130
Látja, ahogy az üveg mögött mindannyian felállnak, és a bírók egymás után elhagyják a termet. A nézők közül is szinte mindenki elhagyta már a helyiséget, és a teremőr figyelmeztetően pillant rá. Ő elnézést kér, és visszaadja a fejhallgatót. Azon morfondírozik, mit is csináljon. Tanácstalan, hogy az ebédszünet után kövesse-e tovább a pert, vagy menjen inkább. Még ott áll a gondolataiba mélyedve az előtérben, amikor észreveszi, hogy valaki beszél hozzá. Egy fiatal, rövid, sötét hajú nő áll előtte. Annyi idős lehet, mint ő. A nő angolul kérdezi, hogy nem volt-e már itt tegnap is, s hogy nem a Šimić-pert követi-e nyomon. Ő bólint, és azon gondolkodik, vajon ő látta-e a lányt. De nem tud rá visszaemlékezni, valószínűleg a háta mögötti sorok egyikében ült. – Aishának hívnak – mondja a lány, és kezet nyújt. Cigivel kínálja, de ő nem kér. Megkérdi, hova valósi, és ő azt mondja, berlini. – Ó – mondja a nő –, akkor németül is beszélhetünk. Nem megyünk ki? Szükségem lenne egy kis friss levegőre. Tartja neki az ajtót. Aztán lemennek pár lépcsőfokot, és kint állnak a szabadban. Néhány másik látogató kimegy a kerítésen kívülre, valószínűleg ebédelni. – Hogyhogy itt vagy? – kérdezi a lány. – Meg akartam nézni, hogyan is zajlik egy ilyen per. – Jogot tanulsz? – Nem. – Az az érzésem, hogy a legtöbben azok közül, akik itt ülnek, joghallgatók. – Az elejétől itt vagy? – Igen. – A nő ránéz. – És te? – kérdezi. – A per első hetében voltam itt, és most tegnapelőtt óta megint.
– Miért épp ezt a pert szúrtad ki magadnak? Nézi, ahogy a nő rágyújt egy cigarettára, és az egyik kezével kissé felhúzza a blúza gallérját, hogy védje a széltől a lángot. – Merő véletlen. Lehetne akár egy másik per is. Szemmel látható, ahogy a nő dideregni kezd. Két kezével a vállát dörzsöli. Ő megkérdezi, nem akar-e visszamenni. A nő körülnéz, aztán megkérdezi, hogy nem mennek-e el enni valamit. Elhozzák a kabátjukat a zárható szekrényekből. A lány kötött sapkát húz a fejébe, és zsebre dugja a kezét. Miután kissé tanácstalanul róják az utcákat, találnak egy kis kínai éttermet. A pincérnő odavezeti őket az egyetlen szabad asztalhoz, mellettük egy akvárium, amelyben tarka, foszforeszkáló halak úszkálnak. A szomszédos asztalnál egy öltönyös férfi ül, előtte egy újság kínai írásjelekkel, arcát mélyen a tálka fölé hajtja. Aisha előveszi a doboz cigit a táskájából, és az asztalra teszi az öngyújtóval együtt. – Berlin tök jó hely – mondja. – Egyszer voltam már ott, évekkel ezelőtt. Él ott egy nagynéném, Kreuzbergben. – Milyen hosszú ideig voltál Németországban? – Hét évig, 1992-től 1999-ig. – És azután? – Újra visszamentünk Boszniába. A testvérem és én szívesen maradtunk volna, de a szüleim nem érezték jól magukat. Egy menekültszálláson éltünk, egy szobában négyen, apám nem talált magának munkát, anyám pedig takarított. Boszniában saját házunk volt, apám tanár volt, és anyámnak volt egy üzlete. Soha nem szokták meg, hogy Németországban kellett élniük. – Most hol éltek?
