Kzella T. Király Gizella
Marsi randi és más novellák
Tartalomjegyzék
cím
oldalszám
Marsi randi
4
Szányak nélkül
8
Ösztön
12
Tavaszi ébredés
18
Fény
19
Rád gondolok
20
Záró szavak
21
Kis betekintés a sci-fi világába, romantikus novellákkal.
A határtalan képzelet, minden ember sajátja, ha észreveszi hogy rendelkezik vele, használja kedvére. Másoknak eltereli a gondját. A saját világa eseményeit kipiheni, amíg a képzelet világában jár.
Megjelenés 2012. május A grafikák készítője az írások szerzője
(T. Király Gizella)
Kzella:
Marsi randi (sci-fi)
Reggel felkelek, de még nem döntöttem el, hogy melyik éghajlati zónában szeretném tölteni a napot. A kis légi járművemben ülve gondolkozom. Hat órát akarok munkával tölteni, majd a megérdemelt pihenésemet lefekvésig. Csak éppen a választék elég bőséges. Ha a tavaszi zónába megyek, a virágok illata tölti be a munka közben a szobát. Délután sétálhatok a virágos parkokban és a barátaimat is elhívhatom. Az ebédhez a frissen szedett saláta kerül elém. Nem az, amit tegnap szedtek és átszállítottak. A nyári zónában a meleg örömét élvezhetem munka után. A tengerparton napozhatok, később remek fagylatokat fogyasztok. Az őszi éghajlati öv előnyeit is ismerem. Néha szívesen sétálok az avaron, a színes fák lenyűgöznek. A télbe csak akkor megyek, ha síelni szeretnék, munka után. Nem szeretek fázni és ott úgy van kalakítva a táj, hogy vastag ruha nélkül alig lehet közlekedni. Jó ötlet volt, valaha bevezetni ezt, hogy reggel pillanatok alatt elrepít a járművem a kívánt zónába és az egyik konzol előtt elvégzem a munkámat. Nincs helyhez kötve, sem időhöz, csak hetente a megfelelő mennyiséget el kell végezni, hogy ne legyen fennakadás. Van aki az első pár hónapban, az egész évit letudja, majd az automata adagolja a szükséges adatokat. Később unatkozik és megbánja, mert senkinek nem fog hiányozni. Én ilyent nem szoktam, hiszen bárhonnan el tudom végezni az adatok rögzítését. Ma valahogy mégsem tudok dönteni. Vajon mi lehet az oka ennek? Most lassan eszembe jut. Holnap érkezik a Vénuszról vissza egy munkacsoport és a szerelmem köztük lesz. Nyolc hónap hosszú idő, nem vagyok benne biztos, hogy még most is az enyém. Lehet, hogy már csak egy barát jön vissza. Nem nagyon ismerős a várakozás fogalma a kapcsolatokban. A legtöbb amiről mesélnek, három hónap. Tőlem Ruff így köszönt el: – Visszajövök Carol, nem keress másik társat. – Jó – tettem az ígéretet. Most gondban vagyok. Én vártam rá eddig, de ha holnap visszajön és nem egyedül, nevetségesnek érzem magam. Még hímnemű egyedre nem vártak ennyit. Megyek a nyárba, egy kis napozás visszahozza a kedvemet munka után. Ráhajtok egy-két órát és holnap szabad leszek, egész nap. Milyen kár, hogy én csak adatrögzítő vagyok, Ruff komoly kutató. Lehet, hogy így is vele mehettem volna. Megyek a nyári zónába, ott is alszom. Hosszú volt ez az éjszaka, még csak kora reggel van, öt mina. Még délelőtt megjön a kutatóhajó, tíz mina körül. Addigra egy kicsit rendbe teszem magam. A csápjaimat fényesítem kicsit, de lehet, hogy a sminkes az arcom színéhez alakítja. A manikűrösöm nagyon lassú, inkább az automatára kellett volna bízni. Csak én szeretem, ha a körmeim minden kezemen más árnyalatúak. Ezt automatával elég nehézkes véghez vinni. Mira a barátnőm, nem csak manikűröz, az igényeimet is ismeri. Tudja, hogy ma milyen nagy esemény lesz. – Hogy akarod a körmeid? A szokott módon. – Most nem, a fölső kezeimen az arany világosabb legyen, a csápjaimmal harmonizáló. Az alsó kettő inkább a lábaim körmeihez menjen, sötétebb óarannyal. Pár apró mintát is szórj rá véletlenszerűen. Megcsinálnád a
