Látogatás Knut Hamsunnál Krisztiánia, augusztus 24. Megkérdeztem egy könyvkereskedőtől, ki a legnagyobb élő norvég író? Azt felelte: Knut Hamsun. Tehát meg kell ismerkednem ezzel a Hamsunnal is. Sohasem olvastam róla semmit, de attól a pillanattól kezdve, hogy Norvégiába jöttem és fogadom, hogy nem térek többet ide vissza és mivel semmi okosabb foglalkozásom nincs, őt is be akarom iktatni abba a gyűjteménybe, amelyben az emlékezetes beszédeket őrzöm. Az, amit eddig róla nekem elbeszéltek, nagyon tetszik: hogy, éhezett (akárcsak én), hogy csavargó volt az Egyesült Államokban (akárcsak én) és hogy menekül az emberi társaságtól, amennyire csak teheti (akárcsak én). Azt mondják, hogy egy magános szigeten él és hogy ritkán keresi fel a városokat. 1920-ban elnyerte a Nobel-díjat. Az Egyesült Államok követségének egyik titkára ajánlólevelet ígért, hogy bejuthassak hozzá. Szeptember 2. Tegnap végre beszélhettem ezzel a Knut Hamsun-nal. Nagyszerű benyomást tett! Jó hatvanas férfi, de kitűnően konzervált állapotban. Két kihívó bajuszszára valami kemény katonatiszt látszatát adja neki. Nyílt, de kissé szomorú, néha szigorú arca van. Folyékonyan beszél angolul, nem szertartásoskodik. Nekem nagyon tetszett! — Azért voltam hajlandó fogadni, mert Ön sem nem koldus, sem nem irodalmár, sem újságíró, sem munkanélküli, sem könyvkiadó, sem autogramgyűjtő, sem nem rajongó. Az ilyenféle személyek egyformán gyűlöletesek és egyformán elviselhetetlenek. Úgy védekezem ellenük, mint egy lovag a haramiákkal szemben — csak nem mindig sikerül. Egész tengerszorossal választottam el magam tőlük, de ez a csőcselék ismeri és kihasználja a hajókat. Ön szerencsére még nem tudja, hogy mit jelent a hírnév; adja Isten, hogy hasonló szerencsétlenségtől mindig megkímélve maradjon! Híresnek lenni annyit jelent, mint egyszerre öregnek és üldözöttnek lenni. Hírnévre jutni annyi, mint egy élő és kifosztott holttestté átváltozni. Az ifjabbak és a vetélytársak abban a pillanatban úgy néznek az emberre, mint az életben maradt gonosztevőre és úgy is kezelik az embert. A hírnév előszele a ravatalnak és a sírnak. Híressé lett? Tehát minden lehetőt kiadott már és megkezdheti önmagán a tetemnézést, sőt a viviszekciót. Eléggé
megfizettük már, — pusztuljon tehát innen ez a megkoszorúzott és agyonhízott dög, hogy helyet adjon a névteleneknek! Akármit tesz azontúl az ember, az mind elmarad azok mögött a teljesítmények mögött, amelyek az embernek a hírnevet megszerezték. A hírnév a tehetetlenség bizonyítványa. Sőt még annál is több, valóságos börtön, ami az embert — akár tetszik, akár nem — különleges felügyelet alá helyezi. Az ember nem bérelhet ki egy házat, nem léphet be egy kávéházba vagy nem utazhatik el a nélkül, hogy ezer meg ezer személy azonnal meg ne tudná, el ne beszélné — és ki ne nyomtatnák. A magányba való menekülés sem használ. Ott is kipiszkálják az embert és ha semmit sem sikerül megtudniok, költik a híreket. De ez volna még a legkevesebb! A rosszabb az, hogy a hírnév a tisztességes rablók markába juttatja az embert. Mindenki akar valamit, mindenki igényt tart valamire és valóban mindenki elvisz valamit az embertől. Száz levél közül, amit kapok, legalább kilencven azért íródott, hogy kérjen valamit. Húsz ember közül, aki felkeres, tizenkilenc azzal végzi, hogy elvisz valamit tőlem, amire vágyott. Itt egy távoli rajongó, aki ajándékba szeretné megkapni könyveimet; a másik dedikálást vagy autogramot szeretne gyűjteménye számára; a harmadik fényképet és adatokat kér életemről; egy negyedik mindenáron beszélni akar velem, hogy tanácsomat kikérje, hogy megítéljem, megsegítsem, fölvilágosítsam és megváltsam. Amióta elnyertem a Nobel-díjat, nem tudtam többet a pénzkérésektől megmenekülni. Minden ürügyet felhasználtak, betegséget, szabadalmat, neveltetési költséget, halaszthatatlan utazást, szélütött atyát, megőrült anyát, tüdővészes nővért, sürgős házasságot és a különféle gyűjtéseket, emlékművek, centenáriumok, sírkövek, kollégiumok, lezüllött nemesek, állatkórházak, sarki kutatások és szerencsétlenségek javára. Ha mindenkit meghallgattam volna, Nobel minden öröksége fölött kellett volna rendelkeznem és ma megint az éhhalál szélén állanék. Ott vannak azután azok, akik hírnevemből mindenhatóságomra következtetnek. „Ha mindenki ismeri őt, gondolják, ez azt jelenti, hogy ő is ismer mindenkit, következésképpen elérhet mindent, amit csak akar.