Kultúrház Timár Sára Erzsébet
„Este hét óra. Telis tele van a színház előcsarnoka. Bent a színházteremben is sokan vannak már. A zenekar hangolása kihallatszik. Mindenki szépen csinosan öltözött. (…) Amikor kimegyek a térre és a kultúrház előtt állok félig az este homályában, félig a neonfényben, felhangzik Csajkovszkij nyitánya. Finoman szűrődik ki a zene. Minden ablak fényes. Mindenütt pihenő, tanuló, szórakozó emberek!” (Gyárfás Miklós: Egy nap a Rákosi Mátyás Kultúrházban, 1950)
Nehéz visszaidézni, mikor jártam először kultúrházban. Talán 1994-ben lehetett, hétéves koromban, amikor apukámmal egy vidéki városba mentünk. Táncórát tartott fiataloknak, én pedig néztem, ahogy tanít. Tisztán emlékszem a színpad vörös függönyeire, a kőpadlóra, a hangosan villogó neonlámpákra. A szőnyeggel borított folyosóra, ami az igazgatói irodába vezetett, és az erős dohányszagra, amely körüllengte. De leginkább a büfére, ahol az eladónő még fehér köpenyben szolgálta ki nekem a süteményt. Gyerekként természetesen nem tudtam, hogy mit jelent a rendszerváltás. Azt sem értettem, mit jelent a szocializmus vagy milyen egy szocreál épület. Azt viszont
az évek múlásával egyre jobban éreztem, hogy a kultúrházak színháztermei, öltözői és szobái egy sajátos világot képviselnek, és ez a világ – legalábbis számomra – nem volt mindig hívogató. Sokszor nyomasztóan éltem meg azt a távolságot, amely az akkor épülő új bevásárlóközpontok, McDonald’sban rendezett szülinapok atmoszférája és a kultúrházi ünnepségek hangulata között tátongott. Mégis, az ott eltöltött idő vagy a nosztalgia hatásának köszönhetően a taszítás érzése egyfajta kötődéssé formálódott bennem az évek múlásával. Amikor a múlt bizonyos módon tovább él a jelenünkben, az mindig kérdéseket vet fel és furcsa helyzeteket idéz elő. Úgy gondolom, hogy a kultúrházak esetében még ma is ez történik.
Bár az intézményrendszert sokan a szocializmus termékének tekintik, Magyarországon már a századfordulótól kezdve léteztek olvasókörök, népházak és munkásotthonok. A háborút követő kommunista hatalomátvétel azonban teljesen átalakította az intézményi kereteket, új működési szabályzatot írtak elő a meglévő intézményeknek, és megindult az új kultúrotthonok építése is. Területi alapon működtek, közel a lakó- vagy munkahelyhez, a kerület vagy a szakszervezet fenntartásában. Az 1950-es évek folyamán a kultúrházakban jellemzően dalkörök, tánccsoportok, különböző szakkörök működtek, de gyakori volt a propagandával átitatott ismeretterjesztő előadások és filmvetítések megrendezése is. Az intézményhálózat az 1956-os forradalom
leverését követő Kádár-korszak idején is kitüntetett figyelmet kapott, a házak szerepét továbbra is a kultúra terjesztésében, a szabadidő kulturált eltöltésében és a marxizmus-leninizmus hatásának terjesztésében látták. A közművelődés alapintézményeinek tekintették ezeket, és folytatták az új épületek emelését. Az ötvenes évek szemléletétől eltérően azonban ekkora hangsúlyossá vált a kulturális öntevékenység fogalma, ami azt jelentette, hogy a korábban kívülről alkalmazott ráhatás helyett a társadalom valós kulturális szükségleteinek kielégítését, az egyének cselekvő és alkotó részvételét szorgalmazták a művelődés folyamatában. Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika támogatás, tűrés és tiltás
hármasán működő rendszerében – főleg a tűrt besorolásban – „visszás” módon olyan kulturális tevékenységek is megjelentek, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Így történt meg, hogy a művelődési házak esetenként helyet adtak renitens zenekarok koncertjeinek, az állambiztonság által figyelt és kezdetben nacionalizmussal vádolt táncházas esteknek valamint később betiltásra kerülő és botrányba fulladó színi előadásoknak, performanszoknak és kiállításoknak. Szüleim sokat meséltek a művelődési házak „aranykoráról”, amikor az 1970-es évek folyamán írók, költők, képzőművészek társaságában jártak külvárosi művelődési intézményekbe. Mindeközben a művelődésiotthon-vezetők küszködtek, mert a megváltozott szabadidős
szokások következtében, az igények növekedésével, de leginkább a televízió elterjedésével nehezen tudták megtölteni közönséggel az intézményeket úgy, hogy közben a szocialista kultúra szerint is értékes programot nyújtsanak, de legalább kulturális programot, és ne csak diszkót vagy könnyűzenei koncertet. A rendszerváltás után sokan nem értették a művelődési otthonok szerepét. A szocializmus maradványaként, elavult intézményekként tekintettek rájuk, esetleg a megszüntetésüket akarták. De bárki bármit is gondolt vagy szeretett volna, a kultúrházak hálózata végül megmaradt számunkra, még akkor is, ha az épületek egy része már bezárt vagy lebontásra került.
