A M a t h i a s C or vi n u s C o l le gi u m l a p j a
TARTALOM
200 6. már c i us
2 Szilágyi Gábor ◦Környezetvédelem 4 Sári Attila ◦Természetvédelm jog az Európai Unióban 5 Kelemen Eszter ◦Dzsemfőzés felelősen – A Sokoró Ökológia Park alapítvány példája 7 Gyetvai Alexandra ◦ Szellemi környezetszennyezés, avagy hogyan emlékezik a víz?
Kedves Collegisták!
Környezetvédelmi számunk utolsó példánya annak a típusú Hegylakónak, amelyben a szakmaiság és a tanulmányjelleg dominált. Következő számunktól kezdve a Hegylakó rólunk szól, ezáltal is erősítve a Collegium közösségét, lakóinak „Mathiasos” identitását. A Hegylakó tavaszi számában a Collegium és szakirányai közösségi életét mutatjuk be, könnyedebb hangvétellel. Az arculatváltáshoz a Ti segítségetek nélkülözhetetlen, kérjük, ötleteiteket, kritikáitokat küldjétek el a Hegylakó e-mail címére:
[email protected]! Forgassátok haszonnal és élvezettel kis újságunk legújabb számát!
Környezetvédelem A
Szilágyi Gábor
z emberi környezet védelme mindig is az élet velejárója volt. A XX. század közepéig azonban nem érték olyan mértékű kihívások az emberi társadalmat, hogy szükségessé vált egy akkora mértékű érdekkifejezés, mint amilyet azóta tapasztalunk. Egészen az 1960-as évekig nem volt probléma az ipari–gazdasági fejlődés és a környezetvédelem egyensúlya, a két célkitűzés kitűnően megfért egymás mellett. Ez igaz akkor is, ha tudjuk, hogy a környezetvédelem abban az időben még nem tudott távlati célokat megfogalmazni, csak egy-egy szimbolikus jogalkotási aktusban jutott kifejeződésre (pl. 1939ben Magyarországon rendelettel védetté nyilvánították a debreceni Nagyerdőt). Azt viszont leszögezhetjük, hogy a főbb prioritás a gazdaság fejlesztése, fejlődése volt. Ez a felfogás változott meg a hatvanas, majd főleg a hetvenes években. A változás folyamatát egy amerikai újságírónő 1962-ben megjelent könyve indította meg. Rachel Carson (1907– 1964) Néma tavasz (Silent Spring) című munkája (nem tudományos mű, talán közelebb áll a riport és a szépirodalmi stílusú művekhez) volt az, amely először
figyelmeztetett arra, hogy diszkrepancia áll fenn a gazdaság fejlődése és a környezetvédelem igénye között. A mű a rovarirtó szerek helytelen alkalmazását dolgozza fel, mégpedig úgy, hogy a probléma valamennyi olvasó számára közvetlenül érzékelhetővé vált. A szöveg egyfajta látomás: a jövőről szóló mese, amelynek célja a „vészharangok megkondítása”, ahogy azt Láng István említette a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásán, amely során idéz is a könyvből: „Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre, és többé semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Gonosz átok telepedett a tájra: megmagyarázhatatlan betegség vitte el a csirkéket, s a birkák és tehenek is megbetegedtek és elpusztultak. A halál árnyéka borult mindenre. A farmerek arról beszéltek, hogy a családokban sokféle nyavalya ütötte fel a fejét, s a városi doktorok egyre értetlenebbül álltak az embereket megtámadó újfajta betegségek előtt. Történt néhány hirtelen és érthetetlen haláleset is, és nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek között, akik játék közben hirtelen rosszul lettek, és néhány óra múlva meghaltak. És az a különös csend. Például a madarak – hol vannak? Sokan beszélgettek róluk, zavartan és tanácstalanul. A
2
kertek hátsó végében felállított madáretetők elhagyottan álltak, s a néhány madár, melyet itt-ott még látni lehetett, minden ízében reszketett, kínosan vonszolta magát – haldoklott. Hajnalonta, amikor máskor vörösbegy, gerle, szajkó, ökörszem és ezer másmadár köszöntötte a napot, most néma csönd ülte meg az erdőt, a földeket és a mocsarat. A farmokon hiába kotlottak a tyúkok: a tojásokból nem kelt ki csirke. A farmerek panaszkodtak, hogy nem tudnak disznót hízlalni: alig pár