lábam is, kivételesen? Nincs kedvem átmenni és az alapszín nálad van. – Szívesen, nagyon szép leszel. Kár, hogy annyira ritkán napozol. Most a sötét arany a menő testszín, te elég világos sárga vagy. Majd egy kicsit vastagabban szórom rád a sminket. – Nem kell sok, elnyomja a természetes színemet. Közbe a varkocsom is átfonják hátul, több ágra. Azt nem is figyelem, hogy robot, vagy személy, aki végzi. Már csillogok, a vékony aranyport a végén permetezik rám. – A 427 dokkba megyek – közlöm a légi masina mikrofonjába. – Igen – válaszol a géphang. Elindulok és egyre jobban összeszorul a torkom az izgalomtól. Mind a három gyomrom le- föl liftez, egy falat sem férne bele. Már látom a dokkot, még a vénuszi hajót nem mondták be. – Kiszállok a bejáratnál, gyalog megyek tovább. – Igen hölgyem, ahogy óhajtja. Lassan sétálok, most még a lábam is remeg egy kicsit. Jó hogy három van, így biztosabban lépkedek. – A Uh–14 vénuszi hajó két percen belül megérkezik – hallom a gépi hangot. Az átlátszó üveghez sétálok, ott fogom megvárni a leszállókat. Mindenki itt halad át, nem veszítem el Ruffot. A hajó kiköt és azt figyelem mikor jelennek meg az utasok. Meglátom a többiek között. Egy lány van mellette és nevetgélve lépkednek. Érdekes lánynak tűnik. Két keze van és még csak egy csápját sem látok. A varkocsomhoz hasonló haja, az arca körül hullámzik és a vállán túl ér. Most még valamit észreveszek, két lába van. Tagadhatatlanul ügyesen lépked vele, egyszer sem billen meg. Ahogy közelednek, az arcát is látom. Fehér egy kicsit zöld áttetszőséggel. Ami meglepő, a szeme besüppedt az arcába. Nincs hozzá semmi, amivel mozgathatná. Lehet, hogy nem is lát minden irányban? A szeme színét nem láthatom, hiszen Ruff felé néz. Ruff néha körbeforgatja a szemét egy-egy pillanatra. Én meghúzódom pár várakozó mögött. Hogy miért teszem ezt? Nem is tudom, ha már kijöttem, akár oda is mehetnék hozzájuk. Erőt gyűjtögetek, hogy mosolyogni tudjak. Sok erő nem kell, hiszen ennek a nőnek még a keze is kevesebb az enyémnél. Csápja sincs, akkor mivel simogatja meg a partnerét? Ha a csápom a nyaka köré tekerném, pillanatok alatt… Ez nem én vagyok, hogy jutnak eszembe ilyen gondolatok. Soha senki sem tett még ilyet, egy vonzalom miatt. Valaha olvastam dolgokat erről, de az régen történt. Itt már több mint száz éve nem öltek meg senkit. Mi történik velem? Ruff elvette a józan eszemet? Összeszedem magam és előre lépek. – Carol! – hangzik a kiáltás és Ruff máris mellettem terem – Nagyon figyeltelek, hogy kijössz-e elébem, főleg az érdekelt, hogy van-e kísérőd. Gyöngéden magához ölel, egy pillanatra még a csápjával is megérint. Ennél többet nem enged a nyilvánosság. Rápillantok a mellettünk álló nőre, már látom a szeme kék és mosolyog az egész arca. Csak a hasa környékén kicsit kövér. – Engedd meg, hogy bemutassam az útitársamat, ezt a vénuszi hölgyet. A férje a cég itteni részlegénél dolgozik. Kénytelenek leszünk elvinni odáig,
