AMBRUS ATTILA
LAPOK AZ ERDÉLYI MAGYAR SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL
A kilencvenes években nem csupán a romániai gazdaság és társadalom formálódott újra, hanem a magyar sajtó is átalakult, és ez a folyamat hozzájárult a nyilvánosság duálissá válásához. Míg a szocializmusban a sajtónak állandóan egy központi – a nyolcvanas évek utolsó éveiben elnyomó – hatalomhoz, a Kommunista Párthoz kellett önmagát viszonyítania, a plurális társadalmi berendezkedés megjelenése nyomán a romániai magyar média visszatért a Trianon előtti korszakra jellemző töredezett állapotába. Ugyanakkor a többségi nacionalizmusra adott válaszként ismét érvényesülni látszott a két világháború közötti elitista, literaturizált sajtóra jellemző folyamatos önreflexió, a sajátos kisebbségi léthelyzet leírására vállalkozó újságírás előretörése. Ez a Papp Z. Attila médiakutató által keretizmusnak nevezett folyamat1 azt feltételezi, hogy a kisebbségi újságíró tudatosan vagy tudattalanul elfogad valamiféle kisebbségi ideológiát. „Ez az elfogadás hozzájárul a kisebbségi sajtó kvázi állandó kereteinek kijelöléséhez.”2 Keretben élve az értelmiségi állandó késztetést és kötelezettséget érez közössége védelmére, ami miatt a szakmai követelmény ütközhet a kisebbségi kerettel. A közösségi és újságírói normák, illetve a közösségi és médiaetika konfliktusa hozza létre a kisebbségi nyilvánosság önmagát folyamatosan újrateremtő valóságát, a folyamatosan vallott és megkérdőjelezett küldetéstudatot, illetve szakmaiságot. Papp Z. Attila megállapítja, hogy a jelen nyilvánosságának működtetésében a kisebbségi újságírónak számolnia kell az állandóan visszatérő örökséggel. Ennek az örökségnek a mibenlétét és hatását a sajtótörténeti áttekintés teszi lehetővé. A sajtótörténeti visszatekintés során azonban óvakodnunk kell a kézenfekvő közhelytől és a sematikus megközelítéstől. Kritikával kell kezelnünk Fleisz János megállapítását, hogy az erdélyi sajtó csak az „összmagyar sajtó regionális leágazása”;3 illetve, hogy az 1920-as évektől megjelenő erdélyi sajtó „lényegében megmaradt a magyar sajtó szerves részének, de mint annak egy regionális változata”.4 Lényegében az identitásképző feladat ragadtatja olyan állításokra Fleisz Jánost, hogy 1918 előtt nem volt szokás erdélyi sajtóról vagy irodalomról beszélni, holott K. Lengyel Zsolt A kompromisszum keresése című kötetében meggyőzően bizonyította a proto-transzszilvanizmus hatását és eredményét.
22
Ambrus Attila
Még a Trianon előtti prototranszszilvanisták a magyar önbírálat és a magyar megújulás szószólóiként egyengették a korai transzszilvanizmus útját azon alakba, amely az államjogi elcsatolás kényszerében a világháború előtt is mérlegelt regionális önállósulás hasznát fürkészte, esélyt remélve benne Kelet-Közép-Európa magyarlakta vidékeinek kultúrnemzeti munkamegosztására, azon belül egy szépirodalmi alkotásokban lecsapódva is társadalompolitikai eszmélődést elősegítő erdélyiség kimunkálására.5 Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gyergyószentmiklósi Vákár P. Artúr, Ugron Gábor királyi biztos munkatársaként, kifejezetten az erdélyi sajtó megszervezésére tett javaslatokat, mivel szerinte a magyarországi újságírás érzéketlen volt a specifikusan erdélyi problémák iránt. Igaz, azt sem, hogy az 1924-ben megalakult Erdélyi Szépmíves Céh, az először 1926-ban összegyűlt marosvécsi Helikon írói munkaközösség, valamint az 1928 májusában első számával jelentkező Erdélyi Helikon éppúgy az összmagyar kultúra szerves részének gondolta magát, mint a konzervatívabb ízlésű Pásztortűz vagy az Erdélyi Irodalmi Szemle. Az irodalmi lapok köré tömörülő értelmiségiek Erdély történeti hagyományaiból merítették az államjogi határok fölé táguló egyesülés eszméjét, az irodalmiasított és bölcseleti értekezésekkel tarkított transzszilvanizmust a pártpolitikai szintűhöz hasonlóan a nemzeti egységgondolat hatotta át.6
Az eredő keresése Vitatható a sajtótörténeti visszatekintés témájának kijelölése is: erdélyi vagy romániai magyar sajtótörténet? Még problematikusabb az időbeni betájolás, hiszen a romániai magyar sajtó története egyértelműen 1920-szal kezdődik, ám az erdélyi magyar média eredője nehezen és vitatható eredménnyel határozható meg. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) 2009-et az erdélyi magyar sajtó évének nyilvánította, annak ürügyén, hogy 160 éve nyomtatták ki a ma is megjelenő legrégebbi magyar nyelvű újság, a Brassói Lap első számát. Ugyanebben az évben, 1849-ben jelent meg az 1998-ban újraindult Székely Hírmondó is. A MÚRE úgy értékelte, hogy a korszerű erdélyi média az 1849et követő években, évtizedekben alakult ki, ekkorra megvalósulhattak az újságszerűség követelményei, teljesült a sajtó hármas ismérve, melyeknek együtt, egyszerre kellett érvényesülniük ahhoz, hogy valódi értelemben vett médiáról beszélhessünk: az aktualitás, a periodicitás és a publicitás, azaz a tömeges olvasói igény, amely nem utolsó sorban a romantikus forradalmi lelkülethez és szabadságvágyhoz kapcsolódott. A MÚRE 2009 szeptemberében megtartott szakmai tanácskozásán azonban Szabó Zsolt, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára kijelentette, való-
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
23
