KÖZLÖNYE TARTALOMJEGYZÉK ÉVFOLYAM LVIII. ÉVFOLYAM 3. SZÁM KÖZJEGYZŐK

2 0 1 1.

1 5 . É V F O LYA M • LV I I I . É V F O LYA M

3. SZÁM

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE

T A R T A L O M J E G Y Z É K A közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók: egy elfelejtett családforma? Dr. Szeibert Orsolya 1 Közjegyzői okiratok a bírósági ítélkezés tükrében Dr. Mikó Ádám 22 Végrehajtás elrendelés ingyen, avagy néhány gondolat az egyetemleges adóstársi egységcsomagról Dr. Balogh Zsigmond 46 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 54 Nemzetközi sajtószemle 68 Szakmai sajtófigyelő 73 Közjegyzői régiség 81

MOKK A MAGYAR ORSZÁGOS KÖZJEGYZŐI KAMARA SZAKMAI FOLYÓIRATA


1

A közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók: egy elfelejtett családforma?1 A Burden nővérek esete az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt – a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók kapcsolatának megítélése „Gyere, költözz ide hozzám, Frodó öcsém – mondta egyszer Bilbó –, akkor kényelmesen együtt ünnepelhetjük a születésnapunkat.”2

Kiket érthetünk közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók alatt? 1. A társadalmi helyzet változása és a jogi szabályozási megoldások okán a partnerkapcsolatok, azaz a házasság és a házasságon kívüli együttélési formák, így különösen az élettársi kapcsolat kérdései folyamatosan foglalkoztatják a családjogászokat, jogalkalmazókat. Napjaink kétségtelenül egyik legaktuálisabb családjogi problémája az élettársak jogi kezelése; a de facto élettársak jogi viszonyának megítélése hosszú évek óta napirenden van és várhatóan ott is marad, mert a problémát jellegénél fogva nem egyszerű megoldani.Az európai országok teljesen elmerültek mind a tudományos jogi viták szintjén, mind a jogalkotói tervezetek előkészítése szintjén az élettársi, bejegyzett élettársi problémahalmazban, amely mellett a társadalom maga gondoskodik arról, hogy a gyermeki jogok kérdését is folyamatosan napirenden tartsák. Talán nem véletlen, hogy ezeknek a nagy figyelmet követelő változásoknak az árnyékában feledésbe merültek bizonyos családformák, így a közös háztartásban, de nem párkapcsolatban együtt élő nagykorú hozzátartozók alkotta családok.

1

A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. A cím részben idézi Welstead megállapítását, aki elfelejtett családként említi a Burden nővérekéhez hasonló kapcsolatokat. Welstead, Mary: The Family the Law Forgot. In: Atkin, Bill (szerk.): The International Survey of Family Law 2010 Edition. Bristol 2010. 113. o.

2

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Fordította Réz Ádám és Göncz Árpád. Budapest, 1981. I. Könyv. 1. fejezet 39-40. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

2 2. Ezek a családok rendszerint vagy szülő és a már nagykorú gyermek, gyermekek együttélését jelentik, vagy a szintén nagykorú testvérek együtt élő közösségét. (Bár más jellegű rokoni/hozzátartozói közösségek is elképzelhetőek – lásd mottónkat: a regénytrilógia kezdetén a jómódú hobbit, Zsákos Bilbó magához költözteti kedvenc fiatalabb unokaöccsét.) A közös háztartásban való együttlakás adódhat abból, ha a közösség bármelyik tagja, a szülő, gyermek, illetve a testvér betegsége miatt magát ellátni képtelen vagy akár állapota miatt teljesen cselekvőképtelen (álljon cselekvőképességet kizáró hatályú gondnokság hatálya alatt vagy legyen egyébként tartósan cselekvőképtelen). Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a családtagok közötti gondoskodás igénye és szükséglete tartja egyben a családot, gondoljunk arra az esetre, amikor a cselekvőképtelen nagykorú gyermeket szülei, ameddig lehet, maguk mellett tartják. Rendszerint egyik családtag a jogi képviseletet, a vagyonkezelési feladatokat, a gondnoki teendőket is ellátja az erre rászoruló másik családtag érdekében. Adódhat az együttélés abból is, hogy a családtagok vagyoni helyzete nem teszi lehetővé az önálló lakás vásárlását, esetleg fenntartását, nincs módjuk önálló életvitelt folytatni. Csak utalunk a mama-hotelnek nevezett jelenségre, amelynek megfelelően folyamatosan nő azoknak a fiataloknak a száma, akik ugyan nagykorúak és akár önálló jövedelemszerző tevékenységet is folytatnak, de tovább élvezik a szülői ház nyújtotta kényelmet és előnyöket, nagykorúságuk ellenére mégis mintegy gyermekként. A fiatalok azonban céljuknak rendszerint a családalapítást tekintik, még akkor is, ha ennek vállalása és teljesítése időben kitolódik. Az sem ritka, hogy a házastársak egyikük szüleivel élnek együtt, akár azért, mert nincs kellő jövedelmük ahhoz, hogy lakhatásukat más módon megoldják, akár azért, mert gyermekvállalást követően kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. 3. Annak ellenére, hogy a fenti együttélési típusok korántsem ritkák és vetnek is fel jogi problémákat (mutatják ezt azok a bontást követő vagyonjogi perek, amelyek nemcsak a házastársak egymás közötti viszonyait érintik, hanem a közöttük és bármelyikük szülője, szülei között fennálló vagyoni helyzetet), a tanulmány célja szerint nem feltétlenül őket értjük közös háztartásban élő személyek alatt. Azoknak a nem partnerekként együtt élő nagykorú személyeknek a polgári jogi, illetve családjogi helyzetét tekintjük át, akik ezt az együttélési formát választják, illetve akár rövidebb, akár hosszabb ideig így élnek együtt és ez az együttélés határozza meg életvitelüket, gazdálkodásukat, jövedelmük beosztását. A közösen élő és gazdálkodó nagykorú családtagok (akár szülők és gyermekeik, akár testvérek) nem a valaha létezett és más földrészeken részben jelenleg is létező nagycsaládot jelentik, hanem egy kisebb közösséget, amelyet az együttélés szándéka és a közösen folytatott életvitel, közös vagyoni együttműködés tart össze. Önálló, magukról gondoskodni tudó, keresőképes személyek közösségét hozzák létre egy háztartáson belül. Helyzetük sajátos. Lehetséges, hogy a jog – inkább a polgári jog, mint a családjog – önálló szabályozást alkot rájuk nézve, elsősorban vagyoni viszonyaik rendezése érdekében, s másként tekint rájuk, mint pusztán együtt élő személyekre, azaz értékeli közösségüket. Lehetséges azonban az is, hogy önállóan ezt a formát a jog nem tekinti szabályozásra szoruló jelenségnek.


3 4. A családjog által szabályozott szülő-gyermek kapcsolattól (gyermek alatt a 18. évét még nem elérő gyermeket értjük) megkülönbözteti őket az, hogy egyikük sem áll a másik gyámsága alatt, a polgári jog által szabályozott gondnok-gondnokolt viszonytól az, hogy egyik sem áll a másik gondnoksága alatt; a partnerkapcsolatokban élőktől pedig az, hogy nem jöhet közöttük létre nemi kapcsolat. Úgy tűnik, helyzetük mégis inkább a partnerekére emlékeztet, mint a szülő-gyermek viszonyban együtt élők kapcsolatára. A szülő-gyermek kapcsolatot még a továbbtanuló gyermek nagykorúsága esetén sem jellemzi tipikusan a közös gazdálkodás és az a szándék, hogy önálló családalapítás nélkül éljenek együtt tovább közös háztartásban; azaz meghatározó marad a szülő szülői szerepe, az, hogy egyik a másikról gondoskodik. (Részben hasonló a helyzet akkor, amikor a gyermek gondozza az idős, beteg, rászoruló szülőt.) Az egyik fél gondoskodásra, akár jogi képviseletre való rászorultsága partnerek között is jelentkezhet, ekkor azonban a partnerkapcsolat is részben átalakul, tulajdonképpen részben még jogi értelemben is módosulhat (ha a házastárs egyúttal a gondnok szerepkörét is teljesíti). A partnerek azok, akikről feltételezzük, hogy jogaik és kötelezettségeik egyensúlyban vannak, helyzetük a kapcsolaton belül többé-kevésbé kiegyenlített, továbbá itt dominál leginkább az együttélés választásának ténye. Természetesen nem hasonlíthatjuk a közös háztartásban együtt élő más hozzátartozókat a házastársakhoz. Nyilvánvalóan azért nem, mert a házastársi viszony, s az annak lényegét jelentő házassági életközösség a házastársak közötti nemi kapcsolatot is magában foglalja, s – mind a társadalmi felfogás, mind a jogi megközelítés szerint –, az a feltételezés él, hogy a házastársak családalapítás, azaz közös gyermek vállalása és nevelése céljából kötnek házasságot. (Ez a felfogás egyelőre teljesen független attól, hogy a megkötött házasságok a valóságban már nem csak a gyermekvállalást célozzák; s független attól is, hogy a házasságok egyre többször eredményeznek bontást.) A házasság mint a társadalom (egyik) alapvető családi formája ezen felül nemcsak egyszerűen akaratnyilatkozattal, hanem meghatározott hatóság – anyakönyvvezető – előtti vállalással keletkezik. A házasság különleges védelméről nem szólunk külön, említjük azonban, hogy éppen ez a különleges védelem képezte gátját annak a kodifikációs elképzelések során felmerült javaslatnak, hogy a közjegyzői kar végezze a házasságok bontással történő megszüntetésével kapcsolatos teendőket – bizonyos konkrét feltételek fennállása esetén.

Hasonlítható-e a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók helyzete a nem házasságban élő egyéb partnerkapcsolatokban élőkhöz, például az élettársakhoz, illetve bejegyzett élettársakhoz? 1. A bejegyzett élettársak Magyarországon csak azonos nemű személyek lehetnek, és kapcsolatuk a házassághoz hasonlatosan anyakönyvvezető előtt hozható létre, méghozzá úgy, hogy akaratnyilatkozatot tesznek. A magyar jog 2009-ben sem kívánta, és várhatóan a

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

4 jövőben sem kívánja lehetővé tenni azt, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők státuszuk szerint is közös gyermeket neveljenek, azaz gyermeket közösen örökbefogadjanak vagy úgy vegyenek részt mesterséges megtermékenyítési eljárásban, hogy az ennek segítségével született gyermeknek mindketten jogi státusz szerinti szülei legyenek. Vannak ugyanakkor európai országok, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a magyar bejegyzett élettársi kapcsolatnak lényegében megfelelő kapcsolatban élő azonos nemű személyek jogilag közös szülei legyenek egy vagy több gyermeknek. Még ha a magyar jog ezt nem is teszi lehetővé, a közös háztartásban élő hozzátartozók előtt tipikusan nem áll fenn az a lehetőség, hogy nyilvánosan összekössék életüket. Ez pedig bizonyosan jellemzi a bejegyzett partnereket. Más a helyzet az élettársakkal, amennyiben élettársi viszonyon a magyar jog szerinti formátlan párkapcsolatot értjük. Az élettársi együttélés mögött nem áll a kapcsolat nyilvános vállalása, nem áll a létrehozására irányuló akaratnyilatkozat, de életközösségüket mégis leginkább a házassági életközösséghez hasonló elemek jellemzik: az érzelmi és gazdasági közösség, a közös háztartásban történő együttélés, valamint – nálunk a bírói gyakorlat alapján – az együvé tartozás kifelé történő vállalása. Különneműek élettársi viszonyában gyakran nevelkednek gyermekek, sőt, mondhatjuk, hogy egyre több gyermek nevelkedik olyan családokban, amelyek nem házasságon alapulnak, hanem élettársi kapcsolaton. (Amennyiben azonos nemű személyek létesítenek élettársi kapcsolatot, még kevesebb a közös szülői státusz lehetősége, mint formalizált párkapcsolatban.) A közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók többnyire – testvérek, szülő/ szülők és nagykorú gyermekük/gyermekeik – olyan rokoni kapcsolatban állnak egymással, hogy bejegyzett partnerkapcsolatot egyáltalán nem létesíthetnek, ám legtöbbször jogilag elismert módon de facto élettársi kapcsolatban sem élhetnek együtt. (Ennek felel meg a magyar jog követelményrendszere is.) A partnerkapcsolatok utódnemzést és utódnevelést is céloznak, a közeli rokonságban álló személyek nemi kapcsolata pedig incesztust valósít meg. 2. Annak ellenére, hogy a közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók viszonya lényegét tekintve más, mint az élettársaké (legyenek bejegyzett élettársak vagy de facto élettársak), az európai élettársi jogalkotás azt mutatja, hogy a bejegyzett partnerkapcsolatokat vagy élettársi viszonyokat az utóbbi években érintett jogszabályi változások előkészítése során fel-felmerült: nem indokolt-e a szabályozás hatókörébe vonni az élettársi kapcsolatban élő párokon kívül az egymással közeli rokonsági kapcsolatban álló és közös háztartásban élő, közösen gazdálkodó személyeket. Ezt a felvetést több tényező is indokolta. Voltak olyan megfontolások, amelyek szerint az azonos nemű élettársak kapcsolatának jogi elismerése mellett méltatlan az, hogy a szoros rokoni közösségben együtt élők helyzete nem nyer értékelést. Voltak olyan elképzelések, amelyek ezen az úton kívánták tompítani az esetleges társadalmi ellenérzéseket,


5 amelyek a házasságon kívül együtt élő személyekkel szemben érezhetőek. S voltak olyan álláspontok, amelyek szerint egy ilyen jellegű jogalkotás kellő alkalmat nyújt arra, hogy a társadalomban ezen a módon együtt élők helyzete is rendezést nyerjen. 3. Ami a jogi szabályozást illeti, felvetődhet, hogy miért is lenne szükség önálló szabályozásra? A válasz értelemszerűen az, hogy bizonyos, a jog által nyújtott előnyök megszerzése érdekében, illetve a gyengébb helyzetben, érdekérvényesítésre kevésbé képes fél védelme érdekében. Mind az előnyök, mind a védelem körében elsősorban vagyoni kérdésekről van szó, amelyek – és ennyiben hasonló helyzetük a de facto élettársakéhoz – nem elsősorban a közösség fennállása alatt okoznak problémát, hanem akkor, amikor ez az együttélés véget ér.

Néhány szabályozási megoldás Európában Önálló családjogi jellegű szabályozás – az olasz impresa familiare Míg a kontinentális Európában magától értetődőnek tűnik, hogy a házastársak vagyoni viszonyait önállóan rendezi a jog, s míg egyre több országban szabályozzák az azonos neműek szinte a házasság joghatásait maguk után vonó partnerkapcsolatait, sőt, adott esetben a különneműek bejegyzett élettársi viszonyának vagyonjogi következményeit – addig igen kevés azoknak az országoknak a száma, ahol önálló családjogi rendelkezés vonatkozik a közös háztartásban nem házastársakként, s nem házastársak módjára együtt élő személyek vagyoni viszonyaira. Ez nem jelenti azt, hogy vagyoni helyzetüket esetlegesen a polgári jog egyéb eszközeivel ne rendezhetnék, de ezeket a lehetőségeket már inkább az eshetőlegesség jellemzi. Kiemelés érdemel így az olasz családjog speciális intézménye: az impresa familiare, az ún. családi vállalkozás,3 annak ellenére is, hogy nem feltétlenül közös háztartásban együttélő személyek viszonyáról van szó, sőt, nemcsak „egyéb” hozzátartozókról: családi vállalkozást a családtagok széles köre alkothat, s ebbe a körbe akár a házastársak is beletartozhatnak. Kiemelkedővé kifejezetten családjogi jellege teszi az impresa familiare-t. A családi vállalkozás bevezetésére 1975-ben került sor, azóta szabályait a családjogi szabályozást is tartalmazó olasz Polgári törvénykönyv 230b. §-a tartalmazza. Megalkotásával az volt a cél, hogy védelemben részesítsék a családon belül munkát végző családtagokat, tekintettel arra, hogy korábban ezt a családtagok kapcsolatára, azaz a rokonságra és a szolidaritásra tekintettel ingyenesnek tekintették.4 A szabályozás eredményeként a 3

Ezt emeli ki Schwenzer is mint a családi viszonyokban élő más személyek (azaz nem házastársak és nem élettársak) vagyoni viszonyai önálló rendezésének példáját. In: Schwenzer, Ingeborg: Restitution – Unjust Enrichment and Negotiorum Gestio. International Encyclopedia of Comparative Law. Volume X. Tübingen, 1997. 23. o.

4

Insigna, Stefano: De Facto Family and Family Enterprise in the Italian Legal System. In: Verschraegen, Bea (szerk.): Family Finances. Wien, 2010. 321. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

6 rokoni, illetve hozzátartozói kötelék alapján a családban dolgozók nem kerülnek a vállalkozás tulajdonosától kiszolgáltatott helyzetbe, részesedhetnek a vállalkozásban végzett munka eredményéből. A 230b. § rendezi azt, hogy kik tekinthetők családi vállalkozásban dolgozó személyeknek. A jogszabály a rokonok és hozzátartozók pontosan meghatározott, ám széles köre, azaz meghatározott fokú rokonok, továbbá a házastársak, valamint a házastársak meghatározott fokon álló rokonai számára teszi lehetővé a családi vállalkozás alapján történő részesedést, feltéve természetesen, hogy a vállalkozásban, a család számára végeznek munkát.5 A családtagoknak nem kell együtt élniük;6 a részesedés sokkal inkább a munkavégzéstől függ, abban az értelemben, hogy az érintett személynek állandó, folyamatos, azaz rendszeres munkát kell végeznie, és a munkavégzésnek ténylegesen hozzá kell járulnia a vállalkozás gyarapodásához.7 Ennek megfelelően a háztartásban végzett munka önmagában nem minősül a családi vállalkozás keretei között végzett munkának; csak akkor, ha az imént említett feltételeknek megfelel. Azok, akik alkalmilag vesznek részt a családi vállalkozás tevékenységében, nem minősülnek tagnak. Ugyanakkor a munkavégzés folyamatossága nem jelent kizárólagosságot: elképzelhető, hogy bizonyos családtagok a család körén kívül is végeznek egyéb munkát, s nem „teljes munkaidőben” jelennek meg a családi vállalkozásban, az azonban esetükben is feltétel, hogy a családi vállalkozásban végzett tevékenységük legyen az elsődleges. Ugyanakkor családi vállalkozásban való részesedést csak munkavégzés eredményezhet, egyéb befektetés, vagyoni hozzájárulás nem.8 A családi vállalkozás határozottan kisegítő, másodlagos jellegű jogintézmény, azaz akkor érvényesül, ha a családtagok egyéb módon nem állapodnak meg ebben a kérdésben. A családi vállalkozás eredményéből való részesedés ugyanakkor egyáltalán nem kívánja meg a családtagok közötti szerződést. A 230.b § rendezi a családi vállalkozásban résztvevők jogállását – eszerint mind családjogi jellegű, mind vállalkozási jellegű jogosítványok rendelkezésükre állnak. Ami az előbbit illeti, ez a tartási igény érvényesíthetősége. Valamennyi tag a tartásra vonatkozó általános családjogi szabályok alapján tarthat igényt tartásra, s az független attól, hogy a családi vállalkozás ért-e el anyagi hasznot. Vállalkozási jellegű jog ugyanakkor a haszonban való részesedés, továbbá a vállalkozás irányítását meghatározó döntéshozatalban történő részvétel. Ez utóbbiak a ténylegesen végzett családi vállalkozásbeli munka mennyiségétől és jellegétől függenek, s a részesedésnek nyilvánvalóan feltétele az, hogy a vállalkozás tényleges hasznot produkáljon.9 5

Insigna, 322. o.

6

Schwenzer 22. o.

7

Insigna, 322-323. o.

8

Schwenzer, 26. o.

9

Insigna, 323. o.


7 A közös háztartásban együttélő egyéb hozzátartozók helyzetének polgári jogi rendezése Noha a házastársak vagyoni viszonyait a (kontinentális) Európában hagyományosan különös, házassági vagyonjogi rendszert alkotó szabályok rendezik, még esetükben is fel-felmerül az a helyzet, hogy a vagyonközösség szabályai nem oldanak meg minden problémát. Így nem ritka, hogy a szerződési jog nyújt olyan eszközt, amelynek segítségével helyreállítható a megbomlott vagyoni egyensúly: az egyik fél részesedésre tarthat igényt a vagyongyarapodásból, illetve az általa rendelkezésre bocsátott vagyont, vagyoni hozzájárulást legalább részben visszaszerezheti. Ilyen eszköz lehet a tisztán polgári jogi ( jellegű) társasági viszony, a polgári jogi társaságot létrehozó megállapodás, amelyet számos jogrendszer szabályoz. Vannak országok, ahol a házastársak valóban igénybe vehetik ezt, vannak olyan országok, ahol kevésbé mozdult el a bírói gyakorlat abba az irányba, hogy a házasság mögött (esetenként amellett) elismerjen társasági szerződési viszonyt. Németországban és Ausztriában is inkább a házasságon kívüli partnerkapcsolatban élők, a de facto élettársak hivatkozhatnak – rendszerint a kapcsolat megszűnése után – arra, hogy partnerük és köztük megállapodás volt arra nézve, hogy gazdasági céljukat közösen, együttműködve érik el.10 Ez a lehetőség a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók számára is rendelkezésre állhat, de annak a félnek, aki erre igényt kíván alapítani, bizonyítania kell azt, hogy közöttük ténylegesen létrejött egy legalább hallgatólagos megállapodás, volt valamiféle gazdasági cél, amelynek érdekében együttműködésre kötelezték magukat, s ténylegesen sor is került az együttműködésre, azaz – tipikusan – pénzben mérhető, vagyoni jellegű hozzájárulásra. Miután egy (fenti értelemben vett) társasági szerződés partnerei bizalmas, szoros kapcsolatban vannak egymással – ahogyan a családtagok is – utólag nem könnyű megállapíthatóvá tenni azt, hogy valóban megállapodást kötöttek egymással, s ennek a megállapodásban foglalt célnak az elérése érdekében tevékenykedtek. (Noha az egyes országok ítélkezési gyakorlata eltérő, úgy tűnik, a hallgatólagos megállapodás felmutatása is nehézkes.)11

A regisztrált partnerek, illetve élettársak és a közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók azonos módon történő szabályozása Ismerünk olyan európai megoldásokat, amelyek a házasságon kívüli partnerkapcsolat valamely formáját (ez tipikusan nem a magyar jogban ismert – de facto – élettársi kapcsolat) úgy rendezik, hogy nemcsak a házastársak módjára együttélő két különböző vagy azonos nemű személyt vonják hatályuk alá, hanem a családtagok, együttélő személyek szélesebb körét. 10 Részletesen lásd erről Szeibert Orsolya: Az élettársak és vagyoni viszonyaik. Budapest, 2010. 168-175. és 180-181. o. 11

Ahogyan erre Schwenzer is rámutat; 46. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

8 A cohabitation légale (törvényes együttélés) Belgiumban A belga cohabitation légale intézményét 1998-ban fogadták el, szabályai a Polgári törvénykönyv tulajdonjogi szabályai között helyezkednek el. A törvényes élettársi viszony, illetve német elnevezésének (gesetzliches Zusammenwohnen) megfelelően törvényes együttélésnek12 nevezhető viszony keretei között nemcsak a magyar terminológia szerinti élettársak, hanem akár két olyan személy is együtt élhet, akik között hozzátartozói, rokoni kapcsolatuk miatt a házasság nem állhatna fenn. Arra nézve ugyanis, hogy kik élhetnek együtt törvényes élettársakként, a törvény feltételként csupán annyit tartalmaz, hogy két cselekvőképes személy, akik közül egyik sem él sem házasságban, sem más törvényes élettársi kapcsolatban. A törvény emellett sem az alanyok nemét, sem azt a követelményt nem tartalmazza, hogy nem állhat fenn közöttük a házassági akadályokhoz hasonló akadály. Ebből következik az, hogy a különnemű és azonos nemű párok mellett a rokonok és hozzátartozók is választhatják ezt a formát. A törvény lényegében meg is célozza a két személyes rokoni/hozzátartozói kapcsolatokat,13 ez azért is figyelemreméltó, mert a törvényes együttélés jogszabályi megfogalmazását hosszas kísérletek előzték meg. A parlamentben 1993-tól kezdődően követték egymást a különböző törvényjavaslatok, amelyek a házasságon kívüli párkapcsolatok egyetlen, általános megoldását keresték, de ekkor még nem merült fel az az elképzelés, hogy ne csak a párkapcsolatokban élők helyzetét rendezzék.14 Kérdésként vetődött fel ugyanakkor már a törvény parlamenti tárgyalásának idején, hogy miként lehet indokolni a családi kapcsolatok esetén azt, hogy két személynél többen nem élhetnek ilyen viszony keretei között együtt: a szülő több gyermeke közül csak egyikkel alkothat ilyen közösséget, s a szüleik halála után továbbra is együttélő, együtt maradó testvérek is csak ketten részesülhetnek a törvényes együttélés előnyeiből, hárman adott esetben már nem.15 Ami az előnyöket, azaz a törvényes együttélés jogkövetkezményeit illeti, azokat illeti meg, akik kifejezetten ezt az együttélési formát választják, azaz akik erre nézve írásbeli nyilatkozatot tesznek, s maga a kapcsolat azzal veszi kezdetét, hogy a felek nyilatkozatát nyilvántartásba veszik. A viszony egyébként akár a felek által közösen, akár egyoldalúan is megszüntethető. A személyállapot, a státusz nem változik meg a törvényes együttélés vállalásával, illetve regisztrálásával, ebből is következik az, hogy a törvényes élettársi viszony elsősorban vagyonjogi joghatásokat idéz elő, igaz, messze nem a házassági vagyonjog joghatásait. 12 Az alábbiakban mindkét használt elnevezés – törvényes együttélés, illetve törvényes élettársi viszony – értelemszerűen a cohabitation légale intézményét fedi. 13

Pintens, Walter: Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften in Belgien. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma

14

Pintens, 280-281. és 286. o.

15

Pintens, 286. o.

(Hrsg.): Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2005. 286. o.


9 A magánjogi jellegű vagyonjogi joghatások sorolható a közös családi otthon védelme, a közös otthon és háztartás terhei közös viselésének kötelezettsége, továbbá a közös élet, közös otthon érdekében vállalt tartozásokért való közös felelősség. 1998ban a törvényes együttélés túlélő partnere nem rendelkezett törvényes öröklési jogi státusszal, ezen 2007-ben változtatott a jogalkotó. A módosítás értelmében az „özvegy” jogosulttá vált arra, hogy továbbhasználja a családi otthont és a felszerelési, berendezési tárgyakat, amennyiben pedig a lakást bérleti jog alapján használták, annak folytatására lett jogosult.16 Jelentősek a kapcsolat közjogi vagyoni joghatásai, elsősorban az adójog terén. 2004 óta a törvényes együttélés partnerei a házastársakkal egyenlő módon tartoznak jövedelemadó-fizetési kötelezettséggel, és 2000 óta az öröklési illeték-fizetési kötelezettség megállapítása is egyenlő módon történik.17

A közös háztartásban élők vagyoni viszonyait rendező jogszabály Norvégiában 1991-ben fogadták el azt a norvég törvényt, amely a közös háztartásban (háztartási közösségben) élők vagyoni viszonyait rendezi a közösség megszűnése esetére. A háztartási közösség olyan nagykorú személyek között jön létre, akik házasságkötés nélkül közös fedél alatt élnek és közösen fedezik a közös élet fenntartásának költségeit, azaz mindketten hozzájárulnak a közös háztartás fenntartásának költségeihez, illetve a közös otthonnal és háztartási javakkal kapcsolatos költségekhez. Ilyen háztartási közösségben élhetnek az élettársak, de a testvérek, szülők és felnőtt gyermekeik, sőt akár barátok is, illetve a fenti közösségek kombinációja is elképzelhető a törvény kommentárja értelmében.18 (Az együttélés oka teljesen indifferens, ez jól kitűnik abból is, hogy a jogalkotó igyekezett objektív körülményhez kötni a közösség fennállását.) Házastársak között – értelemszerűen – nem állhat fenn a háztartási közösség, de nem állhat fenn házastársak és más 18. évüket más betöltött személyek között sem. Ahogyan arra utaltunk, a törvény arra az esetre biztosít bizonyos jogokat a háztartási közösség tagjainak, ha a közösség véget ér, ám ezek meglehetősen szűk körűek. A jogszabály alapján nem a vagyon megosztására van lehetőség, hanem a közös lakás és használati tárgyak értékének megosztására, illetve a használat rendezésére, bár ez utóbbi meglehetősen sok tényező függvénye.19 Noha az intézmény nem kizárólag az élettársak számára biztosít lehetőséget vagyoni viszonyaik legalább valamelyest történő rendezésére, a norvég élettársi szabályozást tár-

16

Pintens, Walter: Belgischen Familien- und Erbrecht 2006-2007. FamRZ 2007. 18. 1494. o.

17

Pintens, 301. o.

18

A kommentárt idézi Ryrstedt, Eva: Legal Status of Cohabitants in Norway. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (Hrsg.): Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2005. 442. o.

19 Ryrstedt, 443. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

10 gyaló irodalom mégis (elsősorban) mint az élettársi szabályozás felé tett lépést értékeli.20 Azt, hogy az élettársak inkább a figyelem előterében vannak, jól mutatja a 2009-ben elfogadott jogszabályváltozás: a fenti háztartási közösség nem járt és nem jár törvényes öröklési jogi státusszal, 2009 óta azonban az élettársat – ha a kapcsolatból közös gyermek származott – partnere halála esetén megilleti az uskifte joga (a mi özvegyi jogunkhoz hasonlatos jogosultság).21

A magyar szabályozás de lege lata és de lege ferenda A hatályos szabályozás A közös háztartásban élő más hozzátartozók – azaz nem házastársak, nem bejegyzett élettársak, és nem (de facto) élettársak – vagyoni viszonyait a Ptk. a kötelmi jog különös szabályainak körében, azaz az „Egyes szerződések” cím alatt szabályozza, a társaságokról szóló fejezetben. A társaságot szabályozó – az utóbbi évtizedek során többször módosult – XLVI. Fejezet több alapformát különböztet meg: a polgári jogi társaságot, az építőközösséget, a közös háztartásban élők vagyoni viszonyait, a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságot, továbbá a társasház-közösséget. A közös háztartásban élők vagyoni viszonyait az 578/G. § szabályozza akként, hogy az (1) bekezdésben állapítja meg az élettársak közös tulajdonszerzésének módját és a tulajdonszerzés arányait; a (2) bekezdésben pedig azt közli, hogy ezeket a szabályokat kell alkalmazni a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni viszonyaira is. (Az élettársak fogalmát a 685/A. § határozza meg, az 578/G. § (2) bekezdése pedig kifejezetten megállapítja, hogy a házastársak, illetve bejegyzett élettársak nem tekinthetőek közös háztartásban élő más hozzátartozóknak.) Az 578/G. § elődje, az 578. § a Ptk. 1977-es módosítása alkalmával került megfogalmazásra,22 lényegében a korábbi ítélkezési gyakorlat törvényi szintre emelésével. A közös háztartásban élők vagyoni viszonyai a polgári jogi társaság speciális aleseteként kerültek megfogalmazásra.23 A közös háztartásban élők, a családtagok polgári jogi társaság alóli kiemelése éppen azért volt szükséges, mert a családtagok vagyoni közösségére nem voltak teljes egészében alkalmazhatóak a polgári jogi társaság szabályai.24 A Legfelsőbb Bíróság már a nyolcvanas években is úgy foglalt állást, hogy a közös háztartásban élők vagyoni viszonyaira vonatkozó szabályok akkor alkalmazhatóak, ha gazdasági tevékenységet

20

Példa erre: Asland, John: Legislation on Informal Cohabitation in Norway. In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law. Antwerpen – Oxford, 2005. 295-296. o.

21

Asland, John – Hambro, Peter: New Developments and Expansion of Relationships Covered by Norwegian Law. In: Atkin, Bill: The International Survey of Family Law 2009 Edition. Bristol, 2009. 379-384. o.

22

Az élettársakkal kapcsolatos szabályozás kialakulásáról részletesen: Szeibert 215-217., 222-228. o.

23

Lásd Sárközy Tamás, In: Gellért György (szerk.): A Polgári törvénykönyv magyarázata. Budapest, 1993. 1505. o.

24

Sárközy hivatkozza a Pest Megyei Bíróság Polgári Kollégiumának 1966. El. II. P. 13/2. sz. véleményét. Sárközy, 1532. o.


11 is igénylő közös céljuk elérése érdekében együttműködnek, és legalább hallgatólagosan egyetértenek abban, hogy az így szerzett vagyon közös lesz.25 (Ennek a megállapításnak számos későbbi, élettársi vagyonjogi ügyben hozott legfelsőbb bírósági határozat megállapítása köszön vissza.)

A kodifikációs elképzelések A Polgári Törvénykönyv több mint tíz éve tartó kodifikációja sajátos sorsot szánt a közös háztartásban együtt élő más hozzátartozóknak. Már a kodifikáció legkorábbi időszakában megállapításra került, hogy a tartós élettársi viszonyokat indokolt kiemelni a polgári jogi szabályok köréből és áthelyezni a családi jogi rendelkezések közé.26 Az új Polgári Törvénykönyv Koncepcióját és Tematikáját a Kormány 2003-ban fogadta el;27 ebben a családjog kérdései között részletesen foglalkozik az élettársak vagyoni viszonyainak rendezésével. Megállapítja, hogy az a megoldás, amely a Ptk. kötelmi jogi szabályai között helyezi el az élettársi kapcsolatok vagyoni következményeit, nem felel meg az élettársi kapcsolatok jellegének, illetve társadalmi megítélésének.28 A kötelmi jogi kérdések tárgyalása során a polgári jogi társasággal összefüggésben a szabályozási tematika ismét utal arra a változásra, amelyet az élettársak vagyoni viszonyainak a családjogi, illetve öröklési jogi szabályok között történő elhelyezése eredményez.29 Mindkét helyen csak az élettársak említésére kerül sor – a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozókra nem. Miután 2007 augusztusától a kodifikáció két úton halad tovább, 2008-ban a Kormány álláspontját a T/5949 számú, a Polgári Törvénykönyvről szóló Törvényjavaslat tükrözi, a Vitatervezetnek nevezett első tervezet szerzőinek munkáját pedig a Szakértői Javaslat.30 Témánk szempontjából nincs eltérés közöttük: egyik sem tartalmaz a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók vagyoni viszonyait rendező szabályokat; s egyikből sem tűnik ki az, hogy a polgári jogi társasági szerződés (Törvényjavaslat) vagy a társasági szerződés (Szakértői Javaslat) rendelkezéseit a fenti családtagokra kiterjeszteni kívánnák. Változás a Törvényjavaslat parlamenti tárgyalásának időszakában történik. 2009 februárjában egy módosító javaslat a teljes vagyonközösségi rendszer megváltoztatását célozza,31 ez nem kerül elfogadásra; bő hónappal később azonban egy kapcsolódó módosító javaslat már igen.32 Ez utóbbi azt javasolja, hogy a polgári jogi társaságról szóló 10. cím után kerüljön beiktatásra egy 11. cím, amely „Az egy háztartásban élők vagyoni 25 BH 1986/2. 62. 26

A koncepciót 2001. november 8-án fogadta el a Kodifi kációs Főbizottság. A Magyar Közlöny 2002. évi 15. szám II. kötetében került közzétételre.