mert még sosem járt a Marson. – Alicia – fordult a nő felé – ő Carol. – Örülök neked, sokkal szebb vagy, mint ahogy Ruff leírt a hajón. Mesélte, hogy a színed olyan, mint az én hajam. Ne lepődj meg ennyire, még nem láttam nőnemű marsit. Gyere és mutasd meg addig a közeli dolgokat, amíg Ruff a csomagokat elintézi. – Szívesen. Csak nézem ahogy Ruff elmegy és a csomagokat segít kipakolni a kollégainak. – Gyere már, van egy kis dolgom valahol, a hajón foglalt volt legtöbbször a fülke. – Itt van közel, pár kis egészségügyi fülke. Sietve elindulunk, közbe beszélgetünk. – Carol, minden marsi lány ilyen mint te? – Hogy érted? – A kinézeted, ha a férjem ilyen nők között van, akkor lehet, hogy engem már el is felejtett? – A szép zöldes arcon aggodalom ül. – Tudod, főleg azért jöttem, hogy elmondjam, lesz egy közös utódunk. – Picit vársz? – Igen, Ruff azért nem enged el egyedül, meg mert a férjemet nagyon kedveli. Egész úton rólad mesélt, meg tűnődött, vártál-e rá. Azt mondta, ha nem vártad meg, akkor is bemutat, mert te remek barát leszel számomra a nagy egyedüllétben. A férjem még marad egy darabig itt. Én meg a világ végére is elmennék érte. – A férjed is vénuszi? – Nem teljesen, valamivel aranyszínűbb a bőre, valamelyik őse a Marsról házasodott. Az nem is fontos. Te megértesz, te is megvártad Ruffot. – Igen, nagyon jó barátnők leszünk. Hogy ez a vénuszi nő milyen kedves és udvarias. Remek lesz vele beszélgetni. Majd segítek neki beilleszkedni. Az olyan barát ritka, aki őszintén tud szeretni. Vége.
Kzella
Szárnyak nélkül
Ülnék a felhőkön, mint puha párnán, de messze vannak. Akad aki fölmegy és ott napozik, pihen egy keveset. Nem a felhőkön ül, lebeg fölöttük. Csak én járok a földön. Olyan sok a veszély, ami itt lent les rám. Akik fönt járnak, azt állítják ott is nehéz a közlekedés. A legkisebb szellő is komoly veszélyt jelent. – Miért higgyem el? Akik mondják, szeretnek, a családom tagjai. Vigasztalni akarnak. Nekem nem vigasz kell, hanem szárnyak. Az a baleset, a lelkem is elveszett, a szárnyaimmal. Azt állítják, hogy újra kinő, csak legyek türelmes. – Hogy legyek türelmes? Nekem most kellene, nem majd. Ezek a szárnyak jelentettek mindent. Ez voltam én, az életem volt. Most csak egy földön járó vagyok, akinek elvesztek a szárnyai. Igaz hogy Moniq szárnyai megmaradtak. Őt nagyon szeretem, érte adtam a szárnyaimat. Őt nem kapta el a hirtelen tűz, csak engem. A testem megvédte, engem meg a szárnyam. Nem hagyott el engem, ma is sétál velem minden nap. Hiába küldöm el, hogy keressen magának szárnyas társat. Ragaszkodik hozzám. – Tudom, hogy kinő a szárnyad, de ha nem nőne ki, én akkor is veled maradok. A mi kapcsolatunk nem a szárnyakról szól. Hiszem is, nem is, amikor ilyeneket mond. Néha úgy gondolom kinő, máskor meg elfog a kétség, hogy csak legenda az egész. Soha nem leszek teljes értékű. Pedig így élni, néha nem is akarok. Láttam már sok szárny nélkülit, olyan komoly a tekintetük. Nem tudok róla, de lehet, hogy az én arcomat is a folyamatos tűnődés komorrá teszi. Csak ha Moniq jön, akkor mosolyodok el egy kicsit. Muszáj, hiszen ő nem tehet semmiről. Én hívtam sétálni. Azt a villámot senki nem tudta volna kiszámítani. Olyan gyorsan jött a vihar, hogy a fák közül kijönni, már idő sem volt. Sokan állítják, hogy szerencsém volt. Én nem mindig érzem ezt. Ráadásul van amiről, nem merek beszélni