L. Balogh Béni A MAGYAR–ROMÁN KAPCSOLATOK 1939–1940-BEN ÉS A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS
1
2
L. Balogh Béni
A MAGYAR–ROMÁN KAPCSOLATOK 1939–1940-BEN ÉS A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS
Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2001 3
A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint az Oktatási Minisztérium Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program „Kulturális külpolitika és nemzeti identitás” alprogramja és az Illyés Közalapítvány támogatta.
A kötet a Pro-Print Könyvkiadó és a Teleki László Intézet közös könyvkiadási programja keretében készült.
Sorozatszerkesztõ: Bárdi Nándor Borítóterv: Biró Gábor
© L. Balogh Béni, 2001 © Pro-Print Könyvkiadó, 2001
ISBN 973-9311-86-5
4
Bevezetés
A bécsi Belvedere palota aranytermében 1940. augusztus 30-án Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerzõdés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km -nyi területbõl 43 104 km , mintegy 2,5 millió lakossal, az ún. Észak-Erdély. A több mint 60 évvel ezelõtt meghozott döntés a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanatát képezi, hatását tekintve pedig mind a mai napig jelen van, ha eltérõ mértékben és ellenkezõ elõjellel is, a két nép kollektív emlékezetében. Könyvünkben a magyar–román diplomáciai kapcsolatok alakulását tekintjük át 1939 márciusától, a honvédség kárpátaljai bevonulásától egészen 1940. augusztus végéig, a második bécsi döntésig bezárólag. Röviden kitérünk a két ország gazdasági kapcsolataira is, a kétoldalú viszony többi összetevõjét – így az erdélyi magyar kisebbség helyzetének alakulását, vagy a szellemi-kulturális kölcsönhatásokat – azonban e kötetben nem vizsgáljuk. Elsõdleges célunkat a második bécsi döntéshez vezetõ út, tehát a politikai-diplomáciai elõzmények bemutatása, a döntõbíráskodás körülményeinek ismertetése, továbbá a döntés értékelése, a demográfiai, gazdasági, politikai következmények felvázolása képezi. 2
2
* Ha a román–magyar viszony alapkérdésének a 19. század elsõ felétõl a 20. század közepéig terjedõ idõszakban a régióban betöltött szerepekért folytatott küzdelmet tekintjük, úgy ennek lényegét, némi leegyszerûsítéssel, Erdély birtoklásának kérdése jelenti. A második bécsi döntés éppen e tekintetben vízválasztó, ugyanis a magyar revíziós igények részleges kielégítésével – rövid átmeneti idõre – lezárt egy korszakot, amely két évtizeddel korábban, a trianoni 1
5
békeszerzõdéssel vette kezdetét. Mintegy négy évre megváltoztatta a két állam korábbi „szereposztását”: Észak-Erdély elcsatolását követõen a területi status quót addig mereven védelmezõ Románia lett az, amely – a tengelyhatalmak határozott tiltása ellenére – egyre nyíltabb revíziós politikát folytatott Magyarország irányába. A helyzetet bonyolította, hogy Budapest sem tekintette véglegesnek az 1940-ben meghúzott határt, és Erdély északi felének megtartása mellett hosszabb távon a nagyobbik, déli rész megszerzését is célul tûzte ki maga elé. Bár könyvünk célja nem a revíziós politikát kiváltó trianoni békeszerzõdés következményeinek vizsgálata, bevezetõnkben – néhány bekezdés erejéig – e kérdéskört is fel kell vetnünk, hiszen a két világháború közötti konzervatív, „úri” Magyarország szellemi és politikai életét a területi revízió programja uralta, s a korabeli magyar diplomácia ennek megvalósításáért küzdött. Közel negyven évnyi kényszerû hallgatás után a 80-as évek elejétõl Trianon megszûnt Magyarországon tabu témának lenni, s ezt Ormos Mária 1983-ban megjelent kitûnõ monográfiája is jelezte. Azóta a magyar olvasó számos egyéb feldolgozást vagy dokumentumkötetet is kézbe vehet, amelyek alapján ma már megbízható módon rekonstruálhatja a történteket. E helyen csupán azt a tényt említjük, hogy az 1920-as trianoni békeszerzõdés területi elõírásai durvák és elvszerûtlenek voltak, s arányaiban igen nagy területeket csatoltak el Magyarországtól, amelyet feldaraboltak, illetve „megcsonkítottak”: Trianon következtében Magyarország – Horvátország nélkül – területének 67, lakosságának pedig 58%-át veszítette el. A Magyar Királyság keretein belül területi és politikai autonómiát élvezõ Horvátországgal együtt ez az arány 71, illetve 63%-ot tett ki. „Csonka” Magyarország területét egymagában a Romániának juttatott terület nagysága is felülmúlta. Közepes méretû európai országból Magyarország ezzel a térség egyik kisállamává, szomszédai közül a leggyengébbé vált. A Párizs környéki békeszerzõdések fennhangon hirdetett rendezõ elve a népek önrendelkezési joga volt, de a nemzetiségi elvet a gyõztes nagyhatalmak következetlenül és képmutató módon alkal2
3
4
6
mazták. Egyes nemzeteknek megadták az önrendelkezés jogát, másoktól – így a magyaroktól is – megtagadták azt. Ennek következtében Trianon nyomán több mint 3 millió magyar került kisebbségi helyzetbe, közülük mintegy 1,6 millióan a Romániának ítélt területen éltek. A határok megállapításánál elsõsorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis (jaj a legyõzötteknek) elve érvényesült. „Ez még azok számára is lehetetlenné tette Trianon igazságos rendezésként való tudomásulvételét – írja Romsics Ignác –, akik egyébként elfogadták a nemzetiséget mint államszervezési elvet, és belátták a történelmi magyar állam felbomlásának szükségszerûségét.” Mindebbõl az következett, hogy a két világháború közötti Magyarországon a területi revíziónak nem volt reális gondolati alternatívája, s egyetlen jelentõs eszmei vagy politikai irányzat sem fordult nyíltan szembe azzal, kivéve a Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette nyugati, ún. „oktobrista” magyar emigrációt. Jellemzõ, hogy egy idõre még a szélsõbaloldal, az illegális kommunista párt is lényegében a területi revízió alapján állott, hiszen a Szovjetunió a húszas években szembeszállt a versailles-i „imperialista békediktátum-rendszerrel”, a Komintern pedig 1933-ig a nemzetiségek számára az elszakadási jogot is magában foglaló önrendelkezést követelt. Az is tény, hogy a Nemzetek Szövetsége („Népszövetség”) alapokmányának 19. cikke elvileg lehetõvé tette a nemzetközi szerzõdések felülvizsgálatát. Ez azonban magyar részrõl vajmi kevés reményre adott okot, hiszen 1919-ben e szervezetet éppen a Párizs környéki békék rendszerének megóvására hozták létre. Óhatatlanul elszigeteltek, hatás nélküliek maradtak Hantos Elemér, Gratz Gusztáv vagy Makay Miklós, illetve a velük rokonszenvezõ polgári liberális értelmiségiek azon nézetei, amelyek lényegében a versailles-i békerendszer keretein belül szorgalmazták a közép-európai államok megbékélését és együttmûködését. Az adott körülmények között nem tartozott a reális politikai alternatívát kínáló koncepciók közé Németh Lászlónak a közép-európai népek sorsközösségét hirdetõ ún. „tejtestvériség” elmélete, de a dunai konföderáció nagy múltú eszméje sem, amelyet az emigrációban Jászi 5
6
7
7
Oszkár, Magyarországon pedig a harmincas évek második felében pl. Kovács Imre hangoztatott. E kétségtelen tények ellenére Romsics Ignác szavaival utólag mégis megállapíthatjuk: a trianoni traumára a sokk utáni elsõ negyedszázad vezetõ elitje rosszul megválasztott „terápiát” alkalmazott: a békediktátumot történelmi véletlenként és totális igazságtalanságként fogta föl, s teljes elutasítással válaszolt rá. Ebben ugyanúgy szerepet játszott a revíziós törekvések belpolitikai, „rendszerkonzerváló” funkciója, mint a „másik fél”, a trianoni béke „gyõztesei”, a Franciaország nagyhatalmi támogatását élvezõ szomszédos államok Magyarországgal kapcsolatos politikája. Csehszlovákia, valamint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia 1920–21-ben megalakította az ún. kisantantot, melynek fõ célja Magyarország elszigetelése, s a Budapesttel szembeni általános politikájuk összehangolása volt. A kisantant berkeiben az „egy rögöt sem vissza” alapállás volt a meghatározó. Ellene voltak mindenféle, akár csak részleges területi revíziónak, így a határ menti, magyar többségû tartományok visszacsatolása elõl is mereven elzárkóztak. Mint Nicolae Titulescu román külügyminiszter 1935-ben kifejtette: „akármilyen területi engedmény csak egy processzus kezdetét jelentené. Az elsõ engedmény után újabb követelések jönnének újabb engedményekért és így tovább”. Ezen túlmenõen, különbözõ mértékben ugyan, de Bukarest, Prága és Belgrád egyaránt elnyomó, beolvasztó politikát folytatott a jelentõs számú magyar kisebbséggel szemben. A határkérdésben tapasztalható kibékíthetetlen ellentétek mellett a kisebbségi kérdés megoldatlansága is okolható azért, hogy Magyarország és szomszédai között nem jöhetett létre valódi együttmûködés, s így a harmincas évtized második felében e térség államai könnyûszerrel váltak a náci Németország játékszerévé, amihez persze gazdasági kiszolgáltatottságuk is hozzájárult. A fenti összefüggésekben értelmezve a második bécsi döntést, azt a két világháború közötti magyar revíziós törekvések részleges sikereként, a területi status quo megõrzésére törekvõ román külpolitika szemszögébõl pedig egyértelmû kudarcként könyvelhetjük el. 8
9
8
A német–olasz döntés nyomán megvalósult magyar területi gyarapodás tartósságát azonban kezdettõl fogva megkérdõjelezte az a tény, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vitatta a második bécsi döntés érvényességét. * A magyar történetírás mind a mai napig adós maradt a második bécsi döntés monografikus feldolgozásával. Könyvünk ezt a hiányt szeretné részben pótolni a témára vonatkozó magyar és román szakirodalom, továbbá magyar s román levéltári források, diplomáciai okmánytárak, illetve a korabeli szereplõk visszaemlékezései alapján. Következtetéseink számos ponton eltérnek a román történetírás által képviselt nézetektõl, amelyekkel nem egy esetben – a párbeszéd reményében – vitába szállunk. Eredeti forrásaink elsõsorban a Magyar Országos Levéltár külügyminisztériumi anyagaiból és a bukaresti román Külügyminisztérium Levéltárának fondjaiból valók. Ez utóbbiak iratanyaga – az általunk feltártakon kívül – még sok egyéb olyan korabeli dokumentumot rejthet, amely egy-egy részkérdésben új szempontokkal szolgálhat. Munkánk során nagy segítségünkre voltak a különbözõ forráskiadványok. Ezek közül a Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945 címet viselõ kiadványsorozatot emeljük ki, amelynek az 1962-ben megjelent negyedik, és az 1982-es ötödik kötetét igen nagy haszonnal forgattuk. Mindkét vaskos – témánk szempontjából megkerülhetetlen – okmánytárat Juhász Gyula állította össze. Külön meg kell említenünk Réti György dokumentumgyûjteményét, amely az olasz diplomáciai forráskiadvány-sorozat, a Documenti diplomatici italiani (DDI) több mint száz, a második bécsi döntéssel kapcsolatos iratát közli magyar fordításban. Nélkülözhetetlen, bár fölöttébb óvatosan kezelendõ forrásanyag a bécsi döntéssel összefüggõ román, illetve magyar nyelvû memoárirodalom. Ami az elsõt illeti: Romániában csak a rendszerváltást követõen, a kilencvenes években jelenhettek meg nyomtatásban az 1940. augusztusi események két román fõszereplõjének, Mihail 10
11
12
13
14
9
Manoilescunak és Valeriu Popnak az emlékiratai. Manoilescu 1940. július 4-tõl szeptember 14-ig külügyminiszterként tevékenykedett, s román részrõl õ látta el kézjegyével a második bécsi döntés jegyzõkönyvét. Visszaemlékezései véleményünk szerint erõs önigazolási szándékkal íródtak, és több állítása nem fedi a történelmi valóságot. Az erdélyi származású Valeriu Pop befolyásos politikusként tevékenykedett a harmincas években; az uralkodó az 1940. augusztusi Turnu Severin-i tárgyalások alkalmával õt bízta meg a román delegáció vezetésével, s megfigyelõként Pop ott volt az augusztus 30-i döntés kihirdetésénél is. Könyve – melynek végén 38 dokumentum olvasható mellékletként – fontos hozzájárulás a fenti események jobb megismeréséhez, bár a szerzõ gyakran túlértékeli saját szerepét. Míg Pop és Manoilescu utólag próbálta rekonstruálni a történteket, addig II. Károly király 1937-tõl napi feljegyzéseket vezetett, amelyek nélkülözhetetlenek a korabeli román külpolitika mozgatórugóinak jobb megértéséhez. Az 1939–1940 közötti magyar–román kapcsolatok tekintetében fõleg az 1997-ben megjelentetett második, és az egy évvel késõbbi kiadású harmadik kötet hasznosítható. A korszakra vonatkozó – szegényesebb – magyar memoár-irodalomból Hory András visszaemlékezései érdemelnek említést a téma szempontjából. Hory, a két világháború közötti Magyarország egyik legképzettebb diplomatája vezette ugyanis a Turnu Severin-i magyar tárgyalódelegációt, s emlékiratai többé-kevésbé pontosan, megbízhatóan ismertetik a tárgyalások hátterét és lefolyását. 15
16
17
18
19
20
* Könyvünket három, tartalmilag viszonylag jól elkülöníthetõ egységre tagoltuk. A bevezetõ részeket követõ elsõ fejezetben a magyar–román diplomáciai és gazdasági kapcsolatok alakulását tekintjük át 1939 márciusától, a honvédség kárpátaljai bevonulásától egészen 1940 júniusáig, Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet megszállásáig. A kezdõ idõpont (1939 márciusa) megválasztását elsõsorban az indokolja, hogy Kárpátalja visszafoglalását követõen – az ország függetlenségének megõrzése mellett – a magyar külpo10
litika legfõbb céljává az erdélyi területi revízió megvalósítása vált. A honvédség kárpátaljai akciója, és az ezzel egyidõben elkezdõdött román katonai mozgósítás ezenkívül igen feszültté tette a kétoldalú viszonyt, s e feszültség – rövid idõszakoktól eltekintve – az egyik legfõbb jellemzõje maradt a román–magyar diplomáciai kapcsolatok általunk vizsgált közel másfél évének. A következõ fejezetben a második bécsi döntés elõzményeivel foglalkozunk. A Romániának átadott szovjet ultimátum nyomán ugyanis a magyar kormány diplomáciai offenzívába kezdett, és (közvetve) elérte, hogy – különbözõ nagyhatalmi megfontolásokból – július elejétõl fokozatosan Budapest javára változzék Berlin addig elutasító magatartása. Részletesen elemezzük a magyar és a román államférfiak júliusi tárgyalásait a tengelyhatalmak vezetõivel, majd az augusztusban sorra került sikertelen Turnu Severin-i megbeszéléseket. A záró fejezetben a döntõbíráskodás körülményeit, majd a második bécsi döntés kihirdetését, fogadtatását és visszhangját, illetve annak demográfiai, gazdasági, politikai következményeit ismertetjük. Könyvünk végén 14 dokumentum, illetve dokumentumrészlet található. Ezekbõl szám szerint tizenegyet a Magyar Országos Levéltár különbözõ fondjaiból válogattunk. A levéltári anyagon kívül három olyan dokumentum is közlésre került, amely korábban már megjelent nyomtatásban, de a kötet – pl. az erdélyi olvasók számára – nehezen, vagy egyáltalán nem érhetõ el. Tematikus válogatásunk során az alábbi fõbb szempontokat igyekeztünk érvényesíteni: 1. tartalmilag az egymást követõ iratok – ha csak hozzávetõlegesen is – tükrözzék a könyv szerkezeti, kronológiai felépítését; 2. minél arányosabban legyen jelen az események egymástól eltérõ olvasata, magyar és román „szemszögbõl” való megítélése. Az iratokat sorszámmal és jegyzetekkel láttuk el. Mindegyiknek címet adtunk, amely alá a keltezés került. A dokumentum jelzetét (vagy a megjelenés helyét) és típusát dõlt betûkkel tüntettük fel, a kihagyásokat szögletes zárójellel jelöltük. A közlés során a mai helyesírási szabályokat alkalmaztuk. 21
11
Mindezek elõrebocsátásával reméljük, könyvünket haszonnal forgatja majd minden érdeklõdõ. A második bécsi döntés megítélése a román és a magyar történetírásban A magyar és a román történetírás általában egymástól eltérõ módon értékelte, s értékeli ma is a második bécsi döntés körülményeit, magát a döntést, illetve annak következményeit. Még a fogalomrendszer használata tekintetében is eltér egymástól az 1940. augusztus 30-i esemény értékelése kapcsán. A román szerzõk túlnyomó többsége következetesen a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”, vagy „diktatul de la Viena”) megjelölést használja, amivel a döntés Bukarestre erõszakolt, kényszerítõ jellegét hangsúlyozzák. A legtöbben azt emelik ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétõl az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élõ románokat újból magyar uralom alá vetette. A magyar historiográfiába ezzel szemben – függetlenül az esemény idõben változó értékelésétõl – a „döntõbíráskodás”, a „második bécsi döntés” fogalma vonult be, s kötetünkben mi is ez utóbbit használjuk. Egy rövid átmeneti idõszakot követõen a 40-es évek végén Romániában és Magyarországon is megtörtént a kommunista hatalomátvétel. A szovjet típusú, monolitikus társadalmi-politikai rendszer a múltról kialakított képet is igyekezett gyökeresen átalakítani, s mindkét országban egyeduralkodóvá tette a marxista történetfelfogást, annak is a leegyszerûsített, a napi politikai igényekhez igazított, sematizált, vulgármaterialista változatát. A múlt átértékeléséhez az a marxi tétel szolgált alapul, miszerint a társadalmak története végsõ fokon az osztályharcok története, s a kizsákmányoltaknak az elnyomókkal vívott évszázados harcából a proletariátus kerül majd ki gyõztesen. Erre a „kaptafára” kellett – a helyi adottságok figyelembevételével – „ráhúzni” a történelmet mind Romániában, mind pedig Magyarországon a negyvenes évek végén s az ötvenes években. A magyar és a román történetírás ebben az idõszakban lényegében egyazon internacionalista, pártos, moszkovita állás22
12
pontról ítélte el a második bécsi döntést. A valós tények feltárása sokadrangú kérdésnek számított, hiszen az aktualizáló szemléletmód jegyében az elmúlt rendszer reakciós, fasiszta uralkodó osztályai bûneinek bemutatásával a saját belsõ osztályellenséget kellett leleplezni. A sztálinista román történetírás ugyanakkor azt a szinte „tudathasadásos” nézõpontot képviselte, miszerint 1940 júniusának végén Besszarábiát és Észak-Bukovinát jogosan csatolta el a Szovjetunió, tehát ezen területek „felszabadultak”, ÉszakErdélyt viszont a hitleristák „elrabolták” Romániától. A hatvanas évek kezdetétõl a két ország történetírása más-más fejlõdési irányt vett. Romániában fokozatosan visszatértek az 1945 elõtti idõszak nacionalista diskurzusához, amelyet az 50-es évek antinacionalizmusa elfedett ugyan, de nem semmisített meg. Kezdetét vette a nacionalista historiográfiai hagyomány és a marxista referenciarendszer sajátos összegyúrása. A magyar történetírás viszont 1960-ban éppen ellenkezõleg, „a nacionalista szemlélet maradványainak” eltávolítása útjára lépett. A szemléleti revízió egy 1959-es párthatározat – A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról – nyomán kezdõdött el 1960-ban, Molnár Eriknek, a Történettudományi Intézet akkori igazgatójának az Akadémia közgyûlésén tartott beszámolójával. A Történettudományi Intézet még abban az évben ankétot rendezett „a nacionalizmus történelmi gyökereirõl”, majd széleskörû, évekig tartó vita vette kezdetét, amelyben a résztvevõk többé-kevésbé szabadon képviselhették álláspontjukat. A Molnár Erik által kezdeményezett új szemléletmód a „magyar glóbusz” hungarocentrikus nézetét kívánta meghaladni, kritikus és önkritikus hangvétele volt. Az egyre nyilvánvalóbb szemléleti különbségek a második bécsi döntésrõl szóló diskurzusokban is megmutatkoztak. Az 1964-ben megjelent kétkötetes Magyarország története (az idevágó fejezet szerzõje Ránki György volt) osztályalapon ugyan, de tárgyilagosságra törekedve adott viszonylag kiegyensúlyozott értékelést. Egy 1969-es román történeti szintézisben viszont – melynek elõszavában már megjelent egy Nicolae Ceauºescu-idézet! – az „igazságtalan bécsi diktátum” kapcsán a „nemzeti” szemszög került elõtérbe. Besszarábia 23
24
25
26
27
28
29
30
31
13
elcsatolása kapcsán ugyanakkor – a valóságnak megfelelõen – szovjet ultimátumról írtak. A hatvanas években a magyar történetírásban teret hódító új, kritikus és önkritikus szemléletmód jellegzetes példája Tilkovszky Loránt 1967-ben, illetve Csatári Dániel egy évvel késõbb megjelent monográfiája. Mindkét szerzõ terjedelmes levéltári- és sajtóanyagot dolgozott föl, mûveik ugyanakkor ideológiai, aktuálpolitikai célokat (is) szolgáltak. Tilkovszky „a mai társadalmi rendszerünktõl idegen nacionalizmusok… maradványai” ellen küzdött, míg Csatári – ugyanezen cél érdekében – a már említett 1959-es párttézisek által kijelölt feladatok teljesítésébõl szerette volna kivenni részét, elítélve mind a magyar, mind a román nacionalizmust, „e terület népeinek az érdekeit szem elõtt tartva”. A hatvanas évtizedben két, a téma szempontjából alapvetõ fontosságú feldolgozás is született: Juhász Gyula magyar, és Auricã Simion román történész munkái. Juhász Gyula monográfiája Teleki Pál külpolitikájáról 1964-ben jelent meg. Az adatgazdag könyv – a marxista frazeológia keretein belül – differenciáltan igyekezett bemutatni az összefüggéseket. A második bécsi döntés elõzményeivel, magával a döntéssel, majd annak következményeivel a harmadik fejezet foglalkozott igen részletesen. A háború után Nyugat-Európában publikált német diplomáciai forrásanyag alapján Juhász arra a lényegében ma is helytálló következtetésre jutott – a román történetírás egyébként nem osztja e véleményt –, hogy a döntõbíráskodást a tengelyhatalmak képviselõi határozták el ugyan, de a gondolatot román részrõl vetették föl elõször 1940 nyarán, s a Turnu Severin-i tárgyalások megszakadását követõ napokban berlini követe útján Bukarest kérte a döntõbírói beavatkozást. Nem látjuk viszont bizonyítottnak a szerzõ több oldalon keresztül taglalt azon felfogását, hogy 1940 júliusa, a magyar revízióval szembeni elutasító álláspontjának megváltozása óta – a további háborús célok érdekében – Hitler valójában mindvégig döntõbíráskodást akart Magyarország és Románia között. E gondolatmenet szerint a német diktátor elleplezte a nyilvánosság elõl valódi 32
33
34
35
36
37
38
39
14
szándékait, s kivárta az alkalmas pillanatot, a Turnu Severin-i kétoldalú tárgyalások kudarcát, hogy megfelelõ feltételeket szabhasson a két államnak. Vitatható a fenti összefüggésben hangoztatott azon szerzõi megállapítás is, hogy a Magyarországgal és Romániával szembeni hitleri politika alakításában 1940 nyarán csupán a tervezett szovjetellenes támadás elõkészítése játszott szerepet. Juhász ezzel elvetette a nyugati polgári történetírás bizonyíthatóan helytálló nézetét, miszerint Hitler – a kétségtelenül meglévõ támadó szándéka mellett – maga is tartott egy esetleges balkáni szovjet beavatkozástól, s hogy részben ezért szorgalmazta a magyar–román viszály valamilyen formában történõ rendezését. Bírálható kijelentései ellenére – ne felejtsük el, a mû 1964-ben íródott! – Juhász Gyula monográfiája megkerülhetetlen a második bécsi döntést kutató magyar és román történészek számára, és sok következtetése ma is elfogadható. Hányatott sorsot ért meg Auricã Simion román történész monográfiája a második bécsi döntésrõl. A szerzõ 1968 és 1970 között, a viszonylagos román belpolitikai liberalizálódás éveiben állította össze a doktori dolgozatnak készült kéziratot. Ebben a román levéltári források és a kéziratos visszaemlékezések mellett a német, olasz és angol okmánytárak adatait is felhasználta, idézte a nyugati szakirodalmat, a magyar szerzõk mûvei közül pedig elsõsorban Juhász Gyula fentebb elemzett, 1964-es monográfiáját. A könyv elsõ kiadásának évében, 1972-ben azonban már zajlott a Nicolae Ceauºescu által meghirdetett román „kultúrforradalom”, s a mû ezért csak módosított, csonkított, a bukaresti pártközpont elvárásainak megfelelõ formában jelenhetett meg. A rendszerváltás utáni, 1996-os második kiadás, amelyet a szerzõ már nem ért meg, a kézirat eredeti szövegét tartalmazza, a 70-es évek „politikai-ideológiai ballasztja” nélkül. Könyvünkben mi is e második kiadásra hivatkozunk, amely megítélésünk szerint a második bécsi döntést tárgyaló román történeti irodalomban mindmáig a legteljesebb és a legszínvonalasabb mû. Bár a könyv jól dokumentált, és szerzõje tárgyilagosságra törekedett, Simion álláspontja több helyen is vitatható. Abban a sokat 40
41
42
43
15
emlegetett kérdésben, hogy kérte-e a román kormány a döntõbíráskodást vagy sem, a szerzõ ellentmondásosan írt. Egyrészt elismerte, hogy 1940. július 26-án, a Hitlerrel való berchtesgadeni találkozó során a román tárgyalófél felvetette a döntõbíráskodás kérdését, de nem említette könyvében az augusztus 21-i lépést, amikor is berlini követe révén a román kormány Hitler döntõbírói közbelépését kérte. Az 1940. augusztus 27-i román közlésrõl, amelynek során a berlini román követ megerõsítette, hogy kormánya elfogad egy „valódi döntõbíróságot”, Simion minden különösebb magyarázat nélkül azt állította, hogy annak értelmét a németek „meghamisították”. Végül a szerzõ arra a valótlan következtetésre jutott, hogy a döntõbíráskodást egyedül a magyar vezérkari fõnök, Werth Henrik kérte. Az 1996-os kiadás tanúsága szerint az eredeti kéziratban Simion általában kerülte a sarkított megfogalmazásokat és értékítéleteket, de könyvének második kiadásába is bekerült pl. az alábbi, a terminológiát illetõen a nacionalista–kommunista román történetírás szellemét idézõ következtetés: „A bécsi fasiszta diktátum által Romániától 2 388 774 lakossal együtt 42 610 km -nyi területet raboltak el, hogy a horthysta Magyarországnak adják át”. A hetvenes évek elejétõl Romániában a történetírás politikai legitimáló és uralmi eszközzé degradálódott Nicolae Ceauºescu pártfõtitkár kezében, aki ezáltal is igyekezett felfokozni, és saját hatalmának szolgálatába állítani a románok nemzeti érzéseit. Vlad Georgescu román történész szerint bizonyos központi intézkedések eredménye az lett, hogy a historiográfiát mint tudományágat gyakorlatilag felszámolták. A hetvenes évekkel kezdõdõen a magyar historiográfiában is valamivel jobban elõtérbe került a „nemzeti szellem”, ennek azonban – Romániától eltérõen – nem volt nacionalista-soviniszta mellékzöngéje. A magyar történetírás ismét sokszínû lett, a pártpolitika nem szólt bele közvetlenül a tudományba, s a marxista nézetek mellett megjelentek más felfogások is. A nyolcvanas évtized Romániájában a „történelmi nacionalista” diskurzus egyik legfõbb jellemzõjévé a magyarellenesség vált. A prózaíró Ion Lãncrãnjan hírhedt 1982-es pamfletje, és a Budapes44
45
2
46
47
48
49
50
51
16
ten 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története elleni, felülrõl irányított román hecckampány is e „hadjárat” részét képezte, melynek során többek között az irredentizmus, a revizionizmus vádja érte az egész magyarságot, a magyar történészekre pedig a történelemhamisítás bélyegét sütötték rá. Ezzel összefüggésben 1980-tól a hivatalos román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, valamint az 1940–1944 közötti észak-erdélyi „horthysta-fasiszta terror” „gaztetteinek” leleplezése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Az alábbiakban a nyolcvanas évek Romániájában a bécsi döntésrõl, vagy az azt követõ idõszakról megjelent „évfordulós” írások közül mindössze kettõre térünk ki részletesebben, bár számuk ennél jóval nagyobb. A második bécsi döntés negyvenedik évfordulóján jelent meg két román történész írása az Anale de Istorie [Történelmi Közlemények] címû pártfolyóiratban, amely a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett mûködõ Történelmi és Társadalompolitikai Tanulmányok Intézetének kiadványa volt. A tendenciózusan megírt „tanulmány” a pártot, s a román népnek a függetlenségért és területi integritásért az idegen elnyomók ellen vívott „évezredes harcát” dicsõítõ frázisokkal van „teletûzdelve”. A jegyzetekbõl ugyanakkor kitûnik, hogy a szerzõk komoly román levéltári forrásokhoz fértek hozzá, amely „luxus” csak kevés történésznek adatott meg azokban az idõkben Romániában. Mint címe is mutatja, az írás tárgyát elsõsorban a második bécsi döntés elleni „nagy népi tüntetések” képezték. Muºat és Bobocescu kiemelte: „Az egész román nép – a kormány és a nagypolgárság köreitõl egészen a munkásságig, a parasztságig és az értelmiségig – kezdettõl fogva teljes határozottsággal visszautasította a fasiszta államoknak a nemzeti terület megcsonkítását célzó politikáját, nyíltan és eltökélten kinyilvánítva akaratát a szégyenletes Bécsi Diktátum elutasítására. Ez a magatartás világosan kidomborodott mind a brutális bécsi aktus elõtt, mind pedig az igazságtalan döntést követõ idõszakban.” 52
53
54
17
Az írásmû második részében a szerzõk a döntést követõ „horthysta terrort”, a lépten-nyomon, szervezetten elkövetett „szégyenletes bûntetteket” „leplezték le” válogatott jelzõkkel, apokaliptikus képet festve az 1940–1944 közötti észak-erdélyi állapotokról. „Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Diktátum után a horthysta Magyarország Északkelet-Erdélyben [!] egy fasiszta típusú, imperialista és kolonialista megszálló rendszert vezetett be, melynek rendeltetése az elnyomott nemzetek és nemzetiségek, elsõsorban a románok megsemmisítése, továbbá az volt, hogy a magyar lakosságnak, fõleg pedig a régi Magyarország kiváltságos rétegeinek biztosítson kizárólagos és domináns helyzetet a Kárpát-tengelyben. Északnyugat-Erdélybe való behatolásuk után a horthysta megszállók egy véres megtorlás tervét kezdték alkalmazni a románok és a többi nemzetiség fizikai megsemmisítése céljából, azért, hogy a magyar lakosság javára mesterségesen megváltoztassák a demográfiai arányokat, így próbálva esetleg állandósítani a megszálló rendszert.” Mai szóhasználattal élve, „szervezett népirtással” vádolták a szerzõk – a tényeket meghamisítva – az észak-erdélyi magyar közigazgatást. Öt évvel késõbbi, 1985-ös kiadású az a kötet, amelynek egyik társszerzõje szintén Mircea Muºat, a bukaresti rezsim egyik kedvelt és sokat foglalkoztatott történetírója volt. A szerzõk szemléletmódja és szóhasználata nem sokban tért el a fentebb említettõl, bár a könyv elõszavában azt olvashatjuk, hogy a követendõ cél „objektíven, a történelmi igazság szellemében” feltárni a „szégyenletes, fasiszta bécsi diktátum” okait és következményeit. A csúsztatásokkal, vagy éppen történelmi hamisításokkal teli, dagályos stílusú könyv azonban tipikus példája marad a történetírás propagandisztikus célokra való felhasználásának. Magyarországon a második bécsi döntés a hetvenes-nyolcvanas években – Romániától eltérõen – nem került a legújabbkori történeti kutatások homlokterébe. A magyar történetírás általában tárgyilagosan foglalkozott az eseménnyel, az értékelések zöme kiegyensúlyozottnak mondható. A torzóban maradt tízkötetes Magyarország történetének az 1976ban megjelent 8/2. kötetében, melynek fõszerkesztõje Ránki 55
56
57
58
59
18
György, a megfelelõ rész szerzõje pedig Juhász Gyula volt, a döntésre vonatkozóan az általunk korábban már bírált álláspont is olvasható. Eszerint Hitler a kétoldalú magyar–román tárgyalásokat azzal a hátsó szándékkal tanácsolta 1940 nyarán, hogy azok amúgy is zsákutcába jutnak, akkor pedig Németország olyan feltételeket szabhat, amilyeneket akar. A továbbiakban Juhász megemlíti, miszerint a tengelyhatalmakat Románia kérte föl a döntõbíráskodásra, s hogy Észak-Erdély 2,5 millió lakosából „mintegy egy millió román nemzetiségû volt”. Nem értünk egyet azon megállapításával, miszerint „a második bécsi döntés az elõzetesen beterjesztett – a német álláspontra való tekintettel eleve kompromisszumos – magyar revíziós igény úgyszólván teljes kielégítését jelentette;” Hitler ugyanis a Turnu Severin-i tárgyalások elsõ napján benyújtott magyar igény (69 000 km -nyi terület) kevesebb, mint 2/3-át elégítette ki 1940. augusztus 30-án. Eredetileg 1983-ban jelent meg Ránki György terjedelmes tanulmánya Hitlernek a kelet-európai államférfiakkal a második világháború alatt folytatott tárgyalásairól, melyet 1988-ban egy gyûjteményes kötetben újraközöltek. Az írásban a szerzõ a második bécsi döntésre is kitért, s a magyar történetírás önkritikus szemléletével megállapította: „A második bécsi döntés önmagában is, a Magyarországhoz csatolt egymillió románnal, a Romániában maradt félmillió magyarral pedig egyébként is megteremtette az állandó feszültség tûzfészkét és a további kijátszás lehetõségét. Ezt még fokozta a magyar szoldateszka szûk látókörû bosszúvágya, amely az észak-erdélyi bevonulás után néhány helyen véres kegyetlenségeket követett el – Teleki és kormánya legnagyobb megdöbbenésére.” A döntés körülményeirõl szólva Ránki megjegyezte, hogy Hitler elkerülhetetlennek tartotta a már-már háborúval fenyegetõ román–magyar feszültség valamiféle megoldását. Nem az igazságos rendezés gondolata foglalkoztatta, hanem az, hogy mindkét országot maga mellé állítsa. Miként írt az 1986-ban megjelent – s mint azt említettük, a bukaresti támadások össztüzébe került – Erdély története a második bécsi döntésrõl? A könyv, amely rövid kitekintést nyújtott az 1918 utáni évtizedekre is, elsõsorban azt emelte ki, miszerint a 60
61
62
2
63
64
65
66
67
19
második bécsi döntés sem etnikailag, sem gazdaságilag nem volt megalapozott, továbbá, hogy a két országot politikailag Hitler játékszerévé tette, s Teleki miniszterelnöknek a románok felé megbékélést hirdetõ szava a döntés utáni idõszakban „írott malaszt” maradt. „A bécsi döntés még elkeseredettebbé tette a román nacionalizmust, amely a dél-erdélyi magyar lakosság ellen fordult… A szeptember elején bevonuló magyar hadsereget nem fogadta ellenállás, mégis több incidensre, Ippen és Ördögkúton súlyos atrocitásokra került sor, amelyeket egy katonai alegység követett el, meggyilkolva számos román lakost. Megkezdõdött az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika…” A magyar és a román történetírás álláspontja a rendszerváltást követõ évtizedben sem közeledett egymáshoz a második bécsi döntés megítélésének tekintetében. Ennek az is oka, hogy a 19. sz. romantikus–nacionalista, és a 20. sz. húszas–harmincas éveinek historiográfiájában gyökerezõ nacionalista irányzat a kilencvenes évek román történetírásában – bár 1989 decemberétõl megszûnt a felülrõl való irányítottság, s eltörölték a cenzúrát is – még mindig a legnépesebben képviselt áramlatot jelentette. A nacionalisták kedvenc témái közé tartozott „a mindenkor egységes nemzeti román állam”, az összrománság politikai egységéért folytatott évszázados harc, a mindenkor irredenta Magyarország stb. A feltételezett magyar veszély misztifikálása oda vezetett, hogy „a románok történelme… nem tud engedni magyar szempontnak, vagy semmit sem mondhat olyasmit, ami Magyarország elõnyére válhatnék…”, s bizonyos témák nem tárgyalhatók szakmai nyugodtsággal szigorúan „magyar” okok miatt. A véleménykülönbségek egy valós párbeszéd esetén megtermékenyítõek is lehetnének, ennek azonban egyelõre kevés nyomát tapasztaljuk. Bár több mint hatvan év telt el a második bécsi döntés óta, annak említése román oldalon még mindig túl sok érzelmet és indulatot kavar föl, a nemrég megjelent román feldolgozások pedig többnyire a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítik elõnyben egy elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. 68
69
70
71
20
A kevés kivétel közé tartozik Cornel Grad könyve, amelyet egészében véve egy tárgyilagosabb hangvétel, s egy elõítéletektõl mentesebb szemléletmód jellemez. A kötet általában jól dokumentált; a szerzõ számos román levéltári forrást tárt fel, témánkra vonatkozóan leginkább a román hadsereg szerepérõl, s az ottani közhangulat alakulásáról. A címmel némi ellentmondásban (A második bécsi döntés) Grad csak az elsõ fejezetet szentelte a döntésnek és elõzményeinek felvázolására, ezt követõen a román hadsereg két világháború közti szerepével, majd Besszarábia és Észak-Erdély 1940-es kiürítésével, illetve a rádióadásokon keresztül folytatott 1940–1944 közötti magyar–román propagandaháborúval foglalkozott. A magyarázatot egy késõbbi írásában õ maga adta meg: a kiadó önkényesen megváltoztatta könyvének címét, s megkérdezése nélkül elhagyta a Bevezetést is. Bár a „bécsi diktátum” kifejezés mellett a „második bécsi döntés” vagy a „döntõbíráskodás” szavakat is használta (ez utóbbit a legtöbbször idézõjelben), az 1940. augusztus 30-i eseménnyel kapcsolatban a szerzõ álláspontja egyértelmûen elítélõ: „Akik a tévesen nemzetközi döntõbíráskodásnak nevezett dokumentum aláírása mellett döntöttek, azoknak tudniuk kellett volna, hogy ezzel értelemszerûen jogosnak ismerik el – legalábbis részben – az ellenfélnek (Magyarországnak) az 1918-ban jogosan, nagy áldozatok árán egyesített nemzeti terület egy részére vonatkozó igazságtalan követeléseit, s ezzel akaratlanul is megnyitják az utat a jövõbeli követelések láncolatának, amelyek az elmúlt 55 év során állandóan és rögeszmésen újra felvetõdtek.” Grad következtetése meglehetõsen sarkított, leegyszerûsítõ, az elmúlt 55 év állítólagos magyar revíziós követeléseire történõ utalás pedig legalábbis az e kérdésben való nagyfokú tájékozatlanságára vall… Számos egyéb kérdésben sem értünk egyet a szerzõvel. Grad például úgy vélekedik, hogy a magyar vezetés célja 1940 augusztusában a Turnu Severin-i tárgyalások kudarcba fullasztása volt, ezzel is bizonyítandó a tengelyhatalmak elõtt a románok területi kérdésekben való hajthatatlanságát. A szerzõ szerint a magyar tárgyalódelegáció e cél érdekében minden lehetséges eszközt latba vetett. A valóságban azonban éppen a területi kérdésekben csak72
73
74
75
21
ugyan hajthatatlan román vezetés érdeke volt a tárgyalások sikertelensége: idõnyerés céljából azok elhúzása, vagy oly módon való félbeszakítása, hogy a felelõsség ezért a magyar felet terhelje. Akárcsak a kérdéssel foglalkozó román történészek többsége, Grad is tagadja, hogy Románia kérte volna a döntõbíróságot. Kritikátlanul átveszi pl. Manoilescu román külügyminiszter emlékiratainak azon állítását, miszerint a kritikus napon, 1940. augusztus 27-én a tapasztalatlan berlini román követ, Romalo nem tudott kapcsolatba lépni a német illetékesekkel. Ezzel szemben tény, hogy Romalo aznap kétszer is felkereste Woermann külügyi államtitkár-helyettest, közölve vele: a románok elfogadnák a tengelyhatalmak döntõbíróságát, de kérik, hogy érveiket elõadhassák. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a második bécsi döntés nyomán Románia Erdély felét veszítette el, hiszen Észak-Erdély az 1920ban Romániának ítélt terület mintegy 2/5-ét jelentette. 1989-et követõen Romániában lehetõség nyílt friss, új szemléletû történeti szintézisek megírására vagy megjelentetésére, amelyek a korábbinál tárgyilagosabb hangnemben foglalkoztak a második bécsi döntéssel. Így például a kilencvenes évek elsõ felében Bukarestben is kiadták a neves disszidensnek, Vlad Georgescu történésznek addig csak külföldön megjelent rövid összefoglalóját a románok történetérõl. A szerzõ a második bécsi döntéssel kapcsolatosan azt emelte ki, miszerint Romániát egy „német ultimátum” révén, amely az állam megsemmisítésével fenyegetett, rákényszerítették arra, hogy 1940. augusztus 30-án átadja Magyarországnak Erdély északi részét. „A határokat úgy húzták meg, hogy a német csapatok gyorsan a Prahova-völgyi kõolajmezõkhöz érhessenek.” Florin Constantiniu összefoglaló mûvében „magányos kísérletet” tett „a nacionalista kánon sine ira et studio [harag és részrehajlás nélkül – L. B. B.] értelmében vett újraírására”. A szerzõ Georgescunál jóval részletesebben tárgyalta Románia 1940 nyarán történt „amputálását”, Besszarábia, Észak-Bukovina, Észak-Erdély és Dél-Dobrudzsa elvesztését. Többek között kiemelte: „a nemzeti terület harc nélkül való feladása lehet, hogy pragmatikus megoldás volt, de megszégyenítõ maradt”. Tévesen azt állította, hogy a 76
77
78
79
80
81
82
22
második bécsi döntést követõen Teleki azért volt „lelkileg összetörve”, mert a Magyarországhoz csatolt terület „a minimális, 50 000 km -es terv alatt volt”. Ezzel szemben tudjuk: Telekit elsõsorban a döntésért fizetett magas „ár”, a német térnyerés aggasztotta, továbbá az, hogy a Berlin közremûködésével megvalósított revízió nem lesz hosszú életû. A románok 20. századi történetét áttekintõ kötetben Ioan Scurtu megállapította: „Erdély egy részének átadása a bécsi diktátum révén, a közvélemény és a politikai erõk heves reagálását váltotta ki, ami II. Károly uralmának összeomlásához vezetett”. Gheorghe Buzatu néhány oldallal odébb a korabeli román döntéshozók felelõsségét vetette föl Nagy-Románia 1940-es összeomlása kapcsán. Kifejtette: nem lehet egyedül a külsõ tényezõkre, az ország nemzetközi elszigeteltségére hivatkozni az okok keresése közben, s hogy Bukarest 1940. június végén „túl könnyedén és gyorsan” döntött Besszarábia és Észak-Bukovina átadásáról a Szovjetuniónak. Buzatu külön alfejezetben részletezte a román közvéleménynek a területi engedményekkel szembeni fellépését. A magyar historiográfia a rendszerváltást követõen is viszonylag csekély teret szentelt a második bécsi döntésnek. Szász Zoltán történész és Réti György egykori diplomata írásain kívül – tudomásunk szerint – az 1989 utáni évek magyar historiográfiai termésében nem szerepel a második bécsi döntésrõl szóló egyéb tanulmány, nem beszélve a téma monografikus feldolgozásáról, amely feladatot, mint láttuk, a román történetírás már évtizedekkel ezelõtt elvégezte. Részletesen foglalkozik viszont a második bécsi döntéssel a Svájcban élõ Czettler Antal – eredetileg Münchenben, német nyelven megjelent, majd 1997-ben magyarul is kiadott – monográfiája a Teleki-kormány külpolitikájáról. Czettler a polgári történetírás álláspontjáról vitába szállt Juhász 1964-es könyvének több megállapításával, s az utóbbi évek-évtizedek nyugati szakirodalmára, illetve dokumentumgyûjteményekre támaszkodva többnyire árnyalt és sokoldalú elemzést nyújtott. 2
83
84
85
86
87
88
89
90
23
Alaptézise szerint a magyar külpolitikának kettõs célkitûzése volt ebben az idõszakban: a területi revízió és az ország függetlenségének megõrzése a Harmadik Birodalommal szemben. Arra a kérdésre adott válaszában, hogy miért változtatta meg 1940 nyarán a német diktátor a délkelet-európai területi revízióval kapcsolatos korábbi elutasító nézetét, a szerzõ – jogosan – a marxista történetírás által cáfolt vagy elhallgatott „szovjet veszélyt” tekinti az egyik fõ oknak: Hitler ugyanis mindenáron sorompót akart állítani a Szovjetunió várható délkelet-európai terjeszkedése elé. A megváltozott német politika, mint ultima ratiót (végsõ érvet) persze magában rejtette a döntõbíráskodás lehetõségét is, de Czettlerrel együtt mi is azon a véleményen vagyunk, hogy 1940. augusztus végéig Hitler – okulva az elsõ bécsi döntés rossz tapasztalataiból – ezt legszívesebben elkerülte volna. Feltehetõen igaza lehet a szerzõnek, hogy a német és az olasz külügyminisztert „nem holmi machiavellisztikus elvek vezérelték” a határok meghúzásánál. „Sokkal inkább arra kényszerültek, hogy a feltételezett és szavahihetõ módon meg nem cáfolt szovjet veszély miatt gyors döntést hozzanak”. Ez természetesen nem zárja ki azt a tényt, hogy a bécsi döntés nyomán elõállt új helyzet, s a német kegyekért való felgyorsult román–magyar versenyfutás tökéletesen megfelelt Hitler szándékainak. Nem értünk ellenben egyet Czettlerrel a tekintetben, miszerint a „végeredményt”, az új határt illetõen vajmi szerepe is lett volna 1940. augusztus 29–30-án annak, hogy „a de facto kiváló földrajztudós Teleki által vezetett magyar küldöttség jobban felkészült a tárgyalásokra néprajzi, statisztikai és gazdasági adatokkal, mint a máskor kiválóan tevékenykedõ román diplomaták”. Egyrészt a Bécsbe érkezett román delegáció is kiválóan fel volt készülve, másrészt pedig a tengelyhatalmak külügyminiszterei egyik fél számára sem tették lehetõvé, hogy kifejtse érveit. Levonva a következtetéseket, Czettler „a bonyolult erdélyi néprajzi viszonyok ellenére is viszonylag igazságosnak” tartja a döntést, de hozzáteszi, hogy az nem segítette elõ a közép-európai helyzet megnyugtató rendezését, s a „magyar–román ellentét napról-napra fokozódott”. 91
92
93
94
95
96
97
24
A kilencvenes évtizedben megjelent 20. századi magyar történeti összefoglalók is árnyalt, kiegyensúlyozott értékelést adtak a döntésrõl s annak következményeirõl. Ormos Mária például kiemelte, hogy a döntés, melynek nyomán mindkét országban jelentõs számú román, illetve magyar kisebbség maradt, elég híven tükrözte Erdély etnikai tarkaságát, amely eleve kizárta egy etnikailag igazságos határ meghúzását e területen. A döntés „alkalmas volt rá – akár akarta ezt Hitler, akár nem – hogy a két ország között a haragnak, a gyûlöletnek, a rivalizálásnak minden korábbinál mérgesebb magvait vesse el.” A haszonélvezõk „mindenesetre a nácik voltak”. Ugyanakkor nem látjuk igazoltnak a szerzõ azon megállapítását, miszerint a döntõbíráskodás alkalmával a „vonakodó Ribbentroppal szemben a magyar érdekeket ezúttal is Ciano védelmezte”. Gergely Jenõ és Pritz Pál megemlítette, hogy Németországot és Olaszországot Románia kérte fel a döntõbíráskodásra. Szóltak a döntés következményeirõl, valamint arról is, miszerint Teleki miniszterelnök „hiába tett erõfeszítéseket, hogy az erdélyi bevonulás megbékélést hozzon. Tanfolyamon oktatták elõzõleg a tiszteket a tudnivalókra, a miniszterelnök hosszú beszédben intett mérsékletre, kiemelvén a román nép erényeit. Hiába.” Romsics Ignác az 1930-as román, és az 1941-es magyar népszámlálás adatai alapján valószínûsítette, hogy Észak-Erdélyben a magyarok relatív többséget alkottak. Megjegyezte, hogy a döntést a románok nemzeti katasztrófaként értékelték, Magyarország viszont ismét ujjongott. „A túláradó öröm – írta Romsics – érthetõ, de indokolatlan volt. Az I. bécsi döntéstõl eltérõen a II. második bécsi döntés nemzetközi jogi korrektségéhez kétség fért; az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyaránt Romániára erõszakolt diktátumként fogta fel, s érvényességét vitatta. Ezen túlmenõen az ár is, amit Hitler követelt, s amit Magyarországnak fizetnie kellett, magas volt.” Összegezve historiográfiai kitekintésünket, megállapítható, hogy az ötvenes évek moszkovita, s a második bécsi döntést internacionalista, osztályharcos alapon elítélõ álláspontot meghaladva, a következõ évtizedben a magyar és a román történetírás egyaránt jóval árnyaltabban közelítette meg a kérdést, ekkor már szemléleti 98
99
100
101
102
103
25
különbségek is elõtérbe kerültek. Két, a téma szempontjából alapvetõ fontosságú feldolgozás született ebben az idõszakban: Juhász Gyula és Auricã Simion munkái. A hetvenes-nyolcvanas években a magyar történetírás elfogulatlanul, viszonylag kiegyensúlyozottan, kritikus és önkritikus hangvétellel írt a második bécsi döntésrõl. A román historiográfiában ezzel szemben az 1970-es évek kezdetétõl egyre inkább az apologetikus, kritikátlan szemléletmód érvényesült. A nyolcvanas évtizedben a felülrõl szított magyarellenes kampány részeként a hivatalos román történetírás egyik kedvenc témája lett a „szégyenletes, fasiszta bécsi diktátum” „leleplezése”, a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. A második bécsi döntésrõl szóló magyar és román történeti diskurzus a rendszerváltást követõen sem közeledett egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még mindig a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette elõnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben – igaz, az elmúlt években születtek új, friss hangvételû írások is, a korábbinál tárgyilagosabb szemlélettel. Az érem másik oldala viszont az, hogy míg a román historiográfia már a hetvenes évek legelején – legalábbis részben – „törlesztette adósságát” a téma monografikus feldolgozásával, addig a magyar történetírásban még nem született erre vonatkozó összefoglaló mû. A két világháború közötti magyar revíziós külpolitika és a nagyhatalmak Az 1945 utáni évtizedekben a magyarországi történetírás általában az „integrális”, vagy a „totális” jelzõvel illette a két világháború közötti magyar revíziós külpolitikát. Pritz Pál ezzel szemben már egy 1979-ben megjelent tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy az integrális revízió eszméje mellett a harmincas évek elejétõl egy másfajta gondolkodás elemeit is fellelhetjük: eszerint minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetõség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. A legújabb kutatások kimutatták, hogy a Horthy-kor három legmeghatározóbb politikusa közül – Bethlen István, Teleki Pál, 104
26
Gömbös Gyula – egyikük sem képviselte teljes egyértelmûséggel és meggyõzõdéssel a „totális” revízió álláspontját. Gömbös Gyula miniszterelnök Róma kérésére 1934-ben ismertette az olasz diktátorral, Benito Mussolinivel a határrevízióról alkotott konkrét elképzeléseit, amelyek anyagát nemrég tárta fel Zeidler Miklós történész. Gömbös terve feladta az integritás gondolatát, de szakított a merõben etnikai érveléssel is, s a gazdasági, stratégiai szempontokat igyekezett érvényesíteni. A Romániával szembeni igények lényegében a történeti Erdély határáig terjedtek a tervezet szerint, amelyet azonban Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után levettek a napirendrõl. Bethlen István 1933-as angliai elõadásai alkalmával körvonalazta a nagy nyilvánosság elõtt revíziós elképzeléseit. Az egykori miniszterelnök a határ menti, döntõen magyarok által lakott területeket követelte vissza, a „történelmi” Erdély számára pedig teljes állami függetlenséget kért. Ez Bethlen „minimális” revíziós programját jelentette; „maximális” tervének lényege a Szent István-i magyar birodalom modernizált formában való újrateremtése volt, Horvátország és Burgenland nélkül. Teleki Pál revíziós elképzeléseivel kötetünkben részletesen is megismerkedhetünk majd, hiszen a tárgyalt idõszakban Teleki Magyarország miniszterelnöke volt. Ezúttal csak a Mussolini elõtt tett 1940. márciusi nyilatkozatára utalunk, miszerint fél „egy 45%-os kisebbségi országtól,” s ezért Erdélyben bizonyos területeket „kikapcsolna” a revízióból. Teleki ez alkalommal különbözõ, Erdéllyel kapcsolatos megoldási lehetõségeket is vázolt: a megosztást vagy autonómiát, s a kettõ kombinációit. A húszas évek elejétõl egy ideig a nemzetközileg elszigetelt Magyarország hivatalos külpolitikája nem tûzte napirendre a területi revíziót, igaz, nem tett a trianoni határokat véglegesen elismerõ nyilatkozatot sem. Bethlen István miniszterelnök 1928-ban, híres debreceni beszédében hirdette meg a békés revízió jelszavát. Trianonnak a szomszéd államokkal való kölcsönös megegyezésen alapuló revíziója azonban, mint láttuk, nem tartozott a valós politikai lehetõségek közé, hatékony szövetségi rendszer, nagyhatalmi támogatás nélkül pedig – a kisantant nyomasztó katonai fölénye miatt – Magyarország egymagában képtelen lett volna a 105
106
107
108
109
27
status quo megváltoztatására. A magyar diplomácia elsõsorban a versailles-i békerendszer vesztes nagyhatalmainak, így Olaszországnak és Németországnak a támogatását próbálta elnyerni. Az olasz–magyar magyar barátsági szerzõdés 1927-es aláírásától kezdve (amely Olaszország esetében elsõsorban Jugoszlávia „bekerítését” szolgálta), Róma a magyar revíziós törekvések legkövetkezetesebb támogatója lett, s Mussolini többször is nyíltan kiállt Magyarország mellett a területi revízió ügyében. A harmincas évtized végére azonban egyre nyilvánvalóbbá vált Olaszország nagyhatalmi pozícióinak gyengülése, a Németországhoz való fokozódó alkalmazkodás. Egy német–magyar politikai együttmûködés létrehozásával Budapest már a húszas évek elsõ felétõl kísérletezett. A weimari demokrácia azonban nemigen rokonszenvezett az ellenforradalmi magyar politikával, és saját revíziós törekvéseit – melyeket a húszas évek közepétõl maga is az Erfüllungspolitik (= teljesítési politika) s a kisebbségvédelem burkába volt kénytelen csomagolni – nem akarta megterhelni a magyar területi igények melletti kiállással. 1930-tól viszont Németország már egyre aktívabb politikát folytatott Délkelet-Európában (ide sorolta Magyarországot is) és egy, a vezetése alatt álló ún. „nagytérgazdaság” kialakítására törekedett a régióban. Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülésével az erõszak nélküli, pusztán gazdasági dominancia megteremtése helyett a náci Németország külpolitikájában már a fajilag motivált, agresszív területszerzés került elõtérbe, amely az „alsóbbrendû” népek leigázását, s a „felsõbbrendû” germán faj térnyerését tartotta elsõrendû feladatának. Hitler a határok revíziójának kérdésében bizonyos mértékig „természetes szövetségesének” tekintette ugyan Magyarországot, de a konkrét célkitûzések tekintetében a német és a magyar érdekek különböztek. Berlin nem pártfogolta a Jugoszláviával és a Romániával kapcsolatos magyar revíziós terveket, és tényleges német–magyar érdekazonosság egyedül Csehszlovákia esetében állt fenn. 1936 novemberében Gheorghe Brãtianu román politikus elõtt pl. a „Führer” kijelentette: ha Bukarest politikája megtisz110
111
112
113
28
tul a „szovjet hatástól” (utalás a néhány hónappal korábban leváltott román külügyminiszter, Nicolae Titulescu által követett irányvonalra), s javulnak a német–román gazdasági kapcsolatok, õ készen áll – akárcsak Jugoszlávia esetében – nyílt támogatásban részesíteni Romániát a magyar revizionizmusal szemben. 1938-tól egyértelmûvé vált: Berlin célja a régió országainak minél teljesebb leigázása gazdasági, politikai, és/vagy katonai eszközökkel. Ennek érdekében, kihasználva a térségben amúgy is meglévõ feszültségeket, „az oszd meg és uralkodj” elvét követte, amelynek – Ránki György történész szavaival élve – klasszikus játszmáját román–magyar viszonylatban játszotta a német politikai vezetés. Románia megnyerése érdekében Hitler 1940 nyaráig a területi status quo alapján történõ kétoldalú megegyezést támogatta, s minden érdeke a délkelet-európai térség stabilitásának megõrzéséhez fûzõdött, ugyanakkor igyekezett „mindkét vasat tûzben tartani, s a helyzet alakulásától függõen azt Németország javára formálni”. A német hadsereg, a Wehrmacht gyõzelmes nyugati hadjáratát követõen, mint látni fogjuk, Berlin álláspontja a Romániával szembeni magyar revíziós követeléseket illetõen megváltozott. Ennek eredménye lett az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés, amely által Magyarország és Románia még inkább kiszolgáltatott helyzetbe került Németországgal szemben. Milyen támogatásban részesült a két világháború közötti magyar revíziós külpolitika a többi nagyhatalom részérõl? Franciaország részérõl semmilyenben. Párizs külpolitikájának vezérfonala ugyanis a térségbeli status quo, ezzel együtt pedig a Németország, részben pedig (Hitler 1933-as hatalomra jutásáig) a Szovjetunió ellen irányuló securité, azaz biztonság fenntartása volt, s e kettõs célt a kisantantra és Lengyelországra támaszkodva próbálta elérni. Párizs revízióellenes beállítottsága az 1930-as évtized elején, majd annak utolsó harmadában veszített szigorából, de a második bécsi döntést Franciaország már sem pro, sem kontra nem befolyásolhatta. A brit külpolitika a magyar területi revízió ügyében 1920–1938 között csak ritkán foglalt állást. A hivatalos politikai körök általában úgy összegezték véleményüket, hogy Magyarország békés 114
115
116
117
118
29
eszközökkel rendezze területi vitáit a szomszédaival. A húszas években Nagy-Britannia jóindulattal viseltetett Magyarországgal szemben, de ez nem terjedt ki a határrevízió támogatására. 1927ben Lord Rothermere angol sajtómágnás és konzervatív politikus nagy port felverõ cikket írt a Daily Mail nevû saját lapban, amelyben etnikai határrevíziót javasolt Magyarország számára. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office szakreferensei azonban komolytalannak minõsítették az írást, és Neville Chamberlain külügyminiszter is elítélte, bár a nyilvánosság elõtt nem foglalt állást ezzel kapcsolatban. A 30-as évtized elején megélénkülõ brit külpolitika azonban egy idõre szakított a versailles-i rend merev védelmével, s a békés és részleges revízió programja mellé állt. James MacDonald miniszterelnök egyik rádióbeszédében rámutatott, hogy a békekötésnél „az államférfiúi bölcsesség helyét a szenvedélyek bitorolták”, melyek „ingoványba” vitték Európát. A vitás kérdések rendezésére nemzetközi akciót sürgetett. Winston Churchill, a késõbbi miniszterelnök kijelentette, hogy az olyan kérdéseket, mint például Erdély, „sokkal célszerûbb volna… addig rendezni, amíg hidegvérrel és nyugodt légkörben lehet róluk tárgyalni”. A magyarbarát angliai körök 1932–1933-ban több akciót is kezdeményeztek a brit kormánynál a magyar revízió melletti határozottabb kiállás érdekében, s az 1927-ben a „trianoni béke módosítására” megalakult parlamenti bizottsághoz a 615 képviselõbõl és felsõházi tagból 1933 végére már mintegy 150–160-an (a magyar sajtó szerint 250-en) csatlakoztak. Angol és olasz politikusok 1933 márciusában konkrét formába öntötték Rómában a békeszerzõdések revíziójára vonatkozó elképzelésüket, amelyet utóbb négyhatalmi paktumnak neveztek el. A szövegtervezet többek között utalt a határ menti, magyar többségû területek visszacsatolásának kívánatosságára is. Az Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselõi által aláírt – ám életbe sosem léptetett – végsõ változatból azonban, elsõsorban Franciaország ellenállása miatt, kimaradt a konkrét határváltoztatásokra történõ utalás, s a Népszövetség alapokmányának szelle119
120
121
122
30
mében csupán általánosságban említették meg a revízió elvét. A paktum – bár végsõ megszövegezése Budapesten csalódást okozott – magyar szempontból ennek ellenére is jelentõs eseménynek számított, hiszen, ha csak a tervezés szintjén is, a négy nagyhatalom elõször vette komolyabban fontolóra a trianoni határok módosításának lehetõségét. 1934-re a revízió azonban már kikerült a brit külpolitika aktuális céljai közül, elsõsorban Hitler 1933-as hatalomra kerülése, a német törekvések agresszív irányváltása nyomán. 1937-ig Anglia hivatalosan nem bátorította, de nem is kifogásolta a magyar revíziót, s ha az állásfoglalást nem lehetett kikerülni, akkor türelemre és mérsékletre szólította fel Budapestet. 1937-ben az ún. Appeasement [megbékítési]-politika kerekedett felül Londonban. Ez azt is jelentette, hogy elismerték Németország vezetõ szerepét a térségben, s ezzel együtt a délkelet-európai átrendezõdéseket. A magyar revíziónak ettõl kezdve ismét nagyobb figyelmet szentelt az angol kormány. Az Egyesült Államok szempontjából Magyarország jelentéktelen tényezõnek számított. Hadbalépéséig, 1941-ig egyébként is „hûvös kívülállással” viszonyult az európai kérdésekhez, s szinte minden esetben a brit álláspontot pártfogolta. A demokrata adminisztráció, s Roosevelt 1933-ban kezdõdõ elnöksége idején a magyar revízió ügyében megértõ, és inkább támogató, mint elutasító volt. A versailles-i rendszert a húszas években elutasító szovjet álláspontra már utaltunk. Moszkva részérõl ekkor meglett volna a Magyarországgal való együttmûködési készség Románia ellenében, a magyar fél azonban ideológiai megfontolások miatt végül is nem vette fel a diplomáciai kapcsolatokat 1924-ben a Szovjetunióval. Erre csak 1934-ben került sor, ekkorra azonban Moszkva már a hitleri Németországot tekintette fõ ellenfelének, s Magyarországot is arra buzdította, tartsa magát távol Berlintõl. E politika kétszínûségére utalt, hogy a szovjet kormány Magyarországgal kapcsolatban egészen más álláspontot képviselt a nyilvánosság elõtt, mint a magyar vezetõkkel folytatott négyszemközti megbeszélések során; Makszim Litvinov külügyi népbiztos többször is bizalmasan jelezte a harmincas évek második felében, hogy nem ellenzi a határok békés revízióját, a 123
124
125
31
nyilvánosság elõtt viszont nem volt hajlandó ezt megerõsíteni, a szovjet sajtó pedig folyamatosan támadta a magyar revizionista törekvéseket. A Szovjetunió Németországgal kapcsolatos politikájában 1939. augusztus végén 180 fokos fordulat állt be, s ezzel is összefüggésbe hozható, hogy végül Moszkvának – igaz, csupán közvetve – döntõ szerep jutott a bécsi döntés meghozatala során. Ormos Mária találóan az „optimális” jelzõvel illette a két világháború közötti magyar revíziós törekvéseket: azaz olyan revízióra kell törekedni, amit a nemzetközi helyzet optimálisan lehetõvé tesz. Ezt példázza véleményünk szerint az 1938–1941 közötti, négy lépcsõben megvalósult terület-visszacsatolások esete is. Kárpátaljára 1939-ben földrajzi–történelmi érvek alapján, stratégiai meggondolásból vonult be a honvédség, a délvidéki részeket pedig a Jugoszlávia elleni katonai akcióban való részvételéért kapta vissza Magyarország 1941 tavaszán Németországtól. Mindkét területen kisebbségben élt a magyarság. Az elsõ bécsi döntést viszont, és kisebb mértékben ugyan, de a másodikat is, az etnikai elv figyelembe vételével hozták meg az olasz s a német vezetõk. Bár Magyarország végsõ fokon a tengelyhatalmak „ajándékaként” kapta vissza a Felvidék és Erdély egy részét, a Teleki-kormány maga sem kívánta ez idõ tájt nagyszámú szlovák vagy román nemzetiségû lakosság visszatérését. Ezzel gyakorlatilag a magyar külpolitika 1938–1940 között – hallgatólagosan és idõlegesen – felhagyott az egész történelmi Magyarország visszaállítására irányuló törekvésével. 126
127
128
Erdély kérdése és az 1920–1938 közötti román–magyar kapcsolatok rövid áttekintése Erdély népeinek tragédiája abban rejlik – írja Miskolczy Ambrus –, hogy „az egyik fél gyõzelme a másik vereségét jelenti”. Nem történt ez másként Erdélynek a román királysághoz való csatolását követõen sem. Mivel könyvünkben nem vizsgáljuk az erdélyi magyar kisebbség helyzetének alakulását, ezért a két világháború közötti román kisebbségpolitika jellemzõire is csak annyiban térünk ki, amennyiben ez a korszak magyar–román kapcsolatainak jobb megértéséhez szükséges. 129
130
32
Az elsõ világháborút követõen Románia területe és lakossága – Erdély (ami alatt a továbbiakban a történeti Erdélyt, Máramarost, az Alföld keleti peremét s a Bánság keleti részét értjük), Besszarábia és Bukovina tartományokkal kiegészülve – több mint a kétszeresére nõtt: a népesség számát illetõen 1919-ben egyedül Lengyelország elõzte meg a térségben. A területgyarapodás következtében Románia soknemzetiségû állammá vált; az 1930-as román népszámlálás adatai szerint az összlakosság egyharmadát a nemzetiségiek tették ki, közülük a magyar nemzetiségûek, ugyanezen népszámlálás alapján, 7,9%-ot képviseltek. Erdélyben még hangsúlyozottabb volt az etnikai-nyelvi sokszínûség: 1930-ban a román anyanyelvûek az itteni lakosság 58,2, az 1910-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,8%-át tették ki, míg a magyaroknál ez az arány 26,7, illetve 31,6% volt. Mindezek ellenére az 1923-as román alkotmány az „egységes és oszthatatlan román nemzeti állam” eszméjében fogant, és csak az egyéni állampolgári jogokat ismerte el. A két világháború közötti Nagy-Románia kisebbségi politikáját a korszakra és a térségre egyaránt jellemzõ nacionalista szellemiség hatotta át. A kisebbségek általános helyzete – így a magyaroké is – folyamatosan romlott, egyre nagyobb nehézséget jelentett a nemzetiségi karakter hosszú távon való megõrzése. Igaz, a kisebbségek – ha megszorításokkal is, de – részesültek a román parlamentarizmus s a viszonylagos szólás- és sajtószabadság elõnyeibõl, továbbá fenntarthatták (szintén nem korlátoktól mentesen) intézményrendszerüket, egyházaikat, iskoláikat. Mégis, Nagy-Románia létrejöttével végsõ soron a nemzetállami nacionalizmus ideológiája került hatalomra, s ezt fõként az „ókirályságbeli oligarchia” uralmát megtestesítõ Ion I. C. Brãtianu-féle Nemzeti Liberális Párt képviselte. Követendõ modellként a központosított, beolvasztó politikát folytató francia nemzetállam szolgált, míg az önrendelkezési jogot kimondó 1918-as Gyulafehérvári Határozat szelleme és kitételei nemcsak jogilag-politikailag, de ideológiailag is marginalizálódtak. Irina Livezeanu szerint 1918-ban – az újonnan csatlakozott tartományok egymástól igen különbözõ demográfiai, kulturális, 131
132
133
134
135
136
137
138
33
nyelvi állapota miatt – egy mélységesen megosztott és „törékeny” Nagy-Románia jött létre, s ez váratlanul érte a román nacionalistákat. A román vezetõ réteg nemzeti kizárólagosságra törekedett, s ezt az új országrészek addigi orosz, magyar, német vagy zsidó származású elitjének háttérbe szorításával igyekezett elérni, a bukaresti központi kormányzat hathatós támogatásával. A húszas évek Erdélyében a románság ugyan megszerezte a politikai, és részben a gazdasági hatalmat is, azonban a kulturális, társadalmi életben, s a gazdaság bizonyos szektoraiban továbbra is a kisebbségek maradtak dominánsak. Az erdélyi nemzeti szupremáciáért folytatott harcban a harmincas évek közepére azonban megtörték a magyarság gazdasági, foglalkoztatási pozícióit, majd a második bécsi döntés után a dél-erdélyi nemzetiségi viszonyok is radikálisan megváltoztak a románok javára. Az a törekvés, hogy Erdély birtoklását a demográfiai viszonyokon túlmenõen is legitimálja, a román bel- és külpolitika „neurózisává” vált. A romániai magyarokat – a németektõl és a zsidóktól eltérõen – Bukarest „revíziós kisebbségnek” tekintette, magát a kisebbségi kérdést pedig a román állam belügyének. Titulescu külügyminiszter 1935-ben a román parlamentben többek között kijelentette: egy kisebbségi szerzõdéssel azt akarják Romániára kényszeríteni, hogy „legyen a házában egy idegen szeg, amikor a revízió nagy napja elkövetkezik”. 139
140
141
142
143
* Erdély birtoklásának a kérdése jelentette a két világháború közötti magyar–román államközi kapcsolatok legfontosabb összetevõjét is. Az erdélyi kérdés szinte kibékíthetetlen ellentétet eredményezett a két ország között, amely ha nem is fajult nyílt ellenségeskedéssé, de megmérgezte a légkört, és lehetetlenné tett mindenfajta hosszabb távú együttmûködést a két kormány között. Míg Magyarország a revízióra törekedett, addig a román kormányok külpolitikájának legfõbb célja ebben az idõszakban az ország új határainak a biztosítása volt. E törekvésében Románia elsõsorban Franciaországra, kisebb mértékben Nagy-Britanniára igyekezett támaszkodni, majd a jugoszláv–csehszlovák szövetséghez 144
145
34
való 1921-es csatlakozásától a kisantantra is, amelytõl Magyarország elszigetelését remélte. Szovjet-Oroszország ellen – amely nem ismerte el Besszarábia Romániához csatolását – Bukarest a többször is megújított 1921-es lengyel–román katonai egyezménytõl remélt oltalmat, Bulgária balkáni revíziós törekvéseit pedig az 1934-ben létrehozott ún. Balkán-antant volt hivatott kivédeni, amelyhez Románia, Jugoszlávia, Görögország és Törökország tartozott. A status quo védelmében Románia ezenkívül – fõleg Nicolae Titulescunak köszönhetõen – igen aktív tevékenységet fejtett ki a Nemzetek Szövetségében (amelynek alapító tagja volt), s a harmincas években az európai kollektív biztonság szükségességét hangoztatva lépett fel az egyre erõsödõ revizionista törekvések ellen. A két világháború közti idõszakban a tartós magyar–román alapellentét mellett számos (sikertelenül végzõdött) közeledési kísérletre is sor került sor; ezeket a legrészletesebben Romsics Ignác tárta fel. A legtöbb „kiegyezési” terv az erdélyi impériumváltás idõszakában, 1918–1920 között született; e tervek az Erdély jövõjével kapcsolatos különbözõ magyar elképzeléseket is tartalmazták, és Jászi Oszkárnak Erdély kantonális felosztásáról vallott 1918-as elképzelésétõl, egy önálló erdélyi köztársaság, vagy székely köztársaság eszméjén át, egészen a magyar–román perszonálunió javaslatáig, igen széles skálán mozogtak. Igaz, nem sok realitásuk volt, mivel az erdélyi román vezetõk már 1918 õszén is csak Románián belül tudták elképzelni Erdély autonómiáját, a bukaresti kormány pedig semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó területi kérdésekben. Ellenkezõleg, a magyar féllel folytatott 1919-es tárgyalásokon például arra törekedett, hogy a békekonferencia döntésénél is elõnyösebb, az antanthatalmak képviselõivel kötött 1916-os bukaresti szerzõdésben rögzítetthez közelítõ magyar–román határvonal garantálását érje el. A kudarcba fulladt 1918–1920 közötti magyar–román párbeszédet – nagyhatalmi érdekbõl – elsõsorban Olaszország támogatta, de egy idõben Franciaország és Lengyelország is megpróbált közvetíteni. A jugoszláv–csehszlovák tengelyhez való 1921-es román csatlakozással azonban lekerült a napirendrõl a magyar–ro146
147
148
149
150
151
35
mán szövetség gondolata, amelyet 1919-ben még Ion I. C. Brãtianu román miniszterelnök is támogatott volna egy szlávellenes román–magyar–lengyel társulás formájában. Az elkövetkezendõ majdnem két évtizedben a bukaresti külpolitika egyik megingathatatlan alapelve az volt, hogy a két ország közötti kiengesztelõdés csak úgy képzelhetõ el, ha Magyarország feladja Erdélyre vonatkozó igényeit, és békés szándékait tettekkel is bizonyítja. Magyar részrõl viszont az az álláspont kristályosodott ki 1921-re, hogy egyelõre nincs mit tenni, várni kell és erõt gyûjteni. Ezt Horthy Miklós kormányzó fejezte ki a leglényegretörõbben 1921-ben. „Amíg a románok erõsebbek nálunk, addig õk fogják Erdélyt birtokolni. Ha viszont a magyarok erõsebbek a románoknál, akkor õk fogják tõlük elvenni Erdélyt. Mivel ez egy tiszta helyzet, mindenféle tárgyalás céltalan.” A nagy céloktól távolabb esõ, „hétköznapi” ügyek rendezése viszont megkövetelt egyfajta párbeszédet, modus vivendit Magyarország és Románia között. A két ország diplomáciai kapcsolatot létesített, s 1921 elején Hory András megszervezte a bukaresti magyar képviseletet. Még ugyanabban az évben a román kormány hozzájárult egy kolozsvári magyar útlevél-kirendeltség létesítéséhez. 1921 januárjától ismét megindult a rendes vasúti közlekedés, valamint a postai forgalom a két ország között, tárgyalások kezdõdtek a politikai foglyok kicserélésérõl. A viszonylag kisebb horderejû, technikai ügyekben Románia tehát nem mutatott rosszindulatot Magyarország ellen. Take Ionescu román külügyminiszter 1921-ben Hory elõtt tett kijelentése, miszerint Románia „nem akar Magyarországnak kellemetlenkedni”, a magyar diplomata szerint azonban „csak negatívumnak volt minõsíthetõ, és semmiképpen sem bizonyította [a külügyminiszter] igazi készségét a jobb megértésre”. Nem is volt olyan ok – fûzte hozzá emlékirataiban Hory –, „amely a román kormányt a katonailag erõtlen, politikailag elszigetelt Magyarországhoz való közeledésre késztethette volna”. A magyar miniszterelnök, Bethlen István azt vallotta, hogy a szomszéd államokkal a modus vivendi minden, amit el lehet érni, de ezt a minimális célkitûzést meg akarta valósítani. Értékrendjében az elsõ helyen a Romániával való megegyezés állt, 152
153
154
155
156
157
158
36
egyrészt mert ott élt a legnagyobb számú magyar kisebbség, másrészt mert így akarta ellensúlyozni a szláv és a német uralmi igényeket a Duna-medencében. A megegyezés útjában – az erdélyi kérdésen túl – a húszas években elsõsorban az ún. optánsügy állt. Ennek lényegét az képezte, hogy az 1921-es román földreformtörvény értelmében nem kaptak méltányos kárpótlást azok a kisajátított erdélyi magyar birtokosok, akik a hatalomváltás után Magyarországra költöztek, azaz „optáltak”. Ez 286 optáns közel 600 000 holdnyi földjét érintette, amelynek forgalmi értéke 165–220 millió pengõ körül mozgott. Maga Bethlen István és felesége is érdekelt volt az ügyben mintegy 10 000 holddal. A magyar kormány 1923-ban, majd 1927-ben a Nemzetek Szövetsége Tanácsa elé terjesztette a kérdést, amely azonban közvetlen magyar–román tárgyalásokat javasolt. Ezek nem vezettek eredményre, s végül az 1929 novemberétõl zajló nemzetközi jóvátételi konferencián 1930 januárjában egy olyan megoldás született, amely az optánskérdést összekapcsolta Magyarország háborús jóvátételi kérdésével. A döntés értelmében az optánsok kárpótlását egy külön alapból kellett biztosítani, amelynek elõteremtése érdekében Magyarországnak a háborús jóvátétel fizetésének lejárta, azaz 1943 után még 23 éven át évi 13,5 millió aranykoronának megfelelõ összeget kellett volna befizetnie. Ha 1932-ben – a gazdasági világválság miatt – nem törlik el a nemzetközi fizetési kötelezettségeket, úgy az optánsügy ilyetén megoldása súlyos anyagi terhet rótt volna az országra. A húszas évek végén Bethlen – az olasz–magyar együttmûködés keretében – két alkalommal is megpróbálta újjáéleszteni a magyar–román közeledés eszméjét. 1928-ban Mussolini elõtt felvetette egy „új közép-európai blokk” létrehozását olasz vezetéssel, amely Ausztriát, Magyarországot és Romániát foglalta volna magában, s egyik fõ célját a kisantant egységének megbontása képezte. Bethlen hajlandó lett volna a magyar–román határ garantálására és a Romániával szembeni területi követelésekrõl való lemondásra, cserében viszont Erdély autonómiáját kérte a román államon belül. Amikor kiderült, 159
160
161
162
163
37
hogy a románok tájékoztatni akarják szövetségeseiket a kapcsolatfelvételrõl, Budapest lezártnak tekintette a kezdeményezését. A következõ sikertelen magyar próbálkozásra 1929-ben került sor, nem sokkal azután, hogy Romániában az addig kormányzó Nemzeti Liberális Párt helyébe Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja került. Lengyel közvetítéssel a magyar miniszterelnök felajánlotta, hogy kész a területi kérdés kikapcsolásával komolyan közeledni Romániához, amennyiben az eltávolodik a kisantanttól, továbbá engedékenyebb lesz az optánskérdésben és kulturális koncessziókat ad a magyar kisebbségnek. Gheorghe Mironescu kormányfõ azonban „a legnagyobb bizalmatlansággal” fogadta a javaslatot, és kijelentette: „nem hajlandó megengedni, hogy rés keletkezzék a kisantanton”. A gazdasági világválság hatására a harmincas évek elején több olyan terv is született a dunai államok gazdasági együttmûködésére, amelyben Magyarország és Románia egyaránt érintett volt. 1930-ban egy ún. agrárblokk létrehozásáról kezdõdtek tárgyalások Magyarország, Románia és Jugoszlávia között, amelyekbe rövidesen Csehszlovákia, Lengyelország s a balti államok is bekapcsolódtak. Anglia, valamint Olaszország és Németország ellenállásán, illetve maguknak az érdekelt államoknak az érdekellentétein végül az elképzelés megbukott. Egy másik, az akkori francia miniszterelnök, André Tardieu nevét viselõ 1932-es terv szerint – amellyel Franciaország a térségben egyre erõsödõ német expanziós törekvéseket kívánta ellensúlyozni – Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia egy vámunióvá fejleszthetõ preferenciális, azaz kölcsönös vámkedvezményekre épülõ együttmûködési rendszert épített volna ki. A terv nem kapott elég támogatást brit részrõl, Berlin és Róma pedig elutasította azt, így végül elbukott. Sem Magyarország, sem Románia állásfoglalása alapjában véve azonban nem volt visszautasító. Kudarcot vallott a brit kormány 1932-es javaslata is. Ez hat dunai állam (köztük Magyarország és Románia) vámuniójának megteremtésére irányult. Brit vélemény szerint egy ilyen egységes front Németországot és Franciaországot is megakadályozta volna abban, hogy beavatkozzék a térség ügyeibe, s kijátssza egymás ellen a régió 164
165
166
38
országait. Mind a nagyhatalmak, mind pedig az érintett dunai államok elutasították a tervet. Sipos Péter történész szerint a kisantant országai attól tartottak, hogy a Magyarországgal való szoros gazdasági együttmûködés elõbb-utóbb aktuálissá teheti a határok felülvizsgálatát. Budapesten viszont úgy vélték, hogy csatlakozásával Magyarország azt a látszatot keltheti, miszerint feladta a területi revízió célkitûzését. Az 1932-ben hatalomra került Gömbös Gyula miniszterelnök 95 pontos „nemzeti munkatervében” – Bethlen 1928. márciusi hasonló kijelentése után – ismét nyíltan meghirdette a békés revízió jelszavát. Ennek, s a már jóval korábban megindult magyarországi revíziós propaganda ellenhatásaként a harmincas évek elsõ felében antirevizionista mozgalom indult Romániában, amely felfokozott magyarellenes hangulatot idézett elõ az országban. A Nicolae Titulescu által vezetett román diplomácia is intenzív revízióellenes aktivitásba kezdett. Sikernek számított román szemszögbõl, hogy 1933 februárjában létrejött a kisantant-államok szervezeti paktuma, amely az addig laza szövetségként mûködõ rendszernek egységes jelleget adott. Azt is gyõzelemként könyvelhette el Románia, hogy 1934 júniusában Jean Luis Barthou francia miniszterelnök a román parlamentben kijelentette: „Területük az önöké. Aki abból egy négyzetcentimétert is el akarna venni, az önök ellenállásába ütközik. Ellenállásukban azonban Románia polgárai nem maradnának magukra: önökkel van Franciaország hangja, segítõ keze és szíve. Aki önökkel szemben, nemzeti egységükkel szemben, törvényes határaikkal szemben kiejti a revízió szót, nem számol azzal, hogy az önök számára ez a szó jogfosztást vagy árulást jelent.” A nemzetközi helyzet alakulása folytán azonban nem sokkal ezt követõen már inkább a békerendszer revízióját követelõ országok helyzete erõsödött a status quót támogató államok pozícióival szemben; Franciaország befolyása gyengült, Németországé viszont erõsödött Délkelet-Európában, s 1936-ban létrejött a Berlin–Róma tengely. Budapesten valóságos eufóriát váltott ki Mussolini ugyanezen év novemberében elmondott milánói beszéde, 167
168
169
170
171
172
173
39
amelyben az olasz diktátor kijelentette: „Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgáltatnak igazságot, a Duna-medence kérdéseit nem lehet véglegesen rendezni. A háború igazi megcsonkítottja Magyarország. Négy millió magyar él a mostani határokon túl.” Szavai megdöbbenést keltettek a román közvéleményben, s akadt olyan sajtóorgánum is Romániában, amely Mussolinit az õrültek házába küldte, a romániai magyaroknak pedig Szent-Bertalan éjszakát helyezett kilátásba. A fokozódó német veszély hatására Eduard Beneš csehszlovák köztársasági elnök 1937 elején magyar–kisantant tárgyalásokat kezdeményezett. A tárgyalásokat – amelyekkel részletesebben is foglalkozunk – a nyugati hatalmak szintén szorgalmazták. A csehszlovák javaslat szerint a három kisantant-állam hajlandó lenne elismerni Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, amennyiben Budapest megnemtámadási szerzõdést köt velük. Szövetségesei akadályoztatása esetén Csehszlovákia készen állt külön is megállapodni Magyarországgal. A román kormány, Jugoszláviától eltérõen, kezdetben ellenezte a kisantant és a Magyarország közötti megbeszéléseket, késõbb viszont hozzájárulását adta azokhoz. Az 1937 tavaszán elkezdõdött megbeszéléseken a megnemtámadási egyezmény és a fegyverkezési egyenjogúság mellett a kisebbségek helyzetérõl is tárgyaltak. A kisebbségi kérdés megoldására a három kisantant-kormány közül 1937 folyamán a román mutatta a legcsekélyebb hajlandóságot: az erdélyi magyarság sérelmeit – ha el is ismerte õket – mindössze néhány hivatalnok túlbuzgóságának tulajdonította. A tárgyalások során Budapest álláspontja az volt, hogy csak akkor lehet szó egy kölcsönös megnemtámadási nyilatkozat aláírásáról, ha azt a román kormány részérõl komoly gesztus elõzi meg a kisebbségi kérdésben. Bukarest nem fogadta el a sorrendet; azt javasolta, hogy elõbb kössék meg a szerzõdést, s utána rendezzék a kisebbségi kérdést. Bár a bukaresti politikusok és II. Károly román király állandóan hangoztatták egy magyar–román közeledés szükségességét, a valóságban a román kormány belpolitikai okok, elsõsorban a közelgõ parlamenti választások miatt „nem akar a közvélemény szemében olyan kedvezõtlen lépést tenni, mint a 174
175
176
177
178
40
román–magyar közeledés” – jelentette Bárdossy László bukaresti magyar követ. A kisantant 1937. augusztus 30-án megnyitott sinaiai konferenciáján Bárdossy három, azonos szövegû bizalmas jegyzõkönyv aláírását javasolta a következõ tartalommal: 1. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia elismeri Magyarország katonai egyenjogúságát; 2. a három állam intézkedéseket hoz a magyar kisebbségek helyzetének javítására; 3. Magyarország megnemtámadási nyilatkozatot tesz, s ezt a kisantant-államok viszonozzák; 4. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia kormánya tárgyalásokat kezd a magyar kisebbségek vezetõivel helyzetük gyökeres megváltoztatására. A kisantant-államok a magyar javaslatokat nem tartották elfogadhatóknak, s bár nyíltan nem utasították vissza, a megegyezés lehetõsége távolinak látszott. A megegyezés fõ akadályozója Románia volt. Az 1937. szeptemberi találkozójukon Victor Antonescu román külügyminiszter ki is fejtette magyar kollégájának, Kánya Kálmánnak: Csehszlovákiától és Jugoszláviától eltérõen Románia esetében semmilyen kényszerítõ körülmény nem áll fenn, ami kisebbségi politikájának újragondolására késztetné. „Ebbõl a helyzetbõl következik – érvelt –, hogy a román kormány számára lehetetlen, hogy a magyar kisebbség kezelésének tekintetében Magyarországgal szemben bármilyen kötelezettséget vállaljon.” A román külügyminiszter 1937. november 30-án magához kérette Bárdossyt és arról tájékoztatta, hogy a kétoldalú viszony megjavítása érdekében folytatott tárgyalások újrafelvételére csak a decemberi választások után kerülhet sor. Merev álláspontjával Romániának 1937 folyamán sikerült megakadályoznia, hogy a megértõbb és engedékenyebb csehszlovák–jugoszláv megközelítés a kisantant hivatalos felfogásává válhasson. Romániában az 1938 februárjában bevezetett királyi diktatúrával egyidejûleg új beállítást kapott a nemzetiségi kérdés is. II. Károly azt hangoztatta, hogy nyugvópontra kívánja juttatni a kisebbségek ügyét, új alapokra helyezve azt. E célt szolgálta volna az ún. kisebbségi statútum is, amely azonban nem hozott lényegi változást az erdélyi magyarság életében, és inkább a külföldnek szóló propagandafogás 179
180
181
182
183
184
185
41
volt. Az újrakezdõdött magyar–kisantant tárgyalásokon mindenesetre a román fél engedett korábbi merevségébõl. 1938. március 12–13-án Németország bekebelezte Ausztriát („Anschluss”), s ezzel a német veszély még fenyegetõbbé vált a térségben. Az ideiglenesen megbízott román külügyminiszter, Gheorghe Tãtãrescu az Anschluss hatására már március 12-én magához kérette Bárdossyt és közölte, hogy a kisantant folytatni akarja az elmúlt évben megkezdett tárgyalásokat Magyarországgal. A megbeszélések 1938 augusztusában végre eredményre vezettek. A jugoszláviai Bledben augusztus 21–23. között lezajlott konferencián a kisantant és Magyarország képviselõi megállapodtak arról, miszerint Magyarország lemond szomszédaival szemben az erõszak alkalmazásáról annak fejében, hogy azok elismerik fegyverkezési egyenjogúságát. Az egyezmény véglegesítése a magyar kisebbségek helyzetét rendezõ kétoldalú megállapodásoktól függött. Jugoszlávia, Románia és Magyarország parafálták is ez utóbbiakat; a csehszlovák kormány álláspontja azonban megmerevedett: nem volt hajlandó erre, s így a bledi egyezmény soha nem lépett életbe. A megállapodás élénken foglalkoztatta a román sajtót és közvéleményt. A fõleg az erdélyi románok körében nagy népszerûségnek örvendõ Iuliu Maniu drámai hangú nyilatkozatot tett külföldi újságíróknak: eszerint Magyarország „lehengerelte” a kisantant külpolitikáját, és teljes gyõzelmet aratott a bledi konferencián, mivel gyakorlatilag nem nyújtott semmit a fegyverkezési egyenjogúság elismeréséért cserében. A kisantant „Magyarországgal szemben elveszítette a játszmát, és elismerte a békeszerzõdések revízióját”. Az egyezmény jelentõségét a nyugati hatalmak és Németország is felismerte. Az angol és a francia sajtó a bledi egyezményben közvetve Németország kudarcát látta, s némelyik újság a magyar államférfiak hajlékonyságát dícsérte. A megállapodás aláírása magyar részrõl valóban németellenes élet kapott, mivel egybeesett Horthy németországi látogatásával, a kormányzó Hitlerrel folytatott kieli megbeszéléseivel; a bledi megállapodás híre, amely bombaként hatott Németországban, a Csehszlovákia felszámolására készülõ Hitler haragját és felháborodását vonta 186
187
188
42
maga után. A magyar diplomáciának jól jött az egybeesés, mert némileg tágította a mozgásterét, és erõsödött a németekkel szembeni tárgyalási pozíciója. A kisantant államaival, köztük a Romániával folytatott 1937–1938as tárgyalásai során a legnagyobb magyar siker az elõbb említetten kívül talán az volt, hogy Magyarországnak sikerült elérnie: a kisebbségi kérdés, amelyet eddig szomszédai, így Románia is igyekezett belpolitikai problémaként kezelni, a nemzetközi tárgyalások asztalára került. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményt követõen azonban, amely a Harmadik Birodalomhoz csatolta a németek lakta cseh területeket, az ún. Szudétaföldet, teljesen új nemzetközi helyzet állt elõ: Csehszlovákia – és ezzel együtt a kisantant – megszûnt létezni, az európai status quo pedig felborult. 189
190
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar–román kapcsolatok kulcskérdését 1920–1938 között is Erdély birtoklásának a problémája képezte. A kétoldalú megbékélési kísérletek és a regionális együttmûködési tervek legtöbbjének nem volt reális alapja: a nagyhatalmi erõviszonyok alakulása, de még inkább a két ország mély érdekellentéte ezeket rendre megtorpedózta. Románia területi kérdésekben hajthatatlan volt, a kisebbségek ügyét pedig belpolitikai problémának tekintette, s 1938-ig nem kívánt még tárgyalásokba sem bocsátkozni errõl. Magyarország ezzel szemben nem volt hajlandó lemondani az igazságtalan trianoni béke revíziójáról, bár mindvégig igyekezett egyfajta modus vivendit kialakítani a szomszédos Romániával. A romániai magyar kisebbség megoldatlan helyzete nagy mértékben hozzájárult a két ország viszonyában meglévõ feszültségek állandósulásához. Németország elõretörése a harmincas évek második felében, s ezzel együtt Franciaország visszaszorulása, majd pedig a kisantant megszûnése és az európai status quo megbomlása Románia pozícióinak jelentõs gyengülését eredményezte, Magyarország pedig valamivel közelebb került egy esetleges területi revízió lehetõségéhez Erdély viszonylatában is. 43
Jegyzetek a Bevezetõhöz 1. Bárdi Nándor: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940). In uõ (szerk.): Források és stratégiák. A II. Összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium elõadásai, Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21–22. Csíkszereda, 1999, Pro-Print Könyvkiadó /Múltunk Könyvek/, 31. o. 2. Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Tanulmányok. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 10–11. o. 3. Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó. 4. Romsics Ignác: Nemzeti traumánk: Trianon. In uõ: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 328–329. o. 5. Uo. 331. o. 6. Szabó Miklós: A területi revízió mint feladat és ideológia. In uõ: Viszonylag békésen. H. n., 2000, Helikon Kiadó – Mozgó világ, 130–131. o. 7. Lásd Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozatai a magyar politikai gondolkodásban, 1920–1944. Limes, Tatabánya, 1997. 2. sz., 46–47. o. 8. Romsics: Nemzeti traumánk… 334. o. 9. Idézi Pritz Pál: A határkérdés jelentõsége a két háború között Közép-Európában. In uõ: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 217. o. 10. Historiográfiai kitekintésünket lásd a külön alfejezetben. 11. A felhasznált levéltári források, dokumentumközlések, összefoglaló mûvek és visszaemlékezések teljes listáját az Irodalomjegyzékben közöljük. E helyen csupán a legfontosabbakat emeljük ki. 12. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. IV. kötet. [A továbbiakban: DIMK, IV. kötet.] Magyarország külpolitikája a II. világháború kitörésének idõszakában, 1939–1940. Összeállította és sajtó alá rendezte Juhász Gyula. Budapest, 1962, Akadémiai Kiadó. 13. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. kötet. [A továbbiakban: DIMK, V. kötet.] Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941. Összeállította Juhász Gyula. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó. 14. Réti György (szerk.): Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésrõl. Hogyan kaptuk vissza Észak-Erdélyt 1940-ben? Budapest, 2000, Aula Kiadó. 15. Manoilescu, Mihail: Dictatul de la Viena. Memorii iulie–august 1940. [A bécsi diktátum. Emlékiratok 1940. július–augusztus.] Ediþie de Valeriu Dinu. Bucureºti, 1991, Editura Enciclopedicã. 16. Pop, Valeriu: Bãtãlia pentru Ardeal. [Az Erdélyért vívott csata.] Ediþie de Sanda Pop ºi Nicolae C. Nicolescu. Bucureºti, 1992, Editura Enciclopedicã. 17. Regele Carol al II-lea al României. Însemnãri zilnice. 1937–1951. [II. Károly, Románia királya. Napi feljegyzések. 1937–1951.] Volumul II. 13 martie–15 decembrie 1939 (Caietele 8–10). Bucureºti, 1997, Scripta.
44
18. Regele Carol al II-lea al României. Însemnãri zilnice. 1937–1951. [II. Károly, Románia királya. Napi feljegyzések. 1937–1951.] Volumul III. 15 decembrie 1939–7 septembrie 1940 (Caietele 11–11A). Bucureºti, 1998, Scripta. 19. Hory András: Bukaresttõl Varsóig. Sajtó alá rendezte Pritz Pál. Budapest, 1987, Gondolat Könyvkiadó. 20. Diplomáciai pályafutásának egy szakaszáról lásd újabban Gurszki Gabriella: Hory András római és varsói követi évei (1927–1939). Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok). 2000. 3. sz., 319–359. o. 21. Tudomásunk szerint e tizenegy irat eddig még publikálatlan. 22. Gosztonyi Péter: Történelemszemlélet, történelemtudat és történeti irodalom Magyarországon. In Pomogáts Béla (szerk.): Párbeszéd Magyarországgal. Nyugat-európai és tengerentúli magyar tanulmányírók. Budapest, 1991, Szépirodalmi Könyvkiadó, 139–140. o. 23. Lásd pl. a román Mihail Roller számos kiadást megért, hírhedt középiskolai tankönyvét (Roller, Mihail: A Román Népköztársaság története. Tankönyv a középiskolák számára. H. n., 1952, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, 705–708. o.), vagy a magyarországi, 1951-es „ideiglenes tankönyvet”. (Lukács Lajos: A magyar nép története. III. rész. 1849–1950. Ideiglenes tankönyv. Megjelent a közoktatásügyi miniszter rendeletére. Budapest, 1951, Tankönyvkiadó, 195. o.) 24. Vö. Roller: i. m. 705. o. 25. Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. Bukarest–Kolozsvár, 1999, Kriterion Könyvkiadó /Gordiusz/, 76–77. o. 26. Iordachi, Constantin – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989–1999). Replika, 41–42. sz., 2000. november, 168. o. 27. Molnár Erik: A magyar történetírás fejlõdése az elmúlt évtizedben. In uõ: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1969, Akadémiai Kiadó, 359–382. o 28. Lásd Történelmi Szemle, III. évf., 1960. 2–3. sz., 310–360. o. 29. Az ún. Molnár Erik-vitáról lásd Péter László: A nemzeti múlt legendái és tilalomfái. In Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelembõl. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 101–105. o. 30. „A második bécsi döntés természetesen nem tett pontot a magyar és a román uralkodó osztályok között Erdély kérdésében fennálló ellentétekre. De nem is ez volt a célja. Hitler döntését az az elgondolás vezette, hogy egyrészt tompítsák, másrészt állandósítsák a határok körüli vitákat. A nemzeti kisebbségek üldözése – ami mindkét országban különösen brutális formákat öltött – egyrészt biztosította a két ország közötti feszültség fenntartását, másrészt pedig ösztönözte mind a két kormányt arra, hogy hatalmi érdekeiket a német fasizmussal való szövetségük szorosabbra fogásával… próbálják meg érvényesíteni. Ez a német politika meglehetõsen reális alapon nyugodott.” Molnár Erik (fõszerk.): Magyarország története. II. kötet. Budapest, 1964, Gondolat Könyvkiadó, 433. o. 31. „Ebben az ország sorsát tekintve nehéz helyzetben a román nép egyedül maradt, minden külsõ segítség nélkül. Erdély északi részének elrablásával, s a horthysta Magyarországnak való átadásával Romániát a hitlerista Németország karjaiba lökték. A hitlerista körök ugyanakkor biztosították a maguk számára a horthysta
45
Magyarország támogatását a Szovjetunió ellen folytatandó háborúban. Észak-Erdély elrablása tiltakozási hullámot váltott ki az egész ország területén. A román nép napokon keresztül forrt a felháborodástól az igazságtalan diktátum miatt. A dolgozók nagy tömegei számos tiltakozó megmozduláson vettek részt. A kommunista párt és más hazafias szervezetek felhívására munkások, parasztok, értelmiségiek, tisztviselõk, iparosok, katonák, katonatisztek stb. százezrei mentek az utcára, a bécsi diktátum eltörlését, és Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszacsatolását követelve.” Constantinescu, Miron – Daicoviciu, Constantin – Pascu, ªtefan et al.: Istoria României. Compendiu. [Románia történelme. Kézikönyv.] Bucureºti, 1969, Editura didacticã ºi pedagogicã, 522–523. o. 32. Uo. 522. o. A fejezetet Ion Oprea írta. 33. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1941. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó. A második bécsi döntéssel kapcsolatban Tilkovszky többek között megállapította: területi vonatkozásban az nem okozott csalódást, a Románia új határait garantáló – aznap aláírt – német okmány miatt mégis „pyrrhusi gyõzelem” volt a magyar kormány számára, mivel lehetetlenné vált a Románia irányába folytatott további magyar revíziós propaganda. (Uo. 282–283. o.) 34. Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar–román viszony 1940–1945.) Budapest, 1968, Akadémiai Kiadó. A második bécsi döntés következményeirõl szólva, a szerzõ kiemelte: „ígérgetései közben és ürügyén Németország a hálálkodó magyar politikusokon s a befolyása alatt álló román vezetõkön keresztül Magyarországot és Romániát egyaránt mindinkább a saját járszalagjára fûzte. Ezek a magyar és román politikusok egy olyan folyamat kiszélesítésének lettek részesei, amely nemcsak Erdély népeire, hanem Magyarországra és Romániára nézve is végzetessé vált.” (Uo. 34. o.) 35. Tilkovszky: Revízió… 334. o. 36. Csatári: i. m. 7–9. o. 37. Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939–1941. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó. 38. Czettler Antal, aki a rendszerváltás után megjelent hasonló tárgyú szintézisében több kérdésben is vitába száll Juhásszal, tárgyilagosan megemlíti, hogy Juhász mûve olyan idõszakban született, „amikor egy ilyen könyv megírása önmagában véve is bizonyos személyes bátorságot igényelt”. (Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika, 1939–1941. Budapest, 1997, Magvetõ Kiadó, 13. o.) 39. Juhász: A Teleki-kormány… 178–211. o. 40. Uo. 165–168. o 41. Uo. 162–163., 195. o. 42. Nagyot ugorva elõre az idõben, itt említjük meg Juhász 1987-ben publikált tanulmányát a második bécsi döntésrõl, amely tényanyagában az 1964-es monográfiára támaszkodott, de elhagyta annak vitatható értékeléseit. A szerzõ, miután 1940 júniusával kezdõdõen egész 1940. augusztus 30-ig vette sorra a második bécsi döntés szempontjából jelentõs eseményeket, az alábbi tárgyszerû következtetéssel zárta tanulmányát. „A második bécsi döntés mind Magyarország, mind Románia háborús történetében általában, s a Németországhoz fûzõdõ viszo-
46
nyukban különösen meghatározó tényezõvé vált. A megoldás egyiküket sem elégítette ki, Hitler kezében pedig alkalmas eszköz volt követeléseinek érvényesítésére. Mindkét országban, Magyarországon és Romániában egyaránt súlyos belpolitikai következményei támadtak a döntésnek, ezzel egyidejûleg megindult a versenyfutás a német kegyekért a további területgyarapodás, illetve a döntõbíráskodás felülvizsgálata érdekében.” (Juhász Gyula: A második bécsi döntés. In Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Csoport évkönyve. Föszerk.: uõ. Szerk.: Kiss Gy. Csaba. Budapest, 1987, 93. o.) 43. Simion, Auricã: Dictatul de la Viena. [A bécsi diktátum.] Ediþia a II-a. Bucureºti, 1996, Editura Albatros. 44. Uo. 308. o. 45. Uo. 314. o. Werth valóban kijelentette Cuno Fütterer német légyügyi attasé elõtt, hogy Magyarország döntõbíráskodást akar. Csáky István magyar külügyminiszter utólag közölte Erdmannsdorff budapesti német követtel, hogy „ez a kijelentés a kormány politikájával egyenesen szemben áll”. Lásd Horthy Miklós titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szûcs László. Második kiadás. Budapest, 1963, Kossuth Könyvkiadó, 47. sz. irat, 248–249. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány... 191. o. 46. Adatai szerint a lakosság 50,2%-a román, 37,1%-a magyar volt (uo. 363. o.). Az általunk használt számok ettõl eltérõek. 1940-es kataszteri közlések szerint Észak-Erdély területe 43 104 km -t tett ki (Thirring Lajos: A visszacsatolt keleti terület. Terület és népesség. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 1. sz. jegyzet, 663. o.), míg lakossága az 1941-es magyar népszámlálás szerint 2,577 millió volt, ennek 52,1%-a magyar, 41,5%-a román anyanyelvû. (Fogarasi Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonkint 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 1–3. sz., 4. o.) 47. Georgescu, Vlad: Istoria Românilor. De la origini pînã în zilele noastre. [A románok története. A kezdetektõl napjainkig.] Ediþia a IV-a, Bucureºti, 1995, Humanitas /Seria Istorie/, 297. o. 48. Gosztonyi: i. m. 143. o. 49. Gunst Péter: A magyar történetírás története. Javított kiadás, Debrecen, 2000, Csokonai Kiadó /Történelmi Kézikönyvtár/, 262. o. 50. Lásd Gáll Ernõ: A román nemzeti ideológia – tegnap és ma. Regio, 1995. 1–2. sz., 215–217. o. 51. Lãncrãnjan, Ion: Cuvînt despre Transilvania. [Beszéd Erdélyrõl.] Bucureºti, 1982. Száraz György válaszát lásd Száraz György: A sorsközöség nevében. (Válasz egy furcsa könyvre). In uõ: Történelem jelenidõben. Tanulmányok. Második kiadás. Budapest, 1987, Magvetõ Könyvkiadó. 52. Lásd pl. Matichescu, Olimpiu: Istoria nu face paºi înapoi! (Logica istoriei împotriva Dictatului de la Viena). [A történelmet nem lehet visszafordítani! A történelem logikája a bécsi diktátum ellen.] Cluj-Napoca, 1985, Editura Dacia. /Istorie Contemporanã/, vagy Simion, Auricã: Regimul de ocupaþie horthyst în partea de nord-vest a României. Politica faþã de populaþiile nemaghiare. [A horthysta megszállás rendszere Románia északnyugati részén. A nem 2
47
magyar lakossággal szemben követett politika.] Anale de Istorie, 1985. 1. sz., 71–87. o. 53. Muºat, Mircea – Bobocescu, Vasile: Împotriva unei nedreptãþi istorice; 40 de ani de la marile manifestaþii populare împotriva Dictatului fascist de la Viena. [Egy történelmi igazságtalanság ellen; a 40 évvel ezelõtti nagy népi tüntetések a fasiszta bécsi diktátum ellen.] Anale de Istorie, 1980. 3. sz., 75–104. o. 54. Uo. 81. o. 55. Uo. 97. o. 56. Fãtu, Mihai – Muºat, Mircea (coord.): Teroarea horthysto-fascistã în nord-vestul României, septembrie 1940 – octombrie 1944. [A horthysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában, 1940. szeptember – 1944. október.] Bucureºti, 1985. 57. Uo. VI. o. 58. Hasonlóan kritikus álláspontot foglal el a könyvvel szemben Cornel Grad román történész is. Grad, Cornel: Opinia autorului. Al doilea arbitraj de la Viena (30. august 1940). Poziþia armatei române. [A szerzõ véleménye. A második bécsi döntés. 1940. augusztus 30. A román hadsereg álláspontja.] Limes, Zalãu, 1998. 4. sz., 37. o. 59. Mi az 1988-as, IV. kiadást használtuk. Ránki György (fõszerk.): Magyarország története 1918–1919, 1919–1945. IV. kiadás. 2. kötet. Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó. 60. Uo. 1026. o. 61. Uo. 62. Uo. 1027. o. 63. Hitler szándékáról lásd pl. Ciano gróf naplója, 1939–1943. Az 1946-os magyar kiadást megigazította és az elõszót írta Eszes Máté. H. n., 1999, Ármádia Kiadó, 242–243. o. 64. Ránki György: Hitler tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal 1939–1944. In uõ: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, 1988, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/. 65. Uo. 116. o. 66. Uo. 115. o. 67. Köpeczi Béla: Kitekintés: Erdély útja 1918 után. In Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó. 68. Uo. 1754. o. 69. Iordachi, Constantin – Turda, Marius: Politikai megbékélés versus történeti diskurzus: az 1989–1999 közötti román történetírás Magyarország-percepciója. Regio, 2000. 2. sz., 136. o. 70. Boia: i. m. 217. o. 71. Lásd pl. Cosma, Neagu: Dictatul de la Viena – (30 august 1940), consecinþã a crimei organizate statal de cãtre Ungaria ºi a colaboraþionismului unor unguri din România. [A bécsi diktátum – 1940. augusztus 30., a Magyarország által államilag szervezett bûntettnek, és egyes romániai magyarok kollaboracionizmusának következménye.] 1996, Bravo Press, vagy Marinescu, Aurel Sergiu:
48
Înainte ºi dupã Dictatul de la Viena. [A bécsi diktátum elõtt és után.] Bucureºti, 2000, Editura Vremea /FID, Fapte, Idei, Documente/. 72. Grad, Cornel: Al doilea arbitraj de la Viena. [A második bécsi döntés.] Iaºi, 1998, Institutul European /Istorie ºi diplomaþie, 17./. 73. Uõ: Opinia autorului… i. m. 35. o. 74. Uõ: Al doilea arbitraj… 56. o. 75. Uo. 42–43. o. 76. Uo. 46. o. 77. Uo. 56. o. 78. Georgescu: i. m. 79. Uo. 231. o. 80. Constantiniu, Florin: O istorie sincerã a poporului român. [A román nép õszinte története.] Ediþia a II-a, Bucureºti, 1999, Univers Enciclopedic. 81. Iordachi – Turda: i. m. 133. o. 82. Constantiniu: i. m. 353. o. 83. Uo. 84. Scurtu, Ioan – Buzatu, Gheorghe: Istoria românilor în secolul XX (1918–1948). [A románok története a XX. században, 1918–1948.] Bucureºti, 1999, Editura Paideia /Colecþia cãrþilor de referinþã. Seria Istorii. 85. Uo. 360. o. 86. Uo. 382. o. 87. Uo. 383–385. o. 88. Szász Zoltán: A második bécsi döntés. Convieþuirea – Együttélés, Szeged, 2000. 2–4. sz., 79–84. o. 89. Réti György: A második bécsi döntés magyar, olasz és német dokumentumok tükrében. Mozgó Világ, 1990. szeptember, 64–67. o.; uõ: A második bécsi döntés. Külpolitika, 2000, 1–2. sz., 182–204. o. 90. Czettler: i. m. 91. Uo. 17–18. o. 92. Uo. 142–143. o. 93. Uo. 144. o. 94. Uo. 163. o. 95. Uo. 96. Uo. 97. Uo. 169. o. 98. Ezek közül itt csak hármat említünk. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó /Történelmi Kézikönyvtár/; Gergely Jenõ – Pritz Pál: A trianoni Magyarország, 1918–1945. Budapest, 1998, Vince Kiadó /Tudomány – Egyetem/; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris Kiadó /Osiris Tankönyvek/. 99. Ormos: Magyarország… 223. o. 100. Uo. 229. sz. jegyzet. 101. Gergely – Pritz: i. m. 134. o. 102. Romsics: Magyarország története… 246. o.
49
103. Uo. 247. o. 104. Újraközölve lásd Pritz Pál: Revíziós törekvések a magyar külpolitikában 1920–1935. In uõ: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 234–240. o. 105. Romsics: Trianon… 8–9. o. 106. Lásd Zeidler Miklós: Gömbös Gyula. In Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Tanulmányok. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 87–91. o. 107. Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerkesztette és az utószót írta Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris Kiadó /Millenniumi Magyar Történelem, Politikai gondolkodók/, 267–339. o. 108. DIMK, IV. kötet, 581. sz. irat. 109. Ennek egy részletét lásd Bethlen István: i. m. 240–251. o. Bethlen már 1927. májusi zalaegerszegi beszédében is bírálta a trianoni békeszerzõdést. (Zeidler Miklós: Magyar revizionizmus a két háború között. Kézirat a szerzõ tulajdonában. Budapest, 2001, 14. o.) 110. Lásd Romsics Ignác: Magyarország helye a német Délkelet-Európa-politikában. In uõ: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 187–193. o. 111. Zeidler: Magyar revizionizmus… 14. o. 112. Romsics: Magyarország helye… 202. o. A korabeli német nagyhatalmi elképzelésekrõl lásd Pritz Pál: Pax Germanica. Német elképzelések Európa jövõjérõl a második világháborúban. Budapest, 1999, Osiris Kiadó. 113. Hitler 1937 novemberében egy szûk körû értekezleten munkatársai elõtt kifejtette, hogy a „németkérdés” megoldására csak az erõszak útja adott. Elsõ célként Csehszlovákia és Ausztria leverését tûzte ki. (Pritz: Pax Germanica… 70–76. o.) 114. Calafeteanu, Ion: Români la Hitler. [Románok Hitlernél.] Bucureºti, 1999, Univers Enciclopedic, 2. sz. dokumentum. 115. Ránki: Hitler tárgyalásai… 114. o. 116. Romsics: Magyarország helye… 216. o. 117. Calafeteanu: Români… 5. sz. dokumentum. 118. Kim, Jiyoung: A nagyhatalmi politika és az erdélyi kérdés a II. világháború alatt és után. Budapest, 2000, Osiris Kiadó /Doktori mestermunkák/, 48–50. o. 119. Bán D. András: Illúziók és csalódások. Nagy-Britannia és Magyarország, 1938–1941. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 24. o. 120. Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés”, 1914–1946. In uõ: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 86. o. Vö. Zeidler Miklós: A Magyar Revíziós Liga. Trianontól Rothermere-ig. Századok, 1997. 2. sz., 305–308. o.; Kovács Anikó: Adalékok a magyar revíziós mozgalom történetéhez. Regio, 1994. 3. sz., 74–88. o. 121. Romsics: A brit külpolitika… 89. o. 122. Uo. 91. o. 123. Uõ: Magyarország története… 240. o. 124. Lásd uõ: A brit külpolitika… 98–99. o.
50
125. Kim: i. m. 50–52. o. 126. Uo. 60–61. o. 127. Ormos: Magyarország… 125. o. 128. Hasonló álláspontot képvisel Szabó: A területi revízió… 129–130. o. 129. Miskolczy Ambrus: Magyar–román közös múlt és/vagy történeti kiengesztelõdés. Magyar Tudomány, 1998. 10. sz., 1165. o. 130. E tárgykörben – a két világháború közti korszakra vonatkozóan – mindmáig Mikó Imre 1941-ben megjelent könyve a legjobb összefoglaló. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tõl 1940. augusztus 30-ig. Budapest, 1941, Studium. /Reprint: Optimum Kiadó, é. n./. 131. Dél-Dobrudzsát még 1913-ben csatolták Romániához. 132. Livezeanu, Irina: Culturã ºi naþionalism în România Mare 1918–1930. [Kultúra és nacionalizmus Nagy-Romániában 1918–1930.] Bucureºti, 1998, Humanitas /Seria Istorie/, 17. o. 133. Uo. 19. o., vagy Köpeczi: i. m. 1739. o. Anyanyelv szerint a magyarok 8,6%-ot tettek ki. (Uo.) 134. Köpeczi: i. m. 1742. o. 135. Roth, Harald: Kis Erdély-történet. Csíkszereda, 1999, Pallas-Akadémia Kiadó /Nobile Officium Sorozat/, 85. o. 136. Barabás Béla – Diószegi László – Enyedi Sándor és mások: Hetven év. A romániai magyarság története, 1919–1989. Budapest, 1990, Magyarságkutató Intézet /A magyarságkutatás könyvtára/, 43. o. 137. Magyarul lásd Mikó: i. m. 1. sz. melléklet, 265–267. o. 138. Gáll: i. m. 207–208. o. 139. Livezeanu: i. m. 347. o. 140. Bárdi: A szupremácia… 38–39. o. 141. Roth. i. m. 86. o. 142. Bárdi: A szupremácia… 40. o. 143. Mikó: i. m. 5. sz. melléklet, 290. o. 144. E téma monografikus feldolgozása még várat magára. A román–magyar megegyezési kísérletek húszéves történetét és Olaszország ebben játszott szerepét tekinti át számos új forráscsoport bevonásával Romsics Ignác: Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918–1938. In uõ: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 132–176. o. 145. Hitchins, Keith: România 1866–1947. [Románia 1866–1947 között.] Bucureºti, 1994, Humanitas, 454. o. 146. Scurtu – Buzatu: i. m. 11. o. 147. Romsics: Olaszország… 132–167. o. 148. Tüzetes elemzésüket lásd Bárdi: A szupremácia… 63–78. o. 149. Vö. Szarka László: Keleti Svájc – illúzió vagy utópia? A Károlyi-kormány Nemzetiségi Minisztériumának mûködése. In uõ: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, 1998, Ister /Láthatár/, 113–147. o., vagy K. Lengyel Zsolt: „Keleti Svájc” és Erdély 1918–1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez. Regio, 1992. 1. sz., 77–89. o.
51
150. Erre vonatkozóan lásd pl. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1920. Aetas, 1993. 3. sz., 76–120. o., vagy Vincze Gábor: Székely autonómia a XX. században: illúzió vagy realitás? Aetas, 1993. 3. sz., 130–150. o. 151. Romsics: Olaszország… i. m. 146. o. A bukaresti szerzõdésben rögzített határvonal leírását lásd Sztáray Zoltán: Románia szerzõdése az antanthatalmakkal. Új Látóhatár, 1980. 1. sz. Idézi Bárdi: A szupremácia… 21. sz. jegyzet, 106. o. 152. Romsics: Olaszország… 144. o. 153. Uo. 166. o. Lásd még Hory: i. m. 64. o. 154. Idézi Romsics: Olaszország… 166. o. 155. Hory: i. m. 76. o. 156. Romsics: Olaszország… 165. o. 157. Uo. 158. Hory: i. m. 52. o. 159. Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998, Aula Kiadó, 143–144. o. 160. Az optált nagybirtokosok mellett a román állampolgárságot felvett, 50 hold alatti birtokkkal rendelkezõ erdélyi és bánsági magyar telepesek is kárpótlást követeltek a román államtól a földreform miatt. Az optánsügyrõl részletesebben lásd Zeidler Miklós: Apponyi Albert és a nemzetek Szövetsége. In A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. Budapest, 2000. Különlenyomat, 646–649. o. 161. Fülöp – Sipos: i. m. 144. o. 162. Ismeretes, hogy 1924-ben Magyarországnak 20 év alatt, készpénzben kifizetendõ 179 millió aranykorona háborús jóvátétel teljesítését kellett vállalnia. (Romsics: Magyarország története… 155. o.) 163. Romsics: Olaszország… 170. o. 164. Uo. 171. o. 165. Uo. 172. o. 166. Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája, 1919/1945. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, 1975, Kossuth Könyvkiadó, 129. o. 167. Fülöp – Sipos: i. m. 168–169. o. 168. Uo. 169. o. 169. Vö. Zeidler: A Magyar Revíziós Liga… 312–325. o. 170. Lásd Mikó: i. m. 135–137. o. 171. Ennek létrejöttében az 1933 januárjában kipattant olasz–magyar fegyverszállítási botránynak is szerepe volt. Lásd Juhász: Magyarország külpolitikája… 144. o. 172. Idézi Durandin, Catherine: A román nép története. Budapest, 1998, Maecenas Könyvek, 242–243. o. 173. Fülöp – Sipos: i. m. 186. o. 174. Uo. 196. o. 175. Mikó. i. m. 169–170. o. 176. A trianoni békeszerzõdés értelmében Magyarország csak egy 35 000 fõs zsoldoshadsereget tarthatott fönn. A szerzõdés megtiltotta az általános hadkötelezettséget, és egyéb katonai jellegû tilalmat is elõírt. Lásd Romsics: Magyarország története… 145. o.
52
177. Ádám Magda: A versailles-i Közép-Európa összeomlása. A müncheni válság és Magyarország. Századok, 1999. 4. sz., 690. o. 178. Román Ildikó: A magyar–román viszony alakulása 1937–1940 között. Regio, 1994. 3. sz., 96–97. o. 179. Uo. 96. o. 180. Juhász: Magyarország külpolitikája… 177–178. o. 181. Idézi Romsics: Olaszország… 175. o. 182. Román: i. m. 97. o. 183. Romsics: Olaszország… 175. o. 184. 1938. február 10-én II. Károly menesztette az addigi kormányt és egy új, pártok feletti, véleményezõ szerepkörrel felruházott kabinetet állított a helyébe. Másnap az egész országra kiterjesztette az ostromállapotot, majd betiltotta a politikai pártokat, és új alkotmányt léptetett életbe. Részletesen lásd Mikó: i. m. 201–204. o., Szász Zoltán: A románok története. Budapest, é. n., Bereményi Könyvkiadó /Népek hazája sorozat/, 141–142. o., vagy Savu, Al. Gh.: Dictatura regalã. [A királyi diktatúra.] Bucureºti, 1970, Editura politicã. 185. Az 1938-as „kisebbségi statútum” egy rendelettörvénybõl, annak végrehajtási utasításából és egy minisztertanácsi naplóból állt. Nem képezett jogszabályt, és csak útmutatásul szolgált a hatóságoknak, a cenzúra pedig hosszú ideig megtiltotta annak közlését a román sajtóban. Lásd Mikó: i. m. 207–214. o., Román: i. m. 103–107. o. 186. Román: i. m. 103. o 187. Uo. 107. o. 188. Ádám: A versailles-i… i. m. 699. o. 189. A magyar tárgyalódelegáció visszautasította Kielben Hitler javaslatát, miszerint Magyarország vállalja el az „agent provocateur” szerepét Csehszlovákia ellen, s támadja meg. Lásd Pritz Pál: A kieli találkozó (Forráskritikai tanulmány). In uõ: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 291–333. o. 190. A müncheni egyezményt Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország írta alá.
