani, Tyrell. A megkönnyebbülésemnek sincs köze az ön személyéhez. - Valaki mást szeret? A lány félrefordult. - Nem. Attól tartok, nem erről van szó - suttogta. Tyrell odalépett mögé, és karjára tette a kezét. Fél éve ismerte már, de olyankor sem érintette meg soha, amikor mellette sétált, vagy asztalhoz vezette. Kétszer ugyan megcsókolta, ám közben is érezte, hogy Blanche tökéletesen hűvös és részvétlen maradt. Most is kellemetlennek találhatta az érintését, mert elhúzódott tőle, és feléje fordult. Tyrell kis ideig a vonásait tanulmányozta. - Roppant nagyvonalúan viselkedik velem, Blanche – szólalt meg végül -, és ezt örömmel viszonzom majd, ha egyszer alkalmam nyílik rá. De miért lett egyszeriben ilyen levert, ha az eljegyzésünk felbontása, amint mondta, kicsit sem zavarja? A lány szomorúan elmosolyodott, és nem nézett a férfira, amikor válaszolt neki: - Én nem tudok szeretni, Tyrell. Még nem vette észre? - Szeretni mindenki tud. Blanche érezte, hogy könny szökik a szemébe.

- Ismerem az örömöt, az elragadtatott boldogságot azonban nem. Van, hogy elkedvetlenedem, de halálosan szomorú soha nem vagyok. Valami nincs rendben a szívemmel. Ugyanúgy ver, mind mindenki másé, ám csak erőtlen, halovány érzelmekre képes. Tyrell megdöbbent. - Egészen biztos, hogy egy szép nap egy férfi majd életre kelti a szívét - mondta. - Szinte egész életemben ilyen voltam - folytatta Blanche, és lehunyta a szemét. Elmosódott képek villantak fel előtte. Jelenetek egy erőszakos csürhe eszelős tombolásáról. Egy elmondhatatlan, gyilkos kegyetlenségről. Erőnek erejével visszakergette a képeket tudata legmélyére, és csak akkor nyitotta ki megint a szemét, amikor emlékezetére már megint a felejtés jótékony homálya borult. - Milyen érzés az, Tyrell? Milyen érzés szerelemmel szeretni valakit? - Csodálatos - válaszolta a férfi lassan, és a megfelelő szavakat kereste. - Valóságos csoda, ha annyi örömöt adhat egymásnak két ember, és ha olyan mély kapcsolat lehet közöttük. Teljes odaadást jelent, és maradéktalan beteljesülést. Blanche elmosolyodott. - Örülök, hogy boldognak tudhatom magát. Mindkettőjüket. - Én pedig határtalanul hálás vagyok önnek. És ez nem csak üres fordulat, a legkomolyabban így is gondolom. Ha szüksége lesz rám, bármikor állok rendelkezésére, és bármit kérhet tőlem viszonzásul. Az adósává tett. A lány bólintott. - Ez kedves magától. - Most megyek, és beszélek édesapámmal. Utána pedig az önével is. - Miatta nem kell aggódnia. Először persze rendkívül dühös lesz, de még soha nem kényszerített engem semmire, amit nem akartam megtenni. Én is beszélhetek vele, ha óhajtja. - Semmiképpen sem. Ezt az ügyet nekem kell elrendeznem, és el is fogom. Blanche csak némán bólintott. Tyrell megüzente az édesapjának, hogy beszélni szeretne vele. A gróf az íróasztalánál ült a könyvtárszobában, és elmélyülten olvasta a Times londoni kiadását. Fia habozott kicsit, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót. Meglepődéséből, amelyet Blanche egyetértése okozott neki, még mindig nem ocsúdott fel, de most ez volt a legkisebb gondja. Nem lehetett biztos abban, hogy Elizabeth a korábban közöttük történtek után igent mond majd neki, ha megkéri a kezét. Mindenképpen meg akarta azonban győzni, és soha nem volt még eltökéltebb. Addig fog udvarolni neki, amíg csak kell. Előbb azonban egy másik csatát kell megvívnia. Halvány kétsége sem volt afelől, hogy az édesapja ki fogja tagadni. Adare nagyon sokat jelent neki, de Elizabeth még többet. Ha csak azon az áron veheti feleségül, kész lemondani az örökségéről. Blanche jól mondta, a szerelmet a kötelesség elébe helyezi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy küzdelem nélkül dobja be a törülközőt. Bármennyire szereti is Elizabeth-t, Adare-ről sem kíván lemondani. Kész megharcolni az apjával, hogy a szeretett lány és a birtok is az övé lehessen. Nem gondolta, hogy már ma sikert ér el. Ahhoz minden bizonnyal hónapokra lesz szüksége. Édesapja meggyőzéséhez bizonyára a mostohaanyja és a fivérei támogató segítségét is meg kell szereznie. Bűntudata azonban furcsamód egyáltalán nem volt. Most, hogy eldöntötte, a szíve szavára fog hallgatni, csakis megkönnyebbülést érzett, és eltökéltség töltötte el. Tisztában volt azzal, hogy küzdelmes lesz a csata, de talán nem az minden fontos és sorsdöntő ütközet? Ha végül valóban sikert arat, haladéktalanul tennie kell a jövőjük biztosítása érdekében. Mindent alaposan átgondolt azonban, és a fejében már nem is egy gazdasági terv volt készen. - Tyrell? - hallotta meg az édesapja hangját. A könyvtárszoba két végéből egymásra néztek. A gróf lassan felemelkedett ültéből. - Beszélni akarsz velem? - Igen. - Tyrell odalépett az íróasztalhoz, amely mögött az édesapja állt. - Hogy boldogultál azokban az években, amióta Adare grófja vagy? - kérdezte csendesen, mert már amúgy is rég fel akarta tenni ezt a kérdést.

