L. NAGY ZSUZSA: KÖZÉPOSZTÁLY ÉS KISPOLGÁRSÁG • ÉRTÉKREND ÉS ÉLETSTÍLUS A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT A Trianon után megfogyatkozott országban látszólag sokkal nagyobb volt a középosztály aránya, mint bármikor korábban. Ám ez a középosztály már nem volt ugyanaz, mint dualizmuskori megfelelője: szüntelen harcban állt életkörülményeinek megőrzéséért vagy elvesztett egzisztenciájának visszaszerzéséért. Míg a középosztály igyekezett megőrizni zártságát, a városi kispolgári rétegek a középosztályba kerülést tekintették elérendő célnak, annak életmódját, életstílusát tekintették mintaképnek. Mind a társadalmi pozíció megőrzését, mind az emelkedés lehetőségét komolyan befolyásolta a tanultság, az iskolai végzettség. Mégis, a két társadalmi csoport valós helyzete híven tükröződött az életviszonyok lehetőségeiben, a mindennapi életkeretek különbözőségében.
A két háború között a közfelfogás kirekesztette a középosztály fogalmából a középburzsoáziát, azt a tőkés réteget, amelynek túlnyomó része német, zsidó vagy más eredetű volt. A középosztállyal elsősorban a keresztény köz- és állami tisztviselőket, az értelmiségieket azonosították, ezért tapadt a megnevezéshez a keresztény és úri jelző. ERŐN FELÜLI VÁLLALÁS Az első világháború után a középosztály helyzetében, összetételében lényeges változások következtek be. A vesztes háború, a történeti Magyarország szétdarabolása s ennek következményei elszegényítették ezt a réteget. Pénzük első világháborús hadikölcsönkötvényekbe fektetésével elvesztették anyagi tartalékaikat, a lánygyermekeik 1
kiházasítására szánt és szükséges összeget, a „stafírung” árát. A húszas évek közepéig tartó infláció pedig a valamikor irigyelt viszonylag magas havi fix fizetést olvasztotta el. A trianoni békeszerződés következtében az elcsatolt országrészekből mintegy 300 ezer, zömmel tisztviselő menekült vissza az anyaországba, hátrahagyva vagyonát, elvesztve állását. Ők éveken át a budapesti pályaudvarokon vasúti vagonokban laktak, miközben 1918 előtt még a háromszobás lakást tekintették „jó polgári lakásnak”. A nagy válság évei elsősorban azért sújtották a középosztályt, mert az egyetemekről kikerült gyermekeik éveken át állástalanok maradtak, nem tudtak megfelelő önálló egzisztenciát teremteni maguknak. A középosztály mindezek ellenére szinte erejét meghaladó módon igyekezett fenntartani régi életstílusát, pontosabban annak legalább külsőleges jegyeit. A középosztálybeli asszonyok nem álltak munkába, bár lányaik – általában férjhez menésükig – már állást vállaltak hivatalokban, irodákban, számosan értelmiségi pályára (tanár, orvos) mentek. Fenntartották legalább kétszobás vagy nagyobb lakásaikat még akkor is, ha ez csak fizető albérlők befogadásával volt lehetséges. Legfőképpen azonban nem mondtak le arról, hogy gyermekeiket iskoláztassák, s a két háború között már nemcsak gimnáziumi érettségivel, hanem egyetemi diplomával indítsák őket útjukra. 1918 előtt az érettségi bizonyítvány nyitotta meg az utat a középosztályba kerüléshez. Azt követően azonban a kormányzat iskolapolitikájának, az iskolázottság presztízsnövekedésének köszönhetően az érettségizettek száma a korábbinak a többszörösére emelkedett. A középosztály igyekezett megőrizni zártságát: a származás mellett az egyetemi diploma megszerzése is egyre inkább a befogadás feltétele lett. Érettségivel azonban még a két háború között is be lehetett kerülni a hadsereg tisztikarába. Végeredményként a középosztály korábbi zártsága jelentősen meggyengült, s 1930-ban a köztisztviselőknek már csak harmada származott köztisztviselői családból, vagyis a középosztály karakterét meghatározó társadalmi rétegből. DZSENTRI SZELLEM A felfelé törekvő városi kispolgári rétegek elérendő célnak a középosztályba kerülést, követendő mintának alapjában véve annak életmódját, életstílusát tekintették. Ennek magyarázata a magyar tőkés-polgári fejlődésben s a következményeként kialakult társadalmi mentalitásban rejlik. Ezt a mentalitást és értékrendet a dzsentri és utódai határozták meg. A hagyományos magyar társadalomtól túlnyomórészt származásában is idegen, beilleszkedni igyekvő burzsoázia a dzsentrihez igazodott a 19. században. Ilyen módon a felfelé törekvő kispolgár nem egy öntudatos, saját értékrenddel és stílussal bíró, azt vállaló polgárságot látott maga előtt, hanem a dzsentri szellemhez asszimilálódott burzsoáziát. Amikor a budapesti zsidó ügyvéd, Vázsonyi Vilmos a 19. század végén megkezdte a kispolgári (polgári) rétegek szervezését saját „osztályérdekeik” alapján, azt szerette volna elérni, hogy azok vállalják önmagukat. Alakítsanak ki saját értékrendet, életstílust, ne mások által kínált mintát kövessenek. Ez azonban kevéssé sikerült.