“ Mint tudja, durva tévedés! Egy író lehet a leghíresebb és annak ellenére esetleg csak néhány barátjával tart fenn viszonyt, akiknek semmi befolyásuk nincs. De ez a kéregető fajzat ezt nem tudja és nem is hiszi el. És nincs olyan hét, hogy valaki valami lehetetlenséget ne kívánna tőlem: hogy tüstént gondoskodjam számára jó állásról, hogy a nagy kiadónál kiadassam egyik könyvét, hogy ajánljam be egy újságnál valami jól fizetett munkatársi állásra, hogy járjak közbe a minisztereknél vagy az akadémiánál, hogy némi segélyt, útiköltséget vagy nyugdíjat kiutaljanak. A valóság az, hogy — már csak magános életemből kifolyólag is — nem ismerek és nem érintkezem olyan személyekkel, akiktől ezek a kedvezmények függnek; de ha ismerném is őket, még nem bizonyos, hogy mindent megtennének, amit kérek, csak azért, mert engem Knut Hamsunnak hívnak! Levelet levélre kellene írnom, végigkoptatnom az előszobák pamlagait, — vagyis elajándékozni az időmet — művész számára a mindennél legértékesebbet — és nevemmel garanciát vállalni olyan népségért, amelyet a legtöbbször nem is ismerek. És ha néha gyengeségből eleget teszek valakinek és elérem azt, amire vágyik, akkor meg jaj nekem! Soha sincsenek megelégedve. Újra meg újra kérnek és mind nagyobb dolgokat! És ha ezret is kaptak már, de egy szép napon csak tízet tudtam nekik adni, méltatlankodva és felháborodva hagynak ott. Vannak azután olyanok is, akik köteteket és kéziratokat küldözgetnek és elvárják, hogy átolvassam azokat és jól megalapozott ítéletet írjak róluk; hát még azok az átkozott interjúvolok, akik ellopnak az ember munkájából vagy nyugalmából egy órát, hogy a mi költségünkre egy kis pénzt szerezzenek maguknak. Egyszóval a híres embertől mindenki akar valamit. Az ember ennek a vaksi bandának adott némi világosságot, ezeknek a jeges szíveknek egy kis tüzet, ezeknek a kifosztott agyaknak néhány gondolatot. Az ember odaadott egy részt önmagából, a véréből, a lelkéből, az életéből, hogy gazdaggá tegye mások lelkét és kevésbé szomorúvá az életüket. Adott az ember és éppen azért, mert adott, mindig újra kell adnia, vég nélkül; és nem csupán a lelkét, hanem pénzét, napjait, fáradtságát
és dicsőségének néhány morzsáját is. Minden híres író parazitákkal, koldusokkal, sírásókkal ésrablókkal van körülvéve. A hírnév nem jutalom, hanem átok és büntetés! Ha mindezt tudtam volna előre, 1890-ben meggyilkoltam volna Brandest, aki első könyvemet: Az éhséget Európa számára felfedezte. Jobb éhenkórásznak, mint híresnek lenni! Ön is, bár semmit sem kér, elvett tőlem valamit: egy félórát az időmből, egy darabot az erőmből. Ön is tisztességes, jól nevelt rabló, — de mégis csak rabló! Nem sértődtem meg ezeken a nagyon is igaz szavakon, hanem illőnek tartottam, hogy felálljak és távozzam. Knut Hamsun látható örömmel nézte távozásomat és az ajtónál keményen megszorította a kezemet. Knut Hamsun valóban nagyon tetszik nekem. Meg fogom vásárolni az összes könyveit és tapintatosan így akarom kárpótolni a rám pazarolt időért. A betegség mint orvosság Reykjavik, július 13. Mint a vulkánok rajongója (és annál kevésbé az emberek rajongója) feljöttem egész idáig, hogy a Heklát láthassam. Két nappal ezelőtt hirtelenül rosszullét fogott el. Tompa fájdalmat éreztem egész testemben, különösen a nyakamban; de lázam nem volt. Orvost kértem, aki angolul is jól tudjon. Ugyanaznap este megjelent előttem egy emberi kinézésű kobold: kerek hassal, kerek arccal, kerek szemekkel, kerek monoklival a jobb szemén — tompa orral, kurta lábakkal, kurta karokkal, kövér és mozgékony kezekkel. — Doktor Harold Olafsen vagyok — mondotta kitűnő angolsággal. — Mondja el, kérem, mi célból hivatott ide. Leírtam neki betegségem tüneteit. Doktor Olafsen monoklival felfegyverzett jobb szemével kutatólag nézett rám s húsos és szarkasztikus szája megvonaglott. — S Ön talán azt kívánja, hogy eltüntessem a betegségét? Azt feleltem, hogy valóban ez volt a szándékom, amikor tudásához folyamodtam. A kerek kobold elsötétedett és láthatólag a gúnykacaj és a dühkitörés között vergődött. De győzött benne az önuralom és doktor Olafsen hamar megszelídült. — Ilyen méltánytalanságot sohasem fogok elkövetni. Nem akarok magamnak lelkiismeret-furdalást szerezni, de másrészről pedig nem akarok vétkezni tulajdon rendszerem ellen sem, csak ezért, hogy Önnek gyönyörűséget szerezzek. Ön külföldi és semmit sem tudhat. El sem tudom képzelni, mi célból neveztek meg éppen engem. Nincs olyan beteg Izlandban, aki engem hívna a betegágyához és valóban meg is hal idő előtt mindenki a közönséges gyógytudomány gyászos közbelépésére. Ha élni akar, ne kezdjen semmi támadást a betegsége ellen, ami kétségen kívül gondviselésszerű és jótékony hatású! Legfeljebb, hogy hatását elősegítsem, szerezhetek önnek egy másik betegséget… Első felindulásomban ajtót akartam mutatni doktor Olafsennek, miután fájdalmaimtól úgysem tudott vagy akart megszabadítani. De győzött bennem az érdeklődés, amit az ilyen holdkórosok iránt mindig éreztem és úgy tettem, mintha komolyan venném beszélgetését — abban a reményben, hogy bolondériájának a mélyére láthatok. — Kész örömmel követem az Ön módszerét, — feleltem — csak kegyeskedjék jelezni azokat az
