Kötetlen Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Kötetlen Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Kötetlen_OK.indb 1

2010.04.30. 13:54:56

Kötetlen_OK.indb 2

2010.04.30. 13:55:10

Kötetlen Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Budapest, 2010

Kötetlen_OK.indb 3

2010.04.30. 13:55:10

Szerkesztette: Demeter Endre Dörgő Benedek Hajdu Gábor Meixner Boglárka Nagy Júlia Petronella Szabó Fanni Olvasószerkesztő: Szabó Fanni Borító: Balla Csönge

ISSN 2061-7453

Kiadja az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium, 2010 1117. Budapest, Nándorfejérvári út 13. http://tarstudkoli.tatk.elte.hu

Nyomdai előkészítés: SL és Társa Bt. Készült a Robinco Kft. nyomdájában

Kötetlen_OK.indb 4

2010.04.30. 13:55:10

Tartalomjegyzék

Bíró Judit

Előszó .................................................................................................................................. 7 Lőrincz Dalma – Meixner Boglárka

A világ, és ahogyan látjuk. Szingapúri és magyar diákok által rajzolt világtérképek összehasonlítása ........................................................................ 11 Körmendi Zsófia – Meixner Boglárka

Flashmob: cél a céltalanság! Egy alternatív jelenség vizsgálata budapesti események tükrében .................................................................................... 19 Balla Csönge

A melegfelvonulás megjelenése a Magyar Nemzet és a Népszabadság online elérhető cikkeiben ................................................................. 35 Balla Csönge

Két nem? .......................................................................................................................... 55 Birtha Magdolna

„Asszonyverés”, avagy egy nem normatív, nem nem-normatív jelenség vizsgálata ........................................................................................................ 65 Susánszky Pál

Kollektív cselekvés és a szabadszoft ver-közösségek .................................................. 73 Hordósy Rita

Miss Marple, a szomorúmanók és a szegénység. Avagy hogyan írt Solt Ottilia a szegénységről, mikor az nem is létezett? ................ 97 Demeter Endre – Nagy Júlia Petronella

Munkaerőpiaci reintegráció a dél-pestiek körében – a gyermekgondozási juttatásban részesülők .............................................................................................. 125 Szőcs Máté

Ihletett társadalomtörténet ......................................................................................... 145

Kötetlen_OK.indb 5

2010.04.30. 13:55:10

Kötetlen_OK.indb 6

2010.04.30. 13:55:10

Előszó Kötetlen

A Kötetlen egyáltalán nem kötetlen. Kötet. Sőt, mi több: könyv. Szaktanulmányok gyűjteménye. Van neki ISSN száma. Akár lektora is lehetne. (Lehet, hogy sok dolga lenne? Lehet, hogy semmi dolga nem lenne.) A Kötetlen paper back, tehát nem keményre kötött. Szép tárgy, stílusos tárgy – ugyan nem „kötött”, de „megcsinált”. Illik a belsőhöz a külső, illik a kontextushoz a belbecs. A Kötetlen pontosan az és annyi, amit mond magáról: • fiatal, pályakezdő értelmiségiek formalizált, szakmai szabályok és elvárások alapján működtetett körének produktuma, amely módszertanában és kifejezéskészletében hű a társadalomtudományos publikálási normákhoz; • fiatal, pályakezdő értelmiségiek kötetlen, témaválasztásában és problémaérzékenységében formabontó és határfeszegető produktuma. Bár a Társadalomtudományi Szakkollégiumban még mindig túlreprezentáltak a szociológus-hallgatók, a kötetet a kezükbe vevők látni fogják: akár bölcsészettudományi kari hallgatók – egyfajta avíttas szóval: filoszok – is írhatták volna. A Kötetlen tükör: azt tükrözi, hogy a Társadalomtudományi Szakkollégisták körében van problématudat, van közös problémaérzékenység. Az emberek iránt. A társadalom iránt. Önmaguk iránt. A Társadalomtudományi Szakkollégisták, miközben kutatásokat végeznek és tanulmányokat írnak, önmagukat keresik. Kik vagyunk? Mi a szakkollégium? Merünk-e kiválni? Akarunk-e elvegyülni? Tehetségesek vagyunk? Versenyzünk? Felzárkóztatunk? Nem vagyunk tehetségesek, csak unatkozunk? Bulizni akarunk? Nekem erről néhai Elekes professzor jut eszembe, akit első éves egyetemistaként hallgattam, és aki a honfoglalás kori magyarokról két féléven át tartó előadásának végén, botját remegő kézzel az asztal mellé helyezve, így összegzett: „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mit akartunk? Nem tudhatjuk. De itt vagyunk.”

7

Kötetlen_OK.indb 7

2010.04.30. 13:55:10

A Társadalomtudományi Szakkollégium öndefiníciója a következő: „...az egyéni kiválóság fejlesztésének közös útja” (www.tarstudkoli.hu.) Azaz: képesség + tanulás + közösség. Én úgy látom, szakkollégistának lenni egyéni és intézményi vállalkozás. A szakkollégista kiválik az egyetemisták tömegéből, és egy olyan intézményt alkot, amely kiválik az egyetemi intézmények többségéből. A kiválás etika is, politika is. A szakkollégista jobb és erősebb a „többinél”. A szakkollégium jobb és erősebb a „többinél”. Kiválóbb. A szakkollégium valódi alternatívát kínál az eredeti intenciója szerint autoriter egyetemmel szemben: kísérletet tesz az ész használata és a tekintély tisztelete közötti ősi viszony átírására. A szakkollégista úgy lesz a tudás birtokosa, úgy tanul meg érvelni, hogy mindeközben létrehozza önmagát mint autonóm szubjektumot: mint az intézménytől, sőt, mint minden létező Intézménytől alapjában független cselekvő, gondolkodó, érző Alanyt. Azonban az „igazság akarása” nemcsak az észelvűség elfogadásával igazolható. Mint ahogy a „szabadság történetét” sem kizárólag az alávetettség elutasításával látom leírhatónak. Mindkét esetben ugyanis nem lenne többről szól, mint egyfajta zsarolásról: azaz, ha el akarok menekülni „a kiskorú emberiségbe” való tartozás vádja elől, akkor el kell fogadnom, magamévá kell tennem azokat az értékítéleteket, amelyek kizárják, hogy minden más, úgymond „öntörvényű”, úgymond „idegen törvényeknek alávetett”, úgymond „mástól befolyásolt” beszédnek, gondolkodnak, cselekvésnek vessem alá magam. A kollektív norma kényszerét kizárólag a folyamatos és nem szűnő kritikai attitűd konvertálhatja át éthosszá, fi lozófiává. Amely kritikai attitűd elsősorban szakkollégista önmagammal szemben, a szakkollégistaságomból adódó korlátaimmal szemben fogalmazódik meg. Hogy, példának okáért, a megkülönböztetés elveinek kitalálása és represszív gyakorlatainak elsajátítása helyett inkább versenyezzek, mint zseni a zsenik ellen. Hogy, példának okáért, ne csak az egyetemes értékűnek hitt formáknak engedelmeskedjek, hanem engedjek a bennem megfogalmazódó vágynak is, amely a bevett értékeken kívülre került gondolkodás- és viselkedésmódok iránt keletkezik bennem. Hogy, példának okáért, ne elégedjek meg azzal, hogy kiválasztottak, hanem legyek és maradjak reflexív önmagamat és a világ dolgait illetően. Hogy tanuljak. Budapest, 2010. április 1. Bíró Judit

Kötetlen_OK.indb 8

2010.04.30. 13:55:10

A Szakkollégium tagjai: Ábrán Ágota Ágoston Andrea Antal Tibor Bak Anita Balla Csönge Békási Balázs Belényi Dániel Béni Rita Benkő Zsuzsanna Bíró Ibolya Andrea Birtha Magdolna Czegő Tünde Dajka Máté Demeter Endre Donáth Anna Dörgő Benedek Dulics Éva Ember Kata Fazekas Ágnes Sarolta Fehér Borbála Fejős Anna Fonyó Attila Gerő Márton Girasek Edmond Győri Lóránt Gyulai Zsófia Hajdu Gábor Hajdu Miklós Hausladen Dániel Heiter György Hordósy Rita Ignácz Zsófia Jancsics Dávid Katona Emese Kengyel Judith Gabriella Király Emma Kiss Kelemen Kiss Mónika Komáromy Gergely Kovács Adrienn

Kötetlen_OK.indb 9

Körmendi Zsófia Lakatos Zsombor Lippényi Zoltán Lórántfy Andrea Lőrincz Dalma Marton Anikó Meixner Boglárka Mészáros Gábor Micsinai István Mikolai Júlia Misetics Bálint Mittich Boglárka Nagy Júlia Petronella Nagy Klaudia Nagy Petra Eszter Petényi Mirkó Petényi Sára Polyák Emese Priksz Tamás Siró Viktória Somi Gábor Somlai Helga Susánszky Pál Szabadkai Bálint Szabó Fanni Szanda Attila Szekeres Judit Szente Thomas Szőcs Máté Terplán Győző Tóth Dávid Tóth Krisztina Tóth Sándor Tucker Dávid Varga Éva Flóra Vasas Anna Luca Vecsei Anita Vida Blanka Vigvári András Zeöld Zsombor

2010.04.30. 13:55:10

Szakkollégiumi kurzust tartottak: Bajnai László Barna Ildikó Bass László Békés Vera Bernát Anikó Bíró Judit Csákó Mihály Csótó Mihály Faragó Klára Fehér Márta Finszter Géza Fleck Gábor Fokasz Nikosz Géró Györgyi Gyurkó Szilvia Hargitai Dávid Horn Dániel Horváth László Ignácz Ádám Kóczé Angéla Kovács Éva Kutrovátz Gábor Lakner Zoltán Léderer Pál Örkény Antal Papp Richárd Rácz András Sági György Sági Matild Sik Endre Somorjai Szabolcs Szabari Vera Szekeres Szidónia Ungváry Krisztián Vajda Júlia Vajda Zsuzsa Váradi László Vidra Zsuzsa Virág Tünde Wessely Anna Zemplén Gábor

Kötetlen_OK.indb 10

Szakkollégiumunk igazgatói: Fokasz Nikosz 2003–2004 Örkény Antal 2004–2006 Bíró Judit 2007–

2010.04.30. 13:55:11

Lőrincz Dalma – Meixner Boglárka

A világ, és ahogyan látjuk Szingapúri és magyar diákok által rajzolt világtérképek összehasonlítása

A mentális térképezés Kutatásunk1 apropóját a 2009-ben ötödik alkalommal megrendezett Kutatók Éjszakája2 elnevezésű rendezvény adta, melynek elsődleges célja, hogy a tudományt népszerűsítse, közelebb hozza az érdeklődő laikusokhoz. Ennek szellemében egy olyan kutatást bonyolítottunk le, mely mind a társadalomtudományokban járatosak, mind pedig a szakmával szívesen ismerkedők számára érdekes, informatív és számos újdonsággal bír. Fontos szempont volt az is, hogy a rendezvényre érkezők a könnyen értelmezhető eredmények megismerésén túl kutatási alanyként is kipróbálhassák a módszert, ezért esett a választásunk a mentális térképezésre (mental map). A mentális térképezés módszerének segítségével arra deríthetünk fényt, hogy az emberek hogyan érzékelik, tárolják és hívják elő a mindennapi térbeli környezetre vonatkozó információkat.3 Ez kvantitatív és kvalitatív eszközökkel egyaránt megvalósítható, mi azonban az utóbbit véltük alkalmasabbnak a Kutatók Éjszakáján való bemutatásra, ezért rajzolásra bátorítottuk kutatási alanyainkat. A módszer kidolgozása Stanley Milgram nevéhez fűződik, aki a hetvenes években több mint kétszáz párizsi lakos a városról készített térképét elemezte, majd megállapította, hogy az emberek különböző életkörülményei nagyban befolyásolják a tér érzékelését, konstrukcióját.

1

A kutatásban az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium öt tagja vett részt: Ignácz Zsófia, Meixner Boglárka, Lőrincz Dalma, Ábrán Ágota és Vecsei Anita.

2

A Kutatók Éjszakája egy tudományos rendezvény, amely a kutatói életpályát és a tudományt hivatott népszerűsíteni – elsősorban az általános- és középiskolás fiatalok körében. Az érdeklődők közérthető, néhol játékos formában ismerhetik meg a tudományt, a kutatók munkáját és kutatási eredményeiket. 3

A téma áttekintése és módszertani bevezetés itt található: Letenyei László: Mentális térkép szerkesztése. In: Letenyei László: Településkutatás. Budapest, Ráció Kiadó, 2005. 147-185.o.

11


2010.04.30. 13:55:11

Kutatás két kontinensen Úgy véltük, hogy a mentális térképezés használatát és eredményeit a legjobban akkor tudjuk szemléltetni, ha egymástól messze élő, eltérő kultúrájú emberek véleményét vetjük össze olyasmiről, melyet mindnyájan jól ismernek. Így szingapúri4 és magyar fiatalok Földről készített mentális térképeit kívántuk összehasonlítani. Kutatócsoportunk egyik tagja5 tehát Szingapúrban foglalkozott az adatfelvétellel a Kutatók Éjszakáját megelőző hetekben. A két országban élő fiataloktól ugyanazt kértük: a nekik adott üres A4-es lapra rajzoljanak egy világtérképet, és jelöljenek meg rajta mindent, amit említésre érdemesnek gondolnak. Felhívtuk a figyelmüket arra is, hogy nyugodtan színesítsék térképeiket további rajzokkal, megjegyzésekkel, tehát bármivel, amit fontosnak tartanak. Az instrukciókat a magyarok magyarul, a szingapúri diákok angolul kapták. Ez utóbbi azért nem okozott nyelvi problémákat, mert Szingapúrban az oktatás angolul folyik, így a nyelvet szinte második anyanyelvként használják.6 Saját világtérképük megrajzolására 30 percet kaptak a kutatási alanyok, ezután pedig néhány rövid kérdésre kellett választ adniuk. A demográfiai adatok lekérdezése mellett még releváns információ volt, hogy a kérdezett mióta él az adott országban, élt-e valaha másik országban és mely más országokban járt már. Néhány alkalommal ez kiegészült egy rövid, nem strukturált interjúval is, hogy a kapott adatokat tovább árnyalhassuk. A kutatás során – annak kvalitatív jellegéből fakadóan – nem törekedtünk reprezentativitásra, de igyekeztünk hasonló korosztályba tartozó férfiakat és nőket lekérdezni. A lekérdezés helye mindkét országban egy egyetemi kampusz volt. Összesen 17 szingapúri7 (8 nő, 9 férfi) és 22 magyar (12 nő, 10 férfi) került a kutatásba. A szingapúriak 17 és 26, a magyarok 18 és 27 év közöttiek voltak. A szingapúriak között a közgazdászmenedzser, a magyarok esetében a bölcsész és a természettudományokkal foglalkozó hallgatók voltak többségben. Földrajz szakos fiatal nem volt a megkérdezettek között.

Körvonalazódó világ Alapvető hipotézisünk szerint a magyar és a szingapúri fiatalok mentális reprezentációja a világról eltérő. Úgy véltük, hogy különbségeket találunk majd a kontinensek, országok és egyéb területek elhelyezése, nagysága és kidolgozottsága tekintetében, illetve eltérőek lesznek a különböző területekhez kapcsolt asszociációk is. 4

Szingapúr 1965 óta független ország, parlamentáris köztársaság Ázsia délkeleti részén.

5

Ignácz Zsófia

6

Szingapúr volt a térség brit gyarmati központja.

7

A szingapúri fiatalok mindegyike ázsiai születésű, de néhányan nem szingapúri születésűek. A magyar fiatalok esetében mindenki az országban született.

12


2010.04.30. 13:55:11

Elsőként a kontinensek körvonalait, azok elrendezését vizsgáltuk meg, és kíváncsiak voltunk arra is, hogy mely elemek állnak a középpontban. A rajzolók körülbelül negyede rajzolta a papírjára a kontinensek köré a földgömb körvonalát, s ebben nem volt különbség a két ország lakói közt. Szintén megegyezett a kontinensek elrendezése – mindkét ország fiataljai a legelterjedtebb, „hagyományos” elrendezést követték: Amerika a bal oldalon, Eurázsia a jobb oldalon szerepelt. (Ez alól csak egy-egy eset jelentett kivételt; ott a saját kontinens felrajzolása után láthatóan nem maradt elég hely bal oldalon Amerikának, ezért került át jobbra.) Érdekesség, hogy a magyarok mindegyike gondot fordított a kontinensek körvonalának a valósághoz közelítő megrajzolására, míg a szingapúriak körülbelül negyede csupán stilizált kontinenseket rajzolt elnagyolt körvonalakkal. Utóbbira láthatunk példát az 1. és a 2. ábrán. 1. ábra

2. ábra

A szingapúriak által rajzolt térképek közül négynél fordul elő, hogy Európát és Afrikát egy kontinensként ábrázolják, vagyis a Földközi-tengert a megkérdezettek nem rajzolták be a két földrész közé. A magyar térképeken ilyesmire nincs példa, ami jól mutatja, hogy azt a kontinenst, amelyen élünk, mennyivel pontosabban tudjuk ábrázolni. Ugyanakkor a magyarok is „torzítanak”, csak másképpen. Néhány rajzon a két földrész sehol sem érintkezik, a kontinensek csupán egymás közelében szerepelnek (példa erre a 3. ábra). Mind a magyar, mind a szingapúri rajzok között találunk olyanokat is, amelyek csupán a lakott kontinenseket ábrázolják, és az Antarktisz nem jelenik meg rajtuk. Annak ellenére, hogy a szingapúriaknál és a magyaroknál lényegében megegyezik a kontinensek elhelyezése (Amerika a bal oldalon, Eurázsia a jobb oldalon) az arányaik már korántsem. Ahogy az várható volt mindkét ország a saját kontinensét ábrázolta hangsúlyosabban, a valódi méretéhez képest nagyobbnak. A szingapúriak egy részére jellemző, hogy Európa szinte meg sem jelenik a rajzaikon: az öreg kontinens teljesen elveszíti a formáját, s Ázsia egy kicsi, hangsúlytalan „nyúlványává”, „púpjává” lesz (4. ábra).

13


2010.04.30. 13:55:11

3. ábra

4. ábra

Az elemzés során külön figyelmet fordítottunk a szigetekre is. Megnéztük, hogy melyik ország lakóinál melyek szerepelnek, mennyire arányosan ábrázolták őket, s menynyire hasonlít a szigetek formája a standard világtérképeken láthatóhoz. Grönland mind a magyaroknál, mind a szingapúriaknál szinte minden térképen szerepel, ugyanakkor a magyarok a szigetet – a valódi méreténél is – jóval kisebbnek tüntetik fel, az ő mentális reprezentációjukban nem hangsúlyos ez a terület. A magyar rajzok esetében az Európához kapcsolódó szigetországok kapnak jelentős hangsúlyt. Anglia és Írország minden rajzon szerepel, és gyakori, hogy a megkérdezettek ezeket az országokat fel is címkézik, ezzel további hangsúlyt adva nekik. Az ázsiai szigetvilágot már jóval kevesebben jelölik. A szigetek pontos formáját a magyarok valószínűleg nem ismerik, és ezért ábrázolják őket pontokkal, minden megjegyzés vagy címke nélkül. A szingapúriaknál ennek az ellentéte figyelhető meg. Az esetek felében Anglia egyáltalán nem jelenik meg (Írország pedig szinte sehol), s jellemzően azok sem írják mellé a nevét, akik berajzolják. Angliát tekintve is izgalmas a 4-es számmal jelölt ábránk, melyen London Európa belsejében található. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigetcsoport tagjai – olyan országokkal mint Indonézia, Malajzia, Thaiföld – gyakran megjelennek a szingapúri világtérképeken. A magyar fiatalok esetében további fontos félszigetnek – és valószínűsíthetően viszonyítási pontnak – bizonyul az olasz csizma, mely szinte minden térképen megjelenik. (Egy hangsúlyos csizmát láthatunk az 5. ábrán.) A szingapúri rajzokon olasz csizmát csak két esetben találtunk, s ezek kevésbé kidolgozottak, mint a magyar térképeken. Szintén érdekes kérdés, hogy a kérdezettek ráírják-e a térképekre, és ha igen, hol helyezik el rajta a különböző városokat. Összességében elmondhatjuk, hogy sokkal inkább országok szerepelnek a térképeken, mint városok. Ha címkéznek, akkor a magyarokra jellemző, hogy a számukra fontos városok helyét szeretnék pontosan megjelölni a térképen, míg a szingapúriak kisebb részénél előfordul, hogy csupán az adott kontinensbe írva sorolják fel őket. Európában mind a két ország fiataljai a nyugat-európai városokat (London, Párizs) jelölik. Figyelemreméltó, hogy a magyaroknál ezek felcím14


2010.04.30. 13:55:12

kézése olykor átcsúszik a (gyakorlatilag üres, vagy csak Magyarországot jelölő) középeurópai, kelet-európai részre is. 5. ábra

Világ – térkép – szemlélet A térképek elemzésekor figyelmet fordítottunk arra is, hogy milyen típusú kommentek, írásos kiegészítések, rajzok kerültek fel a térképekre. A kis elemszám, a megkérdezettek közlésvágyának eltérései, és a meglehetősen sokféle típusú megjegyzés miatt nem mutathatók ki igazán karakteres eltérések a két ország megkérdezettjei között. Mind a magyaroknál, mind a szingapúriaknál a leggyakoribb az országokhoz vagy városokhoz kötődő jelképek rajzolása: például Párizsnál az Eiffel-torony, Ausztráliánál kenguruk, Egyiptomnál a piramisok láthatóak több térképen. A magyarok sokszor rajzolnak hajókat illetve halakat/bálnát az óceánokba. Több utalás történik a különböző nemzetek attitűdjeire. Az Amerikai Egyesült Államoknál előfordul dollárjel, McDonalds és olykor a hatalom/vezetés kifejezések. Afrika országai nem szerepelnek a térképeken, de a szegénységre való utalások igen. Egy-egy magyar és szingapúri térképen is megjelenik, hogy melyik ország rendelkezhet atomfegyverrel, illetve a fegyveres konfliktusok közül az izraeli-palesztin ellentétet többen is jelezték. India és Kína esetében történtek utalások a magas népsűrűségre. Csak magyar térképen szerepel a kommunizmust ábrázoló rajzocska (sarló és kalapács Kínánál), és egy fiatal a „vesszen Trianon” kifejezéssel jelezte, hogy a békeszerződés előtti határvonalakat igyekezett felrajzolni Magyarországnál. Inkább a szingapúriak jelzik Ázsia jelenlegi és jövőben várható technikai-gazdasági fejlődését. Többen közülük feltüntetik azt is, hogy hol van demokrácia (USA), és hol antidemokratikus a politikai berendezkedés. Az arab területeknél egy szingapúri fiatal csak ennyit ír: „women rights” – valószínűleg az ezt illető hiányosságra utalva. Az ausztrálokról a szingapúriak láthatólag jó véleménnyel vannak: a kontinens mellett előfordul például a „laza” vagy éppen a „nyugis életmód” felirat. A szingapúriak térké15


2010.04.30. 13:55:12

pein több vásárlással kapcsolatos megjegyzést találunk (mit hol lehet megvenni, hová érdemes utazni érte), a magyar térképekre ez egyáltalán nem jellemző. Számunkra érdekes lehet, hogy a szingapúri térképeken Európához és az európai országokhoz milyen asszociációkat kapcsolnak a fiatalok. Úgy látszik, hogy elsősorban a kultúra és a szórakozás az, ami eszükbe jut – ebben nyilván a koruknak fontos szerepe van. Olyan sztereotípiák is megjelennek, mint „Párizs – romantika, szerelem” illetve „Hollandia – biciklik és síkságok”. Találtunk olyan rajzot is, ahol a jelölt európai városokra az egyik megkérdezett a focicsapatok nevéből következtetett, így nála Milano helyett Milan nevű város szerepel. Az „Európa – jólét és szabadidő” („welfare and leisure”) feliratból arra következtethetünk, hogy a rajzolónak a kontinensről elsősorban a nyugat-európai és észak-európai, gazdagabb, magas szociális ellátást biztosító országok jutnak eszébe. A kutatás során mindenképpen jó lett volna, ha a térkép megrajzolása után az összes megkérdezettel részletes interjút vehettünk volna fel, melynek során maguk interpretálhatták volna, hogy pontosan mi és miért került az A/4-es lapra. Mivel azonban mi elsősorban a mentális térképezésre koncentráltunk, ezért – az interjúk alacsony száma ellenére – a kutatást eredményesnek tekinthetjük.

Rajzoló kalandorok A fentiekből jól kirajzolódik, hogy mindenki azt rajzolja le „valósághűbben” és részletesebben, ahol maga is él, amit maga is jól ismer. Éppen ezért azt feltételeztük, hogy azok, akik többet, illetve messzebbre utaztak, részletesebb és pontosabb világtérképeket rajzolnak, és kevésbé hangsúlyos rajtuk a saját hazájuk más, általuk ismert helyekkel szemben. A hipotézist tesztelendő megnéztük, kik azok, akik kontinensen belül utaztak, és kik azok, akik a saját földrészükön túlra is eljutottak. Általános tapasztalat, hogy mind a magyar, mind a szingapúri megkérdezettek utaztak már az országuk határain túlra, ami nem meglepő, hiszen fiatal és feltételezhetően nagyrészt közép- ill. magas társadalmi rétegekből származókról van szó. Ám míg a magyar megkérdezettek közül csupán négyen utaztak Európán kívülre (a többiek Európán belül mozogtak), addig a szingapúriaknál azok vannak mindössze négyen, akik még nem jártak Ázsián kívül. Ennek az is lehetne az oka, hogy Szingapúr viszonylag közel van Ausztráliához, ahová sokan ellátogatnak. A nyolc Ausztráliában járt fiatal közül azonban öten voltak már Európában vagy Amerikában is. Összevetve ezeket az adatokat a személyek által rajzolt térképekkel, azt találtuk, hogy a távolabbi utazások ténye önmagában nem befolyásolja a térképek részletességét. Ezen a ponton léptek be elemzésünkbe a strukturálatlan interjúk, melyekből kiderült, hogy azok rajzolták a részletesebb térképeket, akik érdeklődtek más kultúrák iránt, vágytak az utazásra, s ez sokkal inkább meghatározó volt, mint az utazás ténye.

16


2010.04.30. 13:55:12

Általános tanulságok A mentális térképezés módszerének gyakorlása közben rengeteg tapasztalatot szereztünk a metódussal kapcsolatban, melyeket a későbbiekben egy nagyobb kutatás során hasznosíthatunk. Rájöttünk, hogy mennyire sokat számít, hogy a megkérdezettekben feloldjuk mind a rajzolással, mind a műveltséggel kapcsolatos félelmeket („nem tudok rajzolni”, „nem fogok tudni jó térképet rajzolni”), és elmagyarázzuk, hogy minket nem a tehetségük vagy a tudásuk mérése motivál.8 Fontos az is, hogy a kutató jelen legyen a térkép rajzolásánál (de ne figyelje, mit csinál a megkérdezett), hiszen rengeteg kérdés merülhet fel, amelyre megnyugtató és bátorító választ kell adni. Az oldott hangulat mindenképpen segít abban, hogy a kutatási alanyok le merjék írni az asszociációikat a papírra. A rajzok feldolgozásánál azzal szembesültünk, hogy hiába a kis elemszám, rettentő sok időt igényel technikai eszközök nélkül feldolgozni a térképekből kinyerhető információkat. Ezért biztosak vagyunk benne, hogy még sok felfedezésre váró momentum rejlik az anyagokban. Az általunk kiemelt szempontok alapján a térképek összehasonlítása megtörtént ugyan, de más nézőpontok is relevánsak lehetnek. Bár a mentális térképezés (és a kvalitatív „rajzos” technika használata) rengeteg buktatót rejt magában – hiszen a rajzolt térképek alapján igen nehéz olyan állításokat tenni, amelyek teljes mértékben igazolhatóak –, mégis úgy véljük, hogy a módszer páratlan lehetőségeket ad arra nézve, hogy a teret, mint egyszerre egyéni és társadalmi konstrukciót fedezzük fel. Kutatásunkban rámutattunk arra, hogy társadalmilag konstruált világunkban az olyan objektívnek tartott elemek, mint például a Földet ábrázoló térképek is kulturális termékek, s azonos jelenségek egészen eltérő értelmezést kaphatnak kultúránként. A mentális térképezés módszerét hasznosnak találtuk, mivel olyan információkat szerezhettünk meg a segítségével, melyek más, elterjedtebb módszerek, mint a kérdőív vagy az interjú segítségével valószínűleg rejtve maradtak volna. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a módszer akkor a leghatékonyabb, ha kiegészül az említett technikák (főképpen az interjú) használatával is. Azt gondoljuk, hogy akik a 2009-es Kutatók Éjszakáján meghallgatták előadásunkat, a mentális térképezés módszeréből kiindulva láthatták, hogy a tudomány egyáltalán nem száraz vagy életidegen, így reméljük, hogy ezáltal kedvet kapnak a társadalomtudományos témák megismeréséhez.

8

Lehetőség lett volna rá, hogy a földrészek körvonalait mi adjuk meg, és a megkérdezett személyek ezekbe rajzoljanak és kommenteljenek. Így ők valószínűleg nagyobb bátorsággal láttak volna neki a feladatnak, azonban sok – minket izgató – információ hiányozna.


2010.04.30. 13:55:12


2010.04.30. 13:55:13

Körmendi Zsófia – Meixner Boglárka

Flashmob: cél a céltalanság! Egy alternatív jelenség vizsgálata budapesti események tükrében

Bevezetés Jó párszor megtörtént már a történelem folyamán, hogy a fiatalok összegyűltek, hogy együtt érvényesítsék érdekeiket. De hogy egyetlen céljuk a célnélküliség legyen, az már annál különlegesebb. Márpedig 2003-ban pontosan ez történt: fiatalok csoportjai jelentek meg különféle zsúfolt városi tereken, szokatlan tevékenységeket hajtottak végre, majd mintha ott sem lettek volna, eltűntek. Ez a jelenség hazájában, Amerikában, a flashmob elnevezést kapta, melynek legelterjedtebb magyar fordítása ’villámcsődület’ – az eseményt egy magyar flashmob szervező a következőképpen jellemezte: „A flashmobokat internetes közösségek szervezik. A résztvevők az esetek többségében nem ismerik egymást személyesen. A flashmob célja, hogy a gyanútlan szemlélőket megdöbbentse1 valami olyasmivel, ami az adott helyszínen vagy helyzetben teljesen szokatlan. A flashmobnak nem célja, hogy egyéb célja legyen a résztvevők önnön szórakozásán, és a szemlélők megdöbbentésén kívül.” Ha a jelenséget jobban meg szeretnénk érteni, akkor a mélyére kell hatolnunk, és meg kell ismernünk a flashmobok hátterét és gyökereit, a főbb elemeit, illetve a résztvevők motivációit és az esemény terjedésének a módját. Az elemzésünk nem terjed ki a flashmobok teljes körére, a budapesti villámcsődületek vizsgálatára vállalkozunk, mivel ezek jól dokumentáltak és a budapesti szervezők szerint a magyarországi flashmobok java itt zajlott, így ezeken keresztül már képet kaphatunk a jelenségről és hazai lefolyásáról. Az elemzés során lehetőség nyílik arra is, hogy lássuk, nálunk milyen szerepe lehet egy ilyen alternatív utcai eseménynek, illetve hogy milyen életpályát fut be.

1

Igaz, a szemlélődők inkább csak meglepődnek mint megdöbbennek, de a továbbiakban mi is ezt a szót használjuk majd, mivel a szervezők és résztvevők is ezt a kifejezést tartják adekvátnak, és ez terjedt el a flashmobokról szóló közbeszédben.

19


2010.04.30. 13:55:13

Mindezek feltérképezése érdekében többféle módszert is alkalmaztunk. A flashmobok szervezőivel interjút készítettünk; a résztvevőket pedig a villámcsődületekről hírt adó közegben, az interneten értük el, és tettünk fel nekik kérdéseket. Alkalmaztunk résztvevő megfigyelést is: mi is ellátogattunk flashmobokra. Továbbá tanulmányoztuk az eseményekről készült videofilmeket is. A flashmobok szociálpszichológiai háttere A flashmobok megismeréséhez érdemes áttekinteni, hogy a csoportban való cselekvésnek milyen szociálpszichológiai háttere van, mennyiben más ez az alkalmi, pár percig élő csoportok, mint az állandóak esetében. Az ember alapvetően társas lény: kommunikálunk egymással, jeleket használunk, és ezeket a jeleket magától értetődő tényként kezeljük, értelmezzük őket. Azonosan értelmezzük a környezet ingereit, hasonlóan reagálunk rájuk. A flashmoboknak éppen az a céljuk, hogy ezt a megszokottságot kicsit megbolygassák, megdöbbentsék a külvilágot. Egy csoporthoz tartozás során a csoportunktól egyfajta kielégülést – az identitás pozitív megerősítését kapjuk, cserébe el kell nyomnunk egyéni vágyainkat, alkalmazkodnunk kell a csoportnormákhoz, mely normákat viszont könnyen elfogadjuk, azonosulunk velük. A flashmobok során kialakuló „alkalmi” csoportok során ez a kohézió igen erős, hiszen az alatt a rövid idő alatt hasonló a motivációja minden résztvevőnek, közös a céljuk, mindenki ismeri a szabályokat, és mindenki elfogadja azokat. Az erős csoporttudat miatt mindenkinek pozitív élmény, hogy ennek a csoportnak a tagja lehet. Külső szemlélőnek meglepő lehet egy hirtelen kialakuló csoport, adott esetben tömeg. Sokan tartanak tőle, hiszen a tömeg viselkedése gyakran kiszámíthatatlan. LeBon kifejti2, hogy tömegben csökken a szubjektum szerepe, a tömeget dezindividuáló erőként jellemzi. Résztvevőjeként az egyén olyan tetteket követhet el, melyre magányosan nem lenne képes. Ez a tett nem feltétlenül negatív vagy brutális – a flashmoboknál sem az, mivel azok célja a megdöbbentés. A villámcsődületek során olyat tesznek az emberek, amit valószínűleg nem hajtanának végre egyedül, hiszen ha ezeket a játékokat valaki magányosan játszaná, akkor őrültnek néznék, míg a tömeg megvédheti ettől az ítélettől. A flashmobok gyökerei A flashmobok létrejötte nem teljesen előzmény nélküli: mind a tüntetések, mozgalmak mind a művészetek egyes irányai tartalmaztak olyan elemeket, melyek a villámcsődületekben is megtalálhatóak, így ezek áttekintése segíthet minket a jelenség megértésében. A flashmobok és a tüntetések első látásra igen hasonlónak tűnnek, hiszen olyan emberek kerülnek egy csoportba, akik valószínűleg nem, vagy csak felszínesen ismerik egymást, s mégis közös cselekvésben vesznek részt. Azonban azon túl, hogy mindkét ese2

Csepeli György: Szociálpszichológia, 157. oldal

20


2010.04.30. 13:55:13

mény során/alkalmával az emberek tömegben cselekednek, nincs valódi közös elemük. Míg a mozgalmak valamilyen (általában politikai) cél elérése érdekében szerveződnek, addig a flashmobok per definitionem teljesen öncélúak, a résztvevők szórakoztatására szervezik őket, semmilyen módon nem kapcsolódnak a politikai állapotokhoz (azt leszámítva, hogy egy diktatúrában még a cél nélküli összejöveteleket sem engedélyezik)3. A művészetben már inkább találunk olyan áramlatokat, melyek nagyobb hasonlóságot mutatnak a vizsgálatunk tárgyával. Nem meglepő, hogy a dadaizmus – melynek (ön)meghatározása: „talán abszolúte semmi, vagyis minden” – mutat fontosabb egyezéseket a villámcsődületekkel. Ez a jelenség – habár korántsem biztos, hogy tudatosan – és a dadaista provokáció több ponton megegyeznek. A konvencióktól való elfordulást és az értelmetlenséget hirdetik, céljuk a megdöbbentés. Ahogy a művészetben, úgy a flashmoboknál is kérdéses, meddig fokozható ez a provokáció, mikor válik a közönség immunissá rá (elég csak arra gondolnunk, hogy a nagy sajtóvisszhang után képes-e még megdöbbentésre). A dadaizmus vonalát követte a happeningek jelensége, melynek német ága folytatta a dadaistáknál is kiemelt szereppel bíró társadalombírálatot, a destruktivitással való figyelemfelkeltést. A performance-ok során valósulhat meg leginkább a művész és a befogadó közönség kettősének kapcsolata: a művészi produktum a közönség nélkül értelmezhetetlen volna. Abban az esetben, ha elfogadjuk a fent említett határok elmosódását, miszerint minden cseppfolyóssá vált, és nehezen különíthető el a való élet és a művészet, érdekes lehet, hogy a flashmobok viszonya melyikkel milyen. A flashmob önmeghatározása szerint nem művészet, de elemeiben hasonlít rá: öncélú, mások figyelmére tart számot, alkotói élvezik a külvilág megdöbbenését, értetlenségét. Ennélfogva azok is élvezhetik a művészet alkotásából fakadó örömök egy részét, akik valójában nem művészek, nem képesek magas szintű művészeti alkotások létrehozására, így sokaknak a flashmob az alkotás egyfajta pótszereként is funkcionálhat. A flashmobok a való világgal nem tartanak szoros kapcsolatot, nem céljuk azt megváltoztatni, a külvilággal csupán az „odatévedt nézőkön” keresztül érintkeznek. A flashmobok története A flashmobok jelenségének története alig pár évre nyúlik vissza. Az első flashmobra az Amerikai Egyesült Államokban, New York-ban került sor 2003. június 3-án. Innen még a nyár folyamán továbbterjedt az Államok egyéb területeire és Európára is, napjainkra pedig mind az öt kontinensre elért a villámcsődület. Az első és máig legismertebb villámcsődület a Macy’s áruház szőnyegosztályán zajlott, ahol több mint száz ember érdeklődött ugyanaz iránt a drága termék iránt azzal az indokkal, hogy a New York mellett élő kommunájuk részére keresnek egy „szerelemszőnyeget”. 3

Azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tüntetések esetében is találunk olyan rendhagyó eseteket, melyekben a résztvevők valamilyen új cselekvésmód segítségével hívják fel magukra a figyelmet. Például halottnak tettetik magukat vagy meztelenre vetkőzve demonstrálnak.

21


2010.04.30. 13:55:13

Az első néhány new york-i flashmob ötlete és megszervezése egyetlen emberhez köthető, akinek kiléte évekig mind a média, mind a résztvevők előtt ismeretlen volt. Csupán néhányszor lehetett rövid interjúkat és idézeteket olvasni tőle mint a flashmobok megalkotójától. Végül 2006 márciusában fedte fel magát Bill Wasik, a Harper’s Magazin szerkesztője, aki egy hosszú cikket szentelt az általa életre keltett jelenségnek. Ebben kifejtette, hogy a flashmob számára egyfajta társadalmi kísérlet, mely kigúnyolja az újdonságért rajongókat. Hangsúlyozta, hogy a résztvevőket a kulturális hangulattal kapcsolatos konformitás és a beavatottság vágya motiválta, szerették volna azt érezni, hogy a „következő nagy dolog részesei lehetnek”4 A leleplezés híre azonban nem befolyásolta a flashmobok népszerűségét és továbbterjedését. Ez abból adódhat, hogy a villámcsődületek a kezdeti pár alkalom után már nem csupán egyetlen emberhez kapcsolódtak, a flashmobok mechanizmusát számos kisebb csoport illetve szimpatizáns átvette, akik saját tartalommal tölthették meg ezt a formát. A résztvevők szerepe pedig mit sem változott: egy ismeretlen utasításait követik adott időben és helyen. Az első magyar flashmobra a már említett new york-i Macy’s áruházbeli villámcsődület után három hónappal került sor 2003. augusztus 19-én a Deák téren, ahol a nyári napsütésben körülbelül kétszáz résztvevő nyitotta ki az esernyőjét. Magyarországot viszonylag gyorsan – Amerika, Németország, Olaszország és Oroszország után – érte el a jelenség. A flashmobok igazán csak a fővárosban tudtak gyökeret verni5, ahol 2003 nyara és 2007 tavasza között nyolc különböző ötlet köré épülő flashmobra került sor. A legaktívabb év a 2003-as volt, amikor az esernyőnyitogatós villámcsődületen túl még másik négyet szerveztek. Ősszel a Nyugati pályaudvaron a Dankó Pista Intercity vonat érkezésekor kezdtek a résztvevők kakaót inni, majd pár héttel később egy nemzetközi flashmob részeként (több nagyvárosban is ugyanezt az eseményt hajtották végre) integettek, és papírrepülőket eregettek a résztvevők. A következő villámcsődületen a résztvevők a metrómozgólépcsőn utazva fejjel lefele tartott újságokkal imitálták az olvasást. Az év utolsó flashmobján a résztvevők a Halászbástya eltolását mímelték. Ezt követően úgy tűnt, hogy elhal az esemény, 2004-ben egyetlen villámcsődületre sem került sor. A jelenségnek mégis lendületet adott a 2005-ben megrendezett, máig legnagyobb budapesti flashmob: a Nyugati téren többszáz fiatal párnacsatázott önfeledten. A következő évben még két flashmobon vehettek részt az érdeklődők, melyekben olyan eseményeket hajtottak végre, amit korábban még sehol: tavasszal buborékokat eregettek a Moszkva téren, ősszel pedig zenére pörgettek óriási póréhagymákat. Az utolsó flashmobra – nagyjából vizsgálatunk kezdetének időpontjában – 2007 tavaszán került sor, ekkor a résztvevők mp3-lejátszóikon más-más zenét hallgattak és közösen táncoltak. A ha4

http://en.wikipedia.org/wiki/Flashmob (U.l.: 2008. 10. 30.)

5

A budapesti szervezők szerették volna vidéki településekre is eljuttatni a flashmobokat, de a közeli városok nem működtek együtt, mindegyik sajátot szeretett volna, emiatt pedig sehova nem jutott elég érdeklődő, így néhány kisebb villámcsődületnél többre nem került sor Budapesten kívül.

22


2010.04.30. 13:55:13

nyatlás okaira a későbbiekben visszatérünk, de előbb ismerkedjünk meg mélyebben magával a jelenséggel.

A budapesti flashmobok elemzése Az elemzés során magára a jelenségre és annak életútjára koncentrálunk, nem pedig a résztvevőkre (azonban ők is részét képezik az elemzésnek, hiszen ők alakítják a villámcsődületek életpályáját). Ennek értelmében megnézzük, hogy milyen motiváció állhat az eseményen való részvétel mögött, milyen események adhatják a flashmobok keretét/ kiindulópontját, hogyan megy végbe a meghökkentés, milyen módon jut el a flashmob híre a mobberekhez. Ezután pedig megnézzük, hogy mi okozhatta a flashmobok hanyatlását és mi maradt utánuk az utcai alternatív közegben. Motiváció és cél Felmerül a kérdés, hogy vajon mi motiválja a flashmob szervezőit és résztvevőit. Mi a célja a céltalanságnak? A legelső flashmob megalkotója, Bill Wasik számára ez egy társadalmi kísérlet volt: látni akarta, hogy az emberek összegyűlnek-e értelmetlen dolgokra is, ha érezhetik, hogy a beavatottak között lehetnek. De vajon mi volt a szándéka a többi flashmob megalkotójának? A szervezők elmondása alapján leginkább a kíváncsiság motiválta őket. „Mert ez egy érdekes dolog volt, izgalmasnak tűnt, hogy a semmiből lesz valami.” A másik fontos elem maga a szórakozás: „Az a célja, hogy szórakoztassa a résztvevőket és a szemlélőket egyaránt. Én azért moboztam, mert kikapcsolt és felettébb szórakoztatott. Akkor hagytam abba, amikor egyre inkább kezdett elfajulni, és megjelentek az érdekek a flashmob akciók mentén.” Ugyanakkor a szervezőkkel készített interjúk során kiderült, hogy egyedi okok, egyéni érdekek is befolyásolhatják egy flashmob létrehozását. A flashmob szűk definíciója szerint minden más cél, mely a megdöbbentésen és a résztvevők szórakoztatásán felül áll, tiltott. Magyarországon azonban a szervezők elmondása szerint a flashmobok hátterében jó párszor valamilyen mögöttes cél is állt (médiafelkérés, egy esemény népszerűsítése). Ezek közül az események közül azokat tekintettük a vizsgálat folyamán továbbra is flashmobnak, melyek esetében a résztvevők nem tudtak a háttérben meghúzódó okokról. Az interjúk alapján úgy véljük, hogy a flashmobok szervezőinek birtokában nincs semmilyen egyedi tudás a város és a villámcsődület mechanizmusának ismeretén túl, így kellő motiváció mellett gyakorlatilag bárki szervezővé válhat. A másik releváns kérdés, hogy kiből lesz flashmobber. Az első szűrő az információval kapcsolatos: részesének kell lenni annak az informális hálózatnak, ahova elér a flashmobok híre. Az interjúalanyok felkutatása közben és az online kérdőív terjesztésekor is többször szembesültünk azzal, hogy viszonylag szűk kör érintett a flashmobokkal kapcsolatban: gyorsan körbeér a hír. Többnyire fiatal, fővárosi egyetemisták és főiskolások járnak el az ilyen megmozdulásokra, legtöbben barátaikkal közösen. 23


2010.04.30. 13:55:13

Többen említették az interjúk során, hogy ahhoz, hogy valaki elmenjen egy villámcsődületre, kell egyfajta „csibészség, exhibicionizmus és bevállalósság”. Az egyik szervező arra a kérdésre, hogy milyen emberek mennek el egy flashmobra, a következőt válaszolta: „az megy el, aki már a gondolatától is elmosolyodik, hogy ilyen lesz”. Összességében minden nyilatkozó résztvevőről elmondható, hogy fontos számukra: valami különlegesnek, egyedinek válhatnak a részeseivé. A jelenség megértéséhez fontos kitérnünk arra is, hogy mit is jelent a flashmobozóknál a céltalanság mint cél. Természetesen minden cselekedetnek van valamilyen célja, különben nem hajtanák végre. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a flashmobok ideális képébe nem fér bele semmilyen kimondott, felvállalt cél. Azzal, ha a flashmobok mégis felvállalnák, a résztvevők veszítenének a beavatottság érzéséből, mivel egy kevésbé különleges, vagy megrendítő eseménynek lehetnének így a részesei. Ebből adódóan, ha a flashmoboknak kimondott célja lenne, az már annyira megváltoztatná a jelenséget, például befolyásolhatná, hogy fennmarad-e vagy sem, hogy valójában egy másik jelenséggel állnánk szemben (ez valójában így is van: a flashmob mechanizmusával egyező, de céllal bíró eseménynek külön neve is van, ezek a smartmobok). Emellett persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy bár flashmobnak nincsen explicit célja, valójában nem teljesen céltalan. A résztvevők motivációjában igenis fontos szerepet tölt be, hogy a villámcsődületek során jól érezzék magukat, szórakozzanak. S vannak olyan egyéb hatások is, melyek nem feltétlenül céljai a résztvevőknek, mégis a flashmobokhoz tartoznak: azzal, hogy ezeket az eseményeket a köztereken viszik véghez, megváltozik a közterekhez való viszony, nemcsak áthaladnak rajta, hanem elkezdik használni azokat, élni bennük. Összességben tehát kijelenthetjük, hogy a flashmobok esetében csak látens, valamint egyéni célokról (motivációkról) beszélhetünk. Ötletek A flashmoboknak fontos eleme maga a cselekmény, amit végrehajtanak. A villámcsődületek vizsgálatakor ezért az egyik releváns kérdés, hogy a szervezők milyen forrásokból merítik az ötleteket. A magyar flashmobok esetében nem mindig találunk eredeti ötleteket, gyakran egy külföldön már bevált eseményt ismételnek meg. A legtöbb országban, ahol a flashmob elterjedt, játszottak már párnacsatát, próbálták megmerevedéssel meghökkenteni az embereket, vagy táncoltak fülhallgatóval hallgatott zenére. Az ötletekről a különböző országokban élő mobberek az interneten keresztül szerezhetnek tudomást, legegyszerűbb, ha a nemzetközi flashmob oldalon, a www.flashmob.com-on néznek ötletek után, vagy a különböző videomegosztókon keresnek rá a ’flashmob’ szóra. Magyarországon is gyakran ez történt, a flashmob.hu fórumán pedig az érdeklődök megbeszélték, hogy végül is melyik ötletet kezdjék terjeszteni, melyiket szeretnék végrehajtani. A másolt ötletek mellett megjelentek itthon egyedi, máshol még nem bejáratott eseménysorok is (pl. póréhagyma-pörgetés zenére). Az ötletek megvalósításában mindenképpen fontos szerepet játszik, hogy az adott eseménysor meglepje, megdöbbentse a járókelőket. Ezt nem csak azzal érik el, hogy furcsa cselekedeteket visznek 24


2010.04.30. 13:55:13

véghez, hanem a végrehajtott eseménysor egy olyan környezetben megy végre, melyben azok értelmüket vesztik. Hiszen senkitől sem idegen kinyitni az esernyőjét vagy meginni egy pohár kakaót. Az események egy része viszont azon túl, hogy idegen a környezettől, idegen a csoporttól a külső tulajdonságaik, legfőképpen életkoruk miatt: otthon párnacsatázó gyerekeken senki sem lepődik meg, de ha ezt felnőttek köztereken teszik, az már annál inkább különösnek hat. A titkos szervezés, ennek folytán pedig a váratlanság szintén növeli a megdöbbenés mértékét: egy kevéssé jó ötlet esetében is megrökönyödhetnek a véletlenül odakeveredett nézők, mint fordítva, azaz bármilyen jó is az ötlet, ha a nézelődők direkt keresik a flashmobot mint érdekességet, nem fognak meglepődni az eseményen. Meghökkentés A megdöbbentés tehát akkor sikerül a legjobban, ha a járókelők, akik véletlenül a flashmobok nézői lesznek, nem ismerik a jelenséget, legfőképpen pedig az adott flashmob ötletét. Éppen ezért hangsúlyozzák sok esetben a szervezők és a lelkes fórumozók, hogy a villámcsődület megvalósulása előtt a sajtót ki kell hagyni a szervezésből és a tudósításokból, máskülönben elvész a meglepetés varázsa. A hazai flashmobok történetében valószínűleg a párnacsatán sikerült a legtöbb járókelőt megdöbbenteni, mivel viszonylag hosszan (nem a megszokott 2-5 perc alatt) hajtották végre az eseményt egy forgalmas téren, és a mobberek is ügyeltek a szabályok betartására (rejtve hozták a párnákat, nem beszéltek a helyszínen az ötletről). Az esemény szervezője a következőképpen emlékezett erre: „Kicsit out of control lett, ami szerintem kurva jó érzés volt. (…) Ijesztően gyülekeztek az emberek, egy párnát nem lehetett látni…” . Terjedés, média, videók Az eseményről a szervezők elviekben csak sms-ben és az interneten keresztül tájékoztatják az ismerőseiket, s rajtuk keresztül a hír láncszerűen adódik tovább ismerősről ismerősre (általában e-mailben küldik el a tudnivalókat, valamint különböző közösségi oldalakon tudatják a flashmobokról szóló információkat levélben vagy üzenőfalon). A szervezés egy részét nálunk gyakorta fórumokon is végezték, így onnan könnyen tudomást szerezhettek róla a sajtó képviselői. Jó példa erre, hogy az első flashmob szervezésekor a szervezők az Index fórumára is felírták, hogy villámcsődületet terveznek, ez felkerült az internetes lapba a hírek közé, s innen a nyomtatott sajtó is átvette. Így a villámcsődületen voltak olyan résztvevők, akik nem kapcsolódtak hálózatos formában senkihez, mivel a sajtóból szereztek róla tudomást. Ennélfogva érthető, hogy az első lezajlott flashmob után a résztvevők egy része az Index fórumán erőteljesen bírálta az eseményt amiatt, hogy flashmobként értelmetlenné vált, mivel senkit sem sikerült megdöbbenteni, az ott bámészkodó emberek eleve a villámcsődületet akarták megnézni, vagy a sajtó képviselőjeként tudósítani róla. Az utólagos tudósítás azonban a flashmoboknál sem tilos. Sőt a mobberek gyakran készítenek videókat, fényképeket és azokat feltöltik a blogjukba, a villámcsődületek25


2010.04.30. 13:55:14

kel foglalkozó vagy a videomegosztó oldalakra. Ahogy az egyik szervező mondta: egy flasmobot kétszer élsz át: amikor megcsinálod és amikor visszanézed: „Hogyha már megvan az emberben az az exhibicionizmus, hogy kimegy egy flashmobra poénkodni vadidegenekkel, akkor biztos, hogy az is megvan, hogy vissza akarja magát látni. Mert már eleve az egy röhögés, hogy kint vagy és csinálsz valami hülyeséget, kibújik belőled a gyerek. Nyilván kell az a második röhögés, hogy meg is nézed magadat.” A videomegosztókon látottakat pedig bárki kommentálhatja a világ bármely pontjáról, s elmondhatja mennyire tetszik neki az adott villámcsődület, sőt akár ötletet meríthet ahhoz, hogy a közvetlen környezetében ilyet szervezzen. A sajtóban, főleg a nyomtatottban, a flashmobokról megjelent cikkeket azonban nem a mobberek írják, s nem is igen szólaltatják meg őket. Külső szemlélők, újságírók írják le, magyarázzák azokat. Magyarország politikai megosztottsága itt is érezhető: a baloldali sajtóorgánumok sokkal elfogadóbbak a jelenséggel kapcsolatban, míg a jobboldal értetlenül szemléli és bírálja a jelenséget. Résztvevők és a flashmobokról kialakított tudásuk Hogy megvizsgálhassuk a mobbereket, készítettünk egy online kérdőívet6, amit az iWIW közösségi oldal üzenőfalán és levelezőrendszerén keresztül hirdettünk, de az interjúalanyainknak és a fórumokban fellelt mobbereknek e-mailben is küldtünk üzenetet, s mindenkit megkértünk, hogy továbbítsa az ismerőseinek a kérdőívet. Az online felmérésünket így lényegében ugyanazon a csatornán kezdtük el terjeszteni, mint ahogy a flashmobok híre is terjedt. A kérdőívünket végül 48-an7 töltötték ki, ami alacsony szám, de ha figyelembe veszszük, hogy az esemény is keveseket érint, a legnépszerűbb flashmobon is körülbelül 200-an vettek részt, akkor látjuk, hogy ez a szám mégis elfogadható. Ezt erősíti, hogy az üzenetek „körbeértek” – mi is megkaptuk ismerősöktől, tehát ezen a láncon másokhoz már nem tudtunk volna elérni. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy ezt a kitöltésszámot is csak korlátozva fogadhatjuk el, mivel többen flashmob néven egy másik

6

A kérdőív célja az alapvető demográfiai adatokon túl az volt, hogy lássuk ki melyik villámcsődületen vett részt, hogyan defi niálja, és mit gondol a jelenségről (ez utóbbiak feltérképezéséhez nyitott kérdéseket alkalmaztunk). Azért ezt a formát választottuk, mert a mobberek nem akartak személyes interjúkra vállalkozni, ugyanakkor a flashmobok terjedésének közegében, az interneten már szívesen segítettek (és mivel csupán néhány rövid kérdésünk volt, így ez a kérdezési mód tűnt járhatónak) – ebből kifolyólag inkább online felmérésről, mint online kérdőívről beszélhetünk. 7

Ezt a számot is csak korlátozva fogadhatjuk el, mivel többen flashmob néven egy másik eseményen, a smart mobon vettek részt, mely formájában megegyezik a flashmobbal, de egy fontos ponton különbözik a villámcsődületektől: kimondott célja van. (A kétféle eseményen résztvevők is eltérően defi niálták a két eseményt, a flashmoboknál a megdöbbentés, a céltalanság állt a középpontban, a smartmoboknál a megdöbbentés az ügyre való figyelemfelkeltést szolgálta). Ez pedig olyan különbség, ami miatt a kétféle esemény másfajta életutat járt be, s mi is külön kezeltük őket. Szigorú értelemben vett flashmobon a kitöltők közül 23-an vettek részt.

