Kzella. (T. Király Gizella) Utódok dicsősége. (Szigeti család II)

Kzella (T. Király Gizella)

Utódok dicsősége (Szigeti család II)

Kis segítség a nevekhez: Damer Szigeti Nagyanyja: Melinda Szigeti Nagyapja: Trent Szigeti Damer öccse, Tren (barátja Nole) Damer jegyese: Erina Bart Damer barátja: Paul Bart (Erina bátyja) Házaspár: Rebon és Lilian Cardon Kregi család: szülők: Adena és Jook gyerekek: Vernie, Under A vezetőfa főnöke: Lanó (férfi) Nole anyja: Mae Ang: fanélküli (férfi) Emberi fajok: falakó, kregi Fölső csónak: Sétaút Raktéri csónak: Merészség Hajó: Bátran az ismeretlenbe Erina hajója: Szépség Csillagképek: Faékesség, Repülőcsónak, Varia Kutya: Brigi, Leó Kiskutyák: Jule, Gombóc, Theó, Bobby Fafajta: thug Ásvány: fáyérc(zithércet ebből nyerik finomítással),

Előszó.

Kisütött a nap, vékony csíkban egy fényes félkör rajzolódott az égre, sokszínű és csillogó a távoli víz tükrén, a víz sokszorozta a fényt és tükröződött, a szemet kápráztatta. A vízen a fényt megtörte pár fa, nagyok voltak, de mintha a vízből nőttek volna ki, láthatóan a törzs a vízben tűnt el. Az alakjuk egyedi, hatalmas törzs, és az elágazásoknál a fa vastagsága tovább tartott. Mintha egy sziget lett volna a víz fölött, csak magasabban a tengerszínénél, Nem véletlen, hogy ezen laktak az emberek. A szárazföldek régen eltűntek a tengerben, ezek a fák voltak a föld és az egész bolygó. Elfértek a kis lakóházak az ágak között, a nagyobb fákon két három család is megélt. A termést fogyasztották vitaminként, a tengerben található élelmiszerek mellé. A termés vitamindús volt, de nem túl ízletes, bár ezt már senki nem tudta biztosan, csak a szóbeszédekből, hiszen nagyon ritkán történt meg, hogy a thugfán kívül találkoztak másfajta növénnyel. Elég sok generáció nőtt fel

falakóként. A thugfák rendkívül szívósan megéltek a tengeren, a magjuk a vízbe hullott és idővel a tenger fenekére süllyedt, ott megkapaszkodott és elindult a fejlődése. Csak ahol a napfény egy kicsit letűzött, ott élte túl az első időket, a vízből szerzett tápanyagot és a tenger fenekéről. Sokára fejlődött ki annyira, hogy a víz fölé emelkedett, éppen ezért ritka és nagyon értékes, megbecsült növénynek számított. Itt elég sok látszott közel egymáshoz, mint egy vízi liget, ahol a szem gyönyörködhet a sötétzöld leveleken. Pár helyen a sárguló levelek megtörték az egyhangúságot. Arról kevés pontos ismeret maradt meg, hogy a szárazföldek hogyan tűntek el a víz alatt egy időre megszakadt az embercsoportok közötti kapcsolat a katasztrófa után. Pár tudós kísérletezett már azelőtt is a thugfákkal, de csak nyaralóhelyek, a tenger partközeli vizein. Talán ennek köszönhette az emberiség a fennmaradását, mert idejébe észrevették a süllyedést és a tengerbe szétszórtak annyi magot, amennyi a minimális induláshoz elég. Azért nem egy helyre, mert nem volt biztos, hány fa fejlődik ki és hol terméketlen a talaj, repülőkkel, hajókkal a szél szárnyára bocsátották a magokat. Volt ahol csomókba keltek ki a növények és megindultak fejlődni. Az emberek egy része csak legyintett erre az igyekezetre, szerintük semmi szükség nem lesz rá. Mikor a partközeli fák eltűntek a víz alá komolyabban vették és kezdték térképezni a fákat a tengeren, és ennek volt köszönhető, hogy az emberiség nagy része túlélt mindent. Nem együtt, de éltek. Akik nem voltak hajlandók a fákra költözni, eltűntek, senki nem tudta pontosan, mi lett velük. A nagyobb élőhelyek tartották a kapcsolatot, de ritkán, hiszen kevés ásványi anyag állt rendelkezésükre. Az apróbb településeket elvesztették szem elől. Minderről tanítottak egy keveset az iskolában a gyerekeknek. A régen a bolygóra telepedő kregik nagy része is eltűnt, pedig nekik több esélyük volt a szárnyaikkal a túlélésre. Közben beleolvadtak a más bolygókról idekerültekkel együtt, az őslakosok közé. A többi bolygó, amit ismertek és elértek, már régen elpusztult, természetes volt az összeolvadás. Féltek, hogy ez a bolygó is hasonló sorsra jut, de a tudósok mást állítottak. Csak pár száz év kell és a szilárd talaj újra kiemelkedik a tengerből, ha addig képesek lesznek kitartani, fennmarad a népesség. Biztosak voltak abban is, hogy marad valahol szárazföld egy kevés, csak nem lehetett pontosan kiszámítani a helyét. Abban reménykedtek, hogy ott azért másfajta növények is fennmaradnak. Senki nem tudta, hogy ez csak megnyugtatásul szolgált a reménytelenség ellen, vagy valós alapja is van. Sok helyen magányos fák voltak és azokat is elfoglalták, mert a szükség erős parancsoló. Nem szerették volna a népesség szaporodását csökkenteni, ez volt a túlélés alapja. Igyekeztek felfedezni nagyobb fás területeket, ahol az emberek közel élhettek egymáshoz. A thugfák szaporításával is próbálkoztak, de ott még mindig a szél által elvitt magok találták meg a megfelelő talajt. Ha valahol apró kis sziklás rész került a víz fölé, ott a szaporítás sikeresebb volt.

Indulás Egy helyen a fák sokkal magasabbnak tűntek, jobban széttekintve egy szikla állt ki a vízből, azon látszott pár zöld fa. Nem volt magas a szikla, de kopár, csak a köveken szikrázott a nap fénye. A fák árnyékában mint a drágakövek, a lombok közt áttűnő napfény színeket is adott a talajt fedő kődaraboknak. Egy fiatal férfi a nap felé fordulva állt, a szikla csúcsán, távolba révedt a tekintete, de nem látszott hogy észrevenné a fények játékát, mint akinek a gondolatai máshol járnak mint a teste. Az arca kicsit napbarnított, és sötét haj keretezte, de arcvonások szabályosak, az áll erős akaratot és egy kis makacsságot mutat. A szél a hajába kapaszkodott és felborzolta a fürtjeit. Damernak nem okozott örömet a körülötte látható szépség, mostanában elveszítette az érdeklődését a világ iránt. Pontosan nem tudta, hogy mi az oka, talán az, hogy Erina nem akart vele találkozni. Nagyon hiányzott, egyedül nem kívánta a természet szépségeit nézegetni, sokkal kevésbé tűnt szépnek a körülötte lévő táj. Nem vesztek össze, csak a lány nagyon igyekezett, hogy az utolsó vizsgáival végezzen, és ez ezen a héten ez megtörténik. Akkor miért tűnik mégis olyan hosszúnak, üresnek és unalmasnak ez a nap? Hirtelen elszégyellte magát, nem gyerek már, hogy csak álmodozzon, semmi oka szomorkodni, szeretik egymást, az a kis idő kibírható, hiszen még egy ideig nem is házasodnak össze. Felnőttnek számítottak mind a ketten, attól hogy Erina még tanult, néhány nap kellett, hogy végre befejezze ő is. Megtanulták azokat a dolgokat, amik ahhoz kellenek, hogy a világ sok dolgában el tudjanak igazodni. Nem könnyű tananyag, hosszú évek alatt, lassan felnőttek a feladathoz. Ha most Erina is végez, akkor valóra válhat az álmuk. Damer követni akarta azt az utat, amit előtte a nagy szülei és a még előbb éltek követtek. Már nem azért, mert azt várják el tőle, ő is akarta. Nem is a Szigeti név volt az, ami erre ösztönözte, sokkal inkább a kíváncsiság az új felfedezésére. Régen nem is gondolta volna magáról, hogy ilyen erős a kalandvágya. Lehet, hogy ez öröklődik? A nagyanyja is elindult hasonló útra, de még távolabbi ősökről is meséltek a családi vacsorákon. Maga a Szigeti név is innen eredt. *** Híres felfedező családból származva, nem volt könnyű dolga gyermekként, nagyon sokat kellett tanulni, mindig elvárták tőle, hogy a legtöbbet nyújtsa. Nem értette meg teljesen, hogy mindezt miért kell, eleinte nem szeretett tanulni, de pár év alatt azért összeszedte magát. Később nem volt szükség arra, hogy valaki figyelmeztesse, megkedvelte a tanulást, a kíváncsisága vitte előre. Csodálatos sziklán éltek, olyan hatalmas volt, hogy minden barátja szívesen járt hozzájuk, lehetett játszani, szaladgálni. Ennek azért volt ilyen nagy jelentősége, mert legtöbben boldogok voltak, ha a házuk elfért a sziklán. A többség, ma is falakó, mégis sokkal biztonságosabbnak tűnt, hiszen a fák a sziklákhoz közel álltak. A legjobb barátja is fán lakott a családjával, már kicsi korban is együtt játszottak. Mikor ideköltözött a családjával a közeli fára, a szülei is örültek. – Legalább lesz kivel játszanod, ha unatkoztok. Persze nem a fán, hanem itt a szárazföldön. Tartós barátság lett belőle, Paul ügyes és mozgékony volt kicsinek is, mint egy zerge.

Damer mozgásán, ha nagyon figyelték, érzeni lehetett, hogy vízszintesebb területen nőtt fel, kevesebb szüksége volt az egyensúlyozásra. Sokat futkároztak a sziklák között és kis karcolásokkal megúsztak minden elesést, megcsúszást, együtt mentek iskolába és a hosszú évek alatti, kisebb összevitatkozáson kívül, a barátságuk mindent túl élt. Később közeli, de nem azonos szakterületet választottak, de természet tanulmányozása és kutatása volt a fő anyag. Ennek apróbb szakágai között gyűjtögették azt, ami ahhoz kellett, hogy végleges legyen a tanulmányuk. Erről tanítottak legtöbbet a következő generációnak, hiszen a túlélés elemi követelmény volt, mellette tanultak a világról, a csillagászatról és egy keveset a történelemről. Talán ez ösztönzött sok fiatalt arra, hogy kutassa a bolygót, ismereteket szerezzen, Damerék is ezt az utat tűzték ki maguk elé. Régebben megtervezték az első kutatóutat, még szinte gyermekek voltak, mikor az első ötleteket kezdték jegyzetelni. Pár évvel később Erina csatlakozott hozzájuk, Paul húga, bár Paul nem nagyon akarta, csak egy gyerek, mit akar köztük. A kislány kiharcolta a helyét, ma már egyenrangú társuk a kutatási tervben. Damer számára egy kicsivel több lett, az évek folyamán, mindenki tudomásul vette és ez a hallgatás mutatta, senki nem lát komoly akadályt a kapcsolatukban. Nem akarták elmélyíteni, amíg tanulnak, az első kutatási útjukat is így szerették volna végigjárni, kicsit későbbre gondolták a család alapítást. Talán ez egy kis kísérlet is volt, az élet nehézségeit és egyhangúságát kipróbálni, a házasságkötés előtt. Mindketten helyesnek tartották ezt a lehetőséget, együtt töltenek hónapokat, egy hajóba zárva hárman. Itt kiderül mennyire jönnek ki egymással. Paul meg is jegyezte egyszer tervezgetés közbe: – Ha szükséges majd szétválasztalak benneteket, nehogy vízbe fojtsátok egymást. Ezen már csak mosolyogni lehetett, nem veszekedtek túl gyakran, apró és jelentéktelen vitáik sokszor fulladtak nevetésbe. Most nehéz volt Erina nélkül a tervezgetés, Pault sem zavarhatta, mert még volt dolga a családjánál, a csomagolást is nagyrészt neki kellett intézni. Damer unalmában elkezdett a hajóban rendezkedni, a falba beépítve, elég sok a tárolóhely, bár a kialakított polcokra a legfontosabbakat már berakták. Még a személyes holmik voltak hátra. A hálófülkék kényelemesek, de aprók, a legnagyobb fülke a nappali és étkező egyben. Maradt még pici fülke üres, pár darab, oda tartalék alkatrészek és az étkezéshez szükséges elemek kerültek. Víz volt elég a tengeren és képesek voltak a fölösleges alkotóelemeket kivonni, minden nehézség nélkül. A járművük elég komfortos, akár egy évig is lakhat benne néhány személy, nem tágasan, de szűken elférnek. Ez a változat már csaknem mindent tudott, heteken át mehetett a tengeren, minden nehézség nélkül, még a víz alatt is képes volt haladni, egy rövid ideig, ha figyeltek, hogy a burája esetleges hiányait tömítsék. Mindig volt tartalék a thug ragasztóból, ami ügyesen terítve légmentessé alakította a felületet. Csak az elhasznált levegőt kellet kiengedni egy gyűjtő tartályból. Egy része átlátszó falból állt. A tengeren szép időben, ezt felnyitották és mint egy nyitott motorcsónak, úgy haladtak. Olyan volt, mint egy fél üveggömb a hullámok között, a kopott burkolat mindenütt gondosan javítva, ez már a maximum volt. A két fiú pár újítást is felrakott a járműre, de ezeket még nem tesztelték, rengeteg az idő, nem siettek kipróbálni. Majd ha messzebb a tengeren lesznek. Pontos útitervük nem volt, csak annyi, hogy egy pár hónapig mennek kelet felé, egy irányba, közepes sebességgel, később egy képzeletbeli ív mentén, dél felé kanyarodnak. Azért gondoltak ilyen hosszúra, mert a távolsági adás és vétel lehetőségét is szerették volna tesztelni. A hatótávolságba ennyi még belefért, heti egy hívás volt, amit beterveztek, egy előre megbeszélt időben. Őket fel tudták hívni, de a hosszú beszélgetést nem lehetett beiktatni. Ebbe a szülők is belenyugodtak, mielőtt elkezdenek dolgozni, az elméleti ismereteket kicsit a gyakorlatba is átültetik. A nagyszülők adták kölcsön a hajót, nem volt fiatal, de a rendszeres javítás a közösség legjobb hajójává tette. Sok ember nem fért volna el de 5 – 6 személy minden további gond nélkül. Ha ehhez számítjuk, hogy nem mindenki egy időbe alszik, még talán több is.

Damer a Szigeti név viselőjeként is kötelességének érezte, hogy tegyen valamit az emberiségért, kis öccse irigykedve, de büszkén hallgatta, amikor a családi megbeszélés volt. Most az indulás előtti napon, alig találta a helyét. Már a személyes holmiját berakta a kabinjába. Nem vitt sok ruhát, hiszen azt megjavítja és tisztítja útközben. Inkább a hideg elleni védőruházatból rakott bővebben, azt hosszabb idő alatt hozta rendbe valaki. Egyre melegebb éghajlat felé tervezték az utat, de ezt csak a szóbeszéd állította, mindezt még ők akarták bizonyítani. Kis ajándéktárgyakat rakott el, ha névnap vagy születésnap lesz, akkor ne a saját maga által létrehozott ajándékot adja át. Még egy gyűrűt is elrejtett, amit majd az út vége felé akart Erinának átadni. Ezek azok a holmik voltak, amiket elrakott egy fiókba hátulra. Megszólalt a kis személyi hívója, a kijelzőn Erina boldog arca látszott. Még a kis méretű képen is átjött a lány szépsége, de a szemébe tekintve látszott, sokkal több van benne mint amit a külső mutat, értelmet sugárzott, életkedvet és most ez még az örömmel is társult. – Megleptelek? – Nem, csak pakolgattam. – Végeztem! – Eredmény? – Sikeres volt, készen vagyok én is, indulhatunk reggel. Még most átvisszük a csónakra az utolsó apróságainkat, reggel csak elköszönünk, kilenc felé kész leszünk, Paullal már beszéltem. Neked is megfelelő lesz? – Igen és gratulálok az eredményedhez. – Köszönöm, de mindjárt a hajónál leszünk – nevetett rá. Damer fölment, már látta is az apró csónakot, a két utassal. Két ilyen csónakot is magukkal visznek, egyet az alsó tároló helyiségben, a másikat a fedélzeten, ahol ugyan elvesz a helyből, kevesebb lesz a kilátás, de nagyobb a biztonság. Ezt Damer szülei javasolták és jó ötletnek tűnt, mind a kettő apró, de bármelyiken ki lehet bírni hetekig, több személynek. Nem finom ételekkel, de a tengeren kifogható élelemmel és szárított adalékokkal, a nagy hajón ennél jobb lehetőségek voltak. – Hoztunk italt – lépett fel Erina Paullal. – Italt? – hiszen mi nem is fogyasztunk ilyeneket. – Egy régi szokás, a hajót keresztelni, vagy inkább elnevezni. Ezen már mosolyogtak, mind a hárman, de a férfiak rábólintottak. – Milyen névre gondoltál? – A nagynak te adj nevet Damer, a másik kettőnek mi, így mindenkinek lesz egy elnevezett járműve. – Jó, kezd te. – A fedélzeti lesz az én elnevezettem: Sétaút – locsolta meg a kezébe tartott edényből. Egy tengeri növény termése volt megszárítva és kitisztítva mint vizes edény. Lementek az alsó tárolóba, ahol Paul kezébe került az edény. – Legyen a neve: Merészség! Ő is locsolt rá egy keveset az oldalára, majd visszaindultak. – És te Damer?– milyen névre gondoltál. – Eddig eszembe sem jutott – gondolkodott el egy kicsit – Bátran az ismeretlenbe – legyen a teljes neve. Tudták, hogy a család már Bátornak hívta eddig is, helyeslően bólintottak, közben egy kicsit a hajó oldalára locsolt. A maradékból öntött a poharakba, amiket Erina tartott, majd a kezükbe fogták és a magasba emelték. Lassan leengedve a szájukhoz vitték és megitták.

– Hát ez víz – pislogtak Erinára – Természetesen, de gondoljátok meg, hogy nem sós víz, komoly értékkel bír. Egymásra néztek és bólintottak. – Akkor menjünk haza, hogy kipihentek legyünk reggel. Vagy elmennél valahova ünnepelni a vizsgádat? – nézett Damer Erinára. – Nem, volt egy kis búcsúebédünk. Én is pihenten akarok indulni – puszit adott és már indult is Paul után. Damer a másik csónakkal, még a nagyszülei házához kanyarodott, hogy kicsit beszélgessen velük. A nagyszülei már idősek voltak, de még mindig hozzájuk fordultak a fiatalok, ha tanácsot akartak, vagy beszélgetni, Damer mind a kettőt akarta, erőt gyűjteni az elkövetkezőkre. A hajdani fürge Szigeti Melinda vonásain már ráncok gyülekeztek, de a szeme fiatalosan csillogott. még mindig vonzónak számított és a középkorú férfiak utána néztek, ha a szigeten volt dolguk. A férje méltó párja, hosszú időt töltöttek el együtt, gyereket neveltek, most az unokájukba gyönyörködtek. Tudták, hogy még pár generációt megélhetnek együtt. – Tudod – kezdte a nagyapja – Nem az számít, hogy mit találsz, a megpróbálás is sokat segít az elkövetkező életedben. – Te hogy bírtad teljesen egyedül? – nézett nagyanyjára. – Nekem muszáj volt, a szükség hajtott. Neked csak hasznos tapasztalat szerzés, ne felejtsd, nem kell félni az ismeretlentől, de az óvatosság is szükséges. – Köszönöm a kedves szavakat – nem fogom elfelejteni, szeretlek benneteket – köszönt el – reggel elindulunk. – Sok sikert, mi nem megyünk ki, búcsúztatni.

***

Reggel többen is kiálltak a sziklapartra, egy utolsó integetésre a hajó indulásánál. Damer elindította a hajót, miközben a szüleit figyelte. Hálás volt a nagyszüleinek, amiért ezt a nagy hajót rábízták hármójukra, maradt még jármű odahaza, de a legnagyobbat és remek felszereléssel átadták. A kisebb csónakok is nagy értéket képviseltek. A raktérben levőt is a nagyszülei adták, hiszen nekik egy is elég volt, ez volt a vizsga ajándéka, Paul szülei adták a másikat. Most gondolt rá először, hogy a család legszebb járműve van a keze alatt, soha nem látták a felület kopottságát, és a javítások nyomát, számukra mindent jelentett. Visszaintegettek még párat, majd beállították a kormányt és leültek a fedélzeten. – Ma még mind a hárman ébren lehetünk,– kezdte Damer – este már valakinek figyelni kell a műszerekre, Paullal váltunk – fordult Erina felé. – Nm kell vigyáznotok rám, osszatok be engem is nyugodtan, műszereket ismerem, ha baj lesz, majd szólok. – Ahogy akarod, ezen nem fogunk vitázni. Hogy ki kezdje, mindegy, minden este váltunk, így mindenki lesz éjjel és hajnalban. – Ha elálmosodunk, akkor kezdünk, négy óra fejenként. Ezt majd nappal is folytatjuk, hiszen ha valaki nem ül itt fönt, fontos dologról is lemaradhatunk. A hosszú beszédet Paul adta elő. Rámosolyogtak, hiszen megbeszélték már, régebben ezt, csak az első nap nem kezdtek neki, mert együtt akarták a napfényt élvezni. – Szerintem maradjunk a vízen pár hétig, sokat megtakarítunk vele, haladni meg ugyanúgy haladunk, annyira nem sietős, hogy a levegőbe emelkedjünk. Csak ha

nem elég áttekinthető a táj. Jóízűen beszélgettek és a tájat figyelték. Erre ismerős volt a víz, néhány lakófa mellett elhaladtak, integettek, ha láttak valakit. Majd két nap múlva jutnak olyan részre, ahol még nem jártak. Sokan szoktak távolabbra is elmenni a lakóhelyüktől, de azért nem árt ismeretet gyűjteni. Egy kis térkép készül a megtett útról és feljegyzés az adatokról, mert ez is feltétele volt az útnak. Feltérképezni, hogy hol alakult ki nagyobb fás rész, lakott-e vagy csak fiatal lakatlan növények, hol kezdenek növekedni fák. Bár ott vigyázni kell a hajóval, mert sekély is lehet a víz és olyankor ajánlott egy-két méterrel a víz fölött haladni, ismeretlen területen. Csak az több energiát igényelt, ez a mennyiség egy évig lehet elég, ha jól gondozzák. Az a remény, hogy valahol találnak ásványokat, csekély és valószínűtlen. Dél körül Erina lement és készített ebédet hármuknak. – Mindennap más lesz az, aki készít valamit – szólalt meg Damer falatozás közben. – Nem is gondoltam, hogy nekem kell. Ebédeltek, csak pár szárított préselt valami és por, vízben feloldva, nem kényeskedtek, tudták, hogy az úton friss zöldfélékhez ritkábban jutnak hozzá. Gyorsan elszaladt a délután, lassan a napsugarak is leszálltak. – Én kezdek elsőnek, – jegyezte meg Erina, – menjetek pihenjetek le. A két férfi szó nélkül elindult a kabinja felé, Erina meg kényelmesen elhelyezkedett és nézelődött, figyelve, sötétedés után, az ellenőrző monitorra. Ha tárgyat érzékelt, akkor azonnal jelzett egy csipogó hang, csak azért kellett ott ülni, hogy vizuálisan érzékelhető legyen, melyik oldali monitor jelez. Néha felnézett a csillagokra, a csillagképekbe gyönyörködött. Legközelebb a Faékesség csillagképe volt, egy lakófa csillagokból kirajzolódva, a lombozatot ködfelhők alkották. Nem annyira volt tökéletes fa alakja, mégis arról nevezték el, mint legnagyobb értékről. Ma már elég sok sziklás kis telepek vannak, de a fő településeknél még mindig a fák a legfontosabbak. Távolabb a Repülőcsónak látszott, az orránál három fényesebb csillag adta a fő vonalat. Erina a neveken gondolkodott, mennyire köthető a mindennapi életükhöz? Hogyan alakulnak a nevek az emberek körülményeihez? Azonban a Varia nevűt hirtelen nem tudta, honnan ered, míg eszébe jutott, hogy időnként a csillagok elmozdulnak egy kicsit. Hatalmasat ásított, az órára nézve látta, hogy már húsz perccel el is múlt a kiszabott ügyelete. Maradt volna még, de nem akarta a megtervezett rendet ok nélkül felborítani, leszólt Paul kabinjába, hogy ideje felkelni. Fél óra múlva már üdítő álomba merült, a fülkéjében. Az első héten elég sűrűn lakott területen mentek át, volt hogy naponta kétszer is találkoztak fatelepüléssel. Egyszer még egy kis szikla körül kialakult, nagyobb élettér mellett is elhaladtak, kopott térképen megnézve, rájöttek, hogy az egy város, ami elég ismert. Damernak eszébe jutott, hogy gyerekként volt itt a szüleivel, csak akkor az útra alig emlékezett. Itt kikötöttek egy hatalmas fánál, ahol tábla hirdette, hogy étel és ital kapható. Nem csak enni akartak, inkább a friss híreket figyelték, ezeket a híreket nem sugározta adó, az emberi emlékezetet volt a közvetítő. Kevés érdekesség akadt, mert sok embert nem is érdekelt, csak a mindennapi gondjaikat próbálták megoldani. Kevés volt a fa, sokkal fontosabb volt, ha valahol fejletteket fedeztek fel. A fiatalok rendeltek ennivalót, ami akadt és füleltek, pár nagyhangú,,világjáró" ember volt ott. Csak egyszerű, maximum kétéltű ócskaságaikkal járták a tengereket, nem merészkedtek be a ködszigetek közé, de óriási ködtengerekről meséltek. Damer rákérdezett: – Mennyire vannak azok a ködszigetek? – Én négy hónapig mentem az Alettámmal egyenesen kelet felé – válaszolt az egyik feléjük fordulva. – Ott már akadtak ködszigetek, úgyhogy el is fordultam onnan. – Mennyit bír a hajód? – kíváncsiskodott közbe Paul is. – A tietekhez képest nagyon keveset, de jól bírja különben az öreg, nektek egy hónap

alatt elérhető, de óvatosan, mert néha a műszerek is rosszul érzékelnek dolgokat. Ha mégis bemennétek a ködbe, lassítsatok le, nem ártana tíz-húsz méterrel a tenger felett haladni. – Köszönjük, ezt a tanácsot megfogadjuk. – Nem kell segítség az útra? – fordult feléjük egy fiatal lány. – Nem, de köszönjük. – Kár. Lassan befejezték az étkezést, fizettek és elindultak. Úgy tippelték a térkép alapján, hogy nagyobb település már nem lesz az útjukon, heteken át. Pár pötty jelezte, hogy elszórva egy két fa akad még, ami fel van térképezve és valószínűleg lakott. – Nem fogunk unatkozni – jegyezte meg Paul – de emberekkel aligha fogunk találkozni. – Hát akkor elkerüljük a fákat szándékosan? – mosolygott Erina. – Nem, hiszen kötelességünk benézni, minden magányos házhoz. Valóban így volt, az utazók mindig üdvözölték a lakókat, ha útba estek. Valami szükségletük lett volna, akkor ott is kaphatnak, vagy ők adnak azt, ami hiánycikk. Ez volt az íratlan úti kódex, a fiatalok sem szerettek volna eltérni tőle, megértették, hogy nem mindenkinek jut hely, az erdőszerűen nőtt fáknál, a pár szikláról nem is beszélve.