2
Úriasszony az otthonában (1930 körül). FÜGGETLENSÉG VAGY LOJALITÁS? A Vázsonyi által óhajtott polgári (kispolgári) értékrend és öntudat alapját e rétegek anyagi függetlensége és ereje adhatta volna meg. Ezzel szemben a kispolgárságnak mintegy felét kitevő „független egzisztenciák”, a „klasszikus kispolgárok”, vagyis az iparosok és kereskedők túlnyomó többségének jövedelme és életkörülményei messze elmaradtak a nagyüzemi szakmunkásoké mögött. 60–70%-uk egyedül, fizetett segítség nélkül dolgozott műhelyében, illetve kis boltjában. Az ország gazdaságilag kritikus időszakaiban e legkisebb jövedelmű csoport tagjainak száma gyarapodott. A középosztály vásárlóerejének időnkénti romlása szükségszerűen rontotta az iparosok, kereskedők helyzetét. A kispolgári rétegek másik nagy csoportja valamilyen formában alkalmazott volt: kistisztviselő, írnok, a fegyveres testületek altisztje, hivatalszolga, házmester stb. Az iparosok és kereskedők bizonytalan jövedelmével szemben ők biztos havi fix fizetést mondhattak magukénak. Ennek értékét azonban az inflációs idők éppen úgy rontották, mint a középosztály jövedelméét. Természetszerűleg mentalitásban is megmutatkozott a kispolgári rétegek közötti különbség. Az iparost, kereskedőt vállalkozó kedv, kockázatvállalás, a függetlenség igénye jellemezte még akkor is, ha jövedelme nagyon szerény volt. Az alkalmazotti kispolgárban a lojalitás, a tekintélytisztelet, a hatalommal, a munkaadóval való azonosulás erősödött fel. Mint Európában mindenütt, a két háború között Magyarországon is a kispolgárság alkalmazotti része gyarapodott számbelileg. Az iparosok száma erősen ingadozott és csökkenő tendenciát mutatott, a kereskedőké – elsősorban a segéd nélkül dolgozóké – azonban lassú ütemben emelkedett. Jövedelmük, életviszonyaik tekintetében a kispolgárság körébe kell sorolni azokat a szakmunkásokat, akiknek keresete meghaladta a segéd nélkül dolgozó kisiparosokét, kereskedőkét, és elérte vagy meghaladta a harmincas években ideálisnak tartott havi 200 pengőt. 3
Ők a nagyüzemi munkások harmadát tették ki. Bár törekedtek gyermekeik jobb iskoláztatására, bennük is megvolt a felfelé törekvés, mégis ők alkották a szociáldemokrata mozgalom legszínvonalasabb magját. A gazdaságilag, politikailag zaklatott magyarországi helyzet nagy szerepet játszott abban, hogy csökkent a „független” kispolgári egzisztenciák vonzereje a paraszti és munkás rétegek szemében. A biztos létalapot ugyanis az alkalmazotti kispolgári státusok kínálták. Míg korábban a parasztcsaládok lányai számára társadalmi emelkedést jelentett, ha iparoshoz mentek férjhez, a harmincas években már a fix fizetéssel bíró alkalmazottakat részesítették előnyben, még ha csak portások, házmesterek, hivatalszolgák voltak is. Tisztviselőnek lenni egy olyan országban, amelyben az állam, a közhivatal elsőrendű szerepet játszott a kapitalizálódás előmozdításában is, amelyben az állam befolyása az élet szinte minden területére kiterjedt, rendkívüli presztízsnövelő tényező volt. Rangja, tekintélye a közfelfogás szerint annak volt, aki állami vagy más közhivatalban íróasztal mögött ült. Az ilyen hivatalnok önmagát a hatalom részesének tartotta, és így tekintett rá a társadalom többi része is. Találóan fogalmazta ezt meg a radikális demokrata író, Zsolt Béla: „Minden hivatali lüszterkabát azt hiszi, hogy integráns része a koronázó palástnak, minden penna a jogarnak.” A LEGJOBB BEFEKTETÉS Vajon hol és mennyiben esett egybe a középosztály és a kispolgárság értékrendje, életstílusa; az egész társadalom számára mintának kínált középosztályi normák mennyiben voltak követhetőek a felfelé törekvő rétegek számára? Bizonyosnak látszik, hogy a középosztály és a kispolgárság legjellemzőbb közös vonása 1918 után anyagi helyzetük leromlása, ebből következően a családi pénzügyi stratégia átalakítása. Céljaik azonban gyökeresen különböztek egymástól, mint ahogyan az a hatás is, amelyet az új stratégia gyakorolt a családok életvitelére. A középosztály arra törekedett, hogy megőrizhesse korábbi életviszonyainak legalább a külsőségeit, és megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyeket vele szemben a társadalom támasztott. A középosztály legfőbb stratégiai célja az volt és maradt, hogy gyermekeit megfelelő módon iskoláztassa, korszakunkban egyetemre küldhesse, vagyis biztosítsa az „osztály” utánpótlását és amennyire lehet, a zártságát is. A