Június 17. kedd Én: Hogy legközelebb nem hagyok hátra olyat, amit nem tudok magam intézni, az biztos. Nem igaz, hogy harmadszor kell kérnem azt a nyomorult feltöltést! Amúgy is kész vagyok, még ez is idegesít. Tedd már meg légy szíves, nem szívességet kérek, amint tudom, kifizetem. Nagyon szar, most amúgy is olyan egyedül érzem magam. Lacika: Bocs, azt hittem, nem olyan sürgős. A cégbíróságon töltöttem a délelőttöt, és csak 11-kor végeztem. Utána a bankban le kellett adni a papírt… Ha legközelebb szósz, azonnal intézkedem. Végeztél? Én: Nem végeztem, még van 8 kilcsi, de úgy érzem, nem bírom tovább. Te ne haragudj, nem is volt sürgős, csak el voltam kettyenve. Tudod, bassza meg a nyuszika a létráját. És köszönöm szépen. És bocs. Megyek. Lacika: Már csak 1 nap, utána hotel, Hawaii, pihi. Meg mi is megyünk, má csak 6-ot kő aludni. Én: Megérkeztem, utolsó leheletemmel. Már papírom is van róla. A Hotel Plombalnál aludtam már jobb helyen, de megüti a 3 csillagot. Ez egy ódon város, ódon szállodákkal. Meg fog felelni, köszönöm a foglalást. Lacika: Nem dúskáltunk a lehetőségekben… Akkor indul a relax? Én: Indul. Meg se tudok moccanni. Lacika: Étessen, hogy nem is kell… No meg hogy: megcsináltam, megcsináltam! Én: És még egyszer ne haragudj a türelmetlenségért. A legjobb volna, ha elfelejtenéd. Lacika: El van természetesen, én se bírnám jobban. Pihend ki magad, mert velünk megint pörögni kell… Én: Bárcsak már jönnétek. Nagyon el vagyok anyátlanodva. Tényleg, felhívom anyut. Hétfőre felszívom magam, rám se fogtok ismerni. Lacika: Úgy legyen!
Hát megjöttem. Hogy mi érzek? A végtelen fáradtságon és lábfájáson kívül abszolút semmit. Sok legrosszabb napom volt már, de a mai nap szerintem mindegyiken túltesz. Ennyire kizsigereltnek, fáradtnak még nem éreztem magam, és a lábfájás is új dimenziókba emelkedett. Menet közben a vállam is újra hasogatni kezdett, a hasamnak meg most a másik oldalába szurkodtak késeket, amiket még lefelé, a lábam irányában is megforgattak. A jobb lábamban újfajta fájás jelent meg, a talpam közepe felé, de a már ismerősök se tétlenkedtek. Na, ennyit az emelkedett hangulatról! A reggel pedig nagyon jól indult. Elmentem a szálláson reggelizni, ami várakozáson felül fejedelmi volt. A sárgadinnye egyszerűen isteni volt, majd sajtot és mézet is ettem. Aztán nekiindultam, de mintha valami hiányzott volna: vissza kellett mennem a térdgumiért, és lehet, hogy emiatt voltam ma ilyen szerencsétlen. Az eleje még csak elment, az ösvény az eukaliptusz ligetben szép volt, és nem is tülekedtek a zarándokok. Akkor még jól is haladtam. Aztán már kevésbé idilli út jött, ami megkerülte a santiagoi repülőteret, ami már nem volt annyira szép. Óriási földmunkák folytak, dömperek zúgtak mellettem. Aztán végül egy pici faluba San Paioba futottam be, ahol a kocsmában kicsit pihenhettem. Még 11 kilométer volt hátra, egy egész örökkévalóság. Lavalcollának, az egyetlen nagyobb falunak a fő "baja" szerintem a San Paioban lévő kocsma. Ott minden zarándok megáll, de 2 kilométerrel később? Senki.
1
Lavalcolla után kezdődött a mászás a Monte Gozora. Nem volt annyira vészes, de arra jó volt, hogy az addigi viszonylagos jó lendületemet megtörje. Két hangos spanyol csaj is keserítette az életemet, mert fütyörésztek, amit én ki nem állhatok. Előreengedtem őket, de annyira lassúak voltak, hogy nem bírtam. Én kezdtem szaporázni, de nem sikerült túl nagy előnyhöz jutni, viszont végképp elfáradtam. Egy kis faluban közben ráadásul átsétált előttem egy tök fekete macska is. A Monte Gozon kicsit megálltam. Santiagot láttam, azt is, hogy jó nagy, de a katedrálist nem sikerült felfedeznem. Az egyik, általam németnek gondolt zarándoktárssal beszélgettem, napok óta kerülgetjük egymást, most kiderült, hogy brazil. Sőt, a füttyös leányzók is azok. Lefelé ólomlábakon jártam. A feldobottság és az öröm helyett lehangoltságot éreztem. Minden tagom fájt már. A várost jelző tábla hamar megjött, de maga a város végtelen hosszú volt. Vánszorogtam. Féltem, hogy ezen a kicsi úton történik valami, és mégsem érem el a katedrálist. Úgy éreztem, az utolsó pillanatig semmi se biztos. Persze tök mindegy a 750 kilométerhez képest pár rongyos méter, mégis, akkor van vége, ha odaértem a katedrálishoz. Akkor mondhatom, hogy sikerült, amit magamban megfogadtam, amit felvállaltam. A katedrálisból egyszer egy kicsi kibukkant, aztán el is tűnt. Csak a legutolsó pillanatban lehet meglátni. Gyönyörű. Sokkal nagyobb, mint vártam. Csak álltam ott, és fogalmam se volt, mit csináljak.