Édesapja nem lepődött meg. - Más időket éltünk, amikor annyi idős voltam, mint te vagy most. A gépesítés és a kereskedelem még nem játszott ilyen meghatározó szerepet a társadalom életében. Elsősorban Írországra összpontosítottam a figyelmemet. Harcolnom kellett az angolokkal, és az a harc nem volt könnyű. El voltam szánva, hogy megvédem a bérlőimet, megőrzőm csekélyke jogaikat, s közben az angolokat is féken tartom. Tyrell jól ismerte Írország történelmét. - Ez óriási teher volt, nemde? - kérdezte. - A felelősséget néhanap túl nagynak éreztem, hozzá képest önmagamat pedig kicsinek és jelentéktelennek - ismerte be Edward gróf. - Veled ellentétben nekem nem voltak fivéreim, az egyetlen húgom pedig egy angol férfihoz ment feleségül. Ám aztán találkoztam mostohaanyáddal, és nőül vettem. Az ő szerelme segített megbirkóznom azzal a teherrel, amelyet Adare időnként jelentett. Tyrell az édesapjára emelte a szemét. - Én pedig Fitzgerald kisasszonyt szeretem teljes szívemből. Bízom benne, hogy a szerelme és az ereje nekem is segít majd megbirkóznom Adare terhével. A gróf állta a fia tekintetét. - Mostohaanyád megjósolta, hogy ez lesz a vége - mondta. - Sokáig álmomban sem gondoltam volna, hogy eljön majd a nap, amelyen csalódást kell okoznom neked - folytatta Tyrell szenvedélyesen. - Az egész világon senkit sem csodálok nálad jobban, apa. Adare-t azonban megvédhetem, és biztosíthatom a jövőjét, ha Elizabeth mellettem lesz a feleségemként. A gróf arca elfelhősödött, és visszaült a székére. - Soha korábban nem láttalak komorabbnak és kedvetlenebbnek, mint azóta, hogy Fitzgerald kisasszony elment a nyár végén. Tyrell az íróasztalra támasztotta a tenyerét. - Mondanom kell neked valamit - kezdte, és megvárta, hogy édesapja ráemelje a szemét. - Nednek nem Elizabeth a vér szerinti anyja. A gróf megdöbbent. - Mit beszélsz? - Elizabeth a sajátjának mondta a fiamat. Feláldozta a jó hírét, az egész életét, hogy otthont biztosítson Nednek. Amikor elhagyta Wicklow-t és engem, megint volt bátorsága ahhoz, hogy mindenről lemondjon, mert azzal szolgálta Ned javát. Megszakadt a szíve, mégis megtette. Határtalan önzetlenség tanúbizonyságát adta, és még nagyobb bátorságét. Edward gróf lassan újra felállt. - Ezt nem tudtam, fiam, de kezdem sejteni, hova akarsz eljutni. Nem lep meg, amit Fitzgerald kisasszony bátorságáról és áldozatkészségéről mondtál, hiszen mindenki tud a jó cselekedeteiről. - Nagyszerű grófné lesz - jelentette ki Tyrell hevesen. – Vagy te talán vitatni akarod ezt? - Nem, nem akarom. - A gróf kis ideig a fia vonásait fürkészte. - Érzem, hogy mindent kész vagy feladni érte. - Nem szívesen harcolnék veled a címért és a rangért, apa - mondta Tyrell -, de készen állok rá. Egyetlen tollvonással mindent megváltoztathatsz, de ismerlek, és tudom, hogy soha nem cselekednél elhamarkodottan. Hiszek abban, hogy a grófné, a fivéreim, Devlin és Sean meggyőzhetünk, ha mindnyájan összefogunk az érdekemben. Nem akarom ellened fordítani a családot, de tudom, hogy alkalmas vagyok a grófi cím viselésére és a vele járó feladatokra. Te magad is erre neveltél. Lady Blanche vagyona nélkül is talpon maradhatunk. Már el is döntöttem, hogy első üzleti lépésként el kell adnunk Wicklow-t, mert nem hajt hasznot. A fenntartása merő pazarlás. A gróf szeme bepárásodott. - Soha nem viselnék hadat ellened, Tyrell. Te vagy a legnagyobb büszkeségem és örömöm. Értelek és megértelek. Tudom, hogy megtaláltad életed nagy szerelmét, egy ugyanolyan nagy szerelmet, amilyen engem Maryhez fűz. Tudom, hogy nem volt könnyű meghoznod ezt a döntést. Azzal is tisztában vagyok, hogy a vagyon kérdésétől eltekintve Fitzgerald kisasszony sokkal alkalmasabb leendő grófnénak, mint Lady Blanche lenne.