malac születik, s néhány napnál nem élnek tovább. Az almafák virágba borultak, de a szirmok között nem sürögtek a méhek; s a megporozatlan virágokból nem termett gyümölcs. Az utakat szegélyező, valaha oly szépséges növényzet aszott és barna volt, mintha megégett volna – és csend volt itt is, élettelen csend. A halott patakokat sem látogatták már a horgászok: elpusztultak a halak is mind. Az ereszek alatt, a csatornákban és a tetőzsindelyek közötti résekben még látszott egy kevéske abból a fehéres-szemcsés anyagból, ami pár hete, mint furcsa hó hullott az égből a házakra, a földekre és a vizekbe. Nem gonosz varázslat, nem valamiféle ellenséges hadtest némította el a vidéket. Az emberek mindent maguknak köszönhettek. [...]” Főként ennek a műnek köszönhetően jöttek létre a hatvanas évek folyamán az Egyesült Államokban társadalmi mozgalmak, amelyek valamilyen környezetvédelmi célt tűztek ki zászlajukra. Törekvéseik első eredménye a Föld napjának megünneplése 1970. április 22én nagy publicitás és nagyszámú résztvevő jelenléte mellett. Ebből azóta világszerte hagyomány lett. Nyugat-Európát a hetvenes években érte el a probléma felismerése. Ekkor itt is nagy számban jöttek létre környezetvédő mozgalmak (az ún. Zöldek). Esettanulmányként álljon itt a nyugatnémet fejlődés. A nyugatnémet zöldek mozgalma az 1970-es évek során alakult meg több, nem sokkal korábban létrejött új társadalmi mozgalom egyesülésével. Az 1979-es EPválasztásokon is indultak, majd 1980. január 13-án megalakult a Zöldek pártja, amely egy „pártellenes párt“ volt, legalábbis vezéregyéniségük, Petra Kelly szavai szerint. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy soraik között konzervatív politikus éppúgy megtalálható volt, mint például kommunista. Politikai arculatuk a szociális–pacifista–bázisdemokratikus „háromszöggel“ írható le. A Zöldek nagyrészt vállaltak a nyolcvanas évek békemozgalmaiból, itt szerezve nevet maguknak. 1983-ban bejutottak a Bundestagba. Innentől kezdve indult meg a párton belül egy belső differenciálódás. A bázisdemokratikus alapok (amelyek például abban manifesztálódtak, hogy a tervek szerint kétévente rotáció alapján
cserélődik összes parlamenti képviselőjük) hamar devalválódtak, megindult a „fundik” és „realók” küzdelme, amelyből végül utóbbiak kerültek ki győztesen. (A Zöldek egyébként mára Németországban a szövetségi kormány egyik pártja lettek.) A hetvenes években nemcsak társadalmi mozgalmak alakultak, felelős személyiségek is elkezdtek gondolkodni a környezetvédelem témáin. Ennek első eredménye 1972-ben a Római Klub első jelentése volt, amely drámai hangon figyelmeztetett egy esetleg bekövetkező természeti katasztrófa esélyeire. (Ők ezt a XXI. század közepére jósolták.) A jelentés által hirdetett program ennek érdekében korlátozná a gazdasági növekedést (címe is ez: A növekedés határai), mégpedig annak érdekében, hogy megmaradjanak a meg nem újuló természeti erőforrások. E dokumentum és az általa gerjesztett vita során lépett be a köztudatba a fenntartható fejlődés gondolata. A program legnagyobb érdeme, hogy felrázta a felelősen gondolkodókat. Az ENSZ és szervezetei sem maradtak tétlenek. U Thant, a világszervezet főtitkára az 1968-as közgyűlésen kitért a problémára, azt „globális veszélynek” nevezve. U Thant e beszédében kezdeményezte, hogy az ENSZ szervezzen világkonferenciát a témáról. Ez 1972-ben következett el (Stockholmban), mégpedig június 5-én, ezt azóta környezetvédelmi világnapként ünneplik. Azóta több konferencia is lezajlott az ENSZ égisze alatt, ezekre a későbbiekben térek ki. Az ENSZ mellett további nemzetközi szervezetek is céljaik közé vették a környezetvédelmet. Itt csak az Európai Közösségre van módom kitérni mint ilyen szervezetre, ez viszont Magyarországra nézve is fontos. Az EGK – mint elsősorban gazdasági integráció – nem tért ki a környezetvédelemre célként. A hetvenes évektől azonban ő sem térhetett ki a probléma elől. Az 1972-ben megkötött Párizsi Egyezmény dolgozta ki az első környezetvédelmi akcióprogramot, ami a jogi szabályozás alapja lett (jelenleg a hatodik akcióprogram él az EU-ban). A jogalkotás újabb hullámát az 1976-os sevesói katasztrófa indította el, amelynek következtében számos balesetelhárítási szabályt fogadtak el. (NB. 1973 óta van az EK-nak önálló környezetvédelmi politikája.) A nyolcvanas években hódított teret a fenntartható fejlődés koncepciója, amely