alapelveket, amelyeken nyugszik. Doktor Olafsen gránátalma színű arca aránytalan, de diadalmas mosolyra húzódott. Azt hiszem, hogy jó ideje nem akadt már bolond, aki meghallgatta volna. — Az én módszerem — kezdette el — eredetét a hippokratikus iskola egyik mélységes megfigyeléséből veszi, amit az orvosok természetesen nem tudtak sem meglátni, sem kiaknázni. Hippokrates szerint ugyanis az egészség egy metron, egy egyensúly az ellentétek között — és az egészség túltengése mindig veszélyes, amennyiben valami betegség közeledését jelenti. Ön talán nem olvasta Hippokrates iratait, de az iskolában bizonyára fordították Aiszkylosz Agamennonját. Az 1001—3. sorokban a fenséges költő megismételteti a kórussal a nagy igazságot: „Egy túlságosan virágzó egészség nyugtalanító, mert szomszédja, a betegség mindig kész, hogy rátörjön.” Ez már közeledés volt a nagy, megváltó gondolathoz. Az igazi alapelvet így formulázhatjuk meg: az emberi test tökéletességéhez és fennmaradásához a betegség éppúgy szükséges, mint az egészség. Mindenkinek, aki jól érzi magát, — mint a tapasztalat megerősíti — van valami rejtett baja. Ha tehát betegség jelentkezik, tiszteletben kell azt tartani és lefolyását nem szabad zavarni. Csak olyan esetekben, amikor túllép a határon és az egyensúly felborulásával fenyeget, tanácsos egy másik betegségnek a csíráját beoltani, hogy az leküzdhesse vagy ellensúlyozhassa az elsőt. Hahnemann, a homeopátia megalapítója, az igazság egy részét megsejtette, vagyis azt, hogy a betegséget csak betegség tudja leküzdeni. De őt is, akárcsak az allopatákat rabul ejtette a régi előítélet, hogy a betegséget kiirtani, leküzdeni, meggyógyítani kell, ami nagyon elterjedt, de veszélyes és gyakran gyilkos tévedés. Meg kell győznünk magunkat arról, hogy a betegségek csak gyógyszerek. Olyanok, mint a biztonsági szelep, a kipufogó a járművön, reakció az egészség túlzásaira, a természet egyik értékes megelőzési módja. Mint ilyeneket becézni, ápolni és amikor szükséges, erőszakkal kell létrehozni. Ne tessék csodálkozni! Ha valaki túl hosszú idő óta nyugtalanító egészségnek örvend, — ami a szerencsétlenségek állandó előhírnöke — az ilyet energikus kúrának kell alávetni, vagyis beleültetni azt a betegséget, amelyik szervezete megbomlott egyensúlyának jobban megfelel. Természetesen nem valami nagyon heves betegségre gondolok, — de például egy láz a linfatikusok menedéke és egy erős vérszegénység nagyon is szükséges a vérbő embereknek. Az orvos feladata kitalálni, hogy a látszólag egészséges emberek számára milyen betegségek lehetnek nélkülözhetetlenek. Hogy ez a teória mennyire igaz, azt mutatja a tény, amit az összes történészek feljegyeztek: hogy a beteges emberek sokkal tovább élnek, mint az egészségesek. Jaj annak az embernek, aki nem gyakran beteg! A természet rendszerint maga gondoskodik erről, de ha késlekednék, az orvosnak kell beleavatkoznia. Úgy, hogy csak két esetben van helye az értelmes orvosi beavatkozásnak: hogy a megrögzött egészségeseknek betegséget adjunk be vagy pedig, hogy a betegnek enyhítés vagy leküzdés céljából egy új betegséget adjunk. Egyszóval: az igazi orvosnak nozofornak, vagyis betegséghozónak kell lennie. Csak ezzel a módszerrel védheti meg az emberek életét. Az a régi orvosi felfogás, amely erőszakkal akarta eltüntetni a betegség tüneteit, elmúlt és a patológia barbár fejezetéhez tartozik. Hogy az átlagorvosok még mindig tartják magukat, annak egyedüli oka az emberi gyávaság. Az emberek félnek a fájdalomtól, nem akarnak szenvedni és ezért ezekhez a szélhámos sarlatánokhoz futnak, akik azzal dicsekednek, hogy megszüntetik a fájdalmakat — és sajnos, ártalmas és mérges gyógyszerek által néha valóban meg is szüntetik. Nem tudják a nyomorultak, hogy a fájdalom, még a fizikai fájdalom is, éppúgy szükséges az embernek, mint az élvezet, miként a betegség is éppúgy szükséges, mint az egészség. De mivel a betegség is túlléphet a határon, — ami éppoly veszedelmes, mint az egészség túllövése — csak azért léphetünk és tartozunk közbelépni, hogy a páciensbe már befészkelődött betegségnek egy másik betegséget helyezzünk szembe. Némelyek már elkezdték titokban az én módszeremet alkalmazni és tudom, hogy egyes pszichiáterek a paralizis progresszivát is váltóláz beoltásával kezelik, — persze mindig a gyógyítás ostoba ürügyével.
