KÖZÖSSÉGI FÜZETEK - 1. Kortárs filozófiák. erdélyi szerzők - kerek évfordulók

KÖZÖSSÉGI FÜZETEK - 1

Egyed Péter

Veress Károly

Kor tár s filozófiák erdélyi szerzők - kerek évfordulók

2014

Kiadói tanács

Apor Csaba-Gábor Gáll Szabolcs Dr. Kovács Barna Szerkesztette

Dr. Borsos Szabolcs Tördelés

Székely Szilárd-János Olvasószerkesztő

Székely Imola

Kiadja az Editura Studium Kiadó Marosvásárhely, Trébely u. 85, 540083 [email protected]

Borítóterv

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României EGYED, PÉTER Kortárs filozófiák : (Erdélyi szerzők, kerek évfordulók) / Egyed Péter, Veress Károly ; ed., pref.: Borsos Szabolcs. - Târgu-Mureş : Studium Kiadó, 2014 Bibliogr. Index ISBN 978-606-8349-20-6 I. Veress, Károly II. Borsos, Szabolcs (ed., pref.) 1(498.4):929

Ez a kiadvány a marosvásárhelyi Metamorphosis Nova Transylvaniae Egyesület Közösségi Füzetek sorozatának első száma, amely a közösségi életre való nevelést segíti elő.

Tartalom Dr. Borsos Szabolcs

Megjegyzések az erdélyi kortárs magyar filozófia lehetőségéről Dr. Egyed Péter

A kisebbségi jogok megalapozásának jogfilozófiai lehetőségei Dr. Veress Károly

A híd-szerep hermeneutikája

5 9 35

MEGJEGYZÉSEK AZ ERDÉLYI MAGYAR KORTÁRS FILOZÓFIA LEHETŐSÉGÉRŐL Dr. Borsos Szabolcs Bevezetés Létezik-e erdélyi magyar kortárs filozófia? Jó a kérdés, mert első látszatra már válaszolhatunk is rá: honnan és hogyan lehetne? Ha a filozófia mint fogalom valahol átalakult a posztmodern hálóban, akkor tulajdonképpen mi is van? Talán semmi! Mi is ez a koncepció vagy koncepciótlanság? Valami olyasmi lehetne, ami a görögöktől jött, és valahol meg is rekedt aztán a filozófiatörténet valamelyik izmusánál. Mégis, úgy tűnik, hogy olyan társadalmi körülmények között élünk 1989 után 25 évvel Európa inkább keletinek nevezett tájékán, miszerint a politizálást elvárják egyszerre több oldalról is, ezért a véleményalkotást, az értelmiségi álláspont határozottságát mint magyar kulturális „terméket” meg kell fogalmazni. És ott, ahol gondolatok érvényes módon fogalmazódnak meg: filozófia van. Tegyük hozzá: nemzeti kisebbségi létünkből fakadóan ezt kisebbség-filozófiának nevezhetjük. Ha valamiféle kánon szerint kellene fogalmaznunk, akkor nyugodt szívvel kimondható: ez nyilvánvalóan „practical philosophy”, amely „interdisciplinary research” következménye, nos: hadd legyen jogunk végre egy kissé ünneplő hangnemben kimondani: most, amikor 60 éves kollégákat köszönthetünk, az eddig eltelt 25 évben megfogalmazott gondolataik közül azokat választottuk, amelyek a mi olvasatunkban magukban rejtik a kortárs filozófia lehetőségét. Milyen pilléreken nyugszik ez az általunk választott gyakorlati filozófia? Kultúrfilozófia ez a javából, mert magyar identitásunk megélése sok esetben harcot jelent, amelyről szinte minden romániai magyarnak van már tapasztalata. Szabadságfilozófia ez a lehető legteljesebb módon, mert a gondolkodás rendszerező vonatkozásai mellett képes a lehető legkényesebb kérdéseket feltenni bárkinek az olvasón keresztül. Értelmező filozófia ez, mert létezésünk álapotáról másként nem is fogalmazhatnánk. Egzisztenciálfilozófiai reflexiók is olvasha5

tók ezekben a szövegekben. Összegzésként: a két hatvan éves szerző nem tud nem-kisebbségiként gondolkodni és ez adja szövegeik hitelességét, ami alapján érdemes odafigyelni gondolatvilágukra, főleg ha jövőről akarunk beszélni egyre szélesebb körben, mondjuk Kárpát-medencei kontextusban. A gondolkodás olyan értéket jelent, amelyre jövő alapozható, és ha közösségünknek szüksége van kritikai és önkritikai gondolatébresztőre, akkor fogadja el: Erdélyben van kortárs filozófia. A mostanság ünnepelt két hatvan éves szerző írásaival bizonyítjuk állításunkat. Fogadják tisztelettel. Marosvásárhely, 2014 január

6

A kisebbségi jogok megalapozásának jogfilozófiai lehetőségei Dr. Egyed Péter



A kisebbségi kérdések végiggondolásakor nem lehetünk doktrinérek. A nemzetállamok politikai-jogi realitásai bizonyos hierarchiába szerveződnek és ebben a kisebbségi kérdés csak az egyik, de igen fontos tétel. Minden republikánus államberendezkedésben azonban folyamatosan képviselni kell a kisebbségi kérdés kezelésének a szempontjait, mert ez az egyensúlyi állapot nélkülözhetetlen velejárója. Románia és a jugoszláv térség evolúciójában vannak hasonló jelenségek: pontosan az erőszakcselekmények sokasága. Ezek Romániában nem vezettek háborús eszkalációhoz: az etnikai konfliktus megmaradt az 1990 március 19–21-én Marosvásárhelyen lezajlott véres konfliktus szintjén, amelyet a négy ún. bányászjárás követett, 1990-ig. (Ez utóbbiak a kommunista nómenklatúra erőszakpolitikája és a szociális feszültségek „egymásra találásának” példájaként vonultak be a történelembe. Mind Románia, mind a jugoszláv térség utódállamai egy EU-integrációs, demokratikus evolúció irányába mozdultak, mozdulnak el – még ha Szerbia esetében ez a folyamat nagyon is ellentmondásos. Az európai irány azonban azt is jelenti, hogy a nemzeti jogrendet „át kell írni”, azazhogy az EU-joganyag integrációja és harmonizációja egy újabb nagyméretű regularizációt jelent, amely a hazai szabályozók hetven százalékát érinti. Az átvételi folyamat az autochton problematikát és konfliktusokat háttérbe szorithatja, ez az előnye annak, hogy a jog előtte jár a politikának. Mindez azonban nem menti fel az egyes államok belső politikai formációit és közösségeit a hagyományos, öröklött problémák újratárgyalása alól. Mind a román, mind a szerb államalalakulat szempontjából nagyon fontos a hatalom kérdése. Ezt csak az tudja intuitíve kezelni, aki a kommunista állampárt hatalomgyakorlásának a mechanizmusait testközelből is érzékelte. A hatalomnak mindig is volt egyfajta okkultációja, ami a kommunizmusban azonban soha nem látott dimenziókhoz jutott, hiszen minél kisebb a nyilvánosság, annál nagyobb a titkosság. A leglénye9

gesebb döntések a pártirodákban és az állambiztonsági szobákban születtek. Mindehhez az örökséghez járult az utóbbi 15 esztendőben – a központi hatalomgyakorlás átalakulásával – a korrupciós jelenségeknek a megjelenése. A társadalmi hálózatot képező korrupció térdre tudja kényszeríteni a politikai – „első” főhatalmat is, de legalábbis alkura kényszeríti, premodern logika szerint. A szerző nem jogász, hanem filozófus, a romániai magyar kisebbség tagja lévén – mely minőséget, jóllehet bár nem mindig tetszik neki, lelkiismeretileg is vállal – az utóbbi évtizedben, különböző politikai jellegű programok szerkesztőjeként is, s e minőségeiben akár kényszerűen is végig kellett hogy gondoljon számos olyan kérdést, amely kisebbségi helyzetéből, státusából, állapotából következik. Kisebbséginek lenni végül is egy olyan identitástöbbletet jelent, amelynek vállalása számos nehézséggel és hátránnyal jár, s az ember szívesen egyszerűsítene ezeken. A megoldás legegyszerűbb módja az asszimiláció, azonban ez nem kisebbségi, hanem többségi megoldás. A törekvés iránya egyértelmű: a jogok és kötelezettségek rendszerében elhelyezkedő szabad állampolgárnak lenni a legegyszerűbb, ami egyfelől lojalitást jelent, másfelől az államnak azt a kötelezettségét, hogy állampolgára biztonságát garantálja. Ez a republikánus eszmény azonban kissé leegyszerűsíti a dolgokat, hiszen nem kíván és nem is tud számolni a ...a demokrácia (nemzeti) kisebbségekhez tartozó állampolönmagában csak a gárok eredendő (csoportképző) másságával, többségi elvet kép- amely a nyelvileg és kulturálisan homogén viseli, ezért a több- államon belül mindig a zavaró heterogeneség problémájának itást jelenti, megoldandó problémák sokaa kezelésére a leg- ságát. A kisebbségi kérdés kezelésére több lehetőség kínálkozik, s ezek közül a legegyalkalmasabb. szerűbb egy kisebbségi törvény, alkotmány értékű jogszabály. Ez bevett gyakorlat, ugyanakkor annak ez elismerését jelenti, hogy a demokrácia önmagában csak a többségi elvet képviseli, ezért a többség problémájának a kezelésére a legalkalmasabb. A kisebbségi probléma kezelésére a 19. század liberális demokrata elképzelései azt a megoldást javasolták, hogy a kisebbségek jogvédelme érdekében külön jogszabályokat és intézményeket kell létrehozni, azaz egy institúció-rendszert, amely útját állja a Tocqueville és John Stuart Mill által megnevezett többségi zsarnokságnak. 10

Úgy tűnik, hogy a kisebbségi kérdés kontingens megoldásai több zavart okoznak, mint amennyit kiküszöbölnek a 20. század végének nemzetközi, azaz európai jogrendjében, amely többek között a balkáni háborúk újabb sokkját is elszenvedte. A kisebbségi kérdés kezelésére általánosabb jogi, jogfilozófiai megfontolásokat kell találni s azt az egyes államok törvényhozási és jogszolgáltatási gyakorlatában érvényesíteni. Ha ez nem történik meg, az európai egység formálisan sem képviselhető, hiszen az európai kisebbségek az európai népesség tíz százalékát képviselik. Az a megfontolás, amely a legalkalmasabbnak látszik a kisebbségi kérdés megközelítésére, az emberiség fogalma és eszméje felől, a nagy emberjogi dokumentumok normatív elképzelése felől közeledik a kisebbségi entitás felé, minthogy a kisebbségekhez tartozó emberek is emberek, tehát szabadságukat, biztonságukat, méltóságukat és tulajdonukat tekintve ugyanazok a jogok illetik meg őket, mint akárki mást. Célszerű tehát e jogokat általános emberjogi alapon deklarálni és garantálni. A probléma azonban nehezen megoldható, a sajátos visszavezetése az általánosra e filozófiai-jogi esetben különös megfontolásokat igényel, amelyek alkalmasint igen körmönfontak és nehézkesek lehetnek. Hol keletkezik a kisebbségi kérdés? A kisebbség mindenhol megmutatkozik, ahol nyelvét használja, és mivelhogy a nyelvhasználathoz mindig legalább két kisebbségi szükséges, a nyelvi kérdés implicite a kollektivitás kérdésévé változik. De ugyanígy vagyunk a hagyománnyal, a hagyományt is működtető kultúrával, a műveltség használata a művelődés implicite kijelenti, tételezi a közösséget. A kisebbségi nyelveknek az egyes államokban való törvényes használata az explicit, pozitív joghoz tartozik, s gyakran jobban képviselve van a nemzetközi jogban.(1) Ugyanígy, a saját kultúrához való jog is jogi explicitálást igényel a kisebbségek esetében, ez például Románia esetében az egyes országos érdekeltségű művelődési intézmények működését szabályozó kormányrendeletek formájában, tehát egyedileg történik. Bonyolultabb a történetiség kérdése a kisebbség és többség gyakran egymást váltó minőségei, egyazon vagy különböző államalakulatok területén és feltételei közt. A többség igen sok esetben és hosszú ideig nem tud lemondani arról a mentalitásról, melynek értelmében „hatalma” van a kisebbség fölött, mely hatalom alapja a nemzetközi békeszerződésekben rögzített status quo, végeredményben háborús jog alapján kialakult állapot. Erről a tartós, mentalitásában is demokratikus jogálla11