3
fel kívánta oldani a gazdasági növekedés és a környezet fenntartása közötti diszkrepanciát. Definíció szerint „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését.” Ebből következően a program vissza kívánta fogni a gazdagabb államok további fejlődését, törekedve arra, hogy mindenkinek éppen annyi jusson, amennyi egy tisztességes életmódhoz kell. Az életmód, az életminőség, a tudatosság, az értékmegőrzés, a tradíciók mellett a mindennapi létszükségletet biztosító foglalkoztatás, az egészség megőrzése, továbbá az alapvető emberi jogok és a demokratikus intézményrendszer is elengedhetetlen feltétele a fenntartható fejlődésnek. E felfogás extrém példája az 1992-es riói konferencián felvetett „zéró fejlődés elmélete”, amely szerint az 1992es fejlődési szinten kell a világnak megállnia, hogy megakadályozza a globális természeti katasztrófát. Ezt a nézetet a fejlődő országok természetesen megvétózták, hiszen ez számukra a végtelenségig tartó szegénységet jelentette volna. A 2002-es johannesburgi volt eddig az utolsó ENSZ-konferencia. Ez főleg a globalizáció által előidézett hatásokkal foglalkozott, illetve azt vizsgálta, hogy ez a nemzetköziesedő folyamat hogyan „hasznosítható” a környezetvédelem céljai érdekében. A megoldásig még nem sikerült eljutni ugyan, de a problémákat már világosan látjuk: 1. nem működik a környezetvédelem integrációjának elve; 2. a világ sokkal több erőforrást használ fel, mint amennyit az ökoszisztéma elviselne; 3. a pénzügy, kereskedelem, beruházás és technológia terén hiányoznak az összefüggő politikák és a hosszú távú szemlélet; 4. kevés a végrehajtáshoz szükséges pénzügyi erőforrás. Néhány szót szólnék a magyar fejlődésről a továbbiakban. A szocializmus évtizedeiben civil szerveződésre nem lehetett mód. A jogalkotásban vannak eredmények, ezek közül a legfontosabb az 1976. évi II. törvény az emberi környezet védelméről. A téma egyébként nem volt soha sem elsődleges, hiszen az adósságcsapdában vergődő országban sokkal inkább a gazdaságosság volt szempont, mint a környezet kímélete. A környezetvédelem egyik aspektusa azonban fontos szerepet játszott a magyar rendszerváltásban. A köztudatban hol elő, hol pedig eltűnő Bős–Nagymaros-
problematikáról van szó. A vízi erőmű megépítéséről még 1977-ben született magyar-csehszlovák megállapodás, majd a nyolcvanas években kezdődött az építkezés. A beruházás a Duna környékének élővilágára katasztrofális és
részben visszafordíthatatlan hatással bírt. Ez adta az okot a Duna Kör megalakítására, amely a rendszerváltás során felfutó zöld mozgalmak közül az egyetlen hosszabb életű volt. A sokáig nemzetközi szinten is elismert szervezet mégsem
tudott megoldást elérni a kérdésben, mint ahogy a magyar kormányok sem jeleskedtek e téren.
Természetvédelmi jog az Európai Unióban
A
Sári Attila
természetvédelmi jog a környezetvédelmi jog egyik területét képezi az Európai Unió joganyagában. A környezetvédelmi jog az Unió környezeti politikája keretében jött létre, melynek célja az alapító szerződések értelmében a fenntartható fejlődés, és a környezet minőségének megőrzése. Az uniós természetvédelmi jog jogforrásai a következők: a vadon élő madarak védelmére vonatkozó 79/409/EGK irányelv, a 92/43/EGK irányelv a természetes élőhelyek, illetve a vadon élő állat-és növényfajok védelméről (Élőhelyvédelmi Irányelv). Az ezen irányelvek által meghatározott speciális védett területek alkotják a „Natura 2000” elnevezésű rendszert. A magyar jogban a természet védelméről szóló 1996:LIII. tv. és a felhatalmazása alapján kiadott miniszteri rendeletek hajtják végre a két irányelvet. Megemlítendő továbbá, hogy az EU (egyben tagállamai nevében is) egyes nemzetközi szerződésekhez is csatlakozott, ilyen pl. a vadon élő állat-és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló Egyezmény (CITES). Ebben a cikkben röviden