26


2010.04.30. 13:55:14

eseményen, a smartmobon vettek részt, mely formájában megegyezik a flashmobbal, de egy fontos ponton különbözik a villámcsődületektől: kimondott célja van. (A kétféle eseményen résztvevők is eltérően definiálták a két eseményt, a flashmoboknál a megdöbbentés, a céltalanság állt a középpontban, a smartmoboknál a megdöbbentés az ügyre való figyelemfelkeltést szolgálta). Ez pedig olyan különbség, ami miatt a kétféle esemény másfajta életutat járt be, s mi is külön kezeltük őket. Szigorú értelemben vett flashmobon a kitöltők közül 23-an vettek részt. A flashmobok résztvevői feltételezésünk szerint a középosztályba tartoznak, azonban erről bizonyító erejű információink nincsenek. A Wikipedia magyar, illetve a sokkal jobban kidolgozott, folyamatosan frissülő angol nyelvű szószedete nem tartja fontosnak, hogy kiemelje a tipikus résztvevő társadalmi hátterét. Ez a flashmobok eszmeiségéből fakad: a szervezők olyan nyitott eseményként képzelik el a villámcsődületeket, melyhez bárki csatlakozhat, aki magáénak vallja a legfőbb célt: a céltalanságot. Az interjúk esetén a szervezők általában nem tartották fontosnak a társadalmi hovatartozást megemlíteni a tipikus flashmobozó leírásakor, egyikük pedig úgy vélte, hogy nem is lehet ilyen kategóriát felállítani, mindenki – társadalmi hovatartozástól függetlenül – részese lehet ennek a szórakozási formának. Azonban releváns szempont a társadalmi háttér meghatározásakor a terjedés módjának a figyelembevétele. Mivel a flashmobokkal a különböző internetes csatornákon lehet legfőképpen találkozni, ezért a középosztálynál alacsonyabb rétegek nagy valószínűséggel el vannak zárva az információtól. Az elit viselkedésétől pedig szokatlan lenne, ha nagy számban vennének részt egy mindenki által elérhető utcán zajló eseményen. Összességében azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel a középosztály képviselteti magát legnagyobb számban a villámcsődületeken, de ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal állíthassuk, további vizsgálatokra lenne szükség. A sok nyitott kérdésnek köszönhetően képet kaptunk arról, hogy maguk a résztvevők milyennek látják a flashmobokat. Alapvetően mindenki két fő tulajdonságot említett: az egyik ami a rövidségre, a váratlanságra vonatkozik (pl.: „Gyorsan összehívnak sok embert.”); a másik pedig a külvilág megdöbbentése (ezt legtöbbször a flashmob definiálásakor írták le, de sokan a smartmob céljaként is említést tettek róla.). A flashmobozók közül többen hangsúlyozták az esemény öncélúságát, többen említették, hogy ez egyfajta performance, valamiféle művészeti alkotás: „Emberek egy csoportja előre megbeszélt helyen és időben (adott esetben valamilyen jelzésre) csinál olyat, mely csak ott és akkor érvényes, értelmezésre kevés fogódzót ad, majd dolguk végeztével mindenki elhagyja a helyszínt, ezáltal furcsa performance érzetét keltve az átlag szemlélődőben.” Arra a kérdésre, hogy ’Mi a flashmob célja?’ sokan említették, hogy fontos a figyelemfelkeltés, megdöbbentés. Kiemelték, hogy számít a résztvevők szórakozása, a hangsúlyt a céltalanságra helyezték: ez valójában egy l’art pour l’art esemény, ahogy ez a következő válaszokból is kitűnik: „Akkor jó a flashmob, ha nincs neki.”/ „Nem hiszem, hogy konkrét célja lenne, arra jó, hogy egy pár percre kiszakadjunk a hétköznapokból. Itt élünk ebben a nagyvárosban, és látszatra semmi közünk egymáshoz, miközben azért mégiscsak van, 27


2010.04.30. 13:55:14

és ezt érezteti meg. Számomra legalábbis.”/ „A célja az, hogy nincs célja. Jó móka látni a megdöbbent arcokat. Ennyi.” A smartmobozók és a flashmobozók is pozitívan látják a villámcsődületek jövőjét. A smartmobozók esetében azonban ez a válasz nem a villámcsődületekre vonatkozik, hanem a smartmobok jövőjére. A kérdőívben a válaszadók 1-től 10-ig értékelhették, hogy mennyire jó a hazai flashmobok hangulata, illetve mennyire ötletesek a hazai villámcsődületek. Igaz reprezentativitásról nem beszélhetünk, de említésre méltó, hogy mindkét kérdésre valamivel több, mint hetes átlag jött ki. Ez arra utal, hogy a résztvevők többnyire elégedettek a hangulattal és ötletesnek is találják az általuk flashmoboknak tartott eseményeket. Hanyatlás A 2007-es flashmobokat követően a jelenség elkezdett leáldozni Magyarországon; a szűk definíció szerinti villámcsődületeket, tehát melyeknek egyetlen célja a céltalanság, nem rendeztek többet, miközben a világ számos pontján jelenleg is virágzik ez a típusú szórakozás. Mindennek összetett okai vannak. Először is fontos elem a flashmob szó jelentésének a kitágulása, melyért nagy mértékben a sajtó felel. Manapság ugyanis mindenre rásütik, hogy flashmob, ami interneten keresztül szerveződik, tekintet nélkül arra, hogy a résztvevők ismerősök-e vagy sem, az eseménynek van-e politikai vagy gazdasági célja. Egy elkeseredett fórumozó a következőképpen kommentálta ezt a folyamatot: „Azért valaki mondja már meg nekem, hogy az ilyen marketingbaszásoknak mi a tosz köze van a flashmobokhoz? Mióta flashmob az, ami valamit reklámoz vagy valamire felhívja a figyelmet? Az a flashmob, aminek egy célja van: megdöbbenteni a szemtanúkat. Milyen flashmob az, ahol az emberek beülnek egy söröző-étterembe a buli után? Hová tűntek az igazi flashmobok? Hova fajult ez az egész? Divatszót csináltak a flashmobból az ilyen kezdeményezések (...) Szégyen és gyalázat.”8 Mivel a flashmob egy jó hívószó lett a sajtóban, így egyre többen kezdték el használni marketingakciókhoz vagy politikai demonstrációkhoz. A flashmobokhoz semmilyen módon (sem a szellemiségében, sem a mechanizmusában) nem kapcsolható jelenségek hírértékét is ezzel a szóval próbálják növelni. Ahogy az a fentiekből kitűnik, a politika is elkezdte felhasználni a villámcsődületeket. Mivel a flashmob fogalma bekerült a politikai erőtérbe, ráadásul a szélsőjobb is felhasználta a szót, valószínűleg a korábbi flashmobozók közül sem mindenki szeretne továbbra is közösséget vállalni a jelenséggel, és új résztvevőket is nehezebb bevonni. Az egyik szervező a következőkkel magyarázza ezt: „A flashmobot összemosták politikai botrányokkal. Ilyen volt legutóbb, amikor „flashmobot” hirdettek a jegypénztárnál. Azután flashmob volt a szélsőségesek ellen válaszképpen. Ez azért történt, mert úgy gondol-

8

http://torzsasztal.hu/Article/showArticle?cmd=Article_showArticle&t=9099239

28


2010.04.30. 13:55:14

ták, hogy a flashmob nem bejelentés-köteles, a demonstráció meg igen. Ezért azt mondták, hogy flashmob. A politika sajnos nem riad vissza semmitől, amiből hasznot húz.”9 Mindemellett hazánkban az elmúlt néhány év utcai eseményei miatt megváltozott az utcára vonulás megítélése. Egy utcán spontán szerveződő csoport inkább negatív asszociációkat kelthet az emberekben, és így könnyen lehet hogy ennek is szerepe volt a flashmobok hanyatlásában. A flashmobok megszűnése részben magából a jelenségből fakad. Amellett, hogy ez is, mint minden esemény, egy kis idő után elvesztette az újdonság varázsát, a résztvevőknek sem tudta mindig ugyanazt az élményt nyújtani. A mobberek első ránézésre aktív szereplőknek látszanak, mivel ők is végrehajtják a cselekvéseket, aktív részesei a történéseknek. Valójában azonban ez passzív szerep, mivel a részvétel előre meghatározott szabályok szerint zajlik. Mindez ahhoz vezet, hogy a villámcsődületek egy idő után unalmassá válnak. A flashmobozóknak már nem nyújtják ugyanazt a kielégülést, amit az első adott, s így bizonyos idő és néhány villámcsődület elteltével már nem éri meg a ráfordítást, ezért egyre kevesebben mennek el. Így azok, akik szerettek flashmobokra járni, olyan kezdeményezéseket keresnek, melyekben a villámcsődületek nyújtotta előnyök mellett más pótlólagos értékek is megjelennek. Ilyenek lehetnek a már említett smartmobok, ahol a mobberek valamilyen ügy érdekében vesznek részt a megdöbbentő cselekvések sorában, vagy a Negyedik Köztársaság városi játékai, ahol a köztereken véghez vitt játékokban fontos szerepet kap a közösségiség is10. S ezzel elérkeztünk az utolsó, ám annál fontosabb elemhez: melyek azok a flashmobbal rokon események, melyek képesek a flashmob előnyei mellett egyéb előnyöket is nyújtani, s valószínűsíthetően emiatt – ugyan sokszor flashmob néven – betölteni a villámcsődületek helyét. A smartmobokra, melyek a flashmobok előfutárai voltak, egyáltalán nem jellemző a céltalanság. Sőt, ez az a pont, ahol a két jelenség elválik egymástól. Míg a flashmob egyfajta szórakozás, s a résztvevők az eseményt önmagáért végzik, addig a smartmobok

9

A legtöbbet emlegetett „szélsőjobboldali/hazafias flashmob” – amiről az első idézetben is szó van – a nagy visszhangot kiváltó Hollán Ernő utcai eset. A XIII. kerületi jegyirodára egy ismeretlen azok után dobott Molotov-koktélt, hogy 2008. március 20-án az iroda alkalmazottja összetűzésbe került egy vásárlóval, aki a szélsőjobbhoz köthető Romantikus Erőszak nevű zenekar koncertjére szeretett volna jegyet venni. Ezt követően 2008. április 7-re a Bombagyár TV egy általuk „hazafias flashmobnak” nevezett eseményt szervezett, ahol a résztvevőknek az lett volna a feladata, hogy Kárpátia koncertre szóló jegyet vegyenek az irodában (ez már nem valósult meg, mivel a hangsúly a tüntetők és ellentüntetők szembenállására került; egyébként is kérdéses, hogy mennyiben tekinthető a jegyvásárlás egy jegyirodában megdöbbentő cselekedetnek). A hírt meghallva ellentüntetést szervezetek, ugyanarra az időpontba és helyszínre. Az eseményeket 2008. április 11-én újabb tüntetés és ellentüntetés követte. 10

De a nagyvárosi alternatív eseményekhez sorolható még a freehug (ingyenölelés), a Zöld Vadművelet, a Békejel, a Critical Mass, Angyalkommandó és egyéb poitikai performce-ok, de ezeknek az eseményeknek az esetében már nem olyan erős a kötődés, mint a fent ismertetett kettőben.

29


2010.04.30. 13:55:14

résztvevőinek a célja a figyelemfelkeltés egy fontos üggyel kapcsolatban. Ezt mindkét esetben úgy érik el, hogy megdöbbentik az esemény környékén tartózkodókat. Ezért is fontos, hogy a városok forgalmas pontjaira szervezzék ezeket a megmozdulásokat. Fontos leszögezni, hogy a smartmob nem egy marketingakció és nem is egy átlagos tüntetés. Az előbbit könnyű belátni, a smartmob célja nem lehet pénzügyi nyereség, sokkal inkább a társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A hagyományos tüntetés általában bizonyos társadalmi csoportok demonstrációja, célja a problémák megjelenítése és a nyomásgyakorlás. De ez sem mosható össze a smartmobok jelenségével, ugyanis más a két esemény mechanizmusa. A smartmob sikeressége nem csupán a résztvevők számán múlik, legalább ugyanilyen fontos annak a megdöbbentő eseménynek a véghezvitele, amellyel szeretnék a figyelmet felkelteni. Továbbá ez az esemény csak néhány perces, a résztvevők sem töltenek el sok időt együtt, s ezalatt nem hallgatnak különböző beszédeket, melyek megváltoztatnák a véleményüket, vagy fanatizálná őket – az ő szerepük a meghatározott cselekvéssor végrehajtása, s ezen keresztül a figyelemfelkeltés. A másik olyan jelenség, melyet sokan flashmobnak titulálnak, és a villámcsődületek hanyatlása ellenére továbbra is nagyon népszerű a városi fiatalok körében, az az urban playground, azaz a nagyvárosi játékok. Magyarországon ez egyetlen nem hivatalos szervezethez, a Negyedik Köztársasághoz (4K) köthető. A 4K akciói nem a villámcsődületekből nőtték ki magukat, inkább mellettük élnek. Ez a csoport – az amerikai nagyvárosi játékok eszmeiségének mintájára – azt a célt tűzte ki, hogy segít rámutatni az embereknek arra, hogy a meglévő túlszabályozott keretekből ki lehet lépni, s ehhez az urban playground körébe tartozó játékokat használják fel11. A játékok során sokszor választanak olyan elemeket, melyek a flashmobokban is megtalálhatóak – ezek a villámcsődületek esetében a megdöbbentést szolgálják, míg a 4K-nál a szórakozást. A legjobb példa erre az első MP3 Kísérlet nevű játékuk, melynek során a résztvevők egy általuk előre letöltött hang file-on hallható utasításokat követték, s ennek során többször flashmob-ötleteken alapuló feladatokat hajtottak végre: egyszerre integettek, vagy merevedtek12 meg egy adott jelre. A Negyedik Köztársaság tagjai elsőként azt szeretnék elérni, hogy ezeknek a nagyvárosi játékoknak a segítségével felszabadítsák az embereket a hétköznapok kötöttségei alól, a hosszabb távú célkitűzéseik között azonban már sokkal több politikai cél is megtalálható, erre utal a jelmondatuk is: Nincs jobb és bal, csak fent és lent. A 4K egyik alapító tagja a következőket mondja a tevékenységükről, céljaikról: „Ezt egy átfogó kvázi politikai, kvázi közéleti projektnek képzeltük el. Ennek a háttere a mélységes kiábrándultság mindenből, főleg ebből az országból. Ebben benne van, hogy az intézményi formák, a közéletnek a formái tök gázak. A politikai pártok szinte csak a médiában léteznek, és semmi mást nem csinálnak csak nyilatkozgatnak. A civil szervezetek is állami pénzből küzdenek az állam ellen, állami pénzre pályáznak, 11 Az ötletek egy része saját, egy másik részéhez pedig külföldről merítenek ihletet (http://www.newmindspace.com/). 12

A megmerevedés vagy ahogy külföldön hívják a freeze az egyik legnépszerűbb flashmob ötlet, számos országban játszották már. Íme egy példa: http://www.youtube.com/watch?v=jwMj3PJDxuo

30


2010.04.30. 13:55:14

és abból harcolgatnak, jó van néhány, ami nem ilyen. Szóval nemcsak a politika problémás, hanem az egész ez a kommercializálódott társadalom. És akkor elkezdtük ezeket a játékokat: ki kell törni azokból a passzív formákból, amikre ma a fiataloknak lehetősége van. Tudod csak ilyen kurva passzív fogyasztási formáid vannak vagy olyan rendezvények, mint a Sziget vagy ilyesmik, amik most már abszolút agyon szabályozottak, és így még több reklámot kapsz és még több szabályt, mint a normális életben. És nincsenek olyan spontán rendezvények, ahol autonóm módon együtt lehet lenni. És mi megpróbáltuk az embereket kiszedni ebből a tök passzív és individualizált állapotból.” Ezek az események és a flashmobok nagyrészt azonos módon szerveződtek: az interneten keresztül próbálták elérni az embereket. A 4K játékaira kezdettől fogva nagyon sokan voltak kíváncsiak (az első megmozdulásukra százötvenen mentek el, de előfordult már, hogy négyszázötvenen játszották az egyik játékukat), míg a villámcsődületeknek a legsikeresebbjén is maximum háromszáz ember lehetett, s míg az előbbi virágzóban van, addig az utóbbi kezd letűnni. Az érdeklődésbeli különbség valószínűleg abból adódik, hogy a 4K sokkal szélesebb igényeket elégít ki, mint azt a flashmobok teszik. Megtalálhatóak benne politikai célkitűzések, verseny13, közösségiség, valamint a villámcsődületek különlegességeit is magában hordozza: köztereken játsszák, a résztvevők úgy érezhetik, hogy egy különleges, nagy dolog részesei, s a beléjük ütköző járókelők szintén meglepődnek a látványukon, bár ez utóbbi az urban playgroundban nem kiemelt szempont. A három jelenség: a flashmob, a smartmob és az urban playground számos elemében nagyon hasonló, sőt néhol azonos. Valószínűsíthetően középosztálybeli fiatalok összegyűlnek köztereken, ahol valamilyen cselekvést hajtanak végre, ezen legtöbbször az arra járók meghökkennek. Miért különítjük el mégis ezeket az eseményeket? Mivel a külső hasonlóságok ellenére bizonyos elemeikben annyira különböznek egymástól, hogy ez eldöntheti, melyik életképes, s melyik van hanyatlásra ítélve. A flashmobok és a smartmobok mechanizmusa teljesen megegyezik, de míg a flashmobokhoz nem kapcsolható explicit cél, addig a smartmoboknak kimondott célja van, s ebből adódóan a kétféle jelenség szervezőinek és résztvevőinek a motivációja is eltérő. Az urban playground mechanizmusa is hasonló, de itt a formát megbontják, a hangsúlyokat áthelyezik: az esemény hosszabb, a résztvevők megjelenése nem véletlenszerű, nem jelentős a titkosság és a céltalanság (ennek ellenére a beavatottság érzés itt is jelen van), felvállaltan fontos benne a közösségiség, melynek építésére a smartmobok esetében kevésbé, a flashmoboknál csak korlátozottan van lehetőség. A végrehajtott esemény a flashmobnál a megdöbbentést, a smartmobnál a figyelemfelkeltést, az urban playgroundnál a szórakozást, a közösségiséget (bizonyos esetben a felszabadulás eszmeiségét) hordozza. Mivel a flashmobokhoz semmilyen cél nem kapcsolható, így az esemény nem fejleszthető tovább, nem képes az igényeket kielégíteni. Mechanizmusában azonban vannak hasonló események, melyek többletértéket is képviselnek, így nem meglepő, hogy a flashmobok 13

A játékaik közé tartozik a Capture the Flag, ami a számháború nevű játékhoz áll közel. http://www. youtube.com/watch?v=3UZLgPD_cjk

31


2010.04.30. 13:55:15

elhalása együtt jár hasonló jelenségek népszerűségének növekedésével (akár flashmob néven is).

Összegzés A flashmobok jelensége 2003 nyarán tűnt fel hazánkban, s napjainkra a klasszikus formájában már el is halt Magyarországon. A – feltehetően középosztálybeli – fiatalok, akik elsősorban a résztvevői voltak a villámcsődületeknek, nem kerestek teljesen új szórakozási formákat, ami jól látszik abból, hogy számtalan más alternatív kezdeményezés továbbra is nagyon népszerű a köreikben. Ezek egy részét meg sem különböztetik a flashmobok hagyományos változatától, így a jelenség a szóhasználatban és a köztudatban most éli virágkorát, míg az eredeti jelenség a céltalanságot hirdető flashmob a való életből eltűnőben van. Ezek alapján látható, hogy a fiataloknak szükségük van arra, hogy felhívják a generációjukra a figyelmet, s korukból adódóan ezt valamilyen lázadó, alternatív formán keresztül valósítják meg. Az ártatlan lázadás megfelelő formái voltak a flashmobok: egy olyan szórakozást nyújtottak, melynek célja a céltalanság, ezen keresztül pedig a fiatalok bizonyíthatták a különlegességüket, meg nem értettségüket. Nem újkeletű jelenség ez, ezzel az eszközzel éltek a művészek is a happeningek és a performance-ok szervezésekor. A résztvevők legfőbb motivációja valóban az volt, hogy érezték, valami különlegesnek és egyedinek lehetnek a részesei úgy, hogy kiléphettek a szüleik generációja által kialakított hétköznapok és problémák világából. A szervezők indíttatása gyakran megegyezik a résztvevőkével (más esetekben gazdasági vagy egyéb hasznot is remélnek), de náluk még erősebb a beavatottság érzése, még inkább úgy gondolják, hogy egy nagy dolog részesei. Az egyik legaktívabb magyar flashmob szervező a következőket mondta: „a flashmob végre egy olyan dolog volt, amely mellé nem lehetett érdekeket és a magunk lököttségén kívüli és érveket odatenni. Aki eljött a mobokra, az tulajdonképpen azt mondta, hogy »Nézzétek! Én képes vagyok kilépni a szürke mókuskerékből! Képes vagyok kikapcsolni! Csak úgy. Röhögjünk együtt.«”. A flashmobok azonban mégsem tudtak annyit adni ennek a csoportnak hazánkban, hogy fennmaradjanak, főleg úgy, hogy más alternatív eseményekkel kellett felvenniük a versenyt, melyek képesnek bizonyultak a flashmob értékeit olyan egyéb értékekkel vegyíteni, mint például a közösségbe tartozás. A flashmobok budapesti történetét végignézve jól látszik, hogy egy ponton megtör a jelenség íve: 2004-ben egyetlen általunk ismert flashmobot sem rendeztek, majd a következő évben többet is. Ez alapján feltételezhetnénk, hogy a villámcsődületek ismét csak nyugvópontra kerültek, de újra felélednek. Azonban míg 2004-ben a flashmoboknak nem volt komoly konkurenciája, addig ma azok, akik korábban flashmobokra jártak, több hasonló eseménnyel is pótolhatják a villámcsődületek esetleges hiányát. Ennél

32


2010.04.30. 13:55:15

fogva kijelenthetjük, hogy sokkal valószínűtlenebb, hogy valaki is életre hívja a hagyományos flashmobokat. A villámcsődületek elhalásában szerepet játszhatott az is, hogy hiába hangsúlyozták a résztvevők, hogy a flashmob lényege a céltalanság és ezt szeretik benne, valójában az emberek mégsem tudnak sokáig teljes mértékben azonosulni a céltalansággal. A szervezők közül is többen utólag átértelmezték az általuk szervezett flashmobot és olyan értéketeket és célokat kapcsoltak hozzá, melyek sok esetben az invitáló levélben, így a résztvevők tudatában sem voltak benne. Így válhatott a szappanbuborék kipukkadása a be nem tartott politikai ígéretek, a párnacsata pedig a közterek visszafoglalásának jelképévé. A flashmobok jelensége rövid élete ellenére sem elhanyagolható tényező a magyar társadalom vizsgálatakor. Rámutat arra, hogy a fiatal generáció hiába szocializálódott egy politikailag passzív társadalomban, mégis nyitott az utcán tartott figyelemfelkeltő tevékenységekben való részvételre. Sőt a flashmobok teret nyitottak a fiatalok körében az alternatív kezdeményezések egyéb formáinak is, így a smartmoboknak és az urban playgroundnak, ez pedig hosszútávon elvezethet akár ahhoz is, hogy ez a generáció figyelemmel kísérje a közügyeket, kiálljon az érdekeiért, s ha szükséges, ne rettenjen meg attól, hogy békés demonstrációkkal nyomatékosítsa a jelenlétét a közéletben, s harcolja ki a problémáinak a megoldását.

Irodalom Csepeli György: Szociálpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. Elger, Dietmar: Dadaizmus. Taschen, 2004. Giddens, Anthony: Szociológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. Hirschman, Albert O.: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest, Szociológiai Füzetek, 34., 1984. 9–37. Olson, Mancur: A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai Füzetek, 29. 1982. 8–55. Misztal: A tiltakozás politikája – Lengyelország és Magyarország. Budapest, Politikatudományi Szemle, 1993/3. 71–92. o. Szabó Máté: Konfliktus, mobilizáció, tiltakozás Magyarországon 1990–1994. In.: Magyarország Politikai Évkönyve, Budapest, Demokrácia Kutatások Magyarországi Központja Alapítvány, 1994. 83–92. Szabó Máté: A társadalmi mozgalmak szerepe a demokratikus politikai rendszer intézményesedésének folyamatában Magyarországon. Budapest, Szociológiai Szemle, 1994/3. 45–63. Antal István: Mit gondolok a performance-ről általában? – Gondolatok és egy beszélgetés az V. Szentendrei Performance- és Nehéz Zenei Fesztivál kapcsán. http://balkon. c3.hu/balkon03_11/06antal.html. (U.l.: 2008. október 30.) Kappanyos András (szerk.): Dada Antológia. http://www.artpool.hu/dada/antologia. html (U.l.: 2008. október 30.) 33


2010.04.30. 13:55:15

Kaprow, Allan: Assemblage, environmentek & happeningek. Budapest, Artpool Füzetek, Artpool, 1996. http://www.artpool.hu/Kaprow/HappEloszo.html. (U.l.: 2008. október 30.) Szabó Máté: Valahol Európában. http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/ articleview/152/1/8/. (U.l.: 2008. október 30.) Wikipedia –The Free Encyclopedia (flashmob szócikk). http://en.wikipedia.org/wiki/ Flash_mob. (U.l.: 2008. október 30.) Wikipedia –The Free Encyclopedia (smartmob szócikk). http://en.wikipedia.org/wiki/ Smart_mob. (U.l.: 2008. október 30.) Artportal Lexikon (happening szócikk). http://artportal.hu/lexikon/fogalmi_szocikkek/ happening. (U.l.: 2008. október 30.) A tanulmány készítése során használt, de a szakirodalomba nem tartozó online cikkek, linkek listáját valamint videókat a http://tollpihe.p8.hu/ oldalon gyűjtöttük össze.


2010.04.30. 13:55:15

Balla Csönge

A melegfelvonulás megjelenése a Magyar Nemzet és a Népszabadság online elérhető cikkeiben

1969 júniusában a New York-i Stonewall melegbár látogatói megelégelték a rendőrség zaklatását és – állítólag elsőként Amerika történelmében – szembeszálltak a hatósággal, fellázadtak a rendszer ellen, amely elnyomta őket.1 A lázadás nem légüres térben tört ki: a hatvanas években tomboló szexuális forradalom bármelyik pillanatában kirobbanhatott volna, sőt elképzelhető, hogy több hasonló eset is történt, csak valamiért a stonewalli vált ismertté. Bárhogy is alakultak a melegek és a rendőrség közti konfrontációk, évtizedek óta a stonewalli események évfordulóján rendezik meg a világ számos pontján a Meleg Büszkeség (Méltóság) Menetét. 1970-ben, a lázadás egyéves évfordulóján vonultak fel először a melegek, s a mozgalom folyamatosan terjedt Amerika-, majd Európa-szerte. A menet – köznapibb nevén: melegfelvonulás – a melegbüszkeség (gay pride) mozgalmának egyik legjelentősebb eseménye. A mozgalom alapvető célja elérni, hogy a homoszexualitás egyenrangúvá váljék a heteroszexualitással, hogy a melegek nyíltan vállalhassák szexuális beállítottságukat, s ezért se jogilag, se a hétköznapi megítélésben ne érje őket megkülönböztetés. E célokat hivatott hirdetni, nyomatékosítani a melegfelvonulás, mely hol tüntetésre, hol karneválra hasonlít inkább. Magyarországon 1993-ban rendezték meg az első melegfesztivált, akkor még halkan, felvonulás nélkül. Pár év szünetet követően 1997-től kezdve minden év júniusának végén, júliusának elején jelentkezik a melegfesztivál, már a meleg büszkeség menetével bővülve. A felvonulás tehát rendszeressé válik: a négy napos rendezvénysorozat szombatján folyik Budapesten; az ország többi részén azonban még nem került sor hasonló rendezvényre2.

1

Wikipedia: Stonewall riots. http://en.wikipedia.org/wiki/Stonewall_riots (U.l.: 2010. 03. 10.)

2

Wikipedia: Melegbüszkeség Magyarországon: http://hu.wikipedia.org/wiki/Melegb%C3%BCszkes%C3 %A9g#Magyarorsz.C3.A1gon (U.l.: 2010. 03. 10.)

35


2010.04.30. 13:55:15

A magyarországi melegfesztiválok időről-időre egyre nagyobb felháborodást keltenek. A kezdeti visszafogott tömeg idővel több száz, majd ezer tagú lett, annak ellenére, hogy minden évben fenyegetések sora kíséri a fesztivál szervezését, hogy az esemény körül egyre csak viták folynak, sőt a mozgalom létjogosultságát sokan megkérdőjelezik. A rendezvényt rengeteg támadás éri, verbális és közvetlen, külföldön és Magyarországon egyaránt. A 2007-es és különösen a – már kisebb létszámú – 2008-as felvonulás nagy botrányba fulladt. Míg az előbbin több ellentüntető a felvonulóknak esett, az utóbbin már nem is ért célba a felvonuló tömeg, a rendőrségnek el kellett menekítenie a melegeket és szimpatizánsaikat az ellentüntetők elől. A 2008-as eseményeknek nagy visszhangja volt, a felvonulás számos mozgalmat generált: többek között a Magyar Chartát és a Tarka Magyart. A 2009-es menet alatt a rendőrség – az előző év tanulságait megfontolva – biztosította, hogy az ellentüntetők ne kerülhessenek kapcsolatba a felvonulókkal, így nagyobb összecsapás sem történt. A sajtóban is végigkövethetőek a felvonulások, azok élénk elő- és utóélete. Dolgozatomban a Magyar Nemzet és a Népszabadság a felvonulással foglalkozó cikkeit vizsgálom. Mindeközben e két közéleti lap online is elérhető, körülbelül 2000ig archivált adatbázisát használom.

Hipotéziseim 1. Előfeltevésem, hogy a melegfelvonulás minden évben egyre nagyobb vihart kavart. 2. Ezen túl feltételezem, hogy bár a felvonulások leginkább önmaguk köré generálnak egyre nagyobb cikkszámot, maga a felvonulás is mindinkább önálló témává válik, hivatkozási ponttá alakul. Gondolom ezt a 2007-es, 2008-as események utáni mozgalmak, reakciók sokaságából és szétszórtságából. 3. Úgy sejtem, a konkrétan a felvonulásokhoz köthető cikkek számát ábrázoló diagramok a felvonulás kezdetén laposan indulnak, majd hirtelen emelkednek, és végül ismét laposba csapnak át, azaz S-görbe alakúak. 4. Ugyanakkor, a második feltevésből következően: ha a téma egyre önállóbb, az összcikkszám éppen emiatt az önállósodás miatt kevésbé szakadékos, mint a kizárólag a fesztivállal kapcsolatos írások. 5. Végül, utolsó hipotézisem: a cikkek számában és jellegében fellelhetőek lesznek olyan különbségek, amelyek a lapok különböző profiljából adódnak.

36


2010.04.30. 13:55:15

Hívószavak Első körben a legegyértelműbb kifejezésre, a melegfelvonulásra kerestem a két lap cikkei között. Kevesellve a cikkek számát a melegfesztiválra is rákerestem. Majd a cikkekbe beleolvasva a melegparádé, homoszexuális-felvonulás is feltűnt, mint opcionális hívószó. Végül a meleg büszkeség és a meleg méltóság kifejezéseket is megvizsgáltam (2007-ig Meleg Büszkeség Menet néven futott a felvonulás, majd 2008-ban átkeresztelték Meleg Méltóság Menetté). Az egyes hívószavak előfordulási helyei között persze rengeteg átfedést találtam, ezeket kiszűrve a Magyar Nemzetben összesen 339, a Népszabadságban pedig 304 cikkre bukkantam. Érdekes, hogy az egyes hívószavakra öszszegyűlt találatok esetében is fellelhető 1-2 különbség a két lap között. Az eredményeket az 1. táblázatban összesítettem. Látható, hogy a legtöbbször használt szó mindkét lap esetében valóban az egyértelmű melegfelvonulás – a cikkek közel felét teszi ki. Ami viszont feltűnően eltér a Magyar Nemzet és a Népszabadság találatai között, az a homoszexuális-felvonulás, a melegfesztivál, illetve a meleg méltóság és meleg büszkeség kifejezések. Úgy tűnik, hogy míg a homoszexuális-felvonulás inkább a Magyar Nemzet szókapcsolata és a melegfesztivált is ez a lap említi gyakrabban, addig a meleg méltóság és meleg büszkeség elnevezést inkább a Népszabadság használja szívesen. 1. táblázat: A Magyar Nemzet és a Népszabadság keresőjébe írt hívószavakra kapott összes, illetve az addig összegyűjtött cikkekhez képest új találatok Hívószó

Magyar Nemzet összes találat

Népszabadság

ebből új

összes találat

Ebből új

168

38%

168

50%

174

46%

174

57%

melegfesztivál

90

20%

60

18%

42

11%

30

10%

melegparádé

28

6%

17

5%

20

5%

15

5%

homoszexuális-felvonulás

79

18%

48

14%

3

1%

3

1%

meleg büszkeség

53

12%

31

9%

78

21%

56

18%

melegfelvonulás

meleg méltóság összesen

23

5%

15

4%

61

16%

26

9%

441

100%

339

100%

378

100%

304

100%

37


2010.04.30. 13:55:15

Cikkek és évek A Magyar Nemzet esetében 2001. június 22-i, a Népszabadságban pedig 2001. július 5-i az első talált cikk. És bár 2001-ből való az első Népszabadság-cikk, 2002-ből nem találtam egy írást sem. Nem sikerült kiderítenem, hogy ezt az adatbázisok feltöltése, vagy pedig a lapok különböző témaválasztása okozza-e. 1. ábra: Az egyes lapok cikkszámának alakulása megjelenésük éve szerint 400 350 300 250 200 150 100 50 0 év

2000

Magyar Nemzet

2001

2002

2003

2004

2005

2006

2007

2008

2009

összesen

Népszabadság

Az írások évek szerinti megoszlásában nem lelhető fel egyértelmű tendencia. Első hipotézisem, miszerint a fesztiválok egyre nagyobb port kavartak, nem teljesen igazolódik az első diagram láttán. A Magyar Nemzetben 2005-ig egyaránt alacsony számban jelennek meg a melegfesztivállal kapcsolatos cikkek: itt mintha nem az adatbázis hiányosságáról, hanem egyszerűen a téma minimális jelenlétéről lenne szó. A Népszabadságban viszont a 2001 és 2003 közötti elenyésző cikkmennyiség ellenére 2004-ben hirtelen felszökik a cikkek száma, majd 2005-ben csekélyebb, de már nem jelentéktelen számban jelennek meg hasonló témájú írások. Valószínűsíthető, hogy itt az első pár évben a téma visszafogottsága mellett az adathiány is közrejátszik. Ellenben 2007-ben mindkét lap jelentős ugrást produkál, a Népszabadság esetében majdnem háromszoro38


2010.04.30. 13:55:16

sa, a Magyar Nemzet esetében a megelőző év cikkeinek kétszerese jelenik meg. Szintén hatalmas növekedést és más arányokat mutat a 2008-as év, 2009. pedig látványos viszszaesést. Annak megértésében, hogy miért alakult ez így, sokat segíthet az egyes melegfesztiválok lezajlásának áttekintése.

A melegfesztiválok rövid áttekintése Az első felvonulással egybekötött fesztiválra 1997-ben még nagyon kevesen látogattak el, idővel viszont egyre nőtt a felvonulók száma, s bár ezzel együtt több lett a fenyegetés is, 2007-ig a fesztiválok viszonylag nyugodtan zajlottak le. Igaz, 2000-ben többen sérelmezték, hogy a fesztivál egyházi rendezvényekkel esik egybe3, de mindez nem váltott ki éles elhatárolódást és súlyos háborgást sem: „Ez az időpont egybeesik több katolikus és protestáns rendezvénnyel, nagygyűléssel, köztük a reformátusok IV. világtalálkozójával. Veres András püspökkari titkár feltételezi, hogy az időpontot nem tudatosan választották ki a melegfesztivál szervezői, ugyanakkor nem tartja barátságos gesztusnak döntésüket. Emiatt egyébként tiltakozását fejezte ki a fővárosi Fidesz- és a MIÉP-frakció.– A melegfesztiválokat immár hagyományosan, minden évben június végén szervezzük – közölte lapunkkal Mocsonaki László. A melegrendezvény egyik szervezője kifejtette, hogy semmilyen provokációról nincsen szó, köztük is sok a vallásos ember.” (Egy vitatott fesztivál, 2000. június 23. Magyar Nemzet)

A kétezres tompa ellenállást követően három többé-kevésbé háborítatlan év következett. 2004-ben ismét szervezetek, magánszemélyek, egyházak tiltakoztak a rendezvény ellen. Ezúttal a felvonulás tervének visszautasítását kérvényezték a rendőrségtől4: „Samu Attila, a BRFK sajtófőnöke lapunknak elmondta: a szervezők eleget tettek bejelentési kötelezettségüknek, a rendőrség jelenleg nem lát törvényes lehetőséget a felvonulás betiltására vagy más útvonalra terelésére. Kérdésünkre, hogy a rendőrség számít-e atrocitásokra, megjegyezte: a korábbi években is elterjedtek olyan hírek, hogy a felvonulókat inzultusok érhetik, ám eddig semmiféle rendbontás nem történt. Ettől függetlenül a rendőrség megfelelő erőkkel biztosítja az útvonalat – hangsúlyozta a sajtófőnök.” (Czene Gábor: Melegfelvonulás: előítélet, elutasítás, 2004. július 16., Népszabadság)

3

Magyar Nemzet Online: Egy vitatott fesztivál. http://www.mno.hu/portal/6253?searchtext=melegfesztiv %C3%A1l (U.l.: 2010. 03. 10.) 4

NOL: Czene Gábor: Melegfelvonulás: előítélet, elutasítás. http://nol.hu/archivum/archiv-23664 (U.l.: 2010. 03. 10.)

39


2010.04.30. 13:55:16

Rendbontás valóban nem történt, viszont lassan nőni kezdett a felháborodás. Először is, Óbuda polgármestere arra kérte a Pepsi Sziget szervezőit, hogy ne engedélyezzenek semmiféle meleg programot a Szigeten, ebben sikerült is megegyezniük. Másodszor, ekkoriban kezdődött el a büntetőjogi törvénykönyv szexuális bűncselekményekre vonatkozó passzusainak, illetve a homoszexuálisokat és transzszexuálisokat diszkrimináló törvényeinek átgondolása5. Ez a két esemény a melegfesztiválnak is nagyobb aktualitást kölcsönzött. Vagy épp fordítva. Mindenesetre ekkor kezd kiszélesedni a melegfesztiválról szóló közbeszéd, amit a Népszabadság 2004-es hasábjain meg is figyelhetünk. 2005-ben a Jobbik Mozgalom kéri a rendőrséget a felvonulás engedélyének visszavonására – mondván a felvonulás „súlyosan sérti a gyermeki jogokat, és a kiskorúak jogát az egészséges erkölcsi fejlődéshez”6. Mivel a rendőrség nem von vissza semmit, a Jobbik ellendemonstrációt szervez. Igaz, többen megsérültek a felvonuláson, de nem az ellentüntetők, hanem egy gázrobbanás következtében. Bár a vonulókat többen megvádolták, hogy nehezebben ment miattuk a sérültek kimentése a megrongálódott házból, nagyobb atrocitás nem történt. 2006-ban sem tör ki nagyobb botrány, viszont a békés Jobbik tüntetőkön kívül egy csoport ordibáló szkinhed is meglátogatja a felvonulást. A rendőrség elvezeti őket. A felvonulást követően a MIÉP közzéteszi álláspontját, miszerint elfogadhatatlannak és a társadalomra veszélyesnek tartja a homoszexuálisok kérkedését7. Mindeddig úgy tűnhet, a melegfelvonulások botránykeltése nem fokozódik. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ellendemonstrálók növekedő jelenlétét, és azt sem, hogy a Magyar Nemzet és a Népszabadság hasábjain a 2004-es felvonulás óta a külföldi fesztiválokról és a hazaiakról való híradás mellett megjelennek a véleményeket összegző jelentések, az esszék, a melegek jogaival foglalkozó írások is. Alakulóban a közbeszéd. A 2007-es felvonulás áttekintésekor nem szabad elfelejtenünk az őszödi beszéd, az októberi, illetve a folyamatos utcai tüntetések emlékét. És nem mehetünk el amellett sem, hogy az aktuális baloldali kormány már 2004-ben is a melegek minél nagyobb jogegyenlőségét szorgalmazta, sőt mi több, évről-évre támogatta a fesztiválok megrendezését. Azáltal, hogy a kormány a melegek pártját fogta az évek során, lehetséges, hogy az „aki nincs velünk, az ellenünk van” logikája alapján az őszödi beszédet követően a melegek is nagyobb ellenségekké váltak a kormányt illegitimnek vélők szemében, mint azelőtt. Sőt, a folyamat visszafelé is igaz lehet: mivel a 2007-ig lezajlott melegfelvonulások már eleve általános ellenzésbe ütköztek, létrehoztak egyfajta felháborodott hangulatot, mely később ráerősíthetett az ősszel kezdődő tüntetésekre. A Gyurcsány-beszéd előtt

5

NOL: Antal Dániel: Áttörés. http://www.nol.hu/archivum/archiv-55295 (U.l.: 2010. 03. 10.)

6

Magyar Nemzet Online: Jobbik: Ne legyen melegfesztivál! http://www.mno.hu/portal/294259?searchtext =melegfelvonul%C3%A1s (U.l.: 2010. 03. 10.)

7

Magyar Nemzet Online: A MIÉP „a megélhetési melegek és leszbikák” ellen. http://www.mno.hu/portal/ 361953?searchtext=melegfesztiv%C3%A1l (U.l.: 2010. 03. 10.)

40


2010.04.30. 13:55:16

is volt valami, ami ellentüntetést, felháborodást generált, ami valamelyest előkészítette a későbbi demonstrációkat. A melegfesztiválok körüli kontextus, egy bizonyos általános tiltakozás vált szokványossá, nem volt szükség a felháborodás hirtelen előrántására. Ez a megszokás akár át is alakulhatott a Gyurcsány-kormány utálatává. Elképzelhető, hogy a 2006 szeptemberében előbukkanó Gyurcsány-beszéd következtében tüntetésbe lendülők közt ott voltak a melegfelvonulások addigi ellenzői, s az is lehetséges, hogy 2007-es felvonulásra ellátogattak az év közben tüntetők. Ha ez a megegyezés nem is bizonyos, az mégis belátható, hogy a 2006-2007-es kormányellenes tüntetések mindenképpen ráerősítettek arra, hogy az eljövendő melegfesztiválok a figyelem központjába kerüljenek. A feltevésem az tehát, hogy a 2007-es melegfelvonulást kísérő, és az addigi menetektől jelentősen eltérő botrány mögött nem csak a megelőző felvonulások emléke, de az őszödi beszéd gerjesztette tüntetések megszokása – szokásjoga? – áll. A 2007-es évben ismét kérelmezik a rendőrséget a menet betiltására – újfent sikertelenül. A tiltást szorgalmazók úgy tartják, hogy kettős mérce az, amit a hatóságok alkalmaznak az árpádsávos tüntetések elfojtásakor, s emellett a „közerkölcsöt súlyosan sértő” melegparádé engedélyezésekor.8 A menetet több ellentüntetés akadályozza. A gyermekek befolyásolásától és a jó ízlés megrongálásától tartó egyik oldal és a toleranciát, jogegyenlőséget sulykoló másik oldal harca ezúttal élesben folyik. Az újságokban, és az utcán is. Az ekkor tapasztalható agresszió a 2000-es felvonulást ellenző megnyilvánulásokkal összevetve igazán látványos. A 2007-es melegfesztivál egyrészt több coming out, másrészt tojások és molotov-koktélok közt zajlik9, folytatódik a melegfesztivállal kapcsolatos addigi közbeszéd, másrészt megjelenik egy sokkal erőszakosabb, sokkal átpolitizáltabb tiltakozás, illetve egy hasonló hangsúlyú támadó-védekezés, mely többször visszautal az év közbeni eseményekre: úgy tűnik, valóban sok köze van a két tüntetésnek egymáshoz. A melegfesztivált fél éves rendőrségi nyomozás követi, a tojásdobálók ellen végül tavasszal berekesztik az eljárást. Miközben a bal-liberális pártok a toleránsak összefogását próbálják meg elérni, augusztusban megalakul a Nemzeti Gárda, mely a melegfelvonulással szemben is megfogalmazza álláspontját. A 2008-as felvonulás a 2007-eshez hasonlóan jóval korábban megjelenik a két lapban, mint a korábbi évek szombati meleg menetei (2. táblázat). Mindegyik felvonulás közül a 2008-asról szól a legtöbb írás. Szinte minden nap történik valami. Az összegyűjtött cikkek 60%-a (Magyar Nemzet), illetve 50%-a (Népszabadság) erre az időszakra korlátozódik. Már az esemény plakátja kirobbantja a vitát, majd a melegfesztiválok közt először, a BRFK mindenféle szervezet kérésétől függetlenül, önmagától mondja vissza

8

Magyar Nemzet Online: Egy civil szervezet a melegfelvonulás ellen. http://www.mno.hu/portal/417980?s earchtext=melegfelvonul%C3%A1s (U.l.: 2010. 03. 10.) 9

Magyar Nemzet Online: Véget ért a homoszexuális felvonulás és az ellentüntetés. http://www.mno.hu/po rtal/419580?searchtext=melegfelvonul%C3%A1s (U.l.: 2010. 03. 10.)

41


2010.04.30. 13:55:16

a felvonulást, forgalmi okokra hivatkozva. A rendőrség döntése nagy felháborodást vált ki, végül a BRFK visszavonja a felvonulás tiltását10. „Felszólítjuk a rendőrséget, hogy ne a menet betiltásával próbálja megakadályozni a tüntetés ellen várható szélsőjobboldali támadásokat, hanem végezze a munkáját, és védje meg a felvonulókat” - olvasható tizenöt melegszervezet állásfoglalásában, amit újabb és újabb tiltakozások követtek. A Magyar Helsinki Bizottság vagy például az Amnesty International mellett politikusok is a melegek oldalára álltak. A szocialista Lévai Katalin azon háborgott, hogy „hetekig lehetett lacikonyhás és mozgóvécés happeninget rendezni az ország háza előtt, több száz rendőr védelmezi a homofób Magyar Gárda fellépéseit, miközben képtelenek megvédeni egy békés felvonulás résztvevőit”. Az SZDSZ Új Generáció példátlannak minősítette a rendőrségi stopot, Demszky Gábor liberális főpolgármester tudatta, hogy személyesen is jelen kíván lenni a melegméltóság napján.” (Czene Gábor: Rendőrségi huzavona a melegfelvonulásról. Népszabadság, 2008. június 13.) 2. táblázat: Az aktuális melegfelvonulásokról szóló cikkek megjelenési ideje a felvonulás előtt és után A felvonulás időpontja11 2000.07.01

Első hír az azévi felvonulásról (nappal korábban) Magyar Nemzet

Népszabadság

–10

–

Utolsó hír az azévi felvonulásról (nappal később) Magyar Nemzet

+55

Népszabadság

–

–

–2

+14

–

2002.06.29

–10

–

+12

–

2003.07.05

–

–1

+9

–

2001.07.07

2004.07.03

–1

–

+68

+31

2005.07.09

–5

–2

+10

+2

–

–8

+35

–

2007.07.07

–57

–5

+250

+250

2008.07.05

–30

–23

+245

+243

2006.06.24

10

Czene Gábor: Rendőrségi huzavona a melegfelvonulásról. Népszabadság. http://nol.hu/archivum/ archiv-495398 (U.l.: 2010. 03. 10.)

11

Wikipedia: Budapesti melegfesztiválok listája. melegfesztiv%C3%A1lok_list%C3%A1ja (U.l.: 2010. 03. 10.)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapesti_

42


2010.04.30. 13:55:16

A július 5-i felvonulás körül egyre forrósodott a levegő. Két melegbárt is molotovkoktéllal támadtak a fesztivál előtt, az interneten rohamosan terjedtek a melegeket támadó bejegyzések, szervezkedések, a felvonulás előtt több civil szervezet jelezte, hogy csatlakozik a felvonuláshoz. Végül szombaton lekapcsolták a kuruc.info főszerverét, a felvonulás útvonalát kordonnal vették körül. Minden biztonsági előkészület ellenére a vártnál több bonyodalommal zajlott a felvonulás: a rendőrség földalattival menekítette el a résztvevőket a tojászápor, az utcai erőszak, az agresszív ellentüntetők elől, akik megtámadták a felvonulókat. Civilek és rendőrök egyaránt megsérültek. Már másnap minden az eseménnyel volt tele, a Népszabadság szégyennapként emlegeti július 5-ét (ez a kifejezés egyáltalán nem fordul elő MN-es írásokban). A pártok elítélik a történteket, Gyurcsány rövidesen meghirdeti a Magyar Chartát, több mozgalom is szerveződik (pl. Tükröt Tartási Mozgalom, Tarka Magyar). A rendőrség rendületlenül nyomoz, a bíróság hozzáfog az eljárások rendezéséhez. Míg a Magyar Charta a toleranciáért vonul, az Országos Cigány Önkormányzat a Gárda ellen demonstrál. Olyan, mintha minden a melegfelvonulás fényében zajlana, mintha minden ahhoz képest történne. A 2009-es felvonulás a 2008-ashoz képest csendesebben zajlott. A rendőrség minden tiltakozás (például Ékes Ilona fideszes képviselő, a Kereszténydemokrata Néppárt és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség a melegfelvonulás betiltásával kapcsolatos követelései) ellenére engedélyezte az Andrássy úti menetet, és maximális védelmet ígért a felvonulóknak, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a résztvevőknek tartózkodnia kell a közízlés megsértésétől. Utóbbi kijelentés nagy port kavart a fesztiválszervezők körében. A rendőrség szombaton, már a fesztivál előtt is fokozott ellenőrzést tartott a városban, az Andrássy utat, és a környező utcákat lezárta. A kordonokat olyan távol állították fel a vonulóktól, hogy az ellentüntetők dobótávolságon kívülre kerültek – így a felvonulás teljes elszigeteltségben zajlott, csak a Deák téren került a két oldal közelebb egymáshoz, de az ellentüntetőket ott is erős rendőri fellépés fogta vissza. A melegekért vonulók körülbelül másfél ezren lehettek, köztük sok külföldivel, szervezettel és szimpatizánssal. A felvonulást követően többeket is megtámadtak, a rendőrség végül 41 embert állított elő. Azt, hogy 2009-ben, az azelőtti év cikkszámához képest visszaesés tapasztalható, valószínűleg a nagyobb rendbontások hiánya okozza – úgy tűnik, a rendőrség fokozott készültsége a felvonulás visszhangját is visszafogta. Nem csak a felvonulásban érdekeltek sérülései és a tüntetők felháborodása mérséklődött, hanem a sajtó jelentéseinek intenzitása is. Igaz, így sem beszélhetünk kevés írásról: a 2007-es cikkszámhoz képest mindkét lapban több jelent meg 2009-ben.