Tyrell elámult. - Apa! Jól értelek? Éppen most adtad a beleegyezésedet, hogy elvegyem Elizabeth-t? Ezt jelenti, amit mondtál? Edward gróf bólintott. - Örömöt akarok szerezni Marynek. És hogy őszinte legyek, soha nem aggódtam még annyira, mint az utóbbi hónapokban, amikor gondterheltnek és életuntnak kellett látnom téged. Tyrell elképedése nem ismert határokat, és le kellett ülnie. - Mindig is sejtettem, hogy eljön majd ez a nap, csak magamnak sem akartam bevallani - folytatta az édesapja. - Néha szörnyen csökönyös vénember vagyok - tette hozzá mosolyogva. Tyrell a fejét rázta. - Csökönyös? Senki sem lehet nálad megértőbb és elfogulatlanabb! Köszönöm, apa, hálásan köszönöm! - mondta, aztán felállt és megölelte az édesapját. - Megkapod az áldásomat, fiam. És haladéktalanul beszélek Harrington-nal. Tyrell nem tudott megszólalni. Küzdelemre számított, de legalábbis tiltakozásra és vitára. Az édesapja azonban támogatja élete legfontosabb döntését! - Nem fogod megbánni! - ígérte ünnepélyesen.

Lizzie az ágyában feküdt. Már éjfélre járt az idő, de őt még mindig kerülte az álom. Gondolatban százszor is lejátszódott előtte mai látogatása a Harmon House-ban. Felidéződött benne Ned mosolya, Tyrell minden egyes pillantása, valamennyi szava. Borzalmas fájdalom emlékeztette közös múltjukra. Barátok nem akarnak egymás karjában feküdni, futott át a fején. Megoldhatatlan feladatnak bizonyulhat számára, hogy barátságot ápoljon Tyrell-lel. Azt sem tagadhatta, hogy a szíve mélyén többre vágyik. Eltökéltnek kell azonban maradnia, és mindent meg fog tenni azért, hogy sikerüljön igaz barátokká válniuk. Legelőbb is elfojtja azt a testi sóvárgást, amelyet csakis Tyrell képes felébreszteni benne. Lizzie nagyot sóhajtott, és a mennyezetre szegezte a szemét. Az igaz barátok összetartanak, segítik egymást, és mindig őszinték a másikkal. Lehet, hogy az ő barátságuk eleve kudarcra van ítélve. A hazugság Ned valódi anyjáról mindig is közéjük fog állni. Lizzie az oldalára fordult. Gondolni is gyűlölt arra a régi csalásra. Szavát adta Annának, hogy a sírig megőrzi a titkát, ígérete azonban most egyszeriben újabb akadályt jelentett a Tyrell-hez fűződő kapcsolatában. Igaz, a férfi életére végül is nincs hatása, az iránta tanúsított érzéseit azonban befolyásolhatja. Lizzie kiugrott az ágyból. Töprengése után csakis egy következtetésre juthatott. El kell mondania Tyrellnek az igazságot. Másként nem lehet közöttük igaz barátság. Lehet, hogy Seagram, a komornyik meglepődött, amikor Lizzie másnap reggel fél nyolckor becsöngetett a Hármon House-ba, ennek azonban halvány jelét sem adta. - Warenne fiatalúr a könyvtárszobában reggelizik, Fitzgerald kisasszony. Jelentem neki, hogy ön keresi. A lány szélesen elmosolyodott. - Hagyja csak, Seagram! - mondta. - Majd én bemegyek Warenne fiatalúrhoz a könyvtárszobába - mondta. Tyrell ingujjban ült az íróasztalánál. Amikor meglátta, ki lépett be az ajtón, azonnal felállt, és a látogató elé sietett. - Elizabeth! A lány pukedlit mutatott be. - Jó reggelt! Tudom, furcsa az időpont, de... - Történt valami? - szólt közbe a férfi, és aggódón megfogta Lizzie kezét. - Nincs semmi baj, csak sürgősen beszélnem kell veled. Valójában korán van még hozzá, de nem tudtam aludni. A férfi még mindig fogva tartotta Lizzie kezét, de ő nem akarta elhúzni, és még csak kísérletet

