KRISZTUS A FÖLDÖN, BÜSZKÉLKEDJETEK!

1939. J A N U Á R HÓ

III. ÉVFOLYAM.

1. SZÁM.

G Ö R Ö G K A T O I

HITBUZGALMI FŐSZERKESZTŐ:

FOLYÓIRAT

SEREGHY

FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS KIADÓ: P A P P

SZERKESZTŐSÉG

LÁSZLÓ

GYÖRGY

DR.

ELET

ÉS KIADÓHIVATAL: NYÍREGYHÁZA, BETHLEN-U. 5

ELŐFIZETÉSI DÍJ EGÉSZ ÉVRE 1 P 60 F.

POSTATAKARÉKPÉNZTARI CSEKKSZAM: 17.271

KRISZTUS A FÖLDÖN, BÜSZKÉLKEDJETEK! Ha a korunk nagy hullámverései közepette álló kereszténység arcába mélyen belenézünk, meg kell látnunk, hogy kevésszer volt még ilyen vérigmenően időszerű a karácsony gondolatköre, mint épen napjainkban. Nemcsak mert a szeretetlenség oly dermesztően elhatalmasodott, hanem — s épen ez az oka ennek a szeretetlenségnek is — korunk nagy krisztustagadó eretnekségei miatt is. Ezért a legkorszerűbb keresztény feladat ma a karácsonyt, a megtestesülés ünnepét magunkban hatalmasan elmélyíteni ; szeretet-lángokat táplálni, de azért, mert krisztusian akarunk szeretni; de nem langyos frázisokkal elmosni az egyetlen igazi nagy valóságot: az Isten emberrélevését. De ezt valahogy olyan távolinak, olyan rég-történtnek, idegennek képzelik az emberek: 1938 éve, messze-messze egy kis zsidó városban született egy kisgyermek. . . . 0 , pedig ha lelkünk mélyére szívnék ezt az igazságot, melyről egyik énekünk így zeng: „Krisztus születésével ma az ég és föld összeköttetésbe léptek. Ma az Isten a földre jött, és az ember az égbe szállott fel. Ma az emberekért testben látható az, ki természetére nézve láthatatlan" . . . ! Mennyit gondolunk a mi nagy emberi elesettségünkre, megsebzettségünkre, szegénységünkre, — de milyen keveset gondolunk arra, hogy Az, ,,ki egyedül tudja az emberi természet tehetetlenségét, mégis kegyelmesen abba öltözködött", ,,és meglátogatta a mi szegénységünket". Közénk jött, didergő emberek közé, és test lett a mi testünkből, vér a mi 'vérünkből, de a nélkül, hogy istenségét elhagyta volna. Az örök Ige Istenember lett. És azóta nincs szenvedés a földön, amit meg ne szentelt volna. És azóta nincs szentség a földön, ami nem őbelőle áradna. A második isteni Személy felvette az emberi természetet. A mi természetünket. Felvette, elválaszthatatlanul magához kapcsolta, beleemelte az isteni élet közelségébe. És itt tört át a sátán frontja. Megjelent a földön egy ember, aki — mivel IstenX

ember volt — isteni ember volt; akiben a sátán semmit nem mondhatott magáénak. Egy ember. Amint egy ember volt Ádám, és esésében elesett az egész emberi nem, megsérült az emberi természet, — úgy most is egy embernek Istennel való egyesültsége, elesettlensége, sértetlensége révén benne felemelést nyer az egész emberi nem, megújul benne az emberi természet. Tehát ezzel az első isteni emberrel megszületett a mi isteni-emberségünk lehetősége is. Ami ember számára a legnagyobb és legszentebb lehet, s amire még a katolikus világnézettől oly távol élők is így gondolnak Ady Endrével: „Csendesen és váratlanul átölelt az Isten" — igen, az ember találkozása az Istennel az emberi elképzelést messze felülmúlóan bensőséges kapcsolat formájában, a legtisztultabb módon: ez történt a megtestesülés titkában. Az Isten átölelte az emberi természetet, a Krisztusét, de benne minden egyes emberi természetet is. És Krisztuson, az ő istenemberségén keresztül megindult felénk az isteni erőnek végtelen árama, mert Krisztusban érintkezett az emberi természet Istennel. Az ő szent embersége a mi emberi természetünknek kimagaslása: ő az emberi nem feje. Amint Szt. Tamás mondja: ,,általában véve a világnak egész tartamára nézve Krisztus — feje minden embernek, de különböző fokok szerint." (S. Th. III, 8. a. 3.) Legszorosabb a kapcsolata azokkal, akik már üdvözültek, és dicsőségét élvezik; azután azokkal, kik a megszentelő kegyelem állapotában vannak; utánuk azokkal, kik hisznek, bár bűnösök, s végül azokkal, kiknek minderre lehetőségük van. Hajolhatunk-e hát mi a betlehemi jászol fölé érdektelenül ? Hiszen a Krisztus születése a mi születésünk is: az Istenemberben a didergő emberiség, a mi emberi természetünk is odaemelést nyer az Istenhez, Krisztusban személyileg, bennünk a keelem révén. A világ botorkálva akar magának istent keresni, a Gép, Test, Arany, Vér krisztustagadó eretnekségei közepette mi most még százszor melegebben érezzük az Istenember-Krisztuson keresztül, hogy „velünk az Isten", „meglátogatta a mi szegénységünket.'' Theodoulos.