53
I. A MAGYAR–ROMÁN KAPCSOLATOK A KÁRPÁTALJAI BEVONULÁSTÓL BESSZARÁBIA SZOVJET MEGSZÁLLÁSÁIG
A honvédség kárpátaljai bevonulása és a márciusi román mozgósítás Az 1938. szeptember 29-i, már említett müncheni egyezmény záradéka úgy rendelkezett, hogy a magyar–csehszlovák vitás kérdésekre a két fél közvetlen tárgyalásokon találjon megoldást három hónapon belül. Sikertelenség esetén újabb négyhatalmi döntésre volt kilátás. Az 1938. októberi komáromi szlovák–magyar tárgyalások eredménytelenül végzõdtek, bár a két álláspont jelentõsen közeledett egymáshoz. Mivel Franciaország és Nagy-Britannia érdektelenséget nyilvánított az ügyben, német–olasz döntõbíráskodásra került sor. Az elsõ bécsi döntést Ribbentrop és Ciano 1938. november 2-án hirdette ki a Belvedere palotában, ugyanott, ahol nem egészen 22 hónap múlva Erdély ügyében is határoznak majd. A döntés Magyarországnak ítélte az 1920-ban, Trianonban elcsatolt egykori Felvidék déli szegélyét, Kassa, Munkács, Ungvár városaival együtt. A 11 927 km -nyi terület kb. egymillió lakosának a csehszlovák népszámlálási adatok szerint is az abszolút többsége magyar anyanyelvû volt, az új határvonal etnikai korrektségéhez nem fért kétség. A döntés, amely ellen a nyugati nagyhatalmak sem emeltek szót, a revíziós magyar külpolitika nagy sikerét jelentette, s a magyar közvélemény kitörõ lelkesedéssel fogadta. Távlatilag ugyanakkor vészjósló volt, hogy e sikerhez a hitleri Németország akarata kellett. Ez nyilvánvalóvá tette a magyar külpolitikai mozgástér szûkülését, és azt, hogy a további revízióhoz is elengedhetetlenül szükség lesz Berlin támogatására. 1
2
54
A Felvidék egy részének visszatérte után a magyar kormány Kárpátalja megszerzését tûzte ki célul, elsõsorban stratégiai meggondolásokból: a közös lengyel–magyar határ megteremtésével a kisantant Magyarország köré vont „gyûrûjét” kívánta ezzel megszakítani, a Varsó–Budapest–Belgrád–Róma képzeletbeli vonaltól pedig a Németországgal szembeni nagyobb mozgástér lehetõségét remélte. Az egyre inkább németbarát irányt követõ Imrédy Béla helyébe Horthy Miklós kormányzó 1939. február 16-án a külföldön is nagy tekintélynek örvendõ földrajztudóst és politikust, gróf Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek. Március 10-én – Szlovákiában aznap politikai válság robbant ki, és várható volt a német beavatkozás – Teleki keresztülvitte a minisztertanácsban, hogy a megfelelõ pillanatban a honvédség akkor is támadást indítson Kárpátalja megszerzésére, ha nem kap német hozzájárulást. Az új kormányfõ ugyanis tisztában volt azzal, hogy a területi revízió csak akkor lesz tartós, ha az a nyugati hatalmak egyetértésével, és nem német döntõbíráskodással valósul meg. Két nap múlva azonban Hitler megüzente: rövidesen el fogja ismerni Szlovákia függetlenségét, de 24 óráig nem teszi ezt meg Kárpátalja esetében – ennyi idõ áll majd a magyar kormány rendelkezésére, hogy „megoldja” a kérdést. A magyar történeti szakirodalomban eddig tényként szerepelt, hogy a honvédség 1939. március 15-én, tehát szinte egy idõben a Wehrmacht csehországi bevonulásával kezdte el a kárpátaljai akciót. Ormos Mária történész viszont Kozma Miklós egykori belügyminiszter naplója alapján nemrég kimutatta, hogy az események valójában már március 13-án elkezdõdtek; aznap határincidensekre került sor, 14-én pedig az elsõ magyar lovasdandár átlépte Munkácsnál a határt, és kora reggel elfoglalta az elsõ három helységet. A honvédség katonai akciója tehát hamarabb elkezdõdött, mint a német hadseregé, s megelõzte a 14-i szlovák és rutén autonómia-nyilatkozatokat is. A kárpátaljai magyar bevonulást így nem lehet szorosan hozzákötni Hitler 24 órás „ultimátumához” – szól a szerzõ következtetése. 2
3
4
5
55
A március 14-i támadás tényét megerõsítik II. Károly román uralkodó néhány éve Bukarestben megjelentetett napi feljegyzései is: 14-én eszerint „hírek érkeztek, hogy a magyarok átlépték Munkács térségében a határt”. Igaz, a király azt is feljegyezte, hogy még aznap „este jön a hír, miszerint e csapatokat Berlin parancsára visszavonták”. Tény, hogy a honvédség március 17-ére elérte a lengyel államhatárt. Az így visszacsatolt terület kb. 12 000 négyzetkilométert tett ki, 670 000 lakossal, akiknek túlnyomó többsége ruszin nemzetiségû volt. Csehszlovákia végleges felszámolása 1939. március közepén, a német csapatok prágai bevonulása nemcsak a román közvéleményt, hanem a bukaresti kormányt is váratlanul érte és megdöbbentette. A honvédség kárpátaljai akciójával egyidejûleg Romániában a magyar hadsereg várható betörésérõl, s egy, az országot fenyegetõ állítólagos magyar–német paktumról terjedtek el valótlan hírek. (Lásd az 1. sz. dokumentumot.) Az is szóbeszéd tárgya volt, hogy Magyarországon német katonaság tartózkodik, s a honvédség felkészülve várja a parancsot az erdélyi bevonulásra. Mindez annak ellenére terjedt el, hogy Teleki Pál Budapesten az országgyûlés képviselõházának március 16-i ülésén kijelentette: „a magyar honvédség elõrenyomulásával természetesen a legkisebb mérvben sem fogja az egykori Ruszinszkóval szomszédos országok területét vagy határ menti érdekeit veszélyeztetni, sõt utasítása van arra, hogy ilyen akciónak a látszatát is kerülje.” Másnap, a felsõház ülésén megerõsítette ugyanezt. A különféle találgatásoknak tápot adhatott, hogy Bukarestben azokban a napokban Helmuth Wohlthat vezetésével német gazdasági delegáció tárgyalt, messzemenõ követelésekkel állva elõ. Román és bukaresti diplomata körökben az a merész vélemény alakult ki, hogy a végül március 23-án megkötött, s inkább Berlinnek kedvezõ német–román gazdasági szerzõdés egyenesen magyar fegyveres fenyegetés súlya alatt jött létre, vagy legalábbis a németek ügyesen kihasználták a magyar–román feszültséget. A zûrzavar és a hisztérikus hangulat azonban általános volt, és nemcsak Bukarestben, de Budapesten is a legképtelenebb rémhírek kaptak 6
7
8
9
10
11
56
szárnyra egy Romániának átnyújtandó magyar vagy német, esetleg magyar–német ultimátumról. Még Londonban is egy várható magyar támadásról terjengtek hírek, és mind Nagy–Britannia, mind Franciaország komolyan vette a magyar–román fegyveres összeütközés veszélyét, mindkét félnek mérsékletet javasolva. A román történetírásban ma is elfogadott véleménynek számít, hogy 1939 tavaszán Bukarest „méltóságteljesen” visszautasította a Csehszlovákia felosztásában való részvételt, világosan megüzenve ezzel: nem kíván hasznot húzni a versailles-i békerendszer összeomlásából, s továbbra is a határok sérthetetlenségének elvét vallja. Közelebb visznek a valósághoz, és árnyaltabb képet nyújtanak Bukarest külpolitikai dilemmáiról II. Károly már említett feljegyzései. A napló 1939. március 14-e és 17-e közötti része egyértelmûvé teszi: a román bel- és külpolitika legfõbb irányítója úgy határozott, hogy a megváltozott körülmények között felül kell vizsgálni a Kárpátaljára vonatkozó addigi bukaresti álláspontot. A március 14-én, szûk körben meghozott döntés szerint Románia elvileg továbbra is a status quo híve marad, de a határai mentén történõ területi változásoknak szeretne cselekvõ részesévé válni. Ez konkrétan azt jelentette, hogy Bukarest területi igényeket támaszt Kárpátaljával szemben, de nem csupán a néhány románlakta községet követeli, hanem egy stratégiailag fontos vasútvonalat is, továbbá a román érdekekkel ellentétes magyar–lengyel közös határ létrehozásásának megakadályozását. Ezzel egyidõben egy sor katonai intézkedést hoztak, és elhatározták, ha a magyar csapatok átlépnék kelet felé a huszti mûutat, úgy a román hadsereg is benyomul Kárpátaljára. E merésznek tûnõ döntés ellenére II. Károly március 14-i, igen részletes feljegyzései arról tanúskodnak, hogy az uralkodó tele volt aggodalommal és kétellyel a tervezett kárpátaljai fellépést illetõen: egyrészt fontosnak vélte a román területi igények eltitkolását a nyilvánosság elõl, másrészt felkészületlennek tartotta a hadseregét, végül pedig külpolitikai okok miatt is el kívánta kerülni a magyarokkal való esetleges összecsapást. Szükség esetére ezért lengyel ütközõcsapatokat kért a román és a magyar hadsereg közé, amit azonban Varsó elutasított. 12
13
14
15
16
17
57
A német hadsereg, a Wehrmacht másnapi, március 15-i váratlan prágai bevonulása mély hatást gyakorolt a román királyra, s világossá tette számára, hogy a magyar csapatok kárpátaljai akciója Berlin támogatását élvezi. Németország figyelmeztette is Bukarestet: román érdek, hogy õrizkedjenek a fegyveres összecsapástól, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nagy-Britannia és Franciaország szintén azt tanácsolta Romániának, hogy ne erõszakolja a Kárpátaljára vonatkozó területi igényeit. Bukarest Varsón keresztül próbálta meg elérni, hogy a Huszttól északkeletre esõ területekre ne vonuljon be a honvédség. A magyar kormány határozott elutasító válasza nyomán a román vezetés – március 14-i döntését megváltoztatva – úgy határozott, mégsem küldi hadseregét Kárpátaljára, ellenben közvetlen kapcsolatra lép Budapesttel, ezt követõen pedig újból megvizsgálja a kérdést. Az a tény, hogy Románia végül is elállt a Kárpátaljára vonatkozó területi követeléseitõl, elsõsorban a Harmadik Birodalomtól való fokozott félelmének tudható be, valamint annak a Bukarestben egyre inkább terjedõ nézetnek, miszerint Magyarország a német expanzió „elõvédjét” képezné. Bárdossy László, Magyarország bukaresti követe nem járt messze az igazságtól, amikor azt írta egyik jelentésében, hogy a román kormány inkább lengyel biztatásra állt elõ e követelésekkel, számítva arra, hogy a lengyelek majd biztosítják teljesítésüket is, mivel Románia nem volt hajlandó sem áldozatot hozni, sem kockázatot vállalni érdekükben. A román vezetés számára azonban csalódást okozott a kárpátaljai krízis során tanúsított lengyel magatartás, ezért Bukarest rosszhiszemûséggel, illetve azzal vádolta Varsót, hogy az a háta mögött kiegyezett a magyarokkal. Nyilván felsõbb utasításra, a román sajtó nem számolt be a Kárpátaljával kapcsolatos bukaresti követelésekrõl, legfeljebb óvatosan célzott a román érdekek respektálásának szükségességére. Ugyanakkor hisztérikus magyarellenes kampányba kezdett, s olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyar katonák ezrével gyilkolják le a rutén lakosságot, százakat elevenen temetnek el, s hogy terror és fenyegetõ éhínség van Kárpátalján. A román lapok arról is tudósítottak, hogy Volosin rutén kormányfõ felaján18
19
20
21
22
23
24
25
58
lotta Kárpátalja csatlakozását Romániához, s hogy a rutén területen fekvõ román községek is kérték Romániához való csatolásukat. Az 1939. márciusi román diplomáciai akciók sorába illik az a máig vitatott közjáték, melynek fõszereplõje Viorel Virgil Tilea londoni román követ volt. A diplomata – aki a magyar követ, Barcza György elõtt mindig állítólagos „magyarbarátságával” kérkedett (lásd a 2. sz. dokumentumot) – március 17-én „bizalmasan” értesítette a brit külügyminisztériumot, hogy Magyarország néhány hónap alatt Németország csatlósává válik. Tilea szerint a németek Csehszlovákia mintájára Romániát is szét akarják darabolni, s azt a késõbb valótlannak bizonyult állítást is hangoztatta, hogy a Reich gazdasági jellegû ultimátumot adott volna át Romániának. Bár a román kormány rögtön megcáfolta az állításokat, s a román uralkodó, II. Károly is azt jegyezte fel naplójában, hogy a követ ostobán viselkedett, Tilea akciója megtette hatását: közvetve valószínûleg hozzájárult az ún. Appeasement-politika lezárásához, a brit külpolitika és közvélemény földcsuszamlásszerû megváltozásához, s így a néhány héttel késõbb Romániának odaítélt egyoldalú angol és francia garanciákhoz is. Visszatérve a kárpátaljai krízis idején tanúsított román magatartásra, március 17-ére II. Károly összehívta a Koronatanácsot, amelyen a résztvevõk többsége egy közvetlen német, esetleg magyar támadás veszélyére figyelmeztetett. További katonai intézkedések bevezetésérõl, valamint a hadsereg felszereltségének fokozott ütemû javításáról döntöttek, leszögezve, hogy az eljövendõ eseményeket „lábhoz tett fegyverrel” fogják követni. A román vezérkar csapatokat vonultatott föl az ország nyugati, északnyugati határára és részleges mozgósítást rendelt el, amit tömeges behívások követtek. Az intézkedések alapvetõ okát nagyrészt abban az ideges és fejvesztett hangulatban kell keresni, amely a legfelsõbb román politikai vezetésen lett úrrá egy közeli német vagy német–magyar fegyveres támadás eshetõsége miatt. A román döntéshozók aggodalmaira vallott, hogy március 20-án Károly király üzenetet küldött az angol és a francia kormánynak, miszerint egy támadás esetén Románia „a legnagyobb elszántság26
27
28
29
30
59
gal” fog védekezni, egyúttal fegyvert, és határainak garantálását kérte a nyugati hatalmaktól. Azt is tudatta azonban, hogy Németországgal szemben óvatos politikát kíván folytatni, elkerül minden provokációként értelmezhetõ gesztust, továbbá jó gazdasági és politikai kapcsolatokat fog ápolni vele. Három nappal korábban, a Koronatanács már említett ülésén, feltehetõen a Berlinnel szembeni gazdasági engedmények szükségességére utalva Alexandru Vaida-Voievod egykori miniszterelnök nyíltan megfogalmazta: Romániának „vér helyett kõolajat” kell adnia. Ezen elv, s a Harmadik Birodalomtól való félelem jegyében írta alá végül is a bukaresti kormány március 23-án a német–román gazdasági szerzõdést, amely, bár mint említettük, elsõsorban Berlinnek kedvezett, elõnyöket is biztosított Románia számára: garantálta például a csehszlovákiai Škoda üzemmel kötött korábbi szerzõdésekben szereplõ jelentõs fegyvermenyiség zavartalan leszállítását a németek által. A Kárpátalja elfoglalásával kialakult magyar–román feszültség csak lassan oldódott. Március 20-án Andorka Rudolf, a vezérkari fõnökség 2. osztályának vezetõje megnyugtatta a budapesti román katonai attasét a magyar szándékok felõl. Az attasé kölcsönös leszerelést javasolt, amelyet elvben a magyar vezérkari fõnök, Werth Henrik is helyeselt. Csáky a március 23-i külügyi bizottsági ülésen leszögezte: nincs szándékában Románia ellen katonai akciót indítani. A helyzet megváltozna, ha román támadás érné az országot, ami azonban teljesen valószínûtlen. A román aggodalmak eloszlatása végett 1939. március 25-én Csáky írásban biztosította Raoul Bossy budapesti román követet, hogy a magyar kormány az új, közös határvonalat ugyanolyan „lelkiismeretesen fogja respektálni, mint a múltban a régit”. 1939 márciusának végén a két ország között létrejött ugyan a megegyezés a kölcsönös leszerelésrõl, de erre egyelõre nem került sor. Április 3-án Grigore Gafencu román külügyminiszter a leszerelés elkezdését javasolta uralkodójának, de II. Károly és a miniszterelnök, Armand Cãlinescu ellenezte e lépést, mivel „egyedül ez a fenyegetés képes tisztes távolságban tartani a magyarokat”. Romániában még áprilisban is elõfordultak bevonulások, az erõdítési munkálatok sem álltak le, több hidat aláaknáztak, Arad környékén eltorlaszolták az 31
32
33
34
35
36
37
38
60
országutat. A határ menti városokból egyes hivatalokat elköltöztettek, az ottani románok pedig „nyakra-fõre” értékesítették ingatlanaikat. Április 6-án a magyar külügyminiszter egy újabb levelet nyújtott át Bossynak, amelyben leszögezte: kormánya már a kárpátaljai bevonulás kezdetén parancsba adta csapatainak Románia teljes határvonalának tiszteletben tartását. Egy hét múlva, a külügyi bizottság elõtt tartott expozéjában, miközben felvetette egy magyar–román kisebbségi egyezmény megkötését, Csáky ismételten kijelentette, hogy Magyarországnak semmiféle támadó szándéka nincs keleti szomszédjával szemben. Április 15-én Bárdossy ezt hivatalos úton is Gafencu tudomására hozta, aki erre kijelentette, „hogy ezzel [a] détente [enyhülés] megvalósítható”. II. Károly még aznap utasítást adott egyes évjáratok leszerelésére, majd ezt követõen, április 16-án megkezdõdött a magyar csapatok demobilizálása is. Április végéig mindkét ország visszavonta a határon felvonultatott erõit. A békehelyõrségekbe visszavont román erõket azonban továbbra is felemelt létszámon tartották. A határ egész hosszában gyorsított ütemû védelmi jellegû – erõdítési – elõkészületekbe fogtak. Megvonva a márciusi román mozgósítás mérlegét, Bárdossy lekicsinylõen „mozgósítási komédiának” nevezte a történteket, melyek ország-világ elõtt felfedték, hogy Románia katonailag mennyire felkészületlen, s hadseregét több mint három hét alatt még mobilizálni sem képes. A fejetlenség és a zûrzavar (1. sz. dokumentum) kétségtelen tény volt: Kolozsváron és más nagyvárosban például se hirdetmény, se lapközlemény nem jelent meg arról, hogy kinek kell bevonulnia. Naplójában II. Károly is a mozgósítás során elkövetett „nagy hibák”-ról írt, s arról a kínos benyomásról, amit az „elképzelhetetlen zûrzavar” keltett. A nagyfokú szervezetlenséget, továbbá a hadsereg kiképzés- és felszereltségbeli hiányosságait valamennyire ellensúlyozta a „remek hangulat”, amit az uralkodó az Erdélyben összevont román csapatok feletti áprilisi szemléjén tapasztalt. Armand Cãlinescu román miniszterelnök megszépíthette a valóságot, amikor – Mikó Imre szavaival – „koszorút vont a román 39
40
41
42
43
44
45
46
47
61
katona feje köré”, s azt állította, hogy a behívottak négyszerese (!) jelentkezett a csapatoknál, elhallgatva például azt, hogy sok esetben a csendõrök az aggokat és a serdülõket is behajtották a városokba. Az viszont tény, hogy a román lakosság számottevõ része valóban készen állt szükség esetén az ország határainak megvédésére. Károly király feljegyzései szerint a közhangulatot a magyarok, és különösen Erdélyben a németek elleni „kimondhatatlan gyûlölet” uralta, s a mócokat (az Erdélyi Érchegységben lakó románokat) vissza kellett tartani, hogy ne kövessenek el erõszakos cselekményeket a kisebbségek ellen. A közhangulat alapján ítélve volt tehát némi igazság Cãlinescu hangzatos kijelentésében, miszerint a mozgósítással megüzenték a külföldnek, hogy Románia – határai épségéért – „bárkivel szemben minden erejével verekedni fog anélkül, hogy a harc kimenetelét mérlegelné ”.
48
49
50
Diplomáciai „versenyfutás” a nagyhatalmi támogatásért „Verekedésre” egyelõre nem volt szükség, mivel Románia külpolitikai helyzete 1939 márciusát követõen kedvezõen alakult, lényegesen jobban, mint Magyarországé. Közelebb állt, mint valaha, Németországhoz, amely nemcsak Szlovákiát vette védnöksége alá, hanem Romániát és Jugoszláviát is nyíltan elõnyben részesítette Magyarországgal szemben. Stratégiai jelentõsége miatt a brit külügyminisztérium is meglehetõsen nagy figyelmet szentelt Romániának. Ennek legfõbb jele az április 13-i angol–francia garancia volt, amely – igaz – „csupán” Románia függetlenségére vonatkozott, és nem területi integritására. Ha Csehszlovákia, és vele együtt a kisantant már nem is, de a Balkán-paktum még létezett, s Jugoszlávia ezt úgy értelmezte, hogy még mindig kétoldalú szerzõdés köti Romániához. Bár Grigore Gafencu román külügyminiszter angol- és franciabarátságához nem fért kétség, a bukaresti külpolitika alapját ebben az idõszakban a nagyhatalmak közötti, fokozottan óvatos egyensúlyozás képezte. Végsõ célként továbbra is a területi integritás, s ennek alárendelve a lehetõség szerinti legnagyobb külpolitikai mozgástér megõrzésének elvét követték. 51
52
53
62
Magyarország ezzel szemben inkább látszatsikereket ért el, de ezeket sem elsõsorban saját erejének és befolyásának, hanem a harmincas évek végére gyökeresen megváltozott nemzetközi viszonyoknak köszönhette. Az évtizedes célok közül megvalósult ugyan a kisantant és Csehszlovákia felbomlása, folytatódott az elcsatolt területek visszavétele, létrejött a geostratégiai szempontból fontos magyar–lengyel határ, mégis, mindez nagyhatalmi döntés eredménye volt, s a Nagynémet Birodalom Kárpát-medencei behatolásával járt együtt. A Magyarország körüli német gyûrû szorosabbá vált, a revíziós sikerekért pedig meg kellett fizetni a Hitler által már 1937 novemberében kilátásba helyezett, s azóta többször is megígért árat. Így tehát a magyar külpolitikában Kárpátalja elfoglalása után egy rövid idõre – legalábbis látszólag – erõsödött a német orientáció, Teleki Pál miniszterelnök Nyugat iránt érzett személyes szimpátiáinak dacára. Ráadásul áprilisban a Foreign Office is „leírta” Magyarországot, mint most már „véglegesen a német érdekkörben lévõ, nagymértékben csatlós államot”, amelynek irányában minden engedmény hiábavaló lenne. Igaz, a brit külügyminisztérium bizonyos fokú megértést is tanúsított Magyarország nehéz helyzete iránt, s tudta, hogy „most a magyaroknak lavírozniuk kell”. Mindezzel együtt a délkelet-európai államok londoni „ranglistáján” az amúgy is harmadik helyezett Magyarország pozíciója tovább gyengült, míg a Jugoszláviával együtt másodikként szereplõ Romániáé erõsödött. 1939. április második felében fontos nemzetközi tárgyalásokra kerített sort mind a magyar, mind a román diplomácia egyaránt. Teleki és Csáky Olaszországban, ezt követõen Németországban tárgyalt, míg Gafencu Berlinbe, Londonba, Párizsba és Rómába látogatott el. Hitler mindkét ország képviselõit fogadta. A birodalmi kancellár a Romániával és Magyarországgal szemben követendõ berlini politika alapelvét már 1938 novemberében kifejtette külügyminisztere, Ribbentrop elõtt: mindkét vasat tûzben tartani, s a helyzet alakulásától függõen Németország javára formálni. Ehhez tartotta magát most is, azzal a különbséggel, hogy idõközben a román 54
55
56
57
58
63
kõolaj és gabona – s ezzel együtt Bukarest – fontossága még inkább felértékelõdött a szemében. A magyarokról általában lekicsinylõen és rosszallóan nyilatkozott Gafencunak, kijelentve, hogy nem áll érdekében egy nagy Magyarország létrejötte. Ameddig õ, Hitler, számíthat Románia „barátságára”, semmilyen módon nem fogja Magyarország ez irányú törekvéseit támogatni. Gafencu arra kérte Ribbentropot, hasson a magyarokra egy Romániával történõ megegyezés érdekében. A néhány nappal késõbb szintén Berlinben tárgyaló Telekiékkel is alapvetõen barátságos volt a hangnem, bár szinte semmilyen konkrét ígéret nem hangzott el német részrõl. Csáky tájékoztatása szerint Hitler a románok „gyanús magatartására” tett megjegyzést, kijelentve, hogy „erõsen figyelni kell” õket. A magyar vezetõket Gafencu kérésének szellemében arra biztatta, kössenek kisebbségi egyezményt Romániával, mivel meg kell akadályozni, hogy ez az ország „az ellenséges propaganda áldozatává váljék”. Róma álláspontja már kedvezõbb volt a magyaroknak. Mussolini, aki Ciano olasz külügyminiszter naplójegyzete szerint „általában elõítélettel viseltetik a románokkal szemben”, kijelentette: „akárhogy is futnak a románok Róma után, az olasz kormány semmiféle egyezményt sem fog Romániával kötni Magyarország nélkül”. A magyar vezetõket viszont figyelmeztette: ha Romániát „túl hirtelen és túl erõsen szorongatják, teljesen Németország karjaiba kergetik”. Érdekes, hogy Gafencu is teljesen harmonikusnak értékelte római (és elõtte párizsi) útját. Ha lehet Bossy visszaemlékezéseinek hinni, akinek a román külügyminiszter négyszemközt elmondta benyomásait a körútról, Mussolini kategorikusan kijelentette: „Erdély román, és megengedhetetlen a területi revízió. Csupán egy kisebbségi kérdés létezik, amit próbáljanak meg elsimítani”. Gafencu azt válaszolta, hogy Románia a kisebbségi kérdés minél jobb megoldására törekszik, de belülrõl, mivel a vele szemben annyira ellenségesen viselkedõ Budapestnek nem adhat ellenõrzési jogot (un droit de regard). A legnagyobb sikert Gafencu számára kétségtelenül londoni tárgyalásai hozták, ahol elmondása szerint meleg fogadtatásban részesült, és a Foreign Office megértést tanúsított Románia nehéz 59
60
61
62
63
64
64
külpolitikai helyzete iránt; lelkendezve mesélte Bossynak, hogy Halifax külügyminiszterrel össze is barátkozott. Gafencu egyébként Hitlerre is jó benyomást tett, akárcsak Ciano grófra, aki szerint a román politikus „tetszetõs ember… és egészen éles agyú”. Párhuzamot vonva Telekiék és Gafencu látogatásai között, nyilvánvalóvá válik Románia helyzetének felértékelõdése ebben az idõszakban mind nyugati, mind olasz, de fõleg német szemszögbõl, amit Gafencu ügyes egyensúlyozással ki is aknázott. Magyarország helyzete már jóval nehezebbnek bizonyult: sokkal inkább ki volt téve a német nyomásnak, s Olaszország, amelyben pedig támaszt keresett ez ellen, egyre kevésbé akart és tudott a magyar elvárásoknak megfelelni. 65
66
67
Az erdélyi magyar revízió ügye Kárpátalja visszafoglalását követõen a magyar külpolitika egyik legfõbb célkitûzését – az ország függetlenségének megõrzése mellett – az erdélyi revízió megvalósítása képezte. A kormány ezt Németország aktív segítsége nélkül, magyar fegyveres erõre támaszkodva akarta véghezvinni. A terv összefüggésben volt Teleki azon elképzelésével, hogy a Németország s a nyugati hatalmak közötti esetleges konfliktustól Magyarországot távol kell tartani, meg kell õrizni fegyveres semlegességét és haderejének ütõképességét. Erdély visszacsatolását a háborús helyzet által teremtett lehetõség kihasználásával kellett volna megvalósítani, a nagyhatalmi összecsapás befejezte elõtt. A miniszterelnök felfogását híven tükrözi az 1939. április 7-én Hamilton Bruce-Lockhardt, az angol titkosszolgálat közép-európai referense elõtt tett kijelentése: amíg õ áll a kormány élén, országa nem fogad el semmilyen területet idegen kézbõl, ideértve Erdélyt is. Úgy tûnt, Teleki a legalkalmasabb magyar államférfi arra, hogy megvalósítsa az igazságtalan trianoni békeszerzõdés revízióját anélkül, hogy a Harmadik Birodalom elkötelezettjévé válna. Az egyre hangsúlyozottabb politikai ambíciókat tápláló katonai vezetés – élén Werth Henrikkel – a revízió megvalósítását illetõen 68
69
70
65
nem értett egyet Telekivel. Werth azt vallotta, hogy az eljövendõ háborúból Magyarország sem maradhat ki, abban részt kell vennie, mégpedig Németország oldalán, amelynek támogatása nélkül a revíziót is elképzelhetetlennek tartotta. A vezérkar fõnöke jó kapcsolatokat ápolt Horthyval, s az õ jóváhagyásával fokozódó befolyásra tett szert: a miniszterelnök tehetetlenül szemlélte, hogy a kormány megkerülésével miként kötelezik el a katonák az országot Németország mellett. Teleki helyzetét csak nehezítette, hogy a magyar közvélemény jelentõs része is összekapcsolta a revízió ügyét a németekhez való feltétlen hûséggel. Olyannyira, hogy aki „németellenes vagy nem kifejezetten németbarát politikát folytat, az egyenesen revízióellenesnek tûnik fel. Ez olyan rettentõ kényszerhelyzet, amelybõl alig van szabadulás” – panaszolta egy alkalommal Teleki. Az erdélyi magyar területi igények, mint láttuk, 1939 tavaszán nélkülözték a nagyhatalmi támogatást. A német vezetés Románia megnyerése érdekében a status quo alapján történõ kétoldalú megegyezést támogatta, s minden érdeke a délkelet-európai térség stabilitásának megõrzéséhez fûzõdött. A már említett áprilisi Hitler–Gafencu találkozón a Führer biztosította a román külügyminisztert, hogy nem akarja visszaállítani Magyarország régi határait. A magyaroknak õ semmit sem ígért, de még így is túl sokat adott – állította Gafencu szerint a Führer, aki 1939. augusztus 8-án Csáky elõtt azt fejtegette, milyen nagy német áldozatokkal járt az eddigi magyar revízió gyakorlati végrehajtása. Ezután leszögezte, hogy a Kárpátalja és Felvidék visszatértével a további magyar igények támogatása „a katonai adottságokra való tekintettel nem lehetséges, éppoly kevéssé, mint ahogy Magyarország sem gondolna arra, hogy hadba szálljon Elzász-Lotaringiára vonatkozó esetleges német igények érdekében”. Elvi támogatáson kívül Rómában sem lehetett sokkal nagyobb eredményt elérni. Az olasz vezetõknek 1939. augusztus 18-án a magyar külügyminiszter egy gondosan elõkészített, térképmellékletekkel ellátott, részletes feljegyzést nyújtott át a „bõvített korridor” elve alapján kidolgozott erdélyi területi követelésrõl. A terv, 71
72
73
74
75
66
amely a Székelyföld, s egy ehhez vezetõ, a Maros vonalától északra esõ nagyobb területsáv visszacsatolását tartalmazta, nem keltett különösebb érdeklõdést, Csáky viszont megígérte, hogy Magyarország nem fogja Romániát „sem megtámadni, sem kihívni” Olaszország beleegyezése nélkül. Az erdélyi revízió szükségességérõl a magyar diplomácia – lehetõség szerint – a nyugati hatalmakat is igyekezett meggyõzni, mivel Teleki tisztában volt azzal, hogy tartós területi rendezésre csak ezek jóváhagyásával kerülhet sor. Pelényi János washingtoni magyar követ arról számolt be, hogy az amerikai rokonszenv megnyerésének fõ kerékkötõje az, hogy ott az egészet „a németgyûlölet szemüvegén át nézik”. Sumner Welles külügyi államtitkár elõtt a követ éppen ezért az erdélyi kérdés „önállóságát” próbálta kidomborítani. Kettejük 1939. júliusi találkozóján az amerikai tisztségviselõ „megértést és jóindulatot” tanúsított, Magyarország követeléseit igazságosaknak ismerte el, de óvott a kalandtól, az önhatalmú lépésektõl. A londoni magyar követ, Barcza György minden alkalmat fölhasznált annak kihangsúlyozására, hogy Magyarország németekkel szembeni kiszolgáltatott helyzetének „eredeti oka a trianoni szerzõdésben és az akkori gyõztesek velünk szemben tanúsított nemtörõdömségében keresendõ… Minket még jobban megcsonkítottak, meggyaláztak és tehetetlenségre kényszerítettek a gyõztesek, mint a németeket”. A nem éppen magyarbarát Orme Sargent, a Foreign Office politikai osztályának vezetõje április 13-án arról biztosította Barczát, hogy Anglia a Romániával folytatott tárgyalásai során mindig ügyelt arra, hogy Magyarországot Romániával szemben még feszültebb helyzetbe ne hozza, s ezért nem garantálta annak területi integritását is. Kifejtette: „jól tudja, sõt érti is”, hogy Magyarország nem mondhat le „Romániával szemben bizonyos területi rendezések reményérõl sem”, s az angol kormány minden békés megegyezés útján létrejött megoldást üdvözöl. 1939 nyarán a brit kormány nem tartotta célszerûnek ugyan a területi kérdések felvetését, de érdeklõdést mutatott az erdélyi magyarság helyzete iránt. Június 14-én Barcza át is adott Cadogan 76
77
78
79
80
81
67
angol külügyi államtitkárnak egy jegyzéket, mely szerint az erdélyi magyarság helyzete nehezebbé vált a Romániának nyújtott angol garancia óta. Csáky utasítására a magyar követ azt is elmondta, hogy a két ország között területi problémák vannak, s ezek megoldása nélkül nem lehet tartós béke a Duna völgyében. Alexander Cadogan azonban kijelentette, hogy a területi kérdés felvetése nem célszerû. Hasonlóan nyilatkozott néhány héttel késõbb Sargent is, aki a probléma felvetését „veszélyesnek és idõszerûtlennek” tartotta, tekintettel a feszült nemzetközi helyzetre. Bár a britek nem tekintették a magyar–román határt „sem ideálisnak, sem véglegesnek”, és bizonyos mértékig szimpatizáltak a magyar elképzelésekkel, mégis Romániának kedveztek, elsõsorban azért, hogy ellensúlyozzák az egyre erõsebb délkelet-európai német befolyást. Egy Bukarestbe eljuttatott szóbeli jegyzékben a brit kormány augusztus elején ugyanakkor „állhatatosan” kérte a román kormányt a Magyarországgal való kapcsolatok javítására. A jegyzék elismerte, hogy Magyarország és Románia között léteznek területi problémák, ezeket „szabad és békés tárgyalásokon, nyugodt légkörben lehet rendezni”. Az angol álláspont „fájdalmas meglepetést” okozott a román fõvárosban. Augusztus 10-én Gafencu kijelentette, hogy semmiféle határmódosítás nem jöhet számításba, és figyelmeztette a bukaresti brit ügyvivõt, hogy tapasztalatai szerint a magyarok a kisebbségi kérdést mindig revizionista célok érdekében vetik föl. Az angol félelmeket elmélyítendõ, Gafencu megjegyezte: Magyarország megerõsödése és szomszédainak gyengülése a tengelyhatalmak pozíciójának megszilárdulását jelentené a térségben. Bár az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény óta, amely sokkolta a román közvéleményt, fel-felröppentek olyan hírek, hogy Románia esetleg hajlandó lenne csekély területi engedményekre Magyarországgal szemben, ezeknek sem most, sem késõbb nem sok valós alapjuk lehetett. A belpolitikai változásoktól függetlenül, a két világháború közti Nagy-Románia külpolitikája a versailles-i rendszer, a status quo megõrzésére, az ország határainak védelmére irányult. Ezzel párhuzamosan a román nemzeti ideológiában is az elért siker védelme és legitimizálása került elõtérbe, megerõsö82
83
84
85
86
87
88
68
dött a területközpontú szemlélet. Az 1919–1920-as határok biztonsága miatti aggodalom nemegyszer neurotizáló következményekkel járt az ország bel- és külpolitikájában. A területi kérdésekben a mindenkori kormány és ellenzéke szinte kivétel nélkül egyetértett. Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezetõje, az egyik legtekintélyesebb román politikus, bár 1939. januári memorandumában élesen bírálta Erdély és a Bánság „szégyen nélküli” kizsákmányolását Ó-Románia (az ún. „Regát”) által, és e területek autochton lakosságának elszegényedésérõl beszélt, a leghatározottabban kijelentette: „Erdélynek és a Bánságnak egységesnek és románnak kell maradnia”, s elvetette a politikai autonómia gondolatát, mivel „az erõk egyesítésére” van szükség. Gafencu a román képviselõház június 9-i ülésén elismerte ugyan a kisebbségi probléma jelentõségét, de azt élesen elválasztotta a területi kérdésektõl. Azt a következtetést vonta le, hogy a román területi integritás nem csak a román külpolitika alapja, hanem egyben az európai rendnek és békének is alapelve. (Zárójelben itt jegyezzük meg, hogy az 1934 óta hivatalban lévõ bukaresti magyar követ, Bárdossy László, mindig kitûnõen volt informálva a román bel- és külpolitika mozgatórugóiról, és jelentései nagy segítségére voltak a revízióra törekvõ magyar külpolitikának.) Míg a románok semmit sem voltak hajlandók visszaadni, addig a magyar vezetõk alapjában véve mindent vissza akartak szerezni abból, amit 1920-ban jogtalanul elveszítettek. Igaz, a két világháború közötti magyar külpolitika egyik legfontosabb célkitûzésére, a területi revízióra – mint azt már említettük – inkább az optimális jelzõ illik, mintsem az integrális. Ez azt jelentette, hogy olyan revízióra kell törekedni, amit a majdani nemzetközi helyzet optimálisan lehetõvé tesz; kevesebb területtel is be lehet érni, számolva azzal, hogy újabb és újabb revíziós lehetõségek adódnak majd. Amint Teleki Pál – bizalmasan – több alkalommal is megfogalmazta: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A közvélemény elõtt azonban a két világháború közötti magyar kormányok s a budapesti sajtó sohasem szögezte le világosan és egyértelmûen a területi kérdésekben 89
90
91
92
93
94
95
69
való esetleges kompromisszum lehetõségét, azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatívát jelent a részleges revízió. Ennek elmulasztása káros hatással volt a magyar társadalom politikai gondolkodására, mert – mint Szász Zoltán írja – „erõsítette a néplélektanilag érthetõ, de irracionális »mindent vissza« jelszó rögzülését”. A magyar birodalmi gondolat, a Szent István-i állameszme elég kontraproduktívnak bizonyult, mivel a külföld legtöbbször értetlenül, és néha bosszankodva fogadta ennek érvrendszerét. Ez a tény nem zárja ki a revízióval kapcsolatban fennálló kétségtelen szimpátiát és megértést akár angol, akár amerikai kormánykörökben, de az is igaz, hogy áthidalhatatlan szakadék tátongott a magyar elképzelések, s az alapvetõen etnikai elvû brit megközelítések között. A harmincas évek végén azonban a trianoni határok korrekcióját már nem elsõsorban a revízió érvrendszere, diplomáciai elõkészítése vagy a külföldi közvélemény, hanem a világpolitikai változások, kiváltképp pedig a hitleri Németország elõretörése határozta meg. A magyar katonai vezetés 1939 tavaszán megkezdte a felkészülést egy Románia elleni hadmûveletre, Erdély megszerzésére. Május 8-án Werth levelet írt Csákynak, amelyben szükségesnek vélte az „elõmunkálatok” megindítását „a mindenkori külpolitikai helyzettõl függetlenül, titokban, a szükséges elõvigyázati rendszabályok gondos betartásával”. Javaslatot tett szabotázsakciók szervezésére, az erdélyi magyarság „önvédelmi szervezeteinek” létrehozására, valamint összekötõk beszervezésére és propagandatevékenység folytatására. Az elõkészületek során incidenseket terveztek a Tisza felsõ folyásánál, kijelölték a támadó csapatokat, elhatározták az ipar „mozgósítását”: 120 gyár kapta meg a parancsot, hogy rendezkedjen be hadianyag gyártására is. Szoros katonai kapcsolatot építettek ki a szintén revízióra törekvõ Bulgáriával, a két vezérkar között részletekbe menõ megegyezések születtek. 1939. október végén a román biztonsági szolgálat azonban felgöngyölítette az Erdélyben kezdeményezett sejtrendszerû titkos szervezkedést. Az „ekrazit-ügy”-ként emlegetett eset az amúgy is 96
97
98
99
100
101
102
70
nehéz helyzetben lévõ erdélyi magyarságnak ártott a legtöbbet, de kellemetlen helyzetbe került a budapesti kormány is. Telekit nemcsak a vezérkar dilettentizmusa háborította föl, hanem az is, hogy Werth nem tájékoztatta õt folyamatosan, nem kérte ki a véleményét, és határozott tilalma ellenére szervezett be embereket, köztük kisebbségi vezetõket és egyházi személyeket. 103
A kisebbségi egyezmény körüli huzavona és az augusztusi román mozgósítás A revíziót a nagyhatalmak nem támogatták, ellenben szorgalmazták – igaz, más-más okokból kifolyólag – a két ország közötti viszony normalizálását, s az erdélyi magyar kisebbség helyzetének rendezését. Az olasz vezetés Gafencu római látogatása során „jóindulatú érdeklõdést” mutatott a román–magyar kapcsolatok iránt, s feltehetõen a kisebbségi kérdés megoldására biztatta Romániát. Hitler viszont, mint láttuk, Telekinek javasolta egy kisebbségi szerzõdés megkötését a románokkal, amit Csáky már április 13-án felvetett a külügyi bizottság ülésén, megismételve e „barátságos lépést” május elsõ napjaiban. Április 15-én Bárdossy ezt a kérdést is szóba hozta Gafencu elõtt, aki szerint azonban a kisebbségek helyzetét már rendezték. „Legfeljebb papíron, és így sem kielégítõ módon” – válaszolta a magyar követ, majd kifejtette, hogy a jogok tényleges biztosítása érdekében nem történt semmi, sõt a rekvirálások idején a magyar lakossággal szemben a legkíméletlenebb megkülönböztetést alkalmazták. Gafencu ekkor ezt még erõteljesen tagadta, május 11-én azonban – legalábbis Bárdossy elõtt, akit külföldi körútjáról hazatérve ismét fogadott – már õ maga is a „leghatározottabban” elítélte a diszkrimináló intézkedéseket, és „megengedhetetlennek” tartotta, hogy a román kormány nem teljesíti ígéreteit. Akárcsak Rómában, most is hozzátette azonban: a megoldás mégsem az, hogy Románia a kisebbségi kérdés kezelését illetõen beleszólást engedjen egy idegen állam kormányának. Fõleg akkor nem, ha olyan ország kormányáról van szó, ahol „köztudomás szerint messzemenõ igényeket táplálnak Romániával szemben”. A Csáky által javasolt egyez104
105
71
ményt firtató kérdésre kitérõen válaszolt, de érzékeltette, hogy inkább a bledi megállapodás gondolatához kéne visszatérni. Egyben kifogásolta a magyar kormány szerinte ingadozó politikáját, amely „hol minden ok nélkül bántóan rideg, hol némileg barátságosabb” hangnemet üt meg Romániával szemben, „jogos kétségeket” támasztva ezzel e politika céljait illetõen. Magyar részrõl nem tápláltak illúziókat a kétoldalú viszony tartós javulását illetõen. Csáky 1939. április végi feljegyzése szerint a magyar–román viszony hetekkel ezelõtt „eléggé rossz” volt, most holtponton van. A kapcsolatok normalizálását a kisebbségi szerzõdés megkötésétõl teszi függõvé a dokumentum, Csáky azonban – feltehetõen a magyar revíziós tervekre, és a románok ez irányú hajthatatlanságára gondolva – megjegyzi: „Románia különös beállítottságánál fogva nem igen hiszem, hogy valaha is túl lehet haladni a normális szomszédi viszony keretein”. A kisebbségi szerzõdés körüli huzavona júniusban újra kezdõdött, és többnyire nyilvános nyilatkozatok formáját öltötte, melyekben a két külügyminiszter kölcsönösen félrevezetõ módon számolt be saját „engedékenységérõl”. Június 12-én a parlamentben tartott beszédében Csáky közölte: mivel a románok visszautasították a magyar kormány ez irányú tervezetét, a kisebbségek megsegítésére „újabb vonalakat” is igénybe fog venni. Gafencu a magyar külügyminiszter szavait „haragos leckéztetésnek” és fenyegetésnek minõsítette. Bárdossynak kijelentette, hogy meggyõzõdése szerint a magyar kormány nem is akarja a kétoldalú viszonyt barátságosabbá tenni. A román politikus továbbra is úgy vélte, egy kisebbségi szerzõdés megkötése nem célravezetõ, bár õk õszintén keresik a megbékülést. A jugoszláv kormány sikertelenül próbált közvetíteni a két fél között. Cincar-Markoviæ jugoszláv külügyminiszter 1939 nyarán felvetette, hogy párhuzamosan jöjjön létre megegyezés Budapest–Belgrád és Budapest–Bukarest között. Tervei között szerepelt egy olyan semleges politikai blokk létrehozása is, amelyhez Magyarország, Jugoszlávia, Románia és – a késõbbiek során – Bulgária tartozott volna. Magyar álláspont szerint azonban „sem a magyar nép nem tekinti 106
107
108
72
barátjának a románt, sem a román a magyart”, s a „magyar közhangulat Romániával szemben egy barátsági deklarációt nem viselne el”; a tervnek – feltehetõen – amúgy sem lett volna sok realitása az adott nemzetközi helyzetben. Júliusban ismét fagyossá vált a román–magyar viszony. 21-én Gafencu kifakadt Bárdossy elõtt a budapesti rádió július 13-i „rosszakaratú és tendenciózus” hírei miatt, melyek az Erdélyben uralkodó elégedetlenségrõl és egy „készülõdõ felkelésrõl” szóltak. A követ viszont a román sajtó magyargyalázó hangnemére hívta fel a figyelmet, s arra, hogy Budapest nem reagálta túl a tavaszi magyarellenes sajtókampányt Kárpátalja ügyében. Válaszul Bárdossy bukaresti jelentésére, Csáky távirati úton közölte: a Románia elleni magyar sajtóhangok nem voltak célzatosak, és szándékában áll helyreállítani a szomszédos országgal a normális viszonyt. A helyzet ennek ellenére újból kiélezõdött az augusztusi nagyarányú román mozgósítással. E hónap 8-án ugyanis Gafencu riasztó híreket kapott Németországból az ottani katonai készülõdésrõl és egy esetleges délkeleti irányú német támadás tervérõl, amelynek állítólagos célja a román kõolajforrások megszerzése volt. A király lerövidítette külföldi útját és hazatért. 15-én Constanþán kijelentette: a határok védelme gondolatának minden román lelkét el kell töltenie. „Ami román, azt nem lehet odaadni, ami román azt megvédjük” – visszhangozta napokig az ottani sajtó. A német veszély mellett Bukarest feltehetõen egy küszöbön álló magyar betöréstõl is tartott: Auricã Simion román történész állítása szerint Cãlinescu miniszterelnök személyes iratai között egy német–magyar tervet találtak Románia és Lengyelország megtámadására. A román kormány arra gyanakodott, hogy Németország a magyarokon keresztül akar közvetett nyomást gyakorolni rá, megakadályozandó egy esetleges közös román–lengyel fellépést a Harmadik Birodalommal szemben. E feltételezés helyesnek bizonyult, ugyanis a német–lengyel háború elõestéjén a magyar–román feszültség bizonyos mértékû fenntartása – fegyveres konfliktus kitörése nélkül – német érdek is volt; a birodalmi külügyminisztérium ügyes manõverekkel igyekezett elmélyíteni a 109
110
111
112
113
114
73
románokban a magyar veszély gondolatát, a német védelem egyidejû felajánlásával nyugtatva meg õket. Augusztus 15-i kezdettel a román nagyvezérkar elrendelte a mozgósítást és a hadsereg nyugati határon való összevonását. A tartalékosok behívását az õszi hadgyakorlatokra való felkészüléssel indokolták. A fegyverben lévõk száma rövidesen elérte az 500 ezret, közülük negyedmillióan Erdélyben állomásoztak. A pánikszerû román mozgósítás szeptemberben is folytatódott, ekkor már az Erdélyben összevont csapatok mintegy háromszoros túlerõt képeztek a határ innensõ oldalán felvonult magyar egységekkel szemben. A behívások mértéke rövidesen elérte az általános mozgósítás 80%-át, a román hadsereg létszáma az 1 millió felé közeledett. A magyar légi felderítés augusztus 20-tól észlelte a csapatmozgásokat, 23-án felvonulásszerû csapatszállításokat jelentett Erdély belsejébõl a határ felé. Werth a minisztertanács összehívását kérte a Romániával szembeni válaszlépések megtétele végett. A kormány eleget tett a kérésnek, s a magyar vezérkari fõnök még aznap, augusztus 23-án elrendelte a honvédség részleges mozgósítását és a határon állomásozó erõk készültségbe helyezését. Csáky ugyanakkor arra kérte Bárdossyt, hogy a magyar katonai lépések defenzív voltának hangsúlyozása mellett érdeklõdjön Gafencunál a román csapatmozgások céljáról, és közölje a külügyminiszterrel: a kétoldalú viszony megromlásáért Bukarest a felelõs. Augusztus 24-i találkozójukon Gafencu kezdetben letagadta a csapatmozgásokat Bárdossy elõtt, majd azzal magyarázta Románia katonai elõkészületeit, „hogy két hatalmi csoport között néhány nap múlva esetleg kitör a háború”, és mindenkinek fel kell készülnie ennek következményeire. Kijelentette: õk nem fognak okot adni a magyar–román ellenségeskedésre, s ha a „magyarok nem támadnak, Románia felõl biztosak lehetnek”. „Megnyugtatásul” azt is közölte, hogy a román kormány bármikor kész Magyarországgal megnemtámadási szerzõdést kötni. Budapest azonban – Csáky szavaival – mindaddig nem volt hajlandó a megnemtámadási szerzõdésrõl tárgyalni, amíg „Magyarország a román ágyúk fenyegetése alatt áll”, s így Bárdossy a Gafencuval való augusztus 26-i 115
116
117
118
119
120
74
újabb találkozóján az ötletet elvetette. A magyar–román viszonylatban követett berlini politika kétszínûségére vallott, hogy bár Csáky szeptember 7-én – valószínûleg a német szándékok kipuhatolása végett – felvetette Ribbentropnak, miszerint német kérésre Magyarország mégis megkötné a megnemtámadási szerzõdést Romániával, a német külügyminiszter nem tartott „célszerûnek” ilyen lépést, bár Bukarestnek mindig hangoztatta: megakadályoz egy Románia elleni magyar támadást. A román javaslat magyar elutasítása a Foreign Office-ban nem keltett jó benyomást, ezért Londonnak küldött üzenetében Csáky világosan leszögezte: kormányának „esze ágában sincsen Romániát megtámadni”. Hasonló értelemben nyilatkozott Giliucci Vinci olasz követnek Teleki Pál is, aki szerint Romániával szembeni területi követelésérõl országa ugyan nem mond le, de általános háborút sem akar elõidézni. „Bármely háborús lépés nyilvánvalóan világháborúhoz vezetne, ennek felelõsségét pedig Magyarország nem akarja magára vállalni” – mondotta Teleki. A követet Csáky is biztosította, hogy Olaszország elõzetes jóváhagyása nélkül Magyarország nem fogja sem megtámadni, sem provokálni Romániát, viszont mozgósítani fog. A kormány szándékaival szemben a magyar vezérkari fõnök Romániának a német hadsereggel történõ közös megtámadásában bízott. Werth nem tartotta kizártnak, hogy német–lengyel háború esetén Románia Varsó megsegítésére szánja el magát, és az esetleges magyar–német ellenakciót megelõzendõ, hadmûveletbe bocsátkozik Magyarország ellen – ez esetben pedig hathatós német támogatással a honvédség bevonulhatna Erdélybe. Az események azonban nem igazolták e merész feltevést: egyrészt augusztus 28-án a Legfelsõbb Honvédelmi Tanács (LHT) Horthy elnöklete alatt úgy határozott, hogy további katonai lépések megtétele egyelõre szükségtelen, és leállította a katonai elõkészületeket (a leállítással a vezérkari fõnök nem értett egyet), másrészt pedig a Lengyelország elleni, 1939. szeptember 1-én bekövetkezett német agresszió után néhány nappal Románia kinyilvánította semlegességét. 121
122
123
124
125
126
75
Werth azonban tovább szorgalmazta a magyar katonai akciót, és szeptember 4-i levelében a gyors cselekvés szükségességére figyelmeztette Telekit. A vezérkari fõnök változatlanul a német katonai támogatásban bízott, figyelmen kívül hagyva azt az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy a birodalmi érdekek most és a késõbbiek során is a balkáni status quo fenntartását, a román olajszállítások zavartalanságát kívánták meg. Ernst Woermann német külügyi államtitkár-helyettes figyelmeztette is Sztójay Dömét, a berlini magyar követet, hogy Németország nem tûrné el a hadszíntér bármilyen irányú kiterjesztését; Ribbentrop szeptember 5-én ugyancsak Sztójaynak, 7-én pedig Csákynak jelentette ki: a német kormánynak nem áll érdekében a háború kiterjesztése Románia területére. Werth nem ismerte föl a német vezetésnek azon szándékát sem, hogy az saját céljainak megfelelõen kijátssza egymás ellen Magyarországot és Romániát; Berlin ugyanis a magyar hadsereggel is igyekezett sakkban tartani Bukarestet, nehogy az Lengyelország megsegítésére siessen. Éppen ezért elsõsorban német érdek volt a magyar támadástól való hisztérikus román félelem ébrentartása. Bárdossy bizalmas értesülése szerint azon garancia fejében, hogy a román kormány nem támogatja a Birodalom ellenségeit, a németek felajánlották a magyar–román határ biztosítását, akár Magyarország megszállása árán is. Ránki György történész szavaival élve: „az oszd meg és uralkodj” klasszikus játszmáját román–magyar viszonylatban játszotta a német politikai vezetés… Werthtel ellentétben Teleki – mint már utaltunk rá – mindenáron távol akarta tartani Magyarországot a világháborúval fenyegetõ konfliktustól, s ettõl elválasztva kívánta megvalósítani az erdélyi revíziót. Ezért is igyekezett a magyar kormány enyhíteni a szeptember elsõ napjaiban rendkívül feszültté vált magyar–román viszonyt. 6-án Csáky ismételten biztosította Bossyt a magyar kormány békés szándékairól, egyben arra kérte, ne izgassa kormányát és a budapesti diplomáciai kart a magyar mozgósítási hírekkel. Kifejtette neki: „kronologice” bebizonyítható, hogy a katonai intézkedéseket román részrõl kezdeményezték, s ezt a követ nem is tagadta. 127
128
129
130
131
76
Közben augusztus 27-én Bárdossy újból javaslatot tett Gafencunak a kisebbségi egyezmény megkötésére, amire a válasz az volt, hogy Magyarország e paktumot területi igényeinek érvényesítésére használná fel, s ezért Románia számára ez járhatatlan út. Igaz, Gafencu környezetébõl „bizalmasan érdeklõdtek” a magyar követnél a tervezett egyezmény konkrétumai iránt, s ezzel mintegy „lebegtették” a végsõ válaszadást. Budapest azonban ekkor már egy újabb müncheni értekezletben reménykedett, abban bizakodva, hogy a hamarosan összehívandó nemzetközi békekonferencia Erdély kérdését is napirendre tûzi. Teleki 1939. szeptember 2-án levelet írt Mussolininak, amelyben kérte, hogy egy esetleges nemzetközi konferencián foglalkozzanak Magyarország revíziós követeléseivel is. A levélhez tájékoztatót, három térképet és egy feljegyzést is csatoltak. A remélt békekonferenciára való tekintettel Csáky bizalmasan tájékoztatta Bárdossyt, hogy „rendkívül beilleszkedne további terveibe”, ha a román kormány elutasítaná az augusztus 30-án megküldött magyar egyezménytervezetet. A visszautasításra azért lenne szüksége, hogy elmondhassa: a kisebbségvédelem útját „már megjártuk minden siker nélkül és így nyugodtan követelhessem a területi rendezést”. A tervezetet Bárdossy 31-én adta át Gafencunak, megemlítve, hogy a kisebbségi szerzõdés végrehajtásának õre a mindenkori bukaresti magyar követ lenne. A külügyminiszter ígéretet tett a dokumentum áttanulmányozására, de „sajnálattal” vette tudomásul, hogy a magyar kormány nem hajlandó kapcsolatba hozni a kisebbségi szerzõdést egy megnemtámadási egyezménnyel. Kitért a konkrét válaszadás elõl, arra hivatkozva, hogy a jugoszláv kormány véleményét is meg szeretné ismerni ez ügyben. Szeptember 14-én Gafencu ellenjavaslattal állt elõ, miszerint Románia, Jugoszlávia és Magyarország jegyzõkönyvileg megállapodna, hogy a „bledi procedúrának megfelelõ kölcsönös deklarációt” tesznek. Magyar vélemény szerint a közös jugoszláv és román nyilatkozattervezet „homályos és bizonytalan” szövegezésû volt; Vörnle János, a magyar külügyminiszter állandó helyettese október 19-én kijelentette a budapesti jugoszláv követnek, hogy nincs szándékában válaszolni 132
133
134
135
136
137
77
Gafencunak, mert az ajánlat megnemtámadási szerzõdést leplez. Leszögezte: a magyar kormány a közeljövõben újabb egyezményt nem köt Romániával, hanem megvárja, „hogy kisebbségeink helyzete számbavehetõleg is tartósan javul-e”. A kisebbségi egyezmény körül április óta folyó huzavona ezzel lezárult, anélkül, hogy bármilyen eredményt sikerült volna elérni. Jugoszláv közvetítéssel megállapodás született viszont a közös határon fölvonult katonai alakulatok létszámának csökkentésérõl. Svetozar Rasiæ budapesti jugoszláv követ szeptember 24-én tette meg ez irányú javaslatát a magyar külügyminisztériumban, majd 28-án közölte, hogy Gafencu az ötletet elfogadta. Szeptember 30-án a magyar fél bejelentette, hogy hajlandó a szabadságolások mértékét 30-ról 50%-ra kiterjeszteni, és visszavonni mindazon alakulatokat, melyek a határ közvetlen védelmére nem szükségesek. Október 4-én a román külügyminiszter magához kérette Bárdossyt – aki Gafencu nagy meglepetésére nem volt tájékoztatva az ügyrõl –, és tudomására hozta, hogy a román kormány hajlandó a felemelt létszámú csapattesteknél a már megkezdett elbocsátásokat az állomány 30–35%-ára fokozatosan kiterjeszteni. Egyúttal javasolta, hogy a kormányok kommüniké alakjában hozzák nyilvánosságra a megegyezést, amelyet végül is 1939. október 7-én véglegesítettek. Létrejöttében fontos szerepet játszott a román kormány Besszarábia miatti fokozott aggódása, illetve annak felismerése, hogy a közvetlen német veszély helyébe Lengyelország újbóli felosztása óta a szovjet fenyegetés lépett. Bukarest ezért jelentõs erõket csoportosított át a keleti határvonalra, s az Erdélyben állomásozó román csapatok létszáma november elejére újra az augusztus 15-i állapotnak felelt meg. A Bukarest és Budapest között a román mozgósítás, közvetve pedig a német–lengyel konfliktus következtében kialakult rendkívüli feszültség ezzel valamelyest oldódott, de a két állam közötti ellentét Erdély kérdésében továbbra is kibékíthetetlen maradt. 138
139
140
141
78
A szovjet veszély fokozódása, Románia nemzetközi elszigetelõdése Az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet–német megnemtámadási szerzõdés, az ún. Ribbentrop–Molotov paktum híre sokkolóan hatott a román vezetésre. Bár nem lehetett tudomása a szerzõdéshez csatolt titkos jegyzõkönyvrõl, amely befolyási övezetekre osztotta föl Kelet-Közép-Európát, a bukaresti kormány pánikba esett: világossá vált számára, hogy nem folytathatja addigi, óvatosan egyensúlyozó külpolitikáját, amelyet elsõsorban a nagyhatalmak, s különösen a Szovjetunió és Németország közti ellentétek kihasználására alapozott. Úgy érezte, hogy nemzetközi téren elszigetelõdött, mivel az egymással „baráti” német és szovjet kolosszus közé szorult; a függetlenségét garantáló Nagy-Britannia és Franciaország földrajzilag messze esett, Magyarországnak, Bulgáriának és a Szovjetuniónak pedig területi igényei voltak vele szemben. Az új helyzetnek megfelelõen, mint láttuk, augusztus 24-én Gafencu megnemtámadási szerzõdést ajánlott föl Magyarországnak, másnap pedig közölték Varsóval, hogy német–lengyel konfliktus esetén Románia semleges marad. Hitler elégedetten szögezte le Mussolininek írott, augusztus 25-i keltezésû levelében, hogy már nem áll fenn a román beavatkozás lehetõsége háború esetén. 27-én Gafencu biztosította a németeket, hogy országa szoros kapcsolatokat akar kiépíteni Berlinnel, s a nyersanyagszállításokat háború esetén is folytatni fogja. A német–szovjet megegyezés a magyar kormányt is váratlanul érte, s nagy lélektani hatással volt Telekire. A miniszterelnök eddig is úgy gondolta, hogy egy várható világháborúban a nyugati hatalmak gyõzelme elkerülhetetlen, de most e meggyõzõdés szilárd erkölcsi alátámasztást is nyert azáltal, hogy összefogott a nácizmus és a bolsevizmus, melyek egyaránt a Gonoszt jelképezték számára. Teleki politikájának alapköve az volt, hogy Magyarország soha, semmilyen körülmények között sem engedhet meg magának a Nyugattal szemben háborút. Tudta ugyanakkor, hogy az ország földrajzi helyzete miatt a németekkel együtt kell mûködni egy 142
143
144
79
bizonyos fokig, és remélte, hogy a szövetséges hatalmak megértik e kényszerhelyzetet. A második világháború kitörésekor, 1939. szeptember elején, Magyarország és Románia is semleges maradt. Mindkét kormány célja az volt, hogy távol tartsa országát a konfliktustól, és megõrizze függetlenségét. Budapest német kérésre nem tett ugyan hivatalos semlegességi nyilatkozatot, de szigorúan semleges politikát folytatott. Azzal, hogy Teleki (az államfõ, Horthy egyetértésével) kívül tartotta az országot a háborún, s megtagadta a lengyelek elleni fellépést a németek oldalán, kétségtelenül a 20. század egyik legnépszerûbb magyar külpolitikai döntését hozta meg. E lépés Nyugaton is kedvezõ visszhangra talált: a brit külügyminiszter késõbb angolos „hévvel” „valóban nagyon tisztességes és amellett okos dolog”-nak minõsítette, a State Department pedig nagyra becsülte („greatly appreciates”) a magyar kormány „férfias” magatartását. A román koronatanács a brit és francia hadüzenet után néhány nappal semlegességi nyilatkozatot fogadott el, melyet megküldött Berlinnek. A szeptember 17-én bekövetkezett lengyelországi szovjet támadás miatt a bukaresti kormány kényes helyzetbe került, mivel az 1926-os szerzõdés szerint Romániának ebben az esetben segítséget kellett volna nyújtania szövetségesének. A lengyel kormány azonban nem kérte a segítséget, Bukarest pedig érvénytelennek nyilvánította a szerzõdést, és 21-én semlegességi nyilatkozatot küldött Moszkvának is. A szovjetekkel való háborút sikerült ugyan elkerülnie Bukarestnek, de a Besszarábiára igényt tartó Moszkva egyre nagyobb fenyegetést jelentett Nagy-Romániára nézve. A helyzetet találóan jellemezte Sztálin a második moszkvai útján tartózkodó Ribbentrop elõtt: nem kell tartani sem Románia, sem a balti államok akciójától, mivel ezen országok „nagyon megijedtek”. 145
146
147
148
149
150
151
Magyar dilemma és román diplomáciai próbálkozások 1939 õszén Bár a Teleki-kormány elsõdleges célját 1939 õszén az ország függetlenségének megõrzése és a háborúból való kimaradás képezte, Erdély visszaszerzése igen fontos prioritása maradt a magyar külpolitikának. Mint Csáky kifejtette: „Magyarország… továbbra is 80
és minden eshetõségben szabad kezet óhajt magának biztosítani” Romániával szemben. A magyar vezetés elõtt álló legfõbb dilemma az volt, használják-e ki Románia kényes nemzetközi helyzetét – a várható besszarábiai szovjet bevonulást – a revízió érdekében, s adott esetben közremûködjenek-e Moszkvával Bukarest ellenében, vagy sem. Ezzel kapcsolatban két, egymással ellentétes álláspont körvonalazódott. A vezérkari fõnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter meg volt gyõzõdve: ha a Szovjetunió fegyveresen lép fel Romániával szemben, akkor ezzel egyidejûleg a honvédségnek is támadnia kell, s a kedvezõ alkalmat kihasználva addig kell cselekedni, amíg a román erõk zöme keleten van lekötve. Álláspontját Werth az LHT felé több memorandumban is megfogalmazta, és katonai megállapodást sürgetett Moszkvával az akció idõpontjának egybehangolásáról. A politikai vezetés, élén a miniszterelnökkel, már jóval óvatosabb volt. Teleki nemcsak arra törekedett, hogy a revízió lehetõleg német közremûködés nélkül valósuljon meg, de „irtózott” a szovjetekkel való együttmûködés gondolatától is. Szilárdan hitt abban, hogy Magyarországnak semmiképpen sem szabad „áttörnie azt a gátat, ami szabad folyást engedne az orosz áradatnak”. Ezenkívül nem volt meggyõzõdve arról, fel van-e kellõképpen készülve a honvédség Erdély visszafoglalására, és igen súlyos külpolitikai aggályai voltak, hiszen egyik nagyhatalom sem támogatott volna egy ilyen akciót. Londonba küldött bizalmi embere is azt jelentette, hogy Magyarország akkor számíthat megértésre, ha csupán korlátozott és ésszerû igényeket támaszt Romániával szemben, s elkerüli a Szovjetunióval, illetve a Harmadik Birodalommal való cinkosság gyanúját. Olaszország, amelynek segítségére Teleki számított a revízió megvalósításában, a „legnagyobb nyugalmat és óvatosságot” ajánlotta október elején a magyar vezetésnek. Az olasz álláspont a miniszterelnök pozícióját erõsítette, s a minisztertanács ülésén végül is az õ álláspontja kerekedett fölül. Werthet felbõszítette a döntés, Bartha honvédelmi miniszter lemondással fenyegetõzött. A vezérkari fõnök nem törõdött bele a vereségbe, és újabb tervet dolgozott ki egész Erdély elfoglalására egy Románia elleni szovjet 152
153
154
155
156
81
támadás esetén. Az LHT december 19-én és 22-én tárgyalta meg az elõterjesztést, s elsõsorban Teleki, illetve Keresztes-Fischer belügyminiszter érveinek hatására elvetette azt. A határozat értelmében egy katonai akciót csak akkor tartottak indokoltnak, ha: • veszély fenyegeti az erdélyi magyar kisebbséget; • bolsevista forradalom tör ki Romániában; • Románia harc nélkül átenged területeket Oroszországnak vagy Bulgáriának. A legfelsõbb magyar vezetés körében zajló vitáról a Raoul Bossy helyébe lépett új budapesti román követ, Gheorghe Crutzescu is jelentést tett. Értesülése szerint decemberben, az ünnepek elõtt Werth és Csáky arról próbálta meggyõzni Telekit, hogy orosz–román háború esetén Magyarországnak is támadnia kell. A miniszterelnök viszont kijelentette, hogy soha nem hagyna jóvá egy ilyen akciót, mivel biztos értesülései szerint ez Anglia és Franciaország beavatkozását vonná maga után, és Magyarország hadszíntérré változna. Crutzescu pesszimista volt a jövõt illetõen: azzal számolt, hogy – ha korábban nem – tavasszal háború lesz Magyarország és Románia között, mivel szerinte az történik Magyarországon, amit a vezérkar akar. A román kormány mindeközben egy sor diplomáciai lépéssel próbált enyhíteni kétségbeesett helyzetén, igaz, csekély eredménnyel. Így például hiába kérte Londont, terjessze ki az április 13-i garancianyilatkozat érvényét szovjet támadás esetére is, a brit háborús kabinet elutasította a kérést, nem vállalva a háború esetleges kiterjesztésének kockázatát. Nem járt sikerrel II. Károly király békéltetõ akciója sem. A román uralkodó felmérte: stratégiailag Bukarest számára igen veszélyes az a helyzet, hogy míg Németország és a nyugati hatalmak kölcsönösen lekötik egymás erõit, addig a Szovjetuniónak cselekvési szabadsága van. 1939 novemberében éppen ezért közvetíteni próbált a hadviselõ felek között, Hitler azonban kategorikusan visszautasította az ajánlatot. Kudarcba fulladt a délkelet-európai államok semleges blokkjának terve is, mely eredetileg olasz ötlet volt, de hivatalosan a román kormány hozta szóba 1939. november elején. Az elképzelés szerint 157
158
159
160
161
162
82
a Balkán-antant államai (Románia, Görögország, Jugoszlávia, Törökország), valamint Olaszország, Magyarország és Bulgária proklamálnák semlegességüket, megnemtámadási szerzõdéseket kötnének, továbbá közös érdekeik érvényesítése céljából konzultatív szervet hoznának létre. Az elsõdleges cél a szovjet nyomás ellensúlyozása lett volna olasz vezetés alatt, s Románia esetében nyilvánvalóan a területi status quo biztosítása, ami viszont eleve összeegyeztethetetlen volt a magyar és a bolgár revíziós törekvésekkel. Magyarország és Bulgária tehát elutasította, de Németország sem támogatta a blokkalakítás tervét. Idõközben – a német álláspontra való tekintettel – Olaszország is meggondolta magát, s így a tervezett összefogás nem jött létre. Bárdossy azt jelentette, szorongatott helyzetében a román kormány reménykedik, hogy a közös (nyilván szovjet) veszedelemmel szemben az utolsó pillanatban még létrejöhet egy magyar–román megegyezés. „Annak azonban semmi jele – írta –, hogy ezért a megegyezésért hajlandók lennének komoly áldozatot hozni”, azaz területi kérdésekrõl továbbra sem voltak hajlandók tárgyalni. Talán Gafencu, a hajlékony és ügyes diplomata ment el a legmesszebb e téren, amikor állítólag kijelentette októberben az õt felkeresõ Bertrand de Jouvenel francia publicistának, hogy a végleges béke érdekében bizonyos erdélyi területek Magyarországnak való átadásába is beleegyezne. Bárdossy elõtt azonban a román külügyminiszter tagadta, hogy ilyen kijelentést tett volna. Annyit ismert el, hogy Jouvenelnek „nem hangsúlyoztam… külön nyomatékkal Románia területi integritásának feltétlen fenntartását…”. Constantin Argetoianu román miniszterelnök is a román–magyar együttmûködés szükségességét hangsúlyozta régi ismerõse, Bárdossy elõtt október elején. „Nyíltan” megmondta: „õrültségnek” tartaná, ha a két nép nem értené meg egymást, s ha a meglévõ ellentétek megoldását késõbbre halasztva, nem keresnének mielõbb módot az együttmûködésre. A szláv veszélyre, az orosz elõretörésre hivatkozott, s arra, hogy Európának ebben a részében csak két nem szláv eredetû nép van: a magyar és a román. Argetoianu lemondatásával kapcsolatban olyan hírek terjedtek 163
164
165
166
167
168
169
83
el Bukarestben, hogy azért kellett távoznia, mivel felmérte: Románia három fronton nem képes háborút viselni, továbbá a megegyezés politikáját képviselte, területi engedmények árán is. A bukaresti magyar katonai attasé értesülése szerint – amelyet azonban más források nem erõsítenek meg egyértelmûen – Magyarországnak a határ menti, zárt magyar lakosságú területeket kívánta felajánlani. A magyar–román ellentétek azonban továbbra is kibékíthetetlenek maradtak. November 21-én a Képviselõházban Csáky kijelentette: csak Romániától függ, „hogy tud-e és akar-e… az új koreszmék nyomán a realitások területére lépni, a modern Dunamedence világának kialakításában közremûködni, avagy megvárja, amíg a történelem ránehezedik.” Bukarest ezt fenyegetésnek vette, s Gafencu december 11-én „nagy elkeseredettséggel” hányta Bárdossy szemére, hogy a beszéd saját, „közeledést és megértést keresõ politikájának olyan személyét is érintõ fájdalmas csalódása”, amelyre nem számított. A román külügyminiszter elmondta: kifogásolja, hogy Budapesten állandóan a Szent István-i Magyarországról beszélnek, ami azt jelenti, hogy egész Erdély területére igényt formálnak. A román nép viszont inkább sok mindenrõl lemond, lemond Besszarábiáról, Dobrudzsáról, s ha szükséges, még másról is, de „Erdélyt, amely a román nép bölcsõje” nem hagyja; ezt a területet, ha kell, a legutolsó csepp véréig megvédi. Kérdés azonban, mennyire volt errõl személyesen meggyõzõdve, mivel kétértelmû választ adott Bárdossy azon felvetésére, hogy miért beszél arról, miszerint a trianoni szerzõdés nem igazságtalan, s hogy a fennálló helyzeten többé nem lehet változtatni. Román külügyminiszter lévén – hangzott a válasz – igazán nem állapíthatta volna meg ennek az ellenkezõjét, még ha a helyzet igazságosságáról vagy igazságtalanságáról hajlandó is lenne vitába bocsátkozni. Gheorghe Tãtãrescu miniszterelnök valóságos szónoklatot tartott december 19-én Bárdossy elõtt arról, hogy miként kívánja „a legteljesebb õszinteséggel” rendezni a magyar–román viszonyt. (Lásd a 4. sz. dokumentumot.) Elmondása szerint „liberális” rendezés keretében két hónap alatt meg akarja alkotni a romániai kisebbségek Magna Chartáját, melynek rendelkezéseit „még más170
171
172
173
174
84
nap” végrehajtaná. Területi revízióról viszont hallani sem akart, mivel „minden egyes magyarral két románt kellene átadni”. A román ellenzék, s különösen Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja, ha lehet, még a kormánynál is hajthatatlanabb volt a határkérdés ügyében. (Lásd pl. az 5. sz. dokumentumot.) A kolozsvári magyar konzul december végén úgy értesült, hogy Maniu véleménye szerint ki kellene használni azt a viszonylag kedvezõ nemzetközi helyzetet, hogy Olaszország kivételével egyik nagyhatalom sem támogatja a magyar revíziót, és meg kellene egyezni Magyarországgal mindennemû területi engedmény nélkül. E célból elegendõ volna széleskörû jogokat biztosítani a kisebbségeknek, a rendelkezéseket azonnal átültetni a gyakorlatba, s kultúrautonómiát nyújtani a Székelyföldnek. Ezzel szerinte megfosztanák Magyarországot mindenféle propaganda lehetõségétõl. 175
Románia nemzetközi helyzetének átmeneti megerõsödése A fenyegetõ szovjet és magyar veszéllyel szemben Románia Olaszországhoz fordult támogatásért. Nem sokkal a fasiszta nagytanács 1939. december 8-i bejelentése után, miszerint Olaszországot minden érdekli, ami a Balkánon történik, a román király Rómába küldte Victor Antonescu egykori külügyminisztert, kipuhatolandó az olasz álláspontot egy szovjet–román konfliktus esetére. Ciano december 23-án fogadta a román küldöttet, aki azt bizonygatta, hogy a térség országai közül egyedül Románia szállt szembe mindig a kommunizmussal, és orosz támadás esetén most is kész az ellenállásra. Antonescu jelentése szerint Ciano is Romániát tartotta „a kommunizmus elleni egyedüli pajzsnak”, és biztatta õket: „fegyverrel a kezükben” álljanak ellen, mert ez „nagy európai érdek; ez általános szimpátiát és tiszteletet von maga után”. A román küldött arra kérte Cianót, hasson a magyarokra, ne támadják hátba Romániát orosz agresszió esetén. Az olaszok ígéretet tettek a közvetítésre és biztosították Antonescut, hogy szovjet támadás esetén Róma fegyverrel, munícióval és repülõgépekkel siet Bukarest segítségére. Rövidesen aláírtak egy olasz–román kereskedelmi megállapodást, amit Bukarestben nagy sikerként könyveltek el. 176
177
178
179
85
Ciano meghívására 1940. január elején Csáky Velencébe látogatott. Az olasz külügyminiszter kilátásba helyezte: ha Magyarország biztosítékot nyújt Romániának arra nézve, hogy azt nem támadja hátba, „számíthatna a határ menti területsávnak és a Bánát körüli részeknek átengedésére”. Csáky ezzel szemben kijelentette, miszerint „Magyarországnak akkora területet kell visszakapnia, hogy döntõ befolyást gyakoroljon a Kárpátok védelmére” (nyilván a szovjetekkel szemben), s átadta Cianónak a Teleki és munkatársai által még a múlt év õszén kidolgozott, a magyar területi követelések maximumát és minimumát feltüntetõ térképgyûjteményt és statisztikai táblázatokat. A maximális követeléseket tartalmazó terv 78 000 km -t csatolt volna vissza Romániától Magyarországhoz 4 200 000 lakossal, aminek magyar statisztika szerint 50%-a román, 37%-a magyar és 10%-a német volt. A minimális terv 50 000 km -t követelt 2 700 000 lakossal, melyen a magyarok és románok kb. fele-fele arányban éltek. Csáky felhatalmazta Cianót, közölje Bukaresttel: ha Románia „becsületesen, fegyveresen védi Besszarábiát vagy bármely más határát”, és nem következnek be az LHT által decemberben megfogalmazott feltételek, Magyarország nem fogja hátbatámadni. Bár Ciano mérséklõ hatással volt Csákyra, a magyar külügyminiszter nem hagyott kétséget aziránt, hogy országa a Romániával szembeni területi követeléseket most ugyan elhalasztja, de azokat még az európai háború lezárása elõtt szeretné rendezni. Néhány nappal a velencei találkozó után Ciano fogadta Bossy román követet – aki 1939 októberében cserélte fel budapesti állomáshelyét Rómával – és átadta a magyar üzenetet. Egyben dicsérte Csáky „európai érzékét”, s elégedettnek mutatkozott, amiért „a magyarok alárendelik saját ügyüket a civilizált világ nagy érdekeinek, és eltökéltek abban, hogy semmiféle olyan gesztust nem tesznek, ami a jelen pillanat legnagyobb veszélyének, a bolsevizmusnak a terjedését segítené”. Még inkább enyhült Románia nemzetközi elszigeteltsége a Balkánantant tagállamainak belgrádi konferenciája nyomán. Az 1940. február 4-én nyilvánosságra hozott közlemény leszögezte, hogy a négy 180
2
2
181
182
183
184
86
tagállam egyesülve marad a szövetség keretén belül, s közösen óvja meg mindegyik „a függetlenséghez és a nemzeti területükhöz” való jogot. Budapesten e szavakat a „területi integritás” közös védelmeként értelmezték, s az idegességet csak fokozta, hogy Gafencu állítólag kijelentette: Németország garantálni fogja Románia határait. Bizalmas román értesülések szerint is a magyar és a bolgár érdekek szempontjából Budapest egyértelmûen negatívnak tartotta a belgrádi konferenciát, amely közelebb vitt egy „blokk” megalakulásához. A jugoszláv külügyminiszter igyekezett eloszlatni Budapest aggodalmait, s Bakách-Bessenyey György belgrádi magyar követtel közölte: Gafencu ismételten érdeklõdött nála a magyar területi követelések terjedelme felõl, sõt, abba is belement, „hogy Románia térképét az értekezlet asztalára helyezzék, és annak kapcsán vitassák meg a területi engedmények lehetõségeit”. Budapesten – joggal – taktikázást, idõhúzást láttak Gafencu „engedékenységében”, arra való kísérletet, hogy a területi kérdések rendezését a háború végéig kitolja, „abban a titkos reményben, hogy addigra oly nemzetközi helyzet állhat elõ, ami majd módot ad Romániának a kérdést a napirendrõl levétetni”. Bukarestben is heves támadások érték az ellenzék részérõl Gafencut belgrádi nyilatkozatai miatt. Maniu sajtónyilatkozatot tett közzé (5. sz. dokumentum), s a legkeményebb bírálattal illette a külügyminisztert. Felrótta neki többek között, hogy nem állt ki kellõképpen a területi integritás eszméje mellett, „idegen fórum elõtt” hivatalosan elismerte: léteznek elintézetlen problémák Románia és szomszédai között, melyeket barátságos úton lehet rendezni. Az ellenfelek bátorításával és defetizmussal vádolta Gafencut, bár nem „elõre megfontolt szándékot” tételezett föl, inkább „az ügyeskedni akarásból származó szerencsétlen inspirációt”. A belgrádi értekezlet nyomán éles román–magyar sajtópolémia bontakozott ki, amit a „közvéleményre való tekintettel” „sajtóbéke” megkötésével igyekezett csillapítani a két kormány. Ez csak részben sikerült, s a felek egymást okolták a lapok és a rádió támadó hangvétele miatt. 185
186
187
188
189
190
191
87
Románia Magyarországgal szembeni pozíciója 1940 elején tehát megerõsödött, amit a német és az olasz állásponton is le lehetett mérni. Ciano Csáky tudomására hozta: a belgrádi konferenciával kapcsolatos magyar keménység Rómában érthetetlen, a németek pedig kijelentették, hogy a béke fenntartása a Balkánon a Birodalom létérdeke, és „még hozzányúlni sem akarnak olyan témához, amely akárcsak közvetve is délkelet-európai konfliktus lehetõségére utal”. A nyugati hatalmak, bár hallgatólagosan továbbra is elismerték a román–magyar határ rendezésének szükségességét, a kérdés napirendre tûzését csak a háború után, a békekonferencia keretei között tartották lehetségesnek. Mindez arra késztette a magyar kormányt, hogy 1940 februárjában, lényeges engedményeket téve, módosítsa korábbi revíziós elképzeléseit. Egy angol barátjával folytatott beszélgetés eredményeként Teleki új koncepciót dolgozott ki, melynek lényege abban állott, hogy Besszarábia esetleges szovjet elcsatolása már nem vonná maga után automatikusan a magyar beavatkozást. A miniszterelnök utasításait követve, február 9-én Barcza biztosította Halifax angol külügyminisztert: • Magyarországnak senki ellen nincsenek támadó szándékai; • Magyarország el van szánva, hogy akár fegyverrel is megvédi függetlenségét és nemzeti becsületét egy agresszióval szemben; • semmilyen körülmények között Budapest nem fog közös akcióba lépni Moszkvával. A módosított revíziós elképzeléseket tartalmazó részletes memorandumot és annak rövid összefoglalását 1940. március 6-án nyújtotta át Barcza a Foreign Office vezértitkárának, Orme Sargentnek. A memorandum szerint – melyet Párizsba is megküldtek – Magyarország, bár nem mond le Romániával szembeni területi követeléseirõl, nem fog kísérletet tenni ezek háborús úton való kierõszakolására. Ez alól két kivételt említ a dokumentum: 1. ha a Szovjetunió és Románia között konfliktus robbanna ki, és ez a balkáni helyzet felborulásához vezetne; 2. ha Románia átadná Dobrudzsát Bulgáriának. 192
193
194
195
88
Nem kíván beavatkozni azonban, ha Bukarest sikeresen ellenáll a szovjeteknek, vagy ha a szövetségesek Románia védelmére kelnek; továbbá akkor sem, ha a Szovjetunió békés úton szerzi vissza Besszarábiát. Végül, még abban az esetben is, ha a honvédség elfoglalná Erdélyt, a háború végén a magyar kormány alávetné magát a békekonferencia döntésének. A memorandummal behatóan foglalkoztak a brit külügyminisztériumban. Egy hosszas feljegyzésben a történelmi határok visszaállításának gondolatát (bár a memorandum ilyen javaslatot nem tartalmazott) ésszerûnek minõsítették ugyan, de a revíziót, mint „idõszerûtlent” ismét elvetették. London ez idõ tájt leginkább attól tartott, hogy a magyar területi igények kielégítése „stratégiai szempontból egyenesen megrendítené Románia helyzetét”, bár egyéb, így pl. etnikai jellegû fenntartásai is voltak. Bukarestben aggodalommal figyelték a magyar kormánynak a revízióra irányuló, megélénkült diplomáciai tevékenységét, amelyrõl március folyamán számos jelentés érkezett a román külügyminisztériumba. Így például a koppenhágai követség jelentésébõl megtudhatták, hogy Magyarország immár nem elégszik meg a kisebbségvédelemmel, hanem elérkezettnek látja a pillanatot a határkérdés felvetésére. Crutzescu azt jelentette Budapestrõl, hogy „Teleki gróf… személyesen dolgozik a jövendõ békekonferenciához szükséges iratcsomók elõkészítésén”. Washingtonból érkezett a hír, miszerint Teleki „egy itteni jelentõs személynek” memorandumot küldött Magyarország revíziós törekvéseirõl, amelyben többek között az állt, hogy a Kárpátok vonalát, amely a sorompó szerepét tölti be a bolsevizmus terjeszkedésével szemben, csak Magyarország képes megvédeni. Az ankarai román követ azt a túlzó következtetést szûrte le bizalmas beszélgetéseibõl, hogy a határváltoztatás szükségességérõl a brit és az olasz vezetést meggyõzni kívánó magyar akció „eddig nagy sikert ért el”. Nem tudni, honnan szerezhette érdekes, bár egyáltalán nem meggyõzõ információit, miszerint „Angliában kezdi rokonszenv övezni Bethlen gróf ötletét egy Magyarország és Románia által garantált, háromnyelvû, független Erdélyrõl, Olaszor196
197
198
199
200
201
89
szágban pedig egy nagy lakosságcsere híre terjeng, amely a magyarokat az Erdélyi Érchegységtõl nyugatra, a románokat pedig ettõl keletre költöztetné, a magyar–román határt e hegység gerincein húzná meg, Magyarországnak hagyva Szatmárnémetit, Nagyváradot és Aradot”. E híresztelések – még ha voltak is ilyenek 1940 márciusában – nem az olasz és angol döntéshozók véleményét tükrözték.
202
A magyarországi német átvonulás kérdése 1940 elsõ hónapjaiban a magyar kormány ismét súlyos dilemma elé került. Január elején ugyanis a német hadvezetés elrendelte egy Románia ellen irányuló hadmûveleti terv kidolgozását. Ennek célja a kõolajmezõk védelme volt szövetséges támadás esetén, mely támadást Hitler azokban a hetekben nem tartott kizártnak a Fekete-tenger vagy Szaloniki irányából. Berlint az is rendkívül aggasztotta, hogy a román kõolajszállítások igencsak akadoztak a tél folyamán, s minden diplomáciai nyomás ellenére sem sikerült a bukaresti kormányt rábírni az 1939 szeptemberében jegyzõkönyvileg is rögzített havi 130 000 tonna nyersolaj hiánytalan leszállítására. Bár a hivatalos német külpolitika mindvégig mérsékletre intett, a magyar katonai vezetéssel bizalmasan közölték, hogy Románia esetleges lerohanásában a honvédségnek is szerepet szánnak. A január 17-én Budapestre érkezett Kurt von Tippelskirch tábornok elmondta Újszászy István ezredesnek, a magyar vezérkar kémelhárítási osztálya vezetõjének, hogy abban az esetben van szükség Magyarország beavatkozására, ha a Szovjetunió megtámadja Romániát, a támadáshoz csatlakoznak a bolgárok, s ezáltal felborul a „belrend”, zûrzavar tör ki. Amennyiben a konfliktus lokalizálható és Bukarest sikeresen ellenáll, úgy nem lesz német érdek a magyar beavatkozás. A Wehrmacht a további tervekbe nem avatta be a magyar vezetést, de február elején Sztójay úgy értesült, hogy három esetben lehetséges Románia ellen német támadás: • a szovjetek egy konfliktus esetén átlépik a Prut folyót és az olajmezõk irányába vonulnak; • a szövetségesek beavatkoznak a Balkánon; 203
204
205
90
• a román kormány maga állítja le az olajszállításokat. Egyszóval akkor, ha az olajkutak veszélybe kerülnek. Ez esetben a német csapatok „mások területével vagy érdekeivel nem törõdve a leggyorsabb és legrövidebb úton foglalnák el az olajmezõket.” Teleki számára az volt a kérdés: mi legyen a magyar magatartás, amennyiben a németek Romániába való átvonulást követelnek, vagy azt kierõszakolják. Ha átengedik a németeket és együttmûködnek velük, az a revízió megvalósulását jelentheti, viszont szembefordítja Magyarországot a Nyugattal, és a semlegesség feladásához vezet. Ha elutasítják a német kérelmet, akkor ez a döntés egyenlõ a politikai öngyilkossággal: semmissé válnak a területgyarapodások és bekövetkezik a német megszállás. A feloldhatatlannak látszó dilemmában külsõ támogatásra nem számíthatott a miniszterelnök. Ciano, bár Románia megszállását nem tartotta valószínûnek, azt ajánlotta február végén, hogy az esetleges átvonulási kérelmet ne utasítsa vissza a kormány, de közös akciót se indítson Németországgal, és csak késõbb szállja meg Erdélyt a magyarság védelmének ürügyén. Owen O’Malley budapesti brit követnek Teleki elmondta, hogy egyelõre nem tud e kérdésben véglegesen állást foglalni. Nem vitte közelebb a megoldáshoz a miniszterelnököt 1940. március végi római útja sem. Az olasz külügyminiszter ez alkalommal kijelentette, hogy nem tud tanácsot adni, mert minden a körülményektõl függ, Mussolininak pedig nem volt megjegyzése a német átvonulás kérdésében. Az olasz diktátor ekkor már eltökélte magát a Hitlerrel való szoros szövetség mellett, de azt javasolta, Magyarország Róma hadba lépése esetén is „maradjon csendben semleges”. Erdéllyel kapcsolatban Teleki többféle revíziós megoldást vázolt római útja során: a terület megosztását, autonómiáját és e két lehetõség kombinációját. Kijelentette: „Félek egy 45%-os kisebbségi országtól, s ezért bizonyos területeket Délkeleten és Északnyugaton kikapcsolnék a revízióból.” Elmondta, hogy „semmit nem fog tenni Románia ellen, mert még közvetett úton sem akarja magát felelõssé tenni azért, hogy Európa kapuit Oroszország elõtt megnyissa. Senki nem bocsátaná ezt meg neki, még Németország sem”. Nem titkolta 206
207
208
209
210
91
nyugatbarátságát, s azt sem, hogy „pestisként fél a teljes német gyõzelemtõl”. Kifejtette: csak az a kívánsága, hogy hazáját a konfliktustól távol tartsa. Mussolini „érdeklõdéssel” hallgatta Teleki erdélyi revíziós elképzeléseit, s újból megerõsítette: „Romániának megmondták, hogy csak akkor állnak vele komolyan szóba jövõben, ha Magyarországgal rendezi ügyeit”. Cianóra jó benyomást tett a magyar miniszterelnök, akit mérsékeltnek és józannak látott a Bukaresttel szembeni magyar követeléseket illetõen. Néhány nappal késõbb ezért arra biztatta a római román követet: használja ki Bukarest az alkalmat, hogy Teleki áll a magyar kormány élén, és egyezzen ki Budapesttel. Úgy vélte, Teleki „nem a fellegekben jár”, és õ „az elsõ magyar”, aki lemondott a százszázalékos területi követelésekrõl. Bossy szerint elsõ ízben történt meg, hogy Ciano közvetítésre is késznek mutatkozott a két kormány között, amennyiben a románok tárgyalásokba bocsátkoztak volna a területi kérdésekrõl. Erre azonban nem került sor, a román kormány nem változtatott addigi álláspontján. Ami Olaszországot illeti, ekkor már nem jelentett hatalmi egyensúlyt a Német Birodalommal szemben. Jól jelzi ezt Teleki bizalmasa, a Nemzeti Bank elnöke, Baranyai Lipót április 8-i útjának sikertelensége is, akit azért küldött Rómába a miniszterelnök, hogy kipuhatolja: számíthat-e olasz támogatásra Magyarország, amennyiben ellenállna – ha kell, fegyverrel is – a német átvonulási követeléseknek. Mussolini mosolyogva válaszolt: „Hát hogy képzelik ezt, amikor én Hitler szövetségese vagyok, és az is szándékozom maradni?” Nyugalmat és mérsékletet ajánlott, valamint azt, hogy Budapest engedjen a német kéréseknek. Még Baranyai római útja elõtt újabb riasztó hírek érkeztek Budapestre arról, miszerint egy Románia elleni német támadás esetén Berlin követelni fogja Magyarországtól csapatai átvonulását, és ennek visszautasítása háborút vonna maga után. A minisztertanács április 1-i ülésén Csáky az esetleges német átvonulási kérelem elfogadása mellett állt ki, míg Teleki arra figyelmeztetett, hogy „a messzebb jövõre kell néznünk”, s Erdélyért nem szabad Magyarország nemzeti létét kockára tenni. Mivel a kormány 211
212
213
214
215
216
92
Csáky javaslatát fogadta el, 6-án egy szûkebb körû megbeszélésen megbízták Werthet, dolgozzon ki egy katonai tervet arra az esetre, ha magyar–német tárgyalások kezdõdnének Románia megtámadása ügyében. Tekintettel a nyugati államokra – Teleki elképzelésének megfelelõen – a németekkel való egyezségnek antikomintern jelleget kellett volna öltenie, azaz csak egy feltételezett szovjet elõrenyomulás esetén lépett volna életbe. A Románia megszállását célzó német terv ezzel szemben nem szovjet, hanem elsõsorban brit és francia támadással számolt, és most már a magyar segítséget is ebben az esetben kívánta Berlin igénybe venni. A függetlenséget és semlegességet célzó külpolitika megvalósítása egyre nehezebb feladatok elé állította Telekit, a Magyarországra nehezedõ német nyomás fokozódott. A Wehrmacht skandináviai hadisikereitõl is fellelkesült Werth április 15-én memorandumban követelte az eddigieknél határozottabb magyar kiállást Németország mellett, a semlegesség feladását és a területi revíziót. Teleki látszólag hajlott is a németekkel való szorosabb együttmûködésre: április 17-én levelet írt Hitlernek, amelyben háromoldalú – német, olasz és magyar – politikai, gazdasági, katonai jellegû együttmûködést javasolt. Mielõtt azonban rászánta magát e lépésre, szerette volna megismerni az angol álláspontot egy esetleges német–magyar katonai akcióval, és Erdély magyar megszállásával kapcsolatban. Az e célból szerkesztett memorandumot végül mégsem küldték el Londonba, és április 22-én, O’Malley kérdésére, miszerint Magyarország hajlandó-e ellenállni adott esetben a németeknek, Teleki kitérõ választ adott. Igaz, azt is közölte a brit követtel, hogy „egy magyar sem lenne hajlandó Romániát megvédeni bárkivel szemben”, és nem egy esetben mentek tönkre kis államok csak azért, mert bíztak a megígért angol segítségben. Ekkorra azonban a Romániát fenyegetõ német invázió veszélye már némileg csökkent, ha nem is múlt el teljesen. Bizalmasát, Hermann Neubachert, a volt bécsi polgármestert Hitler ugyanis még januárban Bukarestbe küldte, hogy vessen véget a román kõolajszállítások körüli huzavonának. Neubacher a németek által Csehszlovákiában és Lengyelországban zsákmányolt fegyvereket, 217
218
219
220
221
222
93
valamint 30%-os felárat ajánlott a nyersanyagért cserében. A román fél tétovázása láttán megszakította a két ország katonai vezetése között zajló fegyverkezési tárgyalásokat, s hazaküldte a Bukarestben tartózkodó német fegyvergyártó cégek képviselõit. A román kormány végül engedett: március 6-án kötelezettséget vállalt havi 200 000 t nyersolaj szállítására, áprilisban pedig – a skandináviai német katonai sikerek hatására is – elkötelezte magát a dunai kõolajszállítások biztonságának garantálására, s arra, hogy bepótolja az elmúlt fél év exportjában tapasztalt jelentõs lemaradását. Sorozatos gazdasági és belpolitikai engedményei ellenére (pl. a „nemzeti megbékélés” jegyében 1940 tavaszán II. Károly kiegyezett a fasiszta Vasgárda-mozgalommal) ekkor még úgy tûnt, Bukarest el van szánva függetlenségének és semlegességének megõrzésére. A legszûkebb politikai vezetés a brit és francia garanciákban, illetve e két nagyhatalom fegyveres támogatásában bízva, 1940. április 19-én azt a döntést hozta, hogy akár német, akár szovjet támadás esetén az ország fegyveres ellenállást fejt ki. A terv szerint a román hadsereg a feltételezett támadás elsõ hullámának elhárítása után védelembe vonul, és szükség esetén használhatatlanná teszi a kõolajmezõket. A magyar kormány helyzete is egyre kényesebbé vált. Májusban zavar állt be az angol–magyar diplomáciai viszonyban, s a tervezett német átvonulás kapcsán O’Malley egyre többször firtatta a magyar semlegesség fenntarthatóságának határait. Teleki nem volt hajlandó semmiféle nyilatkozatot vagy ígéretet tenni a briteknek a várható magyar magatartást illetõen, s elvetette – igaz, már a Wehrmacht nyugati offenzívájának megindulása után – a Foreign Office ajánlatát, amely így hangzott: ha egy német átvonulás esetén a magyar kormány tiltakozna és emigrációba vonulna, London azt Magyarország törvényes kormányának ismerné el. Horthyval egyetértésben Teleki 1940 márciusában letétbe helyezett az Egyesült Államokban ötmillió dollárt egy emigrációs kormány céljaira, de május végén e terv már lekerült a napirendrõl… Hitler áprilisban fokozódó gyanakvással figyelte a magyar kormány tevékenységét, s aggasztónak találta, hogy értesülései szerint 223
224
225
226
94
Magyarország katonai erõszakot akar alkalmazni Romániával szemben. Ez nem felelt meg saját elképzeléseinek, és nem tartotta kizártnak, hogy „Anglia buzdítja Magyarországot”, mivel brit érdek a kõolajforrások lángra lobbantása. A honvédséget Hitler nem tartotta képesnek önálló katonai akcióra, s attól félt, hogy egy Románia elleni magyar támadás elkerülhetetlen kudarca esetén Budapest Berlinhez fordul segítségért. A kancellár Mussolini figyelmét is felhívta a „hálátlan”, eddig semmi áldozatot nem hozó magyarokra, akik bajt okozhatnak a Balkánon. Hitler bizalmatlansága kiterjedt a magyar csapatoknak az esetleges megszállásban való közremûködésére is: attól tartott, hogy értesüléseit Budapest megosztja a nyugati hatalmak titkosszolgálataival, s ezért egyelõre céltalannak tartotta a magyar–német vezérkari megbeszéléseket. A Führer május 14-i levelében elvetette a Teleki által április közepén javasolt német–magyar–olasz tárgyalások már említett ötletét, és újból kihangsúlyozta: elsõrendû német érdek, hogy „a Balkán nyugalma és békéje ne zavartassék meg”. Ellenséges híresztelésnek nevezte Németország katonai beavatkozásának a szándékát e térségben, és kifejtette, hogy véleménye szerint a „Szovjetunió sem örülne a Balkánon semmiféle erõszakos változásnak”. Teleki válaszában biztosította Hitlert: Magyarország „jogos követeléseit” késõbbi idõpontra halasztja, hogy a „baráti nagyhatalmak érdekeit és azok taktikai érvényesítését” ne zavarja. Csáky az olasz külügyminisztert nyugtatta meg május 11-i üzenetében: a magyar kormány tisztában van azzal, hogy a tengelyhatalmak érdekei megkívánják a békét és nyugalmat e térségben. Werth és a német vezérkar között május közepén folytak ugyan tárgyalások egy Románia elleni támadásban való magyar szerepvállalásról, de Hitler levele nyomán világossá vált, hogy a német támadást, és így a magyar részvétel kérdését is a Wehrmacht nyugati offenzívája egy idõre levette a napirendrõl. A több hónapja tartó súlyos magyar dilemma Telekiék szempontjából tehát viszonylag szerencsésen oldódott meg: Magyarország megõrizte függetlenségét és semlegességét, igaz, a remélt erdélyi területi revízió nem valósult meg. Romániának – a németek felé tett igen súlyos politikai–gazdasági engedmények árán ugyan, de 227
228
229
230
231
95
– szintén sikerült megõriznie szuverenitását és elkerülnie (legalábbis egyelõre) a határait fenyegetõ veszélyt. Román külpolitikai fordulat 1940. május 10-én megindult a Wehrmacht nyugati offenzívája. Rövid idõn belül Németország elfoglalta a semleges Belgiumot és Hollandiát, feltétel nélküli megadásra kényszerítette Franciaországot, és úgy tûnt, Anglia napjai is meg vannak számlálva. A bukaresti vezetésben megdöbbenést keltettek a német sikerek, és egyre többen vélték úgy, hogy ereje s gazdasági érdekeltsége folytán egyedül Németország képes megvédeni Romániát a leginkább fenyegetõ szovjet veszélytõl. A helyzet tarthatatlanságát, felemás voltát a bukaresti magyar követ abban látta, hogy a román kormány a németektõl egyrészt védelmet remél, másrészt nem tudja, ezért mekkora árat kér majd Berlin: „e »védelem« esetleg egyértelmû lesz mindannak a megsemmisítésével, amit a szerencse húsz évvel ezelõtt Romániának juttatott”. A román félelmeket csak erõsítette Wilhelm Fabricius bukaresti német követ május 22-én, Gafencu elõtt tett megjegyzése, miszerint „aki el akar érni valamit, annak adnia is kell”. Magyarázatként hozzáfûzte: „az oroszok panaszkodnak, hogy Odessza túl közel van a határhoz. Mivel Odesszát nem lehet elköltöztetni, a határt lehetne valamivel odébb tolni.” Berlinnel kapcsolatos aggályai ellenére II. Károly arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a nyugati szövetségesek ügye elveszett, és Románia határainak épségével együtt saját trónját is egyedül csak Németországra támaszkodva õrizheti meg. E felismerés hatására 1940. május végén gyors román külpolitikai fordulat következett be. Ennek egyik elsõ jele a németeknek kedvezõ ún. kõolajegyezmény május 27-i aláírása volt, amelyet Bukarest eddig elodázott. Az egyezmény értelmében 1939. õszi árakon a román félnek meghatározott mennyiségû nyersolajat kellett szállítania Németországnak fegyverek ellenében. Sztójay szerint ez, „dacára az ismert román egyébkénti megbízhatatlanságnak, határozottan kedvezõ benyomást tett” berlini mérvadó körökben. Másnap, 28-án Tãtãrescu miniszterelnök és 232
233
234
235
236
96
Gafencu külügyminiszter közölte Fabriciusszal a Németországgal való szoros kapcsolatok létesítésére vonatkozó bukaresti szándékot. A döntõ lépésre május 29-én, egy szûk körû tanácskozáson került sor, ahol II. Károly felvetette a kérdést: tartson-e ki Románia a minden oldalról veszélyeztetett semlegessége mellett, vagy pedig „alkalmazkodjon a realitásokhoz”? A király Tãtãrescuval együtt az utóbbi, tehát a semlegesség feladása, a németekhez való közeledés mellett döntött. Április 19-i álláspontjával szemben a mostani helyzetben minden fegyveres ellenállást kilátástalannak ítélt, és elvetette ezt a lehetõséget. Gafencu viszont nem értett egyet a gyökeres külpolitikai fordulattal és lemondott; helyébe Ion Gigurtu, németbarát üzletembert nevezték ki külügyminiszternek. Június 20-án, közvetlenül Franciaország kapitulációja elõtt, a román kormány nyilatkozatban kötelezte el magát Németország mellett. Másnap biztosították a bukaresti német követet, hogy a közeledés érdekében megteszik a szükséges belpolitikai intézkedéseket is. A román közeledési szándékra való elsõ német reagálások nem sok jót ígértek Bukarest számára. Tãtãrescu és Gafencu május 28-i közlésére június másodikán adta meg kormánya nevében Fabricius a választ. Eszerint Berlin érdeklõdéssel vette tudomásul a szoros német–román, és a balkáni országokkal való jobb kapcsolatok létesítésére irányuló román szándékot. A szóbeli jegyzék egy kérdéssel folytatódott: „hajlandó-e Románia figyelembe venni, és ha igen, milyen mértékben, a szomszédai esetleges revíziós kéréseit, mint például Oroszországét Besszarábia esetében”. Ez elõrevetítette a néhány héttel késõbbi német magatartást, amikor is Berlin azt a határozott tanácsot adta a román kormánynak, hogy az fogadja el a Besszarábia átadására vonatkozó szovjet ultimátumot. Romániával ellentétben Magyarországon, a hangzatos tengelybarát nyilatkozatok ellenére sem következett be radikális változás a kül- és belpolitikában. Bár kijelentéseiben többször is kénytelen volt megalázkodni Berlin elõtt, Teleki belsõ meggyõzõdése a végsõ német vereségben változatlan maradt. Külpolitikai célja továbbra is az volt, hogy Magyarországot ép állapotban távol tartsa 237
238
239
240
241
97
a háborútól, belpolitikailag pedig semmi engedményt nem tett a német tetszés elnyerése érdekében. A magyar hadvezetésre nagy hatással voltak a német hadisikerek, a román politikai irányváltás viszont zavart keltett. Werthnek bele kellett törõdnie, hogy Bukarest lépése egyelõre megköti a katonák kezét, s a fegyveres leszámolás lehetõsége bizonytalan idõre kitolódik. 242
243
A gazdasági kapcsolatok alakulása A két ország feszült, idõnként robbanásveszélyes politikai viszonya ellenére a tárgyalt idõszakban a gazdasági kapcsolatok a körülményekhez képest kiegyensúlyozottak voltak és normális mederben fejlõdtek, bár nem mentesültek teljesen a politikum hatása alól. A két világháború közti idõszakban a magyar–román árucsereforgalomra mindvégig a román kiviteli többlet volt a jellemzõ, miként az alábbi két ábra is mutatja. 1. sz. ábra: Magyarország külkereskedelmi forgalma Romániával 1924–1939 között, évek szerint
Forrás: Magyar Országos Levéltár K 69 I. m. dosszié 1. rész.
98
2. sz. ábra: Magyarország külkereskedelmi forgalma Romániával 1937–1939 között, havi bontásban
Forrás: Magyar Országos Levéltár K 69 I. m. dosszié 1. rész. A román aktívum elsõsorban Bukarest külkereskedelmi rendszerének azon sajátosságával magyarázható, miszerint a más országból, így a Magyarországról való behozatalt is az oda irányuló román kivitel mértéke szabta meg. Ez az elv a két ország gazdasági egyezményeiben is tükrözõdött. Az 1938. május 19-én aláírt magyar–román fizetési és árucsere-forgalmi egyezmény például elõírta, hogy Románia a Magyarország felé irányuló exportja 70%-ig volt köteles magyar árut beengedni. Kivitelük fennmaradó 30%-ának, azaz aktívumuknak ellenértékét a románok pengõben kapták meg, s ezt az összeget – a Román Nemzeti Bank ún. külön számláján – a Magyarországon fennálló pénzügyi tartozásaik kiegyenlítésére kellett fordítaniuk. A román külkereskedelmi többlet másik magyarázata Bukarest protekcionista intézkedéseiben rejlett: a magyar exportõrök számos nehézségbe ütköztek a beviteli engedélyek megszerzése során, 244
99
s gyakran még az elõre megállapított árukontingenst sem tudták leszállítani. Végül, de nem utolsó sorban a két ország árucsere-forgalmának összetétele is a román félnek kedvezett, hiszen Románia elsõsorban fát, s a hosszú ideig olyannyira nélkülözhetetlen kõolajat exportálta a természeti kincsekben viszonylag szegény Magyarországra, a magyar kivitel viszont fõleg vasáruból – bugavasból (azaz kovácsolásra elõkészített vasból), lapkából, vascsövekbõl – állott, a rádiók, a cséplõgépek vagy a traktorok már jóval kisebb tételt jelentettek. Néhány hónappal a már említett, 1938. májusi egyezmény aláírását követõen zavarok álltak be a román–magyar áru- és fizetési forgalomban, annak jeleként, hogy a megállapodás nem mûködött kielégítõen. A kétoldalú áruforgalom 1938-ban jelentõsen visszaesett: a Romániából származó magyar behozatal 42,3 millió pengõ volt, 3,2 millióval, azaz több mint 7%-kal kevesebb a megelõzõ esztendõ értékénél. 29%-kal csökkent például a román kõolaj importja, de fából is kevesebb jutott: 40 ezer vagon helyett mindössze 36 ezer. A magyar kivitel még ennél is nagyobb mértékben csökkent: 1938-ban 21 millió pengõt tett ki, közel 20%-kal (4,1 millió pengõvel) maradva el az 1937-es szinttõl. A magyar passzívum ezzel 21,3 millió pengõre emelkedett, ami hozzávetõleg egy millióval haladta meg az 1937-es értéket. Összességében 1939 elején is folytatódott a visszaesés, bár ez most fõleg a Magyarországra irányuló román export drasztikus csökkenésének eredménye volt: a korábbi év hasonló idõszakához képest áprilisban–májusban ez utóbbi 37%-kal, míg a magyar áruk kivitele „csak” 24%-kal esett vissza. Az árucsere-forgalom ezzel Budapest szemszögébõl kiegyenlítettebbé vált, de a kiesõ román faimport érzékenyen érintette a magyar gazdaságot. A helyzet fonákságára utalt, hogy a behozatal visszaesését éppen a magyar kivitel korábbi csökkenése idézte elõ. A román hatósági intézkedések által megnehezített magyar export ugyanis nem tudott annyi lejt termelni, mint amennyire szükség lett volna ahhoz, hogy a román exportõrök zavartalanul hozzájussanak árujuk ellenérték245
246
100
éhez, akik emiatt elbizonytalanodtak és nehezebben vállalkoztak magyarországi szállításra. Az elmaradt magyar exportnak pénzügyi következményei is lettek: a Román Nemzeti Bank számláin jelentõs, fedezet nélküli követelés jelent meg, amely 1939 tavaszán már elérte a 12 millió pengõt. Ennek likvidálására nem találtak megoldást a márciusi magyar–román gazdasági tárgyalásokon sem. A megbeszélések egyedüli eredménye az volt, hogy a március 31-én lejáró, 1938-as fizetési és árucsere-forgalmi megállapodás hatályát három hónappal meghoszszabbították. Ennél jóval sikeresebb román–magyar gazdasági és határforgalmi tárgyalások zajlottak 1939. július 27 – augusztus 10. között Sinaián, valamint augusztus 21 – szeptember 14. között Budapesten. Az alábbi fõ területeken sikerült megállapodásra jutni. 1. Határforgalom: • a Tiszán való tutajozás; • a határforgalmi megállapodás kiterjesztése a magyar–román határ új szakaszára, amely Kárpátalja visszafoglalása nyomán jött létre; • határincidensek; • a határforgalommal kapcsolatos nehézségek kiküszöbölése; • vámsegély-egyezmény. 2. Gazdaság: • árucsere-forgalom; • pénzügyi kérdések. A határforgalommal kapcsolatos megegyezéseknek nagy jelentõségük volt, mivel 1939 májusától augusztus közepéig 15 határincidensre került sor román–magyar viszonylatban, halottakkal és sebesültekkel. Az egyik incidens a técsõi volt, amely miatt a román delegáció augusztus 1-én rövid idõre meg is szakította a tutajozási tárgyalásokat. A bukaresti változat szerint a magyar tutajok román felségjog alá tartozó vizekre mentek; hivatalos felszólításra sem álltak meg, sõt, a magyar határõrség tüzelni kezdett. A magyar verzió szerint a románok nem csak a tutajosokra lõttek, de Técsõ községet is tûz alá vették. 247
248
249
250
251
101
A sorozatos határincidensekrõl Halifax brit külügyminiszter is említést tett augusztus 3-án a Lordok Házában, s megnyugvással fogadta, hogy ezek „sima likvidálása biztosítottnak látszik”, és a két érdekelt fél vegyes vizsgálóbizottságot alakít. A tutajozási megállapodás augusztus 9-én jött létre, s ennek értelmében a román kormány évi négymillió lej fejében hozzájárult a magyar tutajozáshoz, azaz a Kárpátalján kitermelt fa leúsztatásához a Tisza folyó Visó és Técsõ közötti mintegy 65 km hosszúságú, közös határt képezõ szakaszán. A sinaiai és budapesti tárgyalássorozat legnagyobb tétjét az érvényben lévõ fizetési és árucsere-forgalmi egyezmény megújítása képezte. A magyar fél az 1938-as konstrukciót alapjában véve megfelelõnek tartotta, azonban a részletkérdések tekintetében lényeges változtatásokra törekedett. Elsõdleges célja a magyar kivitel növekedését gátló tényezõk kiküszöbölése volt. Budapest az alábbi listát terjesztette elõ a magyar exportigényeket illetõen: 130 millió lej értékû vascsõ, 30 vagon ponty, továbbá pamutszövet (10 millió lej), báránybõr (9 millió lej), rádióvillamossági készülékek (30 millió lej) és különbözõ gépek kivitele. A román fél azonban mindvégig elzárkózott e kontingensek behozatalának engedélyezésétõl, s magyar szemszögbõl már az is haladásnak számított, hogy a listát mellékletként csatolták a szeptemberben megkötött szerzõdéshez; nem bírt kötelezõ jelleggel ugyan, de Bukarest megígérte, hogy a magyar igényeket lehetõség szerint figyelembe fogja venni. Románia elsõsorban vasáruból, így bugavasból és lapkából szeretett volna többet – évi 5000 vagonnyit – importálni, ezt a mennyiséget viszont, a hazai koksz-ellátás nehézségeire hivatkozva, a magyar tárgyalófél sokallta. Lehetõség lett volna finomgyapjú, nyersbõr, továbbá pamut-, len- és kenderfonalak szállítására, de ezekbõl nagyrészt Magyarország is importra szorult. Mezõgazdasági gépeket kb. 100 millió lej értékben vásárolt volna Románia, viszont 5–7 éves hitelre, 5%-os kamat mellett nyílt volna mód a szállításra, s a pénzügyi részletkérdések egyelõre megoldatlanok maradtak. 252
253
254
255
256
102
A Romániából származó importot illetõen a magyar fél elsõsorban a tüzelõfa további behozatalát kívánta megszüntetni, mivel Kárpátalja visszatértével az ország önellátóvá vált e tekintetben. Továbbra is szükség volt azonban a fenyõre mint fûrészárura és építési anyagra. Lényeges magyar követelés volt az is, hogy a román kõolaj értékének devizában fizetendõ részarányát 40-rõl 30%-ra csökkentsék; Bukarest éppen ellenkezõleg, a kvóta felemelését szorgalmazta, mondván, hogy a nyersolajat aranydevizáért amúgy is bárhol el tudná adni. A több hónapig tartó tárgyalássorozatot követõen 1939. szeptember 14-én írták alá a két ország közötti árucsere- és fizetési forgalmat az 1940. július 31-ig terjedõ idõszakra szabályozó megállapodásokat. (Lásd a 3. sz. dokumentumot.) Ezenkívül részletesen meghatározták a már korábban felállított magyar–román gazdasági vegyesbizottság mûködési elveit, és az addigi, inkább felülvizsgáló szerep helyett bizonyos mértékig az áruforgalmat irányító szereppel ruházták föl. Az árucsere-forgalmi egyezmény kimondta, hogy a román fél kétszer annyi értékû kõolaj kivitelét engedélyezi, mint amennyi vasárut importál Magyarországról. Ezen felül az év végéig Magyarország több mint 1700 vagon kõolajat importálhatott még abban az esetben is, ha nem szállított bugavasat és lapkát. A megállapodás szerint, akárcsak addig, a kõolaj értékébõl devizában fizetendõ 40% (Bukarest nem egyezett bele az arány 30%-ra való csökkentésébe) levonása után a Romániából származó magyar kõolajimport 70%-a volt áruexporttal kompenzálható. Magyarország jogot kapott arra, hogy a vegyesbizottság elé terjeszthesse esetleges kívánságát a megállapított arányon fölüli kõolajmennyiség importja iránt. A romániai fa behozatala terén teljes mértékben érvényesültek a magyar elképzelések: továbbra is lehetõség nyílt a fûrészáru-importra, de a tüzelõfa behozatalát az egyezmény révén jelentõsen korlátozták. A kereskedelmi egyezményhez egy pótmegállapodást csatoltak, amely felszabadította a különbözõ faféleségekre lekötött vámtételek nagy részét, s azok megállapítását a magyar félre bízta. Ami a magyar exportigényeket illette, azokat a 257
258
259
103
vegyesbizottság útján volt mód az eddigieknél határozottabb módon érvényesíteni. Mindkét fél számára megnyugtató módon rendezõdött a legfontosabb pénzügyi jellegû probléma is. Arról az idõközben 17 millió pengõre növekedett bukaresti befagyott követelésrõl volt szó, amely nagyrészt a román kiviteli többlet miatt keletkezett, s melyet kellõ mennyiségû magyar kivitel hiányában Budapestnek eddig nem sikerült kiegyenlítenie. A román fél kezdetben azt javasolta, hogy a tartozások fejében átvennék az ottani magyar érdekeltségeket; bizalmas információk szerint Károly király személyesen kívánta volna a petrozsényi bányát megvenni. A magyarok a javaslatot határozottan elvetették, de végül sikerült egy kölcsönösen elõnyös, ún. „tripartit” megoldást találni. Ennek lényege: a magyar fél cseh korona átutalásával rendezi tartozását, mégpedig a protektorátusba irányuló – eddig kényszerbõl visszafogott – exportja növelése révén. Budapest elsõsorban mezõgazdasági termékeket, gyümölcsöt, égetett magnezitet kívánt Csehországnak szállítani. Az 1939. szeptember 14-i megállapodásokkal a magyar–román viszonylatban addig fönnálló összes gazdasági jellegû rendezetlen, illetve vitás kérdést tisztázták. A tárgyalások során mindkét delegáció rugalmasnak bizonyult. A tartalmi kérdéseken kívül az egyértelmû fogalmazásra is ügyeltek, hogy az egyezmények szövege ne adjon módot egymástól eltérõ magyarázatokra. 260
261
* 1940. április 23-án román–magyar vegyesbizottsági tárgyalások kezdõdtek, amelyek május 11-én értek véget egy jegyzõkönyv aláírásával. A dokumentum az alig több mint fél éve megkötött árucsereforgalmi megállapodás módosításait tartalmazta, s a megállapodás érvényét 1941. május 31-ig meghosszabbította. A magyar kormány az 1940. május 24-i ülésen hagyta jóvá a jegyzõkönyvet, amely újra szabályozta a két ország közti kereskedelmet, öt árucsoportot állapítva meg. Az egyezség elõnyös volt a magyar fél számára, mivel a Romániába irányuló kivitelét gyakorlatilag az addigi szinten tartotta, csökkentette viszont az onnan származó importot, különösen a kõolaj, 262
104
a pakura és a faáruk esetében. (Igaz, megjelent egy új importcikk Romániából: a kukorica.) A két ország árucsere-forgalma ezzel jóval kiegyenlítettebbé vált. A magyar import visszaesése bizonyos mértékig annak az eredménye volt, hogy csökkent az ország Romániával szembeni nyersanyagfüggõsége, egyrészt a növekvõ hazai kõolajtermelés, másrészt a Kárpátalja visszatértével megoldódott tûzifa-ellátás következtében. A csökkenõ behozatal azzal is magyarázható, hogy a múltban a magyar áruforgalmi passzívumot mindig kiegyenlítették a különbözõ pénzügyi követelések, újabban viszont Bukarest nem volt hajlandó devizatartozásait nyersanyagszállításokkal kiegyenlíteni. A román áruk ezenkívül igen megdrágultak – különösen a fa –, s ez azt eredményezte, hogy az import szinten tartása érdekében a magyar árukivitelt lényegesen meg kellett volna emelni. Ez viszont akadályokba ütközött, de ettõl eltekintve is volt olyan magyar vállalat, amely különbözõ okokból „tartózkodott” a román piactól. A román–magyar áruforgalom csökkenése beleillett az általános trendbe, amely különösen a harmincas évek második felében jellemezte Magyarország, de a többi térségbeli állam, így Románia külkereskedelmét is. Arról volt szó, hogy Németország nemcsak politikailag, de gazdaságilag is rendkívül felértékelõdött: a Duna-völgyi kis államok elsõ számú gazdasági partnerévé vált, ezen országok egymáshoz fûzõdõ gazdasági kapcsolatai pedig drasztikusan leépültek. Ausztria és Csehország bekebelezését követõen 1939-re Berlin egyébként is vezetõ szerepe a térség külkereskedelmében ugrásszerûen megnõtt: ebben az évben például Magyarország összes kivitelének 52,4, behozatalának 52,5%-ában részesedett. Románia esetében az arány hasonló volt: 43,1, illetve 56,1%. (Lásd az 1. sz. táblázatot.) A Reichnek tehát sikerült mindkét országot gazdaságilag magához kötnie, s a kialakuló „nagytérgazdaságának” részévé tennie. Mint Ránki György írja, a németországi exportpiacok ára Berlin külkereskedelmi dominanciája volt, amely elkerülhetetlenül a súlyos politikai függés veszélyével járt, annál is inkább, mivel e dominanciát kül- és katonapolitikai tényezõk is mindinkább alátámasztottak. 263
264
265
266
267
105
1. sz. táblázat: A délkelet-európai országok Németországgal folytatott külkereskedelmének alakulása 1937–1939 között Ország
A Németországba irányuló kivitel az összes kivitel %-ában
A Németországból származó behozatal az összes behozatal %-ában 1937 1939 54,8 69,5
Bulgária
1937 43,1
1939 71,1
Magyarország
24,1
52,4
26,2
52,5
Románia
19,2
43,1
28,9
56,1
Jugoszlávia
21,7
45,9
32,4
53,2
Forrás: Ránki György: Közép-Európa kérdéséhez – gazdasági szempontból. In uõ: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, 1988, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/, 328. o. A jelentõs visszaesés ellenére a kétoldalú román–magyar gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok a második bécsi döntésig viszonylag normális mederben maradtak, bár a politikumtól nem mindig sikerült mentesíteni õket. Az egymást követõ tárgyalások során mindkét fél elszántan védelmezte országa érdekeit, a legtöbb esetben mégis sikerült kompromisszumot kötni, mivel a gazdasági racionalitás érvei kerekedtek felül. * * * A román–magyar államközi viszony 1939 márciusa óta eltelt több mint egy évérõl összegzésként elmondható, hogy azt – a két ország külpolitikai prioritásait tekintve – kibékíthetetlen ellentét uralta. A magyar kormány az ország függetlenségének és semlegességének megõrzése mellett az erdélyi területi revízió megvalósítását tartotta fõ feladatának, míg a román vezetés elsõdleges célja a területi integritás minden áron való megõrzése volt. Miként azt Bethlen István 1940 elején egy memorandumban kifejtette: „Az erdélyi kérdésben területi kompromisszum, amelybe mindkét fél megnyugodhatna, teljesen elképzelhetetlen… Amíg Erdély román kézben 106
van, Magyarország minden külpolitikai aktivitása ennek visszaszerzésére fog irányulni, fordítva, ha Magyarországhoz kerülne vissza, viszont Romániának lenne ez a célja.” A revíziót – Olaszországon kívül – egyik nagyhatalom sem támogatta egyértelmûen. Németország „mindkét vasat tûzben tartotta”, de 1940 júliusáig inkább Romániának kedvezett, s elsõrendû érdeke volt a balkáni status quo és béke megõrzése. Az angolszász hatalmak elismerték ugyan a versailles-i békerendszer igazságtalanságát, hallgatólagosan a magyar–román határ bizonyos korrekciójának szükségességét is, de idõszerûtlennek és veszélyesnek találták konkrét területi kérdések felvetését. Ami Olaszországot illeti, elvi támogatáson kívül nem sok segítséget nyújtott a magyar revíziós politikának, mivel nagyhatalmi pozíciói folyamatosan gyengültek. 1939 õszéig Budapest a kétségtelenül igen nehéz körülmények között élõ erdélyi magyarság helyzetének javítását, a román állammal kötendõ kisebbségi szerzõdés ügyét szorgalmazta a kétoldalú kapcsolatok terén. Ezt követõen azonban 1939 végén, 1940 elején világosan megfogalmazta, hogy a román–magyar kérdés súlypontja „a kisebbségi kérdésrõl a területire tolódott át”, s ilyen irányba próbálta befolyásolni a nagyhatalmakat is. A revízió érvrendszerében a néprajzi, történelmi szempontok helyett a stratégiai érvek kerültek elõtérbe, elsõsorban a szovjet veszély feltartóztatásának a szükségessége a Kárpát-medencében döntõ befolyással bíró, erõs Magyarország által. A bukaresti álláspont ezzel szemben – mint láttuk – mindvégig mereven a határok sérthetetlenségének elvét hangsúlyozta, s ha idõnként röppentek is fel hírek román politikusok (fõleg Gafencu) állítólagos „engedékenységérõl”, ezek legfeljebb idõhúzó, taktikai lépéseknek bizonyultak. Akárcsak a magyar, úgy a román érvrendszer egyik pillérét is a Szovjetunió elleni védõbástya-szerep hangsúlyozása képezte, mely szerep betöltésére Bukarest szerint az egységes Nagy-Románia volt hivatott. A feszült politikai viszony ellenére 1939 õszén és 1940 tavaszán Romániának és Magyarországnak sikerült megállapodásra jutnia 268
269
107
egymással határforgalmi és gazdasági–kereskedelmi kérdésekben, de a megegyezések nem gyakoroltak tartósan pozitív hatást a kétoldalú kapcsolatokra. Bár az 1939. tavaszi „diplomáciai versenyfutásból” még Románia került ki gyõztesen, a nemzetközi viszonyok gyökeres megváltozása következtében egy évvel késõbb már az ország puszta léte forgott kockán, és nem sokkal Besszarábia 1940. júniusi átadását követõen újabb súlyos területi veszteségek érték.
Jegyzetek az I. fejezethez 1. Elõzményeirõl újabban Sallai Gergely: Az elsõ bécsi döntés diplomáciai és politikai elõtörténete. Századok, 2000. 3. sz., 597–631. o. Vö. Ádám: A versailles-i… 709–719. o. 2. Pályafutásáról lásd Sipos Péter: Imrédy Béla (Politikai életrajz). Budapest, 2001, Elektra Kiadóház /ÉLET-KÉP Sorozat/. 3. Gergely – Pritz: i. m. 128. o. 4. Lásd pl. Fülöp – Sipos: i. m. 211. o., vagy Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon, 1938–1944. Budapest, 1986, Kossuth Könyvkiadó, 24. o. 5. Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919–1941). Budapest, 2000, PolgART Könyvkiadó Kft., II. k., 594–595. o. 6. Regele Carol al II-lea… Vol. II., 32.o. 7. A kárpátaljai bevonulásról lásd még Macartney, C. A.: Teleki Pál miniszterelnöksége, 1939–1941 (Az OCTOBER FIFTEENTH: A History of Modern Hungary 1929–1945. XII–XIX. fejezete). Budapest, 1993, Occidental Press, 9–27. o., vagy Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája… 205–206. o. Csehszlovákia felszámolásának körülményeirõl újabban Ádám Magda: A versailles-i… 685–725. o. 8. Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL] K 63 1939 27/1. Román helyzetjelentések. 9. Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyûlés Képviselõházának Naplója [a továbbiakban: KN, 1935]. XXII. kötet. Hiteles kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája. 1939. március 16., 387. o. 10. Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyûlés Felsõházának Naplója [a továbbiakban: FN, 1935]. IV. kötet. Hiteles Kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat nyomása. 1939. március 17., 123. o. 11. DIMK, IV. kötet, 25. sz. irat.