számba vesszük, hogy az említett jogszabályok milyen fajokra, élőhelyekre terjesztik ki a védelmet. A madarak védelméről szóló irányelv az irányelvben felsorolt vadászható fajok kivételével valamennyi vadon élő madár szándékos elpusztítása, befogása tiltott. Az Élőhelyvédelmi Irányelv II. melléklete közösségi jelentőségűnek minősíti a veszélyeztetet, sérülékeny, ritka fajokat, ezek védelmét a Natura 2000 keretében kell megoldani különleges természetmegőrzési területek kijelölésével, melyek kijelölésének kritériumait a III. melléklet tartalmazza. A IV. melléklet a tiltott befogási, halászati módszereket, az V. pedig a korlátozással vagy egyáltalán nem hasznosítható fajok listáját foglalja magában. A csatlakozási tárgyalások eredményeként, magyar kezdeményezésre vették fel a II. mellékletre a leánykökörcsint, a külön-
leges halfajtának tekinthető lápi pócot, valamint a tölgyeseinkben élő nagy szikibaglyot. Érdekesség, hogy az irányelv rendelkezései szerint védettnek számító hörcsög védelme alól megkaptuk a felmentést. A Natura 2000-hálózat magyarországi területeit a 275/2004. (X. 8.) Korm. rendelet jelöli ki.55 különleges madárvédelmi területet, 467 Különleges természetmegõrzési területet határoz meg. Ezek különböző területűek: egyes legelők, hegyek, medencék, folyóvölgyek stb. Kollégiumunkhoz közel található ezek közül például a Budai-hegység, a Budaörsi kopárok, az Érd-Tétényi plató, a Ráckeveidunaág. A CITES, más néven Washingtoni Egyezmény 1973. március 3-án született, mára 163 tagországgal rendelkezik és a leghatékonyabb nemzetközi természetvédelmi megállapodásnak tekinthető. Hazánk 1985-ben csatlakozott hozzá. Úgynevezett első generációs természetvédelmi nemzetközi egyezmény, vagyis a veszélyeztetett fajokra koncentrálva a klasszikus természetvédelemre alapozza működését. Kezdetben elsősorban azokkal a fajokkal foglalkozott, amelyekért a közvélemény aggódott, napjainkra azonban ez
4
megváltozott a második generációs egyezményekre jellemző tartalom megjelenésével. Így ma már az is célja, hogy a döntéshozatal az ökoszisztéma-szintű megközelítési módot is alkalmazza, a biodiverzitás egységeinek és interakcióinak figyelembevételével. A részes felek konferenciáin több, mint kétszáz határozatot hoztak az egyezmény végrehajtásával kapcsolatban. Kialakított egy nemzetközi hatósági engedélyezési rendszert a fajok védelmével, kereskedelmével kapcsolatban (pl. mahagóni, kaviár, cápák). Az egyezmény szerint a kipusztulóban levő fajok befogása és kereskedelme tilos, a kevésbé súlyos helyzetben levő állatok és növények korlátozott mennyiségben, hatósági engedéllyel hozhatók forgalomba. Az egyezmény hatálya felsorolt élőlények minden részére és származékára is kiterjed, így például engedélyköteles a vadásztrófea is. Az Európai Unióban rendelet hajtja végre a CITES-t. Ez a rendelet azonban az egyezménynél tágabb körben állapítja meg a hatálya alá tartozó fajok listáját, egységesen megoldja a kereskedelemmel összefüggő összes problémát. Magyarországon a CITES-engedélyeket a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatala adja ki.
(források: Kende Tamás (szerk.): Az Európai Unió Politikái; Természetbúvár 2003/6. sz. 10-13. o. 2003/5. 10-12. o.)
Dzsemfőzés felelősen A Sokoró Ökológiai Park Alapítvány példája Kelemen Eszter
Dzsemfőzés, felelősen – A Sokoró Ökológiai Park Alapítvány példája
Lehet-e sikeres egy felelősen működő vállalat? Fenntartható-e a mai piaci viszonyok között egy, az érintettek érdekeit is szem előtt tartó termelőtevékenység? Napjainkban egyre több emberben merülnek fel hasonló kérdések, s keresnek maguknak példát, mellyel igazolni tudják az ezekre adott igeneket. Az alábbi cikkben talán sikerül egy példaértékű kezdeményezést bemutatnunk: a Sokoró Ökológiai Park Alapítvány komplex vidékfejlesztési programját. Azon belül is egy kis működési szegmensének, a dzsemfőzés folyamatának elemzésével próbálunk választ adni a feltett kérdésekre, remélve, hogy ezzel újabb megerősítést nyer az igen válaszokba vetett bizakodásunk.
