Pétervári Zsolt
Közpolitikai reformok és korlátaik A közpolitikai reformok értékelésénél kizárólag a kormányzati intézkedéssorozat irányát, tendenciáját vizsgáljuk, mindezt azért, mert a második Gyurcsány-kabinet létrejöttétől kezdve a szakpolitikai reformok végrehajtásának programjában vélte felfedezni legitimációja alapjait, míg az ellenzék vezető ereje gyökeresen szemben állva a kormány policy-típusú működésével (a korábbi évekhez hasonlóan) 2007 egészében (is) politics-alapon politizált. Vagyis koncepcionális szakpolitikai kérdésekben a tavalyi év során többé-kevésbé érdektelenséget tanúsított. A kabinetnek az államháztartási részrendszerek átalakítását célzó törekvései alapvetően pozitívnak tekinthetők, azonban a reformok mindegyikének végrehajtása során éreztette hatását a kormány csekély bizalmi tőkéjének ténye. Mindez a szakpolitikai átalakítások szempontjából különösen hosszúra nyúlt 2007-es év egészében behatárolta a közpolitikai reformok sikeres végrehajtásának lehetőségét. Az őszödi circulus vitiosus című fejezetben részletesen bemutatott problémakör, a társadalmi-bizalmi háttér szinte teljes hiányáról tanúskodik. Az alábbi fejezetben a 2007-ben zajló közpolitikai reformok mindegyikét (államigazgatás, egészségügy, közoktatás, agrárium) értékeljük, a végrehajtás gyorsasága, a részeredmények eddigi tapasztalatai, valamint a fent említett társadalmi-bizalmi háttér megléte szempontjából. A rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtized során regnáló kormányok mindegyikének programjában szerepelt a költségvetési reform ígérete, azonban mondvacsinált vagy nagyon is létező okokból egyikük sem valósította meg azt. Az első demokratikus választások eredményeként felálló koalíció a rendszerváltási folyamat súlya alatt, a második a pénzügyi stabilizáció égető szükségszerűsége okán nem látott hozzá, a 98 és 2002 közötti jobbközép és az azt felváltó két (azonos pártösszetételű) balközép kabinet ellenben a társadalmi feszültségek kiéleződése miatti félelmében halogatta megkezdését. A 2006-ban hivatalba
lépő
következtében
második a
Gyurcsány-kormány
pénzügyi
válság
a
küszöbén
magas álló
államháztartási nemzetgazdaság
hiányszint további
finanszírozhatóságának érdekében megindította az államháztartási részrendszerek reformját. -1-
Az ország modernizációja szempontjából megkerülhetetlen államreform kiterjed az államigazgatás, az egészségügy és az oktatás szférájára, valamint érinti a mezőgazdaság finanszírozási rendszerének és termelési szerkezetének átalakítását is. Azonban a pénzügyi válsághelyzetben indított, távlati felzárkózási célokat szolgáló, reformfolyamat eszközeit tekintve összekeveredik a költségvetési kiigazítás rövidtávú, fiskális szükségszerűségével. Mindez rövidtávon elsősorban nem az egyes államháztartási részrendszerek magasabb színvonalú működését eredményezi, hanem a belőlük történő forráskivonás általi költségvetési stabilizációt. Az alábbi fejezetben a közpolitikai reformfolyamat megindításának történelmi érdeme és (kidolgozatlanságából fakadó) jelentős hiányosságának kettősségét próbáljuk láttatni; ennek érdekében elemezzük a kormánypártok és a vezető ellenzéki erő 2006-os választási programját, valamint az az óta született kormányzati, ellenzéki és civil szakpolitikai terveket. Emellett nagy hangsúlyt helyezünk a reformfolyamat jelenlegi nemzetközi körülményeire és hazai előzményeire egyaránt.