27

Megjelent a magyar Közlöny 2003. évi Különszámában (2003. február 10.).

28

MK 2003. Különszám 50. o.

29 MK 2003. Különszám 109. o. 30 Ez utóbbit lásd: Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, 2008. 31

http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_madat?p_ckl=38&p_izon=5949&p_alsz=277

32

http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_madat?p_ckl=38&p_izon=5949&p_alsz=381

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

12 viszonyai” elnevezéssel az egy – azaz közös – háztartásban élő más személyek vagyoni viszonyaira (a házastársak kivételével) az élettársak közötti törvényes vagyonjogi rendszer szabályait rendeli alkalmazni. A kapcsolódó módosító javaslatot benyújtói azzal indokolták, hogy a Törvényjavaslat – a hatályos Pk-tól eltérően – nem rendezi helyzetüket, ezt a hiányt pedig a hatályos megoldáshoz hasonlóan, az élettársakra történő utalással indítványozzák kitölteni. Az elfogadott, de hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény 5:474. §-a annyiban szelídített a javaslaton, hogy az alkalmazás módjára vonatkozóan beillesztette a „megfelelően” szócskát. Az eredmény azonban így is különös, sőt, talán több mint különös. Annak tudatában is érdemes szólni róla, hogy a törvény nem lép hatályba. Ha nem is említenénk, hogy nyelvhelyességi szempontból az „egy háztartásban élők” kifejezés igen szerencsétlen, akkor is maradnának tartalmi aggályaink. Nem világos, hogy szándékoltan került-e alkalmazásra a közös háztartásban élő hozzátartozók helyett az ugyanott élő más személyek kifejezés. Elképzelhető, hogy ne csak a hozzátartozók, hanem a közös háztartásban együtt élő egyéb személyek, például hozzátartozónak nem minősülő távolabbi rokonok vagy akár barátok vagyoni viszonyait is értékeljük, de ez bizonyosan alaposabb meggondolást igényel. A legkétségesebb azonban mindenképpen magának az utaló szabálynak az alkalmazása. Akár „élettársi vagyonközösségként” értelmezzük az 578/G. § (1) bekezdését, akár többlet-tényállási elemet kívánunk meg a közös tulajdon keletkezéséhez,33 az élettársi viszony szerződési jellegű felfogása nem változik, s ez valóban vetíthető megfelelően a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni viszonyaira. A hatályba nem lépett új Ptk. – összhangban a több mint egy évtizede kialakult és egyelőre változatlan felfogással – az élettársi (de facto élettársi) viszonyt családjogi kapcsolatnak tekinti és a Családjogi Könyvben helyezi el, „törvényes élettársi vagyonjogi rendszerként” pedig új, a hatályostól eltérő, a közszerzeményi rendszerhez hasonlatos rendszert nevesít. Akár ezt fogja a majdan valóban hatályba lépő Ptk. tartalmazni, akár nem, meggondolást igényel, hogy az élettársakra irányadó vagyonjogi főszabályt kívánjuk-e a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni helyzetére is alkalmazni.

Az Európai Emberi Jogi Bíróság kamarai és nagykamarai döntése a Burden ügyben: a testvérek sérelmezték, hogy a házastársaktól, illetve civil partnerektől eltérően nem részesülnek öröklési illeték-mentességben 1. A brit állampolgárságú Burden nővérek, Joyce és Sybil Burden 2005 márciusában fordultak az Európai Emberi Jogi Bírósághoz (Bíróság); ekkor 87, illetve 80 évesek voltak. Hajadonokként éltek együtt a szüleiktől örökölt házban. Mindketten végrendeletet tet33

Az ítélkezési gyakorlat két irányáról lásd részletesen Szeibert 253-259. o.


13 tek, amelyekben haláluk esetére kölcsönösen a másikat jelölték meg örökösként. Meggyőződésük volt, hogy bármelyikük is halálozik el, a túlélő a magas öröklési illeték miatt kénytelen lesz megválni a nagy értékű családi háztól (ahol életüket közösen leélték). Ezzel összefüggésben azt sérelmezték, hogy a rájuk vonatkozó öröklési illeték alól a házastársak és a „civil partnerek” mentességet élveznek. (Angliában és Wales-ben a 2004. évi Civil Partnership Act vezette be a civil partnership (civil partnerkapcsolat) intézményét. A civil partnerek kizárólag azonos nemű személyek lehetnek, kapcsolatukból a házassággal együtt járó jogokhoz és kötelezettségekhez erőteljesen hasonló joghatások származnak.34) Arra hivatkoztak, hogy az a helyzet, mely szerint az öröklési törvényben a házastársak és civil partnerek részére biztosított illetékmentesség hatálya rájuk nem terjed ki, sérti az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezmény (1950) (Egyezmény) Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének (Jegyzőkönyv) 1. cikkében és magának az Egyezménynek a 14. cikkében foglaltakat. A Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke a tulajdon védelméről rendelkezik, s kimondja, hogy minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához; senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Megállapítja továbbá, hogy mindez nem korlátozza az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák. A 14. cikk a megkülönböztetés tilalma kapcsán kimondja, hogy az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani. A Bíróság döntött az ügy elfogadhatóságáról. A testvérek valamennyi hazai jogorvoslati lehetőséget kimerítettek, éveken keresztül harcoltak beadványokkal és kérelmekkel annak érdekében, hogy számukra is biztosítsák az öröklési illeték-mentességet. Az Egyesült Királyság kormánya többek között azzal érvelt az ügy elfogadhatatlansága mellett, hogy a nővéreket semmiféle vagyoni kár nem érte és lehetséges, hogy később sem fogja, azaz a panaszuk feltételes és elméleti jellegű. Ezzel szemben a Bíróság figyelembe vette a testvérek előrehaladott életkorát és annak az igen nagymértékű valószínűségét, hogy egyikük a másik halála esetén felelős lesz az öröklési illeték megfizetéséért (a későbbiekben öröklés tárgyát képező vagyon mértéke messze meghaladta az illetékkötelezettséggel sújtott vagyon alsó határát).

34

A Civil Partnership Act megalkotásáról, rendelkezéseiről részletesen lásd Szeibert 184-186. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

14 2. Ami az ügy érdemét illeti, a kormány mind a Jegyzőkönyv 1., mind az Egyezmény 14. cikkének megsértését tagadta; a tulajdon védelmével kapcsolatban arra hivatkozott, hogy az öröklés mindössze lehetőség és a potenciális örökös (várományosi) joga nem tekinthető tulajdonjognak. A diszkriminációval összefüggésben leszögezték, hogy a testvérpár helyzete nem hasonlítható össze a házastársakéval, illetve a civil partnerekével, elsősorban azért, mert a házastársak, civil partnerek kifejezetten a köteléket választják, míg a testvérek születésüknél fogva kerülnek egymással testvéri kapcsolatba. Azzal, hogy a házastársak a formális köteléket választják, tisztában vannak azzal, hogy jogokat szereznek és kötelezettségeket vállalnak, a testvérek – ezzel szemben – semmiféle vagyoni jellegű kötöttséget nem vállalnak magukra nézve. Utalt a kormány arra is, hogy a Bíróság már több alkalommal megállapította: a házastársak különleges jogi státusszal rendelkeznek; de arra is: ha a testvérek helyzetét össze is lehetne hasonlítani a házastársakéval (civil partnerekével), és meg lehetne állapítani az eltérő bánásmódot, ez nem sértené az Egyezmény 14. cikkét, mert az államok széleskörű mérlegelési joggal rendelkeznek azon a téren, hogy milyen vagyont érintő intézkedésekkel támogatják a házastársakat. A vonatkozó öröklési törvény éppen azáltal támogatja a házastársakat, hogy egyikük halála esetére illetékmentességet biztosít annak érdekében, hogy az özvegy helyzete vagyoni szempontból ne nehezüljön el; s ugyanez vonatkozik megfelelően az azonos nemű partnerek állam által elismert civil párkapcsolatára. Kormányzati érvként elhangzott még egy, állami bevételekkel kapcsolatban „szokásos” érv: a mentesség együtt élő testvérekre történő kiterjesztése esetén azt nyilván ki kellene terjeszteni más együtt élő hozzátartozókra, családtagokra is, ennek pedig nagyon komoly pénzügyi hatása lenne. 3. A nővérek cáfolták a kormány érvelését: helyzetüket a házastársakéhoz (civil partnerekéhez) hasonlatosnak vélték. Elismerték ugyan azt, hogy a testvéreket számos esetben csak a közös felmenők kötik össze, az ő esetükben azonban a helyzet ettől teljeséggel eltér: kifejezetten azt választották, hogy együtt fognak élni, és évtizedeket töltöttek együtt szeretetteljes, elkötelezett és stabil (testvéri) kapcsolatban, mindkettőjüknek egyetlen és közös otthonában, más személyeknek ebből a kapcsolatból való kizárásával. Állításuk szerint ez éppen úgy minősül önrendelkezési joguk gyakorlásának és személyiségük kiteljesítésének, mint a házasságkötés vagy a civil partnerkapcsolat létesítése; s éppen azért nem hozhattak létre civil párkapcsolatot, mert vérrokonságban állnak egymással.35 Ami a stabil és elkötelezett partnerkapcsolatok állami támogatását illeti, saját esetükben úgy látták, hogy az illetékmentesség hiánya nem szolgál semmiféle jogszerű célt és állami érdeket; s az állami bevétel sem csökkenne túlzottan, ha a hozzájuk hasonló, elkötelezettsé35

A házasságban élők és maguk között azt a különbséget emelték ki, hogy jogszerűen nem állhatnak egymással szexuális kapcsolatban.


15 get vállaló és hosszú ideig együtt élő testvérek, illetve közös háztartásban élő más családtagok számára az állam biztosítana a civil partnerkapcsolathoz hasonlatos konstrukciót. 4. A hét bíróból álló Kamara 2006 decemberében hozott határozatot.36 A Bíróság megállapította, hogy nem került sor sem az Egyezmény 14. cikkének, sem a Jegyzőkönyv 1. cikkének a megsértésére, ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a hét bíróból álló Kamara négy-három arányban szavazta meg a döntést. A döntés így egyértelműen többségi, de ez a többség valójában alig haladja meg azokat, akik egyértelműen az Egyezmény sérelme mellett voksoltak, részben a jogszerűség, részben a méltányosság alapján. Az indokolásban a Bíróság utalt arra, hogy az összehasonlító helyzetben lévő személyekkel szembeni eltérő bánásmód akkor valósít meg hátrányos megkülönböztetést, ha az nem igazolható objektív és ésszerű módon, azaz nem jogszerű célt szolgál, illetve nem arányos az elérni kívánt céllal; a szerződő államok ugyanakkor széleskörű mérlegelési joggal rendelkeznek annak megítélése során, hogy miképpen igazolható az eltérő bánásmód. Noha kitértek arra a kérdésre is, hogy a kérelmező nővérek és az együttélő házastársak, illetve civil partnerek összehasonlítható helyzetben vannak-e, elsősorban mégis arra fókuszált a Bíróság, hogy mennyiben követ legitim célt a házastársaknak és civil partnereknek biztosított illeték-mentesség, illetve mennyiben jogszerű a mérlegelési jogkör gyakorlása. Megállapították, hogy a túlélő házastárs, illetve a vele szinte teljesen azonos helyzetben lévő civil partner illeték-mentessége jogszerű célt szolgál: azáltal támogatja a különböző nemű és azonos nemű partnerek stabil és elkötelezett párkapcsolatát, hogy a partner halála esetére az özvegynek bizonyos mértékű vagyoni biztonságot garantál. Azt már korábban is leszögezte a Bíróság, hogy a házasság olyan jogok és kötelezettségek öszszessége, amely alapvetően megkülönbözteti azt a férfiak és nők házasság nélküli élettársi együttélésétől. A mérlegelési jog gyakorlását is jogszerűnek találták, utalva arra, hogy mindig adódnak olyan szélsőséges helyzetek, amikor az egyébként jogszerű jogalkotói döntés méltánytalan helyzetet eredményez. 5. Bonello és Garlicki bírák közös különvéleményt fogalmaztak meg. A 14. cikk megsértését megállapíthatónak tartották, mégpedig az állami mérlegelési jogkör szélességének téves megítélése miatt. Álláspontjuk szerint az illetékmentesség addig védhető, amíg az csak a házastársakra vonatkozik; azzal azonban, hogy hatályát kiterjesztették az azonos nemű civil partnerekre, a mentesség rendszere elveszítette átláthatóságát. Mihelyst ugyanis nemcsak házastársak, hanem két személy állandó kapcsolata élvez védettséget és így az öröklési illetékfizetési kötelezettség alól mentességet, indokolásra szorul, hogy bizonyos kapcsolatok miért nem kerülnek a mentességet meghatározó szabály hatálya alá. Értékelték azt az érvet, amelyet a döntés indokolása – jelentőség nélkül – megemlít: a nővéreknek nem volt választási lehetősége, nem választhatták sem a civil partnerkap36 Burden and Burden v. the United Kingdom 13378/05 [2006] ECHR. Az ítélet meghozatalának időpontja: 2006. december 12.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

16 csolatot, sem más olyan intézményt, amellyel kifejezhették volna együvé tartozásukat. Ennek megfelelően a nővérek véleményük szerint nem hasonlíthatóak össze azokkal az élettársi kapcsolatban élő partnerekkel, akik választhatták volna a házasságot vagy a civil partnerkapcsolatot. Elismerik azt is, hogy amennyiben az állam értékelné a nővérekéhez hasonló kapcsolatokat, a tartós élettársi viszonyokat is értékelni lenne indokolt, tekintve, hogy a fenti nővérek kapcsolata erőteljesen hasonlít más együtt élő személyek kapcsolatára, különösen (nagyon) idős embereknél. Az ilyenkor jelentkező kölcsönös érzelmi elkötelezettség és vagyoni függés mind etikailag, mind védendő érték volta miatt megköveteli azt, hogy az állam tekintettel legyen rájuk. Pavlovschi bíró különvéleményében Benjamin Franklin szavait idézve – melyek szerint semmi nem biztos a világon, csak a halál és az adó –, a döntés méltánytalansága ellen emelt határozottan szót. 6. 2007 márciusában a nővérek kérték az ügyüknek a Nagykamara elé terjesztését és a Nagykamara kollégiuma a kérelemnek helyt adott. Az ügyben érintett Burden nővérek és az Egyesült Királyság kormánya egyaránt előterjesztették észrevételeiket. A kormány részben megismételte, részben kiegészítette a Kamara elé tárt álláspontját. Nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a nővérek helyzete összehasonlítható a házastársak, illetve a civil partnerek helyzetével, de az egyenlő bánásmód hiányát jogszerűnek vélte, különös tekintettel a testvérek és a házastársak/civil partnerek helyzete közötti eltérésekre, így elsősorban arra, hogy a nővérek nem vállaltak olyan kötelezettségeket, amelyek a házassággal és a civil partnerkapcsolattal együtt járnak. A nővérek határozottan utaltak arra, hogy amennyiben lehetőségük lett volna civil partnerkapcsolatot létesíteni, ezt megtették volna, de vérrokonságuk miatt nem rendelkeztek választási lehetőséggel; továbbá arra is, hogy az állam érdekelt a nagykorúak között létrejövő tartós, elkötelezett családi kapcsolatok támogatásában, ennél fogva nem érthető, mi akadályozza azt, hogy az öröklési illetékmentesség hatályát mindazon érintettekre kiterjesszék, akik ezt a legitim célt megvalósítják. Harmadik félként mind Belgium, mind az Ír Köztársaság kormánya előterjesztette észrevételét; az ír kormány álláspontja szerint a nővérek helyzete nem a házastársakéval, illetve civil partnerekével hasonlítható össze, hanem azon személyekével, akik egymást kölcsönösen támogatva élettársi együttélést hoznak létre. 7. A tizenhét bíróból álló Nagykamara 2008 áprilisában hozta meg végleges döntését.37 Megállapították, hogy nem került sor sem az Egyezmény 14. cikkének, sem a Jegyzőkönyv 1. cikkének a megsértésére; a többségi határozat tizenöt-kettő arányban került megszavazásra. A Nagykamara leszögezte, hogy a testvérek kapcsolata minőségét, jellemzőit tekintve tér el alapvetően a házastársak és a velük ebből a szempontból azonos elbírálás alá eső civil partnerek 37

Burden v. the United Kingdom 13378/05 [2008] ECHR. Az ítélet meghozatalának időpontja: 2008. április 29.


17 kapcsolatától. A nővérek kapcsolatának alapja a vérrokonság, míg a házasság és a civil partnerkapcsolat egyik meghatározó sajátossága, hogy közeli családtagok nem hozhatják létre. Az a tény, hogy a kérelmezők éppen a házastársakhoz és civil partnerekhez hasonlóan választották azt, hogy felnőtt életüket együtt kívánják leélni, a Bíróság álláspontja szerint nem változtat a fenti alapvető különbségen. A házasságot illetően a Nagykamara korábbi gyakorlata alapján ismét leszögezte, hogy az a házastársak részére sajátos státuszt keletkeztet, ebből következően a házasságkötés nélkül együttélő élettársak helyzete nem hasonlítható a házasságban élőkéhez (illetve 2004 óta a civil partnerekéhez). Mind a házastársak, mind a civil partnerek határozottan kifejezésre juttatják azon szándékukat, hogy nem csak együttélni kívánnak, hanem házasságot vagy civil partnerkapcsolatot szeretnének létrehozni. A Nagykamara többségi álláspontja szerint nem a kapcsolat tartósságának vagy kölcsönösen egymást támogató jellegének van jelentősége, hanem a jogok és kötelezettségek nyilvános vállalásának, amely önmagában döntő különbséget alapoz meg. 8. Bratza és Thór Björgvinsson bírák párhuzamos véleményt fogalmaztak meg, amelyekben az ítélet rendelkező részében foglaltakkal egyetértettek, de az indokolással nem. Mindketten a Kamara indokolását tartották elfogadhatónak. Thór Björgvinsson bíró nem fogadta el a kérelmező nővérek és a házastársak, civil partnerek közötti összehasonlítás konklúzióját. Elismerve azt, hogy vannak a két eltérő típusú kapcsolat között lényeges eltérések, úgy vélte, hogy a hasonlóságok jelentősebbek. Hasonlóságnak minősül az érintettek azon döntése, hogy együtt élik le az életüket, a személyes és szoros kapcsolat, továbbá a mindennapi együttélés és vagyoni kérdések közös megoldása. Utalt arra is, hogy míg a házasság az Európa Tanács tagállamaiban hagyományos módon a társadalom pillére, addig az azonos neműek kapcsolataira csak az utóbbi években terjesztették ki a házasságra irányadó rendelkezéseket, vagy alkottak azokhoz hasonlóakat, s ez azt jelenti, hogy a jogalkotók reagáltak az etikai és társadalmi értékrendszer átalakulására. Zupančič és Borrego Borrego bírák ugyanakkor az Egyezmény és a Jegyzőkönyv megsértése mellett tették le voksukat különvéleményeikben. Zupančič bíró az ítélet indokolását annyiban kérdőjelezte meg, amennyiben az alapvető eltérést érzékel a házastársak/ civil partnerek és a testvérek között a vérrokonság fennállása avagy (kötelező) hiánya miatt. Álláspontja szerint a vérrokonság személyeket – még ha másként is –, de éppolyan szorosan köthet össze, mint a házastársakat, illetve civil partnereket a nemi kapcsolat (utalva arra, hogy az ikertestvérek szoros összetartozása aligha múlható felül.) Borrego Borrego bíró különvéleményében kifejtette, hogy a mérlegelési jogkör határa, amellyel a Kamara ítélete foglalkozott, s amely az ügy sarkpontja, sajnálatosan teljesen kimaradt a Nagykamara ítéletének indokolásából; s túlzottan egyszerűsítette az alapkérdést az a nagykamarai megközelítés, amely szerint a nővérek helyzete nem hasonlítható össze a házastársakéval, illetve civil partnerekével, így nem beszélhetünk

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

18 hátrányos megkülönböztetésről. Utalt arra is, hogy az Egyezmény 43. cikke értelmében valamely ügy csak kivételesen terjeszthető a Nagykamara elé, akkor, ha az ügy az Egyezmény vagy valamely Jegyzőkönyv értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést vagy egy egyébként általános jelentőségű lényeges kérdést vet fel. Noha a jelen ügy valóban indokolta a nagykamarai ítélethozatalt, a Nagykamara nem foglalkozott a kérdés érdemével; Borrego Borrego csalódását kifejezve Horatiust idézte: parturient montes, nascetur ridiculus mus. 9. A Burden ügyben hozott nagykamarai ítélet családjogi mondanivalója. Családjogi szempontból a leginkább érdekfeszítő kérdés az, hogy a Burden nővérek helyzete valóban összehasonlítható-e a házastársakéval, illetve a civil partnerekével. Ahogyan arra több különvélemény – így Bonello, Garlicki és Thór Björgvinsson bíráké – is utalt, nem lehet eltekinteni attól, hogy a rendszer addig rendelkezett áttekinthetőséggel, amíg az illetékmentesség csak a házastársakra vonatkozott. Attól kezdődően, hogy a házastársakkal számos szempontból azonos helyzetet teremtettek az azonos nemű civil partnerek számára, a rendszer módosult. Ez annyiban függ össze a testvérek beadványával, hogy miután kimerítették a hazai jogorvoslati lehetőségeket, a Civil Partnership Act elfogadása sarkallta őket arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljanak. Azt ugyanis súlyosan diszkriminatívnak találták magukra nézve, hogy rokonokként nem esnek olyan kedvező elbírálásban, mint a civil partnerek. A Kamara – ahogyan erre később a Nagykamara ítéletének indokolása is utalt –, nem válaszolta meg az összehasonlíthatóság kérdését. A Nagykamara ugyanakkor egyértelműen erre koncentrált, de úgy ítélte meg, hogy alapvető különbségük miatt nem hasonlíthatóak össze. A Nagykamara döntése a házastársak/civil partnerek/együttélő testvérek összefüggésrendszerében két differenciára alapította az összehasonlíthatatlanságot: egyrészt a vérrokonság fennállására, másrészt pedig arra, hogy a házasság, illetve a civil partnerkapcsolat részletesen szabályozott jogviszonyt teremt, amelyet az érintettek maguk választanak. Ezzel kapcsolatban azért utaljunk arra, hogy a nővérek éppen azt sérelmezték, hogy a civil partnerkapcsolat intézményét nem választhatták annak ellenére, hogy ők az együttélés és az egymásról való kölcsönös gondoskodás mellett döntöttek.38 A nagykamarai ítélet indokolása kiemeli továbbá a házasság elsődlegességét (ezt a különvélemények sem kérdőjelezik meg). A házasság mellé állítja a civil partnerkapcsolatot, amely az azonos nemű partnerek számára a házassággal együtt járó jogokat és kötelezettségeket garantálja. A házasság és a civil partnerkapcsolat azonos annyiban, hogy a felek nyilvánosan vállalják együvé tartozásukat, vállalják a jogviszony következményeit. Ehelyütt az indokolás szembeállítja a házasságot/civil partnerkapcsolatot a különböző nemű és azonos nemű személyek házasságon kívüli partnerkapcsolataival, tekin38

Ahogyan erre a kamarai ítélet indokolása is rámutat.


19 tettel arra, hogy ezekben a partnerkapcsolatokban nem kerül sor az összetartozás vállalására. Zupančič bíró különvéleményében úgy véli, hogy a házasságnak mint sajátos státuszt keletkeztető intézménynek a kiemelésére azért volt szükség, mert a kérelmező testvérek és a házastársak/civil partnerek közötti különbségtétel nem mutatkozott elég meggyőzőnek. A Nagykamara hangsúlyozta ugyan a házastársak és civil partnerek különbségét a házasság nélkül együttélő partnerekkel szemben, ez azonban a testvérekre nézve nem különösebben jelentős, mert aligha feltételezhetjük, hogy a hagyományos élettársi kapcsolatoknál a jogalkotó támogatná a vérrokonok élettársi viszonyát… Így a kapcsolat nyilvános vállalása maradhat a fő megkülönböztető ismérv, de ehhez hozzátehetjük, hogy a testvérek a rendelkezésükre álló módon – azaz egymással szemben, egymás között – vállalták is testvéri közösségüket.

Összegzés 1. A Burden ügyhöz hozzátartozik, hogy a Civil Partnership Act javaslatának parlamenti tárgyalása folyamán a Lordok Házában 148-130 arányban elfogadtak egy olyan módosító javaslatot, amelynek értelmében a civil partnerkapcsolat hatályát kiterjesztették volna azokra a családtagokra, akik rokoni kapcsolatuk miatt civil partnerekként nem regisztráltathatták volna magukat, feltéve, hogy 1.) mindketten betöltötték a 30. évüket; 2.) legalább 12 évi élnek együtt közös háztartásban és 3.) egyikük sem él másik személlyel házasságban vagy civil partnerkapcsolatban. A módosító javaslat előterjesztője indítványát a törvényjavaslat diszkriminatív jellegével indokolta, arra utalva, hogy a civil partnerkapcsolat vagyoni jellegű előnyöket biztosít az azonos nemű partnereknek, miközben azok a testvérek, illetve szülők és nagykorú gyermekeik, akik egymásról gondoskodnak, ezeket az előnyöket nem élvezhetik. A szavazás előtt a Lordok Házában több képviselő is elfogadóan nyilatkozott azzal kapcsolatban, hogy az egymást támogató családtagok helyzete is megfelelő rendezést nyerjen – de egyúttal határozottan azon a véleményen voltak, hogy ez nem a tárgyalt törvény keretei közé tartozik: az azonos nemű partnerek kapcsolata teljességgel különbözik a testvérekétől.39 A módosítási javaslat egyébként a törvényjavaslat élét igyekezett csorbítani és olyan színben feltüntetni az azonos neműek partnerkapcsolatát, mint amely elsősorban a tartós, valóban hosszú ideje fennálló és kölcsönös támogatást biztosító közeli családtagok helyzetének rendezését célozza.40 Noha a módosító javaslat indokolása, azaz az együtt élő családtagok közösségének jogi rendezési igénye a Képviselőházban is megértésre talált, szintén nem értettek egyet 39 Lord Alli felszólalását a Burden ügy nagykamarai döntése is idézi a tényállás leírása során. 40

Utal erre Welstead, 128. o.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

20 azzal, hogy az együtt élő és egymást támogató szülő és nagykorú gyermeke, esetleg a nagyszülő és unoka civil partnerkapcsolatot hozhasson létre annak érdekében, hogy meghatározott előnyökben – így például öröklési illeték-kedvezményben – részesüljenek.41 A Képviselőház a módosító javaslatot elvetette. Az Egyesült Királyságban megvitatott és elvetett javaslat nem egyedi. Az élettársakról (nem bejegyzett, hanem de facto élettársakról) szóló 2003. évi svéd jogszabály előkészítése során szintén felmerült az az elképzelés, hogy hatályát terjesszék ki azokra az együtt élő családtagokra, akik megfelelnek az élettársakra irányadó követelményeknek azzal a kivétellel, hogy nemi kapcsolat nem állhat fenn köztük. Elsősorban együtt élő nagykorú testvérekre, illetve szülők és nagykorú gyermekeik alkotta közösségre gondoltak, ám végül azért tekintettek el ennek rendezésétől, mert úgy ítélték meg, hogy nem szorulnak különleges védelemre. Ez azonban nem biztos, hogy teljességgel helytálló megállapítás: különösen vidéken fordul elő az, hogy a szülők halála után a testvérek együtt maradnak a családi otthonban és házasságkötés útján nyilván nem juthatnak bizonyos, állam által biztosított előnyökhöz. Pozíciójuk miatt talán még védelemre érdemesebbek is lennének, mint azok az élettársak, akik házasság útján rendezhetnék kapcsolatukat.42 2. A tanulmány címében azt a kérdést tettük fel, hogy elfelejtett családforma-e a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók kapcsolata. Úgy tűnik, igen. Nem tudjuk, hány családtagként együtt élő személy lehet a problémakör érintettje, mint ahogyan azt is nehéz felmérni, hogy hány hozzátartozói együttélés mögött állhat az együttélés tényleges vállalása, illetve valóban a közös gazdálkodás szándéka tartja-e együtt a hozzátartozókat. Európa országaiban az egyéb hozzátartozók közössége rendszerint nem önálló szabályozás tárgya; s a különböző élettársi, bejegyzett élettársi szabályozások elsősorban a házasság-jellegű együttéléseket szabályozzák. A Burden ügyben hozott nagykamarai döntés sok következtetés levonását – ahogyan erről szóltunk is –, lehetővé teszi; ezek között szerepel az az érv, amely szerint az egymással rokonságban álló személyek kapcsolata lényegét tekintve nem hasonlítható a partnerekként és nem rokonokként együtt élők viszonyához. Ezt az immanens különbséget kérdőjelezték meg a különvélemények, illetve az az álláspont is, amely szerint, ha a kapcsolat regisztrálással keletkezik, annak nem feltétlenül eleme az intim kapcsolat.43 (A nem bejegyzéshez kötött élettársi viszonynak sem feltétlenül – tesszük hozzá.) Az Alkotmánybíróság egyébként a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban hasonlóan foglalt állást az élettársi kapcsolat és a nem párkapcsolati jellegű viszonyok kapcsán: „E kapcsolat (ti. az élettársi) alapvetően eltér más, például baráti, hozzátartozói, közös háztartásban élési, bérlőtársi stb. kapcsolatoktól, amelyek adott esetben szintén közösen 41

A Képviselőházban elhangzottakat Welstead ismerteti, 129. o.

42 Erre mutat rá Sörgjerd. Sörgjerd, Caroline: Neutrality: The Death or the Revival of the Traditional Family? In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law. Antwerpen – Oxford, 2005. 337-338. o. 43 Welstead, 129-130. o.


21 gazdálkodó, bizalmi, sőt „érzelmi” közösségként funkcionálnak, azonban nem tekinthetők „életközösségnek”, nélkülözik a párkapcsolati jelleget. … alkotmányjogi szempontból – éppen a párkapcsolati jelleg megléte vagy hiánya okán, tehát az együttélés célját, funkcióját tekintve – az élettársi kapcsolatot és az egyéb említett együttélési formákat választó személyek helyzete összehasonlíthatatlan, ….”44 3. Sok vita folyik a házasságon kívüli partnerkapcsolatokról, ez tovább bővíthető egy újabb dimenzióval: mennyiben hasonló, mennyiben más a közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók helyzete? Bárhogy is válaszoljunk erre – mert válaszunk nyilván függ attól, hogy kifejezetten az együttélést választó családtagok alkotta közösségben vagy egy egyébként kialakult és rendezésre szoruló helyzetben gondolkodunk; s attól is, hogy mennyiben tekintjük az intim kapcsolatot egy partneri viszony lényegi velejárójának – a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók helyzetének rendezése indokoltnak tűnik, különösen itt és most, a Ptk. kodifi kációja kapcsán. Dr. Szeibert Orsolya egyetemi adjunktus

44 ABK 2010. március 255., 265.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

22

Közjegyzői okiratok a bírósági ítélkezés tükrében Bevezetés Közjegyzőként, helyettesként nap mint nap számos közjegyzői okiratba foglalt jogügylettel találkozunk. Ügyfeleink a törvényi előírások, vagy a kiváltandó joghatás okán fordulnak hozzánk, ugyanakkor ritkábban esik szó ügyleti típusú okirataink tényleges „utóéletéről”, vagyis azok gyakorlati felhasználásáról és érvényesüléséről. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a közjegyzői közreműködés igénye – a jogszabály által rendelt kötelező alakiság esetein kívül – az okiratainkhoz kapcsolódó teljes közokirati bizonyító erő és a közvetlen bírósági végrehajthatóság miatt merül fel. Ezen attribútumok növelik a jogbiztonságot, elősegítik a felek szerződéses akaratának érvényesülését. Egy adott jogviszony gyakorlati megvalósulása „normális” esetben akként történik, hogy a felek szerződésszerűen gyakorolják jogaikat és teljesítik a kötelezettségeiket. Azonban sajnos azt is kijelenthetjük, hogy a „normális” ügyek helyett mind többször találkozhatunk a nem szerződésszerű joggyakorlás, illetve a szerződésszegő teljesítés eseteivel. Meggyőződésem, hogy napjaink világszerte megjelenő pénzügyi és gazdasági válságának hatásait mindannyian tapasztalhatjuk a mindennapi munkánk során. A banki hitelpiacok befagyása a hitel- és ezekhez kapcsolódó biztosítéki jogviszonyok drasztikus csökkenését eredményezte. A pénzpiaci hitelezés folyamatának – a közjegyzői okiratok fent említett tulajdonágai miatt – kiemelten fontos szereplői a közjegyzők, így ezek a negatív tendenciák egy kis időeltolódással ugyan, de annál nagyobb intenzitással éreztetik magukat a mindennapi munkavégzésünk során. Mindezeken túlmenően a gazdasági forgalom hanyatlása, az állampolgárok pénzügyi helyzetének romlása hátrányosan befolyásolja az egyéb jogterületeken jelentkező ügyletek számát is. A fentiek alapján sajnálattal kell kijelentenünk, hogy az ügyleti okiratok drasztikus csökkenése számos közjegyzői iroda működőképességét veszélyezteti. A hátrányos folyamatok elemzése persze egy külön újságcikk témaköréül szolgálhatná, ugyanakkor fontosnak tartom a pénzügyi és gazdasági tendenciák várható következményeit egy másik aspektusból is megvizsgálni. Kanyarodjunk vissza a jogviszonyok érvényesülésének kérdéséhez. Sajnálatos tapasztalat az is, hogy nem csak a jogügyletek száma csökken, hanem a már létrejött jogviszonyok relációjában is mind gyakoribb a nem-, vagy nem szerződésszerű teljesítés és joggyakorlás. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk: Kevesebb az ügy, de a kevés ügy kapcsán is több a jogvita. Az előbbiek egyenes


23 következménye pedig az, hogy amennyiben jogvitára kerül sor, úgy a felek előszeretettel vonják kétségbe a jogügyletben közreműködő személyek eljárásának jogszerűségét. A fentiek előrebocsátása után nem véletlen a jelen írás témafelvetése sem. Biztos vagyok abban, hogy a közjegyzői okiratok érvényességével és jogszerűségével kapcsolatban meghozott ítéletek vizsgálata hasznos tanulsággal szolgálhat valamennyi kolléga számára. Az írásom célja elsődlegesen tehát az, hogy a bírósági ítélkezés tükrében elemezzem a közjegyzői okiratok gyakorlati megítélését és érvényesülését. A közjegyzői okirat „élete” sok esetben nem ér véget az ügyfelek aláírásával. Egyre inkább előtérbe kerülhet a preventív, előremutató gondolkodásmód az okirataink szerkesztése során. Fontosnak tartom tehát azt, hogy előre gondolkodjunk, illetve eleve úgy foglaljunk egy jogügyletet közjegyzői okiratba, hogy feltételezzük egy esetleges jogvita kialakulását, illetve az esetleges későbbi közvetlen bírósági végrehajtás szükségességét. Ez nem csupán egy hozzáadott értéket jelent a hozzánk forduló ügyfelek irányában, de egyúttal megelőzi a későbbi esetleges jogviták kialakulását is, nem is beszélve a közjegyző esetleges kártérítési felelősségének megállapításáról. Az ilyen gondolkodásmód kialakulásának pedig elengedhetetlen előfeltétele a vonatkozó bírói gyakorlat megismerése. Úgy is mondhatnánk, hogy a puding próbája az evés, vagyis a közjegyzői okiratok jogszerűsége és érvényesülése valójában a bírói górcső alatt ismerhető meg igazán. Ha ennek megfelelően járunk el, valóban megvalósulhat az általunk végzett hatósági jogszolgáltató tevékenység jelmondata: Jog vita nélkül. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk: A közjegyzői okiratszerkesztés részletesen szabályozott, szakértelmet és elővigyázatosságot igénylő folyamat. A Közjegyzői Törvény szigorú előírásai szerint nem tekinthető közokiratnak az olyan okirat, amelyet a közjegyző a törvényben kötelezettségek megsértésével vagy elmulasztásával készített. Látni fogjuk, hogy a bírói ítélkezés sok esetben éppen olyan következetes, mint a közjegyzők eljárását szabályozó törvényhely.