Elveszett kutya

Rebon későn vette észre a bajt, eszébe sem jutott hogy a kutyus a ládikát hintáztatni fogja. A ki-be ugrálás miatt egyre közelebb került a faág széléhez, ahol a lejtő kezdődött, a lécső megállította, de Brigi megijedt és ugrálni kezdett a ládában, az meg elindult lefelé a fa oldalán. Pillanatok alatt lecsúszott és a szél már vitte is el, hallotta a keserves vinnyogást a vízálló dobozból, de segíteni nem tudott. Az előző szélvihar elsüllyesztette az öreg csónakjukat, és azt, hogy utána ússzon, nem merte megkockáztatni. Talán ha egyedül élt volna, minden mindegy alapon elindul, de nem hagyhatta itt Liliant, a feleségét a fán, ahhoz már hosszú ideje éltek együtt. Még emlékezett a mesére, Lilian testvére hasonló módon tűnt el gyermekként. Brigi csak egy kutya, de mintha a gyerekük lett volna. Mostanában már nehezebb lett az etetés, hiszen a fáról kellett horgászni, de szívesen csinálta, és nem volt semmijük amit felajánlhattak volna egy új csónakért. Abban reménykedtek, hogy Leó lesz a megmentőjük. Őt egy halászás közbe találták egy fa derekán úszva és Lilian gondos ápolásának köszönhetően életben maradt. Minden esély megvolt, hogy lesznek kiskutyák és esetleg abból cserélik ki a csónakot. Évente egyszer járt erre egy hajós és benézett, hogy kell-e valami fontos. Barátok voltak egy kicsit, Rebon biztos volt benne, hogy elintézné nekik. Legalábbis mindig azt mondta ha jött, hogy Brigi ritkaság és boldogan megvennék tehetősebbek. Nem adták, hiszen családtag volt, most hogy kiskutyákat várt, maguk sem tudták mi lesz. Kevés volt már az élelmiszer és a fa egyre öregebb lett. Szerettek volna lakottabb területen élni, de tudták, hogy nincs fa sehol fölösleges. Rebon sokáig figyelte a távolba haladó ládát és kihullottak a könnyei, tudta, hogy nekik könnyebb lesz, de mit mondjon Liliannak, és mi lesz ha nem lakott terület felé viszi a szél a kutyát. A sors igazságtalanságának érezte, hogy éhezésre ítélte akaratlanul, hiszen beosztották azt a keveset, de többet is horgászhatott, ha a kicsik meglesznek, kapott volna enni mindennap. Lilian megsokallta, hogy áll a parton és lement hozzá, meglátta a könnyek nyomát az

arcán. – Mi történt? – Brigit lesodorta a szél. – Megfulladt? – Nem, a ládikájával együtt esett a vízbe. – Hátha találkozik olyan emberekkel, akiknek örömet okoz és szeretni fogják. – Lilian, te hiszed is ezt? – Nem nagyon, de mivel vigasztaljam magamat – sírta el végre magát. Leó odasimult a lábához, érezte a szomorúságot és bajt. – Lassan minket is elsodor innen egy vihar, drágám, nagyon öreg ez a fa. Megpróbáljunk elmenni a hajóval, ha legközelebb jön? – Hova mehetnénk? – Nem tudom én sem, de nem szívesen adnám föl az életet, meg Leóról is gondoskodni kell. Pedig hosszú ideje kitartottunk egymás mellett és most úgy érzem, nincs választásunk, legalább neked találnánk valahol egy biztonságos helyet. Én a tengeren is ellenék egy rossz csónakban. – Nem tudnák nélküled nyugodtan lenni, akkor tartsunk ki együtt, ha rövid idő jut, hát addig. Leót viszont ajándékozzuk el csónakért cserébe, de fiataloknak, akik gondoskodnak róla. Lilian újra elsírta magát, olyan szép élete volt a párjával ezen a fán, nem tudtak közelebb költözni a lakott vidékhez, mégis boldogok voltak. Nem lett gyerekük, nem is szorgalmazták, mert ez a fa nem bírt volna ki még egy generációt. Talán, ha közelebb laknak, akkor esetleg, nagyon szerettek volna gyereket, de józan megfontolás azért fontosabbnak tűnt. Brigit régen kapták a magányosan élő, nagyon idős szomszédjuktól, az utolsó hónapjait az ő fájukon töltötte, mert a sajátja már nem volt életképes és lassan a víz alá süllyedt. Most meg Brigi is eltűnt. Mi rossz történhet még velük? Kegyetlen lenne a sors hozzájuk? Ha jön egy komolyabb vihar, megoldja minden gondjukat, mehetnek Brigi után. Most azért bosszantotta, hogy nem volt legalább egy kopott adójuk, baj esetén segítséget lehetne szerezni. Csak nem volt fölösleges termésük, hogy azért megvásárolják, halért meg nem szoktak fizetni, azt csak úgy adtak apró dolgokért cserébe.

Az út kezdete

Apró kis élmények voltak az egyhangú tengeren, Paul és Damer kis csónakba szállt néha hogy egy kis friss hússal kiegészítsék az étrendet. Nem nagyon szerették, de válogatni nem lehetett. Ahogy nézelődtek a vízben, sikerült felfedezni egy kis zöld részt. Tudták, hogy ez mit jelent: ott vitamindús különböző tengeri növények vannak, algák és más dolgok, amiket lehet tartósítani. A víz alá merültek és búvárruhában gyűjtögettek, elég sok összegyűlt a nagy hajó fedélzetén, közben a tartósítást szárítással és aszalással kezdték. Több napon át maradtak ott, hogy a kifejlődött termést leszedjék. A lelőhelyet a térképre is rávezették, mert az ilyen lelőhelyekre eljöttek a nagyobb településekről szüretelni. Óvatosan szedték a növényzetet, hogy a további fejlődésben ne gátolják, itt már hasznosak voltak a növénytani és biológiai ismeretek. Mikor leszedtek a beérett részt tovább indultak, közben a tartósítást igyekeztek befejezni. Több kis aszalórács volt velük, ha egy eltörne ne legyen gond. Kis helyet foglaltak összecsukva, hasonlókat minden csónakon vittek magukkal az emberek. Azzal tisztába

voltak mind a hárman, annyi tartalék kell, hogy, ha szükséges eljussanak haza az élelemmel. Ezt még odahaza meg kellett ígérni a családnak, de számukra is jelentőséggel bírt. Eszükbe se jutott volna, hogy ne tegyenek meg minden óvintézkedést. Esténként olvastak, beszélgettek, nappal meg nézelődtek, sportolgattak a fedélzeten. Még a fán való járást is gyakorolták egy kicsit, a Sétautat alakítva ki mászónak. Nem ugyanaz mint egy igazi fa, de alapnak jó, nem akartak teljesen elkényelmesedni. Már sötétedett amikor Erina került ügyeletbe. Mintha hangot hallott volna, apró volt és szaggatott, nem halott még élőben ilyet. Nagyon vékony, a monitor meg csak valami halvány foltot mutatott. Leszólt a fúknak, jöjjenek fel, és közbe lassította a hajót. Együtt hallgatóztak, a hang mintha távolodott volna. Bemérték az irányt és lassan indultak utána. Közben Paul egy kis felfújható csónakot kapott elő. Nem komoly vízre való, de gyerekként sokat használta, mindig azzal ment Damerékhoz játszani és nosztalgiából elhozta. A hangot követve, vízre tették a csónakot, mert a monitoron alig látszott valami kis apró folt. A két férfi átszállt és megközelítették a hangokat adó kis tárgyat. Lassan tudták, mert a szél mozgatta, de Erina a hajóval követte őket. Nem deszka, inkább egy vízhatlan dobozféle volt, nyitott tetővel. Benne valami kis négylábú állat adott ki hangokat és csóválta a farkát, nem mutatott félelmet, de reszketett a hidegtől. A dobozt átemelve látták, hogy az aljába víz került és azért remeg a kis állat, mert már átázott. Bundája csapzott és nedves, a teste sovány és mintha beteg lett volna, a hasa fel volt puffadva. Paul a kiskabátjába tekerte, de nem érintette meg, tudták, lehet fertőző betegség hordozója, azért fölvitték a hajóra. Erina egy kis tálkába vizet tett elé, amit azonnal lefetyelni kezdett. – Láttam már ilyent, kutyának hívják. Nagyon ritka, de valamikor az emberek legjobb barátja volt, később elfogytak, mert szétszóródtak a családok és nem tudták megoldani a szaporítást. Van még belőlük, de kevés és azt nagyon nehezen lehet megszerezni, inkább luxuscikknek számít. Lemegyek, megpróbálok valami levest készíteni neki, majd utána nézünk, hogy mi az, amit szívesen enne. Maradjunk itt éjszakára, hogy reggel szétnézzünk, merről jött, megpróbáljuk felkutatni a gazdáját. A megérkezett sűrű, langyos levest kilefetyelte az utolsó cseppig, még az edény is körbenyalogatta. Utána elheveredett Paul kabátján és lecsukta a szemét, látszott hogy még fázik egy kicsit ezért ráhajtották a kabát másik felét és azon tűnődtek, vajon hogy került a vízbe. Nem találtak rá magyarázatot és elmentek, hogy lefeküdjenek. Paul átvette az ügyeletet és még egy kopott takarót a kutyára terített, aki hálásan meg akarta nyalni a kezét, és sikerült is neki. Paul kezet mosott, még fertőző lehet a kis apróság. Reggel Erina megvizsgálta a sovány jószágot, főleg az érdekelte, miért olyan nagy a hasa, azt gyanította, hogy kiskutyákat vár, a vizsgálat igazolta. Utána nézett, hogy mivel tudják etetni, hús volt a fő tápláléknak írva, de mellette volt megjegyzés, mindent megeszik, amit az emberek. Már rájött, hogy a sűrű leves jót tett a kutyának, sokkal fürgébb volt, kedveskedni próbált, a farkát csóválta, ha közeledtek feléje. Készítettek neki a szárított halból egy tálka ennivalót és hálásan falta fel. Még mindig a kutyán tűnődtek, vajon hol élhetett, hiszen nagy értéknek és különlegességnek számított. Nem láttak a térképen jelzett lakófát, a szél és a víz mozgásából következtettek az irányra. A mindentudó térképet is bevonták az irány meghatározásába, ha nem is pontosan, de behatárolták. Nappali viszonyok között meglátják a fát, vagy sziklát ahonnan az állat a vízbe került, nem lehetett szándékos, hiszen a ládika szárazföldi használatra készült. Nem esett ki az útjukból túlságosan az irány, elindultak arra felé, közben leengedtek egy hálót, hogy valami halfélét fogjanak., nem szerették volna, hogy az élelmiszerhiány miatt gond legyen, a kutyának valami rendesebb ennivaló kell. Kicsit nevetgéltek ezen, hiszen így sem haltak volna éhen, de azt akarták, hogy az állat összeszedje magát, mire a kicsik meglesznek. Sikerült egy nagy halat és pár kisebbet megfogni. Mielőtt a fedélzetre vitték volna, Paul elvégezte a kellemetlen kötelességet és leütötte őket, mire felértek, már nem éltek. Kicsit gondba voltak, a nagy hal nem fért

sehova, nem készültek fel ilyesmire, végül kitalálták, hogy vékony csíkokra darabolják és elég a nap, hogy megszárítsa. Bevált, mert a kifeszített huzalon a vékony hússzeletek gyorsan száradtak, egy zsákba gyűjtögették össze, közbe apróra törték. Ahol a szálkák nagyok voltak, kihúzták belőle. Sokat kuncogtak, ehhez a művelethez a szülök remekül értettek, ők meg csak lassan haladtak. Végül több hétre elég halszelet, egy része már inkább por alakban gyűlt össze. Gyengén sózva ők is falatoztak belőle és az új kedvencet is jóllakattak a maradékot elrakták, hogy az esti étkezés is meglegyen a kismamának. Olvasták, hogy elég kétszer etetni, de Erina szerint négy kiskutya van a hasában, kell a táplálék. A nyakában levő apró kis bilétán olvasható volt a neve: Brigi. Figyelték a környezetet szorgalmasan, lassan haladtak, hogy a területet feltérképezhessék rendesen, éjszakára megálltak, hogy amíg nem látják a környéket, ne legyen gond. Hátha meglesz Brigi otthona. Másnap reggel Damer távolabb, mintha egy magányos fát látott volna egy pillanatra. Arra fordult, de nem volt benne biztos és nagyon nem akart emelkedni, egy kicsit azért emelte a hajót. Erre már Paul és Erina is felsietett, hiszen érezték, hogy elemelkedtek a tengerről. – Mi történt? – kérdezték kórusban. – Mintha láttam volna egy fát, megnézem közelebbről. Ahogy közeledtek, kirajzolódott egy fa alakja, nagyon öreg, félig már leszáradtak az ágai, ezt nevezték nem biztonságos lakásnak. Közelebb érve látszott, hogy laknak rajta. Kikötöttek, de nem volt csónak a kikötőben, pedig olyan fa nem létezett, ahol valami kis jármű ne lett volna. Fölkapaszkodtak a fa törzsén és bezörgettek, a kinyíló ajtóban egy idős házaspár jelent meg, mellettük egy kutya feje kandikált ki. – Jó napot kívánunk. Nem hiányzik egy kutyájuk, – mosolygott rájuk Erina. – Megtalálták Brigit? – örült az asszony, – valahogy lecsúszott a fa oldalán a ládájával, de nem úszott vissza, lehet, hogy megütötte magát – elszomorodott egy kicsit. – Igen kihalásztuk a hölgyet és már megbarátkoztunk vele. Lilian örömkönnyeket hullajtott, de Rebon kicsit elsápadt. – Mi a gond? – Nem nagyon tudunk enni adni nekik, lassan magunknak sem, keveset terem már a fa, mi öregek vagyunk, nehezen jutnánk új fához. A csónakot meg elsodorta egy vihar, ha szeretnék és gondoznák a kutyákat, szívesen odaadjuk őket, a fiú kutyával együtt. Miközben ezeket mondta a szemét elfutották a könnyek, látszott nagyon szereti az állatait. A két férfi körbe mászta a fát és megállapította, hogy nem megbízható, bármikor eldőlhet, csak nem tudták, ezt hogyan mondják meg azoknak, akik itt éltek olyan sokat. – Nagyon hallgatnak – fordult feléjük az idős férfi,– tudom, hogy milyen állapotba van a fa. Legszívesebben azt kérném, hogy a feleségem is vigyék el, valami biztos helyre, csak ilyent nem kérhetek, idegenektől. – Valóba nem – nézett rá Damer szigorúan – a tisztesség úgy kívánná, hogy maradjon mellette, akkor is ha idősebb. – Hova gondol fiam, szeretem én még most is és tisztelem. – Akkor miért nem jön el velünk maga is? A fát nem tudják itt hagyni? – Itt tudjuk, tisztességgel lejárt az ideje. Magukkal vinnének? Nincsen vagyonunk, csak az éhes szánk. – Lehet, hogy üzletelhetünk, –szólt Paul – esetleg megajándékoznak az újszülöttek közül egy kiskutyával? – Nagyon szívesen, hiszen aligha tudnánk etetni, annyi éhes szájat. Megbeszélték, hogy a házaspár csatlakozik hozzájuk, ha máshol nem, a végén az ő településükön élhetnek. Nem nagyon van fölösleges fa, de a sziklán is elférnek. Mindenki boldog lesz, hogy igazi kutyát láthat. Elmondták, hogy egyelőre előre haladnak a kutató

úton, még hónapok eltelnek, mire hazamennek. Szívesen látják őket, és az élelmezés is könnyen megoldható lesz, ne maradjanak itt ezen a bizonytalan helyen – Ha van csónak, akkor könnyű lesz a készletet pótolni, azon én nem aggódom – jegyezte meg az öreg, aki közbe bemutatkozott – Rebon Cardon vagyok és a feleségem Lilian Cardon. Ha lehet akkor maradjunk a Rebonnál. – Én Damer Szigeti vagyok, ők a barátaim, Paul Bart és a húga, Erina. – Valahol halottam egy Szigetiről, de az mintha asszony lett volna, valami felfedező, Melinda ha jól emlékszem. – A nagyanyám. – Gratulálok fiam, azaz Damer. – Akkor eljönnek velünk? Ez biztos? A két öreg egymásra nézett, majd a fára és bólintottak. – Összecsomagolunk reggelre, de az egészséges fiatal terméseket jó lenne elvinni, csak több napig tart a szárítás. – Semmi gond – a hajón van aszalórács több is, de mást is át lehet alakítani egy kis időre. A férfiak leszedik délelőtt, én meg szárítgatom, ha tetszik segíteni, sokkal gyorsabb lesz – magyarázta Erina kézlejtések kíséretében. – Persze hogy segítek, de könnyebb lenne a tegeződés, nem? – kérdezte Lilian – vagy nálatok nem szokás? – Dehogynem, csak szó nélkül nem akartam… – Na fiuk, mi se hagyjuk magunkat, – húzott elő egy parányi üveget Rebon az egyik kötet könyv mögül – öreg ital de egy korty jut nektek is, egészségetekre. – Egészségedre Rebon – emelték a fiúk is a szájukhoz az üveget. Valami illatos ital volt, nem ismerték. – Mi ez? Finom az illata, az íze is. – Nem tudom, valamikor a fa sok gyümölcsöt hozott, akkor erjesztette még a feleségem. Csak pár ilyen kis üveggel lett, de erre az alkalomra elővettem egyet. – Köszönjük. Éjszakára a fiatalok a hajóban aludtak, de kikötve a hajót erősen, ha vihar jönne, vagy hasonló, akkor ne legyen gond. Damer vállalta, hogy fent alszik, mert akkor meghallja a riasztó jeleket. Semmi nem történt, reggel pihent erővel kezdtek költözni. Az egyik kabinból a felszerelést szétrakták az üres helyekre, bőven elfértek, még egy parányi kuckót a kutyáknak is kialakítottak. A fáról lehordták a holmit, de csak a kabin közepére, úgy gondolták ráérnek rendezkedni az úton és ez ellen még Lilian sem tiltakozott. Csak a terméshez ragaszkodott, délre leszedték mindet, csak párat hagytak meg, amivel a fa tovább élhet, hátha a magok hoznak termést. A fiuk bejelölték a térképen a helyet, mert látszott már néhány apró hajtás ami mutatta, hogy termékeny volt a fa régebben, néhány apró növény fejlődött a környéken. Sok év, de az utódok egyszer elkezdenek terebélyesedni, egyszer lakhatóra fordulnak. Rebonék addig nem maradhatnak itt, de még visszatérhetnek idővel. Ezalatt Erina és Lilian a gyümölcsöt tartósította, hogy hosszú ideig elálljon. – Nektek ez a készlet egy évig is elég lett volna, vagy nem? – kérdezte Erina. – Elég, de a fa nem bírja sokáig és ezt mind a ketten tudtuk, azért akartuk legalább a kutyákat biztonságba tudni. Ez a környék ritkán lakott terület. Hirtelen témát váltott. – Erina tudsz róla, hogy Damer szerelmes beléd? – Igen, ha vége lesz az útnak, majd összeházasodunk. – Nem jársz vele rosszul, jó ember lesz belőle, mint amilyen az én Rebonom. Nekiindultak, a házaspár még visszanézett a fára, a kezük búcsúintésre emelkedett, mintha a fa értené a mozdulatot, a levelek a gyenge szellőre megrebbentek.

Érték a víz alatt (Második rész)

Lilian berendezte a kabinjukat, nem fogadott el segítséget míg Rebon a fiatalokkal beszélgetett és a tengert figyelték. Elhelyezték a lebontott kis ház elemeit amit hasznosnak gondoltak, a nagyon kopott részeket otthagyták. Még valakinek ideiglenesen jól jöhet. Rebon ragaszkodott hozzá, hogy őt is osszák be az ügyeleti rendbe. Nem akarták, de erősködött, végül beleegyeztek. – Rosszul érezném magam, ha semmi feladat nem jutna a munkában. Az élelemszerzés a tengeren nem lesz gond, majd figyeljük, hogy mikor leszünk halban dús részén a víznek. – Hosszú időre elég lesz mindnyájunknak – jegyezte meg Damer. – Tudom, de az óvatosság sosem árt, a kutyák is itt vannak. Briginek, Lilian és Erina már készített egy puha fészket a dobozába. Egyre nagyobb lett a pocakja, kezdett látszani, hogy hamarosan meglesznek a kiskutyák, kicsit összeszedte magát, már nem látszottak ki a bordái. Leó a másik kutya, folyton a lábuk alatt szaladgált, még szokni kellett a fiataloknak, hogy valaki körülöttük van. A fedelet nem engedték le teljesen, csak derékmagasságig, nehogy valamelyik játék közben lecsússzon a vízbe, az átlátszó burkolat nem zavarta a kutyákat. Éjszakára mellmagasságig visszahúzták, ha sötét lett, a ködösebb részeken csaknem teljesen lezárták éjszakára. Eljött a várt esemény, Brigi járkált mindenfelé, helyet keresett. A dobozához vitték és nem sokkal később, az első kis vékony hangocska jelezte, egyel többen vannak a hajón. Csak távolról figyelték, nem akarták megzavarni az anyát, pár óra alatt négy kis szőrgombóc volt a dobozban, kényelmesen elfértek benne, hiszen régebben néha Leó is beleheveredett. Közelebb mentek és csodálattal figyelték az apróságokat, ilyen élménybe nem volt részük, hiszen a sziklán sem voltak állatok. Az egyik hófehér kis zoknit viselt a lábán, a fiatalok egymásra néztek, eldöntötték őt fogják választani, ha ott lesz az ideje. – Mire jutottatok – kérdezte Rebon rájuk nézve. – Nagyon nehéz dönteni, de azt a kis zoknist választjuk – mutatott Erina a kiskutyára. – Hát ti? – nézett a két férfira. – Mi? Hiszen arról volt szó, hogy egy kiskutyát kapunk. – Hát persze, fejenként. – Ezt nem fogadhatjuk el, – jegyezte meg Paul – nagyon különlegesek ezek az állatok, csodákat vásárolnátok értük. – Ugyan minek? Öregek vagyunk arra, hogy gyerekünk szülessen, akkor meg mi értelme lenne. Most van családunk, – mosolyodott el Lilian. Erina megölelte. Mindig is irigykedett azokra, akinek közel éltek a nagyszülei, most először gondolt rá, hogy nem kell annak vér szerintinek lenni, elég a szeretet. – Hát én nem tudok választani – mondta Paul, – majd valamelyiket egyszer elviszem, ha már lesz saját családom. – Csatlakozom, majd választunk, addig meg szerethetjük mindet. Inkább az a kérdés, mit kell enni neki, hogy ennyi picit ellásson tejjel. – Ezt rám bízhatjátok – szólt Lilian. – Meg rám – jegyezte meg Rebon – én lennék itt az igazi halász, vagy nem?