miságra áttérni igen gyakran több nemzedéknyi történelmi időt vesz igénybe. Kevesebb problémát jelentenek a nagy európai etnikumokba, nemzetekbe évszázadok távlatában beágyazódott, „őshonos” kisebbségek, amelyeket tartós együttélési kultúra köt össze a többséggel. De a kisebbségi problematika újabb aktualitását az is adja, hogy az új európai kisebbségek – arabok, törökök, kurdok – többségükben mohamedánok – igen harcosak, egyáltalán nem jellemzi őket a régiek rezignáltsága és fáradtsága, helyzetük gyors és stabil rendezést igényel. Az „újak” ilyen értelemben megsegítették a „régiek”problémájának rendezését. Ausztriában így az őshonosak megkaptak minden olyan jogot, amelyet száz év alatt kérni sem mertek. E kezdő módszertani gondolatok minden kétséget kizáróan abba az irányba mutatnak, amely szerint a kisebbségi (közösségi) jogok kellő megalapozása úgy történhetik meg, ha azokat az emberi jogokból vezetjük le, avagy azokra próbáljuk visszaszármaztatni, azaz megfelelően produktív kapcsolatokat hozunk létre a nagy emberi jogi dokumentumokban lefektetett és kifejtett jogelvek, valamint azon jogok összessége között, amelyek a közösségeket az egyes államok joggyakorlatában feltétlenül, explicite és a pozitív jog szerint megilletik, de amely kollektív jogok implicit leszármaztathatóságából származó elemek is hozzácsatolhatók, korroborálva a nemzetközi jog idevonatkozó szegmenseivel. A kérdés tehát az, hogy vajon leszármaztathatók-e a kollektív jogok az emberi jogokból, megalapozhatók-e azokban?! A modern jogrend egyenesen szükségessé látszik tenni ezt a megoldást, ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindig van valamilyen mesterséges és kényszeredett íze annak, ha a nagy emberjogi dokumentumok – olykor egyenesen patetikusan kijelentett – individuális felfogásából próbáljuk meg levezetni a kollektív jogokat, mondván azt például, hogy az individuális jogok gyakorlása például nyelvi és kulturális téren implikatívumként közösségeket nevez meg, e kollektivitásokat explicitálni kell stb. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, ugyanis ha a nyelvi vagy kulturális jogok gyakorlása implikálja a közösség kijelentését, akkor a nevezett jogok kodifikációja kapcsán a nemzeti jogalkotásban meg lehet tiltani azt, hogy eme implikatívum explikátummá váljon, ami a közösség megfogalmazására vonatkozó explicit tiltást tartalmazza. 1999 májusában aláírásával Franciaország is csatlakozott A kisebbségi és regionális nyelvek európai chartájához, azonban nyomban ki is bocsátott 12

egy értelmezési nyilatkozatot, amely azt tartalmazza, hogy ez a charta az európai nyelvek védelmét szolgálja, és nem vezethet a kisebbségek védelméhez és elismeréséhez, illetve a regionális nyelvek használóinak sem tulajdonít kollektív jogokat (ezt nyilván elsősorban azzal kapcsolatban, hogy a német [Elzász révén] regionális nyelv Franciaországban).(2) De még ezt megelőzően így járt el Románia is, amikor a román-magyar keretegyezményhez csatolt 1201-es ajánláshoz egy, a fentivel megegyező értelmű értelmező záradékot fűzött. Mindez azonban nem a román és francia jogászok és diplomaták találmánya volt, hanem az Európa Tanács 1993-as dokumentumához csatolt memorandumból, valamint jelentésből származott, amely leszögezte, hogy az Ajánlásban feltüntetett jogok olyan egyéni jogok, amelyeket kollektíve gyakorolnak, nem pedig kollektív jogok. Problémánk megközelítésében azonban ki kell térnünk az általában vett emberi jogok kérdésére, azok megalapozásának problémakörére. A kérdés kiemelkedő nemzetközi jogi szakértői megegyeznek abban, hogy az emberi jogok alatt manapság az emberi mivoltunkból származó és az emberi méltósá- ...az emberi jogok alatt magunkkal kapcsolatos általános, napság az emberi mivoltunkiránymutató felfogást értik, amelyet lehetséges jogi nor- ból származó és az emberi kapcsolamákba foglalni, mégis inkább méltóságunkkal tos általános, iránymutató az általános emberi morál kérdése. Jack Donnelly, a Denveri felfogást értik, amelyet leEgyetem (Colorado) Nemzet- hetséges jogi normákba fogközi Stúdiumok tanszékének lalni, mégis inkább az általáspecialistája a következőképnos emberi morál kérdése. pen fogalmaz: „Az emberi jogok a jogoknak egy sajátos osztálya, az olyan jogoké, amelyekkel mindenki annak a ténynek a következtében rendelkezik, hogy emberi lény. Ezért ezek a legmagasabb rendű erkölcsi jogok (attól függetlenül, hogy elismerik őket avagy nem a pozitív jogban.) Ezáltal sajátos politikai szerepet játszanak. (3) A nyolcvanas évek neves emberjogi ENSZ raportőre, J. Herman Burgers a következőképpen fogalmazott: „Általában véve, az „emberi jogok” terminus azokat az elemi jogokat nevezi meg, amelyek nélkülözhetetlenek az emberhez méltó élethez.” Ezek azonban inkább extralegális szempontok, amelyek 13

irányt mutatnak az emberi méltóság parancsaival megegyező törvények kidolgozásakor, azaz az emberi jogok pozitív joggá változtatásakor. (4) I. Az emberi jogok fundamentumával kapcsolatos viták jó harminc éve igen erőteljesek az európai jogfilozófiában – és a dolog hangsúlyosan egybeesik az etnikai reneszánsszal, melynek okairól csak vitatkoznak a szerzők – mely jogfilozófiai débat saját fórumokkal, lapokkal és a probléma igen jól tagolt folytonosságával jellemezhető. Mivel a magyar nyelvterületen is inkább az angolszász szerzők munkája az ismeretes, hadd hivatkozzam ez alkalommal – mint ahogyan a kötet előző tanulmányában is tettem – az olasz jogfilozófusnak, Norberto Bobbionak a nézeteire (5), aki viszont bevallása szerint a spanyol jogfilozófusnak, Grigorio PecesBarba Martineznek köszönhet sokat. (6) Norberto Bobbio néhány olyan módszertani elvet fogalmaz meg, amely leegyszerűsíti és kezelhetővé teszi, emberközelbe hozza mind az emberjogi, mind a kisebbségjogi gondolkodást, leszámol a sub specie aeternitatis felfogás merevségével és ma már mindenképpen operacionalizálhatatlan, követhetetlen aprólékosságával. 1. A történetiség elvének elfogadása azt jelenti, hogy a történetiségükben viszonylagos jogoknak nem tudunk abszolút fundamentumot biztosítani. Maga a viszonylagosságról szőtt elképzelésünk is viszonylagos, és a történetiség azt jelenti, hogy az alapot valamilyen visszavezethetetlen sokféleségként kell elképzelnünk. (Az európai ember, ha filozófus, mindig valamilyen – végső – ideára vágyik, amely elképzeléseinek valamilyen legitimitást ad, s ezt a metafizikai elképzelést nem lehet kiiktatni belőle.) A visszavezethetetlenség azonban nem jelent levezethetetlenséget, s Norberto Bobbio azt javasolja, hogy Hobbes módszertanát fogadjuk el, aki a természeti törvényeket teorémáknak tekintette, tehát vallási, etikai és politikai kijelentéseinket elsősorban argumentálni kell tudnunk, mert az ennek alapján kijelentett jogok nem lesznek ugyan visszavezethetők egy végső alapra, és így kisajátíthatók sem lesznek, de kétségtelenül a mieink lesznek. 2. Az olasz szerző szerint az emberi jogok nemcsak hogy rosszul definiálhatóak, hanem heterogének is. A szabadság, a biztonság, a tulajdon, az egyenlőség – ha például ezeket alapvetőeknek tekintjük – igenis korlátozzák egymást, hatással vannak egymásra annak a függvényében, hogy 14

éppen melyiket védjük, vagy melyiket kell védeni. Ha például felszabadítjuk a rabszolgát, korlátozzuk a rabszolgatartó tulajdonjogát, vagy olyan korlátozásokat vezetünk be, amelyek a tulajdon alkalmasságát, praktikusságát, viszonylagosságát határozzák meg, és semmi esetre sem abszolút jellegét, azaz absztraktnak minősítik ezt az abszolút jelleget. A probléma tehát az alapvető emberi jogok kölcsönös afficiációja. A rabszolgák felszabadítása, illetve a rabszolgatartók tulajdonjogának ellentmondása feloldhatatlannak bizonyult, hiszen a szabadságnak kétféle szubjektuma alakult ki, amely adott jogi és államkeretek között nyilván nem létezhetett. A jog jogszerű extenziója, illetve az alanyiság megváltoztatása békés keretek között nem jöhetett létre – itt most nyilván az Amerikai Egyesült Államok példa értékű történetére gondolok – ennek következtében a felek olyan erőszakcselekményekhez folyamodtak, amely polgárháborúhoz vezetett (1861. március 4. - 1865 április 3. között), amely újradefiniálta az államot, elsősorban katonailag, hiszen ne feledjük, hogy 1866-ban az Államok Kongresszusa a déli államok rekonstrukciójának folyamatában fölfüggesztette az alkotmányt és katonai diktatúrát vezetett be, öt kerületre osztva a Délt. De a polgárháborúnak más következményei is voltak: az Észak iparának teljes egészében hadiiparrá alakítása, a logisztika megtervezése és hihetetlen felfejlesztése, a magas színvonalú tömeges kiképzés, a távközlés és a vezetés összehangolása mind olyan fejlemények voltak, amelyek az Államok későbbi katonai szuperhatalommá válását eredményezték. Ezek a hatalmas konfliktusok újraképezik az államot, az állam eszméjét is, s alapvető kételyeket fogalmaznak meg a különböző állami doktrínákkal, így a liberális állam teóriáival szemben is. Ahhoz, hogy az etnikai reneszánsz korában ne jussunk el a pusztító konfliktusokig, az szükséges, hogy az állam kellőképpen felkészült legyen, ami más értelmű kifejezés az erővel kapcsolatos megfontolásokhoz képest. Felkészültnek lenni pedig nem a konfliktuskezelést jelenti – hiszen pontosan odáig nem szabad eljutni –, hanem a kisebbségi – azaz a más közösségi entitások – elismerését, felvilágosult, jogszerű kezelését amiért a kisebbséghez tartozó egyének állampolgári lojalitását kapja cserébe. Ez az állam-koncepció, amint azt a híres kisebbségi politikus és jogász Balogh Artúr mindig is hangsúlyozta, a jogállamé. Példánkra visszatérve: a föderált Észak éppen annyira volt erős, hogy legyőzze a konföderált déli államokat, ahhoz azonban már nem, hogy a hatalmas déli ültetvényeseket anyagilag kártalanítsa. Amit azon15

ban feltétlenül meg kellett oldani, az az egész problémakör teljes jogi rendezése volt (az ún. 14. és 15. alkotmánymódosítás.) Túlságosan is elvezetne eredeti célkitűzésemtől az etnikai konfliktusok kérdésköre, an�nyit azonban meg kell jegyeznem, hogy veszélyességük soha nem csak az adott államterület dimenziójában jelentkezik, ezek regionális konfliktuslehetőségeket jelentenek, amelyeknek összeurópai implikációi vannak. Ugyan nem teremthetünk közvetlen kapcsolatot példánkkal, mégis az etnikai konfliktusok – amelyek többnyire többségi és kisebbségi etnikumok között zajlanak – szinA tranzitív demok- tén a kettős jogalanyiság problémájára ráciák politikai elit- vezethetők vissza, azaz a kisebbség azon jei igen gyakran úgy problémájára, amelynek értelmében „néztek szembe” a ki- megvonják tőle az önrendelkezési jogot sebbségi kérdéssel, az őt illető ügyekben. Az önrendelkezés hogy a többségi naci- kérdésére azonban más összefüggésben onalista diskurzust térünk vissza. A tranzitív demokráciák politikai elitjei igen gyakran úgy „néztek erősítették fel. szembe” a kisebbségi kérdéssel, hogy a többségi nacionalista diskurzust erősítették fel. Hogyan lehet az alapvető emberi jogok kölcsönös afficiációjának a kérdésében továbblépni? Bobbio legeredetibb megállapítása e tekintetben az, hogy az emberi jogok státusuk tekintetében különböznek a leginkább. „Minden ember szabadnak született” – ez az általános kijelentés persze olyan módon is megfogalmazható, hogy „minden egyes ember egyenlő mértékben szabadnak született” – amely asszertációban immár megjelenik az egyenlőség, de a szabadság egy gyakorlati implikatívumaként, amely így már függő, pozicionált emberi jog, s az egyenlőtlenséggel, valamint az igazságossággal kapcsolatos megfontolásokat kér. II. Az emberi jogok tekintetében van egy igen erőteljes gondolati konszenzus, amely annak lehető lehetséges legnagyobb extenzióját látja indokoltnak. 1992-ben jelent meg a Magyar Tudomány emlékezetes száma, Ludassy Mária körkérdésével: Vannak-e emberi jogaink? A hozzászólók a kérdés számtalan vetületét érintették, nem egy esetben a jogifilozófiai kérdésfeltevések explicit határaira célozva. Az egykori termé16