108
12. Andorka Rudolf naplója. A madridi követségtõl Mauthausenig. Összeállította, a bevezetõt és a jegyzeteket írta Lõrincz Zsuzsa. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó, 117. o. 13. Lásd újabban Grad: Al doilea arbitraj… 14. o. 14. Regele Carol al II-lea… vol II., 32–40. o. 15. Ismeretes, hogy 1938. október 18-án Galacon a román fél elutasította azt a lengyel javaslatot, miszerint Románia kebelezzen be néhány, a Tiszától északra fekvõ, többségében románok lakta, de Csehszlovákiához tartozó községet. 16. Regele Carol al II-lea… vol II., 33–34. o. 17. Uo. 35. o. 18. Uo. 36. o. 19. Tilkovszky: Revízió… 261. o. 20. Macartney: i. m. 24. o. 21. Regele Carol al II-lea… vol II., 36–38. o. Vö. Ádám Magda: Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, 1968, Akadémiai Kiadó, 372–374. o. 22. Regele Carol al II-lea… vol II., 36. o. 23. MOL K 63 1939 27/7. I. 24. Regele Carol al II-lea… vol II., 36, 38–39. o. 25. MOL K 63 1939 27/1. 26. MOL K 63 1939 27/7. I. 27. Lásd pl. Bán D. András: i. m. 67–68. o., valamint C. A. Macartney: i. m. 23. o., Hillgruber, Andreas: Hitler, Regele Carol ºi Mareºalul Antonescu. Relaþiile germano–române, 1938–1944. [Hitler, Károly király és Antonescu marsall. A német–román kapcsolatok 1938–1944 között.] Ediþie de Stelian Neagoe. Bucureºti, 1994, Humanitas /Seria Istorie/, 68–70. o., vagy Constantiniu: i. m. 339. o. 28. Regele Carol al II-lea… vol II., 40. o. 29. Uo. 39–40., valamint Mamina, Ion: Consilii de Coroanã. [Koronatanácsok.] Bucureºti, 1997, Editura Enciclopedicã, 168–175. o. 30. MOL K 63 1939 27/7. I. 31. Regele Carol al II-lea… vol II., 41. o. 32. Muºat, Mircea – Ardeleanu, Ion: România dupã Marea Unire. [Románia a Nagy Egyesülés után.] Vol. II. Partea a II-a. Noiembrie 1933 – septembrie 1940. Bucureºti, 1988, Editura ªtiinþificã ºi Enciclopedicã, 932. o. 33. Mamina: i. m. 172. o. 34. Muºat – Ardeleanu: i. m. 937., 951. o. 35. Andorka: i. m. 118. o. Andorka 1939. március 22-i naplóbejegyzése szerint „…a románok rettentõen meg vannak ijedve a németek egy esetleges támadásától”. (Uo. 119. o.) 36. Dombrády: Hadsereg és politika… 25–26. o. 37. DIMK, IV. kötet, 45. sz. irat, valamint Bossy, Raoul: Amintiri din viaþa diplomaticã, 1918–1940. [Emlékek a diplomáciai életbõl, 1918–1940.] Volumul al II-lea, 1938–1940. Ediþie de Stelian Neagoe. Bucureºti, 1993, Humanitas, 127. o. 38. Regele Carol al II-lea… vol II., 54. o.
109
39. Romsics Ignác (fõszerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány, II. fejezet, 25. sz. irat. 40. Bossy: i. m. 131. o., valamint DIMK, IV. kötet, 152. o., 81. sz. jegyzet. 41. DIMK, IV. kötet, 80. sz. irat. 42. Regele Carol al II-lea… vol II., 69. o. 43. Dombrády: Hadsereg és politika… 26–27. o. 44. MOL K 63 1939 27/1. 45. MOL K 63 1939 27/1. 46. Regele Carol al II-lea… vol II., 51–52. o. 47. Uo. 59. o. 48. Mikó: i. m. 229–230. o. 49. Regele Carol al II-lea… vol II., 60–61. o. 50. Mikó: i. m. 230. o., valamint Muºat – Ardeleanu: i. m. 947. o. 51. Macartney: i. m. 39. o. 52. E lépés sokkot váltott ki a magyarországi angolbarát politikai körökben (Czettler: i. m. 33. o.). 53. Uo. 29. o. 54. Fülöp – Sipos: i. m. 212. o. 55. Macartney: i. m. 45. o. Edward Halifax külügyminiszter csak ez év augusztus elején változtatta meg a véleményét. (Uo.) 56. Bán D. András: i. m. 68–69. o. 57. Romsics: A brit külpolitika… 104. o. 58. Calafeteanu: Români… 22. o. 59. Egy 1939. áprilisi keltezésû német memorandum pl. leszögezi: háború esetén a német kõolajellátásra az egyetlen megoldást a román nyersanyag jelenti, s ezért kell feltétlenül uralomra szert tenni a térségben (Constantiniu: i. m. 337. o.). 60. Calafeteanu: Români… 31–32. o., vagy Hillgruber: i. m. 85–86. o. 61. DIMK, IV. kötet, 116. sz. irat, valamint Hillgruber: i. m. 85. o. 62. Ciano… 73. o. 63. Réti György: Budapest – Róma Berlin árnyékában. Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok a Gömbös-kormány megalakulásától a berlini háromhatalmi egyezményig, 1932–1940. Budapest, 1998, ELTE Eötvös Kiadó, 166. o. 64. Bossy: i. m. 142. o. 65. Uo. 141. o. Bán D. András viszont felveti: kérdés, hogy a márciusi Tilea-közjáték után volt-e még hitele a románoknak Londonban, s különösen a megbeszéléseken résztvevõ Cadogan állandó külügyminiszter-helyettesnél. (Bán D. András: i. m. 70. o.) 66. Hillgruber: i. m. 86. o. Igaz, rövidesen megbízhatatlannak minõsíti Gafencut, s a késõbbiek során is ezt vallja majd. (Uo. 87. o.) 67. Ciano… 72. o. Ezzel szemben Csáky külügyminiszter határozottan ellenszenves volt az olasz vezetõk, és fõleg Ciano elõtt, s ez a körülmény nem használt a két ország közötti baráti viszonynak. 68. Juhász: Magyarország külpolitikája… 213. o. 69. Bán D. András: i. m. 69. o.
110
70. Czettler: i. m. 25. o. 71. Dombrády Lóránd: Revízió háború nélkül? In uõ: Katonapolitika és hadsereg, 1920–1944. Budapest, 2000, Ister Kiadó, 66. o. 72. Barcza György: Diplomataemlékeim, 1911–1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból. 1. köt. Budapest, 1994, Európa–História /Extra Hungariam/, 398. o. 73. Romsics: Magyarország helye… 216. o. 74. Bossy: i. m. 140. o. 75. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933–1944. Összeállította Ránki György és mások. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó, 241. sz. irat. 76. A „bõvített korridor” terve nem sokban különbözhetett az ún. „maximális” magyar tervtõl, illetve a „földrajzi osztóvonal”, más néven a „Maros-vonal” késõbbi tervétõl, amelyet – mint látni fogjuk – 1940 augusztusában a Turnu Severin-i tárgyalásokon elõ is terjesztett a magyar küldöttség. A magyar revíziós tervekrõl lásd Rónai András: Tervek, javaslatok és a második bécsi döntés. In uõ: Térképezett történelem. Budapest, 1989, Magvetõ Könyviadó, 217–237. o. és Bárdi: A szupremácia… 84–90. o. 77. Kis Aladár: Magyarország külpolitikája a második világháború elõestéjén (1938. november – 1939. szeptember). Budapest, 1973, Kossuth Könyvkiadó, 222–224. o. 78. DIMK, IV. kötet, 239. sz. irat. 79. Barcza: i. m. 1. kötet, 434–435. o. 80. Ez köszönhetõ volt Józef Beck lengyel külügyminiszter erõfeszítéseinek is, aki Londonban közbenjárt Magyarország érdekében. (Macartney: i. m. 28. o., valamint DIMK, IV. kötet, 66. sz. irat.) 81. DIMK, IV. kötet, 78. sz. irat. 82. Bán D. András: i. m. 73. o. 83. Romsics: A brit külpolitika… 105. o. 84. Arhiva Ministerului Afacerilor Externe [A román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest. A továbbiakban: Arh. M.A.E.], fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 5. 85. Kis: i. m. 234. o. 86. Calafeteanu, Ion: Revizionismul ungar ºi România. [A magyar revizionizmus és Románia.] 1995, Editura Enciclopedicã, 226. o., vagy Kis: i. m. 185–186. o. 87. Calafeteanu: Revizionismul… 226–227. o. 88. A találgatásokra lásd pl. Román: i. m. 107. o., vagy Macartney: i. m. 44. o. 89. Gáll: i. m. 207. o. 90. MOL K 63 1939 27/1. Iuliu Maniu tevékenységére nézve lásd Bárdi Nándor – Wéber Péter: Kisebbségben és többségben: Iuliu Maniu nézõpontjai. Limes, Tatabánya, 1998. 4. sz., 243–256. o. 91. MOL K 63 1939 27. 92. Bárdossy érdekes jellemzését lásd Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Hét év a magyar királyi külügy szolgálatában. Budapest, 1987, Magvetõ Könyvkiadó /Tények és tanúk/, 137–138. o. 93. Pritz: Revíziós törekvések… 238. o. 94. Ormos: Magyarország… 125. o.
111
95. Lásd pl. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. In Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Tanulmányok. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 26. o. 96. Szász: A második bécsi döntés... 79. o 97. Romsics: Nemzeti traumánk… 337. o. 98. Uõ: A brit külpolitika… 106. o. 99. Bárdi: A szupremácia…89. o. 100. DIMK, IV. kötet, 127. sz. irat, vagy Juhász: A Teleki-kormány… 35. o. 101. Macartney: i. m. 51. o. 102. Kis: i. m. 216. o. 103. Dombrády: Hadsereg és politika… 64. o. 104. DIMK, IV. kötet, 80. sz. irat. 105. Uo. 137. sz. irat. 106. Uo. 103. b. irat. 107. Macartney. i. m. 55. o. 108. DIMK, IV. kötet, 204. sz. irat. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 2–4. 109. DIMK, IV. kötet, 176., 207. és 223. sz. iratok. 110. MOL K 63 1939 27/7. II. 111. MOL K 63 1939 27/1. 112. Muºat – Ardeleanu: i. m. 982. o. 113. MOL K 63 1939 27. 114. Simion: Dictatul… 66. o. Simion a 74. oldalon közli az állítólagos terv térképvázlatát, de nem adja meg az irat levéltári jelzetét. 115. Dombrády: Hadsereg és politika… 45. és 49. o. 116. Muºat – Ardeleanu: i. m. 984. o. 117. Dombrády: Hadsereg és politika… 49. és 54. o. 118. Uo. 43. o., valamint uõ: Ellentétek a magyar politikai és hadseregvezetés között az 1939-es lengyel–német háború megítélésében. In uõ: Katonapolitika és hadsereg, 1920–1944. Budapest, 2000, Ister Kiadó, 82. o. 119. DIMK, IV. kötet, 283. sz. irat. 120. Uo. 284–287. sz. iratok. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 45., f. 1. 121. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 45., f. 3. 122. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 8–9. 123. DIMK, IV. kötet, 299. sz. irat. 124. Kis: i. m. 219. o. 125. Réti: Budapest – Róma… 183. o. 126. Dombrády: Ellentétek… 84–85. o. 127. Uo. 86. o. 128. Czettler: i. m. 70–71. o. 129. Dombrády: Ellentétek… 89. o. 130. Ránki: Hitler tárgyalásai… 114. o. 131. DIMK, IV. kötet, 360. sz. irat. 132. Uo. 297. sz. irat.
112
133. Az olasz nyelvû levelet és feljegyzést, valamint a magyar nyelvû tájékoztatót lásd uo. 345a–d. iratok. 134. Uo. 307. sz. irat. 135. Uo. 318–320. sz. dokumentumok. 136. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 45., f. 7. 137. DIMK, IV. kötet, 393. sz. irat. 138. Uo. 435. sz. irat. 139. Román: i. m. 112–113. o. 140. MOL K 63 1939 27/7. II. 141. Dombrády: Hadsereg és politika… 57. o. 142. Lásd Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, Napvilág Kiadó, 239–240. o. A Romániát leginkább érintõ rész kimondta a német fél politikai érdektelenségét a délkelet-európai térségben, elismerte viszont a szovjet érdeket Besszarábiában. (Hillgruber: i. m. 90. o.) 143. Hitchins: i. m. 472–473. o., vagy Hillgruber: i. m. 89. o. 144. Hillgruber: i. m. 90. o. 145. Macartney: i. m. 53–54. 146. Fülöp – Sipos: i. m. 215. o. 147. Bán D. András: i. m. 87. o. 148. MOL K 63 1939 27/7. II. 149. Mamina: i. m. 176–188. o. 150. Hillgruber: i. m. 93. o. Károly király önkritikusan „praktikus gyávaság”-nak („laºitate practicã”) nevezte naplójában a román magatartást. (Regele Carol al II-lea… vol II., 218. o.) 151. Constantiniu: i. m. 343. o. 152. DIMK, IV. kötet, 346. sz. irat. 153. Dombrády: Hadsereg és politika… 57–58. o. 154. Macartney: i. m. 54. o. 155. Uo. 92. o., valamint Czettler: i. m. 72. o. 156. Czettler vitatja Juhász és Macartney álláspontját, miszerint a minisztertanács október 5-én vitatta volna meg e kérdést. (Czettler: i. m. 93. o.) 157. Macartney: i. m. 95. o., vagy Dombrády: Hadsereg és politika… 70. o. 158. Bossyt 1939 õszén Románia római követévé nevezték ki. 159. Simion: Dictatul… 97. o. 160. MOL K 64 1940 27. 161. Hitchins: i. m. 473–474. o. 162. Hillgruber: i. m. 93–96. o. 163. Czettler: i. m. 86. o. 164. Czettler szerint végsõ soron Olaszország tette lehetetlenné a blokk megalakítását, s nem a magyar revíziós politika. Olaszország kikényszeríthette volna a magyar–román kiegyezést; Ciano ilyen irányú törekvéseit Mussolini hiúsította meg a németekkel szembeni túlzott elkötelezettségével. (Uo. 91. o.) 165. MOL K 63 1939 27. 166. DIMK, IV. kötet, 453. és 464. sz. iratok, vagy Czettler: i. m. 84–85. o.
113
167. Armand Cãlinescu miniszterelnököt a vasgárdisták 1939. szeptember 21-én meggyilkolták. Helyébe Gheorghe Argeºanu tábornok lépett, akit egy hét múlva váltott föl a németbarát hírében álló Constantin Argetoianu. 168. MOL K 63 1939 27/7. II. 169. Az uralkodó 1939. november 24-én Gheorghe Tãtãrescut, az addigi párizsi követet nevezte ki miniszterelnöknek. 170. MOL K 63 1939 27/7. II, vagy Román: i. m. 113–114. o. 171. DIMK, IV. kötet, 474. sz irat, 68. sz. jegyzet. 172. MOL K 63 1939 27/7. II. 173. MOL K 63 1939 27/7. II. Gafencu szavaival némileg egybevág az a londoni „biztos forrásból” származó értesülés, miszerint az ottani román katonai attasé Erdély megmentését remélte Dobrudzsa és Besszarábia felajánlásával, s szeptemberben az olasz katonai attasé támogatását kérte volna ehhez. (MOL K 63 1939 27/7. II.) 174. MOL K 63 1939 27/7. II. 175. MOL K 63 1939 27/4. II. és MOL K 63 1939 27/7. II. 176. Réti itt tévesen Ion Antonescut, a késõbbi diktátort említi (Réti: Budapest – Róma… 205. o.), Dombrády meg Gafencut, a hivatalban lévõ román külügyminisztert (Dombrády: Hadsereg és politika… 73. o.). 177. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 31. 178. Ciano… 159–160. o. és Czettler: i. m. 90. és 93–94. o. 179. Simion: Dictatul… 99. o. 180. DIMK, IV. kötet, 512. sz. irat. 181. Lásd Macartney: i. m. 92–93. o., vagy Réti: Budapest – Róma… 208. o. 182. DIMK, IV. kötet, 512. sz. irat, vagy Macartney: i. m. 95–96. o. 183. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 34. 184. Bossy: i. m. 212. o. Naplójában õszintébb volt Ciano, és ezt jegyezte le: „A magyarok… erõszakosak a szavak használatának módjában, de mérsékeltek tetteikben. Sõt, néha túlságosan is." (Ciano… 166. o.) 185. DIMK, IV. kötet, 523. sz. irat, 133. sz. jegyzet. 186. A hír nem bizonyult valónak. (Czettler: i. m. 97. o.) 187. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 45. 188. DIMK, IV. kötet, 548. sz. irat. 189. Uo. 566. sz. irat. 190. MOL K 63 1940 27/1. I. 191. DIMK, IV. kötet, 566. sz. irat. 192. Czettler: i. m. 97. o., vagy DIMK, IV. kötet, 527. sz. irat. 193. Juhász: Magyarország külpolitikája… 226–227. o. 194. Macartney: i. m. 97. o. Czettler feltételezése szerint „az angol barát” maga Macartney lehetett. (Czettler: i. m. 98. o.) 195. Bán D. András: i. m. 86. o., valamint Barcza: i. m. 1. kötet, 453. o. és 2. kötet, 273. o. 196. Juhász: A Teleki-kormány… 89–90. o., vagy Macartney: i. m. 97–98. o. Juhász Gyula szerint nehezen lehetett volna ennél toleránsabb koncepciót kidolgozni az adott körülmények között. Lásd Juhász Gyula: Teleki Pál külpolitikája. In
114
Csicsery-Rónay István – Vigh Károly (szerk.): Teleki Pál és kora. A Teleki Pál emlékév elõadásai. Budapest, 1992, Occidental Press, 39. o. 197. Bán D. András: i. m. 90. o. 198. DIMK, IV. kötet, 551. sz. irat. 199. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 45. 200. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 49. 201. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 47. 202. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 48. 203. Hillgruber: i. m. 102. o. 204. Uo. 118–119. o., valamint Simion: Dictatul… 106–108. o. 205. DIMK, IV. kötet, 514. sz. irat, vagy Dombrády: Hadsereg és politika… 72. o. 206. Macartney: i. m. 96–97. o., illetve Czettler: i. m. 99–100. o. 207. Réti: Budapest – Róma… 217–218. o. 208. Macartney: i. m. 97. o. 209. Czettler: i. m. 101. o. 210. Réti: Budapest – Róma… 223. o. 211. Ciano… 193–195. o. 212. DIMK, IV. kötet, 581. sz. irat. 213. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 55., vagy Bossy: i. m. 227. o. 214. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 57. 215. Ciano: i. m. 199–200. o. Baranyai titkos küldetésérõl részletesen lásd Réti: Budapest – Róma… 225–229. o., vagy Juhász: A Teleki-kormány… 101–103. o. 216. Czettler: i. m. 102. o. 217. DIMK, IV. kötet, 583b. sz. irat, valamint Dombrády: Hadsereg és politika… 78–80. o., Juhász: A Teleki-kormány… 97–99. o. 218. Czettler: i. m. 106–107. o. 219. Bán D. András: i. m. 95. o., vagy DIMK, IV. kötet, 587. sz. irat. 220. DIMK, IV. kötet, 584. sz. irat, valamint Czettler: i. m. 105. o. 221. Macartney: i. m. 110. o. 222. A Wilhelmstrasse… 313. sz. irat. 223. Lásd Hillgruber: i. m. 119. o., továbbá Simion: Dictatul… 108–111. o. 224. Hillgruber: i. m. 103. o., valamint Simion: Dictatul… 145. és 150. o. 225. Bán D. András: i. m. 100. o. 226. A brit ajánlatot lásd DIMK, V. kötet, 22. sz. irat. 227. Dombrády: Hadsereg és politika… 86. o. 228. Macartney: i. m. 112. o. 229. A Wilhelmstrasse… 317. sz. irat, valamint németül: DIMK, V. kötet, 10. sz. irat. 230. A Wilhelmstrasse…. 318. sz. irat. 231. Lásd Dombrády: Hadsereg és politika… 86–88. o. 232. Simion: Dictatul… 151. o. 233. DIMK, V. kötet, 57. sz irat. 234. Simion: Dictatul… 153. o. 235. Grad: Al doilea arbitraj… 22. o. 236. DIMK, V. kötet, 77. sz. irat.
115
237. Regele Carol al II-lea… vol. III., 185–186. o., Grad: Al doilea arbitraj… 22. o. 238. Lásd Simion: Dictatul… 154–157. o. Lemondásának visszhangjáról Gafencu naplójában is beszámol. Gafencu, Grigore: Jurnal iunie 1940 – iulie 1942. [Napló 1940. június – 1942. július.] Ediþie de Ion Ardeleanu ºi Vasile Arimia. Bucureºti, 1991, Editura Globus, 20–21. o. 239. Simion: Dictatul… 159. o. 240. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol.40., f. 77. 241. Lásd pl. Teleki 1940. június 17-i képviselõházi beszédét. (Az 1939. évi június hó 10-re kihirdetett Országgyûlés Képviselõházának Naplója [a továbbiakban: KN, 1939]. VI. kötet. Hiteles kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája. 1940. június 17., 287–288. o.) 242. Lásd Macartney: i. m. 113–115. o., valamint Czettler: i. m. 120–124. o. 243. Dombrády: Hadsereg és politika… 93. o. 244. MOL K 69 1938–1939 I. l. dosszié. 245. MOL K 69 I. m. dosszié 2. rész. 246. MOL K 69 I. m. dosszié 1. rész. 247. MOL K 69 I. m. dosszié 1. rész. 248. MOL K 69 I. m. dosszié 1. rész. Az év júniusában majd ismételten meghosszabbítják egy megkötendõ egyezmény életbelépéséig. 249. MOL K 63 1939 27/7. I. 250. Román: i. m. 112. o. 251. MOL K 63 1939 27/7. 252. DIMK, IV. kötet, 252. sz. irat. 253. MOL K 63 1939 27/7. I. 254. MOL K 69 I. m. dosszié 1. rész. 255. MOL K 63 1939 27/7. I. 256. MOL K 63 1939 27/7. I. 257. MOL K 63 1939 27/7. I. 258. Ez mennyiségileg azt jelentette, hogy 100 vagon nyersolajat kb. 20 vagon vasáru exportja ellenében hozhatott be a magyar fél. 259. MOL K 63 1939 27/7. I. 260. MOL K 63 1939 27/7. I. 261. MOL K 63 1939 27/7. I. 262. MOL K 69 I. n. dosszié 1. rész. 263. Nem sikerült viszont elérni a pengõ árfolyamának felemelését, amit Budapest a romániai áremelkedésekre, valamint a dollár, a márka és a líra lejhez viszonyított kurzusának emelkedésére hivatkozva kért. 264. MOL K 69 I. n. dosszié 1. rész. 265. Ránki György: Közép-Európa kérdéséhez – gazdasági szempontból. In uõ: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, 1988, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/, 328. o.; uõ: Gazdaság és külpolitika. A nagyhatalmak harca a délkelet-európai gazdasági hegemóniáért (1919–1939). Budapest, 1981, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/, 346. o. A magyar külkereskedelemre lásd még Romsics: Magyarország története… 168. o.
116
266. A nagynémet gazdasági térségen a birodalmi külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának munkatársai – pl. Karl Ritter vagy Karl Clodius – a Norvégiától a dunai országokig terjedõ, mintegy 200 millió lakosú térséget értették. Felfogásuk szerint az érintett országokat – függetlenül attól, hogy azok megõriznék-e önálló államiságukat – gazdaságilag Németországnak kell alárendelni. (Pritz: Pax Germanica… 96–104. o.) 267. Ránki György: Mozgástér és kényszerpálya. A Duna-völgyi kis országok a nemzetközi gazdaság és politika rendszerében (1919–1945). In uõ: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, 1988, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/, 33. o. 268. DIMK, IV. kötet, 577. sz. irat. 269. Uo. 512., 529. és 532. sz. iratok.
117
II. A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS ELÕZMÉNYEI
II. 1. Az erdélyi magyar revízió ügye Besszarábia szovjet megszállását követõen
A szovjet ultimátumok A Wehrmacht gyors franciaországi gyõzelme feltehetõen a szovjet vezetést is meglepte. Moszkva 1940 nyarán ezért – kihasználva, hogy a német hadsereg zöme Nyugaton tartózkodik – igyekezett mindazokat a területi kérdéseket rendezni, amelyeket az elõzõ évi német–szovjet megnemtámadási egyezmény homályos fogalmazása lehetõvé tett ugyan, de kérdéses volt, hogy a hatalma csúcsán levõ Németország ezt eltûri-e majd. Míg a három balti államot – Észtországot, Lettországot és Litvániát – a Szovjetunió fokozatosan kebelezte be, hogy aztán augusztusban „olvassza be” õket teljesen a birodalomba, az elsõ világháború végétõl Románia részét képezõ Besszarábia esetében „egyszerûbb” eljárást választottak Moszkvában. 1940. június 23-án Vjacseszlav Molotov kormányfõ és külügyminiszter értesítette Németország moszkvai nagykövetét, hogy „a besszarábiai kérdés megoldása” nem tûr további halasztást. Válaszul Berlin két nap múlva közölte: az elõzõ évi szovjet–német paktum szellemében „teljes szimpátiával” tekint a probléma békés rendezésére, és abban érdekelt, hogy Románia ne váljék hadszíntérré. Június 26-án este Molotov huszonnégy órás határidõvel ultimátumot nyújtott át Gheorghe Davidescu román követnek, Besszarábia és Észak-Bukovina átadását követelve Bukaresttõl. Az ultimátum szerint 1918-ban Románia, „kihasználva Oroszország gyengeségét, elszakította Besszarábiát, amely száz éven át Oroszor1
2
118
szághoz tartozott”. Most, hogy „Oroszország gyengesége megszûnt”, a függõ kérdések gyors rendezése, a „békének új, szilárd alapokra való helyezése” vált szükségessé. „Kártérítésként” a Besszarábia feletti 22 éves román uralomért, a Szovjetunió az „ukránok lakta” Észak-Bukovinára is igényt tartott. A szovjet ultimátum váratlanul érte a román kormányt, és pánikot keltett. Az ország nemzetközileg elszigetelt helyzetben volt, nem számíthatott korábbi szövetségeseire: Franciaországot legyõzték, Anglia maga is háborúban állott. Német támogatásban reménykedve, június 27-én délelõtt Károly kijelentette Fabriciusnak: vissza fogja utasítani az ultimátumot, és kész harcolni Besszarábiáért. Arra kérte Berlint, hogy hasson Moszkvára, tartsa vissza Magyarországot és Bulgáriát egy támadástól, és szállítson fegyvert Romániának. A német – akárcsak az olasz – követ azt a határozott tanácsot adta: engedjen a szovjet követelésnek. A koronatanács kétszeri ülésezés után még aznap úgy döntött, elfogadja az ultimátumot. A román kormány idõnyerés céljából megbeszéléseket javasolt Moszkvának, mire Molotov egy újabb fenyegetõ jegyzéket nyújtott át Davidescunak. Ebben felszólította Bukarestet, hogy 28-ával kezdõdõen négy nap alatt vonja ki hadseregét, közigazgatását az átadandó területrõl, és hagyja épségben a vasútvonalakat, a mozdony- és vagonparkot, a hidakat, repülõtereket, az ipari üzemeket. Más kiutat nem látván, a román kormány elfogadta a második ultimátumot is. Június 28-án a szovjet csapatok átlépték a határt, s négy nap alatt birtokba vették a románok által kiürített mintegy 50 000 km -nyi területet. Bukarest azt remélte, Németország védelme alatt elkerülheti az esetleges további szovjet követeléseket, s gátat szabhat a magyar és bolgár revíziós törekvéseknek. Ezért újabb lépéseket tett Berlin kegyeinek elnyeréséért. Június 28-án a lemondott Ion Gigurtu helyére az uralkodó rövid idõre Constantin Argetoianut nevezte ki külügyminiszternek, aki másnap kijelentette: Románia „nyíltan” Németország barátjának vallja magát. Pellegrino Ghigi bukaresti olasz követnek Argetoianu elmondta: jelenléte a külügyminisztérium élén azt jelenti, hogy a román politika szorosan kötõdik majd 3
4
5
6
7
2
8
9
119
a Tengelyéhez. Június 30-án II. Károly fogadta Fabriciust, és bejelentette neki, hogy a román kormány másnap felmondja az elõzõ évi angol–francia garanciát. Megerõsítette, hogy ezzel egyidejûleg Románia még szorosabb viszonyt akar létesíteni Németországgal. Az uralkodó naplóbejegyzése szerint „ennek az ellenszenves egyénnek [azaz Fabriciusnak], de akivel kénytelen vagyok kapcsolatban lenni, a reagálása a nullával ért föl. Megismételte, nagyon jól tettük, hogy engedtünk [az ultimátumnak], továbbá Németországnak jó kapcsolatokra van szüksége a Szovjetunióval, másrészt viszont nagyon csodálkoztak Bukovina ügye miatt.” Július 1-én tehát a román kormány felmondta az angol–francia garanciát, majd néhány nap múlva kiutasított több mint húsz angol állampolgárt – kõolajipari mérnököket és szakembereket – az országból; egyeseket megvertek, néhányukat pedig letartóztatták. A német és olasz kegyek elnyeréséhez vezetõ úton Bukarest odáig ment, hogy július elsején Gigurtu volt külügyminiszter és jövendõ miniszterelnök találkozót kért Ghigitõl, majd kijelentette neki, miszerint „Románia számára nincs más mentség, mint a tengelyhatalmak”, s a „protektorátus”, illetve a „katonai megszállás” kifejezéseket használta. A Pruton túli területek átadása – a jelentõs anyagi s emberi veszteségek mellett – egyben a román politikai és katonai vezetés erkölcsi vereségét is jelentette, hiszen rácáfolt Nagy–Románia „megbonthatatlan egységének” tézisére, amelyet a bukaresti propaganda két évtizeden át sulykolt a román közvéleménybe. Az Egy barázdát sem vissza!, s ehhez hasonló jelszavakhoz szoktatott lakosság túlnyomó részére most kiábrándítóan hatott a legfelsõbb vezetés döntése a területátadásról, és megfutamodásnak érezte azt, hiszen nem sokkal a szovjet ultimátum elfogadása elõtt például Károly király egy beszédében még a román hadsereg erejét s a besszarábiai erõdítéseket dicsérte. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Bulgária és Magyarország is rövidesen érvényesíteni kívánja területi követeléseit, precedensnek tekintve a szovjet lépést. 10
11
12
13
14
15
16
120
Magyar diplomáciai aktivitás Bár az 1940 februárjában Teleki által kidolgozott revíziós terv szerint Besszarábia békés elcsatolása nem vonná maga után Budapest beavatkozását, június 27-én mozgásba lendült a magyar diplomácia Erdély visszaszerzése érdekében. Aznap rendkívüli ülést tartott a minisztertanács, és leszögezte: „a kormány óvatosan szemléli a helyzetet és energikusan fog fellépni. Álláspontja az, hogy Magyarország discriminációt nem tûrhet el”. Ez azt jelentette, hogy amennyiben Románia teljesíti a szovjet kérést, úgy Magyarország is követelni fogja területi igényeinek kielégítését. Az ülésen tudomásul vették az LHT aznapi döntését, miszerint kilenc határvadász zászlóaljat a magyar–román határra tolnak ki, mivel „a kormány ma abban a helyzetben van, hogy bárhol megfelelõ erõket dobhat be”. A katonai vezetés már jóval ezt megelõzõen, májusban és júniusban feltûnés nélkül mozgósította a második hadsereget alkotó öt vegyes hadtestet, a gyorshadtestet és a hegyi vadászokat. Az 1. hadsereget ugyanakkor felkészítette az Erdélybe való behatolásra, de egyelõre békeállományban hagyta. A szovjet ultimátum hírére Werth az egész honvédség mozgósítását és a román határra való felvonultatását kérte, ez azonban – feltehetõen az LHT már említett, június 27-i ülésén – Teleki ellenállása miatt meghiúsult. Csáky utasítására, ugyancsak 27-én, Sztójay egy írásbeli feljegyzést adott át a német külügyminisztérium részére, amely felhívja Berlin figyelmét: ha Románia „területi egyezkedést kezd”, abba Magyarországot is be kell vonni. Egy „nyilvánvaló diszkrimináció” beláthatatlan következményekkel járna a magyar közvélemény „rendkívül erõs reakciója” folytán. Woermann államtitkár-helyettes nyomban közölte, hogy a délkelet-európai béke fenntartása „német nyomatékos kívánság”. Teleki jelenlétében Csáky aznap fogadta Otto von Erdmannsdorff német, majd Giuseppe Talamo olasz követet is. A magyar külügyminiszter mindkettõjük elõtt hangsúlyozta, hogy Budapest nem vállalhat felelõsséget a következményekért, ha Románia nagy területekrõl mond le a Szovjetunió javára, Magyarországgal viszont 17
18
19
20
21
121
vonakodik õszinte tárgyalásokat kezdeni. Erdmannsdorff erre „a legnagyobb komolysággal” azt tanácsolta, Magyarország viselkedjék továbbra is várakozóan. Csáky megkérdezte: ebben az esetben a tengelyhatalmak támogatnák-e Magyarország területi igényeit Romániával szemben, és mi lesz, ha Magyarország mégis fegyveresen kényszerülne beavatkozni, „pl. egy erdélyi forradalom esetén”? Hasonló kérdést tett fel valamivel késõbb Talamónak is. Mindkét követ a kérdések továbbítását ígérte, s Erdmannsdorff még egyszer a külügyminiszter értésére adta, hogy „õrizzék meg hidegvérüket, amit [Csáky]… határozottan meg is ígért”. A két beszélgetés során szó esett a konkrét területi igényekrõl is. Teleki elmondta: a Romániával folytatandó tárgyalások során elõször egész Erdélyt követelné, kölcsönösség esetén azonban nagy engedményekre és áldozatokra lenne kész. Magyarország Erdély magyar többségû területeire tart igényt, földrajzi, gazdasági és stratégiai szempontok figyelembevételével. „Nem valamiféle korridorra gondol[nak] a Kelet-Erdélyben lakó nagyszámú magyar népcsoporthoz, hanem olyan területsáv átengedésére, amely az északi magyar–román határ mentén északkeletrõl kelet felé húzódna. A magyar kívánság az, hogy a lehetõ legkevesebb románt kapják.” – jelentette Erdmannsdorff Berlinbe. Teleki és Csáky egy korlátozott lakosságcserét is elképzelhetõnek tartott a két ország között, elsõsorban az Ó-Romániában és Dél-Bukovinában élõ magyarokra vonatkozóan, akiknek összlétszámát 300 000-re becsülték. A magyar vezetõk biztosították a német követet, hogy Budapest „nem akar olyasmit kényszeríteni a románokra, ami õket örökre ellenségekké tenné. Ez nem lenne bölcs politika, tekintettel a mindkét országot közösen fenyegetõ orosz veszélyre.” Csáky június 27-én feltett kérdéseire az olasz külügyminiszter már másnap válaszolt, a berlini üzenet viszont még napokig váratott magára. Ciano a balkáni béke fenntartása érdekében „mérsékelt magatartást” ajánlott Magyarországnak, megígérve, hogy „amikor a körülmények megengedik”, Olaszország minden támogatást meg fog adni a jogos magyar követeléseknek. Villani Frigyes báró, római magyar követ, akit 28-án fogadott Ciano, 22
23
24
122
emlékeztette az olasz külügyminisztert korábbi ígéreteire, és elmondta, hogy a magyar kül- és belpolitikának kardinális pontja Erdély visszaszerzése, „szívbeli ügye minden magyar embernek”. Ciano ezt elismerte, és biztosította a magyar kormányt, hogy „együtt érez velünk, a magyar érdekeket úgy kezeli, mint Olaszország saját érdekeit,… de most ne tegyünk semmit, mivel olyan kalandba sodródhatunk, melynek kiszámíthatatlan következményei lehetnek” – jelentette a követ. Tekintettel a különleges olasz–magyar viszonyra, Budapest a revíziót illetõen ezekben a napokban is elsõsorban Olaszország hathatós segítségében reménykedett. Csáky „nagyon hálásnak” mutatkozott Talamo elõtt a kilátásba helyezett római támogatásért, s kormányzati körökben nagyra értékelték, hogy a június 27-i kérdésekre adott olasz válasz megelõzte a németet. A magyar fõvárosban gyorsan elterjedt a hír, amelyet a Stefani olasz hírügynökség július 1-jei távirati tudósítása is megerõsített, miszerint Itália – bár nyugalmat és megfontoltságot ajánl – maximálisan figyelembe veszi a magyar törekvéseket. A magyar várakozások megalapozatlanságát és Róma nagyhatalmi befolyásának csökkenését jelzi, hogy Dino Alfieri berlini olasz nagykövet július 1-jén kínos magyarázkodásra kényszerült Hitler elõtt a Budapestnek tett támogató ígéretek miatt; azt bizonygatta ugyanis, hogy Olaszország semmiféle garanciát nem adott a magyar követelések jövõbeli kielégítését illetõen, „csupán szép szavakat” mondott. Hitler „kissé ingerültnek” mutatkozott Magyarország „követelõzõ” magatartása miatt, és kijelentette: nem biztos benne, hogy a magyar hadsereg legyõzné a románt, de még ha gyõzne is, szembetalálná magát az orosz hadsereggel. Szavaiból kiderült: igencsak aggódik amiatt, hogy egy Románia elleni magyar–bolgár közös támadás „mozgásba hozná Oroszországot is, amely bizonyára megpróbálna kijutni a Dunára”. Június 28-án Csáky Karl Clodius német követtel, a birodalmi külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának befolyásos munkatársával tárgyalt, aki gazdasági megbeszélések végett tartózkodott Magyarországon. A külügyminiszter elmondta: ha lázadás törne 25
26
27
28
123
ki Romániában, „egy gyors magyar akció látszik indokoltnak, mely a gazdasági rend fenntartását indokolhatná”. Ezt követõen gazdasági engedményeket helyezett kilátásba Németország felé, majd vázolta a Romániával szembeni területi követeléseket, annak alapján, amit elõzõ nap Teleki is elmondott Erdmannsdorffnak. Kijelentette, hogy a román határrevíziót követõen „Magyarország végérvényesen ki lesz elégítve”, eltekintve a Jugoszláviától visszakérendõ drávai háromszögtõl. Csáky végül aggodalmát fejezte ki Oroszország további elõrenyomulása miatt, és ezért nagy súlyt helyezett arra, miszerint „Romániával békés és tartós kiegyezésre jusson”, hogy késõbb majd „közösen védelmezzék a Kárpátok vonalát” – jelentette Clodius. A magyar–román viszony közben egyre feszültebbé vált. A szovjet ultimátumok elfogadása után, június 28-án este a román király általános mozgósítást rendelt el. Csapatokat vontak össze a magyar határ mentén, és újabb alakulatokat küldtek Erdélybe. A román sajtó mindeközben már napok óta erõs magyarellenes kampányt folytatott, és többek között arról cikkezett, hogy a trianoni békeszerzõdés nem elégítette ki Romániát, mivel nem a Tiszánál húzta meg a határt. A magyar kormány 27-én arra kötelezte a sajtót, hogy ne hozza fel az erdélyi kérdést. Két nap múlva azonban szabad utat engedtek egy felülrõl sugallt közlemény megjelentetésére a lapokban, miszerint „Románia végzetes hibát követne el, ha azt hinné,… ki tudja kerülni a magyar követelések kielégítését. Amikor erre az idõ megérik, Magyarország el fogja érni igényeinek a kielégítését.” A közlemény azzal folytatódott, hogy Budapest a tengelyhatalmakkal egyezteti politikáját, s ennek alátámasztására számos tudósítást közöltek Berlinbõl és Rómából. A román mozgósítás hírére június 29-én Csáky a követek révén értesítette Berlint, Rómát és Belgrádot, hogy a magyar kormány késedelem nélkül „katonai védõ intézkedéseket” foganatosít, mivel feltevése szerint Románia támadólag fog fellépni Magyarországgal szemben, elterelendõ a román közvélemény figyelmét az ország külsõ és belsõ helyzetérõl. Találkozott Erdmannsdorffal is, akinek elmondta, hogy a román mozgósítás kétségtelenül Magyarország 29
30
31
32
33
124
ellen irányul. A magyar kormány ezért kénytelen reagálni erre, s máris mozgósította a szegedi hadtestet. Hangsúlyozta, nehézséget okoz számára a katonákat visszatartani egy esetleges erdélyi hadjárattól. Csáky a követen keresztül arra kérte Berlint, közölje Bukaresttel, hogy a magyar kormány hajlandó lenne tárgyalások útján is megegyezni a területi kérdésekben. Ugyanerre kérte aznap Rómát is, megjegyezve Talamónak: a belsõ helyzetre való tekintettel is, amely egyre feszültebbé válik, nagyon kívánatos a közvetlen magyar–román kapcsolatfelvétel. A követ benyomása az volt, hogy a magyar külügyminiszter nem adta fel a reményt a román kormánnyal való tárgyalás lehetõségét illetõen. 30-án Csáky ismét felhívta Erdmannsdorff figyelmét: a mozgósított magyar hadseregben él a vágy, hogy Erdélyért harcolhasson, és így vélekedik nagyon sok befolyásos személyiség, köztük a honvédelmi miniszter is. Ilyen körülmények között a kormány nehéz helyzetben van, mivel a parlamentben is tartózkodni kényszerül az erdélyi kérdésben való nyílt állásfoglalástól. Bárdossy útján Csáky „félre nem érthetõ” és sürgõs felvilágosítást kért a román kormánytól, hogy ki ellen irányul a mozgósítás. Argetoianu külügyminiszter „személyes jellegû” magyarázatot adott június 29-én a követnek. Kifejtette, hogy a mozgósítás nem Magyarország ellen irányul, „egyáltalában nincsen politikai jelentõsége”, és õ személy szerint ellene volt a mozgósítás elrendelésének. Június 30-án ismét fogadta Bárdossyt, és kormánya nevében megismételte, hogy a mozgósításnak nincs külpolitikai célja, és a legkevésbé sem irányul Magyarország ellen. Kifejtette: mivel két kolosszus veszi közre Magyarországot és Romániát, egyformán magyar s román érdek a megegyezés. Felhívta a figyelmet, hogy a magyar sajtó és rádió hangja a román közvéleményt „kínosan érinti”. Argetoianu elmondta, hogy amíg õ a helyén van, a román politikát „a legjobb szándékok fogják vezetni Magyarországgal szemben”. Csáky még aznap este utasította bukaresti követét: közölje a román külügyminiszterrel, miszerint az általános mozgósításra vonatkozó indoklása nem kielégítõ, és biztos információi vannak 34
35
36
37
38
125
arról, hogy új román hadosztályok sorakoznak fel a magyar határ mentén. Budapesten Crutzescu követ is közölte aznap Vörnle külügyminiszter-helyettessel, hogy a mozgósítás senki ellen nem irányul, s Románia „minden szomszédjával békés és korrekt viszonyban akar élni”. Vörnle viszont kifejtette, hogy a magyar kormány számára az erdélyi kérdés „létezik és létezni fog” mindaddig, amíg céljait el nem éri, de szeretné a kérdést békésen megoldani, mivel mindkét ország számára „ez az út volna a legolcsóbb és a leginkább célravezetõ”. Jelezte, hogy Budapest kész a kompromisszumra, és személyes véleménye szerint esetleg lakosságcserére is sor kerülhet, fõleg, ha mindkét fél ezt a kérdést „õszintén és véglegesen” akarja megoldani. A magyar–román határon kritikussá vált a helyzet: a július elsejére virradó éjszaka mindkét oldalon több halálos áldozatot is követelõ, véres összetûzésekre került sor a Halmi és Máramarossziget közötti szakaszon. A bukaresti vád szerint magyar alakulatok gépfegyverekkel, aknavetõkkel felszerelve több helyen, így Nagyváradnál is betörtek román területre. Csáky „szemenszedett hazugság”-nak nevezte a román állításokat, amelyekkel szerinte a németeket akarták impresszionálni. Tény, a helyzet nagyon feszültté vált. Július elsején Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok, az 1. magyar hadsereg parancsnoka megkezdte a csapatösszevonásokat a román határ irányában, a hadsereg-parancsnokságot pedig csaknem teljes hadiállománnyal a Nyíregyháza melletti Sóstóra helyezték. A mozgósításra való tekintettel a magyar hatóságok aznap este jelentõs korlátozásokat léptettek életbe a vasúti személyforgalomban, a vendéglõkben beszüntették az alkohol árusítását, Budapesten felfüggesztették a tisztviselõk szabadságoltatását. A feszültségre utalt az is, hogy aznap, július 1-jén Csáky a budapesti román, Argetoianu pedig a bukaresti magyar követet fogadta. A román külügyminiszter felhívta Budapest figyelmét a véres incidensekre és „ezek esetleges következményeire”, majd miután átvette a magyar kormány feljegyzését, miszerint nem kielégítõ a román mozgósítást illetõ bukaresti magyarázat, azt a 39
40
41
42
43
126
megjegyzést tette, „hogy mindenféle eszközzel nyugtalanítani akarjuk õket, így akarjuk kikényszeríteni, hogy velünk tárgyalásokba kezdjenek” – idézte Argetoianu szavait Bárdossy. Crutzescunak Csáky kijelentette: Bárdossyt még aznap visszahívta Budapestre, hogy a követ személyesen számolhasson be tapasztalatairól a román kormány szándékait illetõen. A magyar külügyminiszter ezután kifejtette, hogy Budapest nem akarja ráerõszakolni a tárgyalásokat Romániára, és a két félnek minden kényszer nélkül kéne megállapodnia Erdélyrõl, elkerülve azt a helyzetet, hogy külsõ hatalmak beavatkozása kényszerítse ki a megegyezést. Ecsetelte a magyar közvélemény erõs nyomását a kormányra Erdély ügyében, majd aggodalmát fejezte ki a román csapatmozgások miatt. Kijelentette: komoly oka van azt hinni, hogy a román hadsereg a Tiszáig kíván elõrenyomulni, amint arról az ottani sajtó is cikkezett. Crutzescu erélyesen cáfolta és „dajkamesének” nevezte az esetleges román agresszióról szóló híreszteléseket. Vita közben Csáky burkolt fenyegetésként megemlítette, hogy mi sem lenne könnyebb Magyarországnak, mint szövetségre lépni a Szovjetunióval. Hozzátette azonban, hogy kormánya sosem fogja beláthatatlan következményekkel járó bonyodalmakba keverni Magyarországot. Bukarest a tengelyhatalmak segítségét kérte, hogy járjon el a magyar kormánynál a feszültség enyhítése érdekében. Tãtãrescu miniszterelnök és Argetoianu külügyminiszter július 1-jén kijelentette Ghiginek, hogy a román mozgósítás elsõsorban a belsõ rend fenntartását szolgálja. Elismerték, hogy csapatokat küldtek a magyar határra, „de csak azután, hogy Magyarország hasonló lépéseket tett”. Elmondták: Románia kész tárgyalni Budapesttel, s azonnal demobilizál, ha a magyar kormány is ezt teszi. Románia azonban arra is el van szánva, „hogy fegyverrel fog védekezni és kész a háborúra, ha akarata ellenére, a magyar csapatok megtámadják”. II. Károly aznap közvetlenül Hitlerrel próbált telefonon keresztül kapcsolatba lépni. Mivel ez nem sikerült (a Führer „valahol Franciaországban sétál” – jegyezte fel naplójában az uralkodó), július 2-án kénytelen volt beérni Fabriciusszal. Elmondta, biztos információi vannak arról, hogy az oroszok át fogják lépni a 44
45
46
47
48
49
127
demarkációs vonalat, a kõolajmezõk felé tartva. Segítséget és védelmet kért Hitlertõl „ezekben a nehéz idõkben”; felvetette egy mindkét fél számára elõnyös szövetség gondolatát, s egy német katonai kiképzõ misszió küldését Romániába, „amely még inkább megerõsíti majd a kapcsolatokat”. Károly szerint „a félkegyelmû [értsd: Fabricius] semmivel nem reagált, s mindössze azt válaszolta, hogy át fogja adni az üzenetet…”. Idõközben, mivel Berlinbõl még mindig nem érkezett válasz a magyar külügyminiszter által június 27-én feltett kérdésekre, 30-án Csáky utasította Sztójayt, kérdezze meg a német külügyminisztériumban: nem tartanák-e célszerûnek, hogy egy-két napon belül látogatást tegyen Ribbentropnál. A német külügyminiszter még aznap megüzente: „fenn kell tartani a nyugalmat”, s hogy körülbelül egy hét múlva Teleki és Csáky sort keríthetne régóta esedékes németországi látogatására, és akkor a magyar revíziós igények is szóba kerülnek majd. Ribbentrop utasítása értelmében Erdmannsdorff figyelmeztette Csákyt: Németország „nem feltételezi”, hogy revíziós kívánságai érdekében Magyarország vállalná egy Romániával való konfliktus kockázatát. A magyar külügyminiszter viszont arról panaszkodott, hogy Románia nem hajlandó tárgyalni, és – akárcsak aznap Crutzescunak – kormánya nehéz helyzetét ecsetelte. 50
51
52
A német álláspont megváltozása Az egyre növekvõ magyar–román feszültség, a július elsejei határincidensek és magyar csapatösszevonások hírére Berlin erõteljes közbelépésre határozta el magát. Ribbentrop utasítására Erdmannsdorff július 2-án éjjel felkereste a lakásán Csákyt, és ismertette a német kormány szóbeli jegyzékét. Ez leszögezi, hogy a birodalmi kormány elvben politikailag érdektelen a Balkán kérdéseiben, és azt óhajtja, hogy a térség ne váljék hadszíntérré. Németország megértéssel viseltetik a jogos magyar revíziós követelések iránt, „Magyarországnak azonban nem szabad elvárnia Németországtól, hogy az a magyar követelésekért fegyvert ragadjon”. A dokumentum fenyegetõ hangon figyelmeztet, hogy egy esetleges Románia elleni 53
128
háború következményei a magyar kormányra hárulnak, s amennyiben „nehézségek vagy bonyodalmak” támadnának, Németország semmiféle katonai segítséget nem nyújt Magyarországnak. A jegyzék végén Ribbentrop mindehhez hozzáfûzte: „a revízió alkalmasabb idõpontban erõszakos út nélkül is megvalósítható, és… ez esetben az ilyen revíziós követelések érdekében a birodalmi kormány is síkra száll”. A dokumentum szövegét a német külügyminisztérium Cianóhoz is eljuttatta, s kérte, az olasz kormány is hasson mérséklõleg Budapestre. A július 2-án átadott német jegyzék – fenyegetõ hangvétele ellenére – elsõ ízben tartalmazott egyértelmû ígéretet Budapest revíziós törekvéseinek támogatására. Ez, véleményünk szerint, a berlini álláspont módosulásának kezdetét jelezte a területi revízió ügyében. A magyar szempontból kedvezõ változást Csáky is nyomban észrevételezte, „rendkívül érdekesnek” és „a közlés legeredményesebb részének” nevezve Erdmannsdorff elõtt a dokumentum már idézett utolsó mondatát. A német figyelmeztetésre reagálva elmondta: a magyar katonai intézkedések célja elsõsorban az, hogy Romániát hajlandóvá tegye a tárgyalásokra. Tisztában van azzal a veszéllyel, „hogy a fegyverek maguktól is elsülhetnek”. Kifejtette, hogy a magyar kormány nem hozott végleges döntést arra, hogy Erdély miatt támadást indítson, „pedig Erdély Magyarország számára létkérdés”. Budapest azonban számol a háború lehetõségével, „s az egész nép ezt sürgeti”. Felsorolta azt a négy esetet, amelynek bekövetkezte háborúhoz vezet magyar részrõl: • Erdélyben felkelés tör ki és magyarokat mészárolnak le; • felbomlik Erdélyben az állami rend; • az oroszok átlépik a Prutot és a Kárpátok felé közelednek; • kísérlet történik Erdély elrománosítására besszarábiai menekültek betelepítésével. Csáky ezután kifejtette: a magyar népet – Erdélyt illetõen – olyan „pszichózis” fogta el, amelynek forradalmi kihatásai lehetnek. Ha viszont a román kormány tárgyalási készséget mutatna, a helyzet „lényegesen megenyhülne”. A külügyminiszter végezetül arra kérte Erdmannsdorffot, hogy délután ismét keresse fel, mivel a 54
55
56
129
német jegyzék záró mondatát, amely a magyar revíziós törekvések késõbbi támogatására vonatkozik, a minisztertanács elé kell terjesztenie. Csáky válasza nemtetszést váltott ki Berlinben. Ernst Weizsäcker német külügyi államtitkár még aznap, tehát július 2-án este nyomatékosan figyelmeztette Sztójayt, hogy egy Magyarország által kirobbantott háborúban Budapest nem számíthatna német segítségre, és magára maradna. A Románia elleni fegyveres beavatkozást kiváltó négy feltétel közül a harmadikra utalva, gúnyosan megkérdezte, hogy ebben az esetben orosz–magyar versenyfutás kezdõdne-e a Kárpátokért, és Moszkva ellen fog-e menetelni a magyar hadsereg. Újból kihangsúlyozta, hogy alkalmas idõpontban Németország támogatja a revíziós törekvések békés megvalósítását. Budapesten ez idõ alatt – szintén aznap este, az LHT ülése után – került sor a Csáky és Erdmannsdorff közötti újabb találkozóra. A magyar külügyminiszter kormánya nevében megköszönte Ribbentrop ígéretét a revízió támogatására nézve, és a „félreértések elkerülése végett” vázolta Erdmannsdorff elõtt az Erdélyre vonatkozó konkrét magyar követeléseket. Elmondta, hogy Magyarország elsõsorban a Székelyföldre tart igényt, amelyet a Marosvásárhely – Bánffyhunyad – Nagybánya – Kárpátok által határolt, vegyes lakosságú térségen keresztül, „esetleg lakosságcsere útján” lehetne összekapcsolni más magyarlakta területekkel. Felkérte Berlint, közölje: beleérti-e ezen területeket a támogatandó revíziós követelések közé. Megkérdezte még: a közvetlen tárgyalások megindulása érdekében hajlandó-e Németország nyomást gyakorolni a románokra, továbbá a magyar közvélemény megnyugtatása céljából hozzájárul-e ahhoz, hogy a budapesti kormány nyilvánosan felhasználhassa Ribbentrop ígéretét. Felvetette, hogy „a hadsereg megnyugtatására” kívánatos lenne, ha Románia – tárgyalókészségének bejelentése után – azonnal kiürítene néhány, Magyarországnak átadandó helységet. Megismételte a négy feltételt, amelyek Románia megtámadását váltanák ki, de azt is közölte, hogy teljesen 57
58
59
60
130
tisztában van azzal, miszerint „a tengelyhatalmak egyetértése nélkül nem lehet magyar külpolitikát csinálni”. Még e beszélgetést megelõzõen Erdmannsdorff egy táviratban arra figyelmeztette Berlint, hogy az aznapi képviselõházi demonstrációk és az általános hangulat alapján azzal kell számolni, „hogyha szabad folyást engedünk a dolgoknak, a fegyverek itt maguktól is elsülnek Románia ellen”. Azt javasolta kormányának, hogy egy „esetleges erdélyi bevonulás” megakadályozása érdekében még világosabban kéne közölni a magyar vezetéssel Berlin óhaját a nyugalom megõrzésének fontosságáról, „vagy pedig a román kormányt kellene nyomatékosan rábírni, hogy önként tegyen koncessziókat”. A figyelmeztetés hatásosnak bizonyulhatott, mert július 4-én Berlin mindkét irányba sürgõs lépéseket tett. A magyar kormányt az eddigieknél is határozottabb hangon szólította fel önmérsékletre, Bukarest figyelmét pedig elsõ ízben hívta föl a területi problémák rendezésének szükségességére. Ribbentrop megbízásából Budapesten Erdmannsdorff Csákynak, Berlinben Weizsäcker Sztójaynak tett szóbeli közlést, amelynek lényege a következõ volt: • a német kormány ragaszkodik a balkáni béke fenntartásához; • az esetleges békebontás minden súlyos következményét a magyar kormánynak kell viselnie; • ha azonban békés úton keresi revíziós igényeit Romániával szemben, a tengelyhatalmak készek e kérdést sokoldalúan megvizsgálni. Sztójayt és Csákyt a közlés harmadik része érdekelte leginkább. Sztójay úgy vélte, „a tengely hatalmi szava nélkül nem sikerül a dolog. Ha baj van, a román sok mindent megígér, de utána nem tart meg semmit.” Kifejtette: olyan magyar–román „beszélgetésre” kéne sort keríteni, amelynél „a tengely lenne a keresztapa”. Csáky ismételten kijelentette, hogy Magyarország, „bizonyos rendkívüli sürgõs eshetõségektõl eltekintve”, a tengelyhatalmakkal és elsõsorban a német birodalommal együttmûködve kívánja reví61
62
63
64
65
131
ziós törekvéseit megvalósítani. Térképen is konkretizálta az Erdélyre vonatkozó magyar követeléseket, amelyek 49–50 000 km -t tettek ki, több mint két és fél millió lakossal. Az erõteljes német fellépés, amely tehát a revízió késõbbi támogatásának ígéretét is tartalmazta, Budapesten sikerrel járt. A Csákyval lefolytatott beszélgetését követõen Erdmannsdorff július 4-én azt jelentette, hogy a magyar kormány megértette a figyelmeztetések súlyosságát, és semmit sem fog tenni a tengelyhatalmak beleegyezése nélkül. Az akut krízis veszélye elmúlt – közölte táviratában a követ. A magyar vezetés is elégedetten nyugtázta a berlini álláspont módosulását. A minisztertanács július 5-i ülésén Csáky kijelentette: „A németek elismerik igazságos revíziós követeléseinket, de csak akkor, ha most fel nem borítjuk a helyzetet Délkelet-Európában… Mai külpolitikai helyzetben legjobb, ha Magyarország bizalommal hallgat a velünk baráti viszonyban levõ 2 nagy tengelyhatalom baráti tanácsaira. Mozgósításunk révén elértük, hogy ezen hatalmas barátaink most már komolyan megmozdultak a jogos magyar követelések érdekében.” A magyar kormány ugyanakkor túl általánosnak tarthatta a német biztosítékokat, s ezért – mint láttuk – szerette volna térképen is pontosítani a revíziós támogatás mértékét. Már július másodikán bejelentette igényét a Székelyföldre, két nap múlva pedig tovább konkretizálta követelését, s az ún. minimális tervet terjesztette elõ, amely 49–50 000 km -t jelentett. Ez végül is alig bizonyult valamivel nagyobbnak annál a területnél, amelyet augusztus 30-án a második bécsi döntés Magyarországnak ítélt. A Bukarestnek szóló figyelmeztetés sem váratott magára. Július 4-én elküldött táviratában Ribbentrop utasította Fabriciust, közölje a román királlyal Hitler válaszát Károly két nappal korábbi üzenetére. A táviratban Ribbentrop nyíltan és félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy Berlin a balkáni pacifikálás „elsõrendû feltételének” tekinti a területi revíziót, azaz Románia részérõl bizonyos „magyarok vagy bolgárok, és nem románok” lakta területek átadását Bulgáriának és Magyarországnak. Az uralkodó még aznap fogadta a követet, aki elmondta: a Führer érdekelt annak megismerésében, miként látják Bukarest2
66
67
68
2
70
132
69
ben „a Románia, Magyarország és Bulgária közötti irredenta kérdések rendezését”, és úgy véli, Romániának tárgyalásokba kell bocsátkoznia e kérdésekrõl az érintett államokkal. Fabricius figyelmeztette a királyt, miszerint az állandósult feszültség és fegyverkezés nem oldja meg a kérdéseket, s hogy Németország nem felejtheti el: Magyarország és Bulgária a múltban a szövetségesei voltak. A király Hitler üzenetét „súlyos csapásként” értékelte, és egy újabb kísérletként Románia feldarabolására. Naplójából azonban az is kiderül, hogy az üzenet átadását követõ beszélgetés során Fabricius magyar–román viszonylatban utalt egy lakosságcsere lehetõségére is; Károly megjegyezte, a gondolat bennük, a románokban is felvetõdött. A román szempontból kiábrándító berlini üzenet ellenére Bukarest további lépéseket tett Németország megnyerése érdekében. Július 4-én az uralkodó Tãtãrescu helyébe Ion Gigurtu, németbarát üzletembert nevezte ki kormányfõnek, külügyminiszter a német és olasz szimpatizáns Mihail Manoilescu lett. Kinevezése után Manoilescu azonnal magához kérette a két tengelyhatalom képviselõjét, hangsúlyozva elõttük, hogy „az új kormány kizárólag nacionalistákból és [vas]gárdistákból áll”. Ghiginek a fasizmushoz fûzõdõ régi személyes rokonszenvérõl beszélt, s kijelentette, hogy a román kormány mostantól a fasiszta politika irányvonalához igazodik. A másnapi kormánynyilatkozat is leszögezte, hogy Bukarest õszintén, politikai és ideológiai meggyõzõdésbõl kíván „tengelypolitikát” folytatni. Július 4-e és 6-a között a román külügyminiszter intenzív tárgyalásokat folytatott Fabriciusszal, melyek során a német követ arra próbálta rávenni a román kormányt, hogy tegyen ígéretet a Magyarországgal és Bulgáriával folytatandó tárgyalások elkezdésére. Fabricius leszögezte: a román ígéretnek „világosnak és pontosnak” kell lennie. Az uralkodó július 6-án szánta el magát a döntésre: Manoilescun keresztül egy Hitlernek szóló üzenetet adott át Fabriciusnak, s ebben leszögezte, kormánya kész felvenni a tárgyalásokat a magyar és a bolgár féllel. Egyben arra kérte a Führert, „minden morális segítséget” adjon meg Romániának, hogy a másik 71
72
73
74
75
76
77
78
133
két tárgyalópartner ne lépje túl „a nemzeti igazság és a politikai ráció” határát a követeléseivel. Kihangsúlyozta, hogy a tárgyalások folyamán csak olyan megoldásokat tud elfogadni, amelyek nem ellentétesek az etnikai elvvel. Kívánatosnak nevezte az átfogó és kölcsönös lakosságcserét, amelyet terv alapján, szisztematikusan hajtanának végre. Gigurtu még aznap közölte az olasz követtel is, miszerint a király és a román kormány döntést hozott arról, hogy tárgyalásokat kezdenek Szófiával és Budapesttel, akár azonnal, nem várva egy békekonferenciára. Készek „ésszerû engedményekre”, de ehhez szükség van olyan békülékeny gesztusokra, mint a demobilizálás, „vagy legalább a csapatok ideiglenes visszavonása a közös határról”. Kijelentette: a román kormány „szilárdan elhatározta, hogy ahol és amennyiben megtámadják, fegyverhez folyamodik”, annak minden következményével együtt. A román miniszterelnök Rómát is felkérte, irányítsa „a mérsékletesség és a tárgyalásokhoz vezetõ kedvezõ légkör megteremtése felé” a magyar kormányt, egyben olasz tanácsokat és iránymutatást igényelt a Románia által követendõ magatartásra nézve. 1940. július 6-án tehát egy kényszerû fordulat kezdeteit fedezhetjük fel a román kormány Magyarországgal szemben követett politikai irányvonalában: Bukarest kénytelen volt ígéretet tenni Berlinnek a határrevíziót érintõ, Magyarországgal való közvetlen tárgyalások elkezdésére. Ez az ígéret nem volt nyilvános, és csupán erõs német nyomásra következett be; ha kényszerûen is, de közvetett elismerését jelentette annak, amit Bukarest eddig tagadott: ti. azt, hogy Magyarország és Románia között léteznek megoldatlan területi problémák. A román fél ugyanakkor már kezdetben kinyilvánította szándékát, hogy az etnikai elv alapján, lakosságcserével kívánja rendezni a román–magyar viszonyt, s ez elõl akkor még a magyar kormány sem zárkózott el. A lakosságcsere ötletét azonban – mint emlékirataiban Manoilescu is kifejti – idõhúzó taktikázásnak szánta a román vezetés, „kitérõ és halogató megoldásként” vetette be a késõbbi tárgyalások folyamán. Bukarest abban is reménykedett, hogy Hitler támogatni fogja az etnikai elven alapuló elképzelést, s az elkerülhetetlennek látszó területi revízió minimá79
80
81
134
lis határkorrekcióra fog korlátozódni a kölcsönös kitelepítések folytán. Miért változott meg hirtelen 1940 nyarán a német álláspont, amely eddig – mint láttuk – nem támogatta Magyarország területi igényeit Romániával szemben, és következetesen ellenezte a balkáni status quo megbolygatását? Az egyik ok, bár nem a legfontosabb, feltehetõen az lehetett, hogy a Franciaország feletti gyõzelem jelentõsen növelte Hitler cselekvési szabadságát, aki úgy vélte: itt az ideje az általa is mindig ostorozott Párizs környéki békeszerzõdések revíziójának. Ennél lényegesebb volt az a felismerés, hogy a Szovjetunió kezdi veszélyeztetni a német befolyást Délkelet-Európában, s ezt megelõzendõ, Hitler elhatározta a térség területi kérdéseinek rendezését, sorompót állítva ezáltal a várható szovjet terjeszkedés elé. Amint Andreas Hillgruber német történész írja, Hitlert az a körülmény késztette álláspontjának megváltoztatására, hogy a Szovjetunió megalapozottnak tartotta Magyarország, valamint Bulgária igényeit, s hangsúlyozta az Oroszország és Bulgária közötti baráti kapcsolatokat – márpedig a Führer nem akart elmaradni a politikai fejlemények mögött. Nem zárhatjuk ki azt a feltételezést sem, hogy a román–magyar s a bolgár–román konfliktus megoldásával, majd Románia megmaradt határainak garantálásával Németország már ekkor, 1940 nyarán biztosítani kívánta magának a gazdasági–stratégiai hátteret egy jövõbeni szovjetellenes támadáshoz. Bármi volt is a mélyebb ok, a német álláspont módosulását közvetlenül kiváltó tényezõ minden bizonnyal a Romániával szembeni fenyegetõ magyar fellépés lehetett a Besszarábia átadását követõ napokban. A magyar vezérkari fõnökség és a honvédelmi miniszter a június végi, magyar szempontból kedvezõnek mondható katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, Teleki és Csáky sem zárta ki a háború lehetõségét: számolt azzal, hogy Besszarábia átadását követõen Romániában általános, a hadseregre is kiható politikai válság tör ki, amelyet a budapesti követelések teljesítésének megtagadása esetén ki lehetne használni egy esetle82
83
135
ges erdélyi bevonulásra. A katonai intézkedésekkel a magyar kormány elsõdleges célja azonban a kettõs nyomásgyakorlás volt: egyrészt tárgyalóasztalhoz akarta kényszeríteni Romániát Erdély ügyében, másrészt a tengelyhatalmakat, s különösen a balkáni területi revízióktól addig mereven elzárkózó Németországot igyekezett ily módon (végül is sikeresen) rávenni álláspontja módosítására és érdekeltté tenni az erdélyi kérdésben. Mivel Németország érdekeitõl mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és térnyeréssel, valamint a román olajforrások esetleges megsemmisülésével járt volna, Berlin belátta: a térség „pacifikálása” érdekében mielõbb rendezni kell a feszültséget gerjesztõ területi vitákat. Ez ellenkezett a balkáni status quo fenntartását hirdetõ korábbi elvével, és a magyar, valamint a bolgár revíziós törekvések létjogosultságának elismerését jelentette, amennyiben azokat békés úton kívánják érvényesíteni. 1940 júliusában–augusztusában Berlin – s vele együtt Róma – Magyarországot és Romániát még „csak” közvetlen megegyezésre próbálta rábírni, következetesen elutasítva a döntõbírói szerepet. Újabb változás majd 1940. augusztus utolsó napjaiban következik be, amikor Hitler váratlanul mégis elszánja magát a döntõbíráskodásra. Véleményünk szerint tehát a német álláspont fokozatosan módosult az események hatása alatt 1940 nyarán, s nem látjuk bizonyítottnak Juhász Gyula olyan értelmû állítását, hogy – valódi szándékát elleplezve – Hitler titokban mindvégig döntõbíráskodást akart, és csak a megfelelõ pillanatra várt volna. 84
85
A többi nagyhatalom és a revízió Miként viszonyult a többi nagyhatalom június végén – július elején a magyar revízió ügyéhez? Általában elmondható, hogy különbözõ mértékben és egymástól eltérõ meggondolásokból ugyan, de támogatták azt, és a legtöbb helyrõl biztató jelzéseket kapott a magyar kormány. A leghatározottabban, mint láttuk, továbbra is Róma pártfogolta Magyarország területi követeléseit, bár egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az olasz külpolitika veszít önállóságából, és a legtöbb kérdés136
ben – így a magyar–román viszályt illetõen is – a német állásponthoz igazodik. Ez utóbbit Ciano is elismerte, és június 30-án Villani Frigyes báró, követ és Szabó László római magyar katonai attasé elõtt megjegyezte, hogy a revízió kérdésében a németek véleménye a döntõ. A magyar félnek nyugalmat tanácsolt, hozzáfûzve, hogy ezt fõképpen a németek kívánják. Az a tény, hogy Csáky június 27-i kérdéseit Róma már másnap megválaszolta, négy nappal megelõzve Berlint, és „minden támogatást” megígért a jövõre nézve, azt a benyomást keltette Budapesten, hogy Itália viszonyulása Magyarországhoz lényegesen jobb, mint Németországé. Német hatásra azonban az olasz álláspont is megkeményedett: Berlinhez hasonlóan július 2-án Róma is figyelmeztette egy jegyzékben a magyar kormányt, hogy a balkáni béke megzavarása esetén a tengelyhatalmak nem segítik Magyarországot, s ezáltal Budapest tudomására hozta, hogy a revíziót illetõen nincs lényegi eltérés a két tengelyhatalom hivatalos álláspontjában. Megerõsítette, hogy „a megfelelõ idõpontban” támogatni fogja a magyar követelések békés úton történõ megvalósulását. Csáky „nagyon hálásnak” mutatkozott e biztosítékok miatt, és (akárcsak aznap Berlintõl) a következõket kérte az olasz kormánytól. 1. A Székelyföldet vegyék föl „azon igazságos magyar követelések közé”, amelyek a tengelyhatalmak támogatását élvezik; 2. Róma és Berlin biztosítékai váljanak publikussá; 3. mielõbb érvényesüljön a Bukarestre gyakorolt német és olasz nyomás. Róma igazodását Berlinhez az ottani román követ, Raoul Bossy is észlelte. Július elsején kelt igen részletes jelentésében a követ még azt az információt küldte Bukarestbe, hogy a két tengelyhatalom álláspontja lényegesen különbözõ a magyar revízió kérdésében. Úgy látta, hogy Németországgal ellentétben, amelynek semmi érdeke nem fûzõdik Magyarország területi gyarapodásához, s a német–magyar viszony is „elég hûvös”, Olaszország következetesen támogatja a magyar revíziót, mivel „erõs Magyarországot” akar. Két nappal késõbb, július 3-án „igen barátságos” beszélgetést folytatott Cianóval, aki, német kollégájához hasonlóan, határozottan ellene volt az esetleges „magyar kalandnak”. Bossy úgy 86
87
88
89
90
91
137
vette észre, hogy „az olasz külügyminiszter ezúttal valóban ingerült volt a magyarok magatartása miatt, akikrõl soha eddig még nem mondott ilyen szabadon véleményt”. A július 2-i olasz jegyzékre Teleki másnap egy Mussolinihez írott személyes levélben válaszolt. A terjedelmes, francia nyelvû levelet és a hozzá csatolt memorandumot, illetve térképeket Szabó László adta át a Ducénak, akihez baráti viszony fûzte. Levelében a magyar miniszterelnök hangsúlyozta: Besszarábia átadása óta „egész Magyarország lázban ég”, mivel mindenki teljesen természetesnek tartja Erdély visszatérését, s a nemzet nem értené meg, nem viselné el az orosz és a magyar követelések közötti diszkriminációt. Ha nem sikerül békés úton megszerezni Erdélyt vagy annak egy részét, akkor „választhatunk azok fegyveres elfoglalása vagy egy igen valószínû forradalom között” – figyelmeztetett Teleki, és kérte a tengelyhatalmak támogatását a revíziós célok akár békés, akár háborús úton történõ mielõbbi megvalósításához. Kijelentette: mint magyar egész Erdélyt követeli, felelõs államfõként viszont jól tudja, nagy áldozatokkal járó kompromisszumokat kell kötni. Elégtelennek tartotta azonban a Nagyalföld peremén található magyar területek visszacsatolását, és kitért a Székelyföld visszatérésének fontosságára. Két konkrét problémát is felvetett: Olaszország küldjön több hadianyagot, és Mussolini közölje, mi lenne Róma álláspontja, ha Jugoszlávia beavatkozna egy esetleges magyar–román háborúba. Szabó bemutatta a levélhez mellékelt hat néprajzi térképet Erdélyrõl, és Teleki utasítása nyomán a magyar revíziós elképzelések közül „az etnográfiailag legigazságosabb, de legkisebb igényt kielégítõ megoldást” részletezte, amely szerinte „jó hadmûveleti és földrajzi határt is eredményez”. Kifejtette, hogy tiszta etnográfiai vonalat nem lehet meghúzni. Mussolini teljes támogatásáról biztosította a magyar kormányt. Kijelentette: „Magyarországnak Erdélyhez, vagy részéhez joga van. Lehetetlen, hogy ne kapja meg jussát”. Utasította Cianót – akit viszont Szabó szerint „a románok erõsen megdolgoztak” –, hogy a néhány nap múlva sorra kerülõ német–olasz–magyar hármas 92
93
94
138
találkozón vegyék tárgyalás alá a magyar követeléseket. Megígérte, ha Magyarországnak mégis fegyveresen kell fellépnie – amiben õ nem hisz –, akkor Jugoszláviát „nem engedi” beavatkozni, és bõségesen fog hadianyagot szállítani Magyarországnak. Szerinte Románia „olyan állapotban van és lesz, hogy elég a héját (la crosta) betörni, a többi része magától összeomlik”. Mussolini tehát nem vetette el mereven egy Románia elleni magyar támadás lehetõségét ezekben a napokban, bár a hivatalos olasz álláspont a német irányvonallal azonosult. A Duce személyes szimpátiáit semmiképp sem lehet kétségbe vonni Magyarország iránt, az viszont már más kérdés, hogy 1940 nyarán mennyire tudta, vagy akarta latba vetni befolyását Hitlernél a magyar revízió ügyében. Moszkva is elismerte a Romániával szembeni magyar követelések jogosságát. Június 25-én Molotov közölte ezt Augusto Rosso olasz nagykövettel, kifejtve azt is, hogy a Szovjetuniónak nincs semmiféle igénye Magyarországgal szemben, s hogy a két ország kapcsolatai normálisak. Friedrich Schulenburg grófnak, a moszkvai német nagykövetnek másnap elmondta: a szovjet kormány kizárólag a saját érdekeit követi, és nem akar másokat bátorítani a Románia elleni fellépésre, de hozzátette: „egyes magyar igények” jogosak. A „bátorítást” illetõen azonban a szovjet magatartás nem volt teljesen egyértelmû. Nem hivatalos csatornákon, például egyes szovjet rádióállomásokon keresztül június végén – július elején elhangzottak bizonyos üzenetek egy közös katonai akcióra Románia ellen, Nyikolaj Saranov budapesti szovjet követ pedig állítólag fegyveres fellépésre biztatta Magyarországot. Ezt valószínûsíti, hogy Erdmannsdorff július 1-jén megemlítette olasz kollégájának: Saranov bizonyos megnyilvánulásaiból azt lehet hinni, hogy Moszkva nem ellenezne egy esetleges magyar akciót Erdélyben. A hivatalos szovjet álláspont mindenesetre az volt, amit Vladimir Dekanozov helyettes külügyi népbiztos és Molotov kormányfõ, külügyminiszter közölt több ízben is Kristóffy moszkvai magyar követtel azokban a napokban. Molotov július 4-én kijelentette: a Szovjetuniónak nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben, megalapozottnak tartja viszont a magyar területi követelése95
96
97
98
99
139
ket, és azokat egy esetleges békekonferencián támogatni fogja, továbbá, hogy nem avatkozik be egy magyar–román konfliktusba. A német külügyminisztérium úgy értesült, hogy július 13-án Molotov ismételten biztosította támogatásáról a magyar revíziós törekvéseket, a budapesti szovjet követ pedig – szintén a Wilhelmstrasse értesülése szerint – tájékoztatta Csákyt: a Szovjetunió nem értene egyet Jugoszlávia támadásával Magyarország ellen egy román–magyar konfliktus esetén. Moszkva további jó szándékának is jelét adta: anélkül, hogy elfogadta volna a magyar javaslatot az állítólag szovjet fennhatóság alá került észak–bukovinai székely lakosság átadásáról, végül is hajlandónak mutatkozott a kérdést „alaposabban tanulmányozni”, ezenkívül szorgalmazni kezdte egy szovjet–magyar kereskedelmi egyezmény mielõbbi megkötését. Kristóffyra kedvezõen hatott, sõt egy kicsit meg is lepte Molotov „szokatlan szívélyessége és jó szándéka”, amelyet a politikus Magyarország iránt tanúsított ezekben a napokban. A magyar kormány és személy szerint Horthy azonban nem mutatott semmiféle hajlandóságot az esetleges konkrét együttmûködésre Moszkvával, s mindvégig potenciálisan ellenséges hatalomként kezelte a Szovjetuniót. Szóltunk már Teleki felfogásáról, miszerint az 1939 augusztusában egymással szövetségre lépett nácizmus és bolsevizmus egyaránt a Gonoszt jelképezte számára. A miniszterelnök szilárdan hitt abban, hogy Magyarországnak semmilyen formában nem szabad utat engednie az orosz áradatnak, s a Moszkvával való cinkosságnak még a gyanúját is el kell kerülnie. Az volt a véleménye, hogy csak a nyugati hatalmak által is elismert területi rendezés válhat tartóssá, márpedig egy esetleges szovjet közremûködéssel megvalósuló revíziót a Nyugat, akárcsak 1939 õszén, úgy feltehetõen 1940 nyarán sem támogatott volna. Ezenkívül az is visszatartó erõként hatott a magyar kormányra, hogy valószínûleg Olaszország támogatását is elveszítette volna Budapest, ha Moszkvával közös akcióba kezd Románia ellen. Mint említettük, 1940 januárjában Csáky meg is ígérte Velencében Cianónak, miszerint Budapest „semmiféle olyan gesztust nem tesz, ami a jelen pillanat legnagyobb veszélyének, a bolsevizmusnak a 100
101
102
103
104
105
140
terjedését segítené”, Teleki pedig március végén tett ígéretet Rómában, hogy nem nyitja meg „Európa kapuit Oroszország elõtt”. Feltehetõen azonban nem mindenki zárkózott el a szovjetekkel való esetleges összefogás gondolatától Erdély ügyében: egy Talamo által július 5-én idézett forrás szerint a magyar parlament folyosóin „élénken kommentálják” ezt a lehetõséget. Csáky mindenesetre – Telekihez hasonlóan – továbbra is „maximális bizalmatlansággal” viseltetett Moszkva politikáját illetõen, bár (mint Talamónak kifejtette) bizonyos mértékig értékelte Molotov kedvezõ nyilatkozatait. A revíziót támogató szovjet álláspont ugyanakkor fontos adunak bizonyult a kezében, amelyre hivatkozhatott úgy Erdmannsdorff és Talamo, mint Crutzescu elõtt: a német követnek július 5-én, az olasznak négy nappal késõbb, a románnak pedig július 12-én említette meg célzatosan Molotov kijelentését a magyar igények támogatásáról. Ennél messzebb is elment a külügyminiszter, amidõn két ízben arról „panaszkodott” Talamónak, miszerint a szovjetek és a britek Magyarországot egy Románia elleni fellépésre biztatják. Ezzel egyidõben Berlin is igyekezett kijátszani az „orosz kártyát”, és a szovjet veszély felemlegetésével zsarolta Budapestet, hogy visszatartsa azt egy Románia elleni támadástól. Óvta a magyar vezetést, hogy „ne játsszék az orosz tûzzel”, sõt arra is utalt, miszerint a szovjetek esetleg felvetik Kárpátalja hovatartozásának a kérdését. Csáky igyekezett megnyugtatni a németeket, hogy szó sincs arról, miszerint bármit is tervezne Magyarország „a Német Birodalommal baráti viszonyban álló Oroszország ellen, mert egyrészt nevetséges volna, másrészt Oroszországgal való viszonyunk közismerten normális, sõt korrekt”. A német vezetés valójában egyre mélyebb gyanakvással figyelte a „baráti” Szovjetunió revíziót támogató gesztusait, s ezeket – joggal – a balkáni kérdések iránti növekvõ orosz érdeklõdésnek tulajdonította. Berlint különösen aggasztotta az egyre nyíltabb moszkvai szándék, hogy tevõlegesen is részt vegyen a délkelet-európai térség problémáinak megoldásában a tengelyhatalmakkal együtt. Ennek egyik jeleként értékelték, hogy a Szovjetunió máris 106
107
108
109
110
111
141
egy jövõbeli békekonferencia résztvevõjének tekinti magát, és már most ismerteti az érdekelt országokkal, milyen álláspontot foglal el majd az egyes kérdésekben. A Moszkva iránti gyanakvás, illetve a térségbeli szovjet befolyás esetleges növekedése miatti aggodalom 1940 nyarán kétségkívül hozzájárult a Wilhelmstrasse politikájának fokozatos, pozitív irányú módosulásához a magyar revíziós terveket illetõen, s ezt Csákyék igyekeztek is kihasználni. Londonban nem okozott különösebb riadalmat a Románia elleni szovjet ultimátum, s a brit közvélemény, „mint elõrelátott eseményt, meglehetõsen nyugodtan” fogadta azt. Barcza ennek okait az alábbiakban látta: • Anglia teljesen az önvédelmével van elfoglalva; • a Szovjetunióval kerül mindennemû összetûzést; • „kétszínû magatartása” miatt Románia az utóbbi idõben egyre népszerûtlenebbé vált. Az angol sajtó „nyugodt tárgyilagossággal” számolt be az eseményekrõl, s a Times június 29-i száma Románia szemére hányta, hogy 20 éven át elzárkózott a területi követelések békés elintézése elõl. O’Malley, aki általában megértést tanúsított Magyarország iránt – a budapesti román követ errõl egyébként rendszeresen beszámolt –, 1940 nyarán nyíltan kifejezte szimpátiáját a magyar törekvések iránt. Crutzescu július 8-i jelentésén kívül más forrás ugyan nem erõsíti ezt meg, de O’Malley állítólag azt is kijelentette: csodálkozik, hogy Magyarország nem támadja meg Romániát. Barczát több ízben is biztosították a Foreign Office-ban, hogy elismerik a magyar területi igények jogosságát, ha azokat békés úton kívánják érvényesíteni. A követ szerint „egy szóval sem” vették védelmükbe Romániát, elítélték Bukarest „kétszínû”, és Londonnal szemben „illojális” politikáját. Cadogan államtitkár július 16-án kijelentette Barczának, hogy Románia „teljesen eladta” magát a németeknek, és azt jósolta, hogy végül „két szék között [a] pad alatt” fog maradni. A brit kormány figyelmét azonban inkább a szovjet magatartás kötötte le ebben az idõben, és nem az Erdély fölötti magyar–román viszály. London tartózkodott az aktív állásfoglalás112
113
114
115
116
142
tól e kérdésben, és Románia pálfordulása ellenére sem támogatott semmiféle erõszakkal megvalósuló területi revíziót. A másik angolszász nagyhatalom, az Egyesült Államok álláspontjáról Pelényi János washingtoni követ azt jelentette, hogy a külügyminisztérium európai osztályának vezetõje egyetértését fejezte ki a magyar kormány magatartása iránt az erdélyi kérdésben, és kifogásolta Románia halogató taktikáját. 117
A bolgár és a jugoszláv álláspont A szomszédos, valamint a térségbeli államok közül a jugoszláv és a bolgár álláspont bírt a legnagyobb jelentõséggel a magyar vezetés számára. Magyarországhoz hasonlóan ugyanis, Bulgáriának szintén voltak területi követelései Romániával szemben, Jugoszlávia pedig a Balkán-antant állama volt, és katonai konvenció kötötte Romániához egy magyar támadás esetére. A versailles-i békerendszer összeomlásával és Besszarábia szovjet megszállásával egyidejûleg Bulgária is úgy vélte, elérkezett az idõ területi igényeinek kielégítésére Jugoszláviával, Görögországgal és Romániával szemben. Romániától az ún. Cadrilatert, azaz Dél-Dobrudzsát követelte; a mintegy 7000 km -nyi területet még az 1913. évi második Balkán-háború nyomán veszítette el, s azt az 1919-es neuilly-i békeszerzõdés is Romániának ítélte oda. A Szófiából érkezett kérdésre, hogy Magyarország mit fog tenni a Romániának átnyújtott szovjet ultimátum hírére, Csáky június 27-én Jungerth-Arnóthy Mihály, szófiai magyar követ révén érzékeltette a bolgár külügyminiszterrel: mindkét ország érdeke a teljes együttmûködés, mert „merész elhatározások nélkül súlyos történelmi mulasztás vádjával illethetne az utókor.” A bolgár kormány bár jelezte, hogy csatlakozik Budapest álláspontjához, mégis jóval óvatosabban lépett fel Romániával szemben, mint a magyar. Ivan Popov külügyminiszter június 29-én közölte Jungerth-tel, hogy a román–bolgár határ mentén két hadosztályt mozgósítottak, de egyelõre a békés megoldás mellett vannak. Örült Magyarország „energikus fellépésének”, és ecsetelte országa nehéz helyzetét, amelyben a szomszédai miatt van. Biztosította a követet, hogy 2
118
119
120
143
„fékezett formában”, de ugyanolyan irányba hatnak, mint Magyarország, különösen a tengelyhatalmaknál. A Romániával szembeni mérsékeltebb magatartás egyik oka az lehetett, amit a berlini bolgár követ Sztójaynak kifejtett: „egy kis darab Dobrudzsáért” Bulgáriának nem érdemes kockázatos háborút viselnie. Szófia Dél-Dobrudzsa visszavételénél fontosabbnak ítélte a Görögországgal szembeni területi követelését, amelynek megvalósulása esetén az ország kijárathoz juthatott volna az Égei-tengerhez. A legfontosabb visszatartó tényezõ azonban a bolgár kormány attól való félelme volt, hogy egy Romániával folytatott háború esetén a jugoszláv, a görög és a török hadsereggel is szembekerülne, amelyek a Balkán-paktum értelmében esetleg Románia segítségére sietnének. Elsõsorban Törökország beavatkozását lehetett valószínûsíteni, amely csapatokat vont össze a bolgár határ mentén. A Szovjetunió elismerte a bolgár követeléseket Romániával és Görögországgal szemben, Berlin és Róma pedig ugyanolyan értelemben üzent július elején a bolgár kormánynak, mint a magyarnak: nem tartják alkalmasnak a pillanatot a kérdés rendezésére, mert most „békére és nyugalomra van szükség”, de szimpátiával kísérik a szófiai törekvéseket. A figyelmeztetés nem okozott különösebb meglepetést Szófiában, hiszen a bolgár álláspont eddig is az volt, hogy „felkészülni és várni” kell. Jungerth jelentése szerint a bolgár sajtó és közvélemény nagy figyelmet szentelt Magyarország Romániával szembeni fellépésének, de feltûnést keltett Szófiában, hogy Budapest nem hozta szóba a Jugoszláviával szembeni követeléseit, s a magyar–jugoszláv barátságot hangsúlyozta. Úgy tûnik, voltak olyan bolgár törekvések, hogy Jungerthen keresztül, nem hivatalos formában, rávegyék a magyar kormányt egy Jugoszláviával szembeni közös fellépésre. Annyi bizonyos, hogy július 8-án Csáky utasította szófiai követét, közölje a bolgár külügyminisztériumban: a magyar–jugoszláv probléma „egészen más természetû”, mint a magyar–román, és a két állam közötti jó viszonyra való tekintettel a kérdéseket diplomáciai úton is meg lehet oldani Belgráddal. 121
122
123
124
125
126
144
Jugoszlávia, amely Franciaország összeomlása óta igen óvatos külpolitikát folytatott, megértõ magatartást tanúsított a Romániával szembeni magyar követelések iránt. A jugoszláv kormány álláspontja az volt – amint azt Dragisa Cvetkoviæ miniszterelnök a Stefani hírügynökség számára adott egyik nyilatkozatában is kifejtette –, hogy Besszarábia átadása után a román kormánynak Magyarországgal és Bulgáriával kell megegyeznie a területi kérdésekben. Június végén – július elején Belgrád közvetíteni próbált Bukarest és Budapest között. Rasiæ jugoszláv követ június 27-én este fölkereste Csákyt, aki közölte vele, hogy Románia súlyos helyzetet teremt, ha a szovjeteknek területeket enged át anélkül, hogy Magyarországgal is tárgyalásokat kezdene. A követ figyelmeztetett, hogy egy magyar megmozdulás az egész Balkánt lángba boríthatja, mire Csáky azt válaszolta: ezek szerint jugoszláv érdek is, hogy a románokat a „függõ kérdések békés, de gyors likvidálására rábírjuk”. Felvetette: szuggerálja Belgrád Bukarestnek, hogy az lépjen mielõbbi összeköttetésbe a magyar kormánnyal. Csáky elmondta, miszerint Magyarország a tárgyalásokon arra törekedne, hogy minél több magyart, s minél kevesebb románt kapjon vissza, és nem akar elválaszthatatlan szakadékot támasztani a két nemzet között. Belgrád az ezt követõ napokban többször is arra kérte a román kormányt, vegye fel „a barátságos érintkezést” Budapesttel. Július 7-én Jugoszlávia bukaresti követe egy hosszabb beszélgetést folytatott Manoilescuval, amelynek során a román külügyminiszter elmondta, hogy kormánya minden vonatkozásban és véglegesen rendezni szeretné a Magyarországhoz fûzõdõ viszonyt: nem csak az új határok kérdése jöhetne szóba, hanem lakosságcsere, sõt egy késõbb megkötendõ szövetségi szerzõdés is. Felkérte a jugoszláv kormányt, igyekezzék diszkréten, mintegy saját kezdeményezéseként megállapítani, mi a magyar kormány álláspontja e tervekkel kapcsolatban. Smiljaniè jugoszláv külügyminiszter-helyettes azonban felfedte a „megbízó” kilétét, és tényként közölte Bakách-Bessenyey követtel a román tárgyalási készséget, választ kérve a magyar kormánytól. Csáky erre július 12-én megüzente Belgrádnak és Bukarestnek, hogy amennyiben Románia el van szánva komoly területi engedmények megtételére, 127
128
129
145
úgy a magyar kormány kész elkezdeni a tárgyalásokat, megvalósíthatónak látva a lakosságcserét is. A megbeszélések elkezdése elõtt azonban Budapest garanciákat szeretne kapni a román tárgyalási javaslatok komolyságáról. Csáky még hozzáfûzte: a román kormány egyetlen pillanatot sem veszíthet, ha nem kívánja azt, hogy a szükséges területi engedményeket az önkéntes lemondás helyett harmadik fél kényszerítse ki. Az üzenet átvétele után Manoilescu azonnal utasította Crutzescut, közölje Budapesten: tárgytalannak tartja Csáky válaszát, mivel a román kormány nem tett formális tárgyalási javaslatot Budapestnek, és közvetítésre sem kérte fel a jugoszláv kormányt. Az elõállt helyzetért Manoilescu a jugoszláv külügyminisztert hibáztatta, aki szerinte félreértelmezte a román kormány szándékait és illojális módon viselkedett Bukaresttel szemben. A jugoszláv kormány elnézést kért a romántól, közölve, hogy félreértés történt. Smiljaniè azonban elmondta Bakách-Bessenyeynek, hogy a román kormány „kevéssé nemes” viselkedést tanúsított, amikor gyakorlatilag letagadta a Belgrádnak adott megbízatást, félve a Magyarországgal való közeli tárgyalásoktól, amelyeket szeretne elkerülni. Aláhúzta: még ha Manoilescu cáfolatát technikai szempontból pontosnak lehet is nevezni abban az értelemben, hogy Bukarest valóban nem tett konkrét javaslatokat, „lényegében azonban egy román visszakozás történt a korábban elfoglalt állásponttól”. Mivel magyarázható a román külügyminiszter visszakozása a július 7-i álláspontjához képest? Nem tartjuk kizártnak, hogy szerepet játszhatott ebben azon budapesti értesülése is, miszerint július 10-én Münchenben Hitler mérsékletre fogja inteni a magyarokat, és Romániának csak egy határ menti sávot kell majd átadnia, lakosságcserével egybekötve. Látni fogjuk, hogy az ezt követõ napokban is érkeztek Bukarestbe olyan diplomáciai jelentések, melyek szerint Romániának a vártnál kisebb áldozatot kell majd hoznia. Manoilescunak ezenkívül „nem tetszett Csáky tónusa”, s „a román presztízs szempontjából lekezelõnek és kevéssé elfogadhatónak” tartotta azt. Amint az olasz követnek elmondta, a július 12-i magyar üzenet nyomán az a benyomása támadt, hogy Bukarest 130
131
132
133
134
135
136
146
tárgyalási készségét Románia „megalázására” fogja felhasználni a magyar kormány. Kifejtette, Románia súlyos megaláztatást szenvedett el a Szovjetuniótól, „de nem hajlandó másik megaláztatásra Magyarország részérõl”. Hozzáfûzte azonban, hogy kész elfogadni egy olyan megoldást, amelyet a tengelyhatalmak javasolnak neki. A jugoszláv közvetítési kísérlet tehát sikertelenül zárult. BakáchBessenyey követ jelentése szerint július 13-i találkozójuk alkalmával Cvetkoviæ „erõsen ostorozta Románia rövidlátó politikáját, mely nem tudta kellõ idõben belátni, hogy… Magyarországnak komoly területi engedményeket kell tennie”. A miniszterelnök elmondta, hogy magyar–jugoszláv viszonylatban a helyzet teljesen más, mivel a magyar igények Jugoszláviával szemben „nem jelentékenyek, és így azok könnyen rendezhetõk lesznek”. A korrekt kétoldalú kapcsolatok ellenére Budapestet elsõsorban az foglalkoztatta, milyen magatartást tanúsítana a jugoszláv hadsereg egy magyar–román fegyveres konfliktus esetén. Radocsay László magyar igazságügyi miniszter, aki július 5-én látogatást tett Belgrádban, az ottani magyar katonai attaséval együtt azt jelentette, hogy ebben az esetben Jugoszlávia mindenáron semleges maradna, és nem támogatná Romániát. Ezt erõsítette meg BakáchBessenyey is, aki elõtt a jugoszláv külügyminiszter-helyettes július 13-án – a román–jugoszláv katonai konvencióra utalva – megjegyezte: „a mai gyökeresen átalakult helyzetben már nem a szerzõdések, hanem kizárólag az egyes nemzetek életérdekei irányadóak”. Arra azonban számítani lehetett a követ szerint, hogy egy magyar–román konfliktus esetén bizonyos belgrádi katonai körök, „amelyek sokat adnak a szerzõdések szentségére”, a Magyarországgal szembeni fellépést szorgalmazzák majd. Erre azonban semmi jel nem utalt, ellenkezõleg, olyan hírek érkeztek, miszerint a jugoszláv vezérkari fõnök kijelentette: katonai szempontból nem emel kifogást az ellen, hogy a két állam kiegyezése érdekében a baranyai háromszög, valamint Szabadka és körzete visszakerüljön Magyarországhoz. 137
138
139
140
141
A román–jugoszláv kapcsolatokban viszont – az elvetélt belgrádi közvetítési kísérleten túl – érezhetõ volt bizonyos feszültség ezek147
ben a hetekben, s ennek egyik jelét képezte az is, hogy a besszarábiai válság idején, valamint azt követõen, Belgrád csapatokat állomásoztatott a román határ mentén. 142
* *
*
Lezárva e fejezetrészt, összegzésként elmondható, hogy az 1940. június végi besszarábiai válság nyomán Magyarország jóval elõnyösebb külpolitikai helyzetbe került Romániánál. Bukarest nemzetközileg elszigetelõdött, és gyakorlatilag semmilyen támogatásra nem számíthatott határai megvédését illetõen. A magyar területi követelések jogosságát ezzel szemben minden nagyhatalom, s a környezõ országok jó része elismerte, és bár különbözõ mértékben, de elvileg támogatták azok békés úton történõ érvényesítését is. A revízió szempontjából döntõ jelentõségû tényezõnek a német álláspont július eleji megváltozása bizonyult: Berlin ekkor egyértelmû ígéretet tett a magyar követelések késõbbi támogatására, és felszólította Romániát, kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal s Bulgáriával a területátadásról. Bár egyelõre elzárkózott az érintett országok egymás közötti vitáiba való közvetlen beavatkozástól, 1940. július eleji fellépésével Németország – amely eddig is fontos nagyhatalmi tényezõje volt a délkelet-európai térségnek – kulcsszerephez jutott az Erdélyért folytatott magyar–román diplomáciai és politikai csatározásban. A román és a magyar kormány egyaránt felismerte: céljai eléréséhez az eddigieknél is nélkülözhetetlenebb Berlin támogatásának elnyerése.
Jegyzetek a II. 1. fejezetrészhez 1. Ránki: Hitler tárgyalásai… 56–57. o. 2. Hillgruber: i. m. 106. o. 3. DIMK, V. kötet, 100. sz. irat. Besszarábiát, a Prut és Dnyeszter közötti területet 1812-ben csatolta el a cári birodalom a moldvai fejedelemségtõl, a román hadsereg 1918-ban vonult be.
148
4. Bukovináról nem tesz említést az 1939. augusztusi német–szovjet paktum. A szovjet kormány Berlinre való tekintettel korlátozta igényét „csupán” Bukovina északi részére. A moldvai fejedelemség részét képezõ Bukovina 1775-ben osztrák uralom alá került, majd az elsõ világháború végén román csapatok szállták meg. 5. Simion: Dictatul… 169–170. o. Vö. Regele Carol al II-lea… vol. III., 217. o. 6. Mamina: i. m. 189–209. o. 7. Simion: Dictatul… 175. o. 8. Román adatok szerint a szovjeteknek átadott terület lakossága 3 700 000 volt, ebbõl 2 200 000 román nemzetiségû (uo. 176. o.). 9. Uo. 182. o. 10. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 8. sz. irat. 11. Regele Carol al II-lea… vol. III., 228. o. Fabricius jelentését a találkozóról lásd Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. [Dokumentumok a német külpolitikáról, 1918–1945.] Series D (1937–1945), volume X., The War Years, June 23–August 31, 1940. [A továbbiakban: DGFP, series D, vol. X.] London, 1957, Her Majesty’s Stationery Office, 68. sz. irat. 12. E lépés „megvetéssel és undorral vegyes felháborodást” keltett Londonban, ráadásul a bukaresti brit követet nem is a szokásos, hivatalos formában értesítették. (Bán D. András: i. m. 103–104. o.) 13. Dobrinescu, Valeriu Florin – Pãtroiu, Ion: Anglia ºi România între anii 1939–1947. [Anglia és Románia 1939 – 1947 között.] Bucureºti, 1992, Editura Didacticã ºi Pedagogicã, R.A., 88. o. 14. Bán D. András: i. m. 104. o. 15. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 11. sz. irat. 16. Hillgruber: i. m. 109. o. Constantiniu szerint minden ígérgetés a határok megvédésére „hencegésnek” bizonyult. (Constantiniu: i. m. 348. o.) 17. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. június 27. 18. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. június 27. 19. Macartney: i. m. 116. o. 20. Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata, 1918–1945. Sajtó alá rendezte Perneki Mihály. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó, 212. o. 21. DIMK, V. kötet, 104. és 106. sz. irat. 22. Erdmannsdorff jelentését a találkozóról lásd A Wilhelmstrasse… 329. sz. irat. Talamónak a június 27-i megbeszélésekre vonatkozó két beszámolóját közli Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 2. és 6. sz. irat. 23. A Wilhelmstrasse… 329. sz. irat, vagy DIMK, V. kötet, II. fejezet 26. sz. jegyzete. 24. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 4. sz. irat. 25. DIMK, V. kötet, 128. sz. irat. 26. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 15. sz. irat. 27. Uo. 16. sz. dokumentum. 28. A megbeszélésekre vonatkozóan lásd Clodius jelentését (A Wilhelmstrasse… 330. sz. irat) és Csáky feljegyzését (DIMK, V. kötet, 113. sz. irat). 29. Clodius szerint e kijelentés, miszerint Magyarországnak az erdélyi revíziót követõen nem lesz több területi követelése, „rendkívül érdekelni fogja von Ribbentropot”, mert állandó aggály van Berlinben, hogy „Magyarország Szent
149
István Koronájának minden részét vissza akarja szerezni”. (DIMK ,V. kötet, 113. sz. irat.) 30. A Wilhelmstrasse… 330. sz. irat. 31. Lásd DIMK, V. kötet, 86. és 123. sz. iratok. 32. Macartney: i. m. 120–121. o. 33. MOL K 63 1940 27/7. 2. 34. Czettler: i. m. 127. o. 35. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 7. sz. irat. 36. Dombrády: Revízió… 98. o. 37. DIMK, V. kötet, 125. sz. irat. 38. Uo. 133. sz. irat. 39. Uo. 140. sz. irat. 40. Uo. 129. sz. irat. 41. Uo. 143., 145. és 176. sz. irat. 42. Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendõk, 1938–1945. Átdolgozott, második kiadás. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 49. o. 43. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 14. sz irat. 44. DIMK, V. kötet, 143. sz. irat. 45. A Crutzescu – Csáky megbeszélésrõl lásd Pop: Bãtãlia… 8. sz. melléklet, 256–257. o. Bárdossy július 5-én tért vissza Bukarestbe. Lásd Manoilescu: i. m. 63. o. 46. Pop: Bãtãlia… 8. sz. melléklet, 257. o. 47. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 10. sz. irat. 48. DGFP, series D, vol. X., 76. sz. irat, Regele Carol al II-lea… vol. III., 230. o. 49. Carol al II-lea… vol. III., 231. o. 50. Uo. Fabricius jelentését a találkozóról lásd DGFP, series D, vol. X., 80. sz. irat. 51. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 12. sz. irat. 52. Juhász: A Teleki-kormány… 130–131. o. 53. Lásd A Wilhelmstrasse… 331. sz. irat. Németül DIMK, V. kötet, 147. sz. irat melléklete, angolul DGFP, Series D, vol. X., 75. sz. dokumentum. 54. A Wilhelmstrasse… 331. sz. irat. 55. Erdmannsdorff és Csáky július 2-án éjszaka folytatott beszélgetésére lásd DIMK, V. kötet, 147. sz. irat, vagy A Wilhelmstrasse… 332. sz. irat. Az elhangzottakról készült két beszámoló – az Erdmannsdorffé és a Csákyé – némileg eltér egymástól. 56. A Wilhelmstrasse… 332. sz. irat, vagy DIMK, V. kötet, 147. sz. irat, 105. sz. jegyzet. 57. Helyesen: a Legfelsõbb Honvédelmi Tanács. 58. A Wilhelmstrasse… 333. sz. irat, valamint DIMK, V. kötet, 153. sz. irat. 59. Lásd A Wilhelmstrasse… 335. sz. irat, vagy DIMK, V. kötet, 147. sz. irat. 60. Hasonló kérdéseket intézett Csáky olasz követhez is. Lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 21. sz. irat, továbbá A Wilhelmstrasse… 335. sz. irat, 7. sz. jegyzet. 61. A Wilhelmstrasse… 334. sz. irat.
150
62. Július 2-án Közi-Horváth József, az Egyesült Keresztény Párt képviselõje napirend elõtti felszólalásában tiltakozott az erdélyi magyar kisebbséget ért atrocitások miatt, és energikus rendszabályokat követelt a kormánytól. Többek között kijelentette: „az utolsó pillanatban »Megállj«-t kiáltunk innen a felelõs román körök felé, (…) hogy megmondjuk nekik azt, hogy minden kisajtolt magyar könnyért, minden kiontott csepp magyar vérért százszorosan fizetniök kell”. (KN, 1939, VI. kötet. 1940. július 2., 458–459. o.) 63. A Wilhelmstrasse… 334. sz. irat. 64. Az Erdmannsdorff – Csáky megbeszélésrõl lásd DIMK, V. kötet, 161. sz. irat, a Weizsäcker – Sztójay találkozóról pedig uo. 170. sz. irat és A Wilhelmstrasse… 336. sz. irat. Ribbentrop utasításáról lásd még DIMK, V. kötet, 154. sz. irat. 65. Weizsäcker szerint Sztójay ez utóbbi megjegyzést „valószínûleg magától tette, de az nem eshet nagyon távol a budapestiek gondolkodásától”. (A Wilhelmstrasse… 336. sz. irat.) 66. DIMK, V. kötet, 161. sz. irat. 67. Juhász: A Teleki-kormány… 139. o. 68. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. július 5. Csáky arról is beszámolt, hogy Kristóffy József moszkvai magyar követ elõtt Molotov kijelentette: Oroszországnak nincsenek területi követelései Magyarországgal szemben, sõt, egy esetleges békekonferencián hajlandó jogilag támogatni a magyar igényeket. (Uo.) 69. A maximális terv – lásd Csáky ez év januári, velencei megbeszéléseit – mintegy 78 000 km volt. 70. DGFP, Series D, vol.X., 104. irat. 71. Regele Carol al II-lea… vol. III., 233. 72. Uo. 234. o. 73. Uo. Ribbentrop táviratában nem esik szó lakosságcserérõl. 74. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 25. sz. irat. 75. Uo., valamint Simion: Dictatul… 184. o. Emlékirataiban Manoilescu visszautasítja azt a vádat, hogy kiszolgáltatták volna az országot a németeknek, s azt állítja, hogy a Gigurtu-kormány valójában „alkalmazkodó és halogató” politikát folytatott a román állam megmentése, valamint a szükséges áldozatok minimalizálása érdekében. (Manoilescu: i. m. 57–61. o.) 76. Ez idõ alatt négy alkalommal találkoztak. Lásd Pop: Bãtãlia… 9. sz. melléklet, 257. o. 77. Regele Carol al II-lea… vol. III., 238. o. Lásd még Giurescu, Dinu C.: România în al doilea rãzboi mondial, 1939–1945. [Románia a második világháborúban, 1939–1945.] Bucureºti, 1999, Editura All Educational, 30. o. 78. Naplójába többek között az alábbiakat jegyezte fel Károly. Július 5-e: „Nagyon nehezemre esik azt mondani, elfogadom, hogy megbeszéléseket kezdeményezek a magyarokkal és a bolgárokkal bizonyos területi kérdésekrõl.” Július 6-a: „Nehéz küzdelem után, kétségek között és szomorú szívvel, a jövõtõl való félelemmel engedtem. Elfogadtam a tárgyalást etnikai és lakosságcsere-alapon.” Regele Carol al II-lea… vol. III., 237–238. o. 79. Az üzenet román nyelvû szövegét lásd Manoilescu: i. m. 26. sz. jegyzet, 304. o., angolul DGFP, Series D, vol. X., 123. sz. dokumentum. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., 137–138. 2
151
80. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 27. sz. irat. 81. Manoilescu: i. m. 58. o. A volt külügyminiszter idézi a neves történész és ex-miniszterelnök, Nicolae Iorga szavait is: „Ha ezer évig akartok tárgyalni, akkor induljatok el a lakosságcsere elvének alapján.” (Uo. 67. o.) Manoilescu szerint a lakosságcsere ötletét már az elõzõ román miniszterelnök, Tãtãrescu is megemlítette Fabriciusnak. (Uo.) 82. Lásd Hillgruber: i. m. 112. o., valamint Fülöp – Sipos: i. m. 22. o., Czettler: i. m. 142–143. o. Érdekes álláspontot foglal el Páva István, aki szerint Hitler álláspontja nem változott lényegesen 1940 júliusában. Lásd Páva István: Trianon–Belvedere–Hadbalépés. Pécs, 1995, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány /Pannónia Könyvek/, 101–102. o. 83. Juhász: A Teleki-kormány… 163–165. o., vagy uõ: Magyarország… 233. o., továbbá Constantiniu: i. m. 352. o. 84. Dombrády: Revízió… 69. o. Crutzescu jelentéseiben állandóan visszatér e feltételezés. A budapesti német katonai attasé is – Crutzescu szerint – ebben látta a magyar mozgósítás fõ okát. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 12.) 85. Lásd Juhász: A Teleki-kormány… 165–168. o., valamint uõ: Magyarország… 233. o. 86. DIMK, V. kötet, 130. és 136. sz. irat. 87. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 17. sz. irat. 88. Uo. 20. sz. irat. 89. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40, f. 97–101. o. 90. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40, f. 98. 91. Lásd Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 102–104. 92. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40, f. 103. 93. A találkozóról lásd DIMK, V. kötet, 169. sz. irat. Teleki levelét franciául uo. 164. sz. jegyzet, magyarul Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 23. sz. irat. A Mussolini – Szabó megbeszélésrõl lásd még Juhász: A Teleki-kormány… 141–142. o., vagy Réti: Budapest – Róma… 241–242. o. 94. Ez az ún. minimális terv lehetett, amit aznap Csáky is bemutatott Erdmannsdorffnak, azaz 49–50 000 km , több mint 2,5 millió lakossal. 95. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 1. sz. irat. 96. Macartney: i. m. 118. o. 97. Uo., vagy Nagybaczoni: i. m. 47. o. A korabeli Magyarországon és Erdélyben számos hír keringett a szovjet bátorító magatartást illetõen, ezek közül nem egy valósnak tûnik. Egy beszámoló szerint például a román hadsereg Besszarábiában fogságba ejtett magyar és német származású katonáit az oroszok azonnal elengedték azzal a megjegyzéssel: „menjetek, úgyis találkozni fogunk”. (MOL K 64 1940 27/a I. 452/res. pol. sz.) Nem tudjuk viszont, mennyire igaz a hír, hogy az 1940. június végén Kolozsvárra látogató bukaresti szovjet követ „egészen baloldali körökben” felvetette az önálló Erdély gondolatát, orosz fennhatóság alatt. A hangulatra jellemzõ volt azonban, hogy „mindenütt” beszéltek róla Erdélyben. (MOL K 64 1940 27/a I. 452/res. pol. sz.) 98. Czettler: i. m. 128. o., vagy Pop: Bãtãlia… 8. sz. melléklet, 257. o. 99. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 12. sz. irat. 2
152
100. DIMK, V. kötet, 171. sz. irat, valamint Juhász: A Teleki-kormány… 128–129. o., Iszlámov, Tofik: Erdély a szovjet külpolitikában a második világháború alatt. Múltunk, 1994. 1–2. sz., 32. o., vagy Czettler: i. m. 130. o. 101. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 38. sz. irat. 102. Lásd DIMK, V. kötet, 159. és 163. sz dokumentum, illetve Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 24., 42. sz. irat. Bárdossy tévesen informálta Budapestet arról, hogy székely falvak is szovjet fennhatóság alá kerültek. (Vincze Gábor: A bukovinai székelyek 1941-es bácskai letelepítésének elõzményei. Kézirat, a szerzõ tulajdonában, 5. o.) 103. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 42. sz. irat. 104. Macartney: i. m. 119. o. Az angol történész megemlíti, hogy Teleki meg volt gyõzõdve: amennyiben nem cselekszik, „az oroszokat egy szép napon a Tiszánál fogja látni”. Uo. 145. sz. jegyzet. 105. Mivel az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés nyomán Erdély egy részét Magyarország végül a másik „Gonosz”, Hitler „ajándékaként” kapta vissza, így ez a fajta „rendezés” sem bizonyulhatott hosszú távon tartósnak… 106. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 26. sz. irat. A katonák közül pl. Nagybaczoni Nagy Vilmos is a Moszkvával való együttmûködés híve volt 1940 nyarán. (Nagybaczoni: i. m. 47–48. o.) 107. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 67. sz. irat. 108. Lásd Czettler: i. m. 134. o, Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 30. és 31. sz. irat, továbbá Manoilescu: i. m. 88. o. 109. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 31. és 67. sz. irat. 110. DIMK, V. kötet, 154. sz. irat. 111. Uo. 153. sz. irat, 123. sz. jegyzet. 112. Lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 38. és 54. sz. irat. 113. DIMK, V. kötet, 115. sz. irat, vagy Bán D. András: i. m. 103. o. 114. DIMK, V. kötet, 124. sz. irat. 115. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 129. 116. DIMK. V. kötet, 201. sz. irat. 117. Juhász: A Teleki-kormány… 140. o. 118. Lásd Szász: A románok története… 111. és 119. o., vagy Galántai József: Háború és békekötés (1914–1920). Budapest, 1991, IKVA, 122–124. o. 119. DIMK, V. kötet, 102. és 105. sz. irat. 120. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 3. sz. irat. 121. DIMK, V. kötet, 122. sz. irat. 122. Uo. 138. sz. irat. 123. Uo. 102. és 151. sz. irat. 124. Uo. 151. sz. irat. 125. Uo. 172. és 184. sz. irat. 126. Uo. 180. sz. irat. 127. Manoilescu: i. m. 69. o. 128. DIMK, V. kötet, 107. és 118. sz. irat. Lásd még Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 7. és 22. sz. iratok.
153
129. DIMK, V. kötet, 185. sz. irat, Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 35. és 43. sz. iratok. 130. DIMK, V. kötet, 191. sz. irat, Pop: Bãtãlia… 11. sz. melléklet, illetve Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 33., 35. sz. irat. 131. Pop: Bãtãlia… 12. és 13. sz. melléklet, vagy DIMK, V. kötet, 195. sz. irat. 132. Pop: Bãtãlia… 13. sz. melléklet, valamint Manoilescu: i. m. 69. o. 133. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 43. sz. irat. 134. Uo. 36. sz. irat. 135. Lásd pl. Crutzescu július 10-i jelentését in Pop: Bãtãlia… 10. sz. melléklet. 136. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 35. sz. irat. Lásd még DIMK, V. kötet, 204. sz. dokumentum. 137. DIMK, V. kötet, 199. sz. irat. 138. Macartney: i. m. 125. o., vagy Juhász: A Teleki-kormány… 140. o. 139. DIMK, V. kötet, 199. o. 140. Uo. 200. sz. irat. 141. Uo. 152. sz. irat, valamint Macartney: i. m. 125. o. és Juhász: A Teleki-kormány… 140–141. o. 142. Manoilescu: i. m. 70. o.