Jó hangulatban telt el a nap többi része, közel ültek a ládikához, hogy rálássanak a picikre. Úgy tervezték, éjszakára leviszik a kabinok mellé, nehogy hideg legyen a levegő. Már lefekvéshez készülődtek, mikor Erina az öreg jelző műszerek mellől hátraszólt: – Idejönnétek! A műszer érceket jelez. Ha jól látom fáyérc, csak a mennyiség szokatlan, ennyit még soha nem láttam. – Ez annak látszik, de már késő van lemerülni és ellenőrizni – Damer már tervezett is – jegyezd fel a pontos helyet, közben leállítom a hajót, reggel lemerülünk Paullal és megnézzük. Ilyen helyen nem szabad a hajót a víz alá vinni, hiszen az érces talaj csalós lehet és megsérül a jármű, hagyd a hajót egy helyen, azt a kis mozgást amit a víz okoz, majd korrigáljuk. – Jó, de akkor ne ügyeljetek az éjjel, majd hosszabb ideig maradok – mosolygott rá Erina. – Nem szükséges, majd én leszek a harmadik váltás, Rebon után, nekem sem kell olyan sok alvás – szólt közbe Lilian, megszakítva a mosolyt – Ha csak nem azt akarjátok mondani, hogy nő vagyok? Esetleg a koromra célozgattok? – Dehogyis, hova gondolsz, már megyünk is aludni. A három férfi összenevetett és elindultak lefelé a kabinjukba. – Lilian, én tudom, hogy te is bírod, de nem kellene lefeküdni? – Megyek én is, csak olyan jó egy kicsit évelődni. Erina elgondolkozott, ahogy üldögélt. A fáyérc, ritka kincs, kell a hajók építéséhez, de az elektronikai alkatrészekhez is használták. Nem csak tiszta ércként, ötvözéssel a zith, amit legtöbbször használtak az emberek, a fáyércből volt kinyerhető. Sokkal értékesebb volt, mint a drágakövek, mert nagyon könnyű anyag és biztonságos a szilárdsága. A drágaköveket, mint ékszer nem igazán használták, ezeket a luxusokat nem engedhették meg maguknak. Ha valaki egy zithből készült ladikba elindult volna a tengeren, biztosan célba ér, annyit azonban nem tudtak előállítani, hogy ezt kipróbálják. Ha csak egy kiló fáyérct kinyernek, az nagy eredmény lesz. Emlékezett rá, hogy egy miniatűr érctisztítót beraktak a raktárba hátul. Jó mélyre, hiszen kevés volt a valószínűsége annak, hogy valamit találnak, inkább csak azért, ha fogy a hajó energiája, a fenékről felhozott egyszerű ásványokból nyerjenek tartalékot, de ezek csak segítették az előrejutást, a sebességhez több kellett volna. A tudományos kíváncsiság is hajtotta, hiszen az ásványkutatás is a tananyagába volt, nem áltatta magát túlzott reményekkel, de amikor a tanulás közbe az érckeresőt használták, sokkal kisebb jelet adott, pedig tömör ércdarabot engedtek le a tanárok. Reggel mind az öten a fedélzeten voltak, senki nem kívánt tovább aludni. A hajót visszakormányozták a pontos helyre, még egyszer ellenőrizték a műszerekkel a talajt a tenger fenekén. Most a kis csónak ellenőrzőjét is bekapcsolták, hogy biztosra menjenek – Az adatok helyesek – kezdte el Damer – a mélység meg jelentéktelen. Ennél a mélységnél a világosság a fenékig leér. Ha pár falatot ettünk, indulhatunk, te maradj a jelzőnél – nézett Erinára – tudom, hogy merülnél, de most mi megyünk Paullal, a többit meglátjuk. Erina hallgatott, megegyeztek még otthon, hogy a vízen komoly dolgokban nem lesz vita, ment volna, de belátta, hogy elsőre nem tudna sokat segíteni, fönt meg szükség van rá. – Kellek itt fönn? – kérdezte Rebon. – Nem, hiszen ha valami sürgős lenne, akkor Lilian ideül. – Akkor elmegyek halászni. Nem messzire, csak száz méterre, hogy ne zavarjalak titeket. Rebon tudta, ő már nem merülhet, a kora miatt, de a hajó körül a kis csónakkal addig halászhat kedvére. Lemerülhetett volna az egészségi állapota megengedné, de hogy mutasson jó példát a fiataloknak, ha nem tartja be a szokásokat. Hatvan év fölött, már

mélyebbre nem merülhetett le senki, csak a felszín közelében algákat szedni. Látott több fajta halat és elindult a kis csónakkal a hajó körül halászni. Nem távolodott el messzebbre, nehogy egy hirtelen szél elsodorja, hajón volt egy apró széljelző és a kopott kis adót magával vitte, így visszahívhatják, ha mégis kellene. Pár falatot ettek a többiek, a férfiak, mert nem akartak teli hassal merülni, a nők az izgalom miatt nem ettek többet. Hamar lemerültek, látható veszélyt sehol nem láttak, ritkák voltak a veszélyes halak, de ezért szétnéztek. Rövid idő múlva már kapaszkodtak is föl és a kis oldal tarsolyukból szedték elő az ásványdarabokat. – Felhoztuk az érctisztítót, hogy lássátok az anyag tisztaságát. – jegyezte meg Erina miközben segítettek a vetkőzésbe. A két férfi gyorsan fölszerelte a rendszert a fedélzeten és elkezdték az adagolást. Közben kuncogtak. – Úgy dolgozunk, mint azok a régi bányamunkások a filmekben. Ezt az észrevételt Paul tette, közben szorgalmasan adagolva a felhozott anyagot. Gyorsan mindet beleszórták, a másik felén már fel lehet mérni a tisztaságot. A fölösleges anyagot úgy gondolták, majd visszaöntik a tengerbe. Mikor végeztek nem hittek a szemüknek, ekkor már Erina is odament közelebb. – Ilyen arányú tiszta érc nagyon ritkán fordul elő, a mi településünk számára tíz évig elég lenne a mennyiség. – Micsoda? – nézett rá a két férfi. – Nektek nem ez a szakterületetek, de azt tudjátok mennyire ritka és drága a fáyérc. – Igen. Na de ….. – Csak körülbelül mondom, nem mértétek le a felhozott anyagot? – Eszünkbe sem jutott. – Ránézésre is látszik, hogy sok volt benne. Jó lenne pár napig itt maradni, és valamennyit felhozni, közbe a tisztítás is mehet, a többit akkor amikor tovább megyünk. Csak a sötétebb színűt, abba több érc van. A kis csónakot előkészítették a merüléshez, de azért a levegőtartókatt is magukkal vitték és beültek a csónakba. Fél óra múlva már jeleztek, hogy jönnek a hajóhoz. Ami érdekes volt, hogy egyenesen a felszínre emelkedtek. Följöttek a fedélzetre tárolókkal megpakolva Rebon éppen akkor kapaszkodott fel, segítettek neki is a két hatalmas halat a fedélzetre húzni. – Változatos fajtájúak ezek a halak és sok van, legszívesebben pár napig itt maradnék, nagyon sok zsákmány lenne. A hal eláll szárítva akár öt évig. – Kérdőn nézett a fiatalokra és azok elnevették magukat. – Mi meg titeket akartunk rávenni, hogy pár napig maradjunk itt. – kuncogott Paul – Lemerülnénk még, néhány mázsát felhoznánk az ércből, az úton feldolgoznánk, most, csak a merülésekkel foglalkoznánk. – Nem veszélyes ez rátok – kérdezte Lilian. – Nem mi nem megyünk a vízbe, csak az vas karral szedjük a tenger fenekét, és útközben dolgozunk, akkor a kieső talajt a tengerbe szórhatjuk, nem fedi le az ásványlelőhelyet. Több napon át merültek a férfiak, a hajó fedélzetét leterítették és oda hordták a talajt a tenger fenekéről. Néha Erina ment le, hogy pihenjenek váltva. Szabad szemmel is látható volt a sötétebb szín, ahol a fáyérc csillogott. Erina a vége felé kicsit elfáradt, de ezt nem vallotta be, látta, hogy a férfiak is fáradtabbak. Három nap múlva hagyták abba, mert a fedélzet már félig volt, a másik ok az, hogy a fáradtság mellé nem szerettek volna balesetet, de ahol a legtöbbet látták ott már kezdett csökkenni a mennyiség. Távolabb is láttak megcsillanni de nem mentek távolabb. Rebon közben tucatnyi halat hozott fel, a nap és szél is szárította a szeleteket, még egy halom nagyobb csontot is megszárítottak, hogy a kutyák a fogukat tudják használni, akkor is ha napokon át nem lesz friss csont.

– Kipihenjük magunkat az éjjel és reggel indulunk – jegyezte meg Paul. – Én nem vagyok fáradt – akár most is a monitorhoz ülhetek – mondta Rebon. – Majd leváltalak éjfélkor, kelts fel drágám. – intett Lilian és indult feküdni – Akkor induljunk mi is – Damer a kabinja felé indult, hatalmas ásítások közt. Paul és Erina követték, de előtte még az érclelőhely pontos helymeghatározását lejegyezték. Nem csak a nagy térképre, de egy kicsi kisebb általuk eszkábáltra is berajzolták. Ha meghibásodik valamelyik, akkor még mindig megvan a másikon az adat. – Tudod Lilian, most bánt, hogy nem lett gyerekünk, – sajnálkozott Rebon a váltáskor – pedig mi nem akartuk, hogy ne legyen valami fa nélküli. – Nagyszerűek az igaz, Erina meg egyenest, mintha a lányom vagy unokám lenne, nehéz lesz elválni tőlük.

Ang Ang az apró csónakkal várta, hogy Letícia leérjen a lépcső aljára. Besegítette a csónakba és lassan nekiállt evezni, nem akarta bekapcsolni a motort, hiszen csak sétáltak, nem volt úti céljuk. Nézegette a lány arcát, a szabályos arcvonásokat, hosszú világos barna haja meglebbent a szélben, pedig egy részét egy apró fából faragott csat leszorította. Nem volt valami divatos, Ang faragta ki két-három éve. Most ahogy figyelte, nem árulta el, hogy már régóta farag egy másik csatot is. Ang rövid hajat viselt, mindig levágta az édesanyja, hogy könnyebb legyen a mindennapokban. Ritkán viseltek a férfiak hosszú hajat, inkább akkor ha nem volt mivel levágni. A szeme dióbarna volt és most ragyogott ahogy a lányra tekintett. Beszélgettek, hogy mit csináljanak a séta közben. Később benéznek Andréhoz, aki idősebb volt, de a barátjuknak tartották, mindig szívesen fogadta őket, kiültek a lépcsőre a lakófa alatt és beszélgettek. – Ha úgy alakul, ideiglenesen ideköltözhettek hozzám, hosszabb időre – jegyezte meg egyszer estefelé. Komolyan gondolta, tudta, egyik családnál se bírna el új családtagot a fa, Ő meg már régen egyedül élt. Valaha egy vihar hozta el erre, egy fatörzsön, kicsi volt, nem tudta a meghatározni, hogy hol állt a fájuk, itt kihalászták és felnevelték. Ezt a fát is ráhagyta az az idős házaspár, akit szüleiként szeretett. Házasságot tervezett, de akkor nem volt a környéken szabad leány, később se nagyon akadt erre alkalom, most ezt a két fiatalt vette a szárnyai alá. Egy generációt elbírt még a fája. Még most sem lett volna késő családot alapítani, de fiatal leányra már nem gondolt(kevés is volt a közelben), magányos nő meg egyáltalán nem élt erre. Ha valaki magányos maradt, akkor igyekezett lakottabb környéken élni. André nem kívánt költözni, pár kedves szomszéd volt a közelben és barátoknak számítottak. Ezért is gondolta, hogy idővel a két fiatal odaköltözik, majd ajándékoznak babát és ő is kiveszi a részét a családi örömekből. Azt tudta, hogy a közelben nem tudnak lakóhelyhez jutni. Most kinézett az ablakon és látta ahogy a lépcsőn beszélgetnek. Egyre szomorúbb volt az arcuk. Tudta Angék fája gyengül, azt is, hogy az övé sem bírná ki az egész családot. Annyi terhet ez a thugfa nem bír ki. Segíteni nem tudott, de a tehetetlenség érzése dühítette. – Nagyon gyengül a fánk, nem tudom, hogy mi lesz, tudod mennyire fontos vagy nekem, ha menni kell a családnak, akkor is visszajövök érted Leticia. Várj rám, számomra ez nagyon fontos. – Tudom én is hasonlóan érzek – hajtotta a vállára a fejét a lány – nálunk fiatalabb a fa valamivel, de oda sem lehet új családtagot vinni. Szomorúan néztek maguk elé, nem tudták mivel vigasztani egymást. Lassan felálltak és felmásztak Andréhoz. Ott már vidámabb témára próbálták terelni a beszélgetést, a legutolsó halászzsákmány hosszúságát, súlyát emlegették és Leticia felajánlotta, hogy

átjön segíteni a tartósításnál, mikorra a thugon a legtöbb gyümölcs lesz. Ang a leszedéshez ajánlkozott, tudták, hogy André lassan, de egyedül is végezne a munkával csak szerettek együtt lenni. Angéknál a nővére is ott lakott saját családdal, nem nagyon volt szükség a segítségére. Halászni járt inkább, Andréval is és a zsákmányt megosztották. Ha ráért, akkor az igazi hajókról olvasott és gyűjtögette a tudást, szeretett volna egyet valamikor vezetni. Előfordult, hogy kerestek a hajókhoz segítséget, de ritkán, ilyen reményeket is dédelgetett magában. ezekről még Letíciának sem mesélt, csak annyit, hogy tanul mindenkitől kivel összefut. Az álma, hogy saját fája legyen amit majd megosztanak, nagyon messze volt, ráadásul a mostani fájuk egyre korhadtabb és öregebb törzzsel rendelkezett. Erre még csak nem is láttak szaporulat, volt aki azt állította, meddők a thugfák ezen a részén a tengernek. Valami oka lehetett, hogy csak a néhány idősebb fa élt itt.

Az első sziget Reggel kipihenten keltek fel, Liliant elküldték pihenni és reggeli után megindították az érckiválasztót, közben visszatértek a megszokott időbeosztáshoz. A z ásványos talaj szépen fogyott a fedélzetről és a fáyérc gyűlt. Úgy gondolták, csak akkor használnak fel belőle, ha szükség lesz rá. Hordták a raktárba, tartályokba pakolva, hogy megvédjék mindentől. Mire befejezték és tiszta lett a fedélzet, öt nap telt el, a mennyiségtől maguk is meglepődtek. – Hetvenhárom és fél kiló – jelentette be ebédnél Damer. – Gazdagok vagytok – válaszolta Lilian. – Miért, ezt öten szereztük, ti is hozzájárultatok. Ha valaha elfelezzük, akkor ötfelé. Erre már Rebon is csak a fejét csóválta. – Ne vitázzunk, rajta, hiszen egy család vagyunk, vagyis leszünk – pirult el Erina. Hangos nevetéssel nyugtázták a bejelentést, és tovább haladtak, még mindig kelet felé. – Ha meguntátok a tengert Rebon, visszafordulhatunk – jegyezte meg Paul. – Mindig a tengeren éltünk, mi otthon vagyunk itt, menjünk csak a tervetek szerint, még nem is részleteztétek, hogy mi a kutatóút pontos célja? – Mert az nincs, inkább terület feltérképezésnek nevezném. – vette át a szót Damer – Mielőtt elkezdenénk a nagybetűs életben dolgozni, előtte egy kis világot látunk. Ez elég ismeretlen rész, ahhoz hogy valami újat is felfedezhessünk, ha nem lett volna semmi, akkor is remek kaland. Most meg egy érclelőhely van a felfedezéseink között, már eredményesnek lehet mondani. Azért megyünk még tovább, mert arra is mesélnek ködfoltokról, égig érő felhőkről, a gyenge látcsővel a tapasztalatlan szemnek a pára is úgy néz ki, de mi utána akarunk járni. – Mennyire játszott közre a tervetekben, hogy Damer a Szigeti név örököse? – nézett rájuk Lilian, a térdén Leó fejével, közben simogatta. – Büszke vagyok a nagyszüleimre, lehet, hogy a kalandvágyat tőlük örököltem, – szólt Damer – de Paulékban is él a kalandvágy, tehát nem vagyok egyedi eset. Nagyon sok fiatal szeret utazni, kíváncsi, csak nem engedheti meg az ilyen hosszú utat. Ehhez viszont tényleg a család anyagi helyzete segített hozzá. Ha nincs ez a hajó, nem számít, hogy öreg és kopott, mi se lennénk itt, hála nagyszüleimnek, és a szülőknek. Az édesapám elég ügyesen szaporítja a lakó fákat, már vannak csemetéi. Nem rögtön nőnek meg, de ha a gyerek hét nyolc éves, akkor már megszerzik a fáját és együtt felnőnek. – Neked nem kellett fa – jegyzi meg Paul – ti már sziklalakók vagytok, a mi

szerencsénkre. – Ezt hogy érted – kérdi Lilian. – Mindig náluk játszottunk, így mi is sokat voltunk talajon. Kevés embernek adódik rá alkalma. – Lehet, hogy csak ezért barátkoztatok velem? Nagy nevetés következett. Ezt már az idősebbek is értették, hiszen látszott, hogy Damer és Erina összetartoznak és az őszinte barátság a két férfi között. Hetek teltek el minden fontosabb esemény nélkül, néhány fát láttak, de lakottat egyet se. Rebon nézegette őket, hány évesek, de a fiatalok lebeszélték, hátha lesz lakott környéken is, ne maradjanak egyedül még egyszer. Szívesen elfogadták mert nagyon kellemesen érezték magukat, nem is kívántak többet teljesen egyedül lakni. Nagyon kieshetett az általános útból a táj, ahol jártak. Igaz tengeren éltek az emberek, mégis volt sok jelképes út, amit a koordinátákkal tudtak követni. A járművekhez voltak térképek, és a vezető mindig tartotta a kijelölt útvonalat. Néha már feltűntek apró ködfoltok és párafelhők, de ahogy közelebb mentek, átlátszók lettek, nem volt bennük semmi. Még egy hónapig tervezték az előre haladást, majd egy ívvel visszafordulni, de továbbra is a kevésbé ismert területen át. A kiskutyák megindultak, nem járni, inkább csak gurulni. Briginek bőségesen volt teje, de már tervezték, hogy egy kis plusszal megkínálják őket. A fehér zoknis apróság kapta a Jule nevet Erinától. Nem indokolta meg külön, de mivel kislány kutya, nem hangzott rosszul. Két fiú és két kislány kutyus sok töprengés előzte meg, a többi apróság nevét. A másik kislányon rajta maradt a Gombóc név, mivel nem akart fogyni akkor sem, mikor szaladgált. Végül a fiúknál Rebon megunta a tervezgetést és előállt egy javaslattal: – Theó és Bobby legyen kezdésnek és majd meglátjuk. – Nagyon jó lesz, legalább nem kell tervezgetni. Bejegyezték a születési dátumuk mellé, csak Gombócnál gondolták, hogy esetleg később változtatnak még a nevén. Egyre nagyobbak lettek a párafoltok, éjszaka újra lassabban haladtak. Egy sziklát Lilian fedezett fel éjszaka, megállt és rögzítette a hajót, hogy világosba szemügyre vehessék. Reggel látták, hogy nem nagy, elég lenne egy kis családnak, de ha nincs fa a közelbe, súlyos vitaminhiány alakul ki. Kiszálltak szétnézni, főleg mert Rebonék még keveset jártak sziklán, nem volt rajta növényzet, pár szál zöld valamit láttak, egy fűfajta. Valamikor hasonló volt a föld több területén, ez számukra csak legendának tűnt, megcsodálták, de nem bántották, mert képes a szaporodásra. – Tíz-húsz év alatt tiszta zöld lesz, de hogy kerülhetett ide – tűnődtek. – Ott repül valami, – mutatott föl Rebon az égre – de mire odanéztek semmi sem látszott. – Hogy nézett ki? – kíváncsiskodott Erina. – Csak egy pillanatra láttam, mintha szárnya lett volna. – Szárnyas hajó? A mienk is tud a levegőben járni, csak nem nagyon használjuk már. – Nem ez pici volt, mint az öklöm. Nem tudtak rá felelni, Rebonnak nagyon éles a látása, annyiba hagyták a dolgot. Körbejárták a sziklát, lemérték és lejegyezték az adatokat, majd tovább indultak arra, ahol halvány volt a látóhatár. Figyelték a ködpárába burkolózó tájat, a nagy mennyiségű ásvány már adott egy kis szabadságot a közlekedésben. Az öreg ütközésgátlót bekacsolták a hajón állandóra, hogy ha lenne még szikla, azt érzékelje. Paul ötlete volt, mert ha a víz alatt van, nem biztos hogy észreveszik időben. Az ötlet jónak bizonyult, már kétszer érzékeltek sziklát, de a víz alatt. Egyik reggel egy egészen kis sziklát találtak, mint a csónakjuk fele. Nem volt rajta semmi, bár Rebon szerint egy fanélküli, még ennek is örülne, csak a vitamin hiányozna, de a tenger fenekén az algákból azt is elő lehet állítani. Ezt is a térképre rögzítették.