szetjogi érvelésre utalva Erdő Péter azt a megoldást részesítette előnyben, mely szerint „a dolog, amelynek a természetéhez a jognak igazodnia kell, végső soron (...) a társadalom, ennek természete pedig történeti jellegű.” Ugyancsak ő emelte ki, hogy a társadalmi együttélés igazságos rendjére vonatkozó követelményrendszer a maga egészében transzcendens (7) eredetű. Az emberi jogoknak ilyen értelemben tehát az isteni igazságosság eszméjéhez is köze van. (Itt egy fontosnak tűnő módszertani zárójelet kell nyitnunk. Ha a természetjog klasszikusainak terminológiájával próbálunk meg mai emberi jogi kérdésekhez közelíteni, néhol értelmetlen, néhol meg egyenesen megmosolyogtató összefüggéseket teremthetünk. Ennek a problémának a megoldása szerintem a megalapozás filozófiai kényszerére vezethető vissza, azaz hogy a szabadságjogoknak valami az isteni joghoz hasonló feltétlen alapot kellett teremteni, ez pedig a megdönthetetlen természet volt. Diderot híres mondása szerint: „a természet” nem tévedhet. A módszertani-terminológiai kérdést a legtömörebben Heller Ágnes foglalta össze.) (8) Földesi Tamás „konzekvencialista” alapokon érvel az emberi jogok mellett, kiemelvén, hogy azok következetes (nem szólamszerű és megalkuvó) érvényesítése akár az első és második világégést is megakadályozhatta volna, ugyanakkor Bobbiohoz hasonlóan ő is figyelmeztet arra, hogy az emberi jogok és más társadalmi értékek között konfliktusok is keletkeznek. Kitér az ún. ECOSOC jogok emberi jogokként való érvényesítésének a kérdésére. (9) Felveti az emberi jogoknak a kötelezettségekkel való összefüggésének a problémáját, azazhogy mily módon és mértékben részesülhetnek emberi jogaikból, alapvetően szabadságjogaikból a közbűntényesek. Nem kevésbé fontos az emberi jogok operacionalizálhatóságának a kérdése, hogy valójában ezek akkor számítanak jogoknak, ha az ember érvényesítésük érdekében bírósághoz fordulhat. Végül pedig Földesi Tamás az önrendelkezés és az állami szuverenitás összefüggésének örök problémáját is érinti, illetve annak a veszélyét, hogy az emberi jogi kérdéseket az állam belügynek tekintse. A nemzetközi jogi szakértők hangsúlyozzák, hogy különösen a koszovói háború tanulságai nyomán kell újrafogalmazni az állami szuverenitás jelenkori doktrínáit. (10) Az emberi jogok és a jogszolgáltatás összefüggéseit elemezve Halmai Gábor kiemeli az emberjogi aktivizmus kétarcúságát olyan értelemben, hogy a tény morális-értékmegítélésének prioritása mellett gyakran megfeledkezik a jogi szemléletről. Persze ez a bírói gyakorlatban is megmutatkozik, főleg az alkotmányossági össze17

férhetőség normájának érvényesítésekor, ami a leggyakrabban az emberi jogi megfontolásokat érvényesíti. (11) Kardos Gábor az emberi jogok általános terjedelmét és az egyes jogágazatokat – szektoriális emberi jogok – jellemezve mutat rá arra, hogy az emberi jogok voltaképpen bonyolult struktúrát képeznek, s létük igazából a bírói gyakorlatban, az ítéletekben érhető tetten. Ezért is fontos, hogy az emberi jogok evolúciója szempontjából – konkrétan az emberjogi aktivizmusra gondol – egy újnak tekinthető emberi jog elfogadtatása egy látványos és sikeres próbaperrel zárul. Ezt követően egy generációnyi időnek kell eltelnie, amíg az állam „hozzászokik” eme újabb emberi joghoz. Igen fontos Kardos Gábornak az a megállapítása, mely szerint „óriási jelentősége van annak a hitnek, hogy az embernek vannak veleszületett jogai.” A „veleszületettség” ilyen értelmű hitszerű beállítása megoldhat egy fontos terminológiai problémát, nevezetesen azt a klasszikus örökségből származó gondot, amely az emberi jogokat a természetiség értelméjelenben tekintette velünk születettnek. A kisebb- ...„óriási ségi-kollektív jogok esetében ez egyszerűen tősége van annak nem így van. Kelemen János filozófiailag tá- a hitnek, hogy az madhatatlan érveléssel bizonyította be, hogy embernek vannak az emberi jogokat nem lehet megalapozni, veleszületett johanem azokat mindig is kijelentették. Szegai.” rinte, ha emberi jogokról beszélünk – mely diskurzus mindig is a személy értékével kapcsolatos, akkor posztulátumokba foglaljuk azokat, és ezek nem is léteznek a róluk folytatott vita és diskurzus nélkül. Ezt azért is fontosnak tartjuk hangsúlyozni, mert az európai identitás kérdése a közbeszédben éppenséggel ilyen lehetőség. Nagy Boldizsár az emberi jogok természeti aspektusát tekintve hangsúlyozza, hogy „A különböző (keresztény, mohamedán, buddhista, hindu stb.) kultúrákban, illetve az azokban épülő politikai rendszerekben egyszerre elfogadott »természetjog«, amely [...] nem csupán a keresztény, illetve a felvilágosodáson átesett Európában, hanem másutt is »természetes« része lehet az általános nemzetközi szokásjognak.” Másfelől azt hangsúlyozza, hogy az emberi jogok, úgy ahogy ma ismerjük, mégis az euroatlanti fehér kultúra fejleménye, annak az értékrendszeréből nőtt ki. Vajda Mihály azt fogalmazta meg, hogy az „emberi jogok sokkal inkább vannak, mint valaha”, de nemcsak jogi, hanem politikai tények is, és az (kisebbségi-közösségi) emberi jogok érvényesítése sokkal inkább egy, a 18

Bibó István nevével jellemezhető konfliktuskezelő-kompromisszumra képes politika, mint a lágy deklarációk és az elvek tologatásában kimerülő hangzatos konferenciák eredménye. Ugyanakkor Vajda is megfogalmazta azt az összefüggést, ami a legnagyobb gondot okozza, hogy tudniillik a hagyományos, individualista emberjogi koncepciók, a jogok nagy nyilatkozatainak alapján a csoportjogok, a kisebbségi jogok megfogalmazhatatlanok. Ezt az áttekintő részt azzal zárhatjuk, amivel kezdtük: a „posztmodern” emberi jogi koncepcióra feltétlenül szükség van, annak morális-jogi-politikai dimenziói elmélyítendőek – és a kollektív jogok kérdését legalábbis fel kell vetni e felfogás további kiterjesztése alapján, ha az logikailag egyáltalán lehetséges, mert az is elképzelhető, hogy ez az út járhatatlan, s akkor a megoldást máshol kell keresni. (12) (13) (14) (15) III. Ha a kisebbségi felvetést a sajátosan természetjogi dimenzióban gondoljuk végig, akkor a következő megfontolásokkal találkozunk: ha van természettől valóság, velünkszületettség vagy beleszületettség, az mégiscsak az, hogy éppen úgy, ahogy embernek születünk – bár szerintem emberek inkább leszünk, és lehet, hogy nem mindenki lesz az – éppen úgy egy közösség tagjának is születünk, családi, nyelvi, etnikai közösség anonim tagjának, ha akarjuk, ha nem. (A farkas sem képzelhető el a család és a falka nélkül.) Az emberi Hogy akarok-e vagy jogok individuális felfogása a liberánem egy közösség tag- lis szabadságelmélet egyik lehetséges ja lenni, az nagyon sok absztrakciós felfogása. A demokratikus mindent jelent: lelkiis- politikai individualitás persze kizárja mereti és akarati kér- a másik minőséget, mert technikailag dés, de cselekvési-te- erre az individualitásra épül. Egy közösségbe születni diszpozicionális kérvékenységi kérdés is... dés, mert akaratunk csak követi ezt az adottságunkat, de akaratunk később mégis csak valamilyen választási aktusban nyilvánít meg bennünket egy lehetséges közösséggel kapcsolatban. Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti. Azt is a19

karhatjuk, hogy ne legyünk egy adott etnikai-nemzeti kisebbség tagja, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy másik közösséget – az asszimilációt választjuk. Egy közösség tagjaként a minimális szimbolikus szférában is definiálhatom magam, de a közösséghez tartozást végül is valóban az határozza meg, hogy gyakorlatilag benne vagyunk, a vallásgyakorlás és egyházközségi tagság mintájára, illetve annak valamilyen fokozati erejével. Azt kell mondanunk, hogy a lelkiismereti választás ezt a köteléket valóban a valláshoz közelíti, s ez akkor is így van, ha a választás nem az öntudatos egyén aktusa, hanem talán nála még jobban meg is valósítja a hagyomány, illetve a hagyományba-születettség. (És ezek miatt soha nem mosolyoghatjuk meg azokat a kisközösségeket, amelyek etnikai-nemzeti hovatartozásukat – különösen ha távol vannak reális közösségeiktől – vallásként élik meg, ennek külső jelrendszerét egyáltalán nem szabad sámánista hókuszpókuszként megítélni.) Ebben az összefüggésben az etnikai és a nemzeti(ségi) hovatartozás természetes és velünkszületett, de a kisebbségi nem feltétlenül az: kisebbséginek lenni nem feltétlenül természetellenes, de nem is feltétlenül természetes dolog, és itt van a probléma veleje. Makkai püspökünk annak idején a híres vitában azt az álláspontot képviselte, hogy a kisebbségi lét inkompatibilis az emberi méltósággal, László Dezső pedig a vele ellentétes állásponton azt, hogy a kisebbségi lét az emberi méltóság próbája. Sajnos, a gyakorlati állapot e kettő között van és a mindennapok szimbolikus agressziójának praktikus elviselhetőségi problémájává változik, pszichológiai kérdéssé. Nem hiszem, hogy a kisebbségi létnek lehetne valamilyen filozófiája, hiszen nincs állandósága, a híres vicc utal erre – és az előttünk járó két nemzedékkel meg is esett –, hogy négyszer is állampolgárságot változtattak, s lettek hol kisebbségiek, hol többségiek, holott ki sem mozdultak falujukból, csak az államhatárt tologatták a fejük felett. Ilyen értelemben állítom, hogy kisebbséginek lenni mégsem úgy természetes hovatartozás, mint ahogy egy etnikumhoz vagy nemzetiséghez tartozik az ember. (Skolasztikus formájú filozófiai kérdésnek tűnik, de mégiscsak megfontolandó, hogy amikor emberi jogi kérdések-

...a közösséghez tartozást végül is valóban az határozza meg, hogy gyakorlatilag benne vagyunk, a vallásgyakorlás és egyházközségi tagság mintájára, illetve annak valamilyen fokozati erejével.

20

ről beszélünk, mennyire használjuk, vagy milyen arányban keverjük az antropológiai és az etikai emberfogalmat, s hogy miért tekintjük ehhez képest az etnikai vagy nemzeti hovatartozást módusznak vagy attribútumnak, másodlagos minőségnek.) Nyelvi-etnikai hovatartozásukkal (akár negatíve is) az emberek inkább szembe tudnak nézni, mint a kisebbségi státusból származó identitás- és szabadságproblémáikkal. Ennek is megvan a maga fenomenológiája, amelybe etikai és pszichológiai megfontolások mindenképpen belekerülnek. Egy nagyobb nyelvi-etnikai csoporthoz tartozni sokkal inkább velünk-születettségi és természeti kérdés és másfajta szabályozók működnek benne (kisebb a veszélyeztetettségi együttható és annak tudata) a kisebbséghez tartozni pedig sokkal inkább történelmi-politikai és folyamatos társadalmi következményekkel járó kérdés, és azért is másfajta szabályozók működnek benne. (Egyáltalán nem természetes kérdése az a kisebbségi családoknak, hogy milyen iskolába adjam a gyerekemet, van-e olyan iskola, hogyan fog érvényesülni az a gyerek, és így tovább. Természetes az, ahogy a többségi szülő beadja a többség iskolájába a többség nyelvét beszélő gyerekét, és kész. Természetes, mert gyakorlati és egyszerű.) Ha az államot vezető politikai-hatalmi elit nem érti meg, nem akarja elfogadni, hogy a lojális kisebbség önrendelkezési törekvései teljesen más tartalmúak, mint a nagy közösségek (népek, nemzetek) hasonló törekvései, akkor állandó konfliktust kreál állam és kisebbség(ek), többségi nemzet és nemzetiségek között. A kisebbautonómia ség önrendelkezése ugyanis mindig restriktív, Az a csak arra irányul, hogy az őt illető – elsősorban mindannak nyelvi-kulturális, vallási, önszerveződési kér- biztosítása, amidésekben maga dönthessen, az ezeknek a szük- vel egy kisebbséségleteinek a biztosításához szükséges anyagi, gi közösség nem szervezési és információs feltételek biztosítását rendelkezik. kéri, valamint azt a jogosítványt, hogy ezek felhasználásáról maga dönthessen. Ez az autonómia értelme és tartalma, nem azok a formák, amelyekről a politikai vita elsősorban folyik. Az autonómia mindannak a biztosítása, amivel egy kisebbségi közösség nem rendelkezik. Ez végül is nem hatalommegosztási kérdés – mivel a leadott jogosítványok nem terjednek ki az állami élet nagy összefüggéseire: pénzügy, külügy, hadügy, jogszolgáltatás – viszont az állampolgári lojalitás ré21