131
132
– Szarajevóban, illetve a szüleim élnek ott, én most egy évig Londonban lakom. Aisha fogja a teáskanalat, és belenyomkodja a teafiltert a vízbe. Amikor elengedi, az újra feljön a víz felszínére. – Voltál már Boszniában? – kérdezi. – Nem voltam. – Bosznia csodaszép ország, hegyekkel, fennsíkokkal, sok folyóval és a hegyekbe vágott mély völgyekkel. Nagyon kevesen tudják ezt. Az egyik kő alól előúszik egy kígyó alakú hal, szürke színű, fekete foltos. Először átsiklik a finom kavicson, aztán ráúszik. A pincérnő eléjük teszi a tányérokat az asztalra, odarak még egy melegen tartó platnit is. Mindegyikőjüknek kiszed két kanál rizst a tányérjukra. Ő bólintva megköszöni. A kígyószerű hal eltűnt. Már nem látja. Valószínűleg újra a kő alatti kis üregében van. – Még nem egészen értem, miért is vagy itt – mondja a nő. Ő a szájához emeli a poharat, és iszik egy kortyot. Aztán így szól: – Apám családja Karlovacból származik. Ott voltak, amikor kitört a háború. Akkoriban nem érdekelt a háború. – Rossz a lelkiismereted? – Nem. Talán. Nem is tudom. Közben nézi a lányt, ahogy a szájához emeli a villát, egy pillanatra elbizonytalanodik, majd kinyitja a száját, és hangtalanul rágni kezd. – El tudod képzelni, hogy Šimić ártatlan? – kérdezi. A lány a tányérra teszi a villát, kiegyenesedik és ránéz. – Ezt most komolyan kérdezed?
– A bíróság előtt mindenki ártatlan egészen addig, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét. Hiszen az is lehet, hogy… – Šimić egy disznó, egy bűnöző, aki előre megfontolt szándékkal küldött embereket a halálba. Ő is bűnös, mint még sokan mások, akik nem állnak a bíróság előtt, akik most ott élnek, azokban a házakban, akiknek a lakóit ők üldözték el vagy ölték meg. Még akkor is, ha a bíróság nem tudná bebizonyítani Šimić bűnösségét, ami abszurd lenne, akkor is bűnös. Ő tudja ezt, és mindenki, aki ott volt, tudja. Számodra ez talán csak egy per, egy jogi per, amelynek megvannak a maga játékszabályai, amelyek szerint ő sem bűnös, csak egy állítólagos elkövető. De mit is jelent pontosan, hogy „állítólagos”? Azt, hogy feltételezett? Egy feltételezett elkövető? És mind a többiek is, a rosszabbak, ha van ilyen fokozat, a legrosszabb mind közül, rosszabb, mint a másik – tudod, milyen elhibázottnak tartom ezt? Holtakat vesznek számba, és összehasonlítgatják a gyilkosokat, mint egy versenyen: ez hármat ölt meg, az százat, s a legelvetemültebb mind közül százezret. Te még egy összehasonlítási alapot adsz nekik ahhoz a saját világukban, hogy dicsekedjenek, és a saját pozíciójukat javítsák ebben a perverz hierarchiában. Az összevetés felülről indul: Karadžić volt a legrosszabb, talán még Milošević, aztán Mladić, aztán megállapítod, hogy Šimić csak a száznegyvenedik sorszámot kapja ebben a sorban. Hiszen még csak meg sem ölt senkit a saját kezével! És akkor mindannyian csupán feltételezett elkövetők egészen addig, amíg ez a három bíró úgy nem dönt, hogy bűnösök. Tudod, mennyire abszurd ez? Mit élt át ez a három bíró? Hol voltak ők akkor, amikor százezreket űztek el a házaikból, amikor embereket gyilkoltak meg, gyerekeket és áldott állapotban lévő nőket, amikor mindazoknak kettétört az
133
134