kispolgári családok mozgatóereje – nem utolsósorban annak kettős szerkezete, megosztottsága miatt – ugyancsak két irányból és irányba hatott. Egyrészt arra törekedtek, hogy gyermekeiket magasabb iskolai végzettséghez juttassák, mint amilyet a szülők tudtak megszerezni. Másrészt – az iparos- és kereskedőcsaládok számára – nem kevésbé fontos része volt a pénzügyi stratégiának, hogy fenntarthassák, netán fejleszthessék is a műhelyt, a boltot. Az elszegényedés mellett tehát azt a legszembetűnőbb általános jellemzőt lehet kiemelni, hogy mind a középosztály, mind a kispolgárság taníttatni akarta gyermekét. Ez a közös jellemző olyan erővel hatott, hogy készek voltak szinte erejüket meghaladó mértékű áldozatot hozni. A középosztály számára ez elkerülhetetlenül szükséges és elengedhetetlen befektetésnek minősült: ez volt a biztosítéka privilegizált helyzete megőrzésének. A kispolgárság számára nem kisebb erővel hatott, hogy a társadalmi emelkedés lehetőségét korszakunkban a tanultság, az iskolázottság biztosította. A két háború között már nem születtek a dualizmus időszakában még nem ritka, szinte amerikai jellegű karrierek, amelyek alapja az iskolázottsággal szemben a vagyon, a tőke felhalmozása volt. Értékrend és életstílus nem azonos fogalmak, noha a legszorosabb összefüggésben állnak egymással. Az értékrend preferenciái akkor is érvényesülnek, ha azok az életstílus/életszínvonal redukálását követelik a mindennapi élet területén. A középosztály értékrendjében 4
megkülönböztetett helye volt az iskolázottságnak, nyelvtanulásnak, könyvvásárlásnak, olvasásnak, színházba, koncertre járásnak, külföldi utazásnak. A kispolgári értékrend bizonyos értelemben materiálisabbnak tűnik. Itt is elsőrendű fontosságú volt a gyermekek iskoláztatása, ezt azonban a vállalkozáshoz kapcsolódó tényezők kísérték, vagyis a műhely vagy bolt fenntartása és fejlesztése a „független egzisztenciák” körében. Nem kevésbé számítottak fontosaknak az olyan elemek, mint a szakszerűség, megbízhatóság, pontosság, a konszolidált életvitel.
Iparosmester és családja (1934). KONYHAI TAKARÉKOSKODÁS Az összeomlás következtében, majd a világgazdasági válság hatásaként kialakult új gazdasági viszonyok között valójában egyetlen terület maradt, ahonnan az értékrend és életstílus követelményeinek megfelelő anyagi forrásokat elő lehetett teremteni: a konyhán, az étkezésen, élelmezésen történő takarékoskodás. Ez elsősorban a középosztály mindennapjait változtatta meg. Míg ugyanis a középosztálybeli családok számára újdonság volt, hogy – legalábbis a harmincas évek első feléig – csupán heti egy-két alkalommal kerül hús az asztalra, addig kispolgári körökben ezt egészen természetesnek tartották. A viszonylag drága húst mindkét rétegnél a tésztafélék és a főzelékek helyettesítették. Életstílusában mégis gyökeresen különbözött a két réteg. A középosztálybeli családban úgy ülték körül az ebédlőasztalt, hogy jelen volt a hivatalból hazatért családfő is. A tálalás a régi időket idézte: damasztabrosz, porcelán étkészlet, bár a „stafírungba” kapott ezüst evőeszközöket már csak ünnepi alkalmakkor használták. A levest, főzeléket vagy tésztát nem a ház asszonya, hanem 5
az esetek többségében a mindenes cseléd szolgálta fel. És egyáltalán: volt ebédlőasztal. A kispolgári családokban egészen más a kép. Először is: hiányzott az ebédlőasztal, nem is szólva a középosztálybeli családoknál külön e célra berendezett ebédlőszobáról. A közös étkezés a konyhában zajlott, az asztalt viaszosvászon borította, nem kerültek elő finom porcelánok, s az ételt a ház asszonya osztotta szét. Az étkezés csak ritka, ünnepi alkalmakkor zajlott a szobában, a többféle funkciót betöltő asztalnál. SZOLID IDEÁLOK A két háború közötti napi-, heti- és havilapok, valamint a technika olyan új vívmányai, mint a rádió, a hangosfilm a középosztály életideálját és értékrendjét népszerűsítették, ugyanakkor jól tükrözték a középosztály életében bekövetkezett változásokat és a tovább élő, már alig vagy egyáltalán nem követhető ideálokat. 