sem tett rá. Szíve már az érintéstől is heves kalapálásba fogott. - Hozna még teát, Seagram? - kérdezte Tyrell. Lizzie megcibálta a kezét. - Négyszemközt kell beszélnünk - kérte. Tyrell becsukta az ajtót a komornyik mögött, aztán visszament a lányhoz, aki nyugtalan járkálásba kezdett. - Ilyen nagy azért nem lehet a baj - mondta a férfi. - Azt majd te eldöntöd - felelte Lizzie. Tyrell szeme elkerekedett. - Azt készülsz a tudomásomra hozni, hogy nem akarsz többet találkozni velem? Lizzie megdermedt. - Nem! Szó sincs róla! Komolyan gondoltam, hogy a barátod szeretnék lenni. Tyrell vonásai ellazultak. - Ezért vagy most itt? A lány reszketve bólintott. - El kell mesélnem neked egy történetet - mondta, mert jó előre eldöntötte, hogyan kezd majd bele a vallomásába. A férfi kissé zavartnak tűnt, de láthatóan felébredt a kíváncsisága. - Jól van, de nem akarsz helyet foglalni? - Nem. - Lizzie összekulcsolta a kezét. - Anna, a nővérem, aki ma már férjnél van, mindig is nyughatatlan lány volt. Nyughatatlan és gyönyörű. - Lizzie megpróbálkozott egy mosollyal, de nem járt sikerrel. - Annát neked is ismerned kell. Többször is részt vett Adare-ben az álarcosbálokon. Tyrell arckifejezése arról árulkodott, hogy most már végképp semmit sem ért. - Hogy jön ide a nővéred? - kérdezte. Lizzie nagy levegőt vett. - Anna nem rossz ember, csak borzalmasan hiú. Gyerekkorában rettenetesen elkényeztették hadarta. - A mama félrenevelte, a papa pedig nem szólt bele a nevelésébe. Azt hiszem, felnőtt fejjel ezért elégítette ki gondolkodás nélkül minden vágyát. Tyrell a lány szemébe nézett. - Hova akarsz kilyukadni? Lizzie az ajkába harapott, és könnyek homályosították el a látását. - A levélben, amelyet hátrahagytam neked Wicklow-ban, megírtam, hogy nem én vagyok Ned vér szerinti anyja. Ez volt az oka annak, hogy több mint egy év után visszamentem Raven Hallba. Karomon a fiaddal - tette hozzá suttogva. Most már látta Tyrell arcán, hogy kezdi sejteni az igazságot. - Nem kaptam meg azt a levelet, Elizabeth. Egy ideje azonban már gyanítom, hogy Ned mindenszentek előestéjén fogant, és az a nő szülte meg, akivel te jelmezt cseréltél az álarcosbálon. Lizzie bólintott, és már megállíthatatlanul reszketett. - Az a nő Anna volt. Tyrell olyan sápadt lett, amilyennek Lizzie soha nem látta még. - Én találkozni akartam veled azon az éjszakán - folytatta, és magára fonta a karját. - Anna ruhájára azonban ráömlött egy pohár rumpuncs, és a mama haza akarta küldeni. A nővérem megkért, hogy adjam oda neki a jelmezemet, és én voltam olyan ostoba, hogy teljesítettem a kérését. Tyrell elhűlve nézett Lizzie-re, és ő tudta, hogy elborzasztotta ez a leírhatatlan csalás. De vajon benne is csalódott? Rá is haragszik? - Kérlek, szépen kérlek, próbálj megérteni! - mondta. - Megesküdtem Annának, hogy soha nem árulom el a titkát. Tudtam, hibát követek el, mert jogod lenne arra, hogy megtudd az igazságot. Anna azonban könyörögve a segítségemet kérte. Nedet a világrajövetele után eredetileg az apácáknak akartuk adni, ám amint a karomba vettem, azonnal beleszerettem. Ráébredtem, hogy nem tudok lemondani róla. Elhatároztam, hogy a saját fiamnak fogom kiadni, és mint tudod, úgy is szerettem, mintha én szültem volna. Tyrell zihálva szedte a levegőt.