43


2010.04.30. 13:55:17

Cikkfajták Az a 643 cikk, amelyet a feljebb részletezett hívószavakkal találtam, kisebb-nagyobb részletességgel foglalkozik a melegfelvonulással. Egyesek megemlítik, mások hivatkoznak rá, jó részük kifejezetten a felvonulásról szól, annak elő- és utóéletével foglalkozik. Ennek megfelelően hat kategóriába soroltam a cikkeket, azok főtémája, a melegfelvonuláshoz való viszonya alapján. 1. Melegfesztivál Ebbe a csoportba soroltam azokat az írásokat, amelyeknek a budapesti fesztivál és felvonulás a főtémája. Lehet ez utólagos leírás, a fesztivál programjának előzetese, az egyes szervezetek véleménye, a rendőrség nyilatkozata, esetleg a nyomozás fejleményei. 2. Melegség, a melegek jogai Rengeteg, a felvonulást is megemlítő cikk foglalkozott a melegek körül zajló vitákkal, a homoszexuális-házasság mikéntjeivel, a melegek helyzetével, elnyomásával, esetleg az ügy túldramatizálásával. Ezek főtémája a melegség általában, mégis szorosan összeköthetők a fesztivállal. Ide gyűjtöttem még a melegekkel kapcsolatos konkrét intézkedésekről hírt adó szövegeket is. 3. Reakciók Ide gyűjtöttem a melegfelvonulásra adott nem csak véleményben, hanem valamiféle akcióban, cselekedetben megnyilvánuló válaszokat: a Magyar Chartát, és a hasonló mozgalmakat, a spontán házasságkötést, a fesztivál idején kívüli ellentüntetéseket, amelyek nem jöttek volna létre a felvonulás nélkül, de mégis valamennyire függetlenedtek attól. Ide tartoznak a coming outok is, azért, mert úgy gondolom, a felvonulás nagyban hozzájárul a melegség nyílt vállalásához. 4. Külföldi hírek A külföldi melegfelvonulásokról, az azokat érő atrocitásokról szóló cikkek szerepelnek itt. Továbbá olyan hírek, amelyek valamely külföldi témában hivatkoznak a meleg büszkeség menetére. 5. Bezzeg Ezt a gyűjtőszót azokra a cikkekre alkalmaztam, amelyek úgy hivatkoztak a melegfelvonulásra, mint valamire, ami minden negatívuma és megbotránkoztató jellege ellenére létezik, szemben olyan dolgokkal, amelyek igazán fontosak lennének. Ezekben a cikkekben a melegfelvonulás mint támadópont jelenik meg. Például a turulavatás kapcsán: turulszobrot nem szabad avatni, bezzeg a melegfelvonulást mindig támogatja a kormány. 6. Vélemények, említések Végül azokat a szövegeket, híreket, amelyeknek főtémája a melegfelvonuláshoz egyáltalán nem kapcsolódik, és a felvonulás, vagy fesztivál csak az említés szintjén szerepel bennük, külön csoportba gyűjtöttem. Ide tartozik például a World Press Photo győzteséről szóló cikk (melegfelvonuláson fotózott), a pénzügyekről, különféle re44


2010.04.30. 13:55:17

formokról hírt adó írások, melyekben megjelenik a melegfesztivál, mint hivatkozási pont. Illetve egyes politikusokról, politikai, közéleti folyamatokat elemző szövegek, vélemények, amelyek szintén csak megemlítik a felvonulást. Az utóbbi két kategória annyiban különbözik az előzőektől, hogy főtémájuk nem kapcsolódik szorosan a felvonuláshoz, az első esetben támadópontként, a másodikban pedig hivatkozási pontként jelenik meg. Ugyanakkor a bezzeg cikkek közt is előfordul olyan, ahol az írás pont erre a támadópontra éleződik ki. A fenti kategóriák így alakulnak az egyes lapokon belül. 3. táblázat: A hat cikk-kategória megoszlása a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban Magyar Nemzet melegfesztivál

153

Népszabadság

Összesen

46%

161

53%

314

45

14%

28

9%

73

40

12%

22

7%

62

9%

43

14%

74

melegség reakciók külföld

31

bezzeg

11

3%

0

0%

11

említés

52

16%

50

16%

102

332

100%

304

100%

636

összesen

A 3. táblázatban nem szerepelnek a 2000-es év adatai, mivel arra az időszakra csak a Magyar Nemzet oldalán találtam cikkeket. A 2002-es adatok viszont annak ellenére szerepelnek, hogy a Népszabadság Online-on ebben az évben sincs találat. De mivel 2001-ben már egy cikket szerepeltet az oldal, ezért a 2002-es rést nem kizárólag az adatbázis hiányosságának tudtam be, hanem a cikkek esetleges alacsony számának is. A 2000-es adatokat leválasztva a Magyar Nemzet keresője 332 találatot ad. A továbbiakban, amikor a két lapot egyszerre tárgyalom, mindig eltekintek a Magyar Nemzet 2000-es adataitól, némileg ellensúlyozva a Népszabadság hátrányát. A 3. táblázatban látható, hogy az általam bezzeg kategóriába sorolt cikkek csak a Magyar Nemzetben fordulnak elő. A Népszabadságban nagyobb a melegfelvonulással foglalkozó cikkek és a külföldi jelentések aránya. A Magyar Nemzetben viszont a reakciókról beszámoló cikkek és a különböző hivatkozások aránya magasabb. Az, hogy a bezzeg kategória a Magyar Nemzetben jelenik meg, betudható a lap politikai beállítódásának, a hivatkozások gyakorisága pedig a rövid cikkek Népszabadságénál magasabb számának. A teljes cikkszám a két lapra lebontva az 2. ábrán látható. Az ábrán szépen megfigyelhetők az egyes melegfesztiválok: a görbék időről-időre hirtelen felszöknek, majd csillapodnak. Minden évben egy-egy S görbe fedezhető fel, bár a Magyar Nemzet ese45


2010.04.30. 13:55:17

tében a görbe felívelései 2007-ig jóval laposabbak a Népszabadságénál. A két lap közötti különbségek 2004 és 2007 között elhanyagolhatóak. Mivel 2004 előtt a Népszabadságból alig sikerült cikket gyűjtenem, a Magyar Nemzet elváló görbéje nem meglepő. 2004-ben viszont a Népszabadság görbéje hirtelen felível, s utoléri a Magyar Nemzetét, majd 2007-ig többnyire ezzel együtt mozog (bár a 2006-os melegfelvonulás jobban kiélesedik a Népszabadság esetében). A bal-liberális lap 2007-ben megelőzi jobboldali kötődésű párját, 2008-ban viszont a Magyar Nemzet látványosan több cikket közöl a témában, le is hagyja a Népszabadságot. 2009 végéig a két lap cikkszáma hasonló ívet ír le, bár látható, hogy a Népszabadság több cikket közöl a Magyar Nemzetnél. Vajon 2007-ig miért laposabbak a Magyar Nemzet S-görbéi? 2. ábra: Az összes begyűjtött cikk 2001. február 7. és 2009. december 31. között a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban 350 300

kumulált cikkszám

250 200 150 100 50

Magyar Nemzet

2009.10.17

2009.06.17

2009.02.17

2008.10.17

2008.06.17

2008.02.17

2007.10.17

2007.06.17

2007.02.17

2006.10.17

2006.06.17

2006.02.17

2005.10.17

2005.06.17

2005.02.17

2004.10.17

2004.06.17

2004.02.17

2003.10.17

2003.06.17

2003.02.17

2002.10.17

2002.06.17

2002.02.17

2001.10.17

2001.06.17

2001.02.17

0

Népszabadság

Valószínűleg a Magyar Nemzetben gyakrabban előforduló említéses és bezzeg kategóriákba gyűjtött cikkek állhatnak a laposodás mögött. Ezek a hivatkozások ugyanis kevésbé csoportosulnak a melegfesztivál köré, eloszlásuk egalizáltabb. A 3. ábra ezt a két kategóriát illusztrálja a két lap esetében. Egyértelmű, hogy a Magyar Nemzetben jóval több hivatkozásos cikk szerepel, s az is feltűnő, hogy viszonylag egyenletesen oszlik el az évek során. Látszik, hogy egyre populárisabb a téma, de az ilyesfajta utalások a Népszabadság esetében mégis leképezik a 2007-es és 2008-as felvonulást (igaz, a 2009-est kevésbé), míg a Magyar Nemzet cikkei kevésbé összpontosulnak a felvo46


2010.04.30. 13:55:17

nulások időpontjába. Elképzelhető tehát, hogy az 2. ábrán ezért voltak laposabbak a jobboldali lap S-görbéi. 3. ábra: Az említést és a ’bezzeg’ hivatkozást tartalmazó cikkek a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban 70

60

kumulált cikkszám

50

40

30

20

10

Magyar Nemzet

2009.11.17

2009.05.17

2009.08.17

2008.11.17

2009.02.17

2008.05.17

2008.08.17

2007.11.17

2008.02.17

2007.05.17

2007.08.17

2006.11.17

2007.02.17

2006.08.17

2005.11.17

2006.02.17 2006.05.17

2005.05.17

2005.08.17

2004.11.17

2005.02.17

2004.05.17

2004.08.17

2003.11.17

2004.02.17

2003.08.17

2002.11.17

2003.02.17 2003.05.17

2002.05.17

2002.08.17

2001.11.17

2002.02.17

2001.08.17

2001.02.17

2001.05.17

0

Népszabadság

Kezdeti feltételezésemet, miszerint a melegfesztivál egyre önállóbb témává növi ki magát, a 3. ábra valamelyest megerősíti. Bár a Népszabadság görbéje elég szakadékos, a Magyar Nemzet esetében a téma folyamatos – igaz, változóan intenzív – jelenléte látható. A következő lépésben megvizsgálom a két lap cikkeit úgy, hogy előtte megtisztítom őket azoktól a cikkektől, amelyek csak említik, hivatkozzák a fesztivált, de érdemben nem foglalkoznak vele, nem mondanak róla semmi újat. Így kiszűröm a bezzeg, az említéses cikkek javát, a külföldi tudósítások egy részét (azokat a cikkeket, amelyen nem külföldi melegparádéról szólnak, csak utalnak rá). Így meg tudom vizsgálni, hogy mennyiben változik a kép, ha a hivatkozási pontokat tartalmazó cikkeket kiszórom.

47


2010.04.30. 13:55:18

4. ábra: A megtisztított cikkek száma 2001. július 22. óta a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban 300

kumulatív cikkszám

250

200

150

100

50

Magyar Nemzet

2009.10.22

2009.06.22

2008.10.22

2009.02.22

2008.06.22

2007.10.22

2008.02.22

2007.02.22

2007.06.22

2006.10.22

2006.06.22

2005.10.22

2006.02.22

2005.06.22

2004.10.22

2005.02.22

2004.06.22

2003.10.22

2004.02.22

2003.06.22

2002.10.22

2003.02.22

2002.06.22

2001.10.22

2002.02.22

2001.06.22

2000.10.22

2001.02.22

2000.06.22

0

Népszabadság

A cikkek megtisztítása után 273 (MN), illetve 268 (N) cikkem maradt. A 4. ábra szerint így, hogy a Magyar Nemzet hivatkozós cikkekből nyert fölényét elvesztette, 2004 és 2008 között a Népszabadság cikkszáma meghaladja a Magyar Nemzetét, és az csak 2008-ban nyeri vissza előnyét. Így, megtisztítva, az S-görbék is jobban előtűnnek. Most vizsgáljuk meg az 5. ábrát, ami csak a fesztivállal kapcsolatos újságcikkeket ábrázolja (MN: 160; N: 157). A résztémákat kiszűrve hasonló maradt a két lap különbsége, viszont feltűnően derékszögűek lettek az eddig ívelt, vagy ellaposodó S-görbék. A hipotézisem, miszerint a felvonulást körbejáró cikkek S-görbét írnak le, viszont az egyéb cikkek szétszórtan tűnnek elő, s nem kizárólag a felvonulás környékén összpontosulnak – részben beigazolódott. Persze az ellaposodás, amit a plusz cikkek előidéznek a görbéken, nem jelentős, de mégis azt mondhatjuk, a melegfelvonulás nem csak június-júliusi téma.

48


2010.04.30. 13:55:18

5. ábra: A konkrétan a melegfesztivállal foglalkozó cikkek száma 2001. július 22. óta a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban 180 160 140

kumulált cikkszám

120 100 80 60 40 20

Magyar Nemzet

2009.10.22

2009.06.22

2008.10.22

2009.02.22

2008.06.22

2007.10.22

2008.02.22

2007.02.22

2007.06.22

2006.10.22

2006.06.22

2005.10.22

2006.02.22

2005.06.22

2004.10.22

2005.02.22

2004.06.22

2003.10.22

2004.02.22

2003.06.22

2002.10.22

2003.02.22

2002.06.22

2001.10.22

2002.02.22

2001.06.22

2000.10.22

2001.02.22

2000.06.22

0

Népszabadság

Végül, az eddigiek tudatában külön megvizsgálom a 2007-től 2009 májusáig tartó időszakot, mivel ezen évek alatt jelent meg az írások közel háromnegyede, illetve a 2007-es és a 2008-as felvonulások sajtóanyaga a legnagyobb (az utóbbihoz kapcsolódó cikkek még 2009 tavaszán is előfordulnak). A Magyar Nemzet oldalán 216, a NOL weblapján pedig 180 találat érhető el erre az időszakra. A kategóriáim a következőképp oszlanak meg az adott időszakban (4. táblázat): A táblázatból jól látható, hogy ez az időszak minden kategóriából jelentős részt foglal el, ugyanakkor a külföldi cikkek aránya mindkét lap esetében csökkent, míg a hazai melegfesztivállal kapcsolatos írások aránya nőtt. A reakciók szinte összes cikke ebben az időszakban született.

49


2010.04.30. 13:55:19

4. táblázat: A kategóriák megoszlása 2007 és 2009 tavasza közt megjelent cikkek közt (zárójelben a 2001–2009-es adatok.) Magyar Nemzet

109

melegfelvonulás

Népszabadság

összesen

50 (46)%

100

55 (53)%

209 (314)

melegség

30

14 (14)%

32

18 (9)%

62 (73)

reakciók

37

17 (12)%

16

9 (7)%

53 (62)

8

4 (9)%

14

8 (14)%

22 (74)

külföld bezzeg

4

2 (3)%

0

0

4 (11)

említés

28

13 (16)%

18

16%

46 (102)

Kinagyítva ez az időszak a következőképp fest (6. ábra). 6. ábra: Az összes cikk 2007-2009 tavasza között, a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban 250

kumulatív cikkszám

200

150

100

50

Magyar Nemzet

2009.05.09

2009.03.09

2009.04.09

2009.01.09

2009.02.09

2008.11.09

2008.12.09

2008.10.09

2008.09.09

2008.07.09

2008.08.09

2008.05.09

2008.06.09

2008.03.09

2008.04.09

2008.01.09

2008.02.09

2007.11.09

2007.12.09

2007.10.09

2007.09.09

2007.07.09

2007.08.09

2007.05.09

2007.06.09

2007.03.09

2007.04.09

2007.01.09

2007.02.09

0

Népszabadság

50


2010.04.30. 13:55:19

Felismerhető a Népszabadság már korábban látott kezdeti fölénye, majd a 2008-as felvonulás alatti lemaradása. A Magyar Nemzet esetében pedig júniusban mintha egy külön felívelés, egy erőteljesebb S-görbe jelenne meg. A Magyar Nemzet adatait az alábbi ábrák külön szemléltetik (7., 8., ábra). A Magyar Nemzet 6. ábrán látható görbéjét annak ellenére, hogy csak két felvonulás szerepel az ábrán, három logisztikus (S-görbe) illesztésével sikerült leképeznem. A 2008-as felvonulás S-görbéjét megtörő kipúposodáshoz egy külön görbét kellett illesztenem. . Úgy tűnik, hogy a harmadik, körülbelül az 520. napon induló, és az 560. napon lecsengő görbe a 2008-as felvonulás szenzáció-jellegének dinamikáját mutatja, ami eltért a nagyobbik görbétől, ezért keletkezett a kipúposodás. 7. ábra: a Magyar Nemzet 2007-2009 tavasza közötti összcikkszámához illesztett logisztikus görbék, együtt

51


2010.04.30. 13:55:20

8. ábra: a Magyar Nemzet 2007-2009 tavasza közötti összcikkszámához illesztett logisztikus görbék, külön

Összefoglalás Dolgozatomban a melegfelvonulás sajtóban megfigyelhető dinamikáját próbáltam szemléltetni. Megvizsgáltam a kifejezetten a felvonulással, a fesztivállal foglalkozó, illetve a fesztivált megemlítő, a fesztivált hivatkozási pontként használó cikkek előfordulási gyakoriságát a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban. A cikkeket jellegük szerint is csoportosítottam. Kezdeti feltételezéseim nem mind igazolódtak be, és az online keresés hiányosságai miatt nem is vonhatók le biztos következtetések. Az, hogy a melegfelvonulás egyre nagyobb hangsúlyt kapott volna a médiában, az összegyűjtött adataimból nem derül ki egyértelműen. Az könnyen látható, hogy a 2009et megelőző három évben növekvő a megjelenő híradások mennyisége, de a 2004 előtti időszak többször homályban marad. Mindenesetre az belátható, hogy egy folyamatról van szó, mely közvetlen kapcsolatban áll az aktuálpolitikai helyzettel. Hogy pontosan milyen jellegű ez a kapcsolat, tartalomelemzésből lenne kideríthető. Számos helyen tapasztaltam, hogy a Magyar Nemzet és a Népszabadság különbözőképp használja a melegbüszkeséggel kapcsolatos híreket, írásokat, vagy akár szavakat is. Az általam létrehozott kategóriákban is más-más arányban szerepelnek. E jelenség 52


2010.04.30. 13:55:20

mögött a két lap különböző szerkesztési elvei (a MN gyakori rövid hírei), politikai beállítódása húzódhat. Hogy a melegfelvonulásról írt cikkek az S-görbét követik, láthatóvá vált több ábrán is. S ez nem is meglepő egy évente megrendezésre kerülő fesztivál esetében. Ennél érdekesebb a közvetlen hírek mellett megjelenő más témájú, de a melegfelvonulásra hivatkozó írások dinamikája. Sikerült kiszűrnöm, hogy ezeknek az előfordulása nem követi szükségszerűen az évente felbukkanó logisztikusokat; a melegfelvonulás, mint hivatkozási-, vagy támadási pont, az év más részeiben is előkerül. Hogy a téma önállósodása a melegek, leszbikusok és a különböző szexuális beállítottságúak javára, esetleg hátrányára történik-e, egyelőre nem eldönthető. Mindenesetre láthatjuk, hogy a melegfelvonulás nem marad reakció nélkül. Bár a felvonulóknak napjainkig nem sikerült elérniük jogaik kiterjesztését, szexualitásuk elfogadtatását, de talán az is jelent valamit, hogy törekvéseikre való hivatkozások a melegfesztivál és a felvonulás időpontján túl is megjelennek a közbeszédben, az újságok lapjain.


2010.04.30. 13:55:20


2010.04.30. 13:55:20

Balla Csönge

Két nem?

Az első dolog, amit lényegesnek tartunk megtudni egy újszülöttről az, hogy fiú-e, vagy lány. A megkülönböztetés logikusnak és természetesnek tűnik. Mi más lehetne egy gyermek, ha nem fiú, vagy lány, úgy, ahogy a felnőttek is e két nem közt oszlanak el. Ebbe a két kategóriába mindenki egyértelműen besorolható. Pontosabban minden egészséges és normális ember. De ha nem kívánjuk elhanyagolni az amúgy sem jelentéktelen számú abnormális és különleges esetet, és megvizsgáljuk, hogy miképpen épül fel a nemek kategóriarendszere, láthatjuk, hogy a nemiség helyzete korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Dolgozatomban arra szeretnék rámutatni, hogy a férfinő alapkategóriák, illetve a gyermekeknek elsőként kiosztott fiú-lány címkék megkérdőjelezhetők. E megkérdőjelezés azért lehet hasznos, mert az említett alapkategóriák természetes és univerzális alkalmazása deviáns, abnormális identitású embereket hoz létre, akiknek a destigmatizálása elképzelhető lehetne – legalábbis a definíciók szintjén – az alapkategóriák átgondolásával, kiterjesztésével.

Mi alapján dönthető el valakiről, hogy férfi, vagy nő? A következőkben a nemi jellegek létező tipizálásait sorolom fel; elsőként a biológiai-testi nemet járom körül, ezt követően a nemi szerepet, végül a szexuális orientációt. A sorrend nem esetleges, megegyezik az egyénnek tulajdonított nemiségek időbeli sorrendjével: míg a csecsemőhöz még csak testi nemet, a gyermekhez már nemi szerepet is kötünk, a serdülők esetében pedig nemi orientációról is beszélhetünk. A három tényező vizsgálatakor a Dr. Szilágyi Vilmos szerkesztésében megjelent E.J. Haeberle Nemiség: szervek és funkciók című kurzusához készített jegyzeteket használom (Haeberle, 2006).

55


2010.04.30. 13:55:20

A biológiai-testi nem (más néven: szexus) Mivel elsősorban a biológiai kritériumokhoz fordulunk az egyének férfi vagy női csoporthoz sorolásakor, illetve a testi besorolás az első lépése bárki nemi „karrierjének”, ezért ezen kritériumokat tekintem át elsőként. A gyermekekről szokás már megszületésük előtt megállapítani, hogy melyik nemhez tartoznak: orvosi-biológiai úton. A szakorvos ezt ultrahang-, vagy magzatvíz-vizsgálattal ellenőrizheti. Előbbi esetben a gyermek külső nemi szervei, utóbbiban pedig a kromoszómái alapján dönthető el, milyen nemű a magzat. De a biológiai nemi jelleget kettőnél több kritérium határozza meg: 1. A kromoszomális nem Tipikus esetben a női sejtek két X, a férfi sejtek pedig egy X és egy Y kromoszómát tartalmaznak. Ugyanakkor szabálytalanságok folytán előfordulhatnak XXY, XYY és XXX formulák is. 2. A gonadális nem A gonádok – mirigyek – alapesetben a nőknél a petefészkek, a férfiaknál a herék meglétét jelentik. Ámde előfordul az is, hogy mindkét mirigy szövetei megtalálhatóak egy testben. 3. A hormonális nem A nőhöz és a férfihoz a tesztoszteron és az ösztrogén különböző arányai tartoznak. Bár a tesztoszteron elsősorban férfi-hormon, az ösztrogén pedig női-, mindkettő megtalálható a másik nemben is, csak más mennyiségben. A normálistól eltérő esetekben a hormonok mennyisége eltúlzott, vagy túl kevés. A belső nemi szervek A belső nemi szerveket is megkülönböztetik női (petevezeték, méh, hüvely) és férfi (ondóvezeték, ondóhólyag, prosztata) jellegük szerint. Más esetekben ezek a szervek fejletlenek, vagy hiányoznak. 4. A külső nemi szervek A nő esetében: csikló és szeméremajkak; a férfiéban hímvessző és herezacskó. Szintén megesik, hogy e szervek nem fejlődnek ki, vagy hiányoznak. A biológusok efféle felosztása szerint a legtöbb ember a fenti öt kritérium összecsengésével besorolható a nő-férfi pólusok valamelyikébe. De a nőiség, illetve a férfiság fokozható, hiszen az öt ismérv független egymástól. Tehát a felsoroltak mindenféle kombinációja elképzelhető (lehetséges, hogy három ismérv alapján nő, kettő alapján pedig férfi az illető). A besorolás igénye tehát minden fokozhatóság ellenére mégis csak férfi-nő irányba terjed. De vajon melyik kritérium alapján dől el valakinek a neme? Hol kezdődik a női test, és hol a férfi? És ki dönti el, hogy hová sorolandó bárki teste? Az orvos, a szülők, vagy valami/valaki más? Látható az is, hogy mind az öt kritériumon belül megfigyelhetőek abnormális, különleges, szabálytalan és eltérő esetek (a dőlt betűs kiemelésekről később). Emellett léteznek olyan besorolhatatlan egyének is, akiknél egy kritériumon belül egyidejűleg 56


2010.04.30. 13:55:20

megtalálhatók a férfi és a női ismérvek, ők az interszexuálisok. Már ezek a tények is sokkal differenciáltabb képet nyújtanak a férfi-nő felosztásról. Észrevehetjük, hogy a biológia nem beszél a férfi-női kizárólagosságról, sőt megemlíti a fokozhatóságot is. De vajon miért kell fokoznunk e két nemet? Miért gondoljuk, hogy a fokozatok nem egyenrangú szintek? S ha az egyéb esetek felbukkannak (igaz, mint szabálytalanságok), a szexualitás részletezett biológiája miért csak férfival és nővel operál?

Nemi szerep (más néven genusz) A nem meghatározásakor annak testi jellege mellett lényeges az is, hogy az illető melyik nem neveltetését kapta, illetve milyen nemi szerepet vall magáénak. Az orvosi, testtel kapcsolatos döntés után ez a második és harmadik lépés a nemiség útján, a nemi szerep tehát a neveltetésből és az egyén saját identitásból adódik. Miután eldől (azért használom az eldől kifejezést, mert a fentiekben láthattuk, hogy korántsem egyértelmű a besorolás) egy újszülött nemisége, szülei, vagy nevelői ennek a nemnek a tudatában a gyermeket a nem adott szerepelvárásainak megfelelően és annak ellentmondóan is nevelhetik. Ehhez a neveltetéshez tartozik a névválasztás, ami szintén a nő-férfi kettősségen alapul, és ide sorolható az összes szerepre nevelés: játékok, öltözködés, viselkedés stb. Az hogy az egyén milyen neműnek vallja, szexuálisan miképpen identifikálja magát a későbbiekben, eltérhet mind a biológiai besorolásától, mind a neveltetésétől. Bár Szilágyi jegyzetében nem kerül említésre, én a nemi szerephez sorolnám a társadalmi nemet (gendert) is, azaz azt a nemet, amit a környezete tulajdonít és tanít az illetőnek (ebbe a környezetbe beletartoznak a szülők is, de nem ők az egyetlen hatótényezői). A genusz sok esetben szinkronban van a szexusszal, néha viszont részben ellentmond neki (transzvesztiták), vagy pedig teljesen átbillen a másik oldalra (transzszexuálisak). Újabb sajátos kombinációk jelennek meg tehát a nemiség palettáján. Egy 2008-as cikk arról számol be, hogy a szexuális szerepvállalás genetikailag kódolt: DNS-hiba okozza a transzszexualitást (Egy férfi DNS-hiba befolyásolhatja a transzszexualitást. HVG, 2008. 11. 28.). A hibát feltáró tudósok érdekes ajánlata: a DNS-módosulás mélyebb megismerése után a szülőknek tanácsot tudnak majd adni azzal kapcsolatban, hogy bizonytalan nemű gyermeküket fiúként, vagy lányként neveljék. Egy másik hír arról számol be, hogy egy amerikai orvos nemváltoztató műtéteket vállal kiskorú transzneműeken, ezzel megóvva őket a későbbi identitászavartól (Nemváltoztatás gyerekeknek. Borsa.hu, 2008. 12. 11.). A tanács és a hír rámutat arra, hogy a transzszexualitás biztos stigmához vezet. Az viszont mintha fel sem merülne, hogy a címkét a férfi-női definíció szolgálja, s hogy a szerepek korlátoltsága okozza azt, hogy nem a gyermekek hibásak, hanem túl kevés nemi szerep található társadalmunk tarsolyában.

57


2010.04.30. 13:55:21

A szexuális orientáció A testi nemen és a nemi szerepen túl létezik még egy harmadik tényező is: a szexuális orientáció, az egyén nemi vonzódása. A szexuális irányultság független a szexustól és a genusztól is (tehát egy transznemű is lehet hetero-, homo-, bi-, vagy aszexuális), de ahogy a többi tényezőnél, itt is elmondhatjuk, hogy normális esetben a testi és szerep szerinti nem megfelel az irányultságnak (azaz a férfi test és szerep nőhöz, a női test és szerep férfihoz vonzódik – ezt nevezzük heteroszexualitásnak), az emberek többsége ebbe a csoportba sorolható. Azonban ebben a vonatkozásban is találkozhatunk kivételekkel. Van, aki mindkét nemhez vonzódik (biszexualitás), van, aki leginkább a sajátjához (a biszexualitás és a homoszexualitás átmenete), és olyan is, aki kizárólag a sajátját részesíti előnyben (homoszexualitás). Ezeken kívül ismert az szexuális vonzódás hiányának esete is (aszexualitás). A szexuális orientáció is bonyolítja tehát a nemiség egyszerűnek tűnő besorolását. De itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül a kétpólusú nemiség hatását: egy homoszexuálisról mégiscsak eldönthető, hogy férfi-e, vagy nő.

Utak Láthatjuk tehát, hogy a nem igencsak összetett fogalom, a jelenleg érvényben lévő tipizálás is differenciált, színes képet nyújt az emberek nemiségéről: nemünk nyolcféle ismérv alapján határozható meg. Ezek még egyszer: testi nem – kromoszomális nem, gonadális nem, hormonális nem, belső nemi szervek, külső nemi szervek –; nemi szerep – tanult nem / gender, szexuális identifi káció –; és szexuális orinetáció. A szexualitás e három alapösszetevője (testi nem, nemi szerep és vonzódás) fokozati különbségeket is jelöl, s mivel ezek a komponensek valószínűsíthetően függetlenek egymástól, több kombináció is elképzelhető (pl. férfi test, női szerep, nőkhöz vonzódás). Ezen túl a testi nemen, a nemi szerepen és a szexuális orientáción belül kettőnél (férfinő) több út is felfedezhető (1. ábra). Az első ábrán látható a nemiség jelenleg elképzelhető útjait. Látható, hogy ha elfogadjuk a fenti tipizálást, akkor sok út kirajzolódik előttünk. Szaggatottal jelöltem a normális utakat, amelyeket elviekben az emberiség legnagyobb hányada be is jár (csak elviekben, hiszen nem létezik olyan hiteles statisztika, amely az emberek nemi szerepének, illetve szexuális vonzalmainak irányát mérné). A többi (az ábrán szürke) lehetőség kizárólag a két leghangsúlyosabb (és legkitaposottabb!) szaggatott út – a tiszta férfiasság és a nőiesség – fényében válik láthatóvá (arról nem is beszélve, hogy a női út csak mostanában kezd eltávolodni a férfiasság útjának mellékfényéből, ma már nem kizárólag a férfihoz képest értelmezhető a nő). Az interszexualitás, a transzvesztitizmus, a transz-, a bi-, a- és homoszexualitás mind-mind kivételek, abnormálisak, szabálytalanok, patologikusak, a normálistól eltérők, és kizárólag férfi-női dimenzióban láthatókként jelennek meg a nemiség diskurzusában. Mivel ebből a dimenzióból minden58


2010.04.30. 13:55:21

képpen kilógnak, ezek az utak címkézéssel járnak. Érdekes, hogy életünk során egyre több lehetőségünk van a stigma megszerzésére: minél több irányba indulhatunk, annál nagyobb egy-egy címke megszerzésének a lehetősége (arról nem is beszélve, hogy a nem dinamikus jellemző, azaz életkoronként változhat). De vajon, ha elvonatkoztatnánk a férfi-női binaritástól, sikerülne destigmatizálnunk az alternatív útvonalakat? 1. ábra: a nemiség útjai a testi nem, a nemi szerep és a szexuális orientáció alapján.

Az eddigiekben végig a három komponensből álló nemiség létező tipológiájáról beszéltem. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy el kell fogadnunk a fenti tipizálást. Mindenképp megkönnyíti dolgunkat, ha az elfogadása mellett döntünk, mert a jelenkor szexualitásai e séma alapján formálódnak. De nagyon lényeges, hogy ez a séma a férfi59


2010.04.30. 13:55:21

női felosztás nyomására alakul. És bár láttatja a kivételes útvonalakat, képtelen azokat egyenrangú formaként kezelni. Sőt, logikailag sem teljesen stimmel: milyen például az interszexuálissal szembeni nem, amelyhez vonzódhat? Illetve, aki mindkét nemi szereppel azonosul valamiféleképp, attól milyen nemi vonzalmat vár el a világ? Sőt, ha belátjuk, hogy a testi nem esetében is fokozható a nemiség, akkor miért beszélünk egyáltalán férfi és női testről? Ez a kategorizáció valószínűleg nem csak leírni próbálja, de meg is alkotja a különbségeket: a férfi-női normalitás definíciója hozza létre a devianciákat. Ezt láthattuk a nem-jellegek részletezéseikor, az előzőekben dőlten kiemelt megfogalmazások esetében, amelyek problematizálják a férfi-női pólusok valamelyikébe való besorolhatatlanságot (hiányos, más, hibás, szabálytalan, különleges, kivételes, abnormális, normálistól eltérő stb.). Ezek a devianciák a tudományban, mint testi hibák, a társadalomban pedig mint betegség, hiányosság, bűnösség, jellemhiba jelennek meg. A megvizsgált tipológia alkalmazása ahhoz vezet tehát, hogy deviálja a bináris nemiségből kilógókat, s egyúttal magasabb minőségként kezeli az abba beleférőket. Könnyen belátható, hogy egy ilyen szereposztás mellett nehezen találják a helyüket a rácímkézett nemükkel azonosulni képtelen emberek. Amennyiben a kétpólusú nemiség megkérdőjelezésén fáradozunk, nem elég hangsúlyoznunk az érvényben lévő kategorizálás mellékútjait, de mindenképp szkeptikusan kell közelednünk ehhez a tipológiához, különben saját érvelésünket aknázzuk alá (hiszen egyik mellékút sem mentes a nő-férfi pólusok utalásaitól). Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem létezik 100% férfi és 100% nő. Ugyanakkor, úgy gondolom, a fenti komponensek elkülönítése tanulmányozandó, hiszen leképezi társadalmunk nem-felfogását, s látványosan elénk tárja a nő-férfi felosztás erejét.

Jogi helyzet A nemiség jelenlegi helyzete a tudományos hozzáállás mellett a jogi szabályozásban is megragadható (bár tudjuk, ez utóbbi mindig le van maradva az aktuális igényekheztrendekhez képest, lásd: női választójog). Annak igénye, hogy mindenkiről eldőljön születésekor az, hogy melyik nemhez tartozik, még mindig egyértelműnek tűnik. Kultúránkban a születés kötelezővé tett bejelentésekor a gyermek neme is feltüntetendő: Magyarországon az 1982. évi 17. törvényerejű rendelet az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről c. jogszabály szabályozza (32.§ (1) c, illetve 33.§ (2) pontja): a születési anyakönyvben fel kell tüntetni a gyermek nemét, amely fiú, vagy leány lehet. Ugyanebben a rendeletben (32.§ (2) d) pontja) olvashatjuk, hogy az adatok változásakor a gyermek nemének változását anyakönyvezni kell. A nem tehát ma Magyarországon jogilag változtatható, bár csak két opció közül lehet választani, a törvény mégis számol a testi nem, a nemi szerepkör és a szexuális vonzódás össze nem hangoltságával: azzal a lehetőséggel, hogy más nemet vallunk magunkénak, mint amit születésünkkor kaptunk, amibe beleneveltek bennünket. Ugyanakkor a szabad nemválasztás még elképzelhetetlennek tűnik. 60


2010.04.30. 13:55:21

A szexuális orientáció bináris merevsége is fel-felszakadozóban van, számos országban engedélyezik azonos neműek házasságát. Magyarországon jelenleg csak férj és feleség házassága törvényes, de a 2010. március 23-án alkotmányosnak ítélt 2009. évi XXIX. törvény alapján az azonos neműek is élhetnek bejegyzett élettársi kapcsolatban.

Nemképek Korunk tudományának és társadalmának szexualitás-képe nem tekinthető előzmény nélkülinek. A görögség hermafrodita istenségétől – Hermaphroditosztól –, Foucault hermafrodizmusában élni képtelen Herculine Barbinján (Foucault, 1997) keresztül eljutottunk odáig, hogy egy interszexuális ember perhez folyamodhat nemének megváltoztathatása érdekében (TransVannila, 2008.). A több évszázados férfiuralom, a keresztény egyház, a munkamegosztás alakulása, az evolúciós elmélet, a pszichoanalízis, az antropológia, a feminizmus, a meleg büszkeség mozgalma és a queer-elméletek mind-mind hatással voltak erre a folyamatra. Míg a férfiuralom másként határozta meg a nőket, az egyház a házasság intézményével rögzíteni próbálta a formákat, a munkamegosztás pedig a szerepeket. Az evolúciós elmélet óta egyértelmű funkcióként tekintünk a szaporodásra és abnormálisként mindenre, ami hátráltatja azt (kivétel ez alól a szerzetesek, apácák életmódja, ahol az aszexualitás megkövetelt normaként működik): hiába próbálunk elhatárolódni az állati világtól, ebben a vonatkozásban mintha töretlenül ragaszkodnánk az emlősök mintájához. (Ezt a funkcionális megközelítést a mai nem-kategorizációnkban is tetten érhetjük: a testi hiányosságok, szabálytalanságok, és a homoszexuálisok körüli aggályok mind ehhez köthetők.) Majd Freud ellentmondásos pszichoanalízisében korához képest modern kijelentéseket olvashatunk: a nemünket tanuljuk, s eredendően mindannyian biszexuálisok vagyunk (Freud, 1999). Ezt követően az antropológia rámutat arra, hogy a nemek képe korántsem univerzális: matriarchális, matrilineáris, matrilokális berendezkedéseket és harmadik nemet talál más kultúrákban (ld.: Wikipedia: Third Gender szócikk). A feminista mozgalom a szerepek alóli felszabadulásért, a meleg büszkeség pedig a szexuális orientáció szabadságáért küzd, s hogy a biológiát is érje támadás: Laqueur a szexualitás tudományos megközelítésének történetének áttekintésével próbálja bebizonyítani, hogy az nem független az aktuális társadalmi berendezkedéstől (Laqueur, 2002). A queer-elmélet sokat merített Foucault írásaiból, melyekben leírja: a szexualitás a kulturális diskurzus terméke (Jagose, 2003). A queer megkérdőjelezi mindhárom fentebb tárgyalt komponenst, s egy azoktól független, nemi és szexuális határokat elmosó identitást próbál nyújtani. Az elmélet támogatói a feminista és meleg tapasztalatokra építettek: a két mozgalom egyik fő kritikája az volt, hogy bár fellázadnak a nemi kategorizáció egy-egy szegmense ellen, nem bizonytalanodnak el annak teljes körű igazságában, vagy igazságtalanságában. A feministák nagy része hisz a nőiségben, a meleg közösség többsége pedig elfogadja a homoszexuális besorolást, mint a heteroszexuálistól különbözőt, mást. A queer elméletalkotói ezzel szemben azt a szkepticizmust 61


2010.04.30. 13:55:21

képviselik, amely a nemi kategorizáció alapjaiban kételkedik. Judith Butler úgy véli, a biológiai szexualitás nem elkülönítendő a társadalmi nemtől, hiszen a tudományos diskurzusok nem lehetnek függetlenek a mindenkori társadalmi helyzettől (Butler, 2007). A feministákkal ellentétben ő nem a férfi-női egyenlőséget, hanem az identitásválasztás szabadságát hangsúlyozza. A queer-elmélet tehát felismerte a bináris szexualitás-felfogás hatalmát, stigmatizáló erejét, és eljutott annak teljes elvetéséhez, egyelőre azonban nem sikerült meghonosítania szkepticizmusát sem a természettudományokban, sem a jogban, sem a hétköznapokban. Még várnunk kell arra, hogy nemünk születésünket is megelőzze, hogy egy várandós anyától ne azt kérdezzék meg először, hogy gyermeke fiú lesz-e, vagy lány.

Irodalom 1982. évi 17. törvényerejű rendelet az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről. http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=98200017.TVR&kif= anyak%F6nyvekr%F5l#xcel. Utolsó megtekintés: 2009. június. 2009. évi XXIX. törvény a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról. Jogi Fórum, 2009. http://www.jogiforum.hu/torvenytar/tv/2009/ XXIX. Utolsó megtekintés: 2009. június. Alkotmányos a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény – Az Alkotmánybíróság határozatot hozott. Jogi Fórum, 2010. http://www.jogiforum.hu/hirek/22759. Utolsó megtekintés: 2010. április. Butler, Judith: Problémás nem: Feminizmus és az identitás felforgatása. Budapest, Balassi Kiadó, 2007. Egy férfi DNS-hiba befolyásolhatja a transzszexualitást. HVG Online, 2008. 11. 28. http://hvg.hu/egeszseg/20081028_dns_hiba_transzszexualitas.aspx. Utolsó megtekintés: 2009. június. Foucault, Michel: Herculine Barbin, más néven Alexina B. Budapest, Jószöveg Könyvek, 1997. Freud, Sigmund: Újabb előadások a lélekelemzésről. Budapest, Filum Könyvkiadó, 1999. Haeberle, E.J.: Nemiség: szervek és funkciók. Szerk.: Dr. Szilágyi Vilmos, 2006. http://mek.niif.hu/03600/03622/html/index.htm. Utolsó megtekintés: 2009. június. Jagose, Annamarie: Bevezetés a Queer-elméletbe. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2003. Laqueur, Thomas: A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2002.

62


2010.04.30. 13:55:21

Nemváltoztatás gyerekeknek. Borsa.hu, 2008. 12. 11. http://borsa.hu/20081211/ nemvaltoztatas_gyerekeknek/nemvaltoztatas_gyerekeknek_-_gyermekgyogyasz_ klinikat_nyitott_transznemu_gyerekeknek/. Utolsó megtekintés: 2009. június. TransVannila: Bahreinben nemet válthatott egy interszexuális. Pinkvanilla.hu, 2008. http://pinkvanilla.hu/transvanilla/49-events/234-bahreinben-nemet-valthatottegy-interszexualis.html. Utolsó megtekintés: 2009. június. Wikipedia: Third Gender. http://en.wikipedia.org/wiki/Third_gender. Utolsó megtekintés: 2009. június.


2010.04.30. 13:55:21


2010.04.30. 13:55:21

Birtha Magdolna

„Asszonyverés” avagy egy nem normatív, nem nem-normatív jelenség vizsgálata

„Semmit nem ér a férfi, ha nem ura a feleségének.”

Bevezetés Dolgozatomban a családon belüli erőszakot, különösképpen az „asszonyverést” szeretném elemezni, mint nem-normatív jelenséget korunk társadalmában. Elemzésem kiindulópontja az lenne, hogy bár a jelenséget magát nem-normatív jelenségnek tartom, mint olyan, nincs kellőképpen szankcionálva, sőt a szégyen magukat a jelenség elszenvedőit illeti sok esetben. A társadalom könnyebben teszi a nőt magát felelőssé az őt ért bántalmazásért, mintsem az elkövetőt, tehát könnyebben mentjük fel azt, aki asszonyt vert, mint akit megvertek. Csak néhány a leggyakrabban idézett vádakból: „Biztos meg volt rá a férjének az oka!”, „Miért nem vált el tőle korábban?”, „Miért szült neki annyi gyereket, ha ilyen ember, talán mégsem a férj hibája volt.”. Az ilyen attitűd arra enged következtetni, hogy maguk a nők azok, akiket megszól a közösség akkor, ha megverték őket. Azt is mondhatnám, hogy a közösség sok esetben a nő szégyenévé teszi azt, ami abban az esetben a férfi szégyene kellene, hogy legyen, ha az „asszonyverést” nem-normatív jelenségnek tartjuk. A deviáns jelenségek attól válnak azzá, hogy a közösség maga formál belőlük deviáns jelenséget, annak ismeri fel őket, s ezt a felismerést a közösség azzal nyomatékosítja, hogy valamilyen szankcióval sújtja a deviáns személyt, mely szankció a megszégyenítéstől a kiközösítettségen át egészen a fizikai/ lelki kínzásig, bántalmazásig terjedhet. A deviáns jelenségek szankcionálásánál általában sosem a normakövető bűnösségét keressük, noha ennek vizsgálata nyújthatna érdekes szempontokat. Persze a „norma” fogalmából következően sem várhatjuk el, hogy a közösség a szabály, az erkölcs betartójának rójon fel büntetéseket. Ezt rávetítve a családon belüli erőszak jelenségére fel kell tehát tenni a kérdést, hogy valóban nem-normatív jelenség-e „asszonyt verni”? Ha az, miért nem sújtja a közösség súlyos, vagy legalábbis érzékelhető szankcióval a tett elkövetőjét minden esetben? Ter65


2010.04.30. 13:55:22

mészetesen ebben közrejátszik az is, hogy sok esetben a környezet nem szerez tudomást a nő bántalmazásáról. Itt elsősorban nem jogi szankcióra gondolok, hanem a társadalom által adott egységes elítélő válaszra. Nem csupán a jog nyilváníthat jelenségeket deviánsnak, bár kétségkívül nagy szerepe van benne, hiszen bizonyos esetekben a jogi szabályozás kriminalizálhat, máskor pedig a társadalmi közhangulat nyomása jelenhet meg a jogalkotásban. Kérdés az is, egyáltalán milyen jogi szankciók kísérték végig ezt a jelenséget az elmúlt párszáz évben? Szerepelt-e a családon belüli erőszak a büntetőjog bármelyik tételében? Vagy ezzel szemben kifejezetten normatív jelenség volt-e az „asszonyverés”? Egyfajta erkölcsi szabály, mely a férfi uralmának biztosítását és saját presztízsének növekedését volt hivatott szolgálni a nő fölött? A hagyományos nemi szerepek egyszerű leképeződését erőszak formájában nem is lehet máshogy kezelni, mint normális jelenséget? Eszköz volt a korábbi időkben a házastárs bántalmazása a saját pozíció fenntartására vagy egy mutatója a létező és normálisnak tekinthető viszonyrendszernek?

Történeti áttekintés A következőkben röviden áttekintem, hogy az egyes történeti korokban miként jelent meg az „asszonyverés” jelensége, alkalmazását mi tette indokolttá, illetve milyen volt az a kulturális közeg, melybe a jelenség évszázadokon át beágyazódott. Meg kívánom nevezni azokat a fordulópontokat, amelyek a jelenséggel kapcsolatos társadalmi attitűdben változást idéztek elő és elvezettek napjaink emancipációs szemléletéhez. Ahogy Cseh-Szombathy László írja1, maga a családon belüli erőszak, így az „aszszonyverés” is, régi társadalmi norma, miután a patriarchális családi rend kialakulásától kezdve a férfinak joga volt ahhoz, hogy akaratát erővel érvényesítse családtagjain. A patriarchális család normái szerint a feleség ellenkezése vétek, így a férfi erre adott válasza, a verés nem tekinthető annak, hiszen pontosan a normát megszegő nő ellen irányul, a bevett szokást és rendet hivatott fenntartani. Azokon a területeken, ahol a patriarchális családmodell dominál, egészen a múlt századig érvényesek ezek a normák. Kuszing Gábor és Szil Péter hívják fel arra a figyelmet, hogy az erőszak szükségességét az a társadalmi körülmény, illetve követelmény indokolja, hogy a férfi hatalmát meg tudja őrizni, ezáltal biztosítani tudja maga számára az előjogok és a hatalmi helyzet haszonélvezetét.2 Történeti kutatások bizonyítják, hogy a ház, vagyis a domus a középkorban a legkisebb társadalmi egységet jelentette: a ház határai egy szuverén birtokot zártak körbe, ahol megszűnt az országot vezető politikai hatalom hatásköre.3 A ház ura a házában lakó valamennyi ember jogait képviselte, egyúttal bírói ítélkezési joga is volt 1

Cseh-Szombathy László: A házastársi konfliktusok szociológiája, Gondolat, Budapest, 1985

2

Kuszing Gábor – Szil Péter: Férfierőszak, Habeas Corpus Munkacsoport, Budapest, 2007

3

Illich, Genus, 78.

66


2010.04.30. 13:55:22

fölöttük, így hatalmának fenntartásához mindenképpen szüksége volt az erőszakra, vagy akár az azzal való fenyegetésre. Bár a domus mint birtok szuverenitása a középkor végéig vitathatatlan, nem zárható ki, hogy volt egyfajta társadalmi kontroll a ház urának a ház lakói fölött gyakorolt hatalmát illetően. Shorter is érvel amellett, hogy a XIX. századig nagyrészt a magán és közszféra egybeolvadásának köszönhetően a család intézménye szorosan beágyazódott a faluközösségbe, így érvényes volt rá egy aprólékosan kidolgozott szabályrendszer, mely egyúttal a társadalmi ellenőrzés szerepét töltötte be.4 A középkor egyik elterjedt szokása az éjszaka folyamán, álruhás emberek által előadott „macskazene” volt, melyet rendszerint alapos elverés követett – ez a közösség szankciója volt a szabályokat áthágó személyekkel szemben, Shorter vélekedése szerint például azon férfiak büntetése is volt, akik feleségüket verték. Ezt alátámasztandó alig van történeti forrás, mely kilátásba helyezi, vagy akár csak feltételezi olyan középkori társadalmi normának a meglétét, mely a nők bántalmazóit szankcionálná. Le Roy könyve a kora középkori okszitán faluról, Montaillou-ról is arról számol be, hogy az „asszonyverés” a házasság természetes velejárója, sőt Le Roy még a házasság szentségeként is emlegeti.5 Miután a házasság megkötése maga is a közösségi érdek következménye, és ezen döntés mögött csak nagyritkán szerepelnek érzelmek a közösség számára fontos észérdekek helyett (endogámia fenntartása, vérfertőzés elkerülése, domus gyarapítása), a feleségre leginkább tárgyként tekintenek, akinek férjéhez való viszonya leginkább a király-alattvaló fogalompárral ábrázolható. Érdekes módon Le Roy leírása alapján a társadalmi státusz nem befolyásolja az asszonyok bántalmazásának mértékét, a nemes és polgár asszonyokat is ugyanúgy megveri férjük, mint az alsóbb társadalmi osztályba tartozókat. Ez is azt látszik alátámasztani, hogy a verést leginkább a ház urának hatalma és ezen pozíciónak a fenntartása indokolja. Nem jelenthető ki azonban, hogy az asszonyok engedelmességét és alávetettségét pusztán az erőszaktól való félelem váltja ki. A középkori Becsületkódex pontos útmutatást adott arra nézve, hogy a nők miként őrizhetik meg erényüket, jó hírnevüket, milyen tisztességgel, becsülettel kapcsolatos elvárásokat támaszt a társadalom velük szemben. Mivel a nőket erényük tette értékessé a férfiak számára, létezett egy látens társadalmi kényszer, vagy sokkal inkább elvárás is a nők alávetett szerepének fenntartásának érdekében. Két érdekes szempont merül fel a nők középkori helyzetét illetően, az őket ért bántalmazások tükrében. Az egyik az a kettősség, ami a nőket mint feleséget, illetve mint anyát kezelte. Feleségként a férjük hatalmának alávetettjei, és az ezen hatalmat fenntartani hivatott erőszak elszenvedői; anyaként azonban hatalommal bíró személyek, akiket kemény munkájuk és családfenntartó szerepük miatt nagyfokú tisztelet övez. Ez a tisztelet elsősorban akkor tűnik elő és múlja felül az elnyomott szerepkört, amikor a tradicionális társadalmakra jellemző férfihalálozás bekövetkezik, így számottevően

4

Shorter, Familie, 63.

5

Le Roy, Ladurie, Emmanuel, Montaillou: Egy okszitán falu életrajza 1294–1324, Osiris kiadó, Budapest, 1997

67


2010.04.30. 13:55:22

magassá válik a már felnőtt gyermekekkel rendelkező özvegyasszonyok száma. Ebben az esetben a nők válnak időlegesen a háztartás vezetőivé, így a korábban patriarchális családmodell képes matriarchálissá válni, mely a nők szükségszerű emancipációjának is tekinthető. Le Roy szerint az emancipáció másik útja az úgynevezett női mesterségek megjelenése lehetett, mely kenyérkeresővé tette az általánosságban a rendszer megalázottjainak tekintett nőket. A másik érdekes ellentmondás a keresztény vallás és a nőkkel szembeni erőszak együttes megjelenése, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy bár „az írás azt ajánlja, hogy a férfi legyen békés, szelíd és gyöngéd”, a valóságban a férfiak inkább a világi normákat követve juttatják hatalmi szerepüket érvényre. A kathar eretnekek, akik a Bibliát mélyebben tanulmányozták, Le Roy szerint humánusabb, felvilágosultabb bánásmódban részesítették asszonyaikat. Az eretnekséggel talán figyelemreméltó összefüggést mutat az a nyelvi készlet, melyet a férfiak asszonyaikkal szemben használnak. A források szerint ördögöknek, démonoknak, kocáknak titulálták őket, mely kifejezések leginkább az eretnekekkel szemben voltak használatosak – a nők esetében is eretnekségnek tekinthető ilyenformán főbűnük, azaz az engedelmesség megtagadása férjükkel szemben. Az asszonyukat verő férfiak az erőszak okaiban gyakorta jelölték meg a nő rossz természetét, viselkedését, ezzel őt tették az erőszak felelősévé. A verésre reagálva fontos konfliktuskezelési technika volt a „csöndbe burkolózás”, mely a házasságot sok esetben a kommunikáció hiányának legfőbb terepévé tette (a feleségek részéről ezt a csöndet a természetesen a félelem idézte elő és tartotta életben).