Négy nappal később, egy akkora sziklás domb került az útjukba, mint az otthoni. Nem tudtak az örömtől szólni. Hat thugfa volt rajta, különböző korban, de mind lakható, ám az igazi meglepetést négy másfajta fa okozta, mert ilyent még soha nem láttak. Rebon és Lilian sem ismerte fel. – Nem is értem – kezdte Rebon – a thugfát ismerem, mióta rajta élek, de ilyent még sosem láttam. – Majd ha felszállunk a hajóra, utánanézek – szólalt meg Erina – addig ne egyetek róla. A figyelmeztetés kellett, mert nagyon illatos, színes gyümölcsöket láttak. Az volt az érdekes, hogy a négy fából kettőnek nem ugyanolyan volt a levele, a gyümölcs alakja is más formát mutatott. A thugfárol szedtek termést az ebédhez, úgy gondolták később visszajönnek és szednek még gyümölcsöt. Erina fönt elővette az agyonkopott kölcsönkapott könyvet, a fotókról olvasta le az információkat. A többiek a friss gyümölcsöt fogyasztották. Ahogy felemelkedett és elindult feléjük, minden tekintet rá irányult. – Ehető gyümölcsök, a leveleikről fel lehet ismerni, valami régi évszámot írnak, hogy akkor termesztették az elődeink. A számot meg se jegyeztem, mert több száz évvel ezelőtti. Azonnal, visszaindultak, hogy megkóstolják a gyümölcsöket. – Ez sokkal zamatosabb, mint a thug gyümölcse – nyilatkozott Paul. Erina már a másik fánál kóstolgatott, szólni nem tudott, csak bólogatott. Aznap nem tudták leszedni mindet, másnap reggel folytatták. Aszalva sokkal édesebb volt, ennyire édeset még nem kóstoltak életükben. Lilian nevetve kergette őket az aszaló környékéről. Remek hangulatba másztak a fára, Rebon meg egy könnyű lépcsőlétrát használt. Délre végeztek a szedéssel, izzadtan, de jókedvűen mentek fürdeni. – Itt maradjunk végleg – kérdezte Rebon, amíg a fiatalok úszkáltak. – Nem tudom, nem szeretnék egyedül lenni, ebbe a ködös részbe nem jár senki, visszajöhetünk még ide, ha elváltunk a gyerekektől. – Jó, szívesen tartok velük. Mikor végeztek a fürdéssel és ebéddel, elhatározták, hogy körbejárják a sziklát, de gyalog. Majd csak másnap indulnak el, még a kutyák is örömmel szaladgáltak a hajóból kirakva. – Mi a csúcsra megyünk fel, az sokkal közelebb van, – jegyezte meg Lilian. – Ti meg mehettek körbe. Vigyetek egy kis adót, hogy elérjük egymást, ha valami gond lenne. Rebonék felfelé indultak, egészen közelre, még a kutyák is velük tartottak, a kicsiket még előtte visszarakták a fedélzetre, nehogy leessenek valahogyan. Gyorsan felértek a csúcsra, lapos volt, és szelíden ereszkedett a másik oldalon lefelé a vízig. Két kis fa látszott a távolba, azt is látták, amit nem nagyon értettek, a színt, zöldet láttak, de nem fát. Most látták, hogy néhány helyen kis liget van fűféléből. Szerették volna közelebbről látni, de a hajót nem akarták szem elöl téveszteni. A három fiatal éppen a füves részen futott és integettek fölfelé. – Mintha kisgyerekek lennének – jegyezte meg Rebon visszaintegetve – nem csodálom, amiket eddig fölfedeztek, egy életre elég lenne, boldogok. – Én is az vagyok, hogy velük jöttünk, de azért hiányzik az öreg fa, kell a pihenés, tovább él pár évvel, ha nem használjuk. A tengert látjuk minden nap, honvágyunk nem lehet. – Nincs is. – Gyere, sétáljunk le, a fiatalok is gyorsan körbeérnek, ráérünk megvárni őket a hajó mellett. – Menjünk, Brigi forgolódik, a kicsiket keresi. Lassan lesétáltak a csúcsról, nem volt meredek ez az oldal sem. A hajónál kitették a kicsiket, akik azonnal az anyjukkal kezdtek játszani, Gombóc, Leó farkát rángatta, de a

nagy kutya csak ránézett és hagyta. Lilian, fölment gyümölcsért és mellé, jó hideg vizet hozott, hogy ihassanak, ha visszaérnek. A távolból már látszott, hogy közelednek, hadonásztak a kezükkeé és nevetgéltek. Közelebb érve Erina hajába egy szál virágot láttak, ilyeneket készítettek mű alapból, de élőben először került eléjük. Még Rebon is megszagolta, amikor elé tartotta a lány. – Érdekes ez az illat, nem vagyok nagy szakértő, de az orromnak tetszik. – Többet is láttunk ott, még más színbe, de nem mertük leszakítani, hátha éppen most alakul egy új faj, mi meg tönkretennénk. Ezt azért téptük le, mert ebből sokat láttunk. Majd a hajóval is körbemegyünk, hogy ti is megnézhessétek közelről. Még beszélgettek egy kicsit, majd fölmentek, de most mindnyájan a nagy térképhez álltak. Kinyitották, hogy mindnyájan lássák, ahogy bejelölik ezt a területet. – Figyeljétek csak, meg jobban ezt a térképet – kérte Damer. Mindnyájan nézték több percen át, de nem láttak semmi különlegeset. Akkor Damer egy nagy pálcát emelt a térképhez. Beállította a megtett út irányát, a vége az volt, ahol a hajó állt, kezébe vett egy másikat, azzal meghosszabbította a megtett utat. Tovább figyelték, hogy mit akar mutatni és a végén mindannyian észrevették, a felfedezett apró sziklák a nagyobbakkal együtt, de még a víz alatti pár darab is, egy vonalat adtak ki. Nem teljesen szabályos, de vonal volt. – Ez mit jelent? – kérdezte Lilian. – Pontosan nem tudjuk, de érdemes lenne ezen a vonalon menni, egy darabig. Ha nektek nem fárasztó, mehetünk még, nem untatok még ránk és az örült ötleteinkre? – Nem olyan felfedezés, amit figyelmen kívül hagyhatunk – jegyezte meg Rebon – szívesen veletek tartunk, de ha nélkülünk könnyebb lenne, itt maradunk és majd erre jöttök vissza. – Veletek könnyebb, hiszen többet pihenhetünk és Lilian konyhai szaktudása, kicsit több mint a mienk, – jegyezte meg Erina, a két férfi meg bólogatott. – Akkor reggel folytatjuk az utat, együtt, úgy mint eddig. Ezt a helyet meg megjegyezzük, mert itt akár több generáció is megélhet. *** Reggel kicsit nehezebb szívvel indultak útnak. Ez már nem egyszerű felfedezés volt. Inkább élettérnek kellett nevezni, Damer úgy nézett vissza, mint ahol már a gyermekei is kényelmesen élhetnének. Erinára pillantott és abba a percbe az elpirult, ebből tudta, hogy egyre gondoltak. Mindannyian megcsodálták a füvön a reggeli harmatot. Mégis megálltak a füves résznél, mert Erina olvasta, hogy valaha az őseik mezítláb a reggel harmatos füvön jártak. Erina azonnal nekiindult mezítláb és Lilien ment utána, mint egy őrangyal, ő is mezítláb haladt. Erina hangosan nevetett, ettől a férfiak is kedvet kaptak és elkezdtek vetkőzni, Rebon járt elöl a jó példával. – Miért ne próbálnánk ki, ha az őseinknek jó volt. A fű puha volt és simogató, egy negyedóra múlva is csak az aggodalom miatt mentek le a fűről, nem akarták, hogy valami komoly kár érje. Megtörölköztek, mert Erina még az arcát is a fűbe nyomta, visszaöltöztek és elindultak az ismeretlen felé. Több napon át haladtak, volt hogy ködpárát sem láttak egész nap. Nem akartak gyorsítani, nehogy valami elkerülje a figyelmüket. A kijelölt útvonalat követték és találkoztak még pár kisebb sziklával, ebből tudták, hogy az útvonalat jól rajzolták ki. Még két füves területet találtak. Az egyik alig volt kis dombnál magasabb, de egy thugfa mellett voltak kis fák, amik másfajta leveleket hoztak. Ebből tudták, hogy az a terület már régen kint lehet a vízből. Erina előszedte a növénytani ismereteit, kombinálva a könyv anyagával. Most örült, hogy a tanára kölcsönadta az útra ezt az ismertetőt. A könyvek régről maradtak és nagyon nagy kincsnek

számítottak. Bár a tengeri növények leveleiből készült valami papírféle, de sok munkával járt az elkészítése, és ezeket is inkább térképekhez és nagyon fontos dolgokhoz használták. A tanulás nagy része emlékezetből és szerencsés esetbe a génszerkezetből adódott, Kregik tudománya volt, még a katasztrófa előtt. Áttanulmányozta, de a többiek is lapozgatták, lassan mindent tudtak azokról a növényekről és fákról, csak a megnevezéssel voltak gondban, régen másképpen ejtették a szavakat. Így csak a gyümölcs színét használták megkülönböztetőnek. Erina már el is tervezte, ha hazamegy, felkeresi az öreg növénytan professzorát, annak a tudása sokkal több volt a könyveknél. A legendákból és mesékből is gyűjtött össze ismereteket. A másik füves terep magasabb volt, több fával. Itt is találtak egy fajtát ami eddig nem volt ismerős, de nem találtak rajta termést. Csak fotóval próbáltak többet megtudni róla, rájöttek, hogy egyedül nem terem, mert pár nélkül meddő. – Ezt értjük is, de hogy kerültek ezek ide, – tette fel a mindnyájukat foglalkoztató kérdést Rebon. Brigike nagyon ugatott, erre már odafordultak. A hajó peremén egy kicsi tollas állatot láttak. Nem tudták hirtelen hogy mi lehet, megijeszteni nem akarták, csak figyelték. Az viszont a hangoskodó kutyát nézte. Kicsit tollászkodott, nyújtózkodott, megcsodálták a parányi, de tökéletes szárnyakat. Mintha csak bemutatkozott volna, vagy mint aki pihent, negyedóra múlva szárnyra kapott és mint egy repülő hajó elindult. A szárnyait mozgatta, és arra tartott, amerre ők is haladtak. – Régen a madarak így néztek ki. Mi is rajzoltuk az iskolába, – válaszolta Paul – csak eltűntek a szárazföldekkel együtt. Meséltek az evőfákon, kevés ital mellett az utazók ilyenekről, de senki nem vette komolyan. A képzelet a hosszú magány, sok dolgot láttat, ami nincs. Legjobban még a kregikhez hasonlít. – Ilyen valamit láttam a múltkor – jegyezte meg Rebon. – Hát ez mind szép, de mi öten vagyunk, csak nem kezdtünk el egyszerre képzelődni. Brigit se felejtsük el, ő tényleg nem képzelődős, – Lilian harciasan fordult a többiekkel szembe. Rámosolyogtak és bizonygatták, hogy ez eszükbe sem jutott. Egy órán át próbálkoztak a madár fajtájáról többet megtudni, de ahány képet láttak, mind hasonló volt. – Nem tudunk mit csinálni, ennek mindnek szárnya van és tolla, de mind más színárnyalatú. Hogy lehet kitalálni melyiket láttuk. Hiszen ez az első, amit élőbe megnézhettünk. – Nekem a második, de én sem tudom megmutatni, melyiket láttuk. – Olyan érzésem van, találunk még ilyenek – szólalt meg Erina. – Mire alapozod ezt a megérzést? – A józan eszemre, egymagába ez a faj is kihalt volna, párba kell élniük, hogy tojásuk legyen és utódok. Ha kettő volt az összes, akkor esetleg eltűnnek a tengeren. – Meglátjuk pár héten belül. – mondta Damer elgondolkozva – Azt ugye tudjátok, hogy nem sokára lejár az idő, amiben otthon egyeztettünk, már csak egy hónap a maximum, amit előre mehetünk. – Ez nem egészen így van Damer – kapott föl egy apró tollat közben a kis vendég után Paul. – Miért nem? – Az ásványokkal, ha szükséges, sokkal gyorsabban is hazajuthatunk, csak az adalék anyagunk elég hiányos. – közben a kezéhez simította a tollat, majd tovább adta az érte nyúló Erinának. – Majdnem fél kiló kellene, bár utánpótlást tudunk szerezni. Azért ne feledjétek azt sem, hogy a fáyérc az egész településünk jólétét megadja. Jó, nem nő több fa, de lehet kis szigeteket építeni a szikla köré. – A nagyapád faneveléssel foglakozik, ha jól láttam, már szép nagyok a csemetéi.

– Igen felgyorsította a növekedést, nagyon picit, de a csemeték bőven kelnek ki. Ha valaki időben elülteti, minden gondja megoldódik. – Nekünk már van pár szikla ismerősünk is, nem lesznek komoly gondok. – Megtartjátok a sziklákat? – kérdezte Rebon. – Nem, mi szeretünk a családunkkal élni, majd jönnek ide telepesek, akiket érdekel. Nem mindenki szereti a messzeséget a lakott területtől. – Meddig lesz lakatlan? Hiszen ha megtudják, itt is alakul majd élet út, lesz forgalom – mondta Paul. – Te ide költöznél? – nézett rá Erina kérdőn. – Nem, én egyelőre olyan helyen akarok élni ahol lányok is vannak. majd valamikor, esetleg ha már nem leszek egyedül. – Gondoltam.

Az álmok szigete

Két napot haladtak, de lassabban mint szoktak, néha párás területen haladtak át, de közelebb érve a pára eloszlott, a látási viszonyok javultak. Apró figyelő tekinteteket küldtek jobbra-balra, nehogy elmulasszanak valami fontosat, most mindenki többfelé nézelődött. Majd lesz még térképezés a levegőből is, de egyelőre így az apróbb dolgokat is láthatják. Ebéd után azért a déli pihenést nem mulasztották el. Lilian üldögélt a figyelő mellett, mindenki más pihenőt tartott a kabinokban, amikor mintha egy távoli árnyékot látott volna a kijelzőn. Felállt és odébb menve megpróbálta szabad szemmel is megnézni, most se látott sokkal többet, de az irányjelző szerint nem közvetlenül mellette haladnak el, eltűnhet a messzeségbe később. Leszólt a férjének, az éles szemét és távcsövet is igényelve tőle. Rebon feljött, de a többiek is meghallották, ami azt jelenti, hogy nem aludtak és nyitva voltak az ajtók. – Mi az amit láttál? – kérdezték szinte kórusban – Nem tudom, elvittétek a távcsövet, mind a kettőt. Eszükbe jutott, hogy a kismadár röpte után a távcsövet levitték magukkal, hogy majd visszahozzák. Damer már hozta is a másikat, miközben Rebon nézte a messzeséget. – Mit látsz? – türelmetlenkedett Lilian. – Nem tudom megmondani, messze van és zöldnek látom, nem láttam még ilyent soha. – Mintha, összefüggő zöld terület lenne hosszan, emelkedőkkel és laposabb részekkel. A hullámokhoz tudnám hasonlítani – kezdte a tájékoztatást Damer, de a távcsövet nem engedte el. Végül, leengedte és átnyújtotta Erinának. Lassan körbejártak a távcsövek. – Rebon, te már sokat tapasztaltál, mi lehet ez? – Kérdőn néztek rá, de csak Paul szólalt meg. – Nem tudom én sem, most nem akarok az őseim meséiről értekezni. – Akkor azt kellene eldönteni, veszélyes lehet-e megközelíteni? – Ezt a kérdét Erina tette fel halkan, csaknem suttogva. – Öten vagyunk, óvatosan menjünk közelebb, de azért nem ártana a hajó tetejét felhúzni, és készenlétbe állítani, hogy a levegőbe emelkedjen baj esetén. Minden óvintézkedést megtettek és elindultak a zöld felé, fenn maradtak a fedélzeten és gyorsítottak, hogy ne éjszaka érjenek oda, egy órával később már szabad szemmel is látták, csak nem értették, mi az amit látnak. Egybefüggő zöld volt, mint egy thugerdő,

néhol pár sziklás magaslat is feltűnt. Amit nem értettek az a nagysága volt, a szélességét jobbra és balra nem tudták megállapítani, mintha távolabb folytatódott volna beleveszve a tájba. Távcsővel kivehető volt, hogy fák és füves részek váltakoznak néhány sziklás területtel. A hullámos tájat néhol hatalmas magaslat szakította meg, mint ahogy a szikla kiemelkedik a vízből, hogyan nevezzék ezt, ami nem szikla, hanem fedett zöld. Erina a könyvet böngészte, lapozta, hátha van benne olyan legenda, amit nem ismer, de ilyen dolgokat ír le. – Gyertek csak ide – szólt hátra – és nézzétek meg ezt a képet. Hasonlított a mostani tájhoz, de ha figyelmesen nézték nem ugyanolyan volt. Csak az alapszín, de az alakzat teljesen más. – Mi ez a kép és hol a szöveg hozzá? – Egy legenda, amit lejegyeztek, azt állítja, hogy sok rész volt a tengeren hasonló kinézettel, az ősök ott laktak. Hegyek a magaslatok, a bemélyedések völgyek. Mesél még medencékről és sok dologról, de túl hosszú, nem is értek minden kifejezést. Mi már nem használjuk, tanultuk ugyan, de nem fogtuk fel hogy létező, inkább régi mesének tűnt. Tovább figyelték a tájat, most már szabad szemmel, közben a hajót ellenőrizték működnek -e az ütközésgátlók, most bekapcsolták, nem érdekelte az energiaveszteség őket. Látták a fákat, de nem mind volt azonos színű, mintha a zöldnek millió árnyalata rajzolódott volna ki a szemük előtt. – Gyönyörű – sóhajtották áhítattal, még a férfiak is. – Figyeljétek a zöld szélét – szólt Rebon, – mintha lennének ott még madarak. Damer felkapta a látcsövet, kivehetőek voltak az apró szárnyas lények, följebb nézve a fák fölött is látott néhányat, de azok mintha valami szivárványból készültek volna, színesek voltak és csillogtak. Átnyújtotta Erinának a távcsövet, de az irányt beállítva hagyta. – Hát én ilyen szépeket még sosem láttam. – Azért, most már figyelhetnénk az is hogy van-e élőlény nagyobb méretben is azon a talajon. – terelte őket a valóságba vissza Rebon. – Várjatok, az nem is jutott eszünkbe, hogy az érzékelőt bekapcsoljuk élőlények keresésére, már indítom is. Kettőt jelez, egy akkorát mint mi, tehát valószínűleg ember és egy kisebb, de az is ember, vagy inkább gyerek. – Melyik részen jelzi a műszer? – kiabált oda Paul, aki lassan leengedte a hajó fedélzetét. – Ott annál a facsoportnál, ahol van egy sík füves rész –,nyújtotta a táj felé a kezét Lilian. – Látom már, valami építmény is átlátszik a fák között, szálljunk fel és próbáljuk megközelíteni. Ahogy közeledtek, a füves részen egy alak jelent meg, a karjával mutatta, hogy merre forduljanak, észrevették a sima sziklás terepet, ami kikötőhöz hasonlított. Ahogy közeledtek látszott hogy ott a víz közel van, és vízíjármű kikötőhelye. A terület nagy volt, nem a vízre tették a hajót, hanem a szárazföldre, kiengedve a tartó talpakat. Az integető alak közeledett, hosszú szőke haja, nagyon világos, minta nap ragyogás. Közelebb érve látszott, a bőre is jóval fehérebb, mint a megszokott, de az arcvonásai szabályossága a tökéletességet mutatta. Éppen elhagyta a gyermekkort és tizenhat-húsz közé lehetett rakni az évei számát, ennél pontosabban nem tudták megállapítani. A ruhája egyszerű szabású, minden cicoma nélküli, valami kis furcsaság látszott a ruha szabásán, de nem tudták megállapítani mi az. Lassan haladt feléjük és mosolygott. Megálltak, hogy bevárják. – Hát ez gyönyörű – csúszott ki Paul száján az udvariatlan megjegyzés. Szerencséjére a lányig nem hallatszott el és Erina lepisszegte. – Örülök, hogy jöttetek, Vernie a nevem, az öcsém megijedt és elszaladt, mert erre

nem nagyon járnak idegenek. Ti utazók vagytok? – Felfedezők vagyunk – Erina vette át a szót, nem akarta megijeszteni a lányt – a tengeren élünk. – Falakók vagytok? – Igen, te nem az vagy? – Nem, de volt már egyszer vendégségbe nálunk egy falakó, öregebb volt mint ő – mutatott Rebonra. – Nem tudott itt megszokni és tovább ment. Pedig szerettük volna ha velünk marad. Közben a hátuk mögött a vízen megjelent egy csónak, nem olyan nagy, mint az övéké, és látszott hogy öreg jószág. Egy férfi és egy nő száll ki, a nő hasonlított a kislányra. Ahogy a férfi megfordult, hogy rögzítse a csónakot, meglátták a szárnyait, mint a madaraknak, hasonló volt, de sokkal finomabb. A kislány leszaladt és átölelte a nőt, ahogy elfordult, látszottak a hófehér szárnyai, meglebbentek a sietségtől. – Kregik – jegyezte meg Rebon. – Igen, – nézett rá barátságosan a férfi ahogy közeledett, – látom ismersz bennünket. – Nem, én csak hallottam, hogy élt több faj is régen, az egyik a kregi, de úgy tudtuk, kihaltak – jegyezte meg Rebon. – Mi sem találkoztunk a kregi fajjal, mióta a szüleim és a feleségem szülei meghaltak, csak mi négyen élünk. Hol az öcséd? – nézett a kislányra. – Elbújt a fák között. – Ne csodálkozzatok, nem jár erre ember, csak nagyon ritkán, mióta megszülettek, ők nyilván az utolsók a fajtánkból. Látom Verniával már megismerkedtetek, a feleségem Adena, én Jook vagyok. Rebon sorba mutogatott mindenkire és elsorolta a neveket, nem részletezte a rokonsági fokokat, csak Lilianra mutatva jegyezte meg: – Ő meg az én életem társa. – Miért lennétek az utolsók? – kérdezett rá Damer – felénk is élnek kregik – Nem jár erre senki, az öreg csónak meg nem bírja a nagyon hosszú utat. – És a repülés? – Én nem birok nagyon messzire, – jött zavarba a férfi – az őseim között már voltak szárny nélküliek, a feleségem meg nem hagy el, – mosolygott az asszonyra. – Sok történelmet tanultam, – jegyezte meg Damer – de ott mintha a kregi, nagyon közkedvelt faj lett volna, úgy emlékszem – mosolyodott el – ha egy kregi beházasodott a szárny nélküliekhez, akkor az csak dicsőséget hozott a családnak. – Igen hallottam ezekről az időkről, de ezzel a fejünkbe is szállt a dicsőség és valami nagyzási mánia, vagy hasonló alakult ki, lehet, hogy ez vezetett oda, ahol vagyunk, a kihalás szélén. – Hol vagyunk apu? – Hangzott egy vékony hangocska és egy kisfiú jött elő a fák közül. Nézte az embereket, még a szája is tátva maradt. – A fiam Under, nyolc éves és idegenekkel még nem találkozott. Fájdalmat hallottak ki a férfi hangjából és egyelőre nem akarták sok kérdéssel zaklatni. Ahogy közeledtek a házhoz, az ajtón kívül is volt asztal és fatörzsből meg kövekből kialakított ülőhelyek, volt olyan, amin a fű is megnőtt már, nem igen használhatták. – Lépjetek be – hívta őket az asszony udvariasan – Van jó hideg víz és gyümölcs. Szedtetek? – nézett kérdőn a lányára. – Sokat, – válaszolt helyette Under, – Verni meglátta a közeledő járművet és szedtünk, még többet a szokottnál. – Nem lehetne itt kint? – Nézett kérdőn Lilian a vendéglátó háziasszonyra – szívesen segítünk Erinával kihozni, amit kell. A férfiak azonnal elültek a fa alatt, pár perc múlva már mindannyian együtt voltak és a

füves részt nézegették. Néhol színes növények voltak, mint a thugfa virága, csak annak nem volt színe, csak egy zöld árnyalat. – Nem szeretnénk zavarni, de kíváncsiak vagyunk, hogy merre tartotok – kérdezte Jook. Egymásra néztek, majd hagyták, hogy először Rebon meséljen. – Mi útközbe csatlakoztunk a fiatalokhoz, már nagyon öreg volt a fánk és ők felvettek, hogy ne maradjunk a tengeren, egy kopott csónakba éhen halni. Azóta már összebarátkoztunk, még nincs pontos célunk, igaz útközben találtunk már lakható sziklát kétszer, ott bármikor elférünk. Mégis valahogy együtt maradtunk. – A nyugati oldalon vonuló sziklák vonala lehet az – mutatta az irányt Jook, miközben bólogattak a vendégek – ti, fiatalok merre tartotok? – Mi tanulmány, vagy inkább felfedező utat csinálunk,– vette át a szót Damer – mielőtt dolgozni kezdenénk, én már végeztem, de addig dolgoztam, míg a barátaim is végeznek. Egy megtervezett út ez, ami segít azoknak, akik a településünkön és a környékbe laknak, kezdünk sokan lenni. A fő ok pedig a kíváncsiságunk. Még egykét hétig akartunk kelet felé menni, majd nagy ívben haza, gondolom ismered arra a tájat,– kérdőn nézett Jookra – és már nem kell tovább mennünk. – Elég tág környéket feltérképeztünk, azokat a kis sziklákat, amit láttatok, mi is észrevettük. Nyolc-tíz éve vittünk oda néhány kis fát, de mostanában nem jártunk arra. – Szépek a fák, de füvet is ültettetek? – Kérdezte Lilian, miközben a kezében levő gyümölcsöt forgatta, nézegette, majd beleharapott. – Nem, de a madarak gyakran kísérnek bennünket, a lábukon is vannak magvak, meg a tollukra is tapadhatott. Máshol is felfedeztük, hogy a szaporítást segítik elő, lehet, hogy nem szándékosan, de attól még hasznos dolog. Innen továbbhaladva kelet felé, egy ideig szárazföld van, nem mind egybefüggő, de majdnem ekkorák, mint amin most vagyunk. Ennek van egy kis tava, ami iható és tiszta. – Teljesen édesvíz? – ezt Erina kérdezte, közben óvatosan a testvére lábába rúgott, figyelmeztetésképpen, mert mindig a lány felé lesett. – Úgy is lehet mondani, – vette át a szót Adena – mintha arra messzebb a harmadik szigeten is hasonló tó látszana, de nem mentünk közelebb soha, hosszú ideig nem szoktuk a gyerekeket egyedül hagyni. A műszereink is hiányosak és gyorsan elkopnak, a tietek már sokkal többet tud. – Nem mindenkinek van nálunk sem ilyen jó minőségű, sokan örülnek a réginek is, elég szűkösen élünk azon a környéken – válaszolt Erina, közben a gyümölcsök között válogatott. – Ezek nagyon különlegesek és finomak, soha nem ettünk még ilyeneket. – Az nekünk jó hír ha szűkösen vagytok, tudnátok is segíteni, vagyis inkább kölcsönösen segítenénk egymáson. – Ezt nem nagyon értem, – jött zavarba Damer, közben meglökte Pault a könyökével, hogy figyeljen a beszélgetésre. – Szeretnénk benépesíteni ezt a környéket, nem csak madarakkal, de emberekkel, néhány ezer már most elférne a közeli zöld területeken. – Az egész településünk sincs ezer, még ha a környező fákat számoljuk, akkor sem nagyon. Miért kell a benépesítés? – A talaj lassan emelkedik ki a tengerből, ne értsd félre, kell még száz év is mire a sziklák összeérnek, közben minden oldalon lehetne a zöld területet növelni, élettérnek. Mi ketten nem győzzük, Verni meg az öccsére szokott vigyázni, és bevallom már el is fáradtunk egy kicsit. Még az elődeink mérték fel, hogy egybefüggő lesz a földterület idővel. Nem is szeretünk egyedül élni, mi lesz a gyerekeinkkel, ha mi elmegyünk?