2
Aztán láttam, nyitva az ajtó, hát bementem egy pillanatra. Ott, és akkor volt vége. Az elveszettség érzése megmaradt. Megláttam a zarándok hivatalt, bementem, kiváltottam a compostelánumot. De pecsétes papírral a kezemben se lettem sokkal okosabb. Térképet nézegettem, merre lehet a lefoglalt szálloda, amiről csak reméltem, hogy egy nappal korábban már befogad, de még az irányt se tudtam megállapítani. Akkor láttam meg a norvégokat. Rájuk se lehetett ismerni, kifürödve, megborotválkozva két úriember jött szembe. Összeölelkeztünk, bár én tiltakoztam, hogy koszos és büdös vagyok. Nekem adták a térképüket, és akkor már láttam, hogy pont jó helyen állok, ha továbbmegyek, épp kiérek a szálloda utcájára. Volt mára szobájuk, bár holnap költöznöm kell az igaziba. Mindegy. Az ablakból gyönyörű a katedrális. Hogy én mekkora egy barom vagyok! Az a templom, amibe beestem érkezéskor, és amire azt mondtam, milyen gyönyörű, az a katedrálisnak csak egy mellékhajója volt. A szállodai szobából jól látni a katedrálist, és egyenes út vezet odáig. Felsétáltam, és egy tök ismeretlen helyen találtam magam.
3
A katedrális hatalmas, előtte a tér még hatalmasabb. Így képzeltem. Itt valószínűleg nem gondolkodtam volna, mit csináljak. Így, este is „megérkezés” érzésem volt. Az emberek nagy része ismerős volt, vagy ha nem, akkor ugyanúgy le volt nyűgözve, mint én. Körbesétáltam a téren, aztán bementem. Első minta volt, még majd vissza fogok menni, lesz rá időm bőven. Megsimogattam Szent Jakab vállát is, ahogy illik, és megköszöntem neki, hogy épségben megérkeztem, szintén ahogy illik. Meglepett, hogy ez nem a zarándokok privilégiuma, bárki megteheti. Utána sétálgattam kicsit,. Ismerősök jöttek szembe, megöleltük egymást. Most már nem restelkedtem, ki voltam mosakodva. Vettem kis kaját, és La Riojai bort hozzá, hogy megünnepeljem a megérkezést, de kicsit végül másként alakult. Megint összefutottam a norvégokkal, és sört iszogattunk, így a bor maradt holnapra. Ők ma este elrepülnek, így nem találkozunk már itt többet. Elköszöntünk, jó útitársak voltak.
4
A hangulatról még annyit: az ember társas lény, még valahol én is az vagyok, és az érzéseket társaságban sokkal könnyebb megélni. Ahhoz képest, hogy egyedül érkeztem, és a fáradtságon kívül mást nem éreztem, most elég volt belépni a katedrális előtt a térre, hogy megérezzem az össznépi akaratot, ami ide elhozott, és elérzékenyüljek. Először azt hittem, megérkezéskor nem a katedrálisba mentem be. Kiderült, mégis ott voltam, amikor megérkeztem, csak hátulról mentem be, és az oldalhajót láttam. Mindezt Zöldikétől tudom, aki ma este érkezett vissza Finisterre-ből, mert holnap reggel hazautazik. Már éppen degeszre zabáltam magam, és lassan elszundikáltam, mikor jött az sms, mit szólok egy vacsorához.1 Öltöztem, mentem, ettem. Kibeszéltük, kivel mi történt, mióta nem találkoztunk, milyen következtetésekre és elhatározásokra jutottunk az úton. Aztán megnéztük a kivilágított katedrálist. Telihold van. Szemben, az árkádok alatt zenészek húzták, népszerű spanyol nóták mentek, igen meleg volt a hangulat. A tér közepén olaszok ünnepeltek, nagy zászlóval, biztos nyertek egy meccset a foci EB-n. Zöldike visszasétál éjjel a repülőtérre. Nem is rossz ötlet, ahhoz képest, hogy eredetileg a téren akart csövezni. Segítenék neki, de nem tudok olyan módon, hogy meg ne bántanám az önérzetét. Buen Camino! Ezt se mondja senki egy ideig nekem! 1
Pontosan: "Piros! Vacsi? Zöld."
5