jában az erdélyi magyar sajtó egyidős a magyar sajtóval, hiszen az első – latin nyelvű – kiadvány, a Mercurius Hungaricus (1705) az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc nevéhez köthető. Szintén az erdélyi fejedelemhez kapcsolható a magyar protosajtó (a röplapok) megjelenése is. 1681-ben I. Apaffy Mihály kolozsvári kiáltványában a „világ népeihez” fordul, amelyben bejelenti a törökkel kötött szövetségét és a Habsburgok ellen megindította harcát. Thököly Imre Kassán kiadott, latin nyelvű kiáltványát 1684-ben ugyancsak „a világ népeihez és a szolgaságban sínylődő magyarokhoz” intézte. E kuruc protopublicisztika vezet el II. Rákóczi Ferencig, aki maga is számos röplappal és kiáltvánnyal fordul a magyar és a külföldi közvéleményhez. Ő volt az, aki Magyarországon elsőként ismerte fel az időszaki sajtó jelentőségét a tájékoztatás és a közvélemény befolyásolása szempontjából. „Újságja, a Mercurius Hungaricus (illetve a második számától kezdve: Mercurius Veridicus ex Hungaria), nem csak azért nevezetes tagja a magyar sajtó történetének, mert vele kezdődött el hírlapirodalmunk, hanem azért is, mert egy Európa-szerte figyelemmel kísért eseménynek, a társadalmi haladásért is síkraszálló nagy kuruc szabadságharcnak a terméke volt” – értékelik az erdélyi fejedelem lapkiadói törekvéseit A magyar sajtó története társszerzői.7 Ez a vélemény is arra az – általam kerülni próbált – útra vezet, amely a felé a következtetés felé terel, hogy az erdélyi magyar sajtó és a szabadságharcok története több ponton is metszi egymást. Az első erdélyi magyar újságok megjelenése ugyanakkor a dél-erdélyi szász nyomdákhoz köthető. Sok vonatkozásban az egy évvel korábban indult bécsi Hadi és Más Nevezetes Történetek című újságra emlékeztet a Nagyszebenben 1790-ben indult Erdélyi Magyar Hírvivő. Alapítása ugyanannak a Hochmeister Mártonnak a nevéhez fűződik, aki 1782-ben a Siebenbürger Zeitungot is elindította. Jakab Elek8 állapítja meg, hogy amit Hochmeister az erdélyi arisztokrácia, a szász polgárság és Bécs megbízásából elvégzett, az végeredményben az erdélyi hírlapirodalom megszületését eredményezte. Először is Hochmeister Márton szerzett engedélyt az első erdélyi magyar hírlap, az Erdélyi Magyar Hírvivő megjelentetésére. Ugyanakkor még negyven évvel később is eleven hatóerőnek bizonyul a Siebenbürger Zeitung: modellszerepe volt az Erdélyi Híradónak, Méhes Sámuel lapjának az elindításában is, amely hangot adott az erdélyi magyar polgárosodási törekvéseknek. A Hírvivő szerkesztői úgy látják lapjuk megindításakor, hogy szükség van a nyelvművelésre, az anyanyelvű könyvek szaporítását sürgetik és ettől nemcsak az olvasás megkedvelését várják az ifjúság körében, hanem a felvilágosodás terjedését is. Amikor az erdélyi kormányszéket áthelyezik Nagyszebenből Kolozsvárra, Hochmeister ott is alapít nyomdát, és magyar nyelvű lapja kiadását ott folytatja. 1791-ben azonban mindössze három vagy négy száma jelent meg a Hírvivőnek.
24
Ambrus Attila
Kristóf Gyula9 szerint az első igazi vállalkozás korszerű újság kiadására Brassóban történt, ahol Johann Gött nyomdájában, a helyi német lap mintájára 1838-ban megjelentette az Erdélyi Hírlapot és mellékletét, a Mulattatót. A lap azonban olvasók és érdeklődés hiányában megszűnik. Kristóf Gyula úgy véli, ezek az újságok nem a megfelelő helyen (a szász többségű Nagyszeben, Brassó), vagy kissé később nem megfelelő időben (1849-ben, a szabadságharc bukásának évében) jelentek meg. A sajtótörténész a szász többségű városokkal szemben a magyar többségű városokat tartja a megfelelő helynek, példaként a marosvásárhelyi Székely Néplapot említi, megfeledkezve arról, hogy az erdélyi magyar hírlapírás legsikeresebb vállalkozása az általa nem természetes közegnek tartott Brassóban 1898 és 1940 között megjelenő Brassói Lapok lett. Az őshírlapok mellett szólnunk kell az első magyar nyelvű irodalmi-kulturális folyóiratról, az 1814-ben Kolozsvárt megjelent Erdélyi Múzeumról is, amelynek fogadtatása rendkívül kedvező volt. Feljegyezték, hogy Kazinczy Ferenc az első kötetet az utcán lapozgatva, önfeledt gyönyörűségében orra bukott... Amikor pedig szerkesztője, Döbrentei Gábor már az irodalmi konzervativizmus képviselőjének számított, Bajza József pedig legnagyobb ellenfelének, Bajza a leghevesebb kritikai csatározások közepette is úgy nyilatkozott, hogy ő az addigi összes magyar folyóirat közül az Erdélyi Múzeumnak adja az elsőséget, „mert ez látszik kora míveltségének szintjét leginkább magán viselni. Sőt bíráló nem ismer magyar folyóiratot, melyben kiterjedtségéhez képest oly sok józan és hasznos egy felület alatt koncentrálva volna”. Feltevődik a kérdés, hogy ami Kazinczy triászának szándékában állt, ám nem sikerült, vajon miért sikerülhetett Döbrentei Gábornak? Ami nem jöhetett létre az ország központjában, Pesten, miért valósulhatott meg a távol eső Kolozsvárott? A lehetséges magyarázat, hogy Erdélyben magyarul beszélt nemcsak a néptömegek jelentős része és a kis- és középnemesség, hanem az arisztokrácia is. Magyar nyelven folyt az ország, a megyék és a legtöbb város közigazgatása, és szintén a magyar volt a műveltebb társalgás nyelve. 1816-ban Erdélyben utazva Kazinczy Ferenc is azonnal érzékelte: „Mióta Erdélybe beléptem, magyartól még nem hallottam egyéb szót, mint magyart… kivévén a szász földet, velem a külföld nyelvén senki nem szólott” – jegyezte fel örömmel az Erdélyi levelekben. Az Erdélyi Múzeum sikerének másik lehetséges feltétele az olvasói támogatottság lehetett. A 18. század híres magyarországi folyóiratainak, a Mindenes Gyűjteménynek, az Orpheusnak, az Urániának állandó gondja volt az előfizetők hiánya, nehezen tettek szert állandó közönségre. Döbrentei Gábor vállalkozását az érdektelenség már nemigen fenyegette: íróként és olvasóként egyaránt számíthatott a protestáns főiskolák (a nagyenyedi, kolozsvári és marosvásárhelyi református, valamint a kolozsvári unitárius kollégium)