1938-ban 1300-nál több napilap, hetilap és folyóirat jelent meg Magyarországon. Ezek jelentős része kifejezetten a nőknek, asszonyoknak szólt, hiszen elsősorban ők lehettek azok, akik a középosztály életviteli elveit átveszik, illetve megvalósítják. De a többi lapnak szintén volt nőknek szóló állandó rovata. Ezek olyan kérdésekkel foglalkoztak, mint a lakás és berendezése, az öltözködés, a divat, az étkezés, a kézimunka. A Magyar Úriasszonyok Lapja, a Magyar Úri Otthon, a Színházi Élet és hasonló lapok egyszerre szóltak a középosztály és a kispolgárság asszonyaihoz, ha nem is azonos mértékben. Rendkívül jellemző, hogy a Színházi Élet 1924-ben Varróiskola címmel új rovatot indít, amelynek jelszava: „régiből újat”. Tanácsai elsősorban azoknak a középosztálybeli asszonyoknak szóltak, akiknek „meg kellett jelenniük” társaságban, nyilvános helyeken, de nem engedhették meg maguknak, hogy minden alkalomra új ruhát vegyenek vagy csináltassanak. Mivel azonban a Színházi Életet a legszélesebb körökben vásárolták és olvasták, ezek a tanácsok a kispolgári asszonyoknak is szóltak, nekik is mintát kínáltak. Állandó rovata volt a lapnak a kézimunkaüzenetek. Ebből a nők megtanulhatták, hogyan lehet házilag előállítani olyan szőnyegeket, függönyöket, amelyeket készen, az üzletben nem tudnának megvásárolni. Az Otthon rovat, bemutatva egy felső középosztálybeli lakásbelsőt, szerényebb jövedelmű olvasóinak azt ajánlotta, saját készítésű tárgyakkal helyettesítsék az értékes függönyöket, szőnyegeket, tapétákat stb. „Hozzáértés, szeretet, ízlés, ügyesség csodákat művelhetnek aránylag csekély eszközökkel is.” A középosztály két háború közötti anyagi helyzetével, valamint az ízlésváltozással összefüggésben a különböző lapok egy új lakásideál megteremtését propagálták, mivel „a kisebb igényekre szorított középosztály” meghatározó irányelve „az egyszerűség és a takarékosság” lett. A korábbi szobaberendezésekkel szakítva, megszüntették a csak hálószoba, csak ebédlő és csak úriszoba jelleget. A két hitvesi ágy által uralt hálószoba alakult át „nappalivá” – az ágyak helyére rekamié került. A lapok – amelyek apróhirdetéseiben iparosok ajánlkoztak, hogy a régi bútorokat modernekké alakítják – a kétszobás, jól, azaz modernül felszerelt és berendezett lakást előnyösebbnek tüntették fel a régimódi négyszobásnál. Mindez, ha csábítónak is tűnt, alig volt követhető a kispolgárság számára, pedig kisebb, nagyrészt egyszobás lakásaik ezt indokolták volna. Budapesten a húszas évek végén az iparosoknak 45%-a, a kereskedőknek közel harmada egyszobás lakásban élt. Ez az egy szoba jelentette számukra a lakószobát és a hálószobát is. Ezekben anyagi okok és a megszokotthoz való ragaszkodás miatt általában megmaradt a hagyományos „komplett hálószoba” berendezés. A lakások mérete, valamint az életstílus közötti különbség következtében a középosztály és a kispolgárság családjainál eltérő funkciója volt a konyhának. A középosztály számára a konyha munkahely: az ételkészítés és egyéb házimunkák elvégzésének színtere. A kispolgári családoknál 6
azonban a konyha nem egyszerűen munkahely, hanem sokrétű élettér. Gyakorlatilag itt élt a család, itt zajlott az ételkészítés és más házimunka, itt tanult az iskolás gyermek, itt étkezett a család, itt fogadták a rokonokat, barátokat. „A” szobába csak a megbecsült vendéget vezették be.
Kispolgári család konyhája (1937). A MOBILITÁS IRÁNYA ÉS CÉLJA A sajtónál és reklámnál messzemenően nagyobb, tartalmában és hatásában összehasonlíthatatlanul szélesebb befolyást gyakorolt az életformára és az értékrendre a mozifilm. A két háború közötti magyar filmek a dzsentroid mentalitást, a középosztály értékrendjét népszerűsítették. A filmek főszereplőinek mintegy 90%-a „úriember”. A férfiideál a földbirtokos, a katonatiszt, a vezérigazgató, esetleg ügyvéd, mérnök, de mindenképpen dzsentroid családi háttérrel. A színhelyek közül kiemelkedik a birtok, a vidéki kúria. Igaz, a filmekben jelentős szerep jut a bankok, hivatalok, gazdag középosztálybeli lakások belsőinek is. A „kisember”, a kispolgár a filmek nagyobb részében mint kistisztviselő jelenik meg, általában úgy, hogy érzékeltetik alávetettségét, nemegyszer megalázottságát is. Az ilyen figurákkal való érzelmi azonosulást rendkívüli mértékben fokozta, hogy megformálójuk az egyik legnépszerűbb magyar színész, Kabos Gyula volt. Iparos vagy kereskedő egészen 1939-ig nem jelent meg a magyar filmek „hősei” között. Akkor Fűszer és csemege címmel készült egy kereskedőrőlkereskedésről szóló film. Csathó Kálmán, akinek regénye a film alapját adta, így nyilatkozott: 7