Az ügyleti és a ténytanústó okiratok elhatárolása: aláírás hitelesítés vagy közjegyzői okiratba foglalt szerződés? BH 2000.446 A Közjegyzői Törvényben előírt alakszerűségek megtartásával elkészített okiratokat az ügyleti okiratok és a ténytanúsító okiratok (közjegyzői tanúsítványok) csoportjaira oszthatjuk. A megkülönböztetés nagyon fontos, hiszen az alábbiakban elemzett ítéletekből látni fogjuk, hogy számtalan probléma adódik a közjegyzői aláírás hitelesítés és a közokiratba foglalt szerződések elhatárolása kapcsán. Mindenképpen fontos megjegyeznünk azt a sajnálatos tényt, hogy az ingatlan-nyi1vántartásról szóló korábbi jogszabály a 90-es

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

24 évek közepén azt a sokat vitatott alaki rendelkezést tartalmazta, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló, ingatlan átruházásokra vonatkozó szerződéseken a szerződő felek névaláírását közjegyző is hitelesíthette. Meg kívánom jegyezni, hogy ebből a rendelkezésből rengeteg jogvita keletkezett, tulajdonképpen részben ennek köszönhető, hogy a lakásmaffiával kapcsolatos tevékenységek virágzásnak indultak. Az idézett jogszabály alapul vételével a Földhivatalok az öröklési jog, valamint az elidegenítési- és terhelési tilalom bejegyzésének alapjául előírták, hogy az ügyfelek az öröklési szerződések vonatkozásában is közjegyzővel hitelesítsék a névaláírásukat. Sok esetben ugyanakkor az ügyfelek ezeket az öröklési szerződéseket a névaláírás hitelesítése mellett tanúk aláírásával nem látták el. Az említett ügyek kapcsán sajnos több közjegyző ellen indított kártérítési per is indult. A Legfelsőbb Bíróság a BH 2000. 446 számú ítéletében megállapította: Az öröklési szerződésen a fél aláírásának közjegyzői hitelesítése (a tanúsítvány) nem teszi a szerződést közokiratba foglalttá, ezért a szerződés tanúk aláírása nélkül érvénytelen. Az ügyben megfogalmazott tényállás szerint az örökhagyó – akinek törvényes örököse egyébként egyetlen gyermeke volt – öröklési szerződést kötött egy másik személlyel, akit általános örökösévé nevezett. Az öröklési szerződés kézírással készült, azt a szerződő felek a szerződéshez fűzött közjegyzői tanúsítvány szerint a közjegyző előtt saját kezűleg írták alá. Az örökhagyó halálát követően a hagyatéki eljárásban az eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal az örökhagyó törvényes örökösének adta át, és a szerződéses örökös csatolt öröklési szerződéséről megállapította, hogy annak nincsenek meg a törvényben meghatározott alaki kellékei, mert azt a szerződő feleken kívül két tanú nem írta alá, és a tanúk aláírásának hiányát a közjegyzői tanúsítvány nem pótolja. Az öröklési szerződés érvényességét állító szerződéses örököst pedig igénye peres úton való érvényesítésére hívta fel. A végzés ellen a szerződéses örökös fellebbezett. A másodfokú bíróság az eljárt közjegyző végzését helybenhagyta. Végzése indokolásában rámutatott, hogy az öröklési szerződésre a Polgári Törvénykönyv által előírt, az írásbeli magánvégrendeletre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A tanúk aláírásának hiányát pedig a közjegyzői tanúsítvány nem helyettesíti. Az alakiságokat a Ptk. szabályai határozzák meg, és közömbös, hogy az eljárási jogi rendelkezések szerint az okirat teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül-e. A jogerős végzés ellen a szerződéses örökös felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A végzés megváltoztatását, a hagyatéknak az öröklési szerződés alapján a részére való átadását kérte. Felülvizsgálati kérelme szerint az eljárt közjegyző és a másodfokú bíróság a hagyaték átadása során a törvényt tévesen értelmezte, és azt megsértve adta át. Álláspontja szerint az öröklési szerződés alaki hibában nem szenved, és a hagyatékot végleges hatállyal a szerződéses örökösnek kellett volna átadni. Hivatkozott a Polgári Törvénykönyvben foglalt törvényi szabályozásra, mely szerint az öröklési szerződés érvényességére az írásbeli végrendeletre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Utalt a Közjegyzői Törvényben foglalt rendelkezésekre is, álláspontja szerint a közjegyzői tanúsítvány az aláírások hitelesítéséről szóló közokirat. A szerződést a tanúsítvány közokirattá tette, ezért a tanúk aláírására nem volt szükség. A szerződéses örökös


25 kifejtette továbbá, hogy az öröklési szerződés a Pp. szerint teljes bizonyító erejű magánokirat, ami a szerinti írásbeli magánvégrendelet érvényességi kellékeinek megfelelt. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint a felülvizsgálati kérelem nem alapos. A felülvizsgálati kérelem érdemét illetően a felülvizsgálati kérelem azzal érvel, hogy a közjegyzői tanúsítvány közokirat, ennélfogva az öröklési szerződés is olyan közjegyzői okiratnak tekintendő, amelyhez tanúk aláírása már nem szükséges. Ez az érvelés azonban téves. Közokiratnak tekintendő a közjegyző által a törvényben írt alakszerűségek megtartásával elkészített közjegyzői okirat és a közjegyzői tanúsítvány. Lényeges különbség azonban közöttük, hogy a közjegyzői okirati forma azoknak a jogügyleteknek és jognyilatkozatoknak az írásba foglalására szolgál, melyekhez különleges bizonyító erőt kívánnak fűzni, a tanúsítvánnyal a közjegyző olyan tényeket rögzít, amelyek általában nem lehetnek közjegyzői okirat tárgyai. A közjegyzői okirat tehát közokiratba foglalt szerződés, a tanúsítvány a közjegyzői megállapítások rögzítése. A közjegyzői okiratot a felek aláírják, annak tartalmát a felek alakítják ki. Ezzel szemben a tanúsítvány tartalmára a félnek befolyása nincs. A közjegyzői okirat a közjegyzői törvényben meghatározott kötelező előírások és alakiságok betartásával készül, míg a tanúsítványok kiállítása jegyzőkönyv vagy záradék formájában történik. Míg tények közjegyzői okirati formában is érvényesen rögzíthetők, a közjegyzői tanúsítvány a közjegyzői okirati formát nem pótolhatja. Mindezekből következően az ügyben csatolt öröklési szerződésről is azt lehet megállapítani, hogy az nem a közjegyzői törvényben meghatározott alakiságok megtartásával készült, a Ktv. 136. §-ának megfelelő közjegyzői okiratnak nem, csupán magánokiratnak tekinthető. A közjegyzői tanúsítvány pedig csak a szerződő felek részéről történt aláírásnak a valódiságát, mint tényt tanúsítja. Mivel tanúk aláírása hiányzik, ezért jogszabálysértés nélkül állapította meg a jogerős határozat a Polgári Törvénykönyvben írt alaki kellék hiányát. Ebből következően helyesen történt – az öröklési vitára figyelemmel – a hagyaték ideiglenes átadása a törvényes örökös részére. A fentieknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést alapján hatályában fenntartotta. Az előbbiekben részletezett ítéletnek egy fontos tanulsága van: A közjegyző által kiállított ténytanúsító okiratoknak – aláírás hitelesítéseknek – komoly, akár peres eljáráshoz vezető következményei lehetnek. Még akkor is így van ez, ha a Ktv. 136. § (2) bekezdése immár kifejezetten is kimondja: A tanúsítvány kiállítása esetén a törvénynek a közjegyzői okiratokra vonatkozó általános szabályait kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a közjegyző felelőssége a tanúsítvány, mint közokirat alakiságának megtartásáért és a tanúsítvány tartalmi valódiságáért áll fenn. Vagyis a közjegyző nem felelhet egy olyan magánokirat tartalmáért, vagy alakiságaiért, amelyen az azt aláíró személyek aláírását hitelesíti. Annál is inkább így van ez, mert a közjegyző az ügyfelei részére – az aláírási címpéldány tervezetének kivételével – a törvény szigorú tiltásának megfelelően nem is készíthet magánokiratot. Ugyanakkor az ügyfeleink teljes körű szóbeli kioktatása mellett is örök igazságként szolgálhat az ősi latin mondás, miszerint a szó elszáll, az írás megmarad. Vagyis az eset-

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

26 leges félreértések és későbbi jogviták elkerülése végett bizonyos esetekben indokolt lehet az aláírás hitelesítési záradékba foglaltan, írásban is kioktatni az ügyfeleket a ténytanúsítás jogkövetkezményeiről, például az alábbiak szerint: „Az Ügyfél tudomásul vette a közjegyző (helyettes) kioktatását arról, hogy a magánokiraton történő névaláírás hitelesítés nem azonos a közjegyzői okiratba foglalt szerződéssel (nyilatkozattal, meghatalmazással, stb.). A közjegyző (helyettes) a névaláírás hitelesítés során kizárólag azt tanúsítja, hogy az Ügyfél előtte írta alá a magánokiratot. A magánokirat tartalmát a közjegyző (helyettes) nem vizsgálja, annak tartalmáért felelősséget nem vállal. Az Ügyfél a közjegyző (helyettes) kioktatása ismeretében is kifejezetten kérte a névaláírás hitelesítés elkészítését.”

A közjegyzői okiratok alakisága, tartalma, az okiratszerkesztés folyamata BDT 1999.11 ,Az ítélet két fontos szempontból is foglalkozik a közjegyzői okiratokkal: Vizsgálja az ügyfél látásképességének jelentőségét a közjegyzői okiratba foglalt szerződések érvénytelensége kapcsán, illetve elemzi a teljes bizonyító erejű magánokirat és a közokirat alaki kellékeit. Az ügyben a felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes és az időközben elhunyt másik szerződő fél között életjáradéki szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése – azaz a semmisség – alapján érvénytelen. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indoklásában kifejtette, hogy az írásban létrejött életjáradéki szerződés megfelel az egyszerű magánokirat kritériumainak. Pergazdaságossági szempontból mellőzte a bizonyítás lefolytatását arra nézve, hogy az elhunyt szerződő fél a szerződéskötés idején olvasásra képes állapotban volt-e. Abban az esetben ugyanis, ha a néhai a közjegyzői okirat készítésének idején nem volt képes olvasni, az okirat nem tekinthető közokiratnak, mert a közjegyző nem alkalmazott a közjegyzői törvény előírása szerint két okirati tanút. A közjegyző azonban az okiraton a szerződő felek aláírását aláírásával hitelesítette, így a szerződést tartalmazó okirat megfelel a teljes bizonyító erejű magánokirat követelményeinek. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak kereseti kérelme szerinti megváltoztatását. Fenntartotta azt a korábbi állítását, hogy a néhai a szerződés készítésének idején olvasásra képtelen állapotban volt, ezért sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az általa kért bizonyítás lefolytatását nem találta szükségesnek. Álláspontja szerint az okirat nem felel meg a közokirat alakszerűségeinek, de nem minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak sem. Az alperes ellenkérelme az ítélet helybenhagyására irányult. A másodfokú bíróság a felperesi fellebbezést alaposnak találta. A másodfokú bíróság további bizonyítást foganatosított. Ennek alapján a tényállást azzal egészítette ki, hogy a néhai két hónappal a szerződés megkötését megelőzően közvégrendeletet tett, amely


27 tartalmazza a néhainak azon nyilatkozatát, hogy látása oly mértékben megromlott, ami az olvasásra képtelenné teszi. A végrendeletet szerkesztő közjegyző ezt olvasási próba alapján is megállapította. A néhai kezelőorvosainak vallomása alapján az volt megállapítható, hogy a néhai szemfenék-meszesedése miatt nem volt képes olvasni. Állapotán kizárólag egy eredményes szemlencseműtét javíthatott volna, a műtétre azonban nem került sor. A közvégrendelet és az életjáradéki szerződés elkészítése között eltelt két hónap alatt kizárható, hogy a szemfenék-meszesedésben szenvedő néhai látása megjavult, ezért a másodfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a néhai az életjáradéki szerződés elkészítésének idején gyakorlatilag olvasásra képtelen állapotban volt. Az olvasásra képtelen állapotra figyelemmel az életjáradéki szerződés érvényességéhez a Ptk. 218. § (2) bekezdése szerint közokirati vagy teljes bizonyító erejű magánokirati forma volt szükséges. Az okiratot szerkesztő közjegyzőnek a közjegyzői törvény alapján két ügyleti tanút kellett volna alkalmazni. Mivel a közjegyző megszegte a közjegyzői törvényben foglalt rendelkezéseket, az okirat nem minősül közokiratnak. A bíróság szerint helytálló volt a felperes fellebbezése a vonatkozásban is, hogy nem felel meg a szerződés a teljes bizonyító erejű magánokirat feltételeinek sem. A szerződést ugyanis a néhai nem maga készítette, és a szerződésen nem alkalmaztak az aláírást igazoló tanúkat, az aláírása pedig sem bíróilag, sem közjegyzőileg nem nyert hitelesítést. Tény, hogy az okiratot a közjegyző aláírta és hivatali pecsétjével ellátta. A közjegyző azonban a szerződést közokiratként szerkesztette, a közjegyzői törvény értelmében a közjegyzői okiratnak tartalmaznia kell – egyebek mellett – a közjegyző aláírását és a bélyegző lenyomatát. A közjegyzői törvény értelmében a közjegyzőnek névaláírás tanúsításakor a tanúsítványt záradék formájában kell kiállítania, amelynek a törvényben megjelölt adatokat tartalmaznia kell. Az életjáradéki szerződés tanúsítványt nem foglal magában, ezért az okirat nem teljes bizonyító erejű. A másodfokú bíróság mindezeket mérlegelve megállapította, hogy az életjáradéki szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése értelmében semmis, ennek a jogkövetkezménye pedig az érvénytelenség, ezért a felperes keresetét alaposnak ítélte, és az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta. BDT 2008.1820 A tárgyalt ügy a végrendeletek érvényességének vonatkozásában tartalmaz fontos megállapításokat. A bíróság az adott eset kapcsán akként rendelkezett, hogy végrendelet készítésénél közreműködő személynek minősül, aki a végrendelet megfogalmazásában, és ezáltal tartalmának kialakításában részt vett. Ugyanígy közreműködő személynek minősül az is, aki a végrendelet szerkesztésében, leírásában vesz részt, függetlenül attól, hogy a végrendelet tartalma kialakításában volt-e szerepe. A végrendeleti közreműködő élettársa, mint hozzátartozó javára szóló végrendeleti juttatás érvénytelen, amennyiben a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó nem saját kezűleg írta, illetve saját kezű aláírásával nem látta el, akkor is, ha tartalma egyebekben az örökhagyó akaratával egyező. A fentieken túlmenően az ügyben eljárt Szegedi Ítélőtábla a közjegyzői eljárás szempontjából is további lényeges megállapításokat tett: Ha a végrendelet letétbe helyezése során

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

28 közjegyzőhelyettes jár el, az erről készült jegyzőkönyvet a közjegyző ellenjegyzésével kell ellátni. Ennek hiányában a közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet érvénytelen. Az Ítélőtábla ítéletének indokolása szerint, a Ptk. 629. § (1) bekezdés c) pontja szerinti írásbeli magánvégrendelet érvényességének a feltétele, hogy azt a végrendelkező aláírja, és végrendeletként feltüntetve személyesen akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél letétbe helyezi. A letétbe helyezésnél a közjegyzői törvény rendelkezéseit kell irányadónak tekinteni. Itt utalt az Ítélőtábla arra, hogy a felperes az alapügyben hozott ítélet elleni fellebbezésében már hivatkozott a letétbe helyezésről készült jegyzőkönyv formai hibái miatti érvénytelenségre, az ott megjelölt okok azonban, ahogyan azt az ítélőtábla akkor kifejtette, a végrendelet érvényességét nem érintették. A megismételt eljárásban felhozott indok azonban megalapozott. A közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet letétbe helyezésével kapcsolatos eljárási szabályokat a közjegyzői törvény 134. §-a szabályozza, nem pedig ahogyan arra az alperes a fellebbezési ellenkérelmében hivatkozott, a 158. és 159. §-ban írtak, ezek az okiratok megőrzésére vonatkozóan tartalmaznak rendelkezéseket. A közjegyzői törvény 134. § (1) bekezdése kimondja, hogy a végrendelkező a végrendeletét nyíltan, vagy borítékba zárva letétbe helyezi a közjegyzőnél azzal a kijelentéssel, hogy az okirat a végrendeletét tartalmazza. A letétbe helyezésnél jegyzőkönyvet kell készíteni. Az átvett végrendeletet a jegyzőkönyvhöz kell fűzni. A letétbe helyezésről készült jegyzőkönyv, mint a közjegyző által készített okirat a közjegyzői törvény 111. § (1) bekezdése szerinti közjegyzői okirat. A közjegyzői törvény 29. § (2) bekezdése szerint a közjegyzőhelyettes a közjegyző utasítására és felelőssége mellett önállóan intézhet közjegyzői ügyeket; az általa készített közjegyzői okirat érvényességéhez, közjegyzői okiratról kiadmány vagy másolat kiadásához a közjegyző ellenjegyzése szükséges. A perbeli esetben a letétbe helyezés kapcsán közjegyzőhelyettes járt el, az erről készült jegyzőkönyvről azonban hiányzik a közjegyző ellenjegyzése, ezért az, mint közjegyzői okirat érvénytelen, és ennek alapján a perbeli végrendelet, mint közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet érvénytelen. Ugyanakkor nem felel meg a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontjában szabályozott úgynevezett allográf írásbeli magánvégrendelet érvényességi kellékeinek sem, hiszen a perben az már a korábbiakban megállapítást nyert, hogy hiányzik a két tanú együttes jelenléte az örökhagyó aláírásakor. Mindezekre tekintettel az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a perbeli végrendelet érvénytelenségét megállapította. Az ítélet szintén nagyon tanulságosnak tűnik. Ugyanakkor személy szerint annyit szeretnék hozzáfűzni az esethez, hogy a közjegyzői törvény 29. § (2) bekezdése 2007. augusztus 1. napi hatállyal megváltozott. Vitatkoznék azzal a megállapítással, miszerint a végrendelet letét – mint jegyzőkönyv – ügyleti okirat lenne. Amennyiben pedig jegyzőkönyvi tanúsítványként értékeljük, úgy abban az esetben éppen a fentiek szerint módosított Ktv. 29. (2) bekezdése szerint nem kell azt az alkalmazó közjegyzőnek ellenjegyeznie. A közjegyzői törvény indoklása is erre utal, miszerint a tanúsítványok tartalma – a tanúsítványban szereplő cselekmények leírása – nem az ügyfelek akaratától, hanem a közjegyző


29 személyes tapasztalásától függ. A módosító törvény ezért pontosította akként a Ktv-t., hogy a jövőben a közjegyzőhelyettes által készített tanúsítvány érvényességéhez nem szükséges közjegyzői ellenjegyzés, mivel a tanúsítvány esetén közjegyzőhelyettes jelenlétében lezajlott tények kerülnek rögzítésre, vagyis a közhiteles személy közreműködésével egy adott esemény vagy egy adott tény kerül megörökítésre. Mindenesetre véleményem szerint a praktikus és biztos megoldás az, ha a helyettes által letétbe vett végintézkedésre vonatkozó jegyzőkönyvet a közjegyző mégis ellenjegyzi, hisz ez esetben a „többen benne van a kevesebb is”. Nem is beszélve arról, hogy ez felel meg a Szegedi Ítélőtábla álláspontjának. BH 1997.230 Az előbbi ítélet nyomdokain haladva a következő eset is a közjegyzői letétbe helyezett végrendeletekkel foglalkozik. A tárgyalt ügyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította: A közjegyzői letétbe helyezett írásbeli magánvégrendelet nem válik a közjegyző által felvett jegyzőkönyv „szerves részéve”, és nem „minősül át” közokirattá. Az ítélet indokolása szerint a Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik, továbbá ha a végrendelkező azt aláírja, és akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél – végrendeletként feltüntetve – személyesen letétbe helyezi. Ebből a rendelkezésből egyértelmű, hogy a közjegyzőnél letett végrendelet az írásbeli magánvégrendelet egyik formája; ez az írásbeli magánvégrendelet akkor érvényes, ha azt az örökhagyó aláírta, és végrendeletként feltüntetve, akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél letétbe helyezi. Ebből következik, hogy a letétbe helyezés csak a más által írt végrendelet tanúkkal való aláírásának elmaradását pótolja, más alaki hibát azonban nem orvosol. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint tehát a közjegyzői letétbe helyezett írásbeli magánvégrendelet tehát nem válik a közjegyző által felvett jegyzőkönyv „szerves részévé”, és nem „minősül át” közokirattá. A Legfelsőbb Bíróság szerint helytálló volt továbbá a korábban eljárt bíróságok álláspontja, amikor a végrendeletként letétbe helyezett öröklési szerződést magánokiratnak tekintették, és ennek megfelelően bírálták el. Minthogy pedig a korábbi perben meghozott jogerős ítélettel a bíróság megállapította, hogy az öröklési szerződésen levő örökhagyói névaláírás nem az örökhagyótól származik, az mint végrendelet érvénytelen, és érvénytelenségét sem az okiratra utóbb vezetett, az elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzését megengedő nyilatkozat, sem a közjegyző által felvett jegyzőkönyv aláírása nem orvosolja. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Meggyőződésem, hogy a fentihez hasonló esetek, vagyis a későbbi esetleges jogviták megelőzhetők azzal, ha a végintézkedések letétbe vételét megelőzően azokat alaki és tartalmi szempontból is megvizsgáljuk. Természetesen nem kizárt az sem, hogy a letevő ragaszkodik ahhoz, miszerint zárt borítékban helyezze közjegyzői letétbe a végintézkedését. Ugyanakkor álláspontom szerint az ügyfelek nem tiltakoznak az ellen – sőt az esetek túlnyomó többségében kifejezetten kérik –, hogy a közjegyző, mint „szakember”

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

30 vizsgálja meg a letétbe helyezni kívánt végintézkedést. Azt pedig már tényleg csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy véleményem szerint a saját kezűleg írt és aláírt – megfelelő alaki és tartalmi kellékekkel rendelkező – holográf végrendelet alkalmas a leginkább arra, hogy kifejtse az örökhagyó által szándékolt joghatásokat. BH 1999.366 Az okiratot készítő közjegyző első, és egyik legfontosabb kötelezettsége, hogy mindenekelőtt meggyőződjön az ügyfél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról. A gyakorlatban ez a követelmény sok esetben igen nehéz, és persze általában „azonnal” eldöntendő kérdés elé állítja az eljáró közjegyzőt. A szóban forgó ítélet egy tartási szerződés érvénytelenségének a megállapítása – és jogkövetkezményei alkalmazása – iránt indított perben született. Az ítéletben a Legfelsőbb Bíróság – a közjegyzői okiratkészítés eljárását alapul véve – a tartási szerződéssel kapcsolatban állított érvénytelenségi okok vizsgálatánál irányadó körülményekkel foglalkozott. A perbeli felperes néhai eltartottnak a testvére, egyúttal a törvényes öröklés rendje szerinti örököse, az alperesek pedig az eltartott szomszédjai voltak. A felperes évente kéthárom alkalommal látogatta meg testvérét. Az eltartott nyugdíjjal rendelkezett, hosszú ideig önmagáról gondoskodott, tartásra és gondozásra nem szorult. A későbbiek során az eltartott tüdőgyulladást kapott, melyből felgyógyult, majd ezt követően érsebészeti problémával került kórházba. A kórházból való hazatérése után már ágyban fekvő beteg volt, ügyeit a részére korábban is segítséget nyújtó alperesek intézték, ők várták haza a kórházból, majd az alperesek gondozták, ápolták és teljes körű ellátást nyújtottak a részére. Az eltartott ezután az alperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. A helyi polgármesteri hivatal tanácsára a tartási szerződés elkészítése érdekében őt egy ügyvéd a titkárnőjével felkereste, az eltartottal elbeszélgetett, ennek alapján meggyőződött arról, hogy az eltartott szellemi állapota megfelelő. Kioktatta őt a tartási szerződés lényegéről, majd a szerződés írásba foglalása után észlelte, hogy az eltartott aláírása olvashatatlan, ezért annak elkészítését nem vállalta, közölte, hogy a szerződés elkészítéséhez közjegyző közreműködése szükséges. Ezt követően az ügyben eljáró közjegyző kereste fel az eltartottat a lakásán, aki szintén azt állapította meg, hogy az eltartott tudata tiszta, de látásromlása miatt nevének aláírására és olvasására képtelen, ezért a tartási szerződést írásba foglalása után az eltartott előtt felolvasta, majd az eltartott kinyilvánított egyetértése után a közjegyző azt – az eltartott aláírását pótolván – két tanú jelenlétében aláírta. A tartási szerződés tartalma szerint az alperesek vállalták, hogy az eltartottat élete végéig élelmezik, ápolják, gyógykezeltetik, ruházatát és lakását tisztán tartják, végül illően eltemettetik. Ezzel szemben az eltartott rájuk ruházta a tulajdonában álló házas ingatlant, mezőgazdasági ingatlanát, értékpapírjait és ingóságait. Röviddel ezután az eltartott meghalt. A Legfelsőbb Bíróság az ügyben hozott ítéletében megállapította, hogy a Ptk. a tartási szerződés érvényességét írásbeli alakhoz köti. Az ügyben eljárt másodfokú bíróság


31 helyesen mutatott rá arra, hogy a közjegyzői okirat minden más alapszerűséget pótol, a közjegyző által a törvény által megszabott alakban készített és aláírt szerződés érvényessége pedig a közjegyzői törvény 117. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással azért nem támadható, mert az eltartott az aggálytalan tanúvallomások szerint, de az iratokhoz csatolt és az eltartott által korábban aláírt nyugdíjszelvényből is megállapíthatóan a szerződés megkötésekor a nevének olvasható aláírására nem volt képes. Az ítélet indokolása egyben kimondta, hogy a tartási szerződés az eltartott haláláig, tehát határozatlan időtartamra kötött szerződés, melynek egyik alapvető eleme a kockázatvállalás, ezért a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értéke közti aránytalanság utóbb nem eredményezheti a szerződésnek a Ptk. 201. §-ának (1) bekezdése szerinti érvénytelenségét. A Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás szerződés a feltűnően értékaránytalan szerződés minősített esete, mely többlettényállásként feltételezi, hogy az előny kikötése a másik fél helyzetének kihasználásával történt. Mivel a tartási szerződés esetében – annak szerencse jellege folytán – önmagában a feltűnő értékaránytalanság sem eredményez érvénytelenséget, a felperes által hivatkozott uzsora semmisségi okként való megállapítása szóba sem jöhet. A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. Az erre hivatkozó felülvizsgálati kérelem az első és másodfokú bíróság ítéletének részletes indokolása szerint minden alapot nélkülöz. Az orvos szakértői vélemény szerint az alperesek az eltartott betegségéből, illetve betegségi állapotából nem tudhattak arról, hogy az eltartott halála rövidesen bekövetkezik. A tartási szerződés nem teljesítése vagy nem megfelelő teljesítése nem eredményezheti a szerződés érvénytelenségének utólagos megállapítását, csupán arra ad alapot, hogy a tartási szolgáltatások jogosultja a szerződés megszüntetését kérje. Ez a jog azonban csak a tartási szerződés jogosultját illeti meg; ha életében a szerződés megszüntetése iránt pert nem indított, halála után más személy ilyen per megindítására nem jogosult. (BH1996. 641.) A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta, vagyis a tartási szerződés érvényesnek bizonyult. 1-H-PJ-2007-614. A következő ügy egy szintén vitatott, közjegyző által helyszínen készített, közjegyzői okiratba foglalt végrendelet megítélésével kapcsolatos. A perben már a Fővárosi Bíróság, valamint a Fővárosi Ítélőtábla is meghozta az ítéletét, így a határozatokat egymás után fogom elemezni. Az adott perben az okiratot szerkesztő közjegyző, mint alperes szerepelt, aki ellen a felperesek kártérítési pert indítottak. Az ügy kapcsán látni fogjuk, hogy a különböző vonatkozásban és fokon eljáró bíróságok – ugyanazon tényállás alapján – sok esetben alapjaiban eltérő ítéleteket hoznak. A bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek és a néhai örökhagyó évtizedek óta ismerték egymást, köztük szinte napi találkozásokra kiterjedő kapcsolat állt fenn. Ennek keretében kölcsönösen segítették egymást, így a lakásukhoz kulccsal rendelkező néhai vigyázott a felperesek négy gyermekére és a család számára megfőzte az ebédet.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

32 Amikor pedig az örökhagyó szorult támogatásra azt felperesektől kapta meg, a néhai első rendű felperessel egyidős egyetlen fiúgyermeke ugyanis korábban külföldre távozott, majd az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. A betegeskedő örökhagyót gyógykezeltetésében az első rendű felperes támogatta. Miután a későbbiek során kiderült, hogy a néhai rákos beteg, kórházi ellátásának ideje alatt, azt követően pedig otthonukban a felperesek gondoskodtak róla akként, hogy minden este hazavitték az örökhagyót saját lakásába. Egy év múlva az örökhagyó egészségi állapota olyan mértékben megromlott, hogy felperesek úgy döntöttek ápolását állandó jelleggel a lakásukban folytatják. A néhainak az volt a szándéka, hogy hagyatékát a felperesek kapják meg, ennek érdekében ügyvéd közreműködésével a felperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. Az elkészült szerződést azonban csak olyan olvashatatlan és beazonosításra nem alkalmas kézírással tudta ellátni, amelyet a szerződést szerkesztő ügyvéd nem tartott megfelelőnek. Így merült fel annak lehetősége, hogy a néhai akaratának kivitelezésében közjegyző vegyen részt. Az alperes közjegyző – már tudva arról, hogy az ügyvéd által készített szerződés aláírása nem volt megfelelő – a felperesek lakásában tartózkodó örökhagyót azzal kereste fel, hogy öröklési szerződést fog kötni. Előzetesen annyit kért, hogy a néhai szerződéskötési képességének tanúsítására szolgálóan felperesek orvosi igazolást szerezzenek be. Az ágyban fekvő néhait a háziorvos vizsgálta meg, melynek eredményeként az örökhagyó egészségi állapotára szólóan a következőket rögzítette: „Háziorvosi igazolás! Nevezett beteg a házaspár gondozása alatt áll, állandó ápolásra szorul. Jelenleg a beteg a mai napon kontaktusképes, személyes adatait tudja közölni, pszichésen egy keveset meglassult, térben és időben orientált. Ezen igazolás közjegyzői okirathoz való csatolás miatt lett kiállítva” A mintegy fél óráig tartó vizsgálat után az örökhagyó elfáradt. Fáradtsága és egészségi állapota miatt, amikor a közjegyző a szerződéses kikötések tartalmát szerette volna tisztázni, a néhai el-elbóbiskolt, a feltett kérdésekre nehezen tudott válaszolni. Közben meg is kellett itatni, a poharat azonban megtartani nem tudta. Miután a néhai egészségi állapota folytán nem volt olyan állapotban, hogy a szerződésben rögzítendő elvárásait előadja, a közjegyző úgy döntött, dolga végezetlenül távozik. Ezt látva az örökhagyó elhaló hangon kérlelte ne menjen el és megismételte azt a szándékát, hogy azt szeretné, hogy a felperesek örököljék hagyatékát. Ezek után az alperes a közjegyzői törvényben biztosított lehetőséggel élve két tanú jelenlétében leírta az örökhagyó soronként egyeztetett akaratát, majd felolvasás után a végrendeletet a néhai helyett aláírta. Az örökhagyó közel egy hónap múlva elhunyt. A hagyatéki ügyet intéző közjegyző az örökhagyó lakásából, valamint az itt lévő érték nélküli ingóságokból álló hagyatékot hagyatékátadó végzésében ideiglenes hatállyal – végrendeleti öröklés jogcímén – a felpereseknek adta át. Az örökhagyó gyermeke azonban a végrendelet érvénytelenségének megállapítása érdekében a jelen per felpereseivel – vagyis az érvénytelenségre vonatkozó ügy alperesivel – szemben pert indított. Az első fokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a néhai közokiratba foglalt végrendelete a peres felek viszonylatában