- Sejtelmem sem volt arról, Elizabeth - szólalt meg most -, hogy az a nő a bálban a nővéred volt. Téged vártalak éjfélkor a kertben, és nagyon dühös voltam, amikor más jött el helyetted. Jóságos Isten! - A férfi zavarodottan beletúrt a hajába. – Miután rájöttem, hogy nem ismerem azt a nőt, ott akartam hagyni. Ő azonban kacéran közölte velem, hogy kész kielégíteni a vágyaimat. Én pedig mérhetetlen haragomban elfogadtam a felajánlkozását. - Tudok erről, mert Anna elmondta nekem - kiáltotta Lizzie. - Azt is tudom, hogy nem te voltál a nővérem első szeretője. - Nem, nem én voltam - felelte a férfi, és elvörösödött. - Förtelmes ez az egész, ám van, amit megmagyaráz. Sokat töprengtem azon, ki lehet az, akit védeni igyekszel. Lizzie leült, de a szemét nem vette le Tyrell-ről. Úgy érezte, hatalmas teher került le a válláról, és hihetetlenül megkönnyebbült. - Csak remélhetem, hogy nem haragszol rám. Az igazságot azonban senkinek nem szabad megtudnia. Anna boldog házasságban él, és gyermeket vár a férjétől. Nem rombolhatjuk le a jó hírét. A férfi feldúlt vonásai lassanként ellazultak. - Nem, természetesen nem tehetjük tönkre a nővéredet. Gondolom, bármire kész lennél azért, hogy megvedd őt, Nedet vagy bárki mást, aki drága a szívednek. Lizzie ezt nem tagadhatta. - Ezt nevezik szeretetnek. - Ezt nevezik önfeláldozásnak és hallatlan bátorságnak - mondta Tyrell, és kissé elgyötörten elmosolyodott. - Azt hiszed, nem tudom, hogy önzetlen áldozatot hoztál, amikor csakis Ned érdekeit nézted, és a saját fiadnak adtad ki, a szégyent és a megaláztatást is vállalva? - Ez számomra nem volt áldozat - felelte Lizzie, és örömmel látta, hogy a férfi nem haragszik rá. Tyrell leült mellé, és megfogta a kezét. - Tudom. Azon az éjszakán, amelyen mi először szerettük egymást, megértettem, mennyire szereted Nedet. A lány elpirult. A csalásról, amelyet első éjszakájukon követett el, nem igazán akart beszélni. - Ezt nem értem - állította. A férfi szeretettel nézett rá. - Ne nézz bolondnak, Elizabeth! - Nem nézlek! - tiltakozott a lány. Tyrell még mindig fogta a kezét, és láthatóan nem is akarta elengedni. - Amikor először szeretkeztünk, még szűz voltál. Attól fogva tudtam, hogy Ned nem a vér szerinti gyereked, de úgy szereted, mintha az lenne. Az is kiderült számomra, hogy védeni igyekszel valakit. Az azonban fel sem merült bennem, hogy a nővéred az. Most a lányon volt az elképedés sora. - Soha egy szót sem szóltál erről! - Úgy gondoltam, valamikor majd megosztod velem az igazságot - mondta lassan, és Lizzie felé nyújtotta a kezét. - Még meg sem köszöntem neked, hogy a saját gyermekednek adtad ki Nedet, és gondját viselted, amikor senkije sem volt. Árvaházba is adhattad volna, de nem adtad. Feláldoztad magad a fiamért. Ezt már az első közös éjszakánk óta tudom, Elizabeth. Egy pillanatra sem felejtettem el, és soha nem is fogom. Lizzie mozdulatlanul ült, és elakadt a lélegzete. Tyrell hálája megindította, csakhogy a hála még nem szerelem. - Őszintén csodállak, Elizabeth! Jobban, mint bárki mást - fűzte hozzá a férfi rekedten, és a lány vállára tette a kezét. Lizzie reszketett az örömtől. A férfi elismerő szavai nem tévesztették el nála a hatásukat. Most, hogy már-már túl volt a nehezén, tűz lobbant fel a testében. Nagyon is könnyű lett volna Tyrell-hez simulnia, tudta azonban, ha megtenné, pillanatokkal később már az ágyában is feküdne. Ezért aztán kibújt a karja alól, és felállt. - Ez hízelgő, de én csak azt tettem, amit helyesnek tartottam, Tyrell - válaszolta. A férfi is felállt.