Velem kezdődött csak el a reális és szintetikus orvostudomány korszaka. Sajnos azonban, csak keveseket tudtam erről meggyőzni — és ezek szerencsétlenségünkre praxist nem folytathatnak, mert nem orvosok. De a jövő az én nagy elvemé, — a betegségé, mint orvosságé! — Az Ön teóriáit — feleltem — igen jóknak látom és kísértést érzek magamban arra, hogy kövessem. Mit kellene tennem az én esetemben? Doktor Olafsen nem sokat gondolkodott: — Szabad folyást engedni a szenvedéseinek, vagy éppen egy kis adag koffeinnel felcsigázni azokat. Két nap múlva, ha nem szűnnek meg, azon a véleményen vagyok, hogy a hipertermiát kell felizgatni, vagyis harminckilenc-negyven fokos lázat kell előidézni. Megígértem, hogy engedelmeskedni fogok és a doktor boldogan távozott. Alig ment el, bevettem két adag aszpirint: ma reggelre már jobban voltam és holnap remélhetőleg hajóra szállok, hogy Koppenhágába menjek. Egy császár és öt király Hága, december 3. Őfelsége Vilmos császár és király doorni kastélyában fogadni méltóztatott. Ezzel a szürke szakállával jóságos embernek látszik, mint aki valami nagy csalódás után azért vonult vissza a világtól, hogy békében élhessen. — Meglepetést készítettem az Ön számára, — mondta, alig várva be kötelező hódolatomat — nagy meglepetést! Nem közönséges napon érkezett Ön ide. A szalonomban ma királyi gyűlés van. Az uralkodók egész pentarchiáját fogja ott találni. Azt hiszem, Ön szerencsés fickó: Amerikában ilyen találkozások nagyon ritkák lehetnek. És őfelsége szívélyesen, a malícia minden árnyéka nélkül mosolygott. — De előre figyelmeztetnem kell mégis, hogy nem mind az öt valóságos koronás uralkodó. Az egyiket a forradalom kergette el, mert túlságosan gyenge volt, a másikat letaszították a trónról, mert nagyon abszolutisztikus volt, a harmadik lemondott, mert unta a hatalmat — a negyedik azonban egy híres drámai színész volt, aki a világ legnagyobb színházaiban mindig királyok szerepét játszotta, az utolsó pedig egy szimpatikus bolond, akinek minden bolondériája abban állott, hogy nem tudom miféle birodalom királyának képzelte magát. De mind az öt megérdemli, hogy közelebbről megismerjük őket. Jöjjön! A császár és király, aki előtt két roppant magas lakáj ment és adjutánsa meg én követtük, belépett egy szép, széles terembe, ahol megjelenésére öt személy talpra ugrott és mélyen meghajolt. — Folytassák csak a társalgást — mondta jóakaratúlag Vilmos őfelsége. — Mi csak azért vagyunk itt, hogy Önöket hallgassuk. — Felség, — felelte az öt közül a legtiszteletreméltóbb — nagyon jóságos hozzánk és számunkra nincs más hátra, mint a felséges szájából elhangzott kegyes parancsnak engedelmeskedni. Éppen azt beszéltem, hogy az olyan király, aki uralkodói tisztét csupán ünnepélyes alkalmakkor gyakorolja és a legszebb és a legékesszólóbb szavakkal, amiket emberi fül csak hallhat, az ilyen uralkodó sokkal szerencsésebb és boldogabb, mint azok, akik mindennap és minden alkalommal kénytelenek felséges előjogaikat gyakorolni.
— Egyáltalán nem! — tört bele a beszédbe az öt közül a legfiatalabbik. — Hagyjanak csak engem beszélni, aki a mi majdnem isteni méltóságunk fenségét tapasztalatból ismerem. Az a tény, hogy egy külföldiek által támasztott összeesküvés távol tart engem népemtől, nem akadálya annak, hogy a hatalom gyönyörűségét és felelősségét teljes mértékben átérezzem. Egy királynak mindig királynéik kell lennie — és király marad a szó teljes nagyszerű értelmében akkor is, ha cigarettáját szívja, vagy zsebkendőt kér. XIV. Lajos mindörökre megadta a világnak a hős királynak a példáját. — Nagyon helyesen — szakította félbe egy másik. — Uralkodásom éveiben én valóban alkalmazkodtam ezekhez az elvekhez. Sőt vissza akartam vezetni a monarchiát vitathatatlan és érinthetetlen hatalmának régi fényéhez. Szemeim előtt nem csupán XIV. Lajos, hanem Konstantin és Nagy Károly, Nagy Péter és II. Frigyes alakja lebegett. A királyt a nagyszerűség minden nimbusza kell, hogy körülvegye és előjogainak, amiket Isten a népek javára neki átengedett, egyetlen porcikájáról sem szabad lemondania. A nép bohó és vak gyermek, akit a szerető, de egyúttal szigorú atya kemény kezének kell vezetni. És mégis csak hálátlanságra találtam! Az arcátlan csőcselék, amelyet még arcátlanabb lázadók hecceltek fel, valami nevetséges ürügy alatt fellázadt és nemeseim és katonáim minden heroizmusa mellett is kénytelen voltam száműzetésbe menni. — Az én esetem — szólt közbe egy másik, szelíd és úri kinézésű király — kissé más. Abban a tévhitben éltem, hogy jobb, ha az embert szeretik, mint félik és nagyon is elnéző voltam népem csapongó szeszélyeivel szemben. Leereszkedtem a legalacsonyabb rétegekhez is, udvartartási költségeimet eljótékonykodtam, támogattam a művészeteket és spártai egyszerűségben éltem. Ha az alkotmány megváltoztatását kívánták, minden haszontalan vita nélkül belementem; ha háromkamarás rendszert akartak az eddigi kettő helyett, a tanácskozótermek egész sorát bocsátottam rendelkezésükre; ha általános szavazati jogot követeltek, kiterjesztettem azt még a nőkre és kiskorúakra is. De semmi sem segített! Felbátorodva engedékenységemtől, — amit a gyengeséggel tévesztettek össze — végül is egy szép napon a király lemondását követelték. Ezt természetesen elutasítottam, mire villámszerűén egy olyan forradalom tört ki, hogy kénytelen voltam visszavonulni. — A legbölcsebb — kezdette el mondókáját az utolsó — én voltam. Már ifjúkoromtól kezdve nagyszabású elgondolásom volt a monarchiáról. Képzeletemben láttam Nagy Sándort barbár szépségű udvara közepében, ifjan, szépen és győzelmesen, mint egy istent; láttam a bölcs Salamont aranytemplomában, a Dávid háborúiból megtért harcosoktól körülvéve, amint egyforma arccal fogadta Ofír adóját és Etiópia fejedelemasszonyait; láttam Franciaország Szent Lajosát, aki úgy élt, mint egy aszkéta, úgy harcolt, mint egy hős és úgy halt meg, mint egy szent. És hittem, mint ahogy ma is hiszem, hogy a királyok annyira szükségesek a népeknek, mint a szülők a gyermekeknek és hogy az az ő feladatuk, hogy egy nép nagyságának misztikus és dicsőséges megszemélyesítői legyenek. Alig lettem király, észrevettem, hogy a mai modem valóság egészen más. A népekben nincs meg többet a monarchia vallásos fogalma, nem érzik többet a királyban természetes védnöküket, fényes központjukat, szinte természetfölötti szimbólumukat. A XVIII. század hulláma beszennyezte az egyszerűek lelkét és megmérgezte az intelligencia lelkét is. És magukban a királyokban sincs meg már többé az a büszke, de helyes biztonság, amely belőlük egy nép autentikus és tisztelt fejeit csinálta, nem pedig egy demokratikus bürokrácia első hivatalnokait. Az utolsó király, aki megkísérelte e modern dekadencia közepette a régi eszmét megtestesíteni, a bajor II. Lajos volt; de ő is megőrült vagy őrültnek tartották. Nehogy ugyanaz a sors érjen utol, néhány, megalázó tapasztalat és mindennapi csalódásban eltöltött év után lemondottam, mint Dioklecián és V. Károly. És jelenleg egy sztoikus szemével és egy keresztény szívével szemlélem a föld kisded játékát. — Gyávaság — kiáltotta az összeesküvés áldozata. — Egy igazi király nem mondhat le, legfeljebb a halálos ágyon.