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
25
tanáraira és diákjaira, továbbá a kolozsvári és a gyulafehérvári katolikus líceumokéra is. De ezen túl előfizetőként másokra is: folyóiratának 1814-ben megjelent első kötete végén négyszázötvennégy nevet sorolt fel.10 Az erdélyi magyar sajtó történetének rövid, de fontos fejezete az 1848– 1849-es forradalom idején, elsősorban a tavaszi hadjárat alatt megjelent hadilapok kiadása. Bem József tábornok tisztában volt azzal, hogy az erdélyi viszonyok között saját központi honvédlapja nem mindig juthat el, és nem mindenhová. Ezért, hogy a seregrészek vagy egyes vidékek ne maradjanak tájékoztatás és nem mellesleg biztató szó nélkül, helyi, néhány száz példányban megjelenő hadi újságok létrejöttét szorgalmazta és segítette elő. Elsőként Brassóban indult meg 1849. április 16-án a Brassói Lap, Johann Gött nyomdájában. (Egy időben jelentette meg Bem a román nyelvű Espatriatult és a német Kronstadter Zeitungot.) A Brassói Lap hetenként kétszer jelent meg, összesen 12 száma látott napvilágot. Szerkesztője Veszely Károly katolikus káplán és tanár volt, aki a lap egyik célját a szomszéd népekkel való összefogás elősegítésében jelölte meg. Veszely Károlyt újságszerkesztő munkásságáért háborús bűnösnek nyilvánították, halálra ítélték, a klérus nyomására amnesztiát kapott, ezért „csak” két évig ült börtönben vasba verve. Kiszabadulása után Kolozsvárt folytatta szerkesztői munkáját, elsősorban egyházi kiadványokat jelentetett meg. A romantikus fordulatoktól nem mentes élettörténet a szabadságharc korában növelte a brassói olvasók rokonszenvét az újságok és az újságírás iránt. 1849. május 24-e, a Brassói Lap beszüntetése után számos magyar nyelvű sajtókiadvány jelent meg a Cenk alatt, míg 1895. január elsején létrejött a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb erdélyi kiadványa, a Brassói Lapok. Bem erdélyi tavaszi hadjárata idején jelent meg Csíkszeredában a Hadi Lap, Biró Sándor honvéd százados szerkesztésében. Mellékleteként 1849. június 4–14. között látott napvilágot a Csíki Gyutacs, Biró Sándor és Simó Mózsa szerkesztésében, Csíksomlyón, a ferences kolostor két évszázados nyomdagépén és betűivel. 1849. június 7-én Kézdivásárhelyen indult a Székely Hírmondó, Fogarasi János szerkesztésében. Említést érdemel, hogy Bem saját, Debrecenből hozott tábori nyomdáját adta át a városnak a lap céljaira. Mint bevezető cikkében a szerkesztő írta: „Kézdivásárhely, mely honvédelmi tekintetben annyit áldozott, mennyinél népességéhez képest egy város sem többet, hű küzdelmei jutalmául nyeré Erdély szabadítójától, Bem altábornagy úrtól, e nyomdát.” A kiegyezés korában a magyar sajtó történetében fontos szerepet játszott három akkori közép-kelet-magyarországi város, Debrecen, Nagyvárad és Kolozsvár, továbbá két akkori dél-magyarországi város, Arad és Temesvár. Az ellenzéki lapok közül a Debreczen, a Debreczeni Ellenőr, a nagyváradi Bihar,
26
Ambrus Attila
a kolozsvári Magyar Polgár, illetve a Deák-párti elveket valló debreceni Tisza vidék, a Nagyváradi Lapok vagy a kolozsvári Kelet a sajátságosan magyar álláspont védelmében gyakran összefogtak. Az egyre élénkebb politikai csatározások a helyi sajtónak mozgalmasságot biztosítottak. A nagyvárosok polgárosodása érdeklődő olvasóközönséget biztosított a lapoknak. A városi és kisvárosi politikai hírlapokat nem a nyereség-orientált vállalkozók, hanem többnyire az ingyen reklámlehetőséget és az esetleges politikai karriert remélő ügyvédek és hivatalnokok adták ki. Az újságok példányszáma és jelentősége ingadozó volt. A vármegye által is támogatott Temesi Lapokat például 500–600 példányban sokszorosították. A 70-es években a sokasodó hírlapok versenyezni kényszerültek a sajtókiadványok számánál lassúbb mértékben növekvő olvasóközönség meghódításáért. A kolozsvári Kelet szerint „sok újság és sok tollforgató ember, de kevés hozzá az olvasó közönség”.11 Kristóf Gyula az első világháborút megelőző évek erdélyi magyar sajtójáról írt tanulmányában12 úgy véli, hogy a kezdeti fejlődés (1867–1876) és a rá következő benső fejlődés (1877–1886) utáni évtizedekben a számszerű gyarapodás nem volt egészséges növekedés, túlságosan sok lap jelent meg, néha olyan helyeken is, ahol ez nem volt indokolt. Példaként a Kolozsvártól 50 kilométernyire fekvő Mócsot említi: a 2200 lelkes községben két lap is működött, Marosillyén a 220 magyarnak saját lapja volt. (A jelenlegi erdélyi sajtóállapotok kritikus megfigyelői szintén a „mócsi szindrómára” gyanakodhatnak: a megyei lap mellett a partiumi, illetve székelyföldi városokban vagy mezővároskákban is kis példányszámú lapok konkurálnak egymással.) A vidéki sajtó mennyiségi növekedése azonban a pluralizálódó nyilvánosság és a polgári társadalom ilyen irányú igényének és feltételének köszönhetően jelentkezett. A versenyhelyzet nyomán a központi, illetve a vidéki lapok közötti színvonalbeli különbség folyamatosan és gyors mértékben csökkent. Lassan kialakult a hírlapolvasás egyensúlya is: az 1870-es évek végétől egyre többen fizettek elő egy pesti és egy helyi újságra is.