– Én nem hiszem, hogy aggódnod kellene – mosolyodott el Damer – komolyra fordítva, ha valaha szükség lenne rá, én és Erina mindig itt leszünk a gyermekeidnek támasznak. – Összeházasodtok? – Igen, majd nem sokára. – A hajó mellett jöttem el – kiabálta Under – hangokat hallottam, de ismeretleneket. – Aha, Brigiék is unják a hajót – mondta Lilien. – Kik azok? – A kutyáink, ha nem zavar senkit, idehozzuk őket. – Én még nem is láttam – csatlakozott a kisfiú hozzájuk. – Akkor gyere, együtt elhozzuk – állt föl Rebon. Under kérdőn nézett az apjára, aki bólintott rá. A hajóig egyfolytában azt kérdezte, mi az hogy kutya. – Mindjárt meglátod személyesen, – fejezte be Rebon a válaszokat a sok kérdésre. – Szőrösek, nem bántanak? – Nem, kedvesek mindenkihez. Rebon kirakta a két kutyát, a kicsiket meg a ládába vitte magával. – Őket miért nem rakod le? – Még nem elég okosak, szétmászkálnának. – Csodás lehet a szőrüket megérinteni – Under hangjából áradt a kérés és kíváncsiság. – Ha egyet kiveszel és a kezedbe viszed, akkor könnyebb lesz a láda. A gyerek olyan óvatosan fogta meg, mint egy törékeny tárgyat, a kiskutya kalimpált, játszani akart. Hangos nevetéssel szalad előre, karjába Gombóccal. – Anya idenézzetek. Letette a fűre a kiskutyát, aki rögtön hempergett és a saját farkával játszott, közben Rebon a másik hármat is kirakta. A felnőttek is ott álltak és az állatok játékát, örömét nézték. – Látod, – fordult Damerhez Jook – ezért lesz jó, ha sokan leszünk. Sok dolgot még nem is láttak a gyermekeim. Én már láttam kutyát, de régen és nem ilyen kicsiket. A tietek a kutyák? – Nem Rebonék állatai, de Jule – mutatott a kis fehér zoknis állatra – már Erináé. – Nem fejeztük be a beszélgetést, gyertek közelebb és üljünk le – intett a felnőttek felé Jook. – Semmit nem mondtatok a lehetőségről, hogy ideköltözzenek emberek. – Nem ígérhetek senki nevében előre, de – Erinára nézett, aki bólintott – mi boldogan leszünk a szomszédaid pár hónap alatt. Odahaza is megpróbálok hívni embereket, biztosan semmit nem mondhatok. Mi elég fiatalok vagyunk, nem tudom elhisznek-e mindent. – Jó lenne ha családok is jönnének, gyerekekkel, tudom sokan ragaszkodnak a megszokott helyhez, de ez egy tökéletes élettér az embereknek. – Hát, mi szívesen maradnánk Liliannal, csak már öregek vagyunk és a thugfa az ami éltet bennünket, annál a sziklánál négy is volt. Jook elmosolyodott. – Még egy kilométerre sincs a thugfa erdő, egészen a tengerig ér, a vízben meg folytatódik. A természet csodája ez a fa, a víz alatt is él, de a szárazon is szeret, ahol a víz néha még visszajár, ott csak azok élnek. Van kis fákból szaporulat is, amit lassan szét lehetne ültetni. – Akkor egy öreg és egy jövendőbeli fiatal pár már van. Kérdőn néztek Paulra, aki nem figyelt a beszélgetésre, a kutyákkal játszó lányt nézte. Erina meglökte. – Mit kérdeztetek?

– Hogy te szívesen jönnél-e ide, mint új telepes? – Igen. Fölkelt és közelebb sétált az állatokhoz, majd beszélgetni kezdett Verniával, pár mondatot, zavarban volt, amit nem értett, odahaza soha nem volt gondja, hogy miről beszélgessen egy lánnyal. – Mesélnél ezekről a virágokról? Nem ismerem őket egyáltalán. – Nagyon szívesen, gyere mutatok még néhány fajtát, a fűtábla közepe felé sokkal több van és más színűek. Beszélgetve haladtak a füvön a kis kutyák meg körülöttük szaladgáltak. Jook elgondolkozva nézett utánuk, de nem kérdezett semmit – A kutyákból is marad itt? – szólt közbe a háttérből Under. – Hát, ha úgy is itt lakunk majd, akkor nem is visszük el őket, még az anyjuk eteti és nem is nagyon értünk a nevelésükhöz. Majd Rebon segít ebben. Damer maga sem tudta, mit mondjon, hiszen olyan ígéreteket nem tehet, amibe nem biztos. Az ilyen dolgokat távolról nem lehet megbeszélni. – Jook, én mindent megteszek, hiszen itt jó élete lehet az embereknek, de fiatal vagyok, nem mindenki fog elindulni a szavamra. – A családod? – Még abba sem vagyok biztos, mert mi sziklán élünk, esetleg a nagyszüleim is segíthetnek a meggyőzésbe. Mondanám, hogy gyere el velem, de nem jó ötlet, majd ha már többen is laknak itt. Lassan felállt és Jook társaságában elindult a fák között sétálni, amíg a többiek beszélgettek. – Rebonék nagyszerű emberek, vigyázz rájuk, amíg nem leszünk itt, – tette szóvá Damer, ahogy távolodtak. – Ezt kérned sem kellett volna. Én is kérdezhetek valamit? – Természetesen. – Nem nagyon ismerem a szokásaitokat, a lányomat viszont nagyon szeretem, a barátod nem fog neki bánatot okozni? – Akarattal nem, pontosan nem tudom mire gondol, de nem kell aggódnod. – Úgy érted, hogy téged nem zavar, ha valaha egy kregi kerül a rokonságba – nevetett föl Jook? – Na most mondd, egy olyan kregiről beszélünk, aki a világ leggazdagabb lánya lehetne. – Ezt nem értem. – A sok szárazföldről beszélek, ahol éltek. – Akkor lesz csoda ez a hely, ha gyerekek szaladgálnak a tenger partján, vidámság hallatszik a fák közül, mint most. A kiskutyák mindenkit elcsaltak játszani, hangos nevetést, jókedvet lehetett látni. Damer odament Rebonhoz: – Gyere nézzük meg azokat a fákat. Elindultak a felnőttek, csak Paul nézegetett vissza a két kutyával játszóra. – Gyere már – húzta Erina – megnézzük hol akarnak Rebonék letelepedni. Rövid séta után, hatalmas thugfák közé kerültek, szinte összefüggő lombozat volt, csak néhol szakította meg apró füves terület. A fák alatt is volt valami zöld növényzet, de nem kérdeztek rá a nevére, mert már nem győzték volna megjegyezni. Távolabb már a víz kékje csillant meg a fák között. – Hát itt nem lehet választani, mindegyik gyönyörű – sóhajtott föl Rebon elégedetten. – Te föl akarsz költözni a fára? – nézett rá a felesége. – Mindig ott éltünk…

– Én nagyon jól megleszek a fa alatt, nem kell nekünk a fa tetején aludni. – Örülök, hogy ezt mondtad, én is gondoltam rá. – Akkor maradjunk fönt a legelején, közel Adenáékhoz, tudunk néha szót váltani a gyerekekkel is. Visszamentek és a legelején, egy hatalmas fa mellett választották ki a házhelyét, mellette apró ligetek voltak a másik oldalon, különleges gyümölcsöt termő fákkal. – Milyen jó hogy a ház nagy részét elhoztuk a hajóval. Itt még lehet, hogy új és nagyobb csónakot is építek a régi öreg elveszett helyet, a fölösleges anyagból. – A miénket elviheted, – simította meg a fa törzsét Jook – amikor kell, közelebbi helyre elég a saját szárnyunk is. A Hajóhoz visszatérve a ház elemeit elkezdték lerakni a kis tisztásra. Egymásnak adogatták, így gyorsan levették a pehelykönnyű elemeket. – Ezeket a házakat nem viszi el a szél? – érdeklődött Jook, pakolás közben. – Kikötik a fához, amin áll, itt meg könnyű lesz a földbe rögzíteni. Amíg a nők az apró dolgokat rakták le, a férfiak már állították is a helyére a ház elemeit. Erina sétált egy kicsit a fák alatt, útközben csatlakozott hozzá Vernia, Under is jött utánuk, de lassan, mert a kiskutyákat is hívogatta. Azért a kezébe fogta a ládájukat, ha elfáradnak, akkor legyen hova rakni őket. Mire odaértek, már a földbe voltak verve a rögzítők, stabilan állt a ház egy helyisége. Az apró dolgokat hordták befelé, nem a helyére rakva, csak középre egy rakásra. A bútordarabok is szét voltak szedve. – Összerakjuk a bútorokat? – kérdezte egyszerre a három férfi. – Nem – szólalt meg Rebon – majd én, apránként, mert elég sok a javítanivaló rajtuk. – Ha kellene deszka vagy hasonló apróság, akkor bármelyikünk megmutatja hol van készen. Ha elfogy, akkor vannak száraz fák, tudunk készíteni. – Rebon a fáyérc felét itt hagynánk, úgy is visszajövünk, a többit az otthoniaknak adjuk, mert hiány van belőle. – Tegyétek valahova Jook lakásához, náluk nagyobb a szabad fedett hely. – Honnan szereztetek fáyt – mi Adenával nem találtunk, igaz a műszerünk már öreg a keresésre. Most először hallatszott a hangján Jooknak, hogy nagyon szeretne kérni valamit. – Nektek nincsen? – Pár gramm, de annyira be kell osztani, néhány dekával boldoggá tennétek. – Nincsen nálunk olyan kis mérleg – humorizált Paul – vegyetek el, amennyi kell. Hozzuk el felét a hajóról. Van valami helyetek, ahol tárolhatjátok? – Van raktárunk is egy barlangban, ott sok elférne biztonságban,– humorizált Jook – de elfér az a lakásban. Mikor kezdték kirakni a hajóból és meglátta a tartályokat, akkor értette meg, hogy komoly mennyiség kerül a raktárba. – Ez óriási mennyiség, hol találtátok? – Nyugaton, de pontosan nem tudom megmondani, csak a hajó térképén van a pontos hely leírva és egy példányt itt hagyhatunk. – Vagyis bármikor hozzájuthatunk még, ha fogyni kezd? – Természetesen, nem nagy mennyiség, de türelemmel lehet gyűjteni. Majd ha lesz időnk, egyszer kétszer elmegyünk oda. Ha többen megyünk, többször merülhetünk naponta. Ez párnapi volt, keveset merültünk. – Így néhány műszert beüzemelhetünk, mert már évekkel ezelőtt leállítottuk, takarékosságból. – Csak használd nyugodtan. – Mikor indulunk haza? – fordult Damer Paul felé – megbeszélhetnénk, nincs mire várni, szeretnék már visszafelé jönni.

– Én nem is tudom, semmi kedvem, lehet, hogy maradnom kellene. – Persze hogy hazajössz velünk, majd a családoddal megbeszéled a dolgokat, segítesz sokkal többen elhiszik a szárazföldet és eljönnek velünk. Akkor holnap reggel indulhatunk? Tudom, hogy csak három nap múlva lesz valaki, hogy figyelje az adásunkat. Arra gondoltam, ma készítenénk egy kevés zithet, hogy a hajón legyen tartalék. Láttam, hogy Jooknak is van egy öreg ércfinomítója, a kettő együtt néhány óra alatt elkészítene annyit, ami elég egy teljes sebességű oda és visszaúthoz. Mellette megmaradna a biztonsági tartalék. – Lehozzuk ide a finomítót a csónakhoz? – Jook, már a gyakorlati részre koncentrált. – Nem kell, – Van adalék anyagod a háznál? – Persze az a szigeten is található, elég bőségesen, abból vihetnétek egy pár kilót. Mindjárt elmegyek és hozok, de közben egyikőtök a háznál is elindíthatja az érc átalakítót. – Ne menjek veled segíteni, – kérdezte Damer – Erina is ért a gépekhez. – Majd legközelebb, most egyedül sokkal gyorsabb lesz – lebbentette meg a szárnyát Jook. Átvette a zárt zsákot és felszállt a távoli zöld ligetek felé. Ámulva figyelték a mozgását, mintha egy nagy madár lett volna a levegőben. – Gondolod, hogy Vernia is így repül? – Paul nem bírta ki hogy ne kérdezzen rá. – Persze, hiszen kregi – pakolt közbe Damer – sokat gondolsz rá? – Nagyon tetszik, csak még nem mondtam meg, hiszen fiatal, meg lerohanni sem szeretném, de szívesen ráírnám a homlokára, hogy foglalt. Jó, csak viccelek, de hátha egyszer sikerül. – Sok sikert. Maradj itt, én meg a másikat indítom be. Vagy inkább amoda mennél ahol Vernia is van? – Nem, ezt a gépet ismerem. Megígértem, hogy a hajót megnézhetik délután Verniáék. Damer mosolyogva elindult, mert észrevette, hogy jönnek a fák között, elöl a szőke lány, mögötte az öccse a kutyák kíséretében. Ahogy a házhoz ért, azonnal a félig nyitott épületnél indította a finomítót, gondosan belemérve az arányos alapanyagokat. Az apró mérleg bele volt építve ezekbe a rendszerekbe. Az energiafejlesztőket nézegette unalmában, miközben a gép működött, látta, hogy nagyon régiek, de üzemelnek. Valaki gondosan karbantartja mindet. – Hozni kellene néhány jobb darabot kezdésnek – motyogta maga elé. – Tessék? – szólalt meg mögötte Jook, aki a karjában hozta a bekötött zsákot. – Nem szóltam, csak hangosan gondolkodtam. Ennyi nem kellett volna, nagyon nehéz lehetett vele repülni. – Egy kicsit az, de lusta voltam kétszer fordulni, majd csónakkal a víz felől elmegyünk még és oda hordunk ki belőle. Föntről nem jó a megközelítése, sok az öreg fa. Beszélgethetünk, amíg a gép üzemel, olyan sok kérdeznivalóm lenne, talán nem is a fontosság miatt, inkább mert régen beszélgettem idegenekkel. Te komolyan tanultál, ugye? – Igen, mind a hárman a maximumot igyekeztük elsajátítani, gyerekként csak unszolásra, de később már önként. Engem az lep meg, amiket te tudsz. Hol tanultad meg ezeket a dolgokat? – Nálunk a szülők voltak a tanáraink. Mint ahogy én is tanítom minden nap az én gyerekeimet, lassan elvesznek a tudás gének. Iskolát csak a szülői mesékből ismerek, örülök, ha sokan leszünk, nem veszik el a tudás. Már Rebon meg is ígérte, hogy átadja a halászás fortélyait a gyerekeimnek. Lilian meg pár egyedi tartósítási módszert diktál le, Vernia, majd feljegyzi, van egy mini könyvtár is. A régi emlékek és mellé, amiket mi tapasztaltunk, mindezt lejegyeztük.

– Most hogy beszélgetünk, eszembe jutott, kellene pár kép is erről a helyről. – Már nem, – mutatott a hajó felé, ahol a kis képkészítővel a kezében Vernia a levegőbe emelkedett – a lányom elkészíti a képeket. Reggel elmentek, nagyon rossz lesz, de már annak is örülünk, hogy Rebonék maradnak. – Visszajövünk, ezt megígérem. – Akkor is, ha senki nem akar veletek jönni? – Igen, hiszen mi itt alapítunk családot. Úgy gondolom Pault sem lehet visszatartani, amíg ilyen angyalok szállnak a levegőben. – Hm… – Valami gondod van ezzel? – A családja nem biztos, hogy elfogadja ezt a döntést. – Ugyan már, ha engem elfogadtak – nevetett Damer. Közben a thugerdő felől jöttek a nők, kosarakkal felpakolva, Rebon meg egy kis kocsit tolt. – Hát ezek? – kérdezte Damer a Lilian kezéből kiszedve a kosarat, miközben a többiek is lerakták a csomagot. – Gondoltuk, ha visztek egy kis friss gyümölcsöt az útra, gyorsabban haladtok. Adena még egy csomó aszalt gyümölcsöt is levitt már a hajóhoz, hogy valami csábítást is be tudjatok dobni, ahhoz, hogy ide jöjjenek az emberek. – Jó hogy szólsz, az élelemből nem vettük le felét, eszünkbe sem jutott.– kapott Erina a fejéhez. – Mert nem akartam leszedni, ahova mentek, ott be van osztva a mindennapi falat, nekünk meg egy nap alatt lehet pótolni a tartalékot, nem nagy dolog, ilyen helyen – fejezte be Rebon a felesége helyett – Köszönöm, ezt nem utasítjuk vissza. Lezárom a gépet, ez már három nagy sebességű útra is elég lenne, felvisszük a hajóra a gyümölcsökkel együtt. – Ne zárd le a finomítót,– szólt közbe Jook – pár órát hagy menjen még. Nem árt ha visztek tartalékot nagyobb mennyiségben. A reggeli induláshoz mindenki kiment, a nők összeölelkeztek, a férfiak kézfogással búcsúztak, de bepárásodtak a tekintetek. – Hozzatok olyan korúakat is, mint én vagyok – kiabálta utánuk Under. Egymásra néztek és visszaintegettek, majd a hajó oldalát följebb emelve, teljes sebességre kapcsoltak.

A vihar Ang egyedül horgászott az apró és rozoga csónakkal. Már nem volt jó semmire, amikor a szülei neki adták, két évig javítgatta és a hézagokat pótolta, addig dolgozott rajta, míg nem folyt be a víz sehol. Ránézésre ronda, a rések gyantával és sokszínű mindenfélével tömítve, d stabil lett és megbízható. Felnőttként is használta, nem sok reménye volt újra kevés volt az anyag ezen a vidéken. A csónak alján pár hal már a tárolóba, egy óra múlva tervezte a hazautat, kézi erővel lassú haladásra számított. Most a vizet nézte és a horgot, háttal a fénynek, gondolatai elkalandoztak, este találkozik Leticiával. Álmodozott, milyen jó lenne ha összeházasodnának, már huszonnégy éves, nem akar várni tovább. Leti is húsz, csak a lehetőség nem adott. Sűrűn elment távolabbra is, hátha valahol van üres fa, de ezek öröklődtek családokon át, náluk a nővére előbb férjhez ment és ő marad otthon. Bár ha a fa korát nézik, neki sem tart ki élete végéig. Lehet, hogy mégis André ajánlata lesz a

legjobb lehetőség kettőjüknek. Nagyszerű embernek tartotta, de nem akart a terhére lenni és azt is tudta, még André is alapíthat családot. Azért este megemlíti Letíciának, hogy mi a véleménye erről. A csöndes mélázásból az zavarta fel, hogy a víz kezdett sötétedni, felnézett és észlelte a távoli vihar előjelét. A horgot berántotta föltekerés nélkül és már evezett is teljes erőből, a sötét felhő színe változatos és fenyegető, látott már ilyent régebben. Akkor sem maradtak a fán, inkább a törzshöz közeli lépcsőn vészelték át. Ott biztonságosabb, mintha az épületet és az ágakat döntené a vihar valakire. Most jobban aggódott, többen lesznek a fatörzsén és egy hatalmas ágat már letört az előző szél. A résen át a fa többi ágát is elérheti Ang sietve ment, a szél meg egyre erősebben fújt. Tudta, hogy nagy a baj, ezt a szelet már nem fogja kibírni a fájuk. Ha valahogy átjutnak Andréhoz, a vihar végét a víz fölötti lépcsőfokon is kibírják. Már a homlokáról is folyt a víz, de nem lassított. Látta a fájukat, az ágak imbolyogtak és a fa erősen meghajolt, a család a törzshöz rögzítette a kötelet, amibe kapaszkodni lehet és ha kell, a derekukat is hozzácsatolják. Amit nem láthattak még, csak Ang a távolból a fa nem meghajlott, a széltől kezdett törni, repedések keresztezték a sima kérget, egy nagyobb törésnél látszott merre fog dőlni. Az utolsó erejét is felhasználva evezett előre, mire odaért, az apja is észrevette a bajt és a családot odébb telepítette. Ang a csónakot kikötötte egy ághoz, előre kinézte, hogy az oldalra vagy felülre esik. A nagy csónakot már nem lehetett elhozni, a fa pont arra hajolt és leszorította a vízre, néhol összenyomva. Ang is megkapaszkodott, magához fogva az unokaöccsét, a kisebbet az anyja ölelte magához, Ang mutatta a sógorának, hogy rájuk vigyázzon. Az apja az anyját fogta maga mellé, ilyenkor segítségre nem lehet számítani, mások is hasonló helyzetbe vannak a környéken. Ahhoz fedett csónak kellene és több éltű jármű, ami a víz alatt ilyenkor is közlekedhetne, vagy a levegőben esetleg. Ezeket inkább a tanulásából tudta, látni soha nem látott még ilyen hajót. Ezen a környéken senkinek nem volt még csak hasonló sem a birtokában. Ha eláll a vihar, lesz segítség, de nekik nem biztos hogy időbe történik , a thugfa fenn marad pár napig víz tetején, de követni fogja a szél irányát, a víz mozgását. Lassan a fa teljesen a vízre engedte egyik oldalát, hallatszottak a pattanások, ahogy a fa rétegei áttörtek. A szél még mindig fújt, de az eső csak rövid ideig hullott. Csapzottan kapaszkodtak és a rettenetes hangot hallgatták, ahogy a törzs áttört a víz felszíne alatt. Szerencsére a kéreg még egy kicsit megtartotta a törzset, a lomb már a vízen feküdt, lassan lehasadt az utolsó kéreg és a fa elindult. A szél csöndesedett, de a csónaknak már csak a darabjai voltak az ágak között. Nem lehetett menni sehova, Ang apró csónakja legfeljebb két embert bírt volna el, de azt se hosszú ideig. A fán kellett maradni, abban bízva, hogy a szél lakott terület felé sodorja őket, akkor úszva is megpróbálhatnak valamit. A csónak darabjait kezdték a férfiak kihalászni, a két nő a gyerekekkel a lakás romjai között válogattak. A vízkészítőnek a csöve meggörbült, de más nem látszott. Mindig a legbiztonságosabb helyen tárolták, Ang egy faágon vissza egyenesítette valamennyire, nem lett szép, de üzemel egy kis ideig. Enni a fa felső ágairól szedtek gyümölcsöket, de a szárított tartalék elázott és szétszóródott. A kis csónakba beszorult pár hal a horgászásból, ebből készítettek valami kis vacsorát. Közben a fa ágáról a horgászással próbálkoztak, csak ágra kötötték a zsinórt, mert a horgászbotok is összetörtek. Összekucorodtak az egyik ághajlatban és lefeküdtek aludni. Valaki mindig a vízből legjobban kiálló ágon ült, egész éjjel, hátha lát valamit, ezt nappal folytatták. Eltelt az éjszaka, haladtak a víz mozgásával tovább az ismeretlenbe.. Reggel a deszkák maradékát is összeszedték és megpróbálták az apró csónak köré rögzíteni, tutajnak. Annak nem lett komoly baja, a vizet kiöntötték belőle. Stabilan készítették, hogy ha úgy alakul, azon is kibírják egy kis ideig, minden kötözőanyagot felhasználtak, még a fa kérgéből is hántottak le, nehéz szívvel és szótlanul dolgoztak. Már a két nő sem sírt, ennivalót gyűjtögettek és szárították a napon. Nem tudták hol vannak pontosan, hiszen sodródtak folyamatosan. A néhány kopott kis műszer a nagy csónakkal elpusztult, mindenre felkészülten foltozgatták a tutajt.