A nők helyzetében bekövetkező változások a XX. század elejétől napjainkig A történeti áttekintés után talán érdekes megvizsgálni, hogy mi lehet az a pont, amikortól a családon belüli erőszak már nem-normatív jelenségként kezelendő és bekerül a jogi szankcionálás horizontjába. A XX. században alapvető változás ment végbe a családstruktúrát illetően, a nők társadalmi és gazdasági helyzete megváltozott, melynek következtében módosultak a családi kapcsolatokat szabályozó normák. Először a XX. század elején a szüfrazsettek kérdőjelezték meg a patriarchális rendszer jogosultságát és követeltek a nőknek az egyenjogúság eszméjére hivatkozva többek közt választójogot. Az 1960-as évektől felerősödött azon nőmozgalmak szerepe, melyek a család korábbi intézményi formájának megváltoztatása mellett a férfierőszak elleni lázadást tűzték zászlajukra. Körülbelül ekkortól kezdve jelentek meg jogszabályi szinten azok az általánosan hangoztatott elvek, miszerint elítélendő, ha egy férfi tettlegesen bántalmazza feleségét és ezáltal próbálja engedelmességre kényszeríteni. Ha megnézzük, hogy nemzetközi, illetve országos szinten hogyan jelenik meg a nők elleni erőszak jogi szankcionálása, furcsa eltérést tapasztalunk. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) bár megalakulása óta névlegesen nagy hangsúlyt helyezett a nők ellen erőszak megszüntetésére, konkrét tevékenységet, mely valamiféle írásos dokumentum összeállításában nyilvánul meg, csak az 1985-ös Nairobiban tartott Világkonferencián folytatott 68


2010.04.30. 13:55:22

(„Jövőbeli Stratégiák a Nők Támogatásáról a 2000. évig”). Igaz, hogy az ENSZ Közgyűlése 1979. december 18-án elfogadta a „Nők Ellen Irányuló Bármilyen Fajta Megkülönböztetés Megszüntetéséről Szóló Egyezményt” (CEDAW), de ebben a dokumentumban konkrétan nincs szó a nők elleni erőszakról, ez egyezményi szinten csak az 1993 végén elfogadott a Nők Ellen Irányuló Erőszak Megszüntetéséről Szóló Nyilatkozatban szerepel, ahol a következő definíciót használják: „A nemtől függő erőszak bármely olyan esete, amely ténylegesen vagy valószínűsíthetően testi, nemi vagy lelki sérülést okoz a sértett nőnek, ideértve az ilyen cselekményekkel való fenyegetőzést, a szabadságtól való önkényes vagy erőszakos megfosztást, akár a magánéletben, akár a nyilvános szférában kerüljön erre sor.”. Nemzetközi szinten fontos állomás még a Bécsi Emberi Jogi Konferencia által 1993-ban elfogadott Nyilatkozat és Akcióterv, mely egyfelől hangsúlyozza a nyilvános és magánszférában a nők ellen irányuló erőszak megszüntetésének fontosságát, másfelől követeli a nők emberi jogainak és azok garanciáinak hatékonyabb beépítését az ENSZ emberi jogokkal kapcsolatos működési mechanizmusaiba. Végül, de nem utolsósorban a Negyedik Női Világkonferencia (Peking, 1995) fogalmazta meg azokat a részletes normákat, melyek szerint az országoknak el kell járniuk a nők elleni erőszakkal szemben. Nemzetközi szinten az Európa Tanács próbál a tagállamokra ajánlásaival nyomást gyakorolni. Az Európai Unió nők elleni erőszakra vonatkozó definíciója egyébként érdekes módon utal a patriarchális társadalmakban megjelenő nőkkel szembeni elnyomás fogalmára: „A férfi által a nő fölötti hatalomgyakorlás szándékával elkövetett büntetendő cselekmények.” A jelenség – természetesen lényeges területi különbségek mellett – a szemünk láttára alakul át normatívból deviáns jelenséggé, lényeges előrelépések a nőket bántalmazók szankcionálását illetően csak az utóbbi tizenvalahány évben történtek, javarészt azoknak az emberi jogi küzdelmeknek a hatására, melyek a családon belüli erőszakot először definiálták természetellenesnek és méltatlannak. A magyarországi törvénykezésben is épp most válik jogilag szankcionált cselekménnyé, noha a legutóbbi években már számos tragédiával végződő, nyilvánossá vált esemény tette ezt sürgetővé. A korábban feltett kérdésre az a válasz látszik kirajzolódni, hogy bár megjelent egy alulról szerveződő nőmozgalmi háttér, az utóbbi időben zajló jogi szankcionálást nem kísérte egy általános társadalmi attitűdváltozás, hanem az emberi jogi szervezetek részéről kezdeményezett szankcionálás látszik elterjedni a társadalom különböző színterein. Nem gondolom, hogy ez a jelenség végbemehetett volna azon nőjogi mozgalmak nélkül, melyek oroszlánrészt vállaltak a jogegyenlőség biztosítása terén, de kétségtelenül napjainkban egy felülről jövő norma az, ami az európai társadalmakra hatni igyekszik. Erre utal Cseh-Szombathy László is, mikor azt írja, bár megfogalmazódtak jogszabályok, és elhangzottak általános elvek a nők bántalmazását elítélendő; azonban ezzel párhuzamosan mikro szinten, az a családokon belül, nem következett be ilyen szemléletváltozás.6 Bizonyos változásnak tekinthető azonban a korábbi általánosan támogató attitűdhöz képest, hogy bár a társadalmi hierarchia alján lévő családok közt napjainkban 6

Cseh-Szombathy László: A házastársi konfliktusok szociológiája, Gondolat, Budapest, 1985

69


2010.04.30. 13:55:22

is megengedőbb, elfogadóbb álláspont él a feleségüket verő férfiakkal szemben – talán abból fakadóan, hogy ezek a családok többször találkoznak erőszakkal, verekedéssel a családon kívüli életben is –, a magasabb osztályokhoz tartozó családok mindinkább felismerik az erőszak jelenlétének problematikáját. Amennyiben feltesszük, hogy a korábbiakban ez természetes jelenség, esetleg erkölcsi szabály volt, illetve most sincs szankcionálva általánosságban, fel lehet tenni a kérdést, hogy nem tekinthető-e még most is normatív jelenségnek a nők családon belüli bántalmazása. Hogyan alakulhatott volna át normatívból nem-normatív jelenséggé, ha hiányzik a szankcionálás és a büntetés közösségi megnyilvánulása? Sőt, ha elfogadjuk, hogy a családon belüli erőszak nyilvánosságra kerülésénél maguk a nők azok, akiket sok esetben bűnbakká tesznek, ennek jogos, illetve érthető volta csak akkor jelenthető ki, ha a jelenség maga még mindig a normatív tartományban kezelendő. A korábbi időkben a cselekmény bekövetkezése normálisnak volt mondható, a nők a jelenségre adott válasza az elfogadás volt: nem léptek fel ellene, életüknek majdhogynem ugyanolyan része volt, mint a gyerekszülés vagy a házimunka. Mikor jelen társadalmunkban a nőket teszik felelőssé (illetve inkább az ő bűnösségüket keresik, mint a férjükét) egy-egy családon belül elszenvedett erőszakos cselekményért, nem a régen bevett norma szerint ítélik-e meg őket az emberek? Hiszen pontosan a nő az, aki kilépett korábbi szerepéből, ezáltal megszegte a normativitást és vált deviánssá. Deviánssá abban az értelemben, ahogy nem követte a szokások szerint adandó társadalmi választ az őt ért bántalmazásokra. Ezáltal felrúgott egy bevett szokást és ellenállása deviánssá változtatta, ahhoz képest, amilyen reakció tőle elvárható lett volna. Ahogy korábban is említettem, már a XIII. században is megfogalmazódtak azok az álláspontok, miszerint a nők maguk felelősek bántalmazásukért. Ez a mélyen beivódott társadalmi vélekedés mit sem változott napjainkra, csupán kiegészülni látszik egy felülről érkező ítélettel a bántalmazás ellen. Legalább olyan nehéz megváltoztatni a nők bűnösségét hangoztató nézeteket, mint jogi szankcióvá tenni magát a bántalmazást. Az „asszonyverés” deviáns jelenséggé alakulásának vizsgálatakor elkerülhetetlen kitekintésnek érzem a „férjverés” napjainkban szintén egyre nagyobb nyilvánosságot kapó jelenségének átgondolását. Habár számottevő a különbség a nők, illetve a férfiak által családon belül elszenvedett erőszakos cselekmények száma között, a kép teljességéhez mindenképp hozzátartozónak érzem ezen összetevő figyelembevételét. Vajon a korábban egyoldalú bántalmazás alakult át bizonyos esetekben kölcsönössé, miközben vitathatatlanul érezhetjük a jelenség kriminalizálódását? A nők vajon nem éppen azáltal és akkor mernek visszaütni, hogyha egyidejűleg zajlik emberi jogi küzdelmük a bántalmazások ellen? Amennyiben így van, érdekes emancipáció megy végbe. A nők párhuzamosan vívnak ki maguknak azonos helyet kapcsolatukban, mint párjuk, azáltal, hogy „rámutatnak” még az erőszakot is képes a két nem egyformán elkövetni (ezzel majdhogynem alátámasztják a családon belüli erőszak szükségességét és funkcióját – „Van olyan helyzet, mikor már nem tudtam mit tenni, csak ütni.”), de küzdenek azok ellen az elnyomó, jogtalan bántalmazások ellen is, melyek őket nőként érik a biztos jogi védelem hiányában. 70


2010.04.30. 13:55:22

Magyarországon nem létezik olyan kutatás, statisztikai adat, mely mindkét nem oldaláról vizsgálná a családon belüli erőszak mértékét és súlyosságát, sőt olyan sem, mely a férfiak által elszenvedett bántalmazásokról nyújtana hiteles képet. Keszing Gábor gyűjtött össze statisztikai adatokat arra vonatkozólag, hogy a partnerkapcsolaton belül elkövetett erőszak áldozatai és elkövetői között milyen arányban vannak férfiak és nők.7 A témában háromféle adatforrást nevezett meg: a bántalmazók/bántalmazottak számára indított szolgáltatások igénybevevőinek névsorát, néhány reprezentatív felmérés idevonatkozó adatait, valamint bűnügyi statisztikákat. A szolgáltatói névsor vizsgálatánál a bántalmazotti oldalon 95% nőt és 5% férfit találunk, mely adat alapján merészség lenne bármire következtetni – függetlenül attól, hogy az eredmény valóban tükrözi-e a valóságot –, mivel ezen szolgáltatások nagyrésze a nők számára fenntartott; ezen kívül az áldozati oldalon lévő férfiak társadalmi presztizsük esetleges még nagyobb fokú elvesztésétől való félelmükben sem keresnek fel ilyen szolgáltatásokat. A reprezentatív vizsgálatoknál fontos megkülönböztetést tenni a „bántás” és „bántalmazás” fogalma között, főleg miután maguk a reprezentatív kutatások általában nem ismerik fel a különbséget, így a belőlük származó eredmények is megkérdőjelezhetőek. Bántás fogalmán valamilyen egyszeri erőszakos cselekedetet értünk, mely nem tér viszsza ciklikusan és mindkét fél elkövetheti. A bántalmazás mindenképpen valamilyen ciklikusan visszatérő, többször előforduló erőszakos cselekmény, ahol az egyik fél az elkövető, a másik pedig az elszenvedő. Ezen felmérések tehát nehézkesen elemezhetők, mert nem választható szét pontosan a bántás/bántalmazás fogalompárja, így az esetek súlyosságuk, gyakoriságuk szerint csak nehezen osztályozhatóak. A bűnügyi statisztikák kimutatják, hogy nők ellen gyakrabban követnek el erőszakot, egyes vizsgálatok szerint a családon belüli erőszakot 95%-ban férfi követi el és nő szenvedi el. Az Országos Kriminológiai Intézet egyik kutatása alapján a családon belüli erőszak halálos áldozatainak 2/3-a férfi, bár hozzá kell tenni, hogy az elkövetők között is több a férfi. Egy másik adat szerint az összes megölt férfi 13%-a házastársa által vesztette életét8, tehát egyáltalán nem tekinthetjük jelentéktelennek a nők által otthon elkövetett bűncselekményeket. Tamási Erzsébet véleménye szerint igaz az, hogy a nők ugyanúgy verik a férjüket, ez az erőszak azonban a feleségbántalmazás záróaktusaként tekinthető. A legtöbb, a témában készült publikáció a női erőszakot az önvédelem és az elszenvedett sérelmek jogos megtorlásaként definiálja, erkölcsi támaszt és felmentést adva ezzel a nőknek, ami csöppet sem igazságos módja annak, hogy az őket ért bántalmazásokat kriminalizáljuk. Furcsa csapdahelyzet ez, hiszen amennyiben a nőket felmentjük az általuk elkövetett erőszak súlya és felelőssége alól, hol húzzuk meg a határt, ahonnan kezdve a férfiakkal is megtehetjük ugyanezt (teret engedve egyúttal a nő hibáját firtató álláspontoknak), viszont ha őket is elítéljük tetteikért, kizárjuk a jogos önvédelem jogi formájának megnyilvánulását, megnehezítjük a társadalmi norma elterjedését és fenn-

7

Keszing Gábor – Szil Péter: Férfierőszak, Habeas Corpus Munkacsoport, Budapest, 2007

8

Solt Ágnes: Nemek és normák (Szakdolgozat), Budapest, 2003

71


2010.04.30. 13:55:22

tartjuk a jelenleg is működő erőszakon alapuló társadalmi attitűdöt, ahol a nők már csak fizikai okoknál fogva is alulmaradnak a tettlegességet illetően.

Befejezés Dolgozatomban megpróbáltam körbejárni a családon belüli erőszak jelenségét és belehelyezni a normativitás-deviancia kontextusába a szankcionálás tükrében. Emellett megkíséreltem annak történeti áttekintését, hogy a nők bántalmazása mennyire volt jelen, illetve bírt-e valamilyen szankcióval a korábbi időkben. Végül a tárgyalt témát kiterjesztettem a kölcsönös családon belüli erőszakra, mely érdekes szempontot hozhat be a jelenség elemzésébe azáltal, hogy a nőket az agresszív cselekedet elkövetőjének szerepében is megtaláljuk.

Irodalom Cseh-Szombathy László: A házastársi konfliktusok szociológiája. Gondolat, Budapest, 1985. Duby, Georges: A nő a középkorban. Corvina, 2000. Erőszak a családban. Az Osztrák Szövetségi Belügyminisztérium és az Európai Nők Az Erőszak Ellen (WAVE) közös konferenciájának munkadokumentuma. Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 1999. Hadas Miklós (szerk.): „Férfiuralom”. Replika kör, Budapest, 1994. Keszing Gábor – Szil Péter: Férfierőszak. Habeas Corpus Munkacsoport, Budapest, 2007. Le Roy, Ladurie, Emmanuel, Montaillou: Egy okszitán falu életrajza 1294–1324. Osiris Kiadó, Budapest, 1997 Magyarország IV. és V. Kormányzati jelentése az ENSZ számára a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről. Budapest, Szociális és Családügyi Minisztérium, 2000. március. Pilcher, Jane – Whelehan, Imelda: 50 Key Concepts in Gender Studies, Sage Publications, 2008. Solt Ágnes: Nemek és normák (szakdolgozat). Budapest, 2003.

72


2010.04.30. 13:55:22

Susánszky Pál

Kollektív cselekvés és a szabadszoftver-közösségek

Dolgozatom a kollektív cselekvés sikerességének problémájára irányul, melyet egy nyílt forráskódú operációs rendszer fordításával foglalkozó internetes közösség, a Magyar Ubuntu Közösség (MUK) vizsgálata során mutatok be. Munkám során alapvetően a sikeresség külső és belső meghatározóival foglalkozom, melyet a kollektív cselekvés percepciója, az érzelem és identitás valamint a motivációs tényezők mentén vizsgálok a csoport legaktívabb tagjaival készült interjúk alapján. Eredményeim szerint a kollektív cselekvés sikerességének első szintjét a közjószág létrejötte, míg a második szintet a közösség tagjainak aktivizálása, mozgósítása jelenti. Írásom első részében a kollektív cselekvés szociológiai, az érdek és identitás szociálpszichológiai elméletét foglalom össze. A második rész a közösség működéséről szól és az interjúk elemzését tartalmazza, míg a harmadik részben összegzem az eredményeket és az elméleti irodalom kritikájára koncentrálok.

A kollektív cselekvés A kollektív cselekvés fogalmának első kifejtését és elemzését Olson M. (1997) végezte el. A fogalomban rejlő problémát a legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a cselekvők rövidtávú érdekeiket szem előtt tartva jövőbeli cselekvéseik lehetőségét kockáztatják, illetve vesztik el. Ezeket a szituációkat Hardin (2000) után a közlegelők tragédiájának szokták nevezni1. 1

Képzeljünk el egy legelőt, ahová egy közösség tagjai kihajthatják legelni állataikat. Tegyük fel továbbá, hogy erre a legelőre maximum 100 marhát lehet kihajtani, mert a lelegelhető fű mennyisége csupán 100 marha folyamatos legeltetéséhez elegendő. Ha több mint 100 marhát terelnek ki legelni, akkor a mező egy részének nincsen ideje regenerálódni, a növényeknek újra kinőni és így egyre kevesebb terület áll a pásztorok rendelkezésére. A csökkenés egészen addig folytatódik, ameddig el nem fogy a teljes legelő és már egyetlen marha sem tud jóllakni. Mivel a közösség minden egyes tagjának egyenként az az érdeke, hogy a lehető legtöbb állatot legeltesse ezen a területen – hiszen a több állat több hasznot jelent a számára – a legelő el fog pusztulni, mert több mint 100 marhát terelnek ki a területre.

73


2010.04.30. 13:55:22

Vannak olyan helyzetek, amikor a közlegelő problémáját a különböző közösségek a gyakorlatban megoldják, ezekre az esetekre az elméleti alapfeltevésekből (ti. racionális-önérdekkövető, hasznokat és kiadásokat mérlegelő cselekvő) kiindulva kell magyarázatot találni. Megkülönböztetjük ezeknek a csapdahelyzeteknek centralizált és decentralizált megoldásait. Az esetek egy részét meg lehet magyarázni egy külső hatalom kényszerítőerejének feltételezésével, tehát a törvények legelőhasználatot érintő szabályozásával. Ezeket a törvényeket az emberek azért tartják be, mert félnek a retorziótól, ha ugyanis megszegik a törvényt, akkor valamilyen büntetéssel kell szembenézniük. Olson az ilyen, a szabályok megszegését követő büntetések, valamint a szabályok betartását követő jutalmazások rendszerét hívja szelektív ösztönzőknek, melyeket valamilyen autoritás (pl. az állam) érvényesít. Olson óta azonban a kollektív cselekvés irodalma olyan helyzetek magyarázatával küzd, melyekben szelektív ösztönzők használata nélkül valósul meg kollektív cselekvés. Olson (1997) klasszikus munkájában a kollektív cselekvés és a közjószág fogalmára épít. Egy jószágra akkor mondhatjuk, hogy közjószág, ha a fogyasztásból nem lehet kizárni senkit és a jószág fogyasztása nem versengő. Erre példa lehet egy híd; a Lánchidat bárki használhatja, aki szeretne átmenni a Duna másik oldalára (nem zárható ki senki a fogyasztásból), valamint a híd használata nem csökkenti a többi hídhasználó hasznát (nemversengő fogyasztás). Olson elmélete szerint a kollektív cselekvés akkor valósulhat meg szelektív ösztönzők használata nélkül, ha a csoport mérete kicsi. „[A] kis csoport minden egyes tagja, vagy legalább egyik tagja úgy találja, hogy a kollektív jószág biztosításából származó személyes nyeresége meghaladja a kollektív jószág bizonyos menynyiségének megszerzésével járó összes költséget.” (Olson, 1997: 39), tehát „a csoport minden tagjára az össznyereség jelentős hányada jut” (Olson, 1997: 40). A nagy csoportok azért sikertelenebbek a kollektív javak létrehozásában, mert minél nagyobb a csoport létszáma, (1.) „a csoportra orientált cselekvés jutalmazása annál kisebb, a csoport pedig annál kevésbé képes arra, hogy optimális mennyiségben biztosítsa a kollektív jószágot.” (Olson, 1997: 52); (2.) a közjószág annál kisebb hányada esik egy emberre, így annál valószínűtlenebb, hogy egy vagy kevés embernek megérje biztosítani a közjószágot, (3.) „annál nagyobbak a szervezeti költségek” (Olson, 1997: 52). Az Olsoni-modell kritikái Az aszimmetrikus tagság és a kritikus tömeg Oliver és Marwell három cikkben írták meg a kollektív cselekvés és a kritikus tömeg elméletét (Oliver, Marwell, Teixeira, 1985; Oliver, Marwell 1988; Oliver, Marwell, Prahl, 1988). Az 1988-ban írott cikkükben felhívták a figyelmet arra, hogy vannak olyan mozgalmak, melyek esetében az olsoni logika nem érvényesül, mert sikerüket éppen a nagy méretüknek köszönhetik. Ilyenek például az amerikai feketék polgárjogi mozgalmai, a nők emancipációs mozgalmai és a környezetvédő mozgalmak. Az egyik legszembetűnőbb probléma, hogy Olson példáiban szereplő közjavak ese74


2010.04.30. 13:55:22

tében nem érvényesül a nemversengő fogyasztás kritériuma. Oliver és Marwell erre az eléggé kirívó hiányosságra hívták fel a figyelmet, és elemzésükben a nemversengő kínálat (jointness of supply) esetével foglalkoznak. Ezt a kritériumot folytonos változónak képzelik el, vagyis a tiszta nemversengő (pure jointness of supply) fogyasztású és a versengő fogyasztású (zero jointness of supply) javak között végtelen átmenetet feltételeznek. Állításuk az, hogy Olson érvelése, miszerint csupán a kis vagy privilegizált csoportok képesek szelektív ösztönzők nélkül közjószágot előállítani, csupán a versengő fogyasztású csoportokra lesz érvényes, tehát a „zero jointness of supply” esetére. A kollektív cselekvés logikájának még egy nem teljesen kifejtett részletét gondolják tovább, mégpedig a homogén és heterogén csoportok megkülönböztetését. Olson is foglalkozik a csoportok heterogenitásának a kollektív cselekvésekre gyakorolt hatásával, Oliver és Marwell azonban alaposan kifejtik ezt. Egyfajta új tézisként jelenik meg, hogy a kollektív jószág minél jobban megközelíti a nemversengő fogyasztás tiszta esetét, annál inkább érvényes rá a csoport létszámának pozitív hatása, és minél inkább heterogén egy csoporton belül a hozzájárulási hajlandóság, annál valószínűbb, hogy a csoport létszáma valamilyen pozitív hatással lesz a kollektív jószág biztosítására. A fenti érvelést az is alátámasztja, hogy egy nagy érdekcsoportnak nagyobb erőforrás tartaléka van, mint egy kisebb csoportnak. Vagyis, ha egy közjószág biztosításához kell egy minimum szint (küszöbérték), akkor könnyebben jön létre nagycsoportban, mint kicsiben, mert a rendelkezésre álló szabad egyéni erőforrásoknak kisebb hányadát kell mozgósítani. Elképzelhető, hogy egy nagycsoportban a tagoknak a szabad erőforrás-tartalékuknak csupán öt százalékát kell mozgósítaniuk, míg egy kiscsoportban a tagok akár százszázalékos hozzájárulására van szükség. (Oliver, Marwell, 1988) Harmadik cikkükben a szerzők a heterogenitás fogalmának és hatásának elemzésével foglalkoztak. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a csoport heterogenitása mikor lesz pozitív hatással a kollektív cselekvés létrejöttére. Mint említettük, többféle heterogenitásról is beszülhetünk a csoporton belül. Egyrészt az érdekek és erőforrások heterogenitásáról és az egyéni (egoista) hálózatokban található kötések számának nem egyenlő eloszlásáról, ezt röviden a hálózat centralizáltságával lehet leírni. A heterogenitások kétféle módon fejtik ki hatásukat. Ha a hozzájárulók erőforrásainak és érdekeltségeinek az átlaga magas, akkor a heterogenitás gátolja a kollektív cselekvés létrejöttét, ha pedig alacsony, akkor segíti. Például, ha egy kollektív jószág biztosításához fejenként három órára van szükség, és a szóban forgó csoport szabadidejének átlaga alacsony, akkor a heterogenitás növelésével elérhető, hogy legyen néhány ember, akinek van három óra vagy több szabadideje a munka elvégzésére. Ha pedig az átlag szabadidő magas, akkor a heterogenitás növelésével a három óra vagy több szabadidővel rendelkező tagok száma csökkenni fog. Létezik egy ellentétes hatása is a heterogenitásnak (conjuction of probabilities), mégpedig abban az esetben, ha az erőforrás és a részvételben való érdekeltség magas szintje nem esik egybe. A csoport egyik tagjának sok szabadideje lesz, míg egy másiknak, aki viszont szűkében áll az időnek, nagyon fontos lenne a közjószág biztosítása. 75


2010.04.30. 13:55:23

Az elemzés során egyre több tényező egyenetlen eloszlását engedjük meg, így külön-külön azonosíthatunk hatásokat és mechanizmusokat. Ha csak a centralizáltság szintje változó és minden más tényező azonos mértékű, akkor a legalkalmasabb szervező (organizer) mindig az, akinek a legnagyobb egyéni hálózata van. Minél magasabb a kötések átlagos száma a csoportban, annál nagyobb lesz a legnagyobb egyéni hálózat. Egy adott sűrűség mellett a nagyobb centralizáltság a szervező hálózatának növekedését eredményezi. Azt feltételeztük tehát, hogy a szervező egyénnek van a legnagyobb hálózata, és ezt szervező hálózatnak hívjuk (organizer network). Ahhoz, hogy létrejöjjön kollektív cselekvés, legalább egy szervezői hálózatnak jelen kell lennie, de további tényezőknek is nagy a szerepük. Ezek a szervező erőforrásainak nagysága; a szervezői hálózat nagysága; és a szervezői hálózat tagjainak erőforrásai. A szervezőnek minél több erőforrás áll a rendelkezésére, annál több időt, energiát vagy pénzt tud áldozni arra, hogy a kollektív cselekvés létrejöjjön, ami többek között azt jelenti, hogy nagy hálózatot épít, sok tagot toboroz. Ez azonban még nem elég, mert olyan tagokat kell meggyőzzön, akiknek minél több szabad erőforrásuk van. Éppen ezért a szervező azon képességének is nagy szerepet kell tulajdonítani, hogy fel tudja mérni kinek mekkora erőforrás áll a rendelkezésére, és így a legnagyobb erőforrásokkal rendelkező tagokat a saját hálózatához tudja kapcsolni. Tehát összességében nem a szervező hálózatán (minél nagyobb, annál jobb) múlik a kollektív cselekvés létrejötte, hanem azon, hogy a legfontosabb tagokat meg tudja-e győzni. Ha a centralizáltság mellett az erőforrások és az érdekek megoszlása sem egyenlően oszlik meg a csoportban, akkor már nem szükségképpen igaz, hogy a szervező hálózat adja a legnagyobb hozzájárulást. A hiteles elköteleződés és bizalom a csoporttagok között Ostrom (1990) számtalan esettanulmány összegyűjtése és elemzése után fogalmazta meg a kollektív cselekvés problémájára vonatkozó megoldási javaslatát. Esettanulmányai olyan közösségekről szólnak, melyek valamilyen formában szembesültek a problémával, és azt vagy sikeresen megoldották, vagy pedig elbuktak, és tönkretették a közösség számára fontos közjószágot. Példái között szerepelnek közös legelők, tavak vagy valamilyen halban gazdag vizek, közös öntözőrendszerek és gátak. Ezen közösségek számára a probléma a közjavak túlhasználata, vagyis ha a legelőkre túl sok marhát terelnek ki, a vizekből túl sok halat fognak ki, vagy nem építenek gátakat, akkor a közösség megélhetését biztosító jószágok (legelő, hal, víz) tönkremennek. Kétféle elképzelés élt az ilyen helyzetek kezelésére, az egyik a kormányzat, állam vagy más külső hatalom kényszerítőereje, a másik pedig a privatizálás, vagyis a piac törvényeit figyelembe vevő vállalkozói irányítás. Ostrom bevezet egy különleges közjószág fogalmat, a „common-pool resource” (CPR) fogalmát, amely egy olyan természetes vagy mesterséges erőforrás-rendszer, ami elég nagy ahhoz, hogy költségessé – bár nem lehetetlenné – tegye a lehetséges felhasználók kizárását a fogyasztásból. A CPR így lehet a legelő, a gátrendszer, halállomány stb. – olyan közjószágok ezek, amik a mindennapi élethez elengedhetetlen erőforrásokkal látják el a közösséget. 76


2010.04.30. 13:55:23

A játékelméleti modell – Ostrom alapvetően egyetértett Olson azon megállapításával, hogy kollektív cselekvés csak kiscsoportokban jöhet létre szelektív ösztönzők használata nélkül, azonban az állítás mögött álló érvrendszerük különböző. Ha játékelmélettel akarunk leírni egy társadalmi jelenséget, akkor célszerű ehhez valamilyen modellt használni. Ez a modell a kollektív cselekvés esetén a „fogoly dilemmája” szituáció. Az esetek többségében ezek a szituációk megismétlődnek, vagyis egy játékot nem egyszer játszanak le a felek, hanem egymás után többször, mondjuk végtelenszer2. Ebben az esetben több dolog is megváltozik a szituációban, ugyanis a felek rájönnek, hogy módjukban áll egymás cselekvéseire (kooperálás, dezertálás) reagálni. Ilyen reakció lehet, hogy valaki addig követi a kooperálás stratégiáját a játékokban, ameddig a társa is kooperálni kezd, vagy ha a társa dezertál, akkor ő is dezertálni fog egészen addig, ameddig a társa el nem kezd kooperálni, mert akkor erre újbóli kooperálással fog válaszolni. Ezt a stratégiát Axelrod (1984) írta le, és „Tit-for-tat” vagy „szemet szemért” stratégiának szokták nevezni. Ostrom további feltevésekkel él a szituációkat illetően. Egyrészt feltételezi a szereplők nem tökéletes informáltságát, a szereplők közötti kommunikációt, vagy másként fogalmazva a rendszeres interakciót, és azt, hogy a csoport tagjai betartatják a szabályokat. Ezek a feltevések valóban közelebb hozzák az életben is előforduló kisközösségek működéséhez az elméletet. Az emberek még kisközösségekben sem tudnak mindenkiről mindent, tehát nem érvényes rájuk a tökéletes informáltság hipotézise. A kommunikáció minden közösség alapja, a személyek közötti egyéb érintkezésekkel együtt. Egy közösség alapvető normáinak megszegése a tagokból felháborodást szokott kiváltani, a vétkezőt megbüntetik, és felhívják a figyelmét a normaszegésre. (Például ha valaki nem adja át a helyet a buszon egy terhes nőnek, akkor a többi utas „rászól”.) Ha elfogadjuk a fenti játékelméleti modellt, vagyis azt, hogy a fogolydilemmák ismétlődnek, a szereplők között rendszeres interakciók vannak, és létezik egyfajta szankcionálása a normaszegéseknek a közösségen belül, akkor a kollektív cselekvés problémája három kérdést vet fel. Három kirakós – Kollektív cselekvés esetén mindig felmerül a következő három probléma: a kínálat, a hiteles elköteleződés és a kölcsönös ellenőrzés problémája. A kínálat problémája a kollektív cselekvés eredményeként létrejövő közjószág biztosításának kérdését jelenti, vagyis hogyan jöhet létre egy ilyen közjószág kínálata. Ezt a kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy miért csatlakoznak a racionális egyének egy közjószág biztosításához. A második probléma, a hiteles elköteleződés lényege a következő: ahhoz, hogy a társadalmi csapda szituációból kikerüljön a közösség, szükséges a csoporttagok közötti gyakori interakció, ami hosszútávon a bizalom kialakulásához vezet. Ha azonban egy fogolydilemma helyzetben biztosak vagyunk abban, hogy a másik (vagy 2

Bár a cselekvők interakciói sosem végtelenek, az ismétlődések gyakorisága és az utolsó lejátszás bekövetkeztének időpontjára vonatkozó bizonytalanság miatt vehetjük úgy, mintha végtelenszer játszanának le egy fogolydilemma játékot. (Kovács, 2008)

77


2010.04.30. 13:55:23

a többiek) kooperálni fog(nak), akkor nagy a kísértés, hogy dezertáljunk. Nagy a csábítás, hogy a szereplők megszegjék a szabályokat, mert rövidtávú érdekeik ezt diktálják. Ez a következő esetben lesz igaz: C>B–S ahol, C – a kooperáció haszna B – a szabályszegés haszna S – a szabályszegés költsége, a szankciók költsége. Vagyis, egy szabályt akkor fogunk betartani, ha a szabályszegésből származó haszon és a szabályszegést maga után vonó szankciók költségének különbsége kisebb, mint a szabály betartásának haszna. Valószínűleg egy rendszer beindításának kezdetén, rövidtávon B (szabályszegés haszna) relatív nagy és S (szankciók által okozott kár) relatív kicsi. A rövidtávú érdekek követése helyett akkor fogják a szereplők hosszú távú érdekeiket követni, ha létezik valamilyen szankcionáló rendszer. Ez a rendszer a kirakós harmadik darabja, a kölcsönös ellenőrzés problémája. A kölcsönös ellenőrzés nem jelent mást, mint hogy a csoport tagjai betartatják egymással az informális normákat. Ezt a szankcionáló rendszert azonban értelmezhetjük közjószágként, vagyis érvényes rá minden, amit eddig a közjószágokról és a közjószágok biztosításáról mondtunk. Ezt a szakirodalomban másod-rendű potyautas problémának nevezik, és számtalan megoldási javaslata létezik, mint a metanorma, vagy például a kapcsolathálón alapuló megoldások (Kovács, 2008). Ha biztonságos, előnyös és hiteles elköteleződést akarunk létrehozni, akkor ahhoz az alábbi kritériumoknak kell teljesülniük: 1. adott a felhasználók egy csoportja, akik illetékesek a CPR-t használni; 2. a CPR-nek van valamilyen különleges tulajdonsága, és a felhasználók közössége felhasználja azt; 3. részben vagy általában helyi felhasználókról van szó; 4. az egyének ellenőrzik a szabályok betartását; 5. legyenek fokozatos büntetéssel szankcionált viselkedések. Felépítettünk egy rendszert, ahol a szereplők között kialakult egyfajta bizalom, és a hosszú távú stratégia választásának hagyománya, illetve közösségi ellenőrzése. Tehát kialakul a szabály, hogy mindenki csak annyi tehenet küld a legelőre, amennyi szükséges a család ellátására. Egy ilyen állapotot vagy kimenetet nem lehet stabilnak tekinteni, hiszen a racionális szereplő rá kell, hogy jöjjön, a potyautasság neki kifizetődőbb, mint a kooperáció, tehát a rendszer egy idő után összeomlik, ahogyan azt Hardin is (2000) leírta. Ostrom (1990) megoldása a fenti kritériumok 4. és 5. pontja szerint a következő: a közösségen belül a tagok felügyelik egymást, és fokozatos büntetést alkalmaznak a normaszegőkkel szemben. „Ahhoz, hogy az egyének elköteleződjenek a szabálykövetés mellett, szükség van információra a szabályoknak való megfelelés közösségen belüli ará78


2010.04.30. 13:55:23

nyáról, különben a csoport tagjai nem tudják követni ezt a hosszú távú stratégiát.” (Ostrom, 1990: 187) Ezt az arányt lehet tulajdonképpen a norma erősségeként és fontosságaként is értelmezni. Valaki, a csoport egy tagja tudja, hogy a norma mennyire fontos a közösség számára, valamint azt is tudja, hogy a többiek is tudják, hogy ez mennyire lényeges norma, és így tovább a végtelenig. Tehát minden tudásról van tudása a szereplőnek, ezt köztudott tudásnak hívják a játékelméletben. Ahol az egyének betartják a szabályokat, és alkalmazzák a kölcsönös ellenőrzés módszerét is, megerősödik az intézményi keret, úgy, hogy az fenntartsa a tartós, szilárd, de nem tökéletes szabálykövető magatartási mintákat. A szabály betartását még az alábbi tényezők is befolyásolják: 1. a döntéshozók összes száma; 2. a közös előnyök eléréséhez szükséges minimális résztvevőszám; 3. diszkontálási ráta; 4. az érdekek hasonlósága; 5. jelentős vezetői pozícióval vagy más előnyökkel rendelkező személyek részvétele. Összefoglalva Ostrom úgy módosítja az eredeti kooperációval kapcsolatos kérdést, hogy a szereplők milyen feltételek mellett fogják a hosszú távú érdekeiket követni a rövidtávú nyereségeik realizálása helyett. Ostrom nem vitatkozik Olsonnal abban, hogy ez csak kiscsoportban képzelhető el, de érvelésük eltérő. A szereplők között a kommunikáció és az interakciók során bizalom alakul ki. A csoporttagok között a normaszegés szankciójának valószínűsége köztudott tudás, ami a bizalom kialakulása miatt magas. A normaszegőket tehát megbüntetik, mégpedig fokozatos szankcionálási rendszer szerint, vagyis ha valaki először szegett meg egy szabályt, vagy nem túl fontos szabályt sértett, akkor enyhébb szankciót alkalmaznak (például rászólnak), ha pedig visszatérő esetről van szó vagy fontos szabály megsértéséről, akkor a szankció komolyabb (például kiközösítik).

A kollektív cselekvés szociálpszichológiai elméletei Az identitásról szóló szociálpszichológiai elmélet ismertetésénél Macy (1997) tanulmányára támaszkodom. Macy szerint a szociálpszichológián belül kétféle magyarázat született arra, hogy miért jöhet létre kollektív cselekvés. Az egyik magyarázat szerint a közös identitás (shared identity) a másik magyarázat szerint pedig a kölcsönös önérdek (mutual interest) áll a kollektív cselekvések hátterében. A közös identitás Ahhoz, hogy együtt tudjunk másokkal cselekedni, szükséges, hogy hasonlóképpen lássuk a világot, kognitív kategóriáink megegyezzenek. „A pragmatista ismeretelméleten (James, Peirce, Mead) alapuló, a viselkedésre vonatkozó elképzelés szerint, az egyének

79


2010.04.30. 13:55:23

másokkal történő interakcióikon keresztül alakítják ki kognitív kategóriáikat, melyek segítségével berendezik társadalmi környezetüket (social world) is” (Macy, 1997: 428). Nehezen tudnánk a mindennapokban boldogulni, hogyha a különböző szavakon, kategóriákon mást-mást értenének az emberek. A hétköznapi interakciókat az a feltevés vezérli, hogy a másik is hasonlóképpen fog viselkedni, vagy legalábbis valamilyen „öszszefüggést, a predikció lehetőségét és a várakozások összehangolását” (Macy, 1997: 428) várjuk el. Ezek nélkül „elviselhetetlen, szeszélyes, véletlenszerű, és összefüggéstelen lenne társadalmi életünk” (Macy, 1997: 428). Ha a különböző kategóriák, csoportok a másokkal való interakcióikban jönnek létre, akkor az emberekkel való kapcsolatok (például barát, ellenség, kedves ismerős) osztályozása is így jön létre. Macy Heidert interpretálásában a következő példát hozza: „Hogyha Ádám kedveli Bélát és Béla kedveli Csabát akkor, hogyha találkozik Ádám és Csaba, akkor Ádám hajlandó lesz a saját körébe tartozónak tekinteni Csabát.” (Macy; 429), és ez fordítva is igaz lesz, tehát Csaba is elfogadja Ádámot saját körébe tartozónak. A ”Mi” és az ”Ők” kategóriák nemcsak, hogy a másokkal való interakciókban jönnek létre, de ezeket a hasonlóságok és a különbözőségek feltételezései, vagy észlelései hozzák létre. A „Mi” és az „Ők” megkülönböztetése a hasonlóságok és a különbözőségek hangsúlyozását jelenti. Ezek a hasonlóságok hozzák létre a csoporton belüli identitást, vagyis a hasonlóság kohéziós hatását. A csoporton belüliek hasonlóságának és a csoporton kívüliek különbözőségének hangsúlyozása következtében létrejön egyfajta csoportszolidaritás, ami arra készteti a csoport tagjait, hogy együtt érjenek el valamilyen célt, hozzanak létre közjószágot, valósítsanak meg kollektív cselekvést, vagy kooperáljanak egymással. Ami tehát a csoport tagjait a kollektív cselekvés felé tereli, az egy csoport felett álló érzelmi erő, a másik iránti elköteleződés. Macy bemutatja a társadalmi kontroll kialakulásáról és funkciójáról született elképzeléseket, többek között Durkheim A társadalmi munkamegosztásról című munkájának néhány gondolatát is. A Durkheimre építő szerzők elképzeléseit pedig így foglalja össze: „A társadalmi ellenőrzés, ebből a nézőpontból nem úgy teremt engedelmességet, hogy ösztönzőket hoz létre az instrumentális engedékenység eléréséhez. Inkább az érzelmi energiákat mozgósítja, ami erősíti a csoportkötődést. Az eredmény nem a deviancia elnyomása, hanem felfedése, és ezzel a csoportot definiáló normatív határok őrzése, tisztázása és megerősítése.” (Macy; 430) Tehát a csoport nem csupán haszonelvű, hanem normatív alapú szerveződés, ezért a normaszegés tulajdonképpen mindig egyben a normaközösséget definiáló, megerősítő aktus is. Az ellenőrzés ténye – az arról való tudás – nem pusztán létrehozza az instrumentális alkalmazkodást, vagy a normakövetést, hanem sokkal többet is tesz annál. A csoport tagjai érzelmileg is azonosulnak a csoporttal, mint normaközösséggel. Az identitáselmélet magyarázatát a következőképpen foglalhatjuk össze: az emberek között tételezünk valamilyen hasonlóságot (pragmatista ismeretelmélet), az emberek hasonlóképpen látják a világot mint mi, ha nem is tökéletesen ugyanúgy. Az egyének 80


2010.04.30. 13:55:23

közötti interakciók során a közös hasonlóságokat és a mások különbözőségét hangsúlyozva létrejön egy közös identitás és kölcsönös szolidaritás, ami arra ösztönzi az egyéneket, hogy kollektív cselekvést hozzanak létre. A kölcsönös önérdek Az önérdekkövetés elmélete szerint az érzelmi kötődések nem az okai a szolidaritásnak, hanem következményei. Az egyén azért tesz bármilyen erőfeszítést, hogy jutalmat kapjon, vagy valamilyen haszna származzék a cselekvésből. Hogyha tehát az egyén valamilyen jutalomért küzd, akkor elkezd kötődni ahhoz a csoporthoz, amelyik segít neki ezt elérni. Az elérendő cél, ami lehet a csoport tagjainak elismerése, gyenge kötődés kialakulásához vezethet. Ha az egyén eléri célját, és megkapja azt a jutalmat, amit kívánt, vagyis realizálja hasznát, akkor az érzelmi szálak tovább erősödnek. „A kollektív cselekvés nem a közös tudatnak alárendelt egyéni akaratokon keresztül jön létre, hanem a tudatos cselekvőket motiváló átfedő érdekeken keresztül.” (Macy; 431). Lichbach (1994) a kollektív cselekvéseket aszerint csoportosította, hogy az egyéni racionalitást tételező dilemmából milyen kiutat jelentő megoldások lehetségesek. Két dimenziót különböztet meg, amik mentén négy lehetséges megoldás létezik. A dimenziók spontán vagy kontingens, illetve nem-tervezett vagy tervezett megoldásokat határoznak meg. A terminológia megválasztása talán nem a legszerencsésebb, mert nem igazán segíti a könnyű megértést. A spontán és kontingens megkülönböztetés arra vonatkozik, hogy a kollektív cselekvésben az egyénen kívül létezik-e valamilyen intézmény vagy szervezet. Ha nem létezik, akkor spontán megoldásról, ha pedig létezik, akkor kontingens megoldásról beszélünk. A másik dimenzió szerint tervezett megoldásról beszélünk, hogyha a cselekvés kimenetét érintő döntés megvitatásra kerül. 1. táblázat: A kollektív cselekvés problémájának megoldásai (Lichbach, 1994, 12.) Deliberatív

Ontológiai

Spontán Kontingens

Nem tervezett

Tervezett

PIAC

SZERZŐDÉS

KÖZÖSSÉG

HIERARCHIA

Az 1. táblázat szerint a szerződés olyan megoldást adhat a kollektív cselekvési problémára, ami tervezett és spontán. Vagyis az egyének közötti interakciókat nem határozzák meg külső intézmények, valamint a szerződés tervezett: valamilyen alkufolyamat eredményének tekinthető. A hierarchia ezzel szemben tervezett, de kontingens megoldás, hiszen az egyének felett létezik egy szervezet, ami kooperációra kényszeríti tagjait. A piac olyan spontán nem tervezett megoldás, amiben a résztvevők felett nem létezik intézmény, és alkufolyamat sem előzi meg az eredményt. Ez a klasszikus „láthatatlan kéz” mechanizmus eredménye. 81


2010.04.30. 13:55:23

A közösség pedig egy olyan kontingens, nem tervezett megoldás, amiben a résztvevőkön kívül létezik egy szervezet, a közösség, amiben az együttműködésre kényszerítés eszközei a szabályok, nem alkufolyamat eredményeként jönnek létre. Lichbach tipológiája szerint a szociálpszichológusok két elmélete a kontingens nem tervezett és kontingens tervezett megoldásokat írja le, vagyis a közösséget és a hierarchiát.

Szabadszoftver, nyílt forráskód A nyílt forráskód (OS) eszméje nagyjából a számítástechnikával egyidős, maguk a nyílt forráskódú programok az internet korában komoly versenytársai lehetnek a jogvédett szoft vereknek. A nyílt forráskódú programokkal foglalkozó különböző diszciplínák az alábbi kérdéseket tanulmányozzák: • Milyen feltételek mellett lesz sikeres egy OS projekt? Ez egyfajta vállalkozáselméleti kérdés is egyben, mert a hierarchia helyett más teljesítményösztönző modellt kell alkotni (fejlesztési modellek). • A terjesztéshez és felhasználáshoz kapcsolódó licencek, szabályozások. • A mozgalom története, ami részben magában foglalja a számítógép fejlődésének történetét is. • Az Open Source Movementben (OSM) részt vevő fejlesztők és tagok cselekvéseinek magyarázata, a motivációk vizsgálata. • Az OSM szabályai, normái, hősei és legendái, valamint az alapművek. Az utolsó téma ismereteim szerint a leginkább elhanyagolt kutatási terület, összefoglaló munka ez idáig nem született. Ugyanakkor több, a témával foglalkozó cikkben és könyvben található a mozgalom történetével és kultúrájával foglalkozó rész (pl. Raymond, 2004; Stoll, 2006). Szabadszoft vernek tekinthető az a program vagy dokumentáció, amelyik az alábbi követelményeknek megfelel (fsf.hu[1]): • A szoft ver bármilyen célra felhasználható. • Lehetőség van a szoft ver működésének szabad tanulmányozására és módosítására. • Szabadon terjeszthető, továbbadható. • Lehetőség van a szoft ver továbbfejlesztésére és a fejlesztés közreadására. A nyílt forráskódú szoft ver3 (OSS), olyan számítógépes programot jelent, melynek forráskódját a programozók közzéteszik, vagyis a felhasználók szabadon elérhetik, abba 3

A nyílt forráskódú szoft ver és a szabadszoft ver elnevezéseket a továbbiakban szinonimaként használom, bár a két megjelölés nem teljesen ugyanazt jelenti (lásd: lipsz.hu), de a különbségektől a dolgozat szempontjából eltekinthetünk.

82


2010.04.30. 13:55:24

bárki betekinthet, sőt hozzá is nyúlhat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a programozási kód, az utasítások összessége hozzáférhető a felhasználók számára. A kód módosítása megtörténhet úgy, hogy valaki hibát javít, vagy saját igényeinek megfelelően testre szabja a programot. Az OSS fejlesztési metódusa a következő: • valaki közzétesz egy programkezdeményt az interneten, amit mások a világ minden táján észlelnek, • ha a programkezdemény elég érdekes problémát old meg, vagy hiányt pótol, és elég jó minőségű, akkor felkelti a többi programozó figyelmét, akik hozzátesznek, módosítanak a programon, végül elküldik az ötletet felvető személynek, • a hacker (ötletgazda) végignézi a javaslatokat, és amiről úgy gondolja, hogy jó ötlet, beépíti a programkezdeménybe. Ezt a metódust bazár stílusnak is szokták nevezni, utalva a bazárok zsibongó, alkudozó, központi szervezést nélkülöző világára. A bazár ellenpontjaként Raymond (2004) a katedrálisokat állítja, amelyeket mindig egy központi hatalom – mondjuk a városvezetés – építtetett és koordinált. A bazár stílus alapján készült programokba a világon mindenkinek joga van beleszólni, vagy legalábbis véleményt formálni a program fejlesztéséről. A programok fejlesztése során nem csak a programozás és az ún. foltozás műveletét kell elvégezni, hanem egy sor más feladatot is. Ezek azok a problémák, amelyek megoldásával egy hacker hasznos munkát végez (hogy mi a hasznos munka, azt a hackerek közössége dönti el). A közösségen belül a különböző státuszok kivívása az elvégzett munka elismerésén alapul. A munkavégzés meghatározó, motiváló ereje a hírnév, amiért a világ legjobb programozói hajlandóak idejüket és energiájukat áldozni egy olyan projektre, amiért nem kapnak pénzt. A hírnév megszerzésének módjai lehetnek, ha „Másokra áldozod történetesen az idődet, a kreativitásodat és a szaktudásod gyümölcseit.” (Raymond, 1996-) vagyis: • Egy saját készítésű hasznos program forráskódjának nyilvánossá tétele • Hibakeresés. (Jó béta-tesztelő4 az, aki meg tudja mondani hol, milyen körülmények között lép fel a hiba.) • A „Gyakran Ismétlődő Kérdések” (GYIK) szakmai karbantartása, hasznos információk közzététele. • Infrastruktúra fenntartása: „levelezési listákat kell adminisztrálni, hírcsoportokat moderálni, hatalmas szoft ver archívumokat fenntartani, RFC-ket és más technikai szabványokat írni.” (Raymond, 1996-) Az előző listából következik, hogy a különböző feladatokat nem azonos informatikai, programozói felkészültségű emberek végzik, végezhetik el. A nyílt forráskódú programok iránt érdeklődő embereknek létezik egy internetes csoportja, melynek tagjai különböző programok felhasználói, diákok, programozók, 4

Béta-tesztelő az a személy, aki a program nem végleges ún. béta-verzióját teszteli.

83


2010.04.30. 13:55:24

a számítógép és az internet iránt érdeklődő emberek. Ez az általános embertömeg alcsoportokra oszlik, általában egy-egy programhoz, operációs rendszerhez, fejlesztéshez kapcsolódó közösségekre, a tagságok között természetesen az átfedések sem elképzelhetetlenek. Ezeknek a közösségeknek a tagjai kapcsolatban állnak egymással, sokan közülük ismerik egymást, kommunikálnak egymással, összejöveteleket szerveznek az interneten és személyesen egyaránt. Az Ubuntu világa5 Az egyik legismertebb példája az OSS-nek a Linux operációs rendszer mag, amit Linus Torvalds kezdett el fejleszteni, majd a bazár stílus szerint közzétette a programkezdeményt, amihez számos hacker csatlakozott és létrehozták a Linuxot. Ez azonban nem egy operációs rendszer, csupán annak az alapja. A Linux alapú operációs rendszerek listája több tucat elemet tartalmaz. A Linux alapú operációs rendszerek egyike az Ubuntu, ami mögött a Canonical nevű cég áll. A cég bevételei elsősorban a szolgáltatásokból, támogatásokból származnak, de további bevételt jelent az oktatás, és a különböző ajándéktárgyak forgalmazása. Minél többen használják a rendszert, annál többen fognak támogatást kérni, annál több cégnek éri meg Ubuntura fejleszteni, annál több szakembert kell képezni. A szabadszoft ver használata az egyéni felhasználónak azért előnyös, mert ingyen jut operációs rendszerhez, a cégeknek vagy egyéb hálózatot üzemeltető intézményeknek pedig azért, mert egy nagyon gyorsan (a kereskedelmi szoft vereknél sokkal gyorsabban) fejlődő rendszerhez vagy csomaghoz jutnak úgy, hogy nem magát a programot vásárolják meg, hanem a segítséget és a támogatást. A Magyar Ubuntu közösség a magyarországi Ubuntu operációs rendszer felhasználóit tömöríti magába. A közösség több célt is kitűzött maga elé: • Honosítás: az időről időre megújuló változatok magyar nyelvű fordításainak elkészítését, • a felhasználók segítését, • a tagtoborzást, • a tagok képzését, valamint • a közösségi élet kiépítését és fenntartását.

Módszerek Előkészületek, interjú Első lépéseként a Magyar Ubuntu Közösség (MUK) honlapján (ubuntu.hu) tájékozódtam, majd felvettem a kapcsolatot a közösség egyik tagjával. Ezt követően részt vettem a 2009. október 31-én rendezett szabadszoft ver-konferencián, aminek helyszíne Buda-

5

Az alcím Torma László „Ubuntu Világa” című könyvére utal

84


2010.04.30. 13:55:24

pesten, a BME Lágymányosi kampusza volt. Több, vidéken élő közösségi tag jött el erre a rendezvényre, akikkel egyébként nem tudtam volna megismerkedni és beszélgetni. A közösség működésének feltérképezésére az interjús technikát választottam6. Alanyaimat a hólabda módszer segítségével értem el. Minden interjúalanytól azt kértem, hogy nevezzen meg egy olyan személyt, aki széleskörű ismeretekkel rendelkezik a csoport munkájáról, abban aktívan részt vesz/vett és/vagy a közösség alapító tagja. Interjúalanyaimat igyekeztem a legaktívabb, vagy a közösség indulásakor nagyon aktív tagokból kiválasztani. Szempont volt továbbá, hogy új nézőpontból ismerjem meg a közösséget. Ilyen újdonságot elsősorban a közösségben betöltött szerep vagy tevékenységkör vizsgálata jelentett. A strukturált interjú három fő részből állt, az első a közösséghez való csatlakozás motivációira (költségek, hasznok) és konkrét történetére irányult. A második részben arról beszélgettünk, hogy a válaszadók közvetlen és tágabb környezete hogyan ítéli meg a szabadszoft veres mozgalomban való részvételét. A harmadik blokkban szereplő kérdések a közösségi életre, annak szabályaira, a közösségen belüli munkamegosztásra, a feladatok típusára és a csoport méretére, határaira vonatkoztak.

Eredmények A közösség bemutatása7 A közösség egyik legfontosabb feladata a honosítás és fordítás. A munka során magyar nyelvű dokumentációt, a menüsorok magyar feliratozását és csomagleírásokat hoznak létre. A dokumentációk az egyes Ubuntu kiadások használatához nyújtanak segítséget a felhasználóknak, a többi fordítás eredményeként pedig a rendszert magyar nyelven lehet használni. Az Ubuntu rendszerek fordítása egyrészt önálló, másrészt közösségi munkaként valósul meg. Ez utóbbi a fordító hétvégeken zajlik, amikor a tagok összegyűlnek, a szövegeket egymás közt felosztják, majd a tapasztaltabbak segítségével és felügyelete mellett végzik el a fordításokat. A közösség honlapján, az ubuntu.hu oldalon különböző témákban lehet kérdésekkel fordulni a többi tag felé az operációs rendszer működéséből adódó problémák kapcsán. A tagok toborzása és képzése több helyszínen és formában zajlik. Egyfelől bizonyos tagok kötelességüknek érzik az Ubuntu terjesztését. Ez lehet a saját ismeretségi körön belüli terjesztés, bár az interjúk alapján ez ritkának mondható. A tagok nem hívei az erőszakos terjesztésnek, céljuk csupán egy alternatíva megmutatása. A nem erőszakos terjesztést igazolják azok az elbeszélések is, hogy miután a családtagok nem mutattak 6

Összesen hét beszélgetésre került sor, melyeket diktafonra rögzítettem, majd legépeltem. Az interjúalanyok anonimitása érdekében a beszélgetésekre A1-től A7-ig terjedő számozással utalok majd. 7

A közösség leírásához alapvetően két forrást használok, a közösség honlapját és azokat az interjúkat, melyeket a közösség tagjaival készítettem.