vén igencsak hatalmasabb lehetne az állam, legalábbis Bibó István így gondolta el a dolgot. A kisebbségi autonómia nem egyebet jelent, mint a személyes és intézményi szükségleteknek egy saját anyagi és információs erőforrás-rendszeren belüli biztosítását, melyen belül a rendelkezési jog az övé. A szó modern értelmében demokratikus államnak ilyen értelemben egyenlőtlenül kell elosztania, ami nem mást jelent, mint hogy a kisebbségi közösségnek nem csak állampolgári jogon kell kapnia. Ha ezt diszkriminációnak nevezzük, akkor mindig vitába keveredünk az emberi jogok ortodox képviselőinek azon álláspontjával, amely szerint minden közösség arányosan részesül a közös javakból. Az államnak tehát folyamatosan és egyenlőtlenül kellene újra elosztania a javakat a kisebbség felé, hogy önmagát ne a többség oldalán és a többség-kisebbség konfliktusrendszeren belül definiálja, aminek a következménye az lenne, hogy stabilitást, nem pedig konfliktust teremt. Végeredményben a nyelvi-kulturális funkciók sem gyakorolhatók anyagi és erőforrások, kapcsolati és információs források nélkül. Az az érv, hogy a redisztribúció során a közösséget törvényesen illeti meg egy bizonyos kvantum a közösséget alkotó adóalanyok adózó ...a nyelvi-kulturá- állampolgárainak adóiból, amilyen tetlis funkciók sem gya- szetős, éppoly alkalmazhatatlan államkorolhatók anyagi és igazgatási szempontból, hiszen az traerőforrások, kapcso- dicionálisan egy költségvetési szerkezet lati és információs szinte megváltoztathatatlan sémái és az állami prioritások szerint oszt el és elforrások nélkül. sősorban az állampolgárok felé. Hogy a kisebbségi közösségek valóban beleszólhassanak a re-disztribúcióba, ehhez valóban arra lenne szükség, hogy állami elismerést kapjon politikai szubjektivitásuk, illetve közjogi alanyiságuk. A kifejezés keményebb értelmében ezt jelenti a kisebbségi jogok problémája, azt jelenti, hogy az alkotmánynak nem egy szubjektuma van (a nép, vagy a különbözőképpen definiált többségi nemzet, mely szerint az emberi jogok szerves összefüggése az egyenlőség eszméjével kizár minden másodlagos megfontolást – azaz az egyenlőség egyenlőtlenség általi biztosítását. (Tekintélyes emberjogi szakértők azonban nem.(16)(17)) A liberális demokráciák kultúrájában felnőtt nemzetközi jogászok zsigerileg irtóznak a kollektív jogok problematikájától. Ezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy adott helyzetekben és hiposztazációkban 22

ne ismernék el azokat, és ne lennének képesek a kérdést kezelni. Ez teljesen érthető, ha tekintetbe vesszük a liberalizmus klasszikusainak a félelmét az egyéniséget veszélyeztető tényekről, ami e hagyomány középponti ténye. A már idézett szerzőink közül Jack Donnelly azon az állásponton van, hogy minden emberi jog kollektív jog, amennyiben az egyéni jogokról beszélni in abstracto értelmetlenség. Azokat mindig a társadalomban gyakorolják. A kollektivitás itt tehát a társadalom, ennyiben azért Jack Donnelly megkerüli a közösségek sajátosságainak, a sajátosságaik által definiált közösségeknek a problémáját. J. Herman Burgers azt javasolja, hogy a kollektív jogok kifejezést azon esetekre érvényesítsük, amelyekben egy kollektív entitás valóban a szóban forgó jog alanya lehet. A legismertebb eset az önrendelkezésé, amelynek az alanyai a népek. Burgers másik példája a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek ama joga, hogy csoportként ne lehessen elpusztítani őket, és amelyet a Genocídium elleni Konvenció véd. (Ismerjük el, hogy elég morbid példa.) Viszont a szerző nyomban hozzáteszi: semmi okát nem látja annak, hogy ilyesfajta kollektív jogokat ne lehetne emberi jogokként elismerni. Azonban restrikcionálni kell azt a lehetőséget, hogy a kollektivitásra vonatkozó jogi képzeteket a nagy kollektívumok tényéből, működéséből vonjuk el. „Végeredményben el kell ismernünk, mégis, hogy az emberi jogok eszméje dinamikus konceptus, amelyik továbbfejlődik. Az eszme középponti értelme az emberi lény méltó életéhez szükséges nélkülözhetetlen feltételekre utal. Ezek a feltételek olyan érdekeket is tartalmazhatnak, amelyek emberi közösségekhez tartoznak.” (18) Douglas Sanders (a vancouveri egyetem jogászprofesszora) főleg a kanadai tapasztalatból indult ki. (A kérdés itt az volt: vajon a nyelvi-kulturális túlélés kérdése – a kanadai franciák és bennszülött őslakosok esetében – milyen fajta kollektív jogokat instituál, s mi ezeknek a tartalma. Québec hajszál híján kivált Kanadából.) Szerinte a csoportjogok egyszerű szummája az egyéni jogoknak, ame- A kollektív jogok lyek a képviseletben mutatkoznak meg. A kérdése bonyolulkollektív jogok kérdése bonyolultabb, ugyan- tabb, ugyanis elis elsősorban a közösség definíciójára van sősorban a közösszükségünk. „Kollektívumoknak azokat a köség definíciójára zösségeket nevezhetjük, amelyeknek a céljai van szükségünk. transzcendálják a tagjait érő diszkrimináció 23

megszűnését, mert tagjait nemcsak a külső diszkrimináció, hanem egy belső kohézió is egyesíti.” (19) A kisebbségi kultúrák fennmaradása instituálja a kollektív jogokat, de csak ha egy adott kormányzat politikailag is megfogalmazza ezt a jogi-politikai kérdést, egyébként a „nem hivatalos” állampolitika az asszimiláció. IV. Az emberi jogok és a kisebbségi (kollektív) jogok között teremthető összefüggés, ez tehát egy járható út, erre utal a nemzetközi jogi gyakorlat is. De nem bizonyos, hogy a kollektív ...az emberi jo- jogok megfogalmazásának emberjogi alapja az, gok rendeltetése amely a közösségi jogok tekintetében a legkonaz, hogy meg- zisztensebb és legkoherensebb megoldásokat mentse az embe- eredményezi. Íme, hogyan vélekednek a romániai emberjogi szakértők, akik álláspontjukat ri lényeget. a 17. számú jegyzetben érintett körülmények között dolgozták ki: „A szakirodalomban folyik egy még el nem döntött vita: lehet-e vagy sem a kollektív jogokat emberi jogoknak tekinteni? Az általunk elfogadott álláspontot a következő elvekben lehet összegezni: a) az emberi jogok rendeltetése az, hogy megmentse az emberi lényeget. Ez a meghatározás két állítás összekapcsolása: 1. az emberi jogok bizonyos funkcióval vannak felruházva, 2. e funkció a társadalmi kontextus által megtámadható emberi méltóság megmentéséből áll. b) Az emberi lényeg kollektív dimenziójú, olyan értelemben, hogy nem csupán egyéni jogok közös gyakorlásáról van szó, mivel a közös gyakorlás lényegi jelentőségű a szóban forgó jogok megvalósulása szempontjából. A kulturális élet, a csoport sajátos nyelvének használata az emberi lény kollektív dimenzióinak példája. c) Éppúgy, mint ahogy – egyéni jogokként – az emberi jogok kiegyenlítik az egyén és az államhatalom közötti aszimmetriát (és ezáltal megmentik az emberi lényeget), a kisebbségek kollektív jogai kiegyenlítik a kisebbség és a többségi hatalom közötti aszimmetriát, s így megmentik az emberi lényeg kollektív dimenzióját. E megoldás, amelyet a funkcionális kritérium esszencialista értelmezésének nevezhetünk, a mi szempontunkból pozitív válasz arra a kérdésre, hogy értelmezhetjük-e emberi jogokként a kisebbségek kollektív jogait.” Ez az álláspont sok ponton megkérdőjelezhető és szinte semmit nem old meg. Az első nagy 24

probléma az emberi lényeg meghatározása, és most nem is arra gondolok, amivel Arisztotelésztől Kanton át Heideggerig viaskodtak a filozófusok, hanem az emberi lényeg heterogenitásának a kérdésével, in actu. Amikor egy közösséget térben és időben, helyzethez és személyhez kötötten szimbolikus agresszió ér, akkor az a közösség az emberi lényegét sértő cselekményként éli azt át és fogalmazza meg. Ugyanakkor egy másik közösség ezt nem így fogja értékelni, az emberi lényegnek pedig mindig valami homogén módon megfogalmazható és képviselhető tartalomnak kellene lennie – ámbár erről Richard Rorty egészen másként vélekedett. A b) pontban megfogalmazott imp- ...a kollektív jog likációs elmélettel kapcsolatban azt kell hang- nem áll össze az esetekre súlyozni, hogy a jogi szabályozásban meg kell egyedi formálni, instituálni az implicit jogot, hogy az vonatkozó százfévalóságos és általános érvényű jogként explici- le szintű és típusú te működhessen. Pontosan arról van szó, hogy szabályozásból... a kollektív jog nem áll össze az egyedi esetekre vonatkozó százféle szintű és típusú szabályozásból, azaz hogy itt egy művelődési ház építését engedélyezzük, ott egy fél osztály egészként való működését, majd meg kormányrendelettel az elkobzott egyházi vagyon egyes elemeinek a visszaszolgáltatását. Ezek egyedi eseti intézkedések, de pontosan a kollektív jog nem származik elő belőle. Végül pedig a c) paragrafus nagyon is elvont összefüggést állapít meg annak a leírására, ahogyan a kisebbségi entitás és a többségi államhatalom aszimmetriája reálisan felépül, hiszen a kisebbség politikai érdekképviselete révén részt vehet a hatalomban akkor is, ha kollektív jogait ignorálják. S a mai romániai politikai elit pontosan ezt a modellt javasolja a magyar érdekképviseletnek, kis megegyezéseket politikai protokollumokban, ámde extra legem. Ez teljesen az ellenkezője annak, amit a romániai magyarság két világháború között tevékenykedő jogászai, vezetői javasoltak, s amire Balogh Artúr is hivatkozott. Következtetésünk előtt azonban tekintsük át, hogy a kifejezés pozitív értelmében mi tartozik a kisebbségek kollektív jogaihoz. Ezek a következők: a kisebbségek joga a létezéshez; a kisebbségek joga, hogy elismerjék őket; a kisebbségeknek az önazonossághoz való joga; a kisebbségek nyelvének elismerése; a kisebbségek nyelvén való feliratozás joga; oktatási intézmények létesítéséhez való jog; közszolgálati tömegtájékoztatásban való részvétel. 25

Mind politikai, mind jogi szempontból a legalaposabb szakértői listázása a kisebbségi jogoknak, mint kollektív jogoknak az a liberális dokumentum joga; saját tömegtájékoztatási eszközökhöz való jog; az állami és a helyi közigazgatósági hatóságokban való politikai képviselet joga. (Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségi Szakbizottságának – DHMIN listája). Itt már egy elég koherens, történetiségében dinamikus összefüggésrendszer bontakozik ki, amelynek van egy bizonyos struktúrája, az egyszerű létjogtól a társadalom politikai struktúráiban való részvétel jogának a szabályozásáig. Meg kell jegyeznünk, hogy a legteljesebb a FUEV szakértőcsoportja által 1994-ben kidolgozott, kisebbségi-közösségi jogokat kodifikáló tervezet, címe: Népcsoportvédelem Európában, Az európai emberjogi konvenció kiegészítő protokolljának tervezete (20) (21), amelyet 2000-ben hoztak végső formára . Kidolgozói: Will Kymlicka, a jeles etnopolitikai teoretikus, a kanadai Queen’s Egyetem tanára, Jeff Spinner, az amerikai University of Nebraska politikatudományi tanszékének tanára, Lord Russell Johnston, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az elnöke, Benjamin Rhodd, Dél-Dakota Állam sziú indiánjainak képviselője, Abraham Viljoen, a dél-afrikai afrikaans kisebbség képviselője, Gerhart Raichle, a Naumann Alapítvány Liberális Intézetének a vezetője, Errol Mendes, az Ottawai Egyetem professzora, Henrik Lax, a Svéd Néppárt képviselője a finnországi parlamentben, valamint Sándor Eleonóra, a szlovák parlament kisebbségjogi szakértője. A politikai idő malmai is őrölnek: éppen a liberálisok dolgozták ki a kollektív jogokra vonatkozó legjelesebb chartát! Igen figyelemreméltóak a preambulumban található jogfilozófiai megfontolások. Ezek nem terjengősek, hanem sokkal inkább gyakorlatiak, és természetesen a szabadságból indulnak ki. „A szabadság különbözőség”. „A kisebbségek jogai kiemelkedő fontosságúak az emberi szabadság valamennyi elkötelezettjének.” Figyelembe veendőek a harmadik évezrednek ama valóságtényei, amelyek a kisebbségi kérdést a nemzeti keretekben mutatják meg, de amely keretek messzemenő absztrakciót jelentenek a kisebbségek valóságához képest. Ezen változtatni kell. A közösséghez való tartozás, amely nyelvi és kulturális identitásokat jelent, a különbözőség szabadságának a jogelvét képviseli, amelyet a szubszidiaritás alapján kell képviselni és tartalmasítani. A kisebbségi kérdések nemzetközi jogi rendezése együttműködést igényel. Alapjában véve az