élete, akik bár testben túlélték, de elveszítették a hazájukat, a családjukat, a barátaikat, a hitüket, az addig boldogságban telt életüket? Ezek a férfiak ott ültek a tévéjük előtt, talán még érdekelte is őket, talán nem, és most itt ülnek ebben a teremben, és eldöntik, hogy azok az emberek, akik mindezért felelősek, bűnösök-e, és elítélik-e őket vagy sem. Kétségek merülnek fel a gyanúsítottal szemben – így mondják, nem? És talán végül elegendő egy bejegyzés a kórházi betegfelvételi naplóban, amelyben ott áll, hogy egy Zlatko Šimić nevű férfit az elkövetés időpontjában felvettek egy bizonyos kórházba. Mivel ez a bejegyzés papíron van, ezért tényként kezelendő, szemben a vallomásokkal és az emberek emlékeivel, amelyek szubjektívek, érzelmek által vezéreltek, és nem ellenőrizhetőek le, mert nincs rajtuk óra és dátum, vagy mert összekeverednek a napok. Te le tudod bontani napokra az emlékeidet? Vannak emberek, nem is kevesen, akik azt sem tudják, melyik napon haltak meg a szüleik. Tudod, mit nem tudok megérteni? Miképp vonhatják mindazt kétségbe, amit ezek a tanúk a vallomásaikban elmondanak? Hogyan bizonytalaníthatják el ezeket az embereket a többiek szeme láttára? „Biztos abban, hogy hárman voltak azok a férfiak? Vagy talán mégiscsak ketten voltak?” „De ön azt mondta, hogy fekete kalapot viselt, most viszont sötétbarna az a kalap.” Nem mindegy, hogy milyen színű volt az a kalap? Ezek az emberek azt élték át, hogy a szemük előtt nőket és gyermekeket gyilkoltak meg, hallották a sikolyokat, és halálfélelmük volt, és aztán még azt is meg kellene tudni mondaniuk, hogy fekete vagy barna volt az a kalap. És talán ezektől a részletektől függ majd végül, hogy egy olyan ember, mint Šimić, bűnös-e vagy sem. Ez az én szememben meglehetősen cinikus.
A villájával a rizst turkálja, nehezére esik ránézni a lányra. Az a benyomása, hogy a lány testéből kiment a feszültség, nem ül már olyan egyenesen a széken, előreejti a vállát. Amikor mégis ránéz a lányra, az úgy bámul az akváriumba, mint aki nagyon messze jár. Látja, ahogy a kígyó formájú hal kijön az üregéből, aztán ott marad rezzenéstelenül a kavicson. Nem tudja elviselni ezt a mozdulatlan merevséget, azt akarja, hogy a hal mozduljon meg, maga sem tudja, miért, de nem tudja elnézni, ahogy ez a különös hal ott fekszik, és holtnak tetteti magát. Figyeli, megpróbál szemkontaktusba kerülni vele, de egyáltalán nem tudja, hogy ez egy hal esetében lehetséges-e egyáltalán, hogy vajon egy hal optikailag észleli-e a világot, főleg, ha az a világ egy üveg mögött, az akváriumán kívül található. Talán mindent lát, ami mögötte van, csak elmosódottan. Talán meg kellene kocogtatnia az üveget, talán az kiváltana valamilyen rezgést, amelyet érzékelhetne. De a hal a kopogtatására sem reagál. Párszor megkocogtatja az üveget a mutatóujja begyével, de a hal meg sem rezzen. Csak amikor észreveszi Aisha pillantását, ahogy kissé ingerülten ránéz, akkor válik számára kellemetlenné ez a szituáció. Mit gondol róla a lány? Hogy őt nem is érdekli, amiről beszél? A lány az órára pillant. – Már elkezdték, mennünk kellene. Jelez a pincérnőnek. A hallgatóságnak kialakított terem félig üres. Aisha az egyik hátsó sorban ül le. Nyomban felteszi a fejhallgatót, miközben ő magába szívja a terem csendjét. Olykor-olykor egy köhögés, torokköszörülés hallható, és hozzá a fejhallgatókból kiszűrődő, monoton zaj. Aishát figyeli, aki mellette ül. Szokatlanul egyenesen, szinte egy kicsit mereven, a kezét a
135
136