154
II. 2. A müncheni, a berchtesgadeni és a római találkozók
A német jóindulat elnyerésért folytatott 1940. júliusi „versenyfutásban” a magyar kormány a támogató berlini ígéretek valóra váltását, az „erdélyi kérdés” mielõbbi „megoldását”, azaz a revíziónak a tengelyhatalmak segítségével történõ gyors megvalósítását remélte. Teleki, akárcsak korábban, feltehetõen most is abban reménykedett, hogy – mint Ormos Mária írja – az „optimális” revíziót egy németbarát kurzus segítségével, mintegy német „hátszéllel”, de mégis önálló magyar lépésekkel érje el az ország, anélkül, hogy teljesen Németország befolyása alá kerülne, amelynek gyõzelmétõl, mint a pestistõl, úgy félt. Bukarest ezzel szemben idõt akart nyerni és abban bízott, hogy Hitler mérsékelni fogja majd a magyar követeléseket, s ezáltal Romániának sikerül a minimálisra csökkenteni az elkerülhetetlennek látszó területi veszteségeket. Mindkét fél számára fontos volt, hogy közvetlenül Hitlernek adhassa elõ érveit: Teleki és Csáky július 10-én Münchenben, Gigurtu és Manoilescu július 26-án a Salzburg melletti Berchtesgadenben találkozott a német diktátorral. 1
A július 10-i müncheni megbeszélések Említettük, hogy június 30-án a magyar külügyminiszter felvetésére Ribbentrop megüzente Budapestre, miszerint körülbelül egy hét múlva Teleki és Csáky megejthetné régóta esedékes németországi látogatását, mely alkalommal Budapest revíziós igényei is szóba kerülnek. Másnap kelt számjeltáviratában Csáky ismertette a magyar delegáció névsorát, és útitervet kért a németektõl. Július 7-én Hitler közölte a németországi látogatáson tartózkodó Cianóval, hogy Mussolini kívánságát is figyelembe véve, a magyar vezetõket háromhatalmi tárgyalásokra hívta meg július 10-re. Nem titkolta bosszúságát a revízió ügyében tanúsított magyar makacs2
155
ság miatt, és elégedetlenségét fejezte ki „a magyar türelmetlenség zûrzavaros megnyilvánulásaiért”. Július 9-én, Teleki és Csáky elutazása elõtt, rendkívüli ülést tartott a Minisztertanács. Teleki elõadta, hogy a megbeszéléseken „az erdélyi kérdés lesz letárgyalva és talán eldöntve”. A térképen egy olyan „kompromisszumos megoldást” vázolt – a „Maros-vonalat”, azaz feltehetõen a maximális magyar tervhez közeli megoldást –, amely Magyarországnak visszaadná a Marostól északra fekvõ területeket, és ehhez hozzácsatolná még a székely vármegyéket. „Magyarország ez esetben igen nagy áldozatot hozna – fejtegette –, hiszen a Marostól délre fekszenek igen értékes területek, a resicai, aninai, petrozsényi bányák stb.”A miniszterelnök után Csáky szólalt föl: ismertette a külpolitikai helyzetet és a müncheni meghívás elõzményeit. Kiemelte, hogy „Románia ma izolálva van”, s az „utolsó szálak” már csak Törökországhoz fûzik. Ugyanaznap Csáky megbeszélést folytatott olasz követtel, akinek kifejtette: Arad városát is Magyarországhoz kell csatolni „egy keskeny területi leágazással”, de a kormány arra törekszik, hogy ne kerüljön vissza nagyobb létszámú kisebbség az országba. Egészében véve Csáky kedvezõnek tekintette a körülményeket „a magyar kérdés rendezésére”, és optimistának mutatkozott. Ribbentrop, valamint Ciano jelenlétében Hitler július 10-én fogadta Telekit és Csákyt a müncheni ún. „Führerbau”-ban. A tárgyalások megkezdése elõtt Teleki átadta Hitlernek Horthy német nyelvû, saját kezûleg írott levelét. A Kormányzó ebben többek között felrótta Hitlernek és Ribbentropnak, hogy érzése szerint „nem nagy rokonszenvvel” vannak Magyarország iránt, amelyet nem ismernek vagy „helytelen megvilágításban” látnak. Emlékeztetett az elsõ világháborús német–magyar fegyverbarátságra, majd a románokról szólva megjegyezte, hogy azok „eddig minden szövetségesüket becsapták és elárulták”. Kifejtette, hogy a Kárpátok gerincének birtoklása „létkérdés” Magyarország számára, de az eljövendõ német–orosz háború miatt Németországnak is hasznára válik, ha Erdély „megbízható kezekben van”. Horthy végül biztosította Hitlert: a magyar vezetés Németország kívánságai szerint 3
4
5
6
7
156
fog cselekedni, s csak akkor alkalmaz erõszakot, ha az erdélyi magyarok legyilkolását kell megakadályoznia. A levél áttanulmányozását követõen Hitler felkérte Telekit, ismertesse Magyarország álláspontját és revíziós követeléseit Romániával szemben. Hosszú elõadásában Teleki néprajzi, gazdasági és történelmi érvekkel támasztotta alá a magyar követeléseket, de nem tett konkrét javaslatot az újonnan meghúzandó határvonalra. Megismételte az egy héttel korábban, Mussolininek címzett levelében írottakat, miszerint magyarként mindent visszakíván, de mint az ország felelõs vezetõje tudja, hogy „okos kompromisszumot” kell keresnie. Elõadta, hogy az erdélyi kérdést katonai eszközökkel egyedül is meg tudná oldani a magyar kormány, de amennyiben meggyõzõ biztosítékokat kap a tengelyhatalmaktól, várni fog. Válaszában Hitler hangzatosan kijelentette, hogy a Német Birodalomban aligha akad német, aki százszázalékig ne volna meggyõzõdve arról, hogy Magyarországnak jogos követelései vannak Romániával szemben. Mindazonáltal nem tudja, hogy mindezek megvalósítására a pillanat elérkezett-e. Teleki azon kijelentésére, miszerint Budapest kész áldozatokat hozni a balkáni béke megõrzése érdekében, Hitler megjegyezte, hogy a tengelyhatalmak nem kívánnak Magyarországtól áldozatot. Ha a magyar kormány úgy gondolja, hogy Románia ellen saját erejébõl felléphet, akkor cselekedjék tetszése szerint, de ne számítson német segítségre, ha bajba jut. Ezután nyíltan megkérdezte, biztos-e Magyarország abban, hogy külsõ támogatás nélkül is le tudja gyõzni Romániát. Schmidt feljegyzése szerint Teleki és Csáky „láthatóan haboztak a válasszal”, majd igennel feleltek. Csáky a budapesti katonai körök s a vezérkari fõnök véleményére hivatkozott, megjegyezve, hogy a magyar csapatok szelleme kitûnõ, és „ez bizonyára nagyon elõsegítené a gyõzelmet”. Hitler erre hosszas fejtegetésbe kezdett a háborúzás általános feltételeit illetõen, és arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország sem anyagi tekintetben, sem csapatai számbeli erejét tekintve nincs abban a helyzetben, hogy biztos gyõzelemre számíthatna Romániával szemben, amely egy „határozottan jól felszerelt állam”. A legnagyobb óvatosságra intett, mivel a Romá8
9
10
11
157
nia elleni háborúba más országok is beavatkoznának, s ezt az egész balkáni helyzet megszenvedné. Kijelentette, hogy Németország csak a kõolaj miatt érdekelt Romániában, s bár a nyugati hadjárat befejezése után a fogyasztási helyzet enyhült, Berlinnek mégsem közömbös, mi történik a román kõolajjal. Hitler kitért a bonyolult erdélyi néprajzi viszonyokra is, amit õ, „mint volt osztrák” jól ismer. Megállapította, hogy az erdélyi kérdés rendezését illetõen „a helyes utat nehéz Münchenbõl is, de még nehezebb Berlinbõl megtalálni”. Újból biztosította tárgyalópartnereit, hogy „nagy rokonszenvvel” viseltetik a magyar igények iránt. Azt javasolta, hogy Magyarország szakaszonként és tárgyalások útján próbálja elérni célját, és óvott attól, hogy Budapest a mindent vagy semmit álláspontjára helyezkedjék az erdélyi kérdés kapcsán. Megjegyezte: „természetszerûleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínûleg mind a kettõ”. Csáky erre kifejtette, hogy Bukarest mindeddig semmiféle hajlandóságot nem mutatott a tárgyalásokra, annak ellenére sem, hogy a magyar kormány megpróbálta „puhítani” Romániát, és diplomáciailag sikeresen izolálta; ezzel kapcsolatban utalt Molotov július 4-i támogató nyilatkozatára, valamint a magyar szempontból kedvezõ bolgár és jugoszláv álláspontra. Ribbentrop közbevetette, hogy „legújabb jelentés szerint” a románok már tisztában vannak a területi engedmények szükségességével, és Manoilescu közölte Fabriciusszal: Románia kész a tárgyalásokra, elõször Magyarországgal, azt követõen Bulgáriával. Csáky azt válaszolta, hogy a közvetlen magyar–román tárgyalások csak akkor vezetnének eredményre, ha azokon Németország és Olaszország is részt venne. Teleki hozzátette: egy tárgyalás megindulásánál számolni kell azzal, hogy ha az nem vezet eredményre, akkor „az ultima ratiohoz kell nyúlni”. Cianóhoz fordulva a magyar külügyminiszter megkérdezte: hajlandó volna-e az olasz kormány ilyen tárgyalásokon részt venni? Ciano kitérõ válasza után Hitler vette át a szót, „rendkívül lekicsinylõleg” nyilatkozva Románia „politikai akrobatamutatványairól” és a román belsõ helyzetrõl. Elmondta, Károly király hirtelen a legnagyobb erõfeszítéseket teszi, hogy Németországgal 12
13
14
15
158
szoros politikai együttmûködésre jusson, õ azonban e közeledési kísérletekre „igen hûvös magatartást” tanúsított, és figyelmeztette a királyt, miszerint Romániának területi engedményeket kell tennie Magyarországgal szemben. A király levelet írt neki, és felajánlotta, hogy a Német Birodalommal „véd- és dacszövetséget köt”. II. Károly úgy viselkedett – mondotta nevetve Hitler –, „hogy alig tudtam ölelõ karjait elhárítani”. Ezt követõen a kancellár kifejtette, miszerint a román királynak küldendõ válaszlevelében, melynek szövegét a Duce jóváhagyása végett Rómába is megtáviratozza, ismételten közölni fogja: a német–román együttmûködés elõfeltétele az, hogy Románia megegyezzen szomszédaival a területi revízió ügyében. Elmondta, meg fogja írni, hogy Románia 1918–1919-ben „nem bátorságának és fegyveres erejének érvényesülése folytán, hanem a körülmények szerencsés összetalálkozása következtében sokkal nagyobb területi nyereségre tett szert, mint ami megilletné. Igyekezzék tehát minél elõbb ettõl a többlettõl... megszabadulni, ha azt akarja, hogy Romániából valami megmaradjon.” Figyelmeztetni fogja a román uralkodót – folytatta –, hogy ne bújjék a közvélemény mögé, de „ha minden hasztalan marad, akkor ám lássa Románia, hogy mit jelent az, ha sorsára hagyják”. Hitler nyilatkozatát a két magyar politikus „igen melegen” megköszönte, hozzáfûzve, hogy ez „a jelen helyzetben feltétlenül kielégíti a magyar kormányt”. Schmidt feljegyzése szerint Teleki és Csáky „láthatóan nagyon meg voltak elégedve”, és köszönetet mondtak „Németország Magyarország iránti õszinte barátsága eme újabb bizonyítékáért”. A több mint két órán át tartó tárgyalás végén a magyar fél megígérte, hogy amennyire tõle telik, õrködni fog Délkelet-Európa nyugalma fölött, Hitler pedig közölte: értesíteni fogja Budapestet, ha a román királytól választ kapott levelére. A megbeszélések során Ciano mindenben egyetértett Hitlerrel. Kijelentette: mint háborút viselõ állam, Olaszország is a balkáni béke fenntartásában érdekelt, és még Németországnál is jobban rá van utalva a román nyersolajra. Mindemellett „baráti megértéssel” viseltetik a magyar követelések iránt, amelyek kielégítését szaka16
17
18
19
20
21
22
159
szonként és tárgyalások útján kell elérni. Az Olaszországhoz való román közeledési kísérletekre utalva biztosította a magyar kormányt, hogy Bukarestbõl Rómába továbbra is „Budapesten keresztül vezet az út”. Miként értékelhetjük Teleki és Csáky július 10-i müncheni tárgyalásait? Ciano naplóbejegyzése szerint „a magyarok elégedetlenül távoztak”. Részben erre a megjegyzésre alapozott Juhász Gyula történész, aki 1964-es munkájában kettõs magyar kudarcként értékelte a találkozót: szerinte Münchenben egyrészt kudarcot vallott Teleki elképzelése a magyar fegyveres erõvel megvalósítandó erdélyi revízióról, másrészt azt a „tartalék megoldást” sem fogadták el a tengelyhatalmak, hogy a román kormánnyal folytatandó tárgyalásokon Németország és Olaszország is részt vegyen, nem mint döntõbíró, hanem mint a magyar követeléseket magukénak valló két nagyhatalom. A müncheni megbeszélések még azzal az eredménnyel sem jártak – írja Juhász –, hogy Berlin és Róma legalább elvileg elismerte volna a magyar kormány ún. Maros-vonal tervét. Véleményünk szerint azonban a müncheni találkozó kapcsán korántsem lehet egyértelmû magyar kudarcról beszélni. Kétségtelen, Teleki és Csáky azzal a reménnyel utazott a megbeszélésre, hogy július 10-én letárgyalják, s talán eldöntik az erdélyi kérdést. Ehhez, és a magyar közvélemény felfokozott várakozásaihoz képest a müncheni találkozó valóban sikertelen volt, hiszen az erdélyi revízió továbbra is nyitott kérdés maradt, s látszólag semmivel sem került közelebb ennek megvalósításához a Teleki-kormány. Ha viszont a valós lehetõségekbõl, s nem az elõzetes várakozásokból indulunk ki, akkor a megbeszélések mérlege akár pozitívnak is mondható Budapest szemszögébõl. Hitler ugyanis, korábbi megnyilatkozásaival szemben, ezúttal teljes mértékben elismerte az erdélyi magyar revíziós politika létjogosultságát. Tõle szokatlan módon – hiszen eddig inkább Bukarestet pártolta – arról is biztosította Telekiéket, hogy a magyarok, mint elsõ világháborús fegyvertársak, közelebb állnak hozzá, mint a románok. E kijelentés persze még nem kötelezte el semmire, de jelzésértékûnek is 23
24
25
26
27
160
felfogható, hiszen korábban többször hangsúlyozta, hogy ez a szempont nála nem játszik szerepet. Az elvi támogatáson túl, Hitler konkrét ígéretet is tett a magyar vezetõk elõtt – erre sem volt korábban példa –, miszerint nyomást gyakorol Romániára, és figyelmeztetni fogja az uralkodót, egyezzen ki a szomszéd államokkal a területi revízió kérdésében. Mivel a magyar küldöttség elõzetes reményei az erdélyi kérdés végleges eldöntésérõl valóban nem teljesültek Münchenben, Telekinek és Csákynak – Macartney szavaival – „szükségképpen” meg kellett elégednie Hitler ajánlatával. Az ajánlat azonban már egyértelmû német kiállást jelentett Magyarország revíziós politikája mellett, s az adott körülmények között ezt semmiképpen sem lehet Telekiék szempontjából kudarcként értelmezni. Más kérdés, hogy mit kellett késõbb az országnak fizetnie ezért: a német támogatás újabb magyar elkötelezettséget jelentett Berlin felé. A túlzott várakozások miatt a magyar közvélemény jó része azonban kudarcként értékelte a találkozó eredményét. A majdnem általános vélemény az volt, hogy „Magyarországnak megint fügét mutattak”, és ezt fõleg Teleki németországi személyes népszerûtlenségének tulajdonították. Amint azt július 13-án jelentette Rómába: „a Münchenben létrejött formula, még ha fontos biztosítékot is tartalmaz az itt óhajtott revízió jövõjére nézve, a vártnál kevesebbnek tûnik”. A kormány ezért a siker benyomását igyekezett kelteni, így eljött „a félszavak és illúziók kampánya, annak csökönyös bizonygatása, hogy a magyar kérdéseket a közeljövõben megoldják, különös tekintettel Erdélyre”. E kampánynak az volt a célja, hogy meggyõzze a közvéleményt a kormány irányvonalának helyességérõl, s bebizonyítsa, hogy ez a „legjobb út” – értékelte a helyzetet az olasz követ. Münchenbõl hazatérve Teleki a pályaudvaron csak néhány kitérõ mondatban válaszolt az újságírók kérdéseire, másnap viszont a kormánypárt képviselõi elõtt egy optimista hangú beszédet tartott. Ebben többek között kiemelte, hogy a magyar kormány immár nem áll egyedül, viszont „fegyelemmel” tartozik „barátainak”. Ugyanaznap Csákyval együtt kihallgatásra jelentkezett Horthynál és beszámolt németországi útjáról. 28
29
30
31
32
33
34
161
A találkozó után Az elkövetkezõ napok során Csáky elsõsorban azt igyekezett kidomborítani a müncheni megbeszélések kapcsán, hogy „a kérdés lényegét illetõleg” teljes egyetértés alakult ki a német, az olasz és a magyar felfogás között. Az erre való hivatkozási alapot a tárgyalásokról kibocsátott közös közlemény jelentette. Július 13-i körtáviratában a magyar külügyminiszter kiemelte, hogy 10-én „hármas tanácskozás” jött létre, és hangsúlyozta ennek „paritásos jellegét”. Hozzátette: a tengelyhatalmak képviselõi teljesen elismerték Magyarország jogos követeléseit Romániával szemben. A valós tényekkel nem teljes összhangban azt állította, miszerint Németország és Olaszország a legkevésbé sem kívánja befolyásolni Magyarországot a tekintetben, hogy fennálló követeléseit „mily módon és mily eszközökkel” érvényesíti. A kormánypárti sajtó ennél is tovább ment a túlzásban, s helyenként már egy „müncheni háromhatalmi egyezményrõl” szólt. Bukarestben – kellõ információk hiányában – bizonytalanság uralkodott a müncheni tárgyalások eredményét illetõen, s nem lehetett tudni, született-e valamilyen megállapodás Magyarország és a tengelyhatalmak között, vagy sem. Csáky mindenesetre az elõbbit szuggerálta Crutzescunak, amikor – mint már említettük – július 12-én arra figyelmeztette a követet, hogy a Magyarországgal való közvetlen megegyezés tekintetében Romániának nincs vesztegetni való ideje, hacsak nem kívánja azt, hogy a szükséges területi engedményeket az önkéntes lemondás helyett harmadik fél kényszerítse ki. Több jel is utalt azonban arra, hogy – egyelõre legalábbis – elhárult a Románia határait közvetlenül fenyegetõ veszély. Míg július 5-én Bárdossy állítólag egy Romániának nemsokára átnyújtandó ultimátum hírével tért vissza Bukarestbe, addig két nappal a müncheni találkozót követõen a bukaresti magyar követségen „nyomasztó atmoszféra” uralkodott, mivel – Manoilescu szerint – a tengelyhatalmak közbelépése eredményeként új utasítás érkezhetett Budapestrõl. Július 13-án Adrian Thierry, Franciaország 35
36
37
38
39
40
41
162
bukaresti követe gratulált a román külügyminiszternek a „siker” miatt, ugyanis, mint mondta, Münchenben „elnapolták” az összes kényes kérdést. A veszélyérzet csökkenését jelezhette az is, hogy a bukaresti kormány elutasította – amint ez egy július 12-i jelentésbõl kiderül – a román nagyvezérkar javaslatát, miszerint azonnali hatállyal ürítsék ki a határszéli román területeket Temesvártól kezdve Nagyváradon, Szatmárnémetin, Suceaván, Iaºi-on át egész a bolgár határig, és szállítsák az ország belsejébe a kulturális, egyházi értékeket, a hatósági irattárakat, s a lerakatok, gyárak anyagkészletének egy részét. Manoilescu arra biztatta Bossyt, Cianóval esedékes július 15-i találkozóján tudjon meg minél többet a müncheni „határozatokról”. Ciano sok konkrétumot nem árult el, viszont biztosította Bossyt, hogy „a magyarok nem fognak moccanni”, mert Hitler világosan megmondta nekik, nem akar háborút a Balkánon. A magyar követeléseket mérsékelteknek nevezte, mivel azokat Teleki határozza meg, aki „tagadhatatlan értelmi fölényben van” Csákyval szemben: „idõsebb, intelligensebb, mérsékeltebb, és földrajztudósként a gyakorlati lehetõségek ismerõje”. Az olasz külügyminiszter „bizalmasan” azt is közölte Bossyval, hogy a legjobb megoldást a közvetlen magyar–román tárgyalások jelentenék, s hogy mind a két félnek áldozatot kell majd hoznia; „az egész kérdés azonban még korai”. Aggasztó értesülések is érkeztek Bukarestbe: Eckhardt Tibor elmondta Ion Pangal lisszaboni román követnek, hogy Münchenben elismerték a magyar követelések jogosságát, és – az értesülés ezen része már nem felelt meg a valóságnak – 6–8 hétig fognak majd tartani a magyar–román tárgyalások. Román szempontból riasztó híreket közölt július 12-én Románia vatikáni követe, Nicolae PetrescuComnen. Jelentése szerint Berlin és Róma egy „új rend” elõkészítésén fáradozik Európa középsõ és keleti részén, s Románia négy nyugati megyéjének, illetve Dél-Dobrudzsának a sorsa már meg is van pecsételve. „Mi több, úgy tûnik – írta –, a magyarok pártfogói közül egyesek a székelységig vezetõ folyósót, vagy egy átfogó lakosságcserét kérnek, még jelentõsebb területi engedményekkel.” 42
43
44
45
46
47
48
49
163
Hasonló értesülései Bossynak már korábbról is voltak. Július 1-jén például „olasz és német forrásokra” hivatkozva azt jelentette, miszerint Hitler és Mussolini állítólag nagyon ragaszkodna a lakosságcsere elvéhez magyar–román viszonylatban, s hogy az erdélyi magyarok áttelepítése céljából Magyarországnak engednék át 60–80 km szélességben Románia nyugati határsávját Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Arad, Temesvár városokkal együtt. Bossy azonban azt is hozzáfûzte – s ebben igaza volt –, hogy ezek a tervek, bár közszájon forognak, nem juthattak el a döntéshozás szintjéig, továbbá Berlin és Róma nem egyeztette még az álláspontját e kérdésekben. A fenti, elég baljós hírekhez képest reménykeltõ lehetett a pozsonyi román követ július 11-i jelentése, akinek a szlovák külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Románia helyzete Berlinben és Rómában viszonylag jónak mondható, s Romániának kisebb áldozatokat kell hoznia, mint amire nemrég – a müncheni találkozót megelõzõen – számítani lehetett. Július 10-ét követõen mindenesetre a román álláspont megmerevedett, amit jól jelez a jugoszláv közvetítési kísérlet elvetése. Bárdossy értékelése szerint bukaresti kormánykörökben az a felfogás alakult ki, hogy a müncheni megbeszélések nyomán, ha azok nem is voltak kedvezõtlenek Magyarország számára, Románia idõt nyert. Elhárult a fegyveres konfliktus veszélye, s ezért az elkövetkezõ idõszakot a német jóindulat elnyerésére és a „románok bizalmának, bátorságának” felélesztésére kell felhasználni. Az általában jól értesült követ annak lehetõségét sem zárta ki, hogy Bukarestben „bizonyos megingathatatlan elemek nyomására” egy Magyarország elleni megelõzõ katonai akcióra is gondolhatnak. Úgy vélte, ez az elhatározás bizonyossággá válna, ha Antonescu kapna miniszterelnöki megbízatást egy várható kormányváltozás során. A román sajtóban éles magyarellenes sajtókampány kezdõdött, amelynek során a legtöbb román lap és a bukaresti rádió heves kirohanásokat intézett Magyarország ellen, hangsúlyozva a román álláspont hajthatatlanságát a területi kérdésekben. A román 50
51
52
53
54
55
56
164
propaganda azt igyekezett bizonyítani, hogy a magyar területi igények teljességgel megalapozatlanok és a tengelyhatalmak sem támogatják ezeket, ellenkezõleg, minden eszközzel megpróbálják visszatartani Magyarországot követelései érvényesítésétõl. A bukaresti vezetés szinte naponta fejezte ki hódolatát a tengelyhatalmak irányában, s a Hitler által hirdetett új európai rendbe való beilleszkedési szándékát próbálta demonstrálni július 11-i bejelentésével is, miszerint Románia kilép a Népszövetségbõl. A Berlinhez való fokozottabb közeledést szolgálta Gigurtu július 16-án Hermann Göringnek, a befolyásos birodalmi légügyi miniszternek írt levele is. A levélben foglaltakat az uralkodó is jóváhagyta. A román miniszterelnök felajánlotta a Németországba irányuló román kõolajexport megkétszerezését, a gabonaszállítások növelését. Cserében fegyvert, katonai felszerelést kért, és megismételte II. Károly korábbi javaslatát egy német katonai misszió Bukarestbe küldésére. A magyar–román kérdésre térve részletesen ecsetelte, milyen súlyos belpolitikai nehézségeket okozna Romániának egy újabb területi veszteség: ez amellett, hogy elõsegítené a „bolsevista propagandát és bomlasztó akciót”, vagy népfelkeléshez vezetne, vagy pedig a tömegek teljes passzivitását idézné elõ. Nem tudunk arról, hogy Göring válaszolt volna Gigurtunak. Tény, hogy Hitler egy nappal Gigurtu levele elõtt már megfogalmazta II. Károlynak szóló üzenetét, amelyben világosan és részletesen ismertette a Romániával, s a magyar–román viszonnyal kapcsolatos német álláspontot. Budapesten a müncheni találkozót követõen várakozó álláspontra helyezkedtek. A hadsereget ugyan nem szerelték le, de a legénység egy részét aratási szabadságra engedték, s a július elején életbe léptetett, mozgósítással kapcsolatos vasúti korlátozásokat is megszüntették. A budapesti kormány július 14-én jegyzéket intézett Romániához, a közvetlen tárgyalások megkezdését javasolva, amit azonban a románok válasz nélkül hagytak. Az olasz követ jelentései szerint ugyanakkor ezekben a napokban Csáky is kevéssé hajlott a kétoldalú tárgyalásokra, amelyek – úgy vélte – nem sokat ígérnek, figyelembe véve a román sajtó magatartását. 57
58
59
60
61
62
165
A magyar kormány hatékonyabb diplomáciai támogatásra számított a tengelyhatalmak részérõl, és feltehetõen a Bukarestnek szóló, Hitler által kilátásba helyezett figyelmeztetést akarta kivárni, amelytõl tárgyalási pozícióinak jelentõs javulását remélte. Alighanem Erdmannsdorff is hasonló utasítást kapott Berlinbõl, mint amilyent július közepén szófiai kollégája, aki ennek alapján közölte Popov külügyminiszterrel: Budapestnek és Szófiának meg kell várnia a német kezdeményezés eredményét. Popov biztosította a követet, hogy Bulgária várakozni fog, elhalasztva a Bukaresttel folytatandó tárgyalások kezdeményezését. Német tanácsra vagy sem, de tény, hogy Vörnle július 15-én elmondta Talamónak: Magyarország várakozó álláspontot foglal el, és „jelenleg nem tesz kezdeményezést”. Teleki és kormánya ugyanakkor továbbra is számolt a román–magyar fegyveres konfliktus lehetõségével az eljövendõ tárgyalások kudarca esetén. Ismerve a román katonai erõfölényt, abban reménykedtek, hogy a háború megindulását követõen, de még a nagyobb veszteségek bekövetkezte elõtt, a tengelyhatalmak kormányai fegyvernyugvásra szólítják majd mindkét felet, s így Bukarest egyezkedésre kényszerül. Még Werth szerint is egy (kényszerû) hadmûvelet csupán arra lett volna alkalmas, hogy beavatkozásra bírja Németországot és Olaszországot. A magyar sajtó, amely a Gigurtu-kormány július 4-i beiktatásától kezdve minden románellenes megnyilvánulástól tartózkodott, egy-két kivételtõl eltekintve válasz nélkül hagyta a román lapok támadásait, s hangja ezekben a napokban „kiszámítottan mérsékelt” volt. Ugyanakkor július 13-án a budapesti rádió Csáky utasítására – az esetleges román atrocitásoktól tartó erdélyi magyar közvélemény (lásd a 6. sz. dokumentumot) megnyugtatására – közölte: amennyiben az ottani magyarságot bántódás érné akár életében, akár vagyonában, az ilyen cselekmények „nemkívánatos következményekkel” járhatnak. „A romániai magyarság minden tagja – hangzott a közlemény – tisztában lehet azzal, hogy védelmük és biztonságuk egyik legelsõ gondja a felelõs magyar tényezõknek”. A kolozsvári konzulátus útján Teleki is megüzente az erdélyi 63
64
65
66
67
68
166
magyarság vezetõinek: „elsõrangú érdek”, hogy az ottani magyarok megõrizzék nyugalmukat, megfontolt és higgadt magatartást tanúsítsanak, s az esetleges összetûzések elõl térjenek ki. Megígérte, tiltakozni fog a bukaresti kormánynál amiatt, hogy állítólag 27 000 lõfegyvert és fejenként húsz töltényt osztottak szét az erdélyi román lakosság között. A parlament külügyi bizottsága elõtt július 16-án tartott expozéjában Csáky viszonylag enyhe hangot ütött meg. Beszámolt a németországi útról, s bár hangsúlyozta, Magyarország elvárja, hogy követeléseit kielégítsék, leszögezte: a magyar kormány senkinek sem óhajt „gyógyíthatatlan sebeket osztogatni, hanem józan megegyezés útján megbízható barátokat és nem acsarkodó ellenfeleket kíván”. 69
70
Levélváltás Hitler és II. Károly között Hitler betartotta a magyar vezetõknek Münchenben tett ígéretét, és július 15-én erõteljes figyelmeztetést intézett II. Károlyhoz. Elõzõleg Mussolinival egyeztetett, aki egyetértett az üzenet tartalmával, s egyben remélte: Károly, „ha intelligens, nem fog késlekedni, hogy egy olyan kompromisszumot kössön, amelyet Teleki is kíván.” A levél elküldésérõl a német külügyminisztérium másnap értesítette Sztójayt, és a budapesti követen keresztül Csákyt. A terjedelmes dokumentum válasz volt a román uralkodó július 6-i üzenetére, amelyben, mint emlékszünk, Károly megígérte, hogy kész felvenni a közvetlen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával, arra kérve a Führert, adjon meg „minden morális segítséget” Romániának. Hitler fenyegetõ hangnemben és kíméletlen nyerseséggel közölte: minden olyan kísérlet, amely a Romániát fenyegetõ veszélyeket taktikai manõverezések révén próbálja elhárítani, szükségképpen kudarcot fog vallani. Ebben az esetben „a vég, elõbb vagy utóbb – lehet, hogy épp a legrövidebb idõn belül – Románia megsemmisülését jelentheti”. Egyedül járható útként az áldozatokat igénylõ „végleges megoldások” keresését jelölte meg, s ez a Magyarországgal és Bulgáriával történõ „jóhiszemû megegyezést” jelenti. Figyelmeztet-
71
72
73
74
167
te a királyt, ne próbálja kijátszani egymás ellen e két országot, mivel ez csak rövid távon jelentene idõnyerést. Hitler kitért a levelében arra is, hogy az elsõ világháború után Románia „különleges szerencse” révén szerzett három országtól területeket. E területszerzések azonban nem lehetnek tartósak, mivel etnikai és politikai szempontból nem sikerült harmonizálni az ország tartományainak érdekeit, s a szomszédok katonai gyengesége sem örökkévaló. „Ha Románia ma kénytelen engedmények révén visszaszolgáltatni a megszerzett területeket, akkor olyasvalami történik, aminek emberi számítás szerint egyszer be kell következnie” – írta Hitler. „Nagy nyereségnek” nevezte, hogy Magyarország nem követel teljes megoldást, hanem hajlandó beérni egy „igazságos kompromisszummal”. Leszögezte, hogy Németország területileg nem, csupán politikailag, valamint gazdaságilag érdekelt a térségben, de vannak „barátságai”, melyek közül a Magyarországhoz és Bulgáriához fûzõdõek régóta léteznek, s ápolták is õket. Felrótta a román vezetés korábbi ellenséges magatartását a Birodalommal szemben, amelyet szerinte dokumentumok is tanúsítanak. Visszatérve Románia, Magyarország és Bulgária viszonyára, Hitler megismételte, amit a magyaroknak is elmondott Münchenben: ha a három ország nem tud megegyezni egymással, úgy könnyen lehet: Németország kinyilvánítja teljes érdektelenségét a délkelet-európai térség további fejlõdését illetõen. A Birodalom nem avatkozna be egy esetleges fegyveres konfliktusba, s nélkülözni tudná a román kõolajszállítások kiesését is. A józan észnek azonban arra a felismerésre kell jutnia, hogy „egy revíziót nem lehet tartósan megkerülni”, s annál jobb, minél elõbb valósítják ezt meg. Újból figyelmeztette a királyt, hogy csak akkor hajlandó a Bukaresttel való szorosabb együttmûködésre, ha Románia „ésszerûen” rendezi a Magyarországgal és Bulgáriával kapcsolatos nyitott kérdéseket. Ebben az esetben viszont „további kötelezettségeket” is vállalna. Végül kijelentette: amennyiben Károly kész a fenti értelemben történõ rendezésre, úgy õ, Hitler értesítené errõl Magyarországot, 75
76
77
168
Bulgáriát és Olaszországot. Ha pedig nem, akkor közölni fogja a magyar és a bolgár kormánnyal a német érdektelenséget. Hitler a diplomáciában szokatlanul kemény hangot használt július 15-i levelében, s a zsarolás, a fenyegetés, az ígérgetés eszközeivel próbálta meggyõzni a román uralkodót a Magyarországnak és Bulgáriának teendõ területi engedmények szükségességérõl. Szót sem ejtett a Károly által július 6-án említett etnikai elvrõl és lakosságcserérõl, ellenben Románia megsemmisülésének perspektíváját vetítette ki arra az esetre, ha Bukarest taktikai manõverezésbe kezd a problémák „végleges” megoldása, azaz a két szomszéd állammal való „jóhiszemû megegyezés” helyett. A dokumentum jól illusztrálja Románia súlyos helyzetét és szinte teljes nemzetközi elszigeteltségét 1940 nyarán. A levelet, amelyet július 17-én nyújtott át a bukaresti német követ, a király eltitkolta és nem hozta nyilvánosságra, feltehetõen még a politikusoknak sem volt tudomásuk róla. A román közvéleményben így nem tudatosult kellõképpen az országot minden oldalról fenyegetõ veszély nagysága, a területi revízió elkerülhetetlensége, és többek között ezért is érte késõbb sokkszerûen a második bécsi döntés. Manoilescu szerint Károly királyt „leküzdhetetlen düh” fogta el a levél olvasása közben, és sértve érezte magát a Hitler által használt hangnem miatt. A királynak kezdetben nem állt szándékában válaszolni, késõbb azonban mégis aláírta a külügyminiszter által megfogalmazott levelet, amelyet az uralkodó nevében Gigurtu és Manoilescu nyújtott át a német kancellárnak július 26-án Berchtesgadenben. Manoilescu már július 19-én utasította a berlini román követet, hogy közölje a német kormánnyal: Bukarest „egészében elfogadja a Magyarországgal és Bulgáriával való területi kérdések rendezésének eszméjét, és ebben az értelemben készíti a választ a Führer levelére.” Ugyanakkor aggodalmát fejezte ki, hogy amennyiben a román területi engedmények megtétele elszigetelten, és nem egy szélesebb balkáni rendezés részeként történne, úgy ez „nagyon súlyos következményekkel” járhatna az ország belsõ helyzetére nézve. 78
79
80
81
82
169
Az igen terjedelmes bukaresti válaszirat bevezetésképpen viszszautasította Hitler vádjait Románia múltbeli németellenes magatartásával és az elsõ világháborút követõ „szerencsés” területszerzésekkel kapcsolatban. A romániai németek „beilleszkedésének” példáján is igyekezett bizonyítani – hamis érveléssel –, hogy 1918 után gyorsan létrejött az ország „lelki egysége”, a különbözõ tartományok között nincsenek ellentétek, s nem léteznek „centrifugális jellegû, veszélyes regionalizmusok és partikularizmusok”. A „nemzeti szolidaritás” mellett a levél az állítólagos romániai „társadalmi szolidaritást” is kiemelte. Ez utóbbit a földreformnak tulajdonította, amelyet dicsekvõen „napjaink szocialista és nacionalista szellemének valóságos megelõlegezésének” nevezett, s amely szerinte éles ellentétben állt „egyes szomszédos államok [a levél itt feltehetõen Magyarországra utal – L. B. B.] vezetõ rétegeinek visszamaradott osztályegoizmusával”. Rátérve a tulajdonképpeni válaszra, a dokumentum a Bulgáriával és Magyarországgal való területi megegyezés – román szempontból – fájdalmas „lelki mozzanatára” hívta fel Hitler figyelmét: az országnak ugyanis közvetlenül Besszarábia átadása után kéne megtennie ezt az újabb áldozatot, ráadásul Romániánál gyengébb szomszédokkal szemben. Ha Romániától oly nagy áldozatot követelnének – folytatódik az érvelés –, hogy emiatt felborul a belsõ rend s megkérdõjelezõdik az ország léte, fennáll az a veszély, hogy ezt kihasználják a legerõsebb és a legkevésbé ellenõrizhetõ szomszédok (burkolt utalás a szovjet veszélyre), ez pedig ellentétes lenne Németország érdekeivel is. Az uralkodó hangzatosan kijelentette: az engedmények terén „léteznek határok, amelyek átlépését, szolidárisan a népemmel, soha nem engedhetem meg”. Leszögezte, hogy népe inkább a háborút választaná, mintsem a korlátlan és igazságtalan engedmények útját. A levél nyolc pontban foglalta össze a román álláspontot. Ennek lényege az volt, hogy az uralkodó a Hitler által vázolt két lehetõség – a taktikai manõverezések vagy az áldozatokkal járó „végleges megoldások” – közül a másodikat választotta. Bár nem fejtette ki részletesen, hogy ez mit jelent, a levél tartalmából egyértelmûen 83
84
85
86
87
170
kiderül, miszerint Károly a Magyarországgal és a Bulgáriával történõ tárgyalásokra gondolt, anélkül, hogy konkrét utalást tett volna a területi revízióra. A tárgyalásokat az alábbi feltételekhez kötötte: • a magyar–román és a bolgár–román tárgyalásokkal egyidejûleg kezdjenek el megbeszéléseket Délkelet-Európa más államai is a köztük lévõ ellentétek megoldására; • Románia ragaszkodik az etnikai elvhez, amelyet a módszeres és kötelezõ lakosságcserével lehetne a gyakorlatban megvalósítani; • a tárgyalások idején a román fél számít a tengelyhatalmak „tartós befolyására” (nem pedig döntõbíráskodására – szögezi le a dokumentum), mivel nincs meggyõzõdve a szomszédok „mérsékletérõl”; • a román áldozatkészségnek a végleges békéhez, a szomszédokkal való baráti viszonyhoz és egy „új politikai rendhez” kell vezetnie, amelybõl nem hiányozhatnak a Berlin által ígért „átfogó kötelezettségvállalások”, azaz a román állam területi integritására vonatkozó német garanciák; • a tárgyalások idején Romániát semmilyen irányból ne fenyegesse veszély, az „erõsebb szomszédok” (újabb utalás a Szovjetunióra!) részérõl sem. Emlékirataiban Manoilescu dicsekvõen „méltóságteljesnek és szépnek” nevezi a saját kezûleg fogalmazott levelet. Valójában arról volt szó, hogy a román uralkodó kényszerûen elfogadta ugyan a Magyarországgal és Bulgáriával folytatandó tárgyalások gondolatát, de akárcsak július 6-i üzenetében, az etnikai elvvel és a kötelezõ lakosságcserével kapcsolta össze azt. Bukarest abban reménykedett, hogy Németország támogatni fogja a lakosságcsere ötletét, és a tárgyalások folyamán mérséklõleg hat majd Magyarországra és Bulgáriára. Bár a dokumentum leszögezi, hogy Románia nem kéri a tengelyhatalmak döntõbíráskodását, a késõbbiek során több ilyen irányú román kérés is elhangzik majd Berlin felé, közülük az egyik éppen a levél átadásának napján, július 26-án Berchtesgadenben. 88
171
Utólag megállapítható, hogy a román remények többsége illúziónak bizonyult: a válaszlevélben megszabott feltételek közül végül is csupán a német garanciára vonatkozó kérés teljesült a második bécsi döntés során. Román remények, magyar aggodalmak Budapesten a Magyarországgal és Bulgáriával szembeni román álláspont megmerevedését tapasztalták ezekben a napokban. Bárdossy úgy értesült, hogy a román kormány késznek mutatkozik ugyan meghajolni a német és olasz kívánságok elõtt, de közvetlenül Magyarországnak és Bulgáriának semmit sem hajlandó engedni. Ribbentrop kedvezõ eredményt várt Hitler levelétõl oly értelemben, hogy Károly király „békés szellemben befolyásolja” majd a sajtót, a magyarellenes kampány azonban július 15-ét követõen is folytatódott Romániában, s a bukaresti propaganda a tengelyhatalmak támogatásáról szónokolt. Július 22-én például bejelentették, hogy Gigurtu kormányfõ társaságában a német és az olasz követ néhány napot a tengerparton, Mamaia fürdõhelyen tölt, s ez újabb bizonyítékát képezi Románia és a tengelyhatalmak teljes összhangjának. Ezt megelõzõen Bárdossy Bukarestben felhívta Fabricius figyelmét a román kormánylapokban folytatott „dühös” sajtókampányra, valamint arra is, hogy „ortodox pópák Erdélyben szerte-széjjel lázítanak” a magyarok ellen. Csáky július 23-i jelentése szerint Crutzescu Vörnle elõtt elismerte, hogy a sajtótámadások román részrõl indultak el. A külügyminiszter-helyettes közölte a román követtel: a magyar sajtó vissza fogja utasítani „a románok támadásait”, s ezt majd a rádió is átveszi szokásos lapszemléjében. Berlinben Sztójay tette több alkalommal is panasz tárgyává a merev román magatartást, és július 24-én bejelentette, hogy a magyar sajtó most már válaszolni fog a müncheni megbeszélések óta folyó román sajtóhadjáratra. Werth már július 20-i átiratában az iránt érdeklõdött Csákynál, hogy mikor indul el „a nyílt románellenes propaganda”, amelybe a rádió és a sajtó is bekapcsolódna. A magyar–román feszültség növekedését is jelzi: a vezérkari fõnök ez alkalommal ismét felvetette a fegyveres 89
90
91
92
93
94
95
172
konfliktus lehetõségét, kérve a külügyminisztériumot, kössön kiadatási egyezményt a szovjet és a bolgár kormánnyal, hogy egy Románia elleni háború esetén a román hadsereg nem román nemzetiségû katonái, akik megadják magukat, kölcsönösen átadassanak. A külügyminisztérium néhány hét elteltével tájékoztatta Werthet, hogy a bolgárokkal augusztus elsején már megkötötték az egyezményt, Moszkvában viszont „minden ilyesminek elintézése sokkal több idõt igényel”. A vezérkar persze tisztában volt azzal, hogy revíziós követeléseit Magyarország – a tengelyhatalmak álláspontja miatt – csak békés úton, tárgyalások révén érheti el. Erre hívta fel a figyelmet július 18-i jelentésében a berlini magyar katonai attasé, Homlok Sándor ezredes, aki azonban azt is kiemelte: Németországban nem tévesztette el hatását a július eleji magyar mozgósítás, amely annak a bizonyítékát képezte, hogy „Magyarország fegyveresen is kész jogos érdekeinek megvalósítására”. Feltételezhetõ, hogy Werth fenti lépése is egyfajta figyelmeztetés lehetett a tengelyhatalmak felé. Csáky diplomáciai úton próbálta a tengelyhatalmakat rávenni, gyakoroljanak nyomást Romániára a kétoldalú tárgyalások mielõbbi elkezdése érdekében. A magyar külügyminiszter panaszkodó táviratok egész sorával árasztotta el ezekben a napokban Berlint és Rómát, szembeállítva a román sajtó agresszív hangját a „mérsékelt magyar magatartással”. Július 18-án például arra kérte Sztójayt, mutasson rá a német külügyminisztériumban: a román sajtókampány célja a két szomszéd ország közti atmoszféra megrontása, hogy ezt követõen Bukarest kitérhessen a területi kérdések megtárgyalása elõl. 23-án többek között a bukaresti német és olasz követek románbarát viselkedésére hívta fel a tengelyhatalmak figyelmét, két nap múlva pedig arra utasította Sztójayt, közölje Berlinben: területi követelésein kívül Magyarország érvényesíteni kívánja Romániával szemben az 1919-es román megszálló csapatok által okozott négymilliárd aranykorona kárt is, s e követelések az esetleges „lakosságcsere költségeit bõven fedezhetik”. Még ezt megelõzõen Sztójay elõadta Weizsäcker államtitkárnak s Clodius követnek, miszerint a magyar közvéleményben „pszicho96
97
98
99
100
101
173
lógiailag kedvezõtlen és súlyos benyomást” tett, hogy a román kormány nemrég nagy mennyiségû gyalogsági fegyvert, valamint lõszert rendelt Németországtól azzal az óhajjal, hogy minél elõbb szállítsák le azokat. Kifejtette: ez alkalmas arra, hogy „a románok ellenállási kedvét a revízió kérdésében megerõsítse”. Clodius megnyugtatásul közölte, hogy a fegyverszállítások célja nem Románia felfegyverzése, hanem a román kõolajszállítások következtében kialakult ötvenmillió márka összegû német passzívum kiegyenlítése. Bukarest is igyekezett minden alkalmat kiaknázni Berlin támogatásának elnyerése érdekében. A müncheni német–magyar megbeszélések ellensúlyozására a román vezetõk elsõsorban egy Hitlerrel való személyes találkozó kieszközlését tartották fontosnak, s az ötletet állítólag Fabricius is támogatta. A Ghigi olasz követtel való tengerparti üdülés során Gigurtu egy mielõbbi itáliai látogatást is szorgalmazott, Bossy pedig július 23-án közölte Rómában, hogy a román miniszterelnök és külügyminiszter nagyon örülne, ha Itáliába látogathatna. A magyar vezérkar értesülései szerint Károly király a német katonai és a német légügyi attasé elõtt megemlítette azt a „régi kívánságát”, hogy el szeretne látogatni a birodalmi fõvárosba, mivel mindig nagy csodálója volt a német hadsereg fegyelmezettségének és felkészültségének. Elmondta, hogy hajlandó a német kormány „igazságos ítélõszéke elõtt” hozzájárulni Erdély politikai sorsának rendezéséhez, és álláspontját személyesen kívánja kifejteni Berlinben. Az uralkodó látogatására nem került sor, viszont meghívást kapott Hitlertõl a román miniszterelnök és a külügyminiszter. Július 22-én a berlini román követ útján Ribbentrop a Salzburg melletti Berchtesgadenbe invitálta 26-ra Gigurtut és Manoilescut, s két nap múlva az olasz külügyminisztériumból érkezett hasonló meghívó 27-re Rómába. Weizsäcker államtitkár 23-án bizalmasan közölte Sztójayval: a két román politikus fogadást kért Hitlertõl, hogy szóbeli magyarázatok kíséretében átadhassa a román király levelét. Csáky egy nem éppen elegáns gesztussal reagált a magyar szempontból kedvezõtlen hírre: még aznap megtáviratozta Sztójaynak, 102
103
104
105
106
107
174
felhívhatná Berlin figyelmét arra, hogy Gigurtu Románia egyik leggazdagabb embere, a vagyonát Erdélyben szerezte, s többek között a „Mica” nevû aranybánya részvénytársaság többségi tulajdonosa, Manoilescu pedig korrupt, „mindenre képes kalandor”. A legszûkebb bukaresti vezetés tisztában volt az ország nehéz helyzetével. Hitler július 4-i és 15-i üzenetei félreérthetetlenül jelezték, hogy Románia elõbb-utóbb területi engedményekre kényszerül szomszédaival szemben. Efelõl nem hagyott kétséget az újonnan kinevezett berlini román követ, Alexandru Romalo jelentése sem, amelyben részletesen beszámolt Hitlernél tett július 20-i rövid bemutatkozó látogatásáról. A találkozón a Führer újból leszögezte, hogy semmilyen német támogatással nem számolhat Románia addig, amíg meg nem egyezik Magyarországgal és Bulgáriával. Kijelentette: egy fegyveres konfliktus katasztrofális következményekkel járna Romániára nézve. A megbeszélés alapján Romalo többek között azt a következtetést vonta le, hogy Berlinbõl nézve súlyos a helyzet, s a román közvéleményt lassan fel kell készíteni az elkerülhetetlennek tûnõ újabb területi „amputálásokra”. Azt ajánlotta, hogy a román sajtó legyen minél „tartózkodóbb” a már említett két szomszédos országgal, s a bukaresti vezetésbe vonják be széles körben a vasgárdista és németbarát elemeket. Fabricius Bukarestben gyõzködte a román vezetõket, hogy az ország érdekében „további kételyek és halasztások nélkül” kezdjék el a tárgyalásokat a szomszédokkal. A német követ a vele szoros kapcsolatban lévõ Ghiginek elmondta: a miniszterelnököt meggyõzni látszik, „nehézségek állnak fenn viszont a király és fõként udvari minisztere, [Ernest] Urdãreanu részérõl, akik idõnyerésre számítanak, félve a belsõ következményektõl, különösen a korona sorsát illetõen, amennyiben újabb területi engedményeket tennének, oly kevéssel Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése után.” A román fõvárosban élt a remény, hogy Berchtesgadenben sikerül a bolgár kérdést – amelynek megoldása sokkal kevesebb áldozatot követelt Romániától – a magyar elé helyezni, és elodázni az erdélyi kérdés végleges rendezését. A külügyminisztériumban úgy vélték, néhány hónap alatt sok minden változhat még Románia 108
109
110
111
175
javára, s ezért az idõnyerésre alapoztak. Azzal számoltak, hogy a kõolajszállításokért cserében tavaszig jelentõsen növelhetik a román hadsereg ütõképességét, s addigra esetleg konszolidálódhat a szovjet–román viszony is. A Szovjetunióval való jó kapcsolatok kiépítése céljából július közepén az uralkodó Grigore Gafencut, az egykori külügyminisztert nevezte ki moszkvai követté, bízva abban, hogy a tapasztalt és tehetséges diplomata segítségével könnyebb lesz megnyerni a szovjet vezetést az erdélyi kérdésben. Moszkva nagyhatalmi támogatását azonban nem sikerült megszerezni, s ezt elsõsorban a 2. bécsi döntés idején tanúsított szovjet magatartás miatt sínylette meg Bukarest. A halogató román taktika Bárdossy „megbízható forrásból” származó információi szerint arra épült, hogy a tengelyhatalmak semmi esetre sem fognak megengedni egy magyar–román fegyveres konfliktust, s a háború veszélyére hivatkozva a román kormány ezt zsarolásra használhatja fel, amennyiben az országot „idõ elõtt” bármire kényszeríteni akarják. Ha az erdélyi kérdés elodázása mégsem sikerül, úgy Bukarest azon lesz, hogy a német és az olasz kormány döntsön a magyar–román vitában. A döntõbíráskodás eredménye, mint minden kiegyenlítõ ítélet, kedvezõbb lenne Románia számára, mint ha közvetlenül Magyarországgal kellene megalkudnia. Ez esetben ráadásul még arra is lehetne utólag hivatkozni, hogy a román kormány csak az „ellenállhatatlan kényszer” elõtt hajolt meg, azaz nem önként mondott le területének egy részérõl, s így erre késõbb újból jogot formálhat. A tengelyhatalmak döntése elõtt „az egész románság meghajolna, de csak azzal a hátsó gondolattal, hogy az önkéntes joglemondást elkerülték, s így szabad kezük marad a jövõre” – zárul az elemzés. Bár a román vezetés gyanúja szerint Münchenben valamiféle német–magyar megegyezés születhetett, amelyen nyilván nem lehet már változtatni, Bukarest azért abban bízott, hogy Berchtesgadenben sikerül – ha másodlagos kérdésekben is – „rést ütni” e feltételezett megállapodáson. A „szász vonal szorításával” és esetleg Róma befolyásának igénybevételével elsõsorban azt remélték, hogy lényegesen 112
113
114
115
176
lecsökkenthetik az Erdélyre vonatkozó magyar revíziós igényeket. Az olasz támogatásba vetett remény utólag teljességgel megalapozatlannak bizonyult, viszont annál több lehetõség rejlett az ún. „szász vonalban”. Bukarestben ugyanis tudták, hogy Berlin számára döntõ jelentõségû az erdélyi szászság állásfoglalása, márpedig a szászok a leghatározottabban ellenezték az általuk lakott területek Magyarországhoz való visszacsatolását. Hitler figyelmeztette is Telekiéket Münchenben, hogy az erdélyi németeknek „semmi módon nem érdeke a rezsimváltás”, Sztójay értesülése szerint pedig a német külügyi hivatal béke-elõkészítõ osztályán (amely többek között az erdélyi kérdés megoldásával foglalkozott) alapelvnek számított, hogy a romániai németség ne váltson újból „gazdát”. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar kormány hiába próbálta elnyerni a szászok támogatását. Csáky utasítására augusztus elején Bárdossy felvette a kapcsolatot Otto Roth-tal, a romániai németek vezetõjével, és felajánlotta: amennyiben a szászok Magyarországhoz kívánnának csatlakozni, úgy Budapest visszaállítaná részükre az õsi Királyföld jogait „modernizált formában”. Roth kitért a válaszadás elõl és utalt arra, hogy az erdélyi és bánsági németek sorsa Berlinben dõl el. Személyes véleménye szerint azonban „a Romániában élõ németségnek továbbra is ugyanazon állam keretében [kell] maradnia”. Felvetette, hajlandó volna-e Budapest a szászoknak felajánlott különállást a Magyarországon élõ összes németre kiterjeszteni, így a budai és a tolnai svábokra is. Elmondta, bár a romániai németség körében javulni látszik a hangulat Magyarországgal szemben, ennek „nincs döntõ jelentõsége, mivel a vezérre bízzák a döntést”. Visszatérve a berchtesgadeni találkozót megelõzõ idõszakra, Károly király megszabta miniszterelnökének és külügyminiszterének, hogy közelgõ tárgyalásaik során a Hitlernek átadandó válaszlevélben foglaltakhoz tartsák magukat. Ki kell domborítaniuk, mennyire fájdalmas Románia számára e pillanatban az áldozat, amit megkövetelnek tõle, s hangsúlyozniuk kell, hogy csakis tisztán etnikai alapon, lakosságcsere révén képzelhetõ el az erdélyi 116
117
118
119
120
177
kérdés megoldása. A király leszögezte: „a székelyekkel együtt mintegy 1 300 000 magyar él a határainkon belül, s õket teljes mértékben el kell távolítani az országból, hogy legyen egyszer nyugalom.” Az alábbi konkrét tárgyalási utasításokat adta a Berchtesgadenbe készülõdõ román delegációnak: • határozott ígéretet kell tenni arra, hogy Románia kész függõ ügyeit megtárgyalni Magyarországgal; • a lehetséges román területi engedmények határai: Szatmár, Nagyvárad és Arad városok a mögöttük lévõ, átlagosan mintegy 20 km mélységû területekkel, a megerõsített román vonalakig; • ha német részrõl nagyobb nyomást gyakorolnának, Románia felajánlhatja népszavazás tartását a vitatott zónákban, amelynek végrehajtását a román hatóságok ellenõriznék; • halogató taktikát kell alkalmazni, azaz a lehetõségek határáig törekedni a valódi területátadások halasztására. Budapestnek sikerült az utasítások birtokába jutnia, s ezzel egyértelmûvé vált számára, hogy a román fél az idõnyerésre játszik. Ez aggodalommal töltötte el Csákyt, bár német részrõl állítólag tájékoztatták, hogy a megbeszélések során Romániára újabb, még határozottabb nyomást akarnak gyakorolni „abban az értelemben, ahogy errõl Münchenben megállapodtak”. A magyar külügyminiszter július 25-én utasította Sztójayt és Villanit, járjanak el a tengelyhatalmak kormányainál, s közöljék: Magyarország nem nézheti „megnyugvással és tétlenül” az idõhúzásra alapuló román taktikát. A Sztójayt 26-án fogadó Woermann külügyi államtitkár-helyettes megígérte: azonnal továbbítja a magyar panaszt Salzburgba, hogy az aznap kora délután kezdõdõ román–német tárgyalások elõtt Ribbentrop kézhez vehesse azt. A berlini magyar követ kiemelte, hogy a románok mostani taktikája hasonló ahhoz, amit 1918-ban követtek: azaz a Nyugat gyõzelmére spekulálnak, és „dilatorikus eljárással arra számítanak, hogy semmit sem kelljen leadniuk”. Rómában Ciano szintén 26-án fogadta külön-külön Villanit és Szabót. Az olasz külügyminiszter délelõtt közölte a követtel: a 121
122
123
124
125
178
másnap esedékes olasz–román találkozót Bukarest kezdeményezte, s a római megbeszélések a salzburgiakhoz igazodnak majd. Konkrét román–magyar ügyekrõl s Erdélyrõl nem fognak tárgyalni, viszont Berlinben Hitler ismét tanácsolni fogja Gigurtuéknak a Magyarországgal való békés megegyezést. Leszögezte, hogy ellenzi Romániának a tengelybe való bekapcsolódását. Villani megkérdezte: ha a magyar–román közvetlen tárgyalások nem vezetnek eredményre, „van-e kilátás újabb döntõbírósági eljárásra”. Ciano azt felelte, hogy ilyen megoldásra Hitler nem gondol, Olaszországnak pedig ebben a kérdésben hozzá kell alkalmazkodnia. Szabó ezredes, a római magyar katonai attasé eredetileg Mussolininál jelentkezett kihallgatásra, aki azonban „egészen kivételesen” nem tudta fogadni, ezért õ is Cianóval folytatott megbeszélést az esti órákban. Ez kényelmetlen helyzetbe hozta, s új érveket kellett kitalálnia a román–magyar konfliktus gyors megoldásának szükségességére. Elmondta, hogy a mozgósítás súlyos terhet jelent Magyarország számára, csökkenti a mezõgazdasági exportot, és kedvezõtlenül befolyásolja a közhangulatot. A „legerõsebb” érv, amely véleménye szerint „erõsen megfogta” Cianót: Olaszországnak szüksége lehet a honvédségre Jugoszlávia megtámadása esetén, most viszont a magyar haderõ tétlenül áll Erdély határánál, s nem tudja megteremteni az olasz hadseregnek egy drávai támadás elõfeltételeit. Az olasz külügyminiszter elismerte, hogy gyors cselekvésre van szükség. Kijelentette: bár a tárgyalások anyagába nem volt felvéve a román–magyar kérdés, meg fogják mondani a románoknak, hogy az erdélyi probléma gyors elintézésével dokumentálhatják legjobban a tengelyhez való vonzalmukat. „Minden napi késésért súlyosan fognak fizetni. És a végén igenis nagyon megfizetnek mindent” – tette hozzá nevetve. Véleménye szerint a románok télig akarják húzni a tárgyalásokat, „mondván, hogy télen úgy sem lehet mit csinálni; tavaszig pedig ki tudja, mi történik.” „Nem éppen hízelgõen” jellemezte a románokat, majd a beszélgetés végén megígérte, hogy a másnapi tárgyalások eredményérõl értesíteni fogja Budapestet. 126
127
128
129
130
179
A román szándékok ismeretében a magyar vezetés tehát komoly aggodalommal tekintett Gigurtu és Manoilescu német-, illetve olaszországi útja elé. Amint Ciano írja naplójában, a magyar fõvárosban attól féltek, „hogy Románia, miután annyi éven át a kisantanttal tartott és »genfeskedés«-sel kérkedett [utalás a Népszövetségre – L. B. B.], felvételét kérheti és meg is kaphatja a Tengely kötelékébe”. Budapesten nem láthatták elõre, milyen sikerrel jár majd az idõhúzásra alapuló román taktika, az a törekvés, hogy elodázzák az erdélyi területi revíziót. Ciano támogató szavai sem nyugtathatták meg túlságosan Csákyékat, mivel tudták: a döntõ szót úgyis Berlinben mondják majd ki. A német külügyminisztériumban viszont kitértek az erdélyi kérdésben való állásfoglalás elõl, és Sztójay nem tudta megítélni, ennek mi az oka: lehetséges – jelentette Budapestre –, hogy a kiadott rendelkezések tiltják a nyilatkozást e kényes kérdésrõl, de az sem zárható ki, miszerint a románok ellenakciójának tudható be a külügyi tisztviselõk tartózkodása. A berchtesgadeni találkozó elõtt egy nappal a berlini magyar követ semmiféle „konkrét prognózis”-ba nem bocsátkozott, csupán arra figyelmeztetett: „befelé, azaz magunk között nem volna jó túl optimisztikus reményeket táplálni”, s hogy az erdélyi revízió kérdése még hosszas küzdelmet igényel. Egyelõre csupán Hitler müncheni kijelentéseiben lehetett bízni Budapesten, abban, hogy kiáll a magyar revíziós törekvések mellett, és komoly nyomást gyakorol majd a román vezetõkre a tárgyalások haladéktalan elkezdése érdekében. Sokkal többre nem is igen lehetett számítani. Cianóval folytatott július 20-i berlini megbeszélésén Hitler kijelentette: elsõrangú érdeke a délkelet-európai nyugalmi állapot fenntartása. Ezért közvetlen tárgyalásokra kell rábírni Magyarországot és Romániát, óvatosságra, mérsékletre intve mindkét felet – de õ nem szándékozik még közvetve sem beavatkozni, „mert tartózkodni kíván mindenféle véleménynyilvánítástól a kérdést illetõen”. 131
132
133
180
A berchtesgadeni és a római találkozók Gigurtu és Manoilescu 1940. július 26–27-én négy megbeszélést folytatott a tengelyhatalmak vezetõivel. 26-án Ribbentrop majd Hitler, 27-én Ciano, ezt követõen ugyanaznap Mussolini fogadta õket. A román politikusoknak ezzel alkalmuk nyílt, hogy akárcsak a magyar vezetõk július 10-én Münchenben, õk is személyesen ismertethessék az erdélyi kérdéssel kapcsolatos álláspontjukat, és megpróbálják elnyerni a két vezetõ európai nagyhatalom támogatását. Különösen a Hitlerrel való találkozás bizonyult fontosnak, mivel Magyarországhoz hasonlóan Románia is kényszerpályán mozgott, és további sorsát jórészt a Harmadik Birodalommal kialakított viszonya határozta meg. Ennél azonban többrõl volt szó: 1940 nyarán már az ország megmaradása volt a tét, hiszen Románia jóformán csak német segítségre számíthatott a területi revíziót követelõ Magyarországgal és Bulgáriával, illetve az állandó veszélyforrást jelentõ szovjet kolosszussal szemben. A Ribbentroppal való találkozó Salzburgtól és Berchtesgadentõl nem messze, a német külügyminiszter Fuschlban található kastélyában zajlott le. Elõtte való nap a vonattal átutazó román küldöttségnek a budapesti pályaudvaron „csaknem ellenséges” fogadtatásban volt része: Csáky utasítására senki nem üdvözölte õket, viszont fegyveresek álltak a peronok mentén. Manoilescu visszaemlékezései szerint Ribbentrop, „az ember, akinek acélból lett volna a pillantása, ha nem bádogból lenne az egész alkata”, vészjósló hidegséggel fogadta a román küldöttséget, s a tárgyalások során egyetlen megértõ, szimpátiáról tanúskodó megjegyzést sem tett Románia helyzetét illetõen. Bevezetésképpen a német külügyminiszter a diplomáciai tárgyalásokon szokatlan durvasággal bírálta a korábbi román kormányok külpolitikáját. Elítélte Bukarestet, amiért 1939 áprilisában elfogadta az egyértelmûen Németország ellen irányuló brit garanciát, továbbá megemlítette a Franciaországban talált katonai és diplomáciai iratokat, amelyek Romániára nézve „kompromittáló” adatokat is tartalmaznak. 134
135
136
137
181
Rátérve az aktuális kérdésekre, Ribbentrop elmondta, hogy Németország a Balkánon nem területileg, hanem elsõsorban gazdaságilag érdekelt. A román–magyar kapcsolatokról szólva egyértelmûen kijelentette: Nagy-Románia a véletlen mûve, a magyarok és a bolgárok kisemmizése révén jött létre, akik most, hogy a párizsi békeszerzõdések már nem érvényesek, joggal követelik a revíziót. Németország – folytatta Ribbentrop – annak ellenére, hogy egyetért a magyar és a bolgár törekvésekkel, nem kíván dönteni, csak tanácsot ad. Felvetette, hogy értesülései szerint Románia viselkedése merev, és csupán határ menti kiigazításokra hajlandó. Miután a románok ezt cáfolták, a német külügyminiszter azt hangoztatta, hogy egyetlen tanácsot tud adni: a bukaresti kormány állapodjon meg Magyarországgal és Bulgáriával amilyen gyorsan csak lehet. Ha ezt nem teszi meg, s nem vizsgálja fölül az 1919-ben elkövetett igazságtalanságot, akkor igen komoly következményekkel számolhat, és a német–román kapcsolatok sem fejleszthetõk e kérdés megoldása elõtt. Válaszában Gigurtu a gazdasági kérdések mellett Románia nehéz kül- és belpolitikai helyzetét ecsetelte, majd kijelentette, hogy kész kísérletet tenni a Magyarországgal és Bulgáriával történõ megegyezésre, amit határrevízió és lakosságcsere formájában képzel el. Nagyszabású határrevízióra azonban nem lát lehetõséget, mivel ez a román irredenta mozgalom feléledéséhez vezetne a jövõben. Ribbentrop erre megjegyezte, hogy a magyar kormány, ígérete szerint, hajlandó ésszerû követelésekkel elõállni. A német külügyminiszter végül ismét csak a közvetlen tárgyalások felvételét javasolta a románoknak, mivel „a legjobb nem elhalasztani a megoldásra érett kérdéseket”, hanem határozottan bele kell vágni ezek elintézésébe. Ribbentrop lényegében tehát megismételte a Hitler július 15-i levelében foglaltakat: elismerte a Romániával szembeni területi követelések jogosságát és ultimatív hangon felszólította a román vezetést, közvetlen tárgyalások útján rendezze a Magyarországgal és Bulgáriával fennálló vitás kérdéseket. Míg azonban Berlin eddig nem szabott határidõt a tárgyalások elkezdésére, most Ribbentrop
138
139
140
141
142
143
182
– késõbb Hitler, Ciano és Mussolini is – erõteljesen sürgette a mielõbbi megállapodást a két szomszédos országgal. Ez, úgy tûnik, váratlanul érte az idõhúzásra alapozó román tárgyalófelet. Manoilescu – mint emlékirataiban írja – elégedetlen volt Gigurtu tárgyalási módszerével, mivel a miniszterelnök egyrészt nem engedte õt Ribbentrop elõtt szóhoz jutni, másrészt túl nagy teret szentelt a gazdasági kérdéseknek. A Hitlerrel való találkozás elõtt ezért megegyeztek, hogy felváltva fognak majd beszélni. Hitler „magabiztos nyájassággal” fogadta ugyanaznap délután a román küldöttséget. Miután Ribbentrop már alaposan „megdolgozta” a tárgyalófeleket, a Führer valamivel több megértést és szimpátiát tanúsított a mintegy két órán át tartó megbeszélések során a románok irányába, mint külügyminisztere. Elöljáróban Gigurtu röviden ismertette Károly király Hitlerhez írott levelét, kiemelve, hogy Románia hajlandó azonnali tárgyalásokat kezdeni Magyarországgal és Bulgáriával. Elmondta, hogy országa igen nehéz helyzetbe került. „Nem annyira azért, mivel szükségessé vált, hogy a következõ tárgyalásokon területekrõl mondjon le Magyarország és Bulgária javára, hanem inkább az idõpont miatt”, hiszen Románia csak nemrég adta át harc nélkül Besszarábiát Oroszországnak. Ez megnehezíti a király dolgát, mindazonáltal Bukarest kész engedni, hiszen „tisztán és világosan látja saját helyzetét”. A román vezetés tudatában van annak, fejtegette a miniszterelnök, hogy további veszteségek következnek – különösen a mezõgazdaságilag hasznosított területben – a küszöbönálló, Magyarország és Bulgária javára esedékes területátengedés miatt. Egy, a Duna mentén megvalósítandó meliorizációs terv segítségével azonban ez a veszteség helyrehozható lenne, s akkor újból hamar lábra állna az ország. A nehézség leginkább a nép hangulatában keresendõ – szögezte le Gigurtu. A közvélemény végre a hasznát is szeretné látni az ismételt román áldozatoknak, vagy garanciát arra nézve, hogy több áldozathozatalra nem lesz szükség. „Ismerve a magyarok természetét” és „túlzó követeléseiket”, a román miniszterelnök szkeptikusnak mutatkozott az eljövendõ tárgyalások eredményeit illetõen. 144
145
146
147
183
Kifejtette, hogy a területátadással masszív lakosságcserére is szükség van, mivel nem akar román lakosságot magyarosítás céljára átengedni. A tárgyalásokról készült román jegyzõkönyv szerint Gigurtu közölte Hitlerrel: a román kormány nagyon boldogan folyamodna mindezen nehézség kapcsán tanácsért a Führerhez, mi több, a döntõbíráskodását („arbitraj”) szeretné. A miniszterelnök ezenkívül még kifejtette, hogy a magyarok és a románok „szigetet képeznek egy szláv tenger közepén”, s ebbõl ered a megegyezés iránti közös érdek. Részletesen kitért a gazdasági kérdésekre is, beszélt a német–román érdekközösségrõl, végül pedig Berlin és Bukarest kapcsolatainak elmélyítését, egy szövetségi kapcsolat létrehozását szorgalmazta. A mintegy húsz perces beszédében Gigurtu tehát igen kompromisszumkésznek mutatkozott a magyar–román kapcsolatok kérdésében: megígérte a tárgyalások mielõbbi felvételét, s értésére adta Hitlernek, hogy a román kormány kész területi engedményekre, amennyiben azokat lakosságcserével kapcsolják össze. Hitler közel egy órás beszédben válaszolt a román kormányfõnek. Vázolta az általános európai helyzetet, majd akárcsak Ribbentrop, kemény szavakkal illette a korábbi román kormányok külpolitikáját. Vehemensen támadta a francia és népszövetségi orientációt követõ Titulescu egykori román külügyminisztert, de Gafencut is megbélyegezte. Ünnepélyesen kijelentette: Németországnak semmiféle területi követelése nincs Romániával szemben, s egyedüli politikai érdeke a Balkánon az, hogy stabilitás legyen. Berlin csupán gazdaságilag érdekelt Romániát illetõen, s ezért azt szeretné, ha az gazdag és prosperáló ország lenne. Rátérve a román–magyar és a román–bolgár kérdésre, sokkal tapintatosabban ugyan, mint Ribbentrop, de Hitler is leszögezte: jelenlegi határait Románia a véletlenek egybeesésének és nem saját erejének köszönheti. Eljött az ideje tehát a határok módosításának, amit õ is támogat. Bulgária esetében egyszerû a dolog: vissza kell adni Dél-Dobrudzsát. Ami Magyarországot illeti, a kérdés sokkal bonyolultabb, és utalt „az eredeti magyar követelésre”, a Szent 148
149
150
151
152
153
184
István-i birodalom visszaállítására. Ezt „politikai képzelõdésnek” nevezte, hiszen ilyen alapon Németország is „kijelenthetné például, hogy hajdanában Szicíliáig terjedt, míg Olaszország igényei a Római Birodalomra alapozva még terjedelmesebbek lennének”. A magyaroknak joguk van viszont részleges terület-visszaadásra, és õk is áldozatot hoznak azzal, hogy lemondanak a terület egy részérõl akkor, amikor már nem létezik a trianoni szerzõdés. A konkrétumokat illetõen Hitler kifejtette: Németország érdeke az, hogy olyan megoldást érjen el, amely stabil körülményeket teremt és mindegyik fél számára elfogadható. „A hajdani és a mostani birtoklás kérdésében kompromisszumot kell találni.” A meghozandó áldozatokról elmondta: az egyezségnek „etnográfiai vonatkozásban mindegyik félre nézve igazságosnak kell lennie. Ezt a távolabbi jövõre lakosságcsere által lehet elérni, ami elveszi a területátengedések élét, és népi vonatkozásban minden óhaj százszázalékos kielégítéséhez vezet.” A románoknak fel kell tehát áldozniuk a területük egy részét, az embereiket viszont nem, és ez a lényeges, hiszen végül is egy nemzet számára az etnikum a legfontosabb – jelentette ki Hitler. Megjegyezte, hogy Erdély németlakta területeinek Romániánál kell maradniuk, és a németek számára lehetõvé kell tenni a kulturális autonómia megõrzését. Gigurtu azon kérdésére, miként lehetne a román néppel leginkább megértetni az áldozathozatal szükségességét, leszögezte, hogy „itt az abszolút igazmondásnak van helye”. Elvetette azt a román javaslatot, hogy a bukaresti vezetés helyzetének megkönnyítése végett egyidejûleg más balkáni államok között is induljanak meg revíziós tárgyalások. Hitler határozottan felszólította a román kormányt, kezdje el minél hamarabb a közvetlen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával. Ezt a béke érdekében kell megtennie, mivel a Balkán „puskaporos hordó”, és a legkisebb konfliktus is átcsaphat egy általános háborúba. Elmondta, hogy hasonló értelemben befolyásolta a magyarokat is, azt tanácsolva nekik, „ne öntsenek olajat a tûzre”. Mit oldana meg egy román–magyar háború? – tette föl a kérdést Gigurtuéknak. Bárki is gyõzne, az ellentét megmaradna, és fennállna az a veszély, hogy – az orosz fenyegetésre célozva ezzel – 154
155
156
157
158
159
185
mindkét felet „eltapossák”. „Szörnyû veszélyekkel” kéne szembenéznie mindkét országnak abban az esetben, ha nem sikerülne a legrövidebb idõn belül egymással megegyezni: Oroszország utat nyitna a pánszlávizmus elõtt és kihasználná az alkalmat, hogy belsõ forradalmat idézzen elõ a térség országaiban. Ha viszont Románia kiküszöböli a területi kérdéseket, és konszolidált állammá válik, úgy Németország, Olaszországgal együtt, hajlandó lenne egyfajta garanciára, s Berlin 10–15 évre szóló gazdasági együttmûködést létesíthetne Bukaresttel. Hitler tehát szelídebb hangnemben ugyan, mint Ribbentrop, de a Magyarországgal és Bulgáriával történõ tárgyalások mielõbbi felvételére szólította föl a román vezetõket, s akárcsak korábbi üzeneteiben, ezúttal is figyelmeztette Bukarestet a területi engedmények elkerülhetetlenségére. Új elem viszont, hogy a területátadást lakosságcserével egészítené ki: e kitétel nem szerepelt korábbi üzeneteiben. A késõbbi, augusztusi események során ez számos félreértés okozója lett román oldalon, s más tényezõkkel együtt azt az illúziót táplálta a bukaresti vezetésben, hogy az etnikai elv alapján Hitler az õ álláspontjukat támogatja. E tévhitet erõsíthették a Führer válaszbeszédét követõen elhangzottak is. A román külügyminiszter kételkedett a magyarokkal s a bolgárokkal való megegyezés lehetõségében, és „utalt mindkét szerzõdõ partner lobbanékony temperamentumára”. Különösen a lakosságcserét látta „eleve bonyolultnak”, s megkérdezte, nem nyújthatna-e Németország valamiféle segítséget az egyezség lebonyolításához. Hitler kitért a válasz elõl, és Erdély nemzetiségi összetétele iránt érdeklõdött. Manoilescu azt felelte, hogy az 1930-as statisztika szerint az összlakosság 5 500 000 fõ, ebbõl 1 340 000 a magyar. Az 1910-es adatok szerint „körülbelül ugyanennyi a magyarok száma, ti. 1 664 000, amibõl le kell vonni 180 000 zsidót és 100 000 cigányt”. Kifejtette: „a székelyek nem magyarok, hanem néhány évszázaddal ezelõtt elmagyarosodott románok, amint azt a székelyek vérén végzett új rasszista kutatások is bizonyítják”. Gigurtu ehhez még hozzátette: „a székelyek semmilyen szín alatt nem kívánnak Magyarországhoz tartozni”. 160
161
162
163
186
Ezt követõen Hitler „merõben személyes gondolatként” felvetette: nem lehetne-e a Székelyföldön népszámlálást és szavazást tartani a nemzetiségi összetétel pontosabb megállapítása végett, illetve azért, hogy lássák, a lakosság Magyarországhoz vagy Romániához kíván-e tartozni. Manoilescu fellelkesült a javaslaton, és még tovább ment. Megkérdezte: mivel „e szomszédok tüzes vérmérsékletûek”, nem lenne-e célszerû a majdani lakosságcserét egy német misszió, esetleg a német katonaság ellenõrzése alatt végrehajtani. Hitler megerõsítette az ellenõrzés szükségességét, de az olasz, vagy egy másik állam hadseregét javasolta e célra, s jónak találta Manoilescu ötletét a spanyol hadsereg részvételére. A találkozóról készült feljegyzésében s az emlékirataiban Manoilescu „szenzációs eredménynek” nevezi román szempontból Hitler ötletét a népszámlálásról és a szavazásról. Ez ugyanis pontosan beleillett a halogató román taktikába, s Bukarest azt remélte, az ötlet megvalósulása esetén elodázhatja a területátadásra vonatkozó fájdalmas döntéseket. A román küldöttség reményeit az is táplálta, hogy Hitlerre láthatóan nagy hatást tettek a Manoilescu által bemutatott, többnyire olasz, német és magyar nyelvû etnográfiai térképek, amelyek 1857-tõl 1930-ig dokumentálták Erdély demográfiai változásait s a román települések túlsúlyát. Annak már aligha örülhetett a román küldöttség, hogy Hitler megkérdezte, mekkora területet kapott Románia 1919-ben, és mennyit hajlandó ebbõl átengedni Magyarországnak. Gigurtu azt válaszolta, hogy a román területnövekedés 123 000 km volt, amibõl Románia kész 14 000 km -t visszaadni. Schmidt jegyzõkönyve szerint „Manoilescu erre egy mozdulatot tett, mintha jelezni akarná, hogy ez nem az utolsó szava Romániának”. Ribbentrop megjegyezte, hogy ez csak egy kis részét képezi a mintegy 100 000 km -nyi szerzeménynek, s a magyarok nehezen elégednének meg ennyivel. A német külügyminiszter valamivel késõbb megemlítette, hogy a magyarok Erdély felét kérik, „éspedig a nyugati, az északi és a déli részét”. Manoilescu nevetett és képzelgésnek („fantezie”) nevezte a kérést. A román küldöttek ennek ellenére „késznek nyilatkoztak arra, hogy felveszik a kapcsolatot a bolgár és a 164
165
166
167
2
168
2
169
2
170
171
187
magyar követtel, és a két ország revíziós követeléseit haladéktalanul dûlõre viszik.” Igaz, „váltig hangoztatták”, hogy könnyebb lesz megegyezniük a bolgárokkal, mint a magyarokkal. A megbeszélések utolsó szakaszában többnyire román belpolitikai és gazdasági problémák kerültek szóba, így a zsidókérdés „megoldása”, a kõolajipar államosítása, vagy a mezõgazdaság újjáépítése. Romalo berlini követ még aznap este személyesen számolt be Károly királynak a találkozóról, és Bárdossy értesülése szerint „udvari körökben mély benyomást keltett” jelentésével. Gigurtu és Manoilescu összességében „nem volt túl pesszimista” a Hitlerrel való megbeszélést követõen. Az volt a benyomásuk, hogy míg Ribbentrop „nagyon merev s magyarbarát”, addig a Führer „sokkal megértõbb és békülékenyebb”. Bossy római követnek elmondták, úgy tûnik, Hitler ki nem állhatja a magyarokat és a „szörnyû” Osztrák–Magyar Monarchiát. Hasonló értelemben tájékoztatták hazatértük után, július 29-én II. Károlyt is. „Jóindulatot” tapasztaltak, de a szomszédokkal való tárgyalásokat illetõen egy „megmagyarázhatatlan” siettetést is. A király összbenyomása ezek után az volt, hogy a tengelyhatalmak nem fognak „túlzásokat” megengedni, továbbá „szófogadással és finom játékkal a minimumot veszíthetjük.” E helyen részletesebben is kitérünk Gigurtu már említett, döntõbírósággal kapcsolatos kijelentésére, melynek – ha valóban elhangzott – a késõbbi, augusztusi események tükrében nagy fontosságot tulajdonítunk. A román miniszterelnök személyében ugyanis elsõ ízben kérte felelõs politikus 1940 nyarán, mégpedig közvetlenül Hitlertõl a magyar–román viszály német döntõbíráskodás révén történõ megoldását. Igaz, Schmidt feljegyzése nem említi Gigurtu ez irányú kérését, azt csupán a román jegyzõkönyv tartalmazza. Nem tesz említést a fenti mozzanatról Gigurtu, illetve Manoilescu beszámolója sem. Schmidt feljegyzése ellenben Manoilescunak tulajdonítja a döntõbíráskodás kérdésének megemlítését: „A román külügyminiszter megkérdezte még, hogy tekintetbe jöhet-e döntõbírósági eljárás abban az esetben, ha a Magyarországgal és Bulgáriával folytatott tárgyalások elé akadályok gördülnének. Ezt a gondolatot azonban német részrõl – utalással a bécsi döntésnél 172
173
174
175
176
177
178
188
különösen Magyarország esetében szerzett rossz tapasztalatokra – elutasították” – olvashatjuk a találkozóról szóló német dokumentumban. Eltekintve attól, hogy Gigurtu vagy Manoilescu hozta-e szóba a kérdést, a két jegyzõkönyv a lényeget tekintve is eltér egymástól: a román változat szerint a román miniszterelnök szeretné („ar dori”) a döntõbíráskodást, míg Schmidt szerint Manoilescu megkérdezte, hogy tekintetbe jöhet-e egy ilyen eljárás. Akár az elsõ, akár a második változatot tekintjük hitelesnek (bár azt sem lehet teljességgel kizárni, hogy mindkét román politikus szóba hozta a döntõbíráskodást), tény, hogy a dokumentumok azt tanúsítják: Berchtesgadenben a román küldöttség Hitler elõtt valamilyen formában felvetette a kérdést. Manoilescu elferdíti a tényeket emlékirataiban, amikor kijelenti, hogy Hitlert kivéve, aki elhárította magától egy döntõbírói beavatkozás lehetõségét, a találkozó során senki nem tett erre vonatkozó megjegyzést. A román történészek álláspontja nem egyöntetû e kérdésben. Erõltetett magyarázkodásnak tartjuk a berchtesgadeni találkozó három dokumentumát román nyelven közzétevõ Ion Calafeteanu állítását, aki azzal érvelve, hogy Károly király is elutasította Hitlerhez írott levelében a döntõbíráskodást, „nyelvbotlásnak” minõsíti Gigurtu részérõl e kifejezés használatát. Egy másik román történész, Auricã Simion viszont az 1940-es bécsi döntésrõl szóló, sokat idézett mûvében elismeri, hogy a két román politikus közül az egyik, esetleg puhatolózásképpen, megemlítette Berchtesgadenben Hitler elõtt a döntõbíráskodás lehetõségét. Ha a német jegyzõkönyv változatát fogadjuk el, akkor igazat kell adnunk Simionnak abban, hogy a román tárgyalófél csupán Hitler szándékainak kifürkészése végett vetette fel a német beavatkozás ötletét. Hasonló célzattal érdeklõdött Villani is, mint emlékszünk rá, ugyanaznap Rómában Cianónál egy döntõbírósági eljárás esélyei iránt. Ha viszont a találkozóról készült román változatot tekintjük hitelesnek, akkor Gigurtu felvetése több mint puhatolózás, és akár egy döntõbíráskodásra való felkérésnek is tekinthetõ, amit azonban Hitler visszautasított. Az utóbbi változatot erõsíti 179
180
181
182
189
egy harmadik dokumentum, a német–román tárgyalásokról Mussolininek megküldött rövid berlini feljegyzés, amely szerint román javaslat hangzott el az erdélyi kérdés döntõbíráskodás révén történõ rendezésére: „német részrõl elutasították azt a román javaslatot, hogy a rendezés döntõbíráskodás révén történjen, tekintettel azokra a rossz tapasztalatokra, amelyeket a döntõbíráskodó hatalmak a Magyarországra vonatkozó bécsi döntés során szereztek. A jelen esetben Németország és Itália csak tanácsadókként kívánnak szerepelni.” A magunk részérõl úgy véljük: Berchtesgadenben a román küldöttség nem csupán puhatolózásképpen vetette föl a közvetlen német beavatkozás kérdését, hanem ennél messzebb ment, és Hitler értésére adta, hogy szívesen fogadná a döntõbíráskodást Erdély kérdésében. Ez ugyan még nem tekinthetõ hivatalos felkérésnek, de egyértelmûen jelezte a román szándékot, hogy a kényszerûségbõl elfogadott, közvetlen magyar–román tárgyalások és területi egyezség ötlete helyett inkább Berlin döntését részesítené elõnyben. Bukarest ezen álláspontja a késõbbiek során sem változott, és augusztus második felében két hivatalos román kérést is intéztek Berlin felé, Hitler döntõbírói közbelépését kérve. 183
Gigurtu és Manoilescu július 27-i római tárgyalásainak már jóval kisebb horderejük volt, mint az elõzõ napi, Hitlerrel való megbeszélésnek, mivel az olasz álláspont a magyar–román kérdésben is a némethez igazodott. Ciano igen heves bírálatokkal illette Gafencu és fõleg Titulescu külpolitikáját, „nem kis brutalitással” idézve a románok emlékezetébe „olaszellenes múltjukat”. Ezt követõen kijelentette: Romániának sürgõsen meg kell egyeznie a magyarokkal és a bolgárokkal. Megkérdezte, mit kíván tenni Bukarest a szomszédokkal való végleges megbékélés érdekében. Gigurtu elmondta, hogy kormánya haladéktalanul tárgyalásokat kezd, de a lakosságcsere elve alapján, mivel nem akar „egy románt sem Magyarországnak adni.” Az erdélyi magyarok körében – folytatta – népszavazást kéne tartani, s ha az az óhaj merül föl, hogy magyar uralom alatt szeretnének élni, úgy letelepítésük 184
185
190
céljából Románia egy 12 000 km nagyságú, mezõgazdaságilag igen termékeny területet ajánlana fel Magyarországnak. Ciano kihangsúlyozta, hogy a tárgyalásokat gyorsan, néhány napon belül be kell fejezni. Manoilescu viszont feltette a kérdést: mi történik akkor, ha Budapest túlzó követelései miatt a magyar–román tárgyalások holtpontra jutnak? Ciano válasza szerint ebben az esetben természetes, hogy Olaszországhoz és Németországhoz lehet majd fordulni, de újabb döntõbíráskodásra nem kerülhet sor. A román külügyminiszter azt is megkérdezte, nem lehetne-e a magyarokkal Bécsben, a bolgárokkal Triesztben tárgyalni. Ciano nem tartotta szerencsésnek az ötletet, mivel a tengelyhatalmak területén folytatott tárgyalások védnökséget vonnának maguk után, és felelõsséggel járnának. Azt tanácsolta, hogy Romániában folytassák le a megbeszéléseket, s a román kormánynak kellene meghívnia a magyarokat és a bolgárokat. Manoilescu emlékiratai szerint végül is az egész beszélgetés nem sok haszonnal járt, és inkább csak elõkészítette a Mussolinival való aznap délutáni találkozót. Naplójában Ciano megvetéssel írt a román küldöttség viselkedésérõl: „Fogadtam a románokat. Csak azért nyitják ki szájukat, hogy mézes-mázos bókokat izzadjanak ki magukból. Franciaellenesek, angolellenesek és Népszövetség-ellenesek lettek. Megvetéssel beszélnek a versailles-i diktátumról – de errõl is sziruposan.” Akárcsak Berchtesgadenben, a kormányfõvel való megbeszélés Rómában is szívélyesebben zajlott le, mint elõtte a külügyminiszterrel. Gigurtu biztosította Mussolinit – akárcsak elõzõ nap Hitlert – Románia feltétlen tengelyhûségérõl, és kijelentette, hogy a szomszédokkal való megegyezést õszintén óhajtja. Ez különösen áll Magyarország viszonylatában, amellyel jó viszonyt kíván kialakítani. A területi engedményeket azonban „veszedelmeseknek” ítélte, mivel ürügyet szolgáltathatnának Oroszországnak az újabb követelésekhez. A Duce, aki közben már megkapta a német–román megbeszélésekrõl szóló jelentést Berlinbõl, a korábbi román külpolitika bírálata után Ciano szerint megismételte a Hitler által mondottakat. Kijelentette, 2
186
187
188
189
190
191
192
193
191
hogy szükségesek a területi engedmények, mivel összeomlott a trianoni béke által létrehozott politikai rendszer, és Magyarország jogosan követeli a revíziót. Ez utóbbinak azonban nem szabad „abszurdnak” lennie: a jóvátételt kell szolgálni vele, s nem pedig még nagyobb bajt elõidézni. Utalt egy „méltányos” lakosságcsere lehetõségére is, példaként említve a dél-tiroli németségnek a Harmadik Birodalomba való áttelepítését. Elmondta: õ a magyaroknak is kifejtette, hogy „nagy barátságra és szolidaritásra” van szükség a két nép között, mivel Romániát és Magyarországot egyaránt fenyegetik a szlávok. Figyelmeztette Gigurtuékat: a budapesti kormány áldozatot hoz azáltal, hogy nem követeli egész Erdélyt „a csatolt területekkel”. Végül ígéretet tett arra nézve, miszerint a szomszédokkal való megegyezést követõen Németország és Olaszország garanciát fog nyújtani Romániának. Akárcsak Cianótól, a román külügyminiszter Mussolinitõl is megkérdezte, miért vált egyszerre olyan sürgõssé a magyarokkal és a bolgárokkal való tárgyalás. A Duce kitérõen válaszolt: a „keleti” helyzetre hivatkozott és arra, hogy a jövõ szempontjából a Balkánon egységre van szükség. Pozitív módon reagált az esetleges erdélyi népszámlálásra vonatkozó román felvetésre, viszont akárcsak Hitler, õ is elvetette az összes balkáni állammal egyidejûleg folytatandó revíziós tárgyalások ötletét; ez az eljárás nagyon megnehezítené a tárgyalásokat – érvelt – és késedelmekhez vezetne, amelyek a mostani körülmények között fatálisaknak bizonyulhatnak. Manoilescu ez alkalommal is bemutatta a román etnikum erdélyi túlsúlyát ábrázoló térképeket, és állítása szerint kategorikus sikert aratott, bár Mussolini nem fûzött megjegyzést a látottakhoz. Összefoglalva benyomásait, emlékirataiban a román külügyminiszter nem tulajdonított nagy jelentõséget a Ducéval folytatott megbeszélésnek, mivel Mussolini minden kérdésben „szinte szolgai módon” Hitler irányvonalát követte. Az olasz diktátoron egyébként az értelmi hanyatlás jeleit vélte fölfedezni. Milyen eredménnyel járt a román küldöttség kétnapos német- és olaszországi útja? Juhász Gyula szerint Gigurtuék „épp oly kétes értékû poggyásszal” tértek haza, mint 17 nappal korábban Telekiék 194
195
196
197
198
192
Münchenbõl – bár Hitler hajlott a román álláspont elfogadására, miszerint a magyar–román problémát a területi engedmények és a népességcsere útján kell megoldani. Tény, a két román politikus otthon nagy sikernek tüntette fel útját, és Hitler támogatásának elnyerésével dicsekedett. Meggyõzõdésbõl hangoztatta-e a román fél a sikert, s ha igen, mennyire volt megalapozott az optimizmus? Úgy tûnik, Manoilescuék valóban azzal a reménnyel tértek haza útjukról, hogy a tengelyhatalmak vezetõi támogatják a lakosságcsere elvét, és sor kerülhet majd a székelység körében tartandó népszámlálásra és -szavazásra. Azt remélték, ezzel idõt nyernek, s így elkerülhetõvé válnak az azonnali és végleges döntések Erdélyt illetõen; a legrosszabb esetben is etnikai jellegû megoldás születik, s Romániának nem kell túl nagy áldozatot hoznia. Azt a következtetést szûrték le útjuk során, hogy az eljövendõ tárgyalásokon számíthatnak majd a tengelyhatalmak közvetett támogatására Magyarország ellenében. Tekintetbe vették a döntõbíráskodás lehetõségét is arra az esetre, ha a magyar–román tárgyalások kudarcba fulladnának. Úgy gondolták, a döntés eredménye mindenképpen kedvezõ lenne számukra, s az etnikai elvet követné. A kérdést, mint láttuk, fel is vetették Hitler elõtt, aki azonban augusztus végéig mereven elzárkózott a két szomszédos ország vitájába való közvetlen beavatkozástól. A román küldöttek optimizmusa a késõbbi fejlemények során nem igazolódott be. Emlékirataiban Manoilescu a második bécsi döntés határozatát (amely Erdély egy részének átadására kötelezte Romániát és szót sem ejtett lakosságcserérõl vagy népszámlálásról) elsõsorban Hitler szószegésével magyarázza, aki szerinte nem tartotta be július 26-án tett ígéreteit. Manoilescuval ellentétben Valeriu Pop, az 1940. augusztusi események egyik román fõszereplõje a Gigurtuékkal folytatott utólagos beszélgetések s a találkozó dokumentumainak átvizsgálása nyomán emlékirataiban úgy véli, hogy Hitler nem kötelezte el magát „formálisan és kategorikusan” a lakosságcsere mellett, viszont ezúttal is szorgalmazta a részleges területátadást Magyarország számára. 199
200
201
202
203
204
193
Hitler faji alapú eszmerendszerétõl nem állt távol a lakosságcsere, az áttelepítés gondolata. Berchtesgadenben is azt az álláspontot képviselte, hogy az elkerülhetetlen területi revíziót lakosságcserével kell kiegészíteni. Ezt a nézetét hangoztatta a kancellár másnap, július 27-én Bogdan Filov bolgár miniszterelnök elõtt is, kijelentve: a magyar–román viszály „ésszerû területmegosztás és ehhez csatlakozó lakosságcsere által oldható meg”. Ehhez képest – a lakosságcserét illetõen – valóban megváltozott az álláspontja az elkövetkezendõ egy hónap leforgása alatt, s így nem teljesen alaptalan Manoilescu vádja, miszerint Hitler megszegte július 26-i ígéreteit. Popnak viszont igaza van abban, hogy Hitler lakosságcserére vonatkozó szavait nem lehetett kategorikus ígéretként értelmezni, ennél sokkal egyértelmûbb volt a közvetlen tárgyalásokra való felszólítás és a határozott figyelmeztetés, hogy Romániának területi áldozatokat kell majd hoznia. A tengelyhatalmak vezetõi a román küldöttség tudomására hozták, „hogy a jelenlegi állapot tarthatatlan, és hogy a rokonszenv mindenképpen Bulgária és Magyarország revíziós követeléseit kíséri.” Az sem kétséges: Ribbentrophoz, Cianóhoz és Mussolinihez hasonlóan Hitler is a magyarokkal és a bolgárokkal való gyors megegyezést sürgette, ami eleve megkérdõjelezte annak realitását, hogy a lakosságcsere és a népszámlálás ötletét a román fél idõhúzásra használhatja majd fel a magyar–román tárgyalások során. Összefoglalva: Hitler egyrészt valóban „megfeledkezett” a második bécsi döntés meghozatala során a lakosságcserérõl, másrészt Manoilescuék – akár tudatosan, akár nem – a berchtesgadeni találkozót követõen félremagyarázták, esetleg félreértették a Führer ott elhangzott szavait; nem idézték a területátadásra vonatkozó kitételeket, s azt hangoztatták, hogy a magyar–román viszályt Hitler jóváhagyásával elsõsorban lakosságcserével kell megoldani. Berchtesgadenben és Rómában viszont a román vezetõk is ígéretet tettek a szomszédokkal való gyors megegyezésre, s kényszerûen bár, de elfogadták a területi engedmények szükségességét, amennyiben azokat lakosságcserével kapcsolják össze: Berchtesgadenben 14 000, Rómában (Bossy állítása szerint) 12 000 km -ben jelölték 205
206
207
2
194
meg azt a területet, amelyrõl hajlandóak lennének lemondani Magyarország javára. Errõl viszont a késõbbiek során Manoilescuék „feledkeztek meg”. Egy másik megválaszolandó kérdés: miért sürgette Berlin a bolgár–román s a román–magyar tárgyalások mielõbbi felvételét és a gyors megegyezést? Július 10-én Münchenben Hitler még csak általánosságban ismerte el a revízió és a kétoldalú tárgyalások szükségességét, 26-án Berchtesgadenben viszont már a sürgõsségen volt a hangsúly, s a gyakorlati megoldások lehetõségei is foglalkoztatni kezdték. Sztójay, lényegében helytállóan, abban látta a magyarázatot, hogy Hitler még a „német–angol leszámolás” elõtt stabilizálni akarja a délkelet-európai helyzetet. A Balkánpaktum helyébe egy német befolyás alatt álló szovjet-, illetve pánszlávellenes alakulatot kíván állítani, megakadályozandó az esetleges orosz elõrenyomulást a Balkán vagy a Boszporusz felé. Emlékirataiban Manoilescu is a német–szovjet rejtett rivalizálásban véli felfedezni a Balkánnal kapcsolatos, 1940. július–augusztusi berlini politikai irányváltások alapvetõ okát. A szovjet terjeszkedéstõl való félelem mellett és ezzel összefüggésben fontos tényezõje lehetett e sietségnek a Szovjetunió elleni támadásra való felkészülés is, hiszen július 31-én tábornokai elõtt Hitler már felvázolta ennek terveit, 1941 tavaszában határozva meg a támadás várható idõpontját. A román küldöttség németországi és olaszországi útjának végül is – a jövõt illetõen – igen csekély hozadéka volt, mivel egyedül a tengelyhatalmak garanciájára vonatkozó román igény teljesül majd 1940. augusztus 30-án. A megbeszélésekrõl sem a román, sem a magyar közvélemény nem alkothatott magának pontos képet, mivel mindkét ország propagandája és sajtója túlzó módon a tengelyhatalmak támogatásával hivalkodott. Ebben Bukarest járt elöl, de a magyar sajtó hangja is túlságosan bizakodó volt, amikor pl. arról adott hírt, hogy Románia tudomásul vette a magyar feltételeket. A román közvéleményben ezzel szemben az a tévhit vert gyökeret, hogy a két ország közötti vitás kérdéseket lakosságcsere útján fogják elintézni. 208
209
210
211
212
213
214
195
Berchtesgaden és Turnu Severin között Bukarestbe való visszatérése után Gigurtu és Manoilescu tájékoztatta a kormányt, a királyi tanácsadókat és a vezetõ erdélyi román politikusokat a kialakult helyzetrõl. A Berchtesgadenben és Rómában tett ígéreteknek megfelelõen július 31-én a minisztertanács elvben a magyar–román és a román–bolgár tárgyalások megkezdése mellett döntött. Taktikája azonban továbbra is az idõhúzáson alapult, és igyekezett elodázni a konkrét lépéseket. Ami a magyar kormányt illeti, Budapesten aggódtak Manoilescuék németországi és bukaresti útjának esetleges sikere miatt, valamint azért, nehogy a bolgár–román területi rendezés megelõzze a magyar–román megállapodást, ami Budapest szempontjából hátrányos lett volna. Némi bizakodásra adott okot, hogy július 31-én Erdmannsdorff, másnap pedig közölte Budapesttel: kormányaik erõs nyomást gyakoroltak a román küldöttségre, hogy az mielõbb kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal, és kaptak is ilyen értelmû ígéretet. Elõtte való nap Ciano biztosította Villanit, miszerint „határozottsággal és kíméletlenséggel” beszélt a románokkal, kihangsúlyozva elõttük, hogy a tárgyalásokat gyorsan, néhány nap alatt be kell fejezni. A berchtesgadeni találkozó eredményérõl szóló elsõ, nem hivatalos hírek már ezt megelõzõen, július 27-én beérkeztek Csákyékhoz. A vezérkari fõnök átirata szerint Románia – jóhiszemûségének igazolásául – önként felajánlja majd a Máramarossziget–Szatmár–Nagyvárad–Arad sávot Magyarországnak. Talán e késõbb valótlannak bizonyult híren is felbuzdulva, Csáky másnap megüzente Berlinbe és Rómába: amennyiben a tengelyhatalmak részvétele nélkül, közvetlenül kellene Bukaresttel tárgyalni, úgy az elsõ magyar feltétel az lesz, hogy „Románia megegyezési készségének minimális biztosítéka céljából egy nagy határ menti magyar várost, például Nagyváradot engedje át”. Az ötlet nem bizonyult szerencsésnek, s mindkét nagyhatalom képviselõi elvetették. Weizsäcker július 30-án kijelentette Sztójaynak, hogy a javaslat nem felel meg a müncheni megbeszélések szellemének, majd néhány nap múlva, augusztus 3-án határozottan közölte: e követelés a legrosszabb benyomást keltené, és 215
216
217
218
219
196
a román–magyar tárgyalások megindítását veszélyeztetné. „Némi idegességgel” szólt a magyar kormány „folytonos inszisztálásáról” s felszólította, bízzon Hitler eddigi közvetítéseiben, ne kezdje negatív beállítással a tárgyalásokat. Sztójay közbevetésére, miszerint Bukarestben kevés a megegyezésre való hajlandóság, azt tanácsolta, Budapest ne újságokra és más hírekre támaszkodjon, hanem kezdje meg bona fide (jóhiszemûen) a tárgyalásokat. Amennyiben menetközben bebizonyosodna a román taktikázásról szóló magyar feltevés, úgy „új helyzet állhatna elõ” és ismét eszmecserére kerülne sor a németekkel. Ezek után Csáky kénytelen volt visszavonni a határ menti városra vonatkozó javaslatát, kihangsúlyozva üzenetében: a magyar kormány „összbizalmát [a] német kancellárba helyezte, akinek jótanácsai eddig mindig meghozták gyümölcsüket”. Weizsäcker megelégedéssel vette tudomásul Sztójaytól augusztus 7-én a közlést, de miután a követ újabb panaszokkal árasztotta el a románok magatartására nézve, kifakadt, s akárcsak elõzõ alkalommal, felkérte, álljon el „a müncheni megállapodás” eltorzításától. Azt a „baráti tanácsot” adta a „legsürgõsebben”, hogy Budapest „ne járjon el ilyen pszichológiátlanul, ne akarjon a német kormánynál ilyen papíráradattal propagandát csinálni, ahelyett, hogy a románokkal tárgyalnának”. A fenyegetés hatására a követ másnap azt tanácsolta Csákynak, tompítsák a magyar sajtó optimizmusát, a német támogatás túlhangsúlyozását és korlátozzák minimálisra a románokkal való sajtópolémiát. Sztójay burkoltan arra is utalt, hogy Berlin nem áll ki százszázalékosan a magyar revíziós elképzelések mellett, s ez késõbb csalódottságot és németellenes hangulatot idézhet elõ, akárcsak az elsõ bécsi döntést követõen. A berlini magyar közbenjárások sikertelenségének, Weizsäcker kioktató hangnemének magyarázata feltehetõen az volt, hogy a birodalmi kormány a berchtesgadeni találkozótól a második bécsi döntést közvetlenül megelõzõ napokig következetesen arra az álláspontra helyezkedett, miszerint távol tartja magát az általa szorgalmazott magyar–román tárgyalásokba való beavatkozástól. Ennek még a látszatát is igyekezett kerülni, s elhárított magától 220
221
222
223
197
minden olyan nyomásgyakorlási kísérletet, amely arra irányult, hogy valamilyen formában bevonja õt e megbeszélésekbe akár magyar, akár román oldalon. A maga részérõl ugyanakkor állandó nyomás alatt tartotta mindkét, de különösen a román felet a közvetlen tárgyalások mielõbbi elkezdése, majd folytatása érdekében, s tudatosította Bukaresttel, hogy területi áldozatokat kell hoznia Magyarországgal és Bulgáriával szemben. Míg azonban a bolgár revíziós célkitûzéseket szerény mértékûeknek és teljesen megalapozottaknak tekintette, addig a magyar követeléseket túlzóaknak, Budapest magatartását pedig makacsnak és intranzigensnek vélte. Valószínûleg Hitler álláspontját is tükrözi Ribbentrop véleménye, aki a berlini olasz nagykövet elõtt augusztus 7-én megemlítette, hogy a kétoldalú megállapodás útjában álló nehézségeket elsõsorban a magyarok magatartása okozza. Nem tudjuk, mekkora szerepe lehetett e vélekedés kialakításában a bukaresti német követnek, Fabriciusnak, aki személyes szimpátiáit és meggyõzõdését tekintve mindvégig a románokat pártfogolta, s ez jelentéseibõl is kitûnik. 1940. augusztus 9-i táviratában például kifejtette, miszerint biológiai okok is amellett szólnak, hogy az évszázadok óta stagnáló magyarsággal szemben a szapora, fiatal, életerõs román nép támogattassék. A területi revíziót illetõen azon a véleményen volt, hogy Magyarországnak legfeljebb a szatmári síkságot és esetleg Aradot lehetne átengedni, mivel „ez az egyetlen politikai megoldás, amely képes több mint igazságos módon kielégíteni Magyarország igényeit anélkül, hogy túlságosan megsebeznék Romániát”. A követ magatartása – akárcsak a berchtsgadeni megbeszélések román értelmezése – 1940 nyarán azt a reményt táplálta Bukarestben, hogy Németország támogatni fogja majd a lakosságcsere elvét és megelégszik a magyar–román határ minimális korrekciójával. A második bécsi döntés meghozatala során végül is azonban figyelmen kívül hagyták Fabricius ajánlásait, a román kormányt és közvéleményt pedig teljesen váratlanul érte a területátadásnak a döntõbírák által megkívánt mértéke. A magyar vezetés a Bukaresttel elkezdendõ kétoldalú tárgyalások elõtt Olaszország támogatását is szerette volna biztosítani. Ponto224
225
226
227
198
san egy hónappal július 3-i üzenetét követõen Teleki ismét levelet írt Mussolininak, amelyhez egy igen terjedelmes emlékeztetõt mellékelt. A levélben újabb argumentumokkal egészíti ki egy hónappal korábbi érvelését, amely Erdély nagyobbik felének visszatérését szorgalmazta. Gazdasági, néprajzi, nemzetiségpolitikai és pszichológiai indokokat hoz föl, leszögezve, hogy a magyar kompromisszumkészség nem léphet túl bizonyos határokat. Akárcsak korábban, most is a 90%-ban magyarok által lakott Székelyföld visszacsatolását tartja a legfontosabbnak, de új elem, hogy határozottan elveti a lakosságcsere ötletét. A székelység „cseréje lehetetlen. A népesség és a föld annyira jellegzetes, ezek az emberek annyira kötõdnek ehhez a földhöz, hogy ez nem tehetõ meg” – írja. Stratégiai érvet is felhoz a székelyek helybenmaradása, illetve az általuk lakott terület Magyarországhoz való csatolása mellett, amidõn kijelenti: „Erdély minden védelmi értékét elvesztené Magyarország és Európa számára, ha ki akarnák ûzni házából és hazájából ezt az ezeréves határõr lakosságot.” Konkrét lépéseket sürget a revízió érdekében, térképen jelölve az „elfogadható kompromisszumot”, amely feltehetõen a „maximális” magyar tervet jelentette. A levél mellékletében igen részletesen összefoglalja, mit jelent Magyarország számára Erdély, majd még egyszer síkraszáll a revízióért, kiemelve, hogy a Székelység „visszatérése az anyaországhoz a nemzet legszentebb és legáhítottabb vágya”. A levelet, az emlékeztetõt és a hozzájuk csatolt hét térképet Villani Cianónak adta át augusztus 9-én. A térképekhez a követ magyarázatot fûzött, Ciano pedig kijelentette, hogy teljesen kiismeri magát. Bár ígéretet tett, miszerint megint úgy fognak együttmûködni, mint 1938-ban, amikor a Felvidék visszaszerzését készítették elõ, a magyar követelésekrõl érdemben nem nyilatkozott. Villani felvetésére, hogy az olasz sajtó alig foglalkozik a magyar–román kérdéssel, válaszul közölte: jobb, ha az olasz lapok egyelõre tartózkodnak az események kommentálásától, és ezenkívül „nekik a németekhez kell ebben a kérdésben igazodniok”. Telekiék reménye tehát a román–magyar tárgyalások elõtt és alatt nyújtandó német s olasz segítségrõl, amelyen a román tárgyalófélre gyakorolt nyomást, 228
229
199
valamint a magyar igények jogosságának minél teljesebb körû elismerését értették, nem vált be augusztus elején. A tengelyhatalmak egyelõre „csak” arra igyekeztek rábírni Bukarestet, hogy az minél elõbb kezdje el a megbeszéléseket a magyarokkal és a bolgárokkal. Magyar szempontból nyugtalanító hírek érkeztek Szófiából is. Augusztus elsõ napján a bolgár külügyminiszter beszámolt Jungerthnek a július 27-i német–bolgár magas szintû találkozóról, s elmondta: Bulgária nyugodtan kérheti Romániától Dél-Dobrudzsát, mert amennyiben nehézségek merülnének föl, Hitler diplomáciai nyomást fog gyakorolni Bukarestre. Másnap Bárdossy jelentette az egyelõre még bizalmasan kezelt hírt, hogy a román kormány félhivatalos delegátusként Victor Cãdere belgrádi követet Szófiába küldte a kétoldalú tárgyalások elõkészítésére. Csáky aznap arról is értesült, hogy a híresztelések szerint Románia augusztus 15-ig be szeretné fejezni a megbeszéléseket Bulgáriával, s csak ezután kezdene el tárgyalni Budapesttel. A magyar külügyminiszter ezért augusztus 2-án Jungerth útján felkérte bolgár kollégáját, hogy a románokkal való tanácskozást semmi esetre se fejezzék be addig, amíg az Erdélyt érintõ tárgyalások zajlanak. Azt is felvetette, hogy a magyar–bolgár ügy „junktimban” tartása mellett katonai nyomással is támogassa egymást a két ország, és ennek érdekében Szófia ne tegyen túl korán olyan katonai intézkedéseket, amelyekbõl a románok leszerelési szándékot olvashatnának ki. Bolgár részrõl ugyan nem vetették el kategorikusan a magyar javaslatokat, de megjegyezték, hogy a dél-dobrudzsai kérdést nem tehetik függõvé Erdélytõl, s ha lehetõvé válik az általuk igényelt terület katonai megszállása, arról nem mondhatnak le. Szófia optimizmusa egyelõre megalapozottnak tûnt, mivel július 31-én Fabricius közölte Manoilescuval, hogy Hitler teljes mértékben jogosnak tartja a bolgár területi igényt, és Romániának vissza kell adnia Dél-Dobrudzsát az 1913 elõtti határoknak megfelelõen. Manoilescu tiltakozni próbált, a követ azonban figyelmeztette: Bukarestnek engedékenynek kell lennie Bulgáriával szemben, hogy annál könnyebb dolga legyen Erdély esetében. 230
231
232
233
234
200
A román kormány nehezen törõdött bele Hitler döntésébe. Emlékirataiban Manoilescu a július 31-i közlést egyfajta döntõbírói ítéletnek nevezi, mivel akaratán kívül kényszerítették rá Romániára, s ezenkívül veszélyes precedenst is képezett Erdély kérdésében. Bukarest azonban elsõsorban azt kifogásolta, hogy a déldobrudzsai Szilisztra és Balcsik városokat is vissza kell adnia, márpedig ezeket – egy keskeny tengerparti sávval együtt – továbbra is meg akarta tartani. A bolgár kormány viszont nem volt hajlandó engedni követelésébõl, annál is kevésbé, mivel Németországon kívül a többi nagyhatalom is jogosnak és megalapozottnak tartotta azt. Augusztus 17-én Bukarest végül is kénytelen volt elvi ígéretet tenni az egész vitatott terület átadására. A konkrétumokról s a gyakorlati végrehajtásról (a Turnu Severin-i román–magyar megbeszélésekkel szinte egyidõben) augusztus 19-én bolgár–román tárgyalások kezdõdtek Craiován, amelyek Bukarest idõhúzó taktikája miatt – a ránehezedõ német nyomás ellenére – egész augusztusban folytak. A Dél-Dobrudzsa átadásáról szóló végleges megállapodást így csak 1940. szeptember 7-én írták alá. Augusztus elsõ napjaiban ismét rendkívül feszültté vált a román–magyar viszony. Manoilescu ugyanis egy július 30-i sajtónyilatkozatában kijelentette: országa a békét óhajtja a Balkánon, de „román igazságon” alapuló békét, s nem fog lemondani jogairól. A románok, ha kell, meghajolnak a béke követelményei elõtt – folytatta –, de bizonyos határok túllépése esetén egy másik úton is el tudnak indulni. Azt állította, hogy Románia 20 éven keresztül soha nem tapasztalt megértõ politikát folytatott a kisebbségek irányában, és most a kormány, saját kezdeményezésbõl, a kisebbségi kérdés végleges megoldására szánta el magát a lakosságcsere révén. Az etnikai homogenizálódás útján lehet megközelíteni leginkább „a román nacionalizmus régi jelszavát: Románia a románoké, és csak a románoké” – fejezte be nyilatkozatát. Szavait feltehetõen egyfajta figyelmeztetésnek szánta a tengelyhatalmak felé, hogy azok gyakoroljanak nyomást Szófiára és Budapestre, de a magyar kormánynak is üzent: Bukarest nem hajlandó területi engedményekre, a vitás kérdéseket lakosságcsere útján kívánja megoldani. 235
236
237
201
Manoilescu szavai nemtetszést váltottak ki a német fõvárosban, mivel ellentétben álltak a néhány nappal korábbi ígéretekkel. Az ottani sajtó azonnal reagált, a Wilhelmstrasse pedig közvetlen nyomást gyakorolt Bukarestre: Berlinben Weizsäcker külügyi államtitkár augusztus 2-án a magyar–román tárgyalások sürgõs megkezdését szorgalmazta Romalónál, másnap pedig Fabricius felszólította Manoilescut, hogy „enyhítse a légkört” és küldje el megbízottjait a magyar fõvárosba. A német követ – a területátadások szükségességére utalva – arra biztatta Manoilescut: térjenek rá „határozottan az igazmondás útjára, és közöljék a néppel az igazságot, még ha ezzel az igazsággal ki is ábrándítják”. Budapest sem hagyta szó nélkül a nyilatkozatot. Bárdossy augusztus 1-én sürgõs találkozót kért a román külügyminisztertõl, majd kormánya nevében egy kemény hangú tiltakozó jegyzéket nyújtott át neki. Ez többek között visszautasította a „soha nem tapasztalt megértõ” román kisebbségpolitikára vonatkozó megállapítást, „veszedelmesen homályosnak” minõsítette a román külügyminiszter lakosságcserére vonatkozó fejtegetéseit, és felhívta Bukarest figyelmét, hogy „Magyarország és Románia között nem kisebbségi, hanem területi problémákról van szó”. A jegyzék a két állam közötti légkör elmérgesedésének esetleges konzekvenciájáért a felelõsséget Romániára hárította, és leszögezte: azon kijelentést, miszerint Románia más utakon is el tud indulni, „szerencsére sem a magyar közvélemény, sem a magyar kormány nem veszi túl tragikusan”. Manoilescu szokatlanul bántónak és hevesnek minõsítette a magyar kormány észrevételeit, és célzásokat tett, nem volna-e mód a feljegyzést visszavonni vagy tárgytalannak tekinteni, hogy ne kelljen rá hasonlóan éles hangon válaszolni. Békülékenynek mutatkozott, s beismerte, talán „túl óvatos” volt a nyilatkozata, és hiba a hangsúlyt túlságosan a lakosságcserére helyezni. Miután közölte, hogy Rómából hazatérve oly tervek kidolgozásához fogtak hozzá, amelyekrõl egyelõre nem beszélhet, megígérte: a román kormány hamarosan a magyarokat is kielégítõ javaslatokat fog tenni, s ezek alapján a két fél tárgyalóasztalhoz ülhet. Bár azzal vált el a követtõl, hogy másnapig nem válaszol a jegyzékre, hátha 238
239
240
241
202
a magyar kormány visszavonja azt, még aznap megszületett a válasz, amellyel Bárdossy szerint „igazán nem volt más célja, mint gorombáskodni”. Manoilescu igyekezett a magyarokra hárítani a felelõsséget azért, amiért még nem kezdõdtek el a kétoldalú tárgyalások. Augusztus 2-án Ghiginek arra panaszkodott, hogy míg a Bulgáriával kezdõdõ megbeszélések kedvezõ elõjelekkel indulnak, addig a magyarokkal való tárgyalásokat már a kezdetektõl megbénítja a budapesti jegyzék. Kijelentette, örülne, ha segítséget kapna a kialakult holtpontról való elmozdulásra. Ghigi másnap fel is ajánlotta szolgálatait Bárdossynak az ügy rendezésére, aki azonban nyomatékkal kérte, ne tegyen semmit, „mert tárgyalások megkezdését csak akkor volna érdemes siettetni, ha a románok tényleg hajlandók lennének ésszerû engedményekre”. Ennek azonban épp az ellenkezõjérõl volt meggyõzõdve, s nagyon szkeptikusnak mutatkozott az olasz követ elõtt a román kormány szándékát illetõen, kétségbevonva, hogy Bukarest valóban és õszintén a területi engedmény útjára lépett volna. A román vezetés nehéz helyzetben volt. Egyrészt nagy nyomás nehezedett rá a tengelyhatalmak és fõleg Németország részérõl a területi revízióról való magyar–román, illetve bolgár–román tárgyalások mielõbbi elkezdése végett, másrészt az ország közvéleménye nem volt kellõen tájékoztatva az ország súlyos állapotáról, s elképzelhetetlennek tartott minden területi engedményt. A nagy népszerûségnek örvendõ ellenzéki Nemzeti Parasztpárt, akárcsak a Nemzeti Liberális Párt elutasított mindenféle tárgyalást, amely a határok megváltoztatását eredményezte volna. Július 30-án a két pártvezér, Iuliu Maniu és C. I. C. Brãtianu közös memorandumot fogalmazott meg, tiltakozva a „határok megcsonkítására” irányuló törekvések ellen. Augusztus elején Maniu kiáltványban utasította vissza az esetleges területi engedményeket, de hasonlóan cselekedett a szélsõjobboldali – egyébként németbarát – Vasgárda is, amely például augusztus elsõ napjaiban egy több ezer példányban kinyomtatott felhívásban tiltakozott mindenfajta területátadás ellen. 242
243
244
245
246
247
203
Az írott sajtó és a rádió is visszhangzott Romániában a „területi integritás”, a „határok minden áron való megvédése” jelszavaitól, s egyre gyakoribbak lettek az éles magyarellenes kirohanások. A cenzúra ellenére egyes lapok egyenesen fegyveres ellenállásra buzdítottak Erdély elvesztése esetén, az újságok többsége viszont a kormány által is szorgalmazott népességcserét javasolta, minden területi engedmény nélkül. A ritka kivételek közé tartozhatott a România címû félhivatalos kormánylapnak a külügyminiszter sugalmazására íródott augusztusi cikksorozata, amely leszögezte: „Naivság lenne azt hinni, hogy határkorrekciók nélkül megvalósítható lenne a népességcsere, hiszen az erdélyi magyarok 1 350 000-en, míg a magyarországi románok csupán 50 000-en vannak”. A kormány számolt azzal, hogy elõbb-utóbb kénytelen lesz bizonyos területi engedményeket tenni Magyarország javára, de minimális határkorrekcióban gondolkodott, s a lakosságcserére helyezte a hangsúlyt. Gigurtu augusztus elején azt fejtegette Willer Józsefnek, az egykori Magyar Párt bukaresti irodavezetõjének, akit családi kapcsolatok révén jól ismert, hogy a román kormány legfeljebb néhány ezer km -t engedhetne át az északnyugati határ mentén, ahova le lehetne telepíteni a távozni szándékozó magyarokat. Az erdélyi kérdésekben tájékozatlan kormányfõ a székelyek számát mindössze 350 000-re tette, s azt állította, hogy õk úgysem hajlandók Romániát elhagyni. Augusztus 2-án Manoilescu bejelentette Ghiginek, hogy kormánya megbízta Alexandru Cretzianu volt külügyi államtitkárt, tanulmányozza Erdélyben azokat a területeket, amelyek a legalkalmasabbak az átköltöztetett lakosság befogadására. Az olasz követet arról is értesítette, két technikai szakértõt kíván kiküldeni, hogy a helyszínen vizsgálják, miként valósították meg annak idején Görögországban, és miként valósítják meg most Olaszországban, Dél-Tirolban a lakosságcserét. A román kormány egyben arra kérte a német (és feltehetõen az olasz) külügyminisztériumot, küldjék meg számára a dél-tiroli németség áttelepítésérõl szóló elõzõ évi olasz–német megállapodások szövegét. A Wilhelmstrasse elhalasztotta a válaszadást, de Róma felé jelezte, hogy nehéz lesz teljesítenie a román kérést, mert 248
249
250
251
2
252
253
254
255
204
ebben az esetben közölniük kellene a Szovjetunióval kötött egyezmények szövegét is, amit nem kívánnak megtenni. Ugyancsak augusztus 2-án közölte Manoilescu Ghigivel: „a Duce és a Führer szándékainak nemzetközi szinten történõ megvalósítása céljából” Bossy római követet hamarosan Budapestre küldi, hogy meggyõzõdjön arról, kész-e Magyarország a Romániával való megbeszélésekre. A külügyminiszter szerint a román kormány e lépéssel kinyilvánítja szándékát a tárgyalások mielõbbi elkezdésére. Gigurtu miniszterelnök lakásán még aznap sor került egy igen fontos megbeszélésre, neves erdélyi román közéleti személyiségek részvételével. A tanácskozáson – amelyen Maniu tüntetõen nem vett részt – Manoilescu arra hívta fel a figyelmet, hogy Románia helyzete éppoly nehéz, mintha egy, a tengelyhatalmakkal vívott vesztes háborúból került volna ki. Emiatt csak két választási lehetõség van: a területi engedmény, melyet lakosságcsere követne, vagy egy háromfrontos háború Magyarország, Bulgária és a Szovjetunió ellen, amely Románia megsemmisülését vonná maga után. Emlékiratai szerint a külügyminiszter felvetette a döntõbíráskodás lehetõségét is, ezt azonban csak a kisebb és másodlagos kérdések eldöntésére tartotta alkalmasnak a benne rejlõ kockázatok miatt. Manoilescu helyzetértékelése jóval realistább volt a nyilvánosságnak szánt korábbi nyilatkozatainál, a jelenlévõk túlnyomó részét azonban nem sikerült meggyõznie az ország helyzetének súlyosságáról, bizonyos területi engedmények elkerülhetetlenségérõl. Javarészt még azok is, akik elismerték a magyarokkal való tárgyalás szükségességét, a lakosságcserét elfogadott tényként kezelték és nem vették tudomásul, hogy azért a román félnek meg kell küzdenie a továbbiakban. A kormány által követendõ stratégiát illetõen a vélemények tehát megoszlottak. Volt aki elvetette a román–magyar tárgyalások ötletét, volt aki azok elhalasztását vagy elhúzását követelte, mások elismerték, hogy a megbeszéléseket el kell kezdeni. Ez utóbbiak közé tartozott Valeriu Pop, egykori nemzeti liberális párti kereskedelemügyi miniszter is, aki a résztvevõk közül egyedüliként, határozott tervvel állt elõ. A tanácskozáson elmondott beszédét 256
257
258
259
260
261
205
emlékirat formájában a királynak is megküldte, majd augusztus 7-i kihallgatásán élõszóban vázolta föl stratégiáját az uralkodó elõtt. Elképzelései azért is figyelemreméltóak, mivel a késõbbi Turnu Severin-i tárgyalásokon – a román delegáció vezetõjeként – e tervet próbálta a gyakorlatban megvalósítani. Pop két alapelvbõl indult ki: • a román nemzet „politikai egységének” csorbítatlanul fenn kell maradnia; • egy románnak sem szabad idegen uralom alá jutnia. Az eljövendõ tárgyalásokra javasolt stratégiája a következõ volt. A magyar követelésekkel (melyeket „maximálisnak” feltételezett, azaz arra számított, hogy a magyarok egész Erdélyt kérik, avagy „korridoros” megoldást javasolnak) a román területi integritás elvét kell szembeállítani. A legfõbb román érv etnikai jellegû lesz: azon alapul majd, hogy – számításai szerint – a határ menti megyék falusi lakosságának 75%-a román, és összefüggõ tömböt alkot, s csak 14% a magyarok aránya; a városokban, mint kifejtette, a zsidókkal és a németekkel együtt ugyancsak a románok vannak többségben. A területi integritás elvének elfogadása esetén széleskörû jogokat garantálnának a magyar kisebbségnek, a székelyeknek akár adminisztratív, kulturális és gazdasági autonómiát. Bizonyos határ menti „zsidó–magyar” helységeket (pl. Nagyszalonta, Érmihályfalva, Nagykároly) a „magyarországi román községekért” cserébe átadnának ugyan, de az intézkedést lakosságcsere egészítené ki. Pop szerint a román delegációnak következetesen ki kell tartania a fenti elvek mellett, és el kell érnie a magyar követelések fokozatos csökkentését, a tárgyalófél kompromisszumkészségének végsõ határáig menve el. Csakis ekkor hozhatók meg az ország sorsát eldöntõ határozatok. E stádiumban az alábbi alternatívák vethetõk majd fel: „a tárgyalások megszakítása oly álláspontra való helyezkedéssel, amelyet a magyarok nem fognak elfogadni, vagy […] a kötelezõ lakosságcsere elvének kibõvítése”. Idõközben – fejtette ki végül Pop – „az egész ország és különösen Erdély tisztába fog jönni és meg fog gyõzõdni akár a biztos katasztrófába való haladás nélküli fegyveres 206
ellenállás lehetõségérõl”, akár bizonyos elkerülhetetlen áldozatok szükségességérõl, „amelyeket ma az ország, de különösen Erdély nem ért meg és nem ismer el”. Az egész román akció célját Pop a „nemzeti tulajdon” védelmében látta, a követendõ módszert pedig az összes eszközök és lehetõségek kimerüléséig vívott politikai s diplomáciai „csatában”. Valeriu Pop „forgatókönyve” tehát az idõnyerésre épített s arra, hogy a tárgyalások remélt elhúzódása alatti idõszakban a román diplomácia ügyes érveléssel, továbbá németbarát irányba történõ belpolitikai átalakulásokkal maga mellé tudja állítani a tengelyhatalmakat. A terv kiindulópontja a területi integritás és a lakosságcsere elve volt, de nem zárta ki ez utóbbi elv „kibõvítését” sem a tárgyalások végsõ szakaszában, azaz bizonyos területi engedmények megtételét. A hangsúlyt azonban a végleges döntés elodázására helyezte: addig várni, amíg román szempontból kedvezõbb nemzetközi feltételek alakulnak ki, s az ország akár egy sikeres háborúra, akár az esetleges áldozatok meghozatalára fel nem készül. Magyarországon mindeközben nõtt a belpolitikai feszültség: a beígért erdélyi revízió csak nem akart megvalósulni, a magyar–román tárgyalások késtek, a sajtó pedig tovább csigázta a közhangulatot. Egyre több költséggel járt az elhúzódó mozgósítás, amely ráadásul késleltette a mezõgazdasági munkákat és zavarokat okozott a lakosság ellátásában is. A csapatok fegyelme kezdett lazulni, a hosszú várakozás miatt a kezdeti lelkesedést a bizonytalanság és a csüggedés érzése váltotta föl. Werth és a magyar hadsereg legfelsõbb vezetése továbbra is szilárdan bízott a német támogatásban. A Románia elleni sikeres katonai fellépést azonban egyre kevésbé látta kivitelezhetõnek, mivel június vége óta a román hadsereg megerõsödött és túlerõt vonultatott föl a magyar csapatokkal szemben, fegyverellátottsága pedig (éppen a német támogatás következtében) javult. Werth elképzelései szerint – aki Telekivel és Csákyval ellentétben nem tartotta elvetendõnek a döntõbírósági ítéletet sem – az esetleges Románia elleni magyar hadmûvelet csak arra szolgálna, hogy 262
263
264
207
kiváltsa Németország remélt közbeavatkozását. A vezérkari fõnök még azt az egyébként kevéssé valószínû lehetõséget sem zárta ki, hogy amennyiben a románok makacssága miatt megszakadnának a kétoldalú tárgyalások, akkor esetleg Berlin támogatásával kerülne sor egy katonai akcióra. Werth azonban bízott abban, hogy a revíziós célkitûzéseket háború nélkül is el lehet érni. Július 30-án értesítette Csákyt, hogy Erdély esetleges békés úton történõ katonai megszállásának tervszerû elõkészítése céljából állandó katonai bizottságot alakított, melynek vezetõje Náday István altábornagy lett. A bizottság feladata a megszállással kapcsolatos, s az azt megelõzõ tárgyalásokon is érvényesítendõ katonai követelmények megállapítása, rendszerbe foglalása volt. Néhány napon belül el is készült a 67 pontból álló, igen terjedelmes dokumentum, amelyet a vezérkari fõnök augusztus 12-én küldött meg Telekinek, Csákynak és Bartha honvédelmi miniszternek azzal a kéréssel, hogy azt katonai tárgyalási alapként vegyék figyelembe. Werth abból indult ki, hogy az 1919-es román megszállás és Erdély 20 éves birtoklása igazságtalan és jogtalan volt. A román fél ezért jogilag kötelezendõ az 1919-ben okozott károk megtérítésére, továbbá arra, hogy a Magyarországhoz visszakerülõ területen lévõ intézményeket, berendezéseket, árukészleteket stb. épségben adja át, ide értve a román állam beruházásait s a hadsereg felszerelésének a visszaadandó területtel arányos részét is. A követelések túlzóak, abszurdak voltak, végrehajtásuk nehezen kivitelezhetõ, s valószínûtlennek tûnt, hogy a román fél a tárgyalások során azokat elfogadná. A józanabb politikai vezetés ezért figyelmen kívül hagyta a vezérkari fõnök javaslatait, már csak azért is, mert ekkor még nem tartotta teljesen reménytelennek az eljövendõ tárgyalásokon való elõrehaladást. Igaz, illúziói sem lehettek, mivel Bárdossy pontosan informálta Budapestet a román szándékokról. Augusztus 3-án a követ például beszámolt az önkéntes lakosságcsere tervérõl, amelynek részeként mindössze bizonyos határ menti területeket adnának át Magyarországnak, néhány nap múlva pedig 265
266
267
268
269
208
részletesen ismertette Valeriu Pop augusztus 2-i expozéját a Románia által követendõ stratégiáról, „naivnak” nevezve az elgondolást. Teleki és Csáky – különösen a Wilhelmstrasse augusztus 7-i „baráti tanácsát” követõen – bizonytalanságban volt a tengelyhatalmak álláspontja felõl, s egyikük sem óhajtott egy esetleges döntõbírói ítéletet. Teleki nem kívánta még jobban elkötelezni az országot a Harmadik Birodalom mellett, Csáky pedig – augusztus 8-i értékelése szerint – félelmet táplált a németek szándékait illetõen, s a „legkevésbé látszott támogatni” a tengelyhatalmak beavatkozását, azaz a döntõbíráskodást. A külügyminiszter (Telekihez hasonlón) tartott a fegyveres megoldástól is, amelyet mindenképpen el akart kerülni, „félve mind a szovjetektõl, mind a késõbbi nagyobb komplikációktól, még ha ez el is veszi Magyarországtól a legnagyobb nyomást gyakorló eszközt Romániára” – jelentette az olasz követ. Telekiék tehát jóformán egyedül abban reménykedhettek, hogy a tárgyalások során Bukarest – talán német ösztönzésre is – elfogad egy kompromisszumos megoldást; ha pedig a megbeszélések kudarca nyomán mégis elkerülhetetlenné válna a magyar támadás, Berlin idõben közbeavatkozik, és fegyvernyugvásra veszi rá Romániát, anélkül azonban, hogy ezzel elkötelezné Magyarországot. 270
271
272
Jegyzetek a II. 2. fejezetrészhez 1. Ormos: Egy magyar médiavezér… II. kötet, 592. o. 2. Csáky nem ajánlotta a repülõutat, „mert [a] miniszterelnök nem jól bírja”. (MOL K 63 1940 27/7. 2, 145. sz számjeltávirat.) 3. Réti: Budapest – Róma… 242. o, valamint Juhász: A Teleki-kormány… 144. o. 4. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. július 9. 5. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 30. sz. irat. 6. Csáky beszámolóját a megbeszélésekrõl lásd DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. Schmidt követ feljegyzését közli A Wilhelmstrasse… 337. sz. irat és Hitler hatvannyolc tárgyalása, 1939–1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal. Válogatta Ránki György. 1. kötet. Budapest, 1983, Magvetõ Könyvkiadó /Tények és tanúk./, 3. sz. dokumentum. Lásd még Czettler: i. m. 135–138. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány… 144–150. o., Réti: Budapest – Róma… 243–245. o., vagy Macartney: i. m. 126–128. o.