Közoktatás és versenyképesség A 2007-es esztendő az oktatási rendszer szempontjából újdonságok sorával zárult: miközben az év folyamán a közbeszédet elsősorban a tandíj-vita uralta, valamint ahhoz szorosan kapcsolódva az ellenzék vezető erejének népszavazási kezdeményezése, addig a színfalak mögött jelentős változások zajlottak le. Az előző szociálliberális kormány időszakában végleg lezárult a felsőoktatási intézmények integrációjának folyamata, valamint a Bolognai-rendszer átvétele. Mindebből következően az elmúlt másfél év oktatási szakpolitikáját az egyetemi és főiskolai szféra finanszírozásának egésze szempontjából nem számottevő Fejlesztési Részhozzájárulás bevezetését leszámítva a felsőoktatást alapvetően meghatározó kormányzati döntés idén nem született. Ezzel szemben az ország közoktatási rendszerének átszervezése (ezen belül is a szakképzés átalakítása) révén hazánk versenyképességét hosszú távra megalapozó reformfolyamatot indított el a balközép kabinet. Mint ismeretes, Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is magas az iskolák közötti színvonalbeli eltérés. A legújabb PISA-felmérés szerint a magyar iskolások két, egymástól egyértelműen elválasztható csoportra oszthatók családi hátterük, iskolájuk és -2-
teljesítményük alapján. Míg a megfelelő háttérrel rendelkező, nagyobb településen található iskolákba járó gyerekek tanulmányi teljesítménye az európai élvonalat képes megközelíteni, az alacsony státusú társadalmi csoportokhoz tartozó, hátrányos helyzetű településen tanuló fiatalok kifejezetten gyenge eredményt produkálnak. Sajnos ez utóbbi negatív adat nem újkeletű: hazánk e téren több mint két évtizede folyamatosan romló mutatókkal rendelkezik a PISA-vizsgálatok tanúsága szerint. Mivel az oktatás esélyegyenlőség-teremtő szerepe bizonyítottan kulcsfontosságú az egyén későbbi munkaerőpiaci – és az ország hosszú távú gazdasági versenyképesség szempontjából. A Gyurcsány-kabinet a kormányprogram szellemében vélhetőleg ebből kiindulva látott hozzá 2007 elején az alapfokú oktatás és a szakképzés rendszerének átalakításához. A kormányprogram szerint a kistelepüléseken kívánatos az általános iskolák alsó tagozatainak megőrzése, a felső tagozatokat viszont össze kell vonni a hatékonyság növelése érdekében, emellett az esélyegyenlőség növelése végett a kormányprogram tervezte a beiskolázási körzetek átrajzolását. A program felül kívánta vizsgálni a pedagógusok bérezését, az elvégzett munka arányában nagyobb differenciálást megcélozva. A program értelmében a kormány egy szakiskolai fejlesztési programot indított el, melynek keretében az eddigi tizenhat Térségi Integrált Szakképző Központ mellé még 30-35 ilyen intézmény kialakítását látott hozzá. (A ciklus végére a kormány tervei szerint a szakiskolai tanulók négyötöde már ilyen integrált iskolában tanulna.) Az ellenzék, a szakmai és civil szervezetek élesen bírálták a kormány elképzeléseit: a Fidesz a Jövőnk programban ellenezte a kisiskolák bezárását és a centralizált szakképző központok létrehozását. A májusi vitairat ugyan konkrétan nem beszél a falusi iskolák fenntartásáról, azonban tényként szögezi le: a vidéki kisiskolák bezárása a kistelepülések elsorvadásához vezet. Emellett az ellenzéki szakpolitikai támadások sarokköve a felesleges és költséges eszközbeszerzések folyamatos bírálata (pl. az iskolák digitális táblákkal való felszerelésének 40 milliárdos tétele). A nagyobbik ellenzéki párt elutasította a szakképző intézetek létrehozását is, mert szerintük a túl nagy oktatási intézményekben a leghátrányosabb helyzetű családok gyermekei nem kapják meg a pedagógiai módszerek számukra alapvetően fontos személyre szabott alkalmazását. A költségvetés oktatásra fordított tételeinek (a Konvergencia Programban szereplő) GDP-arányos csökkentését pedig abból kiindulva nem
-3-