Az ötlettől a megvalósításig
A Sokoró Ökológiai Park Alapítvány civil kezdeményezésre alakult 1993. január 6án, Győrben. A szervezet létrehozása személyes indíttatáson alapult: az ötletgazda, s egyben kuratóriumi elnök, Enyingi Tibor szerint nem csupán kritikával akartak szolgálni a környezetszennyező ipari- és agrártevékenységet végző szervezeteknek, hanem példát akartak mutatni számukra, olyan minta felállítására törekedtek, amellyel népszerűsíteni tudják a környezettudatos termelést. Az Alapítvány elsődleges célkitűzése egy fenntartható fejlődési program kidolgozása és beindítása a Sokoró vidékén, ami a szervezet megalakulásakor még teljesen újszerű kezdeményezés volt: 1
családi mintagazdaságok korábban is foglalkoztak ökogazdálkodással, a környezettudatos gazdálkodási módok kistérségben való meghonosításával azonban eddig senki nem próbálkozott. A szervezet alapítói okiratában e fő célnak megfelelően számos feladatot határoztak meg, többek között az ökológiai rehabilitációt, a talaj- és környezetkímélő gazdálkodási formák elterjesztését, a környezetbarát építési technika támogatását, a természetvédelmi területek kezelését, és a Sokoró kistérség természeti, kulturális értékeinek megóvását.1 A szervezet tevékenysége négy pillérre támaszkodik, melyek közül a felnőttképzés az első. Ennek keretében rendszeresen szerveznek tanfolyamokat a térség lakóinak: eddig gyógynövénytermesztőés feldolgozó, valamint bortermeléssel kapcsolatos tanfolyamra került sor, ahol a gazdák megismerkedhettek a biobor- és pincekezeléssel, a turizmus fontosságával és hatásaival, a bioültetvények kialakításának módjával. A második pillér a gyerekek természetszemléletű nevelése, melyet a nyári táborok, a tanösvény és az erdei iskola biztosít, a győri megyei kórházzal való együttműködés gyümölcseként pedig sérült gyermekek gyógylovagoltatására is van már lehetőség. Harmadik pillérként a mezőgazdaság fejlesztését emelhetjük ki, melynek kapcsán a térség földrajzi adottságainak megfelelő növénykultúrák meghonosítása, a fenntartható termelés és a biotermelésre épülő helyi feldolgozóipar megvalósítása dominál. Végül az utolsó pillér, a turizmus, a térség kihasználatlan lehetőségeire, természeti szépségére épül, e területen az Alapítvány elsősorban az ökoturizmusra, valamint a borturizmusra helyezi a hangsúlyt. A tevékenység harmadik pillére – gazdálkodás, felelősen
Az Alapítvány a korábbi évek során a mezőgazdaságban és iparban tapasztalt dezintegráció ellensúlyozására együtt igyekszik kezelni a mezőgazdasági termelést és az arra épülő feldolgozóipart, a termelés minden fázisában szem előtt tart-
Forrás: a Sokoró Ökológiai Park Alapítvány alapító okirata
5
va a környezettudatos, a helyi társadalom felé felelősséget vállaló működést. Ennek biztosítására kialakított egy integrációs modellt (1. ábra), melynek gyakorlati megvalósítása jelenleg is folyik. A modell keretében a helyi termelőket összefogó termelőszövetkezet és a családi üzemekre épülő feldolgozók munkáját egy integrátor szerv hangolja össze, ami lehetőséget ad arra, hogy az integráció tagjai együtt lépjenek fel az input és output piacon, valamint a stratégiai partnerekkel és a hivatalos szervekkel való kapcsolatokban, így kedvezőbb alkupozíciót, jobb feltételeket, bizonyos esetekben költségmegtakarítást érhetnek el.
Földművelés a zonális földhasználati koncepciónak megfelelően csak az átmeneti zónákban folyna, és ott is környezetbarát módon (vegyszerektől mentesen); a foltszerű ültetési rendszerben főleg gyümölcsök és gyógynövények kerülnének termelésre. A megtermelt termények egy részét az integrátor közvetlenül értékesítené, zömmel azonban a helyi családi üzemekben (dzsemüzemek, aszalók stb.) kerülnének feldolgozásra. A környezetbarát módon történő termelést, a késztermék kiváló minőségét és nagy hozzáadott értékét az üzemekre kötelező belső szabványok, közös recepturák biztosítanák. A modell teljes kiépülése után pedig sor kerülne a piaci alapokra helyezésére is: az integrátor szerepét egy kft. vagy rt. venné át, melynek tőkéjét a helyi emberek befektetései képeznék, a feldolgozó üzemek pedig mint családi vállalkozások, franchise rendszerben kapcsolódnának az integrációhoz.
A felvázolt modellben számos helyen fellelhető a felelős működés szellemisége: a mezőgazdasági termelés során a környezetkímélő módszerekre fókuszálnak; a helybeliek foglalkoztatásával növelik a vidék népességmegtartó képességét; a családi üzemek kialakításával, valamint a későbbi rt.-ben való részesedéssel pedig a vidéki emberek vállalkozó kedvét, kockázatvállalási hajlandóságát fokozzák. Ha azonban az integráció egy még kisebb egységét tekintjük,
megbizonyosodhatunk a tényleges működésben fellelhető felelős gondolkodásmódról. Tekintsük ezért a modell jelenleg is működő feldolgozó üzemét, a sokorópátkai dzsemüzemet! Dzsemfőzés - egy kicsit másképp
A sokorópátkai dzsemüzem 1998-ban kezdte meg működését, beindításának költségeit csaknem 30 millió forintos támogatásból fedezték, mely összeget többek között az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, a Megyei Területfejlesztési Tanács és a Megyei Munkaügyi Központ bocsátotta az Alapítvány rendelkezésére.2 Rejtett üzenetet hordoz már önmagában a helyszín kiválasztása is: Sokorópátka ugyanis egy aprócska falu, kevés munkalehetőséggel, ahonnét az ingázó munkavállalók kora hajnalban indulnak a kb. 20 km-re fekvő Győrbe, hogy biztosítsák megélhetésüket. Az üzem e kistelepülés központjában, egy felújított, régi épületben kapott helyet.