„Nálunk ma az a felfogás uralkodik, hogy boltosnak lenni nem úri foglalkozás. A kereskedő nem úr, csak a földbirtokos […] hiányzik a polgári öntudat és büszkeség.” Karriert e filmekben az jelent, ha a kistisztviselő lányát a vezérigazgató mérnök fia veszi feleségül, ha a gépírónő kezét az igazgató úr kéri meg. A hivatalba kényszerült lányokról legtöbbször kiderül, hogy „jobb, úri” családból származnak. A középosztály és a kispolgárság tagjai az élet sok területén kerültek közel egymáshoz: ugyanazt a rádióműsort hallgatták, ugyanazokat a filmeket nézték, részben azonos újságokat olvastak. Sok esetben még az elemi és középiskolákban is együtt tanulhattak gyermekeik. Sajátos módon azonban aligha találkozhattak vásárlóként ugyanabban az üzletben, még moziban sem mindig, nem szólva olyan nyilvános helyekről, mint az étterem vagy a kávéház. És nemcsak anyagi okok miatt. A kispolgárság tagjai vásárlóként is tudták, „hol a társadalmi helyük”, ennek milyen üzletek felelnek meg, melyek azok, amelyekből „nem nézik ki” őket. A dzsentri, az értelmiség, a tisztviselők felső rétegei, a gazdag kereskedők bevásárlóhelyei topográfiailag is elkülönültek a „többieket” kiszolgáló üzletektől. Az „előkelő cégek” Budapesten a belvárosban, vidéken a városok Fő utca által meghatározott részén találhatóak. Ezekbe nem tévedt be kispolgári vásárló még akkor sem, ha anyagi helyzete ezt megengedte volna. A komissiózás, a délelőtti belvárosi sétával összekötött vásárolgatás a „jobb” üzletekben csak a középosztály és a felső rétegek körében volt ismert. A társadalmi mobilitás iránya és célja a középosztály volt, minden fórum a középosztály értékrendjét és életmódját népszerűsítette, ennek ellenére gyakorlatilag minden tekintetben megmaradt a markáns különbség a középosztály és a kispolgárság között. Ebben – túl a materiális tényezőkön – igen nagy szerepet játszott a hagyomány, a megszokás, a neveltetés. „Könnyebb” helyzetben voltak a középosztály tagjai, akiknek több generáción át rögződött értékrendet, életstílust kellett továbbvinniük, megőrizniük, még ha nehezebb feltételek közepette is, mint 1918 előtt. Nehezebb és hosszabb időt igénylő folyamatot jelentett az ugyancsak örökölt érték- és szokásrend felbontása, újak beépítése a már rögzült rendszerbe. Ez annak ellenére így volt, hogy a két háború közötti Magyarországon számos tényező erodálta, gyengítette a társadalom különböző rétegei közötti különbségeket. L. NAGY ZSUZSA: NYARALJON ITTHON! • A BALATON MEGHÓDÍTÁSA A hétvége, a víkend fogalma Magyarországon – akárcsak másutt Európában – a két háború között honosodott meg. A hivatalok, gyárak alkalmazottai legalább szombat déltől hétfő reggelig nem dolgoztak, s ennek az időnek egészét vagy egy részét mind többen töltötték lakóhelyüktől távol. A középosztály egy része a nyaralást, a hosszabb nyári vakációt is megengedhette magának. A Monarchia felbomlásával azonban elvesztek a korábbi kedvelt üdülőhelyek. A régi divatos fürdőhelyek helyett a Balaton kínálta a legkedvezőbb lehetőségeket, ám a magyar tengert még fel kellett fedezni, meg kellett szerettetni. Így született a jelszó: nyaraljon itthon!
8
Ez volt az utazási irodák, panziók, szállodák új jelszava a húszas évek elején. A rettenetes inflációt és anyagi leromlást követően kezdtek magukhoz térni a középosztály, az értelmiség azon tagjai, akik az 1918-ban bekövetkezett összeomlás előtt megengedhették maguknak, hogy a nyári hónapokat állandó lakhelyüktől távol, valamelyik divatos üdülőhelyen: Karlsbadban, Pöstyénben, Fiuméban, Tusnádfürdőn, esetleg a francia vagy olasz tengerparton töltsék. A felbomlott Monarchia közkedvelt fürdőhelyeire 1918 után már nemcsak vasúti jegy, hanem útlevél is kellett, s kezdetben a nyaraláshoz szokottak anyagi helyzete sem engedte a régimódi utazásokat. Ezért arra biztatták őket, hogy ne külföldön, hanem idehaza töltsék a vakációt. Bizonyára volt ebben némi hazafias érzület és dac Trianon miatt, de ez nem lett volna elegendő egy egészen új szokás meghonosításához s az addig valójában nem is létezett üdülőhelyek kiépüléséhez. A jelszó sikeréhez – noha a harmincas évektől visszatért a külföldön nyaralás szokása is – még 9