támogatja az ellenzék, hogy a hosszabb oktatási idő ellensúlyozza a kisebb gyereklétszámot, így a forrásokat nem lehet csökkenteni. A civil társadalom nagy része is egyértelműen elutasította a közoktatás átalakítását. A legtöbbet a Védegylet tett a szakmai alternatíva képviselete terén: megszervezve az Élőlánc a kisiskolákért programot, valamint országos gyűjtést indított a kisiskolák támogatásának érdekében. A Védegylet érvelése szerint azért kell fenntartani a kistelepülési iskolákat, mert vidéken több a hátrányos helyzetű gyermek, akik elengedhetetlenül igénylik a tehetséggondozó, felzárkóztató programok helyben történő biztosítását. Emellett a többségében alacsony jövedelmű falusi családokra újabb terhet róna a települési iskola áthelyezése (az egyébként is emelkedő közlekedési költségek) okán. A Védegylet (a civil szervezetek többségével karöltve) a központosított, „modernizált” iskola nem pótolhatja a helyi intézményt közösségszervezési és (értelmiségi) normaadó szempontból, ezért kizárólag az önkéntes iskola-társulások létrejöttét tartja elfogadhatónak. A kényszerített társulások esetében valóban fennáll annak veszélye, hogy a kistérségi társulás központjának eleve erősebb lobbyhelyzetben lévő önkormányzata saját iskolája számára aránytalanul több forrást juttat a gyengébb pozíciójú (tehát amúgy is hátrányosabb helyzetben lévő) kistérségi iskolák és települések kárára. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) a kormányzati intézkedések közül elsősorban a tagjait leginkább érintő kötelező pedagógusi óraszám-emelés ellen tiltakozott. A szakszervezet szerint a kötelező óraszám emelésére kizárólag állások megszüntetése érdekében volt szükség, a döntés mögött semmilyen egyéb koncepcionális elképzelés nem húzódik meg, valamint a reform ezen eleme automatikusan vonja maga után a pedagógusok túlterheltségének további emelkedését és az oktatás színvonalának csökkenését. A PDSZ a legnagyobb oktatási érdekképviseletként (a civil és ellenzéki véleményekkel összhangban) az iskolák erőltetett integrációjának tervezetét a kezdetektől fogva ellenezte szociális és esélyegyenlőségi szempontjait hangsúlyozva. Az oktatás hatékonyságát mérő szakértők sem voltak egyöntetűen megelégedve a kormány elképzeléseivel. Egy tavaly megjelent szakértői elemzés (Csapó Benő – Fazekas Károly – Kertesi Gábor – Köllő János – Varga Júlia: A foglalkoztatás növelése nem lehetséges a közoktatás átfogó megújítása nélkül. In Élet és Irodalom, 2006. november 17.) érvelése szerint az oktatásba – és tágabb értelemben a humán tőkébe – való befektetés -4-
(közgazdaságilag is számszerűsíthető módon) messze magasabb közösségi megtérülési rátát eredményez, mint az infrastrukturális beruházások. A tanulmány szerint a szegény rétegek gyenge színvonalú és igényeikhez nem alkalmazkodó képzése hosszú távon tartósítja azok kiemelkedően alacsony foglalkoztatási szintjét. Megoldást kizárólag az oktatási rendszerbe irányított nagy összegű állami beruházás jelentene. Egy, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben készült, 2005-es tanulmány (Hermann Zoltán: A falusi kisiskolák és a méretgazdaságossággal összefüggő hatékonyságveszteségek) pedig azt mutatta ki, hogy bár a kis iskolák fajlagos működési költsége nagyobb, mint a nagy intézményeké, országos szinten mégis csekély többletkiadással jár ezeknek az iskoláknak a fenntartása. Ráadásul a továbbtanulási adatok alapján a kisiskolák hasonlóan hatékonyak, mint a nagyobb vidéki oktatási intézmények; különbség a falusi és városi iskolák között van, de a legfontosabb tényező itt a gyerekek eltérő szociális háttere. A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a közoktatás hatékonysági problémáinak forrását alapvetően nem a falusi kis iskolák jelentik. Az ellenzéki és civil tiltakozások ellenére a kormány kitartott programja mellett, és a nyár alatt jelentősen megváltoztatta az általános iskolai oktatás, ill. a