A dzsemüzem az állandó foglalkoztatás biztosítása és a szezonális hatások kiküszöbölése végett egész évben folyamatosan működik: késő tavasztól őszig az éppen érésben lévő, friss termést dolgozzák fel, míg télen és kora tavasszal a késő őszi szüretelésű, illetve nem romlandó gyümölcsök (birsalma, alma, kökény, csipkebogyó, galagonya) kerülnek feldolgozásra. A különböző gyümölcsökből 19 féle lekvár készül, a beérkező termés mennyiségétől függően átlagosan 600-800 kg naponta. A termelési folyamat leginkább munka- és időigényes része a tisztítás és a válogatás. A főzés folyamata gépesített: a megtisztított, aprított gyümölcsök két üstbe kerülnek; a megfőtt gyümölcsök passzírozása után készre főzik a lekvárt; majd az üstből a töltőtartályba tölti a gép a dzsemet. Az elkészült lekvárt üvegekbe töltik, ezután 100ºC-on pasztőrözik. Utolsó fázisként a dzsemmel teli üvegeket felcímkézik, becsomagolják, végül az elkészült terméket az üzem melletti raktárhelyiségben tárolják, amíg elszállításra kerül. A befőzés során keletkező gyümölcspotyadékot a vadak etetésére használják fel. Mivel a termelés gépesítése minimális, nagy szerephez jut az emberi munkaerő, amit a gyümölcsök válogatása és mosása, a befőttes üvegek mosogatása, a passzírozás és a címkézés során alka2
lmaznak. A dolgozók – valamennyien helybeli lányok, asszonyok – ezeket a feladatokat közösen látják el, maguk osztják be, hogy az adott napon ki melyik munkafolyamatnál dolgozik, bár a gyümölcsök válogatásában mindenki részt vesz. Munkaerő felvételkor dominálnak a jelentkezők belső jellemzői, esetleges hátrányos helyzetük, de szem előtt tartják az üzemben dolgozók optimális kormegoszlását is. Bár a munkába állás előtt csak technikai jellegű, szorosan a munkafolyamathoz kapcsolódó képzésben részesülnek a munkavállalók, később folyamatosan kapcsolatban állnak az Alapítvánnyal, ami a közös beszélgetések kapcsán hozzájárul a szervezet felelős szemléletmódjának továbbadásához. Emellett segíti a dolgozók azonosulását az is, hogy nem csak a termelés folyamatában érintettek, hanem részt vesznek a termék értékesítésében is: az Alapítvány számos kiállításon megjelenik a Sokoró Dzsemekkel, ahol hostessek helyett a dzsemfőző asszonyok kóstoltatják a terméket az érdeklődőkkel. Ez a gyakorlat két szempontból is igen figyelemre méltó: gyrészt rendkívül hiteles a fogyasztók számára az így kapott információ, hiszen ki tudna többet a termékről, mint aki nap mint nap azzal foglalkozik; másrészt a dolgozók is láthatják munkájuk eredményét: megtapasztalva a fogyasztók érdeklődését, értékesebbnek ítélhetik meg munkájukat, s ez elvezethet oda, hogy
igazi elhivatottsággal végezzék azt.
Az elkészítés folyamatán túl maga a termék is különleges jellemzőkkel bír. Kiemelkedő a széles termékválaszték (19 fajta lekvár), amit azzal tudnak biztosítani, hogy évszaktól függően több mint harmincféle gyümölcsöt főznek be. A feldolgozott gyümölcsök között megtalálhatóak a hagyományos fajták, mint például a szamóca, a szilva, az őszibarack, az alma vagy a körte, de somból, csipkebogyóból, kökényből és berkenyéből is készül lekvár. Az elkészült termék biológiai értékét, vitamintartalmát gyakran fokozzák gyógynövények hozzáadásával (pl. hársfavirággal, bodzavirággal, galagonyával), így ezek a dzsemek pozitív hatással lehetnek többek között a meghűlésben, érelmeszesedésben, gyomor- és szívbetegségekben szenvedő fogyasztók állapotára. Ezek a lekvárok hagyományos receptek alapján, nagyrészt biogyümölcsökből készülnek, színezék, tartósítószer és zselésítő hozzáadása nélkül, állaguk ezért folyósabb, színük esetleg kevésbé élénk, mint a kereskedelmi forgalomban kapható más termékeké, ízük azonban hamisíthatatlanul jó. A Sokoró Dzsemek értékes beltartalmára a csomagolás hívja fel a fogyasztók figyelmét: a mellékelt rövid tájékoztató informálja a vásárlókat a termék jellemzőiről, elkészítésének folyamatáról, különleges összetevőiről és élettani hatá-
Forrás: http://www.euregio.hu/pannon/archivum/hatter/hatter0508-5.html, letöltve: 2003. március 10.