— De én — felelte a megvádolt — nem akartam többé király lenni, éppen azért, mert hivatásomról magasztos elgondolásom volt és el kellett ismernem, hogy a mi korunk, ez a mindent egyenlővé tevő civilizáció rákfenéjétől megfertőzött kor, nem engedi meg, hogy becsülettel ellássuk. — De ha a valóság ennyire ellenszenves, — szólalt meg az első, aki a társalgást elkezdte — bemenekülhetünk a fantázia és a mítosz birodalmába, ahol nincs forradalom és ahonnan semmiféle emberi erő nem tud bennünket kiűzni. A király alakja heroikus és poétikus korok remekműve és ma már csupán a művészetben élhet tovább. — Ezzel nem értek egyet — jelentette ki zordul a forradalomtól elűzött király. — Ez a piszkos kor nem lehet más, mint szünet az emberiség történetében. A tapasztalaton okulva és a különböző modern bolondságoktól megundorodva, a népek vissza fognak térni a mi lábainkhoz és bennünket mint megváltókat fognak segítségül hívni és majd újra meg fogjuk látni a napkirály és Nagy Frigyes fényes trónjait. — Csodálom az ön optimizmusát, — felelte a nagy jóságáért elűzött király — de a felfogás megváltozásának még semmi jelét sem látom. A modern emberekben annyira kiveszett a királyi név tisztelete, hogy minden szégyen nélkül gumikirályokról, vagy fazékkirályokról beszélnek. S mint tudja, megvannak már a strandnak és a kofapiacnak is a királynői. Attól félek, hogy az emberek őrültsége progresszív és gyógyíthatatlan. Talán csak valami borzalmas történelmi kataklizma — én igazán nem érzem magamban a bátorságot, hogy embertársaimnak ezt kívánjam — tudna azoknak a mintaállamoknak a restaurációjához vezetni, ahol a királyt Isten követének és a népek teljhatalmú pásztorának tekintik. Mindenki hallgatott és a vendéglátó gazda intésére várt. Az öt, gondolatba mélyedt és ünnepélyes király mintha megkövült volna az elmélkedésben. Végre fölszakadt egy ajtó s a lakájok megjelentek és mi mindnyájan ünnepélyes menetben levonultunk a parkba, a hatalmas, néma és hallgatag fák közé. A császár és király nagy figyelemmel vizsgálgatta valódi és hamis kollégáinak alakjait. Aztán hátrafordult és halkan így szólt hozzám: — Igazi királyi alakja és tartása csak a mi drámai színészünknek van. Talán igaza van Goethe-nek, aki azt mondotta, hogy a költészet igazabb, mint a valóság? Ben-Chusai boltja Amszterdam, április vége. A legkülönösebb boltot, amit valaha életemben láttam, néhány nappal ezelőtt Amszterdam zsidónegyedében fedeztem fel. Kívülről olyannak látszott, mint az összes többi boltok. Egy sötétvörösre festett cégtáblán aranybetűkkel állott a tulajdonos neve: Ben-Chusai. A bolt egyedüli különlegessége az volt, hogy két, fekete bársonnyal kitapétázott, széles üvegkirakata, mely a bejárat két oldalán volt, üresen állott. Első alkalommal nem volt bátorságom belépni, bármily égő is volt a kíváncsiságom. Megpróbáltam kikémlelni, hogy vajon mi minden van bent, de a bejárat üvegajtaját hosszú, zöldeskék selyemfüggöny takarta el. Másnap szándékosan visszatértem oda, csak más időben. Az ajtó akkor is zárva volt, a kirakat meg elhagyatott. Egy darabig fel és alá sétáltam a bolt előtt abban a reményben, hogy csak látok majd valakit a titokzatos boltba belépni vagy kijönni. Senkit sem láttam! Néhány lépésre egy
törökszőnyeges bazár volt, melynek küszöbén egy Rembrand képeire emlékeztető vén zsidó pipázgatott. Úgy tettem, mintha a kiakasztott szőnyegeket vizsgálgatnám és diskurálás közben végül is megkérdeztem a kereskedőtől, hogy mit árul a szomszédos Ben-Chusai. Erre a kérdésre tágra nyíltak az öreg szemei, amelyek eddig sűrű szemöldöke mögött elrejtve pislákoltak és köszvényes két kezét, mint valami átkozódó próféta emelte az ég felé. Nedves szakálla alól kétszer vagy háromszor is hallottam egy szót, ami nekem így hangzott: szentségtörés, szentségtörés! Amikor megismételtem kérdésemet, az öreg hátat fordított nekem és eltűnt felhalmozott szőnyegeinek sötét labirintusában. Néhány nappal később harmadszor is visszatértem ugyanabba az utcába, mindenre elszántan, hogy ettől a lidércnyomástól megszabaduljak. Lenyomtam az ajtó kilincsét és végre beléptem a boltba. Egy négyszögű, üres termet találtam, padok és székek nélkül, csak két, sötét fából faragott, nagy, zárt szekrény enyhítette a szoba pusztaságát. Míg csodálkozva körülnéztem, azt se tudva, hogy szólítsak-e valakit vagy se, jobb oldalt megnyílt egy bársonyajtó, hogy bebocsásson egy barna, jól öltözött, borotvált, mosolygó fiatalembert, akit akárhol máshol valamelyik nagy szálloda vagy követség titkárának tartottam volna. Csak nagy, sötét, nedves, mozgékony szemei és barna, gyöngén