szakképzés feltételeit. Ezek szerint a nyolc osztállyal (kb. 120 gyermekkel) nem rendelkező települések általános iskoláit financiális eszközökkel társulásra ösztönzik, ami ahhoz vezet, hogy a – tervek szerint modernizálandó – központi iskolába fognak járni a környék gyerekei. Az alapkvótán felüli többletforrásokat a kistérségi társulások osztják el, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel az önálló iskoláját megtartani kívánó, de elegendő gyerekkel nem rendelkező önkormányzatot. Az idei év folyamán a szakképzést is centralizálta a kormány a térségi integrált szakképző központok létrehozásával. A kormány azonban nemcsak a szakiskolákat kényszerítette társulásra, hanem a szakképzési programok irányítását regionális szintű szakképzési bizottságok kezébe helyezte. Ezen átalakítások hosszú távú hatásai egyelőre nyilván nem ismertek, egy ilyen léptékű beavatkozás hosszú távú hatásait legkorábban hatnyolc év múlva lehet mérni. Becslések szerint kb. 800 településen nincs elegendő gyerek az önálló általános iskola fenntartásához, tehát ezek az intézmények voltak kénytelenek iskolatársulást létrehozni. Számtalan kistelepülésen bezárt az általános iskola felső tagozata, sok helyen pedig az összes gyereket más település iskolájába kellett íratni az egész helyi oktatási intézmény bezárása -5-
miatt. Sok vidéki városban és Budapesten is osztályokat, iskolákat vontak össze. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium szeptember elejei, azóta nem frissített adatai szerint az általános iskolák átalakítása miatt mintegy 9000 pedagógust kellett állásából elbocsátani, és 456 oktatási intézmény szűnt meg. A közhiedelemmel szemben elsősorban nem a legkisebb településeket érinti az iskolák átszervezése. A hetvenes évek rossz emlékű szocialista körzetesítési politikája ugyanis már bezárta a legkisebb falvak iskoláit. A jelenlegi átalakítás leginkább az 500–1000 lelkes településeket érinti. Jellemzően hátrányos helyzetű, elöregedett lakosságú településekről van szó, ahonnan a fiatalok elvándorlása már elkezdődött. Ezekben a falvakban – leginkább Észak-Magyarországról és a Délnyugat-Dunántúlról van szó – csak akkor van elég gyerek, ha a településen nagyszámú cigány lakosság is él. Ilyen településeken az önkormányzatoknak gyakran akkor sincs elég pénze az iskola fenntartására, ha lenne elég gyerek. Ez történt Mátraszőlősön is, országos botrányt kiváltva, amikor az önkormányzat nem akarta üzemeltetni a zömben roma gyerekek által látogatott helyi iskolát. Az iskola-összevonások és - bezárások negatív hatásait kompenzálandó, a kormány iskolafejlesztési programba kezdett, hogy a megmaradt iskolák épületeit, infrastruktúráját fejlesszék, ill. az oktatási eszközöket korszerűsítsék, azonban ezek többsége még tervezési fázisban van: nem hallani felújított iskolákról, modernizált szakiskolai központokról. Mint az egészségügyi és az államigazgatási reform esetében is láthatjuk, az oktatási rendszer idei (alapvetően a közoktatást érintő) változásai a szavazók számára mindeddig elsősorban a negatívumok terén jelentkeztek. A várhatóan az NFT 2 keretében végrehajtott iskola-felújítási – és eszközbeszerzési program pozitívumai legkorábban a ciklus második felében jelentkezhetnek; ráadásul a szakképzés regionális szintű centralizációja túlzott bürokratizálódáshoz vezethet. Mindebből következően kétségesnek tűnik, hogy a szakképzési intézmény-hálózat átalakításának programja eléri-e célját, és azok a valós munkaerőpiaci igényeknek megfelelően képzik majd a gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges szakmunkásokat.
Az
álláspontunk
szerint
a
közoktatási
rendszer
(különösen
az
intézményhálózatra ható) átalakításának elindítása a második Gyurcsány-kormány bátor közpolitikai döntése volt, azonban a gazdasági – társadalmi versenyképesség szempontjából 2007 folyamán nem járt számottevő eredménnyel.