- Ned szeret téged - mondta. Lizzie valósággal elolvadt. Keze Tyrell mellkasára tévedt, ő pedig a karjába zárta. - Ned szeret téged - ismételte meg. - Ahogyan én is szeretlek. - A férfi két keze közé fogta a lány arcát, és perzselő szemmel nézett rá. - Azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra légy az életünk része, Elizabeth. Szeretlek. Lizzie egészen elgyengült. Szíve olyan hevesen vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Tyrell szerelmet vallott neki! Ő is szereti, de a törvénytelen viszonyukat semmiképpen sem kezdhetik újra. - Ne csináld ezt! - suttogta, de elkésett. Tyrell, mintha meg sem hallotta volna az ellenkezését, már megcsókolta. Hosszú-hosszú idő után megint. Lizzie mindenről megfeledkezett, csak a férfiról nem, aki előtte állt. Az egész világból csupán a szerelem és az a vágy maradt meg számára, amelyet Tyrell lobbantott fel benne. A férfi a karjába zárta, és forrón, viharosan csókolta, ő pedig átölelte erős testét, és viszonozta a csókját. Semmit sem akart jobban, mint eggyé válni vele. Azt akarta, hogy szenvedélyesen a magáévá tegye. Mégsem engedhette, hogy visszatérjen az az idő, amikor ők ketten szeretők voltak. Az túlontúl fájdalmas lenne. Tyrell felnyögött, aztán elvált Lizzie-től. - Tudom, hogy többet érdemelsz. Mindig is tudtam, Elizabeth. A lány még mindig reszketett a csóktól. Őszintén meglepődött, amikor a férfi hirtelen letérdelt elé. - Te meg mit csinálsz? - kérdezte tőle. - Feleségül kérlek - mondta Tyrell ünnepélyes komolysággal, és egy gyűrűt húzott elő. Lizzie döbbenten meredt a gyémántokkal körbevett nagy rubinkőre. - Édesanyámé volt, más soha nem viselte - folytatta a férfi. - Leszel a feleségem, Elizabeth? - Mit művelsz, Tyrell? Te Blanche Harrington vőlegénye vagy! - Szakítottam vele. Lizzie érezte, hogy össze akar csuklani alatta a lába, de valahogy sikerült talpon maradnia. - Felbontottad az eljegyzésedet? - kérdezte levegőért kapkodva. - Más is történt. Apám áldását adta ránk. - A férfi elmosolyodott, de a szemében nyugtalan félelem is volt még. - Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, Elizabeth. Esküszöm a Bibliára, valamennyi ősöm sírjára, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Tisztelni akarlak, kényeztetni, szeretni és védelmezni. Leszel a feleségem? Tyrell feleségül akarja venni! Szakított a menyasszonyával, és a gróf áldását adta rájuk! Lizzie nem bírt megszólalni, és valósággal megdermedt. Valóra válik legmerészebb álma! Remegett az izgatottságtól, remény ébredt benne, és halk kiáltás tört fel belőle. - Ez azt jelenti, hogy igent mondasz? - kérdezte a férfi, és halványan elmosolyodott. A lány letérdelt mellé, és szorosan a karjába zárta. - Igen! Igen, igen! Tyrell szenvedélyesen megcsókolta, aztán megfogta a kezét. Könnyei fátyolán át Lizzie látta, hogy ujjara húzza megboldogult édesanyja gyűrűjét. - Igaz ez? - suttogta a lány. - Félek, hogy ez csak álom, és ha majd felébredek, egyedül, magányosan fogok feküdni az ágyamban. A férfi felnevetett. - Nem álmodsz, és azt hiszem, tudom, hogyan győzhetlek meg erről. Természetesen az én ágyamban fogsz felébredni. Az enyémben! - Tyrell hangja rekedt volt a vágytól, pillantása sóvár és tüzes. Végül lassan, csábítón elmosolyodott. - Szeretnék még egy fiút. Nem voltak szavak, amelyek jobban megindíthatták volna a lányt. Magában akarta érezni a férfit. Most azonnal. Egy pillanattal sem később. - Örülnék, ha megajándékozhatnálak egy fiúval - lehelte. Tekintetük egymásba fonódott, és hosszú, őszinte pillantást váltottak. Aztán a lány máris Tyrell-hez bújt, aki a hátát simogatta, és még erősebben magához szorította.