Magyarországon ma körülbelül 3500 művelődési ház létezik. Finanszírozási és működési formájuk, látogatottságuk és programkínálatuk tekintetében teljesen változóak, ahogy az épületek állapota, külső megjelenése is. Az intézmények különálló szigetek a maguk lokális kultúrájával, identitásával és problémáival. A vidéki kistelepülések kultúrházai, mint a végvári harcosok, sokszor egyetlen közösségi és kulturális térként funkcionálnak, amit a környék lakói a legkönnyebben és legnagyobb eséllyel elérhetnek. A gyárak megszűnésével a volt szakszervezeti intézmények is nehéz helyzetbe kerültek, fenntartásuk csak pályázati úton lehetséges, de így is próbálják ellátni feladatukat. Más, elsősorban önkormányzati finanszírozású
épületeknél viszont olyan szintű külső és belső átalakulások történtek, hogy számos megújult vidéki művelődési ház vetekedni tudna a fővárosi rendezvényközpontok színvonalával. Az átalakulás időszaka elindult, de az épületeknek még mindig van egy jó része, amely messze jár attól, hogy teljesen maga mögött hagyhassa a múltat.
Egyik felfedezőutam során a vonatról leszállva megkérdeztem, hogy merre találom a kultúrházat. Egy kedves helyi lakos azonnal rámutatott a pályaudvar közelében magasló, hetvenes évek stílusú épületre, és nosztalgiával idézte fel néhány élményét a házról. Miután elköszöntünk, bementem az épületbe, ahol a gondnok az igazgatói iroda várójába vezetett. Nagy volt a sürgésforgás, mert a nyugdíjas klub délutáni rendezvényére készültek. Miközben várakoztam, valamelyik teremből kihallatszott egy Disney-rajzfilm betétdala, amit éppen egy énekóra keretében gyakorolt egy lány az énektanárával. Az igazgatónő megjelent, kedvesen fogadott, kávéval kínált, majd elnézést kérve, hogy tovább kell dolgoznia, magára csukta barna, bőr
hangszigeteléses ajtaját, de biztatott, hogy járjam csak körbe az épületet. A folyosón serlegek és kitüntetések csillogtak néhány vitrinben, amit a helyi dalkör nyert az évek során, a falon pedig hirdetések lógtak a jógaés néptáncoktatásokról és a havonta megrendezésre kerülő használtruha-vásárról. A nagyterembe lépve emelkedett hangulatú látvány fogadott: szépen megterített, hosszú asztal hófehér abrosszal, a falon végig piros függönyborítás. Az elegánsan felöltözött nyugdíjasok lassan megérkeztek, majd helyet foglaltak a vörös bőr székeken, és mintha csak egy filmjelenetet néztem volna – tökéletes részévé váltak az összképnek. Ahogy K. Horváth Zsolt megfogalmazta egyszer egy 2009-ben írt tanulmányában,
a művelődési házak vizuális jelek a társadalmi térben, megkerülhetetlen kordokumentumok. Ez az állítás még ma is igaz, sok esetben egészen megdöbbentő módon. Egy-egy ház megjelenése, berendezése és szobái szinte kimerevítik számunkra a múltat. Olyan, mintha egy időutazásban lenne részünk: belépünk az épületbe, és a látvány, amit ott találunk, felidézi bennünk az elmúlt évtizedek világát és annak elképzelését kultúra és ember kapcsolatáról. A különböző időrétegek egymásra rakódtak bennük, ahogy az évek elteltével fenntartóik és használóik elvettek vagy hozzáadtak valamit az összképhez. Emlékeztetnek minket – néha olyannyira, hogy olvasni tudunk a látványból. De mégsem múzeumok vagy holt helyek ezek – különböző módon,
de működnek, sőt ezekben a terekben történik ma is sok ember kulturális és szabadidős tevékenysége, szórakozása, sokszor egyetlen rendszeres kapcsolata a kultúrával. Úgy gondolom, hogy művelődési házaink átalakulása kultúrtörténeti állomás, és talán jó, ha tudjuk, hogy egy korszak lassú, de idővel végleges lezárásának lehetünk ma még tanúi.