-6-
Konszenzus és természeti csapás: az agrárium tavalyi éve A hazai agrárszektorban zajló jelentős változások látszólag eltörpülnek a 2007-es év kormányzati reformjainak árnyékában, azonban az EU egészét érintő mezőgazdasági változások keretei között értelmezve látható, a magyar agrárpolitika célkitűzéseinek újrafogalmazása történt meg a tavalyi év folyamán a kormányzati szakpolitika részéről. Mindez a két vezető parlamenti párt között (kimondatlanul is) formálódó agráriumi konszenzus miatt egyedülálló a jelenlegi magyar politikai életben. A szektor átalakításának hazai folyamatát alapvetően külső tényezők generálják: a környezetszennyezésből eredő globális klímaváltozás jelensége, és a természeti csapások agrárgazdasági következményei miatt a (már öt éve zajló) KAP-reform felülvizsgálásának folyamata. Az EU közös agrárpolitikájának (KAP) az Agenda 2000-ben megfogalmazott és 2003ban elindított reformját a 2008-as esztendő folyamán felülvizsgálja az Európai Bizottság, mert a 27 tagúvá bővülő közösség megnövekedett keretei, valamint az elmúlt időszak gyors változásai szükségessé teszik mindezt. Mariann Fischer Boel mezőgazdasági – és vidékfejlesztési biztos tervezete elsősorban a közvetlen támogatási rendszert kívánja egyszerűsíteni és hatékonyabbá tenni. Boel egyértelműen a megváltozott tényezőkre reagált kezdeményezésével: a bioüzemanyag-gyártás elterjedése, valamint a néhol csapadékot, néhol aszályt
okozó
megváltozott
éghajlati
körülmények
miatt
ugrásszerűen
emelkedő
élelmiszerkereslet következtében az eredetileg hat tagállam agráriumára kidolgozott KAPrendszer megkezdett és elkerülhetetlen átalakítási programját kívánja módosítani. A Boel-féle (az unión belül egyre inkább konszenzuálissá váló) reform a KAP eredetileg tervezett átalakításához képest a támogatási rendszer egészét a jelenlegi termelés alapú támogatási szisztémától nagyobb mértékben közelítené az átalány alapú finanszírozás felé, ami a termelés és a támogatás jelentősebb arányú szétválasztását fogja eredményezni. A támogatási rendszer (WTO-konform) átalakítása amellett, hogy várhatóan az EU-agrárium elmúlt évtized során elszenvedett világpiaci pozícióvesztésének ellensúlyozását eredményezi, leginkább a közepes méretű gazdaságok számára lesz kedvező az agrárpiac nagy és kis szereplőinek kárára, valamint az állattenyésztőket preferálja a gyümölcstermesztők és a bortermelők rovására. A legnagyobb agrárüzemek akár 45%-os támogatáscsökkenést is elkönyvelhetnének, amivel párhuzamosan a javaslat az EU által nyújtott támogatásra való
-7-
jogosultsághoz szükséges minimális földterület-mennyiség növelését irányozza elő, amely mellett minden támogatásban részesülő agrárgazdaságnak teljesítenie kell majd az úgynevezett kölcsönös megfeleltetési előírásokat (vagyis az állatjóléti, növény-egészségügyi és környezetvédelmi EU-előírások összességét). A mezőgazdasági termékek iránti kereslet fokozódását, illetve az élelmiszer- és takarmányárak ugrásszerű emelkedését elsősorban a kötelező területpihentetés szabályának eltörlésével (amiből adódóan 1,6–2,9 millió hektár kerülne vissza művelésbe, és évi 10 millió tonnával növekedne az EU gabonatermelése), valamint a tejkvóták fokozatos emelésével (és 2015-ös végleges eltörlésükkel) kezelné a javaslat. A közvetlen kifizetések arányát a jelenleg 5000 eurónál magasabb összegű támogatásban részesülő nagygazdaságok esetében csökkentenék, és a megtakarított forrásokat átirányítanák az uniós költségvetés vidékfejlesztési fejezetébe, ami ennek köszönhetően 2013ra az EU büdzsé jelenlegi 5%-os szintjéről 13%-osra bővülne. Az uniós szinten pozitív, hazánkban azonban finanszírozási bizonytalanságot okozó, versenyképesség-javító változások a magyar agrárpolitikát is lépéskényszerbe hozták. A tavalyi év első felében még nagyrészt a reform negatívumai éreztették hatásukat KözépEurópa egészében, így