más is kellett. Mindenekelőtt szabadidő, és nemcsak a polgári, értelmiségi rétegeknek, hanem másoknak is. Ezzel korszakunkban mind többen rendelkeztek. 1923-ban ugyanis a Bethlenkormány megkezdte a 8 órás munkaidő és a fizetett szabadság bevezetését, amit utódai folytattak, fokozatosan terjesztve ki azt a különböző iparágakra. Még az ipari tanulóknak, a tanoncoknak is járt egy évben két hét fizetett szabadság. De mit kezdjenek az emberek a munkától elnyert szabadidejükkel? Erre a kérdésre az az új nézet, sőt, divat felelt, amely az életvitel fontos részévé tette, értékrendjében előkelő helyre emelte az egészséges életmódot, a testkultúrát, a sportot. Így azután két új, egymás mellett élő szokás, mondhatni, életforma alakult ki és hódított meg mind szélesebb városi rétegeket. Városi rétegeket, mivel a paraszti népességnek sem munkakörülményei, sem mentalitása nem tette lehetővé, hogy az új szokásoknak hódoljon, noha ezek – legalább nő tagjaik révén, mint látni fogjuk – nem hagyták érintetlenül e réteget sem. Az egyik szokás és fogalom kapcsán hadd hivatkozzam Robert Gravesre, a neves angol íróra, akit az ókori Rómával foglalkozó regényei nálunk is ismertté tettek. A két háború közötti időszakról azt írta, az nem más, mint egy hosszú víkend, egy hosszú hétvége. Hiszen a békeidő rövid volt, a hétvégeken pedig az emberek jól akarták érezni magukat, meg szerettek volna feledkezni a heti munkanapok gondjáról-bajáról. Így vonzott egyre több embert a kirándulás, a turisztika, a nagy gyaloglás az erdőkben, a hegyekben. Budapest és környéke ehhez nagyszerű lehetőségeket kínált, de egyre elterjedtebbé vált, hogy vasúton vagy autóbuszon eljutva a Mátrába, a Bükkbe, ott hódoljanak ennek az új szenvedélynek. A Turistabarátok Egyesülete, a magántisztviselők, az iparosok, kereskedők egyesületei, a Cserkész Szövetség rendszeresen szerveztek hosszabb-rövidebb túrákat. A hegyek között saját pénzből, önerővel turistaházak sokaságát építették fel, amelyekben egy-egy éjszakára meg lehetett szállni, a hozott elemózsia mellé egyszerű egytálételt is lehetett kapni. Mindez fillérekbe került, a túrafelszerelés pedig nem drága, márkás holmikból, hanem megfizethető bakancsból, hátizsákból állt. A családias kirándulások alkalmat adtak arra, hogy ellenzéki érzelmű értelmiségiek, munkások jöjjenek össze, amit egy formális gyűlés esetén a rendőrhatósági tilalom megakadályozhatott volna. A budapesti rendőr-főkapitányság fennmaradt irataiból tudjuk, hogy nemritkán a kivezényelt detektívek is a fővárosi Hűvösvölgyi nagyréten töltötték vasárnapjaikat, remélve, hogy a „destruktív erők” tevékenységére vonatkozó információhoz jutnak. A korabeli filmek is hozzájárultak a víkendezés népszerűsítéséhez, bármennyire naiv és irreális volt is a meséjük, mint például a Meseautó című filmben a lillafüredi kirándulás.
10
A hétvége eltöltéséhez kapcsolódott, hogy tömegek kezdtek hódolni az úszás örömének, mivel tavainkon, folyóinkon, sőt, a harmincas években még a pesti Dunán is [a folyó vizében akkor még fürdeni lehetett (!), mint azt e sorok írója is tanúsíthatja] szabad strandok működtek, ahol belépődíj nem volt. Budapest környékén, a Duna mentén, Gödtől Lacházáig kis telepek sora jött létre, s számtalan egyesület alakult az úszás, evezés, horgászat elszánt hívei számára. A húszas években megkezdték a Balaton déli partján fekvő hatalmas területek parcellázását, családi ház, villa építésére alkalmas telkek formájában történő árusítását. Ettől az időtől fogva a 11
nyaralás és a Balaton – máig hatóan – összekapcsolódtak egymással. Nem mintha a Balaton mint a kellemes időtöltés, a vitorlázás, a hajózás színhelye addig ismeretlen lett volna. Hiszen az északi partnak, Badacsonynak, Szigligetnek, Tihanynak, Fürednek már évszázados múltja volt. Ez azonban csak egy szűk, kiváltságos, leginkább arisztokrata- és művészréteget érintett. A déli parton addig alig egy-két lakott hely jutott el az önálló községi szintre, többségük jelentéktelen település volt. Radikális változást hozott azonban, hogy a megfizethető áron kínált telkeket fővárosi vagy a tóhoz viszonylag közeli városok polgári, kispolgári, értelmiségi rétegei vásárolták meg, aminek következtében valóságos építési láz tört ki. Ezzel megkezdődött a Balaton társadalmi méretű „meghódítása”: családi villák, nyaralók tömege épült fel, szerény, egyáltalán nem hivalkodó külsővel. Ezeknek a tulajdonosok nevet is adtak, leginkább női neveket, összekapcsolva az építmény szerény voltára utaló „lak” szóval. Még ma is áll nem egy akkor emelt ház ilyen felirattal. Rövid idő alatt „sikk” lett a Balatonnál, annak is a déli partján nyaralni. Ez odavonzotta a befektetőket is: sorra-rendre épültek-nyíltak a panziók és szállodák. 1937-ben a somogyi part 16 helységében több mint 120 ilyen működött.