26

egész kérdéskört szigorú törvényi keretbe kell illeszteni, az emberi jogok elve alapján. A dokumentumnak két szépséghibája van, az egyik, hogy elvi szinten szögezi le: a kisebbségi–többségi kérdések diszkussziójában továbbra is a nemzeti keretekben működő politikai egyeztetés képviseli a megoldás útját. A másik pedig az, hogy a kormányok „megértésére” appellál. Lehetnek „jó” kormányok, de nem mindig vannak. Megoldás persze – és ezt a kisebbségiek tudják a legjobban – soha nincs, és nem is lehet: mindig problémakezelési folyamatokról lehet csak szó. De miért ne lehetne, lehetséges európai jogi-politikai keretekben rendezni a kérdést? Azért, mert ha nem a nemzeti keretek viszonyában lenne a felvetés, akkor az európai politikai enalkotmány titásoknak egyfajta megkettőzése, duplicitása Egy vagy nemzeti, vagy jönne létre, amely jogfilozófiai lehetetlenség. A Ez a mechanizmus arra a problémára hason- republikánus. lít, amelyet az alkotmányjogászok ismernek harmadik lehetőa leginkább, és amely a kisebbségeknek az al- séget Európa jogi kotmányjogi egyenlőségi státusára vonatko- elméi még nem tazik. A nemzeti keretekben való gondolkodás lálták ki. – amellett, hogy a költségvetési utilitarizmus és egyszerűség üdvös kerete –, a kettős alanyiság problémáját is elkerüli. Egy alkotmány vagy nemzeti vagy republikánus. A harmadik lehetőséget Európa jogi elméi még nem találták ki. Az európai jogalkotás legjelesebb, témánkhoz vágó dokumentuma az Európa Tanács – Parlamenti Közgyűlés által elfogadott 1735. (2006) ajánlása (egyik kidolgozója Frunda György, romániai magyar szenátor volt). Ez a nemzetről szóló tudományos-jogi dokumentum, amely abból indul ki, hogy nehéz, csaknem lehetetlen a nemzet fogalmának általános definícióját kialakítani, de van valamelyes evolúciós közeledés az államnemzet és a kultúrnemzet fogalmai, illetve realitásai között. Témánk szempontjából azonban az a fontos, amit ez a dokumentum a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban megállapít, illetve javasol: 9. „Ezek – a gyakran az államhatárok változása következtében létrejött – nemzeti kisebbségek vagy közösségek, amelyek államalkotó és társ-alapító tényezői annak a nemzetállamnak, amelynek tagjai, állampolgárként alanyai, jogokat élveznek nemzeti identitásuk megőrzése, kifejezése és ápolása érdekében, mint ahogyan azokat a Közgyűlés 1201 (1993) sz. 1623 (2003) 27

sz. ajánlása, valamint a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája rögzíti.” (22) Amilyen előremutató ez a ténymegállapítás („társ-alapító tényező), annyira nehéz alkotmányjogilag rögzíteni. Vagy annyira nem akarják ezt a tényt a burkolt vagy rejtett nemzetállami opciókat képviselő többségi politikusok rögzíteni. A kisebbségeknek nincsen jogi személyiségük, és ennélfogva nem is lehetnek jogalanyok, nem lehetnek részei szerződéseknek, illetve egyezményeknek. De kollektív védelemben kell, hogy részesüljenek /…/ és akár önálló jogalanyként, akár jogi személyiA kisebbségeknek nin- séggel rendelkező különböző entitásokat alkotva fel kell, hogy lépjenek csen jogi személyiségük az adott nemzeti kisebbség identitáés ennélfogva nem is le- sának és kulturális jogainak védelméhetnek jogalanyok, nem ben. (Az identitás, ez az elég nehezen lehetnek részei szerző- definiálható tudományos kifejezés déseknek, illetve egyez- így jogi körvonalat kap.) Ezek a jogok ményeknek. De kollek- nem lehetnek területi jogok, mégis a tív védelemben kell, 14. paragrafus deklarálja a következőket: „…újra meg kellene vizsgálni a hogy részesüljenek... 43 (1998) sz. ajánlást a területi autonómiáról és a nemzeti kisebbségekről. A dokumentum szorgalmazza a nemzeti kisebbségek szabad identitásválasztását és kulturális hovatartozásának a meghatározását, függetlenül attól az állampolgársági nemzettől, amelyhez tartozik. A dokumentum pozitive minősíti az anyaország és a kisebbségek együttműködését a kultúra területén, és egyenesen iránymutatónak tekinti az új jogi formulákat. Megjegyezzük, hogy ezek a leggyakrabban az ún. támogatáspolitikában alakulnak ki. Igen fontos, hogy az irat szerint a nemzeti kisebbségek európai biztonsági tényezők, védelmük elengedhetetlen a béke fenntartásához, a demokratikus stabilitás fenntartásának a tényezője. Ugyanakkor a pluralitást értéknek tekinti. Következésképpen a Közgyűlés javasolta, hogy a Miniszteri Bizottság: 16.1. hívja fel azokat a tagállamokat, amelyek ezt még nem tették meg, hogy írják alá és ratifikálják a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját, amelyek alapvető eszközök a nemzeti kisebbségek vagy közösségek identitásának fenntartására, illetve tegyenek erre irányuló lépéseket.” A témánk szempontjából legfontosabb ajánlást azonban alighanem a 16.2. 28

paragrafus tartalmazza: a (Miniszteri Bizottság) „hívja fel a tagállamokat, hogy nemzeti jogalkotásukban mozdítsák elő a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak az elismerését, többek között az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusának területi autonómiáról és nemzeti kisebbségekről szóló 43 (1998) sz. ajánlása, illetve a helyi jogról/speciális státuszról szóló 70 (1999) sz. ajánlása alapján. A jogalkotók természetesen tisztában vannak azzal, hogy a jogalkalmazás nemzeti keretekben milyen nehézségekbe ütközik, hogy a nemzetállami alapú nacionalizmus továbbra is a kolonizációs mentalitás fogságában tartja-tarthatja a több...a nemzetállami ségi szemléletmódot. Ezért a Miniszteri Bizottság felé a következő felhívással alapú nacionalizmus fordul: 16.3. „hozzon megfelelő intéz- továbbra is a kolomentalitás kedéseket annak biztosítására, hogy a nizációs tagállamok utasítsanak vissza minden fogságában tartjaolyan kísérletet, amely az állam etnikai tarthatja a többségi tisztaságának elősegítésére vagy az ál- szemléletmódot. lam területének, illetve igazgatásának etnikai alapon való megszervezésére irányul, kivéve azon megerősítő intézkedéseket, amelyek célja a nemzeti kisebbségek igazságos képviselete országuk közigazgatásában mind központi, mind helyi szinten.” Ezt az „intelmet” erősíti a 16.4. es paragrafus: „ösztönözze a tagállamokat, hogy hozzák összhangba alkotmányaikat a jelenkori demokratikus európai standardokkal, amelyek elvárják az államoktól, hogy összes álampolgárukat, függetlenül azok etnikai-kulturális hátterétől, integrálják egy polgári és multikulturális közösségbe, és ne szervezzék és határozzák meg magukat kizárólag etnikai vagy kizárólag állampolgári államként.” A Közgyűlés a határokon átnyúló kulturális együttműködést és jogszabályi szintű szabályozást kért. Végül megállapította, hogy a Miniszteri Bizottság felé irányuló megkeresés legalábbis szűkszavú volt. „A Közgyűlés (17.) ezért arra kéri a Miniszteri Bizottságot, hogy kérje fel Jean-Claude Juncker urat, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió közötti kapcsolatokról szóló, készülő jelentésében mélyebben foglalkozzon a nemzeti kisebbségek védelmére és jogaik elismerésére irányuló politikák összeegyeztetésének kérdésével.” Nyilvánvaló, hogy az európai jogi szemlélet nemzeti integrációkra épül, a nemzeti kisebbségek beépítése ebbe a jogrendbe olyan fajta „előzést” jelentene, amelyre a történel29

mi lemaradás miatt és a politikai dimenziók abszolút túlsúlya miatt a jog nem képes. A politika eddigi megelőzése is szinte a csodával volt határos. Két dolog végiggondolására van szükség: 1. lehetséges-e az EUalkotmány nélkül továbblépni ebben a kérdésben? 2. Lehetséges-e a kisebbségi politikák monitorizálására szolgáló intézmények nélkül a kisebbségpolitikák reális megváltozása-megváltoztatása, a valóban európai gondolkodásnak megfelelő eljárás, nem pedig a nemzeti keretekben történő látszatintézkedések? Az európai gondolat itt az kellene legyen, hogy a kisebbségek éppen úgy értékteremtőek, mint a többségek… Én azonban, legalábbis rövid távon, euro-szkeptikus vagyok: az, hogy Romániában még egy kisebbségi törvényt Az európai gondolat sem sikerül elfogadtatni – mert az autoitt az kellene legyen, nómiákban létrehozott kulturális tanáhogy a kisebbségek csok, mint a kulturális autonómiát képéppen úgy értékte- viselő javaslattevő szervek létrehozása, remtőek, mint a több- azaz ennek paragrafusba-foglalása már lehetetlen –, nos ez jelzi a bűvös határt. ségek… Ugyanígy állunk a többször említett kolozsvári állami magyar egyetem létrehozására irányuló minden kísérlet meghiúsításával. Ezek román mentalitásbeli és nemzetpolitikai határok, amelyek mindig a magyarságban – ezt a kommunista hatalom is képviselte itt – a nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőt látnak. A fentebbi elemzések fényében az a következtetésem, hogy a kisebbségi-közösségi jogok hagyományos emberjogi alapokból filozófiailogikai világossággal nem vezethetők le. Ezeket majd egyszer deklarálni kell, éppen úgy, ahogy az emberi jogokat a nagy elődök kinyilatkoztatták, s el kell fogadtatni a nemzetközi közösséggel. Ugyan miért ne lehetne megtenni? – az európai integráció jogalkotási folyamatai jelentik talán a legnagyobb esélyt.

30

Jegyzetek (1) Ezt az álláspontot képviseli következetesen Andrássy György Nyelvi jogok. (Pécs, 1998.) című monográfiájának általános és különös megfogalmazásaiban. Íme egy elvi megfogalmazása: „(...) a modern állam jogának egésze az adott összefüggésben jobban megfelel – de persze távolról sem felel meg teljesen – a modern állam alapvető eszméinek, így a jogegyenlőség és a diszkrimináció-mentesség elveinek is, mint külön-külön az államok belső joga vagy a nemzetközi jog. A modern állam helyes nyelvi jogának első elemét így nem annyira az ilyen zsinórmértékek műhelyében, az elméletben, nem is annyira az ilyen zsinórmértékek tárházában, az ENSZ emberi jogi rendszerében, hanem inkább a modern jog egészében, a ténylegesen elismert nyelvi jogok együttesében találhatjuk meg.” „Tekintettel arra, hogy a saját nyelv használatához való jog egyetemes emberi jogként való elismerése lényegében csak a már egyébként is elismert legfontosabb emplicit és explicit jogok egyszerűsített újrafogalmazását jelentené, aligha emelhetnének ellene kifogást az egyes államok. Ebből a szempontból tehát kivételesen egyszerűnek és kivételesen könnyen megoldhatónak látszik ennek a jognak egyetemes emberi jogként való elismertetése.” (2) Yvonne Bollmann: L’allemand, langue régionale de France? Bastille République Nation. 2001. nov. 19. 6. (3) Jack Donnelly:Human Rights, Individual Rights and Collective Rights. In: Human Rights in a Pluralist World. Mecker Ltd., 1992. 24. (4) J.Herman Burgers: The Function of Human Rights as Individual and Collective Rights. In: Human Rights in a Pluralist Word. Meckler Ltd., 1992. 45. (5) Norberto Bobbio emberi jogoknak szentelt monográfiája, amelyre ezúttal is hivatkozom, a L’etá dei diritti.1990.Giulio Einaudi, Torino, 5-252. Bobbio azonban azért is fontos, mert a 20. század eszmei repertóriumát és ideológiai tárát teljes terjedelmében ismeri és citálja, nemcsak olasz vonatkozásban, lévén, hogy ő maga is végigvitatkozta a századot. Ezzel kapcsolatban lásd két igen értékes könyvét: Profilo ideologico del’900. Garzanti, 1990, valamint Maestri e compagni. Passigli Editori, Firenze, 1994. (6) A leggyakrabban hivatkozott művek: El fundamento de los derechos humanos. Editorial Debate, Madrid, 1989. (Ez a gyűjtemény egy 1988. április 19-én és 20án Madridban rendezett konferencia anyagát tartalmazza, G.Peces-Barba Martinez gondozásában. E kötetben az illető szerző alapvető tanulmányt közölt Sobre el fundamento de los derechos humanos címmel, első összefoglalását pedig 1976-ban tette közzé (Derechos fundamentales) (7) Erdő Péter: Vannak-e természetes jogok az emberi jogok mögött? Magyar Tudomány. 1992. 2. 231-232.