Az intézmények listája Bartók Béla Művelődési Ház – Miskolc
Törekvés Művelődési Ház – Budapest
Béke Művelődési Ház – Inota
Vágfalvi Ottó Művelődési Központ és Könyvtár – Balatonfűzfő
Budapesti Művelődési Központ – Budapest
Városi Művelődési Központ és Könyvtár – Martfű
Csepeli Munkásotthon – Budapest
VOKE Batsányi János Művelődési és Oktatási Központ – Tapolca
Jó Szerencsét Művelődési Központ – Várpalota
VOKE Csomópont Művelődési Központ – Szolnok
József Attila Művelődési Ház – Rudolftelep
VOKE Egyetértés Művelődési Központja – Debrecen
Kertvárosi Bányász Művelődési Otthon – Tatabánya
VOKE Művelődési Ház – Kiskunhalas
Kossuth Lajos Művelődési Ház – Csolnok KÖFÉM Művelődési Ház – Székesfehérvár „KÖSZI” Kőbányai Gyermek- és Ifjúsági Szabadidő Központ – Budapest Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ – Budapest Magyary Zoltán Művelődési Központ – Tata Művelődési Ház – Aka Óbudai Kulturális Központ – Budapest
Irodalom: A közművelődés helyzete a 2015. évi statisztikák tükrében. Művelődési Intézet. Dudás Katalin, dr. Juhász Erika. 2016. (Kézirat) A Központi Bizottság határozata a közművelődés fejlesztésének feladatairól. Az MSZMP KB 1974. március 19-20-i ülésének dokumentumai a közművelődésről. In: A közművelődés helyzete és fejlesztésének feladatai. Válogatott dokumentumok gyűjteménye. Bp., 1976. Andrássy Mária: A közösségi művelődés színterei. Bp., 1991. Gyárfás Miklós: Egy nap a Rákosi Mátyás Kultúrház életéből. In: Művelt Nép 1950. április I. évf. 2. szám p. 11. Hunyadi Zsuzsa: A művelődési házak közönsége, helye, szerepe a kulturális fogyasztásban. 2004. K. Horváth Zsolt: Üresedés. A régi kulturális terek átalakulása Budapesten. In: Andreas Fogarasi: Kultur und Freizeit: Magyar Pavilon, Giardini di Castello, Velence : 52. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále. Bp., 2007. Keressük a művelődési otthon-hálózat fejlesztésének újabb lehetőségeit! (Megnyitó beszéd a művelődési otthon-vezetők III. országos konferenciáján. In: Virizlay Gyula (szerk.) A szocialista gondolkodásért és magatartásért. Bp., 1974.