33 érvénytelen, mert a Ktv. 117. § (3) bekezdésében rögzített – örökhagyó aláírásra képtelen állapotát előíró – feltétel bizonyított módon nem áll fenn. Az első fokú bíróság ítéletének indokolása szerint ugyanis a néhai aláírásra használt keze nem volt béna, a végrendelet kelte előtti két hétben, illetve azt követő három hétben okiratot írt alá, továbbá kezelőorvosa szerint is aláírásra képes állapotban volt. Megjegyezte egyben, hogy alperes kísérletet sem tett annak tisztázásra, a néhai valóban aláírásra képtelen állapotban van-e. A jelen per felpereseinek – vagyis az érvénytelenségre vonatkozó ügy alpereseinek – fellebbezése folytán a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését a fellebbezett keretben helybenhagyta. Döntése indokolásában a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben a másodfokú bíróság kifejtette, a kezelőorvos nem adott olyan tartalmú tájékoztatást, mely szerint a néhai orvosi szempontból az adott napon aláírásra képtelen állapotban volt. Ezen fogyatékosság vizsgálata orvosszakértői kérdés. Kifejtette, önmagában az a tény, hogy az örökhagyó gyengének látszott, illetve szívószállal itatták meg nem helyettesíti az arról való meggyőződést, hogy az örökhagyó képes-e vagy sem a végrendelkezés időpontjában nevének aláírására. A nehezen olvasható aláírás produkálásával a névaláírásra képtelen állapot még nem valósul meg. Mivel kétséget kizáróan az örökhagyó aláírásra képtelen állapotáról nem győződtek meg, így a közjegyzői aláírás nem pótolhatta az örökhagyó névaláírását. Mindezek után a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző teljes hatályú végzésében a néhai hagyatékát törvényes öröklés rendje szerint a gyermekének adta át. Az örökössel szemben a felperesek hagyatéki hitelezői igényt nem terjesztettek elő. A törvényes örökös időközben a hagyatékot értékesítette, a temetési költségeket felpereseknek kifizette, majd visszatért az Amerikai Egyesült Államokba. A jelen perben a felperesek – akik az érvénytelenségi per alperesei voltak – keresetükben tehát azt kérték, hogy a bíróság a Ptk. 339. § (1) bekezdése alkalmazásával – azaz a jogellenes károkozás alapján – kötelezze az alperest, vagyis a közjegyzőt meghatározott kártérítési összeg, annak törvényes kamatai és perköltségeik megfizetésére. A felperesek állították: az alperes felelőssége azért áll fenn, mert nem vizsgálta a néhai fizikai állapotát annak ellenére, hogy a helyszínen lévő kezelőorvos szerint képes lett volna az aláírásra. Hangsúlyozták a körzeti orvos vallomásából kitűnően örökhagyó kijelentette, a végrendeletet megpróbálja aláírni, így az alperesnek íráspróbát kellett volna vennie. Ha ez megtörténik a néhai hagyatékát ők örökölték volna. Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperesek perköltségbeli marasztalását kérte. Előadta álláspontja szerint kártérítési felelőssége akkor lehetne megalapozott, ha a végrendelet kelte idején a néhai bizonyítottan aláírásra képes állapotban lett volna. Ezt a körülményt azonban a korábban eljárt első és másodfokú bíróság nem vizsgálta. Jelezte ugyanakkor azt is, hogy a Ktv. nem írja elő, hogy miként kell meggyőződni a végrendelkezni szándékozó aláírási képességéről. Abból, hogy a néhai az ügyvéd által készített tartási szerződést sem tudta aláírni és láthatóan gyenge fizikai állapotban volt, az általános élettapasztalatra támaszkodva

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

34 okkal következtetett az örökhagyó aláírásra képtelen állapotára. A körülmények által adott helyzetben az egyetlen lehetséges megoldást választva biztosította, hogy a néhai akaratát kifejezhesse. Vitatva az összegszerűséget előadta, a felperesek káruk azon részét követelhetnék, melyet az örökössel szemben nem tudtak érvényesíteni. Ennek kapcsán megemlítette, hogy a felpereseknek a jogerős döntés felülvizsgálatát kellett volna kérniük. Egyszerűbb volt azonban a Magyarországról időközben külföldre távozott törvényes örökös perlése helyett a vele szembeni kárigény előterjesztése. A Fővárosi Bíróság ítéletében a felperesek keresetét elutasította. A felperesek fellebbezése folytán a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozathozatalára utasította. A másodfokú bíróság végzése szerint az elsőfokú bíróság megsértette az eljárási szabályokat, mert – az alperes közjegyző érdekében eljáró – biztosító jogi képviselőjének eljárását elfogadva az alperesi beavatkozót a folytatólagos tárgyalásokra nem idézte meg és az ítéletet számára nem kézbesítette. A megismételte eljárásban felperesek keresetüket változatlanul fenntartották. A felperesek a korábban előadottakat kiegészítve hangsúlyozták a háziorvos azon kérdésére tud-e írni, az örökhagyó kijelentette, hogy megpróbálja aláírni a papírt. Ezért alperesnek íráspróbát kellett volna vennie. Az alperese ellenkérelmében változatlanul a kereset elutasítását kérte. A Fővárosi Bíróság ismételten megállapította, hogy a felperesek keresete nem volt megalapozott. A felperesek kereseti kérelme folytán a bíróságnak azt kellett elbírálnia, hogy alperes kártérítési felelősséggel tartozik-e azért, mert a néhai hagyatékát nem tudták megörökölni. E körben a bíróság elsőként azt tekintette át, hogy a korábbi – a végrendelet érvényessége kapcsán eljárt – bíróságok ítéletében lévő megállapításokkal a jogalap eldöntöttnek tekinthető-e, az alperes mulasztását rögzítő ténymegállapítások res iudicatát képeznek-e. Ezt a kérdést a bíróság nemlegesen bírálta el, hiszen a korábban eljárt bíróságok nem ugyanazon felek jogvitájában jártak el és a végrendelet érvénytelenségének megállapításakor értelemszerűen nem kerülhetett sor a más jogalapnak minősülő alperesi kártérítési felelősség feltételeinek teljeskörű feltárására sem. Mindezekre tekintettel a bíróságnak a kereseti követelés kapcsán abban kellett állást foglalnia, hogy alperes köteles-e megtéríteni azt a kárt, amely a hagyaték elvesztése miatt érte a felpereseket. A Ptk. 339. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. A Ptk. 349. § (1) bekezdése előírja, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elbírálható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A Ptk. 349. § (3) bekezdése szerint – ha jogszabály másként nem rendelkezik – ezeket a szabályokat kell alkalmazni bírósági, ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségért is. A 4/2004. számú Polgári jogegységi határozatból kitűnően a közjegyzők kártérítési felelősségére a Ptk. 349. § (1) bekezdés szabályai irányadók.


35 A kártérítési felelősségnek négy alapvető feltétele van: a jogellenesség, a felróhatóság, a kár, az okozati összefüggés a kár és a felróható tevékenység (mulasztás) között. Így tehát ahhoz, hogy alperes kártérítési felelőssége megállapítható legyen, mindenekelőtt jogellenes magatartás illetve mulasztás tanúsításának kell fennállnia. A perbeli közjegyzői okirat elkészítése során alperes a Ktv. 117. § (3) bekezdésében lévő előírást követte, mely szerint ha a fél az okirat aláírására nem képes az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. Arról a Ktv. szabályai sem a 117. § (3) bekezdéséhez kapcsolódóan, sem más helyütt nem tettek említést, hogy az aláírásra képtelenséget mely feltételek fennállásakor lehet adottnak tekinteni. E körben a Ktv. 120-128. §-hoz fűzött indokolás is csupán annyit említett meg, hogy az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény. Az előzőekre figyelemmel így a bíróság konkrét jogi előírás félretételében megnyilvánuló jogellenességet alperes terhére nem látott megállapíthatónak. Vizsgálta azonban a bíróság azt is, hogy az alperes az adott helyzetben és körülmények között úgy járt-e el, ahogyan általában elvárható volt. Alperes az ágyban fekvő és súlyos megbetegedésben szenvedő, kizárólag egy kézzel rendelkező néhait öröklési szerződésének közokiratba foglalása érdekében kereste fel. A feltárt adatokból azt kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy a szerződéskötési képesség igazolása érdekében történő orvosi vizsgálat az örökhagyót kimerítette. Egymásnak ellentmondóak és kétséget ébresztők voltak azonban a néhai aláírási képességének vizsgálatára, valamint az aláírást megkísérlő nyilatkozatának az elhangzására vonatkozó peradatok. A háziorvos felkérésére ugyanis kizárólag azért került sor, hogy a néhai szerződéskötési képességét tanúsítsa. Ezt mindenben megerősíti a helyszínen kiállított orvosi igazolás is, amelyben az íráskészségre vonatkozó orvosi megállapítások nem lelhetők fel. Alperes az orvosi vizsgálat befejezése után kezdte meg az öröklési szerződés tartalmának, a néhai elvárásainak megismerésére irányuló tevékenységét. A szerződés tartalmának tisztázásához azonban alperes – kétségbe nem vont és más adatokkal sem ellentétes – nyilatkozata szerint azért nem tudott eljutni, mert a néhai akaratát legyengült egészségi állapota következtében nem lehetett feltárni. Így tehát kétséges, hogy az örökhagyó aláírási képességének kérdése, a tanú vallomása szerinti tartalommal az orvosi vizsgálat alatt ténylegesen felmerült-e. Az aláírásra alkalmasságot fizikai erőnlét és szellemi képesség befolyásolja. Az orvosi igazolással alátámasztottan a néhai birtokában volt azoknak a szellemi képességeknek, melyek az aláíráshoz szükségesek. Egészségi állapota, valamint az orvosi vizsgálat miatt előállott elgyengülése következtében hiányzott azonban az a fizikai erőnléte, amely az aláírás kivitelezéséhez elengedhetetlen. A néhai elesett állapotából, el-el bóbiskolásából és a feltett kérdésekre lassan adott válaszaiból bíróság jogi megítélése szerint az alperes a lehetőség határain belül meg tudott győződni arról, hogy a néhai aláírásra nem képes. Ezt a következtetését alátámasztja az is, hogy a néhait személyes tapasztalat során szerzett alperesi tudomás szerint szívószállal kellett megitatni. Mindezeket a körülményeket mérlegre téve a bíróság úgy ítélte meg, hogy alperes az adott helyzetben tőle elvárható

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

36 gondosságot tanúsítva járt el, amikor a néhai akaratának kifejezésére a konkrét körülmények között egyedül alkalmas okiratot megszerkesztette. Miután az előzőek alapján alperes terhére jogellenesség nem volt megállapítható és nincsenek megnyugtató adatok arra sem, hogy az alperes ne úgy járt volna el, ahogyan az adott helyzetben elvárható a bíróság a felperesek keresetét elutasította. FIT-H-PJ-2008-533. Az előbbi ügy a felperesek fellebbezése folytán eljutott a Fővárosi Ítélőtáblára is. A Fővárosi Ítélőtábla pedig a Fővárosi Bíróság korábbi ítéletét helybenhagyta. Az Ítélőtábla ítéletének indokolása szerint az 1991. évi XLI. tv. 117. § (3) bekezdése, 120. § (1) bekezdése és a törvény indokolása szerint az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény. A törvény tehát nem engedi meg, és nem is teszi a közjegyző kötelezettségévé, hogy bizonyítást folytasson le, vagyis netán íráspróbát végeztessen. A végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben tanúként meghallgatott kezelőorvos a jelen perben már azt nyilatkozta, hogy nem tudja: az örökhagyó a vizsgálata alatt és az okirat készítésekor aláírásra képes állapotban volt-e. Arra sem emlékezett, hogy vizsgálata eredményét közölte volna akár a felperesekkel, akár az alperessel. A másik perben is úgy nyilatkozott, hogy nála a segítséggel írás azt jelentette, hogy amenynyiben az örökhagyót felültették, megtámasztották volna, mappát raktak volna elé, és a karját megfogva a kezét irányították volna, akkor álláspontja szerint képes lett volna az aláírásra. Ez az irányított kezű aláírás azonban nem minősül saját kezű aláírásnak. Jelen perben ráadásul kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a néhai íráskészségéről nem esett szó, arra sem emlékezett, hogy szóba került-e az írási képesség orvosi vizsgálata. A másik perben az alperes is kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy az örökhagyó balkeze hiányzott, a másik kezével pedig nem tudott írni, mert egészségi állapota folytán nagyon gyenge volt. Kiemelte, hogy jogi álláspontja szerint kártérítési felelőssége akkor állhatna fenn, ha bizonyított lenne, hogy az örökhagyó a végrendelet készítésekor aláírásra képes állapotban volt, és közjegyzőként nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható volt. A felperesek azonban nem bizonyították, hogy az örökhagyó aláírásra képes állapotban volt a végrendelet elkészítésekor. De a másik feltétel is hiányzik, mert a szakmai jogszabályoknak megfelelően járt el. Az Ítélőtábla szerint a tehát fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi döntésével és annak jogi indokolásával is maradéktalanul egyetértett, ezért az elsőfokú ítélet helyes indokait nem ismételte meg, azokra határozatában csak visszautalt. A felperesek fellebbezésében előadottak miatt a másodfokú bíróság kizárólag azt emelte ki, hogy az elsőfokú bíróságnak a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti perben hozott jogerős ítélet anyagi jogerejével kapcsolatban kifejtett érvelése maradéktalanul megfelelt az eljárási szabályoknak, ezen kívül pedig az alperes kártérítési felelősségére vonatkozó anyagi jogszabályok ugyancsak helyes alkalmazásával és a


37 perben lefolytatott bizonyítás eredményének logikai hibáktól mentes értékelésével állapította meg, hogy magatartásának jogellenessége és felróhatósága hiányában az alperest kártérítési felelősség nem terheli. Mindezek alapján a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. A fenti ítéletek ismételten fontos tanulságokat tartalmaznak. Ezek után már csak annyit kérdezhetnénk: Akkor most kinek van igaza? Pontosabban melyik bíróságnak van igaza, és egyáltalán melyik perben? Véleményem szerint azonban egy dolog biztos: Az ügyben érintett kollega helyesen járt el. Gondoljunk csak bele, egy közjegyzőt azért hívnak helyszíni munkára, mert a súlyosan beteg és járásképtelen ügyfél nem tudja aláírni az ügyvéd által ellenjegyzett öröklési szerződést. A helyszínre érkező kollega azt tapasztalja, hogy az ágyban fekvő, félkarú, felülni és önállóan még inni is képtelen ügyfél néhány kérdés után elfárad, fizikai erőnléte gyakorlatilag nincs. A fenti helyzetet csak az tudja kellőképpen értékelni, aki maga is járt már helyszínen végrendeletet készíteni. Meggyőződésem – bár nyilvánvalóan nem vettem részt a bizonyítás folyamatában és persze elfogult is vagyok –, hogy a per tárgyát képező végrendelet elkészítésének időpontjában a közjegyző a közjegyzői törvénynek megfelelő eljárást folytatott, kártérítése felelőssége így nem állapítható meg. Persze a másik oldalról a kártérítési per felperesei (akik egyúttal az érvénytelenségi per alperesei) ilyenkor joggal kérdezhetnék: Hol itt az igazság? Ők éveken keresztül gondozták és ápolták az örökhagyót, a perbeli tanúk mindegyike pedig egybehangzóan állította, hogy mi volt az elhunyt végrendeleti akarata. Mindezeken felül az egyik bíróság azt állapítja meg, hogy érvénytelen a végrendelet, míg a másik azt, hogy a közjegyző szabályosan járt el a végrendelet készítésénél. A felpereseknek a hosszas ápolás, gondozás jutalmául pedig – az esetleges hagyatéki hitelezői igényen túlmenően – nem marad más, mint az ügyek tanulsága. Az ügy kapcsán még egy dolgot fontos kiemelni a Ktv. vonatkozó szakaszának gyakorlati alkalmazása során. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 117. § (3) bekezdése szerint a fél és más érdekelt a közjegyzői okiratot a végén aláírja, vagy kézjegyével látja el. Ha erre nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. Vagyis amennyiben a közjegyzői okirat elkészítése során nevének aláírására képtelen állapotban lévő ügyfél érintett, úgy az esetben a közjegyző soha nem a fél aláírásával látja el az okiratot, hanem éppen az aláírásra képtelen személynek az aláírását pótolja az okiratnak a közjegyző általi aláírása, tehát maga az a tény, hogy az okiratot a közjegyző – ebben a minőségében és nem a fél helyett – aláírta. Szó sincs tehát arról, hogy a közjegyző ténylegesen pótolja a fél aláírását (odaírja a fél nevét), a jogszabály ehelyütt arra utal, hogy az okiratnak a közjegyző közjegyzői minőségében történt aláírása, mint jogi aktus pótolja a fél aláírását. FIT-H-PJ-2007-470. A közjegyzői okiratok alakiságával, tartalmával és az okiratszerkesztés folyamatával kapcsolatos ítéletek sorát egy, a közjegyző eljárásra vonatkozó meghatalmazás kapcsán felmerült ügy zárja. Emlékeztetőül csak ennyit: Ha a felet a közjegyzői okirat elkészítésénél

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

38 meghatalmazott képviseli, a meghatalmazást közjegyzői okiratba vagy olyan magánokiratba kell foglalni, amelyben a fél aláírását közjegyző, bíróság, más hatóság vagy magyar külképviseleti szerv hitelesítette. A Fővárosi Ítélőtábla a jelen ügyben is közjegyzői jogkörben okozott kár megtérítése iránti perben járt el. Az ügy tényállása szerint felperes keresetében meghatározott összeg, annak kamatai és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperes közjegyzőt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése – azaz államigazgatási jogkörben történt károkozás – alapján. A felperes előadta, hogy az alperes – azaz a közjegyző – egy kölcsönadó és egy adós között adott ügyszámon szerződést készített, amely szerint kölcsönadó kölcsön adott az adósnak meghatározott pénzösszeget. A kölcsön visszafizetésének biztosítására a felek az adós és felesége közös tulajdonát képező ingatlanra jelzálogjogot alapítottak. A közjegyzői eljárásban az adóst felesége képviselte egy ügyvéd által ellenjegyzett meghatalmazással. Az alperes eljárása során figyelmen kívül hagyta a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 132. §-ának (1) bekezdésébe foglalt alaki követelményt, amely szerint a meghatalmazást közjegyzői okiratba kellett volna foglalni, vagy olyan magánokiratba, amelyen a fél aláírását közjegyző, vagy a magyar külképviseleti szerv hitelesítette. A kölcsönadó a közjegyzői okiratba foglalt követelését a felperesre engedményezte, ezért a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése alapján a kárigény alperessel szembeni érvényesítésére jogosult. A zálogkötelezettek az illetékes bíróság előtt a zálogszerződést megtámadták. A bíróság ítéletével a közjegyzői okiratba foglalt zálogjoggal biztosított kölcsönszerződés zálogjog létesítése tárgyában kötött megállapodását érvénytelennek minősítette, és felperes javára bejegyzett zálogjogot az ingatlan-nyilvántartásból töröltette. A jelen per felperese az ítélet ellen nem fellebbezett, mert ügyvédi tájékoztatás szerint az ítélet a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelt, a fellebbezés nem lett volna eredményes. Az adóssal szembeni a kölcsönkövetelést azért nem érvényesítette, mert a büntetőeljárás anyagából kiderült, hogy az adós több személynek tartozott nagy összegekkel, olyan vagyona, amely a követelésre fedezetet nyújtott volna nem volt, így a perlés teljesen eredménytelen lett volna. Álláspontja szerint a jelen per alperese, azaz a közjegyző a kár összegét nem jogosult vitatni, mert az adós a közjegyzői okiratban az összeg átvételét elismerte. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperesnek nincs kereshetőségi joga, mert a kárigény engedményezése nem történt meg. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a felperes nem merítette ki a jogorvoslati lehetőségét, mert a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló bírósági ítélet ellen fellebbezéssel nem élt. Álláspontja szerint a korábbi bírósági ítélet jelen perben anyagi jogerővel nem bír, az ítélet jogszabálysértő, mert a részleges érvénytelenség szabályai szerint csak a meghatalmazó esetében lett volna helye a zálogszerződés érvénytelensége megállapításának. Hivatkozott arra is, hogy a közjegyzői okiratba foglalt szerződés érvénytelenségének megállapítása nem érinti az egyszerű magánokiratba foglalt szerződés érvényességét, amely a közjegyzői okiratba foglalt megállapodással azonos tartalommal jött létre. Álláspontja szerint a felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének


39 sem, mert a kölcsönszerződés teljesítési határideje lejárt, de a szerződő felekkel szemben semmilyen intézkedést a felperes nem tett, holott a perindításig a kölcsön megtérülhetett volna. Vitatta egyben a kár összegét is. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság a perlési jogosultság hiányára vonatkozóan osztotta az alperes álláspontját. Azt elismerte, hogy a felperes helyesen hivatkozott a Ptk. 328. §-ának (1) bekezdésére és a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdésére, miszerint az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép és átszállnak rá a követelést biztosító zálogjogból és kezességből származó jogok. Az engedményezés a szerződés alanyát érintő módosítás, amelyből ki kell tűnni, hogy kivel szemben fennálló, milyen követelésre vonatkozik és milyen terjedelemben. Az engedményezés e jogi természetéből következik, hogy az engedményes csak azzal rendelkezhet, amellyel az engedményező is rendelkezett. Egy másik közjegyző által készített engedményezés viszont kizárólag a kölcsönadóssal és a jelzálog-kötelezettel szemben fennálló követelés engedményezésére vonatkozik. Az engedményezés időpontjában ugyanis még szó sem volt arról, hogy az adós nem tud, vagy nem akar teljesíteni, a jogügylet kizárólag az élettársak belső jogügylete volt. Az engedményezőnek a későbbi alperes közjegyzővel szemben az engedményezéskor követelése még nem volt, így azt nem is engedményezhette. Ennek folytán az alperessel szembeni kártérítési igény érvényesítésére a felperes nem jogosult. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a perlési jogosultság fennállása esetén sem lehetne alapos a felperes keresete, mert a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételek közül nem merítette ki a rendes jogorvoslat lehetőségét. A zálogkötelezettek által indított perben ugyanis a jelen per felperese az elsőfokú ítélet ellen nem fellebbezett, nem kérte a másodfokú bíróság döntését arra vonatkozóan, hogy a zálogszerződés valóban érvénytelen-e, holott jelen per alperese abban a perben a perbehívást nem fogadta el, ebből következően a kárfelelősségét vitatta. Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy nem fogadta el az alperes azon álláspontját, hogy a közjegyző az okiratok készítése során ne közhatalmi jogosítványt gyakorolna, ezt ugyanis már a Legfelsőbb Bíróság 20.988/1998. számú eseti döntésében is megállapította, majd a 3/2004. PJE jogegységi határozatban is rögzítette. Egyetértett viszont az elsőfokú bíróság az alperessel abban, hogy a közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés érvényes volt, a kölcsönszerződés alapján a felperes megkísérelhette volna kölcsön behajtását annak ellenére, hogy az alperes személyének megválasztása a felperest illeti meg. Az igény érvényesítésének hiánya felvetette volna annak vizsgálatát, hogy a közjegyzői tévedésből a felperest érte-e kár, eleget tett-e kárenyhítési kötelezettségének, és a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott egyéb feltételek fennállását is vizsgálni kellett volna. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, az alperes csatlakozó fellebbezéssel élt. A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperes felperesi kereset szerinti marasztalását kérte és másodfokú perköltséget igényelt. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás kiegészítését kérte azzal, hogy az

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

40 alperes által megszerkesztett okirat érvénytelenségének oka, hogy az alperes megsértette a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 132. §-ának (1) bekezdését. Álláspontja szerint, ha az elsőfokú bíróság ezt a körülményt értékeli, akkor más jogi következtetésre jutott volna, mert a törvény megsértésének megállapításból következik, hogy az alperes kárfelelőssége fennáll. Megalapozatlannak minősítette az elsőfokú bíróságnak a perlési képesség hiányára vonatkozó álláspontját, mert az engedményezés tárgya nem a jogviszony, hanem a követelés. A felperes új jogosultként belépett az eredeti jogviszonyba, ettől kezdve a követelést csak ő érvényesíthette. Annak nincs jogi jelentősége, hogy az engedményezés létrejöttének időpontjában a kártérítési igény érvényesítése nem volt előre látható. Követelése jogalapját nem változtatta meg, de lehetségesnek találta, hogy a másodfokú bíróság döntését más jogalapon hozza meg. A Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésére alapított döntés esetén vitatta a jogorvoslat igénybevételének hiányát, mert nem lett volna olyan fellebbezési tartalom, amely eredményes lehetett volna. Kiemelte, hogy az adós elleni eljárásra azért nem került sor, mert az eljárás végrehajtható vagyon hiányában nem vezetett volna eredményre, gazdaságtalan és ésszerűtlen lett volna. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében a per főtárgya vonatkozásában az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A tényállás kiegészítését szükségtelennek minősítette. Egyetértett az elsőfokú bíróság perlési képesség hiányára vonatkozó álláspontjával, mert az engedményezéssel a kártérítési jogviszonyban alanyváltozás nem következett be. A jogalap körében előadottak álláspontja szerint túlhaladottá váltak a 3/2004. PJE határozatra figyelemmel. Ha a Fővárosi Ítélőtábla a felperes kereshetőségi jogát megállapítaná, utalt arra, hogy az elsőfokú bíróság az alperesi védekezést nem merítette ki, nem vizsgálta a korábbi magánokirat jelentőségét, a közokiratba foglalt zálogszerződés részleges érvénytelenségét, a rendes jogorvoslat kimerítésének hiányát, a kár összegének bizonyítatlanságát, az okozati összefüggés hiányát és a kárenyhítési és kárelhárítási kötelezettséget sem. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét teljes terjedelemben vizsgálta felül, mert annak fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt. A felperes fellebbezése nagyobb részben alapos, a csatlakozó fellebbezés alaptalan. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, annak kiegészítése nem szükséges, a Fővárosi Ítélőtábla azonban az elsőfokú bíróság döntésével és túlnyomórészt jogi indokaival sem értett egyet. Az alperes által a fellebbezési ellenkérelemben fenntartott védekezést vizsgálva a Fővárosi Ítélőtábla kiemelte, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezési, csatlakozó fellebbezési kérelem és fellebbezési ellenkérelem korlátai között változtathatja meg az elsőfokú bíróság ítéletét, de e korlátok között a perben érvényesített jog, illetve azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan kérdésekben is határozhat, amelyben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt és nem határozott. A felperes kereseti kérelmének érdemi elbírálását tehát nem akadályozza az a körülmény, hogy az elsőfokú bíróság az alperesi védekezés nem minden elemét vizsgálta. A perbeli legitimáció kapcsán az elsőfokú bíróság az alperes álláspontját fogadta el, amellyel a Fővárosi Ítélőtábla nem értett egyet. A Ptk. 328. §-ának (1) bekezdése szerint


41 ugyanis az engedményezés a követelés szerződéssel történő átruházása. Az engedményes a követelését ruházza át és nem a követelés érvényesítésének jogcímét. Az átruházást követően a követeléssel az engedményes rendelkezik, így ő dönt abban a kérdésben is, hogy az őt egyszeresen megillető követelést az engedményező szerződő partnerével vagy szerződésen kívüli kárigényként harmadik személlyel szemben érvényesíti-e. A perbeli esetben az engedményezésre korábban került sor, a kölcsön követelés pedig később vált lejárttá. Az engedményezés tehát a kölcsön visszafizetési határidejének lejárta előtt történt, a felperes a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése alapján előbb lépett az eredeti jogosult helyébe lépett, mint ahogy az általa állított kár bekövetkezett. Mindez azt jelenti, hogy amennyiben a zálogszerződés érvénytelenségéből eredően kár következett be, az a felperesnél jelentkezik. Szerződésen kívüli kártérítési jogviszony tehát a felperes és az alperes között jött létre, ezért a felperes perbeli legitimációval rendelkezik. Ha pedig a felperesnek van jogos igénye, azt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján jogosult érvényesíteni, mert a fellebbezési eljárásban azt már az alperes sem vitatta, hogy a felperesi kárigényt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján kell elbírálni figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. PJE határozatára. A jogalappal összefüggésben a Fővárosi Ítélőtábla kiemelte, hogy a közigazgatási jogkörben okozott kár nem önálló jogalap, mert a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott különös feltételek mellett a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében meghatározott általános kártérítési feltételek fennállását is vizsgálni kell a felelősség megállapításához. Az elsőfokú bíróság a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott különös feltételek közül a rendes jogorvoslat igénybevételének hiányát állapította meg. A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint viszont fel sem merülhet, hogy a felperest ért kár rendes jogorvoslattal elhárítható lett volna. A felperes kára ugyanis abból származik, hogy az alperes alakilag hibás meghatalmazást fogadott el a közokirat készítésénél, amely a jogerős ítélet szerint a zálogszerződés érvénytelenségét eredményezte. A közjegyzői eljárásban a közjegyző által készített okirat esetén a feleknek nincs jogorvoslati lehetősége. Az a körülmény, hogy a jelen per felperese a korábbi per ítélete ellen nem fellebbezett, csak a bíróság elleni kártérítési perben lenne értékelhető jogorvoslat hiányaként. Az elmulasztott fellebbezés ugyanis a bírósági eljárásban rendelkezésre álló jogorvoslat elmulasztását jelentette. Közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény esetén a rendes jogorvoslat igénybevétele csak abban az eljárásban vizsgálható, amivel okozati összefüggésben a kár bekövetkeztét állítják. A jogorvoslat más, további eljárásban való elmulasztása csak a kárelhárítási, illetve-enyhítési kötelezettség keretében értelmezhető. A fellebbezés elmulasztását a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése körében is vizsgálni kellett. Az a körülmény azonban, hogy a felperes a kárelhárítási kötelezettségének nem tett eleget a károkozó érdekében álló tény, amelyet az alperesnek kellene bizonyítani. A fellebbezés elmulasztását azonban nem lehet úgy értékelni, hogy a felperes a kárelhárítási kötelezettségének nem tett eleget. Egyrészt tényszerűen megállapítható, hogy a korábbi bírósági perben a jelen per felperesének védekezése arra irányult, hogy a közjegyzői okirat-

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

42 ba foglalt zálogszerződés nem lehet teljesen érvénytelen, legfeljebb a szerződés részleges érvénytelensége állapítható meg. Ezt a védekezést azonban a bíróság nem fogadta el. A PK 36. számú állásfoglalás szerint pedig a károkozótól több várható el, mint a károsulttól, aki bízhat abban, hogy mindenki tartózkodik a károkozástól. Éppen ezért az alperes, akinek tudomása volt egyrészt abból, hogy az általa készített szerződés érvénytelensége folytán per folyik, valamint arról is, hogy a felperes – a kereset eredményessége esetén – vele szemben fog követeléssel fellépni, eredménnyel a felperes részéről elmulasztott kárenyhítésre alappal nem hivatkozhat. A kár egy részét ugyanis ő maga éppúgy elháríthatta volna. Ítéletében megjegyezte a Fővárosi Ítélőtábla, hogy az alperes nem jelölte meg: a kár mennyiben lett volna részleges érvénytelenség esetén elhárítható. Ebben az esetben ugyanis beköltözhető ingatlan árverésére nem kerülhetett volna sor. A Fővárosi Ítélőtábla nem fogadta el azt az alperesi álláspontot sem, hogy az érvénytelenségi ügyben eljárt bíróság jogerős ítélete a bíróságot ne kötné. Az alperes jogellenes magatartását, a Kvt. 132. §-ának (1) bekezdésében írt követelmény megsértését ugyanis a jogerős ítélet állapította meg, amelynek következtében a felperes jelzálogjogát az ingatlan-nyilvántartásból törölték. A jogerős ítélet e rendelkezését a jelen perben eljáró bíróság nem bírálhatja felül, ahhoz kötve van. A Fővárosi Ítélőtábla vizsgálta azt is, hogy van e jogi jelentősége annak a körülménynek, hogy a felperes az egyenes adóstól a tartozás behajtását meg sem kísérelte. A felperesnek azonban nem volt olyan jogi kötelezettsége, hogy a követelést először az egyenes adóstól kísérelje meg behajtani, és csak azt követően forduljon a zálogkötelezettek ellen. A Ptk. akkor hatályos rendelkezése szerint a felperes jogosult lett volna a követelését a zálogtárgyból kielégíteni, a zálogkötelezett nem élhetett volna a sortartás kifogásával. A felperest tehát jogszabály jogosította fel arra, hogy a kötelezettek közül válasszon, a követelés behajtását bármelyik kötelezettől kérhette, így e lehetőség kihasználása nem lehet jogellenes magatartás, nem jelentheti a kárelhárítási, illetve kárenyhítési kötelezettség teljesítésének hiányát. A felperes döntését a büntető ítélet ismeretében még ésszerűtlennek sem lehet tekinteni, mert az adós teljesen vagyontalan volt, és számos nagy összegű tartozása miatt a követelés behajtása eleve eredménytelennek látszott. Az alperes eredményesen nem hivatkozhat arra sem, hogy a felperes igényét a magánokirat alapján érvényesíthette volna. A felek között ugyanis csak egy jogügylet volt, amelyet még az alperes sem tett vitássá. Erről az egy jogügyletről valóban két okirat készült, de az okirat érvénytelensége fogalmilag kizárt, csak a jogügylet lehet érvénytelen. A létrejött jogügyletről pedig jogerős bírósági ítélet állapította meg, hogy a zálogjog alapítására vonatkozóan érvénytelen, semmis. Ezért az érvénytelen jogügyletről kiállított okiratok számának nincs jelentősége. Az alperes a felperes jogtalan haszonszerzési célzatára saját érdekében nem hivatkozhat, és azt sem teheti vitássá, hogy a kár összege nem bizonyított. A jogügylet semmissége folytán ugyanis az okirat a Ktv. 131. §-ának (2) bekezdése szerint nem veszti el közokirati jellegét, és a kölcsön összegét a közokirat tartalmazza. Az alperes eredményesen azért sem hivatkozhat a kölcsön eltérő összegére, mert a Ktv. 113. §-a alapján felel azért, hogy a közjegyzői okirat a valóságnak


43 megfelelően tartalmazza a közjegyző jelenlétében történt tényeket. A Ktv. 3. §-ának (1) bekezdése szerint pedig az alperes köteles lett volna a közreműködést megtagadni, ha olyan jogügylethez kérték a közreműködését, amely jogszabálya ütközik, célja tiltott vagy tisztességtelen. Az alperest tehát a bizonyítás egyrészt közokirattal szemben, másrészt olyan közokirattal szemben terhelte, amit maga készített és amelynek tartalmát illetően törvényben előírt kötelezettségek terhelték. A közokirat valódisága melletti törvényi vélelem az alperes esetén kiegészült az okirat tartalmi valódiságáért fennálló felelősségével, amely utóbbi alól magát meg sem kísérelte kimenteni. A Fővárosi Ítélőtábla szerint a fent kifejtettek alapján az alperes jogellenes magatartása, az ezzel okozati összefüggésben álló kár – a követelés a zálogtárgyból nem volt kielégíthető – bizonyított. A fentiekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta.