aranyozott arcbőre emlékeztettek távol-keleti atyáira. Semmiféle meglepetést nem mutatott, amikor meglátott. — Rajongó? — mondotta fénylő, fehér mosolyával. Intettem, hogy igen, a nélkül hogy tudtam volna, miről van szó. De az udvarias fiatalember a szívélyes barátság minden gesztusával bocsátott be az ajtón. Egy fényesen lakkozott falépcsőn kellett felkapaszkodnunk. Ahogy a tetejére értünk, minden világos lett. — Bizonyára tudja, — bizalmaskodott az udvarias Ben-Chusai szép hangjával — hogy raktáram egyedülálló az egész világon, éppen ezek miatt a, mondjuk csak, különös ritkaságok miatt. Itt mindent megtalálhat, amit csak kíván, közönséges és ritka darabokat s mindenegyes darab autentikus, garantált és olcsó áru. Sajnos, lassankint kivesznek a műértők az én szakmámban is… Ben-Chusai szakmája valóban egész különös volt és ahogy megpillantottam, azonnal elememben éreztem magamat. — Ebben a vitrinben — folytatta az udvarias kereskedő — csak csekélyebb értékű és könnyen eladható tárgyacskák vannak, — egyszerű emlékek kevésbé gazdag gyűjtők számára. Cigarettaszipkák ujjcsontokból, aranyba és platinába foglalt metszőfogak, hátgerincből faragott tollszárak és nyakláncok. A feldolgozott anyag — magától értetődik — kizárólag emberi csont, — mi elvből nem dolgozunk állati csontokkal — de ez itt még alig kezdete a mi művészetünknek. Talán inkább fogják érdekelni — folytatta egy másik vitrinre mutatva — ezek a megkövesedett példányok, amelyeket az olasz Segato módszerével értünk el. Itt van például egy gyönyörű leánykéz, egy néger táncosnőnek két lába és egy híres cseh hegedűművésznek jobb füle. Mint látja, a hús vesztett ugyan valamit természetes színéből, de az illúzió tökéletes. Ezzel a kis kézzel, mely valamikor lágy és cirógató volt, most behasíthatná valamelyik ellenségének a koponyáját. De úgy látom, még ez sem érdekli önt. Igaza van, vannak itt különb dolgok is. Íme például két művészi serleg bankettek számára, longobárd stílusban, koponyákból kifaragva, vagyis hasonló azokhoz, amiket Alboin használt egykor. Itt van egy csodálatos furulya, amelyet egy szépségéről
híres nő medencecsontjának zseniális lefaragásával értünk el. Vannak itt nálunk raktáron koponyákból faragott elegáns virágvázák és gyümölcstálak is, továbbá óriási sípcsontokból készített sétapálcák. Ha tudná, mennyi akadályba ütközik és mennyi pénzbe kerül, amíg ezeknek a művészi tárgyaknak az anyagát beszerezzük! Kinyitott egy üvegszekrényt, amelyik az egyik sarokban állott; három sor hatalmas korsó volt benne. — Ezek itt talán megérdemlik az érdeklődést. Abban a nagyhasú üvegben ott fent egy borneói dayak feje, alkoholban konzerválva. Egy holland kutató hozta ide. Figyelje meg a tetoválásokat és az arc borzalmas kifejezését. Ezek a vadak, mint tudja, fejvadászok! És valóban a sárgás folyadékban az üveghez nyomva, dagadtan, rémületet kellően, hieroglifákkal és rövid szőrszálakkal belepve egy arc vigyorgott rám félig nyitott ráncos szemhéjaival. — Mellette van — folytatta Ben-Chusai — egy másik érdekesség: egy méhmagzat két fejjel és négy karral. — Felismerhetetlen, hullaszerű, visszataszító húsgomolyag volt! Ott lejjebb figyelje csak meg a jobboldali polcot: az egy görlnek a feje, aki a háború előtt egy évvel szépségkirálynő volt Palm Beach-ben. Kitűnően konzervált példány! Minden héten megújítjuk rajta az alkoholt. Nem közönséges darab! Valamikor szőke haj borította be ezt a kis fejet, amelyet bizonyára számtalanszor megcsókoltak. De a szemei csukva voltak, arca sárgászöld, a szája szinte fekete; a kristályüvegen keresztül kilátszottak sorban a fogai, mint valami iszappal berakott kövek. — Íme, mivé válik a férfifaló szépség! — kiáltott fel mélyen elgondolkozva Ben-Chusai. — De menjünk tovább! Figyelje meg a falra akasztott képeket. Ezek mind tetovált személyek mell- és hasbőrei, amiket természetesen csak alapos kikészítés után foglaltunk rámába. Elpusztíthatatlan jószágok! Nézze meg kérem, a rajzok finomságát és a színek eredetiségét. Hallatlan bájos az a vidék ott balra: fák, hold, kastély — semmi se hiányzik! És a harmadikat ott balra: egy tuniszi halász tetoválása. Afrika három delfintől, egy tőrtől és egy női arcképtől megkoronázva. Ha parancsolja, csak négyszáz forintba kerül! Ezek az itt függő, hatalmas hajfonatok egy skalpgyűjteményből valók, amiket a rézbőrű indiánok egyik falujában találtak. Hosszú és hibátlan hajfonatok, a fejbőr tökéletesen kiszáradva. Igen alkalmas szalonok díszítésére! Ez a szekrény, mint láthatja, könyvekkel van tele, amelyek természetesen a mi szakmánkra vonatkoznak. Van egy jó gyűjteményem a