- Nem bírok tovább várni - zihálta, amikor felegyenesedtek. - Tudom - felelte Lizzie, és megsimogatta a férfi szép arcát. - Tyrell - suttogta, mintha könyörögne. A férfi tudta, hogy azt is teszi. Sokszor hallotta már tőle ezt a hangot, hogy azonnal felismerje. Szeme felcsillant, és izgalomtól volt kemény a teste, amikor újra a lány szájára tapasztotta a száját. Közben a kanapéra vitte, s mire lefektette rá, keze már a szoknyája alatt járt. Lizzie tudta, hogy már nagyon hamar nem Tyrell szeretője lesz, hanem a törvényes felesége. Érzések özöne árasztotta el, amikor a férfi keze az ölére tapadt, és elakadt a lélegzete. Izgalma egyre erősebb lett, már-már kibírhatatlan, és felzokogott. - Nem bírok várni! - kiáltotta. - Én sem - felelte Tyrell, és kigombolta a nadrágját. A lány a szemébe nézett, s olyan érzése volt, hogy felrepül a mennyekbe, és csillagok miriádja vakítja el. A férfi szélesen elmosolyodott, amikor keményen beléhatolt. - Szeretlek, Elizabeth. Szeretlek, édes feleségem! Lizzie nem bírta tovább visszafogni magát. A férfi szavai hidat vertek egy mélységesen mély szakadék fölé, és átvitték őt az önkívület birodalmába, miközben Tyrell heves és erős lökései feljuttatták a boldogító csúcsra. Utána a férfi hátát simogatta, és érezte, hogy lassanként ő is visszatér a valóságba. Kis idő múlva az oldalára fordult, hogy egymás szemébe nézhessenek, és a karjába zárta Lizzie-t. A kanapé keskeny volt kettejüknek, és egyszerre nevették el magukat. - Azt hiszem, rossz szerető lett belőlem - mondta Tyrell mosolyogva. - Vagy te talán újabban a rövid együttléteket kedveled? A lány úgy érezte, a férfi mosolya az arcát simogatja. - Igen, valami megváltozott, igaz? - felelte. Megint felnevetett, mert Tyrell már újra izgalomban volt, és őt kicsit sem érdekelte, hogy rövid vagy hosszú volt-e az előbb a szerelmi játékuk. A férfi fölébe hajolt, és csókot lehelt a homlokára. - Jóváteszem a hibámat - mondta egyszeriben nagyon komolyan. - Amilyen hamar csak akarod. - Tudom. Nehéz lenne nem észrevenni - felelte Lizzie. Gyengéd csókkal válaszolt Tyrell szavaira, ő pedig a hajába fúrta az ujjait. - Boldog vagy, Elizabeth? Mert nincs más célom, csak az, hogy téged boldoggá tegyelek. Senki sem érdemli meg nálad jobban. - Sosem voltam boldogabb, Tyrell - válaszolta Lizzie, és érezte, hogy a férfi még mondani akar valamit. - És te? Te boldog vagy? - Határtalanul. - A férfi halványan elmosolyodott. - Tudom, azt hiszed, hogy semmire sem emlékszem, de tévedsz. Lizzie értetlenül ráncolta a homlokát. - Te meg miről beszélsz? - Arról a napról, amelyen megmentettem az életedet. Akkor még pufók kislány voltál, aki kalózos játék helyett inkább olvasott. Lizzie mozdulatlanná dermedt, csak a szíve vert hangosan és szaporán. - Te emlékszel arra, hogy beleestem a folyóba? - kérdezte. A férfi megint futó csókot nyomott a szájára. - Hogy felejthettem volna el? És nem folyó volt, drágám, hanem tó. Ha folyóba estél volna, nem tudtalak volna kimenteni, mert annak túl erős a sodrása. Versenyt lovagoltam aznap a fivéreimmel és a mostohafivéreimmel, mert új lovat kaptam, és kérkedni akartam vele. Betyár egy banda voltunk - tette hozzá Tyrell somolyogva. - Megizzadtunk, ezért úgy döntöttünk, pihenőt tartunk és úszunk egyet a tóban. Ott éppen piknikezett egy társaság, és az első ember, akit megláttam, egy imádni való kislány volt. Elmélyülten olvasott egy könyvet, amely majd feleakkora volt, mint ő maga. Lizzie levegőt venni is alig mert. Lopva a karjába csípett, hogy biztos legyen benne, nem álmodik. - Az egyik fiú elvette a könyvemet.