(8) „Annak elismerése, hogy létezik bizonyos fajta »természetjog« (szekularizált) isteni jog, amelyet semmiféle pozitív jog sem sérthet meg, legalábbis negatív értelemben gyakorlati elkötelezettséget von maga után. Más emberi univerzálék ennyit nem nyújtanak. (Nyilván a filozófiai értelemben vett természetéhez hasonló extenziójú és

31

intenziójú szavunk-referenciánk nincs. – E.P.) Ám még a »természetjognak« is vannak komoly fogyatékosságai, többek között (mint Croce rámutatott) az, hogy nem létezik. Heller Ágnes: Az igazságosságon túl. Gondolat, Budapest, 1990. 50. Ennek ellenére elfogadjuk a természetjog eszméjét annak alapján, hogy valamit egyszerűen természetesnek – azaz erkölcsileg elfogadhatónak tartunk, vagy nem. Heller Ágnes érveihez azt is hozzá kell tennünk, hogy a természetjogra, azaz az emberi jogra vonatkozó normatív elképzelések egyfajta folyamatosan érvényesített szemantikai konszenzuson alapulnak, amelynek alapján az emberi jogokra rávetítjük az alkalmasnak tartott, a nemzetközi jogrendben elfogadott-érvényesített jogi normákat (9) Földesi Tamás: Aktuálisak-e az emberi jogok? Magyar Tudomány 1999. 2. 135. (10) Törő Csaba a következőképpen fogalmaz: „Egyetlen állam sem kaphat felhatalmazást arra, hogy mindazokat a szenvedéseket zúdítsa állampolgáraira, amelyeknek a koszovói konfliktus során tanúi lehettünk. Az államok szuverenitása nem védheti az olyan helyzetek kialakulását és fenntartását, amelyekre nem terjedhetnek ki egyetlen állam jogosítványai sem. Amit egy államnak sincs joga megtenni, az nem lehet önálló cselekvési jogának, szuverenitásának része sem. Következésképpen, ha olyan tűrhetetlen események megakadályozására és felszámolására irányulnak a nemzetközi közösség intézkedései, amelyeket jogszerűen egy állam sem idézhet elő, akkor az ezekbe történő arányos és az elérendő célokra korlátozott beavatkozás nem lehet az adott állam szuverenitásának csorbítása.” Konfliktusok rendezése egyetemes értékek kikényszerítésével. Pro Minoritate 2000. Tavasz. 65. A szerző igen érdekfeszítő elképzelést fejt ki az állami szuverenitás megosztásáról, azaz a kizárólagos joghatóság és a nemzetközi kötelezettségek öszefüggésének megteremtéséről. (11) Halmai Gábor: Igazságosság és morális jogok. Magyar Tudomány 1999. 2. 144 (12) Kardos Gábor: A pozitivizmuson innen és túl. Magyar Tudomány 1999. 2. 146. (13) Kelemen János: Válasz Ludassy Mária körkérdésére. Magyar Tudomány 1999. 2. 151. (14) Nagy Boldizsár: A fűzfa és a kultúra árnyék. Magyar Tudomány 1999. 2. 154. (15) Vajda Mihály: Vannak-e emberi jogaink? Magyar Tudomány 1999. 2 158. (16) így Peter van Dijk a következőképpen fogalmazott: „Mindannyian tudjuk, hogy a tárgykör nemzetközi jogszolgáltatásának és doktrínájának megfelelően, az egyenlőség elve nem vonatkozik csupán a formális, hanem a szubsztanciális egyenlőségre is. Ez nem csupán azt jelenti, hogy azok az egyenlő személyek, akik hasonló helyzetben vannak, egyenlő bánásmódban kell részesüljenek, hanem azt is, hogy amilyen mértékben az állapotuk és a helyzetük eltér, olyan mértékben kell nem egyenlő módon kezelni őket: egy ilyen egyenlőtlen bánásmód éppen egy olyan méltányos eredmény visszaálítását szolgálja, mely figyelembe veszi a helyzet- és állapotbeli különbségeket. A különböző nemzeti kisebbségi törvénytervezetek értékelése a témakörre vonatkozó nemzetközi egyezményekkel való megfelelés szempontjából.” Magyar Kisebbség, III. évf. 1997. 1-2. (7-8.) szám. 256. (17) Így amikor a magyart, mint a legnagyobb romániai magyar nemzetiséget képviselői az alkotmány kollektív szubjektumaként akarták elfogadtatni társnemzeti nép-

32

csoportként, még a legjobb román elemzők sem értették, hogy miről van szó – egyszerűen kinevették a dolgot, lehetetlen román nyelvi megmódolása alapján („copopor”, „co-naţiune”). Így aztán a különböző kisebbségi törvénytervezetek alkotói rendre visszatértek a bevett terminológiához (nemzeti-etnikai kisebbségek). Ezeknek a tervezeteknek a többsége, ideértve a nemzetközi szakértői véleményezéseket is, megtalálhatóak a Magyar Kisebbség III Évf. 1997. 1-2. (7-8.) számában. Itt jegyezzük meg azt, hogy e tervezetek közül éppen a Romániai Magyar Demokrata Szövetségé találtott a legkönnyebbnek, éppen felemás álláspontja miatt. Amint a tervezetet véleményező Gabriel Andreescu, Valentin Stan és Renate Weber megfogalmazta: „A kisebbségekhez tartozó személyek jogai és szabadságjogai nem lehetnek egy időben közösségi belpolitikai és emberi (szabadság)jogok. 180. Mások, mint J. E. Kuipers, azt hangsúlyozták, hogy ez a törvénytervezet túl politikus, programatikus és általános, nem a meglevő szabályozók tényéből indul ki. A helyes út az lett volna, ha a nemzetközi jogi szabályozók érvényesítésének keresnek jogi realitást a román törvénykezésben. (18) J. Herman Burgers. I. m. 46. (19) Douglas Sanders: Collective Rights. Human Rights Quarterly, 13, (1991.) 368396. (20) Korunk, 1995. 10. 114-125. Nem tudtam kideríteni, hogy mi lett a sorsa ennek a nagyszerű tervezetnek. (21) A kisebbségek jogai. Nyilatkozat az etnokulturális és nemzeti kisebbségekre, valamint az őshonos lakosságokra vontkozó liberális demokrata elvekről. Magyar Kisebbség, VI. évf. 2000. 3. (21) szám . http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/ index.php?action=cimek&lapid=168&cikk=.... (22) Forrás: Bécsi Napló, 2006. március–április, 5.

33

A híd-szerep hermeneutikája Dr. Veress Károly A politikai és kulturális kapcsolatok nyelvezetében gyakori, majdhogynem divatos metaforikus kifejezés a „híd”, „hídépítés”. Hídakat lehet építeni államok, nemzetek, kultúrák, közösségek között, s e hídépítő szerepet többnyire azoknak szánják, akik „középen” vannak, akiket helyzetük, sorsuk, adottságaik arra determinálnak, hogy közvetítsenek, kapcsolatot teremtsenek szembenálló felek között. Ilyenkor többnyire a felerősödő politikai és értelmiségi demagógia hatására a tulajdonított szerepből fokozatosan vállalt szerep lesz, mellyel tulajdonosai azonosulnak. Majdhogynem természetes létformává válik számukra, s egyúttal erkölcsileg is felmagasztosul az a furcsa „közép”, amely – paradox módon – éppen semminek sem a közepe, hanem határok érintkezési felületein képződő senkiföldje, egymástól elkülönböződő világok közé eső, kisajátítottságában is magára hagyott sehová-sem-tartozás. A nyelv „híd”-nak nevezi ezt a létállapotot, s mivel a nyelv megnevezi, bizonyára értelme is van, melynek érdemes utánanézni. A hídépítés értelme Mi a híd? A kérdés első látásra banálisnak tűnik. A híd intuitív és tapasztalati fogalmával mondhatni mindenki rendelkezik. A híd olyan építmény, amely partokat köt össze, s lehetővé teszi az átjárást az egyik partról a másikra. A hidakat felépítik. A híd emberi alkotás, tudatos tervezés és szakszerű, gondoskodó-odafigyelő kivitelezés eredménye. A híd eszköz, az átjárás és a közlekedés eszköze, de több is, mint eszköz: kultúrtermék és kultúrtárgy. A híd jel, az emberi jelenlét, kapcsolatteremtés és kapcsolattartás jele. Kiemelkedik a tájból, majd belesimul a tájba, megszokottá, odatartozóvá válik. A híd a természeti elemek fölött átívelő kultúra. Akadnak természetes hidak is, de ezeket a természet emberi mintára „építi fel”. 35

Hol építenek hidat? Ott és csakis ott építenek hidakat, ahol a hídépítés szükséglete előzetesen kialakult. Egymástól túlzottan távoleső, ködbevesző partok, vagy „áthidalhatatlan” szakadékok fölött nem építenek hidakat. Ott sem építenek hidakat, ahol ellenséges partok néznek farkasszemet egymással. Ott pedig, ahol a folyamatos közlekedésnek nem állja útját valamilyen határ, szakadék, mélység, vagy idegen elem, illetve ahol az ilyesmi könnyűszerrel kikerülhető, nincs szükség hidakra. A híd olyasmi felett ível át, ami elválaszt, elhatárol, útjában áll a továbbhaladásnak. Maga a káosz ez, amely megbontja az addigi közlekedés rendjét, s amelybe belehullni, alámerülni egyet jelent a megsemmisüléssel. A híd a partoknál továbbnyúló, a másikhoz előrehaladó rend szilárd elveként emelkedik a káosz fölé. A parthoz való eljutás felér a végesség, a lehatároltság megtapasztalásával. S ezzel még egy mélyebb értelmű tapasztalat is együtt jár, amely a káoszt is határok közé szorítja: A híd olyasmi felett annak a tapasztalata, hogy a parton nem ível át, ami elválaszt, ér véget a lét, csupán a létezés egy megelhatárol, útjában határozott állapota, a világ, amelynek a áll a továbbhaladás- peremén éppen létezem. Odaát egy másik világ, egy másik rend pereme sejlik fel, nak. amely a másság, a tőlem való különbözőség, s a megborzongató idegenség tapasztalatát sejteti. Egy megfoghatatlanságában is bizonyos tapasztalat, amely ellenszegül a káosznak és átlendít fölötte. Ez egy alapvető léttapasztalat, amely a létező másikhoz küld, akiről nem tudom biztosan, hogy kicsoda és milyen, de biztosan tudom, hogy létezik, akárcsak én. A híd szemben álló partokat köt össze, s éppen ebben rejlik a híd lehetősége. A másik part ott áll, velem szemben, a túloldalon, szilárd pontjaként, biztos szigeteként a létnek, amihez hidat lehet építeni. Bizonyosságaként annak, hogy rajtam kívül van még egy másik világ, amely nem azonos az enyémmel, de nem is elérhetetlenül messzi, egy közeli-távoli világ, amellyel kapcsolatba léphetek. De már azelőtt is, mielőtt ez ténylegesen megtörténne, saját határom megtapasztalása révén máris érintkezésben állok – szemben állok – vele. Még meg sem érintettem, de a világomat már megérintette. Nélküle a világomnak csak örökké mozgásban levő széle lenne, de nem határa, ahol egyszerűen beletűnne, alámerülne a káoszba. 36

A határ egyszerre lehatárol és elhatárol, ahhoz tartozik, amit határol, de egyszersmind azt is felmutatja, amitől elhatárol. Az igazi határ természetszerűen nyitott, mivel szükségképpen van túloldala is. A határ megtapasztalásával mindig együtt jár a határon túli létének tapasztalata is. A határhoz való eljutás egyet jelent a határon való túlnyúlással, s ezzel együtt a határon túlinak a világomba való behozatalával. Az igazi határban mindig megmutatkozik a lehatárolt öntúllépési, a másik irányában történő önmaghaladási szükséglete is. Az igazi határ, miközben elválaszt, kapcsolatot teremt a létben, a lét folytonosságát biztosítja azáltal, hogy a véget érővel szemben a túloldalon – hozzátartozó továbbhaladásként, ismerős-idegenségként – felmutatja a máslétet, az azonosnak a különbözővel való találkozását. A híd szembe néző partokat köt össze. Ebben a mozzanatban igen fontos a láthatóság és a látás. A túloldal, a szemközti part látszik. Nincs ugyan megérinthető közelségben, de beláthatatlan távolságban sem. Az, ami látszik, a jelenlévő valóságosságával hat. Ott van, a túloldalon, a fürkésző tekintet számára el- és kikerülhetetlenül, több-kevesebb feltárulkozottságban és beláthatóságban. Szilárd elemként tartozik bele a látótérbe, s a tekintet, ha arra néz, mindannyiszor végigszalad, vagy megütközik rajta. Lassan megszokott lesz számára ez a látvány, sajátjává válik, amely távolisága ellenére mégis hozzátartozik, s elvesztése pótolhatatlan hiányt ébresztene. A látás tudás is egyben, ami ugyan nem mutatkozik meg közvetlenül benne, de meghúzódik a hátterében és folytonos vonatkozásban áll vele. Tudása annak, hogy ez a látás kölcsönös. A szemközti partról is átlátnak ide, s fürkésző tekintetük látóterébe éppúgy beletartozunk, mint ők a mienkbe. A hídépítést megelőzően az átlátás rendszerint átjárással is párosul. Akik szükségét érzik egy híd felépítésének, azok már azelőttről ismerik egymást, átjárnak egymáshoz, javakat, értékeket és gondolatokat cserélnek. S e mindennapos cselekedetekben kimondatlanul is megmutatkozik a lényeg: kölcsönösen elismerik egymást. Javaikat, értékeiket, gondolataikat A z o n o s s á g u k összemérhetőknek tekintik. Azonosságuk fel- felmutatásával mutatásával egyszersmind a másik másságát is egyszersmind a elismerik. Saját önazonosságukban kölcsönösen másik másságát egymás másságát is tisztelik. Éppen erre a másis elismerik. ságra van szükségük ahhoz, hogy igazán önma37