haláltáncokról, eredeti és hallatlanul ritka kiadások, kezdve azzal, amit Guy Marchant 1485-ben Párizsban nyomatott. Nyissa csak ki ezt az albumot: valóságos remekmű! A fiatal Holbein képei a halálról, 1526-ból. Bámulatos rajzok, csodálatosan friss levonatok! Ez itt Leloyer: Historie des Spectres című munkája 1605-ből; ez a másik Decher legkeresettebb műve: a Spectrologia, a ritka hamburgi kiadásban 1690-ből. Megvannak azután itt az összes művek a resurrectionistákról, a sírrablókról és a bebalzsamozásról, az egyiptomiaktól kezdve le egészen Hunter, Ruysch és Gorini iskolájáig. De könyvtáram gyöngyei ezek az antik, emberi bőrbe kötött könyvek. Bizonyára tudja, hogy a francia forradalom alatt Meudonban volt egy tímárüzem emberi bőr számára. Ma ez az ipar csak nagy nehezen tengeti az életét valahol Németországban. Figyelje csak meg a szövet finomságát és a vonalozás nagyszerűségét — éppolyan sokáig eltart, akárcsak a fiatal borjúbőr. Felajánlom önnek de Sade: Crimes de l’Amour-jának eme nagy értékű kiadását, mely egy Londonban féltékenységből legyilkolt mulatt nőnek ritka szép bőrébe van kötve. Egyetlen példány 2200 forintba kerül!
Midőn Ben-Chusai észrevette, hogy én csak csodálkozom, de semmit sem vásárolok, a terem jobboldali falában megnyitott egy vasajtót és udvariasan előre bocsátott. — Itt van a, mondjuk így, profán ereklyék osztálya. Íme, egy kis múmia-gyűjtemény, amely csak néhány hónappal ezelőtt érkezett Egyiptomból. Autentikus anyag, egyiptológusok hitelesítő írásaival. A legszebb példány ez a Tetu-Nu, aki IV. Amenofisz idejében magas méltóság volt. Érdekes ennek a matrónának a múmiája is, festett, kettős koporsójával, melyen egy előkelő egyiptomi ház családi élete van ábrázolva: fekete rabszolgák vizet merítnek, cselédek fonnak, szakácsnők szárnyast kopasztanak, felaggatott főzőedények, boroskorsók, megszelídített majmoktól kergetett macskák. Ezek a kiszáradt és összezsugorodott holttestek ezekben a szalmazsákokban a Kolumbus előtti korszakból való perui múmiák. Figyelje csak meg ezeket a kemény izmokat, amelyek még most is ráfonódnak a csontokra és ezeket a hajfonatokat, amelyek egész megüvegesedettnek látszanak. A gyűjtemény teljessége szempontjából tartom ezeket, bár nem elég festőiek. Sokkal értékesebb az a szobor ott fent, a szekrény tetején. Egy koponya volt, amelyre ráaggattak egy fekete parókát és amelynek vörösre festették az arccsontjait. A fogai mind aranyból voltak, üres szemgödrei előtt kék szemüveggel. Szörnyűséges, lesújtó, borzalmas! — De még inkább figyelmébe ajánlom ezeket az elsőrangú történelmi régiségeket: három ujjcsont, amiket a Scipiók sírjában találtak; Madame Dubarry egy hajfürtje, Katalin cárnő egyik ízülete, egy marék hamu Shelley testéből. Ebben a fiókban van a nagy istentelen költőnőnek, Madame Ackermannak a múmiává zsugorodott szíve, ebben az elefántcsontdobozban pedig az a golyó, amelyik Puskin életét kioltotta és ebben a nyitott szelencében Dessau nagy filozófusának és Kant ellenfelének, Mendelssohn Mózesnek a szakálla. Ez a formátlan kis szobor az üveg alatt a legritkább darab: egy megszenesedett gyermek, aki a herkulánumi ásatásoknál került napvilágra. Itt nincs több néznivaló, menjünk át a csontvázak termébe! Ben-Chusai kinyitott egy másik ajtót és olyan látvány tárult elénk, amit soha többé nem fogok elfeledni. Egy igen hosszú teremben katonamódra, négyes rendekben felsorakozott csontváz-légió meredt ránk megszámlálhatatlan üreges szemeivel. A halál fehér hadserege! Minden nagyság és alak képviselve volt: óriások, törpék, kövérek, soványak, méltóságosok, összeroskadtak; egyesek kelevényektől és daganatoktól elcsúfítva, mások portól és agyagtól beborítva; egyesek emberfölötti tisztaságban, kifogástalanul kiszabva, mintha az oszteológia valamelyik professzorának a keze művei volnának. Volt ott egy gyermekcsontváz és egy púposnak a csontváza is; az egyiknek hiányzott mind a két karja. Az egyik koponyán volt még néhány kopott, nyűtt hajszál, a másiknak két lyuk volt a halántékán: ez egy meggyilkolt ember koponyája volt. — Az egyetlen csontváz, amelyiknek történelme van, — kezdte el újra Ben-Chusai a magyarázatot — az első ott jobbról az utolsó sorban. Egy német festőművésztől vásároltam, aki kétségbeesetten sírt, amikor meg kellett tőle válnia. Elmondotta, hogy egy ifjúkori barátjának a csontváza. Mindketten igen szegények voltak és gyalog vándoroltak az Alpokban. Havazás lepte meg őket és csak egy elhagyatott kunyhóban találtak menedéket. Hogy a hideg ellen védekezzenek, szorosan átölelték egymást és így töltötték az éjszakát. Reggelre kettőjük közül az egyik halott volt. A megmenekült kikészíttette elválaszthatatlan barátjának a csontvázát és több mint harminc esztendőn keresztül minden útjára és vándorlására magával vitte. A háború után a nyomorúság arra kényszerítette, hogy eladja mindenét: könyveit, képeit, sőt még barátságának ezt a szegény ereklyéjét is. De mind ennek semmi köze a tárgy kereskedelmi értékéhez, — ötven forintért az Öné lehet! A csontvázak sötét, mozdulatlan csapata mintha egy rendeletet, parancsot, — vagy talán a feltámadás harsonáit várta volna. Egyesek kissé előrehajló fejjel mintha gondolkodtak volna, mások