209
7. Lásd Horthy Miklós titkos iratai… 47. sz. irat. 8. Macartney szerint Teleki részletezte a maximális magyar tervet – azaz a „bõvített korridor”, vagy „Maros-vonal” tervét –, amely 72 000 km -t csatolna vissza Erdély területébõl. (Macartney: i. m. 126. o.) Juhász Gyula (Juhász: A Teleki-kormány… 95. sz. jegyzet, 145–146. o.) viszont nem tartja valószínûnek, hogy a magyar miniszterelnök konkrét határjavaslatot tett volna, s ezt támasztja alá a Csáky-féle beszámoló is. (Lásd DIMK, V. kötet, 186. sz. irat.) 9. A Csáky által idézett mondat (DIMK, V. kötet, 186. sz. irat) nem szerepel Schmidt követ feljegyzésében. 10. A Wilhelmstrasse… 337. sz. irat. 11. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. A román hadsereg technikai fölényének a magyar vezetés is tudatában volt. Hitlerhez írott levelében Horthy megemlíti, hogy Romániának kb. háromszor annyi repülõgépe és tankja van, mint Magyarországnak. (Horthy Miklós titkos iratai… 47. sz. irat.) 12. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat, 1. melléklet. 13. Uo. Juhász Gyula szerint e megjegyzésben „benne rejlett a terv, hogy a magyar–román ellentéteket csak olyan mértékben kell tompítani, hogy azok fegyveres konfliktushoz ne vezessenek, de megteremtsék a német érdekek fokozott kiszolgáltatásának feltételét mindkét országban”. (Juhász: A Teleki-kormány... 148. o.) Véleményünk szerint viszont Hitler cinikus megjegyzése inkább az erdélyi néprajzi viszonyok bonyolultságára, s az ebbõl fakadó tartós magyar–román ellentétre utalt. 14. Manoilescu július 6-i közlésére tett utalás, amikor is a román külügyminiszter átadta Fabriciusnak II. Károly Hitlernek szóló üzenetét. 15. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. 16. Utalás a július 4-i üzenetre, amit Fabricius adott át Bukarestben. 17. II. Károly július 2-án és 6-án is küldött üzenetet Hitlernek. Mint már említettük, július 2-án arra kérte a kancellárt, küldjön Románia védelmébe német katonai missziót, és javasolta egy német–román szövetség létrehozását is. 6-án ígéretet tett, miszerint kormánya kész felvenni a tárgyalásokat a magyar és a bolgár féllel, arra kérve a Führert, „minden morális segítséget” adjon meg Romániának. Hitler itt feltehetõen a román uralkodó július 6-i üzenetére utalt. 18. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. 19. II. Károly július 6-i üzenetére Hitler július 15-én küldte el válaszát, melyet a késõbbiek során ismertetünk részletesen. 20. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. 21. Uo. 22. A Wilhelmstrasse... 337. sz. irat. 23. Uo. 24. Ciano… 233. o. 25. Juhász: A Teleki-kormány... i. m. 150–151. o. Az 1919–1945 közötti magyar külpolitikáról szóló, 1975-ös szintézisében (második kiadás) Juhász már nem említ kudarcot, csupán annyit jegyez meg, hogy a magyar politikusok elégedetlenül távoztak Münchenbõl. (Juhász: Magyarország külpolitikája... 232. o.) 2
210
26. A német magatartás július eleji megváltozásának okairól már szóltunk, erre itt nem térünk ki. 27. DIMK, V. kötet, 186. sz. irat. 28. Macartney: i. m. 128. o. 29. Uo. 30. A magyar kormány jelentõs gazdasági engedményeket tett a müncheni találkozó után Németországnak. Egy július 21-én aláírt szerzõdés szerint Berlin koncessziós jogot kapott a lispei kõolajforrások kiaknázására, emelkedett a Németországba szállítandó magyar mezõgazdasági termékek mennyisége és a Magyarország felé irányuló német export. Egy szimbolikus politikai gesztusra is sor került: Hitler július 19-i beszéde alkalmából Horthy üdvözlõ táviratot küldött Berlinbe, jókívánságait fejezve ki a Führernek. (Lásd Juhász: A Teleki-kormány... 154–156. o., Czettler: i. m. 139–140. o., vagy Macartney: i. m. 130. o.) 31. Macartney: i. m. 129. o. „Budapest nagy »lelkesedéssel« fogadta [a Münchenbõl hazatérõ] Telekit és Csákyt – ezt írták a lapok. Én láttam, a legnagyobb közöny és részvétlenség.” – írja „naplószerû emlékirataiban”, némileg sarkítva, Shvoy Kálmán. (Shvoy: i. m. 212. o.) 32. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 34. sz. irat. 33. Juhász: A Teleki-kormány... 151. o., valamint Macartney: i. m. 128. o. 34. E találkozóról nem maradt fenn dokumentum. Juhász álláspontja szerint ekkor állapodtak meg a müncheni tárgyalások „kétes eredményeinek eltitkolásában”. (Juhász: A Teleki-kormány... 151. o.) 35. Lásd pl. DIMK, V. kötet, 190. sz. irat. 36. Németül lásd uo. 322. o., 207. sz. jegyzet. 37. Uo. 193. sz. irat. 38. Macartney: i. m. 128–129. o. 39. Évekkel késõbb született emlékirataiban Manoilescu – helytelenül – azt feltételezi, hogy Münchenben a magyarok biztosítékot kaptak arra nézve, miszerint lecsökkentett revíziós igényeik még a háború vége elõtt megvalósulnak. (Manoilescu: i. m. 68–69. o.) 40. Már szóltunk róla, hogy a követet Csáky július 1-jén rendelte haza. 41. Manoilescu: i. m. 63. o. 42. Uo. 64. o. 43. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 165. 44. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 196–197. 45. A július 15-i megbeszélésrõl lásd Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 198–201., vagy Bossy: i. m. 259–260. o. 46. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 198. Csáky „pszichológiai portréját” így rajzolta meg Ciano: „fiatal, szenvedélyes, sikerre éhes”. Visszaemlékezéseiben Bossy megjegyzi: Ciano a „betichon” (butácska) jelzõt is használta. (Bossy: i. m. 260. o.) 47. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40, f. 199–200. 48. Manoilescu: i. m. 69. o. Manoilescu nem említi, mikor került sor a Pangal és Eckhardt közötti beszélgetésre. Tény, hogy Pangal 1940. július 13-án (is) találkozott Eckhardttal, a találkozóról szóló Pangal-féle beszámolóban viszont
211
nem szerepel e kitétel. A beszámoló szerint Eckhardt többek között azt mondta: ha találtak volna is Münchenben azonnali megoldást, ez, a Románia és Magyarország közötti mély ellenérzések miatt, csakis ideiglenes lehet. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 193–194.) 49. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 183. 50. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 97–105. 51. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 100. 52. Manoilescu: i. m. 64. o. 53. Idézi Juhász: A Teleki-kormány... 154. o. 54. Feltehetõen Ion Antonescu tábornokról van szó, a késõbbi diktátorról. 55. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 36. és 45. sz. dokumentumok. 56. Lásd pl. DIMK, V. kötet, 196., 203., 206., 211., 213. sz. iratok. 57. Macartney: i. m. 130. o. 58. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 210–213. 59. Regele Carol al II-lea… vol. III., 247. o. 60. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 213. 61. Macartney: i. m. 129. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány... 152. o., Czettler: i. m. 139. o. 62. Lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 32. és 34. sz. irat. 63. Uo. 39. sz. irat. 64. Uo. 36. sz. irat. 65. Dombrády: Revízió… 70. o. 66. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 130., vagy Manoilescu: i. m. 63–64. o. 67. Macartney: i. m. 129. o. 68. MOL K 64 1940 27/a I. 549/res. pol. sz. Erdélyi hírek szerint mióta a magyar rádió 24 órával elõbb közölte Besszarábia elcsatolását mint a román, az erdélyi románok „hatványozottan hallgatják a budapesti rádiót”. (MOL K 64 1940 27/a I. 452/ res. pol. sz.) 69. MOL K 63 1940 27/7. 2. 70. Idézi Juhász: A Teleki-kormány... 152. o. Lásd még Macartney: i. m. 129. o. 71. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 41. sz. irat. 72. Juhász: A Teleki-kormány... 152. o. 73. Román nyelvû szövegét közli Manoilescu: i. m. 71–75. o. és Pop: Bãtãlia… 42–44. o. Németül lásd Manoilescu: i. m. 43. sz. jegyzet, 306–308. o. 74. Manoilescu: i. m. 72. o., vagy Pop: Bãtãlia… 42. o. 75. Manoilescu: i. m. 43. sz. jegyzet, 307. o., vagy Pop: Bãtãlia… 43. o. 76. Valószínûleg a megszállt Párizsban fellelt egyes titkos francia dokumentumokra utalhatott, amelyek a román vezetésre nézve – német szempontból – „terhelõ” adatokat is tartalmaztak, így például a ploieºti-i kõolajmezõk szükség esetén való megsemmisítésének terveit. Július 26-án Ribbentrop is felemlegeti e dokumentumokat a román vezetõkkel való találkozóján. (Lásd Pop: Bãtãlia… 15. sz. melléklet, 263. o.) Magyarországot „kompromittáló” iratokat nem találtak – jelentette Berlinbõl a magyar katonai attasé. (DIMK, V. kötet, 208. sz. irat.)
212
77. Macartney: i. m. 130. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány... 153. o., Pop: Bãtãlia… 44. o. 78. Manoilescu: i. m. 74. o. 79. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 43. sz. irat. 80. Pop: Bãtãlia… 45. o. 81. Manoilescu: i. m. 75. o. 82. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 46. sz. irat. 83. Lásd Manoilescu: i. m. 76–83. o., valamint Pop: Bãtãlia… 45–51. o. A Pop és Manoilescu által is közölt szöveg a megfogalmazásokban helyenként eltér egymástól. 84. Pop: Bãtãlia… 47. o. 85. Uo. 46. o. és Manoilescu: i. m. 78. o. 86. Manoilescu: i. m. 81. o. 87. Uo. 81–83. o., valamint Pop: Bãtãlia…. 49–51. o. 88. Manoilescu: i. m. 85. o. Naplójában Károly is „nagyon szépnek” nevezi a válaszlevelet. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 250. o.) 89. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 45. sz. irat. 90. MOL K 63 1940 27/7. 2, 216. számjel-rádiogram. 91. DIMK, V. kötet, 211. sz. irat. 92. Uo. 211. és 230. sz. irat. 93. Uo. 205. sz. irat. 94. Uo. 213. sz. irat. 95. A Wilhelmstrasse… 341. sz. irat. 96. DIMK, V. kötet, 210. sz. irat. 97. MOL K 64 1940 27/a I. 549/res. pol. sz. 98. DIMK, V. kötet, 208. sz. irat. 99. Uo. 206. sz. irat. 100. Uo., továbbá Réti: Budapest – Róma... 246. o. 101. DIMK, V. kötet, 218. sz. irat. 102. Uo. 219. és 228. sz. irat. 103. Uo. 230. sz. irat. 104. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 48. sz. irat. 105. DIMK, V. kötet, 222. sz. irat. 106. Simion: Dictatul… 206. o. 107. DIMK, V. kötet, 212. sz. irat, vagy Juhász: A Teleki-kormány… 125. sz. jegyzet, 156. o. 108. MOL K 63 1940 27/7. 2, 172. számjeltávirat. Csáky szerint Manoilescu „annakidején földmûvelésügyi államtitkár korában mindenki részérõl 100 000 lejekkel megvesztegethetõ volt, amit erdélyi magyarok céljaik elérésére ki is használtak”. (Uo.) Bizonyos berlini körök sem voltak jó véleménnyel a román külügyminiszterrõl. Haubert sajtóelõadó Sztójaynak például megjegyezte, hogy „Gigurtu múltját nem ismeri, ami azonban Manoilescut illeti, nem tartja nagyon biztató jelenségnek a romániai biztonságot illetõen, hogy egy ilyen sötét közéleti múlttal rendelkezõ, korrupt személy” a romániai németbarátság egyik támasztó oszlopa. (DIMK, V. kötet, 252. sz. irat.)
213
109. Lásd Calafeteanu: Români… 8b. sz. dokumentum. 110. Uo. 111. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 47. sz. irat. 112. DIMK, V. kötet, 230. sz. irat. 113. Lásd uo. 266. sz irat és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 69. sz. irat II. melléklete. Gafencu 1940 augusztusától 1941 júniusáig töltötte be e posztot. Küldetésérõl lásd Gafencu, Grigore: Misiune la Mosvova, 1940–1941. Culegere de documente. [Moszkvai kiküldetés 1940–1941. Dokumentumgyûjtemény.] Ediþie de Ion Calafeteanu et al. Bucureºti, 1995, Univers Enciclopedic, továbbá uõ: Jurnal…, vagy Manoilescu: i. m. 95–102. o. 114. A követi jelentést közli DIMK, V. kötet, 266. sz. irat, illetve ennek némileg eltérõ változatát Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 69. sz. irat II. melléklete. Lásd még uo. 66. sz. dokumentum. 115. DIMK, V. kötet, 266. sz. irat. 116. Uo. 230. sz. irat. 117. A Wilhelmstrasse… 337. sz. irat. 118. Lásd DIMK, V. kötet, 270. sz. dokumentum. 119. Uo. 243. és 256. sz. irat. 120. MOL K 63 1940 27/7. 2; 290. és 298. számjeltávirat. E találkozót megelõzõen, július 22-én Roth II. Károlynál járt, s úgy foglalt állást, hogy a német kisebség határozottan ellenzi Erdély Magyarországhoz való csatolását. Az uralkodó arra kérte Rothot, vesse latba befolyását Berlinben a revízió ellen. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 252. o.) 121. Regele Carol al II-lea… vol. III., 254. o. Vö. Muºat – Ardeleanu: i. m. 1175. o. 122. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 50. sz. irat. 123. Uo. 49. sz. irat. 124. DIMK, V. kötet, 217. sz. irat. 125. Uo. 225. sz. irat. 126. Uo. 223. sz. irat. 127. Utalás az 1938. november 2-án meghozott I. bécsi döntésre. 128. DIMK, V. kötet, 223. sz. irat, 274. sz. jegyzet. 129. Uo. 229. sz. irat melléklete. 130. Uo. 131. Ciano… 236. o. 132. DIMK, V. kötet, 220. sz. irat. 133. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 44. sz. irat és Juhász: A Teleki-kormány… 156. o. 134. Manoilescu hivatalos feljegyzését lásd Pop: Bãtãlia… 15. sz. Melléklet. Schmidt beszámolójából részleteket közöl Muºat – Ardeleanu: i. m. 1176–1178. o. 135. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 50. sz. irat. 136. Manoilescu: i. m. 105. o. 137. Juhász: A Teleki-kormány… 156. o. E bírálatokat másnap estig még háromszor kellett végighallgatnia Gigurtunak és Manoilescunak, mivel Hitler, Ciano és Mussolini is elismételte õket.
214
138. Manoilescu: i. m. 105–106. o. vagy Pop: Bãtãlia… 15. sz. Melléklet. 139. Juhász: A Teleki-kormány… 156–157. o. 140. Muºat – Ardeleanu: i. m. 1177–1178. o. 141. Manoilescu: i. m. 106. o. 142. Juhász: A Teleki-kormány… 157. o. 143. Muºat – Ardeleanu: i. m. 1178. o. 144. Manoilescu: i. m. 106. o. 145. Uo. 108. o. 146. A találkozóról öt, egymástól részben különbözõ dokumentum is rendelkezésünkre áll. Schmidt feljegyzéseit a tárgyalásokról lásd Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. dokumentum. Románul Calafeteanu: Români… 9c. sz. dokumentum. Uõ közli a találkozóról készült rövid román összefoglalót (Români… 9a. sz. irat) és Gigurtu feljegyzését (Români… 9b. sz. dokumentum). A Manoilescu által készített igen részletes feljegyzést lásd Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. A német–román tárgyalásokról Mussolininek megküldött rövid berlini feljegyzést magyarul közli Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 51. sz. irat. A fentieken kívül lásd még a július 27-i német–bolgár tárgyalások jegyzõkönyvét (Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 5. sz. irat), amelyben a románokkal folytatott elõzõ napi megbeszélésekrõl is sok szó esik. 147. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. dokumentum vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. irat. 148. Calafeteanu: Români… 9a. és 9b. sz. dokumentumok. 149. Uo. 9a. sz. irat. 150. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 151. Calafeteanu: Români… 9a. sz. dokumentum. 152. Uo. és Pop: Bãtãlia…16. sz. Melléklet. 153. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 154. Uo. és Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat. 155. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 156. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. dokumentum. 157. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet és Manoilescu: i. m. 110. o. 158. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat. 159. Calafeteanu: Români… 9a. sz. dokumentum. 160. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet és Manoilescu: i. m. 110–111. o. 161. Calafeteanu: Români… 9a. sz. dokumentum. 162. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. dokumentum vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. irat. Az 1930-as román népszámlálás adatai helyesen: anyanyelv szerint 1 481 000, nemzetiség szerint 1 353 000 magyar lakos élt Erdélyben. Lásd Köpeczi: i. m. 1742. o. 163. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 164. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat vagy Calafeteanu. Români… 9c. sz. dokumentum. 165. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 166. Uo. és Manoilescu. i. m. 111. o.
215
167. Manoilescu: i. m. 114–116. o. 168. A valóságban ennél kevesebb: 103 093 km . (Romsics: Magyarország története… 143. o.) 169. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. dokumentum. A találkozóról szóló feljegyzésében Manoilescu azt írja, õ javasolta a 14 000 km -t „vagy esetleg valamivel többet”. (Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet.) Visszaemlékezéseiben ezzel szemben durván meghamisítja a tényeket, mivel azt állítja, Berchtesgadenben a román fél semmilyen számadattal nem jelezte hajlandóságát a területátadásra. (Manoilescu: i. m. 116. o.) 170. Pop: Bãtãlia… 16. sz. Melléklet. 171. Uo. 172. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 5. sz. irat. 173. MOL K 63 1940 27/2. 2, 241. számjeltávirat. II. Károly naplója szerint az uralkodó 27-én este fogadta Romalót. A követ benyomásai a találkozóról „többnyire jók” voltak. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 256–257. o.) 174. Bossy: i. m. 264. o. A magyarok folyton elégedetlenek, örökké protestálnak; ezt tették az I. bécsi döntés után is, ahol túl sokat kaptak Szlovákiából – mondta Hitler Manoilescu szerint. (Uo.) 175. Regele Carol al II-lea… vol. III., 258. o. 176. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. irat vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. dokumentum. 177. Calafeteanu: Români… 9a. sz. irat. 178. Uo. 9b. sz. irat, ill. Pop: Bãtãlia… i. m. 16. sz. Melléklet. 179. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 4. sz. dokumentum vagy Calafeteanu: Români… 9c. sz. dokumentum. Hitler az I. bécsi döntés „rossz tapasztalataira” utalt. 180. Manoilescu: i. m. 118. o. 181. Calafeteanu: Români… 9a. sz. dokumentum, 2. sz. lábjegyzet. 182. Simion: Dictatul… 210. o. Könyvének egy következõ fejezetében Simion viszont tévesen azt állítja, hogy a második bécsi döntést egyértelmûen a magyar fél kérte. (Uo. 314. o.) 183. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 51. sz. irat. 184. A Cianóval, majd a Mussolinival folytatott tárgyalásokról Manoilescu feljegyzéseit lásd Pop: Bãtãlia… 17. és 18. sz. Melléklet. A Mussolini–Gigurtu–Manoilescu megbeszélésekrõl készült Ciano-féle feljegyzést magyarul közli Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 53. sz. irat. Villani 1940. július 30-i jelentésébõl sokat megtudhatunk az elhangzottakból. (DIMK, V. kötet, 237. sz. irat.) A Cianóval való találkozóról Bossy is részletesen beszámol. (Bossy: i. m. 265–267. o.) 185. Ciano… 236. o. 186. Bossy: i. m. 266. o. Manoilescu feljegyzéseiben és emlékirataiban nem szerepel ez a felajánlás. 187. DIMK, V. kötet, 237. sz. irat. 188. Pop: Bãtãlia… 17. sz. Melléklet és Manoilescu: i. m. 122. o. 189. DIMK, V. kötet, 237. sz. irat és Pop: Bãtãlia… 17. sz. Melléklet. 190. Manoilescu: i. m. 122. o. 191. Ciano… 236. o. 2
2
216
192. DIMK, V. kötet, 237. sz. irat vagy Réti: Budapest – Róma… 247. o. 193. Ciano… i. m. 236. o. 194. DIMK, V. kötet, 237. sz. irat. 195. Pop: Bãtãlia… 18. sz. Melléklet. A dél-tiroli németség áttelepítésérõl az 1939. június 23-i német–olasz egyezmény határozott. Lásd Szász Zoltán: Tévutak keresése. Áttelepítési tervek a magyar–román konfliktus feloldására 1940 táján. História, 1999. 8. sz. 17–18. o. 196. Pop: Bãtãlia… 18. sz. Melléklet és Manoilescu: i. m. 124. o. 197. Pop: Bãtãlia… 18. sz. Melléklet, valamint Manoilescu: i. m. 125. o. 198. Manoilescu: i. m. 126. o. 199. Juhász: A Teleki-kormány… 160–161. o. 200. Pop: Bãtãlia… 54. o. 201. Manoilescu: i. m. 120. o. 202. Pop: Bãtãlia… 19. sz. Melléklet és Bossy: i. m. 264–265. o. 203. Manoilescu: i. m. 112., 119., 245–273. o. 204. Pop: Bãtãlia… 54. o. 205. Vö. Szász: Tévutak… 17–18. o. 206. Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 5. sz. irat. 207. Uo. 208. Juhász: A Teleki-kormány… 162. o. Mint fentebb már utaltunk rá, s amint azt egy következõ fejezetben részletesebben is kifejtjük, augusztus végén egy újabb fordulat áll majd be Hitler álláspontjában: a döntõbíráskodás mellett foglal állást, egyben „megfeledkezik” a lakosságcserérõl. 209. DIMK, V. kötet, 253. sz. irat. 210. Lásd Manoilescu: i. m. 245–274. o. 211. Juhász: Magyarország külpolitikája… 233. o. 212. Lásd pl. DIMK, V. kötet, 232. vagy 240. sz irat. 213. Dombrády: Hadsereg és politika… 123. o. 214. Pop: Bãtãlia… 54. o. 215. Manoilescu: i. m. 140. o. 216. DIMK, V. kötet, 247. sz. dokumentum és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 55–56. sz. irat. 217. DIMK, V. kötet, 237. sz. irat. 218. Uo. 230. és 234. sz. irat. 219. Uo. 232. sz. irat. Az elsõ bécsi döntést megelõzõ 1938. októberi magyar–csehszlovák tárgyalások elõtt is egy ehhez hasonló elõzetes feltételt támasztott Budapest. Prága ennek eleget tett, átadva Ipolyság várost és Sátoraljaújhely egy részét. (Lásd Tilkovszky: Revízió… 31. o.) Crutzescu „két erdélyi város” átadására irányuló magyar javaslatról tudott. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 102.) 220. DIMK, V. kötet, 239., 263., 271. 221. Uo. 268. sz. irat. 222. A Wilhelmstrasse… 342. sz. irat. 223. DIMK, V. kötet, 276. sz. irat. 224. Lásd Weizsäcker augusztus 13-i távirati utasítását. Idézi Czettler: i. m. 146. o.
217
225. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 64. sz. irat, vagy MOL K 63 1940 27/7. 2, Máriássy Zoltán 11. számjeltávirata. 226. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 65. sz. irat. 227. Uo. 72. sz. irat. Lásd még Tilkovszky: Revízió… 282. o. 228. A levelet és az emlékeztetõt lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 61. sz. irat és melléklete. Egy rövid bevezetõvel Réti mindkettõt közli a Századok c. folyóiratban is. (Uõ: Teleki Pál 1940. augusztus 3-i levele és emlékeztetõje Benito Mussolininak. Századok, 1999. 4. sz.) Az emlékeztetõ nélküli levelet franciául lásd DIMK, V. kötet, 265. sz. irat. 229. DIMK, V. kötet, 278. sz. irat. 230. Lásd uo. 250. sz. irat. A német–bolgár tárgyalások Schmidt-féle jegyzõkönyvét közli Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 5. sz. irat. 231. DIMK, V. kötet, 258. sz. dokumentum. 232. Uo. 260. sz. irat. 233. Uo. 273. sz. irat és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 62. sz. irat. 234. Lásd Manoilescu: i. m. 136–139. o.Vö. DGFP, Series D, vol. X., 253. és 262. sz. iratok. 235. Manoilescu: i. m. 137. o. 236. A román–bolgár tárgyalásokra lásd uõ: i. m. 171–183. o. vagy Simion: Dictatul… 303–306. o. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 218–219. 237. Arhivele Naþionale Istorice Centrale [Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest, a továbbiakban: A.N.I.C.], fond Preºedinþia Consiliului de Miniºtri [a továbbiakban: fond P.C.M.], dosar nr. 327/1940, f. 32–33., és Manoilescu: i. m. 131. o. 238. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 29., vagy Arh. M.A.E., fond 71/Germania, vol. 80., f. 27–28. 239. Lásd DIMK, V. kötet, 242. sz. irat, vagy Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 58. sz. irat. 240. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 2. Naplójában II. Károly „hallatlanul szemtelennek” nevezi a magyar jegyzéket. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 261. o.) 241. DIMK, V. kötet, 249. sz dokumentum. 242. Uo. 264. sz. irat. Az augusztus 1-i román jegyzéket francia nyelven lásd uo. 255. sz. dokumentum és Pop: Bãtãlia… 20. sz. melléklet. Magyarul Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 58. sz. irat. 243. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 58. sz. irat. 244. DIMK, V. kötet, 264. sz. dokumentum. 245. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 60. sz. irat. 246. Simion: Dictatul…. 221–222. o. és Pop: Bãtãlia… 55. o. 247. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 51. 248. Lásd pl. DIMK, V. kötet, 232. vagy 240. sz irat. 249. Simion: Dictatul…. 226–228. o. 250. Manoilescu: i. m. 139–140. o. 251. Lásd pl. Gigurtu augusztus 8-i rádióbeszédét. Közli: România, 1940. augusztus 10.
218
252. MOL K 63 1940 27/7. 2. 253. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 58. sz. irat. 254. A görög–török lakosságcsere-egyezményt 1923. január 30-án kötötte meg a két állam. Ennek alapján hozzávetõlegesen 190 000 kis-ázsiai görögöt és 350 000 görögországi törököt cseréltek ki egymással. Korábban már kb. egymillió görög menekült érkezett Törökországból. (Romsics: Nemzet, nemzetiség… 192. o.) 255. A német–olasz egyezmény alapján három év alatt mintegy 200 000 németnek kellett volna áttelepülnie – egyirányú népmozgás keretében – „anyaországába”, de a háborús viszonyok miatt valójában csak 100 000-en távoztak. (Szász: Tévutak… 17–18. o.) 256. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 68. sz. irat. A Szovjetunióhoz került volt lengyel területekrõl 1939–1941 között nagyjából 200 000 német távozott Moszkva és Berlin közös megegyezése alapján. (Romsics: Nemzet, nemzetiség… 255. o.) Az 1940 nyarán bekebelezett három balti ország németjeire vonatkozóan késõbb hasonló egyezmény született, akárcsak Besszarábia és Észak-Bukovina esetében, ahonnan az 1940. szeptember 5-i szovjet–német megállapodás nyomán Hillgruber adatai szerint 93 000, illetve 43 000 német települt át. Lásd Hillgruber: i. m. 339–340. o., 127. sz. jegyzet. 257. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 58. sz. irat. 258. Lásd Pop: Bãtãlia… 55–61. o., Simion: Dictatul… 228–238. o. és Manoilescu: i. m. 141–148. o. 259. Manoilescu: i. m. 141. o. 260. Pop: Bãtãlia… 60. o. 261. Uo. 56–60. o., vagy Simion: Dictatul… 231–233. o. A korabeli magyar fordítást, amely némileg eltér Pop változatától lásd DIMK, V. kötet, 308. sz. irat melléklete. 262. DIMK, V. kötet, 308. sz. irat melléklete. 263. Crutzescu jelentése szerint Csáky a budapesti francia követnek elmondta, hogy Magyarországnak napi 6 millió pengõjébe kerül a mozgósítás, és 750 000 ember van fegyverben. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 40., f. 223.) A valóságban ennél kevesebbrõl, 400 000 emberrõl volt szó. 264. Dombrády: Hadsereg és politika… 124. o. 265. Uo. 128–129. o. 266. DIMK, V. kötet, 235. sz. irat és melléklete. 267. Címe: A magyar–román tárgyalásokhoz katonai követelmények (tárgyalási alap). Lásd uo. 282. sz. irat 1. sz. melléklete. 268. Dombrády: Hadsereg és politika… 133–134. o. 269. DIMK, V. kötet, 262. sz. irat. 270. Uo. 285. sz. dokumentum. A teljes szöveg magyar fordítását Werth rendeletébõl Újszászy ezredes küldte meg Csákynak augusztus 22-én. (DIMK, V. kötet, 308. sz. irat.) 271. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 66. sz. irat. 272. Dombrády: Hadsereg és politika… 127–128. o.
219
II. 3. A Turnu Severin-i tárgyalások
Raoul Bossy budapesti útja Német nyomásra 1940. augusztus elsõ napjaiban a bukaresti vezetés kénytelen volt megtenni az elsõ lépéseket a területi revízióról folytatandó román–magyar és bolgár–román tárgyalások útján. Ezt megelõzõen Károly király Fabricius révén megpróbálta rávenni Berlint a magyar–román megbeszélések elodázására. Biztosította ugyan a követet, hogy Románia hajlandó területi engedményekre, de hozzátette: a belpolitikai katasztrófa elkerülése érdekében Bukarestnek halasztásra lenne szüksége. Fabricius ezt elutasította, kijelentve, hogy a tengelyhatalmak ragaszkodnak a megoldás sürgõsségéhez és a tárgyalások idejének lerövidítéséhez. A megbeszélések elõkészítése végett a román kormány Szófiába a belgrádi román követet, Victor Cãderét, Budapestre pedig Raoul Bossyt küldte. Bossy római – korábban budapesti – követ megbízatása többek között abból állt, hogy kipuhatolja a magyar kormány szándékait, szükség esetén pedig leszögezze: Románia nem fogadja el a területi változtatások elvét, csak ha az népességcserével jár, és semmi esetre sem egyezik bele, hogy akár egyetlen román is magyar uralom alá kerüljön. Teleki és Csáky augusztus 7-én, a minisztertanács rendkívüli ülésén tájékoztatta a kormánytagokat a küszöbön álló magyar–román tárgyalásokról, a magyar fél taktikájáról. A miniszterelnök rögtön az elején leszögezte: „Csak a területi kérdésekrõl vagyunk hajlandók tárgyalni. Különben a románok más problémák bevetésével hónapokig kihúznák a tárgyalásokat.” Csáky részletesen ismertette Bukarest álláspontját. Rámutatott, hogy a románok egyrészt „csodát várnak” a német–angol háború fejleményeitõl, másrészt Gafencu sikeres moszkvai missziójában reménykednek, s az õszi idõjárás is nekik kedvezne. Legfõképpen azonban abban bíznak, hogy a tengelyhatalmak úgysem engedik meg a fegyveres összeüt1
2
220
közést Magyarország és Románia között. Ha az elsõ két várakozásuk nem teljesülne, „akkor a románok remélik a tengelyhatalmak döntõbíráskodását. Ezt belpolitikailag meg tudnák indokolni és ennek megtörténte után mindjárt megindítanák az irredentát”. Csáky végül hangsúlyozta: „az egész román politika idõhúzásra megy. A mi politikánk az idõhúzás ellen küzdeni és fenntartani a maximumot, amelyet a kompromisszumos megoldás útján el lehet érni. A tengelyhatalmak a kompromisszumos megoldást propagálják, és igen ellenzik a háborús konfliktust”. Bossy augusztus 7-én érkezett Budapestre, ahol még aznap este fogadta a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter. Vendéglátóinak elöljáróban elmondta: a román kormány hajlandó a két ország közti minden függõ kérdés megtárgyalására, mivel az a célja, hogy megnyerje Magyarország barátságát. Javasolta, mindkét fél jelölje ki a megbízottait, hogy azok elkezdhessék a megbeszéléseket egy késõbb kijelölendõ ó-romániai helységben. A követ azonban mereven elzárkózott az eljövendõ tárgyalásokra vonatkozó konkrétumok megbeszélése elõl; küldetésének félhivatalos voltát hangsúlyozta, valamint azt, hogy budapesti útjának célja csupán a tájékozódás. Erre hivatkozva nem volt hajlandó átvenni a magyar kormány aznap keltezett emlékiratát, sõt még elolvasni sem akarta, mondván, hogy ilyesmire nincs felhatalmazása. Bossy hajthatatlanságát látva Teleki végül mindössze arra kérte, közvetítse kormányának Budapest két javaslatát: 1. a Regát helyett válasszanak inkább egy határ menti települést a tárgyalások helyszínéül, mert ez megkönnyítené a magyar küldöttség kapcsolattartását Budapesttel; 2. a megbeszélések kezdõdjenek el már augusztus 10-én. A követ, bár a maga részérõl túl korainak tartotta ez utóbbi dátumot, a tárgyalások lehetséges színhelyéül pedig Sinaia környékét javasolta, megígérte a kérés teljesítését. Ezt követõen befejezettnek nyilvánította látogatásának hivatalos részét, és „magánemberként” mégis elolvasta a magyar kormány emlékiratát. Megjegyezte, hogy az nem technikai, hanem tartalmi kérdésekkel foglalkozik, márpedig a tárgyalások elsõ szakaszában véleménye szerint csak a „modus procedendi” (az eljárási mód) lenne napirenden. 3
4
5
6
221
A mintegy félórás találkozó végén Teleki – a tárgyalófél elzárkózó viselkedésére utalva, némi iróniával – sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a követnek „ezt a fárasztó utazást meg kellett tennie”. Budapesten „nagyon kellemetlen benyomást keltett”, hogy Bossy semmi konkrétumot nem mondott, csupán azt kérdezte meg, hajlandó-e Magyarország Romániával minden kérdést megtárgyalni, amire a magyar vezetés igennel válaszolt. A minisztertanács augusztus 9-i ülésén Csáky elmondta: „mivel nyilvánvaló román részrõl a rosszhiszemûség, a magyar kormány a tárgyalások haladéktalan felvételét kéri”. Figyelmeztetett, hogy a tengelyhatalmak elleneznek egy magyar–román háborút. „Végsõ esetben döntõbíráskodásra kerül a sor. Erre spekulálnak a románok. Belpolitikailag a román kormánynak ez volna elõnyös a román közvélemény elõtt. Ez esetben erõszakra hivatkoznának. Utána megindítanák az irredentát”– hangsúlyozta Csáky. Bossy visszautasító magatartása nyomán ismét kiélezõdött a magyar–román feszültség. A magyar lapok heves sajtókampányba kezdtek, és kétségbe vonták Bossy missziójának õszinte szándékait. A román megbízott ugyan megerõsítette kormánya tárgyalási készségét, de a látogatás jellege s eredménytelensége „élénk és látható” csalódást váltott ki Budapesten. A magyar vezetés beigazolódni látta korábbi feltevését Bukarest idõhúzó taktikájára vonatkozóan, és nem hitt a megbeszélések gyors elkezdésében. Hazatérve, augusztus 9-én Bossy beszámolt útjáról Manoilescunak, Gigurtunak és II. Károlynak is. A magyar emlékeztetõrõl azt jelentette, hogy annak ultimatív hangvétele van. A külügyminiszter melegen megköszönte neki azt, ahogyan végrehajtotta a rábízott feladatot. Másnap délután azonban Manoilescu már magyarázkodásra kényszerült Bárdossy elõtt a Bossy missziója körül elõállott „sajnálatos késedelem” miatt, és igyekezett beosztottjára hárítani a felelõsséget, helytelenítve annak Budapesten tanúsított magatartását. Victor Cãderét hozta föl ellenpéldának, aki „mint a gyakorlat embere” Szófiában rögtön belebocsátkozott a bolgárokkal való tárgyalásokba, míg szerinte Bossy „a hivatásos 7
8
9
10
11
12
13
222
diplomata túlságos óvatosságával” elzárkózott a konkrét megbeszélések elõl. Manoilescu kínos mentegetõzéseit valószínûleg Berlin határozott közbelépése idézte elõ. Fabricius aznap, azaz 10-én reggel kijelentette a román külügyminiszternek: ha sokáig halogatják a tárgyalások megkezdését, nincs kizárva, hogy néhány napon belül egyidejû magyar és bolgár ultimátumra ébrednek. A romániai németekkel is zsarolta Manoilescut, megemlítve, hogy Budapest autonómiát ajánlott számukra arra az esetre, ha Magyarországhoz csatlakoznának. Bossy emlékiratai szerint a román külügyminiszter és II. Károly egyaránt elkeseredettnek és levertnek mutatkozott ezekben a napokban a német magatartás miatt, amely – Magyarország és Bulgária javára – jelentõs területi engedmények megtételére igyekezett rávenni a román vezetést. 14
15
16
Diplomáciai jegyzékváltás Mivel Bossy nem volt hajlandó átvenni a magyar emlékiratot, azt Csáky személyi titkára, Újpétery Elemér vitte el Bukarestbe repülõgépen Bárdossynak, a román megbízottal folytatott beszélgetés hanglemezével együtt. A bukaresti magyar követ augusztus 9-én nyújtotta át Manoilescunak a két nappal korábbi keltezésû jegyzéket, amely „kompromisszumos” területi megoldást javasolt a román kormánynak Erdély ügyében, ha a kérdés „barátságos rendezést nyer minden hátsó gondolat nélkül és a legrövidebb idõ alatt”. A dokumentum szerint ugyanis soha nem lesz béke és õszinte egyetértés a két ország között, ameddig a területi kérdések megoldást nem nyernek. Egy ilyen megállapodás létrejötte után a magyar fél elfogadná a lakosságcsere gondolatát Románia egész területére vonatkozóan, nem téve különbséget a Regát és Erdély között. A kicserélt lakosságnak mindkét oldalon teljes kártalanításra lenne joga. Az önkéntes lakosságcserét – amely a dokumentum szerint szükségtelenné teszi a vég nélküli polémiákat a magyarok vagy románok százalékaránya felett – még a tél beállta elõtt le kellene bonyolítani, feltéve, ha Bukarest elfogadja majd a magyar kormány által javasolt új határvonalat, „amely több mint méltá17
18
223
nyos”. Az emlékeztetõ leszögezte, hogy a magyar kormány „sem nem akar, sem nem tud alkudozni”. Ennélfogva ismertetni fogja majd Romániával „azt a határt, ameddig ésszerûen elmehet, és ami még megfelel egy kompromisszum igaz értelmezésének”. A tervezett új határvonalról nem árult el konkrétumot a dokumentum, de értesülése szerint ez Aradtól keletre hagyná el a Maros völgyét, majd észak felé kanyarodna, utána pedig oly módon menne lefelé, hogy magába foglalná a Székelyföldet, Brassó megye nélkül. A magyar vezetés tehát némi eltéréssel a maximális tervet kívánta elõterjeszteni a tárgyalások során. Átolvasva az emlékiratot, Manoilescu megígérte, gondolkodni fog és mielõbb válaszol. Kifejtette Bárdossynak, hogy a „nyugodtabb atmoszféra” biztosítása végett nem javasol erdélyi magyar várost, és Turnu Severint vetette fel a tárgyalások lehetséges helyszíneként. Ezt követõen a román külügyminiszter elmondta az olasz követnek, akivel szemben aznap reggel – Bossy jelentésének hatására – még „bosszúsnak és bizalmatlannak” mutatkozott, hogy megváltoztatta véleményét a magyar emlékeztetõrõl, mivel az Bossy állításával szemben nem ultimatív jellegû, „bár egyáltalán nem békülékeny vagy elfogadható”. A román választ már másnap átnyújtotta Manoilescu Bárdossynak a kettejük közötti, fentebb már említett augusztus 10-i találkozón. A sietség elsõsorban a német kormány sürgetésének és nyomásának tudható be. Emlékszünk, 10-én reggel Fabricius már járt Manoilescunál, és egy lehetséges magyar–bolgár ultimátum veszélyét emlegette. A román külügyminiszter ezt követõen fogalmazta meg a szóban forgó válaszjegyzéket, amelyet aznap délután fél ötkor – még a Bárdossyval való találkozó elõtt – megmutatott Fabriciusnak. Hozzáfûzte, hogy az abban foglaltak megfelelnek a Berchtesgadenben Hitlerrel folytatott megbeszélések szellemének. A német követ Manoilescu szerint elégedett volt a dokumentum átolvasását követõen, de azért megjegyezte, hogy az nagyon távol áll a magyar kormány felfogásától. Az augusztus 10-i román emlékeztetõ a két ország közötti békés megegyezés szükségességét hangsúlyozta, kinyilvánította Bukarest 19
20
21
22
23
24
25
224
konkrét tárgyalási szándékát, és javasolta a magyar kormánynak, küldje el delegációját Ó-Románia egyik városába a vitatott kérdések megbeszélése céljából. Reményét fejezte ki, hogy az egymással szembenálló koncepciókat közelíteni fogják egymáshoz, s elérik a közös célt, amely a két ország közti megbékélés, egyetértés. Vázolta a román elképzelést, melynek lényege a kisebbségi kérdés „radikális megoldása”, amit etnikailag homogén állam létrehozásával lehet elérni. A lakosságcserét tartotta az erre legalkalmasabb módszernek, s úgy vélte, a területi kérdéseket is ennek kell alárendelni. A „határok áthelyezését” csak annyiban nevezte célszerûnek, amennyiben ezzel növelni lehet azon államok életterét, amelyek vállalják nemzettársaik áttelepítését egy másik ország területérõl a sajátjukra. Ez az elv „nyilvánvalóan Magyarország érdekét szolgálja – mivel a Romániában élõ magyarok száma nagyobb mint a magyarországi románoké –, és ebben az esetben úgy véljük, hogy ez a megoldás nem a merkantilis szellemet és a tárgyalások elodázását fogja szolgálni” – szögezte le a dokumentum. A tárgyalások megfelelõ légkörének kialakítása céljából a román kormány végül javasolta a két ország hadseregének egyidejû demobilizálását. A memorandum elolvasása után Bárdossy magánvéleményként megjegyezte, hogy a román kormány nem tette magáévá a magyar ajánlást, hanem „ismét visszatért a lakosságcserére mint quasi a tárgyalások alapelvére, ha emellett el is ismeri azt, hogy a lakosságcserével logikusan a területi kérdések is fel fognak merülni”. Kifejtette, hogy a román javaslat (elõbb lakosságcsere, utána területi kérdések) „kerek megfordítása” a magyar elgondolásnak. A lakosság „cseréjérõl” a romániai magyarok és a magyarországi románok lélekszámának aránytalansága miatt egyáltalán nem lehet szó, ebbõl az elvbõl nem lehet kiindulni – vélte Bárdossy. Manoilescu ellentmondásos és kétértelmû választ adott a követnek. Elmondta: a román kormány a területi „cessio” (engedmény) elõl nem zárkózik el, bár megismételte az emlékiratban foglaltakat, miszerint a területi kérdések a lakosságcsere elvébõl következnek. Ezt követõen viszont kijelentette – amint azt Bárdossy idézi jelentésében –, hogy „a két elvi felfogás [a magyar és a román – L. B. B.] között 26
27
225
gyakorlatilag […] nincs különbség. Végeredményben õk is arra gondolnak, hogy egy olyan határvonal megállapításából induljunk ki, amelyen innen és túl élõ lakosság kölcsönös kicserélését aztán szabályozni lehetne”. A kérdés az, milyen határvonalat ajánl a magyar kormány, s hogy ez megfelel-e Bukarest elgondolásainak. Célzást tett, hogy a magyar revíziós elgondolások messze meghaladnák azt, amit a román kormány tekintetbe vehet. A tárgyalások helyszínérõl szólva a külügyminiszter visszavonta elõzõ napi, Turnu Severinre vonatkozó javaslatát. Ezúttal a Prahova folyó völgyének egyik kastélyát ajánlotta, „hogy a magyar urak olyan módon és kényelemmel legyenek ellátva, mint amihez szokva vannak”. A hivatalos magyar viszontválasz is gyorsan, már másnap, 11-én megszületett. Akárcsak az augusztus 10-i román, a 11-i magyar jegyzék is békülékeny hangnemet ütött meg, és több ponton helyeselte a román emlékirat megállapításait. Örömmel nyugtázta a román megegyezési szándékot, egyetértve a tárgyalások siettetésével. Elégedettségét fejezte ki a bukaresti kormány „valóságérzékét” illetõen, majd kiemelte az augusztus 10-i memorandum azon megállapítását, miszerint „a határvonal eltolása csak annyiban opportunus, amennyire […] az államok életterét növelheti.” Az életteret a viszontválasz szerint azonban a magyar kormány jelölné meg egy olyan új határvonal meghúzásával, amely „alkalmas lesz békét és nagyon tartós barátságot teremteni Magyarország és Románia között.” Megnevezte a magyar tárgyaló delegáció vezetõjét Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter személyében, akit a vezérkar egyik tisztje kísérne két vagy három titkárral, illetve (megfigyelõi szerepkörben) Bárdossyval együtt. Beleegyezését fejezte ki az ó-romániai helyszínt illetõen – Sinaiát javasolva –, és kérte az elsõ ülés idõpontjának megjelölését. A dokumentum végül a román fél által javasolt kölcsönös demobilizációra utalva arra emlékeztetett, hogy nem a magyar kormány mozgósított elsõként a június végi szovjet ultimátumot követõen. Manoilescu, aki „egészében visszafogottnak és zavartnak” mutatkozott, augusztus 12-én fogadta – „nem nagy örömmel” – a magyar válasziratot hozó Bárdossyt. Aggódva olvasta el a doku28
29
30
31
32
33
226
mentumot, majd megjegyezte: úgy látszik, egyetért a két fél, de kíváncsi, ez lesz-e a helyzet a gyakorlatban is. Szóba hozta a román közvéleményt, amely mindinkább a területi áldozatok ellen foglal állást. Bárdossynak a tárgyalások elkezdését firtató kérdésére „elõször Sinaia körül kezdett kertelni”, majd újból Turnu Severinre tért vissza, de Herkulesfürdõt is ajánlotta. Aggódott amiatt, hogy a magyarok csak egy delegátust küldenek, mivel Bukarest kettõre vagy háromra számított; a román kormány ugyanis egy idõsebb diplomatát és egy erdélyit bízna meg, ez utóbbi részvétele belpolitikailag volna fontos. Másnap közölte a magyar követtel: végleges döntésként Turnu Severint ajánlja a magyar–román megbeszélések helyszínéül, mivel az közel van Craiovához, s így könnyebben tudná irányítani az ezzel párhuzamosan itt zajló bolgár–román tárgyalásokat. Kezdési idõpontként augusztus 15-ét vagy 16-át jelölte meg. Elmondta, hogy a román küldött Valeriu Pop lesz, a katonai megbízott pedig Corneliu Dragalina tábornok. Bárdossy még aznap este bejelentette Manoilescunak, hogy a magyar fél elfogadja Turnu Severint, és küldöttsége 16-án érkezik. Másnap, 14-én Manoilescu visszavonta Turnu Severinre vonatkozó javaslatát, és Herkulesfürdõt ajánlotta helyette. Bárdossy ezt azonban elutasította, így abban maradtak, hogy augusztus 16-án, Turnu Severinben kezdõdnek el a magyar–román tárgyalások. Emlékirataiban Manoilescu „különös hangvételûnek” nevezte az augusztus 11-i magyar memorandumot, furcsállva annak optimizmusát. Valeriu Pop is azon a véleményen volt, hogy a magyar viszontválasz kétértelmû helyzetet teremtett, s a tárgyalások folyamán ez eredményezte a vitát arról, melyik fél kinek az álláspontját tette magáévá vagy sem a jegyzékváltás során. Az augusztus 11-i magyar jegyzék békülékeny hangvétele csakugyan kelthetett olyan illúziót Bukarestben, leginkább talán Manoilescuban, hogy a Teleki-kormány magáévá tette a román álláspontot, vagy legalábbis közelebb került hozzá. Való igaz, a magyar vezetés ekkor még nem vetette el egy lakosságcsere ötletét, de a román elképzelésekkel szemben ez önkéntes, és az Ókirályságban élõ magyarokra is kiterjedõ akció lett volna. Az augusztus 7-i 34
35
36
37
38
227
emlékirat ezenkívül világosan leszögezte, hogy Budapest a területi elv alapján képzeli a vitás kérdések megoldását, a lakosságcserét másodlagos jelentõségûnek tartja. A 11-i memorandum is utalt arra, hogy a magyar kormány elsõsorban egy új határvonal meghúzásával szeretné megvalósítani a román fél által szorgalmazott etnikai homogenitást. A túlzott román reményeket – amelyeket egyébként Valeriu Pop, a Turnu Severin-i tárgyalások román küldöttségvezetõje nem osztott – Crutzescu egy augusztus 9-i jelentése is táplálhatta, miszerint Csáky állítólag azt nyilatkozta két nappal korábban a budapesti szlovák követnek, hogy a magyar kormány a Romániával való békés megegyezésre törekszik, sõt belemenne egy „masszív” lakosságcserébe is, amelynek anyagi vonzatait az athéni magyar követ tanulmányozta már a görög–török megállapodás kapcsán. A jelentés szerint Csáky elvetette a német döntõbíráskodás ötletét, mivel azt mindkét fél számára hátrányosabbnak tartotta egy közvetlen megegyezésnél. Az augusztus 10-i román emlékirat azonban legalább annyira félreértelmezhetõ volt Budapesten, mint az egy nappal késõbbi keltezésû magyar dokumentum Bukarestben. Manoilescu, mint emlékszünk rá, közvetlen német nyomás hatására állította össze az emlékiratot, s ebben említést tett a „határok áthelyezésérõl” is. Ezzel tehát – közvetve és csak bizonyos feltételek teljesülése esetén, a lakosságcserének alárendelve, de – elismerte a határmódosítás létjogosultságát. Ez különbözött Valeriu Pop stratégiájától, amely a román területi integritás elvén alapult, s a tárgyalások kezdetére legalábbis, teljes elzárkózást javasolt bármely határkérdés megvitatása elõl. A román emlékirat ezenkívül igen kompromisszumkész hangnemet ütött meg, és elismerte a megbeszélések gyors elkezdésének szükségességét. Budapest igyekezett e szándékot egy hasonlóan gyors és békülékeny szellemû viszontválasszal honorálni, hiszen a tárgyalások sürgõssége elsõsorban magyar érdek volt. Manoilescu augusztus 10-i nyilatkozatai is azt a látszatot keltették, mintha a román kormány közeledett volna a magyar állásponthoz. A külügyminiszter ez alkalommal, mint említettük, kihangsúlyozta Bárdossy elõtt: a két elvi felfogás között nincs különbség, továbbá területi „cessióról” beszélt és szinte tényként 39
228
fogadta el, hogy Budapest új határvonalat fog elõterjeszteni a tárgyalások során. Igaz, azt is jelezte, hogy a magyar revíziós tervek messze nem esnek egybe a román kormány elképzeléseivel. A magyar vezetésnek mindezek ellenére nem sok illúziója volt Bukarest valódi szándékait illetõen. Egyrészt Manoilescu is némileg másként nyilatkozott már augusztus 12-én mint két nappal korábban, másrészt 14-én Bárdossy egy számjeltáviratban ismertette – mint már szóltunk róla – Pop emlékiratát, márpedig ennek tartalma nem sok bizakodásra adhatott okot Budapesten. A minisztertanács augusztus 14-i ülésén Teleki úgy vélte, „sok eredményre nem számíthat” a magyar fél a tárgyalásokon. 40
Román határtervek 1940 nyarán Bukarestben ezekben a napokban-hetekben – az immár elkerülhetetlen tárgyalásokra való felkészülés jegyében – több olyan titkos tervezet is született, amely lakosságcsere esetén bizonyos határ menti területek Magyarországnak való átadásával számolt. Ezek közül az egyik legfontosabb a román nagyvezérkar javaslata volt. Florea Þenescu vezérkari fõnök augusztus 8-i keltezéssel egy terjedelmes emlékeztetõt intézett a külügyminiszterhez, amelyben katonai szempontok alapján vonta meg a Magyarországnak teendõ maximális területi engedmények határát. Alapelvként abból indult ki, hogy stratégiai okok miatt továbbra is biztosítani kell Románia számára az Erdélyi Érchegység szorosainak, illetve a Szamos és a Körösök völgyének a bejáratát. Az új határnak ezért semmiképpen sem szabad majd túllépnie keleti irányba az Avas- és a szilágysági Bükk-hegység gerincét, majd a Sarmaság–Bályok–Élesd–Tenke–Kisjenõ–Nadab–Szentmárton helységek közötti képzeletbeli vonalat. A határmódosítással együtt járó lakosságcsere ebben az esetben „az összes erdélyi magyarra, és ha lehet, a székelyek egy részére is” vonatkozott volna. A vezérkari fõnök azt javasolta, hogy a magyar–román területi rendezésre és a lakosságcserére csak a bolgárokkal való hasonló megoldást követõen kerüljön sor, a területet pedig lépcsõzetesen, sávokra osztva adják át Magyarországnak. A Þenescu-féle „maximális” terv véleményünk szerint nagyjából azonos lehetett 41
42
229
azzal a 7500 km -nyi terület átadására vonatkozó javaslattal, amit az augusztus 28-án Bécsbe tartó román küldöttség végül is „minimális” tervként fogadott el. Gigurtu miniszterelnök, mint emlékszünk, július 26-án Berchtesgadenben 14 000 km -ben jelölte meg annak a területnek a nagyságát, amelyrõl Románia hajlandó lenne Magyarország javára lemondani. E terv részleteit közvetett módon a román nagyvezérkar operatív osztályának egy augusztus 15-i, P. Leonida ezredes által szignált feljegyzésébõl ismerhetjük meg. Eszerint az új határvonalat 240 km hosszúságban az Avas-hegység, Nagybánya, Szilágycseh, Szilágysomlyó, Rév, Belényesújlak, Borossebes, Felménes és Szentmárton között húzták volna meg, az átadandó terület mélysége hozzávetõlegesen 58 km lett volna. Megvalósulása esetén teljes körû magyar–román lakosságcserére került volna sor. A terv nem katonai, hanem demográfiai és gazdasági meggondolásokon alapult. Az átadandó 14 000 km -t Gigurtu úgy számolta ki, hogy oda hozzávetõlegesen 1 millió falusi, mezõgazdasággal foglalkozó romániai magyart lehessen letelepíteni; a városlakóknak tehát nem biztosított volna életteret. A nagyvezérkar operatív osztálya súlyos bírálattal illette a Gigurtu-tervet: stratégiai szempontból azt kifogásolta, hogy lehetõvé teszi vagy megkönnyíti az ellenség behetolását a Szamos, a Körösök, valamint a Maros völgyébe, továbbá ellehetetleníti Máramaros védelmét. Leonida ezredes ezért azt javasolta, hogy a Gigurtu-tervnél 4500 km -rel legyen kisebb a Magyarországnak átadandó terület nagysága, amely így 9500 km -t tett volna ki. Az általa megrajzolt határvonal Élesdig nagyjából a Þenescu-vonalat követte, ettõl kezdve pedig valamivel keletebbre húzódott: Hidastelek–Csermõ–Újszentanna irányába. Mivel azonban Gigurtuhoz hasonlóan Leonida is az összes magyart át kívánta telepíteni, az átadandó terület nagyságát észak vagy dél felé még 1900 km -rel megtoldotta volna. Stratégiai szempontból a déli irányban való kibõvítést tartotta a szerencsésebb esetnek, ami az Újszentanna, és a Marostól délre levõ Perjámos, Lovrin és Nagykomlós vonaltól nyugatra esõ területet jelentette úgy, hogy Arad és közvetlen környéke Romániánál maradt volna. 2
2
43
2
2
2
44
2
45
230
A berlini magyar katonai attasé is betekintést nyerhetett augusztus közepén egy területi engedményeket tartalmazó román javaslatba, amelyet a birodalmi fõvárosba küldött a román vezetés. Sztójay számjeltávirata szerint a vonal a Bükk-hegységen át Szilágysomlyótól nyugatra húzódna Borosjenõig, majd a Fehér-Körös mentén érné el a trianoni határt; „délen Arad és Maros határról, északon Nagybánya–Radnai-hegység vonalról volnának hajlandók tárgyalni.” Ennél bõvebbet nem tudunk meg e jelentésbõl, s így csak találgathatjuk, hogy a Sztójay által említett román javaslat megegyezett-e az általunk ismertetett három tervezet valamelyikével, esetleg azok egy változatát képezte, vagy más tervrõl volt szó. A Sabin Manuilã által vezetett bukaresti Központi Statisztikai Intézet nagyban elõsegítette a román katonai és politikai döntéshozók tervezési munkáját: a második bécsi döntést megelõzõ idõszakban számos, konkrét számításon alapuló új határvonal-változat készült az Intézetben. Ezek közül román részrõl a legkisebb áldozatot az „M 7”-es terv követelte volna meg 5812 km -nyi terület, azaz Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes megyék egy keskeny sávjának átadásával, a legnagyobbat pedig a „T 5”-ös és az „I. 22”-es vonal. Mindkettõ 20 000 km körüli területet juttatott volna Magyarországnak; az utóbbi például Szatmár és Szilágy megyét teljes egészében, Bihar megyét Vaskoh és Belényes, Arad megyét pedig Körössebes és Nagyhalmágy járások kivételével. Nem csak a román politikusok, katonák és szakemberek dolgoztak a különbözõ tervezeteken, de például a bukaresti német követ is kidolgozott augusztus elején egy megoldást, amelyet elküldött Berlinbe. Fabricius szerint Szatmár megye – ebbe beleérthette a Szilágyság és Bihar egy részét is – leválasztása (Araddal vagy anélkül) lenne az egyetlen politikai megoldás, „amely képes több mint igazságos módon kielégíteni Magyarország igényeit anélkül, hogy túlságosan megsebeznék Romániát.” Ez Arad megye nélkül 20 000, vele együtt pedig mintegy 27 000 km -nyi területet juttatott volna vissza Magyarországnak. Az indítvány többnyire Bukarest szempontjait igyekezett érvényesíteni, de az átadandó terület nagysága még így is meghaladta a Sabin Manuilã-féle maximális tervben 46
2
47
48
2
49
50
2
231
foglalt engedményt, nem is beszélve Gigurtu, vagy a román nagyvezérkar javaslatairól. A Turnu Severin-i tárgyalások során a román tervek „fiókban maradtak”, mivel a Pop által vezetett román küldöttség semmiféle konkrét területi javaslatot nem terjesztett elõ, s csak a lakosságcserérõl volt hajlandó tárgyalni. A másik oldalon viszont Vörnle külügyminiszter-helyettes jelentette ki augusztus 13-án Talamónak, hogy a magyar küldöttség egyetlen feladata az új határ kijelölése lesz, a felmerülõ részletkérdéseket albizottságokra kell bízni. Mint Szász Zoltán írja: a magyar történetinacionalista állásponttal egy román etnikai-nacionalista álláspont szegült szembe, a kettõ kibékíthetetlennek bizonyult. 51
52
A megbeszélések elsõ napja Valeriu Pop augusztus 13-án kapta meg a hivatalos felkérést a román külügyminisztertõl, hogy képviselje országát a Turnu Severin-i tárgyalásokon. Elutazásának napján, 15-én kihallgatáson fogadta a király, akinek elmondta: mindnyájan az ismeretlen elõtt állnak, nem rendelkeznek kellõ információval, és hiányos a felkészültségük a „küzdelem” elõtt. Szabad kezet kapott a tárgyalások elsõ fordulójára és engedélyt, hogy „de plano”, egy rövid nyilatkozat formájában visszautasítsa a magyar követeléseket, ha azok „túlzóak”. Pop véleményével szemben a román kormány némi optimizmussal tekintett a tárgyalások elé, és abban bízott, hogy a magyar területi igények jórészt a határ menti területekre korlátozódnak majd. II. Károly viszont úgy vélte: „a magyarok lesznek olyan arcátlanok és olyan javaslatokat tesznek, amelyeket nem tudunk elfogadni, és akkor a nézõpontok annyira eltérõek lesznek, hogy a konferencia magától feloszlik, ami belpolitikailag nagyon elõnyös lenne nekünk”. A magyar küldöttség vezetõje – Teleki „határozott kívánságára” – a kolozsvári születésû Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter lett. (Hory szervezte meg 1921-ben a romániai magyar követséget, ahol 1923 végéig dolgozott, mint elsõ beosztott tisztviselõ. Ezt követõen a belgrádi, majd a római követséget 53
54
55
232
vezette, a harmincas évek közepén pedig rövid ideig a külügyminiszter állandó helyettese volt. Varsói követként Lengyelország összeomlása után rendelkezési állományba helyezték.) Horynak kevés ideje jutott a felkészülésre: Csáky augusztus 11-én közölte vele a megbízatás tényét, ami teljesen váratlanul érte az egykori követet. Teleki és Csáky felvázolta Hory elõtt a tárgyalásokon képviselendõ magyar álláspontot, melynek lényege megegyezett az augusztus 7-i emlékiratban foglaltakkal. A miniszterelnök kifejtette, Magyarország nem követelheti vissza egész Erdélyt, mert nem érdeke, hogy „milliós román tömegeket” kebelezzen be. „A néprajzi adottságok alapján olyan ésszerû javaslatot kell a románok elé terjesztenünk, amelyet nyugodt lelkiismerettel képviselhetünk, és amelyet a románok is elfogadhatnak.” Ebbõl a meggondolásból kiindulva, a románok elé terjesztendõ elsõ magyar javaslat határvonala a Maros folyását követte a trianoni határtól kb. Nagyenyedig, majd a Nagy-Küküllõtõl északra húzódott, hogy végül dél felé kanyarodva a Persányi-hegység vonulata mentén Zernesttõl nyugatra, a Királykõnél érje el az 1916-os magyar–román határt. Stratégiai okok miatt két ponton is átlépte a Maros folyót, egy-egy hídfõt képezve Aradnál és Tövisnél. A tervezett határvonal Magyarországhoz csatolta volna többek között Aradot, Gyulafehérvárt, Brassót és a Székelyföldet, Romániának hagyva Balázsfalvát, Medgyest, Segesvárt, Dél-Erdélyt és a Bánságot. Ez gyakorlatilag a Maros-vonal terve volt, valamivel kisebb a maximális magyar tervnél; 69 000 km -t juttatott volna vissza Magyarországhoz, a Trianonban Romániához csatolt terület mintegy kétharmadát. Számolva azzal, hogy a tárgyalófél elveti ezt, Teleki egy második változatot is kidolgozott. Ez a románok számára kedvezõbb megoldást jelentett, „de ha azon az új déli határt északabbra is fogjuk megvonni, a Székelyföldnek ebben az esetben is vissza kell térnie az anyaországhoz” – szögezte le a miniszterelnök. Kitért az erdélyi autonómia gondolatára is, elvetve azt. Errõl szerinte 1919-ben még lehetett volna beszélni, de azóta a helyzet minden tekintetben annyira megváltozott a magyarság hátrányára, hogy az autonómia 56
57
58
2
59
233
már nem jelentene megoldást, „annál is kevésbé, mert két évtized tapasztalatai megmutatták, hogy mit jelent a román impérium a nemzeti kisebbségekre nézve.” A „románokat ismerve” Teleki nem fûzött vérmes reményeket a megegyezéshez. Ezért Horyra az a feladat hárult, hogy a tárgyalófél gyengéit kipuhatolja, s a tárgyalásokat olyan irányba vezesse, hogy „a legsebezhetõbb ponton lehessen õket [a románokat] sarokba szorítani”. A miniszterelnök szerint már önmagában ez is értékes eredmény lenne, mivel dokumentálná – fõleg a németek felé, akik nem adnak mindenben igazat a magyaroknak –, hogy a megegyezés útjában a másik fél áll. Hory szavaiból ítélve Csáky némileg optimistább volt. Abból kiindulva, miszerint a magyar követelések ismeretében is vállalta Bukarest a tárgyalásokat, arra következtetett, hogy a román fél számol a területi engedményekkel. „Ha mégis visszakoznának, észre fogjuk téríteni õket” – jelentette ki magabiztosan. Utasította Horyt, hogy a tárgyalások minden mozzanatáról azonnal tegyen jelentést. A külügyminiszter azt is kikötötte, hogy a magyar javaslat elutasítása esetén követelni kell a románoktól, prezentáljanak õk egy másik határvonalat. Minden megállapodás elengedhetetlen feltételének a székely megyék visszacsatolását nevezte. Abban az esetben, ha a románok a székelyek áttelepítését javasolnák, a magyar küldöttségnek rá kell mutatnia, hogy a székelyek az utolsó csepp vérükig védelmeznék õsi földjüket. „Egy ilyen kísérlet szörnyû vérontáshoz vezetne. Mi pedig nem nézhetnénk ölbe tett kézzel testvéreink kiirtását.” A tárgyalások augusztus 16-án kezdõdtek el. A magyar delegáció a Zsófia nevû sétahajón (amely a megbeszélések idején a küldöttek szálláshelyéül is szolgált) aznap délelõtt érkezett Turnu Severinbe. Horyn kívül a magyar küldöttség tagja volt még többek között Náday István altábornagy, mint katonai szakértõ, Újszászy István ezredes, a vezérkar elhárítási osztályának vezetõje, a Külügyminisztérium részérõl pedig Újváry Dezsõ követségi titkár és Zilahi-Sebess Jenõ, a sajtóosztály helyettes vezetõje. Bárdossy a helyszínen csatlakozott a delegációhoz, mint megfigyelõ. A Valeriu 60
61
62
63
234
Pop által vezetett román küldöttségben részt vett többek között Corneliu Dragalina tábornok katonai és Sabin Manuilã statisztikai szakértõként, Crutzescu budapesti román követet pedig megfigyelõként delegálta a bukaresti kormány. Idõhúzó taktikáját követve Pop még Hory megérkezése elõtt felvetette Bárdossynak: a tárgyalásokat augusztus 19-re kéne elhalasztani, hogy a román küldöttségnek legyen ideje „teljes figyelemmel és komolysággal” áttanulmányozni a várható magyar javaslatot. Bárdossy a három napos szünetet sokallta, és mindössze 24 órás halasztásba egyezett bele. Az üdvözlõ szavak elhangzása után sor került a meghatalmazások kicserélésére. Pop kifogásolta, hogy míg az õ megbízólevelét az államfõ, addig Horyét csak a külügyminiszter írta alá, s ezért nincs azonos felhatalmazásuk. Hory benyomása szerint ezzel az „akadékoskodással” a román küldött nehézségeket próbált gördíteni a tárgyalások megkezdése elé. Megígérte azonban, hogy távirati úton azonnal kérni fogja a megfelelõ felhatalmazást. Ezt követõen Hory felolvasta a magyar kormány tárgyalási javaslatát tartalmazó, augusztus 11-i keltezésû emlékiratot (amely nem azonos a szintén 11-i, már ismertetett magyar viszontválasszal), és a kért határrevíziót feltüntetõ térképpel együtt átnyújtotta azt Valeriu Popnak. A dokumentum az augusztus 7-i memorandum szellemében kompromisszumos területi megoldást javasolt Erdély esetében: „a vitás terület megosztását”, melyet Magyarország „még nagy áldozatok és a kárára történt nyilvánvaló diszkrimináció árán is kész vállalni”, hiszen Erdélynek „ipari, bányászati, mezõgazdasági szempontból legértékesebb része román uralom alatt marad”. A magyar érvelés többek között az Erdélyre való „ezer éves jog”-ra, s arra hivatkozik, hogy Budapest hátrányos megkülönböztetésben részesült, midõn Románia területi kérdésekben megállapodott a Szovjetunióval, és megállapodni készül Bulgáriával is. A memorandum szerint a magyar kormánynak mintegy két és fél millió magyar egzisztenciáját kell majd biztosítania a megkapott területrészen: azokét, akik jelenleg is ott élnek, s azokét, akik Erdély más részébõl és a Regátból fognak majd átköltözni – utalva ezzel a lakosságcserére. Rajtuk kívül számításba kell még venni az 64
65
66
235
Erdélybõl 1919–1920-ban elûzötteket, „akik, amikor a tömeges kiutasítási végzés ellen fellebbezni akartak, a román hatóságoktól azt a választ kapták, hogy »fellebbezzenek a Jóistenhez«”. A dokumentum végül leszögezi: „a magyar kormánynak nincs szándékában gyógyíthatatlan sebeket ejteni Románián”, s a barátságát keresi. Az átnyújtást követõen Valeriu Pop 10 perc szünetet kért a dokumentum tanulmányozásához, majd egy rövid nyilatkozatot tett. Ebben leszögezte: a javaslatok szembeszökõ ellentétben állnak az augusztus 7-i, de különösen a 11-i magyar emlékirat békülékeny szellemével, és nem képezhetnek elfogadható tárgyalási alapot. Hangsúlyozva Bukarest megbékélési szándékát kijelentette, hogy kormányának álláspontját és javaslatait az értekezlet legközelebbi ülésen fejti majd ki. Ezután heves vitára került sor a két delegációvezetõ között arról, hogy miként kell értelmezni Pop elutasító szavait, s mikor kerítsenek sort az újabb tárgyalási fordulóra. Végül – Pop Bárdossynak tett eredeti javaslata szerint – abban egyeztek meg, hogy a két küldöttség augusztus 19-én ül ismét össze, addig mindkét fél tájékoztatja kormányát. Emlékirataikban a résztvevõk egymástól eltérõ módon értelmezik a Turnu Severin-i tárgyalásokat, s így az elsõ nap mérlegét is különbözõképpen vonják meg. Pop – aki visszaemlékezéseiben gyakran túlértékeli saját szerepét – azt állítja, hogy a magyar küldöttséget meglepetésszerûen érte a „határozott és kemény” román visszautasítás, zavarba hozta és elbizonytalanította. Annál is inkább, mert a magyarok – írja Pop – arra számítottak, hogy a bukaresti delegáció pánikban lesz, és nem tanúsít majd komoly ellenállást. Hory szerint ellenben Valeriu Pop került „láthatólag kényelmetlen helyzetbe” azon határozott magyar kijelentés nyomán, miszerint Budapest csak az emlékiratban foglalt javaslatok alapján hajlandó a további tárgyalásokra. Manoilescu – Poppal ellentétben – román zavarról beszél: „fölösleges rámutatnom, mekkora volt a meglepetésünk és felháborodásunk a magyar arcátlanság miatt” – a 16-i magyar területi követelésekre célozva ezzel. Valójában Horyt nem lepte meg túlságosan a román visszautasítás, hiszen – Bárdossy révén – tudomása lehetett Pop Valer 67
68
69
236
szándékairól és taktikájáról. Ezenkívül – akárcsak Teleki – Hory sem igen számított aktív német és olasz támogatásra a megbeszélések idején, így feltehetõen abban sem bízott, hogy a tengelyhatalmak nyomása alatt jelentõsen módosulna a román álláspont. Igaz, a tárgyalások elkezdése elõtti napokban a magyar küldöttségvezetõben azért még élt egy halvány remény, „hogy a határok bizonyos mérvû revíziójának gondolatával is megbarátkoztak” a románok. Ez a remény Pop válaszát követõen szertefoszlott, s Hory arra a következtetésre jutott, hogy a románok visszautasítják majd a magyar javaslatot, Budapestre hárítva a tárgyalások megszakításának ódiumát. Manoilescut ezzel szemben úgy tûnik, váratlanul érte az Erdély kétharmadára támasztott magyar igény. A bukaresti olasz követnek elmondta, a magyar követelések „soha nem látott módon túlzóak”, s a kérdéses területen 2 200 000 román él. Legszívesebben már 16-án megszakította volna a tárgyalásokat, ezt azonban a tengelyhatalmak nyomása miatt nem tehette. Crutzescu is azt fejtegette a tárgyalások elsõ fordulóját követõen Horynak, hogy Budapesten soha senki ily messzemenõ magyar kívánságról elõtte említést nem tett, s hogy ennek elfogadása Erdélyben belsõ forradalmat idézne elõ. Külügyminiszterével ellentétben viszont Pop nem lepõdött meg, s mint könyvében megjegyzi: a „túlzó, minden mértéken felüli” magyar javaslat révén megvalósultak saját tervei. Valóban úgy tûnt, hogy a tárgyalások egyelõre az õ elképzelései szerint alakulnak. 70
71
72
73
74
75
Két ülésszak között A kétnapos szünet idején a magyar delegáció a hajón maradt, míg Pop Valer visszatért Bukarestbe. A vonaton felkereste fülkéjében Bárdossyt, aki szintén visszautazott egy rövid idõre a román fõvárosba. Pop felsorolta kifogásait a magyar javaslat ellen, amelyet azért is elfogadhatatlannak tartott, mert így „két millió román kerülne magyar uralom alá”. Azzal érvelt, ha õk elhagynák az átcsatolandó területet, Budapest nem tudná azt magyarokkal benépesíteni. Véleménye szerint az áttelepíthetõ magyarságot illetõ237
en a magyar fél duplán számol: maximálisra teszi az Erdélyben élõ magyarok számát és külön tekintetbe veszi a bukaresti és regáti magyarokat, „pedig nyilvánvaló, hogy utóbbiak már bennefoglaltatnak [az] erdélyi magyarság számában, hiszen onnan telepedtek át”. A román fél katonai–stratégiai szempontok miatt is elfogadhatatlannak tartotta a magyarok által javasolt új határvonalat. Kormányának a tárgyalások elsõ napját követõen elküldött memorandumában Dragalina tábornok figyelmeztetett: az aradi és a tövisi hídfõ arra szolgál, hogy egy késõbbi katonai akció során Magyarország a Bánságot és Dél-Erdélyt is elfoglalhassa. Következtetése szerint „a magyar mentalitás” nem változott, és a Szent István-i Birodalom helyreállítása a végsõ cél. Egy késõbbi, augusztus 25-i keltezésû emlékeztetõjében Dragalina megismételte: a magyarok által javasolt vonal elfogadása katonailag védhetetlen határokat teremtett volna Románia számára. A román küldöttségvezetõ augusztus 17-én beszámolt II. Károlynak a tárgyalások menetérõl. Naplójában a király feljegyezte: Popnak minden önuralmára szüksége volt, hogy az ajtót becsapva ne távozzék, megszakítva ezzel a tárgyalásokat. „Ha nem volna tragikus, úgy nevetséges lenne” a helyzet. „Szép kis megbékélési szellem. Valóban komikus – írta felháborodottan a Hory által elõterjesztett javaslatról a király –, hogy a magyar szemtelenség odáig elmegy.” Azt azonban román szempontból kedvezõnek találta, hogy a javaslat „megmutatja az egész világnak, mi a »magyar igazság« valódi arca”, s a lehetõ legkedvezõtlenebb fényben tünteti azt föl. „Ez nekünk nyereség, ami igazolja a nyilvános ellenállást, és lehetõvé teszi számunkra a világos beszédet.” Az uralkodó elfogadta Pop tervét, miszerint „megsemmisítõ” érveléssel vissza kell utasítani a magyar javaslatot, s a lakosságcsere elvét kell a megbeszélések kiindulópontjává tenni. Miután ezt sikerül a tárgyalóféllel elfogadtatni, az elv gyakorlati megvalósítására kell kitérni, s csak utána jöhetnek szóba az esetleges területi kérdések. Pop kérte a román diplomáciai akció fokozását Berlinben és Rómában, majd figyelmeztette az udvart a szükséges belpolitikai – fokozottabb németbarát irányú – lépések mielõbbi megtételére. 76
77
78
79
80
238
„Hõsies” megoldást szorgalmazott, egy „nemzeti egységkormány” felállítását, ami gyakorlatilag a Vasgárda hatalomra juttatását jelentette volna. Jelezte, ha javaslata rövid idõn belül nem valósul meg, távozik a román tárgyalóküldöttség élérõl. Másnap találkozott a bukaresti német és olasz követtel is. Fabricius érzékeltette Poppal, hogy Berlint „lehangolta” a magyar javaslat, majd személyes jóindulatáról biztosította a románokat, konkrét tanácsokat adva a bukaresti választ illetõen. Ghigi is a lakosságcserében látta a megoldást, amely véleménye szerint mindkét országot erõsítené. Pop megnyugtatására az olasz követ homályos utalást tett arra, hogy a Duce nem egyezne bele jelentõs számú román lakos magyar uralom alá kerülésébe. Fabriciusszal és Ghigivel a tárgyalások két fordulója között Bárdossy is találkozott Bukarestben. A német követ „meglepõdni látszott”, hogy a magyar követelések között Brassó is szerepel, s kifejtette: nem hisz a magyar követelések érvényesítésének lehetõségében „vértelen úton”; a lakosságcserét emlegette, s a székelyeknek adandó autonómiát. Ghiginek – s feltehetõen Fabriciusnak is – Bárdossy az alábbiakkal támasztotta alá a magyar követeléseket: • a szerinte 1 800 000 erdélyi magyarhoz hozzáadódik a 200 000 ókirálysági, a 250 000 Magyarországra menekült, továbbá a 150 000 Amerikába emigrált romániai magyar, akiket mind a visszacsatolt területen kell majd elhelyezni; • a magyar területek népsûrûsége négyzetkilométerenként 80 fõ, míg Erdélyé 52 fõ; • a székelyek nem kívánnak áttelepülni. Ha Magyarország elhagyja õket, akkor, hogy kikerüljenek a román uralom alól, a bolsevizmus prédájává válhatnak. Így Magyarország nem lesz képes ellátni küldetését a Kárpátokban – érvelt Bárdossy. Mindehhez még hozzáfûzte: a magyar küldöttség kész az elõterjesztett határjavaslat módosításáról tárgyalni, de a Székelyföldrõl nem mondhat le. A népességcserét megvalósíthatatlannak tartotta, úgy vélve, hogy a visszakövetelt területen élõ románoknak magyar 81
82
83
239
alattvalókká kéne válniuk. Kiemelte: az a bukaresti állítás, miszerint a visszacsatolandó területen 2 200 000 román lakos élne, erõs túlzás, és minimálisan 400 000-rel mond többet, mint ami a tényeknek megfelel. Az olasz követ a beszélgetés folyamán azt tanácsolta, hogy román lakosságcsere-ajánlat esetén a magyar küldöttség kérjen az új határvonalra is javaslatot. Ha ez lényegesen eltérne a magyar elképzelésektõl, úgy halassza el a tárgyalásokat, de ne szakítsa meg azokat. Budapesten Vörnle és Csáky is tájékoztatta a tengelyhatalmak képviselõit a tárgyalások elsõ napjáról. A külügyminiszter-helyettes „teljes titoktartást” kérve Talamótól elmondta, a magyar határjavaslat „tárgyalható”, különösen ha ezt Németország kívánná az ott élõ jelentõs német kisebbség érdekében. Ebben az esetben Magyarország lemondana Gyulafehérvárról és – feltehetõen – Brassóról. Csáky, Vörnléhez hasonlóan „nagyon kevés reményt” fûzött ahhoz, hogy a román tárgyalófél elfogadná a magyar javaslatot. Jelezte, Budapest követelései csak Romániára korlátozódnak. Megnyugtatásul azt is közölte: a magyar kormány maximális óvatossággal szándékozik cselekedni, hogy ne élezze ki a helyzetet. Elmondása szerint tartott egy erdélyi felkelés lehetõségétõl, amelyet a Szovjetunió kihasználhatna. Ez megkérdõjelezné Románia létezését is, ami veszélyeztetné a délkelet-európai egyensúlyt. Turnu Severinbõl Hory is egyre kilátástalanabbnak ítélte a megegyezés esélyét. 16-án este sajtófogadást adott, amelyen alkalma nyílt tájékozodni a bukaresti szándékokat illetõen. Megerõsödött az a benyomása, „hogy a románok csak készségüknek kifelé való dokumentálása céljából ültek le velünk tárgyalni, de egyáltalában nincs szándékukban részünkre engedményeket tenni”. Két nap múlva, 18-án este vendégül látta a román küldöttséget a Zsófia fedélzetén. A nem hivatalos beszélgetések nyomán még jobban megerõsödött benne a meggyõzõdés, hogy a „legcsekélyebb engedékenységre” sem számíthat román részrõl: a válasz elutasító lesz, s az ellenjavaslatok „csak azt a célt fogják szolgálni, hogy tapasztalatból ismert halogató taktikájukkal a tárgyalásokat elhúzzák és elposványosítsák”. Ezért úgy döntött, ilyen „komolytalan játékba” 84
85
86
87
88
240
nem szabad belemennie, ellenkezõleg: egy „erélyes lépéssel” megkísérli majd a románokat „jobb belátásra – avagy nyílt színvallásra bírni. A késedelmeskedés már csak taktikai okokból is helytelen volna”. Ezért egy hosszú számjeltáviratban felhatalmazást kért Budapesttõl: amennyiben a tárgyalófél elvetné a magyar javaslatot, úgy nyilváníthassa céltalannak a megbeszéléseket, és a delegáció még aznap utazhasson vissza Budapestre, a román kormányra hárítva egy nyilatkozattal a felelõsséget. A választ másnapra (19-ére) a déli órákig várta, hogy délután már eszerint cselekedhessen. Úgy tûnt, a kezdeményezés nem lesz majd ellenére Csákynak, aki 18-án délben feladott, Horynak címzett táviratában gyakorlatilag megerõsítette az addig képviselt magyar álláspontot: „Nevetséges volna lakosságcserérõl theoretikus és akadémikus jellegû vitát folytatni addig, míg új határvonal megállapítva nincsen. Hiszen csak akkor lehet konkrét tényezõkkel számolni. Új határvonalban történõ megegyezés után szívesen hajlandók vagyunk az ezzel járó minden kérdést részletesen megbeszélni. Minden egyéb eljárás idõfecsérlés volna.” 89
90
Az augusztus 19-i forduló A tárgyalások második fordulója augusztus 19-én délelõtt, röviddel tíz óra után kezdõdött el. A megnyitást követõen Valeriu Pop felolvasta a három nappal korábbi magyar emlékiratra adott román választ. A hosszú dokumentum, miután hangot ad a bukaresti delegáció „csodálkozásának” a magyar javaslat miatt, tagadja, hogy Besszarábia átadása és a bolgárokkal való megegyezés precedenst képezne Erdély viszonylatában. A román kormány ugyanis Besszarábiáról „háborúval felérõ váratlan nyomás” miatt mondott le, Dél-Dobrudzsát pedig – Erdéllyel ellentétben – nem a népakarat csatolta Romániához. Az emlékirat megismétli az augusztus 10-i memorandumból már ismert álláspontot az etnikai homogenizálásról, kiemelve, hogy a területi kérdések a lakosságcsere függvényét képezik. Ezt követõen a dokumentum történelmi s etnikai érvekkel igyekszik pontról-pontra cáfolni a magyar emlékirat állításait. A Budapest által 91
241
javasolt határvonalat teljesen önkényesnek nevezi, „amely semmiféle elvbõl nem következik, és semmiféle kritikát nem áll ki”. Felhozza, hogy az átcsatolni kívánt területen (mely Erdély 2/3-ad részét képezi) az 1930-as román népszámlálás szerint a lakosság összlétszáma 3 900 000, ebbõl több mint 2 200 000 a román, és csak 1 200 000 a magyar nemzetiségû, ami összeegyeztethetetlen az etnikai homogenitás elvével. Kifejti: a mohácsi csatavesztést követõen – az 1867 utáni néhány évtizedet leszámítva – Erdély nem volt Magyarország része, s vitába száll azon állítással is, miszerint az átadandó terület kevésbé lenne gazdag természeti kincsekben. Végül leszögezi: a román kormány csak abban az esetben hajlandó tovább tárgyalni, ha a megbeszélések kiindulópontját a lakosságcsere elve képezi. Hory a román válasz meghallgatása után, annak „gondos áttanulmányozása” végett az ülés délután 5 óráig történõ felfüggesztését kérte, abban bízva, hogy addig megérkezik a tárgyalások megszakítására vonatkozó budapesti jóváhagyás. Az igen hosszas késedelemmel megfejtett Csáky-féle számjeltávirat rendelkezése viszont úgy szólt: válasznyilatkozata végén Hory kérdezze meg a román delegációvezetõt, hogy kapott-e újabb utasításokat Bukarestbõl. Nemleges válasz esetén nyilvánítsa a további tárgyalást céltalannak, és „jelentéstétel” végett utazzon még aznap Budapestre, a delegáció többi tagja viszont maradjon Turnu Severinben. Csáky tehát, feltehetõen a tengelyhatalmak nyomása miatt, a tárgyalások megszakítása helyett egyelõre azok felfüggesztése mellett döntött augusztus 19-én. Vörnle aznap megerõsítette Talamónak, hogy a magyar kormány folytatja a megbeszéléseket, bár továbbra is a területi elv mellett fog kardoskodni. A magyar külügyminiszter abban reménykedett, hogy a tengelyhatalmak Bukarestben is közbejárnak majd, s ennek nyomán Manoilescuék új utasításokkal látják el a Turnu Severin-i delegációjukat. Csáky félmegoldása meglepte Horyt, és nem tartotta logikusnak azt: „Mire való hát az egész tiráda, ha egy csattanó befejezés helyett csak annak közlésére szorítkozom, hogy referálás helyett felmegyek Budapestre. Ebbõl ugyanis arra lehet majd következtetni, hogy a magyar kormány a román ellenállás miatt valószínûleg új és engedé92
93
242
kenyebb utasításokat szándékozik nekem adni.” Ezért úgy döntött, ha a románok nem kaptak újabb utasításokat, bejelenti a tárgyalások céltalanságát, de taktikai megfontolásból elhallgatja, hogy jelentéstétel végett Pestre utazik, „és azt csak a vita folyamán, mint személyes iniciatívából eredõ gondolatot” fogja felvetni. Az eljárást Náday és Bárdossy is helyesnek találta. Az ülés újbóli megnyitására csak este fél kilenckor került sor, amikor is Hory felolvasta a délelõtti román nyilatkozatra adott választ. Meddõ polemizálással vádolta a román delegációt, amely mereven elutasítja a magyar javaslatot, és konkrétumok helyett egy lakosságcsere ötletének homályos bemutatására szorítkozik. A dokumentum szerint Bukarest azon döntését, miszerint elkezdi a tárgyalásokat, csak úgy lehetett értelmezni, hogy elfogadja tárgyalási alapként a magyar kormány kiindulópontját; most ellenben visszakozott, és „akadémiai vitákba” bocsátkozik. A román kormány képtelen megszabadulni a trianoni szerzõdés szellemétõl, nem fogadja el a kompromisszumot, és „kiterjedt erdélyi területeket akar uralma alatt megtartani, mint például a székelyek vidékét, amelynek lakossága kizárólag magyar”. A magyar válasz zárómondataira s azok hatására Hory és Pop eltérõen emlékszik. Könyvében Hory azt írja, beszédét annak hangsúlyozásával zárta, „hogy a magyar delegáció a további tárgyalásokat, legnagyobb sajnálatára, céltalannak látja”. Szerinte a hatás nem maradt el, mivel Valeriu Pop erre nem volt felkészülve. „Elõbb a román ellenjavaslatok tartalmát szépítgetve megpróbálta érveimet hatálytalanítani, majd váratlanul felfüggesztette az ülést, és arra kért, hogy egy fesztelen eszmecsere folytatása végett velem külön tárgyalhasson.” Pop visszaemlékezéseiben viszont nincs nyoma annak, hogy Hory ekkor céltalannak nyilvánította volna a tárgyalásokat. Ez utóbbi változatot erõsíti a megbeszélések hivatalos, francia nyelvû jegyzõkönyve, valamint Horynak a Zsófia hajóról küldött 12. számjeltávirata is. Valószínû tehát, hogy a magyar küldöttségvezetõ – követve Csáky rendelkezését – beszéde végén csupán az esetleges 94
95
96
97
98
99
100
243
újabb bukaresti utasításokra vonatkozó kérdést tette föl, ezt követõen pedig Pop kérésére felfüggesztették az ülést. Pop szerint az egész magyar válasz szokatlan volt, és tanácstalanságról árulkodott. A román küldöttnek – emlékirataiból ez kiderül – tudomása volt Hory eredeti szándékáról, miszerint megszakítja a tárgyalásokat, s a teljes magyar delegáció elutazik. Pop azt állítja, a hír Zilahi-Sebess Jenõtõl származott, de szerinte Náday altábornagy is hasonló értelemben beszélt Dragalina tábornoknak a magyar delegáció által adott ebéden. Egy Trandafilo nevû olasz tudósító 19-én délután bizalmasan közölte Poppal, hogy a magyarok el voltak szánva a tárgyalások megszakítására; ezt megelõzõen a hírt Trandafilo jelentette a Stefani hírügynökségnek. Az újságíró azt az értesülését is közölte a román küldöttségvezetõvel, hogy erõs olasz és német nyomásra Budapest végül megtiltotta a delegáció hazautazását. Popnak a Turnu Severin-i hajóállomás kapitánya is beszámolt a magyar küldöttség távozási elõkészületeirõl. A fenti információk birtokában Pop a Budapestrõl kapott váratlan utasítás következményének tekintette a magyar küldöttség „zavarát”. Helyes volt a feltételezése, miszerint Hory abban reménykedett Csáky délutáni közbelépését követõen, hogy a tengelyhatalmak nyomása alatt Bukarest idõközben változtatott álláspontján, s ezért kérdezett rá a magyar delegátus az újabb román utasításokra „mielõtt visszavonulót fújt volna”. Az ülés felfüggesztését követõen Pop megszövegezte a román viszontválaszt, majd késõ este több órán át tartó nem hivatalos beszélgetést folytatott Horyval, amelyen Bárdossy is jelen volt. Délután szerzett információi birtokában – emlékiratai tanúsága szerint – Pop túlzott magabiztossággal viselkedett, s kijelentette: tudja mi történt a magyar küldöttség háza táján aznap, s azt is, hogy Budapest engedni fog elveibõl. Ez jó alkalom lehetne Magyarország megalázására – folytatta –, de Romániában senki nem törekszik erre. A megegyezés érdekében viszont „Magyarországnak két dolgot kell megértenie: – ha egyszerûen területet kérnek tõlünk, nincs mit odaadnunk, mivel nem létezik, és nem is létezhet területi vita Románia és Magyarország között; 101
102
103
104
105
106
244
– ha viszont Magyarország az erdélyi magyarok hazatelepítését akarja, készek vagyunk tárgyalni, levonva minden olyan következtetést, ami a lakosságcsere révén megvalósítandó etnikai elv alkalmazásából származhat. Addig, ameddig létezik egy Románia és egy román hadsereg, területi tézisek nem jöhetnek szóba, és román földet sem engedünk át. Jamais, a tout jamais” – soha, fûzte hozzá nyomatékkal. Kijelentette, hogy a tárgyalások alapkérdésében a magyaroknak feltétlenül engedniük kell, de ezt megtehetik a nyilvánosság kizárásával is. Magyarországnak le kell mondania azon álmairól és ábrándjairól, amelyek megvalósíthatatlan fantáziálásnak bizonyultak – figyelmeztetett végül. Hory visszaemlékezései szerint a beszélgetés során Pop állandóan a békülékenységre való román hajlandóságot hangoztatta, de mindig oda lyukadt ki, hogy az egyetlen lehetséges megoldás a lakosságcsere lenne, mivel a román közvélemény sohasem nyugodna bele a területi engedményekbe. A magyar küldött Popnak szegezte a kérdést: úgy kell-e érteni szavait, hogy Románia minden területi koncessziótól elzárkózik, és a színmagyar Székelyföldet is meg akarja tartani? Pop „csûrés-csavarásba kezdett, és egy olyan kijelentést tett, hogy a lakosságcsere lebonyolításával kapcsolatban esetleg lehetõség fog nyílni a határ bizonyos mérvû megváltoztatására. De amikor homályosan formulázott szavainak értelmét precizírozni akartam, megint csak a lakosságcserét jelölte meg egyedül járható útnak”. Kevéssé hihetõ Valeriu Pop visszaemlékezéseinek az az állítása, miszerint érvelése akkora hatást gyakorolt volna Horyra és Bárdossyra, hogy a két magyar diplomata, feladva kezdeti tartózkodását, „személy szerint” teljesen magáévá tette a román küldött álláspontját. Pop azt sugallja, hogy Hory szinte megalázkodott elõtte, amint „patetikus és állhatatos kérést” intézett hozzá a beszélgetés végén, miszerint ne tegye lehetetlenné a magyar delegáció ottmaradását, „ne ûzze el” õket Turnu Severinbõl. Közelebb visz az igazsághoz Hory már említett, 12. számjeltávirata, amit e késõ esti kötetlen beszélgetés után néhány órával küldött el Budapestre. Ebben tájékoztatja Csákyt, miszerint Pop 107
108
109
110
245
azt fejtegette, kénytelen a román álláspontot fenntartani, s megérti, ha a magyar küldöttség is azt mutatja kifelé, hogy megmarad elvi álláspontja mellett. Pop azt javasolta, Budapest bizalmasan közölje, hány magyart kíván áttelepíteni, s ebbõl aztán levonhatók majd a „szükségesnek mutatkozó territoriális engedmények konzekvenciái”. Ezt az eljárást szerinte a németek is helyeslik. A bizalmas elvi megállapodás után a javaslat szerint átmeneti idõt kéne biztosítani mindkét ország közvéleményének felkészítésére. Hory ellenezte a rendezés elhalasztását, a román küldött viszont kitartott, hogy a tárgyalások súlypontját bizalmas magánbeszélgetésekre helyezzék át, s a bizottságok munkáját addig szüneteltessék. Az eszmecsere eredménytelenül végzõdött. Pop tehát egy ügyes manõverrel igyekezett érvényesíteni taktikáját, Hory azonban kitartott a területi elv mellett. Csáky délutáni számjeltávirata nyomán világossá vált számára, hogy a tárgyalásokat nem szakíthatja meg, s ez kényelmetlen helyzetbe hozta. A külügyminiszter egy másik, szintén aznap délután érkezett távirati utasításához is tartania kellett magát, amely szerint „bármilyen aigrirtek is a románok, mindig a legmesszebbmenõ jóindulatot, jóakaratot és türelmet mutassa [velük szemben]”. Ez az utasítás is feltehetõen Csáky azon aggodalmát tükrözte, nehogy – a tengelyhatalmakra való tekintettel – a magyar fél hibájából szakadjanak meg a tárgyalások. Pop mindenesetre úgy értelmezte Hory elõzékeny magatartását, hogy ez a beszélgetés során elõhozott román érvek eredménye. Az ülést kevéssel éjfél elõtt nyitották meg újból. Valeriu Pop határozottan kijelentette, hogy teljes mértékben fenntartja álláspontját, s „a román kormány eddigi nyilatkozataiból semmit visszavonni, vagy ahhoz hozzáadni nem tud”. Rámutatott, hogy Bukarest továbbra is az etnikai elv alapján áll, „mely lakosságcserével megvalósítható és logikusan együtt jár területi módosítással. Székelyek problémája is megoldható lakosságcsere alapján. Magyar kormányon fordul meg tehát, vajon ezt tárgyalási alapnak elfogadja-e”. A két küldöttségvezetõ Hory kérésére ezután ismét visszavonult, és egy rövid négyszemközti megbeszélés során, mintegy Pop rábeszélésének engedve, a magyar delegátus kilátásba helyezte: bár 111
112
113
246
további tárgyalások hasznát nem látja, „utolsó kísérletként” Budapestre utazik, hogy a felmerült nehézségeket élõszóban elõadhassa. Hory szerint Pop „látható örömmel” fogadta az ajánlatot, és azonnal intézkedett egy különvonat elõállításáról. Emlékiratai szerint Pop átlátta, hogy „a remények megõrzése céljából” egyszerû színjátékról volt szó Hory részérõl, aki felsõbb utasításra tette e bejelentést. Miután Hory hivatalosan is jelezte szándékát a plénum elõtt, s Pop ezt tudomásul vette, berekesztették az augusztus 19-i ülésszakot. Rövid közleményt adtak ki, miszerint a két küldöttségvezetõ közös megegyezés alapján hazautazik és jelentést tesz kormányának, míg a többi küldött Turnu Severinben marad. Az elutazás elõtt, éjféltájt újabb nem hivatalos négyszemközti tárgyalásra került sor a két delegátus között. Hory román tárgyalópartnerét mint magánembert kérdezte: van-e halvány remény arra, hogy a székelyek lakta területnek „valamilyen kapcsolata lesz Magyarországgal”? Pop egyértelmûen kijelentette: ha a magyarok a székelyeket akarják, megkaphatják õket lakosságcsere útján. „A székelyek lakta terület viszont szerves része a román földnek, és átadásáról sem tárgyalni, sem megegyezni nem lehet, soha sem.” Kérte beszélgetõpartnerét, közvetítse Budapest felé e kategorikus álláspontot, amely hivatalos jellegû, és kifejezi minden román ember véleményét. Hory ekkor arra próbálta rábeszélni Popot, legalább hozzávetõleg vázolja a román elképzelést a lakosságcsere lebonyolítása után meghúzandó új határvonalról, hogy azt alkalomadtán figyelembe vehesse a magyar kormány. A román delegátus három feltételhez kötötte a kérés teljesítését: • a lakosságcserét jelentõ etnikai elv magyar részrõl történõ elfogadása; • az áttelepítendõ magyarok pontos számának megjelölése; • Budapest kötelezettségvállalása, hogy ténylegesen át is telepítik õket. E három feltétel teljesülése esetén a román kormány kevesebb mint negyvennyolc órán belül közli elképzelését az új határvonalról – zárta válaszát Pop, amely „látható benyomást” tett szerinte 114
115
116
117
247
Horyra. Könyvében ezt már nem említi, de Ghigi augusztus 22-i jelentésébõl kiderül, hogy Horynak adott válaszában Pop tett azért halvány célzást a lehetséges román területi engedmények mértékére: eszerint az átadandó területet, amelyre az összes magyart át kell majd telepíteni, „a magyar–román határtól kiindulva és a Magyarországgal szomszédos területekbõl kellene kijelölni”, kizárva a Székelyföldet. A tárgyalások második napját ismertetve Pop mindvégig azt sugallja emlékirataiban, hogy az állítólag zavartan és megilletõdötten viselkedõ Hory fölé kerekedett, egyértelmû sikert aratva kettejük „párharcában”. Az ülésszak lezárását követõen a román küldöttség valóban „remek hangulatban” volt, s úgy érezte, megnyert egy „nehéz csatát”. Pop személyes benyomása az volt, hogy Budapest, ha csak közbe nem jön valami, elfogadja majd a román álláspontot, és csupán a tisztességes visszavonulás útját keresi. A helyzet kulcsát a tengelyhatalmak magatartásában látta, és abban bízott, hogy Berlin és Róma jóindulatának elnyerésével „a Turnu Severin-i siker végleges gyõzelemmé alakul”. Horyt illetõen azonban Pop eltúlozza saját szerepét. Kétségtelen, Csáky 19-i kényszerû félmegoldása, miszerint a román álláspont változatlansága esetén be kell ugyan jelenteni a tárgyalások céltalanságát, de a küldöttség tagjai Turnu Severinben maradnak, meglepte és kényelmetlen helyzetbe hozta Horyt. A rutinos diplomata pillanatnyi elbizonytalanodása (ha volt ilyen) elsõsorban ezzel magyarázható, nem pedig Pop érveinek hatásával. Igaz, 1939-es félreállítása – mint Pritz Pál írja – megrendítette magabiztosságát. Hory azonban ennek ellenére sem volt rosszabb vitázó- vagy tárgyalófél Popnál, s ezt Turnu Severinben bizonyította. Az viszont kétségtelen hátrányt jelentett a román küldöttel szemben, hogy a tárgyalásokon a keze mindvégig úgyszólván meg volt kötve, s a legkisebb részletkérdésekben is Csáky utasításait kellett követnie. Poppal ellentétben, aki megbízottként valamivel szélesebb jogkört kapott, s ezenkívül a román politikai élet aktív résztvevõje volt, Horyt sem a tárgyalások elõtt, sem azok alatt nem vonták be a döntésekbe, így szinte semmi befolyása nem volt Budapesten az 118
119
120
121
248
események alakulására. Kérdés azonban, sikerült-e volna a tárgyalásokon akár neki, akár másnak jobb eredményt elérnie olyan körülmények között, amikor 1940 nyarán Erdély és a revízió kérdésében a magyar–román ellentétek kibékíthetetlenek voltak, a megoldás pedig a tengelyhatalmak, elsõsorban Hitler kezében volt. Feltételezésünk szerint aligha. A tárgyalások megszakadása Hory az addigi eredménytelen tárgyalások egyetlen hasznát abban látta, hogy világossá vált számára: a román kormány „a Trianonban jogtalanul nekik juttatott színmagyar területeket, még a székely vármegyéket is uralma alatt akarja tartani. Minden igyekezetünk, hogy egy mindkét nép érdekében álló megegyezést létrehozzunk, eleve kudarcra van ítélve”. Úgy vélte, a magyar kormány most nem visszakozhat és „nem állhat meg félúton”. A románokkal szembeni katonai fellépést tartotta célravezetõnek. Véleménye szerint ez egyrészt a szoros magyar–német viszony felbomlásához vezetne, amit a távolabbi jövõ szempontjából kívánatosnak tartott, másrészt „észre térítené” a románokat, „és akkor egy teljesen megváltozott helyzetben tárgyalhatnánk velük”. Budapesten is „határozott pesszimizmus” uralkodott a tárgyalások kimenetelét illetõen, s a románok hajthatatlansága miatt már nem sok értelmét látták a további megbeszéléseknek. 20-án reggel Vörnle kijelentette Talamónak, hogy „ésszerû a fegyveres megoldás lenne, vagyis az, amit a tengelyhatalmak nem akarnak”. Hory még aznap este beszámolt Telekinek és Csákynak a tárgyalások második fordulójáról, akik elvetették a román követelést, miszerint a lakosságcsere legyen a tárgyalások alapja. Ez ugyanis ellentmondásos etnikai-statisztikai alapokon tartaná a román–magyar megbeszéléseket, s újabb „csökkenéseket” eredményezne, amikor késõbb az erdélyi magyarok átköltöztetésének konkrét kérdéseire kerülne szó. Ezenkívül úgy vélték, „hogy amikor román részrõl kérték a tárgyalások megkezdését az augusztus 7-i magyar emlékeztetõ átadása után, ez implicite már a tárgyalási alap – azaz a területi elv – elfogadását jelentette”. Arra a következtetésre jutottak, a románokat 122
123
124
249
kell olyan helyzetbe hozni, hogy õk kezdeményezzék a tárgyalások megszakítását.” Augusztus 22-én rendkívüli ülésre hívták össze a minisztertanácsot, hogy meghallgassák a magyar küldöttségvezetõ beszámolóját, és ennek alapján állást foglaljanak „a további teendõk tekintetében”. Hory emlékiratai szerint beszámolójának különösen az a része tett nagy benyomást a miniszterekre, amelyben a Románia által Oroszországnak és Bulgáriának nyújtott területi engedményekrõl a román delegátussal folytatott vitáját ismertette. Hory, idézve Pop szavait, miszerint június végén Romániának az oroszok fegyveres akciójától kellett tartania, megjegyezte: ez egyenesen „felhívás keringõre”. Bartha honvédelmi miniszter helyeselve közbeszólt: „ez azt jelenti, hogy ha a részünkrõl is katonai beavatkozástól kellene tartaniuk [a románoknak], másként beszélnének és cselekednének”. A „szerkesztett” minisztertanácsi jegyzõkönyvbõl (lásd a 8. sz. dokumentumot) és Hory emlékirataiból nem derül ki egyértelmûen, milyen konkrét lépésekrõl döntött 22-én a kormány. Hory, mivel nem volt jelen mindvégig az ülésen, s a döntésbe sem vonták be, csak feltételezte, hogy „a kormány az ultima ratio regumtól [azaz a fegyverek erejétõl – L. B. B.] sem fog visszariadni, ha a románok ezután sem mutatnak hajlandóságot ésszerû kompromisszum elfogadására”. Feltételezését megerõsítik Telekinek, Csákynak, Barthának és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a jegyzõkönyv által rögzített szavai is. A belügyminiszter megkérdezte: „tisztában van-e a kormány a kérdésben felmerülhetõ minden vonatkozással”? Teleki igennel válaszolt, majd emlékeztetett arra, hogy július 10-én Münchenben Hitlernek is említette az „ultima ratio” lehetõségét, ezt megelõzõen pedig fegyvert kért Mussolinitõl arra az esetre, ha Magyarországnak katonailag kéne föllépnie Romániával szemben. Kijelentette: „A magyar nemzet 21 esztendõn át a nem, nem, sohát kiáltotta. Ma nem lehet azt mondani a nemzetnek, hogy azt kiáltsa: igen, igen, örökre. Tehát el van vetve a kocka.” Hory ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy a miniszterelnök szavait általános helyeslés fogadta, csak Zsindely Ferenc államtitkár vetette föl a kérdést: fel van-e Magyarország kellõképpen készülve 125
126
127
128
129
130
250
az esetleges légitámadásokra, illetve van-e elegendõ légvédelmi ágyúja? Csáky rendreutasította Zsindelyt, a katonákra bízva a kérdés megítélését, majd Barthával egyetértésben kijelentette: tavaszig nem várhat a magyar kormány. Szólt arról is, hogy „Románia egyes körei fegyveres elintézésre készülnek”, s õ úgy látja: „döntõbíráskodásra kerülhet a dolog”. Kiemelte: Németország semmiképpen sem akar háborút Európának ebben a részében. Mindezek alapján feltételezhetõ, hogy az augusztus 22-i minisztertanács úgy döntött: a román–magyar tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Csáky szavaiból ítélve azonban számolt egy döntõbíráskodás lehetõségével is, anélkül, hogy ezt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. A tervbe vett fegyveres megoldás egyik célja éppen a német kormány közbelépésének a közvetett kikényszerítése volt, akár egy döntõbíráskodás révén – amelyet szorult helyzetében a román kormány kérne, netán a háború megakadályozása (megállítása) érdekében maga Berlin kezdeményezne –, akár úgy, hogy Hitler nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. A Románia elleni hadmûveletek megindításának irányelveit másnap, 23-án adta ki a vezérkar fõnöke. A csapatoknak az augusztus 26-ról 27-re virradó éjjel kellett a támadáshoz felfejlõdniük, hogy 28-án hajnalban elindíthassák a hadmûveleteket. Werth a román csapatok várható támadását feltételezve, annak megelõzése ürügyén hozta meg elhatározását. A románok „kezdeményezõ betörését” eszerint egy ellentámadással torolják meg, amit az összes felvonult magyar erõ egyidejû akcióba lépésével általános támadó hadmûveletté fejlesztenek. Ennek fõ erejét az 1. hadsereg képezi, amely Nagykároly és a Szamos között töri át az ellenség védõállását, és a Máramarosszigetnél támadó 3. hadsereggel együttmûködve eléri Kolozsvár és Dés városát. A déli határszakaszon lévõ 2. magyar hadsereg kezdeti feladata az ellenség térnyerésének megakadályozása, majd egy ellentámadás során Nagyvárad elfoglalása. Bár nem tudhatjuk, miként alakult volna a hadihelyzet, elfogadjuk Dombrády Lóránd hadtörténész megállapítását, miszerint az erõviszonyok ismeretében feltételezhetõ, hogy a magyar csapatok 131
132
133
251
még számottevõ kezdeti sikerre is alig számíthattak. A propaganda által feltüzelt magyar közvélemény, de maga a hadsereg is viszont abban az illúzióban élt, hogy a rosszul felszerelt és alacsony harci morálú román fegyveres erõk összeomlanak egy támadás nyomán, s a magyar csapatokra diadalút vár. Az Újszászy ezredessel való augusztus 25-i beszélgetése nyomán az olasz katonai attasé azt a következtetést szûrte le, hogy magyar katonai körökben az optimizmus uralkodik, és „semmiféle kételyt sem támasztanak a harc gyõzelmes kimenetelét illetõen”. A vezérkar és személyesen Werth ezzel szemben úgy tûnik, tisztában volt az erõviszonyokkal, s kereste a várható kudarc elkerülésének útját. A katonai elõkészületek mellett a magyar kormány diplomáciai lépéseket is tett. Belgrádi követén keresztül augusztus 23-án kérdést intézett a jugoszláv kormányhoz: háborús konfliktus esetén számíthat-e Jugoszlávia jóindulatú semlegességére? A válasz kitérõ volt, amit Bakách-Bessenyey követ nem tartott kedvezõtlennek, mivel Belgrád egyformán hangsúlyozta a Magyarországhoz és Romániához való barátságot, s nem tett említést a román–jugoszláv szövetségrõl. Csáky Moszkva álláspontját is igyekezett kipuhatolni. Augusztus 24-én a szovjet külügyminiszter fogadta Kristóffy követet, és hangsúlyozta elõtte, hogy kormánya álláspontja a régi: a magyar követeléseket megalapozottaknak tartja, és a „szovjetek magatartása [az] események során kedvezõ lesz Magyarország részére”. Konkrétumokba ugyan nem bocsátkozott, de leszögezte: a versailles-i és trianoni Romániát „sohasem tartotta ideálisnak és az egyformán sérelmes volt Oroszország, Bulgária és Magyarország szempontjából”. A magyar miniszterelnök ezekben a napokban szinte kilátástalannak ítélte a helyzetet. Augusztus 20-a körül egy elkeseredett hangú levélben önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvezõ megegyezés a román kormánnyal nem érhetõ el, egy kedvezõtlen megállapodás pedig belsõ felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként a fegyveres fellépés kínálkozott, ami a hadsereg miatt amúgy is nehezen elkerülhetõ, ezzel szemben viszont ott állt a határozott német vétó. Bár tudatá134
135
136
137
138
139
252
ban volt a magyar támadás esetleg végzetes következményeinek, mint láttuk, Teleki mégis úgy döntött: ha a tárgyalások újrakezdésekor a románok nem fogadják el a magyar javaslatot, elindítja a hadsereget. Csákyhoz hasonlóan reménykedett azonban, hogy egy magyar fegyveres akció esetén Berlin idõben közbelép a Balkánon kialakuló zûrzavar megakadályozása végett, és megegyezésre kényszeríti a román kormányt. A német követtel folytatott augusztus 22-i megbeszélése során Csáky úgy igyekezett beállítani a helyzetet Erdmannsdorff elõtt, hogy õ és Teleki a fegyveres megoldás ellen vannak, „figyelembe véve azt az elõrelátható erõszakot, amelyet az erdélyi magyar kisebbségekkel szemben követnének el”. Állításának elsõ része ugyan nem felelt meg a valóságnak, de az aggodalom kétségtelen volt. A német kormányra való nyomásgyakorlás szándékával elmondta: „a katonai körök és maga a kormányzó […] már belefáradtak a tárgyalásokba és hajlanak a fegyveres akcióra, nagyon bízva annak végkimenetelében. Más politikusok, közöttük Imrédy is hasonló véleményen vannak”. Csáky ezért valószínûsítette a katonai körök azonnali reagálását a tárgyalások megszakításakor. „Elõtte azonban – folytatta a külügyminiszter – ellenséges cselekményeknek kellene bekövetkezniük, ami a magyar képviselõket Rómában és Berlinben lépésekre kényszerítenék, hogy felhívják a két kormány figyelmét a kialakult helyzetre.” A találkozó során Csáky elvetette a tengelyhatalmak döntõbíráskodásának a lehetõségét. Erdmannsdorff nem sokkal késõbb kifejtette Talamónak, hogy az õ katonai beosztottai is megerõsítik a külügyminiszter által mondottakat a magyar „katonai körök lelkiállapotáról, beleértve a hadügyminisztert […] és a vezérkari fõnököt is”. Kijelentette, tájékoztatja Berlint, hogy amennyiben nem történik gyors beavatkozás, a helyzet súlyossá válik. Úgy vélte: ha a tengelyhatalmak biztosítékokat adnának, miszerint a háború végén a magyar követelések kielégítést nyernek, ez erõt adhatna a magyar kormánynak a helyzet kezelésére. Csáky az olasz követnek is „panaszkodott” két nappal késõbb, miszerint a halogató román magatartás miatt „egyre nehezebb számára 140
141
142
143
253
gátat szabni a katonai körök nyomásának és magának a Kormányzónak, akik hajlanak a katonai akcióra, maximális bizalmat táplálva annak eredményességét illetõen”. Áttételesen maga is a fegyveres beavatkozás mellett érvelt, megemlítve a román katonai ellátottság hiányosságát, mely ellátottság szerinte csak harminc napos háborúra elegendõ. Hozzáfûzte, hogy a legrosszabb esetben is a magyar–román konfliktust jól el lehetne szigetelni, majd nem mulasztotta el megemlíteni Molotov támogató nyilatkozatait sem. Megígérte azonban, hogy amennyiben a helyzet válságosra fordul, legalább 24 órával elõbb értesíti Rómát és Berlint. Talamo „nagyon pesszimistának” látta Csákyt a helyzetet illetõen, amelyet a magyar külügyminiszter „nagyon súlyosnak” tartott. Ami a román kormányt illeti, bizakodó volt saját esélyeit illetõen. Meg volt gyõzõdve arról, hogy Hitler támogatja a lakosságcsere s az etnikai homogenizálás elvét, és ezért a tengelyhatalmaknak egy esetleges döntõbíráskodásától Románia számára kedvezõ megoldást várt. Juhász Gyula feltételezése szerint a román vezetés azért is ragaszkodott mereven a lakosságcsere elvéhez, mivel értesült Hitlernek a bolgár vezetõk elõtt tett, 1940. július 27-i kijelentésérõl, miszerint Erdély problémáját csak úgy lehet megoldani, ha a terület ésszerû megosztását a népességcserével kapcsolják össze. Ezt nem tartjuk kizártnak, de mellette más tényezõt is meg kell említenünk. Így mindenekelõtt a bukaresti német követség, személy szerint Fabricius magatartását, aki mindvégig azt sugallta a román vezetésnek, hogy Berlin az õ pártjukon áll, s megelégszik egy nem túl jelentõs területátadással Magyarország javára. Manoilescuék ezenkívül, mint már említettük, félremagyarázták, esetleg félreértették Hitler július 26-i, berchtesgadeni szavait. Ezzel összefüggésben Fabricius többször megerõsítette a Turnu Severin-i tárgyalások idején, hogy a Bukarest által képviselt álláspont összhangban van a berchtesgadeni német állásponttal. A román kormány jó jelnek vélte, hogy nem kapott a július 31-i, Dél-Dobrudzsára vonatkozó német jegyzékhez hasonló kategorikus felszólítást Erdély, vagy annak egy része átadására, s végül pedig a romániai németek álláspontja is bizakodásra adhatott okot Bukarestben. 144
145
146
147
254
A támogató német álláspont reményében a román kormány augusztus 21-én – berlini követe útján – ismét kérte Hitler döntõbírói közbelépését. (Lásd a 7. sz. dokumentumot.) Romalo elmondta Woermann külügyi államtitkár-helyettesnek, hogy a magyarok által támasztott követelések elfogadhatatlanok, mivel azzal a következménnyel járnának, hogy 2,4 (!) millió románt engednének át Magyarországra, s csak 180 000 magyar maradna román területen. „A magyar magatartás következtében – fejtegette a követ – az egyetlen lehetséges út a Führer számára végül is a döntõbíráskodás lehetne”. Az államtitkár elvetette a javaslatot, Romalo viszont kitartott nézete mellett, „hogy a kérdést nem lehet megoldani német beavatkozás nélkül. A döntõbíráskodás alternatívája olyan »tanács« lehetne, amilyet Romániának adtak, Bulgáriára vonatkozólag.” A témára vonatkozó román szakirodalom és a memoárok nem tesznek említést e román lépésrõl, amely pedig fontos láncszem az események alakulásában, és jól jelzi Bukarest szándékait és reményeit 1940 nyarán. Miként használta ki Valeriu Pop a két tárgyalási forduló közti rövid idõszakot? Augusztus 20-án részletesen beszámolt az elõzõ napi eseményekrõl az uralkodónak, aki elégedettnek mutatkozott. Másnap Ghigivel és Fabriciusszal is találkozott. Az olasz követ alapjában véve tartózkodóan viselkedett, és úgy vélte, nem lesz könnyû megállapodni. Kijelentette, Olaszország nem avatkozhat be közvetlenül a tárgyalásokba. Fabricius viszont Pop beszámolója szerint kijelentette, hogy a román javaslat „maga az igazság; ennél többet senki sem követelhet Romániától”. A magyaroknak meg kéne érteniük – folytatta –, hogy „ez nem román kitalálás, hanem magának a Führernek és Németországnak a tézise Európa újrarendezésére”. 23-án Manoilescu társaságában Valeriu Pop újból felkereste a német követet, aki bemutatta neki az augusztus elején elkészített, könyvünkben már ismertetett rendezési tervét. Pop a minimális (20–21 000 km ), tehát az Arad nélküli területi engedményre tett javaslatot is túlzónak találta. A követendõ taktikát illetõen Fabricius azt ajánlotta, a román küldöttség tartson ki addigi álláspontja mellett, és hagyja, hogy a magyarok szakítsák meg a tárgyalásokat. A király megbízásából Pop tárgyalásokat 148
149
150
151
2
152
255
folytatott a vasgárdistákkal a kormányba való belépésükrõl, õk azonban Gigurtu távozását követelték. Végül abban maradtak, hogy átmeneti kormányt hoznak létre, ezt követõen jöhet szóba egy tisztán vasgárdista kabinet. Mindebbõl azonban augusztus folyamán nem valósult meg semmi, és egyelõre maradt a Gigurtu-kormány. Augusztus 23-án összeült a román Koronatanács, hogy döntsön a román–magyar tárgyalások további sorsáról. A hozzászólók közül C. Argetoianu a tárgyalások elhúzását javasolta, Nicolae Iorga pedig felvetette, hogy végsõ szükség esetén Szatmár, Nagyvárad és Arad városokat át lehetne adni a magyaroknak. Iorga kifejtette: nagy hiba volt a korabeli román kormány részérõl Dél-Dobrudzsa bekebelezése, Ionel Brãtianu pedig „mértéken felül mohó volt” Erdély egyes részeit illetõen, „ahol a lakosság többsége nem román”. Iorga szerint a székelyek „ostobák”, és nem lehet elnemzetietleníteni õket; autonómiát kell adni nekik, „azzal a feltétellel, hogy egyedül tartsák fenn magukat”, s két év múlva maguk kérik majd a helyzet visszaállítását. Dicsérte a román tárgyalási anyagot, megjegyezve: kár volt ennyire jó érveket felhozni egy „barbár néppel” szemben. Gigurtu miniszterelnök kiemelte: Románia jogait illetõen egy lakosságcsere nélküli, akár minimális határkiigazításba is „katasztrofális hiba” lenne beleegyezni. Manoilescu a lakosságcsere elõnyeit ecsetelte Romániára nézve: „nem kevés dolog, hogy megszabadulunk az ország szívébe szegként beszúrt székelyektõl”. Hangsúlyozta, hogy bár Erdély lakosságának egynegyede magyar, a városokban pedig többséget alkotnak, Bukarest önszántából nem fogja a terület egynegyedét átadni a magyaroknak. A Koronatanács végül egyhangúlag, és a király jóváhagyásával az alábbi utasításokat fogalmazta meg Valeriu Pop számára: • szerezze meg Magyarország elõzetes és végleges hozzájárulását az etnikai elvhez és a lakosságcseréhez; • határozzák meg a Magyarországra áttelepítendõk számát; • ezt követõen lehet majd áttérni a lakosságcsere területi következményeire, kiszámolva a földmûveléssel foglalkozó 153
154
155
156
157
158
256
magyarok számára szükséges területet, megjelölve azt a határvidéket, ahová letelepítik õket. A tárgyalások harmadik, s egyben utolsó fordulójára augusztus 24-én került sor. Turnu Severinbe való visszautazása elõtt Valeriu Pop még egyszer találkozott az uralkodóval. Ezúttal is felhívta a figyelmét a radikális belpolitikai változások elkerülhetetlenségére, valamint arra, hogy erõteljesebb román aktivitásra van szükség Berlinben. Röviddel a tárgyalások megkezdése elõtt a román küldöttségvezetõ olyan információ birtokába jutott, miszerint két amerikai újságíró megtudta Újszászytól: a magyar delegáció mindenáron határjavaslatot akar a románoktól kicsikarni, hogy a két fél tervezetét összeegyeztetve, valahol középen lehessen meghúzni a határt. Egy vázlatos rajzot is kézhez kapott, amely szerint a magyarok lemondanának az Erdélyi Érchegységrõl, viszont Kolozsvár nekik jutna. Hory augusztus 23-án reggel indult vissza Turnu Severinbe. „A románok ez alkalommal udvariassági formákban nagyon kitettek magukért” – írja emlékirataiban. Temesvárra különvonatot küldtek elé, Turnu Severinben pedig a vasútállomástól a kikötõig díszbe öltözött rendõrök álltak sorfalat. Csákytól kapott utasítása úgy szólt, hogy az ülésen csak a magyar kormány által kidolgozott emlékirat elõadására szorítkozzék, s ne engedje magát „felesleges polémiákba beleerõszakolni”. Abban az esetben, ha a román fél továbbra is csak a lakosságcsere elvének alapján kívánna tárgyalni, úgy – Bukarestre hárítva a felelõsséget – meg kell szakítania a tárgyalásokat, és az egész delegációnak vissza kell térnie Budapestre. Amennyiben a román küldöttség kérte volna kormánya tájékoztatásának lehetõségét, úgy Horynak felhatalmazása volt huszonnégy órát adni erre. Pop kérésére 24-én délelõtt négyszemközti megbeszélésre került sor a két delegációvezetõ között. A román küldött azt javasolta, hogy a tárgyalásokat ezután németül folytassák, s a jegyzõkönyveket vezessék a francia mellett német nyelven is. Az indoklás szerint „a kérdést esetleg döntõbíróság elé kell bocsátanunk, és így [az] eljárást megkönnyítjük, ha német szöveg áll majd rendelkezésre”. Hory a 159
160
161
162
163
257
kérést elfogadta, majd kifejtette: kormányát „meglepte”, hogy 20-án teljesen üres kézzel tért vissza, „másfelõl [a] budapesti közvélemény már vicceket farag össze-vissza utazásaim miatt”. Kérte Popot, „prezentáljanak végre egy vonalat”, de a román küldött leszögezte: az egyetlen járható út, ha elõbb az áttelepítendõk száma tekintetében egyeznek meg. Az ülés hivatalos megnyitása után Hory felolvasta a magyar kormány emlékiratát. A terjedelmes dokumentum vitába száll a román delegáció augusztus 19-i nyilatkozatával, s cáfolja annak állításait. Magyarországgal szembeni súlyos diszkriminációnak nevezi a bukaresti kormány által a Szovjetuniónak és Bulgáriának tett engedményeket, majd megállapítja, hogy Budapest békés úton óhajtja érvényesíteni igényeit. „Éppen ez a kompromisszum lényege. Mindazonáltal a magyar kormány kötelességének tartja felhívni a román kormány figyelmét arra – folytatódik a dokumentum –, hogy tévedés volna félreismerni a magyar álláspontot és a követelések határozottságát.” Kifejti, hogy Budapest sohasem tagadta a néprajzi elv értékét, de az a kiindulópontja, miszerint elõbb egy új határvonalat kell megállapítani, és „azután megvitatni az ennek folytán esetleg szükségessé váló népcserét”. A magyar kormány azonban ünnepélyesen kijelenti, hogy „nem akar és semmi körülmények között sem fog hozzájárulni a székelyeknek szülõföldjükrõl való kiköltöztetéséhez”. A román kormányt meddõ polemizálással vádolja, majd felteszi a kérdést: hajlandó-e vagy sem a bukaresti vezetés megjelölni azokat a területeket, amelyeket kész Magyarországnak visszaadni. „Abban az esetben, ha a két delegáció egy új határvonal tekintetében megállapodik, hasznos munkát végezhet Turnu Severinben. Ellenkezõ esetben […] a román delegációnak habozás nélkül meg kell adnia nemleges válaszát. Ebben az esetben a magyar küldöttség további tartózkodása Turnu Severinben céltalanná válna és véget érne” – szögezi le az emlékirat, a román kormányra hárítva ennek felelõsségét a tárgyalásokon tanúsított merev magatartása miatt. A szünet után Valeriu Pop olvasta fel rövid válasznyilatkozatát, amelyben értésre adta, hogy a „kvázi ultimátum jellegû” magyar emlékirat a „néprajzi valóságot” figyelmen kívül hagyja és a terület 164
165
166
167
258
átengedésére épül, ezért ilyen javaslatot tárgyalási alapként nem fogadhat el. A román delegáció elhárítja magától a felelõsséget a tárgyalások megszakításáért, s „fenntartja magának a jogot az értekezlet következõ ülésén egy teljes dokumentáció és indoklás elõterjesztésére” a magyar tézis megcáfolása végett. Az elhangzottakra reagálva Hory kijelentette: mivel a román kormány elutasítja a magyar javaslatot, a kapott utasítások értelmében további tárgyalásokba nem bocsátkozhat. Az „utolsó pillanatban” azért még megkérdezi Poptól, nincs-e egyéb javaslatok birtokában. A román küldött nemleges választ adott, egyben azt a „meleg felhívást” intézte a magyar kormányhoz, ne szakítsa meg a tárgyalásokat, „mert a két ország és nép közti tartós béke megteremtésére az egyetlen formula a lakosságcsere formulája”. Válaszul Hory újból elismételte a magyar álláspontot: „Az elsõ perctõl kezdve megmondtuk, hogy területi problémáról van szó, természetesen az abból adódó összes néprajzi következményekkel. Sohasem voltunk az etnikai elv ellen, és nem hoztunk fel érveket azzal szemben. Ellenkezõleg, csupán a sorrend más. Nézetünk szerint a kérdés csak területi alapról oldható meg. Vitákat folytatni statisztikai adatok alapján, amelyeket Önök elõhoznak és azok a másik fél által megcáfoltatnak, polémiákba bocsátkozni – semmi eredményre sem vezethet.” A két küldött közötti szópárbaj folytatásaként Pop is összegezte a román álláspontot. „Nekünk, románoknak Magyarországgal semmiféle területi kérdést sem kell rendeznünk. De hajlandók és készek vagyunk a népi és etnikai kérdéseket megoldani, éspedig végérvényesen.” Vitatta a magyar javaslat kompromisszumos voltát, és a román kormány megegyezésre való hajlandóságát hangoztatta. Hory erre megjegyezte: a magyar kormánynak tudomása van arról, hogy Románia Dobrudzsából „nagy katonai erõket” irányít Erdélybe, amit nem lehet a megértés jelének tekinteni, majd újból kérte az ülés berekesztését. Pop a katonai intézkedések defenzív jellegét emelte ki, ezt követõen pedig 14 óra 5 perckor befejezettnek nyilvánította a konferenciát. Egy közös záróközleményt fogalmaztak meg, miszerint közös tárgyalási alap híján a magyar delegátus kérésére a megbeszéléseket lezárták. Megállapodtak, hogy csak a tárgyalási jegyzõkönyvek aláírása után hozzák nyilvá168
259
nosságra a kommünikét. Valeriu Pop még aznap este hat órára búcsúlátogatásra jelentkezett be Horynál. A tárgyalások megszakadásának híre Turnu Severinben nagy izgalmat keltett. Akárcsak a bukaresti küldöttség tagjai, a helybeli románság is „el volt ragadtatva és ujjongott”. Egy kellemetlen incidensre is sor került: miközben a magyar delegáció nemzeti színû zászlócskákkal megjelölt autói 24-én délután a vasútállomás felé tartottak (mivel Hory, Valeriu Popra várva, csak másodmagával maradt a hajón), román tisztek öklüket rázva szidalmazták a magyarokat, és bekiabáltak a kocsikba. Komolyabb rendzavarás azonban nem történt. A Turnu Severin-i magyar–román tárgyalások tehát augusztus 24-én kora délután hivatalosan véget értek. A megbeszélések három napja alatt – 1940. augusztus 16., 19. és 24. – egyik fél sem volt hajlandó engedni eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest pedig az etnikai elvbõl. A két, egymással szögesen ellentétes álláspont semmit sem közeledett egymáshoz, a megbeszélések így kudarccal zárultak. Következményeit tekintve e nyilvánvaló tényen már az sem változtatott, hogy a tárgyalások berekesztését követõen, augusztus 24-én délután egy váratlan módosulás állt be a román kormány álláspontjában, amely meglepte a Turnu Severinben tartózkodó román delegációt. Poppal való telefonbeszélgetése során ugyanis Manoilescu meglepettnek mutatkozott a tárgyalások megszakadásának hírére, és kérdõre vonta a delegációvezetõt, miért nem tájékoztatta errõl õt elõzetesen. A magyarokat minden áron vissza kell tartani az elutazástól – jelentette ki a külügyminiszter. Pop ezt lehetetlennek nevezte, s kérte Bukarestet, „õrizze meg hidegvérét és nyugalmát”. Emlékiratai szerint ekkor vált világossá számára, hogy országa pozíciói romlottak. Nem sokkal ezután Pop és Manoilescu között távirati úton hosszabb üzenetváltásra és vitára került sor. A külügyminiszter ismét szemrehányást tett Popnak, amiért a magyaroknak adott „éles hangú” válasza elõtt nem konzultált vele, s kifejtette, attól tart, hogy a „külföldi megfigyelõk” esetleg Romániára hárítják a 169
170
171
172
173
260
felelõsséget a tárgyalások megszakadása miatt. Utasította Popot, közölje a magyar delegáció vezetõjével: az aznapi román válaszdokumentumban megígért, és egy késõbbi idõpontban elõterjesztendõ „teljes dokumentáció és indoklás” részét fogja képezni egy térkép is, amely a Magyarországnak átadandó „életteret” ábrázolná, ahová „a székelyek kivételével az összes erdélyi magyart” áttelepítenék. Mivel e térkép elkészítése „különös figyelmet” igényel, a javaslat szerint a két delegációnak augusztus 28-án kéne újból elkezdenie a tárgyalásokat vagy Turnu Severinben, vagy Bukarestben, esetleg a román fõváros környékén. Válaszában a „feldühödött” Pop nagy hibának minõsítette a külügyminiszter utasítását, s kifejtette, hogy az ellentétes az augusztus 23-i Koronatanács javaslatával, és meghajlást jelent a magyar küldöttség által javasolt eljárás elõtt, miszerint az etnikai elv elõzetes elfogadása nélkül, a különbözõ határjavaslatok összeegyeztetése révén meg kell állapodni egy kompromisszumos határvonalban. Pop a román érdekekkel és saját belsõ meggyõzõdésével is összeegyeztethetetlennek minõsítette az utasítást, megtagadva annak teljesítését. Manoilescu a román küldött „hazafiságára” apellált, és megnyugtatta, hogy minden román határjavaslat „abszolút módon az etnikai elv és a lakosságcsere feltételéhez kötött”, s az erdélyi magyaroknak a székelyek kivételével történõ elmozdítása nélkül a román ellenjavaslatnak „se értelme, se érvénye nem lesz”. A székelyek helyben maradását szorgalmazó magyar feltételt román szempontból kedvezõnek vélte, mivel ezáltal szerinte sokkal kisebb életteret kell majd átadni Magyarországnak. Pop ezt cáfolta, s kifejtette, hogy Budapest a magyar állam szuverenitása alá akarja helyezni a szülõföldjükön megtartott székelyeket. A román delegáció vezetõje mindvégig kitartott ugyan eredeti álláspontja mellett, de az egység látszatának megõrzése érdekében végül vállalta az üzenet átadását Horynak. Manoilescu a lelkére kötötte: vegye figyelembe, hogy a tárgyalásokon nem szabad olyan benyomást kelteni, mintha „nem lennénk õszinték, és halogatás
261
céljából formális kifogások mögé bújunk, bármennyire is logikus kifogások legyenek azok”. Pop este nyolc után kereste fel Horyt a Zsófia fedélzetén, s Manoilescu távirati utasításának értelmében kijelentette: a román kormány hajlandó a népességcsere elvén alapuló, térképpel ellátott konkrét határjavaslatot tenni, amennyiben 28-án Bukarestben, vagy annak környékén folytatnák a hivatalos tárgyalásokat. Hangsúlyozta azonban, hogy a román territoriális javaslat terjedelme feltétlenül függõvé lesz téve a magyarok Erdélybõl való tényleges kiköltözésétõl (a székelyek kivételével), ami nélkül a javaslat „hatályát és értelmét veszítené”. Hory Pop szerint nagyon elégedettnek mutatkozott a román javaslat hallatán. A tárgyalások folytatásának esetére – kormánya elõzetes engedélyével – a magyar küldöttségvezetõ Bukarest helyett a Margit-szigetet, Szegedet vagy Kalocsát ajánlotta helyszínként, a kölcsönösség elvére hivatkozva. Távirati úton Pop azonnal jelentést tett Manoilescunak a magyar ellenjavaslatról. A román külügyminiszter megígérte, hogy másnap, azaz augusztus 25-én délután a budapesti követség révén fogja közölni válaszát a magyar kormánnyal. A székelyekre vonatkozó kérdésre Pop magánemberként fejtette ki véleményét. Elmondta: a román kormány erre nézve is javaslatot fog tenni, s e javaslat vagy egy tág körû, román szuverenitás alatt megvalósuló autonómiából, vagy pedig a székelységnek az áttelepítési akcióba való bevonásából fog állni, „természetesen a megfelelõ területi konzekvenciák levonásával”. Késõ esti találkozójuk végén a két küldött a már korábban megfogalmazott, de még nem publikált, a tárgyalások megszakítását bejelentõ közös zárónyilatkozat végére – Pop javaslata alapján, akit Manoilescu utasított erre – az alábbi mondatot illesztette: „kilátás van arra, hogy a tárgyalásokat a legrövidebb idõ alatt újra fel fogják venni.” Valeriu Pop este tízkor „láthatólag megkönnyebbülve” vett búcsút Horytól. Néhány perccel késõbb Hory is elhagyta a hajót, és a magyar küldöttség többi tagjával együtt vonaton visszaindult Budapestre. 174
175
176
177
178
179
180
262
Mivel magyarázható a román álláspont augusztus 24-i (gyakorlati következmények nélküli) módosulása? Pop kezdetben arra gyanakodott, hogy nem várt fejlemény következett be Bukarestben, esetleg a tengelyhatalmak képviselõi gyakorolhattak nyomást kormányára, vagy pedig a magyarok „dolgoztak jól” Berlinben és Rómában. Másnap azonban Manoilescu megnyugtatta a Bukarestbe visszatért Popot, hogy nem történt semmiféle nyomásgyakorlás, viszont meggyõzõdése, hogy az új javaslat „a legjobb benyomást kelti majd Berlinben és Rómában”, s döntõ bizonyítéka lesz a román megegyezési szándéknak. Pop ezúttal is helytelenítette a külügyminiszter eljárását, és állítása szerint Gigurtu kormányfõ is fölöslegesnek ítélte az elõzõ napi bukaresti közbelépést. Manoilescu megígérte, hogy helyrehozza a hibát. Pop értesülése szerint állítólag a királytól „sem volt idegen” a 24-i bukaresti beavatkozás. Macartney brit történész forrása szerint, amikor a román delegáció telefonon beszámolt Bukarestnek a tárgyalások alakulásáról, a király „pokolba küldte õket és utasítást adott, hogy a tanácskozásokat minden áron folytatni kell”. Az, hogy a király utasítására módosult volna a román álláspont, nem zárható ki teljességgel, bár II. Károly naplója nem erõsíti meg a feltételezést. A bejegyzés szerint ugyanis Manoilescu és Pop vitájában az uralkodó Popnak adott igazat, s úgy vélte, a külügyminiszter „kissé messze ment” egy térkép bemutatásának ötletével. Leszögezte, hogy „a térkép bemutatásának feltétele a lakosságcsere elvének a magyarok általi elfogadása” lesz. Emlékirataiban – amelyek egyébként erõs önigazolási szándékkal íródtak, és több állítása nem fedi a történelmi valóságot – Manoilescu egyrészt „tökéletesen indokoltnak” nevezi Pop hajthatatlanságát, másrészt saját álláspontját is igyekszik magyarázni. Eszerint õ formailag valamennyivel engedékenyebbnek mutatkozott Popnál, s célja „az idõt nyerõ tárgyalások újrafelvétele” volt, hogy a tengelyhatalmakat „ne kedvetlenítsék el”. Kettejük álláspontja a lényeget tekintve azonban nem tért el. Akárcsak Pop, Manoilescu sem volt hajlandó „az ország területébõl egy darabot is átadni, legyen az nagyobb, vagy kisebb”. Õ is csupán a lakosságcsere 181
182
183
184
185
263
végrehajtását, a két állam etnikai homogenizálását követõen tartott elképzelhetõnek egy minimális, a legszükségesebbre csökkentett területi korrekciót. Nem értünk egyet azzal a történészi véleménnyel, amely szerint a román tárgyalófél területi kérdésekben mutatott hajthatatlanságát mindenekelõtt Hory sugalmazná emlékiratában, „megfeledkezve” bizonyos tényekrõl. A magyar diplomata emlékirata valóban több helyen pontatlan és hiányos a Turnu Severin-i tárgyalások ismertetésénél. Az eredeti kéziratot levéltári forrásokkal, valamint a Hory által Még egy barázdát sem címmel Bécsben, 1967-ben megjelentetett visszaemlékezés-részlettel összevetve, Pritz Pál történész példás pontossággal korrigálja a visszaemlékezõ tévedéseit. Abban azonban Horynak van igaza, hogy augusztus 24-i, utolsó találkozójuk alkalmával Valeriu Pop „semmi konkrét nyilatkozatot nem tett” területi kérdésekben, csupán ígéretet egy késõbbi konkrét határjavaslatra, térképpel. Ezek átadására azonban már nem került sor, mivel a tárgyalások sem indultak újra. 186
187
188
Jegyzetek a II. 3. fejezetrészhez 1. DIMK, V. kötet, 272. sz. dokumentum. 2. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 63–64., Bossy: i. m. 268. o. 3. Gheorghe Brãtianu nemzeti liberális párti politikus két nappal korábban, augusztus 5-én azt javasolta II. Károlynak: „ha arról van szó, hogy engednünk kell, jobb ha ezt ránk kényszerítik, mintsem, hogy önszántunkból adjunk”. A király szerint „itt egy olyan igazságról van szó, amit figyelembe kell venni”. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 264. o.) 4. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 7. 5. Újpétery állításával szemben (Újpétery: i. m. 135. o.) Bossy fogadásán Teleki is részt vett. Az augusztus 7-i Bossy–Teleki–Csáky megbeszélésrõl lásd Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 63–69., DIMK, V. kötet, 274. sz. irat, továbbá Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 66. sz. irat, Bossy: i. m. 272–274. o., vagy Pop: Bãtãlia… 64–67. o., Simion: Dictatul… 251–253. o., Juhász: A Teleki-kormány… 171–172. o. 6. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 67. 7. DIMK, V. kötet, 274. sz. irat. 8. MOL K 63 1940 27/7. 1. 9. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 9.