A közjegyzői kárfelelősség megítélésének kérdései Az előbbiekben elemzett ítélet valamennyi közjegyző kolléga számára kiemelten fontos tanulságokat hordoz. Utaljunk vissza a fent idézett 1-H-PJ-2007-614. ügyszámú ügyre, illetve a kártérítési felelősség megállapításának konjunktív törvényi feltételeire. A kártérítési felelősségnek négy alapvető feltétele van: a jogellenesség, a felróhatóság, a kár, az okozati összefüggés a kár és a felróható tevékenység (mulasztás) között. Az mindenesetre érdekes, hogy ehhez képest a bíróságok hogyan ítélik meg a kár felmerülése és annak mértéke vonatkozásában értékelendő körülményeket. Megfordítván a kérdést, fontos lenne az adott ügyben azt is eldönteni: Egyáltalán felmerült –e olyan kár (vagyis az ellenérdekű félen be nem hajtható összeg), amely a közjegyzői hiba hiányában azonban behajtható lett volna. Vagyis hibátlan közjegyzői okirat esetén vajon fizetett volna az adós? Ez utóbbi hiányában ugyanis a közjegyzői hiba és a felmerülő kár között az okozati összefüggés hiányzik. És mi a helyzet a Ptk. 349. paragrafusával, miszerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A bíróság szerint a felperes döntését a büntető ítélet ismeretében még ésszerűtlennek sem lehet tekinteni, mert az adós teljesen vagyontalan volt, és számos nagy összegű tartozása miatt a követelés behajtása eleve eredménytelennek látszott. Ha pedig egyébként sem tud az adósunk fizetni – akár volt érvényes okirat, akár nem –, az eljáró közjegyző még úgyis kifizetheti a tartozást, hiszen a bíróság szerint a felmerült kár összege egyenlő az amúgy is behajthatatlan összeggel. Menjünk tovább ezen a gondolatmeneten. Álláspontom szerint a fent idézett 1-H-PJ-2007-614. ügyszámú ügyben is csak az az összeg lehetett volna a felmerült kár, amely a szerződéses örökös eltartók által nyújtott szolgáltatásoknak a törvényes örökösökkel szembeni – hagyatéki hitelezőként történő – érvényesítését követően fennmarad. Persze a hasonló ügyekben –

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

44 ha nem közjegyzőről van szó – következetesen és dogmatikailag is helyesen járnak el a bíróságok. A BH 2003.235 szerint ugyanis: A szerződésen kívül okozott kár megtérítésére irányuló igény mindaddig idő előtti, amíg a károsult az őt jogszabály alapján megillető követelését a kötelezettel szemben nem érvényesítette. [Ptk. 272. §, 276. § (1) bekezdés, 355. § (4) bekezdés, Pp. 130. § (1) bekezdés f) pont, 157. § a) pont]. Ezt a konzekvens álláspontot támasztják alá azok a megállapítások is, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtáblák és a megyei bíróságok civilisztikai kollégiumvezetői részvételével 2004. március 22-23-án, Balatonöszödön megtartott konzultatív tanácskozáson készített emlékeztető tartalmaz, a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség egyes kérdései vonatkozásában. A tanácskozás részvevői a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának vezetője által készített vitaanyag alapján megtárgyalták azt a kérdést, hogy mi a szerződéses és a szerződésen kívüli igényérvényesítés viszonya olyan esetekben, amikor a szerződéses jogosult kárát egyrészt a kötelezett szerződésszegése okozta, másrészt azonban a kár bekövetkeztében ettől függetlenül – deliktuális jogviszonyban – valamely hatóság (pl. földhivatal, rendőrhatóság) is közrehatott. A kialakult álláspont szerint ilyenkor – mivel a kárt objektív hatásában többek magatartása okozta – a felelősségi rendszerek különbözősége ellenére közös károkozásról van szó. A közös károkozók egyetemleges felelősségéből következik, hogy a jogosult választhat, hogy mindkét károkozóval szemben vagy csak egyikükkel szemben lép fel. Megteheti tehát azt is, hogy a szerződő partnerével szemben meg sem kísérli az igényérvényesítést, hanem kizárólag a hatóságtól igényli teljes kára megtérítését. A szerződésen kívüli kárigény érvényesítésének ugyanis nem előfeltétele a szerződésszegésre alapított kárigény érvényesítése. Az idézett emlékeztető szerint ugyanakkor: Bármiféle kárigény érvényesítésének azonban természetesen előfeltétele a kár bekövetkezte. Amíg a jogosultnak a szerződéses partnerével szemben sincs érvényesíthető kárigénye, nem állhat fenn ilyen igénye szerződésen kívül sem. A közös károkozás megállapíthatóságának és így az egyetemleges felelősségnek előfeltétele, hogy a jogosult az érdeksérelme orvoslása érdekében valóban kártérítési igényt érvényesíthessen. Szerződéses jogviszony esetében a jogosult a szolgáltatás teljesítését követelheti és kárigénye csak a teljesítés meghiúsulásával keletkezik. Mindaddig, amíg a jogosult a szerződéses kötelezettel szemben nem kártérítési, hanem más jellegű kötelmi igényeket érvényesíthet (pl. a szolgáltatás teljesítését követelheti, kellékszavatossági vagy jogszavatossági igényt érvényesíthet, vagy a szerződés érvénytelensége, illetve a szerződéstől való elállás körében a már teljesített szolgáltatását követelheti vissza) addig bekövetkezett és így esedékes kár hiányában idő előtti a szerződésen kívüli kártérítési igénye. Az ilyen tényállású ügyeken a Ptk. 349. §-ára alapított kereset időelőttisége „mechanikus” megállapításának azonban nem lehet helye, hanem a konkrét tényállás alapján mindig körültekintően vizsgálni kell, hogy a felperes által érvényesített kár bekövetkezte és így esedékessége megállapítható-e. Ez az igényérvényesítés akkor időelőtti, ha a kár bekövetkezte, illetve annak mértéke a dologi vagy kötelmi jogviszony kötelezettjével szembeni igényérvényesítés során kielégítést nem nyert igényektől függ.


45 Meggyőződésem, hogy a fent idézett megállapításokkal messzemenőkig egyet lehet érteni. Miért fordulhat elő ugyanakkor mégis az, hogy a közjegyző kollégákat a bíróságok sok esetben úgy marasztalják, mintha készfizető kezes lenne? Az eljáró bíróságok gyakran nem vizsgálják, hogy valóban bekövetkezett-e már a kár; mennyi a tényleges, azaz máshonnan meg nem térülő összeg; eleget tett-e a károsult fél a kárenyhítési kötelezettségének, azaz egyáltalán megkísérelte-e a kötelmi jogviszonyban (adott esetben például hagyatéki hitelezőként) az igényérvényesítést. Jól példázza ezt a BH 2009.270 számú bírósági döntés is, mely szerint a közjegyzőnek fennáll a kárfelelőssége, ha az általa készített közokirat nem alkalmas a kívánt joghatás elérésére. Az ítélet szerint a kölcsönszerződés biztosítására jelzálogjogot létesítő megállapodás közokiratba foglalása esetén nem elégséges, ha a közjegyző a feleknek csak a személyazonosító igazolványban szereplő adatait ellenőrzi. A közokirat teljes bizonyító erejéből következően a közjegyző a személyi azonosító valóságáról is köteles – az ezt tartalmazó okirat alapján – meggyőződni. Ha ez nem áll rendelkezésre, a közreműködést meg kell tagadnia. A bíróság szerint a jogalkalmazó alperes mulasztása súlyosan felróható és jogszabálysértő, ezáltal kártérítési felelősséget megalapozó volt abban a tekintetben, hogy az ügyfél szóbeli közlése alapján tüntette fel a hamisnak bizonyult személyi azonosítót az általa készített közokiratban. Ez a magatartás okozati összefüggésben áll a felperest ért kárral, amelynek mértéke azonos az átadott kölcsön összegével. A jogszabálynak megfelelő eljárás esetén az alperes az adott körülmények között nem készíthette volna el a perbeli szerződést és emiatt a kölcsön folyósítására nyilvánvalóan nem került volna sor. A közjegyzői kárfelelősség bírói kiterjesztését nem tartom üdvözlendő folyamatnak. Az okiratot készítő közjegyző ugyanis nem készfizető kezes. Már csak azért sem, mert kezességvállalás esetén legalábbis a követelés a kezesre száll át, amennyiben a jogosultat kielégíti. Ugyanakkor természetesen bízom a bírói gyakorlat kedvezőbb irányú változásában, és abban, hogy a közjegyzők kollégák túlnyomó többsége továbbra is magas szakmai színvonalú, alakilag és tartalmilag is helytálló okiratokat fog készíteni. Végül, de nem utolsósorban ezúton is szeretném megköszönni dr. Anka Tibornak a jelen írás elkészítése során tett észrevételeit és segítő közreműködését. Dr. Mikó Ádám közjegyzőhelyettes

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

46

Végrehajtás elrendelés ingyen, avagy néhány gondolat az egyetemleges adóstársi egységcsomagról „Legalább ahhoz a jogunkhoz ragaszkodjunk, hogy egymás közt elpanaszoljuk a bajainkat.” (Liviu Rebreanu)

Bevezetőül 2011 tavaszát írjuk. Lassan egy esztendeje, hogy a magyar közjegyzők végrehajtási ügyekben is eljárhatnak, elrendelő hatóságként. Mindannyian gondoltuk, hogy nem lesz könnyű az új feladattal megbirkózni, de az új szabályozás hatályba lépését követően már azt is hamar be kellett látnunk, hogy türelemre, együttműködésre – szakmán innen és túl – aligha számíthatunk. Ahelyett, hogy termékeny szakmai viták alakulnának ki, vagy konstruktív műhelymunka szerveződne a jogi hivatások gyakorlói között a dinamikusan változó joganyag feldolgozására, sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy egyelőre még be kell érnünk a végrehajtást kezdeményező felek beadványaiban, vagy éppen a másodfokú bíróságok országosan – vagy akár megyei szinten is – egymásnak ellentmondó határozataiban kifejtettekkel. Korábbi írásaimban1 is hangot adtam abbéli határozott álláspontomnak, hogy amikor az új közjegyzői hatáskörökről (fizetési meghagyásos eljárás, végrehajtás elrendelése), és a közjegyzők ebbéli joggyakorlatáról, és annak alakulásáról beszélünk, mindenkinek el kell fogadnia azt a tényt, hogy 2010. június 1. napjától, a jogalkotó döntése folytán tabula rasa van érvényben. Hogy e kijelentés körüli félreértéseket eloszlassam: ez természetesen nem azt jelenti, hogy ettől minden másként lesz, vagy mindennek másként kéne lennie, mint ahogyan az korábban, a bíróságok gyakorlata és jogértelmezése eredményeként kialakult. Nyilvánvaló azonban, hogy egy új szabályozás új körülményeket és új helyzetet teremt. Fontos és érdemes szem előtt tartani a korábbi joggyakorlatot, azt azonban tudomásul kell venni, hogy az egyes eljárási hatáskörök közjegyzőhöz telepítése kihat magára az eljárásra. Ez komoly felelősséget is ró a közjegyzői karra: az újonnan fel1

ld.: Közjegyzők Közlönye 3/2010. és 5/2010. számai


47 merülő kérdésekben egységes álláspontra kell jutnia, és azt következetesen érvényesítve országosan egységes gyakorlatot kell kialakítania. Talán belátható, hogy nem kis feladat ez egy olyan hivatás gyakorlóira nézve, akik személyes anyagi felelősségük mellett és tudatában komoly következményekkel járó hatósági feladatokat látnak el. Jelen írásomban a jelenleg talán legtöbb vitát okozó olyan problémát kívánom kiemelni, és körüljárni, ami éppen a korábbi – országosan egységesnek ugyan nem mondható – bírósági gyakorlat és a közjegyzők belépésével erőre kapott jogértelmezés közötti ellentmondásból adódik. Az egyetemleges adóstársak esetén történő eljárási díjfizetés és – ezzel szoros összefüggésben – a végrehajtási ügy fogalmának megítélése tekintetében ugyanis újabban egyre kiélezettebb vitáknak és egymásnak teljesen ellentmondó álláspontoknak lehetünk tanúi. Az egymásnak feszülő érvek igen sokfélék: van, hogy a korábbi joggyakorlatot idézik, van, hogy a jogalkotás hátterében álló törvényhozói szándékot kutatják, előfordul, hogy a nemzetgazdaság vagy éppen a felek gazdasági érdeke a szempont, emellett a hivatkozott jogszabályok is igen nagy diverzitást mutatnak, de van, amikor az érvek minden jogi jelleget nélkülöznek. Éppen ezért tanácsosnak látom e dolgozat határait már most kijelölni, így hát az alábbiakra készítem fel az olvasót. Jogászként – úgy vélem – nem tehetek mást, mint hogy a jogszabályokból, azok szövegéből indulok ki, azokat egymással összefüggésben kívánom értelmezni. Meghaladná azonban e munkám kereteit az egyes jogszabályok mögött húzódó jogalkotói szándék, vagy éppen a felek gazdasági érdekének vizsgálata. A korábbi bírói gyakorlattal csupán annyiban kívánok foglalkozni, amennyiben az a jelenleg hatályos szabályozás értelmezése körüli vitákban bármelyik oldalról hivatkozásul szolgál. Mint korábban említettem, nem gondolom, hogy a megváltozott körülményekre a korábban kialakult gyakorlat minden esetben feltétel nélkül alkalmazható volna.

A problémafelvetés röviden A sokak által már ismert tényállás a következő. A végrehajtást kérő ugyanazon közjegyzői okiratot több egyetemleges adós tekintetében záradékolni kéri. Beadványában arra hivatkozik, hogy valójában egy ügy, egy végrehajtás elrendelés történik ilyen esetben, ezért az eljárási díjat is egyszer fizeti meg. Előadja, hogy az okiratban foglalt és záradékolni kért követelés megfizetésére is egyetemlegesen kötelesek az adósok, így nem megalapozott az eljárási díj megfizetéséről ettől eltérően rendelkezni, amennyiben egyidejűleg nyújtja be kérelmét valamennyi egyetemleges adóssal szemben. Érvelését alátámasztandó, hivatkozik továbbá az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) egyes rendelkezéseire és a bíróságok állítólagos korábbi gyakorlatára, amely az ilyen kérelmeket egyszeri illetékfizetési kötelezettség mellett befogadta.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

48 A közjegyző felhívja a végrehajtást kérőt, hogy az eljárási díjat adósonként fizesse meg, mivel a Vht. 18. § (2) bekezdés b) pontja alapján külön-külön köteles a záradékot kiállítani. A közjegyző tehát adósonként egyenként, külön eljárás keretében rendeli el a végrehajtást, aminek lefolytatásáért a Vht. 31/E. § (3) bekezdése alapján díj illeti meg. Mivel a végrehajtást kérők e felhívásnak jellemzően nem tesznek eleget, a közjegyző a kérelmet a hiányok pótlásának elmulasztása miatt elutasítja.2 A fellebbezést követően volt, hogy a bíróság hatályon kívül helyezte a közjegyző végzését, és új eljárásra utasította a közjegyzőt az alábbi indokolással: 3 „A megyei bíróság egységes álláspontja szerint a Vht. 31/E. § (3) bekezdése szerinti közjegyzői díj nem adósonként, hanem a követeléshez igazodóan teljesítendő, így azt az egyetemleges adósok ellen egyidejűleg indított eljárásban a követelés összege után egyszeresen kell megfizetni. A közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal ellátása ugyanis egyszeri aktus, hiszen a végrehajtást kérőnek egy követelése van, kérelmét ennek végrehajtása iránt nyújtja be, a közjegyző ennek végrehajtásáról rendelkezik. Ezen nem változtat az, hogy a követelés több egyetemleges adóssal szemben áll fenn. Az, hogy a Vht. 20. § (2) bekezdése értelmében irányadó Vht. 18. § (2) bekezdése szerint több végrehajtási lapot kell kiállítani, ha a követelés több adóssal szemben áll fenn a közjegyzői díj fizetésének kötelezettségével járó, végrehajtás elrendelése iránti eljárások számát nem többszörözi meg. A végrehajtandó okirat adósonkénti kiállításához nem a végrehajtás elrendelése, hanem a végrehajtás foganatosítása körében fűződik jelentőség, hiszen az minden adóssal – jogszabályi különbségtétel hiányában az egyetemleges adósokkal szemben is – külön-külön történik.”4 Másutt ezt olvashatjuk: „A végrehajtást kérő egy okiratba foglalt, több adóst egyetemlegesen terhelő kötelezettséget érvényesít, adósi egyetemlegesség esetén bármelyik adóstól követelhető az egész szolgáltatás, de amennyiben bármelyikük teljesít, a többiek kötelezettsége megszűnik. A követelés tehát egyszer, és nem adósonként külön-külön vehető figyelembe a Pp. 24. § (1) bekezdés alapján a pertárgy értékének megállapításakor, a fentiekben hivatkozottak szerint pedig a végrehajtási ügyek száma az adósi egyetemlegességre figyelemmel nem sokszorozódik meg, így alaptalanul tagadta meg az egyszer megfizetett díj miatt a közjegyző a végrehajtási záradék kibocsátását az adóssal szemben.”5 Végül zárásképpen: „… egy okirat záradékolása a kérelem tárgya, vagyis a végrehajtást kérő egy követelést érvényesít az egyetemleges adóstársakkal szemben. Az érvényesített követelés az okiratban rög2 3

Ilyen esetben elutasításnak, és nem megtagadásnak van helye Az alább idézett bírósági határozatok anonimizáltan jutottak a szerző birtokába. Jelen dolgozat nem vizsgálja közjegyző elutasító végzésének nagy számban helytadó határozatokat, kifejezett célom ugyanis az egymással logikai hasonlatosságot mutató egyes hatályon kívül helyező végzések indokolásának behatóbb elemzése volt.

4

Idézet a Pest Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából

5

Idézet a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából


49 zített, amelyért az adósok egyetemlegesen kötelesek helytállni. Így az eljárási díj megfizetésének kötelezettsége egyszer terheli…”6 Konklúzió: több egyetemleges adóssal szemben fennálló egységes követelésről van tehát szó, annak alapján egy okirat záradékolás, azaz egy végrehajtás elrendelés történik, amiért egy díjfizetés jár. Vegyük szemügyre ezután már részletesebben ezen álláspont jogszabályi hátterét.

Egynél több adós, egynél több záradék, egynél több eljárás, egynél több díj – eggyel kevesebb kérdés „A tények nem szűnnek meg attól, hogy figyelmen kívül hagyják őket.” (Aldous Huxley) A fent vázolt tényállás alapján jól láthatóan a kiinduló probléma az, hogy a végrehajtás elrendelésénél (vagy általában a Vht. alapján) mit értünk végrehajtási eljárásnak, netán végrehajtási ügynek. Az egyes hatályon kívül helyező végzésekben és fellebbezésekben olvashatjuk azt a hivatkozást, hogy a Vht. 18. §-ának logikája alapján a több adóssal szemben elrendelt végrehajtás is egy ügynek számít. Ezzel szemben érdemes az alapoktól indulnunk. A Vht. 10. § alapján „A bírósági végrehajtást (a továbbiakban: végrehajtás) végrehajtható okirat kiállításával kell elrendelni”. Ugyanezen § b) pontja alapján a közjegyző által végrehajtási záradékkal ellátott okirat végrehajtható okirat. Ezt követően jutunk el csak a Vht. 18. §-hoz, ami főszabály szerint a végrehajtási eljárás koncentrálásának elvét rögzíti. Ahogy a törvény indokolása is kifejti, a jogszabály azt „a célt tartja szem előtt, hogy az adós ellen ne lehessen egyidejűleg különböző végrehajtók útján a legkülönbözőbb vagyontárgyaira ugyanazon követelés behajtása érdekében végrehajtást vezetni.” Belátható, hogy az egyszeri végrehajtás elrendelés és az ügyek összpontosításának elve több adós esetén – függetlenül az esetleges egyetemlegességüktől – már nem megvalósítható. Az ebből következő konzekvenciát a Vht. 18. § (1) bekezdésének b) pontja megfelelően le is vonja azzal, hogy több adós esetén több végrehajtási lap (záradék) kiállítását írja elő. Ezzel függ össze az is, hogy a végrehajtási jog nem ismeri az adósi pertársaság intézményét, az egyébként a gyakorlatban nem is volna kivitelezhető. A Pp. 51. § nem nyerhet tehát alkalmazást, hiszen az a kényszerű pertársaság esetén a valamennyi adóssal 6

Idézet a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

50 szembeni kötelezően megindítandó végrehajtást is eredményezné. Ezzel szemben a végrehajtást kérő – rendelkezési joga folytán – dönthet, hogy valamennyi adóssal szemben kíván-e igényt érvényesíteni, és azt egyszerre, vagy külön időpontokban teszi-e. A Vht 9. §-a alapján tehát a Pp. pertársaságra vonatkozó szabályai nem alkalmazhatóak, hiszen a Vht. e körben eltérő szabályozást tartalmaz. Az a körülmény, hogy adósonként külön-külön kerül sor a végrehajtás elrendelésére, a kérelem előterjesztőjével szemben is adósonként, azaz eljárásonként kötelezettséget támaszt. A végrehajtás elrendeléséhez szükséges nyomtatványt (végrehajtási záradék, végrehajtási lap), a végrehajtandó okiratot és a szükséges mellékleteket adósonként, tehát minden ügyben megfelelő számban kell csatolni, és – még ha ez a felvetés szokatlannak tűnik is – az eljárási díjat is meg kell fizetni. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a végrehajtást kérők e kötelezettségüknek, az utóbbi kivételével, külön felhívás nélkül is eleve eleget tesznek. Külön említést érdemel, hogy a Vht. 18. (1) bekezdés b) pontjának megfelelően a közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló 37/2003. (X. 29.) IM rendelet 27. §-a (1) bekezdésének g) pontja és 46. §-ának (1) bekezdése alapján a végrehajtás elrendelése iránti kérelem adósonként külön-külön kezdőiratnak minősül, amely külön ügyszámon külön ügyként kerül iktatásra is. Természetesen ezen ügyviteli szabályok csupán a Vht-ből adódó következményeket rögzítik, és ez – a Pest Megyei Bíróság fent idézett álláspontjával szemben – következetesen érvényesül a végrehajtási eljárás mindkét szakaszában: mind az elrendelés, mind a foganatosítás során adósonként külön eljárásról beszélünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a bírósági végrehajtási ügyvitelről és pénzkezelésről szóló 1/2002. (I. 17.) IM rendelet 7. §-ának (1) bekezdése, ami alapján „bírósági végrehajtási ügy: a végrehajtás elrendelésével és foganatosításával kapcsolatban a bírósághoz érkezett kérelem, beadvány és ezek intézése tárgyában hozott határozat, foganatosított intézkedés.” Márpedig a közjegyző (vagy a bíróság) az egyetemleges adóstársak esetén is külön-külön intézkedve állítja ki a végrehajtható okiratot, eljárásonként – a korábban idézett bírósági határozatok egyikének szóhasználatát idézve – egy aktussal. Ennek eredményeként a bírósági végrehajtói díjszabásról szóló 14/1994. (IX. 8.) IM rendelet 5. § (1) bekezdése a díjfizetési kötelezettség tekintetében is levonja a végső és egyetlen logikus következtetést: „A munkadíjat minden végrehajtási ügyben külön kell megállapítani, ez irányadó az egyetemlegesen felelős adósok ellen vezetett végrehajtási eljárásokra is.” Végezetül röviden utalnék arra, hogy gyakran történik hivatkozás a végrehajtást kérők beadványaiban az illetéktörvényre is, annak is általában a pertársak vonatkozásában irányadó szabályaira. Eltekintve annak vizsgálatától, hogy a korábbi bírósági gyakorlat a pertársaság szabályait az illeték fizetésénél az itt kifejtettek ellenére érvényre juttatta, szükségesnek tartom kiemelni, hogy a közjegyzői eljárási díj vonatkozásában az illetéktörvény még csak analóg sem nyerhet alkalmazást így az arra alapított érvek eleve minden jogszabályi alapot nélkülöznek.


51

Anyagi és eljárásjog konkubinátusa a jogalkalmazásban: eljárási díjfizetési kötelezettség megítélése anyagi jogszabályhely (Ptk.) alapján „Ha az első gombot rosszul gomboljuk be, az egész kabát rosszul lesz begombolva.” (Giordano Bruno) Úgy gondolom, hogy bizonyára azon olvasó számára is, aki az itt górcső alá vett problémát inkább csak kívülről szemléli, szemet szúr a problémafelvetésben írt tényállásban, hogy a végrehajtást kérő kifejezetten csak az egyetemleges adóstársak tekintetében érvel az egyszeri díjfizetés mellett, és hivatkozik arra, hogy lényegében egyazon követelésről lévén szó, csupán egy végrehajtási ügyről beszélhetünk. Az azonban, hogy az egyes adóstársak részarányos, vagy egyetemleges kötelezettséget vállaltak-e az okiratba foglalt szerződés alapján, tisztán anyagi jogi kérdés. Kerülve a mélyebb dogmatikai megközelítést, anyagi jog és eljárásjog egymáshoz való viszonyáról ehelyütt csak annyit tartok kívánatosnak leszögezni, hogy – leegyszerűsítve – amíg az anyagi jog meghatározza, hogy a jogosultat mi illet meg, az eljárásjog a jogosult, mint fél jogérvényesítésének kereteit adja meg. Ebből következik az, hogy amikor pl. perben a bíróság ítéletével a pervesztes alpereseket – ha az érvényesített jog nem osztható – a perköltség egyetemleges megfizetésére kötelezi, azt nem közvetlenül a Ptk. vagy más anyagi jogi jogszabály, hanem a Pp. perköltség viselésére vonatkozó szabályai és – adott példánál maradva – az Itv. 38. § (2) bekezdése alapján teszi. Az eljárási költségek (illeték, közjegyző eljárási díj, ügyvédi munkadíj stb.) megállapításának és viselésének eldöntése tehát nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi kérdés. Tény azonban, hogy nincs olyan eljárási jogszabály, amely az itt tárgyalt esetre (adóstársak egyetemlegessége) a közjegyzői díj megfizetésére a végrehajtási eljárásban speciális következményt állapítana meg. Folytassuk gondolatmenetünket azzal, hogy a Vht. 23/C. § (1) bekezdésének félreérthetetlen fogalmazása alapján a közjegyző okiratot és nem követelést záradékol. Ellenkező esetben a közjegyző olyan okirat esetén, amely egyszerre tartalmaz pl. kölcsön-, kezesi és zálogszerződést, köteles lenne a különböző jogcímű követelésenként külön-külön záradékot kiállítani. Pedig a Vht. 23/C. §-a alapján erre semmi szükség sincsen. Más eset az, hogy a végrehajtást kérő esetlegesen az okiratot csak az abban foglalt egyik szerződés tekintetében kéri záradékolni, és ez kérelméből is egyértelműen kitűnik. De megteheti a végrehajtást kérő azt is, hogy az okiratban foglalt egyik követelésének a már lejárt része iránt indít végrehajtást. A jelenleg hatályos magyar jogszabályok által garantált jogállami igazságszolgáltatási monopólium kizárólag egy hivatás gyakorlóit hatalmazza fel arra, hogy követelést „záradékoljanak”: a bírákat, mégpedig ítélet formájában, az ügy érdemében hozott végleges

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

52 döntéssel (ld. pl. 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról: 1. §., 2. § (1) bekezdése). A nemperes eljárást jogszolgáltató hatóságként lefolytató közjegyző (ld. a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 1. § (4) bekezdése) ilyen jogosítvánnyal nem rendelkezik. Ennek számtalan következménye van: nem vizsgálja a követelés érvényes létrejöttét, azt, hogy az pl. teljesítve lett-e időközben az adós által, nem kell döntenie (nem is dönthet) a megalapozottság kérdésében stb. A végrehajtás elrendelése iránti eljárásban éppen ezért nincsen „ítélt dolog” sem, erre hivatkozással nem is utasítható el végrehajtási kérelem (azaz, a Vht. 9. § alapján nem nyerhet alkalmazást a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontja). Amikor például az okirat záradékolását, és így a végrehajtás elrendelését követően a végrehajtást kérő nem fizeti meg a végrehajtó díját, és az eljárás 1 év szünetelés után megszűnik, a végrehajtást kérőnek, ha követelését mégis érvényesíteni kívánja, ismételten kérelmeznie kell a végrehajtás elrendelését, természetesen ismételt díjfizetés mellett. Egy okirat tehát többször is ellátható záradékkal, és ez a körülmény teljesen független az okiratban foglalt követelés minőségétől, a követelések számától. Nem világos tehát, hogy amikor az egész Vht-ben összesen egy helyen (Vht. 34. §) jut szerephez az egyetemlegesség, és ott is csupán az itt megvitatandó kérdés szempontjából irreleváns kontextusban, akkor miként válhat az adósi egyetemlegesség döntő fontosságúvá a végrehajtás elrendelése és az azért fizetendő díjak megítélése vonatkozásában. Az idézett érvelések hibát vétenek akkor, amikor – az okiratban foglalt követelésre, és nem pedig magára a záradékolandó okiratra koncentrálva – kimondják, hogy a követelés jellegéből, az adósi egyetemlegességből adódó – nevezzük jobb híján így – „díjkedvezmény” kizárólag egy esetben érvényesül: ha a végrehajtást kérő egyszerre, egy időben kezdeményez végrehajtást az egyetemleges adósokkal szemben. Nyilvánvaló tény, hogy a Vht. ilyen szabályt egyáltalán nem tartalmaz. Ha tehát a közjegyzőhöz akár egy nap különbséggel érkeznek be az egyes egyetemleges adósokkal szembeni kérelmek, akkor e jogértelmezés mellett már fennáll az adósonkénti díjfizetési kötelezettség. Talán nem tűnik túlzónak a felvetés, hogy ezzel szinte már azt mondanánk ki, hogy a végrehajtást kérő köteles minden egyetemleges adóssal szemben egyidejűleg végrehajtást kezdeményezni.