Annyit már a szóbeszédekből is tudtak, a fa több napig a vízen marad, de ezt pontosan senki nem tudta meghatározni, meddig tart. Lassan fog elmerülni, mint ahogy lassan nő meg. Már két nap telt el a munkával, a tutaj kezdett nőni és közrefogta a csónakot. A legszélére a fa száraz ágait helyezték el, hiszen az is segít a víz felszínén tartani a kezdetleges járművet. A nők közben a lakóház romjai közül minden ehetőt kiszedtek, a fáról is leszedték, amit lehetett. Most már a lakóház darabjait is felhasználták, még egy parányi féltetőt is készítettek a nap melege ellen a gyerekeknek. Mindnyájan tudták, a tutajon csak pár napig maradhatnak életben. Már kezdett a fa süllyedni, de nagyon lassan. Horgászáshoz szükséges anyagokat daraboltak le a fáról, csak hogy valami dolguk legyen. A harmadik napon kezdett feltűnni, hogy a víz kevés amit a szerkezet kiválaszt, megsérülhetett a viharban, a megjavítására gondolni sem lehetett. Szerszám sehol, de még csak alkatrész sem, a csónakban a tartalék szerkezet elsüllyedt. A férfiak már látták, a víz dönti el, meddig maradnak életben, megpróbáltak egyre kevesebb vizet inni, hogy a gyerekeknek legyen. Már mindegy volt, hogy a fa elsüllyed-e, hiszen a szomjhalál borzasztóbb. Ang gondolatban már Leticiától is búcsút vett, nem remélte, hogy valaha találkoznak még, az őrhelyen ült a fa legtetején és lassan pár könnycsepp végig gördült az arcán. *** Meru és Roó már három napja csónakázott a tengeren, cél nélkül, csak kötelességből. A lakókörnyezetből minden viharjelzés után, 2-3 nagyobb csónak (inkább kis hajók voltak) útnak indult, hogy átfésülje a közeli vizeket. Még negyven évvel ezelőtt alakult ki ez a szokás, a Szigeti család volt a fő támogató, adták a csónakjukat is ha kellett. A környező fákon voltak fiatalok, akik szívesen vállalták ezt a feladatot, hogy megnézzék nem került-e bajba valaki, nem történt-e végleges sérülés valamelyik lakófán. Ez a feladat megtiszteltetésnek számított és aki részt vett rajta, az véglegesen felnőttnek számított. Eleinte a sok üres fa benépesítése volt a cél, ma már nem voltak üres fák, a nagyon fiatal néhányra meg az öregekről készülődtek át a lakók. A szokás maradt továbbra is, hiszen a baj nem válogat. Már készültek elfordulni a csónakkal, hogy ívet leírva hazamenjenek, de előtte még a távcsővel körülnéztek újra. Méltók akartak lenni a feladathoz amit kaptak, hiszen Roó az első útján volt. – Figyelj csak arra – mutatta Meru az irányt, – mintha valami haladna a vízen, de nem vagyok benne biztos, lehet akármi. – Megnézzük?! – Igen, nem nagy kitérő, menjünk el addig, valaki bajban is lehet, ha tévedtünk akkor viszont nyugodtak leszünk. Továbbhaladtak előre és látták a sodródó fatörzset, távcsővel fürkészve észre lehetett venni, hogy ott élőlények is vannak. – Gyerünk gyorsabban, ki tudja mióta vannak ott – kapcsoltak nagyobb sebességre. Közelebb érve látták a bágyadt integetést, de ebbe valami reménytelenség is látszott. Ang észrevette a csónakot, de abba nem volt biztos, hogy felvesznek ennyi embert, ha valami fontosat szállítanak, akkor a rakomány értékesebb mindennél, az oldalán volt egy tábla annyi szöveggel: Őrjárat. Nem tudta pontosan mit fed ez a szó és várta a teljes megközelítést, a csónak felvette a fa haladási sebességét, és egészen közel jött, egy széles pallót nyújtottak át, majd az egyik fiatal férfi átszállt. – Segítünk, elviszünk benneteket. – Mindannyiunkat? – Igen, elférünk kényelmesen. – Akkor mit csináltok erre?

– Hogy mit keresünk a vízen? Vihar után azokat szedjük össze, akiknek segítség kell. – Van elég víz a csónakon? – kérdezte Eni halk hangon. Meru csak bólintott és már segítette is át a nőket és gyerekeket, közben a kezével mutatta társának az ivás jelét. Mire felért a pallón az első megmentett, már nyújtotta is a vizet. Eni a háta mögött jövő kisgyermeknek akarta nyújtani, de Roó éppen a másik edényt töltötte meg. Egy padra rakta sorban a teli edényeket, a nő leereszkedett a pad sarkára és elsírta magát a megkönnyebbüléstől. Miután mindenki ivott, a férfiak az ennivalót és a hasznos apróságokat áthozták a csónakra. Ang az apró csónakját nézte szomorúan és vágyódon. Ró intett neki: – Gyere, itt egy balta, kiszabadítjuk elfér itt hátul. Gyorsan ledarabolták az összekötözött mindenfélét a kis csónakról és rögzítették, Roó az egészségesebb deszkákat is föladogatta, apró magyarázattal. – Jó lesz a csónakot kijavítani, ez a néhány deszka, kezdésnek legalább lesz egy járművetek. Mindannyian szomorú szívvel néztek vissza a magára hagyott fára, tudták gyorsan eltűnik a víz alatt. – Honnan sodródtatok? – kezdte megtörni Meru a kényelmetlen hallgatást. – Ankriának nevezik a tengernek azt a részét – csak Angnak volt ereje válaszolni, apja és a nővére férje lehajtott fejjel ült az asszonyok mellett. – Az jó messze van ide, szerencse, hogy erre hozott a víz. – Hova visztek? – Szigeti tájnak nevezzük azt a részt, elég belakott környék, akad ott egy kis szárazföld is. – Vannak lakatlan fák? Roó szomorúan megrázta a fejét. – Régen voltak, de lassan belakták az emberek, egész sok fa van látható távolságra egymástól. – Ne aggódjatok Lanó majd kitalál valamit, ő irányítja és intézi a dolgokat felénk. Meru is újra kérdezett: – Láttatok fákat útközben. – Nem, miért kérdezed? – Ha ilyen messze jutottatok, akkor lehetnek még a mi vidékünkre sodort bajba jutott emberek. Figyelünk útközben, de még visszajövünk, ha titeket kiraktunk. – Segítünk figyelni, a további úton. – Nem utasítjuk vissza, hiszen minél többfelé nézelődünk, annál biztosabb, hogy észrevesszük, ha valahol kell a segítség. A gyors csónakkal két nap alatt, minden esemény nélkül elértek a lakott területre, már az is lenyűgöző volt, a sok fa látható közelségben egymáshoz. Amikor a kikötéshez készültek, elképzelhetetlen dolgot láttak az utasok. Több fa összenőtt az ágaival. támogatták egymást, elképzelhetetlen lett volna, hogy a szél elbír velük. Jobban megfigyelve látszott, hogy pár fiatal fa veszi körül, amik később csatlakozni fognak az öreg ágak közé, mintha ez már mesterségesen lett volna alakítva, mint egy vár fából amit csak álmában láthat halandó. Távolabbi fák között egy helyen sokkal magasabban nyúltak az ég felé. Ott a nap megcsillant és szürkeséget mutatott, az lehetett az említett szárazföld. Azt tudták, hogy van még pár apróbb szikla, de nem volt látható ezen az oldalon. Lakottak és a táplálék nem biztosított hozzá, azon laktak a fanélküliek, a környező apró fák terméséből éltek, de soha nem szedtek le többet, mint ami a fának is elviselhető. Kikötés után mutatták, hova pakolják le a holmijukat a lépcső mellett, már jött is lefelé az emlegetett Lanó. A harmincas éveiben járó egyenes tartású férfi határozott léptekkel haladt, az arcán kis aggodalom futott át, de gyorsan eltüntette. Köszönést intett a család felé és már a csónakosokat kérdezte:

– Mentek még? – Kellene, elég nagy volt a vihar szélessége, hátha szükséges. A többi csónak? – Még nincs pontos adatom, csak ideszóltak, hogy hoznak embereket. Kell valamit pótolni nálatok? – Nem, mi már indulunk is. – Sok sikert. A két csónakos odaintett búcsúzóul a lépcsőhöz. Lanó közelebb ment, de nem tudta mit mondjon. – Maradjatok itt, majd hozatok ételt, víz meg ott van – mutatott az egyik félig nyitott fedelű kis terasz felé, – megpróbálok kitalálni közben valamit. Visszament és a segítőit hívta. – Szerezzetek egy kis tartalék élelmet, lesznek még páran. Én meg nem is tudom… Leült az asztalához és tépelődni kezdett. Nem volt már szabad fa a környéken, az apró sziklák is zsúfoltak voltak. Ezen a fatömbön nem maradhatnak sokáig, kell a hely a következőknek, és az élelem is elég szűkös lesz. – Átmegyek Szigetiékhez, hátha lesz valami ötletük. Helyet adnak azt gondolom, de az élelmezés… Már készült felállni a székéből, amikor kopogtattak az ajtón.

Irány a régi élettér (Harmadik rész)

A visszaútnál kevesebbet takarékoskodtak és az út nagy részét megtették gyorsan. Az ismerős tájon egy kicsit lassítottak, nem akartak senkit megijeszteni a teljes sebességgel, csak nagy veszélybe szokták használni. Damer a gyakorlati oldalra gondolt közben. – Hova szálljunk le? – Hozzátok a kikötőbe, onnan nekünk is közel van a lakásunk. Erina a friss gyümölcsöt kétfelé osztotta és Damer mellé tette az egyik kosarat. Ahogy kikötöttek, Damer öccse már szaladt is a hajó felé, egy vele egykorú fiúval. Paulék vízre eresztették a hajójukat, intettek a két gyereknek és hazaindultak, mert látták a hajóról, hogy a szüleik a fa alja felé mentek. Damer a kezébe véve a kosarat, indult az öccse elé. – Szia – ölelte meg a testvérét, fél kézzel, majd kezet nyújtott a másik gyereknek. – A barátod? – Most már igen – fejével a szülök felé intve. Damer nem értette, de a hangsúlyt igen, ne kérdezősködjön, most nem alkalmas. A

kezükbe nyomott egy-egy gyümölcsöt és sietett a szüleihez, őket is üdvözölte, majd hárman elindultak a ház felé. Anyja néha végigsimította a fia karját, a viszontlátás örömére. – Megérte az út fiam? – Igen apám, majd elmesélem részletesen, de a nagyiéknak is köszönnék, nem mesélnék kétszer. – Nem is kell, odanézz. Valóban, egy idős házaspár sietett a kitaposott kis ösvényen feléjük. Szigeti Melinda még ma is jól nézett ki, az első ráncok már megjelentek az arcán, de semmi más nem utalt a korára. Látszott a határozottság a tekintetéből, ami egy életen át kísérte. Arra született, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. A mellette siető ember, azzal a féltő gondossággal figyelte a lépteit, amit csak azoknál látni, akik nem csak szeretik, de tisztelik is egymás személyét. Még egyenesen lépkedett, hirdetve, hogy vannak még hátra évei szép számmal. Senkinek nem volt szokatlan, mert száz év alatt, csak balesetbe haltak meg emberek. Hogy ez a thugfák termésének, vagy a tengeri levegőnek volt az érdeme, ezt senki nem tudta. Elfogadták és örültek az idősebb generáció tapasztalatainak. – Hiányoztál Damer – nagyanyja hangja azt mutatta, hogy első unokája különleges helyet foglal el a szívébe. Csak ez érződött akkor is, amikor a kisebbiket, Trentet kényeztette, talán mert a nagyapja nevét viselte. Bementek és leültek, de közbe Damer rákérdezett: – A kisfiú? – Az anyja egyedül neveli, és kevés a termésük. Elment egy hétre élelmet gyűjteni, mi meg rábeszéltük, hagyja itt addig Trenttel a kicsit. Addig sem kell az élelem gonddal küzdenie. Éhes vagy? – Itt van az étel – hajtotta fel a kosár egyik oldalát. Mindenki vett a gyümölcsből, majd szagolgatta nézegette, mielőtt beleharapott. – Ennek a fájából is hozhattál volna oltványt, vagy csemetét – jegyezte meg a nagyapja, miközben élvezettel harapott apró falatokat, majd ízlelgette lenyelés előtt. Damer elővette a fotókat és letett mindenki elé egy párat. A szájukba megállt a falat, ahogy a képeket nézték, letették a gyümölcsöt és kezet törölve, a képeket kezdték lapozgatni. Nem szóltak, csak körbeadták a fotókat. Mikor végigért, a nagyanyja rákérdezett: – Személyesen csináltad a képeket? – Nem, egy kislány készítette el őket, Erina gépével. – Akkor honnan tudod, hogy valódiak – kérdezte az apja. – Onnan hogy én is ott voltam, csak a fák között az apjával beszélgettem. A képek csak egy kis részét mutatják a szárazföldnek, sokkal nagyobb terület, mint ami a fotón látszik. Kisebb sziklás részek is vannak arra, szigetek, vegyesen. Van még sok apróbb felfedezésünk, de van dolgom is. Megígértem, hogy viszek oda embereket lakni. – Tudod te azt, hogy milyen felelősséggel jár, nem csak odavinni, de biztosítani, hogy ott élni tudjanak. Meglegyenek az alapvető dolgok, thuggyümölcs, hal, meg hasonlók. – Nagymama, már felnőtt vagyok, értem mit mondasz, úgy gondolom, hogy mi is ott telepszünk le Erinával. Bevallom, abban reménykedek, hogy ti is eljöttök. Ne mondjatok semmit, előbb, csak vendégként nézzetek szét ott, ha nem tetszik, visszajöttök. A határozott hangra már nem tudtak felelni. Felnőtt férfi, szabad döntési joggal. – Apa, nem hallottál valami eladó hajóról? Van az a hajóépítő, nem épített mostanában fölösleges hajót? Legalább ilyen kellene mint amivel utaztunk.

– Fiam, tudom azt hiszed, gazdagok vagyunk, mert sziklán élünk, de ennyire nem állunk jól, még egy hajónak még az üzemeltetése is sokba lenne. – Mi adhatunk egy keveset, ahhoz amit a szüleid adnak, de abból csak egy nagyobb csónak jön össze. Ha annyira szeretnéd, a mienket neked adhatjuk, az egyiket. – Nem nagyi félreértettél, én venni szeretnék Erinával közösre. – Az ő szülei sem tudnak… – Azt megoldjuk valahogy. Majd egy kevés érccel fizetünk. Hoztunk fáyércet, olyan harminc kiló körül. A település részére, de egy hajóra valót elvehetünk belőle, úgy gondolom, vagy kettőre, ha Paul is szeretne egyet. – Akkor ti találtatok lelőhelyet, ez hatalmas felfedezés. Ha elmégy a vezető fára, szeretettel fogadnak enélkül is, de ennek külön örülnek. – Csak nekem teli hajó kellene, emberek akik velem jönnének. Itt főleg családokra gondolok. – Segítünk fiam, nem ígérem a költözésünket, de megnézzük azt a helyet és majd meglátjuk. Az emberekkel nehéz dolgod lesz, ki akar elköltözni a biztos helyről a bizonytalanra. – Majd a vezető fánál meglátom, hogy tudnak-e olyan lakosokat, akiknek szükségük lenne új élőhelyre. Ha nem lesz, akkor kicsit távolabb is szétnézek. Mi a helyzet az öcsém barátjával? Ott lenne táplálék bőven. – Megbeszéljük, érdeklődünk mi is. – Akkor elmegyek vezetőfához. – Kell a hajó, vagy ráérek kipakolni, ha visszajöttem? Szeretnék gyorsan információt, hiszen az összepakolás időt vesz igénybe, ha jönni akar valaki. – Használd csak, lekísérlek és a csónakot levesszük, neked is könnyebb lesz, nagyanyádéknak is legyen meg a kettő, megszokták már. – Köszönöm, apám, van élelem is a hajón, majd kipakoljuk. A friss gyümölcsöt viszont nem kellene magammal vinni, van még pár darab. Megpróbálok sietni vissza hozzátok, nagyon hiányoztatok, de ez az ígéret olyan, amit teljesíteni szeretnék. Kihúzta magát és rájuk nézett, mint egy férfi, aki felelős a szavaiért és a tetteiért. Apja szó nélkül indult vele a kikötőhöz, a többiek folytatták a gyümölcsök kóstolgatását. Hangos nevetésük lehallatszott a kikötőig, ahol a kis csónak leeresztése után, Damer már indult is a központi fa felé. Útközben megbeszélte Paulékkal, hogy segítenek neki, de ide nem akartak vele menni. Ahogy közeledett a vezető fához( a név onnan eredt, hogy ott végezték a közösség dolgát) elgyönyörködött benne. Három hatalmas fa, valahogy összenőtt, hatalmas terület alakult ki a víz szintje fölött, több épület elfért rajtra, nem kellett várni, ha valakinek dolga volt. Most több apró jármű állt a kikötő egyik felénél. Ez elég ritkán történt meg, de kettő már indult is tovább, odaintettek Damernek, de nem álltak meg beszélgetni, látszott sürgős a dolguk. Ahogy felment a lépcsőn, látott egy kis csoportot üldögélni a fa első részén, a lépcsők mellett. Ez nem lett volna érdekes, de az egyik nő sírt, aki vigasztalta, annak is könnyes volt a szeme. Nem ment oda kérdezősködni, egyenesen a település választott vezetőjének szobája felé indult. A nagyanyja volt egy ideig ebbe a tisztségben, de nyolc éve nem vállalta tovább, azt mondta, szeretne pihenni, vannak fiatalok. Akkor választották meg a fiatal Lanót, nem sokkal a házasságkötése után. Sok elméleti tudás nem nagyon kellett, a gyakorlati annál inkább, a mindennapok gondjaikhoz. Ismerte a falakókat, ha tudott segített, nyolc év alatt nem panaszkodott rá senki, Damer is szerette, mert közvetlen és barátságos modora mindenkit barátjává tett. Bekopogott, mert senki nem ült kívül, a szokott kis asztalnál, morcos lehet volt a válasz. Ahogy belépett, Lanó felemelkedett. – Megjöttetek? Éppen rátok gondoltam, mármint a családodra, kellene a segítségük. – Szeretnék beszélni veled, fontos dolgokról.

– Damer, tudod, hogy mindig meghallgattalak, de most nem tudlak, csak később. Nézz oda – mutatott ki az ablakon az üldögélő csoportosulásra. – Kisebb szél volt a déli település környékén, jó néhány öreg fát megrongált. Ennek a családnak még a csónakját is összetörte, mindenük ami rajtuk van, a segítőm élelmet kér a környékbeliektől. Még jön néhány család, mert az ottani fákat nem lehet terhelni, a szüleid sziklája az egyedüli remény. Damer közbe akart szólni, de Lanó leintette. – Tudom, nem vagytok kötelesek a saját sziklátokra befogadni, de én nem hiszem, hogy a nagyanyád nem fogadná be őket. Az élelem kevés ennyi embernek ott, de valahogy majd megoldjuk. Gyorsan el kellene vinni őket, mielőtt megjön a következő fuvar. Átmegyek veled a családodhoz, de ha a hajóval vagy, akkor máris beszállnának, ezek a fák sem bírnak mindent. Indulhatunk és közben mesélhetsz. Kitolta Damert az ajtón, csak egy kabátot vett a kezébe és átkiabált a másik helyiségbe: – Szigetiékhez megyek, ha összejön valami élelem, oda hozzátok. Damer nem tudta sírjon-e, vagy nevessen, de ahogy látta a családot beszállni, elmúlt a nevethetnékje. Heten voltak, ahogy nézte, egy család, nagyszülők, szülők és két gyermek. A hetedik egy fiatal férfi volt, aki anyámnak szólította az idős nőt, gyorsan kitett a fedélzetre ennivalót és vizet, mutatta, hogy menjenek és egyenek. – Én segíthetek ha kell – jegyezte meg a fiatalember. – Nem, de köszönöm, egyél és vigyázz rájuk. Felemelte az egyik kis zsákot, Lanó kezébe adta, a másikat maga vitte felfelé. – Ezt rakjuk ki, jó lesz majd a közösségnek. – Mi ez? – Fáyérc. – Jó, majd este megtisztítom. – Ez tiszta érc. – Én még soha nem láttam ennyit – ahogy felértek, nem bírta ki, kinyitotta az egyik zsákot, belenézett, majd bekötötte a száját. – Tegyük be a zárható helyiségbe. Most már nagyon szeretném hallani a történetedet, de előtte elmondanád, mit akarsz az ércért? – Semmit, magamnak, akik itt élnek, azoknak hoztuk. – Most röviden vázolom a helyzetet – közben Damer indította már a csónakot, de rámutatott az asztalra ahol fotók voltak – Nézd meg a képeket, hogy hol jártunk. – Damer nem kérdezem meg, valódiak-e a képek, ismerlek, de hol van ez? – Nézd meg a térképen, itt láthatod. Nem a szomszédba, de akkor már tudtuk volna. Több nagy sziget, jelenleg csak egy házaspár él ott két gyermekkel. Mi vittünk még oda, egy útközben felvett házaspárt. Szeretnék ha sokan laknának arra, mert nagyon egyedül vannak, inkább azt mondhatnám, az utolsó kregik. – Érdekes amit mondasz, mert két kregi család is került valahogy a hajléktalanok közé. Nagyon messziről repültek, mert a fájuk elöregedett. Alig volt már erejük, a vízből szedték össze őket, az utolsó szó tehát nem helyénvaló. Arra gondoltál, innen kellene vinni embereket oda? Ez jó ötlet, ha hajlandók menni, sürgős is, mielőtt itt sem marad élelem, gond lesz az útravalóval. – Nem, a hajón van élelem, elég sok. Ez a hajó pár nap alatt odajut, a teljes sebességgel, váltva vezetünk és alszunk, de kellene még másik hajó. – Úgy hallottam, nemrég fejeztek be egyet, de hogy kölcsönadnák-e nem tudom. Esetleg az ércből megvesszük, de ide nem kell olyan nagy. – Megvenném magunknak, ha még megvan. – Hát akkor rendbe is lesz, közbe kölcsön kérhetünk néhány nagyobb csónakot, ami képes komoly sebességgel haladni, a fedezet az érc. Inkább a vezetéssel lesz gond, ezek az emberek az egyszerű csónakokat ismerik, ha más nem lesz, én is

elmegyek váltótársnak. Paul és Erina is veled tartanak? – Igen, de ha kell egyikünk átszáll a másik hajóra. Akkor a két hajóhoz már van vezető. Ha kirakjuk az embereket, visszaviszlek és elnézek a hajóépítőbe. Nem távolról érdeklődök, mert emelkedni kezd az ára. – Te is ismered, már látom – Lanó elmosolyodott. Lassan közeledtek, közbe az utasaik felszivárogtak a fedélzetre. A fiatal férfi, odament, hogy megköszönje a szállítást és étkezést. Közbe a fotókra nézett. Felkapta és nézegetni kezdte, jobbról balról, mint aki nem hiszi, amit lát. – Ezek mit ábrázolnak? Milyen jó lehet itt élni. – Egy helyet, amit nemrég fedeztünk fel, még kipróbálhatod, hogy milyen ott az élet. – Szívesen, csak szólj, ha indulni kell – sápadt mosollyal elindult és felkapta a kislányt, majd az átlátszó falhoz vitte. Már a többiek is ott álltak, a sziklát nézték, látszott hogy még nem láttak olyat. A család együtt volt és Damert várták vissza. Ahogy meglátták a népes leszállókat, közelebb jöttek. Lanó eléjük sietett, amíg Damer rögzítette a hajót, majd a családot kísérve ment előre. Már jöttek is lefelé, elöl Melinda, aki szívélyesen köszöntötte az érkezőket és mutatta, hogy jöjjenek fel. – Kicsit kevés lesz a fedett hely, de vannak alvósátrak, majd felállítjuk őket – Damerhez fordult – mennyi élelmed van a hajón? – Öt hat személynek, akár egy évig is elég. – Akkor felét leszedjük a szigetre, a többit az útra hagyjuk a hajón. Nagyapád azt mondja van hajó, az építőnél készen, a csónakkal elmehetsz érte, ezzel a hajóval meg elmegyünk a déli településre azonnal a nagyapáddal. Ellenvetésnek helye nincs, – szigorúan nézett szét, pedig senki sem tiltakozott. Már indultak is a kikötő felé. Lanó visszaintett és futva sietett utánuk. A fiatal férfi Damerhez lépett és kérdőn nézett rá: – Ez a hölgy az, akinek gondolom? A felfedező? – Igen a nagyanyám. Kicsit harcias, de a szeretete őszinte és a közösségért mindenre képes. Mennem kell Ang, halottam a neved a hajón. Eredj csak apámhoz, biztosan örül a segítségnek, hiszen jönnek még többen, kellenek az alvósátrak. Mond meg neki, hogy párat megpróbálok kölcsönkérni, útközben. Elindult a csónakhoz, kicsit fájt a szíve, hogy nem lehet a szüleivel, csak majd este, de ahogy eszébe jutottak a kisírt szemű nők, meg a gyerekek, máris elterelte a gondolatait. Gyorsan indult Paulékhoz, hiszen a hajóról nem szeretett volna Erina nélkül dönteni. Most arra gondolt, hogy rendelnek Paulnak is egy hajót, legalább a két élettér között könnyebb lesz közlekedni. Havonta egyszer, valaki hazahozza az ott élőkből azt, aki szeretne látogatóba jönni, odaérve gyorsan felmászott a létrán, ahol Paul szülei meleg szeretettel fogadták. – Mennünk kellene sietve, de előtte kölcsönkérném a fölösleges alvó, vagy lakósátraitokat, a sziklán fa nélküliek vannak, délről, a nagyszüleim szállítják a többieket is. Szó nélkül, pillanatok alatt előkerültek a csónakokhoz való kisebb hálófelszerelések, a féltve óvott egész tetőt befedő nagy is a csónakba került. A szó, hogy fanélküli, felért egy segélykiáltással. – Átmenjünk a szigetre, segíteni? – Jó lenne, mert mi a hajóépítők fájához megyünk. – Menjetek csak, mi is megyünk segíteni. Útközben Damer elmesélte a terveit a saját hajóról, amire Paul bólogatott lelkesen, csak Erina csóválta meg a fejét.