85


2010.04.30. 13:55:24

érdeklődést a rendszer iránt, nem erőltették tovább az operációs rendszer leváltását. A szervezett terjesztés, figyelemfelhívás több terepen is zajlik. Ilyen volt például a Hegyalja fesztiválon való standállítás, valamint pólók nyomtatása. További lehetőséget jelent a megmutatkozásra a szabadszoft verekkel foglalkozó, különböző tematikus konferenciákon való részvétel, valamint a közösség által szervezett Ubuntu Akadémia, aminek célja a közösség munkájának megismertetése a közönséggel. A közösségi élet két színtéren folyik, egyrészt léteznek személyes találkozók, másrészt a kapcsolattartás különböző internetes csatornákon zajlik. A hivatalos személyes találkozások – amikről a honlap tájékoztat – valójában baráti összejövetelek és beszélgetések, amelyek elsősorban egy-egy új Ubuntu kiadáshoz kapcsolódnak, ezek az ún. release partyk. A személyes találkozóknak nagy szerepük van a közösség életében, fontos, hogy a tagok személyesen is ismerjék egymást, ez segíti a bizalom kialakulását, megkönnyíti a feladatok delegálását. A közösség működése A nemzetközi közösség valójában helyi, jellemzően országos közösségek hálózatából tevődik össze. A helyi közösségek működését nem kívülről határozzák meg, hanem a közösségen múlik, hogy milyen döntési mechanizmust alkalmaz (Torma, 2008). A MUK esetében „a döntéseket mindig azok hozzák, akik érintettek az adott dolog megvalósításában, de soha nem a többiek ellenében. Vagyis mindig igyekszünk megtalálni azt a megoldást, ami mindenki számára elfogadható, ugyanakkor a döntéssel járó felelősség mindig azé, aki vállalja a megvalósítást” (Torma, 2008: 54). Azok az emberek, akik a legaktívabbak a közösségben, akik a legtöbbet dolgoznak, hozzák a különböző döntéseket, például, hogy milyen projekteket kezdjenek el szervezni, vagy milyen projektekbe kapcsolódjanak be. Ők azonban minden esetben kikérik a közösség véleményét, és ezek alapján újragondolják a terveket. A közösség véleményt formálhat a fórumokon, a havi IRC találkozókon vagy személyesen a hivatalos sörözéseken. A közösség mérete A MUK egy informális közösség, nincs hivatalos, nyilvántartott tagsága. A közösségen belül kialakult egy olyan szemlélet, hogy a közösség mérete a határok definíciójával változik. E szerint koncentrikus köröket kell elképzelni, a legbelső körbe a legaktívabb tagok tartoznak, azok „akik már jól ismerik egymást, és kajakra részt vesznek” (A3), akiknek döntési joguk is van. Ebbe a körbe 20-30 ember tartozik. A következő csoport 100-200 ember, „akik még ismerik egymást” (A3), és „akiket meghallgatnak, akik mindig mindenhol ott vannak” (A2). A harmadik gyűrűbe azok a felhasználók sorolhatók, akik a fórumon is megjelennek, folyamatosan követik a közösség életét, például úgy, hogy olvassák a honlapot. Ez körülbelül 1200-1600 embert jelent. Az ubuntu.hu oldalnak közel tizenháromezer regisztrált felhasználója van, az utolsó kör, amibe mindenki beletartozik az Ubuntu felhasználók csoportja, számukat 30-40 ezerre becslik (A7). A körökbe tartozó emberek száma az aktivitásuk csökkenésével nő. Az egy csoportba tartozókat az aktivitásuk mértéke köti össze. 86


2010.04.30. 13:55:24

A kollektív cselekvés problémájának észlelése Az interjúk elemzéséből kiderül, hogy a közösség tagjai észlelik a kollektív cselekvés dilemmáját, és annak megoldására is kísérletet tesznek. Egy önkéntes, civil szerveződésnél a kollektív cselekvés problémáját a tagtoborzás és a résztvevők aktivizálása jelenti. Ez a feladat az elméleti megfogalmazások szerint úgy értendő, hogy hogyan lehetne a kooperálók számát növelni és a potyautasok számát csökkenteni, vagyis egy csapdahelyzetből kiszabadítani a közösséget. A kollektív cselekvés problémája tehát elsősorban a tagság inaktivitását jelenti. „Vannak, akik csak kihasználják a közösséget, mert állandóan jár a szájuk, de segíteni nem akarnak. Akkor mondjuk, elvárnám, hogy mutasson fel valamilyen munkát. De ezeket [a kritikákat] azért nem szeretem, mert én sem mutattam még fel semmi munkát, énnekem nincsen jogom beleszólni ezekbe a vitákba.” (A2) „Az a baj, hogy nagyon sok munkát csinál kevés ember. Biztos lehetne úgy is, hogy több emberrel szétosztania a feladatot, csak mi még nem jöttünk rá a nyitjára, hogy hogyan lehet ezt hatékonyan.” (A3) „Vannak, akik csak az IRC-n pofáznak, egyébként tényleg semmi mást nem csinálnak ezen kívül.” (A4) „Vannak olyan közösségek, amik szétesnek.” (A2)

Az utolsó idézet azért nagyon fontos, mert arra utal, hogy vannak olyan szabadszoft ver-közösségek, amelyek már szétestek, vagy nagyon lecsökkent az aktív tagság létszáma. Ezek a negatív példák ismertek a közösség tagjai előtt (például az UHU Linux esete), és félnek, nehogy ők is erre a sorsra jussanak. A tagok rekrutációjáról és fluktuációjáról a fordító csapat vezetője a következőket mondta: „Alapvetően azt lehet mondani, hogy az emberek jönnek és mennek. Van, aki csak egy pár napot van, aki hónapokig is bírja, de hosszabb ideig nem sokan ragadnak meg. Akik igen, azok lesznek a csapattagok. (kérdező: Miért nem ragadnak meg?) Ha ezt én tudnám! Vagy az, hogy nincs hozzá tehetsége […]. Másoknak nincs kitartásuk, meg ambíciójuk egyrészt arra, hogy tökéletesítsék a tudásuk, másrészt pedig, hogy ezt Ubuntu fordítások közt tegyék.” (A3) „Alapvetően az a helyzet, hogy nagyon kevesen vannak, akik teljesen önjáróak és csinálják akkor is, ha nem noszogatom őket.” (A3)

Tehát – mint a fenti részből kiderül – igen sok követelménynek kell megfelelnie egy csapattagnak, szükséges a fordításhoz való érzék, ami természetesen magas fokú angol és magyar nyelvtudást, sőt szaknyelvi tudást igényel, valamint kitartónak és érdeklődőnek kell lennie. Talán a legfontosabb mégis az önállóság: az elvállalt feladatot egyedül kell elvégeznie, az idejét és erejét úgy szükséges beosztania, hogy a fordítás ne veszítse el aktualitását. Hiszen, ha már megjelent az újabb Ubuntu kiadás, hiába fordítja le 87


2010.04.30. 13:55:24

a korábbihoz szükséges dokumentumokat. A csapat vezetője mégis úgy gondolja, nem csak a jelentkező képességein múlik, hogy mennyi ideig képes a fordítócsapatnál megmaradni. „Azt hiszem, hogy ezt ott rontottuk el, hogy nem az emberekkel foglalkoztunk, hogy ki milyen munkát végez, hogyan tudnánk neki segíteni. Hanem, hogy csináld már meg ezt meg azt.” (A6)

Ha valaki elmegy egy fordítóhétvégére, akkor valószínűleg valamennyit tényleg hajlandó dolgozni, „(…) de nagyon kevés ember volt, aki ezekre a fordítóhétvégékre ismételten visszajárt.” (A6) A fordítócsapat vezetője fontosnak tartja, hogy mindenki találja meg a hozzá illő feladatot, amit szívesen és jól tud csinálni, amivel igazán segíteni tud a közösségnek. Ehhez pedig elengedhetetlen a már rutinos tagok támogatása, mert ők jobban átlátják, milyen feladatokat lehet és kell elvégezni. Ennek a problémának a megoldására indították el 2008-ban az Ubuntu Akadémiát. A konkrét cél az volt, hogy a „közösségi dolgokban kezdő embereknek, adjunk egy olyan löketet, hogy hasznos tagja lehessen a közösségnek.” (A6) A tapasztaltabb tagok megmutatták az érdeklődőknek, hogy mivel foglalkoznak, és hogyan lehet beszállni. „Ha valaki segíteni akar, akkor az tud. És most ezek az Ubuntu Akadémiák is erről szólnak, hogy képezzünk aktivistákat, arról szólnak, hogy azok, akik akarnak segíteni, azoknak segítsünk mi, hogy hogyan álljon hozzá.” (A4) Az Ubuntu Akadémia sikerességéről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik dicsérik, hogy több fiatalt is sikerült így bevonni, de vannak, akik elégedetlenek, mert egyre kevesebben látogatták ezeket az alkalmakat. Ennek okát két dologban látják, egyrészt túl sok mindent akartak megtanítani és elmondani ezeken az előadásokon, „túlságosan sok előadást tartottunk és igazából egyik témának sem sikerült a mélyére ásni”. (A6) Másrészt viszont azt emelték ki, hogy a közösség túlságosan is Budapestre koncentrál, a vidéki tagokkal nem foglalkoznak és nincsenek vagy csak kevés a vidéki esemény. „A közösségbe Pesten személyesen is könnyebb bekerülni, mint vidékről.” (A2) „És a személyes kapcsolat nagyon fontos feltétele annak, hogy igazi tagként tekintsenek valakire, vagy komolyabb feladatot bízzanak valakire.” (A2) „Az egy nagyon fontos dolog, hogy annak ellenére, hogy a kommunikáció főleg interneten zajlik azért személyesen is ismerjük meg azokat az embereket, akikre komoly feladatot bíznak a közösség vezetőinek mondható emberek. Magyarországon ezt még meg lehet valósítani, nem túl nagy ország.” (A4)

Egy másik projektnél máshogy merült fel az aktív tagság problémája:

88


2010.04.30. 13:55:25

„Meghirdettünk egy ilyen banner8 pályázatot, ami elég bénán sikerült, mert elég béna bannereket küldtek be az emberek. Poénosra vettük, hogy a fődíj egy álló utazás, tehát egy buszjegy. Tehát ilyen poénosra vettük és ment a trollkodás, hogy ilyen hülye díjak vannak, másrészt pedig, amit küldtek, az is viszonylag béna volt. És akkor rájöttem, hogy ezt nem így kell, majd jön magától az az ember, aki tud grafikázni. Ez működik is. Tehát hogyha kihirdetünk egy feladatot, akkor az nem mindig működik, egyszer csak valaki megjelenik, hogy csinálni akarja, és akkor jobban működik.” (A3) „Nem tudjuk az emberek alá tenni a feladatot, hanem jönnie kell, hogy én ezt csinálni akarom.” (A3)

A fenti példa sok szempontból is érdekes. Egyrészt a közösség elutasítja a feladatok erőszakos kiosztását, és a feladatok tagokra kényszerítését, emögött az önkéntesség és függetlenség eszménye állhat, a tagok bármikor kiléphetnek, és semmi sem kérhető rajtuk számon. Másrészt megfogalmazták azt a tapasztalatot, hogy gyorsabban és jobb minőségben készülnek el azok a feladatok és munkák, amikre önként jelentkeznek, mert ekkor válik igazán fontossá a munka a résztvevő számára. A közösségnek feladata, hogy az erőforrást jelentő tagokat a különböző feladatok irányába terelje, továbbá segítse az érdeklődőket bekerülni a közösségbe, felhívja a figyelmet magára. „Nem csak arra várunk, hogy valaki beessen és kérjen, hanem mi is megpróbáljuk tolni az emberek felé, hogy nézzétek milyen egyszerű ez a dolog és nem egy őrdöngőség olyan dolgot tenni, ami aztán bizonyos berkekben azért hírnevet hoz az embernek, meg elismerést.” (A7)

Miután a közösség érzékelte, hogy a tagság kezdeti aktivitását és lelkesedését nem könnyű fenntartani, több megoldással is próbálkoztak. Ezek közül a leglátványosabb az Ubuntu Akadémiák megszervezése. A probléma többféle megoldását említették az interjúalanyok. Az egyik szerint a közösséget folyamatosan lázban kell tartani, hirdetni kell a feladatokat, míg a másik szerint a jelentkezőkkel szoros kapcsolatokat kell kialakítani, az emberre kell figyelni. Egy harmadik vélemény szerint pedig a közösség és a rendszer dinamikája olyan, hogy nem lehet a tagságra a feladatokat rákényszeríteni. Identitás és érzelmek Identitás alatt elsősorban a csoporthoz való tartozás élményét értjük. A kötődést támasztja alá az alábbi idézet is: „azt nem tudjuk már megtenni, hogy befejezzük, magára hagyjuk a dolgot. Sokszor egyszerűbbnek tűnik, de egy idő után az embernek már részévé válik” (A7)

8

Online reklám

89


2010.04.30. 13:55:25

A csoporttudat kialakulásához hozzájárulnak a szabályok és normák, amelyek a közösség életét szabályozzák, azok a legendák, történetek és hősök, amik és akik a nyílt forráskódú mozgalom történetéhez tartoznak. Az identitás kialakulását nagyban segíti továbbá, hogy létezik a közösség számára egy központi entitás, az ubuntu.hu honlap, amelyen megjelennek a fontos események, személyek, tartalmak. „Az ubuntu.hu egyik legfőbb célja, hogy a hazai Ubuntu felhasználók találkozóhelye legyen; egy olyan oldal, ami igazi közösségé kovácsolja az Ubuntu felhasználókat.” (Torma, 2008; 56) Az Ubuntu Közösség „valójában sokkal többről szól, mint egyszerűen egy Linux disztribúció népszerűsítéséről: ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy valódi közösségként, együttműködve, a legjobb tudásunk szerint tehetünk egy közös ügyért, és eközben azt érezzük, hogy a munkánkkal értéket teremtünk” (Torma, 2008; 58). A közösség identitásának legfontosabb elemei tehát a közös ügy, valamint a munka értelmessége és haszna. De mindez teljesen hasztalanná válna, ha a tagok nem lennének lelkesek, és nem jelentene számukra kihívást ezért a közösségért dolgozni. Az identitás, vagyis a csoporthoz tartozás egyik eleme a csoport meghatározása, definiálása. Ez a MUK esetén a közösség hivatalos szabályrendszeréhez kapcsolódik. A Magyar Ubuntu Közösség egy informális társaság, vagyis nincs hivatalosan nyilvántartott tagsága, de mégis vannak írott szabályai. A szabályok a közösségi élet négy szegmensére vonatkoznak (ubuntu.hu[2]): • Viselkedési szabályok Ezekben a szabályokban a szabadszoft ver-mozgalom alapvető értékeit fogalmazzák meg. „A szabadszoftverek világában önkéntesek dolgoznak együtt szabad elhatározásukból, hogy olyan szoftvert alkossanak, amiből mindenki profitálhat.” (ubuntu. hu[2]) • Alapszabályok Hatféle alapszabályt sorolnak fel: 1. Légy tapintatos! 2. Légy tisztelettudó! 3. Működj együtt! 4. Ha nem értesz egyet, konzultálj! 5. Ha bizonytalan vagy, kérj segítséget! 6. Ha távozol, légy tekintettel a többiekre! • Levelezőlisták és fórumok 1. Használj élő e-mail címet! 2. Kerüld a személyeskedést és az értelmetlen vitákat! • Csoportvezetőkre vonatkozó szabályok Amikor az interjúk során megkérdeztem, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie annak, aki a közösség tagja szeretne lenni, általában azt a választ kaptam, hogy azokat a szabályokat kell betartani, amelyek a honlapon is olvashatók, de létezik pár íratlan szabály is, melyek a fenti elvekből levezethetőek. Például nem illik csupa nagy90


2010.04.30. 13:55:25

betűvel írni, mert az tiszteletlenséget és erőszakosságot sugall. Valójában, ha megnézzük a fent deklarált elveket és szabályokat, akkor hamar rájöhetünk, ahhoz hogy értelmezni tudjuk ezeket, rendelkeznünk kell közösségi tapasztalattal. A „Légy tapintatos!” szabály kifejtése így hangzik: „Légy tapintatos. A munkádat mások is fogják használni, és neked is támaszkodnod kell mások munkájára. Bármilyen döntést is hozol, az kihat a felhasználókra és társaidra, ezért kérjük, ezt vedd figyelembe döntéseidnél. Például, ha a feature freeze fázisában vagyunk, ne tölts fel teljesen új verziót kritikus rendszeralkalmazásokból, mivel mások a már fagyasztott rendszert tesztelik, és nem számítanak nagy változásra.” (ubuntu.hu[2]) Valószínűleg a fenti utasítást csak akkor értjük és akkor tudunk hozzá alkalmazkodni, ha már elmerültünk a szabadszoft verek működésében, és konkrétan az Ubuntu közösségek világában is. Tehát valószínűleg a fenti szabályok, és normák nem a kívülállóknak vagy újonnan bekerülteknek szólnak. A normák leírásának a közösség számára központi helyen – mintegy transzparensen – történő elhelyezése nem a kezdő alkalmazkodók miatt készült, hanem azért, hogy a közösség felett lebegjen, a tagokat folyamatosan a szabályok betartására figyelmeztesse. Ha a normákat nem a működéshez szükséges gyakorlati funkcióval rendelkező szabályoknak tekintjük, akkor tekinthetjük a közösség identitását megerősíteni kívánó intézménynek. Ekkor a honlapon „kifüggesztett” normák listája folyamatosan emlékezteti a tagokat arra, hogy mely közösséghez is tartoznak, milyen identitással rendelkeznek. Továbbá, mivel a szabályok listája egyben a nemzetközi vagy teljes Ubuntu közösség normája is, melynek eredeti nyelve az angol, a tagokban elindul egy asszociációs lánc melynek végén a szabadszoft ver-mozgalom (OSM) áll. A faliújságot, a normák listáját lehet értelmezni úgy is, mint a közösség legendáriumának egy részét. Ebbe a legendáriumba tartoznak többek között a hősök, vagyis az első hackerek, a hozzájuk kapcsolódó legendák, híres tetteik és szövegeik, azok a könyvek melyeket az OSM-ről írtak. Motivációk Dolgozatom harmadik nagy témája a szereplők motivációinak vizsgálata. Rövid áttekintése fontos következtetésekhez vezet, melyeket a későbbiekben még használni fogunk. Az interjúk során megpróbáltam feltárni, hogy milyen motivációk álltak a belépés és/vagy a közösségszervezés mögött. A racionális, önérdekkövetőt tételező elmélet szerint a belépőket valamilyen magánhaszon motiválja a kooperálásra. „Kérdező: Hogyan kezdted el írni azt a szócikket? Leginkább szerintem ez az open sourceos hozzáállás, hogy én valamit megcsináltam, ami szerintem úgy jobb, utánanéztem, hogy ezt hogyan lehetne megcsinálni. Kérdező: Mesélsz még erről az open sourceos hozzáállásról? Arra gondoltam, hogy értek hozzá annyira, hogy meg tudjam csinálni. Van itt valami, ami el van kezdve, és ahhoz hozzáírok valamennyit, hogy arra, amire én akarom használni, arra jó legyen, és attól nekem nem lesz jobb, ha megtartom magamnak.” (A5)

91


2010.04.30. 13:55:25

„Elkezdtem érdeklődni az iránt, hogy segítenék. Egyrészt ugye a nyelvgyakorlás miatt…” (A6) „Mindig is az volt az álmom, hogy a Canonicalnél dolgozzak, mindig ez motoszkált a fejemben.” (A4)

Az egyik első témája a beszélgetéseknek, mindig akörül forgott, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a nyílt forráskódú mozgalommal és az Ubuntuval. Sokuknak azonban nem az Ubuntu volt az első ilyen nem szokványos operációs rendszere, néhányan SuSE, mások pedig UHU Linuxot használtak korábban. „Kérdező: Mi volt az, ami a SuSE-ban megtetszett neked? Technikai érdekesség. Nagyon új volt, egy csomó minden felfedezhető dolog volt benne. Jól is nézett ki, jól is működött, amikor megszoktam akkor egy idő után hatékony is volt.” (A3)

Az Ubuntu vonzó tulajdonságai pedig így jelentek meg: „Az volt benne a nagyon vonzó hogy látszott, hogy van mögötte egy közösség, és sok minden történik körülötte, tehát izgalmas volt az egész disztribúció. Azért is próbáltam ki.” (A3)

A fenti válaszadó miután kipróbálta az Ubuntut, elment egy IRC találkozóra és különböző feladatokra jelentkezett. Egy másik beszélgetésből pedig az derült ki, hogy a közösség a legfontosabb, a jó társaság, az érdekes emberek számítanak a csoporthoz való csatlakozásban. „Hogyha az ember eljár ilyen közösségi rendezvényekre, megismeri azokat az embereket, és én jó sok emberrel beszélgetek, és nem informatikáról. Úgy kerültem az Ubuntuhoz közel, hogy használtam, és azóta nem is akarok váltani, a közösségbe meg szépen beleszivárogtam.” (A2)

Összefoglalva tehát legalább ötféle motiváció, vagy másként fogalmazva szabadszoft veres életút rajzolódik ki. Ezek: • saját igények kielégítése, • a valamilyen tudás fejlesztése, megszerzése, • érdeklődés a technikai újdonságok iránt, • közösség és személyes társaság megtalálása, • hosszú távú karrier elképzelések. A fenti lista a beszélgetések értelmezéséből állt össze, azonban nem szabad azt gondolni, hogy ezek valamiféle tiszta esetek lennének. A technikai újdonságok és általában

92


2010.04.30. 13:55:25

a számítástechnika iránti érdeklődés mindenkit jellemzett, csak nem mindenkinél ez volt a leghangsúlyosabb.

Következtetések A következőkben összefoglalom, hogy miért tekinthető sikeresnek a Magyar Ubuntu Közösség, milyen tényezők miatt jöhet létre újra és újra kollektív cselekvés. Az elemzés során számba veszem mind a külső tényezőket, melyeket adottságként lehet értelmezni, másrészt kitérek azokra a belső tényezőkre, eszközrendszerre, amelyeket a közösség sikeresen tud alkalmazni a kollektív cselekvés felmerülő problémáinak kezelése során. A csoport egyik külső adottsága az internet közege, ami többféleképpen is meghatározó a közösség működése szempontjából. A tagok közötti kommunikáció leggyakrabban az internet terepén zajlik. Így az esetleges földrajzi távolság nem befolyásolja zavaróan a közösség mindennapi életét. Az internetes közeg egy másik következménye, hogy a kollektív cselekvésben való részvétel költségei lényegesen lecsökkennek. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munka jellegét illetően nagyon nagy különbségek lehetnek, például a honosítás esetében a fordítóhétvégék költsége magas (mivel a tagoknak egy közös helyszínre kell utazniuk), az otthon végzett munkáé pedig alacsony. A felhasználók támogatásának költsége az interneten sokkal alacsonyabb, mint bármilyen más kommunikációs csatornán. Az internet közege fontos adottság olyan szempontból is, hogy mindenki által hozzáférhető információkat tartalmaz. Külső adottságnak tekinthető az Open Source Movement identitásképző ereje. A MUK egy olyan gondolkodásmódot hirdet, aminek a világ majdnem minden országában vannak követői és helyi szervezetei. Az identitást ebben az esetben ezzel a szellemiséggel való azonosulás jelenti. Ez a szellemiség vagy gondolkodásmód két elemből táplálkozik, a hagyományokból és a rendszert működtető alapelvekből. Úgy tűnik, hogy a szabadszoft ver ideológiája, valamint az OSM története, legendái és hősei olyan hatással vannak a tagokra, hogy azok identitásának fontos részévé válhat az OSM-hez tartozás. A rendszer alapját képező elvek egyike a vezetők tisztelete, ami szorosan öszszefügg a teljesítmény elismerésével. A virtuális világban létrejöhet, illetve létrejött egy olyan rendszer, amelyben a közösségen belüli pozíciók, a hierarchiában elfoglalt hely kizárólag a teljesítménytől függ. Aki sokat és jól dolgozik, az előreléphet. A szabadszoft veres világon kívül gyakori tapasztalat, hogy az életben a boldogulás, az előrelépés alig vagy egyáltalán nem teljesítményfüggő. Ezért egy olyan világnak, mint amit az OSM létrehozott, különösen nagy lehet a vonzereje. Véleményem szerint a „faliújságban”, a szabályok listájában megjelenik a hagyomány momentuma – hiszen a szabályok a hőskorba nyúlnak vissza, a SABDFL9 nevé-

9

Mark Shuttleworth a Canonical alapítójának becenevének rövidítése. (Self-Appointed Benevolent Dictator for Life)

93


2010.04.30. 13:55:25

hez fűződnek – és megjelennek a rendszer alapját képező elemek, mint például a társak elfogadása vagy a teljesítmény elismerése. A csoport harmadik külső adottsága a nagy csoportlétszám. Mivel sokan tagjai a közösségnek10, Oliver és Marwell érvei szerint a nagy csoportok nagy potenciális erőforrással rendelkeznek, és nagyobb valószínűséggel kerülnek ki aktív tagok. A csoport saját vagy belső tulajdonságai közé olyan megoldások és technikák tartoznak, melyekkel a külső adottságok előnyeit ki tudják használni, élni tudnak a lehetőséggel. Ezek a csoport története során alakultak ki, például ilyenek a kollektív cselekvés problémájának észlelése, csoporton belüli megtárgyalása és a csapdahelyzetre adott megoldási kísérletek. Ilyen kísérlet többek között Ubuntu Akadémia létrehozása. A személyes kapcsolatok nagyon fontosak a bizalom kialakításában, az internetes csatornákon létrejövő virtuális kapcsolatok ebből a szempontból kevésbé hatásosak. A közösségi alkalmak és az ezeken megjelenő résztvevők számának növelésével, a tagok közötti szorosabb kapcsolatok kialakításával a közösség működése még inkább stabilizálható. A sikeresség felett azonban érdemes még elidőzni. A csoport tagjai számtalan kollektív cselekvéssel kapcsolatos kérdést fogalmaztak meg, például napi problémaként vetődött fel a tagok aktivitása illetve aktivizálása, mint a sikeres működés egyik kritériuma. Megállapíthatjuk, hogy a MUK sikeresen megoldotta a kollektív cselekvés problematikus szituációját, hiszen a közösség több éve működik, és közjószágot hoz létre. A honosítás és a támogatás mivel az internet közegében jön létre, tiszta közjószágok, a fogyasztásból nem lehet kizárni senkit és a tevékenységeket gyakorlatilag végtelen felhasználó igénybe tudja venni anélkül, hogy a közjószágok (a magyar nyelvű Ubuntu és a fórumon elérhető segítségek) sérülnének, vagyis a fogyasztás nem versengő. Az elmélet és empíria A Magyar Ubuntu Közösség tevékenysége kollektív cselekvés, tevékenységük eredménye pedig közjószág. A következőkben az elmélet és gyakorlat viszonyát vizsgálom a szakirodalmi összefoglalóban idézett szerzők és a MUK működését leíró interjúk alapján. A cselekvéses dilemmák szelektív ösztönzők használata nélküli megoldásai: 1. Olson azt állítja, hogy kollektív cselekvés csak kis vagy privilegizált csoportban jön létre szelektív ösztönzők nélkül, mert a kollektív cselekvés egy főre jutó haszna ebben az esetben haladja meg a cselekvés költségeit. 2. Oliver és Marwell szerint, minél inkább megvalósul egy közjószág esetén a nemversengő fogyasztás és minél heterogénebbek a csoporton belüli érdekek, annál könynyebben valósulhat meg sikeres kollektív cselekvés. 3. Ostrom gondolatmenete szerint, a kollektív cselekvés belső megoldását jelenti, ha a közösség tagjai hitelesen elköteleződnek a közösség hosszú távú fennmaradása mellett, és a közösség szabályait nem csak betartják, de egymást is felügyelik.

10

Több mint 10.000 aktív regisztrált felhasználója van az ubunut.hu lapnak.

94


2010.04.30. 13:55:25

Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni érvényes-e az első állítás a Magyar Ubuntu Közösségre, tudnunk kell, hol van a csoport határa, mekkora csoportról beszélünk. Mint az interjúkból kiderült, a csoport határát nem lehet konkrétan meghúzni, többféleképpen is lehet definiálni, leginkább azonban koncentrikus körökként képzelhető el. A legbelső körben azon kevesek vannak, akik a legaktívabb tagoknak számítanak, ők rendelkeznek a legnagyobb döntési lehetőséggel. A középső körbe a kevésbé aktív tagok tartoznak, míg a legtágabb csoportban minden Ubuntu felhasználó helyet kap. Mivel a közjószág nemversengő fogyasztású, a csoporttagok között nem lehet felosztani. A csoport méretének hatása a kollektív cselekvés sikerességére az olsoni érvek miatt (a jószágból származó hasznot kevés felé kell osztani) nem lesz érvényes. Olson magyarázatát nem igazán tudjuk használni a MUK sikerességének megértéséhez, mert a jószág, ami a kollektív cselekvésben létrejön, tiszta közjószág. Oliver és Marwell állítását felhasználva azt mondhatjuk, hogy a MUK tiszta közjószágokat hoz létre, a csoporttagok heterogén érdekei és motiváltsága miatt. Ez az interjúk alapján érvényesnek mondható, mert legalább ötféle motiváció van jelen a csoportban, amiből az érdekek heterogenitására is következtethetünk. Ostrom a kollektív cselekvés problémáinak megvalósult megoldásait elemezve jutott a harmadik megállapításra. Azonban fontos megjegyezni, hogy azok az Ostrom által elemzett problémák, amelyekkel a közösségek szembesültek a közjószág túlhasználatából eredtek, vagyis a gondok a közjószág fogyasztásához kapcsolódtak. A MUK által érzékelt kollektív cselekvési probléma viszont a közjószág termelésével kapcsolatos, kevés ember akar részt venni a közjószág létrehozásában. A megoldás viszont nem feltétlenül különbözik a két esetben. Azt tapasztaltuk, hogy a MUK legaktívabb tagjaiban a motivációkat tekintve valamiféle változás ment végbe. Először valamilyen konkrét cél érdekében tevékenykedtek (angoltudás fejlesztése, technikai érdeklődés, hosszú távú érdekek), majd a feladatok és a közösség fontossá vált a szereplőknek, identitásuk részévé vált. Ezért a kollektív cselekvés sikerességében egy idő után az identitás vált fontosabb tényezővé. A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a vizsgált közösség (MUK) tevékenységére és működésére vonatkozó elméleti állítások csak részben igazolhatóak. A kollektív cselekvésre és csoportméretre vonatkozó olsoni állítás nem teljesül, ugyanakkor a nemversengő fogyasztás és a csoport-heterogenitás, valamint a hosszútávú elköteleződés elmélete egymást kiegészítve jól leírja az internetes közösség sikeres működését.

95


2010.04.30. 13:55:26

Irodalom Axelrod, R.: The Evolution of Cooperation. New York, Basic Books, 1984. Fsf.hu[1] : Szabad Szoftver kritériumai (http://www.fsf.hu/index.php/Whatis_fs) (Utolsó megtekintés: 2010. 02. 15.) Hardin, G.: A közlegelők tragédiája, in: Lányi, A. (szerk.): Természet és Szabadság. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 219–231. Kovács Bálint: A másodrendű potyautas problémája és megoldásai. Budapest, Szociológiai Szemle, 2008/2. Lichbach M. I.: Rethinking Rationality and Rebellion: theories of collective action and problems of collective dissent. Rationality and Society, 1994/1, 8-39. Linux.org: Hivatalos Linux disztribúciók listája (http://www.linux.org/dist/list.html) (Utolsó megtekintés: 2010. 02. 15.). Lipsz.hu: Mi a szabad szoftver és a nyílt forráskód közötti különbség? http://www.lipsz.hu/ tudasbazis/212-mi-a-szabad-szoft ver-es-a-nyilt-forraskod-koezoetti-kueloenbseg. html (Utolsó megtekintés: 2010. 03. 10.). Macy, M. W.: Identity, Interest and Emergent Rationality. Rationality and Society, 1997/4, 427–448. Marwell, G., Oliver, P.- Prahl, R.: Social Networks and Collective Action: A Theory of the Critical Mass. III. The American Journal of Sociology, Vol. 94, No.3, 1988. 502–534. Oliver, P., Marwell, G.: The Paradox of Group Size in Collective Action: A Theory of the Critical Mass. II. American Sociological Review, Vol.53, No.1., 1988. 1–8. Oliver, P., Marwell, G., Teixeira, R.: A Theory of the Critical Mass. I. Interdependence, Group Heterogeneity, and the Production of Collective Action. The American Journal of Sociology, Vol. 91, No. 3, 1985. 522–556. Olson, M.: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Osiris Kiadó, 1997. Ostrom, E.: Governing the Commons. Cambridge University Press, 1990. Raymond, E. S.: A katedrális és a bazár. Budapest, Kiskapu Kiadó, 2004. Raymond, E. S. (Internet) (1996-tól folyamatosan frissül): Hogyan lesz az emberből Hacker. (http://esr.fsf.hu/hacker-howto.html) (Letöltés: 2010. 02. 12.) Torma L.: Az Ubuntu Világa. http://toros.hu/ubuntu/az-ubuntu-vilaga.pdf (Utolsó megtekintés: 2010. 03. 15.). Ubuntu.hu[1]: Ubuntu dokumentáció. http://sugo.ubuntu.hu/ (Utolsó megtekintés: 2010. 03. 10.). Ubuntu.hu[2]: Ubuntu viselkedési szabályzat. http://ubuntu.hu/viselkedesi-szabalyzat (Utolsó megtekintés: 2010. 03. 23.).

96


2010.04.30. 13:55:26

Hordósy Rita

Miss Marple1, a szomorúmanók és a szegénység Avagy hogyan írt Solt Ottilia a szegénységről, mikor az nem is létezett?

„Uraim, hagyományos szomorúmanók! Öltsük hát fel valódi álorcánkat! És ne csüggedjetek, ha mást nem, egymást fölismerjük, triviálisan, a hagyományosságról, a szomorúmanóságról és a manóságról” (Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból)

„amit nem tudok arról szóljak amit tudok hallgassam el s majd ha nélkülem száll a holnap kérdeznek s csontvázam felel mit nem gondolok hangoztassam és mit gondolok elhallgassam kuss az igaz harsog a talmi többit sírból kell kikaparni” (Weöres Sándor: Le Journal – részlet)

1

Solt Ottilia „Némi öniróniával szívesen hasonlította magát Miss Marple-hoz, Agatha Christie kedvelt regényhőséhez. Szenvedélyesen kutatta a megtévesztő felszín, a csalóka látszatok, a tudatos elterelő hadműveletek, az önkéntelen elfojtások, átszínezések, önideológiák mögött rejtőző valóságos indokokat és motívumokat.” (F. Havas, 1998)

97


2010.04.30. 13:55:26

Miért Solt Ottilia? Solt Ottilia nevével először egy egyetemi szeminárium keretében találkoztam, melynek során az 1987-es Társadalmi szerződés című Kis Jánossal és Kőszeg Ferenccel közös írását elemeztem.2 Egy másik szeminárium keretein belül a jelen TDK-dolgozat alapját is képező témát boncolgattam: hogyan lehetett a szocializmus éveiben a szegénységről nyíltan írni; egyáltalán bármiről autonóm véleményt kialakítani és azt felvállalni; mi is történt a kádári politikai ideológiának ellenszegülőkkel. Mindez természetesen további, most már metodológiai kérdéseket is felvetett bennem: melyik lehet a legmegfelelőbb módszer – a téma és az adott források ismeretében – a korabeli hatalmi mechanizmusok és intézménytípusok, viselkedésmódok, konfliktusformák feltárására. Lehet-e Foucault kritikai elemzésének módszerét alkalmazni a szegénységről folyó diskurzussal kapcsolatban? És ha igen, akkor a foucault-i genealógia módszer egyik fontos terminusával élve, milyen „töréseket” lehet felfedezni ebben a diskurzusban? „A világ itt egynyelvű, a szavak a dolgok és a dolgok neveik által léteznek, ami nincs kimondva, az nem létezik, ami pedig kimondott, az pontosan úgy létezik, ahogy megfogalmazták. A szocializmus ezért a tabuszavak, a mágikus, az üldözött és elfogadott szavak világa volt, ahol az eszmék uralkodtak a dolgok, az elvontságok a realitás felett.” (Szabó, 1998: 122)

Dolgozatomban szeretném a szegénységről folyó beszéd elmúlt évtizedeit felvázolni Solt Ottilia egy olyan írásából kiindulva, amelynek létezik hivatalos lapban megjelent és a cenzúrát kikerülő változata is. Több, a korszakból származó hivatalos írás, érvelés, fogalmi meghatározás mentén mutatom be a diskurzus feletti ellenőrzés megszerzésének technikáit, a legfontosabb kizáró eljárásokat és korlátozó elveket. A szegénység történetéből néhány fontosabb részletet emelek ki, illetve a korszakban jellemző beszédmódot jól illusztráló konferencia beszámolót elemzem. Emellett fontosnak tartom bemutatni a korszak néhány fontosabb folyamatát, mint például az ellenzékiség kialakulását. Solt Ottiliáról Solt Ottilia a budapesti bölcsészkaron végzett fi lozófia szakot, abban az időben, mikor a hatvanas évek elején megkezdődött az „ifjúság újraorientálása”. Solt az „ifjú lu kácsistának” vagy Lukács-óvodának nevezett évfolyam alatt végzett az egyetemen, de kezdetektől fogva inkább a szociológia érdekelte. A korszakban a „burzsoá tudománytalanság” kategóriájába sorolt „szociológia és pszichológia tárgyaknak viszont még az oktatása 2

Szakkollégista vagyok immáron negyedik éve, kis közösségünket már régóta foglalkoztatja a megfelelő név megtalálása. Solt Ottilia kapcsán ez volt az egyik első gondolatom, így hamar el is kezdtem olvasni további írásait. Így került a kezembe például több kutatási beszámolója is. Kö szönettel tartozom Bálintnak, hogy sok-sok irodalmakat ajánlott, Marcinak, mert hajlandó volt végigbogarászni az írást, valamint a konzulensemnek, Bíró Juditnak, aki tartotta bennem a lelket.

98


2010.04.30. 13:55:26

is megszűnt” (Romsics, 2000: 361). Solt maga választotta saját tanítómesterét, Kemény Istvánt – 1971 tavaszától kezdve járt a Kemény által tartott keddi szemináriumokra, ahol eleinte szociológia módszertanról, később szociológia elméletekről, közgazdaságtanról, társadalomtörténetről esett szó, nyíltan kritikai felhanggal (Csizmadia 1995: 145–147) 1981-ben Solt Ottiliát is elküldték addigi munkahelyéről, a Fővárosi Pedagógiai Intézetből, ahol 1974 óta dolgozott. Ezek után az egyetlen terep, ahol úgy, és azt írhatta, amit gondolt, illetve amit igaznak tartott, a szamizdat3 világa volt. „1981-ig szociológus kutató volt a foglalkozásom. Akkor nemcsak az állásomból távolítottak el néhány tucat más értelmiségivel együtt, hanem teljes tilalom alá is kerültem szakmámban. Különféle titokzatos listák kerültek forgalomba a társadalomtudományi intézetekben és szerkesztőségekben azokról, akiket nem szabad foglalkoztatni, akiktől nem szabad cikket közölni, és akit megemlíteni sem lehet. Azóta nincs intézményes kapcsolatom a szociológiával. Mégis azt hiszem, némi szerénytelenséggel, hogy pár barátommal együtt többet, mást tudok a szegénységről, mint a hivatalos szociológia.” (Solt, 1989/1990: 365)

Komoly veszélyt jelentett részt venni a nem hivatalos, a rendszerrel szembeni csoportok tevékenységében, hiszen még a hetvenes években is börtönnel, munkahelyről való elküldéssel vagy pénzbüntetéssel járt, ha valakit elkaptak. Hodosán Róza4, elmondása szerint ellenzékiként el voltak zárva a külvilágtól, hiszen velük jobb volt nem tartani a kapcsolatot. Tisztában voltak azzal, hogy telefonjaikat lehallgatják, a lakásukat távollétükben átkutatják, és lehallgató készülékeket helyeznek el. Kialakították hát a konspiráció szabályait, például ha nem akarták, hogy bárki hallja, amit egymással közölni akartak, a plafonra mutattak, jelezve, hogy a szoba le van hallgatva. Ekkor az egyik beszélgető fél semleges témákról kezdett beszélni, a másik papírra írta a mondandóját, majd cseréltek. A papírt pedig nem a szemetesbe dobták, hanem a wc-be végül… Hodosán könyvében, a Szamizdat történetekben több hasonló történetet is találunk. Hodosán megdöbbentő plasztikussággal írja le azt, ahogy kialakul a távolságot köztük és a társadalom többi része között. Elmondása szerint légüres térbe kerültek; úgy érezték, hogy nem élnek normális életet; az ő általuk választott, 3

A szamizdat: önkiadású irodalom, vagy önmegsokszorozódó irodalom. Csizmadia Ervin azokról az írásokról beszél szamizdatként, amelyek „nem a hivatalos nyilvánosság számára készültek, amelyeket gépiratos, sokszorosított formában vagy fejlettebb technikával készítettek és terjesztettek.” (Csizmadia, 1995: 96) A Retró szótár szócikke szerint „A kommunista uralom alatt lévő országokban külön műfajjá vált, írók, költők, politikusok, grafikusok, közéleti emberek fejezték ki gondolataikat olyan kiadványokban, amelyek kikerülték a cenzúrát, a hivatalos kontrollt.” (Burget, 2008: 215) 4

Solt Ottiliával együtt részt vett a Szegényeket Támogató Alap illetve a demokratikus ellenzék munkájában illetve később különféle szamizdat lapok készítésével foglalkozott. Interjút készítettem Hodosán Rózával a kari TDK forduló előtt, 2008. május 30-án.

99


2010.04.30. 13:55:26

illetve nagyrészt rájuk kényszerített szerep teljes mértékben különbözik a társadalom többi részétől. Hodosán szerint ugyanakkor az általuk élt élet bizonyos szempontból „szabadabb” volt, hiszen a társadalom nagy részétől elvárt szabályok, megkötések rájuk nem vonatkoztak: őket „kijjebb” már nem tudta zárni a rendszer magából. A szamizdat létrejöttének oka az, hogy „(…) ezekben a társadalmakban kialakult egy második nyilvánosság, a köznapi érintkezések, a zárt ajtók mögötti beszélgetések, a híresztelések második nyilvánossága; a hivatalos nyilvánosságban terjesztett hírekkel és álhírekkel szembeni védekezés, a hivatalos információk újraértelmezésének, az esetleg bennük rejlő igazságtartalom kifejtésének második nyilvánossága.” (Hankiss, 1989: 121)

Szegényeket Támogató Alap „Szép, tiszta és suta történet. Helyenként humoros, néha kicsit szomorú. Mindent egybevetve: bájos. Tucatnyi ágrólszakadt szervezetet alapít, hogy segítse a szegényeket, pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot, könyvet gyűjtsön nekik, elrendezze ügyeiket a hivatali útvesztőkben, ingyen ügyvédet kerítsen, ha arra van szükség.” (Kardos, 1998)

A SZETA ötlete akkor vetődött fel komolyabban, amikor Solt Ottilia egyik ismerőse sürgősen pénzt kért tőle egy rokkantnyugdíjas férfinak, aki akkor épp semmilyen szociális ellátásban nem részesült. Iványi Gábor „szakadár” metodista kisegyháza néhány nap alatt összegyűjtött egy nagyobb összeget a rászorulónak. Innen az ötlet, hogy az értelmiségtől pénzt kell kérni a szegények megsegítésére. Ahogy Solt mondta egy későbbi interjúban, a SZETA „mindenekelőtt morális kényszer hatására született meg” (Solt, 1989/1990: 365). 1979 decemberére összegyűlt tízezer forint. „A szegénység intézményes támogatása egy alternatív ideológiai nyelvezet megalkotásával is kecsegtetett.” – írja Csizmadia Ervin (Csizmadia, 1995). A SZETA alapítói Kemény István tanítványai közül kerültek ki, akik a hetvenes évek elejétől részt vettek különféle kutatásokban. A szervezkedés 1979 novembere-márciusa között zajlott. A SZETA célja a közvélemény felrázása, illetve az ellenzéki körök anyagi hozzájárulásával a szegények segítése volt. Ugyanakkor a „(…) tömegkommunikáció teljes hallgatása és a belügyi szervek diszkrét fojtogatása mellett a »második nyilvánosságra« hagyatkozva csak nagyon gyenge hang volt a közvélemény ébresztgetésére (…)” (Solt, 1989/1990: 366). Az első nyilvános akciót a rendőrség meghiúsította, így hosszabb időn keresztül csak magánlakásokon voltak összejövetelek. 1980 decemberében rendeztek egy aukciót, amin százötvenezer forintot gyűjtöttek – ez csak úgy volt lehetséges, hogy közben „megegyeztek” a pártközponttal: nem a SZETA a hivatalos szervező, a hatóság pedig nem kobozza el a befolyt összeget. 1981 végétől Soltot gyakran zaklatta a rendőrség, sokszor tartottak nála házkutatást, mivel ekkortól vett részt a Beszélő című szamizdat lap szerkesztésében (Csizmadia, 1995). A SZETA segélyezett ügyfeleihez ő maga járt, hogy a hétköznapok, a valóság mellett

100


2010.04.30. 13:55:26

maradhasson, hogy „adatokat, információkat gyűjtsön, érzékletes tapasztalatokat szerezzen” (Havas, 1998). A szervezetet meg sem próbálták hivatalosan is bejegyeztetni, éppen a már említett „tabudöntögetés” miatt. Az alapítók között vita folyt arról, hogy inkább szociális vagy inkább politikai jellegű legyen a szervezet. Akcióik a szegényeknek való pénz- és ruhagyűjtésre irányultak, ahogy Hodosán Róza írja a Szamizdat történetek című könyvében: „A leveleket, amelyek alapján dolgoztunk, Ottilia kapta; ezekből nagyjából kiderült, hányan vannak a támogatást kérők és hány évesek a gyerekeik. Ennek segítségével próbáltuk eldönteni, hogy mit pakoljunk a rendszerint ruhákból álló küldeményekbe.” (Hodosán, 2004: 52)

Ugyanakkor maga Kemény István, kinek a munkássága kapcsán egy szociológiai iskola indult, nem vehetett részt a SZETA tevékenységében, hiszen miután egy előadásában arról beszélt, hogy vannak szegények Magyarországon, és a társadalomkutatóknak meg kellene vizsgálniuk a hazai szegénységet, eltávolították állásából. 1973-tól publikációs tilalom alatt volt, 1977-ben Párizsba emigrált (Kardos, 1998).

Az ellenzék A szocialista államrendszerekben létrejövő ellenzékiséget Václav Havel A kiszolgáltatottak hatalmában című könyvében mint a másképp gondolkodók csoportját definiálja; olyanokként, akik „elmarasztaló véleményüknek kitartóan és nyilvánosan hangot adnak, amelyek nem rejtik véka alá politikai elképzeléseiket, vagy amelyek önmagukat többé-kevésbé már bizonyos politikai érőnek tekintik.” (Havel, 1991: 132). Havel szerint az ellenzékiség a korban egyet jelentett az ellenség fogalmával. A Kádár-korszak egészére jellemző, hogy a rendszer kijelölte, hogy az értelmiség számára „melyik az elfogadható és melyik az elfogadhatatlan” véleménynyilvánítás és magatartás (Csizmadia, 1995: 17–19). Kalmár Melinda az Ennivaló és hozomány című könyvében írja, hogy a társadalomtudományok a Kádár-kor elejétől fogva a pártapparátus figyelmének középpontjában voltak. Azonban ekkor már nem agitációt vártak el tőlük, hanem hogy „perspektivikus elméleteket” dolgozzanak ki (Kalmár, 1998: 170). Csizmadia Ervin úgy látja, hogy 1956 után a fi lozófiában lehetett újrakezdeni, újat kezdeni: a rendszer sokáig úgy tekintett erre a területre, mintha „néhány elszánt tudós ezoterikus” kísérlete lett volna. Ennek megfelelően lehetségessé vált a marxizmus újragondolása a fi lozófia „helyreállításának” jegyében, miáltal kívül lehetett kerülni napi politikai és ideológiai kereten – ezt nevezi Csizmadia a „marxizmus reneszánszának”. Ezekben a folyamatokban – még a Lukács György-féle iskola tagjai számára is – benne rejlett annak a reménye, hogy a rendszer megreformálható (Csizmadia, 1995: 17–20). 101


2010.04.30. 13:55:26

Kalmár Melinda a fi lozófiára kiszabott két feladatot említ meg, amit többé-kevésbé elvárt a rendszer: harcolnia kellett az ellenséges nézetekkel, illetve saját kánont kellett kidolgoznia. A hatvanas években, a Hegedüs András volt miniszterelnök nevéhez köthető kutatócsoport létrehozásával, megkezdődött a szociológia „újraindítása” is; Csizmadia Ervin ezt nevezi „kritikai szociológiának”. Mindkét tudományterület komoly veszélyt jelentett a politikai rendszerre magára: a fi lozófia a hegemón ideológiát kérdőjelezte meg, a szociológia pedig a „társadalom párt általi” irányítását kezdte ki. Az eredmény: „A Lukács-iskola és »-óvoda«, továbbá a többi »renitens« értelmiségi kritikus tevékenysége azt a komparatív legitimációs szükségletet veszélyeztette, amely Magyarországnak a többi környező országhoz képest elért pozícióját jelentette. Talán ez volt a legfontosabb oka annak, hogy a hivatalos marxizmuson kívülre tessékelték a társadalomtudósokat, s ezáltal mintegy elvitatták tőlük a közösséghez, a társadalomhoz való nyilvános szólás jogát.” (Csizmadia, 1995: 83)

Csizmadia Ervin írta Marc Rakovskit – amely álnév valójában a Bence György és Kis János szerzőpárost takarta – idézve, hogy „(…) létrejött a hivatalos politikai elit új egysége, az értelmiség kettévált egy konformista és egy nonkonformista részre.” Az előbbi sajátos „önvédelmi ideológiát” dolgozott ki, az utóbbi önálló szubkultúrát alakított ki (Csizmadia, 1995: 105–106). A Kemény-iskolát a témaválasztásai miatt tabudöntő iskolának is nevezik – Kemény István volt az, aki a szegénységgel, a cigánysággal, a munkásosztállyal kezdett foglalkozni, és ennek okán „fekete bárány” lett a rendszer szemében. Az általa készített tanulmányok egy részét elzárták, nem hozták nyilvánosságra, csak belső kiadványokat készítettek belőle. A „társadalomtudományi és kulturális elhajlók” megrendszabályozása 1972 után kezdődött, Keményt ezután teljesen elszigetelték. Csak úgy dolgozhatott, hogy tanítványai titkon adtak neki munkát, és bevonták a további kutatásokba. A Kemény szeminárium nem csak a szegénység tematizálásával döngetett tabukat, hiszen nem a marxista tradíciót folytatták, az itt előkerülő szakmai kérdések terminológiai forradalommal kecsegtetettek (Csizmadia 1995: 176–179).

102


2010.04.30. 13:55:27

A szegénység „története” Magyarországon5 A két világháború között súlyos kérdés a szegénység: az első világháborút követő gazdasági pangás, majd a gazdasági világválság a korábbi, ún. történeti szegénység jelenségét a modern szegénységgel, a pauperizációval „cserélte ki”. Ferge Zsuzsa úgy érvel, hogy ekkor a Horthy-kori állam csak kisebb szükségmegoldásokra volt hajlandó, így az „össztársadalmi problematikába” való integrálás helyett elkülönülten kezelték a szegényügyet, csak néhányan kérték számon a következetes szociálpolitika alkalmazását. A szegénység kategóriáit létrehozva az állami kontroll ebben a korszakban is meghatározta, ki az, aki szegény, ki az, aki ínséges, illetve ki az, aki munkakerülő. Amíg az első két kategóriába tartozók számíthattak a közösségi segítségre, mert vagyontalanok voltak, akik fogyatékosságaik révén nem tudnak magukról gondoskodni, illetve időlegesen keresőképtelenek voltak; addig a harmadik kategóriába önhibájuk miatt kerültek az egyének, mivel nem vállaltak munkát, és ezért nem is érdemelték ki a segítséget (Ferge, 1991: 88–148). A második világháború utáni koalíciós időszakban a szociálpolitika és a gazdaságpolitika némiképp összefonódott, így kétségtelenül nagy hatása volt a földosztásnak, annak ellenére, hogy a gyors és kevéssé átgondolt mechanizmusok komoly feszültségeket okoztak a későbbiekben. A munkásság körülményeinek javítása is célként fogalmazódott meg. A szociálpolitika ekkor intézményes segítséget kívánt nyújtani azoknak, akik különböző okok miatt nem tudtak bérből megfelelő életszínvonalat fenntartani. „A gyakorlat elindult a szegénység felszámolásának útján.” (Ferge, 1991: 156). Az 1949–1952 közötti időszak kapcsán Ferge bekövetkezni látott egy rejtett fordulatot, amelyben a pártvezetés által végrehajtott államosítás, a tervgazdaság bevezetése, a központi elosztás egy implicit szociálpolitikának minősül, aminek révén a termelés eredményei eleve visszajutnak az ezt megérdemlő dolgozókhoz. „Ebben a felfogásban a helyzetnek állandóan és automatikusan javulnia kellett.” (Ferge, 1991: 157). Ebben a logikában teljesen következetes az, hogy a „(...) szegénység egészének kérdése lekerült a napirendről. A hivatalos álláspont szerint ugyanis a szegénység már ekkor megszűntnek tekinthető.” (Ferge, 1991: 158, kiemelés az eredetiben). A szociálpolitika nem járható út – szólt az új irányvonalat kijelölő utasítás. Ennek elemei megmaradtak a társadalombiztosításban, illetve a munkavédelemben. A szociálpolitikai juttatásokkal kapcsolatban a hatalom folyamatosan próbálta elfelejtetni, hogy az a dolgozók által megtermelt munkabérből származik, és ezzel párhuzamosan erősödött az a szemlélet, hogy mindaz az állam gondoskodása, ajándéka. „Erre az időszakra a társadalmi kontroll nélküli önkényalapú politika uralma, az érdekmozgások és a társadalmi gondolat elsorvasztása – s mindezek miatt az abszolút és relatív szegénység növekedése volt a jellemző.” (Ferge, 1991: 167). Az 1957–1977 közötti időszakot Ferge úgy értelmezi, hogy a körülmények folyton 5

A szegénység történetét Ferge Zsuzsa Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből című könyve alapján tekintem át (Ferge, 1991).