A századfordulón és Trianon után A szerveződő romániai magyar sajtó két legjelentősebb kiadványa Erdély két jelentős centrumában, az ipari központnak tekintett Brassóban, illetve a szellemi fellegvárként számon tartott Kolozsvárt jelent meg; a Brassói Lapok a 20. század fordulóján, a Keleti Újság az első világháború utolsó évében. A két újság története magyarázattal szolgál arra, hogy a szocializmus erdélyi magyar sajtója és a rendszerváltás utáni új média miért illethető az aprofesszionalizmus, a literaturizáltság vádjával (Magyari Tivadar), illetve miért alakult ki az a kizárólag csak a kisebbségi sajtóra jellemző attitűd, hogy
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
27
a szerkesztőség egyben kisebbségi intézmény is, amely a lapkiadáson kívül művelődésszervezéssel, könyvkiadással, sérelmek orvoslásával, jogi tanácsadással is szolgáltatást nyújt olvasóinak, akiket ezáltal közösségének tekint. A Brassói Lapok 1895. január elsején indul két kisebb lap, a Brassó és a Brassói Magyar Újság fúziójából. Szerkesztője Hargittai Béla, kiadója Grünfeld Vilmos nyomdatulajdonos, aki a lap társtulajdonosa marad egészen annak megszűnéséig. A helyi jellegű lap jelentősége az első világháború után növekedett meg. Főszerkesztője 1919 elejétől 1937 végéig Szele Béla, majd 1940. augusztus 30-ig Kacsó Sándor. A lap előbb konzervatív jellegű volt és fenntartás nélkül támogatta az Országos Magyar Pártot. Politikai, közgazdasági, jogi, tudományos és sportcikkek, bő riportok mellett jelentős irodalmi és művészeti anyagot is közölt, főleg a vasárnapi számok mellékleteiben. Tárcaújság (1922), majd Vasárnapi Lapok címen (1932–33) külön irodalmi mellékletet adott ki. A lap helyi jellege ellenére rendszeresen közölte Bartalis János, Benedek Elek, Szántó György, Szombati-Szabó István, Magyarországról Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Tersánszky J. Jenő és mások írásait; folytatásos regényeket publikált, a Koronás regények és Milliók könyve sorozatban irodalmi műveket adott ki. A lap életében 1924-ben alapvető változás következett be: a vállalat ügyvezető igazgatója, majd 1928-tól tulajdonosa, Kahána Bernát a lapot országos jellegű és jelentőségű, korszerű polgári újsággá fejlesztette. Széles vidéki szerkesztőhálózat alakult ki, segítségével minden erdélyi város és megye híranyaga megjelenhetett a lapban. Bukarestben Farkas Aladár, Kolozsvárt Ruffy Péter, Aradon Molnár Tibor, Temesvárt Méliusz József volt a helyi szerkesztő. Előtérbe került a legnagyobb példányszámot felvevő Székelyföld: Marosvásárhelyről Benczel Béla és Kovács György, Székelyudvarhelyről Tomcsa Sándor, Sepsiszentgyörgyről Tamás Gáspár és Jakab Antal, Csíkszeredáról Ferencz Gyárfás tudósított. (A tudósítók szinte kivétel nélkül ismert szépírók is, akik az újságírást egyszerre hivatásnak és pénzkereseti lehetőségnek tekintették.) A Brassói Lapok rendkívüli szerepet töltött be az irodalmi életben. Amikor az Erdélyi Helikonban a Vallani és vállalni-ankét 1929 októberében megindult, a Brassói Lapok tágította az írók erkölcsi elkötelezettségéről folyó vitát országos méretűvé. Ugyancsak a Brassói Lapokban jelenik meg a 30-as években Tamási Áron Tiszta beszéd című publicisztikai sorozata, tanúsítva az író felelősségét és közéleti elkötelezettségét. Jóllehet a lap az országos politikában továbbra is támogatta az Országos Magyar Pártot, mégis bírálta annak bizonyos intézkedéseit, így meghonosította a plurális nyilvánosságot az erdélyi sajtóban. A Brassói Lapok indította el Tamási Áron cikksorozatával (1936. április 5–12.) a „cselekvő ifjúság” vitáját és felkarolta a Vásárhelyi Találkozó gondolatát. Ajándék regénytár címmel népszerű társadalmi regénysorozatot jelentetett meg, támogatta az ÁGISZ népművelő mozgalmát és Erdélyi magyar év-
28
Ambrus Attila
könyv (1937) című kiadványában érintette a romániai magyar közélet minden fontos kérdését. A lapot 1940 őszén a vasgárdisták szüntették meg. A kolozsvári Keleti Újság a két világháború közötti időszak egyik leghoszszabb életű magyar napilapja. A Ferenczy Gyula elnökletével létrehozott Lapkiadó Részvénytársaság indította el Kolozsvárt 1918 karácsonyán. Első száma az emlékírók szerint épp a Kolozsvárra történő román bevonulás napján, 1918. december 24-én látott napvilágot. Felelős szerkesztői: Szentmiklósi József, majd Zágoni István. Szellemi irányítója 1920 elejétől 1924 októberéig a brassói születésű Paál Árpád. Közben – 1922 második félévében – a lap főszerkesztői teendőit a polgári radikális emigráns Ignotus végzi. A belső munkatársak között ott találjuk Ámon Ottót, Hajdu Istvánt, Szentimrei Jenőt, Kádár Imrét, Ligeti Ernőt, Kőmíves Lajost, Mikes Imrét, Murányi Győzőt, Székely Bélát, Dienes Lászlót, Ormos Edét, Darvas Simont, Kacsó Sándort, Nyírő Józsefet.13 A Keleti Újság jelentős szerepet vállalt az irodalmi élet kereteinek biztosításában, az állandó jellegű irodalmi sajtó meggyökereztetésében. Az újság hasábjain néhány év leforgása alatt 86 költő, 144 prózaíró, 10 színműíró, 85 irodalomkritikus és -publicista, több mint 39 műfordító sorakozott fel.14 A korszak folyóiratai közül a lapot a Napkelethez és a Korunkhoz fűzik szorosabb szálak. A Napkeletet ugyanaz a lapkiadó jelenteti meg, mint a Keleti Újságot. A Korunknak az indulásánál pedig ott bábáskodik a lap, vállalja