hazánkban is: a KAP átalakításának tervezete a régi „15-ök” esetében (Franciaországot leszámítva) könnyen konszenzuális állásponttá tudott válni, mivel ezen államok agráriuma országuk munkaerejének mindössze 1-3%-át foglalkoztatja átlagosan. Ezzel szemben a 2004-et követően csatlakozó 12 tagország egyikében sem volna lehetséges megrázkódtatás nélkül végrehajtani a közös agrárpolitika változásait, mert együttvéve 6 millió főfoglalkozású, és legalább annyi önellátásra berendezkedő agrártermelő él a térségben; a rendszerváltást követő számottevő termeléscsökkenés ellenére a lengyel és a magyar agrárium még mindig jelentős termelési kapacitással rendelkezik. Az év második felében a kontinens nyugati részét érintő csapadékos időjárás, és a Kárpát-medencét sújtó szárazság miatt Európa-szerte jelentősen csökkenő agrárgazdasági kibocsátás a rövidtávú nehézségek ellenére kedvező alkalmat teremtett a magyar agrárvezetés számára,
hogy
módosítsa
az
ország
mezőgazdasági
stratégiáját,
és
(elsősorban
Franciaországgal karöltve) közösségi szinten is sikerrel képviselje azt. A KAP-reform 2000 körüli kidolgozásakor az európai mezőgazdaság több évtizedes túltermelési válságának kezelésé állt a Bizottság törekvéseinek középpontjában. Azonban a megváltozott körülményekre való tekintettel a Bizottság (legalábbis ideiglenesen) a mezőgazdasági -8-
termelés emelkedését kívánja ösztönözni; mindehhez a magyar agrárvezetés gyorsan alkalmazkodott. Gráf József elképzelései hazánkban szokatlan módon megértésre találtak a mezőgazdasági érdekvédelmi szervezetek és az ellenzék soraiban: az agrárminiszter a tavaszi fagykárt
és
a
nyári
aszályt
követő
gazdatüntetések
mindegyikét
konszenzuális
megállapodással volt képes hatástalanítani. Gráf érdeme, hogy évtizedes rögzültségéből kimozdította a hazai agrárium helyzetéről folytatott szakpolitikai vitát: a magyar mezőgazdaság alapvető strukturális hátrányának a fejlettebb EU tagállamok agrárszférájához képest nem a birtokszerkezet aránytalanságait (vagyis a nagybirtokok és a kisgazdaságok által tulajdonolt termőföldek rossz arányát) tekinti, hanem az állattenyésztés csekély mértékét a gabonatermeléshez képest, valamint az egy hektárra vetített alacsony termelőeszköz-értéket (ami például a francia szint harmada és az osztrák egyötöde). Az agrártárca a főbb mezőgazdasági szereplőket tömörítő Agrárgazdasági Tanáccsal összhangban a hazai agrárium termelési potenciáljának nem teljeskörű kihasználtságát állapítja meg, amely helyzetet az ágazati aránytalanságok felszámolása útján lát megoldhatónak. Vagyis az állattenyésztésnek távlatilag az ágazati kibocsátás felét kell biztosítania, emellett az agrárökológia lehetőségei sem teljes egészében kiaknázottak. A magyar mezőgazdaság távlati kilátásait javítja, hogy a bioetanol-termelés elterjedése miatt az elmúlt másfél évtizedben ciklikusan visszatérő gabonapiaci túltermelési válság újbóli megjelenése nem valószínű. Habár az állattenyésztési ágazatok pozícióinak javítása terén részeredmények mutatkoznak (pl. megállt a sertésállomány csökkenésének tendenciája), összességében a mutatók eddig még nem igazolták vissza a tárca célkitűzésének sikerét. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program keretében a 2007–2013 közötti uniós költségvetési ciklusban hazánkba érkező, a magyar mezőgazdaságot és vidékfejlesztést szolgáló, 1300 milliárd forintot az agrárkormányzat Brüsszel célkitűzéseivel összhangban a vidékfejlesztés preferálásával kívánja felhasználni. Habár az AVOP és a SAPARD forrásainak elapadása miatt a mezőgazdasági és élelmiszeripari gépberuházások szintje nem éri el a 2005-ös szintet Magyarországon, az uniós fejlesztési forrásoknak köszönhetően a kormányzati ciklus hátralévő éveiben e téren javulás prognosztizálható. Az ország két vezető politikai ereje és a számottevő ágazati érdekképviseletek között az agrárium helyzetének és fejlesztési stratégiájának tekintetében kialakult már-már konszenzuális állapot távlati meglétét rövidtávon két folyamat veszélyezteti: az egyszerűsített -9-