264
10. Juhász: A Teleki-kormány… 172. o. 11. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 66. sz. irat. 12. A király feljegyezte naplójába, hogy a magyarok hajthatatlansága „nem lehet hasznos számukra”. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 271. o.) 13. Bossy: i. m. 275. o. 14. DIMK, V. kötet, 280. sz. dokumentum, vagy Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 82. 15. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 83–84.; Simion: Dictatul… 256. o. 16. Bossy: i. m. 275. o. 17. Visszaemlékezéseiben Újpétery csak a lemezt említi, amelyet – miután a bukaresti magyar követ lejátszotta – visszavitt Budapestre. (Újpétery: i. m. 135–138. o.) A felvétel meghallgatása után Bárdossy állítólag megjegyezte: „Csáky nem volt elég kemény a román követtel szemben”. (Uo. 137. o.) Még ezt megelõzõen, Bukarestbe menet Újpétery egy és ugyanazon repülõgép fedélzetén utazott Bossyval. A kalandosra sikerült útról – Temesvár közelében a gép kényszerleszállást hajtott végre – a román követ is beszámol emlékirataiban. (Lásd Bossy: i. m. 274–275. o.) 18. Bárdossy beszámolóját lásd DIMK, V. kötet, 277. sz. irat. Az emlékirat magyar szövege: uo. 275. sz. irat és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 69. sz. irat. Románul Pop: Bãtãlia… 67–69. o 19. DIMK, V. kötet, 275. sz. dokumentum. 20. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 66. sz. irat. 21. DIMK, V. kötet, 277. sz. irat. 22. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 70. sz. irat. 23. Uo. 73. sz. irat. 24. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 84.; Simion: Dictatul… 256. o. 25. Magyarul lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 71. sz. irat. Franciául DIMK, V. kötet, 280. sz. irat melléklete, 434–436. o. Románul Pop: Bãtãlia… 69–71. o. 26. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 71. sz. irat. 27. DIMK, V. kötet, 280. sz. irat. 28. Uo.; Manoilescu feljegyzését a találkozóról lásd Arh. M.A.E., fond 71/Tansilvania, vol. 41., f. 80–82. 29. MOL K 63 1940 27/7. 2. 30. DIMK, V. kötet, 280. sz. irat. 31. Uo. 281. sz. irat melléklete vagy Pop: Bãtãlia… 72–73. o. Ismertetését lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 75. sz. irat. 32. DIMK, V. kötet, 281. sz. irat melléklete. 33. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 74. sz. irat. 34. DIMK, V. kötet, 283. sz. irat. 35. Uo. 284. sz. irat. 36. MOL K 63 1940 27/7. 2. 37. Manoilescu: i. m. 154–155. o. 38. Pop: Bãtãlia… 73–74. o. 39. Uo. 22. sz. melléklet.
265
40. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 14. 41. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 110–119. 42. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 115. A Þenescu-tervet lásd még „D 19. b” elnevezéssel Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 216., 220. 43. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 121–123. Egy hasonló javaslat („T 1” néven) részletes leírását lásd Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 90., 94., 95. 44. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 122. Azonos az ún. „D 19”-es tervvel. (Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 214., 216., 218.) 45. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 122–123. 46. DIMK, V. kötet, 289. sz. irat. 47. Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 33. Térképen: Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 224. 48. Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 33. Térképen: Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 258. 49. Arh. M.A.E., fond Conferinþa de pace de la Paris, vol. 131., f. 247. 50. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 72. sz. irat. 51. Uo. 74. sz. irat. 52. Szász: Tévutak…18. o. 53. Pop: Bãtãlia… 78–79. o. 54. Uo. 82. o. 55. Regele Carol al II-lea… vol. III., 275–276. o. 56. Hory: i. m. 310–311. o. Crutzescu értesülése szerint Hory „jó tárgyaló”, s ezenkívül „azt mondják, hogy nem fûtik németbarát érzelmek”. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 103.) 57. Hory: i. m. 312. o. 58. A Magyar Országos Levéltár anyagai között nem találtuk meg a tervezett határvonal térképi ábrázolását, ráakadtunk viszont a román külügyminisztérium levéltárában: Arh. M.A.E., Conferinþa de pace de la Paris, vol. 98., f. 172., 183. A határvonal szóbeli leírását lásd pl. Manoilescu: i. m. 156. o., Pop: Bãtãlia… 25. sz. melléklet, vagy Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 78., 79., 81. sz. iratok. 59. Juhász: A Teleki-kormány… 179. o. Egy másik adat szerint 68 000 (Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 79. sz. irat), Pop szerint 67 000 km -t. (Pop: Bãtãlia… 88. o.) 60. Hory: i. m. 314–315. o. 61. Uo. 312–313. o. 62. Uo. 315. o. 63. Az elsõ ülés jegyzõkönyvét francia nyelven lásd DIMK, V. kötet, 291. sz. irat. A magyar küldöttségvezetõ beszámolója az elsõ nap eseményeirõl uo. 290. sz. irat, visszaemlékezéseiben pedig Hory: i. m. 316–322. o. Pop beszámolóját e napról lásd Pop: Bãtãlia…. 85–90. o., a román külügyminiszterét pedig Manoilescu: i. m. 156–159. o. A megbeszélések elsõ napjának ismertetésében 2
266
elsõsorban a fenti forrásokra támaszkodunk. A Turnu Severin-i tárgyalások egészére vonatkozóan lásd még MOL K 74 VII 1940. A Zsófia hajón lévõ magyar küldöttséggel folytatott számjeltávirati érintkezések. [A továbbiakban: A Zsófia…]. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 182–189. 64. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 108. 65. Hory: i. m. 318. o. 66. Magyarul lásd uo. 318–319. o., vagy Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 84. sz. irat. 67. Pop: Bãtãlia… 89–90. o. 68. Hory: i. m. 320. o. 69. Manoilescu: i. m. 158. o. 70. Hory: i. m. 314. o. 71. DIMK, V. kötet, 290. sz. irat. 72. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 81. sz. irat. 73. Manoilescu: i. m. 158–159. o. 74. DIMK, V. kötet, 290. o. 75. Pop: Bãtãlia… 88. o. 76. MOL K 74 VII 1940. A Zsófia… Bárdossy 1940. aug. 17-i számjeltávirata. 77. Pop: Bãtãlia… 25. sz. melléklet. 78. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 300–306. A tábornok egyébként Bukarest maximális engedményét 10 000 km -nyi határszéli terület átadásában látta – a székelyek helybenmaradása esetén csak 7500 km –, de leszögezte: Pop véleményét osztja, miszerint szigorúan meg kell maradni az etnikai elv alapján, s nem szabad területi kérdésekben alkudozásokba bocsátkozni a magyarokkal. (Uo.) 79. Regele Carol al II-lea… vol. III., 278. o. 80. Uo. 81. Pop: Bãtãlia… 90–91. o. és Simion: Dictatul… 267–268. o. 82. Pop: Bãtãlia… 91–92. o. 83. DIMK, V. kötet, 295. sz. irat. 84. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 79. sz. irat. 85. DIMK, V. kötet. 300. sz. irat. 86. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok…78. sz. irat. 87. Uo. 80. sz. irat. 88. Hory: i. m. 322. o. 89. Uo. 322–323. o. 90. DIMK, V. kötet, 299. sz. irat. 91. Franciául lásd DIMK, V. kötet, 303. sz. irat. Magyarul Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 84. sz. irat, románul Pop: Bãtãlia… 93–98. o. 92. MOL K 74 VII 1940. A Zsófia… 5., 6. és 7. sz számjeltáviratok. 93. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 82. sz. irat. 94. Hory: i. m. 325. o. 95. Uo. 96. Franciául lásd DIMK, V. kötet, 303. sz. irat. Románul Pop: Bãtãlia… 100–102. o. 97. Hory: i. m. 326. o. 2
2
267
98. Pop: Bãtãlia… 102. o. 99. DIMK, V. kötet, 303. sz. irat. 100. Uo. 304. sz. dokumentum. 101. Pop: Bãtãlia… 102. o. 102. Uo. 99–100. o. 103. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 192. 104. Pop: Bãtãlia… 100. o. 105. Uo. Vö. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 185–186. 106. Pop: Bãtãlia… 102. o. 107. Uo. 103. o. 108. Uo. 109. Hory: i. m. 326–327. o. 110. Pop: Bãtãlia… 103–104. o. 111. DIMK, V. kötet, 304. sz. irat. Vö. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 85. sz. irat, és MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 22., Hory beszámolója. 112. DIMK, V. kötet, 302. sz. irat. 113. Uo. 304. sz. irat, valamint Pop: Bãtãlia… 104–105. o. 114. Hory: i. m. 327. o. 115. Pop: Bãtãlia… 105. o. 116. Emlékirataiban errõl nem számol be Hory, viszont megemlíti 12. számjeltáviratában. (DIMK , V. kötet, 304. sz. irat.) 117. Pop: Bãtãlia… 106. o. 118. Uo. 119. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 88. sz. irat. 120. Pop: Bãtãlia… 107. o. 121. Hory: i. m. IV. fejezet 42. sz. jegyzete, 475. o. 122. Uo. 327–328. o. 123. Uo. 328. o. 124. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 85. sz. irat. 125. Uo. 87. sz. irat. 126. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 22. Vö. Hory: i. m. 328–330. Hory tévesen augusztus 21-ét említ. (Uo. 328. o.) 127. Hory: i. m. 329. o. 128. Uo. 330. o. 129. Az 1940. július 3-i levelében. 130. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 22. 131. Hory: i. m. 330. o. A minisztertanácsi jegyzõkönyv nem rögzíti sem Zsindely felvetését, sem Csáky rendreutasítását. 132. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 22. 133. Dombrády: Hadsereg és politika… 139–140. o. 134. Uo. 138. o. 135. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 102. sz. irat. 136. Dombrády: Hadsereg és politika… 140. o.
268
137. Lásd DIMK, V. kötet, 313. és 319. sz. irat, valamint Juhász: A Teleki-kormány… 187–188. o. A román kormány is érdeklõdött Belgrád várható magatartása iránt egy magyar–román konfliktus esetén, határozottan utalva Jugoszlávia szerzõdéses kötelezettségére Romániával szemben. A válasz szintén kitérõ volt. (DIMK, V. kötet, 326. sz. irat.) 138. DIMK, V. kötet, 314. és 318. sz. iratok, valamint Czettler: i. m. 149. o. 139. Angolul közli Juhász: A Teleki-kormány… 193. sz. jegyzet, 184. o. A levél címzettje valószínûleg Apor Gábor szentszéki követ volt. (Czettler: i. m. 148. o.) 140. Juhász: A második bécsi döntés… 86–87. o. vagy uõ: A Teleki-kormány… 184–185. o. 141. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 89. sz. irat. 142. Uo. 143. Uo. 93. sz. irat. 144. Uo. 145. Juhász: A Teleki-kormány… 182. o. A Hitler és a bolgár miniszterelnök megbeszélésérõl készült feljegyzés teljes szövegét lásd Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 5. sz. dokumentum. 146. Ghigi szerint is német kollégája „kevés szimpátiát mutat Magyarország iránt, amelynek jelenlegi követeléseit túlzónak és megalapozatlannak tartja”. (Lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 90. sz. irat.) 147. Manoilescu: i. m. 162. o. 148. DGFP, Series D, vol. X., 376. sz. irat. Vö. Juhász: A második bécsi döntés… 86. o., vagy uõ: A Teleki-kormány… 183. o. 149. A második bécsi döntésrõl szóló, egyébként alapos munkájában Auricã Simion sem számol be errõl, pedig gyakran hivatkozik Juhász 1964-es, fentebb idézett monográfiájára, s a német külügyi okmánytár dokumentumait is felhasználta könyvében. Pop és Manoilescu emlékiratai is mellõzik a román kezdeményezés említését. 150. Pop: Bãtãlia… 107. o. 151. Uo. 108. o. , továbbá Simion: Dictatul… 280–281. o., Manoilescu: i. m. 163. o. 152. Pop: Bãtãlia… 110–111. o. 153. Simion: Dictatul… 279–280. o. és Pop: Bãtãlia… 107–109. o. 154. Simion: Dictatul… 284. o. Az augusztus 23-i Koronatanács jegyzõkönyve nem maradt fenn. Könyvében Ion Mamina II. Károly, Valeriu Pop és Mihail Manoilescu beszámolóit közli, illetve a román hivatalos lapban megjelent rövid közleményt. (Lásd Mamina: i. m. 210–225. o.) 155. Azaz Ion I. C. Brãtianu, Románia miniszterelnöke 1918–1919-ben. 156. Regele Carol al II-lea… vol. III., 284. o., Mamina: i. m. 214. o. 157. Pop: Bãtãlia… 113. o. 158. Manoilescu: i. m. 170. o. 159. Simion: Dictatul… 286. o., valamint Pop: Bãtãlia… 114. o., Manoilescu: i. m. 170. o. 160. Pop: Bãtãlia… 115. o. 161. Hory: i. m. 330–331. o.
269
162. Uo. 330. o. 163. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 93. sz. irat. 164. MOL K 74 VII 1940. A Zsófia… 15. sz. számjeltávirat. 165. MOL K 74 VII 1940. A Zsófia… 15. sz. számjeltávirat. Pop azt írja, nem válaszolt Hory fejtegetéseire. (Pop: Bãtãlia… 115. o.) 166. Az ülés német nyelvû jegyzõkönyvét lásd DIMK, V. kötet, 316. sz. irat. Az emlékirat ebben franciául szerepel. (Uo. 511–514. o.). Magyarul Hory: i. m. 331–335. o. és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 96. sz. irat, románul közli Pop: Bãtãlia… 116–119. o. 167. Németül lásd DIMK, V. kötet, 316. sz. irat. Magyarul Hory: i. m. 335. o. és Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 96. sz. irat, míg románul Pop: Bãtãlia… 119–120. o. 168. Hory és Pop szópárbajára vonatkozóan lásd Hory: i. m. 336–340. o. Vö. Pop: Bãtãlia… 120–123. o. és MOL K 74 VII 1940. A Zsófia… 18., 19. és 20. sz számjeltáviratok. 169. Pop: Bãtãlia… 123–124. o. 170. Uo. 124. o. 171. Hory: i. m. 340. o 172. Pop: Bãtãlia… 124. o. 173. Ennek ismertetése során fõleg Pop munkájára támaszkodunk. (Pop: Bãtãlia… 124–129. o.) Lásd még Simion: Dictatul… 297–301. o. Manoilescu csak vázlatosan ismerteti kettejük vitáját. (Manoilescu: i. m. 160–161. o.) 174. Pop: Bãtãlia… 128–129. o. és Manoilescu: i. m. 161. o. Vö. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 98–99. sz. iratok. 175. DIMK, V. kötet, 317. sz. irat. Hory 21. számjeltáviratát közli Pritz Pál is. (Lásd Hory: i. m. 43. sz. jegyzet, 476–477. o.). Vö. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 101. sz. irat. 176. Pop: Bãtãlia… 129–130. o. 177. Uo. 132. o., továbbá Simion: Dictatul… 302. és 306. o. 178. Hory: i. m. 43. sz. jegyzet, 477. o. és Pop: Bãtãlia… 130. o. 179. Hory: i. m. 341. o., Pop: Bãtãlia… 131., valamint Manoilescu: i. m. 161–162. o. 180. Hory: i. m. 341. o. 181. Pop: Bãtãlia… 134. o. 182. Uo. 135. o. 183. Macartney: i. m. 175a. jegyzet, 262. o. 184. Regele Carol al II-lea… vol. III., 285–286. o. 185. Manoilescu: i. m. 160–161. o. 186. Uo. 162. o. 187. Lásd Pritz Pál 17. és 43. sz. jegyzeteit in Hory: i. m. 472–473. és 476–477. o. 188. Uo. 476. o.
270
III. A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS MEGHOZATALA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
Fegyveres konfliktus küszöbén A tárgyalások megszakításának napján a magyar kormány több olyan intézkedést is foganatosított, amelyek már a Románia elleni katonai támadás elõkészítését célozták. A katonák aratási szabadságolását beszüntették, s újabb három hadtestet mozgósítottak harmadik hadseregként, amelyet a határ mentén elhelyezett elsõ és második hadsereg jobbszárnyán állítottak föl. A mozgósított alakulatok parancsot kaptak, hogy augusztus 28-án legyenek készen az indulásra. Magyarország egész mozgósítható emberanyaga, mintegy 400 000 fõ állott fegyverben. Közben nagyszabású légvédelmi elõkészületeket is rendeztek Budapesten, fõleg azért, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak a románokra. A vezérkar azonban tisztában volt a számára kedvezõtlen erõviszonyokkal, s be nem vallott aggodalommal szemlélte a román védelem erõsödését, amely minimálisra csökkentette egy magyar támadó hadmûvelet esélyeit. A katonai hírszerzés jelentése szerint néhány nappal a tervezett magyar támadás elõtt az Erdélyben lévõ román egységek összlétszáma 450 000 fõ körül mozgott, és újabb csapatok beérkezése is várható volt. Werthéknek tudomására jutott: a román katonai vezetés elszánta magát arra, hogy háború árán is megõrzi az erdélyi területeket. Bárdossy is úgy értesült, Dragalina tábornok kijelentette: számukra becsületbeli kérdést jelent a magyar–román ellentétek fegyveres rendezése. Egyre több incidensre, légtérsértésre került sor mindkét oldalon. Augusztus 25-én a romániai Mehedinþi megye prefektusa jelentette, hogy aznap három magyar bombázógépet észleltek Szörény és Hunyad megyék légtere fölött. Az augusztus 30-i román lapokban 1
2
3
4
5
271
megjelent hivatalos közlemény szerint az utóbbi idõben magyar katonai repülõk Brassóig, Alvincig és Szamosfalváig is eljutottak, „a román állammal szemben ellenséges tartalmú” röpcédulákat dobva le. Ugyanezen változat szerint augusztus 27-én egy román vadászgép a Nagyváradtól északra lévõ Székelyhíd község felett eltalált egy „C. A. 112” jelzésû magyar bombázót, és visszatérésre kényszerítette. A közlemény arról is beszámolt, hogy 28-án egy magyar gép a szatmárnémeti civil repülõteret bombázta, de a román légelhárítás leszállásra kényszerítette, s a személyzetet fogságba ejtették. A 27-i incidenssel kapcsolatban a magyar verzió az volt, hogy a bombázót a debreceni vasútállomás felett, tehát magyar légtérben támadta meg és lõtte le egy román felségjelû vadászgép. Csáky utasította Bárdossyt, hogy az eset miatt a legerélyesebben tiltakozzon a román külügyminisztériumban, és „szuverenitásunk minõsíthetetlen megsértése ellen a bûnösök megbüntetését, morális elégtételt, valamint anyagi kártérítést” követeljen. A követ még aznap felkereste Manoilescut, aki kijelentette: minden incidenst sajnálatosnak tart, súlyosan elítél, és szigorú vizsgálatot indít. A külügyminiszter azzal bocsátotta el Bárdossyt, hogy egy háborút elképzelhetõnek tart a két állam között ha a magyar fél ezt akarja, de sohasem fogja megengedni, „hogy ezt túl heves katonák incidensekkel elõidézzék”. Nemcsak a román–magyar, de a szovjet–román határon is rendkívül feszültté vált a helyzet. 28-i naplóbejegyzésében II. Károly a román légtérbe való „állandó magyar és szovjet berepülésekrõl” írt, s arról, hogy „sor került az elsõ légicsatákra: Nyugaton mi lõttünk le 2 magyar repülõt, míg Keleten mi veszítettünk 3-at, 2 halottal a csatában. A berepülések kérdése kezd nagyon súlyossá válni. Nagyon energikusan kell tiltakoznunk, mert nem lehetünk mindenki játékszere”. A bukaresti katonai vezetés kétfrontos háborúval számolt, de abban bízott, hogy a nyugati fronton, tehát a magyarok ellen a román hadsereg sikerrel veheti fel a harcot. A Þenescu helyébe lépett új vezérkari fõnök, Gheorghe Mihail augusztus 26-án „szomorú, de reális” képet festett az uralkodónak a 6
7
8
9
10
272
helyzetrõl:„a dolgok mostani állása szerint harcolnunk kell a magyarok ellen, akikkel szemben sikereket érhetünk el, míg Keleten, a Szovjettel szemben, szükség esetén engednünk kell”. Budapesten élt még némi remény arra nézve, hogy a megszakadt román–magyar tárgyalások rövid idõn belül újrakezdõdhetnek. Hory emlékiratai szerint Csáky a román álláspont augusztus 24-i módosulásából arra következtetett, hogy Bukarest esetleg engedni fog merevségébõl; 25-én még abban is reménykedett: módjában lesz Manoilescu külügyminiszterrel személyesen tárgyalni. Vörnle külügyminiszterhelyettes is azt közölte aznap Talamóval, hogy a tárgyalások következõ fordulóján lehet, Csáky is ott lesz majd. Vörnle megítélése szerint a megbeszélések talán túljutottak a holtponton, s ehhez a Magyarországon bevezetett katonai intézkedések is hozzájárultak. Azt sem tartotta azonban kizártnak, hogy Bukarest újból csak halogató célú tárgyalásokat kíván folytatni a román katonai intézkedések befejezése céljából. Bárdossy 25-én, Bukarestben átadta a magyar kormány meghívóját a tárgyalások újabb, a Margit-szigeten, Szegeden, esetleg Kalocsán, augusztus 27-én vagy 28-án tartandó fordulójára. Másnap, 26-án Manoilescu jelezte Bárdossynak, hogy a megbeszéléseket még 29-én sem kezdhetik el. Közölte: ragaszkodik a romániai helyszínhez, mert fél, hogy a „román delegációt Magyarországon triumfáló tömegek fogadnák”, ettõl viszont „meg akarja kímélni” a küldötteket. Állítása szerint a budapesti román követ útján már 25-én meghívta a magyar bizottságot Turnu Severinbe. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak, ugyanis 26-án reggel Gigurtu, Manoilescu és Pop egy hármas megbeszélésen úgy döntött, a magyar meghívásra adott válasszal várnak még 24 órát, és ez idõ alatt Berlinben próbálnak eredményt elérni, „a román tézis igazságát bebizonyítani”. Véleményük szerint minden, Budapest felé teendõ lépés amúgy is kudarcra volt ítélve. Valószínûleg e 26-i hármas tanácskozás nyomán változott meg Manoilescu álláspontja, ugyanis elõzõ nap késõ este még azt közölte Ghigivel, hogy a tárgyalásokat 28-án „fel lehet újítani egy plenáris üléssel, feltehetõleg Magyarországon”. 11
12
13
14
15
16
17
273
Talán a Bárdossyval történt 26-i találkozó következtében, Manoilescu ismét módosított álláspontján, s aznap valóban utasította Crutzescut, lépjen kapcsolatba a magyar külügyminisztériummal. A román követ 26-án köszönetet mondott Budapesten a tárgyalásokra szóló meghívásért, majd azt kérte kormánya nevében, hogy a megbeszélések „esetleg mégis Romániában folytatódjanak, mert [a] románoknak nehéz lenne a helyzetük Magyarországon. Hiszen a románok játsszák a nehéz szerepet, [a] magyarok a könnyût. Ez azonban csak kérés és nem meghívás visszautasítása”. Manoilescu e lépéssel is valószínûleg idõt akart nyerni, legalábbis addig, amíg Berlinben el nem érik a remélt eredményt. Nézzük, mit tett a román vezetés a tengelyhatalmak támogatásának elnyerése érdekében. II. Károly augusztus 25-én elfogadta a Turnu Severinbõl hazatért Pop javaslatát arra nézve, miként lehetne az elõzõ napi külügyminiszteri utasítással elkövetett Turnu Severin-i „hibát” jóvátenni. Eszerint: • vagy ki kell csikarni – akár közvetett, akár közvetlen úton, a tengelyhatalmak révén – Magyarország hozzájárulását a lakosságcsere elvéhez, • vagy pedig biztosítékot kell szerezni Berlinbõl arra nézve, hogy Románia nem lesz rákényszerítve annál nagyobb terület átadására, mint amennyit a lakosságcsere vonna maga után. A német követtel még aznap, augusztus 25-én külön-külön találkozott Manoilescu és Pop. Fabricius elmondta Popnak, hogy mivel Németország nem avatkozik be a két állam vitájába, ezért nehéz lesz a kért biztosítékot megszerezni, bár õ javasolni fogja ezt a német kormánynak. A Manoilescu–Fabricius találkozón a román külügyminiszter kijelentette: bár léteznek különbségek Pop és az õ álláspontja között, valójában igazat ad Popnak, s õ is azon a véleményen van, hogy csak abban az esetben lehet újrakezdeni a tárgyalást, ha már a magyarok elismerték az etnikai elv létjogosultságát. Fabricius azt válaszolta: Popnak nincs igaza, mert a román fél semmit sem adna fel az elveibõl azáltal, hogy felmutatna egy térképet, amelyet szigorúan a lakosságcsere végrehajtásához köt18
19
20
274
21
ne. Manoilescu ekkor megkérdezte: hajlandó lenne-e Berlin nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy elõzetesen elismertessen vele egy tézist, „ami a Führeré is”? A követ véleménye szerint egy ilyen kérés visszautasításra találna, mint ahogy Budapest hasonló kéréseit is elutasította Németország. Másnap, 26-án – a már említett hármas megbeszélésen elfogadottak értelmében – a román külügyminiszter egy Berlinnek címzett hosszú jegyzéket állított össze, amelyben áttekinti a Turnu Severin-i tárgyalásokat, és kifejti álláspontját a román–magyar vitában. A dokumentum mindvégig az egy hónappal korábbi, salzburgi (berchtesgadeni) találkozó „szellemére” hivatkozik, s ennek alapján igyekszik cáfolni a magyar területi követelések létjogosultságát. Manoilescu részletesen kifejti, hogy e követelések figyelmen kívül hagyják „a Führer által is támogatott” etnikai elvet, Románia viszont „egy pillanatig sem” tért le a Salzburgban kijelölt útról. A jegyzék eredeti változata egy Berlinnek szóló felhívással zárult, miszerint Bukarest „tisztázó” választ vár: megfelel-e az etnikai elv a német elképzeléseknek, és számíthat-e Románia arra, hogy nem kell a jövõben eltérnie ettõl az elvtõl. Ernest Urdãreanu, a király egyik legfõbb bizalmasa azonban „bizonyos hibákat” fedezett fel a szövegben, amelyeket kijavított. Az elkészített új szövegváltozat felépítése, érvrendszere megegyezett az elõzõével. Eltérés mindössze a dokumentum végén észlelhetõ, itt ugyanis egy Berlinhez intézett kérdés szerepel: mivel eddigi erõfeszítései zsákutcába torkollottak, mit tegyen Bukarest annak érdekében, hogy a salzburgi szemlélet és célkitûzés megvalósuljon? A román vezetés, amely meg volt gyõzõdve, hogy az etnikai elv feltétlen német támogatást élvez, e jegyzékkel feltehetõen jelezni kívánta, hogy eszköztára kimerült, és a Magyarországgal való rendezés ügyében a további lépéseket Berlintõl várja. A jegyzéket eredetileg Romalónak kellett volna átnyújtania a német külügyminisztériumban. Erre azonban az idõ rövidsége miatt már nem került sor: 26-án este ugyanis a német s az olasz kormány is hazarendelte budapesti és bukaresti követeit, ezzel pedig világossá vált, hogy küszöbön áll a kérdés valamilyen formá22
23
24
25
26
27
275
ban történõ nagyhatalmi rendezése. Manoilescu ezért a dokumentum alapján két, azonos tartalmú emlékeztetõt készített, s ezeket azzal a kéréssel adta oda a hazautazó Fabriciusnak és Ghiginek, nyújtsák át kormányaiknak. Berlin támogatásának elnyerését célozta Gigurtu augusztus 27-i, Ribbentropnak címzett levele is. Hosszas történeti fejtegetések után a miniszterelnök újból leszögezi kormánya álláspontját, miszerint Magyarországgal csak a lakosságcsere elvének alapján hajlandó kiegyezni. A székelyeknek – amennyiben nem kívánnának áttelepülni – megengedné a helybenmaradást, különleges autonómiát biztosítva számukra. Teljesen elfogadhatatlannak tartja az Erdély kétharmad részének átengedésére vonatkozó magyar kérést, mivel az kétmillió román elvesztésével járna, s „a nemzeti egység és erõ szétzúzását” vonná maga után, ami a dokumentum szerint Németország érdekét sem szolgálná. Erdélyt „a románság fellegvárának” nevezi, s kijelenti: a román nép akár létét is hajlandó föláldozni a nemzeti egység megõrzésért. Gigurtu egyben közli Ribbentroppal, hogy a Führer „javaslatának” megfelelõen a román kormány kész az egész Cadrilatert átadni a bolgároknak. A levél azonban már nem befolyásolhatta érdemben az elkövetkezendõ napok eseményeit. Ugyanaznap, 27-én, egy utólag sokat vitatott lépésre szánta el magát Manoilescu. A román külügyminiszter távirati utasítást adott berlini és római követének: közvetítsék a tengelyhatalmak kormányai felé „azt az állhatatos kérelmet, hogy ne hozzanak semmiféle minket érintõ döntést anélkül, hogy megkérdeznének”. Az utasítás azonban azt is leszögezte: „ha valódi döntõbíróságról van szó, azt el kell fogadnunk, s abban az esetben, ha elfogadjuk a döntõbíráskodás elvét, olyan eljárásra kerüljön sor, amelynek folyamán hallathatjuk hangunkat és megtehetjük javaslatainkat”. Manoilescu ezzel gyakorlatilag elfogadta a döntõbíráskodás elvét. Ezt emlékirataiban is kifejti a távirat kapcsán. „Lényegében, az összes megkapott biztosíték után – írja –, én nem egy formai döntõbíráskodástól [arbitraj formal], hanem egy tényleges döntõbíráskodástól [arbitraj de fapt] féltem, az olyantól, mint amilyent Hitler köztünk 28
29
30
31
276
és a bolgárok között vitt véghez, amikor is kategorikusan elmondta véleményét a fejünk fölött.” Miként járt el Bossy és Romalo az olasz, illetve a német fõvárosban? Rómában a követet a Bécsbe készülõdõ Ciano helyett Filippo Anfuso kabinetfõnök fogadta. Bossy aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy a tengelyhatalmak képviselõi Bécsben „ugyanolyan kategorikus ajánlást” tesznek majd Romániának, mint amilyent július 31-én a Führer tett Dél-Dobrudzsa átadásával kapcsolatban. Kormánya nevében kérte, hogy „az esetleges ajánlás kibocsátása elõtt” hallgassák meg õket is. Ciano nevében Anfuso megnyugtatta, hogy Bécsben lehetõség lesz a román álláspont részletes kifejtésére. Mivel nem áll rendelkezésünkre a Manoilescu-féle augusztus 27-i követutasítás teljes szövege, százszázalékos bizonyossággal nem tudjuk megállapítani, szerepel-e benne tételesen a döntõbíráskodásra való felkérés. Az augusztus 27-i, délután öt órai Romalo–Woermann megbeszélésrõl készült német feljegyzésbõl (9. sz. dokumentum) viszont egyértelmûen kiderül, hogy a berlini román követ a bukaresti kormányra hivatkozva kérte fel aznap – újból – döntõbíráskodásra a tengelyhatalmakat. „A román kormánynak az a kívánsága – olvashatjuk a feljegyzésben –, hogy ne jöjjenek létre fait accompli-k [azaz befejezett tények – L. B. B.] a magyar–román kérdésben. A román miniszterelnök és a román külügyminiszter már kijelentették, hogy elfogadják a tengelyhatalmak döntõbíráskodását, és ezt az álláspontjukat fenntartják. Feltételezik azonban, hogy ebben az esetben mindkét felet meghallgatják, úgy, hogy a döntést az összes tények és ügyek ismeretében hozzák meg. […] A román kormány ugyanakkor kész egy Magyarország és Románia közötti konferenciára is a tengelyhatalmak képviselõinek elnöklete alatt.” Ugyanaznap este Woermann közölte Sztójayval, hogy a nap folyamán Romalo kétszer is felkereste õt, és többek között kijelentette: a „románok elfogadnák [a] tengelyhatalmak döntõbíróságát”, de kérik, hogy érvelésüket elõadhassák. A délután öt órai megbeszélés, amelynek német dokumentumából fentebb hosszasan idéztünk, az aznapi két találkozó közül idõben a második volt. Az elsõrõl 32
33
34
35
36
277
Romalo délután kettõkor jelentett; a jelentés alapján úgy tûnik, az elsõ megbeszélésen a követ még nem hozta szóba Woermann elõtt a döntõbíráskodás kérdését; feltételezzük, hogy csak ezt követõen kaphatta kézhez Manoilescu erre vonatkozó utasítását. Az augusztus 27-i két Woermann–Romalo találkozó ténye is jelzi, mekkorát „tévedett” Manoilescu, amikor emlékirataiban azt állította, hogy Romalónak senkit sem sikerült aznap elérnie Berlinben. Nem érthetünk egyet Auricã Simion történész állításával sem, miszerint Woermann „meghamisította” volna Romalo közléseinek értelmét. E megállapítással Simion közvetve azt próbálja bizonyítani, hogy augusztus 27-én a román fél nem kérte a tengelyhatalmak döntõbíráskodását. A „hamisítást” azonban Simion nem támasztja alá tényekkel, és tudomásunk szerint mindeddig nem is került elõ olyan dokumentum, amely a Woermann-jelentésben foglaltakat az eddigiekhez képest más megvilágításba helyezné. Milyen lépéseket tett a magyar diplomácia ezekben a napokban Berlin felé? Csáky augusztus 25-én és 26-án is találkozott a német követtel. Mint arról az olasz kollégájának Erdmannsdorff beszámolt, 25-én „meglehetõsen kemény hangvételû” megbeszélést folytatott a magyar külügyminiszterrel. Csáky elmondta: a helyzet úgy alakult, hogy nem lát módot a Romániával való konfliktus elkerülésére. „Élénken panaszkodott” a bukaresti német követ magatartására és viselkedésére, majd megkérdezte, mi a berlini álláspont az Erdélyre vonatkozó magyar követelést illetõen. Erdmannsdorff azt sugallta Csákynak, errõl a berlini magyar követ útján kérjen tájékoztatást. A másnapi megbeszélésükön Csáky közölte: Sztójay révén a magyar kormány többek között az alábbi kérdéseket intézi Berlinhez: • A birodalmi kormány magyar–román konfliktus esetén szigorú vagy jóindulatúan semleges magatartást tanúsítana-e? • Megegyezik-e Berlin véleménye Fabricius azon kijelentésével, miszerint a román kormány Turnu Severin-i javaslata képezi a probléma egyedüli megoldását? Csáky saját nehéz helyzetét ecsetelte Erdmannsdorff elõtt: a kormányzó és a hadsereg – mondta – azzal vádolják, hogy elfogadja 37
38
39
40
41
278
a románok halogató politikáját, s ezáltal egy várható magyar támadás rizikója fokozódhat. Németország õszinte barátjaként tüntetve fel magát, aki a német–magyar barátság érdekében áldozatokat is hajlandó hozni, bizalmasan közölte a követtel: Hitlernek Horthyhoz intézendõ üzenete elegendõ lenne, hogy Magyarországot a támadástól visszatartsa. Csáky felhívta a német követ figyelmét „az erdélyi magyarság rendkívüli izgatottságára” is, ami „napról-napra fokozódik, friss román egységek beérkezése és ennek következménye miatt”. Egy írásbeli feljegyzés hátrahagyásával Sztójay augusztus 27-én tette fel Woermann külügyi államtitkár-helyettesnek a Csáky által megfogalmazott kérdéseket. Az emlékirat, miután aggodalommal szólt az Erdélyben állomásozó összesen 20 román hadosztályról, amelyek nagy részét a magyar–román határra vonultatták fel, leszögezte: Budapest továbbra is arra törekszik, „hogy a román kormányt minden eszközzel a tárgyalóasztalhoz ültesse”. Beszámolt arról, hogy Budapest augusztus 29-re meghívta a román küldöttséget Magyarországra, a javaslat azonban visszautasításra talált. Ebben a helyzetben – vonja le a következtetést a memorandum – „a magyar kormány kénytelen a kérdés katonai megoldásával foglalkozni, […] beavatkozása idõpontját [pedig] saját magának kell meghatároznia”. Mivel magyarázható, hogy a memorandumot közvetlenül a tervezett magyar katonai akció megindítása elõtti nap délutánján adták át, szinte kész helyzet elé állítva ezzel a németeket, holott éppen Berlin álláspontjára voltak kíváncsiak Budapesten? Dombrády Lóránd hadtörténész két feltételezést vázol. Az elsõ szerint a magyar támadás elhatározása csupán a németeknek szánt blöff volt, annak érdekében, hogy az erdélyi kérdést a holtpontról elmozdítsák. A második változat alapján Teleki valóban el akarta indítani a csapatokat, az esetleges német retorziót is vállalva, s pont azért nyújtották át oly késõn a memorandumot, hogy ne legyen idõ Berlin közbelépésére. Ha ez utóbbi a megoldás – folytatja Dombrády –, úgy Teleki nem számolt azzal, hogy Werth és Csáky idõben figyelmeztette a németeket. 42
43
44
45
46
279
A miniszterelnök augusztus 20-a táján íródott, a Turnu Severin-i tárgyalások kapcsán már említett levelének ismeretében úgy véljük, a háborús konfliktussal való fenyegetõzés nem volt blöff, és Teleki valóban elszánta magát – más kiutat nem látva – a hadsereg megindítására. A feltételezést, miszerint a kezdeti vonakodás után a miniszterelnök végül Erdély fegyveres visszafoglalása mellett döntött, az is erõsíti, hogy Teleki egyrészt úgy gondolta: a magyar társadalom „nem küzdött meg” az eddigi terület-visszacsatolásokért, másrészt pedig külpolitikai önállóságát is jelezni tudta volna Magyarország egy önálló akcióval. Mivel azonban még reménykedett, hogy a fegyveres konfliktus megelõzése végett Hitler Bukarestben is latba veti befolyását, az augusztus 27-i memorandumot feltételezésünk szerint a magyar kormány a Berlinre való nyomásgyakorlás eszközeként használta. Teleki nézetét a fegyveres akcióról kormánya többi tagja és a vezérkar is osztotta, akárcsak Bethlen István, az akkori magyar politikai élet „grand old man”-je, akinek továbbra is jelentõs befolyása volt Horthyra. A budapesti politikai pletyka szerint egyébként, amit a német hírszerzés rögzített, a sikeres katonai akciót követõen az autonóm Erdély politikai vezetõje Bethlen lett volna. 47
48
A tengelyhatalmak közbelépése Vegyük sorra, milyen katonai és diplomáciai lépéseket foganatosított Berlin s Róma a Turnu Severin-i tárgyalások megszakadását követõen. A magyar katonai intézkedésekrõl Erdmannsdorff budapesti német követ már augusztus 24-én beszámolt kormányának. Jelentette, hogy Magyarország minden valószínûség szerint katonai akciót kezd Románia ellen, amennyiben a tengelyhatalmak nem avatkoznak be. Rómába is aggasztó jelentések érkeztek egy várható magyar támadásról, s ezért augusztus 25-én Ciano utasította berlini nagykövetét, tudakolja meg: a német kormány nem tartja-e indokoltnak Magyarország emlékeztetését „a július 10-i müncheni találkozó szellemére, és arra, hogy Magyarországnak kell viselnie a felelõsséget katonai akciójának következményéért”. Vála49
50
280
szában Ribbentrop közölte, még nem tudott döntést hozni arról, szükséges-e valamilyen akciót kezdeményezni a magyar kormány felé. Egy másik aznapi üzenetében a német külügyminiszter kilátásba helyezte a döntést „egy Budapest felé teendõ lépés szükségességérõl, a magyarok megfékezése érdekében”, és Ciano tudomására hozta, hogy este találkozni fog a Führerrel. A magyar–román feszültség fokozódása mellett riasztó hírek érkeztek Berlinbe a román–orosz határról is: az augusztus 25–26-i jelentések erõs orosz csapatösszevonásokról számoltak be. A román hatóságok által 26-án este lehallgatott telefonbeszélgetésekbõl is fény derül arra, hogy Berlin igencsak aggódott a magyar–román háborús veszély és a szovjet–román határszéli feszültség növekedése miatt. Egy Klaus Schickert nevû, Bukarestben tartózkodó német újságírót az iránt faggattak Berlinbõl, igaz-e a hír, miszerint a román határ menti nagy szovjet csapatösszevonások miatt hasonló román lépésekre is sor került, és hogy magyar–román háborús veszély fenyeget. Az újságíró nem tudott érdemben válaszolni. Ugyanaznap este a bukaresti német követség arról tájékoztatta a birodalmi hadügyminisztériumot, hogy értesülései szerint az orosz csapatmozgások s a katonai erõsítések folytatódnak, és „a románok aggodalmai foglalkoztatnak minket”. Hitler félt a ploieºti-i olajmezõk irányába történõ gyors szovjet elõretörés veszélyétõl. Katonai vonalon ezért felhívta a román nagyvezérkar figyelmét a fennálló veszélyre, és ellenintézkedéseket foganatosított. 26-án tíz hadosztályt kelet felé irányított, ezenkívül két páncélos hadosztályt küldött a megszállt Lengyelország délkeleti csücskébe, hogy szükség esetén azok bevetésével elfoglalhassa a román olajvidéket. Az egyre sokasodó kedvezõtlen hírek hatására a birodalmi kancellár úgy döntött, nem csak megelõzõ katonai intézkedésekre, de a tengelyhatalmak gyors diplomáciai beavatkozására is szükség van. E lépéssel elsõsorban egy magyar–román fegyveres konfliktus kitörését kívánta megelõzni, amely konfliktus esetleg az egész balkáni térségre kiterjedt volna, és a nem kívánt szovjet beavatkozás kockázatát is magában rejtette. 51
52
53
54
55
56
281
A magyar–román kérdés sürgõs nagyhatalmi „megoldása” érdekében augusztus 26-án mozgásba lendült a német és az olasz diplomácia. Ribbentrop augusztus 26-án telefonon közölte Cianóval: Németország mindenáron el akarja kerülni a balkáni krízist, s ezért olasz kollégájával együtt a magyar és a román külügyminisztert Bécsbe hívná, „közlendõ velük a Tengely tanácsát, keressenek barátságos megoldást.” Mindezt természetesen fenyegetésnek kell kísérnie – fûzte hozzá. Ciano és Mussolini egyetértett vele. Ezzel szinte egyidõben, mint már említettük, mindkét tengelyhatalom hazarendelte budapesti és bukaresti követét. Elutazásuk elõtt Ciano utasítására az olasz követek közölték a magyar, illetve a román kormánnyal: azért hívták õket haza, mert „a két tengelyhatalom megvizsgálja a problémát, ezért idõközben ne kövessenek el semmi olyant, ami súlyosbíthatná a helyzetet.” Ribbentrop Fuschlba várta Erdmannsdorffot és Fabriciust, valamint Németország gazdasági megbízottját, Clodius követet. Mindhármukat felkérte: vázolják javaslataikat az új román–magyar határra vonatkozóan. Egy lehallgatott telefonbeszélgetés szerint Ribbentrop augusztus 26-án este fél kilenckor közölte Fabriciusszal a hírt, hogy a követnek másnap reggel utaznia kell. A külügyminiszter többek között ezeket mondta a telefonba: „Mi figyeljük az ottani tárgyalásokat. Ebben az ügyben kapcsolatba léptünk az olasz kormánnyal. Rendezni akarunk [Vrem sã aranjãm]. […] Nézzen utána, mi van azokkal a revíziókkal. Ismeri a kérdést, de még informálódjon. Egyébként Gigurtunak is megmondtam, hogy valamire jutni kell. Beszélnünk kell Cianóval és Önnel. Találnunk kell egy utat. […] Ki akarjuk bogozni ezt az egész kérdéskört…” A magyar–román viszály leglényegesebb kérdésében, a határkérdésben augusztus 27-én született meg a döntés. Ezt Hitler hozta meg aznap egy szûk körû tanácskozáson, amelyen rajta és Ribbentropon kívül még két személy vett részt: Gustav von Steengracht báró és Friedrich Gaus, a birodalmi külügyminisztérium egy beosztottja. A megbeszélésrõl nem maradt írásos feljegyzés; közvetlen elõzményeirõl mindmáig a leghitelesebben Andreas Hillgruber német történész számolt be, aki Fabricius 1952-es közlése57
58
59
60
282
ire támaszkodott könyvében. Hillgruber alapján a következõkben foglaljuk össze, milyen határelképzelések kerültek Hitler asztalára augusztus 27-én, és milyen elhatározásra jutott a német diktátor Berchtesgadenben. Fabricius és Erdmannsdorff 27-én megérkezett Fuschlba, ahol Ribbentrop meghallgatta elképzeléseiket az új határvonalról. Fabricius feltehetõen az általunk már ismertetett, augusztus elején kidolgozott elképzelését vázolta, amely nagyjából észak–dél irányba húzta volna meg a határt, s a történeti Erdélyen kívül esõ területeket szánta Magyarországnak. Mint emlékszünk rá, ez Arad megye nélkül 20 000, vele együtt pedig mintegy 27 000 km -nyi területet jelentett. Ezt azonban Ribbentrop nem tartotta kielégítõnek, s hozzátette Kolozsvárt. Az így kiegészített javaslat térképét már meg is rajzolták, amikor Clodius, aki elmondása szerint a magyar igényeket jól ismerte, meggyõzte Ribbentropot, hogy a Székelyföldet feltétlenül Magyarországhoz kell csatolni. Következésképpen kidolgoztak egy alternatív tervezetet is, miszerint Észak–Erdélybõl egy viszonylag keskeny sávot kellene Magyarországnak átadni, amely a székely területen tölcsérszerûen kiszélesedne. Mindkét javaslatot – a Kolozsvárral kibõvített Fabricius-, illetve a Clodius-féle tervet is – Hitler elé terjesztették. Útban Berchtesgaden felé, Fabricius figyelmeztette Ribbentropot, hogy a két javaslat összevonása „elviselhetetlen helyzetet” teremtene Románia számára, ezért egy ilyen megoldást el kell kerülni. Hitler elõtt azonban a követnek már nem volt módja ezt kifejteni, mivel sem õ, sem Erdmannsdorff a döntõ tanácskozáson nem vehetett részt. Fabricius félelme beigazolódott: Hitler összeolvasztotta a két tervezetet, s így a Magyarországnak átadandó terület jóval nagyobb lett – 43 000 km –, mint azt az egyes javaslatok tervezték. Az új magyar–román határvonal tehát Hitler személyes döntése nyomán, augusztus 27-én született meg, s augusztus 30-i kihirdetése elõtt – mint látni fogjuk – csupán egy kisebb módosítást hajtanak majd végre rajta, Torda város környékén. Ribbentrop még ugyanaznap, 27-én telefonon értesítette Cianót, hogy a Führer véleménye szerint a románoknak negyvenezer négy61
2
62
2
63
283
zetkilométert kellene átengedniük a magyaroknak, Budapest pedig hatvanezer négyzetkilométert igényel. Kérte az olasz külügyminisztert, hogy Bécsbe érkezése elõtt keresse fel Salzburgban (Berchtesgadenben) Hitlert, aki beszélni szeretne vele. Ribbentrop a magyar külügyminisztert is felhívta, arra kérve õt, hogy 29-én Teleki miniszterelnökkel együtt – aki megfigyelõként venne részt a tárgyalásokon – utazzanak Bécsbe, és hozzanak magukkal teljes jogú megbízólevelet. Aznap, 27-én este Gerhardt Steltzer német követségi tanácsos ugyanilyen meghívást nyújtott át Bukarestben Manoilescu külügyminiszternek. Döntõbíráskodásról azonban ekkor még nem ejtettek szót, s a bizonytalanság teljes volt ezekben a napokban. Villani 27-én azt jelentette Rómából, hogy a helyzetrõl „tiszta kép nem nyerhetõ”, de az olasz fõvárosban a „magyar–román viszony további elmérgesedésétõl tartanak”. A követ úgy értesült, hogy a „tengelyhatalmak bár [a] döntõbíróságot kerülni óhajtják, alighanem más formában fogják befolyásukat érvényesíteni”. Ugyanaznap Bossyt – aki emlékiratai szerint aggódott egy esetleges döntõbíráskodás miatt – Ciano kabinetfõnöke, Anfuso megnyugtatta, hogy „egyelõre nem terveznek döntõbíráskodást”. Mivel nem lehetett tudni, mi lesz a két fél álláspontja a német megoldással szemben, s egy háborús konfliktus lehetõségét továbbra sem lehetett kizárni, augusztus 28-án Hitler kiegészítette két nappal korábban hozott katonai intézkedéseit. Konkrét parancsba adta a román olajmezõk azonnali elfoglalását arra az esetre, ha ez szükségesnek mutatkoznék. Az utasítás szerint ekkor Magyarországot fel kéne szólítani, egyezzen bele a német alakulatok magyar területen való átvonulásába, és bocsássa rendelkezésükre vasútvonalait. A számításba jövõ egységeknek augusztus 31-re, egy késõbbi parancs szerint pedig szeptember 1-re kellett felkészülniük az akcióra. Hitler augusztus 28-án, Ribbentrop jelenlétében fogadta az olasz külügyminisztert. Bár Ciano naplója szerint a magyar–román kérdésrõl ez alkalommal keveset beszéltek, Schmidt követ feljegyzéseibõl az derül ki, hogy a megbeszélés fõ témáját a magyar–román területi rendezés képezte. Hosszú fejtegetései során a Führer 64
65
66
67
68
69
70
71
72
284
megerõsítette, hogy egy balkáni konfliktus Németország és Olaszország számára csak káros lehet, és mindent el kell követni ennek megelõzésére. Kiemelte a román kõolaj fontosságát, az orosz beavatkozás veszélyét, és azt, hogy egy magyar–román háború „általános balkáni tûzvésszé fajulna”. Hitler kétkedett abban, hogy Magyarország legyõzhetné Romániát „valamiféle villámháborúval”, de úgy vélte, Bukarest sem nyerhet semmit egy konfliktus révén, sõt, mindent elveszíthet. A magyar–román probléma megoldását véleménye szerint az nehezíti, „hogy a magyar nép szemében lélektanilag rendkívül népszerû területi követelés szemben áll a kétségtelenül támadhatatlan néprajzi követelménnyel”. Budapest – folytatta – kétharmadát követeli egy olyan vitatott területnek, amelynek csak egyharmadát lakják magyarok. Leszögezte, hogy mindkét állammal meg kell értetni a kompromisszum fontosságát, egyben javasolta: biztosítékot kéne adni „a román állam további fennállására”. Miután Ciano mindenben egyetértett Hitlerrel, megállapodtak a követendõ eljárásról. Eszerint a két féllel folytatandó bécsi tárgyalásoknál kezdetben semmiféle térképet nem használnak, s csak egy késõbbi idõpontban terjesztenek elõ „egy közös német–olasz térképet, rajta a már végleges, további vita tárgyát nem képezõ határvonal-bejelöléssel”. Bár a találkozó elõtt az olaszok is kidolgozták a maguk javaslatát, Cianónak nem volt beleszólása a határ meghúzásába, mivel Hitler már elõzõ nap bejelölte – mint láttuk – az új határvonalat a térképekre. Hillgruber ezzel szemben azt állítja: az olasz külügyminiszter Fabriciusszal együtt az utolsó pillanatban azt azért elérte a Führernél, hogy a Kolozsvártól délkeletre esõ iparvidék, Torda központtal, Románia területén maradjon. Létezik azonban egy másik – ennél valószínûbb – magyarázat is arra nézve, hogy (Hitler eredeti elképzelésével ellentétben) Torda vidékét miért hagyták végül is román fennhatóság alatt. Eszerint a marosújvári szódagyár igazgatója megtudta német vonalon, hogy az új határ elvágná Marosújvárt a kissármási földgázlelõhelytõl, üzemképtelenné téve a gyárat. Az igazgató, aki maga is német volt, azonnal Bécsbe utazott, s Göringnél az utolsó órákban elérte azt, hogy a Magyarországnak 73
74
75
285
ítélt részbõl kihasítsanak egy viszonylag nagy kiterjedésû, zsák alakú területet. Dokumentumok hiányában ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni a történteket, azt azonban valószínûnek tartjuk, hogy „a Kolozsvár alatti kikanyarításnak nem olasz, hanem német okai voltak: a Deutsche Bank és szász érdekeltségek Sármás körül” – mint azt maga Teleki miniszterelnök mondta el utólag Kozma Miklósnak. Ribbentrop és Ciano még aznap este Bécsbe utazott, hogy 29-én közölje a két delegációval: a tengelyhatalmak döntõbíráskodás révén kívánják megoldani a magyar–román területi kérdést. Bár Ciano naplóbejegyzése szerint Ribbentroppal ketten határoztak a vita ily módon történõ elintézésében, e kérdésrõl is feltehetõen Hitler egymaga döntött, s külügyminiszterét már korábban utasította a döntõbíráskodásra. Több kérdõjel is felmerül Hitlernek a magyar–román viszály ügyében e napokban meghozott döntései kapcsán. Mi motiválhatta a német diktátort e fontos elhatározásokban? Mivel magyarázható, hogy a Führer hirtelen föladta addigi álláspontját, miszerint nem avatkozik be a két szomszédos állam vitájába? Miért kedvezett az új határok nyugat–délkeleti irányba való meghúzása révén (az észak–déli irány helyett) bizonyos mértékig Magyarországnak, kielégítve a magyar területi igények mintegy 2/3-át? A döntõbíráskodás tényére a legvalószínûbb magyarázat az, hogy Hitler a Turnu Severin-i tárgyalások megszakadását követõ napokban magyar–román fegyveres konfliktus kirobbanásával számolt, és attól tartott, a Szovjetunió is be fog avatkozni. A német érdek viszont a térség békéjét kívánta meg, s ezért sürgõsen lépnie kellett. Amint azt a birodalmi kancellár a Cianóval való, fentebb ismertetett, augusztus 28-i találkozóján elmondta: nem tudja, vajon a magyarok komolyan gondolják-e fenyegetéseiket a románokkal szemben. „Lehet, hogy az egész csak blöff. Mindenesetre úgy kell felkészülni, mintha komolyak lennének. Ebben az esetben [Hitler] véleménye szerint ez Németországot és Olaszországot a legélesebben érintené.” 76
77
78
79
80
286
Hitler olyan megoldást keresett, amely bizonyos mértékig kielégíti a magyar igényeket, de nem vezet a román állam összeomlásához. Ez utóbbi esetben ugyanis „a Kelet behatolt volna erre a területre”, s az ennek nyomán várható összecsapás „az egész Balkánra szétterjedõ fertõzési veszélyt” hordozott volna magában – fejtette ki a Führer utólag, szeptember 10-én Sztójaynak. Elmondta: romániai káosz esetén az olajmezõk sorsa kritikussá vált volna, mivel orosz kézre kerülnek, „avagy légibombázások vagy sabotage-ok” áldozatául esnek. Mindezek alapján tehát úgy tûnik, hogy a további orosz terjeszkedéstõl való félelem és az olajforrások sorsa miatti aggódás képezte a döntõ kritériumot Erdély megosztása ügyében. Arra a kérdésre, hogy az új határ meghúzásánál a német diktátor miért kedvezett bizonyos mértékig Magyarországnak, a fentieket kiegészítõ válaszok, illetve feltételezések is léteznek. Az egyik szerint Hitlert igencsak aggasztották a román hadsereg 1940. június végi, fejetlenül végrehajtott, súlyos erkölcsi és anyagi veszteségeket okozó, besszarábiai visszavonulásáról szóló hírek. A Führer állítólag ezek hatására jutott arra a következtetésre, hogy Magyarország katonailag jobban el tudná látni Erdély védelmét egy szovjet betörés esetén, mint Románia, s augusztus 27-én ezért húzta meg az új magyar–román határt a Keleti-Kárpátok vonalánál. A feltételezés valószínûleg helytálló, mivel Besszarábia harc nélküli átadása jelentõs nemzetközi presztízsveszteséget okozott Romániának, annak az országnak, amelyet mintegy fél évvel korábban – mint említettük – Ciano még „a kommunizmus elleni egyedüli pajzsnak” nevezett. A júniusi látványos román kudarcnak nagy része lehetett abban, hogy Berlin (és szövetségese, Róma) a döntõ pillanatban végül is Budapestnek, nem pedig Bukarestnek adott igazat abban a vitás kérdésben, hogy a két, egymással rivalizáló állam közül melyikük képes a „sorompó” szerepét betöltõ Kárpátok vonalát hatékonyabban védelmezni a bolsevizmussal szemben. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Hitler meglehetõsen bizalmatlan volt a hatalmon lévõ román politikai elittel szemben, II. Károly személye iránt pedig mélységes ellenszenvet érzett. Bizal81
82
83
84
85
86
287
matlanságát fokozta az 1939. április 13-án Romániának nyújtott angol–francia garancia, majd a megszállt Párizsban 1940 nyarán fellelt, s a román kormányt „kompromittáló” titkos francia dokumentumok „terhelõ” adatai. Gyanakvását nem enyhítette Románia átállása, németbarát irányba vett hirtelen fordulata sem, amirõl joggal vélhette, hogy az csupán a kényszerítõ körülmények által diktált, konjunkturális lépés. E nézetében Grigore Gafencu diplomáciai botrányt kavaró baklövése csak megerõsíthette: Románia újdonsült moszkvai követe ugyanis a második bécsi döntés elõtt nem sokkal, egy moszvai fogadáson a fenti értelemben nyilatkozott Sir Stafford Cripps angol és Milan Gavriloviæ jugoszláv követ elõtt. Szavai ez utóbbi közvetítésével jutottak el Ciano, majd Ribbentrop fülébe, aki – mint látni fogjuk – augusztus 29-én ki is játszotta Manoilescu ellen ezt az „adut”. A fentiekkel összefüggésben, a bécsi döntés után a bukaresti diplomáciai és újságírói körökben elterjedt, miszerint Hitler elsõsorban azért ítélte oda Észak-Erdélyt a magyaroknak, hogy ezáltal „büntesse meg” a kettõs játékot ûzõ, megbízhatatlan II. Károlyt. Ez a fõként érzelmi ösztönzés – bár kétségkívül jelen volt – véleményünk szerint másodlagos szerepet játszhatott Hitler motivációi között. Elég arra gondolnunk, hogy a Führer nem egy alkalommal kinyilvánította a Magyarországgal, s fõként a „feudálisnak” és „anglománnak” tartott magyar vezetõ réteggel szembeni elõítéleteit, indulatait is. Ezenkívül Hitler lépéseit addig is egyfajta nagyhatalmi érdek és racionalitás, elsõsorban gazdasági-stratégiai megfontolások vezérelték magyar–román viszonylatban, nem pedig az érzelmek. Ezzel is magyarázható, hogy 1940 júliusáig a német diktátor Budapesttel szemben többnyire Bukarestet pártfogolta, s nem támogatta a Románia felé irányuló magyar revíziós törekvéseket. Az európai nagyhatalmi erõviszonyok 1940 nyarára azonban gyökeresen megváltoztak Németország javára. Ez a térséggel kapcsolatos berlini politika fokozatos átértékeléséhez vezetett, többek között a Romániával szembeni magyar revízió – feltételes – támogatásához is. Az új magyar–román határ megállapítását a 87
88
89
288
német nagyhatalmi érdekek motiválták: elsõsorban az olajforrások sorsa miatti aggódás, és ezzel összefüggésben a térség „pacifikálása” a további szovjet terjeszkedés megakadályozása, illetve az eljövendõ, már tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Csak ebben a viszonyrendszerben van értelme annak a feltevésnek, hogy a második bécsi döntéssel Hitler „büntetni” akarta II. Károlyt. Ha a feltevés valós, úgy a német diktátor – bár a határ meghúzásakor mindenképpen a katonai-stratégiai meggondolások játszották a fõ szerepet – azzal is számolt, hogy augusztus 27-i döntésével megrendítheti a Berlin szempontból megbízhatatlan román uralkodó trónját, s Románia élére egy, a birodalom távlati céljaiba beleillõ, azt hûségesen kiszolgáló személy kerül. Ehhez viszont az is kellett: ne kedvezzen túlságosan Magyarországnak, és ugyanakkor Romániát se gyengítse le túlzott mértékben, hogy a jövõben hatékony szövetségesként számolhasson vele.
90
91
Az augusztus 29-i bécsi tárgyalások Mindkét fél meg volt gyõzõdve arról, hogy Bécsben további kétoldalú, magyar–román tárgyalás lesz, ezúttal a tengelyhatalmak külügyminisztereinek jelenlétében. Erre azonban nem került sor, mivel Ribbentrop és Ciano augusztus 29-én külön-külön fogadta a magyar, illetve a román küldöttet. Nézzük, milyen elképzelésekkel utazott a két delegáció Bécsbe. Manoilescu külügyminisztert és a megfigyelõként résztvevõ Valeriu Popot 28-án fogadta a király. Döntés született arról, hogy a Bécsben jelenlevõ német és olasz külügyminiszterre való tekintettel, ezúttal konkrét határjavaslattal is elõállnak, amelyet azonban a lakosságcsere végrehajtásától tennének függõvé. Sabin Manuilã tanácsára egy minimális és egy maximális változatot fogadtak el: az elsõ 10 000, a második 18 000 km elvesztésével számolt. Manoilescu felvetette: azonnali hatállyal engedjenek át Magyarországnak egy 3000 km -nyi, túlnyomó többségében magyarok által lakott területet a határ menti övezetben, cserébe pedig kérjék a végleges megoldás háború végéig történõ elhalasztását. Az átadandó sávnak, amelybe Szatmár, Nagykároly, Nagyvárad és 2
2
92
289
Szalonta városok is beletartoztak, Manoilescu szerint 350 000 lakosa volt, közülük 200 000 magyar, 75 000 román, és 75 000 más nemzetiségû. A király kezdetben elfogadta az indítványt, s a küldöttekre bízta, mikor és hogyan teszik meg a javaslatot, amelyet térképen is konkretizáltak. A tervezet végül Mihail vezérkari fõnök ellenállásán bukott meg, aki szerint az azonnali területátadás demoralizálná a hadsereget. A szakértõkkel kibõvített, és térképekkel felszerelt 21 tagú román delegáció augusztus 28-án a délutáni órákban indult útnak, és másnap délben érkezett Bécsbe. A vonaton nekiláttak megrajzolni a javaslataiknak megfelelõ új határvonalakat. Eközben kiderítették, hogy Manuilã elõzetes számításai „tévesek”, mivel „kb. 1 300 000 magyar átköltöztetése és letelepítése” minimálisan 18 000 km -nyi terület átadásával járna, s ez az eredeti maximális román javaslattal egyezik meg. Hosszas tanácskozás után végül Pop ötletét fogadták el, miszerint csak az áttelepített falusi, kizárólag mezõgazdasággal foglalkozó magyar lakosságnak ajánlanak fel életteret, és azzal is számolnak, hogy az átadandó határ menti terület „aránytalanul” jobb minõségû a tulajdonképpeni Erdélyben fellelhetõ termõföldnél. Ennek alapján dolgozták ki az új javaslatot, amely lényegesen kisebb területi veszteséggel számolt: a maximális 10 700, a minimális 7500 km -rel. A minimális változat nem számolt a székelyek áttelepítésével. A vonaton kidolgozott új területi javaslat maximális változata majdnem teljesen megegyezett a román vezérkar stratégiai szempontok alapján kidolgozott tervezetével (az ún. Leonida-tervvel), a minimális változat pedig nagyjából azonos lehetett a már korábban ismertetett Þenescu-féle tervvel. Útban Bécs felé, a román küldöttség egy emlékeztetõt is összeállított, amely leszögezte, hogy a területi változások csak a lakosságcsere logikai következményeként vehetõk figyelembe. A dokumentum szerint a csatolt térképpel a román kormány „etnikai elképzelését” kívánják konkretizálni, amely (a maximális változat esetében) az összes erdélyi magyar áttelepítésével a két ország „nemzeti homogenizálódásához” vezetne. Bécsben azonban a román delegációnak sem az emlékeztetõ, sem a térkép bemutatá93
2
2
94
95
290
sára nem nyílott módja; hidegzuhanyként hatott rá, hogy megkérdezése nélkül hozták meg a határozatot a tengelyhatalmak. Itt vetõdik fel újra a sokat vitatott kérdés: kérte-e, vagy sem a román kormány a döntõbíráskodást? S ha igen, miért érte mégis váratlanul a nagyhatalmi beavatkozásnak az a módja, amely mellett Hitler döntött? A román történészek általában tagadják, hogy a tengelyhatalmak felé elhangzott volna ilyen román kérés. A többnyire tárgyilagos Auricã Simion, mint láttuk, ellentmondásos álláspontot foglal el a kérdésben: egyrészt elismeri, hogy július 26-án Berchtesgadenben Gigurtu vagy Manoilescu felvetette Hitler elõtt a döntõbíráskodás kérdését, másrészt viszont meg sem említi könyvében a bukaresti kormány augusztus 21-i lépését, a 27-i román közlésrõl pedig azt állítja, hogy annak értelmét a németek meghamisították. Végül azt a valótlan következtetést vonja le, hogy a döntõbíráskodást egyedül a magyar vezérkari fõnök, Werth kérte. A magyar történetírás sem egységes ebbõl a szempontból, és téves megállapításokkal is találkozunk. Korom Mihály 1988-ban megjelent tanulmánya szerint például nem kizárt, hogy a „román kormány valamelyik funkcionáriusa” esetleg felvetette a döntõbíráskodás lehetõségét, „de ilyen feltételezést azonban nemhogy hivatalos irat nem, de még visszaemlékezés sem támaszt sehol sem alá!” A magunk részérõl Juhász Gyulával értünk egyet, aki szerint a vita azért furcsa, mert a bécsi döntés forrásanyaga már elég régen nyilvánosságra került, s ebbõl kiderül: a döntõbíráskodás gondolatát „román részrõl vetették fel elõször”, éspedig az 1940. július 26-i német–román tárgyalásokon, ahol azt a németek visszautasították. Mint láttuk, berlini követe révén a román kormány augusztus 21-én Hitler döntõbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselõivel, hogy elfogadna egy „valódi döntõbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát bizonyítják, hogy nem egyszer elhangzott ilyen értelmû román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. A bukaresti vezetés az utolsó pillanatig abban bízott, hogy egy esetleges német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosság96
97
98
291
cserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar területi elképzeléseknek. E hitében Fabricius követ magatartása is erõsíthette, aki kormánya nevében megegyezésre próbálta ugyan rávenni Bukarestet, de mindvégig azt éreztette, hogy a román elképzelések nem állnak távol a német tervektõl. A román kormány remélte, hogy Bécsben a delegációjának alkalma nyílik majd álláspontja kifejtésére, és elnyeri a tengelyhatalmak támogatását. Amitõl a román külügyminiszter tartott, az – saját szavaival – nem egy „formai”, hanem a Dél-Dobrudzsa ügyében tett július 31-i kategorikus német „ajánláshoz” hasonló, „tényleges döntõbíráskodás” veszélye volt. Ami a magyar kormányt illeti, taktikája arra épült, hogy a román–magyar vitába való német–olasz beavatkozást, a tengelyhatalmak esetleges döntõbíráskodását ne Magyarország kérje, mert ez elõzetes beleegyezést jelentett volna bármilyen megoldás elfogadásába. „Érdekeink azt kívánták – írta Teleki miniszterelnök 1940. szeptember 1-én Horthynak –, hogy a románok kérjenek [döntõbíróságot], vagy hogy a tengelyhatalmak fejezzék ki ilyen szándékukat.” Teleki szerint ebben az esetben az a látszat is megmaradhatna, hogy Magyarország nem fél a háborútól, bízik katonai erejében, áldozatokat tehát nem neki, hanem Romániának kell hoznia. Werth Henrik vezérkari fõnök ezzel szemben kijelentette Fütterer német légügyi attasé elõtt, hogy Magyarország döntõbíráskodást akar. Csáky utólag közölte Erdmannsdorff-fal, hogy „ez a kijelentés a kormány politikájával egyenesen szemben áll”. Augusztus 28-án rendkívüli kormányülést tartottak, ahol a miniszterelnök elmondta, hogy a magyar kormány Kolozsvár és az egész székely terület Magyarországhoz csatolása nélkül nem hajlandó kompromisszumra. Csáky szerint a magyar fél ragaszkodni fog a Maros vonalához, végsõ engedménye az lesz, hogy beleegyezik: népszavazás döntsön Brassó hovatartozásáról. A magyar delegációt Csáky István külügyminiszter vezette, Teleki Pál megfigyelõként vett részt a küldöttségben. A kormányülés után mindketten kihallgatáson jelentek meg Horthynál, majd Hory András, Bárdossy László, Náday István altábornagy és mások, 99
100
101
102
103
292
továbbá katonai, valamint polgári szakértõk kíséretében különvonaton Bécsbe utaztak. Rónai szerint Teleki útközben borús hangulatban volt; „személyes életkérdésének” tekintette Erdély ügyét, de tudta, hogy ezúttal jóval bonyolultabb megoldásra lehet számítani, mint 1938-ban a Felvidék ügyében. A miniszterelnök feltehetõen Berlin szerepvállalása, és a várható német követelések miatt is aggódott. A küldöttség 29-én délelõtt tíz órakor érkezett meg, s alig egy órával ezután Ribbentrop és Ciano megbeszélésre kérette a magyar miniszterelnököt és a külügyminisztert. Céljuk az volt, hogy a magyar kormányt a tengelyhatalmak döntésének elõzetes és feltétel nélküli elfogadására kényszerítsék rá. A tárgyalás durva és fenyegetõ hangnemben folyt le. Ribbentrop „nekiment a magyaroknak”, nyersen és kíméletlenül fejtve ki álláspontját. A múltról beszélve, élesen bírálta a magyar kormány Németországgal szembeni „kevéssé elõzékeny” magatartását a lengyel hadjárat idején, és felhánytorgatta, hogy az elsõ bécsi döntést követõen Magyarország nem tanúsított kellõ hálát a tengelyhatalmak iránt. Újból kijelentette: Berlin a balkáni béke fenntartásában érdekelt, és figyelmeztette a magyar vezetõket a Románia elleni háború kockázataira. Egy magyar–román konfliktus esetén „csaknem bizonyosan” orosz intervencióval kell számolni, így könnyen lehetséges – fejtegette –, hogy „a románok lerohanása után a magyar hadsereg hirtelen orosz csapatokkal találná szemben magát”. Ciano jóval mérsékeltebb hangnemben ugyan, de szintén a fegyveres konfliktus elkerülésére szólított föl, amelynek kiprovokálása „veszedelmes és megmagyarázhatatlan magyar gesztusnak” minõsülne. Ribbentrop és az olasz külügyminiszter többször is feltette a kérdést Csákynak: hajlandó-e Magyarország feltétel nélkül elfogadni a meghozandó döntõbírósági ítéletet? Teleki elõször fejrázással próbálta külügyminisztere értésére adni a nemleges választ, majd „óvatos formában” ki is mondta véleményét: országa számára „elviselhetetlen” lenne egy olyan döntés, amely a Székelyföldet nem adná vissza Magyarországnak. Arra is utalt, hogy Budapest csak kényszerûségbõl fogadna el egy döntõbírósági ítéletet. Miniszterelnökével szem104
105
106
107
293
ben Csáky nem zárkózott el teljesen az elõzetes magyar kötelezettségvállalás elõl. A magyar delegátusok végül gondolkodási idõt kértek, és lehetõséget arra, hogy felvegyék a kapcsolatot Budapesttel. Csáky délben negyed egykor telefonon felhívta Keresztes-Fischer belügyminisztert, aki Teleki távollétében ideiglenesen a miniszterelnöki teendõket is ellátta. Elmondta neki, hogy a megbeszélésen feltette Ribbentropnak és Cianónak a kérdést, miszerint az õ jelenlétükben nem tárgyalhatna-e közvetlenül Manoilescuval. Ribbentrop azt válaszolta, „hogy ez kilátástalan lenne, s ezért mellõzendõnek tartja”. A német és az olasz külügyminiszterek viszont „érzékeltették, hogy ismerik Magyarország követeléseit, s azokat a döntésük meghozatalánál igyekeznek figyelembe venni”. Ciano és Ribbentrop a megbeszélés során állítólag kétszer is célzást tett a Székelyföldre, s Csákyban az a benyomás alakult ki, hogy ezzel Magyarország iránti jóindulatukat akarták kifejezni. Csáky végül kérte, hogy a kormány ismerje el a döntõbíráskodást, és a döntést minden elõzetes feltétel nélkül fogadja el kötelezõnek. A Minisztertanács azonnal összeült, s a belügyminiszter beszámolója alapján a javaslatot egyhangúlag elfogadta; ezt követõen Horthy is megadta hozzájárulását. A határozatot telefonon közölték Csákyval, aki még aznap délután három órakor azt az olasz és a német külügyminiszter tudomására hozta. Manoilescu román delegátussal délután fél négykor kezdõdött Ribbentrop és Ciano megbeszélése, s öt óra után fejezõdött be. Bár Ciano szerint ez nem volt olyan heves, mint az elõzõ a magyarokkal, a német és olasz külügyminiszter ezúttal is kíméletlen volt. Ribbentrop kétszínûséggel vádolta a bukaresti kormányt: Gafencu moszkvai román követ szavait idézte, miszerint Románia mostani németbarátsága „csupán múló alkalmazkodás az adott körülményekhez”. Felszólította Manoilescut, aznap estére szerezze meg kormánya feltétel nélküli hozzájárulását a döntõbíráskodáshoz, amelyet elõzõleg Bukarest kért több alkalommal is. A német külügyminiszter Cianóval összhangban kijelentette: az esetleges visszautasítás azt jelentené, hogy „Románia a tengelyhatalmak ellenségeinek sorába lépett”. Többször is kihangsúlyozta: ha Románia elfogadja a döntõbí108
109
110
111
112
113
294
róságot, a tengelyhatalmak garantálni fogják integritását. Ha nem fogadja el, Magyarország és Oroszország már másnap támadásba lendül, és ez Románia végét jelentené. Ribbentrop állítólag utalt rá, hogy a Magyarországnak átadandó terület nagysága 25 000 és 66 000 km között fog mozogni. Elmondta, hogy az új határ az etnikai és a területi elvet ötvözi. Manoilescu erre újból a lakosságcsere mellett szállt síkra, mire Ribbentrop kijelentette, hogy azt nehéz kivitelezni, Ciano pedig hozzáfûzte: az embereket nem lehet „barmok módjára” kényszeríteni az átköltözésre. A román külügyminiszter teljesen összetörve távozott a megbeszélésrõl. Az volt a benyomása, hogy „a helyzet több, mint rossz”, és „az egész olyan, mint egy elõre megírt darab, amelyben egyetlen szót és egyetlen gesztust sem lehet megváltoztatni”. Telefonon kérte Bukarestet, sürgõsen hívják össze a kormányt és a Koronatanácsot. Az este folyamán Ribbentrop és Ciano Valeriu Popot is fogadta, „akinek egész magatartása sokkal konstruktívabb volt, mint Manoilescué”. Pop elmondta, hogy a román delegáció tárgyalni jött, és Bukarest nem kért döntõbíróságot. Ribbentrop ez utóbbinak éppen az ellenkezõjét állította, kiemelve, hogy „errõl papír is van”. Leszögezte: a döntést, amely „igazságos és méltányos” lesz, feltételek nélkül el kell fogadni. Magyarországon és Romániában is jelentõs számú kisebbség marad, de nem lesz kötelezõ lakosságcsere. Románia választhat a megsemmisülés és a megmaradás között. A magyar hadsereget másodszorra már nem lehet visszatartani – fejtegette a német külügyminiszter. Egy elszigetelt konfliktus esetén „Románia, akárcsak 1919-ben, feltehetõen Budapestig jutna el”, csakhogy a háborúba beavatkoznak a szovjetek, a bolgárok és a jugoszlávok is. Ribbentrop a megbeszélés során hosszan ecsetelte az orosz veszélyt, és a Romániának adandó német garancia jelentõségét. Közölte, a magyarok már elfogadták a döntõbíróságot. Popnak végül egyetlen „kompromisszumot” sikerült elérnie: azt, hogy a román válasz határidejét meghosszabbították éjfélig. Távozóban kijelentette, sürgetni fogja a királyt, adja meg a felhatalmazást a döntõbírói ítélet feltétel nélküli elfogadására. 114
2
115
116
117
118
119
120
121
122
123
295
Bukarestbõl este jelezték, hogy csak másnapra várható válasz, mivel a Koronatanács reggel fog összeülni. Ribbentrop meglehetõsen ideges volt az éjszaka folyamán, Hitler is többször érdeklõdött telefonon a fejlemények iránt. A román válaszra várva, Ciano és a német külügyminiszter lediktálta a másnapi döntés feltételeit, elõkészítette az okmányokat és a térképeket. Fabricius révén, aki állandó összeköttetésben állt a román delegációval, többszöri idõpont-módosítás után éjszaka 3 óra 40 percig adtak haladékot Bukarestnek a válaszadásra. Mint „Románia barátja”, a német követ kitartóan tanácsolta: fogadják el a döntõbíróságot, és azzal fenyegetõzött, hogy egy román–magyar háború kitörésekor a Pop és tengelyhatalmak Magyarországot támogatnák. Manoilescu azt a magánvéleményét közvetítette Bukarest felé, hogy a katonai vezetés álláspontjától kell függõvé tenni a választ: amennyiben komoly esélye van a több fronton vívott fegyveres ellenállásnak, úgy vissza kell utasítani, ellenkezõ esetben pedig el kell fogadni a döntõbíróságot. A román kormány rövid éjféli ülése után a Koronatanács éjszaka három óra körül kezdte el a megbeszélést. Gigurtu kormányfõ ismertette a Románia számára kritikus helyzetet, és a döntõbíráskodás elfogadását ajánlotta. A felszólalók közül Argetoianu kiemelte, hogy országa német ultimátum elõtt áll: „nem tudunk ellenszegülni, engedelmeskedünk, a nyakunkra tiportak. Alexandru VaidaVoievod, a képviselõház elnöke is az elfogadás mellett érvelt, fontosnak tartva, hogy Moldva és Havasalföld maradjon meg szabad „Piemont”-nak. Emlékeztetett arra, hogy a legutóbbi, augusztus 23-i Koronatanács ülésén „létezett egy olyan vélemény, amely általános volt, miszerint jobb lenne a döntõbíráskodás [„arbitrajul”], mivel akármennyit tárgyalhatunk a magyarokkal, köztünk és köztük soha nem lesz mód megegyezésre [„angajament”]. „Ahogy mondom – folytatta Vaida-Voievod –, a legutóbbi Koronatanácson majdnem egyhangú volt a vélemény, hogy a jelenlegi körülmények között a döntõbíráskodás lenne a legjobb megoldás, mert ha most nem vetjük alá magunkat a döntõbíráskodásnak, elõbb vagy utóbb úgyis kértük volna, de akkor egész 124
125
126
127
128
129
130
131
296
egyszerûen parancsoltak volna nekünk és nem lettünk volna [egyenrangú] felek, míg ma még [egyenrangú] felek vagyunk.” Tãtãrescu szerint el kell fogadni a döntést, átmeneti állapotnak tekintve azt. Egyetlen célt kell szem elõtt tartani: a román államiság megõrzését. Mint kifejtette: „meg kell õriznünk a hazát, az államot, a koronát”. Perdöntõnek bizonyult Gheorghe Mihail vezérkari fõnök véleménye, aki szintén a döntõbíróság elfogadását ajánlotta. Elmondta, a katonaság harcolni akar ugyan, de a román állam megmaradása érdekében el kell kerülni a többfrontos háborút. „A magyarokat le tudjuk gyõzni; az oroszokat meg tudjuk fékezni egy ideig, de aztán meghátrálásra kényszerítenek minket.” Az ellenzõk közül a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetõje, Ion Mihalache kijelentette: „a haza földje nem képezheti vita tárgyát, nem lehet lemondani róla”, C. I. C. Brãtianu pedig, a liberálisok vezére attól tartott, ha elfogadják a döntõbíróságot, másnap kitör a forradalom, vagy kikiáltják Erdély autonómiáját. Még folyt a vita, amikor a Bécsben tartózkodó román küldöttség révén Fabricius megüzente: semmilyen felelõsséget nem vállal arra az esetre, ha öt percen belül nem kapja meg a választ. Szavazásra került a kérdés, melynek során 21 igen, 10 nem, és egy tartózkodás mellett a Koronatanács úgy döntött, Románia aláveti magát a döntõbíráskodásnak. Augusztus 30-án hajnali négy órakor, 20 perccel az utolsó határidõ lejárta után, telefonon közölték a bécsi küldöttséggel az igenlõ választ, amelyet az Fabricius és Ribbentrop tudomására hozott. Az ország kilátástalan helyzete s az erõteljes német nyomás mellett a Koronatanács döntését a Moszkvától való félelem is befolyásolta: egy kérdésre válaszolva Gigurtu közölte, hogy a román határ mentén elhelyezett szovjet csapatok hadirendben állnak, s hogy német állítás szerint a magyar és a szovjet kormány megegyezett Románia ellenében. Moszkva a Románia számára kritikus pillanatban fenyegetõ diplomáciai lépést is tett: Dekanozov helyettes külügyi népbiztos 29-én éjfélkor ugyanis magához kérette Gafencu román követet – akit aznap délután még nem volt hajlandó fogadni –, és egy rendkívül éles hangnemben megfogalmazott jegyzéket nyújtott át neki. A dokumen132
133
134
135
136
137
138
297
tum a közös határnál történõ csapatösszevonásokkal, a szovjet légtér megsértésével és egyéb „ellenséges tevékenységgel” vádolta Romániát, Bukarestre hárítva az esetleges következményekkel járó felelõsséget. Mi lehetett a szándéka Moszkvának a csapatösszevonásokkal és a jegyzék átadásával? Létezett-e német–szovjet, netán szovjet–magyar elõzetes egyeztetés, vagy pusztán saját nagyhatalmi céljait követte a Szovjetunió? A kortársak tudni véltek valamiféle titkos egyezményrõl, de legalábbis egy hallgatólagos magyar–szovjet megállapodásról a Romániával szembeni közös fellépést illetõen, – Tofik Iszlámov történész viszont szovjet levéltári dokumentumok alapján kijelenti, hogy semmiféle ilyen értelmû megegyezés nem született Moszkva és Budapest között. A német–szovjet egyeztetés sem tûnik valószínûnek, mivel Schulenburg moszkvai német nagykövet szinte az utolsó pillanatban, augusztus 29-én délután tájékoztatta Molotovot a küszöbön álló második bécsi döntésrõl. A szovjet vezetés különben is rossz néven vette a Romániának nyújtandó német garanciát, s azzal is elégedetlen volt, hogy Berlin nem konzultált vele elõzetesen. A szovjet magatartás legvalószínûbb magyarázatát véleményünk szerint Gafencu tolmácsolja: Moszkva e fenyegetõ lépésével is bizonyítani akarta, hogy – bár nem kérték ki véleményét – „jelen van a Pruton és Bukovinában, tehát a Duna-medencében”. 139
140
141
142
143
A döntõbírói határozat kihirdetése A döntõbírói határozat kihirdetésére 1940. augusztus 30-án délután került sor a bécsi Belvedere palota aranytermében. Ribbentropon, Cianón és két tolmácson kívül Teleki, Csáky, Manoilescu, valamint Pop volt jelen, a magyar s a román küldöttség többi tagja kint várakozott. A hivatalos programterv szerint az ülés lebonyolítására egy órát szántak a szervezõk, éspedig 13 óra 40-tõl 14 óra 40 percig. Az ülést Ribbentrop nyitotta meg, majd németül és olaszul is felolvasták a döntõbírósági határozat szövegét. (Lásd a 10. sz. dokumentumot.) A dokumentum többek között leszögezi, hogy a csatolt térképen szereplõ új határ „Románia és Magyarország között 144
145
146
298
[…] végleges határként állapíttatik meg”, melynek pontosabb kijelölése egy magyar–román bizottság feladata lesz. Az átadandó területet 14 nap alatt kell kiüríteniük a román hatóságoknak, s ennek, valamint a magyar megszállásnak „teljes nyugalomban és rendben” kell történnie. A határozat harmadik pontja szerint a magyar fennhatóság alá kerülõ, és állandó lakhellyel rendelkezõ román állampolgárok minden további nélkül megszerzik a magyar állampolgárságot, s jogukban áll hat hónapi határidõn belül a román állampolgárság javára optálni. Azoknak, akik élnek az optálási joggal, további egy éven belül Romániába kell távozniuk, és ebben az esetben magukkal vihetik ingóságaikat, valamint az ingatlan vagyonuk ellenértékét. A negyedik pont a Romániának megmaradó erdélyi területek magyarjai számára is biztosítja az optálás jogát a fenti feltételekkel. A magyar kormány – olvashatjuk a továbbiakban – kötelezettséget vállal arra nézve, hogy a fennhatósága alatt maradó román nemzetiségû lakosok minden tekintetben egyenlõ elbánásban fognak részesülni a többi állampolgárral. A román kormány hasonló kötelezettséget vállal a területén maradó magyar nemzetiségûekkel szemben. A határozat végül kimondja, hogy a vitás kérdéseket közvetlen tárgyalások útján kell megoldani, ha pedig a két kormány nem jut megegyezésre, akkor a kérdés „végérvényes eldöntése végett” azt a német, illetve az olasz kormány elé kell terjeszteni. A felolvasást követõen mindkét küldöttségnek átnyújtották az új magyar–román határt ábrázoló térképet. A határvonal Kötegyán és Nagyszalonta között ágazott el a trianoni határ nyomvonalától, majd a Sebes-Körös folyását követve Magyarországhoz csatolta Nagyszalontát, Nagyváradot, Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le (a már említett „Göring-has”), Marosvásárhelytõl pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó városa viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A kissármási beszögelléstõl eltekintve az új határvonal nagyjából megfelelt a Teleki szellemi irányítása alatt mûködõ budapesti Államtudományi Intézet etnikai alapú határt mutató térképének, amelyet 147
148
299
az erdélyi kérdés megoldásának egyik lehetséges változataként dolgoztak ki a második bécsi döntést megelõzõ hónapokban. A Magyarországhoz visszacsatolt terület – az ún. „Észak-Erdély” – mintegy 43 000 km nagyságú volt. Manoilescut sokkolta a döntés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. E pillanatot így idézi fel emlékirataiban: „A szemeim a nyugati határvonal bevágását keresték, amivel mindnyájan számoltunk. Azonban rájöttem, hogy másról van szó. A szemeimmel követtem a Nagyváradtól kelet felé tartó határt a vasútvonal alatt, és megértettem, hogy Kolozsvárt is magába foglalta… Kezdtem nem látni. Mikor rájöttem, hogy lefelé menet a határ a székelységet is magába foglalja, kétségbeesésemben egyetlen gondolatom volt: Brassó! Egy kis megkönnyebbülés: Brassó nálunk maradt. Mikor Erdély felosztását a maga teljes szörnyûségében néztem, megértettem, hogy legyengült erõim teljesen elhagynak. A szemem elõtti kép elhomályosult […]. Abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet.” Miután magához tért, sor került az okmányok aláírására, ezt követõen Ribbentrop bekérette a sajtó képviselõit, majd rövidesen bezárták az ülést. Pop szerint minden „villámgyorsan zajlott”. Ciano azt írja, „a magyarok örömükben képtelenek uralkodni magukon, amikor meglátják a térképet”, Popnak viszont az volt a benyomása, hogy a magyarok „se nagyon lelkesedtek”. Hory így emlékszik vissza: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” A magyar delegáció tagjai Rónai szerint is gyõzelemnek ítélték a döntést. A térképet megpillantva Teleki is némileg megkönnyebbült, bár azonnal észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és aggódott, hogy a visszatért terület keskeny zsákként nyúlik be Románia közepébe, emiatt délnyugat felõl nehezen védhetõ. 149
2
150
151
152
153
154
155
156
300
A döntõbírói határozattal együtt Manoilescu és Csáky a román, illetve a magyar kormánynak Berlinnel kötött kisebbségi egyezményét is aláírta. A román külügyminiszter által aláírt szerzõdés rövid volt, és csak általánosságokat tartalmazott. Eszerint Bukarest az 1918-as gyulafehérvári határozatok értelmében garantálja a Romániában élõ német népcsoport jogait és nemzeti karakterének megõrzését. A Budapesttel kötött megállapodás már sokkal több részletet tartalmazott, és súlyos kötelezettségeket rótt a magyar kormányra. Elõírta például, hogy a német népcsoporthoz tartozóknak semmiféle hátrányuk ne származzék amiatt, hogy a nemzetiszocialista világnézetet vallják, továbbá kollektív testületi jogot ruházott a Berlinbõl irányított Volksbundra, mint a magyarországi német kisebbség egyedüliként elismert szervezetére. A német kormány részérõl ez volt az elsõ, valóban jelentõs „számla”, amelyet az erdélyi revízióért cserébe Magyarországnak benyújtott. Alig másfél órával az aláírás után Romalót, Románia berlini követét a döntõbíráskodás eredeti dokumentumainak átadása végett Pop és Manoilescu repülõgéppel Bukarestbe küldte. Egyben megbízták, közölje a királlyal: „az egész eljárásnak, és magának a határozatnak is van egy alapvetõ és lényeges hiányossága”. Éspedig az, hogy a teljes körû meghatalmazást Manoilescu és Pop közösen kapta, viszont a döntõbírói határozatot csak Manoilescu írta alá. A két küldött véleménye szerint e „formai hiba” miatt a külügyminiszter aláírása nem kötelez semmire, és erre való hivatkozással Románia visszautasíthatja a döntés végrehajtását. Egy szûk körû megbeszélésen viszont Bukarest ezt a lehetõséget elvetette, és, mint látni fogjuk, az augusztus 30–31-i Koronatanácson sem került szóba az aláírás érvénytelensége. A német külügyminiszter által adott közös ebéd, és a bécsi nemzetiszocialista tüntetés megtekintése után a két delegáció augusztus 30-án este hazautazott. Ezt megelõzõen Ribbentrop és Ciano biztosította a bukaresti küldötteket, hogy az átadandó területen élõ román lakosság ügye a tengelyhatalmak ügyét is képezi, és Pop, valamint Manoilescu jelenlétében a két külügyminiszter Csáky figyelmét is felhívta erre. Nem sokkal ezután Ribbentrop 157
158
159
160
301
igen éles hangon szóvá tette Pop és Manoilescu elõtt az elõzõ éjszakai román Koronatanács közleményének azon kitételét, amely leszögezte, hogy a döntõbíráskodást a román fél „a német és az olasz kormány ultimatív jellegû közlései nyomán” fogadta el. Ezt a tengelyhatalmakkal szembeni illojális aktusnak, a német–román barátságon esett „foltnak” tekintette, s azonnali magyarázatot követelt Bukaresttõl. A hazafelé utazó Telekin mély depresszió vett erõt, s bár minden vasútállomáson éljenzõ tömeg köszöntötte a magyar küldöttséget, a miniszterelnök elzárkózott, és egyszer sem mutatkozott kocsija ablakában. Az újabb német térnyerésen túl a miniszterelnököt rendkívül aggasztotta a Volksbundnak kizárólagos jogokat biztosító kisebbségi egyezmény, s feltehetõen az is mély hatást gyakorolt rá, hogy elõzõ este tudomást szerzett munkatársaitól arról a berlini tervrõl, amely egy népi német államalakulat létrehozásával számolt a Baranyától Resicáig húzódó területen. A fellobogózott, ünneplõ tömegtõl zsúfolt Keleti pályaudvaron komor hangú beszédben lelkiismeret-vizsgálatra szólított föl mindenkit és óvott az elbizakodottságtól. „Újra elõttünk áll az a feladat, amely egy sok nemzetiséget magában foglaló államnak vezetésével jár. Becsülje meg ezt a nemzet minden tagja. […] Senki se handabandázzék, senki a nemzet bizalmával és értékeivel vissza ne éljen! Ez az, amivel hazajöttünk.” – jelentette ki. Teleki jól tudta, hogy a németektõl kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie Magyarországnak, és azt is sejtette, hogy az ily módon megvalósult revízió nem lehet hosszú életû. Szûkebb körben többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erõfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni ÉszakErdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. A felkínált területet visszautasítani azonban annyit jelentett volna, mint megtagadni az ország húsz éves politikai revíziós múltját, s a közvélemény elõtt „hazaárulás-számba” ment volna hangosan kimondani, hogy Magyarországnak „a revízió lesz a veszte”. 161
162
163
164
165
302
Az augusztus 30-ról 31-re virradó éjszaka Bukarestben újból összeült a Koronatanács, hogy a résztvevõk megismerjék a döntõbírósági határozatot és kifejthessék véleményüket. Ion Gigurtu miniszterelnök kiemelte, hogy a döntõbíráskodás eredménye a vártnál is fájdalmasabbnak bizonyult: túltett a legpesszimistább román elõrejelzéseken is, amelyek maximálisan négy és fél, a nyugati határ mentén, Aradtól északra fekvõ megye elcsatolásával számoltak, kötelezõ lakosságcserével egybekötve. Biztatónak nevezte viszont, hogy Románia – sok más európai állammal szemben – megõrizte függetlenségét, a hadserege pedig épségben megmaradt. Gheorghe Mihail vezérkari fõnökkel együtt közölte: a tengelyhatalmak garanciájának hatására a szovjet–román határon máris enyhült a feszültség: a szovjet csapatok megkezdték a visszavonulást országuk belseje felé, és csökkent a határincidensek száma. Nicolae Iorga úgy látta, hogy a bécsi „diktátum” a magyarországi „grófok diadala, akik Kolozsvár vidékét kérték, ahol nagy birtokaik és vagyonaik voltak”. Az átadandó területek román lakosságát „békés ellenállásra” hívta föl. Iuliu Maniu – aki, Iorgához hasonlóan, nem tudott részt venni a Koronatanács elõzõ napi ülésén – hosszú beszédében „Erdély és a Bánság nevében” tiltakozott a második bécsi döntés ellen. Kijelentette: Magyarország semmilyen jogon nem támaszthat igényt Erdélyre, s e terület sorsáról az ottani román népnek kell döntenie. Elmondta, hogy kezdettõl fogva ellenezte a magyarokkal való tárgyalást. A döntõbíráskodás elfogadását Maniu „történelmi hibának” nevezte, és élesen bírálta a királyi diktatúra rendszerét. A tanácskozás végén Maniu újból felszólalt, arra kérve a kormányt, „ünnepélyesen és kategorikusan” tiltakozzon a bécsi döntés ellen, igazságtalannak tartva azt. A tengelyhatalmakra való tekintettel Gigurtu elvetette az ötletet, s a Koronatanács is arra a következtetésre jutott, hogy a román állam fennmaradása érdekében el kell fogadnia a döntõbíráskodás eredményét. Szeptember 3-án Manoilescu biztosította Bárdossyt: „Akármi legyen is [a román] közvélemény reakciója, döntõbírósági határozatról lévén szó, azt rendben végre kell hajtani.” (11. és 12. sz. dokumentum.) 166
167
168
169
170
171
172
173
303
A magyar minisztertanács augusztus 31-én hallgatta meg Teleki tájékoztatóját a bécsi döntésrõl. A miniszterelnök elmondta, hogy Ribbentropnak és Cianónak a magyar delegáció elõtt augusztus 29-én tett azon kijelentése, miszerint kényszeríteni fogják Magyarországot a fegyveres elintézésrõl való lemondásra, „ultimatív jellegû” volt. Leszögezte: a német garancia miatt Románia irányában revíziós propagandát ezentúl nem lehet folytatni. Méltatta Csákyt, akinek „nagy érdeme, hogy igazságot adtak Magyarországnak a döntõbírósági ítéletben, amelynek jelentõs tétele a székelység visszacsatolása az ezeréves hazához”. Teleki elõterjesztését a kormány egyhangúlag jóváhagyta. Magyarországon a bécsi döntés eredményét Kozma Miklós, az MTI és a Rádió elnöke augusztus 30-án délután 4 óra 15 perckor jelentette be a rádió mikrofonján keresztül. Rögtönzött beszédében ismertette az új határokat, méltatta „a Bécsben elért óriási sikert és eredményt”, és bátorítólag szólt azokhoz, „akik hozzánk vissza nem térhetnek”. „Egy magasabb politika” nevében arra kérte õket, hogy „vállalják bátran és büszkén” a kisebbségi sorsot. A bukaresti rádió csak másnap reggel tájékoztatta a román közvéleményt a Bécsben történtekrõl, bár a nem hivatalos hír már 30-án futótûzként terjedt. Augusztus 31-én este Manoilescu, másnap Pop tartott rádióbeszédet. A külügyminiszter a bécsi döntés körülményeit magyarázta, rámutatva, hogy az esetleges visszautasítás alternatívája a háború volt, ez pedig a román állam létét veszélyeztette volna. Pop szerint sem volt más választási lehetõség, mint a lét vagy a nemlét. Kijelentette: õ nem írta alá ugyan a döntõbírói határozatot, de szükség esetén megtette volna. Felszólított mindenkit, sorakozzanak fel az „örök és halhatatlan Románia jelképe”, a király mögé. 174
175
176
177
178
A második bécsi döntés fogadtatása A döntést az észak-erdélyi magyarok túlnyomó többsége kitörõ lelkesedéssel üdvözölte, és a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élte meg. Az „anyaországhoz” való csatlakozás elsõsorban azt jelentette számukra, hogy immár „minden gáncs és félelem 304
nélkül” vállalhatták magyar identitásukat. Az örömet nem osztotta a viszonylag kis létszámú kommunista szimpatizáns vagy párttag. A Kommunisták Magyarországi Pártja Észak-Erdélyi Tartományi Bizottságának egyik jelentése szerint a bécsi döntés „úgy tartalmánál, mint születési körülményeinél fogva önkényes, népellenes, ellenforradalmi, imperialista elrendezés” volt. A dokumentum elismeri azonban, hogy az öröm, a lelkesedés „egyes elvtársaink tisztánlátását bizonyos tekintetben el is homályosította”, s rövid idõre ugyan, de „a harcban megtorpantunk, gyakorlatilag opportunistákká váltunk”. A dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erõt a második bécsi döntés hírére: a legtöbben közülük a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. Nagy Ferenc nagyenyedi református esperes így emlékezett vissza évekkel késõbb: „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítõ érzés ömlött el rajtunk, mikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án – L. B. B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad tovább is bezárva!” (Lásd a 13. sz. dokumentumot.) A trianoni Magyarországon ellentmondásos volt a döntõbírói határozat fogadtatása. Az elsõ napok hangulatát a túláradó öröm és eufória jellemezte: Észak-Erdély visszatértének hírét táviratok, kitüntetések, nagyszabású ünnepségek, az olasz és német követség elõtti hálatüntetések követték. A sajtó ujjongott, a kormánylapok a tengelyhatalmak iránti mélységes hálájuknak adtak hangot. A politikai pártok vagy csoportosulásuk többsége (a kommunistákat kivéve) – így pl. a baloldali szociáldemokrata párt is – üdvözölte a bécsi döntést, és az igazságtalan trianoni békeszerzõdés részbeni jóvátételének tekintette azt. Emellett persze bírálatok is érték a kormányt: a legitimisták, a liberálisok, a kisgazdák a német–magyar kisebbségi szerzõdést helytelenítették, a nyilasok és az imrédysták 179
180
181
182
183
184
305
pedig azt állították, hogy Telekiéknél kedvezõbb eredményt tudtak volna elérni. Rövidesen felerõsödtek az elégedetlenkedõ hangok, amelyek kevesellték a részleges revíziót és Dél-Erdélyt is kezdték nyíltan visszakövetelni. Berlini vádak szerint a bécsi döntéssel való elégedetlenség miatt Magyarországon németellenes hangulat volt kialakulóban, és újból feléledtek az Anglia iránti szimpátiák. Tény, hogy sem a kormány, sem a közvélemény nem tekintette befejezettnek a revíziót, bár a tengelyhatalmakra, s a Romániának nyújtott német–olasz garanciára való tekintettel a Dél–Erdélyre való magyar igényt nem lehetett hivatalosan hangoztatni. A még mindig nagy köztiszteletnek és politikai befolyásnak örvendõ egykori miniszterelnök, Bethlen István, bár erdélyi születésû volt, nem osztotta a magyar közvélemény kezdeti eufóriáját. Ellenkezõleg: Telekihez hasonlóan õ is balsejtelemmel, aggódva tekintett a második bécsi döntésre, és nem helyeselte, hogy „Erdélyt ajándékba vegyük Hitlertõl”. Ennek legfõbb oka az volt, hogy nem hitt a német gyõzelemben, s azt valószínûsítette, miszerint a háború után az erdélyi kérdés új elbírálás alá esik majd. Rossz érzéseirõl azonban csak közvetlen híveinek volt tudomásuk, mivel aggodalmait nem a nyilvánosságnak szánta. Reálpolitikusként ugyanis Bethlen tisztában volt azzal, hogy a magyarországi s az erdélyi magyar közvélemény miatt a második bécsi döntést nem lehetett volna visszautasítani. Romániában felháborodást keltett a bécsi döntés híre, és augusztus 30-án több napon át tartó tüntetések kezdõdtek. A népharag kezdetben Olaszország, Németország és a magyarok, szeptember 2-át követõen pedig Károly király és rendszere ellen irányult. Az utcai zavargásokat számos incidens tarkította. Az augusztus 30–31-i kolozsvári tüntetéseken az „Egy barázdát sem!”, „Háborút akarunk!” jelszavakat skandálták, több magyart és egy németet megsebesítettek, a magyar színház ablakait beverték. A tüntetõk szeptember 1-én Brassóban agyonvertek egy székely legényt, megrongálták a szász kaszinó épületét, a német konzul autójáról 185
186
187
188
189
190
306
letépték a horogkeresztes zászlót, míg Temesváron szeptember 3-án feldúlták az olasz és a német konzulátus épületeit. A szeptember 1-jei bukaresti demonstrációt a rendõrség feloszlatta. Az országban rövidesen hatalmi harc robbant ki, melynek eredményeként a németek által támogatott Ion Antonescu tábornok teljhatalmú „államvezetõ” lett, Károly pedig szeptember 6-án lemondott, majd elhagyta az országot. A román társadalom egyöntetûen nemzeti tragédiaként élte meg az újabb jelentõs területvesztést, „csüggedtség és undor” vett erõt rajta. Jól jellemzi az akkori román közhangulatot egy tordai román középiskolai tanár naplórészlete. „A román nemzetet szétszaggatják az ellenséges szomszédok. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartjuk, az emberiség és a civilizáció elleni akkora bûnténynek, hogy azt várnánk, mindenki felháborodjék e barbárságok miatt, mindenki segítsen nekünk megmenteni a nemzet létét, vagy legalábbis valaki elérzékenyüljön az összes minket ért csapás láttán. És mégse mozdul senki, senki nem tiltakozik, mi egyedül vergõdünk…” A „román nemzet bölcsõjének” tartott Erdély egy részérõl való kényszerû lemondás valósággal traumatizálta a nemzettudatot. Felkorbácsolta a régi magyarellenes szenvedélyeket és elfogultságokat, újabb hisztériákat gerjesztett. Utólag mintegy igazolta a magyarokkal szembeni félelmeket és elõítéleteket, s táptalajt adott a „magyar veszélyt” hirdetõ mítosznak, a napjainkig ható félelemnek, hogy a magyar irredentizmus el akarja szakítani Erdélyt „az ország testétõl”. 191
192
193
194
195
196
197
198
Nemzetközi visszhang A második bécsi döntés nemzetközi visszhangja, a tengelyhatalmakat leszámítva, ha nem is volt kifejezetten ellenséges magyar szempontból, de elismerést sem jelentett, és inkább a románoknak kedvezett. A német hivatalosság és sajtó büszkén hangoztatta, hogy „végleg megoldották az európai politika egyik fontos és nehéz kérdését”, sor került „a dunai térség pacifikálására”, és letették az alapjait a tartós magyar–román barátságnak. A magyar követ jelentése szerint a 199
200
307
döntõbírósági ítélet Rómában „õszinte örömöt” váltott ki, és sokan úgy vélték, hogy egész Erdélyt vissza kellett volna kapnia Magyarországnak. Az ottani újságok is rokonszenvvel számoltak be az eseményrõl, „bár a román érzékenységet iparkodtak kímélni”. Bulgáriában szintén rokonszenvvel fogadták Magyarország revíziós sikerét. A közvélemény pozitívan értékelte a románokkal szembeni határozott magyar fellépést, és szembeállította azt a szófiai kormány „engedékenységével” a Dél-Dobrudzsa átadásáról folyó craiovai bolgár–román megbeszéléseken. A bolgár sajtó egyhangú elégtétellel kommentálta a döntést, „igazságosnak és békéltetõnek” nevezve azt. A szomszédos országokban vegyes érzelmeket ébresztett a döntés híre. Jugoszláviában egyrészt örültek, hogy sikerült elkerülni a magyar–román fegyveres konfliktust, másrészt azonban tartottak a megerõsödött Magyarország további revíziós törekvéseitõl. A jugoszláv kormánykörök és a közvélemény elõtt „súlyban és tekintélyben” nyert, „bizalom és rokonszenv” tekintetében vesztett Magyarország. A németek által megszállt Prágában „cseh részrõl senki sem gratulált, és német körök is hallgatásba burkolóznak” – jelentették a magyar fõkonzulátusról. A berni magyar katonai attasé arról számolt be, hogy a német beavatkozás miatt a svájci közvélemény érzelmileg a románok pártján áll, és általánossá kezd válni a „szegény románok” sajnálata. Az ottani sajtó az erdélyi kérdésrõl román beállítású cikkeket és „fantasztikus jelentéseket” közöl a honvédség „vad csatározásairól a határon”. Az amerikai közhangulat viszont, bár magatartása tengelyellenes volt, nem sajnálkozott Románia veszteségei felett. A New York Times egyik cikke salamoni ítéletnek nevezi a bécsi döntést, és kifejezi reményét, hogy a kisebbségekkel szemben türelmesek lesznek a magyarok. Az augusztus 31-i szovjet lapok rövid hírként közölték a döntés tényét, a késõbbi kommentárok pedig azt hangsúlyozták, hogy az európai béke szempontjából hasznos volt a tengelyhatalmak beavatkozása. A döntés azonban – mint említettük – feszültséget teremtett a német–szovjet viszonyban, mivel Moszkva neheztelt 201
202
203
204
205
206
207
208
209
308
amiatt, hogy az erdélyi kérdés rendezésérõl nem tájékoztatták idõben, nem kérték ki a véleményét, és rossz néven vette a Romániának nyújtott német garanciát is. A magyar területi követelések jogosságát a szovjet kormány továbbra is elismerte, és 1941. június 26-ig Dél-Erdély és Dél-Bukovina ügyében – elvileg – fennállt a magyar–szovjet együttmûködés lehetõsége. Magyar szempontból London hûvösen reagált a második bécsi döntésre. Az angol sajtó Romániára ráerõszakolt diktátumról írt, s bár elismerte, hogy Magyarországnak voltak indokolt területi követelései, az augusztus 30-i döntést túlzott megoldásnak tartotta. Ilyen értelemben nyilatkozott Churchill is szeptember 5-i alsóházi beszédében. Kijelentette, hogy bár személyesen sosem örült annak a módnak, ahogyan Magyarországgal bántak az elsõ világháború után, a döntés diktátum eredménye, ezért Nagy-Britannia soha nem ismerheti el. A felsõházban ugyanaznap Halifax külügyminiszter tartott beszédet. Churchillhez hasonlóan õ is különbséget tett a román–bolgár és a román–magyar területi rendezés között: az elõbbit, mint a felek kölcsönös megegyezésén alapulót elfogadta, az utóbbit viszont elutasította. A Foreign Office nem hivatalosan Barczát is figyelmeztette: az angol kormány álláspontja az, hogy semmiféle olyan területi változást nem ismer el jogosnak Európában, amely 1939. szeptember 1-je, tehát a háború kitörése óta következett be. A két ország megítélése ugyanakkor alapvetõen nem változott meg Londonban a második bécsi döntés következtében. A román kormánynak továbbra is a szemére vetették, hogy feladta semlegességét, és jegyzékben tiltakoztak Románia Nagy-Britanniával szembeni barátságtalan magatartása miatt. Magyarországot ezzel szemben úgy könyvelték el a brit külügyminisztériumban, hogy az tengelypolitikát folytat ugyan, de nem tanúsít ellenséges magatartást Angliával szemben. A brit kormány mértéktartó hivatalos megnyilatkozásaitól eltérõen, a londoni BBC rádió román nyelvû adásai R. W. SetonWatson kommentárjai révén lázító hangon uszítottak a magyarok ellen. Ezzel egyidõben viszont a BBC magyar osztályának még 210
211
212
213
214
215
216
309
azért is harcolnia kellett, hogy idézhesse Halifax nyilatkozatát. A brit közvélemény már korántsem volt ennyire radikális a bécsi döntés megítélésében, sõt, Barcza szerint, a Románia iránti növekvõ angol ellenszenv következtében sokan örömüket fejezték ki Erdély egy részének Magyarországhoz csatolása miatt. Az mindenesetre tény, hogy a folyamatosan romló angol–román diplomáciai viszony ellenére a területi revízióval kapcsolatos hivatalos londoni álláspont nem módosult, a brit kormány nem ismerte el a döntõbírói határozat jogosságát.