- Igen, és te utána futottál, én pedig a legszívesebben elagyabugyáltam volna azt a goromba frátert. Ő azonban hirtelen a tóba dobta a könyvedet, te pedig ki akartad halászni, és beleestél a vízbe. - Hogyhogy emlékszel erre? - kérdezte a lány álmélkodva. Tyrell megvonta a vállát. - Azóta sem felejtettem el. Utánad ugrottam, lebuktam a víz alá, megtaláltalak, és kivittelek a partra. Te mélyen a szemembe néztél, és azt kérdezted, hogy herceg vagyok-e. - Akkor szerettem beléd - suttogta Lizzie. Tyrell kisimított egy tincset a lány arcából. - Soha nem felejtettem el azt a napot. Valahányszor csak megláttalak a Szent Patrik-napi kerti mulatságunkon, többnyire könyvvel a kezedben, furcsamód sürgető késztetést éreztem arra, hogy megvédjetek, ha netán megint felbukkanna egy goromba fráter. - Te... tudtad, ki vagyok? - kiáltotta Lizzie elképedten. A férfi most nem mosolygott. - Soha nem féltem úgy, mint akkor, amikor a főutcán majdnem elütött téged egy kocsi. Legközelebb akkor voltam annyira rémült, amikor Harrington váratlanul megjelent Wicklow-ban, és én tudtam, hogy el fogsz hagyni. - Akkor is megismertél, amikor azok a ficsúrok kis híján elgázoltak? - Igen, és miután elrántottalak a kocsi útjából, ráébredtem, hogy az egykori gyereklány már nem létezik. Egy nőt tartottam a karomban. Egy csábító és kívánatos nőt. Lizzie-nek nehéz volt megszólalnia: - Mit akarsz ezzel mondani? - Végignéztem, hogyan leszel gyereklányból nővé. Aznap ott a tónál eldöntöttem, hogy vigyázni fogok rád. A főutcán aztán beléd szerettem, és azóta is szeretlek. Tyrell figyelte, hogyan lesz belőle felnőtt nő. És évek óta szereti már... Lizzie még mindig ámulva a férfi karjába bújt. Éveken át szerették egymást a távolból. Mi lett volna, ha mindenszentek előestéjén elmegyek a találkára? - futott át fején a kérdés. Isten azonban másként akarta. A gondviselés tervének Ned is a része volt. - Te sírsz? - suttogta Tyrell. - Csak a boldogságtól - felelte a lány. - Elmondhatatlanul örülök, hogy végre-valahára örömkönnyeket is sikerül a szemedbe csalnom - mondta a férfi. - Mit szeretnél, mikor legyen az esküvőnk? - Ma - vágta rá Lizzie. Tyrell felnevetett. - És komolyan? - Minél előbb - felelte Lizzie, és semmit sem gondolt még komolyabban életében. A férfi megfogta a kezét, és az ajkához emelte. Arca ugyanolyan komoly volt, mint a lányé. - Adare-ben szeretnélek feleségül venni, Elizabeth. - Ó, igen! - kiáltotta a lány. - Mikor indulunk? Mikor térhetünk haza? - Akár már ma, ha ez nem túl korai neked - felelte Tyrell mosolyogva. - Alig várom, hogy ott legyek.

UTÓHANG Három héttel később Elizabeth és Tyrell egybekelt Adare-ben. Az esküvőn csak a közvetlen családtagok vettek részt, de így is ragyogó ünnep volt, sok-sok nevetéssel és kevéske meghatott könnyezéssel. Eleanor néni ezt a napot választotta arra, hogy ismertesse végakarata tartalmát. Georgie-ra és

Annára szerény életjáradékot hagyott, Rory-ra pedig a Belgrave téri házat. Hatalmas vagyona többi részét Lizzie-re testálta, aki ezzel egy csapásra az egész brit birodalom egyik leggazdagabb örökösnője lett. Nyáron Georgie és Rory is összeházasodott Raven Hallban. Esküvőjük nem lett annyira szerény, mint eredetileg tervezték, mert közel kétszáz vendég vett részt rajta. Georgie nyoszolyólánya Lizzie volt, a vőlegény tanúja pedig Tyrell. A legjelesebb eseményt azonban Lizzie és Tyrell gyermekének a születése jelentette. 1816 első napjaiban egy kislánnyal ajándékozta meg őket az ég, a fiatal pár határtalan örömére. Ő azonban csak az első volt öt közös gyermekük sorában.

Az Arany Széphistória sorozat kötetei: Louisa Rawlings: Cselszövések hálójában Laurie Grant: Holló és hattyú Rút h Langan: Az áruló fia Patrícia Potter: Hullámok hátán Lyn Stone: A lovagvár titka Liz Ireland: Én édes angyalom! Katy Cooper: Alruhás herceg Candace Camp: Szerelem a gyanú árnyékában Heather Graham: Jó szerencsét! Elizabeth Lane: Indián napkelte Margó Maguire: Kelta menyasszony Deborah Halé: Úri iskola Ruth Langan: A tenger szerelmesei Jacqueline Navin: Alvó szépség Susan S. Paul: Nem boszorkányság - szerelem Catherine Archer: A Sárkány vére Deborah Simmons: A zárda kulcsa Anne Gracie: Dárna lábujjhegyen Júlia Byrne: A hódító Helen Dickson: Nemesnek születni Shari Anton: Büszke szívvel Lyn Stone: Eszbontó ajánlat Margó Maguire: A csodás ereklye Sophia James: Pokoljáró angyal Juliét Landon: Kettős játék Terri Brisbin: Férfihűség Louise Allén: Le a kalappal!