6
sairól.
Eredmények és korlátok
Elemzésünk végén valóban úgy látszik, hogy felelősen működő szervezetre bukkantunk a Sokoró Ökológiai Park Alapítványban. Megerősíti ezt, hogy felelős terméket állít elő, felelős termelési folyamat eredményeként, szem előtt tartva mind a környezet, mind a helyi társadalom érdekeit. Ez az eszmeiség megmutatkozik az Alapítvány többi tevékenységében is: a helyi közösséggel való jó kapcsolat kialakításában, a kulturális élet fellendítésében – konferenciák, fesztiválok szervezése révén, vagy az egyszerű, mindennapi tevékenységek környezetkímélő módjában – energiatakarékos izzók, napelemek használatában, vagy a fűrészporos hótalanításban. Mindez azonban nem könnyű feladat, s nem jár problémák nélkül.
A fenntartható vidékfejlesztési koncepció sikeres megvalósításának egyik legfontosabb feltétele minden bizonnyal a megfelelő tőkeerő. Az Alapítvány működésének finanszírozása ugyanakkor főleg pályázatok révén, kisebb mértékben a szervezettel szorosan összefonódó térségi önkormányzati társulás tagönkormányzatainak hozzájárulásaiból, valamint a működő mintaüzemek bevételeiből történik, ami korántsem garantálja az eltervezett programok biztos megvalósulását. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a vidék fejlesztése a helyi lakosság aktív bevonásával kell, hogy megtörténjen, hisz valójában az ő életfeltételeikről, környezetükről születő döntések során megy végbe a fejlesztési folyamat. Mindez azonban magával vonja azt is, hogy az egyes programok megvalósítása nagymértékben függ a helyiek hozzáállásától: a vidéki ember túlzott kockázatkerülése, bizalmatlansága
az újjal szemben bizony kerékkötője lehet a fejlesztési projekteknek. Végezetül az is előfordulhat, hogy a szervezet növekedésével, az elvégzendő feladatok gyarapodásával a szervezeti struktúra is gátjává válhat a hatékony működésnek: a növekedés szükségszerűen magával vonja új funkciók kialakítását, a munkamegosztás és a hatáskörök definiálását, s melynek elmaradása olyan problémákhoz vezethet, mint például a hiányos marketingtevékenység. Mindazonáltal elmondhatjuk, hogy a Sokoró Ökológiai Park Alapítvány követendő példával szolgálhat más szervezetek számára, s nem csupán a nonprofit szektorban, hiszen mint láttuk, egy teljesen profitorientált, piaci termelőtevékenységet – a dzsemtermelést – is lehet felelősen végezni.
Szellemi környezetszennyezés, avagy hogyan emlékezik a víz?
„Miután a víznek lejátszották Elvis Presley «A tört szívek szállója» című dalát, a jégkristályok félbetörtek.” (Masaru Emoto: A víz rejtett bölcsessége)
A
Gyetvai Alexandra
környezetvédelem oktatásába újabban új fejezeteket iktatnak be: a szellemi környezetszennyezés témáját. A határok korántsem élesek, bár néhol nem okoz különösebb gondot a besorolás. Pár évvel ezelőtt például egy japán kutató, Masaru Emoto vizsgálni kezdte a víz tárolóképességét. Kijelentette, a gondolatok, a szavak, a zene és a különféle világtörténeti események vízre gyakorolt hatása megjeleníthető. Emoto vízmintákat vett és különféle szavakat ragasztott az üvegekre (szerelem, egészség, szenvedés, háború). Lefagyasztotta, majd elektronmikroszkóppal megvizsgálva geometriailag tökéletes kristályokat látott, természetesen akkor, ha pozitív jelentésű szavak szerepeltek az üvegen, s riasztó, kitekert, abnormális formák, ha nem. Az utolsó csapást a víz tánca jelenti. Emoto azt is észrevette, a vízmolekulák folyamatosan mozgásban vannak, s mintákba rendeződnek. Ezeket a mintákat clusternek nevezte, s hosszabb időn át figyelte őket. Így fedezte fel, hogy
a vízmolekulák valójában táncot járnak, s ennek magas frekvencián rezgő struktúrák képezik az alapját. 2006 nyarán Magyarország is elsőkézből értesülhetett erről a – többek szerint – tudományos világot megrengető felfedezésről (igaz, arról a beszámolók nem szóltak, miféle ez a bizonyos „megrengetés”). Emoto könyvben adta ki elméletét a „Víz rejtett bölcsessége” címmel. A doktor több nyilatkozatában is hangsúlyozta a Föld iránti szeretetét, amely mozgatja a tudása továbbadásában, amúgy világszerte tartott szemináriumain nem nonprofit módon osztják a részvétel jogát. Vizsgáljuk meg még mélyebben a témát! Emoto honlapjáról kiderül, hogy nemzetközi kapcsolatok szakon szerzett diplomát (Department of Humanities and Sciences, Yokohama Municipal University). 1992-ben alternatív gyógyászatból szerzett doktori bizonyítványt egy nemzetközi nyitott egyetemen. Saját tevékenységét így jellemezte: „A vizet