porladozó fogaikat vicsorították, mintha arról álmodoztak volna, hogy megbosszulják halálukat; az egyik feltűnően nagy, ezüst-dróttal összetákolt kezét nyújtotta elő, mintha teljes meztelenségének nyomorúságában alamizsnát akarna kérni az élőktől. — Csak egy dolog van, amit nem tudok önnek megmutatni — tette hozzá halkan az udvarias BenChusai. — Kár pedig, mert talán az volna raktáram gyöngye. Az egyetlen valami a világon, legalább is a kereskedelemben. Látja ott az ablakhoz közel azt a megvasalt ládát? Abban van bezárva, legalább is az eladó biztosított engem róla, egy szellem, mégpedig egy női szellem — ruháival, ékszereivel és minden egyébbel. Ha kinyitnám, nem látna mást, mint egy molyette, elszürkült kabátot, mert a szellem nem mindig tanyázik ott. De a veszély mindig megvan, hogy egyszer csak megjelenik az ember előtt, vagy ami még rosszabb, hogy elfut és eltűnik. De éjszakánkint ebben a szobában suhogást és egyáltalán nem természetes nyögést lehet hallani. Elég legyen, ha azt mondom, hogy ez a szellem egy kimondott történelmi helyről, Newestead Abbeyből, Byron híres kastélyából származik. Négyezer forinton alul nem tudnék megválni tőle: eredetét is számba véve, egyáltalán nem látom drágának! Mikor kiléptem Ben-Chusai üzletéből, minden újnak, fénylőnek és csodálatosnak látszott. Minden élő ember, akivel találkoztam, barátom volt; minden mosolyt köszöntésnek láttam; minden hangot egyegy vigasznak hallottam. De két nap múlva visszatértem oda és majdnem tízezer forintért különböző tárgyakat vásároltam. Két hónapon belül felállítok Amerikában egy új gyűjteményt, az Egyesült Államok leggazdagabb thanatotékáját. Ben-Chusai, szenvedélyemtől és nagy vásárlásaimtól meghatva, 15 százalékos kedvezményt nyújtott mindennél. A papír Lipcse, szeptember 15. Mikor ma egy sajtókiállítást megtekintettem, rájöttem arra, hogy az egész kultúra — legalább is legkényesebb és leglényegesebb elemeiben — a legtörékenyebb anyagra van bízva, ami csak létezik: a papírra. Arra gondolok, hogy a világ egész hitelélete milliárd és milliárd bankjegyből, váltóból és csekkből áll, ami tulajdonképpen mind papírdarab. Arra gondolok, hogy az egész világ ipari tulajdona milliárd és milliárd részvényből, záloglevélből és kötelezvényből áll, egyszóval: papírdarabkákból. A jegyzők és ügyvédek irodái tele vannak írásokkal és szerződésekkel, amelyektől millió és millió ember élete függ — és amelyek nem egyebek, mint vékony, bepiszkított papírlapok. Á községek népszámlálási könyvei, a minisztériumi és állami levéltárak elsárgult papírtömegek. A nyilvános és magánkönyvtárak pedig nyomtatott papírhalmazok. A hatóságoknál, a hadseregnél, az iskolákban, az akadémiákban, a parlamentekben minden csak papírlapok segítségével történik: körlevelek, bonok, nyugták, szavazólapok, törvénytervezetek, levelek, jelentések — mind, mind kézzel és géppel írt lapok vagy nyomtatott papírok, úgy az újságok, mint watter-closetek minden évben tonnaszámra fogyasztják a papírost. A modem élet nyersanyaga nem a vas, sem a petróleum, sem a szén, sem a kaucsuk, hanem a papír. Mindennap egész erdők hullanak el a fejsze alatt, hogy mértéktelen mennyiségben szállítsák nekünk azt az anyagot, amely még a fa tartósságával vagy keménységével sem rendelkezik. Ha a papírgyárak megállanának, megbénulna az egész kultúrélet. Régen a pénz fémből volt; az írásokat pergamentre vagy éppenséggel márványba vagy bronzba vésték, az asszírok és babiloniak könyveit pedig téglára írták. Ma semmi sem tartós és ellenálló: egy kis fa- és enyv-masszára, ezekre a könnyen megsemmisíthető és elégethető anyagokra bízzák az
emberek jogait és javait, a tudomány és művészet kincseit. Nedvesség, tűz, szú, egerek és patkányok megsemmisíthetik a papír vacak anyagát, amin pedig az nyugszik, ami nekünk legkedvesebb a földön. Vajon szimbóluma-e ez annak a kultúrának, amely tudja magáról, hogy múlandó vagy pedig a nemtörődömség ostobasága? Nyomtatható változat Értékelve: 4.00 pont az 5-ből. Megosztás