103


2010.04.30. 13:55:27

javultak, a szociálpolitikában azonban nem történt szemléletváltás, így „elmélet, deklarált politika és gyakorlat szokatlan mértékben szétváltak” (Ferge, 1991, 168, kiemelés az eredetiben). Azaz Ferge szerint a jó irányba mozgó gyakorlati működés mögül hiányzott az elméleti háttér. „Az »ötvenes évek« ismert kísérőjelensége volt a társadalmi gondolat elfojtása, bénultsága. Ezzel párosult a társadalomkutatás, a társadalomstatisztika rendkívüli mértékű visszaszorulása. A társadalomvezetésnek nem volt szüksége visszajelzésekre, hiszen szinte definíciószerűen jellemezte a tények önkényes kezelése.” (Ferge, 1991: 172.)

Szociológia nem volt, így a statisztika kezdte el gyűjteni az adatokat például a jövedelem-eloszlásról. Mint ahogy arról korábban volt szó, a hetvenes évektől kezdődött el a szociológia tudományának „létrejötte”, engedélyezése a hatvanas évek közepén történt. Azonban ez sem jelentette a politika és a tudomány együttműködését. Solt Ottilia egy interjúban mondta, hogy a korszakban a gazdasági növekedés mellett komoly esély volt arra, hogy a meglévő strukturális szegénységet felszámolják, azonban épp ezzel szemben ható döntések születtek: a nincstelen szakképzetlenekből a „teljes foglalkoztatás” által „vattaembereket” csináltak, akik saját gyermekeiket sem tanulni, hanem magukéhoz hasonló pozícióba küldték (Solt, 1989/1990: 368–369). Az 1978-tól 1991-ig terjedő korszakban, Ferge szerint, némiképp megtorpant a gazdasági fejlődés, ami miatt a lakosság életszínvonala sem emelkedhet tovább. Magyarországot mint a legvidámabb barakkot emlegették: míg a fogyasztási cikkek vásárlását erőteljesen támogatták, addig az alacsony jövedelmű rétegek rovására folyamatosan emelték az alapvető élelmiszerek árát. Nem bővült a foglalkoztatottak köre, sőt, akadtak a munkából kihullók is, azonban a segélyek, pótlékok rendszere nem alkalmazkodott ehhez a helyzethez, a munkanélküliség megjelenéséhez. „Az adatok szerint a szociálpolitika és a szociális kérdés nyilvánossága 1952-ben volt a mélyponton. E problémák fontossá, témává 1956 után, a reformot követően és leginkább a mai helyzetben váltak. Igaz, a »szegénység« tabu jellege a napi sajtóban megmaradt (legalábbis 1982-ig), de egy sor szinonimája terjedni kezd, és kifejezetten polgárjogot nyert a »hátrányos helyezet«, »halmozottan hátrányos helyzet« kifejezés.” (Ferge, 1991: 197, kiemelés az eredetiben)

Ferge érvel amellett, hogy a szegénység, mint kategória tudományosan pontatlan kategória, helyette az objektív relatív depriváció fogalmát vezeti be. „Mindazonáltal ha tényszerűen léteznek a szegénység bizonyos formái, s ha erről az állampolgároknak véleményük van, akkor a fogalom kerülése vagy felcserélése – mint tájékoztatási stratégia – vitatható.” (Ferge, 1991: 197)

104


2010.04.30. 13:55:27

A szegénység szó mellőzésével, felcserélésével nem értett egyet Solt Ottilia, ahogy ezt láthatjuk például összegyűjtött írásai között található recenziójában Ferge Zsuzsa egy korábbi, 1989-es könyvéről. Az írás címe: Szegény az, akinek nincs…. (Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út?) Solt itt fejti ki azt, hogy miért tartja fontosnak a szegénység-fogalom használatát, mindenféle más, „ráerőltetett” fogalmakkal szemben. Szerinte ennek a terminusnak „szimbolikus és önértéke” van; ami abból is kiderül, hogy az írók, a társadalom kutatói számára mindig is alkalmas és használható fogalom volt. Továbbá szerinte nem csak a tudományos körök és a politikai döntéshozók retorikai elvárásai szerint kell megírni a kutatási eredményeket, mert a tudomány „igazán akkor értékes, ha azokkal is szót tud érteni, akikről beszél.” (Solt, 1989: 397). Solt szerint a szegénység fogalmának mozgósító ereje van, ami nem teszi ugyan tudományos kategóriává, de ki lehet belőle dolgozni azt a meghatározást, ami szociológiai vizsgálódás tudományos tárgyát képezheti. „(…) a »szegénység« szó szociológiai kategóriaként való alkalmazásának szimbolikus tartalma: Kemény akkor kezdte ezzel a szóval ostromolni a nyilvánosságot, amikor a párt és a kormány nem volt hajlandó foglalkozni a szegénység létezésének nyugtalanító tényével, s állásaiból annyihoz ragaszkodik, hogy el akarja tüntetni a folytonosságot az immár elismert »halmozottan hátrányos helyzet« avagy »objektív relatív depriváció«, valamint a jó öreg »szegénység« között. (Solt, 1989: 399)

A szegénységről folyó diskurzus „Társadalmunkban mindig is létezett a szegénységnek emberhez méltatlan állapota, ezt a szegénységet éppen az ún. szocialista vívmányok, vagyis a társadalmi-politikaigazdasági berendezkedésünk termelte ki és tartotta fenn. Csupán a nyilvánosságból, de nem a valóságból irtotta ki a magyar kommunista párt uralma a hagyományosan súlyos szegénységproblémát, s azok az ideológiai és társadalompolitikai manőverek, amelyekkel a párt irányította állam a szegénységet eltakarta a szemünk elől, csak mélyítették és szélesítették a szakadékot a szegény kisebbség és a »vívmányokban« többékevésbé részesedő többség között.” (Solt, 1985; 1989: 337–338)

A fenti idézet Solt Ottilia Szegények pedig nincsenek! – Magyar szocialista szegénység című írásából származik. Kiválóan összegzi azt, hogy a dolgozatomban elemzett korszakban a hatalom miképpen tagadta le az egyes társadalmi jelenségek létét, és miért lehetetlenítette el azokat, akik a jelenséget nevén nevezték. Szalai Júlia A szociálpolitikai tartalmak nyelve – amit kifejez és amit eltakar című

105


2010.04.30. 13:55:27

írásában a szociálpolitikai nyelvezetet elemzi, a szegénységről folyó diskurzus elemzésének bevezetéseként áttekintem a cikket. Szalai Júlia szerint az egyes szervezetek, intézmények kialakítják sajátos nyelvüket, azonban közös bennük a hivatalos stílus.6 Két nagyobb részét elemzi a szociálpolitikai tartalmaknak, egyrészt a stílusjegyeket, másrészt a használt fogalomkészletet. A stílusjegyeket tekintve Szalai szerint a szociálpolitika mindig deklaratív, kijelent, ritkán indokolja azt, hogy miért „kell” így vagy úgy tenni. Nincsenek benne személyek, mindig egy nagyobb csoport nevében, egy intézményként lép fel, ezáltal megfellebbezhetetlen a mondanivalója. Ezekben a szövegekben az alany személytelen, mégis rendelkezik emberi tulajdonságokkal, ebben a „társadalomban” azonban nem létezik különérdek, legfeljebb ellenlábas csoportok. Szalai Júlia ezt az alábbiakkal magyarázza: „A morális jellemzőkkel való felruházás és a megszemélyesítés funkcionális annyiban, amennyiben érdekviszonyok sajátos formájú artikulációját – s egyúttal leplezését – segíti elő.” (Szalai, 1984–85: 110)

Ezekben a szövegekben nincsenek meghatározva a kritériumok, a szövegek nem állnak másból, mint a célok egymásutánjának felsorolásából homályos fokozókkal, határozókkal együtt. A fogalomhasználatot tekintve a cselekvő alany legtöbbször valamely nagycsoport, maga a társadalom, az állam – tehát a központi akarat ugyanaz, mint a társadalmi akarat, a „népgazdasági érdek”. Szalai Júlia szerint ezáltal lehet a központnak való alárendeltséget emberarcúvá tenni, a jövedelmi újraelosztást, mint szociális gondoskodást bemutatni. A szociálpolitika nyelve a vertikális kapcsolatokon, az alá-fölé rendeltségi viszonyokon alapul. Az egyén itt juttatást kap attól, akinek van; passzívan várnia kell a segélyre, a segítségre, a paternalista gondoskodásra. Az állam átvállalja a terheket, az állam jóakaratán múlik, hogy valaki részesülhet-e különleges bánásmódban. Szalai Júlia felhívja egy nagyon fontos fogalmi törésre a figyelmet írásában: az államkassza bevételi és kiadási oldalának kettősségével kapcsolatban. „Ezt a fogalmi-kategoriális képletet nevezném a »kettéhasított újraelosztás« nyelvi jelenségének, amely eltünteti és elleplezi, hogy egy cirkuláris újraelosztási folyamatról van szó, és hogy a források és kiadások között valamiféle kapcsolatnak kell lennie.” (Szalai, 1984–85: 114)

A bevételeket jelölő fogalmak mind technikai jellegűek, a kiadási oldalon lévők mind – az ideológiai alapon meghatározott csoportnak – adományozott tételek, 6

A korszakban léteztek szociálpolitikai tartalmú lépések, noha például Ferge Zsuzsa szerint „nem állítható, hogy a történések szervesen illeszkedtek volna valamilyen elvileg tisztázott szociálpolitikai rendszerve” (Ferge: 1991, 170)

106


2010.04.30. 13:55:27

amelyek a központi akarat jóságát dicsérik. Szalai szerint a szociálpolitika nem ismer tranzakcionális jelenségeket, csak egy irányt. Ebből is adódik, hogy az intézményrendszer maga is egy hierarchikus viszonyra épül fel: az információ, a juttatás, a parancs tőlük áramlik az egyes csoportok, egyének felé. Szalai ezt a rendszert úgy definiálja, mint „(...) a szociális érdekképviselet sajátos, az alá-fölé rendeltség viszonyait hallatlan politikai, ideológiai leleménnyel megújítani képes kelet-európai formája” (Szalai, 1984–85: 118). Hoznék néhány példát a fentiekre egy 1967-es Köznevelésben megjelent írásból. Címe: A tanulmányi feltételekben hátrányos helyzetben lévő tanulók segítéséről – A Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztályának útmutatója. Az írás hivatkozik arra, hogy az MSZMP VIII. kongresszusa eltörölte a „származás szerinti kategorizálást”, amely által megszűnt a munkás- és parasztszármazású tanulók pozitív diszkriminációja a középiskolai és a felsőoktatási felvételin. Ezáltal egyenlővé vált a tanuláshoz való jog, de továbbra is „[a]rra törekszünk, hogy az egyenlő lehetőségeken kívül fokozatosan azonos feltételeket is biztosítsunk ifjúságunknak a tanuláshoz.” (MM KF, 1967: 481, kiemelés az eredetiben) S hogy miként kell azonos feltételeket létrehozni? „A tanulmányi feltételeikben – önhibájukon kívül – hátrányos helyzetben lévő tanulókat segítenünk kell.” (MM KF, 1967: 481, kiemelés az eredetiben)

Az útmutató pontokba szedi, mi lehet a hátrányos helyzet oka, háttere, kategorizálja, egymástól elválasztja ezeket. Megjelöli azt is, hogy a különösen hátrányos helyzet esete akkor áll fenn, ha az egyes hátrányos helyzetek halmozódnak. Ezek után az elemzés kijelöli, milyen szinteken kell a segítést végrehajtani, kinek mi a dolga benne: egyrészt az oktatáspolitika számára jelöl ki feladatokat, másrészt az iskolának és az iskolával foglalkozó intézményeknek ad útmutatást. Az írás pontokba szedve közöl három nagy területre, problémakörre nézve intézkedési kötelezettséget vagy lehetőséget. Néhol követendő jó példákat hoz, néhol előír, néhol a szokásos tevékenységet bírálja és mást ajánl helyette. Az első nagyobb terület a „hiányos előképzettség miatt”, a másik a „bejárási nehézségek” miatt, a harmadik a „kedvezőtlen anyagi, szociális és kulturális viszonyok” miatt hátrányban lévő tanulók segítésére vonatkozik (MM KF, 1967: 482). Az útmutatás által használt igék többnyire felszólító módban vannak, az egyes területeknek kijelölik a felelőseit. Nem határoz meg pontos kritériumrendszert, csak néhol ad magyarázatot, inkább a korábbival való szembeállítás esetén, mint az újabb célok indoklásánál. Péteri Jánosnak 1987-ben jelent meg A szociálpolitikai írások a párt lapjában (1946– 1982) című cikke. A tartalomelemzés által megállapítja, hogy a Szabad Népben és a Népszabadságban a korszakban „(...) a politikát legitimáló »hivatalos valóság« tényei-

107


2010.04.30. 13:55:27

nek viszonylag állandó részaránya, valamint a mozgósító funkciónak a hetvenes évektől történő »megugrása«” tapasztalható (Péteri, 1987: 34).

„A többszörösen hátrányos helyzetű rétegek vizsgálatáról”című konferencia A Magyar Szociológiai Társaság tudományos ülésszakában a fenti címmel szervezett konferenciát 1981. április 23–24 között. A szocialista korszak szegénységről folyó diskurzusához elemzési alap lehet a konferencia, hiszen be lehet mutatni általa, hogy amikor már néhány gondolatot meg lehetett fogalmazni a szegénység létezéséről, a korszak jellemző tilalmai hogyan bénították mégis magát a diskurzust. Most mindezt a Szociológia című folyóiratban megjelent beszámoló alapján próbálom bemutatni – rávilágítva a különböző álláspontokra, érvelésmódokra; illetőleg azok hátterére is. A konferencián részt vevő meghatározó jelentőségű társadalomtudósok között jelen volt Solt Ottilia is. A Szociológia című folyóirat közöl néhány előadást, természetesen csak azokat, amelyek a „megfelelő” terminológiát használják, azaz nem szegénységről, hanem hátrányos (társadalmi) helyzetről, többszörösen/szimplán/halmozottan hátrányos helyzetről, alacsony jövedelemről, pauperizált helyzetről, deprivációról, kedvezőtlen viszonyokról, szakképzetlenségről/iskolázatlanságról beszéltek. A „szegény” szó használatának mellőzésére kitér néhány előadás is, így például a konferencia megnyitásakor Szalai Sándor utal arra, hogy a köznyelvben szokás a többoldalúan hátrányos helyzetűeket szegénynek nevezni. Huszár István azonban már úgy adja meg a hátrányos helyzet definícióját, hogy nem használja a szegény szót. Ferge Zsuzsa előadásában így indokolta a megfelelőnek vélt szóhasználatot: „(...) sokan felcserélhetőnek vélik a »szegénység« és a »depriváció« fogalmait, jóllehet a tradicionális »szegénység« fogalom az anyagi szűkösséghez tapad, s nem vonatkoztatható az anyagiakon kívüli hátrányokra.” (Hátrányos helyzet, 1981: 298)

Az ő javaslata az objektív relatív depriváció fogalmának bevezetése, ami szerinte jobban leírja az egyén helyzetét. A fogalomban az objektív arra utal, hogy a társadalomban általános szinthez képest milyen a helyzet, a relatív pedig a szegénység és egyenlőtlenség problémáját veti fel. A társadalmi okokat kutatva a rendszerhű közgazdász, Nyers Rezső elmondta, hogy a hátrányos helyzetek nem az elosztás főbb arányai miatt alakultak ki – hiszen a szocializmussal sem az egyenlőtlenségek, sem a szegénység nem fér össze. „Gazdaságpolitikánk – ugyanúgy, mint művelődési politikánk – a nép egészének az érdekét és felemelkedését szolgálja, ezért, és nem öncélként változtattuk szocialistává a termelési viszonyokat, ezért igyekszünk ésszerűsíteni a gazdasági mechanizmust,

108


2010.04.30. 13:55:28

és ezért küzdünk a társadalom politikai, kulturális felépítményének jobbá tételéért.” (Hátrányos helyzet, 1981: 291)

A konferenciáról készült beszámoló csak a nagyobb előadások szövegeiből közölt részleteket, a vitákról szólva pedig csak a „hivatalos” álláspontot megjelenítő személyekről szólt. Egyetlen bekezdés említette, hogy megfogalmazódtak ellenvélemények, és hogy a részt vevők két egymással ellentétes álláspontot fogalmaztak meg: az egyik oldal a „hátrányos helyzet” fogalma mellett érvelt, a másik fontosnak tartotta a „szegény” szó használatát. Azonban a többség elsöpri a „kisebbség” gondolatát: „A hozzászólók többsége szerint a »hátrányos helyzetű« minősítés sokkal súlyosabb kategória, mint a szegénység kimondása. Különösen akkor, ha a hátrányos helyzetet többoldalú okok váltják ki.” (Hátrányos helyzet, 1981: 301). Azaz a szegénység eltagadására kitalált szó erősebb, mint az, amelynek használata tiltott volt. Az egyik bevezetőből megtudhattuk, hogy a szocializmusban dolgozó szociológusok nem kutatták eleget a hátrányos helyzetet. Ez azonban furcsa kijelentés, hiszen maga a hatalom kényszerítette emigrálni azokat, akik magát a témát felvetni próbálták. Nyers Rezső, aki ekkor az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az alábbiakat mondta előadásában: „Nem tartom csak terminológiai jelentőségűnek a »halmozottan hátrányos helyzetben lévők«, vagy a »szegények« kifejezés használatát sem. Egyrészt azért, mert az utóbbihoz a fogalom történelmi »pályafutása« és a múltban hozzá fűződő asszociációk miatt ma olyan politikai felhang kapcsolódik, amely tulajdonképpen a múltbeli jelenségeket idézi vissza. Másrészt tudományosan nem fogható meg. A tudományos kutatásnak pedig olyan fogalmak kellenek, amelyek összetevői nyomon követhetők, empirikusan megközelíthetők. A többoldalúan, vagy halmozottan hátrányban lévők kifejezés ilyen fogalom és éppen ennek a tanácskozásnak a példája mutatja, hogy összetevőiben valóságos tartalma van. Lehet, hogy még jobb szót is találunk. A nyugati szakirodalomban használt kifejezés, a relatív depriváció (amelynek egyébként ugyancsak van a szociológia történetében más jelentése is) sok tekintetben pontosabban fejezi ki a jelenséget, ám nehezen fordítható magyarra. Mindegyik jobb azonban, mint a »szegénység«. A szegénység kifejezésben például nem tudjuk elhelyezni a szubkulturális hátrányokat, amelyek és következményeik igen jelentősek a cigánylakosság esetében. Az is lehet, hogy »szcientista« a többoldalú vagy halmozottan hátrányos helyzet fogalma. Nekünk azonban éppen tudományos célokra, és nem agitatív jelszóra van szükségünk, és a tényleges jelenséget jobban megfogja, mint a »szegénység« populáris kifejezése.” (Hátrányos helyzet, 1981: 327)

Maga a tény, hogy a hátrányos helyzetről konferenciát rendeznek 1981-ben, véleményem szerint, egy alapvető rendszerprobléma beismerésére utal, jelesül arra, hogy 109


2010.04.30. 13:55:28

a szegénység kérdése még nem megoldott társadalmi probléma. Hiszen ha a szocialista forradalom ígérete megvalósul, és az előtte elnyomott osztályok valóban hatalomra kerülnek, mindenféle egyenlőtlenségnek, eredendő hátránynak meg kellett volna szűnnie Nyers utal is rá, hogy szerinte azért nem szabad a szegénység szót használni, mert múltbéli, már nem létező jelenségekre vonatkozik. (Arról persze természetesen nem beszél, hogy az érzékelhető, a korszakban tapasztalható depriváltságok kialakulásához mi vezetett.) A „szegénység” szó használatával azért is baj van, szerinte, mert az nem elég tudományos, mert nem képes a szegénység összes oldalát, minden okát bemutatni. A szegénység ebben az érvelésben túlságosan „populáris”, és csak a hátrányos helyzet fogalma nem agitatív, politikai hatású, manipulatív. Tehát a rendszer által a kutatóktól elvárt fogalmi csere által létrehozott, magyarra fordított szavak Nyers szerint jobban ki tudják fejezni a szegénység fogalmát, mint az a szó, amit a köznyelvben nap mint nap használnak. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a szövegben csak a szegénység szó van idézőjelek közé téve, mintha az továbbra is valamely távoli, nem létező jelenség volna és csak a hátrányos helyzet létezne. Az érvelés némiképp körben forgó, hiszen Nyers szerint a kutatók „kitaláltak” egy fogalmat, amivel egy jelenséget jelöltek, és ez a fogalom a konferencián jól érzékelteti, hogy „kitalálói” mennyire jól tudják használni azt. Nyers azt is felveti, hogy lehetne újabb kifejezéseket is keresni a jelenség minél pontosabb leírására, lehetne újabb fogalmi álcákat „gyártani” a szegénység helyett. Ő maga azzal utasítja vissza ezt, miszerint az újabb és újabb elvont fogalmak csak a tudományos, szcientista túlzások lennének, a valóságra nézve kevés relevanciával. Érdekes azt is látni, hogy míg fogalmi szinten a jelenség minél pontosabb megragadása volt a vallott cél, addig tartalmi szinten, lévén az akkori szegénység alapjait tagadták, nem jutottak el a jelenség korrekt szociológiai leírásáig.

Solt Ottilia írásai A következőkben Solt egy szegénységgel kapcsolatos írását mutatom be. A cikk érdekessége, hogy két változatban készült el: az egyik egy hivatalos pedagógiai lapban, a másik egy szamizdat kötetben jelent meg. Megpróbálom összehasonlítani a két változatot, rámutatni a legfontosabb eltérésekre. Budapest szakképzetlen és vagyontalan lakóinak életmódja (Budapesti Nevelő, 1977/1) illetve A hetvenes évek budapesti szegényei (Profi l című szamizdat kötet) Ez a tanulmány nem jelenhetett meg az utóbbi címmel hivatalos lapban. A Budapesti Nevelő 1977. évi első száma Budapest szakképzetlen és vagyontalan lakónak életmódja címen közölte, nem szerepelhetett benne az a szó, hogy „szegény”. A cenzúrázatlan változat Kenedi János Profil című szamizdat kiadványában jelent meg, 1976-ban. 110


2010.04.30. 13:55:28

Már a címválasztás is a korabeli szemléletre utalt: nem szegények voltak, mert a szegénység strukturális jelenség volt, márpedig a szocialista vívmányok között nélkülözés, megfosztottság, éhezés és fázás nem létezhetett. Szakképzetlenek emberek éltek csak, akik nem voltak hajlandóak semmit tenni saját sorsuk jobbra fordításáért. A hatalom az alattvalókra hárította a felelősséget: ő jobbnál jobb lehetőségeket teremtett, de az egyén csak nem volt képes élni vele! Nem szegényekről kell itt beszélni, hanem közveszélyes munkakerülőkről! A két cikket összehasonlítva érdemes elemezni, mivel az egyik a cenzúra titkolt, ámde nagyon szigorúnak tetsző törvényei között született, a másik pedig a figyelemfelhívás volt azon kevesekhez, akik előtt „lehetett” beszélni. A Budapesti Nevelőben megjelent cikkben a szerző a szegénynegyed kifejezést idézőjelek közé tette. Ez azt sugallja, hogy Solt nem volt hajlandó lemondani a szó használatáról, ezáltal a közbeszédben történő szegénység-tagadással sem azonosult. Azonban mégsem volt megengedhető, hogy egy pedagógusoknak szóló lap hasábjain csak úgy szembemenjen valaki az ideológia kényszereivel. A szegény szót önmagában nem írta le, helyette végig szakképzetlen és vagyontalan emberekről beszélt, illetve alsó rétegről. Ahogy a Szociolingvisztika című könyvében Ronald Wardaugh írja: „A nyelvet azonban nem csak arra használják, hogy kimondjanak bizonyos dolgokat, hanem arra is, hogy elkerüljék bizonyos dolgok kimondását. Bizonyos dolgokat nem mondanak, nem mintha nem lehetne, hanem azért, mert »ilyesmiről nem beszél az ember«, vagy ha beszél, akkor nagyon körülírásos formában. Az első esetben nyelvi taburól van szó, a másodikban eufemizmusokat alkalmazunk, hogy elkerüljük bizonyos dolgok közvetlen említését.” (Wardaugh, 1995: 210)

A szocialista mindennapok eufemizmusa nagyon komolyan kötött volt, semmilyen körülmények között nem lehetett ezeket áthágni. Ugyancsak Wardaugh írja, hogy „Természetesen mindig akadnak olyanok, akik készek megsérteni a tabukat, mert meg akarják mutatni, hogy szabadok az ilyen korlátozásoktól, vagy pedig irracionálisnak és igazolhatatlannak minősítik a tabuk létezését, mint például bizonyos mozgalmak, amelyek a »beszéd szabadságáért« harcolnak.” (Wardaugh, 1995: 211)

Szembetűnő, hogy a Budapesti Nevelőben megjelent cikk lényegesen rövidebb, mint az, ami szamizdatként látott napvilágot. Ennek bevezetőjében is írt Solt arról, hogy milyen a nyomor, sőt kissé szépíti is a helyzetet: úgy fogalmaz, hogy telepszerűen vannak Budapesten a nyomornak terepei; hogy elkülönített világot jelentenek ezek. De, ellentétben a Profilban megjelent cikkel, itt nem tárgyalta a szegénység mértékét. A hivatalos periodikában nyilván nem lehetett leírni, hogy emberek ezrei éheztek, csak azt, hogy általában élelemhez jutnak. 111


2010.04.30. 13:55:28

Tudjuk: a valóság az volt, hogy inkább csak a hónap nagyobbik felében jutott elegendő étel. A nyilvánosságban megjelent tanulmány annyit állapíthatott meg, hogy fel tudtak öltözni, a nem hivatalos cikk kimondhatta azt is, hogy a ruhák használtan kerültek tulajdonosukhoz. A Profi lban megjelent cikk taglalta azt is, hogy két háború közötti budapesti szegénység eltűnt, helyette azonban a cigányság került ugyanolyan rossz helyzetbe. Solt szerint még nagyobb problémát jelentett az, hogy a többségi lakosság és a cigány lakosság között nincs semmilyen kapcsolat. Erről a hivatalos publikáció nem beszélt – cigánykérdés nem létezett, ahogy szegénykérdés sem volt a szocialista Magyarországon. A szamizdat publikációban Solt egy bekezdés erejéig bírálta a szocialista Magyarország azon jellegzetességét, hogy a privilégiumok ellenőrizhetetlen rendszert alkotnak; hogy a magántulajdon ingatag és az anyagi biztonság korlátozott. A szegénység definíciója a szamizdat cikkben a következőképpen hangzik: „szegény az, akinek nincs legalább egy szobából és konyhából álló, legalább folyóvízzel és saját WC-vel felszerelt önálló lakása” (Solt, 1998: 243). A nincstelenek az önálló életüket úgy kezdték, hogy nem kaptak jóformán semmit sem otthonról, iskolázatlanok, szakképzetlenek, a mindennapi túléléshez szükségesen kívül nem képesek tartalékolni. Ennek megfelelően a réteg újratermelte önmagát, hiszen gyermekeit is hasonlóan tudta útjukra bocsátani. Érdekes, hogy ez a gondolat, miszerint az alsóbb réteg újratermelte magát, illetve szegénysége öröklött jellegű, megjelenhetett a hivatalos lapban is. Ha az akkori ideológia mentén gondolkodunk, meglátásom szerint ez nem fért volna bele a kimondhatóba – hiszen ebben az esetben úgy tűnhet, a szocialista rendszer mégsem tudott mindenkit felszabadítani. A szamizdatban Solt elemzésnek veti alá, hogy miből is élt ez a réteg. A szegény réteg szakképzetlen, „főfoglalkozásukon kívül mindenféle munkát vállalnak, ha pénzre van szükségük” (Solt, 1998b: 245). „Hol vannak a szegények Budapesten?” (Solt, 1998: 246). Már a kérdésfeltevés is provokatív volt. Természetesen ez a rész nem szerepelt a hivatalos hasábokon. Budapest területének fele szegények lakóhelye volt. Ennek ellenére a szegénység nem szembeötlő, mert kozmetikázott volt a kép: ami feltűnő volt, azt lebontották, a többit eltakarták nagy panelházakkal, lakótelepek tömbjeivel; hiszen ami nem látszik, az nincs is. A csoportok elkülönítése, az itt és az ott látható ellentéte súlyosbította a helyzetet Solt szerint. Az érintetlenségről beszélt: a telepek elkülönítése, a környezet izolálási szándéka kialakította a belső összetartást a külsőkkel szemben, illetve a külvilág rémtörténeteit, előítéleteit. Léteztek vadtelepülések is, ezek rendezetlen jogviszonyú helyek, épületek, mindenféle közművesítés nélkül – Solt rengeteg ilyen telepről tudott, a szamizdatban megjelent írásában leírta előfordulási helyüket, majd megjegyzi, hogy ezek papíron nem is léteztek, a hivatal nem volt hajlandó nyilvántartásba venni őket. A vadtelepülések kapcsán a Budapesti Nevelőben megjelent cikk csak egy lábjegyzete szólt arról, hogy ezekben lakott a cigány lakosság nagy része. A cigányságról és annak jövőjéről a szamizdatban így írt Solt: 112


2010.04.30. 13:55:28

„A cigányok – ami színes kisebbségünk – jelen vannak a budapesti szegénység összes formációiban. Ha a lakásépítés megtartja a mostani ütemét, a szegénytelepeket lassan cigányok fogják átvenni, és egyre több lakást népesítenek majd be a szegénynegyedekben is, hogy ha a gazdasági növekedés nem lassul le teljesen, idővel majd átvegyék a budapesti szegénység egész társadalmi szerepkörét” (Solt, 1976: 250–251)

A budapesti szegények sajátos kultúrával rendelkeztek – ez a legfontosabb üzenete mindkét írásnak. Igaz, a hivatalos lapban csak nincstelenek és szakképzetlenek kultúrája volt megírható. Solt a szamizdatban azt írta, hogy az „életformák, birtokolható pontok és felhalmozható javak egyáltalán nem egyenlőek, nincsenek »igazságosan« elosztva, mégis, a legszűkösebb is tartalmazza a biztonság elemeit. Intézményrendszerek épültek fel a biztonság kölcsönös garantálására; a tulajdont, a családot, a házasságot védő jog, a szaktudás szabályozása, iskoláztatási rend és így tovább.” (Solt, 1976: 251). Ezek a rendszerek kényszerítették azt a csoportot is, amelyik ezeket a biztos pontokat nélkülözte, amelyik az integráció teljes hiánya által a többségi társadalomtól teljesen elütő életformát hozott létre. S hogy mi ez a kultúra? „Rugalmas alkalmazkodás az életfeltételekhez. Olyan szokások, kapcsolatok, ízlés, beállítottság, olyan viselkedésminták, amelyekkel fenn tudják tartani magukat, és elviselhetővé is tudják tenni életüket, amelyek módot adnak örömre, ünnepre is.” (Solt, 1976: 252)

Ahogy a szamizdatban írta Solt, a kultúra különbözősége magával hozta a feljebb lévők általi megbélyegzést, hiszen ők tartottak attól, hogy lecsúsznak, ezért igyekeztek határokat húzni a mi és az ők közé. „A szegényeket a felettük állók hajlamosak egyszerűen úgy megítélni és jellemezni, mint ha egyszerűen hiányoznának belőlük az »erények«, egész életüket – beleértve azt is, hogy miért szegények – ezek a hiányosságok magyaráznák.” (Solt, 1976: 252)

A nagy gazdasági változások nagyobb rétegeket emeltek ki a nyomorból – persze fontosak voltak az egyéni erőfeszítések is. Ugyanakkor a „mobilitást kísérő sajátos pszichológiát érvekkel és igazolással látja el a hivatalos ideológia, amely felmagasztosítja a régi nyomort, de makacsul nem vesz tudomást saját, társadalmi és gazdasági struktúránkba ágyazott szegénységünkről. Csak »lumpenek« léteznek, részeges munkakerülők, akik nem élnek korlátlan lehetőségeinkkel.” (Solt, 1976: 253). A hivatalos lapban óvatosan kellett megközelíteni a más jellegű kultúra kérdését, de a hosszabb cikkből néhány fontos üzenet azért belekerült ebbe a torzóba. Nem lehetett beszélni arról, hogy maga a rendszer taszította a nem alkalmazkodókat a mélybe,

113


2010.04.30. 13:55:28

a szegénységbe, abba a létbe, amiről aztán nem volt hajlandó tudomást venni. Nem lehetett firtatni a felelősség kérdését sem. Be lehetett azonban mutatni, hogy ezek a már kialakult és igenis létező helyzetek miként tették labilissá az így felnövő gyermekek személyiségét, miként alakult az a sajátos kultúra, ami az „alsó rétegeket” jellemezte. Solt még arra is vállalkozott, hogy az ekkoriban teljesen háttérbe szorított Kemény Istvántól idézzen7. A hivatalos lapban igen merész kijelentésnek tűnik az is, miszerint maga a munkamegosztás is hozzájárult a szakképzetlen és vagyontalan rétegek fenntartásához; ezt kimondva Solt a rendszer ideológiai alapjait támadta. Írt emellett az alsó rétegek állandó frusztrációélményéről: velük mindig, mindenki fölényes, ez agressziót, érzelmi szélsőségeket vált ki, főleg, mivel párosul a testi-lelki védtelenséggel. A publikált tanulmányt Solt azzal zárja, hogy labilis gyerekből csak labilis felnőtt lehet. Ezen megállapítása nem függ a politikai rendszer jellegétől véleményem szerint, jelenleg is érvényes szociológiai megállapításnak tartom. A szamizdat egyik lábjegyzetében a következő megjegyzést találjuk: „A szociológia már a múlt század óta foglalkozik a »szegénység« kérdésével. Megkísérli leírni a szegények, vagyis az alsó rétegek életének törvényszerűségeit, megmagyarázni a szegénység okát, és megtalálni a gyógyszert erre a »társadalmi bajra«”. (Solt, 1976: 284)

A szegénységdiskurzus rendje „A »szegénység« szót az intézményes kutatás a legutóbbi időkig igyekezett megkerülni mint tudománytalant. Mi konzekvensen ragaszkodtunk a kifejezéshez, mert ez a köznyelvi szó pontosan azt fejezi ki, amit mondani akarunk: azt az embert, aki nélkülöz, akinek nincs semmije, akinek ez a sorsa.” (Solt, 1989/1990: 366)

Michel Foucault-nak A diskurzus rendje című írása alapján szeretném végignézni, hogy a hatalom, ezen belül jelen dolgozatban a kommunista hatalom milyen eszközeit használta az egyes nyilvános diskurzusok birtokba vételének (Foucault, 1998). Foucault szerint „a diskurzus (…) talán jelentéktelen dolog, de jellemző tilalmai hamar felfedik kapcsolatát a vággyal és a hatalommal”, ami azért nagyon fontos, mert „érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem” (Foucault, 1998: 51). A diskurzusok felett gyakorolt hatalom többféle lehet, Foucault elemzi a diskurzusra kívülről kényszerített eljárásokat, a belsővé tett korlátozó elveket, amelyek a diskurzust belülről szabályozzák. A hatalom egy másik típusa a diskurzus alkalmazásának körülményeit határozza meg. Továbbá beszél Foucault olyan lehetőségekről is, amikor a diskurzus valóságának érzékelését lehetetleníti el a mechanizmus, ezzel adva lehetőséget a hatalom gyakorlására. Nem csak a hivatalos szocialista diskurzus törekszik a hatalom megszerzésére, hanem mindenki, aki a diskurzusban részt vesz, a diskurzustársaság minden tagja. Azon7

Kemény Istvánról ekkor már valószínűleg tudta, hogy rövidesen emigrálni fog Párizsba.

114


2010.04.30. 13:55:28

ban az eddigiekből is kitűnt, hogy a szocialista rezsim kizárásai és korlátozó elvei oly mértékűek voltak, annyira áthatották a mindennapi életet, hogy az ezzel szemben fellépő, a szegénység problémájáról beszélő halk, elfojtott diskurzust nem tekinthetjük ugyanolyan súlyos hatalmi törekvésnek. Kizáró eljárások Foucault először a kizáró eljárásokat veszi számba, amelynek három típusát különbözteti meg. A tilalmak alatt az alany, a tárgy, illetve a körülmények tilalmát érti. Ezek a kizáró folyamatok kívülről hatnak a diskurzusra. Ferge Zsuzsa írta 1991-ben a Szociálpolitika és társadalom című kötetben a szociológiát művelőkről, azokról, akik a szegénységről folyó diskurzusban részt próbáltak venni: „Akik közülünk hamarabb felismerték, hogy itt nem egyszerűen az ideológia torz megnyilvánulásáról, hanem egy rendszer-modell válságáról van szó, és volt bátorságuk ennek kimondásához, azokat a hatalom külföldre vagy illegalitásba kényszerítette. Az itthon és első nyilvánosságban maradók külső-belső korlátokkal dolgoztak ugyan, de – azt hiszem – mégis sokat tettek ideológiai tabuk gyengítéséért, az elrejtett-eltagadott valóság megismertetéséért, az ideológia s a valóság közti mély szakadék bemutatásáért.” (Ferge, 1991: 9)

Ha sorban elemezzük, az alany tilalmát korszakunkban az egyes beszélők, szerzők kizárása, megszólalásuk tilalma jelentette. Ferge is írja, hogy aki bátor volt és kimondta, hogy a rendszerben van a hiba – „a király meztelen” – annak mennie kellett, ha nem is feltétlenül emigrációba kényszerítették, de megszólalnia az első nyilvánosságban nem lehetett. A tárgy tilalmát tekintve egyes témaköröket, azok bizonyos szögből való szemlélését, akár egyes szavakat tiltottak. Magyarországon a szocializmus idején nem létezett szegénység, tehát nem lehetett szegényekről, elesettekről beszélni, mert a munkásosztály élcsapata, a Párt elérte, hogy felszabaduljon mindenki az elnyomás alól. Magyarországon nem voltak szegények, csak hátrányos helyzetűek. Azonban nem csak magát a témát, a jelenséget nem volt szabad a diskurzus tárgyává tenni, hanem magának a szónak is vitatták a létjogosultságát. A társadalmi helyzetről való diskurzust a rendszer kisajátította, csak azokat a kategóriákat volt szabad használni, amit a hatalom megengedett, s a szegény vagy nyomorult nem tartozott ezek közé. Helyettesíteni kellett, hiszen a maga őszinteségében, természetességében nem felelt meg az államapparátus követelményeinek. Amennyiben beszélünk szegénységről, az valami módon örököse kell, hogy legyen a kommunista korszak előtti időknek, folytonos, meg nem szűnő társadalmi helyzetként volna jelen, ami önmagában jelenti az egyenlőtlenséget is. Ezáltal a proletárforradalom eredményessége megkérdőjeleződik, hiszen mégsem volt képes megteremteni a valódi egyenlőséget. 115


2010.04.30. 13:55:28

Ahogy Kardos László írta a SZETA tevékenységével kapcsolatban a szocialista rendszer tabuiról: „(…) nagyon is érthető ez a szómágia. A ténylegesen létező, látható, hallható és szagolható szegényekről ne essék szó, ne vegyünk róluk tudomást, a szegénység jelensége – ha egyáltalán – árnyalt és kritikai éltől mentes szalonképes kifejezésekkel említtessék, és megszelídített formájában (hátrányos és többszörösen hátrányos helyzetűek stb.) se legyen a társadalmi közbeszéd tárgya.” (Kardos, 1998). A körülmények tilalma a diskurzusban folyó vélemények, ellenvélemények megfogalmazódásának, artikulálódásának helye szerint válhat kizáró mechanizmussá. A tiltott „burzsoá áltudományok” művelői nem szólalhattak meg nem csak a közéleti lapokban, folyóiratokban, hanem a tudományos színtéren sem. Az ő írásaikat nem bírta el a nyomdafesték, az asztalfióknak, később szamizdat lapokba írhattak legfeljebb. Ugyanakkor az országos tudományos eseményeken sem szólalhattak fel, amennyiben mégis, úgy az általuk elmondottak éppen rendszerellenességük bizonyítékaként szolgált. „Az akkoriban tilos szegény szót használtam, és utaltam arra, hogy a szegénység körülhatárolásánál nem elégséges az alacsony jövedelem kritériuma. A »botrányt« súlyosbította, hogy a felhasznált anyagból következően a szegénység típusainak ismertetésénél munkáscsaládok szerepeltek, és arra is felhívtam a figyelmet, hogy az iskolázatlan szegény gyermekek »húsz, harminc év múlva a legnagyobb gondot jelentik majd önmaguknak és az egész országnak«. A pártközpontban természetesen nem ezen gondolkoztak, hanem a megtorláson. (…)” (Kemény, 1992: 79)

Foucault a kizáró mechanizmusok egyik típusaként említi a megosztást, amelynek egyik példáját, a bolond és józan szembeállításán alapuló elutasítást ő maga elemezte.8 Szintén Foucault ír arról, hogy a megfigyelés és az elzárás miképpen változtak a történelem folyamán a Felügyelet és Büntetés című könyvében. A láthatóság csapdájának hívja azt a struktúrát, amelyben a megfigyelt számára nem láthatóak a megfigyelők, de tisztában van azzal, hogy folyamatosan látható minden mozdulata. A szocialista korszakban a felügyelet ellenőrizhetetlen, láthatatlan és személytelen volt – azonban a folyamatos jelenléttel a megfigyeltek tisztában voltak. Ennek elég plasztikus bemutatását kaptam Hodosán Rózától, aki elmondta, hogy az őket megfigyelők olykor cserélődtek, újak jöttek helyettük, nem számított, ki figyel, csak maga a felügyelet. Ennek a kizáró mechanizmusnak egyéniesítő, a többségtől elszigetelő hatása volt. Hodosán szerint ők teljesen ki voltak rekesztve, el voltak zárva, légüres térben éltek – nekik azonban ez volt a természetes (Foucault, 1990). A kizáró mechanizmusok harmadik típusa az igaz és hamis ellentétén alapul. Ha a diskurzus más-más szintjéről szemléljük a mondott dolgokat, feltűnhet, hogy az igazságvágy vagy igazságakarás mennyiben határozza meg a diskurzust magát. Az igazság8

Lásd: Michel Foucault (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest: Atlantisz

116


2010.04.30. 13:55:29

vágy intézményes alapokon nyugszik, sokféle gyakorlat mozdítja elő: ilyenek a könyvek, a kiadók rendszerei, vagy épp a tudós társaságok. Ha a „megfelelő” módon, helyről szemléljük a diskurzust, fel sem tűnik, hogy az egyes megosztások mennyiben lehetnek kizáróak. Azonban a tudás működtetésének, értékelésének, felosztásának és elosztásának módja és ennek valamelyes kisajátítása már látható kizárási elvként működik. Ahogy Solt Ottilia mondta később egy interjúban: „A szegénykérdés megoldásához mindenekelőtt szembe kellett volna nézni a valósággal, s nem azt hajtogatni, hogy aki nálunk dolgozik, az boldogul. Tehát aki nem boldogul, az bűnös. Ez ugyanis nem volt igaz.” (Solt, 1989/1990: 369)

A Szociálpolitikai értesítő című lapban Huszár István írta az alábbiakat: „Sokismeretlenes egyenletrendszerről, soktényezős függvényről van szó, s ennek jellemzésére alkalmatlannak tartom a köznyelvben gyakran használt szegénység szót. A szociológusok által bevezetett, tudományos vizsgálatokban eddig is sikerrel alkalmazott fogalom, fogalompár – hátrányos helyzet – halmozottan hátrányos helyzet – az itt vizsgált társadalmi gondok, konfliktusok teljesebb jellemzését adja.” (Huszár, 1985: 14)

A fenti érvelésben a kizárást indokolja Huszár: azért nem lehet használni magát a szót, mert nem elég sokrétű. A „szociológusok”, azaz a szakértők sokkal jobb fogalmat találtak, mindjárt többet is a jelenség kifejezésére. Aki tehát magát szociológusnak vallja, annak alkalmazkodnia kell, neki is a „bevált” fogalmakkal kell dolgoznia. A kötet, amelyben Huszár írása is megjelent, még erősen reflektál az 1981-es hátrányos helyzet konferenciára, s az ott lezajlott vitára a terminológia helyes használatáról. Ferge Zsuzsa ugyanebben a kötetben megjelent írása azt emeli ki, fontosabbnak tartja a terminológiai vitánál azt, „hogy mi a /tetszőlegesen választott/ fogalom tartalma, mi a rossz társadalmi helyzetek természete, jelentősége, ok, következménye, milyen tendenciák várhatók, s melyek a társadalmi cselevés jobbítási lehetőségei e tekintetben?” (Ferge, 1985: 43–44). Az utolsó írás a kötetben Tarjányi Józsefé, címe Néhány gondolat a szegénységről. Ebben a fogalmi zűrzavarban ő a szegénység mellett foglal állást, jelezve egy fontos tulajdonságát a szónak: „(…) az erre az állapotra illő egyetlen normális magyar szavunk a tehetetlen sajnálat érzelmi hátterével jelenik meg bennünk (…).” (Tarjányi, 1985: 371). Korlátozó elvek A korlátozó elvek olyan belső eljárások, amelyek során a diskurzusok ellenőrzik önmagukat, osztályozó, rendszerező, szabályozó elvként működnek, céljuk a diskurzus ritkítása. A kommentár működésével kapcsolatban azt láthatjuk, hogy a diskurzus igazságaiként elismert dolgokat lehet csak mondani, a diskurzust kell mondani – folyamatosan. 117


2010.04.30. 13:55:29

Így például csak arról lehet beszélni az alsóbb néprétegek helyzetét érintő diskurzusban, hogy az államosítás által a Párt megvalósította az egyenlőséget, ezáltal automatikusan megszűnt a nélkülözés, a szegénység. A kommentárok kizárólag erre vonatkozhatnak, ezzel ellentétes gondolat nem tud beépülni a beszédbe, ez szükségszerűen szűri a szöveget. Huszár István már idézett írásában arra is magyarázattal szolgál, miért vannak látható törésvonalak a társadalmon belül – ezáltal a hivatalos diskurzust továbbmondja az alábbi módon: „(...) az antagonisztikus osztályellentétek léte történelmileg hosszú időn keresztül azt eredményezte, hogy a társadalmi szerkezet alapvető választóvonalai ezen osztálykülönbségek mentén húzódtak, és ennyiben az előnyök és hátrányok halmozódása az osztályhelyzethez kötött. A hátrányok nagymérvű kumulálódása, az erőteljes depriváció az elnyomott osztályok belső tagozódásában húzott határvonalat. Az osztályhatárok leépítése a belső választóvonal relatív jelentőségét a társadalmi tagozódásban megnövelte.” (Huszár, 1985: 33)

Látható, hogy az ellentétek, törések okait a korábbi rendszerekben véli felfedezni és a szocialista fejlődés sajátosságának tudja be, hogy az osztályhatárok eltűnésével most a belső választóvonalak láthatóvá váltak. További érvként a nagy társadalmi átalakulások lelassulását, az „új társadalomszerkezet konszolidációját” jelöli meg, amelyek mentén a határvonalak előtérbe kerülnek. A szerzőről írott részben, Foucault megállapításai szerint, a tudományos diskurzusban már csak azért fontos a szerző megnevezése, hogy neve legyen az adott teorémának. A szocialista korszakban fontos volt, hogy ki írta az adott cikket, illetve ki az, aki nem is írhatott „hivatalosan”. „Az is előfordult, hogy álnéven dolgoztunk, az is, hogy a vizsgálatnak volt álneve, azaz a hivatalos cím és a kutatás valódi tárgya nem fedték egymást.” (Kardos, 1998)

A fenti idézet rámutat egy másik mechanizmusra: a diszciplína létrejöttére. A diszciplína lehetővé teszi az alkotást ám határokat szab neki. A diszciplína tárgyak tartománya, módszerek csoportja, „igaznak tekintett kijelentések korpusza” – ezen kívülre nem kerülnek gondolatok, a diskurzuson belül csak ezekről lehet beszélni (Foucault, 1998: 58). Alkalmazásuk körülményeinek meghatározása A diskurzusok uralására használható harmadik mechanizmus csoportot Foucault a körülmények meghatározása által látja megjelenni. A beszélő alanyok ritkítása a bizonyos számú szabályok meghatározása által történik. A diskurzusban bizonyos területekre nem léphet be mindenki, nem mindegyik 118


2010.04.30. 13:55:29

egyformán nyitott a diskurzusban részt vevők számára. Jó példa erre az első és a második nyilvánosság kialakulása Magyarországon. Az első nyilvánosság szabályait a szocialista hatalom határozta meg, ezáltal a szabályoknak nem engedelmeskedőket kizárva onnan. Aki például a szegénységet szegénységnek akarta nevezni, az első nyilvánosságba nem léphetett be. Az első nyilvánosságban részt vevők sem mondhattak, írhattak le akármit, napilapokban nyilvánvalóan nem jelenhettek meg az ideológiai alapvetésekkel ellentétes információk. Szaklapokban, kis példányszámú folyóiratokban virágnyelven ugyan, de inkább lehetett kimondani bizonyos problémákat. Az alkalmazások körülményeit a diskurzustársaságok létrejötte által is uralni lehet – a benne működő elosztási mechanizmusok, a diskurzus létrehozásának, megőrzésének, használatának módja, ezek szabályozása által. A diskurzustársaságon – a társadalomról, deprivált helyzetről beszélők csoportján – belül a szerepek nem cserélhetőek fel, ezen mechanizmus célja a titok kisajátítása. Így például a szegénységről készült országos felmérések adatait csak maguk a kutatók és a megrendelők ismerhették. A kutatóknak nem állt jogában publikálni, a diskurzusban hangot adni ismeretének, a megrendelő államhatalomnak pedig nem állt érdekében. A doktrína bizonyos típusú közlésaktusokhoz köti a diskurzusban részt vevőt, esetünkben a szegénységről legfeljebb mint hátrányos helyzetről lehetett beszélni, ekkor sem pontosan leírva a helyzetet, hanem a részleteket homályban hagyva. A doktriner beszédmód a szegénység kapcsán a szocialista korszak elején nem létezett: „[A »szegény« szó helyett] a hetvenes-nyolcvanas évek hazai politikai és társadalomtudományi gyakorlatában, (…) a »hátrányos helyzetben élők«, a »tartósan hátrányos helyzetűek« vagy a »depriváltak« fogalmának használatát várták el.” (Valuch, 2001: 351)

A diskurzusok társadalmi kisajátítása a szocialista korszakban egyértelműen a párt s annak nyúlványai tették meg – így a szegénységről szóló diskurzust a hivatalos társadalomkutatók, a pártfunkcionáriusok monopolizálták. Jaques Derrida írta azt, hogy az „uralom, mint tudjuk, a megnevezés, a rákényszerítés, az elnevezések legitimálása hatalmával kezdődik” (Derrida, 1997, 60). Ez az „egyoldalú rákényszerítés” (Derrida, 1997: 60) eredményezi azt, hogy maga a mondott szó válik tilossá, tiltottá, amitől azonban „egyszerre kivételes és alapvető jellegű” lesz (Derrida, 1997: 50). Véleményem szerint éppen ez a kivételesség az oka, hogy maga a szamizdatok világa pontosan ezeket a mondott szavakat használta, épp ezekkel ment a rendszer és a tiltó, kisajátító folyamatok ellen. Ismét Derridát idézném ezzel kapcsolatban – a nyelvtől való megfosztottságról írva jelentette ki az alábbiakat, de véleményem szerint az egyes szavak, gondolatok, nézetrendszerek közlésének tilalma nagyon hasonló mechanizmusokat vált ki.

119


2010.04.30. 13:55:29

„A szakítás a hagyománnyal, a gyökérvesztés, a történetek hozzáférhetetlensége, az emlékezetvesztés, a megfejthetetlenség stb., mindez elszabadíthatja a genealógiai ösztönt, az idióma vágyát, a kényszeres mozgást a visszaemlékezés felé, a tiltott pusztító szerelmét.” (Derrida, 1997: 104)

A diskurzusok valóságának kiküszöbölése A diskurzusok valóságának kiküszöbölése a negyedik mechanizmus típus, amit Foucault úgy tüntet fel, mintha az csak jelekbe öltöztetett gondolkodás volna, csak egy segédeszköze a gondolkodásnak, kiküszöbölve ezáltal, hogy valósként, befolyásolhatóként, birtokolhatóként lássuk. Az eredendő tapasztalás tétele szerint az egyes már korábban kimondott jelentések az igazak, ezek hatják át a világot. A szocialista rezsimnek ezeket a tételeket 1949-ben, a fordulat évében kellett leraknia, hogy azután mint evidenciára, öröktől létezőre hivatkozhasson. Az egyetemes közvetítés elve alapján a diskurzus folytonos és rendezetlen, a benne lévők pedig törekednek rendet vinni bele – átláthatóvá, ellenőrizhetővé és kizárhatóvá kell tenni az egyes részvételeket, a megszólalókat. Határokat szabni és a benti szabályrendszert kialakítva fenntartani a rendet. Ahogy a cenzúra által ez meg is valósult a szocialista korszakban. Kalmár Melinda írja, hogy a kultúrában mindenképpen kellett lennie valamifajta irányításnak a korszakban, amelyben a párt szabta meg a „kulturális fejlődés fő vonalát és foglalt állást elvi-ideológiai kérdésekben” (Kalmár, 1998: 146–147). A cenzúra működéséről Haraszti Miklós így ír: „(…) a cenzúra ideológiája bekebelezte a cenzúrázottakét; (…) a cenzúra működése valamifajta tartós érdekegyeztetésen alapul; (…) a cenzúra, ha van egyáltalán külön hivatala, nem egyszerű elnyomója, hanem természetes helye a kultúra termelőinek.” Tehát „A cenzúra többé nem egyszeri, külsőleges beavatkozás. Gyakorlatilag teljes ellenőrzés alatt áll az alkotás és az alkotó.” (Haraszti, 1991: 10–13).