az előfizetők toborzását is a baloldali értelmiségi lap számára. A két napilap viszonyulásából is kitűnik, hogy a trianoni békediktátummal Romániához csatolt Erdélyben az értelmiség az irodalomnak önazonosság-megtartó és értékteremtő, társadalomépítő szerepet kölcsönzött, a szépliteratúrának ezt a hivatását hangsúlyozta. Ezért a sajtó segítségére volt magyar közösségének a kultúra kereteinek az újjászervezésében. A média és kultúra keretei pedig gyakran egybeestek, ami a közéleti média lehetőségeit inkább szűkítette, túlhangsúlyozta viszont a literaturizáltság fontosságát. A György Lajos tanulmányában15 közölt adatok szerint 1919-ben, Erdélyben 330 magyar nyelvű hírlap, folyóirat, időszaki kiadvány jelent meg. 87 létezett már a Monarchia idején is, 243-at pedig az első világháború után, a kisebbségi lét kényszerűségének körülményei közepette alapították. György Lajos elégedetten nyilatkozott a már romániai magyar médiának nevezhető sajtóról, szerinte „az kielégítő képet nyújt”. Elsősorban a sajtó mértéktartó magatartását emeli ki: a „kisebbségi helyzet, ha nem is egyforma öntudatossággal szabja meg valamennyi sajtóterméknek a programját, de mindenesetre féken tartja a szélsőségek felé való hajlandóságot”. Az erdélyi magyar sajtónak ez a jellemzője összességében véve, máig megmaradt. Miként az a hármas ismérve is, amelyet az erdélyi magyar újságírás egyik legjelentősebb publicistájának tartott Krenner Miklós a húszas években megfogalmazott: „1. mindenik lap szolgálja tisztességgel a maga
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
29
különálló céljait; 2. de egyik se feledkezzék meg arról, hogy kisebbségi léthelyzetben közös célkitűzések is hárulnak mindenkire; 3. és ezeket nem szabad az üzleti érdekeknek alárendelni.”16 Az utóbbi követelményt a legnehezebb és ma sokak szerint fölösleges is betartani. A hírlapok és a hírlapírás helyzetének áttekintése után érdemes pillantást vetnünk a két világháború közötti korszak irodalmi sajtójára is. Az átmeneti időszakban két nagyváradi hetilap is indult, Tabéry Géza Magyar Szó címen 1919. június 15-én, Zsolt Béla Tavasz címen 1919. június 21-én indította útjára lapját. Marosvásárhelyt Osvát Kálmán Zord Idő című félhavi szemléje 1919. szeptember elsején jelent meg először. Ezeket követte a trianoni békediktátum után Kolozsváron megjelenő Napkelet című félhavi folyóirat. A Napkelet, amint az antológiából is kitűnik, az erdélyi sajátosságok kidomborítására törekedett, de nyitott volt az egész magyar nyelvterület írói és olvasói irányában is. A feladatok tekintetében szerkesztői és munkatársai nagyjából egyetértettek, a megvalósítás módozatait azonban különbözőképpen képzelték el. A négy szerkesztő négyféle irányultságú értelmiségi volt, a főmunkatársak – Janovics Jenő, Kós Károly, Tabéry Géza, Zsolt Béla, Bárd Oszkár, Nyirő József, Nagy Dániel és Szombati-Szabó István – más-más felfogást képviseltek. Ezt a sokszínűséget hirdette meg a folyóirat első számának borítóján olvasható szöveg: „A Napkelet a szabad kutatás s a különböző irodalmi irányok és világnézetek szabad fóruma. Nem alkalmaz lelkiismereti kényszert senkivel szemben, s minden irányt szóhoz enged, ha becsületes álláspontot fejez ki, és önmagának mértékével mérve értéket jelent.” A Napkelet hasábjain az erdélyi szerzők mellett megszólaltak a rövidebbhosszabb ideig Romániában tartózkodó magyarországi emigránsok is, 1921 januárjától pedig a szerkesztők jeles magyarországi szerzők Schöpflin Aladár közvetítette írásait is közölték. A folyóirat megszervezte és felállította bécsi, pozsonyi és szabadkai szerkesztőségét, illetve kiadóhivatalát is. „Ezeknek a változásoknak a révén válik a Napkelet – több ország viszonylatában – az adott pillanat egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi orgánumává” – állítja Mózes Huba.17 Az irodalmi lap alapítói kezdeményezések sorában következett Aradon Franyó Zoltán Genius, illetőleg Új Genius című folyóirata 1924-ben, illetve 1925-ben, valamint a Szántó György szerkesztette Periszkop című avantgárd folyóirat 1925–1926-ban. Kolozsvárt 1926 februárjában indult a Dienes László szerkesztette Korunk, majd 1928 májusában a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legjelentősebb folyóirata, az Erdélyi Helikon. Egy önálló, az erdélyi magyar írókat a különböző lapoktól, irodalmi mellékletektől függetlenítő folyóirat alapításának terve már a helikoni munkaközösség első (1926-os) marosvécsi találkozóján felmerült, megvalósítására
30
Ambrus Attila
azonban csak két év múlva került sor. Első száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárt. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztője mindvégig Kisbán Miklós (Bánffy Miklós) volt. Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkesztette (a helyettes szerkesztő mindvégig a méltatlanul elfeledett Kovács László volt.) Az Erdélyi Helikon a két világháború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb folyóiratává vált; munkatársa volt a korszak csaknem minden számottevő írója. Így sikerrel teljesítette önként vállalt és nyíltan megfogalmazott feladatát: a romániai magyar irodalmi élet megszervezését. Megpróbálta az irodalom határain túl is tágítani látó- és hatókörét, történelmi, irodalomtörténeti és politikai tanulmányok közlésével felfrissíteni a túlságosan pozitivista és konzervatív szellemű erdélyi tanulmányirodalmat. E téren a kortársak visszaemlékezései szerint Áprily Lajosé és Kuncz Aladáré a kezdeményezés érdeme. A rendszeres műkritika és az erdélyi magyar képzőművészeti élet megszervezésén fáradozó publicisztika, a gazdag műmelléklet-közlések technikailag is magas színvonala a képzőművészek erdélyi fórumává avatta a folyóiratot. A szerkesztőség magyarországi szerzőket is közölt, elsősorban a Nyugatosokat. Kuncz Aladár jellemzése szerint „Erdélynek majdnem valamennyi szépírója, ha nem is egy irodalmi irányban, de egy közös programban és szellemben egyesülni tudott a Helikon szabad keretei között”. Az összefogó erőt a helikoni kultúr- és irodalompolitika jelentette, a transzszilvanizmus gyakorlatba ültetése. E program első pontját, a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét az Áprily Lajos fogalmazta beköszöntőben hirdette meg: a Helikon „erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus…” Ugyanígy programadónak tekinthető Kuncz Aladárnak az első szám vezető helyén közölt Tíz év című esszéje. A kisebbségi humánum tételének megfogalmazásával találkozunk benne; a kisebbség helyét Kuncz szerint „a nemzet-síkok összeértetésében a sors az élen jelölte meg, ezért százszoros visszhanggal verik vissza a nemzetek egymás közti súrlódásait, de ugyanakkor szorongatott helyzetükkel együtt jár, hogy szemük nagyobb távlatokra nyílhat, és idegrendszerük érzékenyebben foghatja fel az egymásba folyó és egymásra ható műveltségi áramlatokat. A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség.” E tételből fakadt az Erdélyi Helikon kultúrákat közelíteni kívánó elkötelezettsége, amely a román és az erdélyi német irodalom műfordítások és tanulmányok útján történő megismertetésében érvényesült. A kisebbségnek ezt a hivatását Kuncz Aladár sem tekintette „transzszilván” jellegzetességnek, hanem az első világháború után általánossá vált szellemtörténeti tendenciának, mely Európa-szerte „a regionális kultúrák megerősödésére” vezet, s amelynek hatására „a népi és műveltségi részlegességek mindinkább öntudatra éb-
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
31
rednek s a maguk sajátosságaihoz való visszatérésben az európai kultúra felfrissítését készítik elő”. Ennek az elvnek a szolgálatát is vállalta az Erdélyi Helikon, egyrészt az anyaország és az utódállamok magyar kisebbségi irodalmának legalább töredékes bemutatásával, másrészt a Kisebbségi irodalom, világirodalom rovatában a jiddistől a katalánig minden létező európai regionális kultúra ismertetésével. Másik jelentős epizódja az Erdélyi Helikon első korszakának 1929-ben a Kuncz Aladár kezdeményezte és Berde Mária cikkére indult Vallani és vállalni vita. Berde még csak a történelmi regények divatja ellen szólal föl a korvalóságot vállaló s a valóság diktálta eszményeket valló irodalom nevében, Tamási Áron azonban már az ellen az „arisztokratikusan, a valóság megvetésével” művelt politika és irodalom ellen tiltakozik, amely az elmúlt Monarchiát jelenti, s vele szemben a sajátosan erdélyi feladatokra ébredést követeli. Az irodalminak indult vitát a Brassói Lapok teljesítette ki közéleti vitává.
A párt kebelén a cenzúra szorításában A második világháború utáni korszakot a lapok számának nagymértékű csökkenése és a központi ellenőrzés és cenzúra mértékének a növekedése jellemzi. A második világháború előtti növekedési tendencia 1944-ben már megfordul: egyre több lap szűnik meg, a komoly lapok példányszámának csökkenéséhez hozzájárul a filléres újságok, a bulvárlapok megjelenése és térnyerése. A komoly lapok is úgy próbálják megtartani olvasóiknak a pénzét, hogy maguk adnak ki olcsó és bulvár tartalmú lapokat. 1946–47-ben ismét fokozódik a lapalapítási kedv. Az újonnan alapított lapok egy része a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) szócsöveként indult. Az MNSZ központi lapja a Világosság volt, de vidéki lapokat is igyekezett megjelentetni (bevallottan saját programjának propagálása céljából) a magyar érdekvédelmi szövetség. Sőt, az 1946 novemberében tartott választások közeledtével az MNSZ bevallottan ki akarta sajátítani az erdélyi magyar nyilvánosságot. Júniusban az MNSZ tanácskozást szervezett, amelyre meghívta a magyar lapok képviselőit is, célja pedig az volt, hogy az erdélyi magyar újságok népszerűsítsék választási programját, illetve jelöltjeik megszavazására biztassák az olvasókat. A tanácskozás után néhány nappal megjelent a Romániai Magyar Írószövetség irodalmi folyóirata, az Utunk, amely a két világháború közötti irodalmi lapok népszerűségére építve, a közélet és a literatúra összekapcsolását kívánta megvalósítani, az irodalom politikatámogató szerepét hangsúlyozva. Az MNSZ szerepe a romániai magyar sajtó új struktúrájának és irányultságának kialakításában azonban hirtelen megszűnt. 1947 májusában ugyanis
32
Ambrus Attila