12
Célszerű volt a saját balatoni ház építése, hiszen a kispolgári, polgári rétegek körében a ház asszonya nem dolgozott, következésképpen az iskolaév végétől az új tanév kezdetéig gyermekeivel leköltözhetett a nyaralóba. A férj, akinek munkaviszonya több hónapos távollétet nem tett lehetővé, csak a hétvégeket vagy azon túl egy-két hetet töltött lent. Megjelentek a Balaton partján a „vállalati üdülők” is. A különböző foglalkozási csoportok önkéntes egyletei, szervezetei kisebb-nagyobb üdülőket építtettek és tartottak fenn, amelyeket tagjaik és azok családjai jutányos áron vehettek igénybe. A főváros az igazgatási apparátusában 13
dolgozó tisztviselők számára Balatonkenesén, hatalmas vízparti területen emelt elegáns, több épületből álló üdülőt, amit a második világháború után a hadsereg tisztikara vett birtokába. A M. Kir. Honvédség Balatonaligán épített üdülőt altiszti állománya részére (utóbb ezt nyelte el a fél községet bekebelező pártüdülő-komplexum). Az iparosok és kereskedők jótékonysági, segélyező egyesületei sem maradtak ki a sorból. Ezek olyan üdülőket is fenntartottak, amelyekben gyermekeket nyaraltattak kéthetes turnusokban. A tó déli partján így néhány esztendő alatt szinte összeépült üdülőhelyek, üdülővárosok sora alakult ki: Zamárdi, Földvár, Szárszó, Szemes, Boglár, Lelle, Fonyód, Berény, Máriafürdő. Siófok ekkor vált a térség „fővárosává”. A vízpart, illetve a fürdőhelyek központja mindenütt hasonlóan épült fel: nevesebb és jobb panziók, szállodák, a posta épülete, kereskedések, fodrászok és más szolgáltatást nyújtó műhelyek-üzletek, szükségszerűen szuvenírárusok, éttermek, cukrászdák. Bárki volt is a tulajdonos, nagy gondot fordított arra, hogy az épület, a cég környezete vonzó, megnyerő, tiszta és virágos legyen.
14
Kik engedhették meg maguknak a telekvásárlást, a nyaralóépítést, a panziókban eltöltött heteket? A válasz talán meglepő, mégis reális: a városi népesség széles köre, amennyiben nemcsak anyagi erejét, hanem törekvéseit is számba vesszük. A korszak egyik nagy slágerében megénekelt „havi 200 pengő fixszel” már szolid polgári életvitelt lehetett biztosítani, amibe belefért rövidebbhosszabb ideig tartó nyaralás – saját nyaralóban feltétlenül. A 200 pengős havi fizetés elérhető volt az iparosok és kereskedők egy része, sőt – ha összeadjuk a pénzbeni és természetbeni juttatásokat – még a fegyveres testületek altisztjei, a hivatalok, bankok akkor ugyancsak altisztnek nevezett szolgái vagy akár a házmesterek számára is. De a tisztviselők, értelmiségiek középső és felső rétegei ennél több száz pengővel nagyobb jövedelemmel rendelkeztek. A 19. században még delizsánsszal, magánfogattal utaztak a Balatonhoz, 1867 után azonban Baross Gábor miniszter és a megértő kormányzat tevékenysége nyomán olyan vasútrendszer épült ki, amely még 1918 után is a 7. helyet foglalta el Európában. A MÁV nemcsak járataival, hanem tarifarendszerével is támogatta a nyaralni utazókat – jól megfontolt érdekből nyújtva 15
különböző kedvezményeket. A Balaton-parti vasútállomások mind építészetileg, mind elragadóan virágos környezetükkel kitűntek az ország állomásai közül, s már eleve jó benyomást tettek az érkezőkre. Manapság talán csak Balatonföldvár állomásépülete és környezete mutatja a régi, valamikor jellemző állomásképet.
Fürdőzők Balatonfüreden. Az ugyancsak ekkoriban kiépült és felkapott hegyvidéki üdülőhelyekre, Kékesre, Lillafüredre, Mátraházára autóbusz-vállalatok indítottak rendszeres járatokat. A Budapest környékére kirándulók könnyen elérhették kiindulási pontjukat a helyi érdekű vasút (HÉV) járataival. A víkendezők, a nyaralók egy része nem volt feltétlenül a tömegközlekedésre utalva. A gazdag aranyifjak, a képeslapok címoldalain szereplő színházi és főleg filmsztárok saját, „legutolsó típusú” automobiljukon utaztak. A száguldó Bugattikról, Lanciákról remek képek jelentek meg az újságokban. A motorizáció szerényebb anyagi lehetőségű hívei motorkerékpárt használtak, melyeket túlnyomórészt a Csepel-szigeti Weiss Mannfréd művekben gyártottak. Az oldalkocsis motorkerékpár – benne a feleséggel és egy gyermekkel – már a családi kisautó előképe volt. 1938-ban 16 ezer autó járta az utakat, motorkerékpárokból 11 ezer volt forgalomban Magyarországon. A nyaralók a vízparton vagy a hegyekben sem mondtak le városi életük megszokott kényelméről, így a Balaton déli partja rendkívüli vonzerőt gyakorolt az iparosokra, a kereskedőkre: számuk ott szinte folyamatosan emelkedett, míg az érintett megyék belső területein stagnált vagy éppen csökkent. A modernizáció a nyaralás új szokása nélkül csak nagyon lassan érte volna el ezeket a helységeket. Épített utak, villanyáram ugyanúgy kellett, mint vezetékes víz, bár az utóbbi kiépítése nem ment egyik napról