Konklúzió: „A jelen története”9 A szegénységről szóló diskurzus, ezáltal az ezzel való foglalkozás mértéke, szándéka sokat változott az elmúlt száz-százötven évben. A legkorábbi idők szegénységképe alapvetően a környezetre, a körülményekre helyezte a hangsúlyt, nem hibáztatva egyént, hanem segítve őt. Az egyes települések kötelesek voltak gondoskodni a szegényeikről, árváikról. Az ipari társadalmak létrejöttének hajnalán ez a típusú szolidaritás megszűnőben 9

Michel Foucault törekedett arra, hogy a történelemben végbemenő változások, töréspontok és rándulások feltárása és elemzése által utaljon a történelmi jelenkor eseményeire, magyarázatot adva rájuk.

120


2010.04.30. 13:55:29

volt, az egyén egyre atomizáltabb lett és a közösségek védőhálója is kezdett kiszakadni. Ezek a folyamatok a szegénységről alkotott képben is törést okoznak, hiszen egyre erősebb lesz az önhibás szegényre vonatkozó érvrendszer, megerősödik a diskurzusnak ez a része. Magyarországon az I. Világháború után nyilvánvalóan nagy tömegek kerültek pauperizált helyzetbe, ezáltal a pusztán saját hibából szegény és hátrányos helyzetű szegények képe nem volt tartható, szükségszerűen erősebb lett a szegényt segíteni akaró és a külső okokat hangsúlyozó diskurzus. A harmincas évek végén, negyvenes évek elején a háborús veszteségek, a gazdasági válság hatásai már kevésbé voltak erősek, megerősödött ismét az önhibás szegénységképet elfogadó diskurzív terület. A második világháborút követő újjáépítési lendület inkább kedvezett a szegénységet társadalmi problémaként kezelő, azt nem az egyéni felelősségre visszavezető beszédmódnak. A legnagyobb változást a szegénységségről folyó beszédben véleményem szerint az 1949-es fordulat okozta. Az ideológia szintjén az addig elnyomott munkásosztály veszi át jól megérdemelt helyét az ország vezetésében, amit addig a burzsoázia foglalt el, tehát a szegény legyőzi a gazdagot. És miután a szocializmus a munkásosztálynak korlátlan hatalmat és lehetőségeket teremtett, mindenkinek megvan az esélye és lehetősége, hogy kiemelkedjen a szegénységből. Ez az alapja annak a törésnek, amely a szocialista korszak szegénységről folyó beszédmódjában következett be: innentől nem létezett szegénység, a problémát felszámolta a forradalom. Aki mégis nehéz helyzetben van, nyomorog, éhezik, az minden bizonnyal maga okozta magának saját gondjait. Nem volt képes élni a lehetőségekkel, amit a szocialista állam kínált neki: közveszélyes munkakerülő vagy a terményt nem beszolgáltató kulák volt. Ez a fajta, a diskurzust ellenőrző és hatalma alatt tartó beszédmód eltüntette, föld alá kényszerítette a szegénységről, mint társadalmi problémáról folyó beszédmódot. Mikor a nyolcvanas években a téma egyáltalán felmerülhetett, a „szegény” szót továbbra sem engedték használni, azt helyettesíteni kellett, ezáltal a korábbi szegénységet el lehetett választani a szocialista rendszerben keletkező hátrányos helyzettől. Dolgozatomban arra szerettem volna rámutatni, hogy az egyes diskurzusok feletti hatalomgyakorlás miképpen terelte el a korszakban a figyelmet a szegénységről, mint problémáról, s ennek kapcsán hangsúlyoznám Solt Ottilia szerepét a „köz” beszéd egy másik mintázatának fenntartásában. Nagy szerepe volt neki abban is, hogy a rendszerváltás előtt nem sokkal újra felszínre tudott kerülni maga a diskurzus teljes egésze. Azonban ez a beszédmód megerősödni a mai napig nem volt képes, véleményem szerint. Ennek számtalan megnyilvánulását láthatjuk ma magunk körül: a társadalmi szolidaritás hiányát, amely a felnőtt polgártársak szegénysége mellett nyugodtan elmegy, hiszen az egyént hibáztatja a helyzetéért. Láthatjuk ezt

121


2010.04.30. 13:55:29

a „Monoki-modellben”10, a cigányságot nap, mint nap érő, akár emberéleteket is kioltó atrocitásokban, abban, hogy kizárólag a gyermek – az ártatlanok, akik még semmiről sem tehetnek, tehát megérdemlik a védelmet – esetén mozdul valamelyest az államgépezet és a közvélemény. Ahogy Hammer Ferenc írta 2008 júliusában a Magyar Narancs hasábjain: „(…) minél keletebbre haladunk Európában, annál népszerűbb az az elképzelés, amely a rászorultakat hibáztatja a sorsukért. Úgyhogy népszavazást a kötelességről! És akkor papírunk is lesz arról, hogy mennyire képmutató, neurotikus és kegyetlen országban élünk.”

Irodalom Burget Lajos: Retró szótár – Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2008. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988) I.–II.–III. Budapest, T-Twins Kiadó, 1995. Derrida, Jaques: A másik egynyelvűsége. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1997. Esterházy Péter: Könyv a hagyományos szomorúmanók országából In.: Uö., Az elefántcsonttoronyból. Budapest, Magvető, 1991. F. Havas Gábor: Miss Marple és az „anyagias tények”, Előszó. In.: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek – Összegyűjtött írások I. kötet. Budapest, Beszélő, 1998. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, Magvető Kiadó, 1986. Ferge Zsuzsa: Társadalmi struktúra – társadalmi hátrány. Szociálpolitikai értesítő 1985/4–5, 1985. Ferge Zsuzsa: Szociálpolitika és társadalom, Válogatás Ferge Zsuzsa tanulmányaiból. Válogatta: Várnai Györgyi. Budapest, T-Twin Kiadó, 1991. Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés: A börtön története. Budapest, Gondolat, 1990. Foucault, Michel: A diskurzus rendje. In.: Uö., A fantasztikus könyvtár. Budapest, Pallas Stúdió, 1998. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. Hammer Ferenc: Aki nem dolgozik – A „monoki modell” távlatairól. Magyar Narancs, XX. évf. 27. szám, 2008. URL: http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16722. Utolsó letöltés: 2008. december 27. Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája. Budapest, Magvető Kiadó, 1991. 10

„A monoki önkormányzat által elindított kezdeményezés lényege, hogy drasztikusan szigorítaná a szociális segélyezés rendszerét, csökkentené a segélyek legmagasabb összegét és közérdekű munkavégzéshez, illetve más követelményekhez kötné a kifizetést.” (Origo, 2008)

122


2010.04.30. 13:55:30

Havel, Václav: A kiszolgáltatottak hatalma. Pozsony/Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó, 1991. Hodosán Róza: Szamizdat történetek. Budapest, Noran Kiadó, 2004. Huszár István: A hátrányos helyzetűek Magyarországon. Szociálpolitikai értesítő 1985/4–5, 1985. Kardos László: SZETA. Beszélő 11, (1998). 82–88. o. URL: http://beszelo.c3.hu/98/11/ 12szeta.htm. Utolsó letöltés: 2008. december 27. Kalmár Melinda: Ennivaló és Hozomány – A kora kádárizmus ideológiája. Budapest, Magvető, 1998. Kemény István: A szegénységről (Felszólalás a Magyar Tudományos Akadémián), 1970. In.: Uö. (Szerk.: Gábor Kálmán) Szociológiai írások. Szeged, Replika könyvek 1. 1992 Kovács Áron: Nincs helyük Magyarországon a segélyből élőknek. URL: http://www.origo. hu/itthon/20080707-monoki-modell-szocialis-segely-nem-megoldas-a-kotelezokozmunka.html. Utolsó letöltés dátuma: 2008. december 28. Péteri János: A szociálpolitikai írások a párt lapjában (1946–1982). Jel-kép VIII. évfolyam 4. szám, 1987. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. Solt Ottilia: A hetvenes évek budapesti szegényei In.: Uö, Méltóságot mindenkinek – Összegyűjtött írások I.kötet. Budapest, Beszélő, 1976. Solt Ottilia: Budapest szakképzetlen és vagyontalan lakóinak életmódja. Budapesti Nevelő 1977/1. Solt Ottilia: Szegények pedig nincsenek! (Magyar szocialista szegénység). In.: Uö, Méltóságot mindenkinek – Összegyűjtött írások I.kötet. Budapest, Beszélő, 1985; 1989. Solt Ottilia: Elszegényedők és „strukturális” szegények (Interjú a nyolcvanas évek végéről). In.: Uö, Méltóságot mindenkinek – Összegyűjtött írások I. kötet. Budapest, Beszélő, 1998. Szabó Márton: Diszkurzív térben – Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 1998. Szalai Júlia: A szociálpolitikai tartalmak nyelve – amit kifejez és amit eltakar I–II. Medvetánc 1984/4–1985/5. 1. szám, 1985. Tarjányi József: Néhány gondolat a szegénységről. Szociálpolitikai értesítő 1985/4–5. A tanulmányi feltételekben hátrányos helyzetben lévő tanulók segítéséről – A Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztályának útmutatója. Köznevelés, 1967. 13. „A többszörösen hátrányos helyzetű rétegek vizsgálatáról.” A Magyar Szociológiai Társaság tudományos ülésszaka. Szociológia, 1981/3–4 Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. Század második felében. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. Wardaugh, Ronald: Szociolingvisztika. Budapest, Osiris – Századvég, 1995. Weöres Sándor: Le Journal (részlet). URL: http://w3.eastron.hu/WeoresS/111vers.txt. Utolsó letöltés: 2008. december 27. 123


2010.04.30. 13:55:30

Solt Ottilia életrajza11 1944-ben született, Budapesten. Az ELTE magyar-fi lozófia szakán szerzett diplomát 1967-ben, majd szociológusként a Gazdaságkutató Intézetben, illetve a MTA Szociológiai és Történelemtudományi Intézetében dolgozott. 1974 és 1981 között a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársa volt, majd miután állásából elbocsátották, tanárként és könyvtárosként tevékenykedett. A hetvenes években a magyarországi társadalom legszegényebb rétegeinek életkörülményeit kezdte vizsgálni, s ennek nyomán 1979-ben létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot. Ugyanebben az időben kezdte szerkeszteni a Beszélő szamizdatlapot. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője lett, és alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, majd főiskolai tanárként leendő szociális munkások képzésével foglalkozott. Hosszú, súlyos betegség után, életének 53. évében hunyt el.

11

http://hu.wikipedia.org/wiki/Solt_Ottilia


2010.04.30. 13:55:30

Demeter Endre – Nagy Júlia Petronella

Munkaerőpiaci reintegráció a dél-pestiek körében – a gyermekgondozási juttatásban részesülők

Bevezető A ROP–3.2.1 keretein belül, 2006-ban Dél-Pesten megvalósuló program: „Az öt muskétás – Egy mindenkiért, mindenki egyért!’’ részeként végeztünk foglalkoztatási helyzetfelmérést. Első lépésként telefonos adatfelvételre került sor: 5000 ember megkérdezésének segítségével részletes képet alkottunk a lakosok munkaerőpiaci viszonyairól. A kutatás folytatásaként 2008 végén az első lépcső során a mintába bekerült aktív életkorú, de a munkaerőpiacon gyermekgondozás miatt jelen nem lévőknél interjús módszerrel vizsgáltuk meg, hogy miként zajlott le, illetve maradt el esetükben a munkaerőpiaci reintegráció.1 Dél-Pest öt kerületet foglal magában: Pestszentlőrinc-Pestszentimrét, Kispestet, Pesterzsébetet, Csepelt és Soroksárt. Ezen a korábban jelentős ipari területen a rendszerváltás után jellemzővé vált a szuburbanizációs folyamatok felerősödése, melynek során a kerületek elitjei a környező Budapest körüli településekre költöztek ki. Részben ebből adódhat, hogy az utóbbi két évtizedben a kerületekben csökkenő, illetve stagnáló népességet regisztrálnak.

1

Kutatásunkban kvalitatív módszerrel dolgoztunk, strukturált interjúkat készítettünk interjúalanyainkkal. 2006-ban az ötezer fős mintában együttesen 232 édesanya és 9 édesapa töltötte otthon gyermekével a gyermekgondozási időt. Ez 4,82 százalékos arány, mely jóval meghaladta az országos 2,92 százalékos értéket. Ezt az eltérést okozhatja, hogy bár véletlen mintavételt alkalmaztunk, ezt egyrészt az otthoni vezetékes telefont használók körében tettük, másrészt pedig a több otthon töltött idő miatt azok sokkal nagyobb valószínűséggel kerültek a mintába, akik hosszabb ideig vannak otthon gyermekükkel, gyermekeikkel. Ezek a csoportok a több gyermekkel rendelkezők vagy beteg gyermeket otthon ápolók. Ennek hatása mostani kutatásunkban némileg meg is nyilvánul. Jelen kutatás mintájába azok kerülhettek be, akik már a 2006-os kutatásunkban is részt vettek, s úgy nyilatkoztak, hogy valamilyen gyermekgondozási díjban részesülnek. Az így nyilatkozó 191 fő közül véletlen mintavétellel választottuk ki azt a tízet, akikkel az interjúkat felvettük.

125


2010.04.30. 13:55:30

A dél-pesti régió családiházas-övezeteivel és ehhez társuló relatív alacsonyabb ingatlanáraival mindig is vonzó alternatívát jelentett a családalapítók számára, így ezekben a kerületekben a budapesti átlaghoz képest magasabb a kisgyerekesek aránya. Az őket ellátó intézmények kapacitását pedig jellemzően az 1980-as évek népességszámához képest határozták meg, ezért az óvodák és főként az általános iskolák esetében a gyerekekért folytatott verseny bizonyos elemei is megfigyelhetők, míg a nem a közoktatást szolgáltató rendszer részét képező bölcsődék esetében a férőhely szűke jellemző.

Problémafelvetés A KSH jelentése szerint Magyarországon 2007-ben kétszáznyolcvannyolcezren részesültek a gyermekgondozási ellátás valamilyen formájában; az érintettek 98 százaléka nő2. Az édesanyák életpályájához hozzátartozik kisgyermekük nevelése miatt a munkaerőpiacról történő hosszabb-rövidebb kimaradás; a gyermekgondozási idő letelte után pedig a – valakinek könnyebb, valakinek nehezebb – reintegrációs szakasz. A rengeteg egyéni élethelyzetből adódó tényező mellett az állami intézkedések is nagymértékben befolyásolják a munkaerőpiacon való elhelyezkedést, vagy a gondozási idő meghoszszabbodását. A gyedről vagy gyesről visszatérők esetében több releváns problémakört is tematizálhatunk, melyek közül az egyik a foglalkoztatási és a demográfiai helyzet szembenállása. A jelenlegi alacsony foglalkoztatási szint hátráltatja az ország gazdasági fejlődését, mivel jelentős terheket ró a foglalkoztatottakra és a gazdasági élet szereplőire, annak érdekében, hogy az ország képes legyen működtetni a szociális ellátórendszert. Éppen ezért lehet legitim kormányzati cél mihamarabb visszavezetni az anyákat a munkaerőpiacra, hogy újra adó- és járulékfizetőkké váljanak. Ha azonban aktuálpolitikai szemszögből vizsgáljuk a kérdést, akkor a gyermekgondozási juttatásban részesülő szülők nem gyarapítják az álláskeresők táborát; a munkanélküliségi ráták jóval kedvezőbb értéket mutathatnak, mintha ez a fajta rejtett munkanélküliség láthatóvá válna a gyermekgondozási támogatások hosszának drasztikus lecsökkentésével, így az állam érdekeltté válhat ezeknek az embereknek a munkaerőpiacon kívül tartásában is. Ugyanakkor Magyarország hosszú távú jövője és jóléte szempontjából rendkívül fontos, hogy biztosítsa a felnövekvő generációk megfelelő létszámát. A családok erodálódásának, a gyermekszám visszaesésének negatív hatásai nyilvánvalóak: maga után vonja az aktív-inaktív arány további eltolódását, a térítésmentes gyermekellátó intézményrendszer leépítését, szűkülő piacokat fog jelenteni, valamint a társadalombiztosítási- és nyugdíjrendszer összeomlásával fenyeget. A gyermekszám növekedését a gyermek- és családtámogatási rendszeren keresztül igyekszik elérni az állam, melyek a munkaerőpiacról való ideiglenes kivonulást is jelentik az édesanyák jelentős részénél. 2

Magyarországon az édesapa részére is folyósíthatják a gyermekgondozási díjat.

126


2010.04.30. 13:55:30

Csakúgy, mint az előző esetben, az ellátórendszer kínálta lehetőségek a dolgozó nő és az anyai szerep összeegyeztethetőségének dilemmájában is felbukkan. A hazánkban jellemző gyermekcentrikusság3 tükrében alapvető fontosságú, hogyha a nő fontolgatni kezdi a munkába visszatérést, akkor a gyermekelhelyezéssel kapcsolatban érezze, a legjobb megoldást találta meg az alternatívák közül – elérve ezzel, hogy mikrokörnyezete továbbra is jó anyának tartsa. Mérlegelnie kell továbbá, vajon a munkáért járó jövedelem elég nagy nyereséget jelent-e az otthonmaradással szemben, illetve a munkaidő alkalmazkodik-e az óvoda, bölcsőde munkarendjéhez. Azonban a kétkeresős modell sok család esetében kényszer, nem pedig választás kérdése, mivel a jelenlegi szabályozás alapján már a terhességi gyermekágyi segély (tgyás), illetve a gyed összege is jelentős kiesést jelent költségvetésük számára, hiszen csak az addigi nettó jövedelem 70 százalékát kapja kézhez az anya, maximum pedig a mindenkori minimálbér 140 százalékát. Ehhez képest további drasztikus jövedelemkiesés következik be a gyermek két éves korában, mivel a gyes összege csak a mindenkori nyugdíjminimummal egyenlő – ennek az összegnek a nagysága önmagában egy időskorú ember szükségleteit sem fedezi. Véleményünk szerint ennek az ellátásnak az előnyei abban keresendők, hogy a társadalombiztosítási és nyugdíjjárulék fizetők között tartja a nőt, aki jogosult az egészségügyi ellátásra is. Így pedig olcsó munkaerővé válik elsősorban a családi jellegű gazdasági tevékenységek ellátása szempontjából (házimunka, családtagok ellátása, besegítés a családi vállalkozásban). E fenti okok miatt (is) sokan tudatosan törekednek a gyed időszakának meghosszabbítására, a mihamarabbi második, illetve sokadik gyermek vállalására. Azaz a szülők dilemmája a következő: az anya gyors visszatérése a munkába – visszatérés a gyermek két éves korában – újabb gyerek vállalása – a kieső jövedelem ellenére való otthonmaradás a gyermek 3 éves koráig (a gyermek krónikus betegsége esetén még tovább) – illetve legalább három gyermek vállalása a gyermekgondozási támogatásra (gyet) való jogosultság (főállású anyaság) érdekében. Ritkasága ellenére az egykeresős modell társadalmi hasznáról is fontos néhány szót ejteni; relevanciája pont azért akkora jelenleg, mert a szűkös befogadóképessége mellett maximális kihasználtsággal működő államilag fenntartott gyermekellátó intézményrendszert tehermentesíti. A gyermekeivel otthon maradó szülő növeli a család megtartó erejét, jobban elősegítheti gyermekei fejlődését, főként, ha azok speciális nevelési igényűek, s hozzájárulhatnak a környezetük társadalmi kohéziójának növeléséhez. Ha egy édesanya mégis a visszatérést választja, akkor védelmet élvez a tekintetben, hogy a munkáltató nem módosíthatja egyoldalúan munkaszerződését. A gazdasági szereplőként definiált munkáltató fejével gondolkodva a kisgyermekes anya munkaerőköltségeit drágítja, hogy kizökkent a mindennapi munkarutinból; a legújabb tech3

Attitűdvizsgálatok eredményeként ismert, hogy a társadalom döntő hányada egyetért olyan kijelentésekkel miszerint: „A gyereknek az anyja mellett a helye.”, „A szülők kötelessége, hogy a lehető legjobbat megadják a gyermekeiknek.”, „ A családban a gyerek az első.”

127


2010.04.30. 13:55:30

nológiai és munkaszervezési ismeretei hiányoznak; hogy egy újabb terhesség, vagy a gyerekek betegsége a munkából való kiesést jelenti; a gyermekek után járó pótszabadság költsége magas; továbbá rugalmatlanságot tapasztalhat a munkavállaló részéről a munkaidő-beosztással, túlórákkal kapcsolatban. Ezáltal a profitmaximalizáló foglalkoztató kevésbé preferálja a szülőképes korú kisgyermekeseket, mely alapvetően gátat szab a nők karrierlehetőségeinek. A reintegrációs kényszerek és az elhelyezkedés lehetőségeinek paradoxonja a negyedik nagy dilemma, mely a következőt fedi: akinek sürgős az elhelyezkedés, annak egyben a legnehezebb, hiszen a kényszer ereje annál nagyobb, minél kiszolgáltatottabb a nő az állami ellátásnak. Ez elsődlegesen akkor áll fenn, ha az anyagi biztonsága nem szavatolt, illetve ha a mindennapi élet koordinálásában nincs segítsége – azaz nem részesül a családi munkamegosztás előnyeiben. Ebben az esetben munkaerőpiaci rugalmatlansággal találkozunk, mely alapvetően megnehezíti az elhelyezkedést, beszűkíti a karrier- és kereseti lehetőségeket. Ezzel szemben azok a nők, akikre csak minimálisan nehezedik az elhelyezkedés kényszere, rugalmasságuknak köszönhetően sokkal könynyebben vállalhatnak munkát – akár a gyes ideje alatt is –, hiszen jóval szabadabban válogathatnak a lehetőségek közül. A reintegrációs stratégiákat az életkörülmények, a napi élet szervezésének lehetőségei, a megszerzett ismeretek és a szakmai múlt, a magáénak vallott értékek alakítják. Interjúink során igyekeztünk az egyes életszakaszok szakmai és személyes aspektusát is megragadni; milyen tényezők domináltak a fordulópontot jelentő döntési helyzetek során. A reintegrációt segítő és nehezítő tényezőket két általános csoportba soroltuk: így megkülönböztettük egymástól a strukturális tényezőket, valamint a személyhez kötődő elemeket. Az utóbbiak körébe tartoznak a szakmai kvalitások, az önértékelés, az önreprezentáció, a családi védőháló kiterjedtsége, a gyermekneveléssel kapcsolatban vallott értékek. A strukturális tényezők közé tartozik a gazdasági környezet, az álláskereséshez felhasználható eszközök tárháza, az alternatív munkaszervezési formák és a családbarát munkahelyek elterjedtsége, valamint az állami ellátórendszer által a gyermek elhelyezésekor nyújtott segítség. E tanulmánykötet számára rövidített kutatási jelentésünkben arra keressük a választ, hogy hol találhatóak azok az éles választóvonalak, amelyek szemlátomást különböző és jól körülhatárolható munkaerőpiaci stratégiákat eredményeznek, és ekképp más és más választ adnak a fenti problémagócok esetében. Ezen túl kutatási tapasztalataink alapján igyekszünk javaslatokat megfogalmazni a jelenlegi állapotok felszámolása érdekében. Elsőként az élethelyzetek azon legfontosabb dimenzióit járjuk körbe, melyek a reintegráció útján, egy döntés során akár kényszerpályára is vezethetnek.

128


2010.04.30. 13:55:30

Élethelyzetek A budapesti nők esetében még az országos átlagnál is későbbre tolódik az első gyermek vállalásának életkora. A 2006-os telefonos felmérés alapján a gyesen lévők átlagos életkora 32,6 év volt, így a munkaerőpiaci reintegráció is a harmincéves korosztályt érinti elsődlegesen; ők általában már a gyermekvállalás előtt jelentősebb munkatapasztalatokra tettek szert. Kutatásunk interjúalanyainak átlagos életkora 35 év volt, tízből nyolcan a harmincas éveiket taposták, míg egy-egy fő volt 30 évesnél idősebb illetve fiatalabb.4 A munkavállalók számára az életkor nem elsődleges szempont, viszont az idősebbekre (és főként a vidékről Budapestre költözőkre) jellemző, hogy kimaradtak a felsőoktatási expanzióból, középiskolai tanulmányaikat még a rendszerváltás előtt, vagy annak közvetlen közelében kezdték, s ennek megfelelően mára részben elavult végzettségekkel rendelkeznek (esetünkben például középfokú végzettségű – ezáltal alacsony fizetési sávba sorolt – ápolónő, állattenyésztő). Az életkor a további gyermekvállalási hajlandóság esetében sem feltétlen mérvadó, interjúalanyaink közül csak kevesen vállalnának ezután tudatosan(!) további gyereket. Tapasztalataink szerint a második gyerek minden esetben tervezett, ezzel szemben az első néha, míg a három gyermekeseknél a legkisebb gyakran nem várt. Az egy gyermeket vállalók előnye, hogy a munkaerőpiactól távol töltött időszak jóval rövidebb, a munka és a család összeegyeztetése könnyebb, valamint az otthon töltött idő alatt könnyebben elvállalható egy-egy kisebb munka. A két illetve három gyermekesek esetében a legjelentősebb eltéréseket akkor tapasztalhatjuk, ha két testvér között kicsi a korkülönbség, míg a harmadik testvér jóval idősebb, vagy jóval fiatalabb náluk. (A két gyermekesek esetében jellemző a kisebb, 1,5-4 éves korkülönbség.) Ezekben az esetekben az anya két gyermekvállalási periódus között megjelenik a munkaerőpiacon. Az interjúink alapján úgy tűnik, hogy egy gyerek után jóval egyenesebb út vezet vissza a munkához, míg több gyerek esetén többször tapasztaltunk kivonulást: főállású anyaság, gyes meghosszabbítása a gyerek egészségügyi állapota miatt, újabb gyermekvállalás. A visszatérni szándékozó nőknek életkörülményeikből fakadóan négy főbb függési helyzettel kell megbirkózniuk: ezek a családi segítség megléte vagy hiánya; a férjtől való anyagi függés; a családi időbeosztás; a havi fi x kiadások. A családi védőháló minősége fontos eleme a reintegrációnak, emellett a mikrokörnyezet is sok segítséget jelenthet, bár az édesanyák a barátokra támaszkodást alig említették, ami jelzi a szolidaritás hiányát, az elzárkózást, a segítségkéréstől és -nyújtástól való ódzkodást. A családi viszonyokkal kapcsolatban interjúalanyaink esetében megállapíthatjuk, hogy a dolgozó férfi hétköznapokon gyakorlatilag nem, vagy csak minimálisan vesz 4

Közülük a legfiatalabb és a legidősebb még hosszabb ideig gyeden-gyesen lesz; a harmincasok közül háromnak bejelentett nyolcórás állása van, míg öt anyukának az interjú időpontja körül járt le a gyese.

129


2010.04.30. 13:55:31

részt a gyerekekkel kapcsolatos teendőkben. Az interjúalanyok szerint férjük inaktivitásának oka sokszor az, hogy jóval többet dolgoznak, mint nyolc órát – saját vállalkozás esetén ezt természetesebbnek veszik a nők, mint az alkalmazotti státuszú férjek esetében. A vizsgált családokban a nemi szerepek igen élesen elkülönülnek, ezt csak tovább erősíti, hogy mindenütt a férfi a fő kereső, és sok esetben a gyermekek és a nő eltartása is ezt a keresetet terheli. A férfiak jövedelme alapvetően befolyásolja a család státuszát, és ez interjúink alapján erős összefüggést mutat a gyermekvállalási hajlandósággal. Az interjúk tükrében az anyagi korlátok sok feszültséget teremtenek, mivel a szülők a maximumot szeretnék nyújtani mind az anyagi javak, mind pedig az érzelmi nevelés tekintetében, ezért is érzik úgy az édesanyák, hogy ha dolgozni kényszerülnek, akkor a gyermekeknek lényegesen „kevesebb jut” belőlük. Beszélgetőpartnereink szinte mindegyike vett fel banki hitelt, mely a gazdasági válság éleződésével egyre bizonytalanabb helyzetet hozott a családok életében, sürgetővé téve a kétkeresős modell megvalósítását. Ennek ellenére a vizsgált családok középosztályi egzisztenciájúak, mely életszínvonalat elsősorban párkapcsolataiknak köszönhetően tudják fenntartani, ugyanakkor jelentős tartalékok felhalmozására elmondásuk szerint sehol sincs lehetőség.

Szakmai életút és képességek A következő csoportot elemzésünk szempontjából a végzettség, a tapasztalat, a motiváció és az elsajátított készségek jelentik. Minden munkavállaló egyik legfontosabb „árucikke” a végzettsége, amit alátámaszt az az adat, hogy az OECD tagállamai közül Magyarországon figyelhető meg a legnagyobb jövedelemkülönbség a középfokú és a felsőfokú tanulmányokat befejezők között. Beszélgetőpartnereink alapvégzettségei jellemzően a szolgáltatásokhoz kapcsolódnak; az interjúalanyok életkorából adódóan jellemzőek a rendszerváltás idején preferált területek: az egészségügy, idegenforgalom, pénzügyi képesítés. A később saját zsebből fizetett továbbképzések során gyakorlatilag mindenki az adminisztratív gazdaságipénzügyi munkakörök felé tendált az iskolatitkártól az üzletvezetőn át a mérlegképes könyvelőig. Véleményünk szerint a gyeden-gyesen töltött időszak az utolsó a családos nők életében, amikor „önerőből” képesek új, vagy versenyképesebb végzettséget szerezni – később egy teljes munkaidejű állás és a család mellett erre gyakorlatilag nincs lehetőség. (A céges keretek közötti továbbképzések e tekintetben inkább a karrierépítést szolgálják, míg az esetleges munkanélküli időszakok interjúink alapján nem kecsegtetnek sikerrel.) A gyed-gyes ideje alatt a kismamáink fele (öt fő) folytatott tanulmányokat, közülük ketten a felsőoktatásban vettek részt. Diplomát csak egyetlen anya szerzett, viszont további kettő a közeljövőben szerette volna befejezni tanulmányait. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy az élethosszig tartó tanulás jelei jelen vannak a gyermekes nők 130


2010.04.30. 13:55:31

életében (főként, ha eddigi állásaikhoz kapcsolódó belső, céges képzéseket is számításba vesszük). A reintegráció során az egyes stratégiák megvalósítása esetén a megelőző tapasztalatok adják azt a hátteret, amelyből építkezni lehet a szakmai pályán előrehaladva. Kevesen töltik egész életüket egy munkahelyen, teljesen egyenes, kitérőktől mentes szakmai életutat bejárva. A munkahelyváltások sokszor együtt járnak szektorváltással, azaz azzal, hogy más területen valami teljesen újba kezdenek. Interjúalanyaink közül azok, akik nem váltottak még szektort döntően végzettségüknek megfelelő állásban dolgoztak a gyermekvállalás időszaka előtt, esetükben érthető, hogy a munkaerőpiaci reintegráció során ugyanabban a szektorba kívánnak visszatérni. Ugyanakkor az interjúink során azt tapasztaltuk, hogy a nők a gyermekvállalás előtt már megtalálják azt a területet, melyben dolgozni szeretnének, vagy képzések révén elkezdenek „tapogatózni” a preferált szakmák felé. Ennek megfelelően jellemzően nem új szektorban helyezkednek el – ez köszönhető annak is, hogy sok esetben a gyes előtti munkahelyükre térnek vissza. Ebből az aspektusból nézve a gyes alatt végzett képzésekről elmondható, hogy amennyiben magasabb szintű végzettség megszerzése a cél, akkor az a munkaerőpiaci pozíció megerősítését, javítását szolgálja szektoron belül, míg a meglévővel azonos szintű képzések elsősorban a szektorváltást készítenék elő – sokszor sikertelenül. A munkaügyi központoktól ezért elsősorban azok várnak képzéseket, akik a gyes után nem szándékoznak visszatérni korábbi szektorukba – ilyenek azok, ahol jellemző a több a kötelező műszak (egészségügy), és/vagy alacsonyak a kereseti lehetőségek (tanári pálya, bolti eladó). A munkahelyek váltogatása szempontjából interjúalanyaink több csoportba sorolhatóak. Ilyen csoport a kvázi-karrieristáké, akik esetében a váltáskor fontos szempont a jövedelem, illetve a leosztott feladatok minősége. Ők jellemzően a gazdasági szektorban dolgoznak, végzettségük magasabb a többi csoportnál. A következő csoport a lojálisaké, akik addig dolgoznak egy munkahelyen, amíg valamilyen rajtuk kívül álló ok (a cég megszűnése, létszámleépítés, átszervezés) miatt nem kényszerülnek váltani. A harmadik csoportba tartoznak az izgágák, ők élték meg a legtöbb váltást, legalább egyszer valamilyen személyes konfliktus miatt mondtak fel, netán külföldi munkalehetőség adódott. A negyedik csoportba tartoznak az időhiányosak, akiknek már a legfiatalabb gyermekük vállalása előtt volt részük a reintegrációban, az ő esetükben a váltást sokszor a tarthatatlan időbeosztás idézi elő, vagy ha a segítő környezetben valamilyen változás megy végbe (például a nagyszülő elhelyezkedése, betegsége). Természetesen előfordul az is, hogy a különböző életszakaszokban, élethelyzetekben a nő más és más csoportba sodródik át, elsősorban habitusának, vagy élethelyzetének a megváltozása okán. A gyermekvállalás előtti utolsó munkahely megismerését azért tartottuk fontosnak, mivel az nem csupán az ellátások jogosultságának mértékére, hanem esetlegesen a táv131


2010.04.30. 13:55:31

lati tervekre, a reintegrációra is hatással lehet. Egy esetben tudta meg interjúalanyunk a szülési szabadság előtt, hogy csak félig van bejelentve, s így a gyedre gyakorlatilag nem jogosult. Természetesen itt szóba sem került a munkaviszony gyes utáni folytatásának a lehetősége. Az egykori munkáltató továbbfoglalkoztatási kötelessége az esetek jelentős részében működött (kivétel ez alól, amikor a régi cég tönkrement, fúzióra lépett, vagy mint saját vállalkozást maga a kérdezett számolta fel). Nagyobb cégeknél az is jellemző, hogy a visszavétel után más munkakörbe helyezik a kismamát – a megváltozott munkahelyi feltételeket a kismamák jó része azonban nem fogadta el, így egyenes út vezetett a munkaszerződés felbontásához. „A nem igazi” kivételeket azok képzik, akik („hivatalosan”) családi vállalkozásuk alkalmazásában álltak. A saját vállalkozásokhoz való visszatérés után a nők csak a törvényi szabályban előírt időszakig maradnak, mivel időközben a gazdasági körülmények romlásával a munkaerő költségei irracionálisan nagy megterhelést jelentenek vállalkozásuknak. A gyeden-gyesen töltött időre munkaerőpiaci szempontból mint kieső évekre szoktak tekinteni, éppen ezért nem mindegy, hogy a gyermekvállalás következtében az anya mennyi ideig marad távol a munkaerőpiactól. Különösen azért fontos ez, mert tapasztalataink szerint a nők a gyed-gyes ideje alatt, ha dolgoznak is valamit, azt nem a gyermekvállalást megelőző idő szakterületén teszik. Interjúalanyaink terveik szerint a munkaerőpiac szempontjából aktív életszakaszuk 15%-át is eltölthetik otthon, gyermeküket gondozva. További hátráltatója tud lenni a reintegrációnak, hogy a gyed-gyes időszaka éppen a férfiak karrierjének felívelő szakaszára esik (előléptetések, vállalkozás felfuttatása). Ez amellett, hogy csökkenti a gyermeket vállaló nők karrieresélyeit, elősegíti a tradicionális férfi-nő szerepek megszilárdulását azáltal, hogy a férfi válik az elsődleges pénzkeresővé, s munkája miatt a hétköznapi teendőkbe nem képes belefolyni. „Felmerült, hogy ameddig otthon vagyok végezzek el egy főiskolát, csak azért hogy legyen diplomám, de a férjem nem pártolta – ő a tradicionális családmodell híve, már a munkavállalás miatt is nagyon sokat vitatkoztunk.” A gyes ideje alatt a munkára fordított idő jóval szerényebb, már ha egyáltalán jut rá. A megkérdezettek jelentős része (négy fő) ennek megfelelően egyáltalán nem folytatott az otthon töltött idő alatt semmilyen pénzkereső tevékenységet, s ez nagyjából azokra is igaz, akik a gyermeknevelés mellett aktívan segítettek férjük, vagy szüleik vállalkozásában. Összesen három kismama volt, aki a gyed-gyes ideje alatt saját keresettel egészítette ki a járandóságot, egyikük ismerősüknek takarított „természetesen feketén”, másikuk korábbi munkahelyére járt be „besegíteni” – és zsebbe fizettek ezért, míg a harmadik adatrögzítést végzett ismerőseinek, melyről számlát nem adott. Gyakorlatilag ez utóbbi volt az egyetlen távmunkának nevezhető foglalkoztatás, amiről tudomást szereztünk, és fizettek érte. 132


2010.04.30. 13:55:31

Mások is érdeklődtek a Magyarországon egyébként rendkívül alacsony arányban (4-5%) jelenlévő távmunka iránt; egyikük be is jelentkezett több céghez, akik vagy nem is válaszoltak, vagy a munka elvégzése után nem fizettek – így többet ilyen jellegű jövedelemszerzéssel nem próbálkozott. Ez a történet sajnos egybecseng más interjúalanyaink által hallottakkal, vélelmezettekkel. A gyes utáni munkanélküliség azokra jellemző, akik a gyes ideje alatt nem tudják megoldani a sikeres álláskeresést, illetve nem tudnak (például korábbi cégük felszámolása miatt), vagy nem akarnak (az otthoni teendők összeegyeztethetetlenek munkahelyükkel) visszamenni korábbi állásukba. Interjúalanyaink elvárásai a munkanélküli központokkal szemben elsődlegesen a programokról, képzésekről szóló tájékoztatás és tanulási lehetőség lenne. „Sokkal egyszerűbbnek tűnik a képzés a munkaügyi központon keresztül, mintha ő járna utána, és saját zsebből fizetné.” Viszont az igényekkel szemben a tapasztalatok tragikusak, a munkaügyi központokkal kapcsolatba kerülők általános véleménye, hogy „sem állást, sem képzéseket nem tudnak ajánlani”. Egyik interjúalanyunk arra panaszkodott, hogy kinevették, arrogánsan viselkedtek vele, mikor képzési programba szeretett volna bekerülni, másikukkal közölték, ne is gondoljon arra, hogy fél évnél hamarabb el fog tudni helyezkedni, míg harmadikukat egyből a diplomás munkaügyi központba irányították, ahol kizárólag nem diplomás munkákat ajánlottak neki, nyelvtanulásra pedig semmilyen lehetőséget sem nyújtottak. A legelgondolkodtatóbb viszont annak a háromgyerekes anyukának a története, aki munkanélkülisége 11. hónapjában hallott arról a lehetőségről, hogy főállású anya lehet – ekkor sem a munkaügyi-szociális ellátó rendszerből. Az édesanyák eddigi életútja általában megfelelő alapot teremt ahhoz, hogy a munkaerőpiac bizonyos szegmenseiben sikeresek legyenek, ehhez döntő többségüknek megvan a megfelelő végzettsége és szakmai tapasztalata, sőt többen panaszkodtak arra, hogy egyes munkakörök betöltésekor túlképzettnek minősítették őket („műtősnői végzettség nem kell SZTK-ba”). Munka nélkül jellemzően kevés időt töltenek, akár eddigi állásaik között, akár a gyesről történő visszatérés esetén – a három hónapnál hosszabb munkanélküliség meglehetősen ritka körükben. Ugyanakkor jelentős különbséget mutatnak a gyermek születése előtt és azután elvállalható állások, utóbbiak esetében a legfontosabbá a megfelelő időbeosztás válik – aminek az alapvető kérdése, hogy az anya a gyermekeinek a felügyeletét miként tudja megoldani. A gyesről való visszatéréskor a nők számára a legfontosabb elem a biztonság, így főként olyan állásokat vállalnak el, ahol fi x a munkaidő, nincs túlóra, minimális a felelősség, nincs gyorsabb tempójú előrelépés, legalábbis a kezdeti időben. Ezek alapján azt állíthatjuk, hogy a kisgyermekes, munkaerőpiacra visszatérő nők esetében a családi élet fontossága az elsődleges, jóval megelőzve a munkát, a karrierépítést – azaz a munka mint a családi élet biztonságának megteremtéséhez szükséges eszköz jelenik 133


2010.04.30. 13:55:31

meg, s nem cél önmagában. Így érthető, hogyha a családi élettel, főként a gyerekek érdekeivel a munka ütközik, a nők hajlamosak a változtatásra. Ez egyszerűbb esetben munkahelyváltást jelent, de amennyiben van rá lehetőség, akár újabb gyermek vállalását, esetleg a hivatásos anya státuszának megszerzését is.

Munkaerőpiaci reintegrációs stratégiák A munkakeresés az esetek többségében két életszakasz határán kezdődik, ilyen például a legkisebb gyermek bölcsődébe, óvodába való felvétele, a gyes lejárta, a diploma megszerzése. Ennek oka, hogy az álláskeresés, interjúkra járás időigényes, illetve számos munkakör esetében elvárás lehet a minél korábbi munkába lépés. Az intenzív munkakeresés (sok állás megpályázása), akkor jellemző, ha az anyának sürgősen el kell kezdeni dolgozni, vagy el akar helyezkedni, elsősorban anyagi okok, másodsorban benső motiváció miatt. Ez utóbbi különösen azokra jellemző, akik magukat „pörgősnek” nevezik, ők a gyerek(ek)kel otthon töltött napok monotonitásával szemben mindenképp és minél előbb vissza akarnak térni a munkaerőpiacra. Ez a magatartás elsődlegesen azokra jellemző, akik több szektorban kipróbálták magukat, és általában alacsony, vagy szerteágazó végzettségük miatt nem tekinthetőek specialistának – épp ezért őket szektorfüggetlennek nevezzük. Az ő körükben egyfajta agresszív munkahelykeresésről beszélhetünk, ennek eszközei: az interneten keresztül az önéletrajzuk szinte válogatás nélküli küldözgetése, valamint a munkáltatók előzetes bejelentés nélküli személyes megkeresése – ez különösen a kereskedelemben, vendéglátásban tűnik járható útnak. Baráti kapcsolataikra, ismerősi hálózatukra sokkal kevésbé támaszkodnak vagy tudnak támaszkodni. Elsősorban ők számoltak be arról, hogy a gyermekkel együtt töltött idő alatt a napi rutin miatt kapcsolati hálójuk nagymértékben beszűkül, ami több esetben is a munkaerőpiacra történő mielőbbi visszatérés vágyához vezet. Amennyiben felkeresik a munkaügyi központot, úgy gyorsan felismerik, hogy saját álláskereső technikájuk hatékonyabb, és lényegi segítségre (a STARTkártyán5 kívül!) nem számíthatnak. A specialisták jóval inkább támaszkodnak munkakeresésüknél az ismerőseikre, korábbi kollégáikra. Gyakorlatilag rajtuk keresztül szereznek információkat szektoruk munkaerőpiaci folyamatairól. Interjúalanyaink esetében a fejvadászcégek csak ennél a csoportnál jutnak szerephez – ám azok megítélése és hasznossága vegyes. Az internetet is jóval célzottabban használják, konkrétan tudják, hogy hová akarják eljuttatni az életrajzukat. Szemben az előző csoporttal, a specialisták számára kielégítő megoldásnak tűnik, hogy a gyes lejárta után korábbi munkáltatójuknál folytatják a pályát – ennek oka az is, hogy a szektorfüggetlenek munkahelyei inkább bizonytalanabb hátterű kisvállalko5

Az állam a START-kártyát kiváltó gyermekgondozásból visszatérni szándékozók részére járulékkedvezményeket biztosít, ezzel ösztönözve a munkáltatókat a kisgyermekesek foglalkoztatására.

134


2010.04.30. 13:55:31

zások, míg a specialistákat főként a multik és a közszféra foglalkoztatja. Ugyanakkor a reintegráció ezekben az esetekben sokszor problémás, melynek több oka is lehet. Nagyobb cégeknél többek között a magasnak mondható fluktuáció miatt – tapasztalatunk szerint – nincs lehetőség arra, hogy ugyanabba a munkakörbe kerüljön vissza a munkavállaló, vagy ha ezt kínálja fel a munkáltató, akkor ez a gyerekek ellátása miatt nem mindig vállalható. Ezért jellemző, hogy más csoportba, más környezetbe kerülnek vissza a gyes után, ezekben az esetekben az interjúalanyaink nem azt kapták a munkahelytől, mint amit (el)vártak – szerencsés esetben ez már a visszatérési szándék kinyilvánításakor tisztázódik. Mindenesetre nem egyedi, hogy a munkavállaló rövid időn belül (tapasztalataink szerint három hónap) olyan új állást kénytelen keresni, mely vagy jobban összeegyeztethető a családi időbeosztással, vagy magasabb bért nyújt, mivel a visszatérő munkavállalóknak minimális fizetési igénye, hogy nominálisan legalább annyit keressen, mint a gyermekvállalás előtt. Ám elégedettek akkor lennének, ha a régi bérüket hozzá igazítanák a cégnél általános bérnövekedéshez. Ugyanakkor a munkanélküli státuszt igyekeznek kerülni, így a szerződés felmondását követően kapcsolatba sem kerülnek a munkaügyi központokkal. A csoportban megjelenik a továbbképzésre, szakmai fejlődésre való hajlandóság. Tudásukat később egy jobban jövedelmező munka során szeretnék kamatoztatni, bár saját pénzükből kevésbé szívesen fektetnek be. Nemcsak az ő esetükben, hanem az öszszes többi csoportban megjelenik az a fajta paternalista kép, amely szerint az állam által kínált juttatásokat, így az ingyenes képzési lehetőségeket ki kell használni, mivel ezekre alanyi jogon járó juttatásként tekintenek. A harmadik csoportot leginkább sodródóknak nevezhetjük. Munkaerőpiaci reintegrációjuk eleve kétséges, ennek egyik oka, hogy szemben a szektorfüggetlenekkel több a gyerekük, valamint párjuk munkaerőpiaci helyzete biztosabbnak tűnik. Ez a helyzet különösen jellemző az egyéni, illetve kisvállalkozók feleségeikre, akik esetében a vállalkozás egyfajta rugalmasságát jelenti, hogy a feleség be tud segíteni, illetve hogy a férfi a napi nyolc óránál többet tud dolgozni. Szintén növeli a csoportba tartozás valószínűségét, ha a gyerekek betegesek. Az ilyen hátterű családok előszeretettel hajlanak a gyes idejének meghosszabbítására: további gyermekvállalással, betegség miatti gyessel, hivatásos anyai státusszal, hiszen esetükben fenntarthatóbb az egykeresős modell, mint a többiek esetében. A sodródók csapdahelyzete elsődlegesen abban rejlik, hogy ők hajlamosak a munkaerőpiactól jóval hosszabb időt távol tölteni, mely időszak alatt vagy a családi vállalkozásba segítenek be, vagy „csak” a családi életet szervezik. Az önéletrajzban is szerepeltethető munkatapasztalatra az otthonlét alatt nem tesznek szert, illetve a képzésekre járás is ritka az esetükben. Erre a csoportra a legkevésbé jellemző a tudatos munkakeresés, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének állásajánlataik ismerőseiktől – ám ezeket az ajánlatokat sokszor visszamondják, elsődlegesen az időbeosztás miatt. A legnagyobb igénye ennek a csoportnak lenne az alternatív foglalkoztatásra, főként a gyes lejárta után – elsősorban részmunkaidőben dolgoznának. Ennek megfelelően az interjúk során e csoport tagjai mutatták a legnagyobb nyitottságok a vállalkozói lét irányába, 135


2010.04.30. 13:55:31

s tűntek a leginnovatívabbnak – legalábbis a tervek szintjén. A sodródók azok, akik konkrét elképzelés híján, vagy akár konkrét elképzelés mellett is keresik a további lehetőségeket. Ekként tekintenek a munkaügyi központokra is, amelytől konkrét segítséget várnának: állásajánlatokat, képzési programokat. Ezeket az igényeket a munkaügyi központok nem tudják kielégíteni, így azok, akik már kapcsolatba kerültek valamelyik hivatallal lesújtóan nyilatkoznak róluk.

Önértékelés és reprezentáció A reintegráció szempontjából rendkívül fontos, hogy a visszatérni vágyók milyen munkaerőpiaci pozíciót tulajdonítanak maguknak. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy a munkáltatókat is meg tudják győzni kvalitásaikról, azaz képesek legyenek eladni magukat egy felvételi beszélgetés szituációjában. Interjúalanyaink a gyerekeken mint egyértelmű negatív „adottságon” túl, a munkaerőpiac szempontjából két további fontos tulajdonságot említettek: az egyik a végzettség, míg a másik a nyelvtudás. Ez alapján a következő csoportok rajzolódnak ki: • akik elégedetlenek a végzettségükkel: az ő esetükben jellemző a nyelvismeret hiánya, de ez számukra másodlagos. Ide azok tartoznak, akik nem szereztek legalább felsőfokú szakképzettséget. • Akik elégedettek a végzettségükkel, de elégedetlenek megkopott, vagy nem kellően elmélyített nyelvtudásukkal. Közülük többen a munkájuk kapcsán is érzékelik ezt a hiányosságot, illetve végzettségük versenyképessé tételéhez is szükség lenne a megfelelő nyelvismeretre. Közülük többen tanultak is a gyermekkel való otthonlét alatt nyelvet, de ennek a tapasztalataink szerint nagyon alacsony a hatásfoka, és inkább fellángolás jellegűek. • Akik elégedetlenek munkaerőpiaci helyzetükkel, bár nyelvet megfelelően beszélnek. Ők főként az egykor idegenforgalmi középiskolába járók közül kerültek ki. Mindenesetre ez egy ritka csoportnak tűnik. Megítélésük szerint a nyelvismeret nem elégséges, ha nem társul megfelelő szakmai tapasztalattal. • Ezek a vélekedések főképp a sodródókra és a szektorfüggetlenekre jellemzőek, míg a negyedik vélemény inkább a specialisták sajátja: • akik mind nyelvtudásukkal, mind végzettségükkel elégedettek. Ebbe a csoportba csak diplomások tartoznak, ők elhelyezkedési esélyeiket meglehetősen pozitívan látják – abban az esetben, ha dolgozni akarnak. A vizsgált korosztály esetében a nyelvi képzés jóval alacsonyabb intenzitásúnak mondható, mint a fiatalabbak esetében, ráadásul az első elhelyezkedés idejében az idegen nyelv ismerete a munkáltatók jóval szűkebb körében számított relevánsnak, mint ma. Ennek megfelelően a munkaerőpiac számára értékelhető nyelvismerete a várakozásoknak megfelelően kevesebb, mint interjúalanyaink felének volt, s ez a

136


2010.04.30. 13:55:31

tendencia az idegen nyelvi kompetenciák országunkban tapasztalható alacsony fokához illeszkedik. Interjúalanyaink döntő többsége írt önéletrajzot, ezt az internetes álláskeresés legfontosabb eszközének is tekinthetjük. Kevésbé jellemző, hogy az önéletrajzukat álláskereső portálokra töltenék fel, inkább maguk küldik el jelentkezésüket a számukra szimpatikus állásajánlatokra. A megkérdezett anyák – munkakeresési tapasztalattal és anélkül egyaránt – azt gondolják, hogy a gyerekek egyértelműen hátrányt jelentenek a munkaadók szemszögéből. A bértárgyalások során a munkáltató-munkavállaló hierarchiája ezáltal még inkább kirajzolódhat. Azok az interjúalanyaink, akik részt vettek már állásinterjún, megerősítették, hogy a gyermek(ek), vagy a családalapítás mindenképpen szóba szokott kerülni az elbeszélgetéseken. Az állásinterjúk során egyértelmű a munkaadó fölénye, melyet csak tovább tetéz, hogy a frissen visszatérő anyák nem ismerik a megfelelő interjús technikákat, amely önbizalomhiányukat is csökkenthetné. Éppen ezért többen félnek az ilyen szituációktól, és remélik, hogy anélkül is sikerül majd elhelyezkedniük. Ez természetesen meghatározza munkakeresési stratégiájukat, inkább keresik a kisebb, illetve állami cégeket – mely interjúalanyaink esetében az egészségügyet jelenti. A fentiek miatt is sokuk számára kedvező az ismerősök, barátok segítségére támaszkodni a munkakeresés során. Sokszor keresték meg őket ismerősök különböző állásajánlatokkal, de ezek jelentős része alaposabb megfontolás után elvetette. Az ilyen jellegű munkakeresés elsődlegesen a bizalomra épül, hiszen a beajánlónak hinnie kell abban, hogy az anyuka az adott munkakörre megbízható lenne. A problémát nem interjúalanyaink alkalmatlansága okozta; a visszautasítások mögött inkább a hosszú utazási idő, a rossz időbeosztás, az alacsony kereseti lehetőség, vagy a munka jellege (pl.: ügynöki munkakör) áll. Mindezek dacára széles körben elterjedt az a nézet, hogy csakis „protekcióval” és „kihalásos alapon” lehet megfelelő, családbarát munkát találni. Interjúink alapján úgy tűnik, hogy szektoron belüli munkahelykeresésnél a viszszatérni vágyók az aktívabbak – ők keresik meg elsősorban egykori kollégáikat, míg a szektoron túli állásajánlatok inkább barátokon keresztül találják meg a munkaerőpiacra reintegrálódni kívánó anyákat.