senkinek. Mostanában folyton viszket a vállam hátulról. Mintha égne a lapockám. Padig a műtét helye meggyógyult szépen. Elaltattak és eltávolították a maradék szárnyamat, azt állították, már nem volt életképes. Mikor felébredtem, tudtam meg azt a hírt. Most pedig annyira közel van az a hely ahol ezeket érzem. Ég a felszíne a bőrömnek és feszít. Néha annyira viszket, hogy szét tudnám dörzsölni valahol. Nem merek orvoshoz menni. – Mi van ha mégis megsérültem, jobban mint gondolták? Most jelentkeznek az utolsó tünetek. Sokat tépelődtem, gondolkodtam ezen a dolgon, lassan megérlelődött az elhatározásom. Orvoshoz fordulok. Vagyok én olyan bátor. A túlélési ösztönöm is előjött. Lehet hogy valami baj van, ami az életemet is veszélyezteti. Nem akarok meghalni igazán. Moniq nem élné túl. – Milyen specialistához menjek? Kezdetnek talán az itteni idős orvoshoz megyek be. Ő még mindig megmondta az igazat. Miért
most kezdene el mellébeszélni? Még várok egy kicsit. Erőt gyűjtök és reménykedem. Nem bízom magamban, pedig az életösztönöm működik. Lehet, hogy el kellene hívni valakit magammal. Vannak barátaim, még azt is felajánlották, felvisznek egy kis repülésre. Én nem akartam. Ugyan minek? Hogy jobban fájjon a hiány? Biztosan szívesen elkísérnének. Mégsem akarom. Ha hazamegyek, anyuékkal beszélek, Ők mindig velem voltak a bajban. Igaz szomorúak lesznek, de elkísér valamelyik. Este szóltam vacsora után: – El tudnátok kísérni az orvoshoz? – Mi a gond? – kérdezte anya aggódva. – Nem is tudom, annyira ég a vállam hátul és iszonyúan viszket. Az idősebbek egymásra mosolyogtak, az öcsém pedig aggódó pillantást vetett rám. Mindig szeretett, de mostanában mintha ő lenne az idősebb, gyakran figyel rám. Nem szóltam rá érte, hasonló esetben én is ezt tenném. – Persze hogy megyek fiam. Mikorra gondoltad? – Tőlem reggel is mehetünk. – Mindjárt szólok a munkahelyemen, hogy megfelel-e nekik is. Pár perc múlva visszajött és bólintott. Szerettem volna visszavonni, hogy mégsem megyek, de ezt már nem lehetett megváltoztatni. Nagyon rossz éjszaka elé nézek. Sosem lesz reggel? Reggelt akarok. Úgy elaludtam, hogy alig bírtak felrázni reggel. – Fiam kelj fel, indulni kell. Egyél valamit. – Nem tudok, egy falat sem megy le a torkomon. Megittam egy pohár tejet, de az is nehezen csúszott le. Fele ruhámat fordítva akartam felvenni. Kellett a kísérő, hiszen egyedül az öltözés is gondot okozott, ma reggel. Az idegességtől még a viszketés is elmúlt. Nagy nehezen elindultunk. Nem nézelődtem ahogy szoktam. Normálisan szerettem a színekben, növényekben gyönyörködni. Vagy csak a felhőkre felnézni és azonnal jobb hangulatom lett. Ma semmi ilyent nem tettem. Lassan andalogva mentem, anyámnak néha lassítani kellett miattam. Így is túl gyorsan értünk a rendelőbe. Nem sokan voltak a váróba. – Máskor mindig teli van, de most még itt sincsenek. – Örülj neki, hamarabb bejutsz. – Nekem nem sürgős. Anyám csak a fejét csóválta mosolyogva. Nem értettem ezt sem. Ha valaki orvoshoz ment, akkor az arca csupa komolyság, semmi mosoly. Az idős szomszéd utánunk érkezett, de én udvariasan előre engedtem. Anyám besokallt. Mikor újra nyílt az ajtó, betolt rajta. Ő nem kísért be. Ezt értettem, hiszen a forradásaim elég durvák. Nagy voltam már a kísérőhöz. – Jó napot kívánok – motyogtam az ajtón belépve.