megjelent a Román Kommunista Munkáspárt nemzetiségi kérdésekben illetékes aktivistájának, Vasile Lucának (Luka Lászlónak) az írása, amelyben az MNSZ szorgalmazta, ám a Luca által „elvtelen magyar egységnek” titulált irányvonal ellen érvelt. Vasile Luca frontális támadása nyomán nemcsak a Magyar Népi Szövetségen, hanem a romániai magyarságon belül is tisztogatás kezdődött. Ennek zavartalan levezényléséhez pedig szükség volt a sajtó megzabolázására, a központi pártirányítás kiterjesztésére. A lefejezett és eljelentéktelenedett Magyar Népi Szövetséget 1953-ban felszámolták. A sajtópolitika a Román Kommunista Párt irányítása alá került. Így az MNSZ lapjaként 1947-ben indult magyar nyelvű napilap a Romániai Magyar Szó 1953-tól az Előre nevet vette fel, és az RKP hivatalos orgánumává vált. Néhány éven belül Bukarestbe helyezték át azoknak a lapoknak a szerkesztőségét, vagy a fővárosban indították el azokat az országos magyar nyelvű lapokat, amelyek többsége a kommunizmus bukásáig fenn is maradt és a diktatúra utolsó éveiben a hivatalos propaganda szócsöveivé váltak. A Falvak Dolgozó Népét 1945-ben Kolozsvárt alapították, még 1952-ben átköltözött Bukarestbe. A fővárosban indult a Művelődés, az Ifjúmunkás, a Munkásélet. A Bukarest-centrikusság tudatos pártpolitikai módszer volt, amelynek eredményeként a hagyományosan erdélyi szellemi központnak számító Kolozsvár presztízse és hatása egyre csökkent. Országos terjesztésű lapként a kincses városban a már említett Utunk és az újraindított Korunk jelent meg. Második erdélyi pólusként növekedett meg Marosvásárhely szerepe, nem utolsó sorban az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány központjaként, itt alapították 1953-ban az Igaz Szó című irodalmi folyóiratot, illetve 1958-ban a Művészetet, amely 1959-től Új Élet címmel jelent meg. Gheorghe Gheorghiu Dej halálával és Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével az RKP elfogadott vagy inkább mímelt egyfajta kulturális nyitást, liberalizációt, s ezzel lehetővé vált értelmiségieknek szánt lapok elindítása is. A szocializmus időszakának legjelentősebb folyóirata A Hét első száma 1970. október 23-án jelent meg a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapjaként Bukarestben. Alapító főszerkesztője Huszár Sándor volt. A romániai magyar sajtó történetében az első olyan hetilap, amely rendszeresen foglalkozott a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki- és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kísérte a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket akár a művészetek, akár a tudományok minden területéről. Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása. Évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménynyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg, vallotta be Huszár Sándor főszerkesztő. Méliusz József, aki írói, közéleti tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, a Román
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
33
Televízió magyar nyelvű adásában úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudja találni a maga helyét a változó időben. A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy az „a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője”. A lap társadalmi szempontból legjelentősebb rovata a Fórum volt, amely az olvasói véleményeket közölte. A romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közölte az olvasói visszhangokat, amelyekből valós társadalmi problémákat felmutató, elemző és megvitató viták bontakoztak ki. A Hét statisztikái szerint évente mintegy 1000-1500 levél érkezett a szerkesztőségbe! Szintén újdonság és példa nélküli volt a szocializmus erdélyi magyar sajtójának a történetében, hogy a romániai magyar és a román szerzők mellett mintegy félszáz külföldi, köztük számos magyarországi munkatársat is foglalkoztattak. A lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki egy olyan korszakban, amikor az RKP célja egyértelműen a magyar nyelvű felsőoktatási és értelmiségi képzés felszámolása volt. Az RKP szemléletéhez mérten túlságosan is liberális lapot előbb lefejezték, főszerkesztőjét leváltották, majd a nyolcvanas évek végére a pártpropaganda eszközévé züllesztették le. A szocializmus sajtójának másik meghatározó dátuma 1968. Románia közigazgatási-területi átszervezése során a korábbi tartományokat felszámolták és megyéket alakítottak ki. Kovászna és Hargita megyében új magyar nyelvű lapok indultak (Megyei Tükör, illetve Hargita). Megyei lapokká alakultak át az addigi tartományi lapok (Arad, Bihar, Szatmár, Kolozs, Maros, Temes, Máramaros és Brassó megyében.) Minden magyarok által is lakott megyében létezett egy, az RKP megyei bizottsága által kiadott és cenzúrázott magyar nyelvű napi- vagy hetilap. Bukarestben pedig 130 000-es példányszámban nyomtatták ki a szintén az RKP propaganda osztálya által ellenőrzött Előre című országos napilapot. Gyakorlatilag ez a megyéket figyelembe vevő struktúra létezik ma is az erdélyi magyar sajtóban. A különbség, hogy egy felduzzasztott példányszámú központi lap helyett két jóval kisebb példányszámú országos lap jelenik meg. A megyehatárok szabdalta-darabolta nyilvánosság integrálásán nem segít az, hogy máig nem jött létre az egész napos magyar rádió és televízió, noha a sugárzott sajtó lehetséges közönsége meghaladja az 1,8 millió személyt (nem számolva a nem magyar nemzetiségű, de magyarul beszélő erdélyieket.) A szocializmus sajtójának történetéből nem hiányozhat a cenzúra ténykedésének és hatásainak rövid áttekintése. (A romániai cenzúra, amely gazdasági formájában a 2004-es választásokig létezett, hosszabb elemzést igényel, ugyanis nem csupán a sajtót és a könyvkiadást, hanem a közéletet is behatárolta.)