Sára Erzsébet Timár: Culture socialiste et pratique sociale sous le régime de Kádár en Hongrie. L’exemple d’une maison de la culture de Budapest dans les années 1970. (Szakdolgozat – École des Hautes Études en Sciences Sociales, 2011. Párizs) Archív fotók: Fortepan, Táncház Archívum
Kultúrház
Kultúrház Timár Sára Erzsébet
Timár Sára Erzsébet
ultúrház Timár Sára Erzsébet
“It’s seven o’clock in the evening. The atrium of the theatre is full. Inside the theatre hall, there are already many people.The tuning of the orchestra can be heard. Everyone is welldressed and pretty. [...] When I go out to the square in front of the culture house, standing half in the gloaming half in the neon lights, Tchaikovsky’s overture starts. The music drifts out gently from the hall. All the windows are bright. There are resting, studying and amusing people everywhere.” Miklós Gyárfás, A Day in the Life of Mátyás Rákosi Culture House, 1950
It is hard to recall the first time I visited a culture house. Probably it was in 1994, I was 7 years old and we visited a provincial town with my father. He run dancing classes for young people and I watched him teaching. I can clearly remember the red stage curtains, the stone floor, the loudly flickering neon lights, the carpeted hallway that led to the principal’s office and the strong tobacco smell wafting around. But most of all, I remember the buffet where the saleswoman served me cakes in a white coat. Of course, as a child, I had no idea what the regime change was. I did not even understand socialism or how a social-realist building should look like. But as the years went by, I increasingly felt that the halls, theatre studios and dressing rooms of the culture houses represent a special world, a world that was - at least for me - not always welcoming. I often felt the overwhelming opposition between the atmosphere of the newly built shopping malls, the birthday parties organized in the McDonald’s and the celebrations and events held in the culture houses. However, due to the time spent there, or maybe it was the sense of nostalgia that a feeling of repulsion formed into a kind of attachment with years passing by. Understandably, we dislike a lot of things from the legacy of the previous regime, especially, when it comes to buildings; establishments that we have to see every day, and their alteration or demolition is not possible from one day to the next. When the past, in a certain way, lives on in our present, it
always raises questions and causes interesting situations. I reckon that in the case of culture houses this is still accurate today. Although the institutional system is considered to be the product of socialism, there were reading circles, public houses and workers’ homes in Hungary from the turn of the nineteenth century. However, the post-war communist takeover completely changed the institutional framework; new operating rules were imposed on the existing institutions and the construction of new cultural centers had started as well. The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of residence or work and were supported by the district or the union. During the 1950s, typically there were singing groups, dancing classes or various study groups, but the cultural houses also become popular places for lectures and film screenings impregnated with propaganda. The institutional network received a special attention even after the defeat of the 1956 revolution, during the Kádár era. The function of the buildings still included culture spreading, aiding the „cultural leisure” and circulating the impacts of MarxismLeninism. The houses were viewed as the basic institution of public education, therefore continuing the construction of new ones. Unlike the usual approach of the 50s cultural self-activity became very important at this point, that is, instead of the previously used outside suasion, they urged to satisfy the real needs of the society and to pursue active and creative individual participation in the cultivation process. In the tripartite “support,
7
The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of
residence or work and were supported by the district or the union.
7 h
’s
t
nt
t I
d
ue
s
it
always raises questions and causes interesting situations. I reckon that in the case of culture houses this is still accurate today. Although the institutional system is considered to be the product of socialism, there were reading circles, public houses and workers’ homes in Hungary from the turn of the nineteenth century. However, the post-war communist takeover completely changed the institutional framework; new operating rules were imposed on the existing institutions and the construction of new cultural centers had started as well. The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of residence or work and were supported by the district or the union. During the 1950s, typically there were singing groups, dancing classes or various study groups, but the cultural houses also become popular places for lectures and film screenings impregnated with propaganda. The institutional network received a special attention even after the defeat of the 1956 revolution, during the Kádár era. The function of the buildings still included culture spreading, aiding the „cultural leisure” and circulating the impacts of MarxismLeninism. The houses were viewed as the basic institution of public education, therefore continuing the construction of new ones. Unlike the usual approach of the 50s cultural self-activity became very important at this point, that is, instead of the previously used outside suasion, they urged to satisfy the real needs of the society and to pursue active and creative individual participation in the cultivation process. In the tripartite “support,
The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of
territorial basis, close to the place of
residence or work and were supported by the district or the un
residence or work and were supported by the district or the union.
7
7
territorial basis, close to the place of
territorial basis, close to the place of
residence or work and were supported by the district or the un
residence or work and were supported by the district or the un
7
7
The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of
When I go out to the square in front of the culture house, standing half in the gloaming half in the neon lights, all the windows are bright and amusing” Circulating the impacts of music. Miklós Gyárfás, A Day in the Life of Mátyás Rákosi Culture House, 1950
7
residence or work and were supported by the district or the union.
The cultural houses worked on a territorial basis, close to the place of
VOKE Csomópont Művelődési Központ – Szolnok/ Railway Assosiation’s ’Junction’ Cultur House – SzolnokVOKE Egyetértés Művelődési Központja – Debrec n/Railway Assosiation’s ’Acc
residence or work and were supported by the district or the union.
Culture House
Kultúrház Timár Sára Erzsébet Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj - Ösztöndíj 2016