– Jó napot fiam! Hallgattam – Mesélnél valamit? – nézett rám mosolyogva. – A szárnyam helye, vagy mellette, nem is tudom, úgy viszket és ég. Nagyon feszítő érzés. – Vetkőzz le derékig. Levetkőztem és főtt rákként álltam az orvos előtt. Hogy mi volt az oka, arra magam sem tudom a választ, de mindig zavart, ha vetkőzni kellett valahol. Nem fürdőhelyen, inkább vizsgálatoknál. – Hát igen – hümmögött az orvos többször. – Ez elég kellemetlen időszak lesz. Egy gyerek kicsiként jobban elviseli ezeket az érzéseket. Tudok adni egy kis hűsítő krémet, de kell egy kis türelem is. Ha lehet ne dörzsöld nagyon, nehogy megsérüljön. – Mi történik velem most? – Te nem tudod? genetikailag úgy van a családod felépítve, hogy kinőnek a szárnyak sérülés után. Nem egyik napról a másikra, el kell telni egy kis időnek. – Ez nem legenda? – Nem, de elég ritkán történik meg. Nincsen szükség rá. Lassan tud előjönni az új szárny. Az izomzatod már erősebb, mint egy kisgyermeknek. Így a fejlődése és az izmokon áthaladása kellemetlen érzés. Sokkal rosszabb, mint kicsi korban. Ne is próbáld még mozgatni, nagyon gyenge. Kell még pár hónap, akár fél év is, hogy teljesen kifejlődjön. A repülést csak utána kezdheted el. Kérlek légy türelmes. Kenegessétek ha nagyon viszket. Ha szükséges még kenőcs, gyere vissza, írok fel. Hát csak türelem és minden rendben lesz. Az örömtől az ajtóig is alig tudtam elmenni. Mégiscsak megyek a felhőkig, nem holnap, de a biztosra már mennyivel könnyebb várni. Igen lesz türelmem kivárni, amíg teljesen kinő! Nem akarom, hogy megsérüljön. Mindenre lesz idő. A váróba már ragyogó arccal mentem ki. Rámosolyogtam anyámra: – Tudtad, hogy újra. – Sejtettem, hogy benned is megvan az ősi gén. Minden rendben? – Igen, minden a világon! Vége Kzella. 2011. okt.10.
Kzella
Ösztön
Csak menni előre, minél távolabb a földtől. Napokon át, most egyedül. Elegem van a föld bolygóból. Még gyermekkoromba jöttünk ide, de én most elmegyek. Az én hazám a fénylő bolygó. Még emlékszem rá, addig megyek vissza, amíg végleg el nem felejtem. Eddig ilyen gondolatok meg sem fordultak a fejemben. – Mi történik velem? A szüleim még maradnak jó pár évig. Idősebb korukra tervezik a fénylő bolygóra költözést véglegesen. Nekem elég volt, nagyon elég az emberekből. – Hát ez így nem igaz. Nori az én bánatom. Megemlítettem neki, hogy haza megyek. Ő meg csak nézett rám, azzal a semmit nem értő tekintettel. – Itthon vagy. – Én a szülőbolygómról beszélek. Oda tartozom, hazamegyek végleg. – Azt soha nem mondtad, hogy el akarsz menni oda örökre. Azt hittem, csak látogatóba szeretnél elmenni. – A szüleimnek is csak most szóltam. Nem találom itt a helyem. – Mit válaszoltak? – Természetesnek tartják, szerintük itt az ideje. – És én? – Nem jössz velem? – Nem is tudom. Eddig eszembe sem jutott ez a lehetőség. Azt hittem örökre együtt maradunk. – Én is így gondolom. – Akkor minek elkapkodni? Várj még egy kicsit, nekem is át kell gondolni. – Nem tudok várni, mennem kell. – Akkor menj - csattant föl a lány hangja és elviharzott. Most itt ülök az űrhajóban és nem tudom elfelejteni Norit. Mégis mennem kell. Nagyon vágyom a szülőbolygómra, nem bírom ki nélküle tovább. Harc van bennem Nori és a szülőbolygóm között. Nem fordulok vissza, megyek tovább a fénybolygóhoz. Nori jelenik meg előttem újra. Most nem a gondolataimban, hanem a képernyőn. Velem akar beszélni. A haja kicsit kócos és szélfútta, valahol a szabad ég alatt tartózkodik. Arca betölti a képernyő nagy részét, alig látszik valami a háttérből. Sötétbarna szeme kedvesen tekint rám és szeretetet sugároz. Nem látok sminket az arcán, ezek szerint odahaza van. – Szia világgá menő, merre jársz? – Még nem jutottam túl messzire. Holnap elérem Bodzréniát, ott le kell szállnom, az űrhajóm miatt. Az a fele az utamnak. – Az csodálatos bolygó, jártam már ott. A nagybátyám is ott él a családjával. Ha igazán szép dolgokat akarsz látni, állj meg pár napra, nem bánod meg. – Nem lehet, csak pár órát maradok és mennem kell tovább. – Zarzin, nem mondod meg, miért ilyen sürgős? – Nem tudom. Én sem értem igazán. – Hát erre mit mondjak? Hiányzol és szeretlek.