7
kutatom szerte a Földön, nem mint egy természettudományos kutató, hanem mint egy eredeti gondolkodó.” Más kérdés, hogy a rá hivatkozó források már a tudósok között említi, például a „Mi a csudát tudunk a világról?” című film stáblistájában is így szerepel. A kísérletekkel komoly gond, hogy Emoto nem egyezett bele a kettős vakpróbába. A kreativitásuk alapján választott segítők szintén tovább színezik a helyzetet (elvárásként fejlett esztétikai érzék és személyiség szerepel). A James Randi Oktatási Alapítvány egymillió dollárt ajánlott Emotónak, ha kettős vakpróba során bizonyítani tudja az állításait. Emoto nem reagált az ajánlatra. Ettől még akár igaz is lehetne a hipotézis, viszont bizonyításról sem sok szó esik. Tucat kérdés közül kiragadva egyet, például felmerül, a víz mennyiben multifunkcionális. Meglepő, hogy senkiben sem motoszkált a kérdés, vajon milyen nyelven kommunikálnak a molekulák. Hogyan érti meg a víz a zenét,
mikor az a kultúráktól függően mást és mást jelent? Ezek mind olyan kérdések, amelyek megválaszolásához nem kell természettudományos érdeklődés, legfeljebb hétköznapi gondolkodás. A tudományos munka szabályai szerint egy vizsgált jelenségnek a létét kell igazolni és nem a nem létét. Így ha Emoto állít valamit, neki kell bizonyítani, s ez nem történt meg. Ettől függetlenül számtalan cáfolata olvasható az interneten, ám az emberek nem erre fogékonyak, a hétköznapokba behozott csoda vonzóbb, a cáfolat érdektelen. Ahogy Carl Sagan írja: „Az áltudomány kielégíthet gyötrő lelki szükségleteket, amelyekre a valódi tudomány nem kínálhat gyógyírt. Elhiteti velünk, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezünk (mint a kalandregények hősei vagy a hajdani istenek). Spirituális gazdagodást ígér, gyógyulást a betegségekből, és reményt, hogy a halállal még nincs vége mindennek. (…) Mindez valahol félúton helyezkedik el a hagyományos vallás és a
modern tudomány között, amelyek egyébként elhatárolódnak tőle.” (Carl Sagan: Korok és démonok) Az efféle szenzációs felfedezések kiválóan eladhatók. Eladhatók és ezért burjánoznak, mindemellett igényt elégítenek ki. Persze ez nem spanyolviasz, tíz emberből kilenc bólogatna rá, ám abba kevesen gondolnak bele (lévén mindenki a maga igazát hiszi Igaznak és a saját ízlését Jónak), hogy rólunk van szó. Sok ember ki szeretne szakadni a hétköznapok egyhangúságából, vágyik a csodákban való hitre, s ehhez többnyire a tudomány – de a hagyományos hit – sem elég. A tudomány jóváhagyása szükséges (idegen szavakkal tűzdelt áltudományos cikkek, komolyan ható angol szavak, doktori cím), de nem több. Innentől hiteles, alátámasztott, igazolt. Ezek az elméletek az agyi színvonalhoz mérten könnyen felfoghatók, például azzal keveseknek lenne gondjuk, hogy a galaxisok szerkezetének titka valójában az emberi orgazmus energiájában rejlik (Wilhelm
8
Reich elmélete). A sort lehetne folytatni: Andrew Crosse sókból állított elő mikroszkopikus rovarokat elektromos úton, Hans Börbiger kiötölte, hogy a Tejutat hólabdák alkotják, majd Bridey Murphy milliókkal hitette el, hogy bizonyítást nyert a reinkarnáció. Mindez akár közömbös is lehetne. A fentihez hasonló áltudományos gondolkodás mindinkább elharapózik, s egyre messzebbre kerülnek egymástól az emberek és a tudomány. Nem gondolom, hogy Emoto bármivel hibáztatható volna, leszámítva a hiteltelenségét, de végtére is csak egy igényt elégít ki, sikerrel. A gond a befogadókkal van. A veszély reális, felelősnek nem érezzük magunkat, sőt a téma inkább fárasztóan hat. Vajon hová vezet ez az út? S míg merengünk tovább, és belemélyedünk a dél-burgundiai búzaszállítók 1677. évi pénzügyi problémáiba, különös tekintettel a répát is termesztőkre, addig isszuk az emlékező vizet és rettentő okosnak hisszük magunkat.