„Egyet fizet, többet kap” elv a végrehajtási eljárásban…? Epilógus a dilemmáról, és néhány szó a rossz kompromisszumokról Jelen dolgozat szerzője az eddig elmondottak ellenére még nem vesztette el azon hitét és meggyőződését, hogy a követelések végrehajtás, azaz állami kényszer útján történő érvényesítése ultima ratio. Senkinek sem alanyi joga, hogy ingyenesen bárkivel szemben


53 a vagyoni – és kivételesen személyi – jogokat erősen korlátozó (Vht. 5. § (2) bekezdése) eljárást kezdeményezhessen. Ezen még olyan külső körülmények sem változtathatnak, mint pl. a gazdasági válság, és az annak folytán létező tömeges kintlévőségek. A végrehajtási eljárást a fokozatosság és az arányosság elvei (Vht. 8. § (2) bekezdése) mentén kell mind elrendelni, mind foganatosítani. Az itt ismertetett, és kialakulóban lévő joggyakorlat azonban ezzel szemben minden jogszabályi alap nélkül éppen azt a végrehajtást kérőt bünteti, aki ezen elveknek megfelelően eljárva úgy dönt, hogy több egyetemleges adós esetén előbb csak az egyikkel szemben kezdeményez végrehajtást, mert – ismerve esetlegesen az adósok vagyoni helyzetét – a követelését így is biztosan kielégíthetőnek látja. Nem tűnik túl meggyőzőnek éppen a végrehajtást kérők fellebbezéseiből kiolvasható azon érvelés, hogy a közjegyzők jelen cikkben is ismertetett jogértelmezése (és gyakorlata), mivel drágítja a végrehajtási eljárást, végső soron az egyébként is már kiszolgáltatott adósokra ró többletterhet. Nyilvánvalóan egy adós számára az a legkíméletesebb – emberi és anyagi vonatkozásban egyaránt – ha nem indítanak vele szemben végrehajtást. Kiváltképpen akkor nem, ha a követelés máshonnan, más adóstól is jó eséllyel kielégítést nyerhet. Természetesen a végrehajtást kérő a Vht-ben foglalt rendelkezési jogával élve bármikor dönthet úgy, hogy a ki nem fizetett követelését okirat záradékolásával érvényesítse. Ebben az esetben mind neki, mind a nem fizető adósoknak tudomásul kell azonban vennie, hogy az állam jogszolgáltatásban közreműködő szervei (közjegyző, önálló bírósági végrehajtó, foganatosító bíróság stb.) a felek magánjogviszonyából adódó valamilyen ok folytán egyikük kérelmére mozgósítva lettek, amiért eljárási díjat (illetéket) kell fizetni. Végezetül érdemes röviden elgondolkodnunk arról, hogy az eddig hosszasan tárgyalt díjfizetési dilemmát érdemben megoldja-e, ha a jogalkotó az egyetemleges adóstársak esetében egy adós után tenné kötelezővé a teljes díj megfizetését, míg a többi után egy csökkentett összeget állapítana meg. Egyfelől mondhatjuk, hogy a közjegyzők munkáját – és felelősségét – legalább némiképp ellenételezne egy ilyen megoldás. Másrészt viszont változatlanul aggályosnak tartom, hogy ezáltal a végrehajtást kérők anyagilag érdekeltek lesznek abban, hogy minél több személlyel szemben végrehajtást kezdeményezzenek. Nem vitatottan ez törvény adta joguk (megfelelő végrehajtandó okirat birtokában), a kérdés az, hogy annak idején mi is volt a jogalkotó szándéka, amikor a végrehajtási törvény ezzel éppen ellentétes alapelveit megalkotta. Ennek behatóbb elemzése azonban már meghaladná a munkám bevezetőjében a magam számára szabott szigorú határokat. Dr. Balogh Zsigmond közjegyzőhelyettes

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

54

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Az ajándékozási szerződés Az „ingyenesség” mint az ajándékozás fogalmi eleme A felperes és az I. r. alperes néhai édesanyja házastársak voltak. Közös gyermekük a perben nem álló T. K., míg az I. r. alperes a felperes nevelt gyermeke. A család a felperes és a néhai közös tulajdonában állott sz.-i ingatlanban élt, ahonnan 1993. decemberében az I. r. alperes édesanyja elköltözött. Az I. r. alperes és féltestvére a felperes háztartásában maradtak, aki a tartásukról gondoskodott, vér szerinti szülőjük, néhai T. L.-né gyermektartásdíjat utánuk nem fizetett. Az I. r. alperes – az iskolai tanulmányainak befejezését követően – 1998. július 1-jétől keresményét a háromtagú család megélhetési költségeinek felperessel közös fedezésére fordította. 2000. március 30-án bankszámla szerződést kötött, a bankszámla tulajdonosaként a felperest megjelölve, aki a számlához bankkártyával is rendelkezett. Mind az I. r. alperes munkabérét, mind a felperes juttatásait és az I. r. alperes akkor még kiskorú féltestvére után járó állami támogatásokat e folyószámlára utalták. Néhai T. L.-nénak Cs. G.-vel szemben kártérítés jogcímén tartozása állott fenn és ennek biztosítására az ingatlan őt megillető tulajdoni hányadára 2000. április 28-án 350.000 forint és járulékai erejéig jelzálogjog és vételi jog került bejegyzésre. Az I. r. alperes édesanyja a kártérítési kötelezettségének nem tett eleget. Ezért utóbb a család úgy döntött, hogy az ingatlan további megterhelésének, illetőleg harmadik személy általi megszerzésének elkerülése érdekében a néhai tulajdoni hányadát valamilyen módon a család egy más tagjára kell átruházni. Ennek érdekében a felperes a 2003. április 10-én kelt szerződéssel az I. r. alperesre engedményezte a néhaival szemben fennálló 1.425.000 forint összegű gyermektartásdíj követelését, míg a jövőben esedékessé váló tartásdíj követeléséről lemondott. Ezzel egyidejűleg a néhai az I. r. alperesre ruházta át az sz.-i ingatlan tulajdoni hányadát 2.000.000 forint vételárért. A vételár kiegyenlítése úgy történt, hogy az I. r. alperes 2003. április 7-én Cs. G. kártérítési igénye fejében 575.000 forintot a nevezett részére átutalt, míg a fennmaradó 1.425.000 forint vételárba az engedményezett tartásdíj követelést az I. r. alperes beszámította. A felperes az elővásárlási jogával nem kívánt élni. Az I. r. alperes tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzést nyert. Az I. r. alperes 2004. augusztusában az ingatlanból elköltözött és a II. r. alperessel élettársi kapcsolatot létesített, amely 2006. augusztusáig állt fenn. Az alperesek 2006.


55 júliusában abban állapodtak meg, hogy az I. r. alperes megvásárolja a II. r. alperes Sz., O. utcai ingatlanát. A vételárat nagyobb részt pénzintézeti kölcsönből kívánta az alperes kiegyenlíteni, míg az „önerőt” az sz.-i ingatlanon fennálló tulajdoni illetőségének a II. r. alperesre történő átruházásával teljesítette. Ennek megfelelően az alperesek 2006. július 31-én adásvételi szerződést kötöttek, amelynek tartalma szerint az I. r. alperes a II. r. alperesre ruházta át az ingatlan 1/2 részének a tulajdonjogát 2.000.000 forint vételár ellenében. Az I. r. alperes jogi képviselője az adásvételi szerződésről a felperest tájékoztatta, aki az elővásárlási jogát úgy kívánta gyakorolni, hogy a 2.000.000 forint vételárat az általa az I. r. alperes javára ajándékozott sz.-i ingatlan 1/2 tulajdoni hányadának, mint ajándéknak a visszakövetelésével, kiegyenlítettnek tekinti. Az I. r. alperes az elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó fenti nyilatkozatot nem fogadta el. Így az alperesek közötti adásvételi szerződés foganatba ment. A felperes többször módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy ajándék visszakövetelése jogcímén az sz.-i ingatlan 1/2 tulajdoni hányada őt megilleti. Kereseti kérelmét azzal indokolta, hogy az I. r. alperes az ingatlan hányad tulajdonjogát ajándékozási szerződéssel szerezte meg, hiszen a néhai házastársával szemben fennálló tartásdíj követelését ő az I. r. alperesre engedményezte, aki a vételárat e követelés beszámításával teljesítette. A vételár meghaladó részét, a Cs. G.-vel szembeni 575.000 forintos tartozást is a felperes fizette ki, ezért a felperes a teljes ingatlanilletőségre igényt tarthat. A feltevése, amelyre tekintettel az ajándékot nyújtotta, állítása szerint az volt, hogy az I. r. alperes velük együtt az ingatlanban él, azt felújítja és biztosítja a család lakhatását. Utóbb az I. r. alperes magatartása miatt azonban e feltevés meghiúsult és létfenntartása biztosítása céljából is a felperesnek az ingatlanra szüksége van. Mindezek miatt az ajándék a részére visszajár. Az alperesek között létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségének a megállapítását színleltség miatt kérte, azzal, hogy az adásvétel célja valójában az ajándék viszszakövetelésének a meghiúsítása volt. E szerződéssel összefüggésben másodlagosan arra hivatkozott, hogy vele szemben az adásvételi szerződés hatálytalan, miután a szerződés az ajándék visszakövetelése iránti igénye kielégítési alapját vonta el, amely igényről az adásvételi szerződés megkötésének az időpontjában az alpereseknek már tudomása volt. Harmadlagosan 12.343.319 forint kártérítés címén történő megfizetésére kérte az I. r. alperest kötelezni, arra alapítottan, hogy az I. r. alperes jogellenes és felróható magatartásával a T. családnak az ingatlan értékével azonos összegű kárt okozott. Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes tagadta, hogy a néhai édesanyjával megkötött szerződés kapcsán a felperes részéről az ő, vagyis az I. r. alperes részére ajándékozás történt. Hangsúlyozta, hogy édesanyjával a szerződést az ingatlan további megterhelésének az elkerülése érdekében kötötte meg. Vitatta, hogy a tartási követelése engedményezését a felperes feltételhez kötötte volna. Az alperesek a közöttük létrejött adásvételi szerződéssel kapcsolatban azzal védekeztek, hogy az valós akaratukat tartalmazta és azt célozta, hogy az I. r. alperes az Sz., O. utcai ingatlan megszerzéséhez szükséges önerőt biztosítsa. A szerződés hatálytalansága kapcsán az I. r. alperes arra hi-

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

56 vatkozott, hogy az ajándékot a felperes csak az adásvételi szerződés megkötéséről való tudomásszerzést követően követelte vissza, így a kielégítési alap elvonása szóba sem kerülhet. Az érvényes szerződéses jogviszonyra figyelemmel az I. r. alperes a kártérítési igényt szintén megalapozatlannak tartotta. Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Határozata indokolásában az elsődleges kereseti kérelem kapcsán az elsőfokú bíróság azt fejtette ki, hogy miután a Családjogi törvény rendelkezése szerint a gyermektartásdíj jogosultjai a gyermekek, az engedményezett tartásdíj követelés nem tekinthető a felperes vagyonának. Ezen túlmenően a felperes pedig nem bizonyította, hogy a jelzálogjog jogosult követelését a saját vagyona terhére ő egyenlítette ki, illetőleg nem igazolta, hogy ingatlan vásárlási kötelezettség mellett juttatta azt az I. r. alperesnek. Mindezek miatt nem volt megállapítható, hogy a felperes és az I. r. alperes között ajándékozási szerződés jött létre, így az ajándék visszakövetelése fogalmilag kizárt. Az alperesek között létrejött adásvételi szerződés érvényessége kapcsán kifejtette, hogy a felperes az alperesek szerződéskötési akaratának hiányát nem bizonyította, az okirat által felállított vélelmet nem döntötte meg. Rámutatott, hogy az adásvételi szerződés megkötése időpontjában a felperesnek az I. r. alperessel szemben jogszerű követelése nem állt fenn és ajándékozási szerződés hiányában ilyen követelése jelenleg sem lehet. Mindezekből követően a szerződés hatálytalanságának megállapítására nem kerülhetett sor. A Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt törvényi feltételek megvalósulásának a hiányában a felperes kártérítési igényét is megalapozatlannak ítélte, miután az I. r. alperes érvényes adásvételi szerződések alapján jogszerűen szerezte meg, majd idegenítette el a tulajdonjogot. E vonatkozásban jogellenes, felróható magatartás a terhére nem állapítható meg. A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolásában azzal az elsőfokú bírósági állásponttal, hogy a felperes a tartásdíj-követelését nem a saját vagyona rovására engedményezte az I. r. alperesre, nem értett egyet. Rámutatott, hogy a Csjt. 67. § (2) bekezdése alapján saját jogán érvényesítheti a tartási követelését az a fél, aki a gyermekek eltartását saját háztartásában, saját anyagi eszközei felhasználásával éveken keresztül biztosította. A tartásdíj iránti követelés tehát a felperest megillette, ezért nem volt akadálya annak, hogy e követelést engedményezés útján az I. r. alperesre átruházza. Egyebekben azonban az ajándékozási szerződés feltételeinek megvalósulását a másodfokú bíróság sem ítélte megállapíthatónak. Arra figyelemmel, hogy nem vitás adatok szerint az engedményezést megelőzően az I. r. alperes huzamos ideje kereső tevékenységet folytatott és jövedelmét a felperessel közös bankszámlára utalta át, amelyet a család onnan közösen használt fel, továbbá azt is értékelve, hogy a per adatai szerint a felperes jövedelménél az alperes jövedelme jóval magasabb volt és az I. r. alperes még kiskorú féltestvére eltartásra szorul, azt a következtetést vonta le, hogy az I. r. alperes az engedményezést az évek során előzőleg ellentételezte. Így nem találta megállapíthatónak, hogy az engedményezéssel a felperes az I. r. alperest ingyenes vagyoni előnyben juttatta volna. A visszterhesség mellett álló körülményként étékelte a felperesnek azt a kívánságát is, hogy


57 az engedményezés fejében a felperes az I. r. alperestől a T. család lakhatásának biztosítását, valamint az ingatlan felújítási költségeinek az I. r. alperes általi finanszírozását elvárta. Mindezek miatt végül is a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság álláspontjával azonosan a per adataiból azt a következtetést vonta le, hogy az ajándékozás feltételei megvalósulásának a hiányában az ajándék visszakövetelése a felperes által fogalmilag kizárt. A jelzálogjog és vételi jog jogosultja részére kifizetett 575.000 forinttal kapcsolatban a másodfokú bíróság is úgy mérlegelte a bizonyítékokat, hogy a felperes azon bizonyítási kötelezettségének, miszerint ezt az összeget kizárólag ő fizette meg, nem tett eleget. Az ajándék visszakövetelésével kapcsolatos felperesi igény alaptalansága miatt az alperesek között létrejött adásvételi szerződéssel kapcsolatos fedezetelvonás megállapítását is a másodfokú bíróság fogalmilag kizártnak ítélte. Végül igen részletesen kitért arra a másodfokú bíróság, hogy az alperesek között létrejött adásvételi szerződés színleltsége és emiatt annak semmissége miért nem volt megállapítható. Ezzel kapcsolatban a BDT 2005/123. szám alatt közzétett iránymutatásra is hivatkozott. Az a felperes harmadlagos kártérítési igénye tekintetében annak alaptalanságával kapcsolatban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság helyes indokaira utalt vissza. A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Jogszabálysértésként a mérlegelési szabályt, a Pp. 206. §-át jelölte meg. A felülvizsgálati kérelem részletes indokai szerint az alperesek között létrejött adásvételi szerződés színleltségét a peradatok alapján egyértelműen meg lehet és meg kellett volna állapítani. A szerződés megkötésekor ugyanis a szerződő felek élettársak voltak, a „vevő” az ingatlant látatlanban vette meg, a szerződés sem a vételár kifizetésének időpontjára, sem módjára, sem a birtokbavételre nem tartalmaz rendelkezést és az ingatlanilletőség értékét igen alacsony, irreális összegben határozza meg. Hiányozván az adásvételi szerződés lényegi, alapvető elemei a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy a szerződési akarat színleltsége nem állapítható meg, a felperes nézete szerint megalapozatlan. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta. A Ptk. 579. § (1) bekezdése szerint ajándékozási szerződés alapján az egyik fél saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előny juttatására köteles. A per eldöntésekor az eljárt bíróságok az idézett törvényhely helyes értelmezésével és alkalmazásával indultak ki abból, hogy ha az ajándékozás törvényi tényállásának bármelyik eleme hiányzik, ajándékozás nem jön létre. A másodfokú bíróság – az elsőfokú bíróság álláspontjától némileg indokoltan eltérve – azonos tényállás mellett nem a felperes „saját vagyona terhére” történt juttatás hiányát, hanem az ingyenesség hiányát állapította meg. A tényállás azonossága mellett e részkérdésben való eltérő jogi következtetés levonására a másodfokú bíróság jogosult volt, és önmagában azt, hogy az engedményezésért – ami a felperesi állítás szerint az ajándékozást megvalósította – a teljes bizonyító erejű magánokirat tartalma szerint ellenszolgáltatás nem volt kikötve, nem lehet feltétlenül ingyenes juttatásként értelmezni. A felperes vonatkozó érvelésétől eltérve ugyanis a Pp. 196. § (1) bekezdés e) pontja szerint

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

58 a teljes bizonyító erejű magánokirathoz nem a tartalmi valóság vélelme fűződik, hanem a magánokirat az ellenkező bebizonyításáig csupán arra szolgál teljes bizonyítékul, hogy az abban foglalt nyilatkozatot megtették. Márpedig azt az I. r. alperes sem vitatta, hogy az engedményezésre vonatkozó okiratban foglalt nyilatkozatok megtétele megtörtént és a másodfokú bíróság sem azt állapította meg, hogy az engedményezés fejében a felek ellenszolgáltatást kötöttek ki, hanem azt, hogy az engedményezés közvetett ellentételezése korábban, az I. r. alperes rendszeres jövedelmének a felperessel közös háztartásba bocsátásával (és ezáltal féltestvére eltartásához való hozzájárulással) megtörtént. Az engedményezés emiatt és nem a szerződéssel kikötött ellenszolgáltatás miatt volt a másodfokú bíróság álláspontja szerint visszterhes. A fenti mérlegelésen alapuló jogerős ítéleti állásfoglalás pedig abban az ügydöntő kérdésben, hogy nem jött létre ajándékozás – a felperesi érveléstől eltérően – iratellenes, logikátlan és ezáltal megalapozatlan megállapításnak nem tekinthető, ahogyan az a másodfokú bírósági állásfoglalás sem meríti ki a mérlegelési szabálynak a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében körülhatárolt megsértését (pl. BH 1995/2/103.), hogy a felperes nem bizonyította a vételi joggal bírt hitelező 575.000 forintos követelésének a saját jövedelméből történt kiegyenlítését. Nem vitatott tény ugyanis, hogy 1998-tól az I. r. alperes a rendszeres keresményét a háromtagú család közös megélhetésére rendelkezésre bocsátotta, amely családból a féltestvére tartásra szorult. A féltestvér tartására a felperes és a gyermekek közös édesanyja volt köteles, aki azonban e törvényi kötelezettségét nem teljesítette. Nincs arra adat, hogy az I. r. alperes keresményét a család ne használta volna fel. Ilyen körülmények között és azt is értékelve, hogy a felperes különélő (majd utóbb elhunyt) házastársa az őt illető 1/2 ingatlanhányadnak a felperes részére történő átruházására nem, csak a gyermeke, az I. r. alperes részére történő átruházására volt hajlandó, az a tény, hogy az együttélés alatt a felperesnek is volt jövedelme, illetőleg megtakarítása az I. r. alperes tagadásával szemben az engedményezés ingyenes voltát még nem bizonyítja. Az eljárt bíróságok az I. r. alperes visszterhességgel való védekezéséhez képest az ajándékozás minden egyes elemének, így az ingyenességnek a bizonyítását a Pp. 163. § (1) bekezdése helyes alkalmazásával hárították a felperesre és a bizonyítatlanság következményét – a kereset elutasításával – a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján jogszerűen értékelték a felperes terhére. A teljesség igénye miatt az ajándékozás hiányával kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság még azt is kiemeli, hogy a felperes nem végrehajtható követelést, hanem jogérvényesítést engedett át a követelés engedményezésével. A Csjt. 68. § (1) bekezdése alapján viszont tartási követelést – főszabály szerint – visszamenőleg csak 6 hónapra lehet érvényesíteni és a jövőre nézve a kiskorút illető gyermektartási követelésről való törvényes képviselői lemondás érvényességéhez a Ptk. 13. § (1) bekezdés a) és e) pontja szerint gyámhatósági jóváhagyás vagy bírósági, közjegyzői határozattal történő elbírálás szükséges. A Vht. 14. §-a alapján – főszabály szerint – a lejárt gyermektartásdíj 6 hónapra visszamenőleg hajtható csak végre. Ilyen jogszabályi feltételek között és mert az I. r. alperes édesanyja


59 (a felperes különélő, majd elhunyt házastársa) terhére a gyermektartásdíj sem az I. r. alperes, sem a volt házastársak közös kiskorú gyermeke tekintetében megállapítva nem volt, a felperestől az I. r. alperesre 2003. évben engedményezett tartási követelés vagyoni értéke is, mint a felperes vagyona rovására nyújtott vagyoni előny kétséges. A felperes által az I. r. alperes javára engedményezett „követelés” (helyesen jogérvényesítés) az I. r. alperes javára vagyoni előnyt azáltal nyert, hogy a gyermeke javára történt ingatlanhányad átruházásával a gyermekeivel, az I. r. alperessel szemben a tartási kötelezettségét az édesanyja elismerte. A fentieket alátámasztja, hogy a felperes nyilatkozata szerint is az engedményezett gyermektartásdíj követelés értékét 1.450.000 forintban az okiratot szerkesztő ügyvéd „számította ki”, tehát az nem a megállapított és végrehajtható lejárt gyermektartásdíj összege volt. Az ajándékozási szerződés feltételeinek a fennállása ellene szól a felperesnek a 3.P.22.138/2006/18. számú jegyzőkönyv 4. oldalának második bekezdésében írt azon előadása is, miszerint „szorult helyzetben voltunk és ez bizonyult a legjobb döntésnek”. Az ajándékozás feltételeinek megvalósulatlanságából következik, hogy az eljárt bíróságok helyes álláspontjának megfelelően a felperesnek nincs mit visszakövetelnie, bár a felperes olyan feltételt sem bizonyított, amely nélkül az engedményezés nem jött volna létre (tehát még ajándékozást feltételezve sem lenne alapos a visszakövetelés iránti igény). Az első- és a másodfokú bíróság indokain kívül az ajándék visszakövetelését megalapozó meghiúsult feltétel hiányát a felülvizsgálati kérelem azon érvelése is mutatja, hogy a felperes az I. r. alperessel szembeni elvárásait „az engedményezés feltételéül soha sem szabta”, vagyis maga a felülvizsgálati érvelés ezen része eleve mutatja a felperes ajándék visszakövetelése iránti keresetének alaptalanságát. Az ajándék visszakövetelésével kapcsolatos jogerős ítéleti állásfoglalás jogszerűségéből következik, hogy az alperesek között létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségével és fedezetelvonó jellegével kapcsolatos felülvizsgálati kérelmek tárgytalanná váltak. Mindemellett a felülvizsgálati érvelésre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a Ptk. 207. § (5) bekezdése, amire a felperes a szerződés színleltségeként hivatkozik, éppen a semmisség elleni érvelés. A titkos fenntartás, a rejtett indok ugyanis (az alperesek közötti adásvétel indokaként az „önerő” megszerzése és bizonyítása) a hivatkozott törvényhely alapján az érvényesség szempontjából közömbös. A szerződési akarat és az adott szerződéssel elérni kívánt távolabbi cél egymástól eltérő fogalom illetőleg tény. A szerződési akaratot önmagában az még nem teszi színleltté, hogy az adott szerződés megkötésével a szerződő feleknek a szerződésen felüli további céljuk is van, de a perbeli esetben magyarázza azokat a hiányosságokat, amelyeket a felperes a szerződés színlelt voltának alátámasztandó felsorolt. A felperes vagylagos kártérítési követelését az eljárt bíróságok szintén jogszabálysértés nélkül utasították el és elutasító rendelkezését az elsőfokú bíróság megfelelően megindokolta. A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.324/2010. szám)

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

60 Az ajándék visszakövetelése a megajándékozott örökösétől A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes az alperes nagyapja. A felperes az 1995. január 23-án kelt ajándékozási szerződéssel ifj. Cz. I.-nek – fiának, az alperes édesapjának – ajándékozta az 1/2 hányadban tulajdonában lévő V., S. u. 2. szám alatti ingatlant. Az ajándékozási szerződés 4. pontja szerint a felek kölcsönösen kijelentették, hogy az ingatlant a jövőben is közösen kívánják használni és hasznosítani. A megajándékozott és az alperes édesanyja: Cz. S.-né között fennállt életközösséget Cz. S.-né megszakította, és a megajándékozott ingatlanából az alperessel együtt elköltözött. Ezt követően ifj. Cz. I. 2006. május 3-án öngyilkos lett. Halála a közjegyző az elhunyt hagyatékát a törvényes öröklés rendje szerint az alperesnek adta át. A rendszerváltozást követően a felperesnek lehetősége nyílt arra, hogy különböző személyektől „aranykoronát vásárolva” a V.-i mezőgazdasági szövetkezettől ezen aranykoronákért gyümölcsös művelési ágú ingatlan tulajdonjogát szerezze meg. Ily módon a v.-i 0135/12. és a v.-i 0135/16. helyrajzi számú ingatlanok vételárát fizette ki a felperes, s az ingatlanok tulajdonosaként az ingatlan-nyilvántartásba ifj. Cz. I.-t jegyezték be. 1998. augusztus 24-én ifj. Cz. I. megvásárolta a v.-i 1130. helyrajzi számú építési telket 80.000 forint vételárért. 2003. decemberéig ezen ingatlanra a felperes és ifj. Cz. I. által vásárolt építőanyagokból a család „kalákában” egy lakóépületet épített. Az építkezés költségeit a felperes és a fia azonos arányban viselték. A lakóépület építéskori anyagköltsége 5.331.371 forint, munkadíja 2.038.176 forint volt. A felperes által az eljárás során becsatolt anyagszámlák ellenértéke összesen 2.434.904 forint, a telek 2003-as forgalmi értéke a felülépítmény nélkül 100.000 forint volt. Ifj. Cz. I. eltemettetésének költségeit a felperes viselte 104.000 forint összegben, s ő állíttatta a sírkövet 500.000 forintért. 800.000 forintot 2005. nyarán kölcsönadott a fiának, aki a tartozást nem fizette vissza. A felperes fiának tulajdonában állt – az alperes által megörökölt –személygépkocsi forgalomba helyezésével összefüggésben a felperes fizetett be 39.300 forintot, és ő egyenlített ki az M. Bank részére ifj. Cz. I. helyett 48.550 forintot, míg közüzemi számlák fejében 34.362 forintot. A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg a V., S. u. 2. szám alatti ingatlan 1/2 hányadával, továbbá a v.-i 0135/12. és 0135/16. helyrajzi számú ingatlanokkal kapcsolatban a közte és néhai fia között létrejött ajándékozási szerződések érvénytelenségét, egyszersmind visszakövetelte az ajándékot a házasingatlan esetén arra hivatkozással, hogy az ajándékozásra azzal a feltevéssel került sor, hogy a megajándékozott őt idős korában ápolni, gondozni fogja, s e feltevés a fia halálával meghiúsult. A két gyümölcsös művelési ágú ingatlan esetén az ajándék visszakövetelését arra alapította, hogy azokra létfenntartása veszélyeztetett volta miatt van szüksége. Kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a v.-i 11310 hrsz. alatti ingatlan tulajdonjogát ráépítés címén teljes egészében megszerezte, s e címen 9.000.000 forint megfizetésére, másodsorban tulajdonjoga be-


61 jegyzésének tűrésére kérte kötelezni az alperest. Hagyatéki hitelezői igényként 1.655.929 forint megtérítésére tartott igényt, s kérte az alperes költségben való marasztalását. Az alperes a kereset nagyobb részének elutasítását és a felperes költségben való marasztalását kérte. Állította, hogy az S. u. 2. szám alatti ingatlan 1/2 hányadának ajándékozásakor az ajándékozásnak nem volt a felperes által kinyilvánított feltétele, míg a gyümölcsös ingatlanok tekintetében azzal érveit, hogy a felperes jövedelmi, vagyoni viszonyai miatt nincs rászorulva ezen ingatlanok tulajdonjogára, ezért az ajándék visszakövetelési igény elutasítását indítványozta. Előadta, hogy tudomása szerint a v.-i 11310 hrsz. alatti ingatlanon álló felülépítményt a szülei építették saját anyagi eszközeik felhasználásával, ezért a ráépítés címén előterjesztett követelés megalapozatlan. A hagyatéki hitelezői igény címén érvényesített követelésből elismerte a sírkőállítás 500.000 forintos, a temetési költség 104.000 forintos, illetve a közüzemi számlák közül 10.998 forintos követelés alapos voltát. Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1.526.212 forintot, s kimondta, hogy e tartozásért az alperes a közjegyző hagyatékátadó végzésében meghatározott vagyontárgyakkal felel. Megállapította, hogy a felperes a v.-i 11310. helyrajzi számú ingatlan 493/1000 tulajdoni hányadát ráépítés jogcímén megszerezte, s ezzel az alperes tulajdoni hányada 507/1000 tulajdoni hányadra csökkent. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az ítéletének indokolása szerint alaptalannak találta a felperes ajándék visszakövetelése iránti igényét. Az S. utca 2. szám alatti ingatlan ajándékozásáról szóló szerződés semmilyen feltételt nem tartalmazott, és a tanúvallomások alapján sem volt megállapítható az, hogy az ajándékozásra azzal a feltétellel került volna sor, hogy a felperest a néhai fia idős korában ápolni, gondozni fogja, önmagában pedig az ajándékozó erkölcsi elvárása nem ad alapot az ajándék téves feltevés címén történő visszakövetelésére. A gyümölcsös művelési ágú ingatlanokkal kapcsolatban a felperes által megjelölt jogcímet – az ingatlanok tulajdonjogára létfenntartása érdekében van szüksége az ajándékozónak, s az ajándék visszaadása a megajándékozott létfenntartását nem veszélyezteti – nem találta megalapozottnak, mert megállapította, hogy a felperes havi 35.000 forint nyugdíjat kap, ezt meghaladóan egy 10 éves tehergépkocsi után 70.800 forint, míg egy 4 éves személygépkocsi után 9.240 forint gépjárműadót fizet; rendelkezik 1 ha, 2002-es telepítésű gyümölcsös tulajdonjogával; házastársa szociális járadékos; az S. u. 2. szám alatti két szobás ingatlanban laknak, melynek 1/2 része a házastársa tulajdonát képezi, további 1/2 része a felperes haszonélvezeti jogával terhelt. Emellett a v.-i, 11310. hrsz. alatti az alperes tulajdonában lévő ingatlanon a felperesnek holtig tartó haszonélvezeti joga van. Rögzítette azt is, hogy a felperes a rendszerváltást követően tehergépkocsit vásárolt, fuvarozásra iparjogosítványt váltott ki, traktorral, tárcsával rendelkezett, mely eszközökkel vállalkozott. E tényekből azt a következtetést vonta le, hogy a felperes rendelkezik azzal a jövedelemmel és vagyonnal, ami a megélhetését biztosítja, ezért az ajándék visszakövetelésének jogszabályban írt feltételei nem állnak fenn.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

62 A ráépítéssel kapcsolatos követelés kapcsán nem fogadta el az alperes védekezését, nem találta megállapíthatónak, hogy a 11310. hrsz. alatti ingatlanon épített felülépítmény kizárólag az alperes szüleinek fi nanszírozásában épült meg. Az alperes édesapja ugyanis olyan jövedelemmel rendelkezett az építkezés 1999-2003. közötti idején, melyek az építkezés költségeinek fedezetére nem voltak elégségesek. Tényként állapította meg, hogy az építkezéshez sem pénzintézeti kölcsönt nem vettek igénybe, sem szociálpolitikai kedvezményt nem használtak fel. A felperes az építkezés tényleges anyagköltségének mintegy 30%-át fedező korabeli számlákkal igazolta, hogy a kivitelezés anyagköltségéhez ő is hozzájárult. Az építkezéssel kapcsolatban elhangzott tanúvallomásokat mérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy az építkezés költségeit a felperes és a néhai ifj. Cz. I. és családja egyenlő arányban viselték. A szakértői vélemény alapján állapította meg a felülépítmény műszaki értékét, azon belül az anyag- és díjtétel összegét, illetve a telek forgalmi értékét, s a Legfelsőbb Bíróság PK. 7. számú állásfoglalása V. pontja értelmezésével akként határozott, hogy a v.-i 11310 hrsz. szám alatti ingatlan 493/1000 tulajdoni hányadát szerezte meg ráépítés jogcímén a felperes, és ennek következtében az alperes korábbi 1/1 hányadú tulajdonjogának mértéke 507/1000 hányadra módosult. A felperes által érvényesített hagyatéki hitelezői igények közül az alperes elismerése, illetve a felperes által csatolt okiratok, valamint a kölcsön tekintetében a meghallgatott tanúk vallomása alapján megállapította, hogy ez az igény 1.526.212 forint erejéig alapos, ezt az összeget az alperes köteles a felperes részére megfizetni, e tartozásért a Ptk. 679. § (1) bekezdése alapján a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt annak megváltoztatása és az ajándék visszakövetelése, valamint a ráépítés jogcímén előterjesztett keresetének teljes egészében helyt adó ítélet hozatala iránt. A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét helybenhagyta. A döntését azzal indokolta, hogy a felperes keresetében az ajándékozási szerződések érvénytelenségének megállapítását kérte, anélkül, hogy megindokolta volna, hogy miért tekinti azokat érvénytelennek. Ezzel kapcsolatban megjegyezte a másodfokú bíróság, hogy az ajándékozási szerződés is lehet semmis vagy megtámadható az általános szabályok szerint, az érvénytelenségi oknak azonban a szerződéskötéskor kell fennállnia. Az ajándék visszakövetelését mindig valamilyen utólagos körülményváltozás alapozhatja meg, s az nem hat ki a szerződés érvényességére, sőt az ilyen igény érvényesítésének feltétele az érvényes ajándékozási szerződés. A felperes módosított keresetében a S. u.-i ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát a Ptk. 582. § (3) bekezdésére, a két gyümölcsös tulajdonjogát a Ptk. 582. § (1) bekezdésére hivatkozással követelte vissza. A fellebbezésben az utóbbi két ingatlannal kapcsolatban a követelése jogalapjaként a feltevés meghiúsulására is hivatkozott, ez a keresetváltoztatás azonban – figyelemmel arra, hogy a két különböző jogcím jogi és ténybeli alapja eltérő – olyan új kereset előterjesztésének minősül, mely a Pp. 247. §-a szerint a másodfokú eljá-


63 rásban nem megengedett, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét e körben csak az elsőfokú eljárásban előterjesztett jogcím figyelembe vételével bírálta felül. A Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt a Legfelsőbb Bíróság PK. 76. számú állásfoglalásának I. pontja szerint csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. E konjunktív feltételek fennálltának bizonyítása az ajándékozót terheli. Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy az ajándék visszakövetelésére e jogcímen kizárólag akkor kerülhet sor, ha a visszakövetelés alapjául szolgáló feltevést az ajándékozó az ajándékozáskor kifejezetten vagy legalább a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerhető módon kinyilvánította. Az ajándékozó esetleges elképzelései vagy reményei, amelyet sem az ajándékozáskor, sem később nem juttatott kifejezésre, nem azonosíthatóak a jogszabályban megkívánt feltevéssel. Az ilyen megszorító értelmezésnek megfelelő feltevés ajándékozáskori megléte kétséget kizáró bizonyítottságának hiányában fogalmilag nem kerülhet szóba a feltevés végleges meghiúsulása sem. Az ajándékozó erkölcsi elvárása önmagában nem ad alapot az ajándék téves feltevés címén történő visszakövetelésére. A téves feltevése alapított visszakövetelési jog érvényesítése során elsősorban az ajándékozás időpontjában fennállott és az ajándékozó szándékát döntően meghatározó kívánalmat kell bizonyítani, amely nem azonosítható az ajándékozó általános erkölcsi elvárásaival, hanem konkrétan kinyilvánított, a megajándékozott számára is felismerhető feltevést kell kifejezésre juttatnia. Az e körben kihallgatott tanúk közül egyedül a felperes veje, M. J. utalt vallomásában arra, hogy az ajándékozás feltétele volt, hogy „néhai sógora gondoskodni fog apósáról, ha az élet úgy hozza”, ám e nyilatkozat nem elégséges a szükséges feltevés fennálltának igazolására. Nem vitás, hogy a felperes jó anyagi körülmények között élt, aki mindkét gyermekét egyformán igyekezett támogatni, a lányának is házat épített. A felperes két gyermekének családjában a gyermekek száma is azonos, nem indokolta semmi, hogy a fiával szemben támasszon gondozására irányuló elvárást, különösen arra tekintettel, hogy nem támogatta ifj. Cz. I. párválasztását sem, s emiatt soha nem volt felhőtlen a kapcsolat közöttük. A felperes házastársa adta elő, hogy „semmiképpen nem akarom megengedni, hogy azt a vagyont, amiért én és a férjem dolgoztunk meg, azt elvigyék”. E tényekből, nyilatkozatokból, körülményekből nem vonható le olyan következtetés, hogy a felperes az állított feltevését bármilyen módon kifejezésre juttatta volna. Hangsúlyozza az ítélőtábla, hogy a Csjt. 60-69. §-ában biztosított tartásra való jogosultság és a Ptk.-ban szabályozott tartás reményében nyújtott ajándék vissza követelése iránti igény két különböző személyes jog, a Csjt. szerint a leszármazót terhelő tartási kötelezettség nem azonosítható az ajándékozáskor egyértelműen kinyilvánított tartás reményére vonatkozó feltevéssel.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