– Én is. Bontottam a vonalat, mielőtt elveszítem a méltóságom és elgyöngülök. Egy férfi legyen ura a helyzetnek. Lopva, magam elöl is titkolva, letöröltem egy könnycseppet. Szomorú vagyok. Még én sem értem magamat, miért akarok elmenni. Megyek mert kell, csak úgy. Egyre erősebben vonz a szülőbolygóm, megyek mielőtt meggyűlölöm végleg a földet, mert visszatart. Addig, amíg Nori beszélgetett velem, kicsit csillapult a vágy bennem, most erősödik. Annyira erős, hogy a végén gyűlölném a lányt, ha akadályozná az utamat. Közeledek Bodzrénia felé. Már látszanak a színei. Zöld erdők, kék vizek, rengeteg vörös szikla. A sziklákon erős csilogások keresztezik egymást. Mint amikor a fények találkoznak és felerősödnek egymástól. A napok sugarai játszanak. Olvastam, hogy több napja van ennek a bolygónak is. Egy nagy és több apróbb méretű. A pontos számra most nem emlékezek és nincs kedvem előhívni a pontos adatokat. Annyit tudok, nem egy időben van fenn mindegyik. Sötétség alig van, csak félhomály, két egységig. Arra kevés, hogy kipihenje magát a szervezet és regenerálódjon. Ez senkit nem zavar, aludni világosban is lehet. Most nem szeretnék nézelődni, hiszen sietek. Pár óra kell az űrhajónak, addig sétálok. Igaza volt Norinak, gyönyörű hely. Egy hónapja még boldogan éltem volna itt. Most nem tudnám elképzelni. Inkább visszamegyek a dokkba. Egy fehér hajú férfi jön elém. Nem ősz, így született. Hátul a taréjos kitüremkedés mutatja, hogy ő is a fénylő bolygó szülötte. Más eltérés nincs, a földi őslakosok és közöttünk. – Készen van a HUE 14-es jármű? – Még egy félóra kell. Sürgős? – Igen, hazamegyek. – Hm, visszamegyek megsürgetem őket. Egy kávét igyál meg, akkora készen lesz. Beléptem a hangulatos kávézóba és elfogyasztottam egy kávét. Közben felfedeztem egy színes virágot, ami megél az űrhajóban. A kezembe vettem a kis tartályos növényt, az illatával Norira emlékeztetett. Indultam a hajómhoz. Láttam, hogy gyorsan tesznek-vesznek körülötte, de már fogyott a türelmem. A fénybolygó szülötte már jött is elém. – Készen lesz, mire fölérsz és elhelyezkedsz. Eredményes, boldog és elégedett hazatérést! – emelte fel a kezét és az egyezményes üdvözlőjelet használta. – Köszönöm – intettem vissza a neki. Elfordult és elindult a munkások felé. Én még egy kis ideig bámultam utána. A köszönése volt szokatlan, a szavak amelyeket használt. Még csak egyszer hallottam ilyent életemben. nem is olyan régen a szüleim, ugyanezeket a szavakat használták. Felszálltam és folytattam az utam. Mindig erősebb lett a vágyam, lassan alig tudtam legyőzni, menni kellett előre, minden áron. Ez már kórosnak tűnt számomra. Néha a láz is emésztett, már az sem segített, ha Norit idéztem magam elé. Kikapcsoltam a gondolataimból és csak az érzést hagytam eluralkodni. Egy-egy pillanatra átgondoltam, józan ésszel is a dolgot és megrémültem magamtól. – Nem vagyok normális, ez egy betegség, amit nem tudok legyőzni? Lehet, hogy belepusztulok?