combjára teszi, úgy néz át az üvegen, mint akit megbabonáztak. Neki úgy tűnik, mintha még a lélegzetét is visszatartaná, olyan mereven néz maga elé. Annyira más ez a lány, mint Ana. Alacsonyabb, az arca teltebb, kerekebb, a körvonalai kevésbé finomak, csak a sötét hajuk hasonlít, és a tincsek a füle mögött. Bár mereven ül, észrevehető rajta a nyugtalanság, egy finom, könnyű remegés valahol legbelül, amely hullámokban tör rá a testére, mintha csak a száját kellene kinyitnia ahhoz, hogy enyhüljön a feszültség. Tart attól, hogy a lány a következő pillanatban odafordul felé, ránéz és megkérdi, hogy miért bámul így rá. Mire fel? De biztos nem ez az oka a nyugtalanságának, talán a hely váltja ki ezt a remegést, talán van valamilyen személyes kötődése a perhez. Első alkalommal teszi fel magának a kérdést, hogy honnan volt Anának ilyen belső nyugalma, amely már az első találkozásuk alkalmával elbűvölte őt a színházban. Ez a belső béke, ahogy ő elképzelte. Összezavarja az olvasó Ana emléke, a csend képe. Valami nem stimmelt. Vagy az végül nem is béke volt, hanem fáradtság? A legnagyobb fáradtság pillanatában látta meg őt először? Emlékszik, megkérdezte a lányt, hogy akkor, amikor a bombák hullottak Belgrádra, gondolt-e arra, hogy elhagyja a várost. A lány azt mondta: – Mindenki ezt kérdi itt tőlem. Elhagyhattam volna Belgrádot, igen, de nem volt hozzá kedvem. Talán furán hangzik, de így volt. Abban az időben nem volt veszélytelen Belgrádban élni, de fáradt voltam, talán ez a legjobb szó rá, egyszerűen fáradt voltam, és mindig arra gondoltam, nem tarthat olyan soká, különben már nem is marad belőlünk semmi.
Aisha ránéz, ő nem veszi rögtön észre, de a lány odafordítja a fejét, és ránéz. Nem mond semmit. Ő pedig nem tudja, mit is mondhatna. Egy pillanatig nézik egymást, aztán a lány elkapja a tekintetét, és újra meredten bámul az üvegen át a tárgyalóterembe. Most először képzeli el, hogy Ana itt ül mellette, ebben a teremben. Most hirtelen el tudja ezt képzelni. Felállna egy lépéssel mögé, a lépcsőre, vigyázna a fejhallgatójára, és odanyújtaná neki. Aztán egy sorra mutatna, ahol még van néhány üres szék, az egyik kezét a vállára tenné, és gyengéden besegítené a sorba. Figyelné, ahogy a lány felteszi a fejhallgatót, és aztán leülne mellé, és mindent vele együtt élne át. Azon töpreng, vajon a lány legbelül kitartana-e az apja mellett, vagy inkább dühös lenne rá. Nem tudja. De olyan szívesen megtudná. Felteszi magának a kérdést, hogy meg tudná-e érinteni a lányt. Talán rá tehetné a kezét az övére, egészen könnyedén, anélkül hogy ránehezedne, hogy a lány ne is érezzen többet, mint a teste melegét, azt, hogy ott van. Megmutatná neki, hogy vele van, hogy mellette áll. Nem tudná bátorítani, nem tudná azt mondani neki, hogy az apja jogtalanul ül ott az üveg mögött, hogy bizonyára egy szeretetreméltó férfi, hogy ő mindezt el sem tudja hinni róla, ahogy ott ül, nem tudna úgy tenni, mintha hinne a férfi ártatlanságában. A lány vajon hitt az apja ártatlanságában? Vajon mi okból utazott volna el vele Hágába? Hogy megtudja az igazságot? Vajon elhinné, amit a tanúk az apjáról állítanak? Mennyit tudott egyáltalán arról, hogy mi történt akkoriban Višegradban? Ha elképzeli őt itt, ahogy egymás mellett ülnek, mindkettőjüket szótlannak látja. És később is, amikor már újra kint
137
138