64 Összességében helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az ajándékozásnak nem volt az ajándékozó által kinyilvánított feltétele, ilyen feltevés hiányában pedig az e címen való visszakövetelési jog további tényállási elemeinek vizsgálata szükségtelen. A két gyümölcsös esetében a felperes keresetét a Ptk. 582. § (1) bekezdésére alapozta. A másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban a Ptk. miniszteri indokolására és a Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében foglaltakra utalt, amely szerint az ajándék visszakövetelésének létfenntartás céljából csak a megajándékozott életében van helye; örököseivel szemben ilyen igény nem támasztható. Az eseti határozat szerint „a Ptk. 582. §-ának (1) bekezdéséhez fűzött indokolás és az ennek nyomán kialakult következetes bírói gyakorlat értelmében a visszakövetelés jogát a megajándékozott halála megszünteti. Az ő örökösei ugyanis már nem állnak olyan viszonyban az ajándékozóval, ami indokolttá tehetné a visszakövetelési jog elismerését. Az egyébként is kivételes ajándék visszakövetelési jog előfeltételeit ilyen esetben nem a szerződő felek között, hanem az egyik szerződő fél és annak jogutódjai viszonylatában kellene vizsgálni, amely eleve kizárja az eredetileg szerződő felek releváns körülményeinek feltárását.” Mindemellett csupán megjegyezte a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság a felperes létfenntartásának veszélyeztetett voltával kapcsolatban a bizonyítékokat helyesen, nem iratellenesen mérlegelte. A felperes jövedelmi és vagyoni viszonyai vonatkozásában a felperes személyes előadása alapján állapította meg azt, hogy a felperesnek 1 ha külterületi gyümölcsös ingatlan áll tulajdonában, melyen almatermesztéssel foglalkozik, továbbá a S. u.-i, fele részben házastársa, fele részben az alperes tulajdonában lévő ingatlan 1/2 hányadán, illetve az alperes tulajdonában lévő 11310 hrsz. alatti ingatlan egészén holtig tartó haszonélvezeti joga van. A felperes előadta azt is, hogy a háza körül 200 m2 területen fólia alatt paprikát, paradicsomot is termeszt. Az elsőfokú bíróság e körben megjegyezte, hogy „a rendszerváltozást követően tehergépkocsit vásárolt, fuvarozással iparjogosítványt váltott ki, traktorral, tárcsával rendelkezett, mely eszközökkel vállalkozott.” A felperes a fellebbezésében állította, hogy e vagyontárgyak már nincsenek a tulajdonában, ám az elsőfokú ítélet megállapításai a felperes személyes nyilatkozata alapján megfelelnek a valóságnak, a bíróság által használt múlt idő pedig egyértelművé teszi, hogy e vagyontárgyakat, s az egyéb rögzített tényeket a felperes jelenlegi vagyoni viszonyainak megállapításakor nem vette figyelembe. A ráépítésre alapozott igény elbírálása során az elsőfokú bíróság minden, a felek által indítványozott bizonyítást foganatosított: a tanúkat meghallgatta, az okiratokat figyelembe vette, szakértői véleményt szerzett be, s e bizonyítékokat a Pp. 206. §-a előírásainak megfelelően mérlegelte, az ezzel kapcsolatban kifejtetteket a másodfokú bíróság egyetértett. A felperes ara hivatkozott, hogy a 11310 hrsz. alatti ingatlanon az építkezést teljes egészében ő fi nanszírozta, az építőanyagokat kizárólag ő vásárolta. A bizonyítás e tekintetben a Pp. 164. § (1) bekezdés alapján őt terhelte. A rendelkezésére álló számlákat ezzel


65 összefüggésben becsatolta, azokat a szakértő és a másodfokú bíróság is maradéktalanul elfogadta a felperes kivitelezéshez való hozzájárulása mértékének megállapítása során. E számlák közül azonban a falazótégla 329.218 forintos, és a betongerenda 152.460 forintos vételét igazoló ifj. Cz. I. nevére van kiállítva, ami kétségessé teszi a felperes állítását, tekintettel arra is, hogy előadása szerint az építőanyag szállítását ő bonyolította le, míg házastársa tanúvallomása szerint ezen anyagokat is ők rendelték meg. Így nincs más észszerű magyarázata e ténynek, minthogy ezeket az anyagokat ifjabb Cz. I. vásárolta. Az építkezésben kétségtelenül részt vett a felperes, ezért javára nemcsak az anyagszámlák, hanem a munkája ellenértékét is el kellett számolni, s ezt a másodfokú bíróság meg is tette. Nem hagyható figyelmen kívül az, hogy több tanú az alperesre, illetve ifjabb Cz. I.-ra tekintettel vett részt a kivitelezésben, akiket előadásuk szerint ifj. Cz. I. fizetett, így az ő munkájuk ellenértékét a néhai építkezéshez való hozzájárulásaként kell elszámolni. Mindezek, valamint az elsőfokú bíróság által is figyelembe vett egyéb körülmények alapján e körben is megalapozott az elsőfokú bíróság határozata. Tekintettel arra, hogy a fellebbezés a hagyatéki igény címén előterjesztett keresetet részben elutasító döntést nem sérelmezte, az ítélet e részét, valamint az alperest marasztaló rendelkezéseket a másodfokú bíróság nem érintette, míg a határozatot egyebekben helybenhagyta. A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő – annak tartalmát tekintve – a másodfokú bíróság ítélete keresetet részben elutasító rendelkezésének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítélete ugyanezen rendelkezésének a megváltoztatása és az ajándék visszakövetelése, valamint a ráépítés jogcímén előterjesztett keresetének teljes egészében helyt adó ítélet hozatala iránt. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, az alábbiak szerint. 1. Minthogy az ajándékozással a megajándékozott ingyenesen gazdagodik, erkölcsi kötelezettsége, hogy ne legyen közömbös akkor, ha a körülmények változása folytán az ajándékozó létfenntartása veszélybe kerül. Ezt az erkölcsi követelményt a Ptk. 582. § (1) bekezdése jogi kötelezettséggé avatja amikor úgy rendelkezik, hogy a még meglevő ajándékot az ajándékozó visszakövetelheti annyiban, amennyiben arra létfenntartása érdekében szüksége van, és az ajándék visszaadása a megajándékozott létfenntartását nem veszélyezteti. Az idézett törvényhely – annak miniszteri indokolása szerint – a visszakövetelési jogot nem köti határidőhöz, azzal az ajándékozás megtörténte után bármilyen hosszú idő múltán élhet az ajándékozó. Örököseire viszont ez a jog nem száll át, az ő anyagi romlásuk nem szolgálhat alapul az ajándék visszakövetelésére. A fentiekhez képest ugyancsak megszünteti a visszakövetelés jogát a megajándékozott halála, az ő örökösei már nem állnak olyan jogviszonyban az ajándékozóval, ami indokolttá tehetné a visszakövetelési jog elismerését.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

66 Az alperes elhalt édesapja a v.-i 0135/12. és 0135/16. helyrajzi számú gyümölcsös művelési ágú ingatlanokat a felperes általi ajándékozás útján szerezte ugyan meg, az alperesre viszont azok tulajdonjoga a megajándékozott örökhagyó halála folytán, öröklés jogcímén szállott át. Az ajándékozó felperes a megajándékozott örökhagyó életében a létfenntartásának veszélyeztetettsége okából az ajándék visszakövetelésére irányuló igényt vele szemben nem érvényesített, a megajándékozott halála pedig ezt a jogát végleg megszüntette, ezért az alperessel, mint a megajándékozott örökösével szemben ilyen igényt – a másodfokú bíróság helyes indokai szerint – már az egyéb törvényes feltételek kétséget kizáró bizonyítottsága esetén sem támaszthat. 2. A Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor is, ha az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult, és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor. a) A Legfelsőbb Bíróság – idézett törvényhelyhez kapcsolódó – PK 76. számú állásfoglalásának I. pontja szerint az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra nem került volna sor. E tekintetben a bizonyítás az ajándékozót terheli. Az ajándék idézett törvényhely alapján történő visszakövetelésének – a jogerős ítélet helyes indokai szerint – két együttes (konjunktív) törvényi feltétele van, nevezetesen: egyrészt az ajándékozó ajándékozásra indító egyoldalú feltevésének vagy jövőre vonatkozó várakozásának a végleges meghiúsulása, másrészt az, hogy e feltevés hiányában az ajándékozásra nem került volna sor. Egységes ezért az ítélkezési gyakorlat abban, hogy az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulása miatt az ajándék visszakövetelésére csak akkor kerülhet sor, ha a visszakövetelés alapjául szolgáló feltevést az ajándékozó kifejezetten vagy legalább a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerhető módon kinyilvánítja. Az ajándékozó esetleges olyan egyoldalú elképzelései vagy reményei, amelyeket sem az ajándékozáskor, sem később nem juttatott kifejezésre, nem azonosíthatóak a jogszabályban említett feltevéssel. Nem pótolja a jogszabályban említett feltevés ajándékozáskori meglétét az, ha az ajándékozásra esetleg meggondolatlanul került sor, és ezért azt az ajándékozó később esetleg megbánta, és az ilyen megszorító értelmezésnek megfelelő feltevés kétséget kizáró bizonyítottságának a hiányában fogalmilag nem kerülhet szóba a feltevés végleges meghiúsulása sem. Nem nyert bizonyítást a perben az, hogy a felperes az S. u. 2. szám alatti ingatlanilletőség alperesi jogelődnek való ajándékozásakor akár kifejezetten, akár a megajándé-


67 kozott örökhagyó által kétséget kizáróan felismerhető módon kinyilvánította volna azt a feltevését, hogy az ajándékozás fejében a megajándékozott őt idős korában ápolni és gondozni fogja majd. E feltétel kétséget kizáró bizonyítottsága esetén is kizárná viszont az ajándék felperes általi visszakövetelésének a lehetőségét az, hogy az ajándékozás – másodfokú bíróság által helyesen kiemelt – előzményei és körülményei, valamint a felek ezt követően tanúsított magatartása kifejezetten cáfolják annak a valószínűségét, hogy az állítólagos ilyen feltevés hiányában az ajándékozásra nem került volna sor. b) A PK 76. számú állásfoglalás III. pontja ugyanakkor kimondja azt is, hogy az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt az ajándék – az egyéb feltételek megléte esetén is – csak akkor követelhető vissza a megajándékozott örökösétől, illetőleg az örököstől csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha e jog gyakorlása a feltevés jellegére, az ajándékozás körülményeire és az ajándékozó életviszonyainak alakulására tekintettel a társadalmi felfogás szerint indokolt. A felperes által hivatkozott, de nem bizonyított feltevés jellege, az ajándékozás körülményei, valamint a feleségével változatlanul együttélő és a lányával, illetve annak családjával jelenleg is jó családi kapcsolatban lévő felperes életviszonyainak alakulására tekintettel a társadalmi felfogás szerint sem indokolt az, hogy a felperes az elhalt fiának adott ajándékot az ajándékozáskor még csupán az 5., a megajándékozott édesapjának a halálakor pedig a 16. életévében lévő alperestől valójában kizárólag azért követelhesse vissza, mert meghiúsult az a feltevése, hogy a fia „a természet rendje szerint” túléli őt. A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.628/2010. szám) Dr. Kőrös András legfelsőbb bírósági tanácselnök

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

68

Nemzetközi sajtószemle A közjegyzői tevékenység és a hagyatéki eljárásjog kapcsolódási pontjai (NOTAR – 2010/11)

A közjegyzői tevékenység és a szélesebb értelemben vett hagyatéki ügyek kapcsolódásáról közölt két részes cikket a német közjegyzői lap. Németországban az öröklési esetek évente 800.000 és 850.000 között vannak, az átlagos hagyatéki ügyérték kb. 65.000 euro. Ennek megfelelően a közjegyzők számára az öröklési- és hagyatéki eljárások különös jelentőséggel bírnak, legyen szó végrendelet okiratba foglalásáról, öröklést visszautasító nyilatkozatok hitelesítéséről, öröklési bizonyítvány kibocsátásáról. E tevékenységek közül néhányat kiemelve ismerteti a cikk a legfontosabb szabályokat.

Hagyatéki leltár készítése A jogi előírások szerint részben a közjegyző az egyedüli illetékes hagyatéki leltár készítésére, részben pedig a hagyatéki bírósággal párhuzamosan. A közjegyző a hagyatéki bíróság felkérésére is elkészítheti a hagyatéki leltárt, ennek elkészítése előtt rendszerint meg kell hallgatni az örökösöket. A közjegyző felelős a leltár tartalmáért, vagyis meg kell győződnie a hagyaték fennállásáról, a tájékoztatást adónak pedig kötelessége a közjegyzőnek minden szükséges információt megadni. A leltár tartalmát az adott törvényi előírás határozza meg, amely a felvételről rendelkezik. Alapvetően a leltárnak az örökhagyó minden aktíváját és passzíváját tartalmaznia kell, ide tartoznak azok a tárgyak is, amelyeket az örökhagyó csak birtokolt, de nem volt a tulajdona.

Az örökség visszautasítása A visszautasítás a német jogban egy hivatali elfogadásra szoruló akaratnyilatkozat, amelyet határidőn belül kell beadni. A visszautasítást okiratba foglaló közjegyző választhat, hogy a visszautasító nyilatkozatot az illetékes bíróságnak vagy annak a bíróságnak juttatja el, amelyik a visszautasító lakóhelyén illetékes, ezzel válik a viszszautasítás érvényessé. Az illetékességhez az is szükséges, hogy a visszautasító személynek azon a székhelyen legyen a lakóhelye, ahol a bíróság található, azonban, ha a bíróság átveszi a visszautasító nyilatkozatot, akkor ez hiányzó illetékesség esetén is érvényes lesz. A nem illetékes bíróság köteles az adott iratot a hagyatéki bíróságnak továbbküldeni.


69 Öröklési bizonyítvány A kérelmet öröklési bizonyítvány kibocsátására bárki arra jogosult kérheti írásos formában az illetékes hagyatéki bíróságtól. Amennyiben a kérelem minden formai és tartalmi követelménynek megfelel, a bíróságnak ki kell állítani az öröklési bizonyítványt.

Végrendeleti végrehajtó részvétele az eljárásban A német polgári jog a végrendeleti végrehajtó több különböző fajtáját ismeri. A közjegyzői gyakorlatban a leggyakrabban előfordulók: „lebonyolító végrehajtó”, „igazgatási végrehajtó”, „utóörökösi végrehajtó”. A végrendeleti végrehajtó a ma uralkodó nézet szerint sem az örökhagyónak sem az örökösnek nem képviselője, a végrendeleti végrehajtó „hivatala” a hagyatéki bírósággal szembeni végrendeleti végrehajtói megbízatás elfogadásával kezdődik. Problémás az, hogy az örökhagyó halálától az örökség hivatalos elfogadásáig a hagyatéki tárgyakról nem lehet rendelkezni, a végrendeleti végrehajtó a jogkörét még nem gyakorolhatja.

Az ún. vélt végrendeleti végrehajtó Ritkábban fordulnak elő olyan esetek, amelyben – miután egy végrendeleti végrehajtó a hagyatéki eljárásban már eljárt, – megállapítható, hogy ezelőtt nem volt hivatalban vagy a hivatala utólag megszűnik. A törvény sajnos csak a hivatal későbbi megszűnésének esetét szabályozza, például egy felbontó feltétel beálltakor. Ebben az esetben a jóhiszemű végrendeleti végrehajtó hivatala továbbra is fennáll addig, amíg ő a hivatal megszűnéséről tudomást nem szerez. A kérdést, hogy a vélt végrendeleti végrehajtó jogügyletei érvényesek-e, az általános szabályok szerint kell megítélni.

A végrendeleti végrehajtó kötelezettségi- és rendelkezési jogköre A végrendeleti végrehajtóknak alapvetően korlátlan rendelkezési jogkörük van az igazgatási körükbe tartozó hagyatéki tárgyak felett. A végrendeleti végrehajtó törvény megsértése esetén felel, azonban a rendelkezése érvényes marad. Ha egy végrendeleti végrehajtó egy harmadik személlyel szerződést köt, például egy adásvételi szerződést egy hagyatéki ingatlanról, akkor a közjegyzőnek vizsgálnia kell annak kötelezettségi- és rendelkezési jogkörét. A közjegyzőnek meg kell győződnie róla, hogy a végrendeleti végrehajtó rendelkezik-e kirendeléssel, ez elegendő ahhoz, – mivel közhiteles személy –, hogy a szerződő feleknek megfelelő jogbiztonságot nyújtson. A végrendeleti végrehajtó jogköre megszűnik hivatalának megszűnésével, emiatt viszont egy nem jelentéktelen bizonytalanság áll fenn. Kérdéses, hogy a végrendeleti végrehajtói kirendelés akkor is védi-e a szerződő felet, ha a végrehajtó előtte az említett hagyatéki tárgyat az örökségből kiadta.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

70 A kiadás érvényességével elvész a rendelkezési jogosultság és ezzel a végrehajtó kötelezettségi jogköre is a hagyatéki tárgyra vonatkozóan. A kiadást az öröklési bizonyítványon fel kell tüntetni. A közjegyzői gyakorlatra nézve az igazán kockázatos az, ha maga a végrendeleti végrehajtás megszűnik vagy a végrehajtó hivatala a szerződéskötés után megszűnik, tehát a szerződés végrehajtási eljárás közben. Összefoglalva: a közjegyzői tevékenység és a hagyatéki eljárásjog sokféle módon kapcsolódik össze. A közjegyzők hozzáértése ehhez a nehéz jogterülethez elengedhetetlen. Problémák a gyakorlatban a szerződéskötésnél különösen a törvényileg előírt hagyatéki bírósági engedélyezési eljárásoknál fordulnak elő a hagyatéki gondnokok közreműködése kapcsán.

Praxisfórum A német közjegyzői gyakorlatot ismertető sorozat egy adósságátrendezési esetet dolgozott fel. Ha egy engedményes előterjeszt a közjegyzőnek egy tartozáselvállalást (mint egy harmadik személy javára szolgáló szerződést), vagy egy új biztosítéki szerződést, akkor a végrehajtási záradék átírásához, mint igazolási formához (legalább) közjegyzői hitelesítéssel ellátott aláírás szükséges, az első esetben az engedményesé, a második esetben az engedményező és a biztosítékot adóé. Ennek az eljárásnak a hátránya mindkét fél számára az ehhez kapcsolódó idő és költségráfordítás. Ennek kiküszöbölésére a biztosítékot adó nyilatkozata esetén a közjegyző mérlegelése után az aláírás hitelesítésétől el lehet tekinteni, ha ehhez nincs szükség aláírás-hitelesítésre és a nyilatkozat az engedményestől fáradozás nélkül beszerezhető. Összefoglalva: az engedményesnek egy átírási kérelemmel kapcsolatban elegendő – azonban általában még az eljárás megkezdése előtt adott – „nyilatkozata”, a közjegyző meghallgatja a biztosítékot adót és utal arra, hogy az a kérelemnek helyt ad, ha 14 napon belül nem élnek kifogással. Egy ilyen „nyilatkozat” pl. így hangozhat: „végrehajtási záradék átírása céljából igazolom én, a tulajdonos, hogy az új hitelezővel egy új biztosíték-adási szerződést kötöttem…” A banki gyakorlatra azonban még várni kell, ez az eljárás bizonyítási eszköznek teljesen megfelel és ilyen esetben nem kell átírni a végrehajtási záradékot. H.Gy.

A Végintézkedések Nyilvántartásainak Európai Hálózata Egyesület (ARERT, www.arert.eu)

Napjainkban 8 millió európai polgár él a származási országán kívüli, másik tagállamban. Az Európai Unió területén több, mint 2,5 millió ingatlan van olyan személyek tulajdonában, akik nem az ingatlan fekvése szerinti tagállamban élnek. Évente 450.000 olyan ha-


71 gyaték nyílik meg Európában, amely nemzetközi, határokon átnyúló elemet is tartalmaz; az ilyen eljárásokkal érintett vagyonok összértéke meghaladja az évi 123 milliárd eurót. Mindezidáig, a határokon átnyúló hagyatékok rendezése során az örökösök gyakran szembesültek jelentős nehézségekkel a jogaik érvényesítése és kötelességeik teljesítése közben, ezeket a nehézségeket többnyire az egyes nemzeti jogok közötti különbségekből fakadó bizonytalanságok okozzák. Az ARERT1 nemzetközi közhasznú egyesületet a belga jog szerint, brüsszeli székhellyel 2005-ben alapította három alapító tagja: a belga, a francia és a szlovén közjegyzőség. Miután a CNUE2 támogatásával 2001-ben útjára indult a végrendeleti nyilvántartások európai összeköttetésének terve, 2002-ben közvetlen elektronikus kapcsolat létesült a francia és belga nemzeti nyilvántartások között. Ehhez a hálózathoz csatlakozott 2005-ben a szlovén közjegyzőség végrendeleti nyilvántartása, és e kibővült hálózat működéséhez az ARERT egyesület létrehozása adott megfelelő jogi kereteket. Az ARERT célja, hogy az 1972. május 16. napi Bázeli Egyezménnyel összhangban a végintézkedések nyilvántartására szolgáló nemzeti regiszterek összekapcsolását elősegítse, lehetővé téve ezáltal az európai polgárok végintézkedésének feltalálását, függetlenül attól, hogy az melyik tagállamban keletkezett, hol vették nyilvántartásba. Ennek eredményeképpen, az egyesület a határokon átnyúló hagyatéki ügyek lezárásának megkönynyítését, valamint a végrendeletek biztosabb előkerülését és teljesülését reméli elérni, a jogbiztonság és az európai polgárok érdekeinek védelmében. Az Európai Unió által a 2007-2013 periódusra meghirdetett „Justice civile” program keretében kezdeményezett „Europe Testaments” elnevezésű ARERT-program jelentős uniós támogatást élvezett. 2009 májusa és októbere között az ARERT hat műhelykonferenciát szervezett az európai országok végintézkedései témában, Berlin, Varsó, Szófia, Lisszabon, Ljubljana és Riga helyszíneken. Az említett találkozók egyikén – az előre meghirdetett regionális beosztásnak megfelelően – minden európai, uniós és nem uniós ország közjegyzőségének (vagy illetékes minisztériumának) képviselői jelen voltak, és rövid prezentációkban ismertették az egyes országok által bevett végintézkedés-típusokat, valamint – ahol már létrejött – a központi végrendeleti nyilvántartás fontosabb elemeit. A megbeszélések rávilágítottak azokra a jogi vagy technikai akadályokra, amik a nemzeti nyilvántartás létrehozását gátolják, vagy a nemzeti nyilvántartáson túl az európai végrendeleti hálózat felállítását hátráltatják. A legfrissebb, uniós támogatással bíró IRTE3 elnevezésű programmal az „Europe Testaments” által feltárt akadályok megszüntetéséhez kapott anyagi támogatást az ARERT. A támogatás a központi végintézkedési nyilvántartást vezető tagjelöltek számára az ARERT két típusú hálózatához történő csatlakozás pénzügyi kereteit biztosíthatja:

1

l’Association du Réseau Européen des Registres Testamentaires

2

Conseil des Notariats de l’Union Européenne – az Európai Unió Közjegyzőségeinek Tanácsa

3

Interconnecter les Registres Testamentaires Européens – az Európai Végintézkedési Nyilvántartások Összekapcsolása

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

72 a) a RERT4 -kapcsolat a nemzeti nyilvántartások közvetlen és teljes, elektronikus összekapcsolását jelenti, ahol a támogatás a kapcsolat technikai megvalósítását fi nanszírozza, míg b) az ún. RERT Light kapcsolat esetében a nyilvántartások lekérdezése közvetetten – egy felelős közvetítő személy segítségével – történik; a pénzügyi támogatás ez esetben a RERT Light honlapja és a lekérdezést biztosító weboldalak több nyelvre való lefordításának költségeit fedezi a pályázók számára. Az ARERT egyesület tagjává az Alapító Okirat szerint az a közjegyzőség vagy intézmény válhat, amely a Bázeli Egyezménynek megfelelő központi nemzeti végintézkedési nyilvántartást vezet, vagy annak létrehozását tervezi. A Bázeli Egyezmény célja, hogy a részes államokban központi nyilvántartás jöjjön létre a végintézkedések számára, így az elhunytak végakarata nem felejtődhet el, vagy nem kerülhet elő túl későn; a nyilvántartás jelentősen megkönnyítheti azok feltalálását. Az Egyezmény kívánalmai szerint a nyilvántartás kizárólag a végintézkedő személy adatait és a végintézkedés fellelhetőségi helyét tartja nyilván, a végintézkedés konkrét tartalma, vagy az örökösök adatai a nyilvántartásba nem jegyezhetők be. A nyilvántartás vezetésével megbízott nemzeti szervezet (pl. közjegyzőség) arra is felhatalmazást kell kapjon az Egyezmény szerint, hogy a külföldi hasonló nyilvántartások vagy szervek felől érkező megkereséseket is megválaszolhassa. Elvárás, hogy a végrendelkező személy állampolgársága ne legyen a nyilvántartásba vétel feltétele, továbbá, hogy a nyilvántartásba vett végrendelet létezése a végrendelkező életében titok maradjon, arról információt kívülálló ne kaphasson. Az ARERT jelenleg 7 taggal büszkélkedhet (Belgium, Bulgária, Franciaország, Olaszország, Portugália, Románia, és Szlovénia közjegyzősége), megfigyelő tagként csatlakozott Horvátország, Spanyolország, Lettország, Hollandia és Lengyelország közjegyzősége, együttműködő tagként vesz rész továbbá a munkákban Oroszország (a szentpétervári Közjegyzői Kamara) és Svájc közjegyzősége. Az ARERT elnöke Karel TOBBACK, belga közjegyző; az egyesület alelnökei Philippe GIRARD, francia közjegyző és Octavian ROGOJANU, román közjegyző. V.K. Összeállította: dr. Horváth Gyöngyi ügyvezető, közjegyzőhelyettes dr. Varga Krisztina ügyvezető, közjegyzőhelyettes

4

Réseau Européen des Registres Testamentaires - Végintézkedések Nyilvántartásainak Európai Hálózata


73

Szakmai Sajtófigyelő Jogtudományi Közlöny (2011. március)

A Jogtudományi Közlöny 2011. márciusi számában jelent meg Nagy Csongor „A csoportos igényérvényesítés gazdaságtana és lehetőségei a magyar jogban” című izgalmas tanulmánya. Bevezetőjében a szerző – aki a szegedi tudományegyetem adjunktusa – rögzíti, hogy bár tág értelemben a csoportos igényérvényesítés az ún. közérdekű pereket is átfogja, jelen írásában kizárólag azzal az esetkörrel foglalkozik, amikor az alperessel (adóssal) szemben marasztalási, jellemzően kártérítési igényt fogalmaznak meg. Ma már számos országban alakítottak ki speciális szabályozást erre a területre, különösen a nyugat-európai államokban, és több országban folyik a társadalmi vita a bevezetéséről. A magyar Országgyűlés 2010-ben elfogadott egy, a csoportos igényérvényesítést lehetővé tévő törvényt1, de ezt az államfő megfontolásra visszaküldte. A szerző ezt követően rátér a fogalmi alapvetésre, és ismerteti, hogy a csoportos igényérvényesítés terén megkülönböztethetünk opt-in és opt-out rendszereket. Az opt-in rendszerben ahhoz, hogy valaki a csoport tagjává váljon – azaz a per eredményeként megszülető ítélet hatálya vagy a megkötött egyezség őt kösse, illetve rá vonatkozóan jogosultságokat, kötelezettségeket állapítson meg – kifejezetten hozzá kell járulnia a perhez, tehát meg kell hatalmaznia a társadalmi szervezetet vagy a reprezentatív felet. Az opt-out rendszerben a pert engedélyező bírósági végzéssel minden érintett, azaz a csoport összes tagja részévé válik a pernek és ki fog terjedni rá az ennek eredményeként megszülető ítélet hatálya. Nincs tehát szükség kifejezett meghatalmazásra, azonban az egyes tagok kiléphetnek a csoportból, amennyiben ilyen tartalmú nyilatkozatot tesznek. Ilyenkor a reprezentatív felek (vagy az eljáró társadalmi szervezet) perlési jogosultsága a tagok implicit meghatalmazásán alapul, amelyet az konstituál, hogy a tagokat a csoportperről értesítették, például hirdetmény útján, és ez ellen nem tiltakoztak. Ebben a rendszerben egyébként a tag az eljárás megkezdését követő meghatározott időn belül vagy az ítélethozatalig bármikor kiléphet a csoportból. A csoportos igényérvényesítés három fő összehasonlító jogi modellje: az amerikai, az európai és a szerző által közérdekű per modellnek nevezett szabályozási mód. Az amerikai rendszerben az eljárást a csoport reprezentatív tagjai kezdeményezhetik (csoportper) és a kereseti követelés a polgári per bármely szankciójára irányulhat,

1

pontosabban a Pp. XXII. fejezetének módosítását, mely szerint a Pp. szabályait csoportos perindítás esetén az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Az elnöki szuszpenzív vétó alkalmazását megelőzően a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke komoly aggályait fejezte ki a normaszöveggel kapcsolatban a köztársasági elnöknek írt levelében.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

74 anélkül, hogy szükség lenne a csoporttagok kifejezett meghatalmazására. A csoport tagjai kiléphetnek a csoportból (opt-out). Ebben az ún. csoportper-modellben a felperes maga a csoport. Az európai modellben nem így van, itt nem törik át a polgári perjog individualizmusának hagyományos elvét. Fő eszközként a hagyományos pertársaság jogintézménye mutatkozik, amely a felek kifejezett meghatalmazásán alapul, emellett hol sporadikusan, egyes jogterületek vonatkozásában – tipikusan ilyen a fogyasztóvédelem –, hol általánosságban jelennek meg a kontinentális jogrendszerekben olyan jogintézmények, amelyek csoportos igényérvényesítésre adnak lehetőséget. Ebben a rendszerben az a fő jellemző, hogy a per (eljárás) megindítására társadalmi szervezetek vagy állami szervek jogosultak, és pénzbeli marasztalásra csak akkor van lehetőség, ha a csoport tagjai a csoportos pertársasághoz kifejezetten hozzájárultak (opt-in). Mivel ebben a rendszerben a tagoknak ha egyszerűsített szabályok alapján is, de pertársaságot kell alakítaniuk, ezt a modellt csoportos pertársaság modellnek is nevezhetjük; itt a felperesek a csoport konkrét tagjai, vagyis ez is pertársaság, csak jelentős számú tagja van. Európában fordul elő a harmadik, az ún. közérdekű per modell is, amikor – bár szűk körűben nyitnak erre lehetőséget – a csoport tagjainak hozzájárulása nélkül indul a per, de ez csak jogsértés megállapítására, magatartástól eltiltásra, szerződéses kikötések megtámadására vagy ítélet publikálására irányulhat. Itt preventív, nevelő hatású szankciók lehetségesek, kártérítési jogi szankció csak a tagok kifejezett hozzájárulásával alkalmazható. A tanulmány a továbbiakban nem foglalkozik ezzel az esetkörrel. A következő részben a szerző a csekély jelentőségű ügyek és a csoportos igényérvényesítés közgazdaságtanát tekinti át a kontinentális jog talaján. A csekély jelentőségű követelések e cikk keretein belül azokat a polgári ügyeket jelentik, amelyekben a jogalany számára a pereskedésből várható előnyök nem haladják meg az azzal járó, várható hátrányokat, kiadásokat. Egy adott per kimenetele sohasem egyértelmű, a jog mindig magában hordoz bizonytalansági tényezőket. Ezért egy racionálisan gondolkodó személy a per várható hasznossága alapján dönt arról, hogy érvényesíti-e a követelését bírósági úton vagy sem. A per várható hasznossága a pernyertesség esetén várható bevétel szorzata annak az esélyével, hogy a felperes a pert megnyeri. Amennyiben a per várható hasznossága meghaladja a per várható költségeit, akkor ésszerű perelni. Itt tekintetbe kell venni azt is, hogy bár a perköltségeket a pervesztes fél viseli, ez a fél mégsem kötelezhető maradéktalanul a pernyertes költségeinek viselésére. További bizonytalansági tényező az, hogy minden pereskedés magában foglal valamilyen szintű kockázatot, így kialakulhat az a helyzet, hogy egy elhanyagolható mértékű kockázat is negatívvá teheti a pereskedés várható hasznosságát. Példával illusztrálva, ha a felperest 10.000 Ft kár érte, és perlés esetén a teljes perköltség összege 1.000.000 Ft, és feltesszük, hogy a kereset teljességgel megalapozott, azaz, hogy a szerző plasztikus megfogalmazását szó szerint idézzük: „a történeti tényállásnak a vonatkozó törvényi tényállás alá szubszumálása” során csak 1% esélyt adunk annak, hogy a pert elveszíti, és a teljes perköltséget a per-


75 vesztes fél fizeti, a per várható hasznossága: 10.000 Ft x 99% = 9.900 Ft, míg a várható költség 1.000.000 Ft x 1% = 10.000 Ft. Látható, hogy egy elhanyagolható mértékű kockázat is akadálya annak, hogy a felperes pereljen, amennyiben a perköltség összege a követeléshez viszonyítva magas. Minél nagyobb a perköltségnek a pertárgy értékéhez viszonyított aránya, annál jobban kiütközik ez a kockázat. Mivel a pereskedésnek mindig van valamilyen, akár csak csekély kockázata, ez bármikor gátat szabhat a magánjogi igényérvényesítésnek. Mint a szerző megállapítja, három tényező bír visszatartó erővel a csekély jelentőségű követelések bírósági érvényesítésével szemben: az a körülmény, hogy nem érvényesül maradéktalanul a vesztes fizet elve, az előzetes jogi szakvélemény költsége és a perköltségviselés veszélye. A pereskedés meg nem térülő kiadásai közé tartoznak azok a költségek, amelyeket a félnek a per kimenetelére tekintet nélkül állnia kell, mint például a nem vagyoni „kiadások”, azaz a perrel kapcsolatos kényelmetlenségek, időráfordítás, továbbá itt kell tekintetbe venni a nem áthárítható ügyvédi költségeket (ügyvédi költség elszámolható mértékének korlátozása a polgári perben2), és a pert megelőzően informálódásra, bizonyítékok összegyűjtésére fordított időt is. Nem kompenzálja a Pp. a felet az időráfordításért, ha az ügyben maga jár el vagy meghatalmazottja nem ügyvéd [Pp. 75. § (3), ilyenkor munkadíj nem állapítható meg]. A pereskedéssel kapcsolatos informálódás költségei között említhető az ún. előzetes jogi szakvélemény, amikor a jogi képviselő értékeli a tényállást és tanácsot ad a félnek, valamint értékeli a per várható kimenetelét. Elvileg ez is a vesztes fél által viselendő perköltség körébe tartozik. Figyelembe veendő, a laikus jogalanyok nem képesek felmérni, hogy az ügyvéd által adott jogi szakvéleményt ki kell fizetniük akkor is ha nincs értelme a pereskedésnek. A fenti tényezőknek az a következménye, hogy azokban az esetekben, amikor nagyszámú károsult van, de mindegyikük kára önmagában csekély, a jogalanyok nem keresnek polgári jogi jogorvoslatot, és az egyetlen eszköz fellépni a jogsértő magatartással szemben a közigazgatás vagy a büntetőjog eszköztára (kivéve azokat az ügyeket, ahol ezek az eszköztárak sem használhatók). Sajátos aspektust vet fel a csoportos igényérvényesítés szempontjából a próbaper. Amikor több személy követelései között közös jog- vagy ténykérdések vannak, az először perlő (egyéni igényérvényesítő) személy által elért eredmény közgazdasági kifejezéssel élve pozitív externáliát hoz magával. Ekkor jelentkezik a potyautas effektus, azaz az egyik károsult, azáltal, hogy pozitív jogerős ítéletet eredményező bírósági eljárást folytat le, jelentős mértékben csökkenti, adott esetben meg is szünteti a csoport többi tagjának pereskedéssel kapcsolatos kockázatait, és ezáltal a többi, „potyautas” tag a perlő tag erőfeszítésén és befektetésén gazdagodik.