Már láttam a képernyőn a fénylő bolygómat. A fény a külső gyűrűktől eredt. A Lumin körül a gyűrűk színe változik. Mintha sokszögletesre csiszolt gyémántot forgatnánk a fény felé. Csak a lapok metszése, mind más színben játszana. Itt a napok színe különböző. Az egyik inkább zöldes fénnyel csillog és ez tükröződik a gyűrűkön át. Az aranysárga a legnagyobb, körülötte vannak a kisebbek. Kicsit bántóak a szemnek ezek a fények, de ez csak az űrben látható. A bolygón kevésbé érzékelhető. Legszívesebben rohannák a bolygó felé gyalog. Végre, ennyi kínlódás és szenvedés után. Helyben járok a monitor előtt és majd szétvet a türelmetlenség. A képernyőn megjelenő arc, az éveim és a nevem után érdeklődik. Kicsit furcsállom, de elmondom, hogy ötven pria vagyok. Nori mindig azt mondja, hogy huszonöt év. – A zöld szektor dokkjába szállj le. Nyitnám a számat, hogy mindegy az, de közben elköszön: – Eredményes hazatérés volt. Értetlenül indulok a kijelölt irány felé. Az automatika átvesz az új irányt és letesz. Ahogy kilépek az űrhajóból és a talajra teszem a lábam, megnyugszom. A kínzó vágy kezd halványulni és halkul a sürgető érzés. Helyette mást érzek: elégedettséget, belső békét. Lábaim maguktól, ösztönösen indulnak az egyik nagy és díszes épület felé. Belépek a kapuján és egy nagyon öreg itteni jön elém. Még fürgén mozog, a korát inkább a ráncai mutatják. – Felnőttél és az ösztönöd hazahozott. Pihenj meg, fogyassz az itthoni növények terméséből. – Ösztön? – Ezt utat minden fényszülött végigjárja. Ötven pria kell az első kifejlődéséhez. Nem pontosan napra alakul ki, csak hozzávetőleges. A legközelebbi, újabb ötven pria múlva következik be. Azt már fel fogod ismerni. – Ez mindig így lesz? Egész életemben? – Igen. Ennyi ideig képes a tested tárolni a szülőbolygód energiáját. Néhány óra elég, hogy feltöltődj és a régi legyél. – Miért nem mondták el a szüleim? – Nem szokás. Erősebb leszel, ha egyedül járod végig az utat. – Én nem teszem ezt a gyermekemmel, soha. Senki nem kényszeríthet rá. – Új világ, új szokások. – Kérdezhetek még? – Nyugodtan, így lehet megtudni a dolgokat. – A gyermekem örökli ezt a tulajdonságot? – Igen. – Akkor is ha nem a Luminon született az anyja? – Természetesen, egészséges ösztönnel született gyermekeid lesznek. Ülj le egy kicsit elmesélem. – Szükséges volt a vér frissítése, egy időben rövidülni kezdett az ötven pria ciklus. Korábban következett be az érettség, majd a következő ciklus is ezzel együtt az életkor csökkenése is eljött. Akkor rajzottak ki először a Lumin szülöttei. Ezáltal újra egészséges életciklus állt vissza. Most már
– –
– – – –
teljesen a természetes időben következik be. Nem zavaró tényező, hogy csak egyik szülő genetikájában található ez a jelenség. Erős a hordozó gén. Van még valami kérdésed, vagy eszel és pihensz? Meddig kell még maradnom? A bolygón még nyolc egységnyit kell töltened, ami egy kiadós alvás, vagy csak sétálsz és nézelődsz. Ennyi elég a következő időre. Ha nem akarsz az épületben maradni, nem baj. Itt akarok. Vannak többen is jelenleg? Igen, miért? A véleményük érdekel, hogy szükséges-e a tudatlanságba tartani a gyermekeket. Veled értenek egyet – sóhajtott az öreg – változik a világ.