– Nem, hárman voltunk oda az úton, hárman szereztünk mindent, akkor menjen háromfelé, vagy én is kapok saját hajót, vagy ti sem. A tisztesség így kívánja, a kapcsolatunk az magánügy, semmi köze az üzlethez. – Látod már, hogy miért szeretem annyira? Céltudatos, határozott, nem valami kis nyafogó liba – ölelte át a vállát Damer – Természetesen neked is rendelünk hajót, csak most a segítséghez nem válogathatunk. Azt kell vennünk ami van, de ezt ne hangsúlyozzuk, mert a végén az árat is felverjük. Már közeledtek a fákhoz, ahol a hajók és csónakok építésével foglalkoztak. Bár legtöbb csónak volt, de látszott pár hajó. Meglepő volt, évente öt-hét hajót készítettek, sokan a csónakot is alig engedhették meg maguknak. Kicsit körbe kerülgették a járműveket és egymásra néztek. Volt négy hajó, az egyik még annál is nagyobb, mint amivel utaztak. Lassan előkerült az idősebb férfi, aki az üzleteket kötötte. – Látom megjöttetek, épen és egészségben, első az üzlet, majd utána beszélgetünk. Mit szeretnétek? – Hát ezeket a hajókat nézegettük, felsorolnád az árukat, hogy legalább nagyjából tudjuk. – Aha, még nincs meg a pénzetek, na jó elmondom az árakat, olcsók, mert a fiam ostoba ötlete volt, hogy hajókat is építsünk többet, csak tudnám, hogy minek. Sorolta az árakat, rámutatva a hajókra sorban. Paul és Damer összenézett Erinával, az árak szolidak voltak, még ők is többre saccolták az értéküket. – Várnál egy kicsit, mindjárt bemegyünk az irodádba beszélgetni. Válla vonva elindult fölfelé a létrán. – Ti mit gondoltok, de őszintén. Erina közbevágott: – Itt nincs mit meggondolni, megvesszük mind a négyet. Rebonék is segítettek az úton, egyet nekik is viszünk. Az az enyém, mutatott az egyikre, kicsit karcsúbbnak és kecsesebbnek látszott a többinél. Erre szó nélkül elindultak a létrán fölfelé. – Megvesszük, mind a négyet – kezdte Damer – de kellene hozzá ember is két hétre, aki vezetni tudja. A mester ránézett, majd bólintott. – Értem, betanítani, hát egynek itt vagyok én, a fiam is nagyon jól ért hozzájuk. Az unokaöcsém is eljön, ha megfizetem, negyediket nem tudok két hétre semmiképpen. Nem értem, nektek nem is kell, hiszen ismeritek az alapját. – Igen, hát akkor három ember, két hétre és a négy hajó. Az ércmérleged előveszed, akkor rögtön fizetünk. Kimérték a megfelelő mennyiséget, mikor kész volt, Erina még egy pár grammos darabot a mérés után átrakott a kis mérőedénybe. A hajóépítő mester csak hálásan bólintott, közölte, hogy két óra múlva a szigetnél lesz a három hajó, vezetővel együtt. Rákérdezett, hogy mennyi élelmet vigyenek, de Erina máris mondta, hogy csak váltóruha kell, más semmi. Damer említette az alvósátrat, mire a mester rámutatott egy rongyos halomra, hogy tőle örökre elvihetik, mert azt nem szeretik a tulajdonosok, kifoltozni. Némelyiket foltozni kell, de csak a helyet foglalja. Nem is feleltek, elkezdték hordani a csónakba, közben Erina elindult és mutatta, hogy melyik hajót viszi el azonnal, szeretné látni, hogy mehet e máris vele. A mester bólogatva vitte a hajóhoz, mutogatni kezdett rajta mindent, Erina visszaintett, hogy menjenek el, nyugodt szívvel indultak a sziget felé. Azt tudták a hajósról, hogy büszke a munkájára, pontosan fogja szállítani a hajókat. Elégedetten indultak a sziklához, a parton Ang segített kikötni a hajót, majd velük együtt haladt. Látszott, sok dolgot kérdezne, de nem tudja, hogy fogjon hozzá. – Mindent elmondunk idejében, ne aggódj, próbáld meg a többieket is megnyugtatni. – Az már az édesanyádéknak sikerült.

Mikor fölértek, elmesélték a hajókat, amit vettek, a szülők nem tudták, mit mondjanak hiszen ezek kész tények. – Az igaz fiaim, hogy sokkal könnyebb lesz rávenni az embereket az útra, ha látják a járműveket. Ránk számíthattok. – Kell is segítség, kevés a jó szakember ezekhez a hajókhoz. Később ezen is segítünk, tanítjuk a fiatalokat ezekre az új dolgokra. – Ang a legelső jelöltem, beszélgettem vele, amíg segített, remek érzéke van az ilyen dolgokhoz, csak az iskola volt messze. A csónakhoz viszont most is kitűnően ért. – Majd megtanítjuk neki, apám, ha lezajlik az átköltöztetés, összeházasodunk Erinával, nem sok idő múlva. Itt Lanó összead bennünket, szolid ünneppel, de az új helyen is rendezünk egy kis ünnepséget. Jó ötlet szerintetek? – kérdőn nézett rájuk. A szülei helyeselték, Paul örült, hogy itt az ő szülei is jelen lesznek. Nem akarnak menni, pedig csábította őket, hogy költözzenek. Most arra gondolt, megkéri az apját segítsen az átköltöztetésnél, eég jól ért a hajókhoz, meg is lesz a váltó létszám. – A Bátrant itt hagyjuk, elég lesz a négy hajó, majd idővel ezeket is elnevezzük a magunk módján. Egyelőre elég a számozás, amit az építésnél kaptak. Közben hallották, hogy hajó állt be, miko kinéztek, látták, hogy a három hajó beállt egymás mellé, de az egyik gyorsan helyet változtatott, ahogy meglátta az emberekkel teli kopott hajót, bár inkább csónaknak lehetett nevezni, de pár faágon rögzítve egy takaró fedte a közepén, és árnyékot vetett. Ez általában elég volt, hogy hajónak nevezzék. A három férfi azonnal a kiszállást segítette, a gyerekeket emelték le, mert némelyik aludt az anyja karjában, vagy szédelgett az álmosságtól. Látták a két kregi családot is a tömegben, kisgyerekeik voltak, amiket a karjukba vittek. A végén előkerültek a nagyszülők, Melinda egy kregi kicsivel a karjában, Trent két falakó gyermeknek fogta meg a kezét. Hat és nyolc év körüliek voltak és a sziklán bizonytalan léptekkel és csodálkozva mentek. Egyenesen a házhoz vitték őket, és Melinda a picit lefektette a szobába, közelről látszott, hogy egy kislány. Trent a két kisfiút az unokájához és a barátjához vezette, utána szóltak, hogy adjon nekik enni, majd játsszanak egy kicsit. A két fiú érezte, hogy most segíteni kell az idegen gyerekeknek. A friss ismeretlen gyümölccsel kínálták őket és leültek beszélgetni. – Ez a három – kezdte Melinda – szülő nélkül maradt, a két fiú szülei, két napja próbálták a fájuk romjai alól menteni a maradék tárgyakat, a fa megbillent és lenyomta őket. A kregi kislány már egy éve elvesztette a szüleit, eddig a két család gondozta felváltva, de most nem vállalják, mert a sajátjuknak sem tudnak enni adni. Elhoztam őket, mert ott minden falat számít az új gyümölcsig. A tengeri növény meg magában elég sovány. – Jól tetted nagyi, mi Erinával ellátjuk őket ezután, itt nem sok az élelem, de ott nem számít pár éhes száj. – Mi is megtartanánk fiam, – jegyezte meg az apja – ti elég fiatalok vagytok. – Nektek Trent is itt van még, nekünk ott is lesz segítség, amíg dolgozunk. Maga előtt látta Lilian és Rebon arcát, tudta rájuk számíthat. Közben megjött Trent kis barátjának az anyja, kevés zöldhöz jutott, de azt mondta, majd halat esznek többet. Rábeszélték, hallgassa meg, amit a többieknek fognak mondani. Közben Erina jött a szüleivel, miután hazavitte Szépséget bemutatni, már fel is rakta a hajó farára, kivágott betűkből a nevet. Mikor Melinda a gyerekeket említette, csak bólintani tudott a könnyein át, Damer átfogta a vállát és kimentek mindannyian. Kicsit magasabb sziklára álltak, Damer és Paul felváltva ecsetelte az új élettér lehetőségeit. Közben Erina a fotókat adta át pár helyen, kézről-kézre jártak a képek, itt-ott hallatszott a beszélgetés, tiltakozó hangok is voltak közötte. Akkor Ang felment melléjük és jó hangosan részletezte: – Mit szeretnétek? Itt a sziklán pár hét alatt éhen halni, a vendéglátóinkkal együtt? A környéken hiába vannak fák, laknak rajtuk, rablónak álltok és elveszitek erővel?

Akik segítettek, azokat büntetnétek meg? Hát én nem leszek rabló, de a családtagjaim sem erre születtek. Ránézett a szüleire, és a nővére családjára, akik csak bólogattak a szavára. – Az én családom velem együtt megpróbálja., de egy áthidaló megoldást javasolok, mindenki elmegy, aki élettér nélkül maradt, de ha egy hónap alatt nem tud megszokni az új helyen, rosszul érzi magát, akkor visszahozzák ide a kikötőbe és innen megy, amerre gondolja, hogy tud. Kérdőn nézett Damerra, akik helyeslően bólogatott. Közben Lanó is megérkezett a csónakján, a sziklasziget kezdett inkább egy hatalmas kikötőhöz hasonlítani, amilyet aligha lehetett a falakó világokba találni. Pár utas volt a csónakján, kísérők, rozoga elnyűtt csónakok, amin családok ültek. Ang beszédét hallotta és ő is bólogatott. – Elkísérlek benneteket, hogy biztosan odaérjetek, ha visszajön valaki, egy hónap múlva, megpróbálok neki fát szerezni. Nagy a valószínűsége, hogy legközelebb azok is el akarnak menni, akiknek van fájuk, csak szűkösen terem, mert nőtt a család. Az egyik hajón, én is ott leszek, hogy meglegyen a szükséges létszám. Rendben lesz így? Csak a bólogató fejek látszottak és az első tétova mosolyok az arcokon. Gyors számítást végeztek, hogy hány ember gyűlt össze a szigeten, nyolcvankettőt számoltak össze, benne volt Trent barátja, Nole az anyjával. Ahogy odanéztek rájöttek, hogy nyolcvanöt, hiszen a két fiú és az apró kregi kislány is utas lesz. Nole anyja megígérte, hogy az úton segít vigyázni rájuk, hiszen Erina is váltóban lesz a hajó irányításánál. Nem akartak kockáztatni, aki csónakot vezet, az hajót még nem nagyon tudna. Most gyorsítva tervezett útról volt szó. Eddig hét ember volt, aki ért hozzá, de Paul apja is azt mondta, velük tart. Nyolcan a négy hajóra, elég szűkösen lehetett megoldani, Damer apja rábólintott, ő is megy. Közben a közeli fákról átjött néhány ember, hogy segít ha kell, akár több napig, vagy váltva, mindig jön valaki a szigetre. – Akkor én is elmegyek, nagyapátokkal segíteni az úton. Lesz a szigeten segítség, ha jönnének még a vihar után emberek. A Bátrant itt hagyjuk a kikötőben, ahol fiatalok lesznek a kezelők, oda kettő jut. Majd elosztjuk valahogy. Most az élelmet rakjuk be a hajókba elosztva. Van beépítve víznyerő? – nézett a hajóépítőre, aki a földön ült, az emberek mellett. Az csak rábólintott és már indult is segíteni az élelemhez, maga után intette két fiatal kísérőjét, akik szó nélkül követték. Ang is indult utánuk, majd a tömegből több férfi csatlakozott a pakoláshoz. A kabinokba a beépített ágyak mellé, alvózsákok kerültek, nem fért el mindenki lent, de a fedélzetre is tettek le apró sátrakat. Az irányítóhoz közelre került a vezetők kis sátra. Itt levegővel töltött derékaljakat tettek a fedélzet deszkájára a sátron belül, mégis kevés lett a sátor, minden hajón, 5-6 utasnak, csak a derékalj volt, semmi más. Ráadásul nappalra föl kellett állítani az oldalfalhoz, hogy legyen egy kis hely a lábakat kinyújtani, gyerekeknek mozogni. – Ha szükséges, akkor váltva alszanak a felnőttek, a kabinokban, csak a gyerekeknek lesz a megszokott időben a pihenés. Az egyik férfi megjegyezte: – Én a fedélzeten is elalszom minden nélkül, ha a családomnak lesz fekvőhelye. Ezzel mindenki egyetértett és egészen vidáman rámolgattak. Damer a parton megszólalt: – Két óra múlva indulhatunk, ha mindenki készen van, mindegy, hogy hol van kényelmetlen fekhely, mert itt a sziklán is szűken lennénk. A családok próbáljanak meg csoportosulni, hogy el tudjuk osztani a létszámot. Senkit nem akarunk elválasztani a családjától. Ha valaki már választott hajót, álljon elébe. Az egyest én vezetem Paullal. A Szépséget Erina vezeti, a hajóépítő mesterrel. A kettest Lanó a másik hajóssal. A harmadikat a nagyszüleim és a harmadik hajós. Erina hajóján lesz a harmadik személy az édesapja, a kettesen az én apám. Mi Paullal csak ketten leszünk, de mi fiatalok vagyunk, ennyi időt simán kibírunk. Mindenkinek

megfelel így? Melinda odalépett Damerhez és a fülébe súgta: – Nagyon büszke vagyok rád! Ang a szüleit Damer hajójához kísérte, szó nélkül elfogadták, sógora a kicsit vitte a karjában és akkor jutott eszébe, hogy a nővére említette, lesz babája újra. Nem látszott az alakján, ő meg elfelejtette, de a sógora óvó tekintete eszébe juttatta. Közben figyelte a többieket, attól félt, gond lesz, hogy ki hova szálljon. Az idősebb házaspárok a hármas felé mentek, mintha az idősebb vezetőben jobban bíztak volna. Érdekes volt az, hogy mikor négy felé oszlottak, megszámolták melyik hajón hányan vannak. Közben Damer anyja tétován állt a karjában a kislánnyal, mellette Nole anyja vezette a két fiút, és a sajátja is mellettük állt, mint egy komoly felnőtt, de nem tudták hova szálljanak fel. Damer és Paul összenéztek, majd integettek, hogy oda szálljanak. Így ezen a hajón kicsit többen lettek, de a legnagyobb méretű jármű volt a négy közül. Mindenki felment, már csak az irányítók voltak lent, hogy a komok sávját megbeszéljék és a sebességet. Útközben tud a négy hajó beszélni, ha baj van, segíthetnek egymásnak. Elköszöntek a parton maradóktól, az ölelésből Erinának is bőven jutott, mert az anyja is a parton volt, hogy a csónakot hazavigye. Utolsónak Damer ölelte meg szerelmét és egy gyengéd csókkal köszönt el. Elindultak.

Szárazföld

Az út késő délutánja, minden esemény nélkül telt el. Volt a hajókon, néhány kis zacskó és por, ha valaki rosszul lenne, de nem volt rá szükség. A gyerekek szaladgáltak és élvezték az utat, a szülők komoran ültek, de már annak is örültek, hogy a kicsik nem szomorúak. Ang a panelek mellett figyelt és kérdezett mindenfélét, Damer szívesen magyarázott, amikor Paul leváltotta, követte a példáját. Ang családja nyugodtan ült, mint aki megbízik a tervben. Ang nővére és a férje lassan sétálgattak, néha ők is kérdezősködtek a hajóról és apróbb dolgokról, gyorsan szaladt az idő és fogyott az út. Sok embernek ez volt az első hosszabb útja, ilyen sebességgel, de elég higgadtan nézelődtek. Valaki mindig fenn volt és a távoli tájat figyelte. Lassan Nole anyja Mae is előjött a lakósátorból, a kislányt vezette kézen fogva. Most látszott, hogy mennyire más lett a kislány, a ruhája meg volt varrva, a haja kifésülve. Még a kis szárny tollakat is egyenesre kefélték. A megjelenésére mindenki elmosolyodott, mint egy apró angyal. Ang nővére, az egyik kapott ruhából, ami már eléggé szűk volt számára, a fedélzeten a kislányra szabni próbált ruhát és ebbe Mae is segített. Nem sikerült nekik, de emlékeztek, hogy az egyik fülkében kregi család van, segítséget kértek és a három nő már gyorsan kiszabta az anyagot. A varrást is elvégezték, megvolt a váltás ruha a kislánynak. A két kisfiúnak Nole ruháiból adtak tisztát, nagyon kopott kis ruhadarabok, de a célnak megfeleltek, Damer megköszönte, miközben a fiúk mellette álltak a vezetésnél. A kislány is odament és rámosolygott. Megsimogatta a fejét és a szemét pára homályosította el, mennyire szerethették ezeket a gyerekeket, nehéz dolga lesz, hogy boldoguljon, de szeretni fogja őket mindig, ennél többet nem tehet. Este a gyerekeket elég nehéz volt lefektetni, tovább játszottak volna, de a végén mind lefeküdtek. A nők is eltűntek a gyerekek mellé, a férfi utasok inkább fönt maradtak és halkan beszélgettek, próbáltak egymásba és magukba erőt önteni. Mindenki azzal vigasztalta magát, egy hónapot ki lehet bírni. ,,Honnan sejtették volna még, hogy egy hónap múlva már büntetésnek tűnne, hogy visszamenjenek, hacsak nem vendégnek, látogatóba." Néhol a víz egyhangúságát lakófák szakították meg, láttak olyan helyet is, ahol több thugfa

volt, mint egy település, de a csónakok száma mutatta, hogy laknak ott elég sokan. Másnap délután már néhány pára és ködfolt is előtűnt. Mindenki csodálkozva figyelte, csak a három fiatal tudta, hogy Rebonék régi élethelyén is túljutottak. A legközelebbi nap reggelén a párában az első sziklák látszottak. Aki közel volt és odalátott, hangos kiabálással hívta fel rá a figyelmet. Damerhoz sok kérdést intéztek, hogy lehet odajutni, van e rajta fa és hasonlókat, nem győzött válaszolni. Amikor a nagyobbat meglátták, ahol Damerék is pihentek annak idején, mindenki azt kérdezte, miért nem mennek egyenesen oda le. – Nem férne el ennyi ember ott, de ha valaki oda akar költözni, nem lesz semmi akadálya. Ez már elérhető az úti céltól csónakkal, nem kell a hajó. A vágyakozó tekintetek odatapadtak az alant elhaladó tájra. Lassan közeledtek a célhoz és a megbeszélés szerint lassítottak, majd óvatosan haladtak a párafelhőben. Az utasok egymásra néztek, nem értettek semmit. A tenger felett haladtak, de az ütközésgátlókat beindították, átláttak egymáshoz, egészen közel mentek, egymás mellett. Ahogy haladtak, lassan a párafelhő eloszlott, Ang felkiáltva előre mutatott. A kibontakozó zöld szigetre bámult minden ember. A hajó fedélzete tele lett emberekkel, pillanatok alatt, a gyerekeket magasra emelték, hogy ők se mulasszák el az ünnepi pillanatokat. A nők halk szipogása mellett a férfiak tekintete is elhomályosodott, amíg nézték a távoli életteret. Damer vezetett, innen már az apró komon át elérte Jookot, szólt, hogy jönnek négy hajóval, nem sokára kikötnek. Pault úgy megölelgették, hogy a végén már mosolyogva tiltakozni kezdett, inkább Damerhez lépett, hogy ha kell segíthessen. Ahogy közeledtek, lassan emelkedni kezdtek, és a négy hajó besorakozott egymás mögé. Nem voltak benne biztosak, hogy mind a négy elfér a kikötőbe, de több sima terület is volt ott a sziklákon, a vízre nem akartak leszállni. Nem olyan egyenes, de ha a lábak kiegyenlítenek, nem lehet gond. Erina elsőnek vezette a hajót a helyére, mögötte Damer apja sorolt be a következővel. Damer türelmesen várakozott, amíg a nagyszülei kikötnek. Az utasai fegyelmezetten álltak, még a holmijukat sem kezdték el felhordani. Damer útközben elmondta, hogy lesz idejük kipakolni kényelmesen, egy-két órát nézelődjenek, hogy találjanak helyet maguknak, de bármikor átköltözhetnek másik területre, ha meggondolják. Most kikötés után a karjára vette Mae kezéből a kislányt és vele lépett le a hajóról, a két fiú ösztönösen csatlakozott hozzá. Mindenki a kikötőbe volt, Rebon integetett Lilian mellett. Vernia minden hajót nagyon figyelmesen nézett, de amikor Paul a lépcsőre lépett, odamosolygott és intett a kezével. Ezen Damer kuncogott egy kicsit, eddig aggódott, hogy esetleg Paul csalódni fog. Jook kézfogással üdvözölte mind a két férfit, miközben Adena a kislányt kapta a karjába és magához ölelte. Ahogy szálltak le, a kregi családokat is köszöntötte, akik mikor meglátták, sokkal nyugodtabbak lettek. Rebon a tárgyra tért azonnal: – Honnan szereztetek ilyen remek hajókat? Soha nem mondtátok, hogy ennyire gazdagok a szüleitek. Sőt, úgy emlékszem egyszerű emberek, attól függetlenül hogy sziklán élnek. – Tudod – kezdte Erina – ezt mi vettük magunknak, fejenként egyet, a negyediket meg kölcsönöztük, egy kedves barátunktól. – Jó barát lehet, ha ennyire megbízik bennetek. – Nagyon jó, de nem is tud róla, hogy kölcsön adta. Egy házaspár, ha jól emlékszem Cardon a vezetéknevük. – Ezt nekünk hoztátok? – Igen hiszen az érccel fizettünk. Természetesen, ha gondoljátok vehetünk még egyet. – Nagyszerű és önzetlen gyerekek vagytok. Tudják a szüleitek, hogy milyen szerencsések? – Tudjuk – szólalt meg egyszerre két hang a háta mögött. Ahogy megfordult és a két férfit meglátta, kitalálta, hogy kik azok, a hasonlóság is látható