2

lásd a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendeletet, a magyar jog szerint a bíróság mérsékelheti az alperes által megtérítendő költség összegét, ha az ügyvédi költség nem áll arányban a pertárgy értékével vagy a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

76 Az együttes perlés a fentiekkel ellentétben a perköltségek mérsékléséhez, megtakarításhoz vezet, és segít elkerülni az externáliákat, amelyeket az egyéni perlés okozhat. Az egymással összefüggő ügyekben egyébként a pereskedés költségei nincsenek egyenes arányban a peres felek számával: ha egy ügyfél vonatkozásában a szükséges ügyvédi munka 10 óra, akkor száz ügyfél esetében 100, vagy akár 300, de semmiképpen nem 1000 óra. A pereskedéssel kapcsolatos kiadások, főként az ügyvédi költségek állandóak, de vannak az állandó költség mellett változó költségek is, amelyek mértéke már a képviselt felek számától függ. Az állandó és változó költségek aránya ügyenként eltérő lehet. Mindezeket figyelembe véve is megállapítható, hogy ha 10 károsult együtt perel, akkor az ügyvédi költség nem nő jelentősen (ugyanakkor a jogi képviselő tárgyalási pozíciója lényegesen kedvezőbb), és hasonlóan gazdaságos az együttes perlés a bíróságok költségei szempontjából is. Hátráltatják viszont a csoportpert a csoport megszervezésének tranzakciós költségei, és az a körülmény, hogy a csoport megszervezője nem várhatja erőfeszítései megtérítését, mivel csak a saját kárát követelheti a csoporton belül. Csapdahelyzetet teremthet, ha a csoport összes tagjának csekély összegű a követelése, mert ugyanolyan okból nem fog a csoporttag a csoport megszervezésébe invesztálni, mint amilyen okból nem perel. A szerző foglalkozik cikkében a csoportos igényérvényesítés jogpolitikai indokaival is; ezek közül számos már az eddigiekből is látható. A kiindulópont az, hogy a csoportos igényérvényesítés lehetősége nélkül ezek a követelések nem kerülnének bíróság elé. Előfordulhat, hogy a károkozó magatartás jelentős kárt eredményez, de ez a kár nagyszámú károsult között oszlik meg oly módon, hogy önmagában mindegyik károsult kára csekély. Ilyen esetben a csoportos igényérvényesítés útjának megkönnyebbítése előmozdítja a polgári jog preventív hatását, másrészt kompenzálja a károsultakat, mindez pedig segíti a jogbiztonságot, továbbá azt, hogy azok a vállalkozások, amelyek rendszerint nagy öszszegű, de sok személy között megoszló kárt okoznak, magatartásuk jövőbeli alakítása során figyelembe vegyék a polgári jogi előírásokat. A jog tekintélyét is az támasztja alá, ha a jogsértésből származó hátrányos következményeket a károkozó terhére megszüntetik. Milyen lehetőségek vannak a magyar jogban a csoportos igényérvényesítésre? – tér át a következő témára Nagy. E fejezeten belül felemlíti a perjogi eszközöket (pertársaság), a polgári anyagi jogi eszközöket (engedményezés), kitér az ügyvédekre vonatkozó etikai normákra, vizsgálja a Gazdasági Versenyhivatal által indítható csoportpert, végül számba veszi a csoportos igényérvényesítés alkotmányos követelményeit. A Pp.-ben szabályozott pertársaság – a csekély értékű polgári jogi igények csoportos érvényesítése szempontjából elsősorban a harmadik típusa jöhet számításba, azaz, amikor a perbeli követelések hasonló ténybeli és jogi alapból erednek, és ugyanannak a bíróságnak az illetékessége a 40. § rendelkezéseinek alkalmazása nélkül is mindegyik alperessel szemben megállapítható – megalakításával a felek önrendelkezési joga és önállósága fennmarad, egyik pertárs cselekménye vagy mulasztása sem szolgálhat a többi pertárs előnyére vagy hátrányára; a határnapra szóló idézést, valamint az érdemi határozatot az abban közvetlenül nem érdekelt pertárssal is közölni kell.


77 Amikor a csoport tagjai követeléseiket egy személyre ruházzák át, aki (amely) ezt követően azt együttesen érvényesítheti, polgári anyagi jogi eszközt, az engedményezést veszik igénybe az igényérvényesítésre. Az engedményes a megállapodás megkötésekor pénzbeli ellenszolgáltatást fizet, de a fizetési kötelezettség a sikeres igényérvényesítés függvényévé is tehető. A Polgári Törvénykönyvben szabályozott engedményezési szerződéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép, és átszállnak rá a követelést biztosító zálogjogból és kezességből eredő jogok is. Az igényérvényesítés hatékonyságát csökkentheti, hogy a kötelezett az engedményessel szemben beszámíthatja az ellenköveteléseit; példával illusztrálva, ha a helyi kábeltévé szolgáltató túlzottan magas árakat érvényesít a fogyasztókkal szemben, és egy fogyasztói érdekvédelmi szervezet engedményesként vállalja ezeknek a követeléseknek az érvényesítését, a per során komoly problémát okozhat, ha a károsult fogyasztók egy része az engedményezésről való értesítés előtt megtagadja a szolgáltatási díj fizetését vagy annak késedelmesen tesz eleget – hiszen ebben az esetben a szolgáltató beszámítással élhet. További problémát jelent, hogy a csoport megszervezésével, illetve képviseletével kapcsolatos költségek nem vonhatók a vesztes fél által az engedményes számára megtérítendő perköltség fogalmába. Az ügyvéd a csoport megszervezésével vagy az abban való részvétellel kiteszi magát annak a veszélynek, hogy megsérti a Magyar Ügyvédi Kamara Etikai Szabályzatát, amely előírja, hogy az ügyvéd köteles tartózkodni az ügyfélszerzés minden tisztességtelen formájától, ügynököt és felhajtót nem vehet igénybe. Az ügyvéd másnak sem anyagi, sem egyéb ellenszolgáltatást nem nyújthat azért, mert őt jogkereső személy részére ajánlotta. Ennek tükrében etikai, illetve fegyelmi vétséget követ el az ügyvéd, ha felhívja a károsultakat az igényérvényesítésre, kezdeményezi a velük való kapcsolatfelvételt. Megjegyezhető, hogy e kérdésnek – mint Nagy rögzíti – nincs gyakorlata, így jogi minősítése bizonytalan. Ha a csoport perbeli képviseletére ezen akadály miatt társadalmi szervezet vállalkozik – amely már aktívan vehet részt a csoport megszervezésében, a potenciális felperesekkel kapcsolatba léphet, felhívhatja őket a csoportban való részvételre –, újabb problémaként jelentkezik a Pp. 67. §-a (1) bekezdésének g) pontjában foglalt szabály. Eszerint a perben meghatalmazottként az érdek-képviseleti célra alapított szervezet csak saját tagja képviseletében járhat el, valamint csak olyan perben, amelynek tárgya a szervezet alapszabályában meghatározott érdek-képviseleti célok körébe vonható. Tehát a csoport tagjainak egyben az adott érdek-képviseleti szerv tagjaivá is kell válniuk a peresíthetőség érdekében. A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) záró rendelkezései között tartalmazza a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) által indítható csoportpert, amelynek azonban az az érdekessége, hogy még sohasem vették igénybe.3 A törvény felhatalmazza a GVH-t, hogy a jogsértés bekövetke-

3

Érdekességként megjegyezzük, hogy az új Polgári Törvénykönyv elfogadott (hatályba nem lépett) szövege szerint: „Termékfelelősségi igény – külön törvény rendelkezései szerint – a csoportos perlésre irányadó szabályokat alkalmazva is érvényesíthető.” [5:537. § (5)]. A jövő tehát mindenképp a csoportos igényérvényesítés térnyerése irányába mutat.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

78 zésétől számított egy éves jogvesztő határidőn belül pert indítson valamely versenyjogsértés, illetve bizonyos fogyasztóvédelmi jogsértések által megkárosított fogyasztók polgári jogi igényeinek érvényesítése céljából, amennyiben a jogsértés egyedileg nem ismert fogyasztók széles körét érinti, akik a jogsértés körülményei alapján azonosíthatók (Tpvt. 92. §). Nem feltétel hogy a fogyasztók személye konkrétan meghatározott legyen, tehát a Tpvt. egy opt-out rendszert hoz létre, hiszen a GVH perindítása nem előfeltételezi a fogyasztók hozzájárulását, ezt a törvény vélelmezi. Amikor a jogalkotó úgy fogalmaz, hogy a GVH általi igényérvényesítés nem érinti a fogyasztónak azt a jogát, hogy a jogsértővel szemben a polgári jog szabályai szerint saját igényérvényesítéssel éljen, azzal implicite azt is kimondja, hogy a fogyasztók a csoportból kiléphetnek annak ellenére, hogy maga a törvény ennek módját, határidejét nem részletezi. (Mint a szerző megjegyzi, a „kötelező csoporttagság” súlyos alkotmányossági aggályt is felvetne.) Ha a bíróság a GVH keresetének helyt ad, ítéletében feljogosíthatja a GVH-t, hogy a jogsértő költségére az ítéletet országos napilapban közzétegye, nyilvánosságra hozza. Nagy még részletezi e perfajtát a cikkben, azonban tekintettel arra, hogy ez az eljárás jelenleg a magyar jogban tetszhalott állapotban van, áttérünk a csoportos igényérvényesítés szabályozásával szembeni alkotmányossági aggályokra. Alkotmányos aggályt – bár a magyar Alkotmánybíróság még nem tárgyalta kifejezetten a csoportos igényérvényesítést – a meghatalmazás nélküli képviseleti jog vethet fel, annak is a kényszerű képviseleti formája. A szerző felhívja az Alkotmánybíróság 8/1990. (IV. 23.) AB határozatát és 1/1994. (I. 7.) AB határozatát, s a fél önrendelkezési joga felől közelíti meg a kérdést. Az Alkotmánybíróság jogértelmezése nyomán megállapítja: a meghatalmazás nélküli képviselet (vélelmezett meghatalmazás) sértheti az egyén önrendelkezési jogát, azonban összhangban van az alaptörvénnyel, amennyiben azt alkotmányosan elfogadható indokok támasztják alá. A jogérvényesítésre, illetve jogai védelmének biztosítására képtelen fél alanyi jogainak oltalmazása az állam alkotmányos kötelezettsége. Ennek megfelelően egy meghatalmazás nélküli képviseleti jogon alapuló rendszer alkotmányosan akkor lehet indokolt, ha olyan követelésekre vonatkozik, amelyeket csekély értékükre tekintettel amúgy nem érvényesítenének, és ezért a fél vélelmezett hozzájárulása vélelmezhető, valamint a képviseleti jog nem kényszerű, azaz a feleket az eljárásról megfelelően tájékoztatják és a csoportból való kilépés jogát számukra biztosítják. Összefoglalásként elmondható, hogy a hatályos magyar szabályozás a csoportos igényérvényesítés lehetőségét csekély jelentőségű polgári jogi igények esetén indokolatlanul akadályozza, és ezek az akadályok sem a jogintézmény céljával, sem a polgári eljárásjog, polgári anyagi jog alapelveivel nem magyarázhatók. A polgári eljárásjogi szabályok alapján a csoport megszervezése gyakorlati indokok miatt nehezen valósítható meg: a perbeli képviseletre vonatkozó meghatalmazás szabályai nem veszik figyelembe a csoportos igényérvényesítés lehetőségét és a csoport megszervezésének költségei nem háríthatók át. Az engedményezés, mint polgári anyagi jogi eszköz költségei és kockázatai az egyéni követelések csekély értékére és a károsultak nagy számára tekintettel magasak. Az a kö-


79 rülmény, hogy a csoportos igényérvényesítés mechanizmusa spontán módon nem alakult ki, arra utalhat, hogy ez piaci alapon nem megvalósítható. Magyarországon nem is ismert olyan eset, amikor csekély jelentőségű polgári jogi igényeket csoportosan érvényesítettek volna, aminek az a magyarázata, hogy a meglevő tételes jogi keretek kizárják általános csoportper megszervezését, és közgazdaságilag sem ésszerű ilyen per kezdeményezése. A csoportos igényérvényesítés szűk elvi lehetőségei a magyar jogban csak abban az esetben törhetnének utat, ha a károsultak képviselői nem piaci alapú támogatásban részesülnének, amelynek forrása a civil szféra vagy az államháztartás. Hosszú távon ugyanakkor csak a meglévő tételes jogi keretek megváltoztatásával biztosítható, hogy a csoportos igényérvényesítés civil vagy állami támogatás hiányában megvalósítható legyen. Ennek érdekében minimális követelmény, hogy a jogalkotó egyértelműen rendelkezzen a csoport képviseletének és a képviseleti jog megalapításának kérdéséről, továbbá a csoport megszervezésével járó költségek viseléséről (e költségeknek a pervesztes alperesre történő átháríthatóságáról). A szerző végül hangsúlyozza, hogy amennyiben az ügy jellege, így elsősorban a pertárgy értéke alapján ésszerűen feltehető, hogy a fél követelését nem érvényesítené, a csoportos igényérvényesítés kellene, hogy segítségül szolgáljon, és e téren a meghatalmazás nélküli képviselet alkotmányosan indokolt, a fél meghatalmazása pedig vélelmezett lehet a csoportból való kilépés biztosítása megteremtése mellett.

Magyar Jog (2011/3. szám)

A Magyar Jog idei márciusi számában jelent meg Dr. Prugberger Tamás professor emeritus figyelemfelhívó írása Helye van-e a munkaszerződésnek az új Ptk.-ban és ha igen, miért?”-címmel. A szerző arra mutat rá, hogy a nyugat-európai államok polgári törvénykönyveinek az egyes szerződéseket tartalmazó (kötelmi különös) részében mindenütt szerepel a munkaszerződés. Kivételt a skandináv államok képeznek, ahol a polgári jog egységes törvénykönyvi kodifikálására nem került sor, ehelyett minden egyes szerződéstípust külön törvény szabályoz. A II. világháború végéig fennállt magyar jogfejlődés a skandináv helyzethez hasonlított, a bírói gyakorlat pedig ténylegesen az 1928. évi Mtj. alapján ítélkezett. Ez utóbbi pedig, épp úgy, mint az előző két Ptk.-tervezet a munkaszerződést beiktatta az egyes szerződések közé, a munkajogviszony egyes területeit pedig külön törvények, vagy kormány-, illetve miniszteri rendeletek rendezték. Ezt a jogfejlődést akasztotta meg az 1948-as kommunista hatalomátvétel, amelyet követően a szocialista jogelmélet ideológiai alapon kimondta, hogy a munkajogviszony nem része a polgári jognak, a munka a társadalommal szembeni kötelezettség. Ezen ideológia miatt nem került be az 1959. évi IV. törvény (jelenlegi Ptk.) egyes szerződéseket tartalmazó címébe a munkaszerződés, és ez a helyzet azóta sem változott.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

80 Az új Ptk.-t összeállító Kodifikációs Főbizottság eredeti elképzelése szerint a munkaszerződést valamilyen formában be kellett volna dolgozni az új Ptk.-ba. A javaslat kidolgozására három munkajogász professzort kértek fel. Egyikük, Radnay József, a Legfelsőbb Bíróság volt kollégiumvezetője álláspontja az volt, hogy a munkaszerződést szükségtelen a Ptk. nevesített szerződései közé felvenni, másikuk, Kiss György, pécsi egyetemi tanár szerint az ún. „individuális munkaszerződést” kellene csak elhelyezni a Ptk.-ban, és az ún. „kollektív (munka)szerződést” a német és osztrák joghoz hasonlóan nem, míg a harmadik álláspont a cikk szerzőjének véleménye volt, aki szerint mind az individuális, mind a kollektív (munka)szerződést szerepeltetni kellene az új Ptk.-ban hasonlóan a svájci kötelmi törvényhez. A Kodifikációs Főbizottság 2000-ben Kiss György javaslatát fogadta el, azonban a Főbizottság hatásköréből kikerült tervezetet a Gadó Gábor, akkori igazságügy-miniszteri szakállamtitkár-féle új Kodifikációs Bizottság elvetette, mivel célja sebtében a régi Ptk. és az új, Vékás-féle tervezet összegyúrása volt. Ismeretes, hogy a 2010. évi áprilisi parlamenti választások után hatalomra került új kormány az új Ptk. hatályba nem lépéséről határozott4, és visszaadta a kodifikációs munkálatok továbbvitelét és befejezését a Vékás Lajos által vezetett kodifikációs munkacsoportnak. Ezen körülmény kapcsán állapítja meg a szerző, ismét fennáll a lehetősége annak, hogy a munkaszerződés a Ptk. kötelmi jogának részévé váljon, s írásával célja felhívni a figyelmet a koncepció e téren való újragondolására is. Prugberger Tamás szerint a munkaszerződésnek oly módon kellene – keretszabályozási jelleggel – bekerülnie a Ptk.-ba, hogy magában foglalja az individuális munkaszerződést, és annak tarifaszerződési és üzemi megállapodási altípusát is. Ezen altípusok főbb tartalmi lényegét kellene csak meghatározni az új Ptk.-ban, a részletes szabályokat az Munka Törvénykönyvére (Mt.) hagyva. De, mint megjegyzi, már az is jelentős előrelépés lenne, ha az eredeti elképzelésnek megfelelően csak az individuális munkaszerződés kerülne be az új Ptk.-ba. Zlinszky János véleményére is utalva kiemeli végül, hogy a munkavégzés bizonyos esetekben szívességi jellegű, azaz ingyenes is lehet, s ez indokolttá teheti, hogy a keretszabályozás kimondja: a munka jogviszonyait érintő egyéb kérdéseket illetően az Mt. mellett a Ptk. kötelmi jogának általános és különös rendelkezései is irányadóak. Ezzel egyidejűleg az Mt. 1. §ából szükségesnek mutatkozik hatályon kívül helyezni azt az előírást, hogy a munkajogviszonynál a Ptk.-t nem, csak az Mt.-t lehet figyelembe venni. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes

4

2010. évi LXXIII. törvény „a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény hatályba nem lépéséről, valamint az ezzel összefüggő törvénymódosításokról”


81

Közjegyzői régiség Dr. Májay Dezső A tragikus sorsú kaposvári királyi közjegyző Kaposváron a Keleti temetőben sétálva az út mellett1 egy magas fa tövében régi, családi sírbolt található. Nem lehet mellette csak úgy észrevétlenül elhaladni, akaratlanul is meg kell állni néhány pillanatra. A síron a következő személynevek olvashatók: májai dr. Májay Dezső közjegyző 1883-1958, májai Májay Dezsőné szül. Apagyi Evva Sári 1885-1962, májai Májay Balázs 1915-1932 és májai Májay István 1913-1940. A síron álló, arccal befele forduló szobor – talán egy anya vagy egy megtört ifjú alakja lehet – különösen fájdalmas és szomorú hatást vált ki az arra járókból. Milyen családi tragédia történhetett az itt nyugvó személyekkel? Történetük nem Kaposváron, hanem több száz kilométerrel arrébb Erdélyben a XIX. század második felében kezdődik. Májay Dezső 1883. május 20-án – az akkor még létező – Torda-Aranyos vármegye Torda nevű városban született. Apja Májay István marosszéki székely nemes szülők gyermeke2, aki 40 éven át tanított a tordai unitárius algimnáziumban, majd annak megszűnése után az ottani polgári fiúiskolában. Anyja Binecz Etelka, akinek foglalkozását nem ismerjük. Májay Dezső 12 éves koráig szülővárosában nevelkedett. Apja halála után a kolozsvári unitárius kollégiumba3 került, ahol 1901-ben jeles eredménnyel érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte, ahol 1905-ben az államtudományok, 1907-ben a jogtudományok doktorává avatták. Az ügyvédi vizsgát 1909-ben tette le, majd ezt követően figyelme a közjegyzői pálya felé fordult. Előbb a marosvásárhelyi, majd a székelyudvarhelyi királyi közjegyző állandó helyettese, ahonnan Budapestre került dr. Charmant Oszkár közjegyző mellé. A fővárosban töltött évek alatt ismerkedett meg majdani feleségével – a Népszínház akkori igazgatójának apagyi Evva Lajosnak a lányával – Evva Sárával,4 akivel 1912. szeptember 18-án kötöttek házasságot Budapesten. Ugyancsak itt született 1913. november 29-én első fiú gyermeke István is.

1 2

Keleti temető Kaposvár IX. szegély 46. Májay Dezső apja testvérbátyja néhai májai Májay Béla császári és királyi tábornok-hadbíró, a legfelsőbb törvényszék katonai tanácselnöke volt, míg nővérének fia néhai dr. Varga Béla egyetemi magántanár, erdélyi unitárius püspök.

3

Ma János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár.

4

Májay Dezső felesége Evva Sári írónő, aki könyveit Balásházy Péter álnéven jelentette meg.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

82 Négy év szorgalmas, kitartó és lelkiismeretes közjegyzőhelyettesi munka eredményeként 1913. március 1-én az igazságügyi miniszter közjegyzőnek nevezte ki Tasnádra. 8 évig dolgozott Szilágy vármegyében, ahol 1915. június 6-án megszületett második gyermeke Balázs. Erdély román fennhatóság alá kerülését követően az igazságügyi miniszter előbb Zircre, majd két év elteltével 1923-ban5 Kaposvárra helyezte át. Irodáját az Irányi Dániel utca 7. szám alatt nyitotta meg, ahol korábban már több kollégája is működött.6 Sokat és alázatosan dolgozott, így rövid idő alatt a kaposvári társadalom meghatározó tagjai közé került. Családi házat vásárolt a Németh István utca 32. szám alatt. A város kulturális, társadalmi és politikai életében is fontos szerepet töltött be. Alelnöke volt az Erdélyiek Somogymegyei Társaságának, tagja az Unitárius Egyház Igazgató Tanácsának7, mint egyházi tanácsos és kaposvári szórvány gondnoki tisztét is betöltötte. Májay Dezső és felesége életét súlyos családi tragédiák kísérték végig. Meg kellett érniük gyermekük elvesztését. Balázs 1932. januárjában egy szerencsétlen balesetben vesztette életét. A történtekről az egyik helyi lap következőképen tudósít: „Megrendítően súlyos szerencsétlenség történt Kaposvárott dr. Májay Dezső kir. közjegyző házánál, a Németh István utca 32. sz. alatt. Májay Balázs a reálgimnázium VII. oszt. tanulója a déli órákban, testvérbátyjának, Istvánnak a pécsi egyetem éppen idehaza tartózkodó joghallgatójának hatos ismétlő flóbert-puskáját vizsgálta, amelyből a töltényeket akarta kiszedegetni. Egy óvatlan pillanatban a fegyver ravasza éppen akkor csapódott le, amikor a szerencsétlen fiú feje a cső vége felett volt s a hatmilliméteres lövedék az arcán át behatolva a fejét is átfúrta. A mentők beszállították a közkórházba, de – sajnos – nem lehetett segíteni, az életvidám kedves diák a szülők mérhetetlen és vigasztalhatatlan fájdalmára kiszenvedett.”8. Májay Balázst a város lakosainak nagy részvéte mellett helyezték örök nyugalomra. A temetést dr. Hoss József apátplébános vezette: A számos rokon, hozzátartozó és barát mellett megjelent személyesen a sírnál dr. Vétek György polgármester, Tallián Andor ny. alispán, a gimnázium tanári kara és az osztálytársak is.9 Azok, akik még élnek és ismerték a Májay családot elmesélték, hogy az események nem pontosan úgy játszódtak le, ahogyan azt az újságok megírták. A fegyver ugyanis nem Balázs, hanem István kezében volt a lövés eldördültekor. Valószínűsíti mindezt a pár év múlva bekövetkező újabb tragikus családi esemény. Májay István – aki a valóságban

5

14494/1923. I.M. sz. r.

6

Itt volt irodája Schäffer Alajos és dr. Bárdió György kaposvári kir. közjegyzőknek is.

7

1916-tól tagja a Duna-Tiszamenti Unitárius Egyházkör közgyűlésének.

8

Uj-Somogy 1932. január 8., 3. o., Somogyi Ujság 1932. január 6., 5. o.

9

Somogyi Ujság 1932. január 9., 3. o.


83 nem joghallgató volt, hanem gyógyszerésznek készült – pszichés okok miatt 1940. február 26-án a kaposvári kórházban elhunyt.10 Májay Dezső közjegyzői munkája mellett aktívan politizált, tagja volt a megyebizottságnak és a városi képviselő testületnek. 1934-től a Nemzeti Egység Pártja, majd a Magyar Élet Pártja körzeti tisztségviselője, 1937-től a kaposvári kerületi szervezetének vezetője.11 Az 1935. és 1939. évben az általános választások alkalmával választási elnök Kaposváron. Pártvezetői minőségében 1938. szeptember 4-én dr. Kaposváry György polgármesterrel együtt a feldíszített kaposvári pályaudvaron12 népes küldöttség élén fogadta a fővárosból „Somogyország székvárosába”, a dunántúli gazdanagygyűlésre látogató Imrédy Béla miniszterelnököt.13 1941. március 16-án pedig Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Kaposvár és vidéke kerület országgyűlési képviselőjét üdvözölte. A kormányzó gróf Teleki Pál miniszterelnök előterjesztésére közhasznú érdemes tevékenysége, 30 év közjegyzőhelyettesi és közjegyzői munkája elismeréseként is 1939. október 11-én kormányfőtanácsosi címet adományozott részére.14 Májay Dezsőt a Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara választmányi tagjai közé is beválasztották. A kamara titkáraként lelkiismeretesen és alaposan készítette el a közgyűlési éves jelentéseket. Irodájában kezdte több fiatal jogászi pályafutását, közjegyzőhelyetteseként dolgozott többek között Keller Sándor, Alleram Ferenc, Cziráky Pál és Majer Ferenc is hosszabb-rövidebb ideig. A közjegyzői kamara nevében ő búcsúztatta az elhunyt dr. Pálffy Gyula szigetvári és dr. Kasza Sándor marcali közjegyzőket. A magánközjegyzőség megszűntetését követően állami közjegyzőnek már nem vették át. 1950. február 10-én a kamarához címzett levelében arról tájékoztat, hogy működése január 31-én megszűnt és leltározott iratait dr. Goitein Gábor állami közjegyző vette át.15 Az állását elvesztő, több családi tragédiát megélt, idősödő közjegyzőt az uralkodó hatalom igyekezett anyagilag is ellehetetleníteni. Feltehetőleg az ötvenes években minden vagyonától megfosztva az egyik napról a másikra kitelepítették. Élete utolsó éveit feleségével Kaposvár mellett Hetes községben töltötte, ahol először a helyi pap fogadta be, majd a falu szélén kapott egy kis házat.16 10

Uj-Somogy 1940. február 26., 5. o.: A lapban közölt cikk szerint Májay István halálának oka influenzás mellhártyagyul-

11

A párt helyi gyűléseit a kaposvári Korona Szálló különtermében tartották.

ladás.; Somogyi Ujság 1940. február 26., 5. o.: A lap szerint Májay István hosszas szenvedés után elhunyt. 12 Uj-Somogy 1938. szeptember 6., 1. o., Somogyi Ujság 1938. szeptember 6. 13

Imrédy Béla 1938. évi kaposvári beszéde megtekinthető korabeli fi lmhíradón az alábbi linkre kattintva: http://

14

Somogyi Ujság 1939. október 16., Magyar Országos Levéltár K 27 (1939.08.23.) 59R/81, 60R/81

fi lmhiradok.nava.hu/watch.php?id=2958 15 A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara iratai, levelezés 1950. év, Baranya Megyei Levéltár. 16

A Májay házaspárt még ide is elkísérte a család hűséges házvezetője Zomi Anna, aki élete végéig gondoskodott és ápolta az öregeket. Májay Dezsőné 1962. december 19-én hunyt el Kaposváron.

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

84 Dr. Májay Dezső hosszas szenvedés után, súlyos betegségben 1958. április 3-án hunyt el Hetes községben.17 A Kaposvári Keleti temetőben, az általa 1932-ben építetett családi sírboltba helyezték örök nyugalomra.18 Az élet mindent elvett tőle, de emlékét kegyelettel megőrizzük.19 Dr. Csillag Attila közjegyzőhelyettes Kaposvár A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönettel tartozom az alábbi személyeknek: Polgár Tamás főlevéltáros (Somogy Megyei Levéltár), Puskás Béla ügyvezető (Somogy Temetkezési Kft.), Vető Károlyné (Kaposvár). Felhasznált irodalom: Kaposvár Megyei Város és Kaposvári Járás Igazoló-Bizottság jegyzőkönyvei 100/1945, Somogy Megyei Levéltár • Anyakönyvek • Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara iratai 1875-1950, Baranya Megyei Levéltár • Kelemen Miklós: Unitárius kislexikon, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 1999. • Hortobágyi Jenő: Keresztény magyar közéleti almanach, Pátria Irodalmi Vállalat, Budapest 1940, I-II Kötet • Somogyi Ujság, Uj-Somogy és Unitárius Élet folyóiratok.

17

Unitárius Élet, 1958. április, 4. o.

18

A sírt dr. Májay Dezső 1932-ben rendelte meg Kappéter István kaposvári építésztől.

19

Utódok hiányában a síremlék állapota több évtizeden át romlott, de köszönhetően a Somogy Temetkezési Kft.-nek 2007-ben nagyon szépen helyreállításra került.


85

2 0 1 1.

86

3.

S Z Á M


87

2 0 1 1.

3.

S Z Á M

88

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Magyar Országos Közjegyzői Kamara pályázatot hirdet

a győri területi levéltár levéltárosi munkakörének betöltésére. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény XII. fejezetében, és a törvény végrehajtási rendeletében (13/1991. (XI. 26.) IM rendelet) meghatározottak alapján a közjegyzői levéltárost a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke nevezi ki. A közjegyzői levéltáros a MOKK alkalmazásában áll, a levéltáros a területi levéltárban, a főlevéltáros szakmai irányítása alatt dolgozik, feladatait a közjegyzői törvény, és az egyéb vonatkozó jogszabályok szerint látja el.

Elvárások: • jogi diploma és szakvizsga, • közjegyzőhelyettesi vagy jelölti gyakorlat, • a közjegyzői működésre vonatkozó törvények és a közjegyzői ügyvitel alapos elméleti és gyakorlati ismerete, • felhasználói szintű számítógépes ismeretek, iktató-nyilvántartó programok és egyéb irodai szoftverek magabiztos használata, • nagyfokú precízség, jó tanulókészség, önálló munkavégzés, • a feladat jellegére és a jelentős munkateherre tekintettel az állás részmunkaidőben nem tölthető be. A munkavégzés helye: Győr Előny: • szakirányú (levéltárosi, könyvtárosi) végzettség, • legalább 1 hónapos budapesti levéltári gyakorlat vállalása. A pályázat benyújtásának határideje: 2011. május 31. napja A pályázat benyújtásának módja: a pályázatot (fényképes önéletrajzot és motivációs levelet) dr. Varga Krisztina főlevéltáros részére, a [email protected] címen, e-mailben kell benyújtani. A pályázók személyes meghallgatására Június hónapban kerül sor.

Budapest, 2011. április 28. napján Dr. Tóth Ádám s.k. a MOKK elnöke

KÖZLÖNYE TARTALOMJEGYZÉK ÉVFOLYAM LVIII. ÉVFOLYAM 3. SZÁM KÖZJEGYZŐK

Recommend Documents