guk lehessenek. Partnerekként viszonyulnak egymáshoz, s e viszonyban kölcsönösen építik egymásnak a különbözőségben felsejlő identitását. A felépülő híd már az addigi szorványos és viszonttagságos átjárások rendszeressé és biztonságossá tételének a szükségletét elégíti ki. A hídépítés sajátos tevékenység. A hidat a szembenálló partokon élők kölcsönös egyetértésben közösen építik fel. Először a partokat erősítik meg, s a hídfőket építik ki. Aztán ezekre feszítik ki a mélység fölött átívelő hidat. A híd a végpontokon masszív pillérekre támaszkodik, és ezektől nyeri tartósságát, szilárdságát. Az általa összekötött partok tartják fenn a hidat. Aztán a hídon beindul és egyre intenzívebbé válik a forgalom. A partok viszonylagos mozdulatlanságával ellentétben egyre szembetűnőbbé válik a hídon zajló élet lüktető mozgalmassága. A hídon átjárnak egymáshoz, találkoznak, cserélnek, kommunikálnak. A híd élni kezdi a maga sajátos életét. Mindaz, ami a partok között a hídon történik, fokozatosan a partokra is kiterjed, s előbb a hídfők környezetéMindaz, ami a par- ben, majd egyre szélesebb körben kezdi fortok között a hídon málni, alakítani a partokat. A felépített híd történik, fokoza- az előbbi építőit mozgásba hozza és tovább tosan a partokra is építi. Lassan, de biztosan a híd válik a két összekapcsolódó és egymásba áramló világ kiterjed... életének, s körülötte az egész tájnak meghatározó elemévé. A partok tekintete most már a hídra irányul. Élni kezdik a híd életét. A kész hidat, mielőtt átadnák a forgalomnak, előbb felavatják. Ezzel jelzik, hogy a híd nemcsak a közlekedés, kapcsolattartás és kommunikáció eszköze, hanem mindezeknek a szimbóluma is. Így a híd létmódjában a létezés két dimenziója – a valós és a szimbolikus – találkozik egymással és tartozik össze. Ennélfogva a hídnak a közvetlen kézzelfogható funkcionalitásán túli, mélyebb értelme is van. A híd metafora. Létmetafora, amely az emberi élet egy lehetséges, s a hídépítők által tudatosan vállalt módját jeleníti meg. A híd életforma, amely az értelmében rejlő kapcsolattartásra, a mássággal való szembesülésre, el- és befogadására kötelez. Kik tehát a hídépítők? Azok, akik saját világukat az egyedül érvényes és egyetlen valós 38

világnak tekintik, s önző énjük magábaforduló identitáskeresésébe zárkóznak a hídépítésnek sem a szükségletével, sem a képességével nem rendelkeznek. Azok sem építenek hidakat, és nincs is szükségük erre, akik a másikkal a végsőkig azonosulnak. A misztikus azonosulásban nem kiépülnek, hanem leomlanak a hidak, mivel a partok egymásbamosódnak. Hidakat csak azok építenek, akik mások másságára való tekintettel képesek definiálni önazonosságukat. A híd az egymástól különböző identitások kommunikációja. Ezért a legtöbb híd a kölcsönösség pilléreire épül. Persze, mint mindenben, ebben is vannak kivételek. Számos példát találunk az egyoldalú hídépítésekre is. Ilyenkor a híd az új, ismeretlen és meghódítandó világgal való kapcsolatlétesítést szolgálja. Ezek a hídépítési törekvések ideig-óráig meghamisítják a híd eredeti értelmét. ...az általa megtörtént De az ilyen híd is előbb-utóbb vis�- kapcsolatteremtés, terszatér az igazi értelméhez, mert az mészeténél fogva, mindáltala megtörtént kapcsolatteremtés, két irányban hatni kezd, természeténél fogva, mindkét irány- s a hódítók világa nem ban hatni kezd, s a hódítók világa maradhat sokáig érinnem maradhat sokáig érintetlenül a tetlenül a meghódítotmeghódítottak világa által. Annak aki tak világa által. hidat épít, számot kell vetnie azzal, hogy a befogadott külső, másik világ hatására ő maga is átalakul, s ami kezdetben idegenül hatott, egyre otthonosabban épül be a saját világába. A hidakat többnyire békeidőben építik és a háborúkban lerombolják. Akkor ér véget egy háború, amikor hozzákezdenek a lerombolt hidak újjáépítéséhez. A fordítás mint híd A híd kultúrákat köt össze. Minden kultúra sajátos világszemlélettel és nyelvezettel rendelkezik. A kultúrák nagy többsége számára létkérdés a más kultúrákkal való kapcsolattartás. Immanens kulturális fejlődés nem képzelhető el a külvilágból – más kultúrákból – folyamatosan beáramló információk, értékek, szövegek nélkül. A kulturális kontaktus – Lotman szavaival – olyan „cseretevékenység”, mely folytonosan feltételezi a „másik”, a „partner” közreműkö39

dő jelenlétét. (1) Ez a törekvés egy kultúra életében két ellentétes irányú folyamatot eredményez. Egyrészt, mivel partnerre van szüksége, a kultúra a maga erejéből életre hívja a „másikat”, a világot, a szövegeket másképpen kódoló idegen tudatot, s kivetíti a határain kívüleső kultúrvilágokba. Hidat épít a másik irányába, megalkotva a másikkal való értintkezés nyelvét, még mielőtt a másikról tényleges kapcsolatfelvétel során tapasztalatot szerezhetne. Másrészt, ahhoz, hogy a másik kultúrával ténylegesen érintkezésbe léphessen, annak jellemző arculatát mintegy a sajátjaként kell belsővé tennie. Más szóval, a másik kultúra felfogott értelmét az érintkezés közös nyelvéről le kell fordítania a saját belső nyelvére. A kultúrák között felépülő híd – nyelv. Az érintkezés közös nyelve. Az egymással kapcsolatbalépő kultúrák tehát két nyelvvel rendelkeznek. Saját belső nyelvük mellett kialakítják az érintkezés közös nyelvét. Ily módon a kapcsolattartásukban kétszeres fordítás történik: a kultúra belső nyelvéről az érintkezés közös nyelvére, majd erről a közös nyelvről a másik kultúra belső nyelvére történő fordítás. Az érintkezés közös nyelve – híd. Ebben az értelemben a nyelv: híd, amelyen megvalósul az eszmék, értékek átjárása az egyik kultúrából a másikba. Híd, amely az egymás értelmében való részesülés alapját képezi. A kulturális kontaktus lényege szerint fordítás. A híd szerepe ebben a tolmácsé, a nyelvi közvetítőé. A tolmács-szerep hermészi szerep. Hermész az istenek követe volt, aki az istenek üzenetét közvetítette a halandók felé, oly módon, hogy az isteni nyelvről az üzenetet lefordította halandók nyelvére. Első megközelítésben Hermész szerepe nem több a theoroszénál, az ünnepi küldöttség résztvevőjénél, akinek nincs más feladata mint az, hogy nézőként legyen jelen a történéseknél, s hazatérte után mesélje el az otthoniaknak, amit látott. Lényegében azonban mégis több, mivel megnyilatkozása nem puszta közlés, hanem az isteni parancsolatok magyarázása is. (2) Valójában a theorosz tényleges ...nem a szeme előtt lejátszódott történe- szerepe is több annál, mint aminek egyszerűen látszik. Ugyanis a theorosz, amitet meséli el, hanem kor elmeséli a történetet, akarva-akaratannak egy általa ér- lanul értelmezi is. Pontosabban: nem a telmezett változatát. szeme előtt lejátszódott történetet meséli 40

el, hanem annak egy általa értelmezett változatát. S valahányszor újra elmeséli, mindannyiszor újra is értelmezi a történetet. Egyszóval a theorosz a szeme előtt lejátszódott és az emlékezetében felidéződő történetet a másik kultúra nyelvéről a maga nyelvére fordítja le. Ah-hoz, hogy a „dolgot” magát – a történetet – szólaltathassa meg, olyan nyelvet kell találnia, „amely nemcsak az övé, hanem az eredetinek is megfelel”. (3) A hallgatóság, aki a theorosz elbeszélése alapján értesül a történetről – hasonlóképpen – a theorosz nyelvéről lefordítja a saját nyelvére azt. Kétszeres fordítás történik tehát: a másik kultúra nyelvéről a theorosz nyelvére, erről pedig a hallgatóság nyelvére. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha a theorosz csak külső szemlélő és passzív közvetítő lenne a két kultúra között. Valójában viszont nem ez a helyzet. Szemlélődése nem a ...a látványból mindaz résztvevőé, hanem a részesülőé. Miközben az eseményeket szemlé- elvész - a nyelv mögötli és tapasztalatába, emlékezetébe ti élménytárba hull vis�befogadja, akaratlanul is elszenvedi sza - ami belőle a verbális hatásukat. Aztán amikor elmeséli közegbe lefordíthatatlan, a történetet, a látvány nyelvéről a másrészt a történet mindszavak nyelvére ülteti át az élmé- abból a jelentésgazdagnyeket. Így a látványból mindaz el- ságból részesül, amit a vész - a nyelv mögötti élménytárba látványt megszövegező hull vissza - ami belőle a verbális nyelv hoz magával. közegbe lefordíthatatlan, másrészt a történet mindabból a jelentésgazdagságból részesül, amit a látványt megszövegező nyelv hoz magával. Ily módon a theorosz maga is részesül a történetből, amely alakítólag hat rá, miközben ő maga is alakítójává válik a történetnek. Igyekszik úgy előadni azt, hogy a hallgatósága számára érthetővé, a lehetőségekhez mérten a képzeletben felidézhetővé – tehát a szavak nyelvéről a látvány nyelvére újból visszafordíthatóvá – váljék. Mégis a valós történet és a hallgatóság képzeletében felidéződő történet két különböző történet lesz. Az előbbi ott és akkor a másik kultúra életterében történt, az utóbbi pedig ennek a kultúrának a belső nyelvén megalkotott történet, amely azoké, akik ebben a kultúrában élnek. Úgy részesülnek a másik kultúra értelméből, hogy a sajátjukként alkotják újra azt. Így a két történet egyszerre számos ponton hasonló és közeli, ugyanakkor különböző és távoli lesz egymás számára. 41

Íme a fordítás, mint hermeneutikai tevékenység, az idegenség egyszerre történő felmutatásának és leküzdésének jellegzetes esete. (4) Ez akkor lenne igazán tetten érhető, ha a történet lefordítását valaki visszafelé is elvégezné: a képzelet nyelvéről a valóság nyelvére. A theorosz is ehhez a kultúrához tartozik, de ő és a hallgatósága két különböző nyelvet jelenít meg: a theorosz számára az érintkezés közös nyelvén szólal meg először a történet, a hallgatóság számára viszont a kultúra belső nyelvén. Voltaképpen a theorosznak kell elvégeznie a kettős fordítást: a másik kultúra belső nyelvéről az érintkezés közös nyelvére, s erről a saját kultúra belső nyelvére. Hasonlóképpen jár el Hermész is, amikor az isteni parancsolatot emberi nyelvre lefordítja: „megkettőzi a hermeneutikai folyamatot”, ugyanis „tudatában van a fordítás és az eredeti szükségszerű távolságának”. (5) Minden alkalommal ez a hermészi-theoroszi funkció lép működésbe, valahányszor egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatalával próbálkozunk a saját világunkba. A fordítás tehát a megértésnek egy meghatározott formája. A fordító, akárcsak Hermész, minden esetben két világ között közvetít, miközben az idegent, az ismeretlent, az érthetetlent saját kultúrájának nyelvi közegébe hozza át. (6) A fordítás kifejezést azonban nem mindig ebben az értelemben használják. Lotman rámutat, hogy hagyományosan a nyelvi ekvivalencia különböző eseteit is beleértik. Holott olyankor, amikor két nyelv egyértelműen megfeleltethető egymásnak, nem lehet szó tényleges fordításról, csupán egy bizonyos szöveg adott szabályok szerinti transzformációjáról. Ilyenkor az egyik nyelven íródott szövegnek a másik nyelven csak és kizárólag egy szöveg felel meg. A kultúra egész mechanizmusa a puszta információátadásra redukálódik, az információ mechanikus átvitelére az egyik nyelvből (világból) a másikba. A nyelvi dominancia és a parancsvégrehajtás mechanizmusa működik így, amely a kultúrát megfosztja lényegétől: a szabad értékalkotás és világteremtés képességétől. Lotman leírja a fordításnak egy másik szélsőséges esetét is, azt, amikor egymásra lefordíthatatlan nyelvek között kell a fordítást elvégezni. Ilyenkor csakis a történelmileg spontánul kialakuló vagy bizonyos erőfeszítések eredményeként létrejövő kulturális konvenció verhet ideiglenes, alkalmi hidat, alakíthat ki feltételes ekvivalenciát a két nyelv és kultúra között. 42