Értékek Az emberi választásokat nem csak a körülmények és a múltbeli történések határozzák meg, ezek inkább csak keretül szolgálnak, melyek a döntési alternatívákat jelölik. A döntések mögött a legtöbbször olyan – bensővé tett – értékeket találunk, melyek segítenek eldönteni, hogy mi a helyes, s mi nem.

137


2010.04.30. 13:55:32

Karrier versus anyaság A karrier egy adott munkaerőpiaci szektorban betöltött szerepek társadalmilag elismert mintáinak sorozata, növekvő presztízzsel, felelősséggel és anyagi elismeréssel.6 Tágabban értelmezve megengedhetjük a szektorok közötti átjárást, főként, ha annak célja a növekvő presztízs, felelősség, vagy anyagi elismerés. A karrier témáját azért tartjuk elsődlegesnek, mert a nők esetében a karrier lehetőséget kínál a párjuktól való függetlenebbé válásra, a hagyományos női szerepek oldására. Interjúinkból egyértelműen kiderült, hogy a kérdezettjeink többsége számára a fenti meghatározás szerinti karrier nem vonzó. Egyik előléptetett interjúalanyunk ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Az az ideális számomra, ha nem kell kiemelkednem, meghúzódhatok a háttérben, hogy az élet más területeire is maradjon energiám”. Ha az ennyire szélsőséges álláspont nem is általános, de a keresésnél nem meghatározó szempont, hogy a munkáltató milyen karrierlehetőséget kínál. Sokkal fontosabb, hogy a munkavállalás összeegyeztethető legyen az anyasággal, a családban betöltött gondoskodó szereppel. Ezzel összhangban megfigyelhető, hogy míg a magas jövedelemszint minden esetben fontos, addig a munkával kapcsolatos felelősséget és plusz terheket többen igyekeztek távol tartani maguktól. Azok az édesanyák, akik a gyermekvállalás előtt karriert futottak be, némileg magabiztosabban várják a munkaerőpiaci reintegrációt, mivel tudják, hogy képesek jól teljesíteni, de elsődlegesen ők sem új karrierre vágynak. Ha a többségre nem is jellemző, de egyeseknél egyfajta zsigeri ellenérzés, sajnálkozás figyelhető meg azokkal szemben, akik a család helyett a karriert választották: „Nem vagyok én karrierista, látok én karrierista lányokat 35 évesen gyerek után sóvárogni.” A munka élvezete versus pénzkereseti lehetőségek Interjúalanyaink számára a legfontosabb a munkahelyekkel kapcsolatban az időbeosztás, ezt követik a kereseti lehetőségek. Átlagos fizetési elvárásuk nettó 100 000-150 000 forint körül mozog. A fizetés fontosságára mutat rá, hogy jobb kereseti lehetőségek miatt megkérdezettjeink fele váltott már munkahelyet – ezek többsége egyben szektorváltást is jelentett. Jellemző példája ennek az egészségügyből történő kivonulás, mellyel kapcsolatban a rossz kereseti lehetőségeken túl problémát okozott a családalapítással összeegyezhetetlen több műszak. Természetesen fontos megkérdezetteink számára, hogy olyan munkát végezzenek, amelyet élveznek. Ezzel kapcsolatos kérdezősködésünkre jellemzően nem mondtak konkrét munkákat, foglalkozásokat, inkább olyan munkaköröket említettek, melyekben semmiképpen nem tudnák magukat jól érezni (ügynöki munka, monoton feladatok, nagy felelősséggel járó munkakörök). Az ideális munkával kapcsolatban legtöbben arra helyezték a hangsúlyt, hogy emberekkel kelljen törődni, jók legyenek a kollegiális viszonyok. Emellett néhányuk jelezte, igényük van arra, hogy a vezető-

6

Forrás: dr. Juhász Márta, 2007.

138


2010.04.30. 13:55:32

ség rendszeresen adjon számukra visszajelzést, illetve hogy alkalmuk legyen az önálló munkavégzésre, új ismeretek elsajátítására. Interjúalanyaink számára a kereset mellett fontos tényező, hogy munkaszerződést kössenek velük, lehetőleg tényleges jövedelmüknek megfelelően jelentsék be őket – ez a biztonságérzeten túl azért is rendkívül fontos számukra, mert a tgyás, illetve a gyes mértékének megállapítása egy későbbi gyermekvállalás esetén ettől a tényezőtől függ. Az interjúk esetében egyetlen olyan esettel találkoztunk, amikor a bejelentés sem történt meg, míg a lejelentett bér mértékével való „játék” jóval elterjedtebb jelenségnek tűnik – főként azokban az esetekben, amikor a családi vállalkozás a foglalkoztató. Összességében megállapíthatjuk, hogy a kérdezetteink számára az anyai szerepük teljesítése a legfontosabb. A munkát többségük nem tekinti az önmegvalósítás eszközének, inkább arra törekszenek, hogy a rájuk bízott feladatokat teljesítsék – de ennél többet lehetőleg ne kelljen vállalniuk, főként ha az a családi élet rovására mehet. Ha pedig már kompromisszumokra kényszerülnek, akkor a fizetés alsó határa annyi legyen, hogy azt érezzék, megéri eljárni dolgozni. A lényeg, hogy dolgozó nőként több haszonban részesítsék családjukat, mintha otthonról irányítanák, felügyelnék, segítenék a többi családtag életét. Jól érzékelteti ezt egyik interjúalanyunk tapasztalata, mely után úgy döntött, hogy gyermekei enyhe asztmájára tekintettel ameddig csak lehet, otthon marad: „…a munkavállalás költségeivel, a megváltozó étkezési szokásokkal, a férjem vállalkozásába való be nem segítéssel szemben az a pár 10.000 forintos plusz nem érte meg, hogy dolgozzak, és ne törődjek normálisan a gyerekekkel”. Ezzel szemben beszélhetünk egy felső korlátról is, mely mögött szintén az anyai szerepek megfelelő ellátása áll. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb, hogy a munka mellett az anya képes legyen úgy ellátni szülői és nem utolsó sorban élettársi feladatait, hogy megteremtse szerettei számára a meghitt családi légkört, biztonságot. Itt az elsődleges szempontként az időbeosztást jelölhetjük meg, mely a karrier felfutásának is gátat szab.

A munkaerőpiaci reintegrációt segítő és gátló strukturális tényezők Számos olyan társadalmi adottság létezik, melyekre a kisgyermekes anyukáknak nincs ráhatása, viszont reintegrációjuk kereteit határozzák meg. E definíció alapján ide sorolhatjuk a gazdasági klímát; az álláskeresési infrastruktúrát, az alternatív munkalehetőségek, illetve a gyermekellátó-rendszer kiterjedését is. A gazdasági környezet általános megítélése Interjúink a gazdasági világválság elmélyülése idején készültek 2008 novembere és 2009 januárja között, ekkorra már a legtöbben szembesültek a forint drasztikus árfolyamesésével. Ez meglehetősen érzékenyen érintette a kérdezetteinket, hiszen mindannyian törlesztenek hitelt, s ezek döntő többsége devizahitel. Mivel jelentős tartalékaik, befektetéseik nincsenek a családoknak, így a helyzet romlására számítottak, főként azok, 139


2010.04.30. 13:55:32

akik vállalkozást vezetnek. Több esetben is arról számoltak be, hogy férjük cége az utóbbi időben kénytelen volt elbocsátani alkalmazottját, alkalmazottjait. Ennek egyenes következménye a férjek munkaidejének meghosszabbodása, a családi életben való részvételük csökkenése, illetve a nők munkaerejének bevonása bizonyos céges ügyekben. A vállalkozások helyzeti előnye ugyanakkor, hogy nem fenyegeti a kenyérkereső férfiakat az elbocsátás réme – bár dél-pesti interjúalanyaink párjaik állását mind biztosnak látták. Azok a kismamák, akik a gyermek hároméves koráig nyújtott gyes lejártát követő munkaerőpiaci reintegráció előtt állnak, védettnek érzik a helyzetüket, mivel kötelező őket utolsó munkahelyükre visszavenni. A státusza azoknak a legbizonytalanabb, akiket a sodródók csoportjába soroltunk, elsősorban azért, mert e csoport tagjai tartózkodnak a legtovább távol a munkaerőpiactól, épp ezért számítanának inkább a munkaügyi központok segítségére (is), mint a közvetlenül a gyed lejárta után visszatérők. Az álláskeresés infrastruktúrája A sikeres álláskeresést elősegítő szervezeteket finanszírozási formájuk alapján általában három csoportba soroljuk. A magánszektor segítségét veszik a legtöbben igénybe, különösen népszerűek az álláskereső portálok – ezek megítélése alacsony költségük, egyszerű használatuk és relatív nagy hatékonyságuk miatt kedvező. A civil szféra álláskeresést elősegítő szereplői közül egyetlen egyet sem említettek interjúalanyaink. Az állami szféra esetében kizárólag a munkaügyi központ került szóba, ez elsősorban a kerületi központokat jelentette, míg egy esetben a diplomás munkanélkülieknek fenntartott intézményt. Mint már írtuk, interjúalanyaink elvárásai és a kapott szolgáltatások között köszönőviszony sincs, sőt többen egyenes demoralizálásról meséltek. Tágan értelmezve az álláskeresés infrastruktúrájához sorolhatjuk azokat az eszközöket is, melyek képesek segíteni a reintegrációt. Ilyenek lennének a képzések, tréningek, akár speciálisan a kutatási célcsoportunk számára szervezettek, akár nyílt (államilag szervezett vagy támogatott) átképzések, továbbképzések. A gyermekkel otthontöltött idő alatt hat interjúalanyunk tanult, közülük kettő a felsőoktatásban, míg négyen saját forrásból finanszíroztak a különböző tanfolyamokat (fodrász, iskolatitkár, üzletvezető, nyelvtanfolyam), az államilag támogatott felsőoktatási képzést pedig egyáltalán nem, vagy nem annak elejétől a végéig tudták kihasználni. A 2006-ban életbelépett jelenlegi szabályozás immár semmilyen kedvezményt nem nyújt a gyermeket vállaló fiatal nőknek, oktatásuk támogatásából az állam kivonulóban van. A munkaerőpiaci reintegrációt elősegítő adminisztratív eszközök közül – ösztönző mivolta révén – kiemelkedik a Start-kártya. Az interjúink időpontjában állásban lévő három anyukából csak az egyik számolt be arról, hogy Start-kártyával foglalkoztatják, a másik kettő nem hallott a lehetőségről. A reintegráció előtt álló többi anyuka közül csak három hallott a Start-kártyáról, de jellemzően részletekbe menő ismereteik nincsenek, például nem világos számukra, hogy csak új munkahely esetén lesznek-e jogosult a Start-kártyára, vagy akkor is, ha a régi munkáltatójához mennek vissza; valaki pedig azt gondolja, hogy a kártyát a munkáltatójától kell majd igényelnie. 140


2010.04.30. 13:55:32

Távmunka – részmunka – családbarát munkahelyek elterjedtsége Interjúink egyértelműen megerősítik, hogy a magyar munkaerőpiacon alternatív foglalkoztatásnak titulált távmunkára, illetve részmunkaidős állásokra rendkívül nagy igénye lenne a családanyáknak. A gyermekkel otthon töltött idő alatt szinte mindenki elgondolkozott azon, hogy miként végezhetne valamilyen távmunkát lakása falai között, s többen próbálkoztak távmunka-közvetítő internetes cégeknél. Ugyanakkor a tapasztalatok rendkívül negatívak: „Szerintem az ilyen interneten hirdetett távmunkák döntő része átverés, csak arra mennek, hogy begyűjtsék a regisztrációs díjat. Az ismerőseimnek sincsenek ezekkel jó tapasztalataik.” – miként interjúalanyainknak sincs. A legnagyobb probléma – a távmunka-közvetítő cégek megbízhatatlanságán túl, hogy a munkaerőpiacon nincs ilyen lehetőség: „A gyes ideje alatt elsősorban otthon végezhető munkákat keresem, de ilyet nem lehet találni, a távmunka csak hangzatos lózung.”, míg egy másik anyuka szerint: „a távmunka olyan, mint a részmunka –csak beszélnek róla, de nincs igazán lehetőség”. Az egyetlen távmunkát végző interjúalanyunk ismerősökön keresztül jutott az adatrögzítéshez: „… így legalább biztos lehettem benne, hogy nem vernek át” – talán nem meglepő módon a kifizetés zsebből-zsebbe történt. Ugyanakkor valahol természetes is, hogy távmunkához elsődlegesen az ismeretségi hálón keresztül lehet jutni, hiszen a munka határidőre és megfelelő minőségben történő elvégzésének a garanciája csak a bizalom lehet a munkát adó számára. Összességében a részmunka esetében sem jobb a helyzet, sőt egyik interjúalanyunk sem dolgozott még ilyen időbeosztásban, viszont az interjúk felvételekor négyen szerettek volna belátható időn belül részmunkaidős státuszt vállalni, köztük olyanok is, akik jelenleg 8 órát dolgoznak. Az egyik esetben felmerült az is, hogy a részmunkaidős foglalkoztatásra cégen belül álljon át, de a vezetőség erre nem mutatott fogadókészséget. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy az interjú időpontjában dolgozó három főből kettő is szívesen dolgozna négy vagy hat órában. A tömeges részmunkaidős foglalkoztatás mindenesetre azért járna rendkívüli előnnyel, mert lehetővé tenné a rugalmas időbeosztást, mely a legfontosabb szempont a (kis)gyermekeseknek, valamint mert alkalmazásával fokozatosan lehetne visszavezetni a nőket a munkaerőpiacra. Az államnak kell mérlegelnie, hogy ezen foglalkoztatási formával járó esetleges plusz költségeket milyen arányban éri meg finanszíroznia, ha a munkaerőpiaci reintegrációs programok nem mutatják a kellő hatékonysági fokot. A családbarát munkahely ideája interjúalanyaink körében nem elterjedt, pontosabban minden olyan munkahelyet családbarátnak vélnek, amely lehetővé teszi, hogy az időbeosztásukat megfelelően alakíthassák. Gyermek-elhelyezési lehetőségek A gyermekek elhelyezése még abban a családban is komoly nehézségekbe ütközhet, ahol a nagyszülői segítség nagyon jelentős, éppen ezért rendkívül fontos a szerepe az állami intézményeknek, különösen a bölcsődéknek és az óvodáknak. A bölcsődék tekintetében Budapestnek kiemelkedően jó a helyzete a vidékhez ké141


2010.04.30. 13:55:32

pest, ez persze nem jelenti azt, hogy a bölcsődei férőhelyek száma magasabb lenne, mint amennyire igény mutatkozik. Ez alapvetően nehezíti a kisgyermekesek munkaerőpiaci reintegrációját, erről az egyik anyuka ekképp vall: „A 22-es csapdájába estem, mert ahhoz hogy a gyereket felvegyék a bölcsődébe, az kellett volna, hogy elhelyezkedjek, ahhoz pedig, hogy elhelyezkedjek azt kellett volna, hogy a gyereket vihessem a bölcsibe.” E helyzet elkerülése érdekében érdemes jó előre eltervezni az elhelyezkedés időpontját, többen számoltak be arról, hogy legalább fél évvel előbb elkezdtek bölcsődét keresni – emiatt gyakorlatilag a bölcsőde keresését tekinthetjük a reintegráció első lépcsőjének. „Szerencsés voltam, hogy idejében, már januárban elkezdtem bölcsödét keresni, hogy októberben bekerülhessen a lányom.” Ugyanakkor a bölcsődébe való bekerülés nem jelenti, hogy az újbóli munkába állás minden zökkenőtől mentes lenne. Az egyik probléma a bölcsődék nyitva tartásában keresendő: „Amikor a lányom bölcsődés lett, csak úgy tudtam visszamenni dolgozni, hogy anyu vállalt heti két-három napot, amikor én nem tudtam volna odaérni négyre – így is volt, hogy csúnyán néztek ránk.” A másik két probléma ezekhez képest átmenetinek tűnik, mivel mindkettő a gyerek közösségbe kerüléséhez kapcsolódik: az egyik a beszoktatás, a másik a betegségek. Ezek a problémák viszont akkor is jelentkeznek, ha a gyerek a bölcsőde kihagyásával egyből az óvodába kerül. A beszoktatási időszak és a munkavállalás kezdetének időbeli viszonyával kapcsolatban éppen ezért nagyon nehéz megmondani mi az ideális. A munkáltató szempontjából szerencsésebb egy olyan alkalmazott, akinek a gyerekeit nem kell beszoktatni, ugyanakkor kérdéses, hogy a munkába állás nem jár-e hasonlatos traumával a gyermek számára, mint a beszoktatás. További probléma lehet, ha az állásba lépés megelőzi az óvodai felvételt. A betegségek nem kerülnek el senkit, és a már valamilyen intézménybe járó gyerek otthoni ápolásának a megoldása sokszor szül konfliktust az anyák életében, főként a munkáltatóval, illetve a helyettesítést megoldó kollégákkal szemben. Volt olyan interjúalanyunk is, aki úgy vélte, hogy jobb, ha kimenekül ebből a szituációból – főként gyerekeinek az érdekét szem előtt tartva: „A sok hiányzás miatt mind a főnökséggel, mind a kollégákkal volt konfliktusom. Ekkor úgy döntöttünk, hogy a gyerekek betegsége miatt élek a lehetőséggel, és a súlyos asztmájuk miatt visszamegyek gyesre.” Összegezve az intézmények nyitva tartása elsősorban az elvállalható álláslehetőségek körét határolja be. Az intézmények szokásainak megfelelően az optimális állás az, ahol reggel nyolc órai kezdés mellett fél négy körül el lehet indulni a gyerekekért, amennyiben semmilyen segítségre nem számíthat az édesanya. A beszoktatással kapcsolatban sokat segíthetnek az úgynevezett játszó bölcsődék, melyek olyan délelőtti elfoglaltságot jelentenek, amikor a bölcsőde egyik szobájában a gyerekek szabadon játszhatnak, és ebédelhetnek úgy, – térítés fejében – hogy édesanyjuk ott van a közelükben.

142


2010.04.30. 13:55:32

Jövőkép – távlati tervek Empirikus adatokkal bizonyítható, hogy a magyar társadalom az egyik legpesszimistább Európában7. Az emberek anómiáját több tényezőre vezethetjük vissza, az egyik legfontosabb, hogy a társadalom jelentős részének nincs jövőképe. Ilyen szempontból a kisgyermekesek az egyik legkevésbé fertőzött réteg, hiszen a gyermekek cseperedése nemcsak újabb és újabb feladatokkal látja el őket, hanem sok pozitív visszacsatolást is jelent. Olyan interjúalannyal nem találkoztunk, akinek rendkívül tudatos karrierterve lett volna. A munkahelyekkel való elégedettség szempontjából – ide értve azok véleményét is, akik terveik szerint valószínűleg utolsó munkahelyükre fognak visszatérni – két csoportot különíthetünk el: egyrészt azokat, akik váltani akarnak, másrészt azokat, akik elégedettek helyükkel; mindkét esetben egyértelműen az időbeosztás a legfontosabb tényező. Általános benyomás, hogy a családoknak nincsenek konkrét terveik – nemcsak a munkaerőpiacon, hanem az élet más területein sem. Ennek alapvető oka, hogy a családalapítás során a családok eladósodtak, így alapvetően a túlélés a cél – ezt csak tovább erősíti a gazdasági válság. Az eladósodást elsődlegesen az okozza, hogy a családok jellemzően arra törekszenek, hogy egy olyan ingatlant – elsősorban kertes családi házat – vásároljanak, mely egész életükben megfelelő élethelyükként szolgálhat. Ez amellett, hogy gazdasági kényszerpályára sodorja a családokat, megteremti a röghöz kötöttséget, csökkenti a mobilitást, és ezáltal munkaerőpiaci rugalmatlanságot okoz.

Lezárásul Napjainkban legtöbben nem csupán a tudósításokból halljuk, hanem saját környezetünkben is tapasztaljuk, hogy az utóbbi évek bizonytalan gazdasági helyzete mind küzdelmesebb munkaerőpiaci elhelyezkedést von maga után. Pontosan ezért nagyon fontos, hogy a munkavállalók, az állam és a munkáltatók közös stratégiájának kialakításakor olyan mechanizmusokat dolgozzanak ki, amelyek nem járnak többletköltséggel a munkáltató részéről, és az Európai Unió által finanszírozott munkaerőpiaci programoknál magasabb hatékonysági szintet érhetnek el. Ezzel nem a reintegrációt, hanem a prevenciót: például az édesanyák korábbi munkahelyén való bennmaradást támogatnák. Ezek a célok nem valósulhatnak meg a felek energia-befektetése nélkül, és még sok egyeztetéssel járnak, mivel a gazdasági válságban a racionalizáció megkérdőjelezhetetlen szlogenje lehet a foglalkoztatónak, aki a lehető legnagyobb mértékű profitra törekszik. A távmunka, a részmunkaidő munkaerőpiaci arányának a növelésére talán csak a gazdasági konjunktúra megindulásával lehet reális esély, viszont egy olyan rendszer kialakítására már most is jogos igények merülnek fel, melyek az információk áramlását segítik, illetve azok megbízhatóságát ellenőrzik. 7

Az Európai Bizottság Eurobarometer felmérése alapján, 2009.

143


2010.04.30. 13:55:32

Nem kizárólag a munkáltatókban él kialakult kép a kisgyermekes anyukákról, fordítva is működnek a sztereotípiák. A korrekt foglalkoztató és alkalmazott kapcsolat kialakításakor a munkavállaló felelős magatartása is legalább annyira kívánatos, hiszen kötelességei is vannak, nem csak jogai. A folyton változó erőviszonyok, és körülmények miatt hosszú út vezet még az egyensúly megteremtéséhez, amely az összes érdekhordozó bevonását és közös munkáját követeli.

Irodalom Európai Bizottság: Eurobarometer. 2009 ősz. Forrás: http://ec.europa.eu/ magyarorszag/pdf/nemzeti_jelentes_eb72.pdf. Utolsó megtekintés: 2010. március. Dr. Juhász Márta: Karriertervezés előadás. 2007. http://www.erg.bme.hu/oktatas/tleir/ gt521330/karrier.pdf. Utolsó megtekintés: 2010. március 6. Tóth Olga: Attitűdváltozások a női munkavállalás megítélésében. Szociológiai Szemle 1995/1. 71–86. http://www.socio.mta.hu/mszt/19951/toth.htm. Utolsó megtekintés: 2009. január.


2010.04.30. 13:55:33

Szőcs Máté

Ihletett társadalomtörténet „Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az óvóhely pincéjéből hatheti koplalás után az éhségtől és a rémülettől és az utálattól csaknem egészen holtan kibújtam, falat nélkül, magas, lucskos hóban, házam romokban, lényem és múltam rólam letépve és levakarva és lemarva, egyetlen életszikrával még, csak egyetlen kis szikrával, akkor azt hittem, íme, mindazt, ami volt, a föld színéről letörölték. Most pedig megnyílt a lehetőség. Igen. Ki merjem mondani? Őrült vagyok én is, mint a többi. Van normális őrült, ez még tud beszélni arról, amiről szó van. A valóságból lát, nem sokat, de mégis valamit. Még megszólítható. A másik az őrült a hatványon, a megszólíthatatlan, arról már, amiről szó van, nem tud beszélni. Már nem hall mást, csak saját monomániájának bűvölő sugallatát. Már csak saját őrületét darálja. A feltett kérdést nem is hallja, bármiről van szó, előre gyártott válaszainak patronjait hadarja. A rögeszmét. Én is őrült vagyok, de ebben az egyetlen dologban józan. Ebben az egyetlen egyben, ehhez ragaszkodom. Ezért megmondom. Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az emberek a végsőkig való koplalás és halálrémület és iszonyat után a pincéből kibújtak, lényükről egész múltjuk lemarva, egyetlen megmaradt életszikrával, akkor a föld színéről mindazt, ami volt, letörölték, akkor tabula rasa volt… Az különös volt, hogy erről mindenki tudott… Mindenki, még a szatócs is és az öreg nénike is és az altiszt és a kerítőnő és a kapzsi gondnok és a vezérkari ezredes és a sofőr. Ez a mindenki. Meg is voltak hatva. Az atmoszféra ünnepi volt… Még ennél is több, templomi. A még életben levő kicsiny szikrát ez tartotta fenn, és táplálta. Tabula rasa van. A múltat a tábláról letörölték. Semmi sem köt. Szabadon azt tehetjük, amit akarunk. Nem vagyunk következménye már ki sem nyomozható ballépések sűrű bonyodalmának. Egyetlen ponton az egészet, s ez a pont február, levágták. Mindent újból kell kezdeni. És az egészet. Nagyszerű.” (Hamvas 321-323. o.)

Feltehetően furcsán hat ilyen hosszú irodalmi idézettel kezdeni egy társadalomtörténeti tanulmányt. Tanulmányom tárgya nem két társadalomtörténeti szöveg módszeres összehasonlítása, hanem a fenti idézetben olvasható kegyelmi, avagy ihletett pillanat bemutatása két társadalomtörténeti szövegen. Különböző társadalomtörténeti és szociológiai szövegek kapcsán, amelyek 1945 és az 1950-es évek eleje között íródtak, volt egy olyan érzésem, hogy itt a korábbi tudomá145


2010.04.30. 13:55:33

nyos nyelvezetet és a későbbi másfajta, de szintén száraz, érzelemmentességre törekvő nyelvezetet áthatja valamifajta lelkes ihletettség. Hipotézisem tehát, hogy a közvetlenül a második világháború után keletkezett társadalommal foglalkozó tudományos igényű szövegek nyelvezetében tetten érhető az ihletett állapot: amikor is a szerző kilép a korábbi távolságtartó tudós szerepből és teret enged lelkesedésének, hangja személyesre vált, nem semlegesen leír, hanem hitet tesz és programot ad. Ezt próbálom meg kimutatni Mannheim Károly Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés, illetve Hajnal István Az első gépek című írásán. Mannheim írása posztumusz jelent meg 1951-ben, valamikor 1945 és 1946 között írta.1 Hajnal István írása 1949-ben a Válasz2 utolsó számában jelent meg, de az alapgondolatokat már 1946-ban egy rádióelőadásban megfogalmazta. (Lakatos 13. o.) A Választ egyébként e szám ürügyén betiltották; Hajnal elvesztette akadémiai tagságát és egyetemi katedráját, a Szabad Népben pedig kiemelt bírálat érte cikke miatt. Kontrollszövegként Hamvas Béla Karnevál című regényét idézem, egy ponton pedig bevontam Polányi Károly Nagy átalakulás című művét.3 A Hamvas szöveg azért fontos, mert irodalmi síkon fogalmazza meg azt a lelkesültséget, amelyet átéltek a világháború befejezése után. A hamvasi monológ maga nem ihletett, hanem ezt az ihletettséget ábrázolja. Hamvas ezt a művét 1948 és 1951 között írta, és mint idézem majd, azt is bemutatja, ahogy a világ elmulasztotta kihasználni a pillanatot az új világ megteremtésére. Ezt a kiábrándultságot Hajnal személyes sorsában is megélte, míg Mannheim feltehetően abban a reményben halt meg, hogy az általa vágyott társadalom a közeljövőben eljön. A két írást bemutatása után kiemelem azokat a hasonlóságokat, amelyek bizonyítják az általam tételezett ihletett állapot jelenlétét. A hasonlóságok azért is érdekesek, mert Mannheim ezt a művét Angliában,4 míg Hajnal Magyarországon írta meg, tehát teljesen más politikai, gazdasági és társadalmi környezetben.

1 A szövegben szerepel utalás, hogy a szerző a második világháború után írja; majd 1947 januárjában szívrohamban meghal. 2

Az 1946-ban újrainduló Válasz a Nemzeti Parasztpárthoz köthető; mind szerzői, mind témái igen vegyes képet mutatnak. 1949-re már egyre inkább elfogy a levegő a Válasz körül. Bővebben: http://www.rev.hu/ portal/page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv99/szechenyi (U.l.:2010. 02.24.) 3

Hajnal és Mannheim összehasonlítása azért érdekes, mert tudomásom szerint nem egy gondolkodói körben nevelkedtek, bár egyidősek. Mannheim a Vasárnapi Körben kapta meg élete végéig meghatározó alapképzettségét, amely körnek Polányi Károly is tagja volt.

4

Mannheim a Tanácsköztársaság bukása után Németországba menekül, majd Hitler hatalomra jutása után Angliába, haláláig itt él. (Felkai 546. o.)

146


2010.04.30. 13:55:33

Mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés Mannheim már az 1930-as évektől kezdve publikál a tervezéssel kapcsolatban5. (Felkai 51. o.) A téma nem új, hiszen a gazdasági világválságtól kezdve egyre jobban terjed a gondolat, hogy a szabadversenyes kapitalizmus csődöt mondott.6 Az elemzett tanulmányban Mannheim abból indul ki, hogy a fejlődés időben három szakaszra osztható. Az első szakasz az első gépek7 megjelenése előtti kis önellátó egységekre épülő társadalom, amely tradíciókba ágyazott.8 Ezt a világot a szerves kiscsoportok uralják, melyek önszabályozó módon működnek, a szabályokat és szokásokat precedensek határozzák meg. A tradíció az, amely biztonságot ad az egyénnek, mentesíti a kényelmetlen döntések meghozatalától. Ennek a világnak létfeltétele, hogy az ügyek érthetőek legyenek az egyének számára, a cselekedeteik átláthatóan kapcsolódnak a nagyobb célokhoz. A feladatok egyszerűek és ismétlődőek, megoldásukhoz korlátozott méretű szervezet szükséges. Az átalakulás lassú és fokozatos, éppen ezért van idő az ellentétes hatások és habitusok összehangolására. A következő szakaszban ezt a világot felváltja a nagyszervezeteken alapuló szabadversenyes kapitalizmus, a laissez-faire. A népességrobbanás következtében kialakult tömegek megszervezésének érdekében tökéletesítik a társadalmi technikákat, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gépekkel teszik a termelés területén.9 Ezek a tökéletesített társadalmi technikák a kisebbség uralmának kedveznek. A kis önellátó egységek helyét a központi irányítás veszi át. Az egyének önálló döntések helyett utasításokat hajtanak végre. Szintén a kisebbség uralmát hozza magával a kulcspozíciók létrejötte. A szabad verseny amíg kis egységek között zajlott, nem okozott ilyen zavarokat. Azok kialakulásához nagy szervezetekre volt szükség, amelyek olyan monopol helyzeteket birtokolnak, melyek miatt az egyének többsége számára megszűnik a tulajdonképpeni szabad verseny, ahogy az értelmes tevékenységek lehetősége is. A szerves kiscsoportot felváltja az adminisztratív szervezet. A technikai fejlődés aláássa a tradíciót, és egy anómikus állapothoz közelíti a világot.10 A modern társadalom nagy intézményeinek nincsenek

5 A Mannheim szöveg esetében fontos megjegyeznem, hogy a magyar fordítás sajnos nem a teljes szöveget közli, két helyen hagytak ki nagyobb részeket, de feltételezésem szerint ez következtetésem érvényességét nem csökkenti. 6

Mannheim egyik rendszeres hivatkozása a New Deal programja.

7

Ahogy Hajnal, ő is az első mechanikus szövőgéphez köti a váltást.

8

Mannheim természetesen kizárólag a nyugati világról beszél.

9

Társadalmi technikák: az emberi viselkedést befolyásoló módszerek összessége, amelyek összehangolják a viselkedést a társadalom uralkodó interakciós és szervezeti mintáival. (Mannheim 219. o.) 10

Az anómia egy durkheimi fogalom, tulajdonképpen norma nélküli állapotot jelent, amikor a normák és értékek elbizonytalanodnak egy társadalomban. Ez minden körülmények között a társadalmi működés zavaraival jár, az egyén számára pedig bizonytalanságot teremt.

147


2010.04.30. 13:55:33

saját szabályaik, a régi szabályok pedig elvesztek. Ezt az állapotot Mannheim átmenetinek, mintegy kiérőnek tekinti, ami után elkövetkezik a tervezéses demokrácia. Már nem kérdés: laissez-faire vagy tervezés, hanem az a kérdés, hogy a tervezés milyen célokat szolgáljon. A jövő a fejlett technika, a kiterjedt nemzetközi csere és a hatalmas területek tervgazdasága. A tervezéssel kapcsolatban azonban előkerül a szabadság dilemmája. Mannheim a csoportellenőrzéshez köti a tervezést. Amíg a céhes világban teljes volt a termelők társadalmi ellenőrzöttsége, a nagy szervezetek korában ez eltűnik. Mannheim a modern korban a csoportellenőrzés két lehetséges formáját különíti el, egyrészt az autoratívat, amely parancsolásra és az engedelmességre épül11; másrészt a kooperatívat, amely a cselekvés fejlesztésén és az irányításon alapul. Míg előbbi hatékony, de hátrányos az egyénekre nézve, addig utóbbi kreatív elvet képvisel és elképzelhetetlen az egyén fejlődése nélkül. Ettől a ponttól elhagyom az írás további ismertetését, ugyanis Mannheim nagyon részletesen nekilát a praktikus feladatok bemutatásának.12 Az új világ fő jellemzője a tervezettség, de azt meg-megújuló társadalmi konszenzussal kell létrehozni, amelyhez az embereket képessé kell tenni, hogy részt vegyenek a döntésekben.

Hajnal István: Az első gépek Hajnal cikkének bevallott célja feltárni a gépek keletkezésének társadalmi feltételeit. Tanulmánya azonban elsősorban mégsem erről szól, ahogy nem is ezért váltott ki éles bírálatot, hanem mert felvázolt egy új programot. Hajnal állítása szerint az emberi munkát megfosztották alkotó jellegétől, így értelmétől is. Az ember a gyárban a gépek kiszolgálója lett. Az alkotó munka értelmének elvesztése és a munkaidő rövidülése vezetett oda, hogy a munkást munkaidején kívül kellett volna magasabb szellemi szintre emelni. Hajnal szerint, ahogy ezt már korábban is kifejtette, az embert az állattól az értelmes munka különbözteti meg. A gép eredetileg a kézműves társadalom évezredes munkájának objektivációja volt. A gépkorszak kezdetén a kisüzem és a gépek nem kerültek szembe egymással. A problémát az okozta, hogy a gépek birtokosai uralkodó helyzetbe kerültek az összefüggő munkamenet olyan részeivel szemben, amelyekre szakértelmük nem terjedt ki. Hajnal programadó látomása abból indul ki, hogy a történelem során először ki lehet kapcsolni a tőkés vállalkozót a termelésből, és a termelést a közösség ellenőrzése alá lehet rendelni. A munka és a tanulás elkülönítését meg kell szüntetni, és meg kell teremteni az értelmes munka lehetőségét. Minden munkást egészen a tudományig kell képezni, de nem annak az élettől elvonatkoztatott formájában. Minden munkásnak le-

11

Ennek mintái a totalitárius államok.

12

Ilyen a politika megreformálása, a társadalmi struktúra ellenőrzése, a gazdaság ellenőrzése, a fegyveres erők feletti ellenőrzés, a közszolgálat, a sajtó és a rádió feletti demokratikus ellenőrzés, a nevelés.

148


2010.04.30. 13:55:33

hetősége kell, hogy legyen saját továbbképzésére, továbbá arra is, hogy a mérnök és csoportja önálló tényező lehessen a termelés folyamatában. Ugyanígy kívánatos megszüntetni az elvont tervező munka és a gyakorlati munka kettőségét is. Mindezt azért, mert az anyag megtapasztalása magasrendű emberi funkció, életteljesebb az elvont gondolkodásnál.13

Összevetés A következőkben kiemelem Mannheim és Hajnal írásának hasonlóságait, jellemezve azok nyelvezetét is. Nyelvezetükben mind a két szerző eltért a korábban alkalmazott stílustól. Korábbi műveikben meglehetősen elvontan és bonyolultan fogalmaztak, főleg az elméletalkotás igényével, míg ezekben az írásaikban közérthető nyelvezetet használtak. Mannheim esetében az ok egyszerű, Angliába való költözésével meg kellett felelnie az angolszász tudományos írások követelményeinek, azaz a közérthető fogalmazásnak. (Felkai 51. o.) Ha összehasonlítjuk a Németországban írt Tudásszociológia című cikkét a tárgyalt írással, akkor ez elég egyértelmű. Hajnal esetében nem találtam erre vonatkozó magyarázatot a szakirodalomban, de feltehetően itt arról van szó, hogy a cikket gazdaságpolitikai, publicisztikai jellegénél fogva muszáj volt közérthetően megfogalmazni. A két szöveg legjellemzőbb azonossága azonban abban van, ahogy a történelmi változást szakaszolják. Mindkét szerző beszámol egy korábbi, tradicionális világról, amely értelemmel teli az egyének számára, átlátható és biztonságot ad. Ehhez képest az adminisztráció, a nagy szervezetek és a szabad verseny által uralt kapitalista korszak kilépés a normál emberi történetből. Ezen átmeneti kor értékelése egyértelműen negatív a szerzők felfogásában. A tradicionális „A görög város agorája, a középkori város piaca, ahol közvetlenül egymás mellett álltak a templom, a tanácsháza és a piaci bódék épületei, lehetővé tették a polgár számára, hogy egyetlen pillantással átfogja egész világát… Mindenki tisztában volt saját szerepével, mivel világosan átláthatta, hogy miként látja el a falu a várost és a város a falut; hogy a különféle foglalkozások hogyan szolgálják és tartják egyensúlyban egymást, és miként szabályozzák kölcsönösségen alapuló kapcsolataikat.” (Mannheim 223. o.) „Mindaddig, amíg a kis csoportok önszabályozó ereje zavartalanul érvényesült, a viselkedés és a gondolkodás a józan ész uralma alatt állt, és a szabályokat a szokások

13

Hely hiányában nem térek ki arra, hogy miként illeszkednek ezek a gondolatok a mannheimi és a hajnali életműbe, illetve arra sem, hogy milyen más tudósokkal vagy tudóscsoportokkal kapcsolódnak ezek a gondolatok és milyen társadalmi közegben gyökereznek.

149


2010.04.30. 13:55:33

és a precedensek határozták meg. A tradíciók végső soron a sikeres alkalmazkodás felhalmozott tapasztalatkincsei.” (Mannheim 223. o.) „…a középkori társadalomban, ahol a céheknek világosan meghatározott feladataik, kiváltságaik voltak, és egyértelmű tilalmak vonatkoztak rájuk. Nemcsak tagjaik közötti formális kapcsolatok, társadalmi hierarchiájuk és a közösségen belüli feladataik voltak világosan meghatározottak, nemcsak tagjaik életét, munkáját, szabadidejének eltöltését, kultúráját és vallási gyakorlatát írta elő és határozta meg a közösség, de szigorúan össze is hangolták egymással e korporációk működését.” (Mannheim 225. o.) „Ha nem is minden művelet önálló mesterség, mégis önálló elmélyülést kívánó feladat (…) mindegyik mesterség, de mindegyik művelet is: külön felelősség, nemcsak a vásárlóval, hanem minden más mesterséggel és művelettel szemben is, ami csak öszszefüggésbe kerülhet vele a gyártásfolyamatban. Ez a kölcsönös társadalmias felelősség követeli meg azt, hogy a mester alaposan kiképezze segédeit, tanoncait.” (Hajnal 230–231. o.) „…minden pontján önálló és emberi munka, amelyet ezernyi értelmes és tapasztaló szerv köt össze a természettel és a társadalommal(…). Ez lenne a régi kézművesség munkaszervezete, idealizált ábrázolással, a tömegélet parányi és elmosódott mindennaposságait erőteljes nagy vonásokká egyesítve. A régi iparnak élő szervezete nem egészen azonos a céhrendszerrel, különösen, ahogy a céhrendszert ma elképzelik. A céh nem munkaszervezet, hanem csak szabályokat ellenőrző testületiség. E rendszerben minden munkás képzett vagy képzésben lévő munkás, minden műhely önálló, egyik sem a vállalkozáshoz kötött, mindegyik mesterség teljes, önálló munkakör, bármily kis részleten dolgozzék is…” (Hajnal 231–232. o.)

A hangnem hasonlósága szinte megdöbbentő. Mind a két szöveg egy nagyon is idealizált világot mutat be, az olvasó szinte vágyódik ebbe a biztonságos környezetbe. Jellemzői az értelemmel telítettség, a biztonság, a munka becsülete. A szerzők egyébként maguk is érzékelik, hogy a tradicionális világ idealizálása kritika tárgyává teheti őket, hiszen mind a ketten leszögezik, hogy természetesen nem kívánják vissza ezt a világot: „Annak világossá tétele azonban, hogy a nagy társadalom nem működhet intézményei tevékenységének bizonyos mértékű összehangolása nélkül, nem jelenti azt, hogy védelmünkbe vennénk a középkori vagy a fasiszta korporációkat.” (Mannheim 225. o.) „Igaz, az a veszély is fenyegethet bennünket, hogy ha kiemeljük a régi társadalomrend érdemét a gép kialakítása körül, ismét gyanúba esünk, mint máskor is, hogy »a középkort kívánjuk vissza«. Valójában nem akarunk mást, mint a gépek keletkezésének társadalmi feltételeit (…) vizsgálni.” (Hajnal 227. o.)

A tradicionális és átmeneti szembeállítása akkor lesz feltűnő, ha láthatóvá válik az átmeneti világ jellemzése. Ehhez képest nehezen tartható, hogy a régi nem ideális, amit persze felold a szerzők által megálmodott jövő.

150


2010.04.30. 13:55:33

Az átmeneti „A tőkés pionírok, az iparosok, a pénzemberek és az újítók ugyanannak a szellemiségnek gyermekei. Az ismeretek bővítését azért támogatták vagy finanszírozták, mert ez a terjeszkedés és a kizsákmányolás érdekeit szolgálta. A természet vagy az ember csak annyiban érdekelte őket, amennyiben a profit és a hatalom forrását látták bennük. (…) Zsákmányszerzésük gyümölcsei közé tartozott a törzsi szokások elpusztítása, a nélkülözés, a tuberkolózis és a talajerózió. A hatalom kíméletlen hajszolása, ami sokkal inkább egy kor neurotikus komplexusa, mint személyiségjegy, felborította a világ egyensúlyát és kikezdte lakóinak mentális egészségét. Városaink külterületeinek kegyetlen slumjai (…) a városok központjaiban emelt gazdaságilag haszontalan felhőkarcolók, amelyek csupán a presztízs és a hatalom világítótornyai, ugyanannak a beteges növekedésnek a kifejeződései.” (Mannheim 221. o.) „A gép a tőkés vállalkozó tulajdonába kerül. Ez esetben hatalmas irammal fejlődik tovább, a tőke nyereségösztöne kihasználja a tömeggyártás minden előnyét, olcsóságával elnyomja a versenyben a kézműveseket, s oly módon tökéletesíti a gépet, hogy a munka még nem gépesített szakaszait függő és tanulatlan munkások is elvégezhessék, igyekszik a gyártás minden részletét az emberre való tekintet nélkül gépesíteni, majd az egészet egyetlen hajtóerő mozgatására berendezett automatává alakítani, ami mellett a munkás már csak kiszolgáló munkát végez. Körülbelül ez következett be a mi gyáriparunkban.” (Hajnal 238. o.)

A korszakok megítélésének különbsége szembeötlő. Az átmeneti korhoz csupa negatívum kötődik. Értelmes tevékenységtől megfosztott emberek, kizsákmányolás, elnyomás, betegesség... Hasonlóan értékeli ezt a kort Polányi is, aki ezt az átmeneti korszakot „vak fejlődésnek” titulálja (Polányi 311. o.), ahogyan Hajnal a gép mozgását „vak mozgásnak” (Hajnal 229. o.). Szemben áll tehát egy az embereknek biztonságot adó kor, ahol az egyén átlátta tevékenységének értelmét, azzal, amelyik megfosztotta ettől az értelemtől. Ez az átmeneti kor nemcsak az ember, de a természet számára is káros. Ez a kor egyszer már apokalipszishez vezetett. A technika fejlődése miatt az emberiség számára még egyszer nem élhető túl az apokalipszis. Implicit az is benne rejlik, hogy a szörnyűségek ilyen halmozódása után már csak emelkedés következhet. Nincs más hátra, mint a végső következtetések levonása előtt bemutatni, ahogyan a két szerző ábrázolja az elképzelt, de az életben maradáshoz szükséges jövőt. Talán ezen a ponton érdemes visszalapozni a kezdő idézethez, mivel ezekben a szakaszokban tűnik elő az ihletettség állapota.

151


2010.04.30. 13:55:34

Az ihletett állapot „Szabadság érdekében történő tervezés…” (Mannheim 230. o.) „Egy koordinációs tervezéssel foglalkozó testület lehetővé teszi a szakértők javaslatainak mérlegelhetőségét, ami nem homályosítja el az emberi cselekvések kísérletező természetét, viszont értékes ellenőrző szerepet tölthet be.” (Mannheim 233. o.) „Az ipari társadalomban az ipari demokrácia a túlzott centralizáció ellenszere…” (Mannheim 235. o.) „A tervező társadalomban az egyéni szabadság két síkon működik majd: Az egyén a társadalom szervezetének összeegyeztethető maximális mértékű választási lehetőségekkel rendelkezik majd, ugyanúgy ő dönt majd arról is, hogy a tervezett és központilag összehangolt fogyasztói választási lehetőségek körét szűkíteni vagy bővíteni kell-e majd és milyen irányba.” (Mannheim 273. o.) Az elképzelhető lehetőségek között szabadon választhatjuk meg egy jövendő társadalmi szabályozás szempontjait, s szabadon hozhatunk létre olyan szabályokat, melyek régi tapasztalatokat is felhasználnak. Olyan szabályokat, amelyek nem követnek el erőszakot senkin s nem rombolnak semmin, hanem ellenkezőleg rövidesen az emberi élet természetes következményeinek érezheti mindenki őket, ezért világmegegyezésre is számíthatnak… Minden ember szellem, mindenkinek olyan munka jusson, hogy világíthasson vele. Csak a méltó emberi munka általánossága valósíthatja meg a valóságos emberi-társadalmi egyenlőséget. Csak úgy valósíthatjuk meg, ha az egyéni munkának színes, változatos különbségeire alapítjuk, az ebből kiemelkedő munkatehetségek hierarchiájával. S hinnünk kell abban, hogy ez az egyenlősítés nemcsak társadalmi igazságszolgáltatás, hanem a termelésnek érdeke is; hinnünk kell, hogy a változatosan egyenlők világa mindenkire öröm, anyagi-lelki gazdagodás, az egyén boldogabb aktivitás és a kultúrának az eddiginél még csodálatosabb fejlődése.” (Hajnal 239-240. o.)

Ahogyan Mannheim sokkal erőteljesebb jelzőket használ az átmeneti kor jellemzésénél, úgy Hajnal sokkal lelkesültebben fogalmaz az új kor kapcsán. Az azonban egyiküktől sem elvitatható, hogy írásuk azzal a hittel van tele, hogy az új kor, a jobb világ megvalósítható.14 A korábbi kor végső tragikuma itt oldódik fel az elképzelt idealizált jövőben. Ezt a jövőt a szabadság kiteljesedése, az értelem visszanyerése jellemzi. Minden, ami az új korban bekövetkezik, ellentéte lesz a réginek. Rombolás helyett teremtés, az emberek végrehajtó szerepe helyett a kreatív tervezés és az aktív részvétel. Mintha azt fogalmaznák meg tudományosan, amit Hamvas szereplője a monológjában, lehetetlen, hogy ilyen tragédia és mélyrepülés után ne következzen be a kegyelmi állapot.

14

Illusztrációul, hogy ez másnál is jelen van, álljon itt egy idézet Polányitól: „A piacgazdaság eltűnése a szabadság példa nélkül álló korszakának kezdete lehet.” (Polányi 316. o.)

152


2010.04.30. 13:55:34

Összefoglalás Mint látható mindkét szerző abból indul ki, amit Hamvas tabula rasaként fogalmaz meg. Egy olyan kivételes helyzet állt elő, hogy a minden tekintetben bekövetkezett válság után tiszta lappal lehet kezdeni. Ebből fakad a lelkesültség. A második világháborúval lezárult több mint száz éves korszakot mind a ketten az elidegenedés, a dezintegrálódás, az értelmes létezéstől való megfosztottság korának értékelik. A tőkében, a szabad versenyben, a nyereségvágyban az emberi társadalom elpusztítóit látják. Elvetik a racionalitást. Azt a racionalitást, amelyik az ész és a nyereség nevében elszakította az embereket és az emberiséget a nagyobb célok elérésétől. Ezzel szemben megtartják a racionalizmusból a hitet, hogy az emberek és az emberiség nevelhető.15 Különbség kettejük között, hogy másban látják a korábbi és a majdan lehetséges integráló erőt. A tradicionális világ integráló erejét Mannheim a vallásban találja meg. Ennek megfelelően a modern korban egy spirituális újjászületést keres, amely ellentétben a korábbi vallásokkal nem állítja szembe az emberiséget. (Mannheim 229. o.) Hajnalnál ez az integráló erő az értelemmel teli, alkotó munka. Állást foglalnak a tanulás és a munka elválasztásának megszüntetése mellett. Mindkettő írásból kiolvasható az élet jelenségeinek elválaszthatatlansága.16 Nyelvében mindkét szerző kilép a távolságtartóan elemző, boncolgató társadalomtudós szerepéből. Hitet tesznek egy-egy társadalmi cselekvésprogram mellett. A tudós itt úgy jelenik meg, mint aki aktívan szolgálja a társadalom megújhodását. Korábbi elméleti szövegeikkel összehasonlítva látszik, hogy úgy értékelték a pillanatot, mint amikor ki kell lépni a tudomány világából és nyelvéből, mert a helyzet kivételessége ezt megköveteli.

Gong Zárásul újra Hamvas Bélát idézem, aki a lelkesültség ábrázolása mellett ugyanabban a monológban mutatja be a kiábrándulást is, amely kiábrándultság értelemszerűen újdonság, akár Mannheimhez, akár Hajnalhoz képest. Kérdés, vajon ennyit számított az a Mannheimhez képesti öt év, illetve Hajnalhoz képesti kettő, amennyivel később művét befejezte. Esetleg ennyivel tisztábban látta, az ihletett elképzelések lehetetlenségét? Hamvasnak volt alkalma reflektálni a pillanat elvesztésére, nem úgy, mint Mannheimnek vagy akár Hajnalnak.

15

Érdekes, hogy Hajnal közéleti szerepvállalása ezzel a cikkel ér véget. Eddig volt a bölcsészkar dékánja, amelynek során Mannheimet is hazahívja, aki azonban az itteni viszonyoktól csalódottan távozik. 16

Érdemes lenne az összehasonlításba más ekkor keletkezett műveket is bevonni, pl. Bibót, Erdeit (aki egyébként reálpolitikusként nagy hibának tartotta a Hajnal szöveget), ahogyan egyéb irodalmi vagy fi lmművészeti alkotásokat is.

153


2010.04.30. 13:55:34

„…aki negyvennégyben meghalt, annak van mentsége. Életét elrontották és oly régtől fogva és annyian, hogy érte már-már alig felelhetett. De, kérem, aki negyvenöt februárja óta halt meg, attól az ítéletben mindenekelőtt azt fogják kérdezni: életedben volt idő, amikor mindent újra kezdhettél volna… Emlékszem rá jól. Minden órára és félórára és öt percre. Tiszta helyzet volt. Kezdjük el építeni azt, ami örök és végleges, a történetben még sohasem volt idő olyan kedvező, hogy ezt az ember megtehette volna. És akkor az egyik ellopta a másik ezüsttárcáját és harisnyáját, és belenyúlt a zsírosbödönbe, és lekvárjából leharapott, és elment pincéket fosztogatni, és hazudott, és a hajléktalanokat az utcára szórta, és elkezdett gyűjteni és kuporgatni és félteni és falni, és fejét azon törte, a másik zsebét hogyan forgathatja ki és én is, én is, én is. Nem voltam kivétel. Ugyanazt tettem, amit a többiek. Nincs mentségem. Az iszonyatnak nincs vége, sőt. Ennél rettenetesebb fog elkövetkezni, mit magunk idéztünk. Hiába volt tiszta helyzet, bemocskoltuk, és most megint itt vagyunk, és jobban reszketünk, mint valaha… Tudom, hogy negyvenöt február a történet vége. Az utolsó dátum. Ami azóta történt és történni fog, már az időn kívül áll. Az előbbi eseményekhez már nem mérhető. Büntetésünk, hogy ki vagyunk adva a sötétségnek. Semmi sem ér bennünket igazságtalanul, mert mi már nem a történetben élünk, aminek jegye a szabad és felelős cselekvés…” (Hamvas 324-325. o.)

Irodalom Hajnal István: Az első gépek. In.: Hajnal István (szerk. Lakatos László). Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2001. 227–241. Hamvas Béla: Karnevál III. Szentendre, MEDIO Kiadó, 1997. Mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés. In. Mannheim Károly (szerk. Felkai Gábor). Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999. 217–275. Polányi Károly: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. Felkai Gábor: Bevezetés. Kordiagnózis, tudásszociológia, tudományos politika. In. Mannheim Károly. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999. 7–89. o. Lakatos László: Bevezetés. In.: Hajnal István. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2001. 7–67. o. Széchenyi Ágnes: A „fordulat évei” egy folyóirat történetében. A Válasz újraindulása és ellehetetlenülése, 1946–1949. In.: http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/ kiadvanyok/evkonyv99/szechenyi. Utolsó látogatás: 2010. 02. 24.

154


2010.04.30. 13:55:34


2010.04.30. 13:55:34


2010.04.30. 13:55:34

Kötetlen Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Recommend Documents