34
Ambrus Attila
Noha a cenzúra általában a véleményszabadság és pluralizmus ellen lépett fel, a sajtónyilvánosság korlátozásának tagadhatatlanul volt kisebbségés partikulárisan magyarellenes célzata is. Ezek a módszerek a nyolcvanas évektől kezdve egyre nyilvánvalóbb és kendőzetlen formákat öltöttek. Ebbe a sorba illeszkedik be Huszár Sándor leváltása A Hét éléről, az, hogy 1985-ben megszüntették a Művelődés című folyóiratot, illetve, ami még beszédesebb: néhány magyar oldalt beolvasztottak a Cîntarea României (Megéneklünk Románia) című lapba. A másik – azóta máshol, Szlovákiában is alkalmazott – kisebbségellenes módszer, hogy 1988-ban párthatározattal tiltották meg a magyar helység- és helynevek említését a magyar nyelvű sajtóban. A romániai magyar sajtó legnehezebb és legrosszabb korszaka a hetvenes évek végén kezdődött, amikor Romániában hivatalosan eltörölték a cenzúrát. Az ötlet Nicolae Ceauşecutól származott, aki úgy vélte, belpolitikájában is eredményesen alkalmazhatja a külföldi kapcsolataiban oly sikeres ambivalenciát. Elnöki rendelettel megszüntették a Sajtóigazgatóságot. A hatalom azonban biztos volt, hogy a három évtizede tartó diktatúrában az öncenzúra és a kölcsönös megfigyelés kitűnően helyettesíti majd az intézményt. A kommunista önkény egyik legfélelmetesebb eszköze a hetvenes évek végétől a hivatalosan megszüntetett cenzúra lett. A cenzorok kezdetben szűklátókörű bürokraták voltak – írja Norman Manea –, később azonban egyre több művelt, intelligens, ám cinikus, privilégiumokra vágyó értelmiségi szegődött a szellemi inkvizíció szolgálatába.18 A Szocialista Kultúra és Oktatás Tanácsa Olvasói Szolgálatának jóváhagyása nélkül, a nyolcvanas években gyakorlatilag egy gyászjelentőt sem lehetett kinyomtatni. A félreérthető sajtóhiba is főbenjáró bűnnek számított. A diktatúrában az újságírónak nem lehetett és nem is kellett állást foglalnia egy-egy ügy helyességének tekintetében. Az abszolút igazság birtokosa a hatalom volt, az attól eltérő vélemény nem kaphatott nyilvánosságot. Az egyre nyomasztóbb és félelmetesebb korlátozások közepette földalatti, magyar nyelvű szamizdat kiadványok is születtek. Az első, amely egyúttal nagyobb nemzetközi visszhangot is keltett az 1982-es Ellenpontok volt. Az Ellenpontok megjelenése után egy évvel, 1983-ban törvényerejű rendelettel szabályozták, hogy csak a Belügyminisztérium engedélyével és a Milícia időszakos ellenőrzése esetén birtokolhatnak a román állampolgárok írógépeket! A szigorú szabályok azonban inkább életre hívták, mintsem teljesen elfojtották a tiltakozást, létrehozták a társadalmi cselekvés új módszerét, például a Limes kört (Bukarestben, Brassóban, Illyefalván, Maroscsúcson) és 1989-ben a Limes című szamizdat kiadványt, amelyet Molnár Gusztáv a transzcendens remény realitásának nevezett.19 Ennek a transzcendes reménynek a realitásában gyökerezik a posztszocialista erdélyi magyar sajtó, amely egyrészt a kommunizmus időszakának
Lapok az erdélyi magyar sajtó történetébõl
35
struktúrájára épül, másrészt a két világháború közötti szellemiséget próbálja meg ötvözni a piacgazdaság lehetőségeivel. A lapkiadók zöme korlátolt felelősségű társaságként működik, ugyanazok a gazdasági megszorítások, kötelezettségek vonatkoznak rájuk, mint bármilyen más termelő- vagy kereskedelmi egységre. Ugyanakkor az újságírók tulajdonában lévő lapok annak a Krenner Miklós által megfogalmazott követelménynek is igyekeznek megfelelni, hogy a kisebbségi léthelyzetben a sajtót nem szabad az üzleti érdekeknek alárendelni. Hogy ezt mennyiben sikerül megvalósítani, azt a jövő sajtótörténészei állapíthatják meg.
Bibliográfia Berey Géza: A magyar újságírás Erdélyben (Ablaka György Könyvnyomdája, Szeged, 1940) Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet (Budapest, 1993) Erőss Attila: Gondolatok a sajtóról. 200 éves a magyar újságírás (Custos Kiadó, Marosvásárhely, 1996) Jakab Elek: Az erdélyi hírlapirodalom története (Budapest, 1882) Kókay György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története (MÚOSZ Bálint György Újságíró Főiskola, Budapest, 1990) Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története. I. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979) Kókay György: A magyar hírlap- és folyóirat-irodalom kezdetei (1780–1795) (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970) Kosáry Domokos – Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története. II. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985) Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok (1940–1989) (Teleki László Alapítvány Könyvtára, Budapest, 1996) Marino, Adrian: Cenzura în România (Aius, Craiova, 2000) Monoki István: Magyar könyvtermelés a román uralom alatt 1919–1940. II. Hírlapok és folyóiratok (Budapest, 1941) Petcu, Marian: Puterea şi cultura. O istorie a cenzurii (Polirom, Iaşi, 1999)
Jegyzetek Papp Z. Attila: Keretizmus. A romániai magyar sajtó és működtetői 1989 után (Soros Oktatási Központ, Csíkszereda, 2005) 11. p. 2 Uo. 11. p. 3 Fleisz János: Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940 (Pro Pannónia Kiadó, Pécs, 2005) 89. p. 1
36
Ambrus Attila
Uo. 100. p. K. Lengyel Zsolt: A kompromisszum keresése (Pro-Print, Csíkszereda, 2007) 248. p. 6 Uo. 248. p. 7 A magyar sajtó története (MTA Irodalomtudományi Intézete, Budapest, 1992) 8 Jakab Elek: Az erdélyi hírlapirodalom története (Budapest, 1882) 9 Kristóf Gyula: Az erdélyi időszaki sajtó a kiegyezéstől a közhatalom váltásig 1867–1919 (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938) 10 Az előfizetők nevének felsorolását a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld honosította újra, a 2009. szeptemberi számában több mint kétezer olvasó és kétszáz megrendelő intézmény nevét közli. 11 Kelet, 1872. augusztus 31. 12 Kristóf: i.m. 13 Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991) 239. p. 14 Uo. 240. p. 15 György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete II. (Budapesti Szemle 204.) 50–72. p. 16 Krenner Miklóst (Spectator) idézi Cseke Péter: Metaforától az élet felé. Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság. Tanulmányok 1987–1997 (Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1997) 17 Mózes Huba (szerk.): Napkelet 1920–1922. Antológia (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004) 7. p. 18 Norman Manea: A bohócokról (Európa, Budapest, 2003) 99. p. 19 Molnár Gusztáv: Transzcendens remény (Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2004) fülszöveg 4 5