Az előbbi esetekkel szemben, az igazi értelme szerint vett fordítás az interpretációk széles skáláját bontakoztatja ki. Olyan jelentésképző, értelemalkotó kulturális mechanizmusnak tekinthető, amely az egy szöveg egyszerű átültetése helyett új szöveget hoz létre, az eredeti szöveg szövegváltozatait, amelyek mindenike önálló kulturális alkotásnak tekinthető. Lotman is kihangsúlyozza, hogy amennyiben elvégeznénk a visszafordítást, egyetlen esetben sem kapnánk meg az eredeti szöveget. (7) Az igazi fordítás nemcsak híddá teszi a nyelvet, de fel is szabadítja a benne rejlő kultúraalkotó képességeket. Tudatosítja, hogy már magában a nyelvben benne rejlik egy világértelmezés, és tudatosítja magát a nyelviséget mint a megértés médiumát. (8) Ebben az értelemben a nyelv mint híd nem puszta eszköze a fordításnak, hanem olyan kultúrközeg, amelyben az értelemátvitel megvalósul. Ez az értelemátvitel egyszersmind értelemalkotás is, amely a nyelvben rejlő alkotóenergiák kibontakoztatásával megy végbe. A fordításban megvalósuló megértés, Fritz Paepcke szavaival, „túlhatoló elsajátítás”, ami egyrészt mély megosztottságot idéz elő az önmegértés és a másik között, akit „másságában keresek fel”, másrészt folytonosan áthídalja ezt a szakadékot az én és a másik, a saját kultúra és a másik kultúra közötti szüntelen ingamozgásban. A „fordítói létezés” ilyen folytonos ide-odajárás magam és a másik között, melynek során nemcsak a másikat kell lefordítanom a magam nyelvére, hanem magamat is a másik nyelvére. (9) A fordítói létezésben szükségképpen túllátok és túlnyúlok magamon, miközben párbeszédet folytatok a másikkal. A másik a maga ismeretlen- A fordítói létezésségében kérdésként merül fel bennem, ben szükségképpen s a fordítás a kérdésre adott válasz. De túllátok és túlnyúlok ahhoz, hogy a választ megérthessem, ma- magamon, miközben gamat is kérdeznem kell. Valamit csak párbeszédet folytaakkor érthetünk meg ténylegesen, ha egy tok a másikkal. kérdés felől közelítünk hozzá. Ekként minden kérdés egy megértési horizontot határoz meg, s a fordításban a horizontok összeolvadnak. A fordítás tehát horizontösszeolvadással emel hidat az ismeretlenség és az idegenség örvénylése fölé. Ez olyan híd, amely nem ér véget a partoknál, hanem tovább folytatódik a szembenálló kultúrák belsejé43

ben. Mindenik kultúrának önmagában kell kiteljesítenie a fordítást, abban a folyamatban, amelyben a másiktól nyert értelmet az érintkezés közös nyelvéről átviszi a saját belső nyelvére. Eközben úgy kell érthetővé tennie a másikat a maga számára, hogy a saját identitását és a másik másságát egyaránt maradéktalanul megőrizze. Ezt csak oly módon érheti el, ha a másikból részesülve ő maga is átalakul. Identitását megőrzi, de közben ez az identitás mássá válik, bizonyos értelemben a másikká válik, aki rajta kívüllevőként belé is költözött. A fordítás tehát, ebben a hermeneutikai értelemben, „megváltozási kísérlet”. (10) Ily módon a fordításban megvalósul a részesülés módozatában vett igazság. A részesülésben nem kerül sor részekre bontásra, mivel a partnerek nem felosztanak egymás között valamit, hanem megosztanak valamit egymással, úgy, hogy mindegyikük rendelkezik az egésszel. (11) A fordítás: részesülés a közös értelemben.

...úgy kell érthetővé tennie a másikat a maga számára, hogy a saját identitását és a másik másságát egyaránt maradéktalanul megőrizze.

Kisebbségek híd-szerepben A hídépítés eszméje – úgy tűnik – az Európa-paradigma szerves részét alkotja. Olyan, az utóbbi időben divatossá vált szólamokkal, mint a határok átjárhatósága, az etnikai-kulturális-nyelvi elszigetelődés meghaladása, a kommunikáció kiterjesztése, értelemszerűen együtt jár a hídépítés gondolata. Az újabb keletű politikai és kulturális diskurzusban gyakran találkozunk olyan megfogalmazásokkal, amelyek hídépítőnek minősítenek egy kulturális vagy gazdasági kezdeményezést, híd-szerepet szánnak egy régiónak, egy közösségnek, egy kultúrszférának, és igen gyakran – valamely kisebbségnek. A kisebbségek hídszerepére való hivatkozás nyilván nem véletlenszerű. Mélyebb értelmű összefüggésben áll magával a kisebbségi lét természetével. A kisebbségi lét: határlét, ami együtt jár a két(vagy több)irányú orientációval és a másság tapasztalatával. A kisebbségi lét: viszonylét. A kisebbségi helyzet szerves tartozéka a többséghez való viszonyulás valamilyen többé-kevésbé tudatosan vállalt-gyakorolt módozata. 44

A kisebbségi lét a sohasem-teljes-elfogadottság állapotában levő lét, amely az adott léthelyzet meghaladására folytonosan és erőteljesen ösztönző igen gazdag és differenciált belső motivációs bázissal rendelkezik. A kisebbségi létnek mindig van egy „odaátja”, a valós létállapotára épülő virtuális dimenziója. A maga immanens világában szüntelenül keresi a hozzávezető utakat és építgeti az átjárást biztosító hidakat. A kisebbségi lét tehát belső természeténél fogva eleve hídépítő lét. A külső jellemzők megfigyelése mellett minden bizonnyal ennek a belülről jövő létmeghatározottságnak a megsejtése munkál azokban akik a kisebbségeknek hídszerepet szánnak. Azonban a belső intenció és a külső szándék ilyenszerű találkozása nem mindig szerencsés. Ugyanis a különbözők azonosítódnak benne, ami a kisebbségek esetében az alapvető létintenciókkal való meghasonlásokhoz vezet(het). Azok, akik a politikai diskurzusban gyakran hivatkoznak (főleg a nemzeti) kisebbségek híd-szerepére, szándékuk szerint egy kisebbségi létlehetőség metaforikus kifejeződéseként kezelik a kérdést. Felfogásuk szerint egy kisebbség hídként létezhet nemzetek, államok, kultúrák között, mint: az anyanemzet és a többségi nemzet között, a két nemzeti állam között, a nemzet és az állam között, a két nemzeti kultúra között, vagy két kulturális régió között. A kisebbségi híd-szerep mint létmetafora a kisebbségi lét kettős hovatartozását, belső megosztottságát igyekszik rögzíteni, mint a létezésnek olyan különleges módját, amely egyszerre két létszférához kötődik, s így eleve kapcsolatteremtőként működik, mivel rajta haladnak keresztül és benne szembesülnek különböző nyelvek, hagyományok, mentalitások, értékek, kultúrák. De egy metaforába mindig több jelentés sűrítődik, mint ami a közvetlen értelmezésben feltárul. Ez esetmetaforába ben a kívülről alkalmazott létmetafora ...egy mindig több jelentés igen alkalmas nyelvi eszköz arra, hogy az immanens kisebbségi hídépítési létinten- sűrítődik, mint ami ciókat is szemantikailag magába olvassza a közvetlen értelmeés nyelvi szinten úgy tüntesse fel, mintha zésben feltárul. a kisebbségnek tulajdonított szerep tartalma a kisebbségi létezés természetes törekvéseivel ténylegesen találkozna. A metafora arra is alkalmas, hogy ezt a találkozást olyan evidenciaként mutassa fel, amely szükségtelenné tesz minden további reflexiót. 45

A politikai és kulturális diskurzusban a kisebbségi híd-szerep problémáját ténylegesen ilyen nyilvánvalóságként kezelik, azaz hogy magátólértetődésében éppen hogy nem kezelik problémaként. Ami pedig viszonylag problémamentesen vezethető be a politikum szférájába, az alkalomadtán ügyes diplomáciai fogásokkal manipulatív eszközként használható fel a tényleges problémák megoldásában. A híd mint kisebbségi létmetafora is ilyesmit rejteget magában, de ez csak akkor derül ki, amikor reflexió tárgyává tesszük azt az értelmileg nehezen körvonalazható jelentéstartalmat, amelyet a metafora legalább annyira elfed, mint amennyire felmutat. Olyankor, amikor politikusok vagy művelődéspolitikusok élénken felemlegetik valamely nem...amikor politikusok zeti kisebbség híd-szerepét, vagy művelődéspolitikusok pontosabban a programjukban élénken felemlegetik va- megcélozzák mint lehetőséget, lamely nemzeti kisebbség voltaképpen egy problémacsúszhíd-szerepét, pontosabban tatás történik. A diskurzus úgy a programjukban megcé- tünteti fel a dolgot, mintha valozzák mint lehetőséget, lóban a kisebbség helyzetéről és problémájáról lenne szó, mégpevoltaképpen egy problémadig olyan kontextusban, amelycsúsztatás történik. hez a humanizmus és a demokratizmus felhangjai társulnak. Ennek viszont annyi a tényleges indítéka, hogy az adott helyzetben a kisebbség létezése a politikai és kulturális diskurzus szintjén ténylegesen problémaként fogalmazódik meg. A kisebbségek híd-szerepére vonatkozó diskurzus azonban korántsem ennek a problémának a megoldására irányul. A diskurzus tárgya egészen más természetű. A tárgyalófelek kapcsolatát hívatott valamiképpen rendezni, s ebben a rendezési elképzelésben szánnak egy bizonyos, közvetítőnek feltüntetett szerepet a kisebbségnek. Ugyanakkor a diskurzus szintjén a kisebbségek híd-szerepének a felemlegetése a kapcsolatok rendezésével összefüggésben elsősorban jelzésértékű, amely a viszony rendezésének egy bizonyos minőségi fokára való törekvést hivatott kifejezni. A jelzett hozzáállás a kisebbségek híd-szerepéhez két szempontból is problematikus. Egyrészt nem a kisebbségi problémát oldja meg, csupán eszközként használja fel a kisebbségek problematikus helyzetét egy más jellegű probléma megoldására. Ezt viszont kompenzatorikusan 46

úgy tünteti fel, mintha a megoldás pozitívan hatna vissza a kisebbség helyzetére, s általa a kisebbségi probléma is automatikusan megoldódna. Másrészt a híd-szerepet ebben a kontextusban mintegy kívülről és szerepként tulajdonítja a kisebbségnek. Ennek következtében a kisebbség életében egy meglehetősen skizofrén állapot áll be. Azt a létállapotot, amelyet a kisebbség természetes módon belülről a magáénak érez, most egy olyan kívülről jövő szerepként kapja kézhez, amely egy egész sor külsődleges elvárást támaszt vele szemben. Ebből kifolyólag egyrészt beindulnak a szereppel való azonosulás mechanizmusai, másrészt egyre erőteljesebben jelentkezni kezdenek a természetes életfolyamatoknak a szerepidentifikáció általi eltorzításából és visszaszorításából adódó belső konfliktusok, amelyek kritikus helyzetekben szereptávolításhoz, sőt szerepkonfliktushoz vezethetnek. Ezeket csak fokozhatja az idegenszerű szerepelvárásoknak való elégtelen megfelelésből adódó általános elbizonytalanodás. A kisebbségi híd-szerepet hangoztató politikai és kulturális diskurzus alapvető problémája abból ...a kisebbségben nem adódik, hogy a kisebbséget és a neki lát mást, mint az átjátulajdonított híd-szerepet a közvetítő eszköz-funkció irányából értelmezi. rást biztosító, az értékek Így a kisebbségben nem lát mást, mint cseréjét lehetővé tevő eszaz átjárást biztosító, az értékek cse- kapcsolatteremtő réjét lehetővé tevő kapcsolatteremtő közt, az élővé váló kapeszközt, az élővé váló kapcsolatok csolatok élettelen horélettelen hordozóját. Hasonlókép- dozóját. pen, a kisebbségnek a híd-szereppel együttjáró tolmácsszerepét is csak mechanikus kultúrafordításként látja megvalósulni, olyan folyamamatként, amelyben éppen hogy nem a kultúraalkotó, hanem a szorgos kultúraátültető feladatokat szánja a kisebbségnek. Ha ebben a folyamatban a kisebbségi értékelakotás hel�lyel-közzel mégiscsak utat tör magának, az igazi egzotikum benyomását kelti, s akként is kezelik. Az ilyen közelítések nem látják be az igazi fordítás hermeneutikai értelmét, elsősorban azt, hogy a kultúraalkotás és a kultúraátvitel voltaképpen egy és ugyanazon folyamat, amelyek csak természetellenesen választhatók el egymástól. Hogyan szüntethető/haladható meg ez a skizofrén kisebbségi állapot? 47

Semmiképpen sem a politikai és kulturális diskurzusok szólamai által. Csakis a kisebbségi létben hitelesen megalapozott filozófiai reflexió vetheti fel érdemben a szereplét vagy az autentikus lét közötti felelősségteljes választás kérdését. Csak egy ilyen reflexió mutathatja ki, hogy a hídépítés mint létmetafora milyen előfeltevések mellett válhat ténylegesen megélt életformává, vagy maradhat továbbra is nyelvi kényszerzubbony. Csakis ennek a fényében világosodhat meg a kisebbségi lét a maga természetes valójában, amint a kisebbségiség és annak meghaladási lehetőségei közötti folytonos ingamozgásban éli a mindennapjait, amelyekbe természetes módon van belekódolva a hermészi-theoroszi kultúraalkotó képesség. És csakis ez vezethet el ahhoz az egzisztenciális belátáshoz, hogy ennek a képességnek a kibontakoztatása érdekében a kisebbségnek először az önmagához vezető hidat kell megépítenie. Önmagát mint kisebbséget fel kell építenie. (1998. január-február)

Jegyzetek (1) Vö. Jurij Lotman: A kultúrák kölcsönhatásának elmélete. Kultúra és közösség 1989/6. 10-11. (2) Vö. Hans-Georg Gadamer: Hermeneutika. In Filozófiai hermeneutika. (Bacsó Béla vál.). Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja, Budapest 1990. 11. (3) Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Budapest 1984. 271. (4) Vö. uo. (5) Uo. 270, 271. (6) Vö. Richard E. Palmer: „Hermeneuein-hermeneia” - ókori szavak használatának mai jelentősége. In A hermeneutika elmélete. Első rész. (Fabiny Tibor szerk.) Ikonológia és műértelmezés 3. Szeged 1987. 91. (7) Vö. J. Lotman: i.m. 8. (8) Vö. H.-G. Gadamer: i.m. 269; R. E. Palmer: i.m. 91. (9) Vö. Fritz Paepcke: A sikeres fordítás hermeneutikai útja. Magyar Filozófiai Szemle 1989/4. 431. (10) Vö. Claude Karnoouh: Adio diferenței. Eseu asupra modernității târzii. Editura Dacia, Cluj-Napoca 1994. 115. (11) Vö. F. Paepcke: i.m. 431.

48