217
218
Demográfiai következmények Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerzõdés által Romániának ítélt terület 2/5-ét – Észak-Erdélyt – csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély, mintegy 60 000 km , továbbra is Románia része maradt. A 43 104 km -nyi Észak-Erdélyben az 1941. január 31-i magyar népszámlálás 2,577 millió lakost mutatott ki, ebbõl 1 343 000 (52,1%) magyar, 1 069 000 (41,5%) román, a többi német, jiddis és egyéb anyanyelvû volt. (2. sz. táblázat.) A román statisztikai adatok ettõl jócskán eltértek. Egy, a román történetírás által gyakran idézett kimutatás szerint 1940. január 1-én Észak-Erdély lakosságának 50,2%-a volt román, és 37,1%-a „székely és magyar”. Amennyiben az 1930-as román népszámlálás anyanyelvi adatait kivetítjük az 1941. évi közigazgatási beosztás szerinti Észak-Erdélyre, akkor az 1930-as évre az alábbi eredményt kapjuk: a 2 394 000 lakosból 1,166 millió román (48,7%), 1,007 millió magyar (42,1%). (2. sz. táblázat.) Ha csak a természetes népszaporulattal számolnánk, úgy az 1930-as román adatokból kiindulva 1941-ben Észak-Erdély lakosságának 2,627 milliónak kéne lennie, amelybõl 1 303 000 román (50,5%), és 1 087 000 (42,2%) magyar anyanyelvû. Mivel magyarázható ez utóbbi adatsor, és az 1941-es magyar népszámlálás adatai közötti jelentõs eltérés? 2
2
219
220
221
222
310
2. sz. táblázat: Észak-Erdély* népességének anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlása 1930-ban és 1941-ben 1930** anyanyelv nemzetiség fõ % fõ %
1941*** anyanyelv nemzetiség fõ % fõ %
Román
1 166 802
48,7
1 177 876
49,2
1 069 210
41,5
1 029 469
39,9
Magyar
1 007 167
42,1
912 545
38,1
1 343 696
52,1
1 380 507
53,6
Német
60 046
2,5
68 696
2,9
47 508
160 749
6,7
235 647
9,8
116 846
2 394 764
100,0
2 394 764
100,0
Egyéb Összesen
2 577 260
1,8
44 686
1,7
122 598
4,8
2 577 260
100,0
4,6
100,0
* Az 1941. évi határok között. ** Román népszámlálási adatok. *** Magyar népszámlálási adatok. Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet. /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár./ 144–145. o. Az észak-erdélyi magyarok számarányát tekintve pozitív, míg az ott élõ román lakosság szempontjából negatív különbözetet Varga E. Árpád a bécsi döntés által elõidézett kölcsönös menekülthullámmal, illetve az 1930-as és 1941-es népszámlálások eltérõ bevallásaival magyarázza. 1940 szeptemberétõl 1941 februárjáig Dél-Erdélybõl mintegy 100 000 magyar menekült a megnagyobbodott Magyarország területére, míg Észak-Erdélyt kb. ugyanennyi román hagyta el. A százezer magyarból 65–70 000-en Észak-Erdélyben telepedtek meg, s rajtuk kívül még legalább 24 000-en érkeztek ide a trianoni országrészbõl is. Az észak-erdélyi magyarságnak a bécsi döntést követõ vándormozgalmakból származó népességi többlete 1941 februárjáig ily módon 90–100 000 fõ lehetett, s a Dél-Er223
224
225
311
délybe való menekülés következtében legalább ugyanennyivel csökkent az itt élõ románok száma. A magyar népszámlálás eredményei, s az 1941-re kiszámolt román adatok között észlelhetõ további különbség a magyarok esetében reasszimilációs nyereséget, a románoknál disszimilációs veszteséget takar. A magyar anyanyelvûek asszimilációs nyereségének egy része az „egyéb” anyanyelvûek veszteségébõl tevõdik össze: az 1930-ban jiddis nyelvûként jelentkezettek több mint fele pl. 1941-ben visszatért a magyar anyanyelvûek közé. A legjelentõsebbnek azonban a románok népszámlálási nyelvváltása mondható: közülük csaknem 90 000-en vallották 1941-ben, hogy magyar anyanyelvûek. Magyarországhoz – még az 1930-as román statisztika anyanyelvi adatai szerint is – több mint egymillió magyar került vissza. (2. sz. táblázat.) Így például visszatért a majdnem színmagyar Székelyföld (Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyék) és – 1941-es népszámlálási adatok alapján – az úgyszintén abszolút magyar többségû Maros-Torda vármegye. Ezzel szemben Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Kolozs, Szilágy és Máramaros megyében a magyar adatok szerint is a román anyanyelvûek voltak abszolút többségben. Továbbra is Románia részét képezték Erdély legkiterjedtebb román többségû vidékei, mint Fogaras, Szeben, Hunyad, KrassóSzörény, Arad, Alsó-Fehér megyék, Bihar egy része, továbbá a vegyes lakosságú Bánság, s a szintén vegyes szász területek: Kis-Küküllõ, Nagy-Küküllõ és Brassó megye. Román adatok alapján 1930-ban Észak-Erdély városlakóinak 57,5%-a vallotta magát magyar, 28,6%-a román anyanyelvûnek, és a 22 város közül 15-ben abszolút magyar többség élt. Kolozsváron 54,3, Nagyváradon 66,6, Szatmárnémetiben 58,9, Marosvásárhelyen 65,8% volt a magyar anyanyelvû lakosság aránya. (3. sz. táblázat.) Mivel azonban a városokat többnyire román, vagy kevert lakosságú falvak vették körül, s nagy volt a románok által lakott elszórt, hegyi települések száma is, a második bécsi döntés következtében visszatért 1778 város és község közül – az 1910. évi adatok szerint – csak 677-ben érte el a magyarság az abszolút 226
227
228
229
230
312
többséget, ezek közül azonban 557-ben 80%-nál több magyar ajkú lakott. 231
3. sz. táblázat: A magyarok száma és százalékos aránya néhány észak-erdélyi városban 1930-ban és 1941-ben Város
összesen fõ
Kolozsvár
1930* ebbõl magyar nemzetiség anyanyelv fõ % fõ %
1941** ebbõl magyar összesen nemzetiség anyanyelv fõ fõ % fõ %
100 844
47 689
47,3
54 776
54,3
110 956
96 002
86,5
97 698
88,1
Nagyvárad
82 687
42 630
51,6
55 039
66,6
92 942
85 383
91,9
85 466
92,0
Szatmárnémeti
51 495
21 916
42,6
30 308
58,9
52 011
48 293
92,8
47 919
92,1
Marosvásárhely
38 517
22 387
58,2
25 359
65,8
44 933
42 087
93,7
42 435
94,4
* Román népszámlálási adatok. ** Magyar népszámlálási adatok. Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet. /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár./ 126. o. Dél-Erdélyben 1930-ban 440 000 magyart írtak össze nemzetiség szerint (14%), anyanyelv alapján ennél többet, 473 000-et (15%). Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetûnek”, azaz a 3,3 millió összlakosból mindössze 10,9%. A román nemzetiségûek aránya 68,3, míg a németeké 14,7%-ot tett ki. (4. sz. táblázat.) A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 õszén a dél-erdélyi magyarság száma nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követõen jóval több, mint 500 000 magyar maradt. 232
233
234
235
313
4. sz. táblázat: Dél-Erdély* népességének anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlása 1930-ban és 1941-ben Város Román
1930** anyanyelv fõ %
1941** nemzetiség fõ %
anyanyelv*** fõ %
nemzetiség fõ %
2 067 355
65,5
2 030 891
64,3
2 274 561
68,3
Magyar
473 554
15,0
440 743
14,0
363 206
10,9
Német
481 128
15,3
475 581
15,1
490 640
14,7
Egyéb
133 005
4,2
207 827
6,6
204 491
6,1
3 155 042
100,0
3 155 042
100,0
3 332 898
100,0
Összesen
* Az 1941. évi határok között. ** Román népszámlálási adatok. *** Nem rendelkezünk adatokkal. Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet. /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár./ 147–148. o. A dél-erdélyi városok lakosságának mintegy harmadát 1930-ban még a magyarok alkották, a románok 40, a németek 23%-ot tettek ki. A bécsi döntés utáni kivándorlás, illetve a román menekültek tömeges betelepedése miatt 1941-ben a magyarok számaránya 17%-ra csökkent, s a dél-erdélyi román lakosság abszolút többséget szerzett a városokban is. Általánosságban tehát elmondható, hogy míg az észak-erdélyi magyarság visszaszorulását a második bécsi döntés feltartóztatta, addig 1940–1944 között a dél–erdélyi magyarok száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés (5. sz. táblázat) következményei mind a mai napig éreztetik hatásukat. 236
314
5. sz. táblázat: A magyar nemzetiségûek száma és százalékos aránya néhány dél-erdélyi városban 1930-ban és 1941-ben összesen 77 1 1
1930* magyar 29 978
91 580
Brassó Torda Petrozsény Nagyenyed
Város Arad Temesvár
38,8
összesen 86 674
1941* magyar 26 798
27 652
30,2
110 840
20 090
18,1
59 232
23 269
39,3
84 557
15 114
17,9
20 023
9943
49,7
30 668
6470
21,1
15 405
5861
38,0
15 020
3232
21,5
9478
4788
50,5
9810
3253
33,2
%
% 30,9
* Román népszámlálási adatok. Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet. /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár./ 124. o. Bár mint láttuk, a román népszámlálás adatai szerint Észak-Erdély lakosságának relatív többsége 1930-ban román anyanyelvû volt, s a bécsi döntéssel több mint egymillió, zömében görög katolikus román került magyar fennhatóság alá, az 1940. augusztus 30-i magyar–román határ etnikailag semmivel sem tekinthetõ igazságtalanabbnak a 20 évvel korábban Trianonban megállapítottnál. Ellenkezõleg, a második bécsi döntéshez képest a trianoni béke rendelkezései etnikailag talán még inkább vitathatóbbak voltak, hiszen több mint másfél millió magyar lakost csatoltak Romániához, színmagyar területekkel együtt. Erdély bonyolult nemzetiségi viszonyai, a néprajzi tarkaság, a román, a magyar és a német lakosság területi elhelyezkedésének kevertsége szinte lehetetlenné teszi egy etnikailag minden szempontból kielégítõ, igazságos határvonal meghúzását e területen. 237
315
Gazdasági következmények Az Erdélyt kettészelõ nyugat–kelet–délkeleti irányú új államhatár földrajzilag és gazdaságilag ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az Alföld szélén Trianonban megvont észak–déli határ. Történelmileg kialakult tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktõl – összességében tehát kedvezõtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A történelem fintora, hogy éppen Teleki Pál miniszterelnökségének idején került sor Erdély megosztására; a földrajztudós Teleki ugyanis – akárcsak Bethlen István – azt vallotta, hogy „Erdélyt nem lehet felszabdalni”, s még közvetlenül a második bécsi döntés elõtt is erdélyi kistájakban gondolkodott. A politikus Teleki azonban kénytelen volt meghajolni a realitások elõtt… Habár Romániának maradt az Észak-Erdélynél nagyobb, és gazdaságilag fejlettebb Dél-Erdély, a román gazdaság súlyos veszteségeket szenvedett az újabb területátadás miatt: az ország elveszítette búza- és burgonyatermésének 10, illetve 25, összes erdõterületének pedig 30%-át. Szinte teljes egészében átadni kényszerült cink-, ólom- és rézbányáit, s néhány jelentõs iparvállalat is Magyarországhoz került, mint például a nagybányai Phönix, vagy a kolozsvári Dermata. Erdély legfontosabb ipari létesítményei, bányái, közlekedési útvonalai azonban továbbra is román tulajdonban maradtak. A megosztott Erdély két része közötti fejlõdésbeli szintkülönbséget, „Észak” gazdasági visszamaradottságát jól illusztrálják a Magyar Nemzeti Bank román statisztikákon alapuló korabeli számításai. Ezek szerint Észak-Erdélyben az egy lakosra átszámított nemzeti jövedelem 1937-ben 7747, a Trianonban elcsatolt egész erdélyi területen 9355, míg Nagy-Romániában átlagosan 8292 lej volt. (6. sz. táblázat.) A Magyarországhoz került részeken – a fenti számítás szerint – Csík vármegye járt az élen az egy fõre jutó 10 175 lej értékû nemzeti jövedelemmel, és Máramaros zárta a sort 6203 lejjel. 238
239
240
316
6. sz. táblázat: Az egy fõre jutó nemzeti jövedelem Észak-Erdélyben,* egész Erdély területén és Nagy-Romániában 1937-ben Terület Észak-Erdély
Az egy fõre jutó nemzeti jövedelem 1937-ben, lejben számítva** 7 747
Az egy fõre jutó nemzeti jövedelem 1937-ben lejben számítva*** 8 503
Egész Erdély
9 355
10 104
Nagy-Románia
8 292
8 956
*Az 1941. évi határok között. ** A szállítás, közlekedés, háztartási munka nélkül. *** A szállítással, közlekedéssel, háztartási munkával együtt. Forrás: Magyar Országos Levéltár K 69 1940, Magyar–román tárgyalási anyag, 1. (14. sz. táblázat alapján.) Észak-Erdély elsõsorban az ipar fejlettségét tekintve maradt el Dél-Erdélytõl: a Trianonban Romániához csatolt összterület mintegy 43%-át tette ki ugyan, de az iparvállalatok számát illetõen ez az arány már csak 35, a munkáslétszámban 28,5, a befektetett tõkében 21, a termelésben felhasznált motorikus erõ tekintetében pedig csupán 17,7% volt. A több mint 650, gépi erõre berendezkedett észak-erdélyi iparvállalat közül sorrendben a legtöbb az élelmiszer-, a fafeldolgozó-, a vegyi-, a textil- és a vasipar terén mûködött, míg az alkalmazott munkások számát tekintve – jóval megelõzve a többit – a faipar volt a legjelentõsebb. A befektetett tõke nagyságát tekintve ismét csak az élelmiszeripar állt az élen. (7. sz. táblázat.) A gyárak többnyire a városokban, s különösen a négy legnagyobb észak-erdélyi városban: Kolozsvárott, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen telepedtek meg. 241
242
317
7. sz. táblázat: Észak-Erdély* ipartelepei 1938-ban, ágazatonként Ágazat Vasipar
Az ipartelepek Az egy ipartelepre esõ átlag befektetett motorikus munkás- befektetett motorikus munkásszáma tõkéje,ezer ereje, tõke, ezer erõ, lejben lóerõben létszám lejben lóerõben létszám 39
409 078
4180
3551
10 489
107
91
Elektrotechnika
2
4468
18
28
2284
914
14
Építõanyag-ipar
33
141 364
3629
1767
4157
107
52
Üvegipar
10
66 821
527
922
6682
53
92
Faipar
198
632 375
21 126
15 797
3179
106
80
Bõripar
21
70 198
2351
3192
3343
112
152
Textilipar
47
259 176
2511
3494
5514
53
74
Papíripar
31
158 530
4138
1418
5114
133
46
218
1 084 668
17 868
6056
4976
82
28
2
Élelmiszeripar Dohányipar Vegyipar Összesen
50
703 124
4730
2043
14 849
97
41
651
3 529 802
61 078
38 268
5 422
94
59
* Az 1941. évi határok között. Forrás: Farkasfalvy Sándor: A visszacsatolt keleti terület. Ipar. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 730. o., 1. sz. táblázat. A bányászat, a kohászat s az energiatermelés esetében hasonló helyzet állt elõ, mint az iparban, mivel Erdély természeti kincsekben leggazdagabb vidékei – Hunyad, Krassó-Szörény és Bihar hegyei – továbbra is Romániához tartoztak. A számottevõ földgáz-, vasérc- és barnaszénkészletek Dél-Erdélyben voltak, akárcsak a legjelentõsebb sóbánya, a marosújvári. A sót, a nemesfémeket, valamint a rezet, az ólmot és a cinket kivéve Észak-Erdély viszonylag szegény volt természeti kincsekben: területén csupán egyetlen vasércbánya mûködött az Udvarhely
318
vármegyei Lövétén, szénbányászata az egész erdélyi széntermelés mindössze 9,1%-át képezte, s mivel a kissármási földgázmezõk román tulajdonban maradtak, földgáztermelése csekélynek számított. Jellemzõ adat, hogy bár Észak-Erdély jelentõs sókinccsel rendelkezett, amelyet a désaknai, parajdi és aknasugatagi bányákban hoztak felszínre, a román kézben lévõ marosújvári bánya egymaga szinte kétszer annyit termelt, mint a fenti három együttvéve. (8. sz. táblázat.) 243
8. sz. táblázat: Erdély sótermelése bányánként 1938-ban A sóbánya telephelye Község Vármegye Parajd
Udvarhely
Sótermelés az összes erdélyi sótermelés %-ában
Sótermelés ezer métermázsában 39
3,0 16,8 14,5
Désakna
Szolnok-Doboka
220
Aknasugatag és Rónaszék
Máramaros
189
Torda
Torda-Aranyos
448
Marosújvár
Alsó-Fehér
859
Vizakna
Alsó-Fehér
Észak-Erdély összesen 1938-ban
34,3
65,7
Dél-Erdély összesen 1938-ban
859
65,7
Erdély összesen 1938-ban
1307
100,0
Forrás: Szalay Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Bányászat és kohászat. Energiaviszonyok. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 720. Az 1. sz. táblázat alapján. Mindezek ellenére Magyarország számára gazdasági gyarapodást jelentett Észak-Erdély visszatérése, elsõsorban a jelentõsen megnövekedett erdõállomány, továbbá a nagybányai érctelepek, a már említett sóbányák, valamint a nagyvárosok ipara miatt. A visszacsatolt terület elsõdlegesen mégis mezõgazdasági jellegû volt. Az õstermelés jelentõségét a foglalkoztatási adatok is tükrözték, amelyek azonban (legalábbis még 1910-ben) nem utaltak szembetû244
319
nõen nagy különbségre az itteni, s a Magyarország többi részén élõ népesség rétegzõdése között. Észak-Erdély lakosságának az 1910-es adatok szerint 69,6%-a dolgozott a mezõgazdaságban, és mindössze 19,4%-a a bányászatban, iparban és „forgalomban” együttvéve. Az õstermelés hegyvidéki jellegére is utalt, hogy ugyanazon évben a mezõgazdaság és kertészet keresõinek több mint egyharmada önálló, valamivel több mint egynegyede segítõ családtag volt, gazdasági cselédként pedig kevesebb mint egytizedük dolgozott. Az észak-erdélyi táj hegyes-dombos jellegével magyarázható az erdészet átlagosnál fontosabb szerepe. A második bécsi döntés nyomán Magyarország területe mintegy 7,5 millió kat. holddal gyarapodott, amelynek 31%-a szántó, közel 15%-a rét, 12,5%-a legelõ, és igen számottevõ része, 36,5%-a erdõ volt. (9. sz. táblázat.) Ezzel Magyarországon a föld mûvelési ágak szerinti megosztása arányosabb lett: az erdõk részesedése például 17%-ról 22%-ra nõtt, s a szállítási nehézségek dacára az ország teljes mértékben fedezni tudta belsõ faszükségletét, sõt exportját is növelhette. A visszatért országrész növénytermesztésében a gabonaféléken kívül fontos szerep jutott – fõleg Szilágy és SzolnokDoboka vármegyében – a kukoricának, amelyet Erdélyben nem csak takarmányozásra, hanem emberi fogyasztásra is használnak. Burgonyából a legtöbbet a Székelyföldön termeltek, itt viszont kevesebb kukoricát fogyasztottak. A mostohább természeti adottságok miatt az észak-erdélyi termésátlagok kisebbek voltak a nyugatabbra fekvõ vidék átlagos terméshozamánál. Ami az állattenyésztést illeti, a rétekben, legelõkben gazdag Észak-Erdélyben fõleg szarvasmarhát és juhot, kisebb mértékben sertést, lovat, kecskét tenyésztettek. (3. sz. ábra.) 245
246
247
248
320
9. sz. táblázat: Észak-Erdély* és a trianoni Magyarország területe mûvelési ágak szerint Mûvelési ág Szántóföld Kert Rét
Észak-Erdély** a terület nagysága % kat. holdban 2 324 813
A trianoni Magyarország*** a terület % nagysága kat. holdban 31,0 9 770 293 60,4
116 549
1,6
207 989
1,3
1 080 405
14,4
1 122 396
6,9
Szõlõ
27 002
0,4
361 898
2,2
Legelõ
939 138
12,5
1 677 095
10,4
2 734 760
36,5
1 923 458
11,9
267 252
3,6
52 503
0,3
1 060 086
6,6
100,0
16 175 718
100,0
Erdõ Nádas Földadó alá nem esõ terület Összesen
7 489 919
* Az 1941. évi határok között. ** 1910. évi kataszteri adatok. *** 1938. évi kataszteri adatok. Forrás: Szõllõsy Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Mezõgazdaság és állattenyésztés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 701. o. Az 1. sz. táblázat alapján.
321
3. sz. ábra: Az állatállomány a trianoni és a megnagyobbodott Magyarországon, illetve a visszacsatolt Felvidéken, Kárpátalján és Észak-Erdélyben a harmincas évek második felében
Forrás: Szõllõsy Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Mezõgazdaság és állattenyésztés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 706. o. A hevenyészve meghúzott új román–magyar határ igen súlyos gazdasági problémákat vetett fel. Kolozsvárt például elválasztotta víz- és elektromos üzemétõl, de megfosztotta élelmiszer-ellátó bázisának jelentõs részétõl is, mivel Györgyfalva, Tordaszentlászló és a többi környezõ falu Romániához került. Ellenkezõ elõjelû, de lényegében hasonló problémákkal küszködött a Romániának meghagyott Brassó is, mivel a város élelmezését korábban szinte teljes egészében biztosító Háromszék megyei falvakat a második bécsi döntés Magyarországhoz csatolta. Az új határ ezenkívül elválasztotta a Brassóban maradt magyarságot a Székelyföldtõl, amelyhez számos gazdasági érdek is fûzte, és fordítva, a Magyarországra került székelyek munkalehetõségei is megcsappantak. 249
250
251
322
Magyar szempontból a legnagyobb gondok a közlekedés terén álltak elõ. Bár a második bécsi döntéssel több mint 2300 km hosszú vasútvonal került vissza Magyarországhoz, az új határ kissármási beszögellése elvágta a vasúti összeköttetést a Székelyfölddel, s emiatt Észak-Erdély négy vármegyéjét (Maros-Torda, Csík, Udvarhely, Háromszék) csak a Beszterce – Szászrégen közötti, igen rossz állapotban lévõ köves úton lehetett megközelíteni. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Székelyföld áruellátása egy jó ideig szinte csak a legszükségesebb létfenntartási cikkek biztosítására korlátozódott, s az ott megtermelt áru – különösen a fa – csupán nagy nehézségek révén jutott el az ország más részeibe. 1940 decemberében átadták a forgalomnak a Szászlekence és Teke közötti keskeny nyomtávú vasúti pályaszakaszt, részben tehermentesítve ezáltal a közúti forgalmat, s olcsóbbá téve az áruellátást. A Székelyföld elzártságát végül 1942 végére sikerült megszüntetni a Szeretfalva – Déda vasútvonal átadásával. Továbbra is gond maradt azonban, hogy a Hargita-hegység nyugati oldalán élõ székelységnek nem volt vasúti összeköttetése Marosvásárhellyel, mivel vasútvonalai Erdély román fennhatóság alá tartozó része felé vezettek. Számos problémát okozott, hogy a Magyarországnak ítélt iparvállalatok felvevõpiaca és nyersanyagbázisa részben Romániában maradt, sok esetben pedig jelentõs kinnlevõségeik, vagy éppen fiókvállalataik maradtak Dél-Erdélyben – s mindez fordítva, a román fennhatóság alá tartozó üzemekre nézve is igaz volt. Gondot jelentett kezdetben az is, hogy a román árszínvonal a magyarországinál magasabb volt, s a két adórendszer nagy mértékben eltért egymástól. A nehézségeket tetézte, hogy bár a második bécsi döntés jegyzõkönyve leszögezte: a román csapatoknak „rendes állapotukban” kell átadni a Magyarországnak ítélt területeket, s ehhez a szeptember elsõ napjaiban Nagyváradon tárgyaló magyar katonai küldöttség is ragaszkodott, a kivonuló román polgári és katonai közigazgatás ezt nem tartotta be. Végeláthatatlan oszlopokban vonultak ugyanis Dél-Erdély felé a legkülönbözõbb javakkal – bútorokkal, leszerelt kórházakkal stb. – megpakolt teherautók, vonatok, szekerek, kiürítve vagy 252
253
254
255
256
257
323
mûködésképtelenné téve ezzel az átadandó terület közintézményeinek jelentõs részét. Az élelmiszer-ellátás nehézségei már a döntést követõ elsõ napokban, a honvédség bevonulását megelõzõen jelentkeztek Észak-Erdélyben. Szeptember 8-án a kolozsvári magyar konzul jelentette, hogy „cséplés háborgatása miatt” némi hiány van kenyérbõl, lisztbõl, ezenkívül cukorból, s nagy a hiány a kõolajtermékekbõl. Szükség lenne vágómarhára, egy vagon zsírra, 25 000 kg szalonnára, 1500 kg kolbászra és sürgõsen egy-egy vagon kukoricára, illetve burgonyára. Bárdossy szintén a honvédség bevonulása elõtt figyelmeztetett a székelység megfelelõ ellátásának szükségességére, és – a várható közlekedési nehézségekre való tekintettel – a már meglévõ három Hangya-élelmiszerraktáron kívül még tizenkettõ felállítását javasolta, hogy elsõsorban kenyérlisztet és kukoricát tárolhassanak. Minden kormányzati erõfeszítés ellenére 1940 õszén az észak-erdélyi általános gazdasági helyzet rosszabbodott, a lakosság életszínvonala esett. A közszükségleti cikkek megdrágultak vagy eltûntek a piacról, a fizetések stagnáltak, esetleg csökkentek. Akadozott az élelmiszerellátás: a petróleum, a cukor, idõnként a liszt, sõt a kenyér és a burgonya is hiánycikk volt. A Maros-völgyi fûrészüzemek egy idõre bezártak, a lakbérek rohamosan emelkedtek, a városok utcáit pedig 1940 szeptemberében-októberében ellepték a munkát keresõ dél-erdélyi menekültek és kiutasítottak. A tél elmúltával azonban a helyzet lassan normalizálódott, s összességében elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények ellenére gazdaságilag jelentõsen megerõsödött az 1940–1944es, viszonylag rövid idõszakban. A mai székely visszaemlékezõk nemcsak a kulturális, de az anyagi vonatkozások tekintetében is egyértelmûen pozitívan értékelik e négy évet. Amit leginkább kiemelnek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, az egyéni gazdák hathatós támogatást élveztek, ezenkívül számos szociális intézkedés lépett életbe és új munkahelyek jöttek létre. Ami a dél-erdélyi magyarságot illeti, minden veszteség és nyomorgatás ellenére, a második bécsi döntést közvetlenül követõ idõszakban 258
259
260
261
262
324
sikerült megtartania gazdasági erejét. A jelentések szerint 1941ben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítõ Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig vagyonukat megtartva jelentõs fejlõdést mutattak. Erõs volt a gr. Haller István által vezetett magyar szövetkezeti mozgalom is. A dél-erdélyi magyarságra azonban egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tûzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedõk, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különbözõ önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erõszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 májusában – az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva – a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tûzte ki célul, fegyveres erõszak alkalmazását helyezve kilátásba ellenállás esetén. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. 1942 nyarán Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Mégis, 1943-ra a dél-erdélyi magyarság termelõereje már jelentõsen lecsökkent, elsõsorban a katonai behívók elõl való tömeges menekülés, illetve a munkaszolgálatra való behívások miatt. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanítása ennek ellenére illúziónak bizonyult a bukaresti vezetés részérõl 1940. augusztus 30-át követõen. 263
264
265
266
A második bécsi döntés értékelése A második bécsi döntéssel lezárult a 20. századi román–magyar kapcsolatok történetének egy fontos szakasza, amely két évtizeddel korábban, a trianoni békeszerzõdéssel vette kezdetét. A magyar külpolitika sikerként könyvelhette el a döntõbírósági határozatot, hiszen megvalósult egyik legfontosabb célkitûzése: sor került az igazságtalan békeszerzõdés revíziójára, és az 1920-ban elcsatolt 325
erdélyi területek jelentõs része visszatért Magyarországhoz. Ezzel több mint egymillió erdélyi magyar szabadult fel román uralom alól, a megszerzett terület pedig közel felét, pontosabban 46%-át tette ki a trianoni csonka országnak. A területgyarapodás nagyságát az is jelzi, hogy a második bécsi döntés nyomán visszakerült 43 104 km csaknem kétszer akkora kiterjedésû volt, mint az 1938 õszén (Felvidék – 11 927 km ) és 1939 tavaszán (Kárpátalja – 12 061 km ) megszerzett részek együttesen. Magyarország területe az addigi revíziós sikerek következtében így kb. 160 ezer km -re, lakosainak száma pedig több mint 13 millióra nõtt 1940 szeptemberére, s ezzel a térség középhatalmainak sorába emelkedett. Ha az ezt követõ év tavaszán sorra került délvidéki területgyarapodást is tekintetbe veszszük, 1941 végén a megnagyobbodott Magyarország területe 171 ezer km -t tett ki, a lakosság száma pedig megközelítette a 15 milliót, amelynek mintegy háromnegyed része vallotta magát magyar anyanyelvûnek. 267
2
2
2
2
2
10. sz. táblázat: Magyarország területének és népességének változásai 1938–1941 között Terület km2-ben 93 073
Népesség (fõ)* 9 319 992
Felvidék, 1938. november
11 927
1 062 022
84,1
Kárpátalja, 1939. március
12 061
694 022
10,1
Észak-Erdély, 1940. augusztus
43 104
2 577 260
52,1
Délvidék, 1941. április
11 475
1 030 027
39,0
171 640
14 683 323
77,4
Terület Trianoni Magyarország
Magyarország, 1941 vége
Ebbõl magyar (%)* 92,9
* Az 1941-es magyar népszámlálás anyanyelvi adatai alapján. Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris Kiadó /Osiris Tankönyvek/, 250. o., 26. sz. táblázat alapján.
326
Kudarcot jelentett viszont a bécsi döntés a román külpolitika számára, amely az I. világháborút követõen mindvégig a területi status quo, a trianoni békerendszer megõrzésére törekedett. A gyökeresen megváltozott nagyhatalmi erõviszonyok azonban 1940. június 28-a és szeptember 7-e között Nagy-Románia felbomlását eredményezték, s ennek a folyamatnak képezte részét Észak-Erdély átadása is. Kevesebb mint három hónap alatt Románia elvesztette lakosságának és területének egyharmadát (lásd a 11. sz. táblázatot): területe így 295 000 km -rõl 195 000-re csökkent, lakossága pedig valamivel több mint 20 millióról 13,5 millióra. Egyes adatok szerint 3 millió román került az országhatárokon kívülre. A tengelyhatalmak Bécsben ugyanakkor garantálták a megkisebbedett Románia határait, „oltalmat” nyújtva ezáltal a további magyar, és az esetleges szovjet revíziós követelésekkel szemben. 268
2
269
11. sz. táblázat: Románia területi veszteségei 1940 nyarán Átadott terület Besszarábia és Észak-Bukovina Észak-Erdély Dél-Dobrudzsa Összesen
Terület km2-ben 50 762
Népesség (fõ) 3 776 000
42 243*
2 628 238*
6 921
425 000
99 926
6 829 238
*A magyar adatok ettõl némileg eltérnek: 43 104 km , illetve az 1941-es népszámlálás adatai szerint 2 577 260 fõ. 2
Forrás: Giurescu, Dinu C.: România în al doilea rãzboi mondial, 1939–1945 (Románia a második világháborúban, 1939–1945). Bucureºti, 1999, Editura All Educational, 34. o. A területi nyereségen, illetve veszteségen túl, mindkét ország számára súlyos bel- és külpolitikai következményekkel járt a második bécsi döntés, s a Németországgal szembeni elkötelezettséget és függõséget erõsítette. Ami Magyarországot illeti: Teleki saját politikájának csõdjét abban látta, hogy Észak-Erdélyt a tengelyhatalmak kétes értékû „ajándékaként” kapta vissza, és nem sikerült önállóan végre327
hajtani a revíziót. Nem kérte a németek „jószolgálatait”, mégis azzal találta magát szemben, hogy „hálásnak” kellett lennie e nem óhajtott szívességért. Bár egyetértünk Czettler Antal azon megállapításával, hogy a bécsi döntés elfogadásával az ország még nem csatlakozott „szinte visszavonhatatlanul” a tengelyhez, az tény, hogy nagyon magas árat kellett fizetni a németeknek az újabb területgyarapodásért. A nemzetiszocialista Volksbund valóságos állam lett az államban, a politikai élet erõteljesen jobbra tolódott, szabadlábra helyezték a börtönbüntetését töltõ nyilas vezért, Szálasi Ferencet, megkezdték a harmadik zsidótörvény elõkészítését. Októberben Romániába tartó német tancsapatokat engedtek át az ország területén, 1940. november 20-án pedig Magyarország csatlakozott a szeptemberben létrejött német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez, ami a semlegességi politika végét jelentette. Romániában Ion Antonescu tábornok a Vasgárdával – a „legionáriusokkal” – alakított kormányt. 1940. szeptember 14-én kikiáltották a „nemzeti–legionárius államot”, s ezzel kezdetét vette a fasiszta diktatúra: felszámolták a demokratikus intézmények utolsó maradványait, az állami politika szintjére emelték az antiszemitizmust, féktelen vasgárdista terror vette kezdetét. Antonescu biztosította Németországot, hogy betartja s végrehajtja a második bécsi döntést, és még szorosabbra fûzi a két ország kapcsolatait. Kérésére német tancsapatok érkeztek az országba, és november 23-án Románia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A Bécsben kihirdetett új államhatárt mindkét ország vezetése átmeneti, ideiglenes megoldásnak tartotta: az eddigi revíziós eredmények megõrzése mellett Magyarország Dél-Erdélyrõl sem akart lemondani, Románia pedig mindenáron vissza akarta szerezni Észak-Erdélyt. E célokat azonban csak Berlin segítségével lehetett megvalósítani, ezért a Németország kegyeiért korábban megindult „versenyfutás” még inkább felerõsödött. Ebben Antonescu járt elöl, aki Hitler legmegbecsültebb szövetségeseként minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy rávegye a német kancellárt a bécsi döntõbírósági határozat megmásítására. 270
271
272
273
274
275
328
Szándékosan szított-e viszályt Hitler a második bécsi döntéssel, úgy húzva meg a határt, hogy azzal egyik fél se legyen elégedett? E vélemény szerint Németország kijátszotta egymás ellen Magyarországot és Romániát, hogy aztán könnyebben „járszalagjára fûzze” õket. Bár a döntésnek, mint láttuk, valóban ez volt a következménye, mégis azt a nézetet osztjuk, miszerint a magyar–román ellentét kiélezése 1940 derekán nem felelt meg Hitler szándékainak. A britekkel folytatott háború kellõs közepén Németország érdeke „csupán” a Balkán nyugalmát és békéjét kívánta meg, a romániai olajszállítások zavartalanságát, s azt, hogy a Szovjetunió ne hatoljon be e térségbe. Románia és Magyarország ellentéte mindössze egy zavaró problémát jelentett Hitler számára, amit – a fegyveres konfliktus megelõzése érdekében – minél elõbb meg kellett oldania. Ezt kívánták meg a már tervbe vett szovjetellenes hadjárat elõkészületei is. Erdély megosztásakor a német diktátor olyan megoldást keresett, amely részben kielégíti a magyar igényeket, de nem vezet a román állam összeomlásához, és nem is gyengíti le azt túlságosan – hiszen szövetségesként számolt vele a jövõben. Az új határvonal bizonyos mértékig Budapestnek kedvezett, mert nem észak–dél, hanem nyugat–kelet irányban húzódott, s így a Székelyföld is visszakerült Magyarországhoz. Hitler ezáltal az etnikai viszonyokat is igyekezett figyelembe venni, döntését mégis a német nagyhatalmi érdekek, a katonai-stratégiai meggondolások motiválták: elsõsorban a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. Teleki nem akarta „ajándékba kapni” Erdélyt. Õ magyar–román megoldást akart elérni, katonai nyomás, villámháború, vagy közvetlen tárgyalás útján. Tudta, hogy Erdélyt nem lehet „felszabdalni”, ennek ellenére meghajolt a nagypolitikai realitások elõtt. A revíziót végül sikerült kierõszakolnia: Erdély 2/5-e visszatért, s ezzel teljesült a Turnu Severinben elõterjesztett magyar követelés 2/3-a. Az ezzel járó súlyos következményeket azonban már nem tudta elkerülni. Ami a román kormányt illeti, 1940 júliusától tisztában volt azzal, hogy kénytelen lesz bizonyos területi engedményeket tenni Magyaror276
277
278
329
szágnak. Kisebb méretû határkorrekcióval számolt, amelyet lakosságcserével kívánt összekötni. Valeriu Pop tervének megfelelõen a Turnu Severin-i tárgyalásokon Bukarest az idõnyerésre épített, s arra, hogy sikerül elnyerni a tengelyhatalmak támogatását. Bízva abban, hogy a lakosságcserére irányuló szándéka megegyezik a német elképzelésekkel, a román kormány többször is sürgette Hitler döntõbírói beavatkozását, augusztus 27-én pedig közölte: kész elfogadni egy „valódi döntõbíróságot”. A bécsi döntés meghozatalának körülményei és a területi veszteség mértéke sokkolták a román vezetést. Egyértelmûvé vált, hogy Bukarest elveszítette az 1940 nyarán Erdély egészének megtartásáért folytatott politikaidiplomáciai „csatát”. * Hogyan értékeljük végül is a második bécsi döntést? Historiográfiai kitekintésünkben részletesen kitértünk arra, hogy a román történetírás általában Romániára erõszakolt, igazságtalan „diktátum”-ról beszél, amely elszakította az ország testétõl az 1918-ban a népakarat által egyesített Erdély egy részét. Romániában a 80-as évek felülrõl irányított kommunista történetírása, akárcsak a 90-es években a historiográfiában is jelentõs súlyra szert tevõ nacionalista irányzat a „mindenkor irredenta Magyarország” és az évszázados harcok árán létrehozott „egységes nemzeti román állam” téziseibõl indult ki, a „gyalázatos”, „fasiszta jellegû” bécsi döntést is ebbõl a szemszögbõl „elemezte”. Véleményünk szerint a Hitler által hevenyészve meghúzott, Erdélyt kettészelõ határvonal földrajzilag és gazdaságilag valóban elhibázott volt, demográfiailag pedig vitatható, hiszen több mint egy millió románt szakított el az anyaországától. Az érem másik oldala viszont az, hogy a bécsi döntés által megállapított határ semmivel sem volt rosszabb a húsz évvel korábban, Trianonban megvontnál. A trianoni határ ugyanis földrajzilag és gazdaságilag éppoly mesterségesnek számított, mint az 1940-es, etnikailag pedig még annál is vitathatóbb volt, hiszen több mint másfél millió magyar lakost csatolt Romániához, színmagyar területekkel együtt. 330
Azért, mert a második bécsi döntés utólag rossz megoldásnak bizonyult, önmagában még sem erkölcsileg, sem politikailag nem ítélhetõ el az elhibázott trianoni békeszerzõdés megváltoztatását célzó magyar revíziós törekvés, amennyiben a magyarlakta területek visszaszerzésére irányult. Súlyosan kifogásolható viszont az a tény, hogy a részleges erdélyi revízió – az európai nagyhatalmi viszonyok következtében – a világuralomra törõ hitleri Németország és olasz szövetségesének döntése nyomán valósult meg 1940ben. Ez ugyanis Magyarország és Románia számára egyaránt komoly bel- és külpolitikai következményekkel járt, s mindkét ország Berlinnel szembeni alárendeltségét erõsítette. „Igazságos” vagy „igazságtalan” volt-e a második bécsi döntés? Erdély bonyolult nemzetiségi viszonyai, a néprajzi tarkaság, a román, a magyar és a német lakosság területi elhelyezkedésének kevertsége, mint említettük, szinte lehetetlenné teszi egy etnikailag minden szempontból kielégítõ, igazságos határvonal meghúzását e területen. Az 1940-es határ sem tekinthetõ ilyen értelemben „igazságosnak”, még ha a döntõbírói határozat során a stratégiai, gazdasági megfontolások mellett etnikai szempontok is érvényesültek. Döntésével Hitler lényegében valóra váltotta a Münchenben, 1940. július 10-én Telekiék elõtt tett cinikus jóslatát, miszerint, „akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínûleg mind a kettõ”. A korabeli Magyarországon a második bécsi döntést persze elsõsorban a trianoni békeszerzõdés részbeni orvoslásaként fogták fel (nem feledkezve meg azonban Dél-Erdélyrõl sem), amelynek következtében több mint egymillió magyar szabadult fel az idegen uralom alól. A románok viszont nemzeti tragédiát láttak benne, amely megcsonkította országuk területét, és több mint egymillió nemzettársukat magyar uralom alá juttatta. A döntés így amellett, hogy súlyosan megterhelte a magyar–román államközi kapcsolatokat, az egymásról kialakított nemzetképek formálásában is negatív szerepet játszott, elsõsorban román oldalon. Mint már többször kitértünk rá, a döntõbíráskodást – belpolitikai okokból, illetve egy számára kedvezõbb döntésben bízva – a román 279
331
fél kérte. Ezenkívül, akárcsak a magyar, a román vezetés is elõzetesen beleegyezett abba (igaz, német nyomás alatt), hogy feltétel nélkül aláveti magát a döntõbírói határozatnak. A határozat kihirdetését követõen mind a négy ország delegátusa kézjegyével látta el a jegyzõkönyvet, formailag tehát a második bécsi döntés szabályos nemzetközi aktusnak minõsíthetõ. Jogi érvénye ellenére mégsem bizonyulhatott tartósnak, hiszen politikai döntésként, háborúban, az éppen aktuális (akkor a tengelyhatalmaknak kedvezõ) erõviszonyok alapján hozta azt meg két hadviselõ állam, Németország és Olaszország – amelyek végül is alulmaradtak a szövetségesekkel szemben. A gyõztes nagyhatalmak közül Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kezdettõl fogva vitatta a második bécsi döntés érvényességét. A Szovjetunió viszont 1941. június 26-ig, Magyarország hadbalépéséig továbbra is Budapest törekvéseit támogatta Bukaresttel szemben. Ezt követõen azonban Magyarország – Romániához hasonlóan, amely pár nappal korábban támadta meg a Szovjetuniót, visszafoglalva Besszarábiát és Észak-Bukovinát – ellenséges államnak számított, a második bécsi döntést pedig érvénytelennek tekintették Moszkvában. Bár 1941-tõl kezdve a szövetséges nagyhatalmak egyetértettek a második bécsi döntés rendelkezéseinek hatálytalanításában gyõzelem esetén, 1944 nyaráig Erdély jövõbeli hovatartozása nyitott kérdés maradt. 1944. augusztus 23-án politikai fordulat következett be Bukarestben, ami a békekonferencia elõtt kedvezõbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. E napon ugyanis I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta a Hitler egyik leghûbb szövetségesének számító Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak, és átpártolt a szövetségesek oldalára. Magyarországnak ezzel szemben nem sikerült a Horthy Miklós által 1944. október 15-ére tervezett átállás, amely csúfos kudarcot vallott. A nyilas vezér Szálasi került hatalomra, aki még mindig a németek végsõ gyõzelmében hitt. Erdély területi státusa azonban még az augusztus 23-i román átállást követõen sem dõlt el végérvényesen. A Szovjetunió ugyan egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült 332
Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb magyar–román határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja kerekedett felül: az 1947. február 10-én aláírt békeszerzõdés a trianoni román–magyar határok helyreállításáról rendelkezett. Erdély sorsáról a második világháborút követõen tehát ismét a nagyhatalmak döntöttek, ezúttal a Németországot és a csatlós országokat (köztük Magyarországot is) legyõzõ szövetségesek. Míg a nyugati nagyhatalmak a közvetlenül nem érdekelt, távoli szemlélõdõ jóindulatával kezelték – magyar szempontból – az erdélyi kérdést, addig a térségben hosszú idõre berendezkedni kívánó szovjet hatalom saját expanzív törekvéseinek megfelelõen cselekedett. ÉszakErdély egész területének visszaadásával Moszkva célja részben Románia kompenzálása volt az 1944-ben újból szovjet fennhatóság alá került Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése miatt, részben pedig az 1945. március 6-án hatalomra juttatott baloldali Groza-kormány ily módon való „megjutalmazása”, de szerepet játszhatott a Magyarországnál stratégiailag fontosabbnak ítélt Románia elkötelezésének szándéka is a Szovjetunió felé. 280
* Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés tehát viszonylag rövid életû volt. Ennek ellenére súlyos tehertételt jelentett a magyar–román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországának. Függetlenül az „igazságosság” vagy a nemzetközi jogi érvényesség kérdéseitõl, a tengelyhatalmak, s velük együtt a „rossz oldalon” álló Magyarország háborús vereségével a második bécsi döntésre a megsemmisülés várt.
333
Jegyzetek a III. fejezethez 1. Juhász: A Teleki-kormány… 187. o. 2. Macartney: i. m. 136. o. 3. Dombrády: Hadsereg és politika… 134–137. o. 4. MOL K 63 1940 27/7. 2. 5. Arh. M.A.E., Conferinþa de pace de la Paris, vol. 98., f. 95. 6. România, 1940. augusztus 30. 7. Uo. 8. MOL K 63 1940 27/7. 2. 9. MOL K 63 1940 27/7. 2. 10. Regele Carol al II-lea… vol. III., 288. o. 11. Uo. 287. o. 12. Hory: i. m. 343. o. Horynak – Csákyval ellentétben – a közvetlen külügyminiszteri megbeszélések kilátásait illetõen semmi illúziója nem volt. (Uo.) 13. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 101. sz. irat. 14. MOL K 63 1940 27/7. 2. 15. DIMK, V. kötet, 320. sz. irat. 16. Pop: Bãtãlia… 136. o. és Simion: Dictatul… 306–307. o. 17. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 99. sz. irat. 18. MOL K 63 1940 27/7. 2. 19. Pop: Bãtãlia… 134–135. o. Vö. Regele Carol al II-lea… vol. III., 286. o. 20. Pop: Bãtãlia… 135–136. o. 21. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 316–317. 22. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 317. 23. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, Telegrame Berlin 1940–1941, vol. 2., f. 83–87. 24. Regele Carol al II-lea… vol. III., 287. o. 25. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, Relaþii cu România, vol. 80., f. 108–111. 26. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, Relaþii cu România, vol. 80., f. 111. Román nyelvû szövegét lásd még Manoilescu: i. m. 188–191. o. Franciául uo. 104. sz. jegyzet, 325–327. o. 27. Emlékirataiban Pop, bár egyetért a memorandum tartalmával, a Berlinhez intézett kérdést károsnak tartja, s azt állítja, nem volt tudomása a dokumentum szövegérõl. (Pop: Bãtãlia… 137. o.) 28. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, Relaþii cu România, vol. 80., f. 117–118., és Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 321–322. Az olasz kormánynak megküldött emlékeztetõt lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 107. sz. irat. 29. A német nyelvû dokumentumot lásd Pop: Bãtãlia… 29. sz melléklet, 290–294. o. Részletesen elemzi Simion Dictatul… 309–310. o. és Pop: Bãtãlia… 140. o. 30. Manoilescu: i. m. 191. o. 31. Simion: Dictatul… 307. o. Utasításának ezt a mondatát emlékirataiban nem idézi Manoilescu. 32. Manoilescu: i. m. 191. o.
334
33. Bossy: i. m. 278–279. o., valamint Manoilescu: i. m. 191–192. o. Mackensen római német követ aznap állítólag közölte Bossyval, hogy országa „nem akar hallani a döntõbíráskodás szóról”. (Pop: Bãtãlia… 142. o.) 34. Nem sikerült fellelnünk a román külügyi iratok között. 35. DGFP, Series D, vol. X., 399. sz. irat. Vö. Juhász: A Teleki-kormány… 191. o., valamint uõ: A második bécsi döntés… 88–89. o. 36. DIMK, V. kötet, 324. sz. irat. 37. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, Relaþii cu România, vol. 80., f. 125–127. Az ezt követõ, délután öt órai találkozóról szóló Romalo-jelentést nem találtuk a román külügyi iratok között. 38. Manoilescu: i. m. 191. o. 39. Simion: Dictatul… 308. o. 40. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 106. sz. irat. 41. Uo. 42. Juhász: A Teleki-kormány… 188–189. o, valamint Czettler: i. m. 148–149. o. 43. MOL K 63 1940 27/7. 2. 44. Csáky számjeltáviratát lásd DIMK, V. kötet, 321. sz. irat. Sztójay jelentését uo. 324. sz. irat. 45. Lásd A Wilhelmstrasse… 343. sz. irat. 46. Dombrády: Hadsereg és politika… 143. o. 47. Ablonczy Balázs: Teleki Pál (Egy politikai életrajz vázlata). H. n., 2000, Elektra Kiadóház /ÉLET-KÉP Sorozat/, 120. o. 48. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet /A Magyarságkutatás könyvtára, VIII./, 281. o. 49. Czettler: i. m. 148. o és Juhász: A Teleki-kormány… 187. o. 50. Réti: Budapest – Róma… 252. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány… 190. o. 51. Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… i. m. 103. sz. irat. 52. Uo. 104. sz. irat. 53. Hillgruber: i. m. 125. o. 54. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, vol. 80., f. 106. 55. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, vol. 80., f. 100. 56. Hillgruber: i. m. 125. o., valamint Macartney: i. m. 138. o. és 182b. sz. jegyzet, 263. o. 57. Ciano… 242. o. 58. Réti: Budapest – Róma… 252. o. Vö. uõ: Olasz diplomáciai dokumentumok… 108–109. sz. iratok. II. Károly „drámai fordulatként” értékelte 26-án este a követek visszahívásának hírét. „Mi lehet ez? Miután azt mondták, hogy nem avatkoznak be, íme, úgy tûnik, [a tengelyhatalmak vezetõi] efelé tartanak.” (Regele Carol al II-lea… vol. III., 287. o.) 59. Arh. M.A.E., fond 71/Germania, vol. 80., f. 101. 60. Hillgruber: i. m. 126. o. Lényegében – hozzánk hasonlóan – Hillgruber nyomán számol be az augusztus 27-i határmeghúzás körülményeirõl Juhász Gyula (Juhász: A Teleki-kormány… i. m. 191–192. o.), Czettler Antal (Czettler: i. m. 151–152. o.) és Auricã Simion (Simion: Dictatul… 315–316. o.) is. 61. Hillgruber: i. m. 126–127. o.
335
62. Lásd Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 72. sz. irat. 63. A térképen kék ceruzával meghúzott határvonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami késõbb komoly gondot okozott a tényleges határmegvonás idején. (Hillgruber: i. m. 126. o.) 64. A Turnu Severinben elõterjesztett magyar igény 69 000 km volt. 65. Ciano… 242–243. o. 66. Juhász: A Teleki-kormány… 191. o. 67. Simion: Dictatul… 324–325. o. II. Károly újabb „drámai fordulatnak” nevezte Manoilescu bécsi meghívását. Nagyon félt az esetleges erdélyi területátadástól – még ha azt lakosságcserével kapcsolnák is össze –, elsõsorban a beláthatatlan belpolitikai következmények miatt. Abban reménykedett, lehetõség nyilik „világosabban kifejteni” a román álláspontot. (Regele Carol al II-lea… vol. III., 288. o.) 68. MOL K 63 1940 27/7. 2. 69. Bossy: i. m. 278–279. o. 70. Juhász: A Teleki-kormány… 193-194. o., valamint Simion: Dictatul… 322–324. o. 71. Ciano… 243. o. 72. Schmidt feljegyzéseit a találkozóról lásd A Wilhelmstrasse… 345. sz. irat, 516–519. o. A dokumentumot részletesen ismerteti Juhász: A Teleki-kormány… 195–197. o. 73. A Wilhelmstrasse… 345. sz. irat, 519. o. 74. Augusztus 28-án a budapesti és a bukaresti olasz követ egy közös feljegyzést készített Ciano számára, amely két variánst javasolt: az egyik szerint 34 ezer, a másik szerint 37 ezer km -nyi terület került volna vissza Magyarországhoz. (Réti: Budapest – Róma… 253. o.) 75. Hillgruber: i. m. 127. o. 76. Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Budapest, 1989, Zrínyi Katonai Kiadó, 25–26. o. A népnyelv is „Göringhas”-nak, vagy „Göring-zsák”-nak nevezte el a kissármási beszögellést. 77. MOL K 429 Kozma-iratok, 12. cs., Adatgyûjtemény, 1940. III. rész. 78. Ciano… 243. o. 79. Juhász: A Teleki-kormány… 197. o., Czettler: i. m. 154. o. 80. A Wilhelmstrasse… 345. sz. irat, 516. o. 81. Czettler: i. m. 153. és 162. o. 82. A Wilhelmstrasse… 351. sz. irat, 526–530. o. Sztójay jelentését a Hitlerrel való talákozásáról lásd DIMK, V. kötet, 352. sz. irat, 572–578. o. 83. DIMK, V. kötet, 352. sz. irat, 572. o. Hitler 1941 márciusában Bárdossy László, akkori magyar külügyminiszternek is elmondta: a döntõbíráskodás idején Románia összeomlásától, és Oroszország balkáni behatolásától tartott. (Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 17. sz. dokumentum.) 84. Lásd Radu Crutzescu, volt berlini román követ 1940. október 23-i feljegyzését Franz von Papen, ankarai német nagykövettel folytatott beszélgetésérõl (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 45–48.), vagy Nicolae PetrescuComnen, vatikáni román követ 1940. szeptember 18-i jelentését (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 32–34.). 2
2
336
85. Román diplomáciai jelentések is beszámoltak a Bukarest iránti német bizalmatlanságról. Lásd pl. a budapesti román katonai attasé értesüléseirõl szóló 1940. augusztus 22-i tájékoztató jelentést. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 41., f. 250.). 86. Az ellenszenv legfõbb oka, hogy 1938 novemberében, közvetlenül a berchtesgadeni Hitler–II. Károly találkozót követõen, a román uralkodó váratlanul kivégeztette a börtönben lévõ Corneliu Zelea Codreanut, a Berlin támogatását élvezõ Vasgárda vezetõjét, társaival együtt. Hitler ezt sohasem bocsátotta meg a román uralkodónak. 87. Lásd Manoilescu: i. m. 197–198. o. 88. Waldeck, R. G.: Athénée Palace. Bucureºti, 2000, Humanitas /Spectacolul istoriei, 3/, 127–128. o 89. Ormos Mária szerint Berlinben a „tipikus magyar” többek között azt jelentette, hogy az illetõ személy fennhéjázó, beképzelt, kioktató, miközben borzalmas állapotban tartja saját népét. (Ormos Mária: Adolf Hitler. In Ormos Mária – Krausz Tamás: Hitler – Sztálin. H. n., 1999, Pannonica Kiadó /fekete–fehér/, 103. o. 90. Hitler maga is a „büntetés” szándékát sugallta 1940. november 12-én, az új berlini román követ, Constantin Grecianu bemutatkozása alkalmából. Részletesen kitért az idõközben megbuktatott II. Károly iránti ellenszenvére, s utalt arra, hogy csak a második bécsi döntés következtében „szabadulhatott meg” az ország Károlytól. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 49.) E magyarázattal a Führer elsõsorban persze a bécsi döntésnek a románokra nézve „elõnyös” voltát probálta bizonyítani. 91. Feltételezett számítása, mint tudjuk, Ion Antonescu tábornok 1940. szeptemberi hatalomra kerülésével bevált. 92. Simion: Dictatul… 325. o., valamint Pop: Bãtãlia… 139–140. o. 93. Manoilescu: i. m. 204–205. o. 94. Simion: Dictatul… 325–326. o. Emlékirataiban Manoilescu 10 000, illetve 7000 km -t említ. (Manoilescu: i. m. 194. o.) Pop elismeri, hogy az általa javasolt megoldás „kissé erõltetett volt”. (Pop: Bãtãlia… 148. o.) 95. Pop: Bãtãlia… 148. o. 96. Simion: Dictatul… 314. o. 97. Korom Mihály: A második bécsi döntéstõl a fegyverszünetig. In Rácz István (szerk.): Tanulmányok Erdély történetérõl. Szakmai konferencia Debrecenben 1987. október 9–10. Debrecen, 1988, Csokonai Kiadó, 174. o. 98. Juhász: Teleki Pál külpolitikája… 39. o. 99. Manoilescu: i. m. 191. o. 100. Horthy Miklós titkos iratai… 49. sz. irat 1. sz. Melléklete, 248. o. 101. Juhász: A Teleki-kormány… 185. o. 102. Horthy Miklós titkos iratai… 49. sz. irat 1. sz. Melléklete, 248–249. o., valamint Juhász: A Teleki-kormány…191. o. 103. Juhász: A Teleki-kormány… 197–198. o., valamint Zsigmond László (szerk.): Magyarország és a második világháború. (Titkos diplomáciai okmányok a háború 2
337
elõzményeihez és történetéhez.) Budapest, 1959, Kossuth Könyvkiadó, 119. sz. irat, 289–290. o. 104. Rónai: Tervek, javaslatok…. 233. o. Rónai megemlíti: Telekit az is foglalkoztatta, hogy elutazása elõtt egy rövid, furcsa, üzenetet kapott Bethlen Istvántól, miszerint ne utazzék el Bécsbe. Rónai feltételezi, hogy Bethlen azt kívánta ezzel megüzenni: Teleki õrizze meg magát „persona semper grata”-nak, s ne fogadjon el a németektõl semmit. (Uo.) 105. Schmidt követ feljegyzését lásd A Wilhelmstrasse… 347. sz. irat, 520–524. o. A megbeszélésekrõl részletesen beszámol Juhász: A Teleki-kormány… 198–201. o. és Czettler: i. m. 154–155. o. 106. Ciano… 243. o. Naplójában ezzel kapcsolatban Ciano megjegyzi: „Az udvariasság nem tartozik [Ribbentrop] jellemvonásai közé.” (Uo.) 107. A Wilhelmstrasse… 347. sz. irat, 521. o. 108. Ciano szerint a magyar külügyminiszter „józan”, Teleki viszont „ellenséges” volt a megbeszélés során. (Ciano… 243. o.) 109. A telefonbeszélgetésrõl a Minisztertanács 1940. augusztus 29-i jegyzõkönyve számol be röviden. Lásd Zsigmond: i. m. 120. sz. irat, 291. o. 110. Uo., valamint Juhász: A Teleki-kormány… 201. o. Bár a Schmidt-féle feljegyzés erre nem utal, Juhász Gyula szerint mégsem lehet teljesen kizárni, hogy a megbeszélés folyamán Ribbentrop tett bizonyos célzásokat a Székelyföldre. (Uo. 237. sz. jegyzet, 200. o.) 111. Juhász: A Teleki-kormány…. 201–202. o. A dokumentumot a budapesti német követségen helyezték letétbe másnap, mindössze fél órával a második bécsi döntés megszületése elõtt. (Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között. Budapest, 1995, Európa–História. /Extra Hungariam/, 200–201. o.) 112. Ciano… 243. o. 113. Simion: Dictatul… 333. o. 114. Uo. 337–338. o. 115. Manoilescu emlékirataiban 68 000 km szerepel maximális területként (Manoilescu: i. m. 201. és 218. o.), Popnál (Pop: Bãtãlia… 149., 151., 154.) hol 67, hol 66 ezer km , Simion 66 000 km -t említ (Simion: Dictatul… 338. o.). Ribbentrop szerint a 25 000 km -t a románok ajánlották fel 1940. július 26-án Berchtesgadenben (Gigurtu akkor valójában 14 000 km -t említett), a 66 000 km -t (helyesen: 69 ezret) pedig a magyarok kérték Turnu Severinben. Manoilescu úgy emlékszik, Ribbentrop még aznap este beismerte, hogy az említett 25 000 km egy tévedésen alapul. Más forrás a beismerést nem erõsíti meg. (Simion: Dictatul… 338–339. o.) 116. Manoilescu: i. m. 201. o. 117. Uo. 202. o., valamint Bossy: i. m. 279. o. és Pop: Bãtãlia… 149. o. Naplójában Ciano ezt írja: „Manoilescu nem tudja, mit tegyen, vagy mit mondjon, és valósággal retteg hazája és önmaga miatt. Azon vagyunk, fizesse meg drágán, hogy garantáljuk határait. Õ maga is meg van gyõzõdve e dolog nagyszerûségérõl, de az árat igen drágállja.” (Ciano… 243. o.) 2
2
2
2
2
2
2
338
118. Lásd a Bécsben tartózkodó román küldöttség Bukarestnek címzett táviratait. Közli Manoilescu: i. m. 217–228. o. Egy részüket Pop is közli. (Pop: Bãtãlia… 153–158. o.) 119. A két külügyminiszternek ezt megelõzõen nem volt tudomása Pop megfigyelõi minõségérõl, s ezért nem hívták meg a Manoilescuval folytatott beszélgetésre. 120. Juhász: A második bécsi döntés… 91. o. Manoilescu szerint Valeriu Pop jó benyomást tett a két külügyminiszterre. (Manoilescu: i. m. 206. o.) 121. A megbeszélés ismertetése során fõleg Pop emlékirataira támaszkodunk. (Pop: Bãtãlia… 150–153. és 157–158. o.) 122. Erre vonatkozóan lásd még könyvünk végén a 14. sz. dokumentumban Valeriu Pop 1942. július 2-án Iuliu Maniuhoz írott levelét. 123. Juhász: A második bécsi döntés… 91. o. 124. Hillgruber: i. m. 128. o. 125. Juhász: A Teleki-kormány… 204–205. o., Ciano… 243–244. o. 126. Simion: Dictatul… 358. o. és Manoilescu: i. m. 208. o 127. Pop: Bãtãlia… 158. o., valamint Manoilescu: i. m. 209. o. 128. Pop: Bãtãlia… 160. o. Pop szerint Manoilescu elõször azt közölte Bukaresttel telefonon, hogy a küldöttség tagjai elfogadnák a döntõbíráskodást. E kijelentést korrigálta késõbb Pop a fenti értelemben. (Uo.) A delegációban résztvevõ Dragalina tábornok ugyanakkor azt javasolta, elsõre fogadják el ugyan a döntõbíróságot, de ha kiderül, hogy a döntés nagyon hátrányos Romániára nézve, utasítsák vissza. E véleményt Manoilescu nem közvetítette a bukaresti kormány felé, attól tartva, hogy a németek megfejtik a számjeltáviratot, és a román fél elveszti szavahihetõségét. (Manoilescu: i. m. 206–207. o.) 129. A hivatalos jegyzõkönyvet közli Mamina: i. m. 230–243. o. A tanácskozásról lásd még Simion: Dictatul… 351–357. o., valamint Pop: Bãtãlia… 161–164. o. 130. Mamina: i. m. 232. o. 131. Uo. Mint korábban utaltunk rá, az augusztus 23-i Koronatanács ülésének jegyzõkönyve nem maradt fenn. II. Károly, Valeriu Pop és Mihail Manoilescu rövid beszámolói a 23-i ülésrõl nem említik a döntõbíráskodás kérdését. 132. Mamina: i. m. 233. o. 133. Uo. 240. o. 134. Uo. Néhány nappal korábban Mihail még azt nyilatkozta Popnak, hogy szükség esetén kétfrontos háborúra is képes a román hadsereg. (Simion: Dictatul… 355. o., valamint Pop: Bãtãlia… 140–141. o.) 135. Mamina: i. m. 236. o., valamint Simion: Dictatul… 357. o. 136. Mamina: i. m. 233. o 137. Simion: Dictatul… 358–359. o., valamint Manoilescu: i. m. 208. o. 138. Mamina: i. m. 239. o. A román vezérkar értesülése szerint Észak-Bukovinában 30 szovjet hadosztály állt hadrendben. (Simion: Dictatul… 345. o.) 139. Iszlámov: i. m. 35. o., továbbá Simion: Dictatul… 347–348. o. 140. Raoul Bossy, Románia olaszországi követe egy 1940. szeptember 19-i jelentésében arról számol be, hogy „bizonyos körök” szerint Moszkva és Budapest között létezett egy ilyen értelmû titkos egyezmény, bár bizonyíték nincs rá. (Pop: Bãtãlia… 36. sz. melléklet, 303–304. o.) 1944-es politikai tanulmányában Bethlen
339
István megemlíti, hogy a második bécsi döntés idején „az orosz kormány egyetértésben Csáky külügyminiszterrel” határincidenseket provokált. (Bethlen István emlékirata, 1944. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Budapest, 1988, Zrínyi Katonai Kiadó, 107. o.) 141. Iszlámov: i. m. 30–31. o. 142. Uo. 33–35. o. 143. Gafencu: Misiune… 70. o., valamint Simion: Dictatul… 349. o. Ez a vélemény a bécsi döntést követõen terjedt el moszkvai diplomáciai körökben, s Gafencu „olasz változatnak” nevezi. A „brit változat” szerint augusztus 29-én éjszaka a németek és a szovjetek „összejátszottak”. (Gafencu: Misiune… 70. o.) 144. Német nyelven lásd Pop: Bãtãlia… 33. sz. melléklet, 298–300. o. A második bécsi döntés jegyzõkönyvét szintén német nyelven közli DIMK, V. kötet, 328. sz. irat. 145. A megnyitó elõtt nem sokkal Fabricius és Ghigi bemutatták Manoilescunak a román állam „sérthetetlenségét és integritását” garantáló német s olasz dokumentumokat, amelyek még aznap életbe léptek. (Simion: Dictatul… 360. o.) 146. A második bécsi döntés jegyzõkönyvét a csatolt döntõbírói határozattal együtt közli Zsigmond: i. m. 121. sz. irat, 258–261. o. Csak a döntõbírói határozatot közli Halmosy Dénes: Nemzetközi szerzõdések, 1918–1945. Második kiadás. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, 489–490. o. 147. Halmosy: i. m. 490. o. 148. Rónai András: A második bécsi döntés jellege és elemei. In uõ: Térképezett történelem. Budapest, 1989, Magvetõ Könyvkiadó, 244. o. 149. Lásd uõ: Tervek, javaslatok… III. terv, 229. o. A másik három változat: a már többször is említett „földrajzi osztóvonal” vagy „Maros-vonal” terve, amely nagyjából az 1918. november 13-i belgrádi megállapodás Kelet-Magyarországra vonatkozó vonalát követte, s amelyet a Turnu Severin-i tárgyalások során elõ is terjesztett a magyar küldöttség; „a népi erõviszonyoknak megfelelõ”, gazdaságilag egyensúlyt biztosító osztóvonal; az „önálló Erdély” modellje. (Uo. 226–229. o., valamint Bárdi: A szupremácia… 89–90. o.) 150. Mint emlékirataiból kiderül, a legrosszabb esetben is Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros elvesztésével számolt. (Manoilescu: i. m. 208–209. o.) 151. Uo. 212. o. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követõen tért magához. Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe Manoilescut. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. (uo. 213. o., valamint Pop: Bãtãlia… 166. o.) Naplójában Ciano így írja le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” (Ciano… 244. o.) 152. Pop: Bãtãlia… 166. o. 153. Ciano… 244. o. 154. Pop: Bãtãlia… 166. o. 155. Hory: i. m. 346. o.
340
156. Rónai: Tervek, javaslatok… 234. o. Telefonon Werth megnyugtatta Telekit, hogy a visszakapott terület katonailag védhetõ. (Uo. 234., 237. o.) 157. Macartney: i. m. 143. o. és Manoilescu: i. m. 226–227. o. 158. Juhász: A Teleki-kormány… 205–207. o. 159. Simion: Dictatul… 365. o., valamint Pop. Bãtãlia… 169. o., Manoilescu: i. m. 234–235. o. 160. Pop: Bãtãlia… 171–172. o., továbbá Manoilescu: i. m. 214–215. o. 161. Pop: Bãtãlia… 172–176. o., valamint Manoilescu: i. m. 229–231. o. Pop úgy tudja, hogy a román kormány a német elvárásoknak megfelelõ, új közleményt bocsátott ki, de ezt a lapok csak néhány példányban jelentették meg, s e példányokat juttatták el a bukaresti német követségre. Lásd Pop, Valeriu: Amintiri politice 1936–1945. [Politikai emlékek 1936–1945.] Bucureºti, 1999, Editura Vestala, 225. o. 162. Lásd Ablonczy: Teleki Pál (Egy politikai…)… 121. o., vagy Dessewffy Gyula: Emlékeim Teleki Pálról. In Csicsery-Rónay István – Vigh Károly (szerk.): Teleki Pál és kora. A Teleki Pál emlékév elõadásai. Budapest, 1992, Occcidental Press, 34–35. o. 163. Idézi Tóth Julianna: A második bécsi döntés közjogi és közigazgatási vetületei Észak-Erdélyben 1940 õszén. Kézirat. Budapest, 1987, Teleki László Alapítvány Könyvtára, jelzet: K – 845/89. 22. o. Teleki vívódásairól beszámol Dessewffy: i. m. 34–35. o., vagy Rónai: Tervek, javaslatok… 237. o., Hory: i. m. 346–348. o. 164. Macartney: i. m. 156. o., valamint Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942–1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. 1. kötet, Budapest, 1991, Európa–História. /Extra Hungariam/, 86. o. 165. Barcza: i. m. 1. kötet, 477. o. 166. Az ülés jegyzõkönyvét lásd Mamina: i. m. 252–275. o. 167. Uo. 253–254. és 262. o. 168. Uo. 260–261. o. 169. Lásd uo. 262–268. o. Dinu C. Giurescu történész szerint felszólalásában Maniu többek között az uralkodó lemondását, egy „nemzeti kormány” felállítását, általános mozgósítást, továbbá a hadseregnek a magyar határ mentén való összpontosítását, és a kõolajkutak elzárását vagy levegõbe röpítését követelte. (Giurescu: i. m. 31. o.) E követeléseknek viszont nem leltük nyomát az ülésrõl felvett hivatalos jegyzõkönyvben, mint ahogy azon idézeteknek sem, amelyek Zaharia Boilã könyvében szerepelnek. (Boilã, Zaharia: Momente culminante ºi amintiri din viaþa publicã a lui Iuliu Maniu. [Kimagasló pillanatok, és emlékek Iuliu Maniu közéletébõl.] In Pop, Ionel et al.: Amintiri despre Iuliu Maniu [Emlékek Iuliu Maniuról.] Ediþie de Livia Titieni Boilã. Cluj-Napoca, 1998, Editura Dacia, 79–80. o.) 170. Emlékirataiban Manoilescu megjegyzi, hogy az adott viszonyok mellett e felfogás „legalábbis irreális és romantikus” volt. (Manoilescu: i. m. 236–237. o.) 171. Iuliu Maniunak a második bécsi döntéssel kapcsolatos nézeteirõl lásd könyvünk végén a 14. sz. dokumentumot. 172. Lásd Mamina: i. m. 272–275. o.; Simion: Dictatul… 373–374. o. Maniu szeptember elsején a második bécsi döntés ellen tiltakozó táviratot küldött
341
Hitlernek és Mussolininek, de a román posta nem továbbította azt (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 76.), nyilván felsõbb utasításra. 173. MOL K 63 1940 27/7. 2. 174. Zsigmond: i. m. 123. sz. irat, 299. o. 175. MOL K 429 Kozma-iratok, 12. cs., Adatgyûjtemény, 1940. III. rész. 176. Mikó: i. m. 262. o. 177. Manoilescu: i. m. 244–245. o. 178. Pop beszédét lásd Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 105–108. A beszéd, angol fordításban, a londoni rádióban is elhangzott aznap este. Valeriu Pop véleményét a második bécsi döntésrõl lásd könyvünk 14. sz. dokumentumában. 179. Mikó: i. m. 262. o. A Székelyföld kulturális identitását vizsgálva Gagyi József rámutat, hogy a régió társadalma a második bécsi döntés által elõidézett sorsfordulót (az idõbeni rövidsége miatt „kicsi magyar világ”-ként emlegetett 1940–1944-es idõszakot) ma is egyöntetûen pozitív módon ítéli meg: „újra magyarok lettünk”, „olyan boldog sose volt és sose lesz ez a nép, mint akkor” – idézi az egybehangzó véleményeket. Lásd Gagyi József: Dokumentumgyûjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993, Teleki László Alapítvány Könyvtára, jelzet: K – 1251/93. 180. Politikatörténeti Intézet Levéltára [a továbbiakban: PIL] 878. f. 8. cs. 258. õ. e. 181. MOL K 610 XII VI/11. 182. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember õsszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. 1. kötet, Budapest, 1996, Európa–História. /Extra Hungariam/, 324. o. 183. Barcza: i. m. 1. kötet, 483. o., valamint Czettler: i. m. 165. o. 184. Lásd Tilkovszky Loránt: A magyarországi szociáldemokrácia és a nemzeti problematika a két világháború között (Böhm Vilmos füzetének tükrében). Múltunk, 1994. 1–2. sz., 153. o. 185. Czettler: i. m. 164–165. o. 186. DIMK, V. kötet, 368., 372., 453., 458. sz. iratok. 187. Romsics: Bethlen István… 281–282. o. 188. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 225. 189. MOL K 64 1940 27/a I. 4917., 4918., 4994. 190. Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések. III. kötet. Szerkesztette Dávid Gyula. Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó, 281. o. A Székelyföldön viszont magyar atrocitások történtek. Egy szeptember 4-i hír szerint a helybéli lakosság Csíkszentgyörgyön a román adóvégrehajtót, Csíkszentmártonban a csendõrõrmestert ütötte agyon. (MOL K 64 1940 27/a I. 4971.) 191. MOL K 64 1940 27/a I. 5064., valamint Simion: Dictatul… 380. o. 192. Simion: Dictatul… 380. o. 193. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 225.; Waldeck: i. m. 129. o. 194. Részletesen lásd pl. Simion, Auricã: Regimul politic din România în perioada septembrie 1940 – ianuarie 1941. [A romániai politikai rendszer 1940 szeptem-
342
berétõl 1941 januárjáig.] Cluj-Napoca, 1976, Editura Dacia. /Istorie Contemporanã/, 9–35. o., vagy Hillgruber: i. m. 129–131. o. 195. Constantiniu: i. m. 355. o. 196. Idézi uõ: i. m. 354. o. 197. Gáll: i. m. 214. o. 198. Boia: i. m. 217. o. 199. Juhász: A második bécsi döntés… 92. o. 200. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 178.; Puºcaº, Vasile (ed.): Transilvania ºi aranjamentele europene, 1940–1944. [Erdély és az európai rendezések, 1940–1944.] Cluj-Napoca, 1995, Centrul de Studii Transilvane. Fundaþia Culturalã Românã. /Documenta, II./, XIV –XV. o. 201. DIMK, V. kötet, 350. sz. irat. 202. Uo. 347. sz irat. 203. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 195., 234–235. 204. DIMK, V. kötet, 354. sz. irat. 205. MOL K 64 1940 27/a I. 5081. 206. MOL K 64 1940 27/a I. 5099. 207. Tóth: i. m. 23. o. 208. Gafencu: Misiune… 53. o. 209. Dobrinescu – Pãtroiu: i. m. 72. o. 210. Lásd DIMK, V. kötet, 402. sz. irat. 211. Iszlámov: i. m. 35. o. A Szovjetunió Dél-Bukovináról, úgy tûnik, csupán „ideiglenesen mondott le” 1940. június 26-án. (Uo. 34. o.) 212. Juhász: A Teleki-kormány… 208. o.; Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 217. 213. Bán D. András: i. m. 106–107. o. Halifax tévesen azt állította, hogy Magyarország Erdély kétharmadát kapta vissza. Macartney szerint e tévedés késõbb „kiirthatatlan”-nak bizonyult Angliában. (Macartney: i. m. 144. és 147. o.) 214. Barcza: i. m. 1. kötet, 476. o., vagy Macartney: i. m. 147. o. 215. Lásd Radu Florescu londoni román ügyvivõ szeptember 5-i táviratát. (Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 43., f. 3.) 216. Közismertebb nevén: Scotus Viator, a Skót Vándor. Személyére vonatkozóan lásd Miskolczy Ambrus: Barát vagy ellenség? Scotus Viator és Macartney Elemér. Két vélemény Erdélyrõl, Magyarországról és Romániáról. Holmi, VI. évf. 10. sz., 1994. október, 1502–1512. o. 217. Macartney: i. m. 147–148. o. A Foreign Office propagandája már a Turnu Severin-i tárgyalások idején is a magyar követelésekkel szembeni román ellenállásra buzdított, és németellenes meggondolásokból Iuliu Maniu hatalomra kerülését támogatta. (Dobrinescu – Pãtroiu: i. m. 75. o.) 218. Bán D. András: i. m. 209. sz. jegyzet, 107. o. 219. Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár/, 145. o., valamint Fogarasi: i. m. 4. o. Ugyanezen
343
népszámlálás nemzetiségi adatai: 1,380 millió magyar (53,6%) és 1,029 millió román (39,9%). Észak-Erdély etnikai összetétele kapcsán Csatári az alábbi adatot emeli ki: 42% magyar, 48% román. (Csatári: i. m. 31. o.) Teleki Pál miniszterelnök korabeli becslése a visszatért terület etnikai megoszlásáról: 47% magyar, 44,5% román. (KN, 1939, VII. kötet, 1940. szeptember 4., 3. o.) 220. Arh. M.A.E., fond 71/Transilvania, vol. 44., f. 256.; Simion: Dictatul… 363. o.; Muºat – Ardeleanu: i. m. 1268. o., vagy Ciachir, Nicolae: Marile puteri ºi România, 1856–1947. [A nagyhatalmak és Románia, 1856–1947.] Bucureºti, 1996, Editura Albatros, 265. o. Nem derül ki, hogy e számadatok a nemzetiségre, vagy az anyanyelvre vonatkoznak-e. 221. Varga E.: Népszámlálások… 144. o. 222. Az 1930–1941 közötti természetes népszaporulat számadatait lásd Varga E. Árpád: Nemzetiségi népességfejlõdés és a magyarság lélekszámának alakulása Erdélyben 1920 és 1995 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd20-95.htm 223. Uo. 6–7. o. 224. A második bécsi döntéstõl 1944 februárjáig mintegy 200 000 dél-erdélyi magyar menekültrõl tudunk (A romániai menekültek fõbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 9–12. sz., 398. o.). Észak-Erdélybõl 1944 márciusáig több mint 220 000 román menekült el, közülük 28 000-en más vidékrõl származtak. (A.N.I.C., fond P.C.M., dosar nr. 677/1943–1944, f. 65.) A menekültkérdésrõl részletesen lásd L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999. 3–4. sz., 243–265. o. 225. Varga E.: Népszámlálások… 127. o. 226. Uõ: Nemzetiségi… 6. o. Nemzetiségi ismérv szerint az észak-erdélyi magyarság bevallási nyeresége sokkal nagyobb volt az anyanyelvi alapon elkönyveltnél. (Uo. 6–7. o.) 227. Fogarasi: i. m. 9. o. A visszacsatolt rész törvényhatóságainak anyanyelvi és vallási megoszlását az 1910. évi magyar és az 1930. évi román népszámlálás adatai alapján lásd Thirring Lajos: A visszacsatolt keleti terület. Terület és népesség… 672–673. o. 228. Rónai: A második… 243. o. 229. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm 7. sz. táblázat, 13. o., valamint 14. o. 230. Uõ : Népszámlálások… 99. sz. jegyzet, 126. o. 231. Thirring: A visszacsatolt keleti terület. Terület és népesség… 676. o. 232. Varga E.: Népszámlálások… 147–148. o. 233. Uo. 148. o 234. A néhány hónap alatt bekövetkezett nagyarányú csökkenést, mint már említettük, a mintegy 100 000-nyi menekült távozása idézte elõ. 235. Egy korabeli román statisztika szerint a bécsi döntés után 538 707 magyar nemzetiségû lakos maradt Romániában. Ugyanez a forrás az észak-erdélyi
344
román nemzetiségûek számát 1 322 770-re teszi. (A.N.I.C., fond P.C.M., dosar nr. 677/1943–1944, f. 71.) 236. Varga E.: Városodás… 7. sz. táblázat. 237. Lásd pl. Rónai András: Erdély népességi viszonyai. Magyar Statisztikai Szemle, 1939. 4. sz., 350–360. o. 238. Uõ: Tervek, javaslatok… 224. o., Ablonczy: Teleki Pál. In Trianon… 25. o., illetve Bárdi: A szupremácia… 89. o. és 130. sz. jegyzet, 112. o. 239. A román Nemzetgazdasági Minisztérium korabeli adatai. (Arh. M.A.E., fond 71/România, vol. 16, f. 19–20.) 240. MOL K 69 1940 1. (A fenti adatok a szállítás, közlekedés, háztartási munka nélkül számított nemzeti jövedelemre utalnak.) 241. Farkasfalvy Sándor: A visszacsatolt keleti terület. Ipar. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 728–729. o. 242. Uo. 729–730. o. 243. Szalay Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Bányászat és kohászat. Energiaviszonyok. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 720. o. 244. Rónai: A második… 252–256. o. 245. Thirring: A visszacsatolt keleti terület. Terület és népesség… 677–678. o. Ugyanez az arány 1910-ben a trianoni területen Budapest nélkül 65, a felvidéki sávon 60, Kárpátalján 76,9%. (Uo. 677. o.) 246. Uo. 679. o. 247. Szõllõsy Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Mezõgazdaság és állattenyésztés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 702. o. 248. Uo. 702–706. o. 249. Macartney: i. m. 142. o. 250. MOL K 64 1940 27/a I. 5145. 251. MOL K 69 1940 7/d. 252. Petrichevich-Horváth Miklós: A visszacsatolt keleti terület. Közlekedés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz., 752. o. 253. Bethlen Béla: i. m. 68–73. o., továbbá MOL K 69 1940 6/d. és MOL K 69 1940 7/d. 254. MOL K 69 1940 7/d. Észak-Erdély birtokbavételét követõen egy ideig a magyar hatóságok nem szüntették meg a magyarországinál lényegesen magasabb adókat; egy vagon lisztnél a különbözet pl. 400 pengõt tett ki. (PIL 878. f. 8. cs. 258. ö. e.) 255. Halmosy: i. m. 489. o. 256. Lásd DIMK, V. kötet, 336. sz. irat. 257. Groza, Petru: A börtön homályában. Malmaison, 1943–1944 telén. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó /Közös dolgaink/, 162–163. o. 258. A kifosztott, s ezért az ürességtõl „kongó”, de amúgy sem túl gazdag Észak-Erdély visszatértére a korabeli néphumor is utalt: „A magyarok új gyarmatot kaptak – kongó Erdélyt”. (PIL 878. f. 8. cs. 258. ö. e.) 259. MOL K 63 1940 27/7. 2. 260. MOL K 69 1940 7/d. 261. PIL 878. f. 8. cs. 258. õ. e.
345
262. Lásd Gagyi: i. m. 77–89. o. 263. MOL K 610 XII. IV/1, továbbá MOL K 610 XII. V/4 és MOL K 610 XII. VII/1. 264. MOL K 610 XII. VII/1. 265. A.N.I.C., fond P.C.M., dosar nr. 139/1942, f. 4–7. 266. MOL K 610 XII. V/3 és MOL K 610 XII. V/6. 267. Lásd Bulla Béla: Az új országgyarapodás. Magyar Szemle, 1940. október, 230–240. o., továbbá Thirring Lajos: A visszacsatolt erdélyi és keletmagyarországi terület. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 7. sz., 551–554. o. 268. Dinu C. Giurescu szerint az összveszteség 99 926 km és 6 millió 829 ezer lakos volt (Giurescu: i. m. 33–34. o.), Nicolae Ciachir 101 129 km -rõl és 6 millió 821 ezer lakosról tud. (Ciachir: i. m. 266. o.) 269. Georgescu: i. m. 231–232. o. 270. Ormos: Magyarország… 224. o. 271. Czettler: i. m. 166. o. 272. Romsics: Magyarország története… 247. o., továbbá Gergely – Pritz: i. m. 134. o. 273. Lásd Szász: A románok története… 150–152. o. 274. Georgescu: i. m. 234. o. 275. A Führer 1944. március 23-án tett is erre nézve egy szóbeli ígéretet Antonescunak (Hitler hatvannyolc… 1. kötet, 78. o.), de ennek nem lettek gyakorlati következményei. 276. Lásd pl. Csatári: i. m. 33–34. o. Lényegében ezt a következtetést vonja le Simion Auricã román történész is. (Simion: Dictatul… 376. o.) 277. Macartney: i. m. 146. o.; Czettler: i. m. 164. o. 278. Szegedy-Maszák: i. m. 1. kötet, 324. és 328–329. o. 279. Erre vonatkozóan lásd Mungiu-Pippidi, Alina: Transilvania subiectivã. [Szubjektív Erdély.] Bucureºti, 1999, Humanitas, 117–125. o. 280. Minderrõl újabban Fülöp Mihály – Vincze Gábor: Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetérõl (1945–1947). H. n., 1998, Teleki László Alapítvány. Fülöp Mihály bevezetõje, 8–18. o. 2
2
346
IRODALOMJEGYZÉK
Levéltári források Arhiva Ministerului Afacerilor Externe (A román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest) fond Conferinþa de Pace de la Paris (1946–1947). fond 71/ Germania 1920–1944. fond 71/ România 1920–1944. fond 71/ Transilvania 1920–1944. fond 71/ Ungaria 1920–1944. Arhivele Naþionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest) fond Preºedinþia Consiliului de Miniºtri. Magyar Országos Levéltár Külügyminisztériumi levéltár. A Külügyminisztérium Politikai Osztályának iratai K 63. Külügyminisztériumi levéltár. A Külügyminisztérium Politikai Osztályának rezervált iratai K 64. Külügyminisztériumi levéltár. A Külügyminisztérium Gazdaságpolitikai Osztályának iratai K 69. Külügyminisztériumi levéltár. A Külügyminisztérium Számjelosztályának iratai K 74. Miniszterelnökségi levéltár. Minisztertanácsi jegyzõkönyvek K 27. Sajtólevéltár. Kozma Miklós iratai K 429. Sajtólevéltár. Sajtóarchívum, Erdéllyel foglalkozó lapkivágatok, kéziratok és cikkgyûjtemények K 610. Politikatörténeti Intézet Levéltára A Kommunisták Magyarországi Pártjának (Kommunista Internacionálé Magyar Szekciója) iratai 878. fond.
347
Forrásközlések Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyûlés Képviselõházának Naplója. XXII. kötet. Hiteles kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája. Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyûlés Felsõházának Naplója. IV. kötet. Hiteles Kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat nyomása. Az 1939. évi június hó 10-re kihirdetett Országgyûlés Képviselõházának Naplója. Hiteles Kiadás. 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája. I – VII. kötet. Az 1939. évi június hó 10-ére kihirdetett Országgyûlés Felsõházának Naplója. Hiteles Kiadás. Budapest, 1939, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája. Budapest, I. kötet.
* Calafeteanu, Ion: Români la Hitler. [Románok Hitlernél.] Bucureºti, 1999, Univers Enciclopedic. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. IV. kötet. Magyarország külpolitikája a II. világháború kitörésének idõszakában, 1939–1940. Összeállította és sajtó alá rendezte Juhász Gyula. Budapest, 1962, Akadémiai Kiadó. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. kötet. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941. Összeállította Juhász Gyula. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó. Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. [Dokumentumok a német külpolitikáról, 1918–1945.] Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23–August 31, 1940. London, 1957, Her Majesty’s Stationery Office. Gafencu, Grigore: Misiune la Mosvova, 1940–1941. Culegere de documente. [Moszkvai kiküldetés 1940–1941. Dokumentumgyûjtemény.] Ediþie de Ion Calafeteanu et al. Bucureºti, 1995, Univers Enciclopedic. Halmosy Dénes: Nemzetközi szerzõdések, 1918–1945. Második kiadás. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó.
348
Hitler hatvannyolc tárgyalása, 1939–1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet-európai államférfiakkal. Válogatta Ránki György. 1–2. kötet. Budapest, 1983, Magvetõ Könyvkiadó /Tények és tanúk/. Horthy Miklós titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szûcs László. Második kiadás. Budapest, 1963, Kossuth Könyvkiadó. Mamina, Ion: Consilii de Coroanã. [Koronatanácsok.] Bucureºti, 1997, Editura Enciclopedicã /Biblioteca de istorie contemporanã a României/. Puºcaº, Vasile (ed.): Transilvania ºi aranjamentele europene, 1940–1944. [Erdély és az európai rendezések, 1940–1944.] Cluj-Napoca, 1995, Centrul de Studii Transilvane. Fundaþia Culturalã Românã /Documenta, II./. Réti György (szerk.): Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésrõl. Hogyan kaptuk vissza Észak-Erdélyt 1940-ben? Budapest, 2000, Aula Kiadó. Romsics Ignác (fõszerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933–1944. Összeállította Ránki György és mások. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó. Zsigmond László (szerk.): Magyarország és a második világháború (Titkos diplomáciai okmányok a háború elõzményeihez és történetéhez). Budapest, 1959, Kossuth Könyvkiadó.
Visszaemlékezések, naplók Andorka Rudolf naplója. A madridi követségtõl Mauthausenig. Összeállította, a bevezetõt és a jegyzeteket írta Lõrincz Zsuzsa. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó. Barcza György: Diplomataemlékeim, 1911–1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból. 1–2. kötet. Budapest, 1994, Európa–História. /Extra Hungariam./ Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Budapest, 1989, Zrínyi Katonai Kiadó. Bethlen István emlékirata, 1944. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Budapest, 1988, Zrínyi Katonai Kiadó.
349
Boilã, Zaharia: Momente culminante ºi amintiri din viaþa publicã a lui Iuliu Maniu. [Kimagasló pillanatok, és emlékek Iuliu Maniu közéletébõl.] In Pop, Ionel et al.: Amintiri despre Iuliu Maniu. [Emlékek Iuliu Maniuról.] Ediþie de Livia Titieni Boilã. Cluj-Napoca, 1998, Editura Dacia. Bossy, Raoul: Amintiri din viaþa diplomaticã, 1918–1940. [Emlékek a diplomáciai életbõl, 1918–1940.] Volumul al II-lea, 1938–1940. Ediþie de Stelian Neagoe. Bucureºti, 1993, Humanitas. Ciano gróf naplója, 1939–1943. Az 1946-os magyar kiadást megigazította és az elõszót írta Eszes Máté. H. n., 1999, Ármádia Kiadó. Dessewffy Gyula: Emlékeim Teleki Pálról. In Csicsery-Rónay István – Vigh Károly (szerk.): Teleki Pál és kora. A Teleki Pál emlékév elõadásai. Budapest, 1992, Occcidental Press. Gafencu, Grigore: Jurnal iunie 1940 – iulie 1942. [Napló 1940. június – 1942. július.] Ediþie de Ion Ardeleanu ºi Vasile Arimia. Bucureºti, 1991, Editura Globus. Gagyi József: Dokumentumgyûjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993, Teleki László Alapítvány Könyvtára, jelzet: K – 1251/93. Groza, Petru: A börtön homályában. Malmaison, 1943–1944 telén. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó /Közös dolgaink/. Hory András: Bukaresttõl Varsóig. Sajtó alá rendezte Pritz Pál. Budapest, 1987, Gondolat Könyvkiadó. Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések. III. kötet. Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó. Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942–1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. 1–2. kötet, Budapest, 1991, Európa–História /Extra Hungariam/. Kertész István: Magyar békeillúziók, 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között. Budapest, 1995, Európa–História /Extra Hungariam/. Manoilescu, Mihail: Dictatul de la Viena. Memorii iulie–august 1940. [A bécsi diktátum. Emlékiratok 1940. július–augusztus.] Ediþie de Valeriu Dinu. Bucureºti, 1991, Editura Enciclopedicã. Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendõk, 1938–1945. Átdolgozott, második kiadás. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó.
350
Pop, Valeriu: Bãtãlia pentru Ardeal. [Az Erdélyért vívott csata.] Ediþie de Sanda Pop ºi Nicolae C. Nicolescu. Bucureºti, 1992, Editura Enciclopedicã. Regele Carol al II-lea al României. Însemnãri zilnice. 1937–1951. [II. Károly, Románia királya. Napi feljegyzések. 1937–1951.] Volumul II. 13 martie – 15 decembrie 1939 (Caietele 8–10). Bucureºti, 1997, Scripta. Regele Carol al II-lea al României. Însemnãri zilnice. 1937–1951. [II. Károly, Románia királya. Napi feljegyzések. 1937–1951.] Volumul III. 15 decembrie 1939 – 7 septembrie 1940 (Caietele 11–11A). Bucureºti, 1998, Scripta. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember õsszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. 1–2. kötet, Budapest, 1996, Európa–História /Extra Hungariam/. Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Hét év a magyar királyi külügy szolgálatában. Budapest, 1987, Magvetõ Könyvkiadó /Tények és tanúk/. Waldeck, R. G.: Athénée Palace. Bucureºti, 2000, Humanitas /Spectacolul istoriei, 3/.
Összefoglaló mûvek, tanulmányok Ablonczy Balázs: Teleki Pál. In Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Tanulmányok. Budapest, 1998, Osiris Kiadó. Ablonczy Balázs: Teleki Pál (Egy politikai életrajz vázlata). H. n., 2000, Elektra Kiadóház /ÉLET-KÉP Sorozat/. Bán D. András: Illúziók és csalódások. Nagy-Britannia és Magyarország, 1938–1941. Budapest, 1998, Osiris Kiadó. Bárdi Nándor – Wéber Péter: Kisebbségben és többségben: Iuliu Maniu nézõpontjai. Limes, Tatabánya, 1998. 4. sz. Bárdi Nándor: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940). In uõ (szerk.): Források és stratégiák. A II. Összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium elõadásai, Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21–22. Csíkszereda, 1999, Pro-Print Könyvkiadó /Múltunk Könyvek/.
351
Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. Bukarest–Kolozsvár, 1999, Kriterion Könyvkiadó /Gordiusz/. Bulla Béla: Az új országgyarapodás. Magyar Szemle, 1940. október. Ciachir, Nicolae: Marile puteri ºi România, 1856–1947. [A nagyhatalmak és Románia, 1856–1947.] Bucureºti, 1996, Editura Albatros. Constantiniu, Florin: O istorie sincerã a poporului român. [A román nép õszinte története.] Ediþia a II-a, Bucureºti, 1999, Univers Enciclopedic. Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika, 1939–1941. Budapest, 1997, Magvetõ Kiadó. Csatári Dániel: Forgószélben (Magyar–román viszony 1940–1945). Budapest, 1968, Akadémiai Kiadó. Dobrinescu, Valeriu Florin – Pãtroiu, Ion: Anglia ºi România între anii 1939–1947. [Anglia és Románia 1939 – 1947 között.] Bucureºti, 1992, Editura Didacticã ºi Pedagogicã, R.A. Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon, 1938–1944. Budapest, 1986, Kossuth Könyvkiadó. Dombrády Lóránd: Katonapolitika és hadsereg, 1920–1944. Budapest, 2000, Ister Kiadó. Farkasfalvy Sándor: A visszacsatolt keleti terület. Ipar. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz. Fogarasi Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonkint 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 1–3. sz. Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998, Aula Kiadó. Gáll Ernõ: A román nemzeti ideológia – tegnap és ma. Regio, 1995. 1–2. sz. Georgescu, Vlad: Istoria Românilor. De la origini pînã în zilele noastre. [A románok története. A kezdetektõl napjainkig.] Ediþia a IV-a, Bucureºti, 1995, Humanitas /Seria Istorie/. Gergely Jenõ – Pritz Pál: A trianoni Magyarország, 1918–1945. Budapest, 1998, Vince Kiadó /Tudomány – Egyetem/. Giurescu, Dinu C.: România în al doilea rãzboi mondial, 1939–1945. [Románia a második világháborúban, 1939–1945.] Bucureºti, 1999, Editura All Educational.
352
Grad, Cornel: Al doilea arbitraj de la Viena. [A második bécsi döntés.] Iaºi, 1998, Institutul European /Istorie ºi diplomaþie, 17./. Grad, Cornel: Opinia autorului. Al doilea arbitraj de la Viena (30. august 1940). Poziþia armatei române. [A szerzõ véleménye. A második bécsi döntés. 1940. augusztus 30. A román hadsereg álláspontja.] Limes, Zalãu, 1998. 4. sz. Hillgruber, Andreas: Hitler, Regele Carol ºi Mareºalul Antonescu. Relaþiile germano–române, 1938–1944. [Hitler, Károly király és Antonescu marsall. A német–román kapcsolatok 1938–1944 között.] Ediþie de Stelian Neagoe. Bucureºti, 1994, Humanitas /Seria Istorie/. Hitchins, Keith: România 1866–1947. [Románia 1866–1947 között.] Bucureºti, 1994, Humanitas. Iordachi, Constantin – Turda, Marius: Politikai megbékélés versus történeti diskurzus: az 1989–1999 közötti román történetírás Magyarország-percepciója. Regio, 2000. 2. sz. Iszlámov, Tofik: Erdély a szovjet külpolitikában a második világháború alatt. Múltunk, 1994. 1–2. sz. Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939–1941. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó. Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája, 1919/1945. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, 1975, Kossuth Könyvkiadó. Juhász Gyula: Teleki Pál külpolitikája. In Csicsery-Rónay István – Vigh Károly (szerk.): Teleki Pál és kora. A Teleki Pál emlékév elõadásai. Budapest, 1992, Occidental Press. Juhász Gyula: A második bécsi döntés. In Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Csoport évkönyve. Föszerk.: uõ. Szerk.: Kiss Gy. Csaba. Budapest, 1987. Kim, Jiyoung: A nagyhatalmi politika és az erdélyi kérdés a II. világháború alatt és után. Budapest, 2000, Osiris Kiadó /Doktori mestermunkák/. Korom Mihály: A második bécsi döntéstõl a fegyverszünetig. In Rácz István (szerk.): Tanulmányok Erdély történetérõl. Szakmai konferencia Debrecenben 1987. október 9–10. Debrecen, 1988, Csokonai Kiadó.
353
Köpeczi Béla: Kitekintés: Erdély útja 1918 után. In Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó. L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999. 3–4. sz. Livezeanu, Irina: Culturã ºi naþionalism în România Mare 1918–1930. [Kultúra és nacionalizmus Nagy-Romániában 1918–1930.] Bucureºti, 1998, Humanitas /Seria Istorie/. Macartney, C. A.: Teleki Pál miniszterelnöksége, 1939–1941 (Az OCTOBER FIFTEENTH: A History of Modern Hungary 1929–1945. XII–XIX. fejezete). Budapest, 1993, Occidental Press. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tõl 1940. augusztus 30-ig. Budapest, 1941, Studium /Reprint: Optimum Kiadó, é. n./. Miskolczy Ambrus: Barát vagy ellenség? Scotus Viator és Macartney Elemér. Két vélemény Erdélyrõl, Magyarországról és Romániáról. Holmi, VI. évf. 10. sz., 1994. október. Mungiu-Pippidi, Alina: Transilvania subiectivã. [Szubjektív Erdély.] Bucureºti, 1999, Humanitas. Muºat, Mircea – Ardeleanu, Ion: România dupã Marea Unire. [Románia a Nagy Egyesülés után.] Vol. II. Partea a II-a. Noiembrie 1933–septembrie 1940. Bucureºti, 1988, Editura ªtiinþificã ºi Enciclopedicã. Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919–1941). I–II. kötet. Budapest, 2000, PolgART Könyvkiadó Kft. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó /Történelmi Kézikönyvtár/. Páva István: Trianon–Belvedere–Hadbalépés. Pécs, 1995, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány /Pannónia Könyvek/. Petrichevich-Horváth Miklós: A visszacsatolt keleti terület. Közlekedés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz. Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat. Ránki György: Gazdaság és külpolitika. A nagyhatalmak harca a délkeleteurópai gazdasági hegemóniáért (1919–1939). Budapest, 1981, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/.
354
Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, 1988, Magvetõ Kiadó /Gyorsuló idõ/. Réti György: Budapest – Róma Berlin árnyékában. Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok a Gömbös-kormány megalakulásától a berlini háromhatalmi egyezményig, 1932–1940. Budapest, 1998, ELTE Eötvös Kiadó. Réti György: A második bécsi döntés. Külpolitika, 2000. 1–2. sz. Román Ildikó: A magyar–román viszony alakulása 1937–1940 között. Regio, 1994. 3. sz. A romániai menekültek fõbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 9–12. sz. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet /A Magyarságkutatás könyvtára, VIII./. Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris Kiadó. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, Napvilág Kiadó. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris Kiadó /Osiris Tankönyvek/. Rónai András: Erdély népességi viszonyai. Magyar Statisztikai Szemle, 1939. 4. sz. Rónai András: Térképezett történelem. Budapest, 1989, Magvetõ Könyvkiadó. Scurtu, Ioan – Buzatu, Gheorghe: Istoria românilor în secolul XX (1918–1948). [A románok története a XX. században, 1918–1948.] Bucureºti, 1999, Editura Paideia /Colecþia cãrþilor de referinþã. Seria Istorii/. Simion, Auricã: Regimul politic din România în perioada septembrie 1940 – ianuarie 1941. [A romániai politikai rendszer 1940 szeptemberétõl 1941 januárjáig.] Cluj-Napoca, 1976, Editura Dacia /Istorie Contemporanã/. Simion, Auricã: Dictatul de la Viena. [A bécsi diktátum.] Ediþia a II-a. Bucureºti, 1996, Editura Albatros. Szalay Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Bányászat és kohászat. Energiaviszonyok. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz.
355
Szász Zoltán: A második bécsi döntés. Convieþuirea – Együttélés, Szeged, 2000. 2–4. sz. Szász Zoltán: A románok története. Budapest, é. n., Bereményi Könyvkiadó /Népek hazája/. Szász Zoltán: Tévutak keresése. Áttelepítési tervek a magyar–román konfliktus feloldására 1940 táján. História, 1999. 8. sz. Szõllõsy Zoltán: A visszacsatolt keleti terület. Mezõgazdaság és állattenyésztés. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz. Thirring Lajos: A visszacsatolt erdélyi és keletmagyarországi terület. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 7. sz. Thirring Lajos: A visszacsatolt keleti terület. Terület és népesség. Magyar Statisztikai Szemle, 1940. 8–9. sz. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1941. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó. Tilkovszky Loránt: A magyarországi szociáldemokrácia és a nemzeti problematika a két világháború között (Böhm Vilmos füzetének tükrében). Múltunk, 1994. 1–2. sz. Tóth Julianna: A második bécsi döntés közjogi és közigazgatási vetületei Észak-Erdélyben 1940 õszén. Kézirat. Budapest, 1987, Teleki László Alapítvány Könyvtára, jelzet: K – 845/89. Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, Regio – MTA Történettudományi Intézet /Regio-könyvek, 10. Kisebbségi Könyvtár/. Varga E. Árpád: Nemzetiségi népességfejlõdés és a magyarság lélekszámának alakulása Erdélyben 1920 és 1995 között. http://www.kia.hu/ könyvtár/erdely/erd20-95.htm Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/könyvtár/erdely/varos.htm
356
DOKUMENTUMOK
1. A m. kir. belügyminisztérium átirata a m. kir. külügyminisztériumnak romániai helyzetjelentés tárgyában Szigorúan bizalmas! M. kir. Külügyminiszter Úrnak Budapest
Budapest, 1939. március 18. 1
Benti jelentést Nagyméltóságoddal tisztelettel közlöm. A miniszter rendeletébõl: (olvashatatlan aláírás) miniszteri osztályfõnök Megkapja: M. kir. Miniszterelnök Úr is Magyar Országos Levéltár K 63 1939 27/1. ad 254. pol. sz. Eredeti tisztázat. 2
Melléklet Másolat a 7984/1939. B. M. VII. res. sz. iktatmányról M. kir. rendõrség lökösházai határszéli kirendeltsége. 82/1–1939. biz. szám. Tárgy: Román helyzetjelentés. Szigorúan bizalmas! S. k. felbontásra. Nagyméltóságú M. kir. Belügyminiszter Úr!
3
A ruszinföldi eseményekkel kapcsolatban Romániában jelentkezõ katonai irányú megmozdulás tárgyában a legutóbbi 48 órában beszerzett bizalmas értesüléseimet tisztelettel a következõkben jelentem. Minden ellenkezõ értesülés dacára is, bizalmi embereim 357
és a határon átjövõ utasok kivétel nélkül és feltûnõ egyöntetûséggel azt adják elõ, hogy a mai napon Romániában a behívott korosztályok száma már elérte a 15-öt. Egybehangzó elõadásuk szerint ezek a katonai behívások olyképpen értelmezendõk, hogy a behívó parancs csupán és kizárólag csak a rózsaszín igazolványi lappal ellátott „államhû” román hadkötelesekre vonatkozik, ezzel szemben az erdélyi magyar hadkötelesek ezen akcióból ez idõ szerint még teljesen ki vannak zárva. Bizalmas adataim szerint a hatósági területemhez közel esõ erdélyi városokban, így különösen Temesváron és Aradon, nemkülönben a szomszédos Kürtös határállomáson valóságos háborús pánik vált úrrá, s a román katonai megmozdulást mindenütt mint egy közeljövõben kitörõ háború elõjátékát könyvelik el. Különösen az alacsonyabb néprétegeknél tombol a háborútól való rettegés, és szájról szájra jár a hír, hogy a csehszlovák probléma megoldása után, egy közös német–magyar paktum alapján, a most jelzett két ország Románia ellen is megkezdi hadmûveleteit Temesváron és Aradon. De egyáltalában, a magyar határral szomszédos erdélyi vidékeken a fejetlenség és zûrzavar soha nem látott láza tombol, amelyet még csak növel a román katonai hatóságok által tegnap dél óta folyamatba tett könyörtelen rekvirálási akció. Magukkal a behívottakkal is nagyon nehéz a katonai hatóságok helyzete, amennyiben a jelentkezõ hatalmas tömegek részére kellõ mennyiségben sem elhelyezést, sem élelmezést, sem felszerelést biztosítani nem tudnak, ezért egész bevonuló csapatokat zavarnak haza, majd hívják be ismét a legnagyobb tervszerûtlenséggel. Bizalmas adataim szerint tegnap dél óta a román katonai hatóságok rendeletébõl az egyes községeket valósággal megszállták a rekviráló közegek, amelyek a lakosság egész zsírkészletét, füstölthús-készletét, gabonáját, sõt edényeit, csajkáját, tányérokat, evõeszközöket elveszik, nemkülönben lovakat, kocsikat; mindezekért semmit sem fizetnek, sõt még arra sem fektetnek súlyt, hogy – legalább a látszat kedvéért – elismervényt adjanak az elrekvirált tárgyakról. 4
358
Bizalmas értesülés szerint a katonai hatóságok az elrekvirált állatok részére szükséges takarmánnyal sem rendelkeznek, e tekintetben is a legkíméletlenebb rekvirálás indult meg. A határon átjövõ egyes megbízható utasok elbeszélése szerint Erdélyben a most vázolt eseményekkel kapcsolatban – ismeretlen forrásból és alátámasztottság mellett – a legutolsó 48 órában egyre nagyobb intenzitással kerül megnyilatkozásra egy „független Erdély” kialakulásának gondolata, illetve terve. E tekintetben azt a bizalmas értesülést szereztem, hogy e cél érdekében bizalmas megbeszélések indultak, de a tervezett akció vezetõ egyéniségei igyekeznek a gondolat híveit mérsékletre bírni azzal a – bizalmasan terjesztett – figyelmeztetéssel, hogy a jelenlegi helyzet még óvatosságra int, és nem nyújt lehetõséget a nyílt fellépésre. Tisztelettel jelentem, hogy a beszerzett összes bizalmas adatok mérlegelésével kétségtelennek látszik ama tény, miszerint a jelen pillanatban a romániai katonai megmozdulás kifejezetten defenzív színezetû, s a megmozdulás lényegbeni okát a feltételezett, és Romániát fenyegetni látszó állítólagos magyar–német paktum bírja. Jelentésemet a m. kir. belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályához, a m. kir. rendõrség vidéki fõkapitányságához tisztelettel felterjesztem, a m. kir. debreceni VI. honvéd Hadtestparancsnokság „K.” Osztályának, valamint a békéscsabai „K.” kirendeltségnek tudomásulvétel végett tisztelettel egyidejûleg megküldöm. Lökösháza, 1939. évi március hó 17-én.
A kirendeltség vezetõje: olvashatatlan aláírás, s. k. m. kir. rendõrkapitány.
359
2. Barcza György londoni magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Szigorúan bizalmas Magyar Királyi Követség London 77/pol.
London, 1939. július 15.
Tárgy: Beszélgetés Tilea román követtel. 5
Tilea úrral tegnapelõtt társaságban találkoztam, mikor is azzal fordult hozzám, milyen kár, hogy mi, azaz a magyarok és románok sehogy sem vagyunk képesek egymást megérteni, holott erre a mai súlyos idõkben nagy szükség lenne. Kérdésemre, hogy ezt miként érti, azt válaszolta, hogy nálunk még mindig azzal csinálnak a románok ellen hangulatot, hogy õk az erdélyi magyarokkal milyen rosszul bánnak, és ennek a nézete szerint német forrásokra visszavezethetõ agitációnak az az eredménye, hogy tétlenül farkasszemet nézünk egymással. Részemrõl azt feleltem román kollégámnak, hogy nem érzem magam hivatva, és itteni megbízatásom körén is kívül esik a magyar–román viszonnyal foglalkozni, de értesüléseim szerint az erdélyi magyarok sorsa tényleg igen rossz. Én is osztom ama nézetét, hogy meg kellene ebben a kérdésben értenünk egymást, de tudtommal ez eddig, éspedig nem a mi hibánkból, nem sikerült. Erre Tilea úr utalt azokra a törvényekre és rendelkezésekre, melyeket a román kormány éppen a kisebbségek helyzetének megjavítására hozott, mire azzal reagáltam, meglehet, hogy ilyen intézkedések Bukarestben hozattak és kiadattak, de sajnos a gyakorlatban Erdélyben keresztülvíve nem lettek, így az eredmény egyenlõ a nullával. Tilea úr ezt tagadta, azt állítván, hogy igenis az erdélyi magyarság helyzete kielégítõ, és nincs ok semmiféle panaszra; hogy pedig ilyenek részünkrõl állandóan hangoztatnak, az csak külpolitikai machináció, amit a németek terjesztenek, és nekünk beszuggerálnak azért, hogy a magyar közhangulatot románellenes 360
beállításban tartsák; mert egy, a Balkán-államok, azaz Románia felé való német elõretörés esetén, Erdély visszaszerzésének reményét megcsillogtatva, ezt a románellenes légkört arra akarják kihasználni, hogy a velük való kooperáció érdekében olyan belpolitikai helyzetbe kerüljön a magyar kormány, melynek a közhangulat nyomása folytán alig tudna ellenállni. Tilea úrnak ezen állítására csak annyit feleltem, hogy nézetem szerint fantasztikus rémképeket lát, ami Londonban most epidemikus, és részemrõl meg vagyok arról gyõzõdve, hogy úgy Nagyméltóságod, mint az összes erre illetékes magyar tényezõk örömmel üdvözölnék a közöttünk való kapcsolatok normalizálódását, amire mi évek óta állandóan kísérletet teszünk, de ami sajnos nem sikerült. Ami pedig az erdélyi magyarság helyzetét illeti, ugyan agitációra sincs szükség, mert errõl nekünk megvannak a saját magunk jó értesülései, melyek sajnos egyöntetûen ellentétesek azzal, amiket õ nekem errõl mondott. A beszélgetés további folytatása elõl azután azzal tértem ki, hogy ezek a kérdések nem tartoznak itteni hatáskörömbe. Tilea úr, ha velem találkozik, mindig feltûnõen hangoztatja magyarbarát mivoltát, amit azzal is aláhúz, hogy állandóan magyarul beszél velem. Én természetesen Nagyméltóságod utasításai híján vele csak nagy általánosságban, és igen óvatosan beszélek. Barcza m. kir. követ Magyar Országos Levéltár K 63 1939 27/7. I. 3630. pol. sz. Eredeti tisztázat.
361
3. Vladár Ervin I. o. köv. titkár jelentése Csáky István külügyminiszternek M. kir. Külügyminisztérium 54150/4/1939
Budapest, 1939. szeptember 16.
Tárgy: Magyar–román kereskedelem-politikai megállapodások A folyó évi július havában Sinaián megkezdett, és augusztus vége óta Budapesten folytatott magyar–román tárgyalások folyó évi szeptember hó 14-én, az árucsere- és fizetési forgalmat 1940. évi július hó 31-ig terjedõ idõre szabályozó megállapodások aláírásával befejezõdtek. Aláírásra kerültek: 1. Árucsere-forgalmi megállapodás; 2. Fizetésforgalmi megállapodás; 3. Aláírási jegyzõkönyv az utóbbihoz; 4. Hat levél, amelyek közül kettõ a fabehozatalra, kettõ a petróleum-behozatal biztosítására, kettõ pedig egyes forgalmi kérdésekre, illetve a MÁV és a román államvasutak közt fennálló vitás tartozásokra vonatkozik; 5. Megállapodás a fizetésforgalmi szerzõdéseknek a visszacsatolt területekre való kiterjesztésérõl. Ezen megállapodásokkal a magyar–román viszonylatban eddig fennálló összes rendezetlen, illetve vitás kérdések tisztázást nyertek. A román delegáció vezetõjével egyetértõen az volt a fõ igyekezet, hogy az egyes kérdésekre vonatkozó szövegek fogalmazása, amennyire lehet, egyértelmû legyen, és ne adjon lehetõséget különbözõ magyarázatokra, ami a tapasztalat szerint az áruforgalom lebonyolításának megzavarásához vezethet. Árucsereforgalmunk lehetõleg zavartalan lebonyolításának biztosítása érdekében történt az is, hogy a már eddig is fennállott magyar–román vegyesbizottság mûködése, illetve hatásköre részletesebben megállapíttatott, és az eddigi, inkább felülvizsgáló jellegû szerep 6
362
helyett az áruforgalmat bizonyos mértékig irányító szereppel lett felruházva. Ami a megállapodások fontosabb részleteit illeti, a helyzet a következõ. A román fabehozatal kérdése a földmûvelésügyi minisztérium intencióinak megfelelõen nyert rendezést. Lehetõvé válik a részünkre szükséges fûrészfaimport további fenntartása, s más részrõl olyan faféleségek kontingensei, melyek exportjára a románok nagy súlyt fektetnek, számunkra viszont nem érdekesek, a múlthoz képest igen lényegesen csökkentve lettek. Parafálásra került továbbá egy pótmegállapodás a magyar–román kereskedelmi egyezményhez, amely ezen utóbbiban különbözõ faféleségekre lekötött vámtételek legnagyobb részét felszabadítva, azok vámjának megállapítását részünkre szabaddá teszi. Nyersolajimportunk lehetõségei a következõképpen nyertek rendezést. 1. A románok kétszer annyi nyersolaj kivitelét engedélyezik, mint amennyi értékû vasfélgyártmányt mi kiengedünk Romániába. Ez mennyiségileg azt jelenti, hogy 100 vagon nyersolajat kb. 20 vagon vasfélgyártmány ellenében hozhatunk be. (Tájékoztatásul: vasfélgyártmány-termelésünk átlaga meghaladja az évi 50 000 vagont, viszont pl. a jelenlegi benzinjegyek alapján a kivételes elbánás alá nem esõ autótulajdonosok részére biztosított benzinmennyiség havi 100 vagonra van kalkulálva.) 2. Fenti általános elvi szabályozástól eltekintve behozhatunk folyó év végéig 1500 vagon nyersolajat, ebbõl október végéig 1000 vagont, és ezen felül ugyancsak nem számít ebbe a kétszeres arányba a jelenleg rakodás alatt álló, de még nem exportált 236 vagon sem. Ezzel az intézkedéssel az év végéig több mint 1700 vagon nyersolajat hozhatunk be, még abban az esetben is, ha vasfélgyártmányt egyáltalában nem exportálunk Romániába. 3. Nyersolajszükségletünknek a vasfélgyártmány-exportunk arányától függetlenül való kiegészíthetésének biztosítása érdekében a már említett vegyesbizottság elé terjeszthetjük azon kívánságunkat, hogy az arányon felül hozhassunk be petróleumot. Ha a vegyes bizottság megoldást nem talál, abban az esetben rendkívüli, 15 napi felmondás363
sal úgy a kereskedelmi, mint a fizetési megállapodásokat megszüntethetjük. Ezen intézkedéseken felül, még egy külön levélben felhívjuk a román delegáció figyelmét annak szükségességére, hogy a nyersolajkivitel elé háruló technikai akadályok megszüntettessenek, mint ahogy jelenleg pl. csak elõre fizetés ellenében hajlandók a románok nyersolajat szállítani, lej pedig nem áll a Nemzeti Bank rendelkezésére. A rendkívüli felmondási jogot fenntartottuk magunknak arra az esetre is, ha az október végéig szállításra kikötött 1000 vagon kivitelére románokon álló okokból nem kerülhetne sor. Mindezekkel az intézkedésekkel azt kívántuk elérni, hogy az adott körülmények közötti lehetõségek határain belül mi irányíthassuk azt, hogy mikor, mennyi nyersolaj kerüljön behozatalra. Ami a magyar kivitelt illeti, az eddigi rendelkezésekkel szemben lényeges haladásnak tekinthetõ az, hogy a szerzõdésbe sikerült mellékletként felvétetni egy listát, amely a magyar kontingens-kívánságokat tartalmazza. Eddig ugyanis a románok a legridegebben elzárkóztak minden ilyen irányú iniciatívánk elõl, és a listát még most sem kötelezõen vették fel, hanem mint olyat, amelyet a behozatali engedélyek szétosztásánál lehetõség szerint figyelembe fognak venni. Behozatali lehetõségeink további kihasználása érdekében a vegyesbizottság útján is módunkban van exportkívánságainkat az eddiginél hatásosabb módon érvényesíteni. Elõzõ jelentéseimben már alkalmam volt rámutatni arra, hogy a magyar–román áruforgalmat kedvezõtlenül befolyásolta a circa 17 millió pengõ értékû számlaegyenlegek likvidálhatatlansága. A jelenlegi megállapodás módot ad ezen egyenlegek legnagyobb részének likvidálására, éspedig cseh koronák transzferje útján, ami viszont lehetõséget ad arra, hogy cseh koronákat a Protekturátusba irányuló, és eddig kényszerbõl erõsen visszatartott kivitelünk fejlesztése útján is produkálhassunk. Ami az osztalékokból és egyéb pénzügyi jellegû követelésekbõl eredõ román tartozásokat illeti, ezek átutalására vonatkozólag a román delegáció vezetõje, szigorú instrukciókra való tekintettel, nem tudott ugyan részünkre biztosítékokat nyújtani, azonban 364
határozottan kijelentette, hogy saját részérõl mindent el fog követni, hogy ez az ügy belátható idõn belül rendezést nyerjen. A kérdésrõl különben a Nemzeti Bankok továbbra is tárgyalnak. A magyar–román fizetési forgalomra vonatkozó rendelkezések tekintetében egyébként lényegesebb változás nem történt: a nyersolaj értékébõl devizában fizetendõ 40% levonása után a Romániából származó behozatalunk értékébõl továbbra is kb. 70% az, ami magyar áruexporttal kompenzálható. Mivel a megállapodásokhoz a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter személyesen, a többi szakminiszter urak, valamint a Nemzeti Bank elnöke pedig a magyar delegációban helyet foglaló képviselõk útján már hozzájárultak, és Christu követ, a román delegáció vezetõje bejelentette, hogy tekintsük azokat a román kormány részérõl is elfogadottnak, így a megállapodások folyó évi szeptember hó 20-tól kezdve alkalmazást fognak nyerni. 7
Vladár s. k. Magyar Országos Levéltár K 63 1939 27/7. 54150/4. sz. Másolat. 4. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Szigorúan bizalmas! M. kir. Követség Bukarest 221/pol. sz. 1939 Tárgy: Beszélgetés Tãtãrescuval
Bukarest, 1939. december 19.
8
Tãtãrescuval szemben nem akartam az új miniszterelnöknél szokásos látogatással sietni. Így erre a látogatásra csak ma került sor. A miniszterelnök mégis igen szívesen fogadott, s ezúttal is – mint közel öt évvel ezelõtt – valóságos szónoklatot tartott elõttem arról, hogy a magyar–román viszonyt a legteljesebb õszinteséggel kívánja rendezni, és hogy miért tartja ezt elengedhetetlenül szükségesnek. 365
De amíg öt évvel ezelõtt fölényes bizakodás volt minden szavában, most nem is akarta eltitkolni, hogy a jövõ fejleményeit milyen súlyos aggodalmakkal nézi. Elõször a kisebbségi kérdésrõl beszélt. Törvényt készít elõ, amelyben meg akarja alkotni a kisebbségek Magna Chartáját, valamennyi Romániában élõ kisebbség részére egyformán. Olyan messzemenõen „liberális” rendezésre gondol, amely majd mintául szolgálhat minden olyan állam számára, ahol nemzeti kisebbségek élnek. Az a terve, hogy ha a törvény készen lesz, ezeket az államokat ünnepélyesen fel fogja szólítani arra, hogy saját kisebbségeik ügyeit ugyanebben a szellemben és elvek szerint rendezzék. Nemcsak papiroson akar jogokat adni. Mihelyt a „kisebbségek alkotmánya” törvényerõre emelkedik, azonnal, „még másnap” végrehajtja a törvényt és gondoskodik arról, hogy rendelkezéseinek mindenkivel szemben és mindenütt érvényt szerezzen. A törvény elveit és az egyes kérdések megoldásának módját a kisebbségek vezetõivel akarja megbeszélni. Tisztában van azzal, hogy egy-egy kisebbségi népcsoporton belül a világnézet, felfogás és temperamentum szerint különbözõ árnyalatok vannak; a megbeszéléseknél erre is tekintettel lesz, mert azt akarja, hogy az új törvény lehetõleg mindenkit kielégítsen. Arra a megjegyzésemre, hogy a húsz év alatt felgyûlt jogos elkeseredést és bizalmatlanságot nem lesz könnyû eloszlatni, elismerte, hogy román részrõl sok hiba történt, de azt próbálta bizonygatni, hogy az utóbbi idõben a helyzet máris „jelentékenyen javult”. Azokat a példákat, amelyekre ezzel szemben hivatkoztam, figyelmesen meghallgatta, egy-két adatot feljegyzett, de minden vita elõl láthatólag ki akart térni, és újból csak azt hangoztatta, hogy az új törvény majd orvoslást hoz minden sérelemre. A törvény elõkészítésére körülbelül két hónapra van szüksége. Reméli, hogy februárban már kész eredményekrõl számolhat be, addig engem is au courant fog tartani. A kisebbségi kérdés messzemenõen liberális rendezésével nemcsak az országon belül akar békét és egyetértést teremteni, de azt reméli, hogy ezen a réven Magyarország és Románia viszonyán is 9
366
lényegesen javít. Ha magyar részrõl territoriális követeléssel állanának elõ, erre azt kellene válaszolnia, hogy ilyen megoldás már csak azért sem jöhet tekintetbe, mert akármilyen területi revízió esetén minden egyes magyarral két románt kellene átadnia, amit jogosan nem igényelhetünk, és ami nem is volna „megoldás”. Arra a figyelmeztetésemre, hogy a helyzetet nem ismeri jól, ha azt hiszi, hogy minden territoriális revízió esetén egy magyarral két románnak kellene hozzánk átkerülnie, a miniszterelnök megint elütötte a vitát azzal, hogy ezúttal ne bocsátkozzunk a különbözõ statisztikák részleteibe. Beszélgetésünk csak akkor vett némileg hevesebb fordulatot, amikor azt mondtam, hogy fejtegetéseibõl mégis bizonyos megelégedéssel látom annak az elismerését, hogy van egy erdélyi kérdés, amely közöttünk megoldásra vár. Amire a miniszterelnök, az addigi hangnembõl hirtelen kizökkenve, azzal vágott vissza, hogy alighanem félreértettem, mert „si vous poses la question de la Transylvanie j’ai a vous dire qu’on ne peut régler cette question qu’avec des canons”. Azt válaszoltam, hogy éppen a mai háborús idõkben rendkívül veszedelmes mindjárt Titulescu módjára a fegyverekre apellálni, különösen azzal az igazán messzemenõ türelemmel szemben, amit ebben a kérdésben eddig tanúsítottunk, és még most is tanúsítani szeretnénk. Tãtãrescu erre mindjárt visszakozott és kiigazította magát. Elismerte, hogy – ugyan nem Erdélyre nézve, de Erdéllyel kapcsolatban – vannak közöttünk megoldásra váró kérdések. Ezek a kérdések azonban véleménye szerint jóakarattal rendezhetõk. Mindenekelõtt is azzal, ha a nemzeti kisebbségek olyan helyzetbe jutnak, amelyben jogaik és érdekeik szabad kielégítést találnak. Maga is azt vallja, hogy minden kérdésrõl lehet beszélni, minden megoldási módot meg lehet tárgyalni barátságosan és zöld asztalnál. Arról is meg van gyõzõdve, hogy ez az egyetlen lehetséges mód Magyarország és Románia között, abban a helyzetben, amelybe Európa a fenyegetõen dinamikussá vált szovjet politika folytán került. 10
11
367
Azt hiszi, hogy a német–orosz egyezménnyel Európa sorsa fordulóponthoz jutott. A németek még keservesen meg fogják bánni, hogy rászabadították Európára ezt a veszedelmet, amely nemcsak az Oroszországgal szomszédos államok területi épségét, de egész Európa társadalmi és gazdasági rendjét fenyegeti. Nem titkolja, hogy Románia szempontjából ezt a veszedelmet rendkívül súlyosnak tartja. Magyarország sem mentes tõle, de Romániát tagadhatatlanul sokkal nagyobb mértékben és közvetlenül fenyegeti. Az oroszok megrészegedtek a Lengyelországban és a Baltikumban elért olcsó sikereiktõl. Akármilyen derekasan védekeznek is a finnek, valószínûleg az õ sorsuk is meg van pecsételve. Ha az oroszok északon végeztek, figyelmük elõreláthatóan dél felé fordul. Az orosz célok mindig ebbe az irányba mutattak: a Fekete-tenger, a szorosok, a Földközi-tenger felé. A németeknek elsõrangú érdeke, hogy Európa délkeleti részében a békés gazdasági termelést ne zavarja semmi. Egy ideig még valószínûleg vissza fogják tudni tartani a szovjetet. De vajon meddig? Nem akar magának illúziókat csinálni. Évek óta aggasztja, hogy az orosz veszedelem egyszer aktuálissá válik. Ezzel a veszedelemmel szembe kell nézni. Besszarábia talán nem fontos Oroszország számára, de hasznos lehet mint champ d’activité, hogy innen egész Romániát bolsevizálja. Azzal is számolni kell, hogy Oroszország a Duna torkolatára is rá akarja tenni a kezét. Ez azonban legalábbis ugyanolyan mértékben a nagyhatalmak dolga, mint Romániáé. A nagyhatalmaktól függ: hozzájárulnak-e, hogy a dunai hajózás orosz ellenõrzés alá kerüljön vagy sem. De ha a szovjet Besszarábia után nyúl: Románia minden erejével védekezni fog. Ezt tisztázta a királlyal akkor, amikor a kormány vezetését átvette. Éppen mert a következmények tekintetében nincsen kétség, Románia keleti határainak védelmére mindent meg fog tenni. „Je creve plutôt a la frontiere mais je ne cederai pas” Számolni kell azonban azzal, hogy Románia esetleg alul marad. De ha Sztálin egyszer bevonul Bukarestbe, vajon mit gondolok: mi lesz ennek a következménye egész Közép-Európára és Magyarországra? 12
13
368
„Brutális õszinteséggel akarta feltárni elõttem, mennyire veszélyesnek látja a helyzetet.” Az a véleménye, hogy minden közöttünk felmerülõ kérdést ennek a veszedelemnek a jegyében kellene megtárgyalnunk és rendeznünk. Lehetetlen, hogy egymással perlekedjünk olyan kérdések felett, amelyeket jóakarattal és némi türelemmel könnyû megoldani, amikor egész Európára és mindkettõnk országaira végzetes idõk következhetnek. Ha a veszedelem Romániára nézve nagyobb és közvetlenebb is, meg kellene gondolnunk, hogy Románia után – ha egyszer Románia kidõlt – elõbb-utóbb Magyarországra is sor kerül. Nagyjából ez az, amit elmondott. Fejtegetéseinek második részét szó nélkül hallgattam. Legfeljebb annyit mondtam, hogy az orosz veszedelmet magam is igen komolynak tartom. Beszélgetésünk elején azonban alkalmat találtam arra, hogy figyelmét néhány újabb sérelemre felhívjam. Elmondtam, hogy a Csík megyei katolikus lelkészekrõl megszégyenítõ módon ujjlenyomatokat és fényképeket készítenek (lásd a kolozsvári konzul 49/pol. számú jelentését), hogy az ojtozi-szorosban és máshol dolgozó munkásszázadokban szolgálatot teljesítõ magyarokkal (ezek alkotják a munkáskülönítmények legénységének túlnyomó részét) hiteles értesülésem szerint a legkegyetlenebb módon bánnak stb., stb. A miniszterelnök szóba hozta az Erdélyben felfedezett szervezkedést és panaszkodott, hogy az ilyenek mérgesítik el a viszonyt a hatóságok és a magyarság között, és nehezítik meg a kisebbségi kérdés rendezését. Amire azt válaszoltam, hogy az ilyen szervezkedés mindenekelõtt is a kétségbeesett elkeseredés jele, s csak Romániának volna érdeke, ha errõl a szervezkedésrõl semmi sem kerülne nyilvánosságra. 14
Bárdossy m. kir. követ Magyar Országos Levéltár K 63 1939 27/7. II. 8493. pol. sz. Eredeti tisztázat.