állnának az utcán, valami másról beszélnének. Talán megkérdezné a lánytól, hogy el akar-e menni a tengerhez, vagy éhes-e, vagy valami hasonlót. Milyen érzés lehet a saját apját itt látni az üveg mögött, miközben tisztában van azzal, hogy mindenki más bűnözőnek tartja, és felteszi magának a kérdést, hogyan is képes egy ember azt megtenni, amit ő elkövetett. Egyikük-másikuk talán azon is eltöpreng, miképp reagál ennek a férfinek a családja a férfi tetteire. Mindannyiukat áldozattá tette. És tulajdonképpen épp ez az, ami teljesen megváltoztatta a családot. Áldozatok, mert életük hátralévő részét az elkövető árnyékában kell leélniük. Vajon meg lehet ezt bocsátani? Annyival könnyebb lenne neki, ha valami kétség felmerülne benne a lány apjával szemben, ha a lány nem egy szerető apa képét festette volna le neki. Hiszen elmesélhette volna, hogy a férfi nyilvánvalóan hirtelen haragú volt, ahogy az egyik szomszéd mondta jegyzőkönyvbe, hogy aztán igazságtalanná vált, és hogy az anyja szenvedett ettől. A szomszéd mesélt egy ünnepről, ahol a férfi mindenki előtt üvöltözött a nővel, aki ellentmondott neki valamiben, hogy kiszolgáltatta magát, hogy a tányért is odatették elé az asztalra, és ha sót kért, a nő befutott a házba, és kihozta neki. Miért nem mesélt Ana soha ilyen dolgokról? Így most ráosztja a vádló szerepét, azét, aki lerombolja ezt a szentséges világot, amelyet a lány annyira véd. Ő lenne az, akinek meg kellene mondania, hogy az apja nem az a jó ember, akinek ő tartja, neki kellene megmondania, hogy az a férfi, aki nőket és gyermekeket küld a halálba, nem lehet szeretetteljes ember? Ő, épp ő, aki akkoriban annyira messze volt tőle, egy másik élete volt egy másik világban. Zokon veszi, hogy a lány ráosztja annak a szerepét, akinek
muszáj lenne morális ítéleteket hoznia, és lelkiismeretétől indítva beszélnie, és – így kell, hogy lássa – jogot engedne formálnia arra, hogy ítélkezzen anélkül, hogy tudná, mi is történt, anélkül hogy ott lett volna, anélkül hogy ismerné az apját, anélkül hogy a lányt magát igazán ismerné. A lány valószínűleg úgy érezné, hogy támadja őt. Vagy hallgat némán. De hogy is tudna hallgatni annak láttán, ami történt? A lánynak muszáj tudnia, hogy nem tud elmenni emellett minden szó nélkül. Talán a viselkedése tette ezt számára nyilvánvalóvá, ahogy ránézett távolról, ahogy elmondta neki a polc mellett állva, miközben ő az ágyon ült, azzal, hogy nem ment oda hozzá, nem ült oda mellé, nem tette rá a vállára a kezét, nem csókolta meg, vagy nem vette a kezébe az övét, nem hozzá beszélt, vagy nem sírt, ami elvárható lett volna, miután kilenc hónapig hordozta magában ezt a terhet. Elvárható lett volna, hogy mindez kitör belőle, hogy úgy sírt volna, mint amikor a víz áttör a gáton, és minden könnye felszínre tör, ami összegyűlt, azt várta volna, hogy majd kiabál, öklével üti a falat, vagy kidobálja a könyveket a polcról, hogy kirohan a szobából, hogy hallja, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Könnyebb lett volna neki, ha a karjába vehette volna, szorosan tartotta volna és átfogta volna a csuklóját, hogy megfékezze a csapkodást, a melléhez húzta volna a fejét, és kisimította volna könnytől áztatott haját az arcából, utána futhatott volna, hogy az utcán utolérje, futás közben a csuklója után nyúlt volna, hogy aztán magához húzza, s bár a lány talán az első pillanatban még tiltakozott volna, de aztán odabújt volna hozzá, ő pedig ráterítette volna a kabátját, és így álltak volna, miközben emberek igyekeztek volna el mellettük. Sokáig álltak volna, amíg ő aztán egyszer csak így nem szól: „Gyere!”
139