volt. Melindáék is odaértek, pár szóval megismerkedtek, és elindultak az emberekkel. Először a thugfákhoz vitték őket, mert azt mindenki ismeri. – Innen a tengerig thugfák nőnek, – magyarázta Rebon – de később a többi gyümölcsöt is megnézhetitek. Azt még tanulni kell, melyik mire való, mert nem mind ehető. Nézzetek szét kedvetekre, de ha eltévednétek, az a világos szikla minden kis tisztásra odalátszik. Ott lakik Jook és a családja, ők segítenek. Itt meg, mutatott a közeli tisztásra, – én lakok a feleségemmel. Szemben, nem túl messze Damernek van egy kis lakás felhúzva. Nem tudhattam, hogy megszaporodtatok,- nézett a három kicsire – de számíthattok ránk. – Akkor Mae egyelőre beköltözhet a mi lakásunkba, majd a hajón alszunk egy két napig. Ang megjegyezte: – Először félkör alakba le kellene pakolni a holminkat és mindenki elfoglalja minden második fa alját. Mindjárt elmagyarázom, nem ismerjük a szigetet, eltévednénk, pihenni akarunk és ehhez nagyon jó egymás közelsége. Legyünk egy kis település, később ráérünk szétköltözni, ha jobban ismerjük a területet. Elnézést, hogy adom itt a tanácsokat, de annyit éltem a családommal távol az emberektől, hogy azt hiszem mindenkinek örömet okoz az ilyesmi. Kicsit elvörösödött a beszéd után, de pár idősebb odalépett hozzá. – Jól beszélsz fiam, itt mindenki magányosan élt, ennek most vége lesz. Az ötleted jó és már hordjuk is a csomagokat ide. Rebon már indult is, a férfiak követték, miközben az asszonyok már a fákat nézegették. Olyan békés egyetértésben, mintha mind rokonok lettek volna. Ang nővére is ment a szüleivel, de a férje kedvesen kettővel távolabbi fához vezette. Mindenki helyeslőn bólogatott rá. Adena és Lilian a kicsit megetették, Under sem ment fel a fehér sziklához a szüleihez, a két nagyobb fiúval evett és szóhoz se jutottak, olyan lelkesen mesélt. Mit fog megmutatni, hol milyen játékot lehet játszani, Mae és Trent is csatlakozott a társasághoz. A hajók vezetői Jooknál a füves asztalnál beszélgettek a finom gyümölcsök mellett. – Hát fiam, ha anyádat rá tudom venni – nézett Paulra az apja – akkor lesz még egy család a közeledben, mi is ideköltözünk. Erina egyből átölte az apja vállát és boldogan nézett rá. – Azt hiszem egy fél év alatt ránk is számíthattok – jegyezte meg Melinda a férjére nézve, aki helyeslően bólogatott – a sziklát majd a közösségi fa helyett használja a település, mi csak azt az egy lakóházat tarjuk meg, ha látogatóba megyünk. Megoldható lesz ez?– nézett Lanó felé, aki igent intett. – Ti eljöttök fiam? – Én szívesen, de nekem is a feleségem kell meggyőzni. A hajóépítő unokaöcs megjegyezte, hogy ő is csatlakozni szeretne az itteni telepesekhez, ezen mindenki elmosolyodott, hiszen látták, hogy az egyik falakó kislány körül legyeskedik. – Tudod Damer, lehet, hogy egyszer én is ideköltözöm – jegyezte meg az öreg hajóács – a nyugdíjas éveim eltölthetem itt. Addig is szívesen elnéznék, évente erre. Jook megjegyezte, hogy a vendég is jöhet, de ha valaki még ide akar jönni lakni, az bármikor szívesen látott ember. Jó lenne egy gyűjtőhely, ahonnan havonta egyszer elhoznák azokat, akik szeretnének itt élni, az emberiség jövője lesz, ezen a szigeten. Lanó azt mondta, a szigeten lehet a gyűjtőhely a kikötőben, addigra eldöntik, hogy körülbelül mikor. Azért viharba nem kellene hajózni, úgy gondolja, ha lesz utóda, akkor ő is idejön lakni. – Az jó lesz, mert itt is lesznek apró dolgok és neked komoly gyakorlatod van ebben. – Damer, ti megtartjátok a három kicsit? Vagy keressünk szülőket nekik?

– Nem keresünk senkit – kiáltotta a megérkező Lilian – mi egy család vagyunk, mindig az figyel rájuk, aki ráér, én meg, mint nagymama, mindig ráérek. Erre már csak a nagy elhallgatás következett.

Pár héttel később Damerék már a sziklánál voltak, Lanó előtt, aki házastársaknak nyilvánította őket. Adena, Vernia és Under is a vendégek között volt, Jook Rebonékkal maradt, az új lakóknak segíteni. Az esküvő utáni napon, a szülök is elkezdtek csomagolni, a nagyszülőkkel együtt. Lanónak átadták a kulcsokat és megkérték, ha valaki kéri adja át az élőhelyeket. Elindultak az új élettér felé, ahol már nem falakók lesznek, de minden más a régi marad. Vége a történetnek. Vagy mégsem?

Visszajövök érted

– Ang mostanában egyre figyelmetlenebb vagy, – jegyezte meg Rebon – majdnem belesegítettél a tengerbe. Hol járnak a gondolataid? – Ne haragudj, legközelebb jobban figyelek. – Jó, nem is azért mondom, tudod, hogy kedvellek. Ez igaz volt, Ang az első családokkal jött a szigetre lakni. Ekkor a tengereken már csak fákon éltek az emberek. A thugfák képesek voltak a tenger fenekéről is felkapaszkodni a felszínre, nem a legmélyebb területeken, de még a hajózható részen. A több összefüggő szigeten csak egy család lakott, a környéken senki, ők meg nem tudták, merre keressenek embereket. Pár kíváncsi fiatal találta meg a szigetet, Rebonékat is felszedve útközben. Így Rebon az őslakosokhoz számított, a fiatalokkal együtt, akik ideköltöztek, a tágabb rokonsággal. Közben szedtek össze embereket, akik vagy önként, vagy mert öreg lett a fájuk, de költöztek. Ang is az elején érkezett a szüleivel és a testvérével, a nővére már a második babát várta, ő még egyedül élt. Igaz volt választottja, de azt nem mondta el senkinek. A vihar miatt kellett költözniük, mindenük annyi volt amit magukon viseltek. Nem mehetett a lány szüleihez, magának sem volt hol laknia. Ráadásul tudta, hogy ők is szűkösen élnek a fájukon. Most van lakása és minden ami egy házassághoz kell, csak a távolság, választja el a szerelmétől. A csónakján elmehetne, de egy hónap kevés lenne, a családja meg aggódna érte, a szigeten van hajó ami arra minden hónapban jár, de hogyan kérjen meg valakit, hogy a pihenőidejét az ő fuvarozásával töltse. Másképpen meg a két nap alatt, amit a hajó ott tölt, a régi élőhelyen, nem tudja megjárni az utat a szerelme lakófájához. Most először gondolt rá, hogy valakinek el kellene mondani ezeket a dolgokat. Hirtelen elővette a szomorúság, még egy könnycsepp is legördült az arcán, letörölte, de nem vette észre, hogy Rebon távolabbról figyeli. Rebon már többször észrevette, hogy valami bánata van, de nem akarta faggatni. Most mégis közelebb lépett. – Mi a gond fiam? Nem tudok segíteni?

A kérdésre Ang elmesélte, hogy a tengeren maradt a számára fontos lány, akivel már régen a jövőjüket tervezték. A hatalmas szél amely a fájukat ledöntötte, elmosott mindent, nem tudott még elbúcsúzni sem tőle. Eltelt pár hónap, hogy nem látta. – Miért nem mégy el, nézed meg, hogy szeret-e még? – Tudod, hogy a hajónak van egy alap menetideje. – Nincsen, mi önkéntesen üzemeltetjük, nyugodtan elmehetünk amíg a kikötőbe áll. – Igen, de az sokáig tartana. – Akkor korábban megyünk el. – Megyünk? – Igen, hiszen ráérek, majd én is beállok váltásba, a hajó vezetői közé, a másik te leszel, legalább csak egy plusz ember kell és meglesz a létszám. A legközelebbi tervezett úthoz már Ang és Rebon jelezte, hogy mennek, csak egy fő kellett még, mindig három fő volt a minimális létszám, hogy kényelmes legyen az út. Vihar esetén meg kellett a három személy, Lanó jelezte, hogy visszamegy, egy pár iratra szüksége lesz és szívesen utazik el. Hárman indulnak, Lanónak elmondták még indulás előtt, hogy lesz egy kis privát látogatás, lehet, hogy csúszik a visszaút – Szívesen pihenek a szigeten, nem tudom lesznek-e utasok. Aki ide akart költözni, már eljött, de még távolabbról gyakran jönnek emberek, akik szeretnének nálunk lakni. Nem szoktak türelmetlenkedni az idő miatt. Titok, hogy hova mentek? – Nem, Ang egy kedves barátját látogatjuk meg. – Lány is várja ott? – Igen Lanó, ha ennyire kíváncsi vagy. – Ne menjek veletek? Nem kell segítség? Tudod, hogy én házasságot is köthetek, akár azonnal. – Hát nem is tudom, lehet, hogy, gyere nyugodtan, ha van kedved. – Akkor egyenesen arra kellene menni és utána a Szigeti kikötőhöz. Sokkal rövidebb lesz az út. Most, hogy ilyen közelre került a látogatás, Ang sokkal izgatottabb lett, nem találta a helyét, hiszen egy nap múlva már láthatja Letíciát. Vajon majdnem fél év után mennyire hiányzik neki? Vagy esetleg már van egy környékbeli falakó, aki kerülgeti. Ezt azért ő sem hitte el, már három éve tervezgették, hogyha lesz egy fa a környéken, akkor odaköltöznek kettesben. Addig hiába házasodtak volna össze, mert egyik család fája sem bírt volna ki még egy személyt. Most lenne rengeteg hely, ha várt rá? Rebon említette, hogy a szüleinek is el kellene mondani előre, nehezen, de rászánta magát. – Beszélhetnénk valami fontos dologról? – fordult hozzájuk este, amikor a család együtt volt. – Természetesen, mi a gond? – Nem csak a szigetre megyek el az úton. A régi élőhelyünket is felkeresem. – Miért? – Én tudom – szólalt meg az éppen ott levő nővére – Letícia miatt. – A negyedik fán lakó család lányáról beszéltek? – Igen, elmegyek érte és elhozom ide, ha jönni akar. Terveztük, hogy összeházasodunk, ha lesz szabad fa, most visszamegyek és megkérdezem, változott-e a terve. – Sok sikert fiam, szívesen látjuk a családba, de ezt úgy is tudod. Elmenjek veled? – Nem kell apám, ha nem sikerül, akkor könnyebb lesz egyedül, Lanó és Rebon is elkísér. Csak bólintottak a családtagok, értették, ha nem sikerül, nem akarja, hogy sajnálják. Nem arra gondoltak, hogy Letícia elfelejtette, inkább a szabad férőhely törvényeire. Ha nőnek a

gyerekek a kisebb fán, sürgős, hogy elmenjen a nagyobb a háztól, ennek módja a házasság. Ang is tudta ezt, azért sietett vissza. Alig tudta kivárni az indulás reggelét, izgalmában nem aludt fél éjszakát. Reggel ahogy elindultak, Rebon elküldte aludni egy kicsit, szót fogadott, hiszen nem irányíthatja a hajót fáradtan. Gyorsan elszaladt a néhány nap, és már elkanyarodtak a szokott útvonaltól és elindultak Ang régi élőhelye felé. Itt ritkán voltak a fák, sok volt a fiatal, ami még várhatott, hogy ráköltözzenek, a szükség azonban nagy úr. Pár öregebb fa is volt, az egyiken egy kedves idős barátja lakott. Ang tervezte, hogy majd őt is meglátogatja. Most Letíciáék felé vette az irányt. A saját fájuk már nem látszott ki a vízből, csak a helyét tudta és így ismerte meg. Ahogy a lakófához értek, leállították a hajót, nem kötötték ki a fához, hiszen nem bírta volna a súlya. A lábakat engedték a tenger fenekére periszkóp módjára, sikerült rögzíteni, és Ang a kis csónakot tette vízre a lépcsőkig, egyedül szállt bele és dobogó szívvel lapátolt az evezővel. Nem akarta erre a rövid távra beindítani a motort. A fánál nem volt mozgás, de nem is erre az oldalra nyílt a bejárat. Azon az oldalon pedig szűk lett volna a hely a kikötéshez. Megnézte a fát evezés közben. Még fiatal volt, várhattak volna a ráköltözéssel pár évet, de átszott hogy gyönyörű fa lesz, ha teljesen kifejlődik. A lépcsőnél kiakasztotta a csónakot és dobogó szívvel lépkedett fölfelé, majd bekopogott. Az ajtót Letícia bátyja nyitotta ki: – Ang – kiáltott fel, örömmel és átölelte. Nem is értette, hiszen annyira nem kedvelte régebben, mindig figyelt rájuk, ha a húgával játszott. Ahogy belépett, Letícia felsikoltott örömében és sírva fakadt. Szülei az asztalnál ültek, mellettük idős barátja, aki örömmel sietett eléje. – De jó hogy jöttél, – ölelte meg. Mindenki rámosolygott, Letícia meg a kezét szorongatta, mintha soha nem akarná elengedni többé, Ang arca ragyogni kezdett az örömtől. Köszöntött mindenkit, majd belekezdett a mondandójába, közbe Letíciára nézett és nem voltak kétségei. – Azért jöttem, hogy elvigyem Letíciát. Már van lakás készen, ahol elférünk. – El akarod venni?– érdeklődött a lány bátyja. – Igen. – Mikor? – Ezt nem értem. – Elviszed és majd valamikor elveszed? Vagy elveszed és úgy viszed el? – Én akár azonnal is elveszem, ha arra gondolsz, hogy nem tartom meg az ígéretemet. – Na arra kíváncsi lennék, hogyan csinálod, – mosolyodott el az apa – de elkísér a fiam a házasságkötési lehetőségig. – Meg lehet csinálni akár ma. Ti nem akartok ott lenni? – Hogy gondolod? – Hajóval jöttem és van fönt olyan személy, aki összeadhat bennünket. – Hajóval? Igaz a legenda, hogy egy hajó jár havonta, és elviszi azokat, akik szűkösen élnek és el akarnak költözni egy szebb élőhelyre? – Igaz, csak reménykedem benne, hogy ti is odaköltöztök velünk. Csak hümmögés volt a válasz rá. – Gyertek el velem, megnézitek és ha nem tetszik, visszahozlak benneteket. A szüleim is ott élnek. Addig valamelyik szomszéd leszedi a beérett terméseket. – Nekünk nincs tartalék élelmünk. Ma éppen arról volt szó, hogy valamelyik gyereknek át kell költözni André fájára. Neki ajánlottuk fel, hogy vegye el Letíciát, igaz hogy nem akarta megtenni, de másképpen nem költözhetett volna át. A női kéz meg nála elfért volna.

– Ne aggódj Ang – szólalt meg André – soha egy újjal sem értem volna hozzá. Nekem ő túl fiatal és tudtam, hogy téged szeret. – André a meghívás neked is szól. – Hát a kedvetekért elmegyek, úgyse utaztam még igazi hajón. Gyorsan összepakoltak néhány ruhadarabot, divat nem volt, csak praktikus dolgok, André is átszaladt a fájához a csónakján, hogy pár hétre legyen nála ruha. Úgy tervezték a következő hónapi hajóval jönnek haza. Ang megígérte, hogy erre kanyarodnak. A legközelebbi szomszéd boldog lett, hogy a termést leszedheti egy hónapig, ígérte, hogy felét megaszalja, legyen tartalék, mire hazajönnek. Felszálltak a hajóra és a szomszéd integetése mellett elindultak. A család csodálkozva szemlélte a hatalmas hajó belsejét. André és Rebon gyorsan összebarátkoztak és a csónakon történt élményekkel szórakoztatták egymást. Ang és Letícia a fedélzeten beszélgettek. – Hát ezért a kislányért érdemes volt kitérőt tenni, – jegyezte meg mosolyogva Lanó – boldogan esketlek meg benneteket ahol és amikor akarjátok. – Majd otthon, ahol mindkettőnk családja jelen lesz. A szigeten már várták a hajót. Négy család akart elmenni az ismeretlen élettérbe lakni. Lanó összeszedte az iratokat és még aznap elindultak hazafelé. Mikor a hajó a levegőbe emelkedett, mindenki ámulva nézett le a tengerre és a környező lakófákra. A napok vidáman teltek el, az ismeretlen gyümölcsöket ízlelgették, teljes sikerrel. Útközbe láttak lakótereket, még sziklákat is. A z utolsó napon, mindenki az átlátszó burkolaton át a szigetet nézte. Most tudatosodott bennük, hogy a mesénél sokkal hatalmasabb és szebb, amit látnak. A zöld sokféle árnyalata mellett, közelebb érve, madarak is látszottak, csak apró színes pontok, de még így is a mesék birodalma elevenedett meg. Hatalmas csodálkozó sóhajok szálltak fel a nők szájáról, a férfiak is elismerően bólogattak. Letícia szólni sem tudott, csak a mosoly beszélt az arcán. A kikötőbe legalább negyvenen voltak, mindig várták a hajót. Most még egy új lakó is jön, ezért sokan csak kíváncsiságból jöttek a kikötőbe, mert ez mindig esemény volt a szigeten. Gyakran jöttek ismerősök, vagy csak látogatók, akik kíváncsiak voltak, legtöbbször már mint az új otthonuk, úgy indultak vissza a családtagokért és barátokért. Ahogy Ang kiszállt, apró aranyhajú kislány rohant oda hozzá, hófehér szárnyai meglebbentek a futástól, ebből látszott, hogy egy másik emberfaj, kregi származású. – Ang, hoztál új barátot nekem? – Jött pár új ember és vannak gyerekek – emelte a karjába a kislányt, aki átölelte a nyakát. – Az egyik barátom kislánya – mutatta Letíciának, aki álmélkodva nézte a pici szépségét. – Ő lesz a feleségem, tetszik neked? – Nagyon, – nyújtotta két kis kezét Letícia felé az apróság. Az átvette és magához ölelte a kislányt. Közben a kislány anyja, Erina is közelebb jött és magához vette a kislányt. – Nem értem, – kérdezte meg Letícia – te nem vagy kregi, az apja az? Ráadásul elég fiatal vagy a kislányhoz. – Van még két nagyobb fiam, örökbe fogadtuk mindet, a lányom szülei kregi származásúak voltak. – Irigyellek, gyönyörű kislány. – Majd lesz neked is idővel. Mi is tervezünk majd saját gyereket, csak kicsit várunk, még. Közben Ang lakása felé indult az érkezők egy része. A három új családot az üres lakásokhoz vitték, hogy válasszanak kedvükre, mindig volt 4-5 tartalék lakás, ha valaki oda akar költözni, akkor legyen, ideiglenes. Ha tetszik az új lakónak, akkor meg végleges. Sokan később építettek másfajta lakóteret kedvükre, de a régieket nem bontották le, az új

telepeseknek azonnal akadt hely. Volt pár helyiséges közel a kikötőhöz, ha vendégek lennének a szigeten, olyanok, akik még nem terveztek, végleg ott maradni. Itt lerakták Letícia szülei a holmijukat, André is a közeli házikóba telepedett, pedig Rebon hívta, hogy lakjon náluk. – Étkezni szívesen átmegyek, de most maradok az ismerősök között, a holnapi a halászatra számíthatsz rám. Megnézték Ang lakását, aki felajánlotta, hogy lakjanak ott, ha kedvük tartja. – Köszönjük fiam, de ahol most lett kijelölve a szállásunk, az tökéletes. Nappal átjövünk ide, hogy a nők kedvükre rendezkedjenek be. Mikor lesz az esküvő? – Mi úgy beszéltük meg útközben Letivel, hogy három nap múlva, hétvége lesz, mindenki ráér, közben összeszedhetünk egy kis gyümölcsöt a vendégeknek. Abban tudnátok segíteni, hiszen itt ilyen fontos eseményen mindenki összejön, pár falatot eszik. – Nagyon szívesen segítünk – emelte fel a fejét Letícia bátyja, aki eddig azt nézte, ahogy a lányok a karjukon kosarakkal a gyümölcsöt vitték haza. – Ang, vannak itt olyan lányok, akik szabadok? – Szabadok? Ja értem már, nincs udvarlójuk. Nem tudom, nekem eszembe sem jutott figyelni. Látom jön Rebon, majd ő megmondja. – Lányok? Hm? Nem most készülsz házasodni? – Nem én kérdeztem. – Gondoltam, – mosolyodott el – vannak fiatal lányok elég szép számmal, nem véletlen, hogy olyan szívesen járnak ide a vendégek. Csak innen senki nem akar elmenni, vissza a fára, még feleségnek sem. Ilyenre ne is gondolj – fordult a fiatalemberhez. – Az nem számít… A szülei éppen végeztek a helyiségek nézegetésével, máris feléjük indult. Az anyja és Letícia mentek a fák közé, de az apja közeledett. – Apám, én is szívesen itt maradnák örökre. Van hely elég, szívesen fogadják a telepeseket. – Fiam, nem hagyhatsz bennünket egyedül, ezt te is tudod, legalább a fiunk éljen a szülők közelében. – Tudom, de... – Nincs de, ha anyádat rábeszéled a költözésre, akkor én szívesen laknák a gyerekeim közelébe. – Megpróbálom, jönnek visszafelé, nagyon fontos lehet, amit beszélnek. Letícia szólalt meg elsőnek, ahogy közelebb értek. – Apa? miért nem jöttök ti is velem ide? Anya szívesen jönne, csak téged kell meggyőznöm. Egymásra néztek és a végén mindnyájan nevettek. André éppen akkor jött vissza a sétából. – Gondban vagyok, lehet, hogy itt maradok végleg. Nektek adom a lakófámat, itt elég sokan élnek az én korombeliek. Megismerkedtem, egy nagyon kedves özveggyel, aki egyedül neveli a gyermekét, mind a kettő nagyon tetszik, nekem is lesz egy fiam. Ha nem sikerül, akkor sem leszek magányos, ennyi ember között, Rebonnal már összebarátkoztam, remek ember, nem leszek nagyon elhagyatott. Meg a lányotok is itt lesz férjével, majd én vigyázok az unokáitokra annak idején. – Azt hiszem, egy hónap múlva csak a személyes apróságokat hozzuk el és a fákat átadjuk azoknak, akik most gondozzák, az övéké is elég fiatal, és vannak gyerekeik. Mire felnőnek a fák is megerősödnek. Ha csak nem kapnak kedvet eljönni ide. – Ti is maradtok?

– Igen. Ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni. Mosolyogva nézett a fia után, éppen sietett egy fiatal lánynak segíteni, aki a kosarát leejtette. Beszélgetve szedték fel és válogatták az egészséges gyümölcsöket. *** Lilian sokáig tűnődött, hogy Andrét miért érzi annyira közelinek magához. Nem tudta ezt az érzést megmagyarázni, de egyszer szóvá tette, amikor Rebonnal megjöttek a horgászásból. – Mintha mindig is ismertelek volna, csak azt nem tudom honnan. – Érdekes, mert számomra is olyan ismerősnek tűnsz, - jegyezte meg André. Rebon közbeszólt: – Most féltékenynek kell lennem? Soha nem volt okom rá és ha nem csalódom, hamarosan Mae férje leszel. – Ez igaz, még közös gyermek is szóba került, de Nole máris olyan, mintha a fiam lenne. – Honnan lennétek ismerősek? – Ezt nem tudom, hiszen a nevelő szüleim környékén sosem jártatok. – Nevelő szüleid? – Igen, örökbefogadott egy csodálatos házaspár, az ő nevüket viselem. – A saját szüleid? – Nem tudom, hol élnek, vagy éltek, egy vihar elsodort és a koordinátákat nem ismertem. Csak a nevemre emlékeztem, André Deweler, de később a nevelő szüleim kérésére az ő nevüket vettem fel. Kis ideig keresték is a szüleimet, de elég nagy vihar volt és a szél is többször fordult meg annyi idő alatt. Ők örökbe fogadtak, nekik nem volt gyermekük, nem is voltak már fiatalok. Számomra ott volt a család, amíg éltek. – Én Lilian Deweler néven születtem. Te lehettél az öcsém, akit a vihar elsodort. Szó nélkül átölelték egymást. Később a házassági tervekről beszélgettek. – Paul és én együtt fogjuk tartani az esküvőnket, már megbeszéltük.

Vége Kzella. 2012. február