Kicsit beszélgettem a sorstársaimmal. Tizennégyen voltunk, nyolc férfi és hat nő. Szép lányok voltak, de én már Nori után vágytam. Ettem és aludtam pár órát. Elköszöntem a többiektől és az idős Elsőket fogadótol. Úgy gondoltam pár napot eltöltök itt, hogy megismerjem jobban a bolygómat. Másnapra Nori megjött a gyorsjárattal, amit én képtelen lettem volna kivárni. Boldogan öleltem magamhoz, hiszen ez egy ajándék volt tőle. – Jól vagy Zarzin? Aggódtam, mert olyan furcsa voltál az utolsó beszélgetésnél. – Semmi bajom. – De volt. Mi volt az? – Egy ösztön, ami ennek a bolygónak a szülötteinél van kifejlődve. Részletesen elmeséltem mindent, ha vele akarok élni és családot szeretnék, tudnia kell róla. Nem fogja elhíresztelni, de bizalom nélkül nem tudnák a szemébe nézni. Figyelmesen hallgatott végig és a végén megsimította az arcomat. Majd megszólalt: – Megmutatnád a bolygódat részletesen. Több napon át sétáltunk és ismerkedtünk a környezettel. – Nagyon szép és szívesen járnék ide pihenni a szabadidőmben, de nem szeretnék végleg ide telepedni. Te igen? – Nem is tudom…. – Nekem van egy remek ötletem. Bodzrénia a bolygómtól nincs túl messze, és ehhez a bolygóhoz is közel van. A kettő között. Mi lenne ha az lenne az otthonunk?
Csak néztem rá csodálattal, még a gondolataink is közösek. Bólintottam és egymás kezét fogva folytattuk a sétát. Pár szót idéztem Norinak egy versből, de ez magamnak is szólt: „Gondolatban velem vagy álmaimban csodállak Szerelmem téged nem hagy el, szívemmel vigyázlak” *
Vége Kzella 2012. május 28
* Kzella: Rád gondolok
Kzella
Tavaszi ébredés
Rügy pattan az ágakon, duzzadó életerő Bennem ez nincsen meg, elhaladt már az idő Fásultan, fáradtan irigylem a sok kis csodát Merre van, hova lett, az a régi tavaszi láz. Elveszett, régen volt, elvitte a múló idő Rohannak az évszakok, már vissza sohasem jő. Úgy érzem bennem van, valahol az-az ifjúság Ha elhagytam, jön helyette, egy új, másik világ. Kzella. 2012. május
Kzella:
Fény
A fény ami a lelkünkben van többet ad, mint ezer gyertya, sok csillámló ékkő, napsugarak. Segít a bánaton, szebbé teszi a napot s ha nem feledjük el, velünk marad és szívünk énekel. Ha jön a bú s szomorú a szív, felvidulunk tőle új erőre hív lelkünk békére lel. Egy sugár, nem látható nincs, de mégis érezzük hatalma van felettünk. s ez a hatalom nem terem erőszakot csak kedves perceket. Kzella 2010.február
Rád gondolok
Veled töltött napjaim A csodás emlékeim Kísérnek életemen Ezt feledni nem lehet Gondolatban velem vagy Álmaimban csodállak Szerelmem téged nem hagy El, szívemmel vigyázlak Most messze tőlem Idegen tájon élsz Honodba s hozzám Majd egyszer visszatérsz Számolom a napot Figyelem az órát Lélekben velem vagy A valóság még vár
Záró szavak Csak néhány apró történet, akár igaz is lehetne. A világűr végtelenje sok csodát rejt magában. Ha nem pusztítja ki önmagát az emberiség, még cssodákat érhet meg. Köszönet azoknak, akik törelmesen hallgatták a kopogásom a gép billentyűzetén. Neked is kedves olvasó, ha eljutottál idáig.
2012. május.