369
5. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Magyar kir. Követség Bukarest 21/pol. sz. 1940
Bukarest, 1940. február 17.
Tárgy: Maniu támadása a román kormány külpolitikája ellen 15
Jelentettem, hogy Maniu Gyula és hívei, akik eddig inkább csak belpolitikai síkon állottak szemben a kormányzati rendszerrel, újabban a kormány külpolitikájával is elégedetlenek, és különösen belgrádi kijelentései miatt támadják a külügyminisztert. A Nemzeti Parasztpárt vezetõi a belgrádi nyilatkozatok miatt, értesüléseim szerint, több megbeszélést tartottak Bukarestben, s a rendelkezésükre álló, meglehetõsen korlátolt eszközökkel agitálnak Gafencu ellen. Maniu a napokban a magyar fordításban mellékelt nyilatkozatot olvasta fel a nála megjelent újságírók elõtt. A nyilatkozatot gyatrán sokszorosított példányokban a közönség körében is terjesztik. Ez a nyilatkozat jellemzõ képet ad az olyan román politikusok észjárásáról, akik sem a románság erõviszonyait, sem az ország helyzetét, sem az Európában mozgásban levõ erõket nem ismerik. Akik még mindig az ország határán kívül „könyörtelen elnyomás alatt” élõ „sok százezer román fajtestvért” és azt emlegetik, hogy Romániának tulajdonképpen még azokra a területekre is jogos igénye lenne, ahol ezek a „fajtestvérek” élnek, mert mai határait az etnográfiai összetartozás és az 1916. évi megegyezés ellenére ultimátummal kényszerítették rá a nagyhatalmak, s a határokon túl levõ, Romániát illetõ területekrõl a románság kvázi csak nagylelkûségbõl és békeszeretetbõl hajlandó „lemondani”. A hivatkozás ezekre a területi igényekre még akkor is meglepõ elvakultságra vall, ha nem más, mint taktika: a vidéki prókátor 16
370
sunyi okoskodása, hogy talán olcsóbban ússza meg a pert, ha azt emlegeti, hogy ellenkövetelései vannak, amelyek érvényesítését csak békeszeretetbõl nem erõszakolja. De Maniu ezzel az okoskodással nem áll egyedül. George Brãtianu az Europaeische Revue februári számában közölt cikkében is azt hangoztatta, hogy a románság települése messze túlterjed az ország határán, amelyet annak idején Románia kárára vontak meg, „de azért revíziós követeléseket mégsem támasztanak...”. Maniu nyilatkozatának másik érdekessége az a feltétlen bizonyosság, amellyel a „nyugati demokráciák” gyõzelmére számít. Szerinte azért kell Romániában azonnal és önként áttérni a demokratikus rendszerre, mert különben a románság a gyõztes nyugati hatalmak követelésére lesz kénytelen ezt megtenni. A felelõtlen ellenzéki álláspontról persze könnyû Maniunak a nyugati hatalmak mellett állást foglalni, és a járatlanok elõtt úgy tüntetni fel a helyzetet, hogy ha a kormány is ugyanezt tenné, ezzel a román integritás védelme is biztosítva lenne. 17
Bárdossy m. kir. követ Magyar Országos Levéltár K 63 1940 27/1. I. 972. pol. sz. Eredeti tisztázat. Melléklet Maniu Gyula, a Nemzeti Parasztpárt elnöke Grigore Gafencu külügyminiszter beszédével kapcsolatosan a sajtó képviselõi elõtt a következõ nyilatkozatot tette. Õfelsége, a király attól az óhajtástól vezetve, hogy Nagyváradon tartott beszédének pontosabb értelmezést adjon, pár nappal késõbben Constanþán a következõket mondotta: „Nem támadó szellemtõl áthatva fokozzuk erõinket és szereljük fel hadseregünket, hanem azért, hogy megvédjük azt, ami a mienk, és azokat a jogainkat, amelyeket a kisinyovi, csernovci és gyulafehérvári gyûlések szabad elhatározással szentesítettek.” 18
371
Õfelsége ezekkel a szavakkal külpolitikánk céljait is megszabta: épségben megõrizni jelenlegi határainkat, eliminálni minden támadó jellegû tendenciát. Álláspontunk tehát feltétlenül békés. A román nép egyetért ezekkel a célokkal, bár jelentõs román területeket és számos román fajtestvérét szeretné visszakapni. Ennek alátámasztására elég megemlíteni, hogy a jelenlegi határokat a mi hátrányunkra vonták meg, tekintet nélkül a néprajzi határokra és ellentétben az 1916. évi szerzõdéssel, ultimátum formájában kényszerítették ránk a nagyhatalmak. A Constanþán elhangzott királyi beszéd kiküszöbölt minden önzõ elemet, csak arra szorítkozott, hogy kifejezést adjon vágyunknak a béke megõrzésére, és felejtve a velünk szemben elkövetett jogtalanságot, határozottan jelentette ki a területi egység védelmét, bármilyen áldozat árán is. Ezért mondottam január 22-én tett nyilatkozatomban a következõket. „Nagy örömmel állapítom meg, hogy az uralkodó Constanþán elmondott beszédében világosan és szerencsés módón szögezte le külpolitikánk céljait.” Az a körülmény, hogy határozottan elítéljük azokat a módokat és eszközöket, amelyekkel a jelenlegi rendszer céljait megvalósítani törekszik, nem akadályozott meg engem abban, hogy elismerjem a királyi nyilatkozat korrekt tartalmát. Gafencu külügyminiszter ismeretes belgrádi nyilatkozatai alapján azonban joggal ítélhetjük el a jelenlegi rendszer módszereit. Nem tételezhetjük fel, hogy Gafencu az uralkodó kijelentéseivel ellentétes vélemény nyilvánítását megkísérelné, és azt sem tételezhetjük fel, hogy Gafencu formulája a legkisebb mértékben is lemondást jelenthetne a jelenlegi határainkon belül fekvõ nemzeti területrõl. Az a mód, ahogyan a jelenlegi rendszer beszél és dolgozik, Belgrádban olyan mértékben nyilvánult meg, amely mélyen elkeserítette a román közvéleményt, és hamis megvilágításba helyezte a külföld elõtt Õfelsége, a király külpolitikáját.
372
Valóban, amíg Jugoszlávia külügyminisztere „függetlenségrõl” és „integritásról” beszélt, amely „nem lehet vita tárgya”, addig Gafencu „a nemzeti terület fenntartása” kifejezést használta, ami széles körben különbözõ magyarázatokra adott alkalmat a külföldi sajtóban. A külügyminiszter ezenkívül beleesett abba a hibába is, hogy egy idegen fórum elõtt hivatalosan elismerte, hogy köztünk és egyes szomszédos államok között elintézetlen kérdések vannak, s tetézte hibáját azzal, hogy ebben a tekintetben bizonyos összefüggést konstruált a balkáni és a Duna-medencei államok között, azt mondva, hogy: „a dunai béke összefügg a balkáni békével”. Különösképpen elfogadhatatlan, hogy a mi külügyminiszterünk kijelentse – mint ahogyan tette –, hogy a szomszédok közötti viszonyokat barátságos úton lehet rendezni, akkor, amikor az érdekelt államok továbbra is kitartanak régi revizionista politikájuk mellett, amit olyan értelemben lehetne magyarázni, hogy a mi külügyi hivatalunk hajlandó lenne bizonyos területeket átengedni. A legnagyobb nemzeti érdekeinket ilyen módon kezelõ módszerrel és beszéddel szemben kötelességünk feltenni a kérdést: hogyan egyeztethetõ össze Gafencu nyilatkozata a király constanþai beszédével? Meg kell kérdeznünk azt is, hogyan tudja külügyi hivatalunk vezetõje a felelõsséget vállalni ellenfeleink bátorításáért, és azért a defetizmusért, amelyet szavai a román közvéleménybõl kiválthatnak, ha nem adnak sürgõsen szabatos magyarázatot azok valódi értelmérõl, összhangban az uralkodó szavaival? Nem akarom Gafencu kijelentéseiben a koncessziók megadásának elõre megfontolt szándékát látni, inkább az ügyeskedni akarásból származó szerencsétlen isnpirációnak minõsítem szavait. Vannak azonban kérdések, amelyekkel kapcsolatban az ügyeskedések megengedhetetlenek. Az ügyeskedésnek általában kettõs hátránya van: külföldön esedékességük végzetes, bent az országban pedig zûrzavart és demoralizációt idéznek elõ. Elsõsorban a hivatalos vezetõknek kell az állami élet nagy problémáiról a nemzet számára érthetõ elveket és felfogást állítani. 19
373
Minden kétértelmûséget kerülni kell. A mai rendszer abban a kellemes helyzetben van, hogy öntudatos és nagy hivatását s kötelességét megértõ nemzetet kormányoz. Nem szabad tehát a helyzetet ügyeskedésekkel és önkényes intézkedésekkel megzavarni. A román közvélemény egységes abban, hogy csak a következõ sürgõs, majdnem drámai aktualitású szempontok által megszabott világos magatartás hozhat számunkra megváltást. El akarjuk kerülni a háborút. Ezért nem kérünk senkitõl területi engedményeket, bár az ország határain túl százezreket kitevõ románság él, könyörtelen elnemzetlenítésnek kitéve. Nem adunk át senkinek semmit abból a területbõl, amelyet jelenlegi határaink öveznek. Határozottan visszautasítjuk, hogy a gyávaság és az elõre nem látás csúszós lejtõjére lépjünk, amely sorozatos koncessziókhoz vezet. Nem szabad tûrni a defetizmus legkisebb jelét sem, bárhol ütné is fel a fejét, és tüzes vassal kell kiirtani minden számító személyi érdeket vagy nemzeti nemtörõdömséget, amely fészket akar verni a román társadalomban. Fel kell készülnünk minden nemzeti erõnkkel a háborúra, amely még fenyegethet, csakúgy mint az ország újjáépítésének munkájára, amelyet az alapoktól kezdve minden esetre véghez kell hajtanunk, hogy szerves részként beléphessünk a háború után rekonstruálandó Európába. Azonnal be kell vezetni saját kezdeményezésünkbõl a nemzeti demokratikus rendszert. Éspedig azért, hogy ne kerüljünk abba a lealázó helyzetbe, hogy idegen követelésre kelljen majd ezt végrehajtanunk, amikor a nyugati demokrácia gyõzedelmeskedik. Ebben a tekintetben nagyon épületesek az amerikai külpolitika vezetõinek nyilatkozatai. Lelki szemeinkkel világosan látnunk kell azokat a lehetõségeket, amelyek a román állam számára majd megnyílnak. Ezek a következõk: vagy nemzeti demokratizmus, vagy bolsevizmus, vagy idegen megszállás. Minden öntudatos román számára könnyû a választás. Fanatizmussal és teljes bizalommal kell rálépnünk a nemzeti demokrácia útjára, hogy a másik kettõt elkerülhessük. 374
Békében vezessen minket az igazságosság, törvényesség és a bölcs hazafiság szelleme, a háborúban pedig – ha arra kényszerülünk, hogy azon is átmenjünk –, adjunk a minden áldozatra kész hõsiességrõl tanúbizonyságot Mindezt pedig azért, hogy a kis államok szövetségében gravitációs központnak ismerjenek el bennünket. Ezt a szövetséget a világ e részében feltétlen meg kell valósítani, ha biztosítani akarjuk a tartós békét és a bennünket övezõ nagyhatalmak közötti jogos egyensúlyt. Sajnáljuk, hogy a hatalmával visszaélõ jelenlegi rendszer nem akarja és nem tudja a román nép számára elengedhetetlenül szükséges irányítást megadni. Már a jelenlegi rendszer léte is tagadása ezeknek az alapvetõ elveknek, és a rendszer további fennmaradása végzetesen késlelteti, hogy arra az útra léphessünk, amelyet ezek az elvek megkövetelnek. 6. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Szigorúan titkos! M.kir. Követség Bukarest 118/pol. sz. 1940
Bukarest, 1940. július 21.
Tárgy: Az erdélyi magyarság vezetõinek megbeszélése Gróf Bánffy Miklós, a romániai Magyar Népközösség elnöke, szíves volt rendelkezésre bocsátani annak a tájékoztatásnak a szövegét, amelyet az erdélyi magyarság vezetõinek folyó évi július hó 7-én tartott szûkebb körû bizalmas megbeszélésen olvasott fel. A megbeszélésen a Népközösség elnökén kívül Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, Purgly László ág. ev. fõgondnok és gróf Bethlen György református fõgondnok vett részt. A tájékoztatás szövegét négy példányban mellékelem.
375
Magyar Országos Levéltár K 64 1940 27, 509/Res. Pol. sz. Eredeti tisztázat. Melléklet Sorsdöntõ órákat élünk. A legutóbbi események súlyos problémák elé állítják erdélyi magyarságunkat, elsõsorban azokat, akik bármely minõségben, akár egyházi állásuk, akár egyéni súlyuk, politikai szerepük, vagy múltjuk révén felelõsséget fognak viselni nemzetünk állásfoglalásáért és viselkedéséért a történelem ítélõszéke elõtt. Jövendölésbe bocsátkozni nem lehet és nem szabad. Számba kell venni azonban mindent, ami az erdélyi kérdésnek, és ebben erdélyi magyarságunk helyzetének jobbra vagy rosszabbra fordulását jelentheti, ami nemzeti életünk kivirágzását vagy pusztulását okozhatja. Pusztulást jelent, ha a szovjet hadsereg okot találna arra, hogy átlépje a Kárpátokat és betörjön Erdélybe. Még ha nem is maradna végleg itt, ha viszonylag rövid idõ alatt ki is szoríttatnék, olyan anyagi és erkölcsi romlást okozna ez, amit helyrehozni lehetetlen volna. Egyházaink, kultúránk, családi tûzhelyünk, mindenünk, amink van tönkremenne, egész magyar társadalmunk darabokra törne, vissza nem hozhatóan. Hogy a német befolyás további igényektõl vissza tudja-e tartani Moszkvát, bizonytalan. Mostanáig úgy látszik, sikerült. Kétségtelen azonban, hogy Németország az angol háború befejezéséig minket az orosztól csupán befolyásával véd, haddal aligha tudna segíteni, vagy csak nagyon nehezen. Szükséges ezekre rámutatnom, hogy aláhúzzam, mennyire fontos népünket nyugalomra inteni, különösen a magyar munkásságot. Minden zavargás ürügyül szolgálhat a szovjetnek, hogy közbelépjen rendcsinálás vagy a munkásosztály megvédése címén. Egyik feladatunk tehát a népünk nyugalmát minden módon biztosítani. Nehéz feladat. Hiszen a legutóbbi hetek rádióhíradása elõbb felajzotta népünk reményeit, visszakozása pedig keserû csalódást 376
okozott. Ez a csalódás a melegágya a bolsevista propagandának, mely arra törekszik, hogy népünk reményeit Moszkva felé irányítsa. Szükséges tehát mindent megtenni, hogy e csalódást enyhítsük, és népünk magyar érzéseit fenntartsuk. Tudtára kell adni, hogy a magyar irányú megoldás elõbb-utóbb be fog következni. Halasztása csak azért történik, hogy mentõl könnyebben, gyorsabban, mentõl kevesebb véráldozattal mehessen végbe. De tudtára kell adni azt is, hogy ezt a legkívánatosabb megoldást õ maga veszélyezteti, ha nyugalmát nem õrzi meg. Ha ugyanis zavargások törnének ki, ami az államhatalom részérõl okvetlenül megtorlást váltana ki, Magyarország kénytelen volna rosszabb körülmények között avatkozni be, és éppen a mi véreink szenvednék meg egy elsietett lépés szörnyû következményeit. Vannak azonban más feladataink, melyek bár valamivel távolibb, de még mindig elég közeli jövõre vonatkoznak. Ezeket már ma kell számba venni. Olyan feladatok, melyek az erdélyi kérdésnek magyar irányú rendezésével függnek össze. Ennek kétféle módja képzelhetõ el. 1. Az egyik, hogy az angol háború befejezése után a tengelyhatalmak Magyarországgal karöltve olyanszerû ultimátumot intéznek Romániához, mint amilyen az oroszé volt, és hogy Románia azelõtt meghajol. 2. Másik, hogy Románia nem hajol meg, ami fõleg akkor valószínû, ha Németország nem tud, vagy nem akar lényeges erõkkel közbelépni, hanem csupán a magyar hadsereget bocsátja támadásra. Hitem szerint bizonyos, hogy ez a támadás még így is sikerrel jár. Egyedül az bizonytalan, hogy milyen tempóban megy végbe. Akár gyorsabban, vagyis német segítséggel, akár lassabban, vagyis egyedül a magyar erõvel folyik le ez a küzdelem, e korszaknak három fázisát kell szemügyre vennünk, és mindenkire nézve tisztáznunk kell erdélyi magyar kötelességeinket. A. Az elsõ fázis addig tart, amíg a román hadsereg frontja mögött élünk. Reméljük, hogy ez csak rövid idõ. De bármilyen rövid legyen is, számba kell vegyük és tisztán kell lássuk a teendõinket. Életfon377
tosságúnak tartom, hogy semmi zavargás vagy lázongás ne törjön ki, amíg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen minden ilyen megmozdulás alkalom volna arra, hogy válaszképpen, fõleg a kevert lakosságú területeken magyar véreinket lemészárolják. Meg kell világítani embereink számára, hogy a magyar hadsereg gyõzelmét az ilyen zavargás mit sem segíti elõ, és csupán saját véreink vesztét okozza. B. A második fázis az a helyzet, midõn a magyar sereg már áthaladt rajtunk, és a Maroshoz, az Olthoz vagy a Kárpátokhoz jutott. Jövõnkre nézve végzetes volna, ha akkor nem mutatnánk példás rendet, ha széltében vérontás indulna meg a helybeli románság ellen, ha gyilkosságok, gyújtogatások kísérnék a magyar gyõzelmet. Tudom, hogy húsz évi elnyomatás után nagyon érthetõ volna, ha ilyesmi itt-ott történne. Mégis minden módon meg kell ezt akadályozni, és vissza kell tartsuk ettõl népünket. Nem hivatkozom sem emberiességi, sem keresztyéni indokokra, bár azt is tehetném. Itt azonban elég, ha csakis politikai érveket sorakoztatok fel. Kétségtelen ugyanis, hogy az erdélyi kérdés megoldása nem csupán magyar ügy, hanem európai. A nagyhatalmak döntésétõl függ, Európa új rendjétõl, amiben nekünk kevés szavunk lehet. Ezért nem zárhatjuk ki a lehetõségek körébõl azt, hogy Erdélyben, vagy annak némely részeiben román lakossággal együtt kell élnünk továbbra is. Ez a további együttes élet azonban lehetetlenné válna, ha hullahegyek torlaszolnák el. Lappangó polgárháború állapotába jutnánk, amiben csupán a csendõr vagy a panganét tartanának valamilyen rendet. Olyan gyûlölségi légkör keletkezne, ami a távolabbi jövõben újra kérdésessé tehetné Erdély helyzetét. C. A harmadik fázis akkor következik be, midõn újból magyar uralom alá kerül Erdély. Feladatunk ezzel sem szûnik meg, mert képviselnünk kell annak a nemzedéknek az érdekeit, amely a román impérium alatt nõtt fel és jutott férfisorba.
378
Okulnunk kell azon, ami a Felvidék visszatérte után történt. Oda Csonka-Magyarország minden részébõl özönlöttek az álláskeresõk. Egyrészt olyanok, kik közel két évtizede repatriáltak, magyar földön jól éltek, és most visszatérve a Felvidékre, maguknak követeltek minden állást és minden javadalmat; másrészt olyanok, akik Budapestrõl, az Alföldrõl vagy a Dunántúlról kerültek oda, minden helyismeret nélkül. Mindkét csoport beözönlése nemcsak méltánytalan volt a helybeliekkel szemben, de a szolgálat és közrend szempontjából is igen káros volt. A régen elszármazottak ismeretlenek voltak a távozásuk óta változott helyzettel és az új emberekkel, azokkal, akik ott maradva kitartottak a végsõ megpróbáltatásig. Az ebbõl származó bajokat nem szükséges részleteznem. A máshonnan származók minden ottanit lenéztek, és helyi tudatlanságukkal rengeteg keserûséget és bajt okoztak. Ezek hasznossági szempontok. De mellettük és fölöttük áll saját ifjú nemzedékünk igazságos érdeke. Tûrhetetlen és megalázó volna az õ számára, ha mellõztetnék, midõn a magyar uralom helyreáll. Szükséges, hogy elsõsorban azok kapjanak helyet, kenyeret és hatáskört, akik itt, szülõföldünkön, ezer sanyargatás dacára, híven kitartottak. Szükséges, hogy elsõsorban õket helyezzék állásba és itt, ahol küzdöttek, és ezer megaláztatást szenvedtek el. És ne legyen akadály, hogy õk a magyar jogban és közigazgatásban ma még járatlanok. Az se lehet akadály, ha nem érték el azt az életkort, amivel normális idõkben egy szolgabíró vagy fõjegyzõ bírt. A legszükségesebb jogszabályokat hamar meg lehet tanulni, az igazgatás lényege pedig nem a paragrafus, hanem a józan ész és a helyismeret. Ifjúságunkat ismerve tudom, hogy feladatának meg tud felelni. Szükségesnek tartottam ezeket elmondani Erdély jövõjére nézve. Felszólítani mindenkit, akit bármi minõségben felelõsség terhel – kérve, hogy ezeket gondolja át, tegye magáévá, és befolyási körében jutassa érvényre. Csakis ha mindnyájan összefogunk ezekben, akkor feleltünk meg történelmi kötelességünknek. És erdélyi ma379
gyarságunk is csak akkor marad töretlen, ha ezekben az utolsó nehéz órákban félretesz minden torzsalkodást, ellenségességet, gáncsoskodást, és összefog igaz testvéri indulatban. Ez az, amit minden magyartól kérek. Minden szervezetünk, egyházaink, egyleteink, szövetkezeteink, régi és új kapcsolatok, a magyar párt emberei és a Népközösségnek jórészt ezzel azonos gárdája, – mindenki fogjon össze ma, és tegye félre azt, ami akár okkal, akár ok nélkül elválaszthat egymástól. Ezt az egységet kérem, és úgy érzem, az egész magyarság parancsa ez. Ez az utolsó szavam, utolsó szavam a még román uralom alatt élõ magyarokhoz. Nem búcsúszó még, mert a végsõ megoldásig el nem hagyhatom ezt a helyet, hova a sors állított. Nem hagyhatom abba azt a munkát, amit nemzetünk védelmére vállaltam. Ezt az egységet kérem, valósítsák meg. Ha elérem, hogy e végsõ órákban létrejön, és fennmarad továbbra is ez az egység, nem hiába dolgoztam. Hivatásomat befejeztem akkor. Hosszú életpályám végállomásához közelít. Emelt fõvel és megnyugodva távoznék akár a közszolgálatból, akár az életbõl – megnyugodva és örömmel –, ha azzal a tudattal tehetem, hogy egyetlen akaratban összefogott mindenki, aki erdélyi és magyar. 7. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium politikai osztálya vezetõjének feljegyzése 172/135447
Berlin, 1940 augusztus 21.
A román követ bemutatott ma nekem egy atlaszt, amelyet most adtak ki Bukarestben, s amely 1857 és 1930 között készült német, olasz és magyar etnikai térképeket tartalmaz Romániáról, fõleg Erdélyrõl. Eközben megemlítette azt a példányt, amelyet tegnap a protokollfõnök mutatott a birodalmi külügyminiszternek. Arra kért, ezen térképek alapján magyarázzam el a birodalmi külügyminiszternek, hogy mennyire elfogadhatatlanok Magyarország mostani követelései. Ezek elfogadása azt eredményezné, hogy 2,4 millió 20
21
380
22
román kerülne Magyarországra, s csak 180 000 magyar maradna román területen. A magyar magatartás következtében az egyetlen lehetséges út a Führer számára végül is a döntõbíráskodás lehetne. Én elutasítottam, hogy részletekbe bocsátkozzam Magyarország kívánságairól, mégegyszer utaltam jól ismert álláspontunkra a döntõbíráskodás kérdésében. A követ kitartott nézete mellett, hogy a kérdést nem lehet megoldani német beavatkozás nélkül. A döntõbíráskodás alternatívája olyan „tanács” lehetne, amilyet Romániának adtak, Bulgáriára vonatkozólag. Kitartottam az ilyenfajta ajánlatokkal szembeni elutasító álláspontom mellett. Romalo úr nagyon kedvezõ véleményt mondott a Bulgáriával folyó tárgyalásokról, nevezetesen, hogy Románia elfogadta Bulgária összes területi követelését. Woermann. Angol nyelven megjelent: Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23–August 31, 1940. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1957, 376. sz. dokumentum. 8. A magyar kormány rendkívüli, bizalmas ülésének jegyzõkönyve Budapest, 1940. augusztus 22. Jegyzõkönyve az 1940. évi augusztus hó 22-én Budapesten tartott Minisztertanácsnak. Dr. széki gróf Teleki Pál magyar királyi titkos tanácsos, m. kir. miniszterelnök úr elnöklete alatt jelen voltak: dr. körösszeghi és adorjáni gróf Csáky István m. kir. t. t. ... m. kir. külügyminiszter dr. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc m. kir. t. t. ... m. kir belügyminiszter 381
dr. Reményi-Schneller Lajos m. kir. t. t. ... m. kir pénzügyminiszter vitéz széki gróf Teleki Mihály m. kir. t. t. ... m. kir földmûvelésügyi miniszter dr. Varga József ... m. kir. iparügyi miniszter, egyúttal megbízva a m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével dr. Hóman Bálint m. kir. t. t. ... m. kir vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Radocsay László ... m. kir. igazságügyminiszter vitéz dálnokfalvi Bartha Károly m. kir. t. t. ... táborszernagy, m. kir. honvédelmi miniszter dr. borosjenõi Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár. Jegyzõ: dr. bárcziházi Bárczy István m. kir. t. t., miniszterelnökségi államtitkár. A miniszterelnök úr elõadja, hogy a mai rendkívüli minisztertanácsot azért hívta egybe, hogy Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter úrnak, a Turnu Severinbe kiküldött magyar bizottság elnökének jelentését meghallgassa, és ennek alapján a minisztertanács állást foglaljon a további teendõk tekintetében. Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter elõadja, hogy az õ vezetése alatt álló magyar küldöttség és a Pop Valér, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezetése alatt álló román küldöttség folyó hó 16-án délben ült össze elsõ tanácskozásra. Pop Valér allokúciójában kifejezést adott azon óhajnak, hogy a két ország között egy új éra nyittassék meg. Hory követ válaszában hangsúlyozta, hogy Magyarország és Románia között egy tartós, a méltányosságon és az igazságon alapuló rendezésnek kell létrejönnie a tengelyhatalmak politikájának szellemében. A románok mindjárt nehézségeket akartak csinálni a felhatalmazási okirat tekintetében. Erre õ, Hory követ átadta a berajzolt határvonallal ellátott 23
382
térképet és az aide-mémoire-t. Pop Valér erre 15 perces szünetet kért. Majd az ülést megnyitván, egy deklarációt olvasott föl. Sajnálattal konstatálta, hogy annyira ellentétben áll a magyar kormány álláspontja a román kormány felfogásával, hogy nem szolgálhatnak megfelelõ tárgyalás alapjául, sem egy késõbbi jószomszédi viszony kialakulására. Ennek dacára a román kormány áthatva a legõszintébb akarattól, hogy megegyezésre törekedjék, kijelenti, hogy legközelebbi ülésén, augusztus 20-án lesz szerencséje a román kormány állásfoglalását ismertetni. Hory kérte hétfõ délelõtt 10 órára ezen legközelebbi ülést összehívni. Pop Valér ezt elfogadta. Hory kijelentette, hogy õ csak a magyar javaslat keretében tárgyalhat. A román felfogás lényege az, hogy a lakosságcsere kérdése domináljon. A területi kérdések csakis a lakosságcsere következményeiképpen jelentkezhetnek. A román kormány elvileg elismeri, hogy ezen lakosságcsere territoriális korrektívummal jár, tekintettel arra, hogy az õ statisztikájuk szerint a trianoni Magyarországon 50 000 román él, míg a Trianonban Magyarországtól Romániához csatolt területen 1 350 000 magyar. A román Erdélynek 2/3-a román. A magyar javaslat elfogadása esetében kétmillió román volna kénytelen elfogadni a magyar uralmat. A román elem kétszer akkora volna, mint a magyar. Besszarábia átengedésére Románia egy váratlan presszió folytán kényszerült, tekintettel a katonai erõk aránytalanságára. Ez az eset a románok szerint nem hozható fel precedensül. A területrendezés a két nemzet etnikumát vegye alapul, és a két ország lakossága olyan homogén legyen, amilyen csak lehetséges. Teljesen önkényes a magyar kormány által elõterjesztett vonal. A magyar kormány ezeréves birtoklásra hivatkozik. A román felfogás szerint 1526-ban megszûnt Erdély Magyarország része lenni. 1867-ben történt csak a visszacsatolás a románok ellenzése dacára. Ma magyar csak 1 660 000 él a Magyarországtól Romániához csatolt területeken. De ebben a számban benne vannak a zsidók, a cigányok és a megmagyarosított elemek. A magyar népszámlálást visszautasítják. Ennek dacára hajlandók tárgyalás alapjául elfogadni a lakosságcserét. Hory követ erre este fél 383
kilenckor adta meg a választ: meglepõdéssel vettük a román kormány álláspontját, mert vártuk a román delegáció ellenjavaslatait, amelyeket kilátásba helyezett. Joggal mást várhattunk volna. A román delegáció elutasítja a magyar javaslatot, anélkül, hogy más javaslatot terjesztene elõ, csak meddõ vitát folytat. A magyar delegáció sajnálattal állapítja meg, hogy a román kormány ma sem akar szabadulni a trianoni szerzõdés rendelkezéseitõl, és [azt akarja, hogy a – L. B. B. ] végtelenségig fenntartassék ez az álláspont. Ezután Hory követ feltette a kérdést, kapott-e más utasításokat? Pop Valér követ erre két órai szünetet kért, hogy a román kormánnyal beszéljen. Majd Hory és Bárdossy elõtt azzal érvelt, hogy sem a román, sem a magyar közvélemény nincs ma még megfelelõen elõkészítve, és ezért 3–4 hét múlva kellene újból felvenni a tárgyalásokat. Utalt a román kormány átalakulására. Hory követ a leghatározottabban a kormány által kijelölt határvonal alapján volt hajlandó tárgyalni. Pop Valér, a román delegáció vezetõje végül éjjel 12 órakor adott teljesen visszautasító választ. Pop Valér szerint a székely kérdés is elintézhetõ lakosságcserével. Azt kérdezte, elfogadja-e a magyar kormány a néprajzi elvet. Hory követ látván, hogy a románok nem akarják megszakítani a tárgyalások fonalát, kijelentette, hogy ezek után õ még személyesen tesz egy kísérletet. Elmegy személyesen referálni Budapestre a kormánynak. Megteszi a béke kedvéért, de az úttól semmi eredményt nem vár. Négyszemközti beszéd folyamán feltette Pop Valérnak a kérdést, hol van a románok vonala. Erre Pop Valér nem válaszolt. Erre Hory azt mondta Pop Valérnak, hogy hallgatásából azt látja, hogy egy kis vonalat akarnak Magyarországnak átadni, és a Székelyföldrõl nem akarnak lemondani. Ezek után nincs sok értelme további tárgyalásnak, de miután már kijelentette, hogy Budapestre megy a kormányt informálni, így most már ehhez tartja magát. Ezzel elutazott Turnu Severinbõl. A külügyminiszter úr bejelenti, hogy a Kormányzó Úr Õ Fõméltósága legmagasabb engedélye alapján Hory András követ úr holnap visszamegy Turnu Severinbe. Augusztus 24-én, szombaton délelõtt 11 24
384
órakor ismét összeül ülésre a két delegáció Turnu Severinben, amelyen Hory követ úr átadja a magyar kormány aide-mémoire-jét. Hory követ erre a külügyminiszter felkérésére felolvassa a csatolt aide-mémoire szövegét. A külügyminiszter úr valószínûnek tartja, hogy ezen aide-mémoire átadása után a román delegáció gondolkodási idõt fog kérni. Ha Pop Valér kijelenti, hogy mégis hajlandó területeket megjelölni, akkor Hory ezt jelenti a magyar kormánynak. Ha nem, úgy Hory a delegációval elutazik. A belügyminiszter úr felteszi a kérdést, a kormány tisztában van-e a kérdésben felmerülhetõ mindenféle vonatkozásokkal? A miniszterelnök úr igennel válaszol. Elõadja, hogy Hitler Adolf vezér és kancellár mondta, hogy tárgyalnunk kell a románokkal. Erre azt válaszolta, hogy igenis tárgyalni fogunk, de elsõ pillanattól kezdve tisztában kell lennünk az ultima ratióval. Ez egy életkérdésünk. Ebbõl nem engedhetünk. Mi vártunk. Mi meg akartuk várni a háború végét. Erre jött Oroszország ultimátuma Besszarábia és Bukovina visszacsatolása iránt. Erre jött Bulgária fellépése Dél-Dobrudzsa visszaszerzése iránt. Mi diszkriminációt nem tûrhetünk el, mi egy kompromisszumot ajánlottunk Romániának. Mi 103 000 quadrát-kilométer tõlünk elvett területbõl 36 000 quadrát-kilométerrõl lemondanánk. Románia tehát Besszarábia, Észak-Bukovina és az Erdélybõl tõlünk elvett terület leadása után még mindig több mint 40 000 quadrát-kilométer területtel volna nagyobb, mint amilyen nagy volt 1914-ben. Júniusban levelet írt Mussolininek, amelyben kifejtette, hogy Magyarország korábbi idõpontban sokkal elõnyösebb helyzetben nekimehetett volna katonailag Romániának. A tengelyhatalmak nyomatékos kérésére ezt nem tehette. Amennyiben tehát egy késõbbi idõpontban nehezebb körülmények között kell Magyarországnak katonailag föllépni, úgy kéri, hogy ezért Olaszország több fegyvert adjon nekünk. A magyar nemzet 21 esztendõn át: a nem, nem, sohát kiáltotta. Ma nem lehet azt mondani a nemzetnek, hogy azt kiáltsa: igen, igen, örökre. Tehát el van vetve a kocka. 25
385
A külügyminiszter úr szerint a tengelyhatalmak itteni követeik útján informálva vannak álláspontunkról. Románia egyes körei fegyveres elintézésre készülnek. Úgy látja, hogy döntõbíráskodásra kerülhet a dolog. A német birodalom semmiképpen sem akar Dél-Európában háborút. Német biztatásra és kívánságra mentünk bele a Romániába való tárgyalásokba. Tavaszig nem várhatunk. A honvédelmi miniszter úr szerint ezt lehetetlen tavaszig kivárni. A miniszterelnök úr felteszi a kérdést, elfogadja-e a minisztertanács a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr elhatározását. A minisztertanács egyhangúlag helyesli a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr elhatározását és álláspontját. Kelt mint fent. Teleki Magyar Országos Levéltár K 27 Minisztertanácsi jegyzõkönyvek 1940. augusztus 22. Eredeti tisztázat fénymásolata. 9. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium politikai osztálya vezetõjének feljegyzése 172/135500 – 01. sz.
Berlin, 1940. augusztus 27.
Ma délután 5 órakor a román követ, aki eredetileg a birodalmi külügyminiszterrel kívánt beszélni, a következõ, a kormány által különlegesen sürgõsnek nyilvánított bejelentést tette: A román kormánynak az a kívánsága, hogy ne jöjjenek létre fait accompli-k a magyar–román kérdésben. A román miniszterelnök és a román külügyminiszter már kijelentették, hogy elfogadják a tengelyhatalmak döntõbíráskodását, és ezt az álláspontjukat fenntartják. Feltételezik azonban, hogy ebben az esetben minkét felet meghallgatják, úgy, hogy a döntést az összes tények és ügyek ismeretében hozzák meg. Ezért kívánatos lenne, ha a román külügyminiszter lehetõséget kapna arra, hogy álláspontját közvetlenül a Führernek vagy a birodalmi külügyminiszternek fejtse ki. 26
27
28
29
30
386
Az az emlékirat, amit Fabricius követ úr hozott magával, csak rövid összegzése a román álláspontnak, ezért alkalmatlan e célra. A román kormány ugyanakkor kész egy Magyarország és Románia közötti konferenciára is a tengelyhatalmak képviselõi elnöklete alatt. A követ aggódott, amiért nem a birodalmi külügyminiszterrel való személyes találkozón hajthatta végre kormánya utasítását, és megkérdezte, lehetséges-e, hogy még ma eljuttassa kormányának a választ. Õ bármikor rendelkezésre áll, amennyiben a birodalmi külügyminiszter telefonon kívánja neki továbbítani a választ. 31
Woermann Angol nyelven megjelent: Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23 –August 31, 1940. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1957, 399. sz. dokumentum. 10. Jegyzõkönyv a második bécsi döntésrõl és a döntõbírói határozat Bécs, 1940. augusztus 30. Jegyzõkönyv a második bécsi döntésrõl Azoknak a megbeszéléseknek során, amelyek Bécsben, 1940. évi augusztus hó 29. és 30. napján Németország, Olaszország, Románia és Magyarország képviselõi között a Magyarország részére átengedendõ területnek Románia és Magyarország között függõben levõ kérdésében folytak, Románia és Magyarország képviselõi meghatalmazásaik alapján a birodalmi kormányt és az olasz kormányt felkérték arra, hogy e kérdést döntõbírói határozattal rendezzék. Románia és Magyarország képviselõi egyúttal kijelentették, hogy kormányaik ily döntõbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezõnek ismernek el.
387
Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és Ciano Galeazzo, Õfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere erre kormányaik nevében és megbízásából kijelentették, hogy készek a román királyi és a magyar királyi kormány felkérésének eleget tenni, és Manoilescu Mihail román királyi külügyminiszterrel és gróf Csáky István magyar királyi külügyminiszterrel folytatott újabb megbeszélés után a mai napon Bécsben, a Belvedere kastélyban a kért, mellékletével együtt a jegyzõkönyvhöz másolatban csatolt döntõbírói határozatot meghozták, és Románia és Magyarország képviselõinek német és olasz nyelvû kettõs példányban átadták. A román királyi külügyminiszter és a magyar királyi külügyminiszter a döntõbírói határozatot és mellékletét tudomásul vették, és kormányaik nevében újból megerõsítették azt a kijelentést, hogy a döntõbírói határozatot végleges rendezésnek elfogadják, és kötelezik magukat annak fenntartás nélkül való végrehajtására. Kiállíttatott német és olasz nyelven, mindkét nyelven négy-négy eredeti példányban. Joachim v. Ribbentrop s. k. Ciano s. k. Csáky s. k. Manoilescu s. k. Döntõbírói határozat A román királyi kormány és a magyar királyi kormány azzal a felkéréssel fordultak a birodalmi kormányhoz és az olasz királyi kormányhoz, hogy a Magyarország részére átengedendõ területnek Románia és Magyarország között függõben levõ kérdését döntõbírói határozattal rendezzék. Ennek a felkérésnek, valamint a román királyi és a magyar királyi kormány felkéréssel kapcsolatban tett annak a kijelentésnek az alapján, hogy ily döntõbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezõnek ismernek el. Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Ciano Galeazzo, Õfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etió-
388
pia császárának külügyminisztere, Manoilescu Mihail román királyi külügyminiszterrel folytatott ismételt megbeszélés után a mai napon Bécsben a következõ döntõbírói határozatot hozták: 1. Románia és Magyarország között végleges határként az ide mellékelt térképbe berajzolt határ állapíttatik meg. A határnak a helyszínen való pontosabb kijelölése román–magyar bizottság feladata lesz. 2. Az ekként Magyarországnak jutó, eddig román területet a román csapatok 14 napi határidõ alatt ki fogják üríteni, és rendes állapotukban Magyarországnak át fogják adni. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, valamint egyéb módozatait román–magyar bizottság azonnal megállapítja. A román királyi és a magyar királyi kormány gondoskodni tartozik arról, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és rendben történjék. 3. Mindazok a román állampolgárok, akik a mai napon Románia által átengedendõ területen állandó lakóhellyel bírnak, a magyar állampolgárságot minden további nélkül megszerzik. Jogukban áll hat hónapi határidõn belül a román állampolgárság javára optálni. Azok a személyek, akik ezzel az optálási joggal élnek, a magyar állam területét további egy évi határidõn belül elhagyni tartoznak, és Románia be fogja õket fogadni. Ingó vagyonukat szabadon magukkal vihetik. Ingatlan vagyonukat elköltözésükig értékesíthetik, és a befolyt ellenértéket szintén szabadon magukkal vihetik. Ha az értékesítés nem lehetséges, Magyarország tartozik õket kártalanítani. Magyarország az optálók elköltözésével kapcsolatos összes kérdéseket nagylelkûen és elõzékenyen fogja kezelni. 4. Azoknak a magyar nemzetiségû román állampolgároknak, akik az 1919-ben Magyarország által Romániának átengedett és most Romániánál megmaradó területen bírnak állandó lakóhellyel, jogukban áll hat hónapi határidõn belül a magyar állampolgárság javára optálni. Azokra a személyekre, akik ezzel az optálási joggal élnek, a megelõzõ, 3. pontban lefektetett elvek alkalmazandók. 5. A magyar királyi kormány ünnepélyesen kötelezettséget vállal az iránt, hogy azokat a személyeket, akik a jelen döntõbírói határozat alapján a magyar állampolgárságot megszerzik, de ro389
mán nemzetiségûek, az egyéb magyar állampolgárokkal minden tekintetben egyenlõknek veszi. A román királyi kormány ünnepélyesen ennek megfelelõ kötelezettséget vállal az állam területén maradó magyar nemzetiségû román állampolgárok tekintetében. 6. Az állami fennhatóság változásából adódó egyéb kérdések rendezése a román királyi és a magyar királyi kormány között közvetlen tárgyalások útján fog történni. 7. Amennyiben a jelen döntõbírói határozat végrehajtása során nehézségek vagy kételyek merülnének fel, a román királyi és a magyar királyi kormány tekintetében közvetlenül fognak megállapodni. Amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, úgy a kérdést végérvényes eldöntés végett a birodalmi kormány és az olasz királyi kormány elé terjesztik. Ribbentrop Joachim s. k. Ciano s. k. Megjelent: Zsigmond László (szerk.): Magyarország és a második világháború. (Titkos diplomáciai okmányok a háború elõzményeihez és történetéhez). Budapest, 1959, Kossuth Könyvkiadó. 121. sz. dokumentum. 11. Bárdossy László bukaresti magyar követ számjeltávirata Csáky István külügyminiszternek 32
353. sz. Bukarest, 1940. szeptember 4. Számjel-telefonsürgöny a bukaresti magyar királyi követségtõl Kért ismétlés: 352. sz. távirat elsõ része. Ma beszéltem külügyminiszterrel elõször a bécsi döntés óta. Hosszasan fejtegette, hogy román közvélemény döntést igazságtalannak tartja. Románok méltatlankodása és indulata jelenleg román kormány ellen, de emellett Németország, és még nagyobb mértékben Olaszország ellen irányul. Aránylag legkevésbé Magyarország ellen. Akármi legyen is közvélemény reakciója, döntõbíró33
390
34
sági határozatról lévén szó, azt rendben végre kell hajtani. Lehet, hogy határozattal mi sem vagyunk teljesen megelégedve, mégis Magyarország az, amely nyert, és így nekünk kell lebonyolítást úgy megkönnyítenünk, hogy románok nagy áldozatának hasznos eredménye is legyen. Áldozat hiábavaló lenne, ha ellenségeskedés két nép között tovább fennmaradna. Ennek véget kell vetni, és meg kell teremteni barátság alapját. Válaszként hivatkoztam Nagyméltóságod hegyeshalmi beszédére, amelyrõl úgy látszik, még nem tudott. Bárdossy Magyar Országos Levéltár K 63 1940 27/7. 2. Román–magyar viszony. Másolat. 12. Bárdossy László bukaresti magyar követ számjeltávirata Csáky István külügyminiszternek 352. sz. Bukarest, 1940. szeptember 3. Számjeltávirat a bukaresti magyar királyi követségtõl .../elsõ rész megfejthetetlen/. Kérte, hogy beszéd teljes szövegét, román sajtó közölni szeretné. Elmondottam azt is, hogy magyar kormány leszerelést már hétfõn megkezdte. Érdeklõdött, milyen mértékben, hogy ugyanezt román hadseregben is végrehajthassák. Szembeállítottam fenti kijelentésével Erdélybõl érkezett nagyon nyugtalanító híreket magyarellenes atrocitásokról, arról, hogy Székelyföldön túszokat szednek. Utaltam Timpul mai, gyûlöletet hirdetõ cikkére és megkérdeztem, vajon megszállás sima lebonyolítását biztosítani tudják-e? Azt felelte, hogy elsõ napok izgalma lecsendesülõben, reméli, minden rendben fog menni. Azt hallja azonban, hogy úgynevezett rongyos gárda tagjai már bejöttek átadandó területre, ha ott kegyetlenkedné35
391
nek, ezzel minden elromolnék. Kérte, hogy hívjam fel erre Nagyméltóságodfigyelmét. Péage kérdésével kapcsolatban, amelyrõl nem tudtam, hogy már rendezték, szóba került Székelyföldre vezetõ összeköttetés kérdése. Térképvizsgálat közben maga nehezményezte ebbõl elõálló gazdasági nehézségeket, megjegyezte, hogy megfelelõ területi kompenzáció ellenében Kolozsvár–Marosvásárhely közötti szakaszon kölcsönös megegyezéssel esetleg változtatni lehetne. Kérte, hogy tekintsem ezt személyes szuggesztiójának, de hozzájárul ahhoz, hogy Nagyméltóságodnak jelentsem. Szükségesnek tartaná, hogy valamennyi rendezésre váró kérdés elintézésére mielõbb magyar–román bizottság üljön össze. Kolozsvárt ajánlja, ahol tárgyalásokat akár holnap meg lehetne kezdeni. Román fõbizottság elnöke Pop Valér lesz, annyi albizottságot kellene alakítani, ahány kérdéscsoport felmerül. Erre sürgõs választ kér. Felhívtam figyelmét a 349. számú számjeltáviratomban foglaltakra, és kértem a craiovai elítéltek szabadon bocsátását. Feljegyezte. Végül újból felhozta, hogy Magyarországon most jóval több román lesz, mint nálunk magyar. Kisebbségi kérdés kezelésén fordul meg két ország közötti viszony. Azt feleltem, hogy nekik is meg kell mutatni, hogy magyarsággal másként bánnak, mint eltelt 22 év alatt. 36
37
Bárdossy Magyar Országos Levéltár K 63 1940 27/7. 2. Román–magyar viszony. Másolat.
392
13. Részlet Nagy Ferenc tövisi esperesnek, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesének beszámolójából Nagyenyed, 1943. május 5. Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életérõl a II. bécsi döntéstõl 1943. május 5-ig (részlet) […] Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítõ érzés ömlött el rajtunk, mikor 1940. VIII. 31-én du. a magyar rádió bemondta a döntést, és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu, s a bebörtönzöttek 2/5 része ott marad tovább is bezárva! Magam akkor Nagyváradon voltam egy, állásából a trianoni békediktátum után kidobott, mert hûségesküt nem tett gimnáziumi tanárnál, ki azután ügynökösködéssel foglalkozott és tartotta fenn több tagú családját. Míg élek, el nem felejtem a jelenetet, mely du. kb. 5 óra tájban a szegényes otthonban lejátszódott. A tanár veje – ki a pénzügyigazgatóságnál volt valami alsóbbrendû tisztviselõ – nagy lelkendezve rontott be az ajtón, és szinte észre sem véve bennünket (a feleségem is ott volt), lelkendezett: „Miért nem szól a rádió? Gyorsan be kell állítani, mert most fogják mondani a megváltó hírt!” A rádió nemsokára szólni kezdett. Elhangzott a magyar himnusz, felcsendült a bemondó szava, és szállt a megváltó hír: „Kötegyántól... Nagyszalonta... Nagyvárad... alatt...”, – és a hûségesküt nem tett tanár és családja ujjongva, örömkönnyek között borult egymás nyakába. Az öregedõ, tört lelkû családfõ ajkán feltört az örömujjongás: „gyermekeim... drága magyar gyerme38
393
kek... lehettek most már szabad magyar gyermekek!”. És a kis, népes család kacagva, örömkönnyek között ugrott egymás nyakába, ölelték, csókolták egymást, s egybeforródtak egy mámoros kis tömkeleggé! Észre sem vették, hogy az ablak mellett két, görcsösen zokogó, megroskadt alak áll: a feleségem és én, akik elõtt hirtelen becsapódott a felnyílt börtön vasrácsos kapuja, akik zokogva, révült szemmel néznek a kiszabadultak boldog, örömujjongó seregére! A jelenetet nem bírtuk sokáig, sem a feleségem, sem én, könnyeinket hiába töröltük le, újra megeredt annak folyója. Vettük kalapjainkat, csöndesen elbúcsúztunk, s elindultunk. Félbemaradt minden tervünk, melyért Nagyváradra mentünk. 3–4 óra múlva már vonaton ültünk hazafelé utazva, vissza a börtön világába. Az álmatlan, belsõ gyötrelmek és lelki sírás közben átvirrasztott éjszaka után, melyben rágta lelkemet a kínos kérdés: „mi lesz most?”, reggel Kolozsvárt kiszálltam. Vásárhelyi János püspök úrral és az igazgatótanácsban történt tárgyalás után ért személyileg az újabb döntés: a Romániában maradt egyházkerületi töredék további kormányzásával megbízott intézõbizottság egyházi elnökéül való megbízatásom. Ezen kis személyi intermezzo után térjek vissza az egyetemes síkra. Nem fellengzõ és alap nélküli, hanem történeti hûségnek megfelelõ az, ami leszögezek: Dél-Erdély magyar lelkein ugyanaz a hangulat ömlött el, lelküket egyetemlegesen az a kínzó gyötrõdés rágta, ami az enyémet! Vallom, ha összefoglalható és megírható volna azoknak az érzéseknek, melyek a lelkek mélyén elviharzottak, azoknak a gyötrõdéseknek, melyek marcangolták bús magyarok szívét, annak a „mit tegyek?” kérdésnek a története, mely kínozta a magyar életeket 11 napon át a határok lezárásáig, az volna a világirodalom legkülönlegesebb írásmûve! Voltak, akik úgy döntöttek magukra nézve: „nem bírom tovább, nem maradhatok itt”, „nincs miért itt várnom tovább”, „pusztuló az életem, s a családomé is, nincs más hátra, mint menni innen, míg lehet, elég volt, véglegesen megtelt, sõt kicsordult már a pohár”. És százezrek szedték fel a sátorfájukat, elindult egy nagy karavánsereg, a régi hazába visszatérõk hatalmas vándorserege. 394
Búcsúkönnyekkel telt meg a határ, sóhajtásoktól lett terhes Dél-Erdély levegõje, s a mosolygós vándorlók és a fájó szívû ittmaradottak a „közeli” viszontlátásra búcsúztak egymástól. Voltak, akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak Dél-Erdélyben! Lehet, hogy az a rabbilincs-érzés lett úrrá felettünk: „itt élned, halnod kell”... Lehet, hogy kötötte õket a bizonytalanság, az új életlehetõség megteremtésének bizonytalansága, vagy félelme. Egy bizonyos: bármiért döntött is úgy egy-egy magyar lélek, hogy itt marad Dél-Erdélyben, mindenik lélekben az a titkos, bevallott vagy be nem vallott, szíve mélyén õrzött, vagy kifejezett remény élt: „nemsokára vége a mi börtönben való sínylõdésünknek is”, „csak egy kevés idõ még, s ránk is felderül a szabadulás hajnala!”. Akik hidegebb és józanabb ésszel mérlegelték a dolgokat, s a helyzet következtében elõállott „politikum” szemszögébõl nézték a kérdést, úgy okoskodtak és érveltek: „nincs ok aggodalmaskodásra; annak a bánásmódnak, amelyben eddig részünk volt, feltétlenül javulnia kell, hiszen most már »odaát« is van egymilliónál több román, s az egyenlõ elbánás elve alapján minden körülmények között enyhülnie kell helyzetünknek és sorsunknak, mert van kire visszacsattanni annak a korbácsnak, mely testünkre hull”. De még az ilyen gondolkozásúak is, mint általában az egész nép, hol kevésbé, hol csillogóbb reménnyel várták az újabb hajnalhasadást: a honvéd seregnek a Kárpát gerincén, az õsi csúcsokon való megjelenését! […] Magyar Országos Levéltár K 610, VI/11. Eredeti tisztázat.
395
14. Nagy László bukaresti magyar követ jelentése Kállay Miklósnak, a külügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnöknek 407/pol. sz. 1942 Bizalmas!
Bukarest, 1942. október 23.
Tárgy: Pop Valér és Maniu Gyula egymást kölcsönösen támadó levélváltása 39
40
Melléklet: 10 drb. Már amikor Pop Valér [a magyar vonatkozású ügyek intézésére, ill. irányítására szóló– L. B. B.] megbízatását visszaadta (l. augusztus 27-én kelt 283/pol. számozású jelentésemet), értesülésem volt egy közte és Maniu Gyula között lefolyt többrendbeli levélváltásról, amelyben Észak-Erdély elvesztéséért egymást támadják. Hosszabb utánajárás után sikerült e levelek másolatait megszereznem. A levelek eredeti román és magyar fordításos szövegét bátor vagyok tisztelettel idezártan felterjeszteni. A levelek tartalma rendkívül érdekes. Bizonyságát szolgáltatják annak, hogy Maniu és elvbarátai Erdély területének hovátartozandósága kérdésében az „egy barázdát sem” álláspontján állanak, és Pop Valért azért, mert velünk tárgyalt, és a bécsi döntésnél jelen volt, árulónak tekintik. Bizonyságát szolgáltatják továbbá annak, hogy Pop Valér és elvbarátai is ugyanolyan intranzigensek Erdély területi hovátartozandósága kérdésében, hogy a bécsi döntést csak ideiglenes jellegûnek tekintik és, hogy meg vannak arról gyõzõdve, miszerint az Románia javára meg lesz változtatva. Rendkívül érdekes Pop Valér egyik levelében az a passzus, amelyben Ribbentroppal folytatott beszélgetésérõl számol be, úgyszintén egy másik levelének az a része, amelyben a bécsi döntéshez vezetõ eseményeket és saját szereplésének igazolásául külpolitikai elgondolásait ismerteti. 41
42
43
396
A levélváltásban foglaltak mindenben megerõsítik azt az észleleteim alapján szerzett, és ismételten Nagyméltóságodnak jelentett meggyõzõdésemet, hogy a románok a bécsi döntést csak ideiglenesnek tekintik, és annak megváltoztatására minden lehetõt elkövetnek, illetve el fognak követni. Nagy s.k. m. kir. követ Magyar Országos Levéltár K 63 1942 27 Bukarest – másolatok II. Hitelesített másolat. Melléklet Maniu Úr, Információim szerint Ön és barátai tovább támadnak engem azért, mivel én, mint erdélyi, aláírtam a bécsi döntést, amely idõlegesen leszakította Románia testérõl az észak-erdélyi megyéket, amelyek örök részei a mi nemzeti vagyonállományunknak. Meglep, hogy egy ennyire fontos kérdésben Önök ilyen tévesen vannak tájékozódva. Az Ön pontos tájékoztatására másolatban megküldöm az 1941. július 10-i jelentésemet, melyet a kormány fejéhez intéztem volt. Ebbõl elvitázhatatlanul kitûnik, hogy én nem írtam alá sem a bécsi döntés okmányát, sem semmiféle ezzel kapcsolatos más okmányt. Ez az igazság. Eltelve attól a vágytól, hogy enyhítsem azok szenvedéseit, akikre rázúdult a magyar vadság, és attól a szándéktól, hogy minden tõlem telhetõ módon közremûködjek a mi igazságos határaink visszaállításában, egész munkásságomat ennek a két kérdésnek szentelem. Úgy gondoltam, hogy nekünk, románoknak, de különösen az erdélyieknek, a nemzeti létünkért vívott harcunkban legelsõ kötelességünk: a testvériség, összhang és szolidaritás. Éppen ezért félretettem minden politikai vagy személyi ellenséges érzést, s még mások hasonló érzületére vagy akciójára sem akarok ugyanezen hangnemben válaszolni. Ön valószínûleg azt hiszi, hogy másképpen kell eljárnia. 44
397
Meg vagyok azonban gyõzõdve arról, hogy a tõlem kapott információk után, Ön különösen a rabságban szenvedõ testvéreink elõtt nem fog többé ellenem olyan eszközökhöz fordulni, amelyek nem felelnek meg a valóságnak és az igazságnak; amirõl Ön is meggyõzõdhetett. Pop Valér s.k.
Fogadja Maniu Úr stb 1942. június 12. 45
Dr. Valeriu Pop Úr! Köszönöm felvilágosításait, amelyeket az úgynevezett bécsi egyezményrõl és az Ön ezen katasztrofális operációban való szerepérõl adott. Nagyon jónak találom, ha mindenki tárgyilagosan leszögezi azt a szerepét, amelyet ebben a drámában, amelynek eredménye volt Észak-Erdély elvesztése, játszott. Tekintve, hogy nem szokásom véleményemet elrejteni, sem pedig álláspontomat titokban tartani, el kell ismerjem az Ön információinak pontosságát és azt, hogy támadtam Önt a bécsi döntés során tanúsított magatartásáért és vállalt szerepéért. Mindenkinek joga van helyeselni vagy támadni azok mûködését, akik közügyekkel foglalkoznak. Önt nem azért támadtam, mert aláírta vagy nem írta alá a Bécsben felvett jegyzõkönyvet, mert ennek semmi fontossága sincs. Bíráltam és elítéltem Önnek azt a magatartását, amelyet ÉszakErdély átadása során tanúsított a következõ tiszta, és mindenki elõtt, akivel errõl a kérdésrõl tárgyaltam, feltárt okok miatt. Ön nem tartotta tiszteletben azokat a kölcsönösen vállalt kötelezettségeket, amelyekrõl az Ön pártelnökének, Constantin Brãtianunak lakásán tárgyaltunk 1940. július hó elején, éspedig. a) Hogy alá fog írni velünk együtt egy, a Károly király elé terjesztendõ emlékiratot, amelyben tiltakozni akartunk a Magyarországgal való közvetlen tárgyalás elvbeni elfogadása ellen a Románia és Magyarország között még fennálló elintézetlen kérdésekben. b) Hogy egyetlen erdélyi sem vesz részt bármely, ezekkel a tárgyalásokkal összefüggõ aktusokban, mert ez még a legnaivabb 46
398
politikus elõtt is végeredményben azt jelentené, hogy Romániának Magyarország javára területi engedményeket kell tennie. A mi tézisünk az volt, hogy Nagy-Románia köteles fegyverrel megvédeni az ország területét, s különösen Erdély területi egységét, azon egyszerû oknál fogva, mert Erdély az egyesülési aktus által egész katonai és gazdasági erejével, egész létével egybeolvadt Romániával, természetesen azzal a kikötéssel, hogy Románia megvédje õt évszázados ellenségével szemben. Ön azonban nem volt hajlandó a tiltakozó emlékiratot aláírni, és hivatalos megbízatást vállalt; tárgyalásokat folytatott Magyarországgal, tehát aktív szerepet vitt ebben a történelmi árulási aktusban, amellyel Erdély jelentõs részét elveszítettük. Így Ön azzal, hogy közvetve részt vett, és igen fontos fõszerepet játszott az ominózus bécsi tárgyalásokon, nemcsak vállalt kötelezettségét szegte meg, hanem még mint erdélyi azt is megengedte, hogy Erdély határait, ha csak elvben is, vitathatónak minõsítsék, és az ne képezzen minden egyes erdélyi részére szent és érinthetetlen darabot. Ez annál súlyosabb, mert Ön, mint Károly király tanácsosa és minisztere, nagyon is jól tudta, hogy a Tengely el van határozva Magyarország javára dönteni, és hogy Károly király kész a területi engedményeket megtenni. Sem én, sem a román közvélemény, s még kevésbé a nemzetközi nem vehette észre azt a körülményt, hogy a hosszas bécsi döntés procedúrája folyamán, amelyet az Ön zavaros öntudata könnyekkel és ájulásokkal tarkított, Ön a jegyzõkönyvet aláírta-e vagy sem. Eltekintve mindettõl, helytelen az az állítás, hogy a bécsi döntés jegyzõkönyvének Ön által való alá nem írását tiltakozásnak lehetne tekinteni, mivel Ön részt vett a „döntõbíróság” befejezése után rendezett ünnepi banketten, és poharát ürítette országunk szétdarabolóival. A legkisebb felelõsségérzet és politikai elõrelátás arra kellett volna Önt ösztökélje, hogy Bécset azonnal elhagyja, s kijelentse hivatalosan, hogy csak azért küldték, hogy a kérdésrõl tárgyaljon, nem pedig, hogy végighallgasson egy vita nélkül hozott verdiktet.
399
Azonnal le kellett volna tennie osztentatív módon mandátumát, amit Ön nem tett meg. Viszont késõbb, 1940. szeptember 2-án, , a rádióban tartott elõadásában nemcsak hogy helyeselte az aláírást, de megpróbálta még magát az eljárást is természetesnek, és mint nagy bölcsességû hazafias kötelezettségnek tüntetni fel, megsemmisítve ezáltal a kijelentés által a jegyzõkönyv alá nem írásának bármilyen morális értékét. Következésképpen sajnálattal kell megállapítanom, hogy Önnek a kormányhoz intézett jelentésében kifejtett azon véleménye, hogy a jegyzõkönyvnek Ön által való alá nem írása semmissé teszi a döntést, nem állja meg helyét, különösen, ha tekintetbe vesszük azt a körülményt, amelyet ugyancsak ön szögezett le a Rádióban tartott beszédében, hogy a bécsi konferencia kezdeményezõi Önnek nem ismerték el hivatalosan román delegátusi minõségét. Következésképpen teljesen hibás taktika a bécsi döntés jogi érvénytelenségének és az Ön ártatlanságának indoklását arra építeni fel, hogy Ön nem írta alá a jegyzõkönyvet. Hatalmas tévedés tehát Erdély nagy ügyét nyilvánvalóan hamis és irreleváns indokokkal próbálni megvédeni a nemzetközi fórumok elõtt. Különösen akkor, amikor megdönthetetlen indokok állanak rendelkezésünkre. Nem kevésbé hibás a mi ügyünk védelmét különbözõ, nem egy esetben tisztára személyi érdekekbõl származó formák alatt adni elõ. A bécsi döntés jogi érvénytelenségének igazi indoklása más bizonyítékokon alapszik, éspedig azokon, amelyeket Hitler Adolf és Mussolini Benito urakhoz intézett emlékiratomban részletesen kifejtettem, amelynek erre vonatkozó részét és a koronatanácsban tett nyilatkozatomat mellékelem. Sajnos Észak-Erdély problémája, amelynek tisztaságát nem is lehetett volna vitatni, túlhaladta a jogi kérdés kereteit. A mi igazságunk tisztább a napfénynél. A mi százados ellenségeinknek sikerült Erdély kérdését, amelyet már II. Károly szerencsétlen uralkodásával, öntudatlan tanácsosaitól támogatva, rossz útra térített, erõkérdéssé változtatni. Ilyen körülmények között a bécsi döntésnek, amelyet az Ön aktív együttmûködésével hoztak, s amelyet Ön utólag is helyeselt, csak oly erkölcsi és történelmi jelentõsége van, amely nem helyezi szép 47
48
400
megvilágításba sem az erdélyiek szolidaritását, sem az akkori idõk államvezetõinek politikai elõrelátását. Fogadja, kérem stb. 1942. június 27.
Maniu Gyula s. k. Maniu Gyula Úr,
Az 1942. június 22-én kelt levelemben tisztáztam azt a tényt, hogy én nem írtam alá a bécsi döntés okmányát. Ön erre azt válaszolta nekem, hogy ez a körülmény irreleváns, mert Ön ÉszakErdély átadásával kapcsolatos magatartásomat tette kritika tárgyává és helytelenítette, olyan indokokra hivatkozva, és olyan állításokat téve, amelyek feljogosítják Önt oly következtetés levonására, hogy helytelenítése teljesen indokolt volt. Az Ön válasza következtében kénytelen vagyok bizonyos dolgokat most tisztázni, bár azt hittem, hogy az ilyen polémia a nyugalom és nemzeti szolidaritás szempontjából ma nem opportunus és hasznos dolog, s inkább késõbbi idõkre való. Ön arra kényszerít azonban, hogy tartózkodásomból kilépjek, és a kihívást elfogadjam. Sajnálattal, s a nyilvánosság kizárásával teszem ezt mindaddig, míg az államérdekek meg fogják engedni a nyilvános vitát s az iratok és okmányok nyilvánosságra hozatalát. Érthetõ türelmetlenséggel várom ezt a pillanatot. Ön azt veti a szememre, hogy nem tartottam tiszteletben azokat a kölcsönös kötelezettségeket, amelyekre Constantin Brãtianu úr házában vállalkoztunk, amelyek szerint én Önnel egyetemben alá fogok írni egy tiltakozást a Magyarországgal való közvetlen tárgyalások ellen, s egyetlen erdélyi sem fog részt venni semmi olyan aktusban, amely kapcsolatban volna ezekkel a tárgyalásokkal. Ez az állítás hamis. Nem vállaltam semmi ilyennemû kötelezettséget, s arról sem tudok, hogy valaki az én nevemben vagy helyettem ilyenre vállalkozott volna, amit különben sem tehetett volna meg senki az én tudtom és beleegyezésem nélkül. Én a Constantin Brãtianu úrral folytatott beszélgetés alkalmával ahhoz adtam beleegyezésemet, hogy egy manifesztumot adjunk ki Romániának 49
401
Erdélyre vonatkozó megváltoztathatatlan jogainak hangoztatásáról, de kikötöttem, hogy mihelyt Gheorghe Brãtianu úr a tervezetet elkészíti, a szöveget velem is megbeszélik. Ez a konzultáció nem történt meg. A végleges szöveget Lapedatu úr adta át nekem az erdélyi vezetõ emberek tanácskozása alkalmával. Ez a szöveg a román jogok hangoztatásának nagyon vérszegény keretében tényleg tartalmazott egy kategorikus tiltakozást a Magyarországgal való közvetlen tárgyalások ellen. De ez a tiltakozás nem volt egyéb, mint a népszerûségüket féltõ tökéletes ellenzékieskedõk aktusa. Egy ilyen tiltakozást már túlhaladtak az események akkor, amikor Románia, a Besszarábiából és Bukovinából való visszavonulás alkalmával, egy teljesen katasztrofális kilátásokkal fenyegetõ, súlyos helyzetben arra vállalkozott a tengelyhatalmakkal szemben, hogy Magyarországgal és Bulgáriával közvetlen tárgyalásokat kezd a fennálló vitás kérdések elintézésére. Ez a kötelezettség egyelõre elhárította a magyar és bolgár veszedelmet, s megállította a vörös hadsereg elõnyomulását a Molotov-vonalnál. A vállalt kötelezettség teljesítésének megtagadása aktuálissá tehette volna az összes katasztrofális perspektívát, amelyet ideiglenesen elhárítottunk volt. Június végén ez volt a valóság. A múltban végrehajtott akciók és vállalt kötelezettségek kritikája még várhatott volna; Románia létének megmentése fontosabb és sürgõsebb volt. Az én álláspontom ez volt: halasszuk el a kritikát, s a múltért való felelõsség megállapítását késõbbre, s törõdjünk mindenekelõtt Románia megmentésével; az erdélyieknek nem szabad magukat kivonniuk Erdély védelmi akciója alól, hanem ellenkezõleg, azt kell követeljék, hogy õk vezessék az Erdély megmentésére vonatkozó harcot, s õk döntsenek Erdély sorsáról. Ez a hazafias álláspont, távol minden apró és kétszínû szemponttól. Ön a tökéletes ellenzéki álláspontját tette magáévá, féltékenyen vigyázva népszerûségére, míg én magamra vállaltam Románia léte megmentésének hûtlen szerepét. Ön azt hangoztatja, hogy az Ön álláspontja szerint Nagy-Románia köteles megvédeni az ország, különösen Erdély területi integritá50
402
sát, én pedig azzal, hogy rész vettem a Turnu Severin-i ominózus tárgyalásokon, hozzájárultam volna elvben ahhoz a felfogáshoz, hogy Erdély határa vitatható, s nem képez szent és oszthatatlan patrimóniumot minden román részére. Ön úgy látszik nem tudja, vagy nem akarja tudni, mi történt Turnu Severinben. Az általam Turnu-Severinben képviselt álláspont röviden a következõ volt: 1./ Romániának nincsenek vitás területi kérdései, s éppen ezért de plano visszautasítja Magyarország bármilyen területi követelését. Amíg létezik egy Románia, egy román nemzet s egy román hadsereg, területi követelések nem vehetõk figyelembe, s román föld át nem engedhetõ. 2./ Románia nem járul hozzá, hogy akár csak egy román is magyar uralom alá kerüljön, de nem is ragaszkodik ahhoz, hogy egy magyart is megtartson román uralom alatt. Ezt a homogenizálást a két ország közötti lakosságcserével lehet megvalósítani. Ha Magyarország Románia e tézisét elõzetesen s visszavonhatatlan módon elfogadja, Románia hajlandó tanulmányozás alá venni a lakosságcsere megvalósításának lehetõségeit, s az azzal járó következményeket. 3./ A Turnu Severin-i tárgyalások folyamán Románia nem tárgyalt területi követelésekrõl, nem járult hozzá valamilyen területi engedményhez. Éppen ezért a legnagyobb határozottsággal utasítom vissza Önnek a Turnu-Severin-i tárgyalásokkal kapcsolatos állításait, amelyeket Ön anélkül tett, hogy a kérdést ismerné. Ön azt állítja, hogy én azt hangoztattam volna, miszerint ha én nem írom alá a bécsi jegyzõkönyvet, azt tiltakozásként lehetne feltüntetni, s hogy Erdély kérdését a nemzetközi fórumok elõtt én tisztára személyi érdekbõl irreleváns indokokkal támogattam volna. Ez az általam írottak teljes elferdítése, s teljesen hamis. Én azt állítottam, hogy a döntés elfogadására adott teljhatalmú felhatalmazás kollektív volt, s hogy én nem írtam alá az elfogadási protokollumot, s hogy az én aláírásom hiánya formai kifogást jelent, amit alkalmas idõben a román kormány felhasználhatna a döntési aktus elhárítására.
403
Amikor Erdély visszaszerzésére a diplomáciai csata praktikus, s talán döntõ fázisába került, kötelességem volt a román kormány tudomására hozni azt a körülményt is, amely más rendkívül fontos körülménnyel együtt, felhasználható lehet. Ennyit, és semmi többet. Gondoljon csak vissza arra, hogy az 1918. évi különbékének formális nem-ratifikálása következtében méltán hivatkozhattunk szövetségi minõségünkre, s ezzel lehetõvé tettük azt, hogy minket, mint szövetségeseket a zöld asztalhoz engedtek. Aberráció azt gondolni vagy azt állítani, hogy az Erdélyért folyó harcot valaki csak formai hibákra alapozva el tudja képzelni. Méltatlankodással utasítom vissza Önnek azt az állítását, hogy részt vettem volna a döntés után rendezett „ünnepi” banketten, s „poharat ürítettem” volna országunk szétrombolóival. Nem volt Bécsben semmilyen ünnepi bankett, hanem csak egy közös, egyszerû vacsora, amelyen nem hangzottak el sem beszédek, sem pohárköszöntõk. Valamennyi román delegátus részt vett a közös vacsorán, a helyzethez méltó tartózkodó hallgatással és komolysággal. Mi volt a bécsi döntés, amelyet az Ön állítása szerint én helybenhagytam volna, s mint egy természetes aktust tüntettem volna fel? Romániának 1940-ig kitartó francia–angol orientációja volt. Ez az orientáció az ország lakosságának a többségével, s elsõsorban az Önével találkozott. A Tãtãrescu-kormány 1936-ban új színt adott ennek az orientációnak: a régi barátságok és szövetségek változatlan megõrzése mellett párhuzamosan normalizálta a viszonyt Németországgal és Olaszországgal. Véletlenül nekem jutott az a terhes szerep, hogy e két országgal újra felvegyem, és intenzívebbé tegyem a gazdasági kapcsolatokat addig is, míg megvalósítható lett volna gazdasági téren is a kibékülés s a barátságos együttmûködés. Amikor a Tãtãrescu-kormány visszavonult, a két országgal a viszony már normális volt, s elõ volt készítve az út esetleges politikai természetû megegyezésekre is, anélkül, hogy akkor ki lett volna kötve régi barátsági kötelékeink szétszakítása. Legalábbis Németország részérõl nem. Szerencsétlenségünkre ezt az elõrelátó politikát nem folytatták. Megmaradtunk a francia–angol orientációnál, amelyet még királyi látoga404
tások s hangzatos nyilvános kijelentések emeltek ki, amelyek tetejébe jött még az angol garancia, amelyrõl azt mondották, hogy egyoldalúan ajánlották fel, de a valóságban mi kértük azt, s örömmel is fogadtuk el. Ezt a kategorikus orientációt mégis maszkíroztuk nagy jelentõségû gazdasági egyezményekkel, amelyek semmilyen politikai elõnyt nem biztosítottak számunkra, valamint egy, a Führernél tett királyi látogatással, amelyet egy vérrel írott dezavuálás követett az Nagyon ügyeseknek gondoltuk országból való visszatérés után. magunkat, de a valóságban nem csaptunk be senkit, saját magunkon kívül. Én mindezektõl távol állottam, mert 1937. december óta egészen 1940. június 25-ig nem volt személyi kontaktusom az uralkodóval. Abból az idõbõl származó, s késõbben megerõsített információim szerint merem állítani, hogy ha Románia a kellõ idõben egy minden körülményekre szóló kategorikus semlegességre kötelezte volna magát Németországgal szemben, akkor egy barátsági-, és határainak formális elismerésére vonatkozó paktumot köthetett volna Németországgal, ha pedig jóindulatú semlegességet vállalt volna különösen gazdasági szempontból, Románia még határainak elismerését is elnyerhette volna. A kellõ idõt az 1939. évi augusztusi német–orosz egyezmény megkötéséig lehet számítani, nyugati és déli határainkra vonatkozóan pedig Olaszország hadbalépéséig. Romániát angol- és franciabarátsága, s ennek tetejében még az angol garancia a háború kitörése alkalmával Németország ellenfeleinek, sõt prezumptív ellenségeinek táborába állította. Minden politikai iskolázottsággal rendelkezõ ember elõtt világos volt, hogy abban a pillanatban, amikor Németországnak szabad keze lesz, nekünk el kell viselnünk francia–angol orientációnk minden következményét. A kritikus pillanat Franciaország összeomlása és kapitulációja, s Anglia teljes paralizálódásakor állott elõ 1940 júniusában. Francia–angol szövetségesünk mellett mi is elvesztettük a háborút anélkül, hogy ténylegesen harcoltunk volna. A következmények nem várattak magukra. Franciaország 1940. június 22-én letette a fegyvert, 27-én pedig megkaptuk a Szovjetunió ultimátumát, aminek következtében elvesztettük Besszarábiát és Észak-Bukovinát, 51
405
majd a Bulgária és Magyarország által emelt területi követelések elé kerültünk. E követelések eredményeként elvesztettük két hónap alatt a vár-négyszöget [azaz: a Cadrilatert – L. B. B. ] és Észak-Erdélyt. Ilyeténképpen Nagy-Románia határainak összeomlása külpolitikai orientációnk, s szövetségeseinknek az európai kontinensen való teljes összeomlásának elkerülhetetlen következménye volt. Kevés hiányzott ahhoz, hogy határaink összeomlása ne változzon át egy teljes katasztrófává [...] Most pedig térjünk rá a bécsi döntéssel kapcsolatos valóságokra. Ribbentrop úr, a vele 1940. augusztus 29-én folytatott beszélgetés alkalmával többek között a következõket mondotta nekem: Románia, külpolitikája révén a tengely ellenségei közé sorakozott. Idõközben változtathatott volna ezen az orientáción a maga elõnyére. Most végzetszerûen viselnie kell orientációjának következményeit. A Führer tegnap a jövõre nézve nagy fontosságú határozatra jutott. A Führer úgy határozott, hogy ha Románia elfogadja a döntõbíróságot, Németország katonai garanciát ad Romániának minden határát illetõleg. 1939. augusztus óta Németország került minden félreértési indokot a Szovjetunióval. Amikor Romániának katonai garanciát nyújt, a Führer tudatában van, hogy az orosz szovjetnek lehetõséget ad egy fegyveres konfliktusra. Ha Románia nem fogadja el a döntõbíráskodást, akkor nemcsak Magyarországgal szemben kell védekeznie, amelyet valószínûleg izolált konfliktus esetén éppúgy megverne, mint 1919-ben, hanem a Szovjetunióval is, amelyet Németország nem tud visszatartani, mivel háború esetére szabadkezet biztosított neki Délkelet-Európában, valamint Bulgáriával, amellyel Románia még nem egyezett meg, sõt, esetleg Jugoszláviával is, amely nem késlekedne a Bánátot megszállni, ha Romániát teljes likvidálás alatt látná. Ezek a veszedelmek Románia létét fenyegetik, s bizonyosra vehetõ egész nemzeti területének elfoglalása. Németország és a Szovjetunió között teljes bizonyossággal ki fog törni egyszer a fegyveres konfliktus, azonban nem most, sem akkor, amikor Románia óhajtaná, hanem csak akkor, amikor az általános 406
helyzet azt megengedi, s a Führer opportunusnak fogja találni. Akkor az oroszokat kikergetjük a dunai térségrõl. Németországnak mindegy, hogy akkor kit fog találni a román nemzeti területen. Romániának azonban nem lehet közömbös, hogy akkor lesznek-e még románok ezen a földön, és kik lesznek azok. Ha azonban Románia elfogadja a döntõbíróságot, el fog szenvedni ugyan egy fájdalmas csonkítást, de része lesz a tengelyhatalmak katonai garanciájában minden határát illetõleg, megszûnik számára a kommunista veszedelem, és újból megerõsödhetik. Ha Románia lojális és türelmes lesz, a nagy számlálások ideje el fog jönni, s akkor Románia mindent visszanyerhet, amije volt, sõt még többet. A Ribbentrop által felsorolt e tényekhez még hozzáadandó az a döntõ valóság is, hogy a román katonai tényezõk megállapítása szerint a román hadsereg nem volt abban a helyzetben, hogy szembe tudjon nézni ezekkel az általánosított fenyegetésekkel az ország minden határánál, sõt még egy hosszabb ellenállásra sem képes. A vörös hadsereg hatalmas felkészültsége, amelyrõl a háború során bizonyságot is tett, eléggé indokolja a hadsereg felelõs vezetõinek 1940 augusztusában mondott véleményét. Ilyen körülmények mellett Romániának két alternatíva között kellett választania: 1./ Ha visszautasítja a döntõbíróságot, a háborút választja Magyarországgal, a Szovjetunióval, Bulgáriával, s valószínûleg Jugoszláviával is, amelyekkel szemben a tengelyhatalmak jóindulatú magatartást fognak tanúsítani. A román ellenállás letörése után következett volna a román nemzeti területnek a magyarok, bolsevisták, bolgárok és jugoszlávok, sõt, esetleg a petróleumföldeknek a németek által való elfoglalása. Az ország fegyveres elfoglalása a vezetõ- és intelligens osztály, a polgárság és a jobb módú parasztság kiirtását, valamint az ország lakossága nagy részének legyilkolását vagy deportálását jelentette volna. Hogyan és mikor állott volna még talpra Románia és a román nemzet, nagy kérdõjel lett volna a jövõre nézve. 2./ A döntõbíráskodás elfogadása csak egy újabb átmeneti területi megcsonkítást jelentett, meghagyva a román államot az 1916. 407
évinél nagyobb kiterjedésû határok között, kétszer akkora számú lakossággal, s egy oly intakt hadsereggel, amely képes bármilyen pillanatban megkezdeni a harcot a nemzeti egység visszaállítása érdekében. Egy elfoglalt, és Európa térképérõl letörölt Románia jövõje bizonytalan lett volna. Egy akár meg is kisebbedett Románia jövõje azonban nyitva maradt. A két alternatíva tehát életet vagy halált jelentett. A király és a koronatanács az életet választották az ország részére, visszautasítva az öngyilkosságot. Bárki kezében is lett volna a döntés joga, nem választhatott volna másként, különben szörnyû bûnt követett volna el a román nemzettel szemben. Az izolált, és csak ellenségektõl körülvett Románia öngyilkossága õrültebb dolog lett volna, mint Simovics Jugoszláviájának lépése, amellyel szemben és mellette állott Magyarország „örökös” barátsága és Bulgária, hátában pedig az olaszokat legyõzött Görögország és az angolok balkáni partraszállásának lehetõsége. Ha Ön azt hitte, hogy ellent kell állnunk, minden kockázatot vállalva, fegyverrel a kezünkben, vagy, hogy megvan a reménye egy hatásos ellenállásra, köteles lett volna ledönteni a királyt és kormányt, s a kezébe venni az ellenállás felelõsségét. Azt, amit Antonescu tábornokkal együtt néhány nap múlva csináltunk, Ön is megtehette volna a döntés tudomásulvétele után, semmilyen nehézség nélkül. Az ország és a hadsereg egy emberként követte volna Önt. Tehát a kettõ közül az egyik. Vagy meg volt Ön a lelke mélyén gyõzõdve, hogy Románia nem határozhatott és járhatott volna el, [csak úgy – L. B. B.] mint ahogyan tette, s ebben az esetben az Ön magatartása nem méltó egy államférfihoz, hanem csak egy demagóghoz, vagy Ön õszintén hitte is, amit mondott, s akkor saját magát ítélte el azzal, hogy megszökött a kötelesség teljesítése elõl a kockázattól való félelem vagy akarathiány miatt. Sem a hazafias demagógia, sem a kötelesség alól való megszökés nem volt kompatibilis a pillanat komolyságával, sem méltó az Ön múltjához. Mi volt az én magatartásom a bécsi döntéssel kapcsolatban? 52
53
408
1940. augusztus 29-érõl 30-ra virradólag, bár nem kérdeztek, közöltem a Palotával véleményemet, hogy ha a hadsereg sikeresen ellen tud állani a minket fenyegetõ agressziónak, ne fogadjuk el a döntést. Visszatérve Bukarestbe, Turnu Severin-i magatartásom, s annak alapján, hogy nem vettem részt a döntés elfogadására vonatkozó tanácskozáson, s hogy következésképpen nem írtam alá a döntõbírósági jegyzõkönyvet, hallgathattam, vagy az Önéhez hasonló álláspontot foglalhattam volna el. Néhány nap múlva II. Károly király lemondására is hivatkozhattam volna, mint egy újabb érdemre. Mégis tartózkodtam attól, hogy egy hazafias demagóg magatartást öltsek magamra, mert: 1./Az országot rá kellett ébreszteni a valóságra, s meg kellett akadályozni abban, hogy olyan dolgokat kövessen el, amelyek vesztét okozták volna. Ön fegyveres ellenállásra buzdított, de a döntõ pillanatban eltûnt Kolozsvárról. 2./A koronakrízist minden késedelem nélkül tisztázni és megoldani kellett. Ön nyitotta meg ezt a krízist, s 10 éven keresztül nem tudta megoldani. 3./Fel kellett vetni a politikai felelõsség kérdését, nem a bécsi döntés elfogadásáért, hanem Románia elõzõ diplomáciai aktivitásáért. 4./Valakinek nyilvánosan rá kellett mutatnia a bécsi döntés átmeneti jellegére, s fel kellett támasztani az ország hitét megújulásának lehetõségében. Mindezek az elementumok benne vannak 1940. szeptember 1-i beszédemben. Nem volt könnyû dolog, hogy elhatározzam magam arra a merész manifesztációra. Mégis elhatároztam magam rá, mert az államférfinak a döntõ pillanatokban nem szabad magát a tömegtõl s a felkavart indulatoktól vezettetnie, hanem szembe kell szállnia a tömeggel, s azt a jó, az igazi hazafias útra kell vezérelje, bármilyen fizikai vagy morális kockázatnak tenné is ki magát. Megvan az elégtételem, amelyet senki és semmi nem vehet el tõlem, hogy az országot õszinte és brutális szavaim a valóságra ébresztették, hogy semmilyen javíthatatlan õrültség nem történt, hogy az ország nem anarchizálódott, hogy a koronakrízis néhány nap 409
múlva radikálisan, de minden vérontás nélkül megoldódott, hogy az ország ezen a hatalmas krízisen anélkül esett át, hogy összeomlott volna, s megõrizte létét, s így végül a nemzeti terület kiegészítésének lehetõségét is. Kelet felé a kiegészülés idõközben már megtörtént, nyugat felé ugyancsak meg fog valósulni Isten segítségével, bárhogyan is végzõdjék a háború. A bécsi döntés átmeneti jellegû aktus, mint minden háború ideje alatt diktált területi statútum, s nincsen más értéke és jelentõsége, mint egy elkerülhetetlen valóságok által kikényszerített stratégiai visszavonulásnak. A többé-kevésbé végleges területi beosztást a háború vége, s a kötendõ béke fogja megadni. Egy lábon álló Románia, s egy olyan hadsereg, amely idõközben annyi gyõzelem babérját aratta, könnyebben szerez magának igazságot a háború végén, mint az Európa térképérõl leborotvált, s a háborús megszállás által elnéptelenedett és elerõtlenedett Románia. Az én beszédem a bécsi döntés jóváhagyása, s annak mint természetesnek, igaznak és méltányosnak való bemutatása volt? Jóhiszemûséggel senki sem állíthatja ezt. Az én beszédem fájdalmas és õszinte megállapítása volt annak, hogy az elõrelátás hiánya és a körülmények brutális, és elkerülhetetlen nyomása következtében nem lehetett visszautasítani a döntõbíráskodást anélkül, hogy ne provokáltuk volna ki a román állam és nemzet teljes összeomlását. Az események, az emberek és tényeik alá vannak vetve a történelem cenzúrájának és ítéletének, az az ítélet szigorú, de igazságos lesz mindenkire nézve, Önre és énrám is. A román igazság teljes gyõzelmébe vetett hitem megingathatatlan, ezzel a perspektívával szemben a polémiáknak, akcióknak és ellenségeskedéseknek nincs semmi fontosságuk. Fogadja Maniu úr stb. 1942. július 2. [...]
410
Pop Valér s.k.
Jegyzetek a dokumentumokhoz 1. Csáky István 2. Teleki Pál 3. Keresztes-Fischer Ferenc 4. Kézzel írott lappalji megjegyzés: „Magyarokat is behívtak III. 24. körül. (Rokonságom körébõl.)” Olvashatatlan aláírás. 5. Tilea, Viorel Virgil 6. Christu, Ion 7. Baranyai Lipót 8. Tãtãrescu, Gheorghe 9. Azaz: tájékoztatni fog. 10. Azaz: „Ha önök felvetik Erdély kérdését, én azt mondom, nem tudjuk rendezni e kérdést, csak ágyúkkal”. 11. Titulescu, Nicolae 12. Azaz: tevékenységi terület. 13. Azaz: „Megdöglök inkább a határnál, de nem fogok engedni”. 14. Nem közöljük. 15. Maniu, Iuliu 16. Gafencu, Grigore 17. Brãtianu, Gheorghe 18. II. Károly 19. Cincar-Markoviæ, Alexander 20. Romalo, Alexandru 21. Dörnberg, Alexander Freiherr von 22. Ribbentrop, Joachim von. 23. Pop, Valeriu 24. Horthy Miklós 25. A levél 1940. július 3-i keltezésû. 26. Romalo, Alexandru 27. Ribbentrop, Joachim von 28. Gigurtu, Ion 29. Manoilescu, Mihail 30. Lásd a 7. sz. dokumentumot. 31. Aláírás nélküli feljegyzés a margón: „A Külügyminisztérium titkárságának azonnali telefonos továbbításra Fuschlba”.
411
32. Mivel az 1940. szeptember 3-i, 352. sz. távirat (12. sz. dokumentum) elsõ része megfejtetlen maradt, Bárdossy másnap, szeptember 4-én a 353. sz. táviratában (11. sz. dokumentum) megismétli a kérdéses részt. 33. 1940. szeptember 3-án. 34. Manoilescu, Mihail 35. Timpul, román napilap. 36. Pop, Valeriu 37. Nem közöljük. 38. Helyesen: 30-án. 39. Pop, Valeriu 40. Maniu, Iuliu 41. Nem közöljük. 42. E levelek közül – korabeli magyar fordításban – hármat közlünk. 43. Ribbentrop, Joachim 44. Nincs az iratok között. 45. A román nyelvû változat végén az 1942. június 21-i keltezés olvasható. 46. Brãtianu, Constantin (Dinu) I. C. 47. Helyesen: 1940. szeptember 1-én. 48. Nincs az iratok közt. 49. Valójában: 1942. június 12-én. 50. Lapedatu, Alexandru 51. Utalás II. Károly 1938. novemberi németországi látogatására, valamint Corneliu Zelea Codreanu román vasgárdista vezér és társainak ezt követõ kivégzésére. 52. Simoviæ, Dušan 53. Antonescu, Ion
412
NÉVMUTATÓ Ablonczy
Balázs 112, 335, 341, 345, 351 Ádám Magda 53, 108, 109 Alfieri, Dino 123 Andorka Rudolf 60, 109, 349 Anfuso, Filippo 277, 284 Antonescu, Ion 109, 114, 164, 212, 307, 328, 332, 337, 346, 353, 408, 412 Antonescu, Victor 41, 85 Apor Gábor 269 Apponyi Albert 52 Ardeleanu, Ion 109, 110, 112, 116, 214, 215, 344, 350, 354 Argeºanu, Gheorghe 114 Argetoianu, Constantin 83, 114, 119, 125-127, 256, 296 Arimia, Vasile 116, 350 Bakách-Bessenyey György 87, 145147, 252 Bán D. András 50, 109, 110, 111, 113115, 149, 153, 343, 351 Bánffy Miklós 375 Barabás Béla 51 Baranyai Lipót 92, 115, 411 Barcza György 59, 67, 88, 111, 114, 142, 309, 310, 341-343, 349, 360, 361 Bárczy István 382 Bárdi Nándor 44, 51, 52, 111, 112, 340, 345, 351 Bárdossy László 40-42, 58, 61, 69, 7174, 76-78, 83, 84, 111, 125, 127, 150, 153, 162, 164, 172, 176, 177, 188, 200-203, 208, 222-229, 234-237, 239, 243-245, 265, 267, 271-274, 292, 303, 324, 336, 365, 369, 370, 371, 375, 384, 390-392, 411 Bartha Károly 81, 208, 250, 251, 382 Barthou, Jean Luis 39
Beck, Józef 111 Beneš, Eduard 40 Bethlen Béla 336, 345, 349 Bethlen György 375 Bethlen István 26, 27, 36, 37, 39, 50, 89, 106, 280, 306, 316, 335, 337, 339, 342, 349, 355 Bobocescu, Vasile 17, 48 Boia, Lucian 45, 48, 343, 352 Boilã, Livia Titieni 341, 350 Boilã, Zaharia 341, 349 Bossy, Raoul 60, 61, 64, 65, 76, 82, 86, 92, 109-111, 113-115, 137, 163, 164, 174, 188, 194, 205, 211, 216, 217, 220-224, 264, 265, 277, 284, 335, 336, 338, 339, 350 Böhm Vilmos 342, 356 Brãtianu C. I. C. lásd Brãtianu, Constantin (Dinu) I. C. Brãtianu, Constantin (Dinu) I. C. 203, 297, 398, 401, 412 Brãtianu, George lásd Brãtianu, Gheorghe Brãtianu, Gheorghe 28, 264, 371, 401, 411 Brãtianu, Ion I. C. 33, 35, 256, 269 Brãtianu, Ionel lásd Brãtianu, Ion I. C. Bruce-Lockhardt, Hamilton 65 Bulla Béla 346, 352 Buzatu, Gheorghe 23, 49, 51, 355 Cãdere, Victor 200, 220, 222 Cadogan, Alexander 67, 68, 110, 142 Calafeteanu, Ion 50, 110, 111, 189, 214- 216, 348 Cãlinescu, Armand 60-62, 73, 114 Carol al II-lea lásd Károly, II., román király Ceauºescu, Nicolae 13, 15, 16 Chamberlain, Neville 30 Churchill, Winston 30, 309 Ciachir, Nicolae 343, 345, 352
413
Ciano, Galeazzo 5, 25, 48, 54, 64, 65, 85, 86, 88, 91, 92, 110, 113-115, 122, 123, 129, 137, 138, 140, 155, 156, 158-160, 163, 178-181, 183, 189-192, 194, 196, 199-211, 214, 216, 217, 277, 280-289, 293-296, 298, 300, 301, 304, 335-340, 350, 387, 388, 390 Cincar-Markoviæ, Alexander 72, 411 Clodius, Karl 117, 123, 124, 149, 173, 174, 282, 283 Codreanu, Corneliu Zelea 337, 412 Constantinescu, Miron 46 Constantiniu, Florin 22, 49, 109, 110, 113, 149, 152, 343, 352 Cosma, Neagu 48 Cretzianu, Alexandru 204 Cripps, Stafford 288 Crutzescu, Gheorghe 82, 89, 126-128, 141, 142, 146, 150, 152, 154, 162, 172, 217, 219, 228, 235, 237, 266, 274, 336 Cvetkoviæ, Dragisa 145, 147 Czettler Antal 23, 24, 46, 49, 110-116, 150, 152, 153, 209, 211, 212, 217, 269, 328, 335, 336, 338, 342, 346, 352 Csáky István 47, 60, 61, 63, 64, 66-68, 70, 71-77, 80, 82, 84, 86, 88, 92, 93, 95, 110, 121-132, 135, 137, 140-146, 149-152, 155-163, 165-167, 172-174, 177, 178, 180, 181, 196, 197, 200, 207-211, 219-223, 228, 233, 234, 240246, 248-254, 257, 264, 265, 268, 272, 273, 278, 279, 292-294, 298, 300, 301, 304, 334, 335, 340, 360, 362, 365, 370, 375, 381, 388, 390, 391, 411 Csatári Dániel 14, 46, 344, 346, 352 Csicsery-Rónay István 115, 341, 350, 353 Daicoviciu, Constantin 46 Dávid Gyula 342 Davidescu, Gheorghe 118, 119 Dekanozov, Vladimir 139, 297 Dessewffy Gyula 340, 350
414
Diószegi László 51 Dinu, Valeriu 44, 205, 350 Dobrinescu, Valeriu Florin 149, 343, 352 Dombrády Lóránd 108-116, 150, 152, 212, 217, 219, 251, 268, 279, 334, 335, 352 Dörnberg, Alexander Freiherr von 411 Dragalina, Corneliu 227, 235, 238, 244, 271, 339 Duce lásd Mussolini, Benito Durandin, Catherine 52 Eckhardt Tibor 163, 211, 212 Enyedi Sándor 51 Erdmannsdorff, Otto von 47, 121, 122, 124, 125, 128-132, 141, 149, 150-152, 166, 196, 253, 278, 280, 283, 292 Eszes Máté 48, 350 Fabricius, Wilhelm 96, 97, 119, 120, 127, 128, 132, 133, 149, 150, 152, 158, 172, 174, 175, 198, 200, 202, 210, 220, 223, 224, 231, 239, 254, 255, 274, 276, 278, 282, 283, 285, 292, 296, 297, 340, 386 Farkasfalvy Sándor 318, 344, 352 Fãtu, Mihai 48 Filov, Bogdan 194 Florescu, Radu 343 Fogarasi Zoltán 47, 343, 344, 352 Führer lásd Hitler, Adolf Fülöp Mihály 52, 108, 110, 113, 152, 346 352 Fütterer, Cuno 47, 292 Gafencu, Grigore 60-66, 68, 69, 71-74, 77-79, 83, 84, 87, 96, 97, 107, 110, 114, 116, 176, 184, 190, 214, 220, 288, 294, 297, 298, 340, 343, 348, 350, 370-373, 411 Gagyi József 342, 345, 350 Galántai József 153 Gáll Ernõ 47, 51, 111, 343, 352 Gaus, Friedrich 282 Gavriloviæ, Milan 288
Georgescu, Vlad 16, 22, 47, 49, 346, 352 Gergely Jenõ 25, 49, 108, 346, 352 Ghigi, Pellegrino 119, 120, 127, 133, 174, 175, 203-205, 239, 247, 255, 269, 273, 276, 340 Gigurtu, Ion 97, 119, 120, 133, 134, 151, 155, 165, 166, 169, 172, 174, 175, 179, 180-193, 196, 204, 205, 213-216, 218, 222, 230, 232, 255, 256, 263, 273, 276, 282, 291, 296, 297, 303, 338, 411 Giurescu, Dinu C. 151, 327, 341, 346, 352 Gosztonyi Péter 45, 47 Gömbös Gyula 27, 39, 50, 110, 355 Göring, Hermann 165, 285, 299, 336 Grad, Cornel 21, 22, 48, 49, 109, 115, 116, 353 Gratz Gusztáv 7 Grecianu, Constantin 337 Groza, Petru 333, 345, 350 Gunst Péter 47 Gurszki Gabriella 45 Gyarmati György 44 Halifax, Edward 65, 88, 102, 110, 309, 310, 343 Haller István 325 Halmosy Dénes 340, 345, 348 Hantos Elemér 7 Haubert, sajtóelõadó 213 Hillgruber, Andreas 109, 110, 113, 115, 135, 148, 149, 152, 219, 282, 283, 285, 335, 336, 339, 343, 352 Hitchins, Keith 51, 113, 353 Hitler, Adolf 14-16, 19, 20, 24, 25, 28, 29, 31, 42, 45, 47, 48, 50, 53, 55, 63, 66, 71, 79, 82, 90-95, 109, 112, 123, 127, 128, 132-136, 139, 146, 148, 152, 153, 156-161, 163-170, 172, 174, 175, 177, 179-198, 200, 201, 205, 209-211, 214-218, 224, 249-
251, 255, 269, 275-277, 279-289, 291, 296, 306, 328-333, 336, 337, 342, 346, 348, 349, 353, 380, 385, 386, 400, 405, 406 Hóman Bálint 382 Homlok Sándor 173 Horthy Miklós 26, 36, 42, 47, 55, 66, 75, 80, 94, 140, 156, 161, 210, 279, 280, 292, 294, 332, 337, 349, 411 Hory András 10, 36, 45, 52, 226, 232238, 240-250, 257-262, 264, 266270, 273, 292, 300, 334, 340, 341, 350, 382-385 Imrédy Béla 55, 108, 253 Ionescu, Take 36 Iordachi, Constantin 45, 48, 49, 353 Iorga, Nicolae 152, 256, 303 Iszlámov, Tofik 153, 298, 339, 340, 343, 353 Jászi Oszkár 7, 35 Jouvenel, Bertrand 83 Juhász Gyula 9, 14, 15, 19, 23, 26, 44, 46, 47, 52, 53, 108, 110, 112-115, 136, 150-154, 160, 192, 209, 210215, 217, 254, 264, 266, 268, 269, 291, 334-339, 341, 343, 348, 353 Jungerth-Arnóthy Mihály 143, 144, 200 Kacsó Sándor 342, 350 Kállay Miklós 341, 350, 396 K. Lengyel Zsolt 51 Kánya Kálmán 41 Károly, II., román király 10, 23, 40, 41, 44, 45, 53, 56, 57, 59-62, 82, 94, 96, 97, 104, 108-110, 113, 116, 119, 120, 127, 128, 132, 133, 149, 150, 151, 158, 159, 165, 167-169, 171, 172, 174, 177, 183, 188, 189, 210, 212-214, 216, 218, 220, 222, 223, 232, 238, 263, 264, 266, 267, 269, 270, 272, 274, 287, 289, 306, 307, 334-337, 339, 351, 353, 354, 400, 409, 411, 412
415
Károlyi Mihály 7, 51 Keresztes-Fischer Ferenc 82, 250, 294, 381, 411 Kertész István 338, 350 Kim, Jiyoung 50, 51, 353 Kis Aladár 111, 112 Kiss Gy. Csaba 47, 353 Korom Mihály 291, 337, 353 Kovács Anikó 50 Kovács Imre 8 Kozma Miklós 55, 108, 286, 304, 336, 342, 347, 354 Köpeczi Béla 48, 51, 215, 354 Közi-Horváth József 151 Krausz Tamás 337 Kristóffy József 139, 140, 151, 252 Lapedatu, Alexandru 402, 412 L. Balogh Béni 344, 355 Lãncrãnjan, Ion 16, 47 Leonida, P. 230, 290 Litvinov, Makszim 31 Livezeanu, Irina 33, 51, 354 Lõrincz Zsuzsa 108, 349 Lukács Lajos 45 Macartney Elemér lásd Macartney, C. A. Macartney, C. A. 108-116, 149, 150, 152-154, 161, 209, 210-213, 263, 270, 334, 335, 341, 343, 345, 346, 354 MacDonald, James 30 Mackensen, római német követ 335 Makay Miklós 7 Mamina, Ion 109, 113, 149, 269, 339, 341, 349 Maniu Gyula lásd Maniu, Iuliu Maniu, Iuliu 38, 42, 69, 85, 87, 111, 203, 205, 303, 339, 341, 343, 349-351, 370, 371, 396-401, 410-412 Manoilescu, Mihail 10, 22, 44, 133, 134, 145, 146, 150-155, 158, 162, 163, 169, 171, 174, 175, 180, 181, 183, 186-196, 200-205, 210-219, 222-229,
416
236, 237, 242, 254-256, 260-263, 265270, 272-278, 284, 288-291, 294-296, 298, 300-304, 334-342, 350, 388, 411 Manuilã, Sabin 231, 235, 289 Máriássy Zoltán 218 Marinescu, Aurel Sergiu 48 Márton Áron 375 Matichescu, Olimpiu 47 Mihail, Gheorghe 272, 290, 297, 303, 339 Mihalache, Ion 297 Mihály, I., román király 332 Mikó Imre 51-53, 61, 109, 354 Mironescu, Gheorghe 38 Miskolczy Ambrus 32, 51, 343, 355 Molnár Erik 13, 45 Molotov, Vjacseszlav 79, 118, 119, 139141, 151, 158, 254, 298, 402 Mungiu-Pippidi, Alina 346, 354 Muºat, Mircea 17, 18, 48, 109, 110, 112, 214, 215, 354 Mussolini, Benito 27, 28, 37, 39, 40, 64, 77, 79, 91, 92, 95, 113, 138, 139, 152, 155, 157, 159, 164, 167, 179, 181, 183, 190-192, 194, 199, 205, 214-216, 218, 239, 250, 282, 342, 385, 400 Náday István 208, 234, 243, 244, 292 Nagybaczoni Nagy Vilmos 126, 150, 152, 153, 350 Nagy Ferenc 305, 393 Nagy László 396, 397 Neagoe, Stelian 109, 350, 353 Németh László 7 Neubacher, Hermann 93 Nicolescu, Nicolae C. 44, 351 O’Malley, Owen 91-93, 142 Oprea, Ion 32 Ormos Mária 6, 25, 32, 44, 49, 51, 55, 108, 111, 155, 209, 337, 346, 354 Pangal, Ion 163, 211 Pascu, ªtefan 46 Pãtroiu, Ion 149, 343, 352
Páva István 152, 354 Pelényi János 67, 143 Perneki Mihály 149 Péter László 45 Petrescu-Comnen, Nicolae 163, 336 Petrichevich-Horváth Miklós 345, 354 Pomogáts Béla 45 Pop, Ionel 341, 350 Pop, Sanda 44, 351 Pop Valér lásd Pop, Valeriu Pop, Valeriu 10, 44,150-152, 154, 193, 194, 205-207, 209, 212-219, 227229, 232, 234-239, 241, 243-248, 250, 255-270, 273, 274, 289, 290, 295, 296, 298, 300—304, 330, 334, 335, 337-342, 350, 351, 382-385, 392, 396, 398, 410-412 Popov, Ivan 143, 166 Pölöskei Ferenc 52 Pritz Pál 25, 26, 44, 45, 49, 50, 53, 108, 111, 117, 248, 264, 270, 346, 350, 352, 354 Purgly László 375 Puºcaº, Vasile 343, 349 Rácz István 337, 353 Radocsay László 147, 382 Ránki György 13, 18, 19, 29, 48, 50, 76, 105, 111, 112, 116, 117, 148, 209, 349, 355 Rasiæ, Svetozar 78, 145 Reményi Schneller Lajos 381 Réti György 9, 23, 44, 49, 110, 112, 114, 115, 149-154, 209, 211-219, 264-270, 334-336, 349, 355 Ribbentrop, Joachim von 5, 25, 54, 63, 64, 75, 76, 79, 80, 128-132, 149, 151, 155, 156, 158, 172, 174, 178, 181-184, 186, 187, 194, 198, 212, 276, 282, 283, 284, 286, 289, 293-298, 300, 301, 304, 338, 340, 387, 388, 390, 396, 406, 407, 411, 412 Ritter, Karl 117
Roller, Mihail 45 Romalo, Alexandru 22, 175, 188, 202, 216, 255, 275, 277, 278, 301, 335, 381, 411 Román Ildikó 53, 111, 113, 114, 116, 355 Romsics Ignác 7, 8, 25, 35, 44, 49-53, 110-113, 116, 216, 219, 326, 335, 336, 340, 342, 346, 349, 351, 355 Roosevelt, Franklin Delano 31 Rónai András 111, 293, 300, 338, 340, 341, 344, 345, 355 Rosso, Augusto 139 Rothermere, Harold Sidney Harmsworth 30, 50 Roth, Harald 51, 214 Roth, Otto 177 Sallai Gergely 108 Saranov, Nyikolaj 139 Sargent, Orme 67, 68, 88 Savu, Al. Gh. 53 Schickert, Klaus 281 Schmidt, tolmács 157, 159, 187-189, 209, 210, 214, 215, 218, 284, 336, 338 Schulenburg, Friedrich 139, 298 Scurtu, Ioan 23, 49, 51, 355 Scotus Viator, a Skót Vándor lásd SetonWatson, R. W. Seton-Watson, R. W. 309, 343, 354 Shvoy Kálmán 149, 211 Simion, Auricã 14-16, 26, 47, 73, 112116, 149, 151, 189, 213, 216, 218, 219, 264, 265, 267, 269, 270, 278, 291, 334-342, 344, 346, 355 Simoviæ, Dušan 408, 412 Smiljaniè, jugoszláv külügyminiszter-helyettes 145, 146 Sipos Péter 38, 52, 108, 110, 113, 152, 352 Steengracht, Gustav 282 Steltzer, Gerhardt 284 Szabó László 137, 138, 152, 178, 179 Szabó Miklós 44, 51 Szálasi Ferenc 328, 332
417
Szalay Zoltán 319, 344, 355 Száraz György 47 Szarka László 51 Szász Zoltán 23, 48, 49, 53, 70, 112, 153, 217, 219, 232, 266, 346, 354, 356 Szegedy-Maszák Aladár 342, 346, 351 Szent István, magyar király 70, 84, 238 Szinai Miklós 47, 349 Szõllõsy Zoltán 321, 322, 345, 356 Sztálin, Joszif Viszarjonovics 80, 337, 368 Sztáray Zoltán 52 Sztójay Döme 76, 90, 96, 121, 128, 130, 131, 144, 151, 172, 173, 174, 177, 178, 180, 195, 196, 197, 213, 231, 277, 278, 279, 287, 335, 336 Szûcs László 47, 349 Talamo, Giuseppe 121-123, 125, 141, 149, 166, 232, 240, 242, 249, 253, 254, 273 Tardieu, André 38 Tãtãrescu, Gheorghe 42, 84, 96, 97, 114, 127, 133, 152, 297, 365, 367, 369, 404, 411 Þenescu, Florea 229, 230, 266, 272, 290 Teleki Mihály 382 Teleki Pál 14, 19, 20, 23-27, 32, 46, 47, 55, 56, 63-67, 69, 71, 75-77, 79-82, 86, 88, 89, 91-95, 97, 108, 112, 114-116, 121, 122, 124, 128, 135, 138, 140, 141, 150-161, 163, 166, 167, 177, 192, 199, 207-215, 217, 218, 220-222, 227, 229, 232-234, 237, 249, 250, 252, 253, 264, 266, 268, 269, 279, 280, 284, 286, 292-294, 298-300, 302, 304, 306, 316, 327, 329, 331, 334-339, 341, 343-346, 350-354, 356, 381, 386, 411 Thierry, Adrian 162 Thirring Lajos 47, 344, 346, 356, 360 Tilea, Viorel Virgil 59, 110, 360, 361, 411 Tilkovszky Loránt 14, 46, 109, 217, 218, 342, 356 Tippelskirch, Kurt 90
418
Titulescu, Nicolae 8, 29, 34, 35, 39, 184, 190, 367, 411 Tóth Julianna 341, 343, 356 Trandafilo, olasz tudósító 244 Trencsényi Balázs 45 Turda, Marius 48, 49, 353 Újpétery Elemér 111, 223, 264, 265, 300, 351 Újszászy István 90, 219, 234, 252, 257 Újváry Dezsõ 234 Urdãreanu, Ernest 175, 275 Vaida-Voievod, Alexandru 60, 296 Varga E. Árpád 311, 313-315, 343, 344, 345, 356 Varga József 382 Vásárhelyi János 394 Vigh Károly 115, 341, 350, 353 Villani Frigyes 122, 137, 178, 179, 189, 196, 199, 216, 284 Vinci, Giliucci 75 Vincze Gábor 52, 153, 346 Vladár Ervin 362, 365 Volosin, rutén kormányfõ 58 Vörnle János 77, 126, 172, 232, 240, 242, 249, 273 Waldeck, R. G. 337, 342, 351 Wéber Péter 111, 351 Weizsäcker, Ernst 130, 131, 151, 173, 174, 196, 197, 202, 217 Welles, Sumner 67 Werth, Henrik 16, 47, 60, 65, 66, 70, 71, 74-76, 81, 82, 93, 95, 98, 121, 166, 172, 173, 207, 208, 219, 251, 252, 271, 279, 291, 292, 340 Willer József 204 Woermann, Ernst 22, 76, 121, 178, 255, 277-279, 380, 381, 386, 387 Wohlthat, Helmuth 56 Zeidler Miklós 27, 50, 52 Zilahi-Sebess Jenõ 234, 244
A második bécsi döntés ünnepélyes aláírása 1940. augusztus 30-án. Ülve, balról jobbra: Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Mihail Manoilescu román külügyminiszter (balról) és Valeriu Pop megfigyelõ az új magyar–román határt tanulmányozza 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere kastélyban. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
419
A Bécsbõl hazatérõ magyar küldöttség fogadtatása a Keleti pályaudvaron. Balról jobbra: Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (háttal), Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ (egyenruhában). 1940. augusztus 30. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
420
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A második bécsi döntés megítélése a román és a magyar történetírásban . . . . . . . . . . . . . . . . 12 A két világháború közötti magyar revíziós külpolitika és a nagyhatalmak. . . . . . . . . . . . . . . . 26 Erdély kérdése és az 1920–1938 közötti román–magyar kapcsolatok rövid áttekintése . . . . . . . . . . 32
I. A MAGYAR–ROMÁN KAPCSOLATOK A KÁRPÁTALJAI BEVONULÁSTÓL BESSZARÁBIA SZOVJET MEGSZÁLLÁSÁIG . . . 54 A honvédség kárpátaljai bevonulása és a márciusi román mozgósítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Diplomáciai „versenyfutás” a nagyhatalmi támogatásért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Az erdélyi magyar revízió ügye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 A kisebbségi egyezmény körüli huzavona és az augusztusi román mozgósítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71 A szovjet veszély fokozódása, Románia nemzetközi elszigetelõdése . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 Magyar dilemma és román diplomáciai próbálkozások 1939 õszén . . . . . . . . . . . . . . . . 80 Románia nemzetközi helyzetének átmeneti megerõsödése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
421
A magyarországi német átvonulás kérdése . . . . . . . . . . . . 90 Román külpolitikai fordulat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 A gazdasági kapcsolatok alakulása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
II. A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS ELÕZMÉNYEI II. 1. Az erdélyi magyar revízió ügye Besszarábia szovjet megszállását követõen . . . . . . . . . . . . . . . 118 A szovjet ultimátumok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118 Magyar diplomáciai aktivitás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121 A német álláspont megváltozása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128 A többi nagyhatalom és a revízió. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 A bolgár és a jugoszláv álláspont. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
II. 2. A müncheni, a berchtesgadeni és a római találkozók . . . . . . . . . . . . . .
155
A július 10-i müncheni megbeszélések . . . . . . . . . . . . . . . 155 A találkozó után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 162 Levélváltás Hitler és II. Károly között . . . . . . . . . . . . . . 167 Román remények, magyar aggodalmak . . . . . . . . . . . . . . 172 A berchtesgadeni és a római találkozók . . . . . . . . . . . . . . 181 Berchtesgaden és Turnu Severin között. . . . . . . . . . . . . . 196
II. 3. A Turnu Severin-i tárgyalások . . . . . . . . 220 Raoul Bossy budapesti útja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220 Diplomáciai jegyzékváltás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 223 Román határtervek 1940 nyarán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229
422
A megbeszélések elsõ napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232 Két ülésszak között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 237 Az augusztus 19-i forduló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 241 A tárgyalások megszakadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 249
III. A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS MEGHOZATALA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI . . . . . . . . . . . . .
271
Fegyveres konfliktus küszöbén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 271 A tengelyhatalmak közbelépése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 280 Az augusztus 29-i bécsi tárgyalások . . . . . . . . . . . . . . . . . 289 A döntõbírói határozat kihirdetése. . . . . . . . . . . . . . . . . . 298 A második bécsi döntés fogadtatása. . . . . . . . . . . . . . . . . 304 Nemzetközi visszhang . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 307 Demográfiai következmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 310 Gazdasági következmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 316 A második bécsi döntés értékelése . . . . . . . . . . . . . . . . . . 325
IRODALOMJEGYZÉK . . . . . . . . . . . . . .
347
DOKUMENTUMOK
357
. . . . . . . . . . . . . . .
1. A m. kir. belügyminisztérium átirata a m. kir. külügyminisztériumnak romániai helyzetjelentés tárgyában Budapest, 1939. március 18. . . . . . . . . . . . . . 357 2. Barcza György londoni magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek London, 1939. július 15. . . . . . . . . . . . . . . . 360
423
3. Vladár Ervin I. o. köv. titkár jelentése Csáky István külügyminiszternek Budapest, 1939. szeptember 16. . . . . . . . . . . . .
362
4. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Bukarest, 1939. december 19. . . . . . . . . . . . . . . 365 5. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Bukarest, 1940. február 17. . . . . . . . . . . . . . . . 370
6. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Bukarest, 1940. július 21. . . . . . . . . . . . . . . 375 7. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium politikai osztálya vezetõjének feljegyzése Berlin, 1940 augusztus 21 . . . . . . . . . . . . . . 380 8. A magyar kormány rendkívüli, bizalmas ülésének jegyzõkönyve Budapest, 1940. augusztus 22. . . . . . . . . . . . . 381 9. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium politikai osztálya vezetõjének feljegyzése Berlin, 1940. augusztus 27. . . . . . . . . . . . . . . 386 10. Jegyzõkönyv a második bécsi döntésrõl és a döntõbírói határozat Bécs, 1940. augusztus 30. . . . . . . . . . . . . . . 387 11. Bárdossy László bukaresti magyar követ számjeltávirata Csáky István külügyminiszternek Bukarest, 1940. szeptember 4. . . . . . . . . . . . . 390
424
12. Bárdossy László bukaresti magyar követ számjeltávirata Csáky István külügyminiszternek Bukarest, 1940. szeptember 3. . . . . . . . . . . . . . 391 13. Részlet Nagy Ferenc tövisi esperesnek, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesének beszámolójából Nagyenyed, 1943. május 5. . . . . . . . . . . . . . . 393 14. Nagy László bukaresti magyar követ jelentése Kállay Miklósnak, a külügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnöknek Bukarest, 1942. október 23. . . . . . . . . . . . . . . 396 NÉVMUTATÓ
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
413
425
426
MÚLTUNK KÖNYVEK
A sorozat eddig megjelent kötetei: • *** Erdély a Históriában Összeállította Bárdi Nándor, 402 p. Válogatás a magyarországi História c. folyóirat erdélyi témájú írásaiból. • Makkai Sándor: Magunk revíziója 134 p. A szerzõ 1931-ben megjelentetett munkájának új kiadása, Fekete Károly elõszavával és Módis László összeállította életmûbibliográfiával. • *** Erdélyi csillagok (második sorozat) 248 p. Az 1942-ben megjelentetett portrétanulmány-gyûjtemény új kiadása, Sas Péter elõszavával. • Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. Kovászna, Hargita és Maros megye, Népszámlálási adatok 1850–1992. 598 p. A szerzõ a bevezetõ elemzése után a népszámlálási adatsorokat településenként közli. • Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Szatmár, Szilágy, Bihar megye, Népszámlálási adatok 1850–1992 között. 870 p.
427
• Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája III. Arad, Krassó-Szörény és Temes megye, Népszámlálási adatok 1869–1992 között. 654 p. • I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus elsõ százada 1697–1792. 503 p. A szerzõ 1946-ban megjelent munkájának új kiadása, Miskolczy Ambrus bevezetõjével és Csatári Dániel életmûbibliográfiájával. • Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés 208 p. A szerzõ 1932-ben megjelent munkájának új kiadása, Bárdi Nándor bevezetõ tanulmányával és életmûbibliográfiájával. • A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románok történetérõl Társszerkesztõ: Hermann Gusztáv Mihály. 312 p. A Csík-, Gyergyó-, Kászon-, Udvarhely, Háromszék-i románság betelepedésével és az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak a kötet tanulmányai. • Források és stratégiák. A II. Összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium elõadásai. 455 p. A kötet tematikus blokkjai: Kisebbségpolitikai stratégiák, Helytörténetírás mint kisebbségtörténet, A kisebbségtörténet forrásai. • Ellenpontok Sajtó alá rendezte és a bevezetõ tanulmányt írta Tóth Károly Antal, utószó Ara-Kovács Attila, Szõcs Géza, 368 p. Az 1982-
428
ben megjelent erdélyi szamizdat kiadvány 9 számának teljes szövege. • Vincze Gábor: Magyar vagyon román kézen 528 p. dokumentumok a romániai magyar vállalatok, pénzintézetek második világháború utáni helyzetérõl és a magyar-román vagyonjogi vitáról. • A középkori székelység Krónikák és oklevelek a középkori székelyekrõl. 320 p. A szövegeket válogatta, a kísérõ tanulmányokat és a jegyzeteket Kordé Zoltán írta. • Oláh Sándor: Csendes csatatér Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949–1962). 280 p. Az állami beavatkozás társadalmi hatásának vizsgálata egy kisebb székelyföldi régióban. • Vogel Sándor: Európai kisebbségvédelem – Erdélyi nemzetiségpolitikák. 272 p. Tanulmányok az európai és a magyar kisebbségvédelemrõl, valamint az erdélyi magyar illetve román nemzeti kisebbségek változó helyzetének áttekintése. • Erdélyi várostörténeti tanulmányok. 280 p. (Szerk. Fleisz János, Pál Judit) • Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája IV., Fehér, Beszterce-Naszód és Kolozs megye, Népszámlálási adatok 1850–1992 között. 780 p.
429
A sorozat az alábbi könyvesboltokban kapható: Romániában: Corvina Könyvesboltok: Csíkszereda, Virág u. 34.; Székelyudvarhely, Szabadság tér 24.; Sepsiszentgyörgy, Csíki u. 1.; Kézdivásárhely, 19-es Udvartér 3.; Kovászna, Szabadság tér 24. Bibliofil Könyvesbolt: Marosvásárhely, Gyõzelem tér 32. Kriterion Klub: Kolozsvár, December 23 u. 1. Libris Antica: Nagyvárad, Szabadság u. 46. Magyarországon: Teleki Könyvesbolt, Budapest VIII. ker. Baross u. 1. Osiris Könyvesbolt, Budapest V. ker. Veres Pálné u. 4-6. Írók Boltja, Budapest VI. ker. Andrássy u. 45.
A kötetek megrendelhetõk közvetlenül a kiadótól: Pro-Print Könyvkiadó 4100 – Csíkszereda, Szabadság tér 7. Tel./Fax: 0040-66-114257, e-mail: office@proprint.ro
430
431
Kiadja a Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2001 Felelõs vezetõ: Burus Endre igazgató Mûszaki szerkesztõ: Simon Andrea
Készült a Pro-Print nyomdájában, 1000 példányban, 26,75 ív terjedelemben.
432