a másikra. A „jobb helyeken” azonban, mint Bogláron vagy Lellén, már a panziók és szállodák is dicsekedhettek ezzel a kényelemmel. Jellemző, hogy például Somogy megye balatoni helységeiben több benzinkút és „garage” (így nevezték akkor az autójavító műhelyeket) működött, mint a megye többi részén összesen. Megszaporodtak az éttermek, vendéglők, cukrászdák, az esti szórakozást szolgáló zenés-táncos helyek, Siófokon girlöket (táncosnőket) foglalkoztató, revüműsort adó mulató nyílt. A panziók, szállodák kiszolgálása, a nyaraló polgári családok háztartásában való segítség addig elképzelhetetlen keresletet eredményezett a női munkaerő iránt. Az egykori paraszti települések asszonyai és lányai, akiknek korábban alig vagy csak nehéz mezőgazdasági munkával nyílt kereseti lehetőségük, most szinte válogathattak a munkahelyek között. Keresetük nem mondható magasnak, de az elvégzendő feladat nem volt teljesen ismeretlen számukra, és fizikailag jóval 16
kisebb erőkifejtést igényelt, mint bármely mezőgazdasági munka. A konyhai munka, a takarítás, a felszolgálás során azonban egészen új igényekkel és szokásokkal is meg kellett ismerkedniük, igazodva a városi nép szokásaihoz. Ezek lassan és részben leszivárogtak saját háztartásukba, saját életvezetésükbe. Egy dolog azonban nem talált követőkre közöttük: a fürdőzés, úszás. A parti paraszti népesség korábban sem hódolt az úszás szenvedélyének, a „vízi emberek” legfeljebb halászattal foglalkoztak. Puritán és szemérmes felfogásukkal inkább ámulatra méltónak, netán elképesztőnek tartották és semmiképpen sem utánozták a nyaraló hölgyek fürdőruha-viseletét. A „meztelenségnek” ez a foka számukra elfogadhatatlan volt, noha bizonyára nem egy falusi leány ábrándozott hasonló fürdőzésről. Az új szokások, az új divat forradalmi változást hozott a hölgyek viseletében. Valaha egy hölgy nyeregbe is csak szoknyában szállhatott. Amióta azonban az első világháború gyárakba kényszerítette az asszonyokat, mindinkább át kellett térni a hosszú szoknyáról a praktikusabb rövid ruhákra vagy a hosszú nadrág viseletére. Példát adtak ehhez az angolok, akiktől hamarosan a kontinensre is átterjedt az overall (kezeslábas) viselete. Motorkerékpárra felülni, vitorlás hajó kötélzetét kezelni aligha lehetett volna mindenbe beleakadó hosszú szoknyában. De nemcsak erről volt szó. Korábban azok a nők, akik nem kényszerültek fizikai munkára, kenyérkeresetre, gondosan óvták bőrüket a nap fényétől és barnító hatásától, mintegy hófehérségükkel is demonstrálva társadalmi állásukat. Amikor azonban hódítani kezdett az egészséges életmód jelszava, az lett kívánatos, hogy a bőrt kitegyék a nap jótékony és egyben barnító hatásának. (Az ózonrétegről, a napozás veszélyeiről e kor emberei még semmit sem tudtak.) A két háború között éppen a napbarnítottság lett a jelzője annak, hogy az érintettek a jobb módú rétegekhez tartoznak, akiknek kellő mennyiségű szabadidejük van, nem sápadoznak gyárakban, irodákban. Régi fotók mutatják, hogy ük- és dédanyáink még bokáig érő és nyakban záródó, hosszú ujjú öltözékben merültek a folyók, tavak vizébe, s a férfiak is alig voltak kevésbé túlöltözöttek. Az új szemlélet jegyében a hölgyek először egyrészes, combig érő és a hátukon nyitott fürdőruhát öltöttek, majd ezt még több szabadságot engedő kétrészesre váltották. A férfiak végül csupán úszónadrágot viseltek, felsőtestük szabadon maradt, elhagyták vállpántos fürdőruhájukat. A Balaton északi és déli partja a tulajdonosokat és a nyaralókat, következésképpen a légkört, a stílust tekintve is határozottan különbözött egymástól. Az északi part megőrizte történelmi hagyományait, visszafogott életritmusát. Ott a két háború között főleg írók, művészek alakították – a szőlőtermelő gazdák mellett – a vidék karakterét. Illyés Gyula, Németh László, Egry József, a Balaton festője és mások adtak rangot a térségnek. Füred volt és maradt a balatoni vitorlázás fellegvára, a szezonnyitás máig Füreden történik. A füredi Yacht Club tagságára csak azok számíthattak, akiknek anyagi és társadalmi helyzete ezt megalapozta. A déli partról átruccanó kirándulók ugyan elsősorban az akkor még élő tihanyi visszhangtól ámultak, de megilletődtek az apátság múltunkat reprezentáló nagyságától is. A déli part egészen más jellegűvé vált. Itt nem voltak történelmi, kulturális előzmények, nem voltak hagyományok, nem volt minta, amit az új nyaraló tömegnek figyelembe kellett volna vennie. A déli partot a mondén világ jellemezte: színészek, filmesek, újságírók, a pénzes polgárok zajos jelenléte, akiket a kispolgári nyaralók érdeklődése vett körül, akiket esetleg utánozni is igyekeztek. A „Nyaraljon itthon!” jelszó hatásosnak bizonyult. A nyaralás fogalmához mindmáig leginkább a Balaton kapcsolódik.
17