területalapú támogatási formáról az összevont gazdaságtámogatási rendszerre (SPS) való áttérés várható nehézségei, valamint a külföldiek és a belföldi jogi személyek földtulajdonlásának kérdése. Az előbbi következtében az uniós kifizetések mindössze 3-4%-a fog kötelezően vagy választhatóan meghatározott agráriumi ágazatokhoz kötődni; a pályázati rendszer radikális átalakítása automatikusan nehézségekkel jár a hazai gazdálkodók körében is, amit az ellenzék (a vidéki társadalom növekvő EU-szkepticizmusának szavazatokra konvertálása jegyében) kihasználhat belpolitikai érdekeinek megfelelően. Azonban a második folyamat sokkal nagyobb potenciális feszültségforrást rejt magában: az agrárkormányzat törekvései iránt többé-kevésbé lojalitást mutató ágazati érdekvédelmi szervezetek mindegyike merev (és egymásétól is különböző) álláspontot képvisel a földtulajdonlás kérdésében. A Magyar Agrárkamara nemzeti vidékpolitikai stratégia megalkotását szorgalmazza a magyar termőföld védelmének érdekében (mert értékelésük szerint a kabinet munkájában nem jelenik meg kellő hangsúllyal a probléma). A két legjelentősebb agrár-érdekképviselet gyökeresen eltérő álláspontot jelenít meg: a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) vezetése bejelentette, hogy a kérdésben semmilyen engedmény megtételére nem hajlandó, ezzel szemben a mezőgazdasági nagyüzemeket tömörítő MOSZ (Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége) a nagyrészt bérelt földön tevékenykedő belföldi társas vállalkozások földtulajdonhoz juttatását szorgalmazza. Az „agrárbéke” fenntartása érdekében a Gyurcsány-kabinet a 2011-ig érvényes földvásárlási moratórium három éves meghosszabbítását kívánja elérni, azonban Brüsszel szándékait ismerve e kormányzati célkitűzésnek csekély realitása van. A magyar agrárszféra 2007-es állapotát vizsgálva megállapíthatjuk, a magyar agrárkormányzat sikerrel kapcsolódott be a KAP-reform felülvizsgálatát is tartalmazó uniós mezőgazdasági változások folyamatába. A hazai agrárium átalakítása az egymással párhuzamosan futó közpolitikai reformok közül a legjelentősebbnek tekinthető, mert egy (a GDP-arányos súlyából két évtizede folyamatosan vesztő) válságágazat egészét úgy pozícionálta a szerkezeti reform irányába, hogy közben annak számottevő szereplőivel konszenzusos megállapodások mentén működött együtt. A közpolitikai reformok mindegyike (talán az e tekintetben speciális helyzetben lévő agráriumot leszámítva) azonos eredményekkel és negatívumokkal rendelkezik. Álláspontunk - 10 -
szerint az elosztórendszerek átalakításának (párhuzamosan zajló!) megindítása már önmagában a kormányzat történelmi jelentőségű eredményének tekinthető, azonban a reformfolyamat legnagyobb hiátusa annak egészét veszélyezteti: a közpolitikai átalakítások iránti társadalmi – bizalmi tőke csekély megléte automatikusan az ellenzék vezető erejének (a társadalmi passzív ellenállás hagyományára építő) reformellenes irányvonalát erősíti. A közpolitikai reformok területe 2007 egészében szinte kizárólag kormányzati politikai terep maradt. A Magyar Demokrata Fórum, habár elvben reformpártinak vallja magát, kidolgozott szakpolitikai koncepciók híján és számottevő intellektuális háttér hiányában (az egészségügyi reformot leszámítva) nem képes jelentős szakpolitikai alternatívák felvázolására. A Fidesz–MPSZ érzékelve a rendszerátalakító intézkedések népszerűtlenségét, és a balközép kabinet számottevő szakpolitikai előnyét, a tavalyi év során a hazai közbeszédet igyekezett a politika emocionális térfelére vezetni a kabinet által uralt, (talán túlzottan is) racionális síkról. (A fejezet további része A körbezárt politika című kötetben olvasható).
- 11 -