r

Munkatársainknak és olvasóinknak kegyelemteljes

karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kívánunk. 2

Szerkesztőség.

Az Actio Catholica megalakítása a hajdúdorogi egyházmegyében. Bányay Jenő káptalani helynök a következő rendelkezést bocsátotta ki: A Hajdúdorogi Egyházmegye Ntdő Papságának. 2967/1938. szám. Az 1933 : I. püspöki körlevél 481. szám alatt közölte Nagytisztelendőségtekkel a Magyar Actio Catholica ügyrendjét, céljait, eszközeit, országos, egyházmegyei és egyházközségi szervezetét. Elrendelte, alakítsák meg a lelkész urak az egyházközségi A. C. egyleteket s az esperesi kerületek a tanácsokat, amely eljárást az egyházmegyei tanács megszervezése fog betetőzni. Az Actio Catholica az ügyrend 1. §-a szerint „a világi katolikusok és a papság együttes apostoli munkássága". Minden katolikus hívőt igyekszik bevonni az Egyháznak intézményes, áldásos tevékenységébe, hogy ezáltal a papság munkáját megkönnyítse, s az égi és földi haza javára a sikert biztosítsa. A szervezkedésnél a lelkész igénybeveszi elsősorban az egyházközségi képviselőtestületnek, azután az egyháztanácsnak s a tisztikarnak közreműködését, Munkájába bevonja a már meglevő hitvallásos, jótékonysági, közművelődési egyesületeket: az oltáregyletet, a Jézus Szíve Szövetséget, a Szívgárdát, Rózsafűzértársulatot, Mária-kongregációt, Legényegyletet stb. Belőlük alakítja meg a hitbuzgalmi, közművelődési, szociális, sajtóvédelmi és szervezési szakosztályokat anélkül, hogy — amint azt az ügyrend 2. §-a hangsúlyozza, — „azoknak akár a vezetés, akár a működés tekintetében önállóságukat fel kellene áldozniok," Az Actio Catholica országos vonatkozásban a püspöki karnak, az egyes egyházmegyékben a megyés püspöknek legfőbb vezetése és felügyelete alatt áll. (3. §.) — Az egyházmegyei tisztikart a megyés főpászior nevezi ki, illetve erősíti meg. Az egyházmegyei igazgató, az elnökség s a tanács az ő felügyelete alatt működik. Az esperes és lelkész urak olvassák át figyelmesen a fentidézett püspöki körrendeletet s a „Katolikus Akció" köríratnak kivált három legutóbbi (aug,, szept. és nov. havi) számát, Ott részletes felvilágosítást, útmutatást kapnak a szervezésre és a vezetésre. A kezdet nehéz. De ha alaposan megismerjük a mozgalom célkitűzéseit és áldásos gyümölcseit, ha belátjuk, hogy az A. C. meggyökereztetésével a keleti egyháznak, egyházmegyénknek megerősödését, fennmaradását biztosítjuk, akkor munkakedvünk, tetterőnk megjön, Isten segítségével sikerre számíthatunk. Boldog emlékű főpásztorunk 895: 1937. számú körrendeletével a saját elnöklete alatt megalakította a kettős szentévi e. m. jubiláris központi bizottságot a székeskáptalan tagjaiból. Rendeletére minden egyházközségben szentévi bizottság szerveztetett.

Felhívom a nt, lelkész urakat, szervezzék át a bizottságokat az A. C. helyi egyesületeivé, illetve újonnan alakítsák meg azokat, ejtsék meg a szükséges választásokat s a jegyzőkönyveket 1939. január 31-ig terjesszék fel az e. m. kormányhoz. Azután kerül majd sor az egyházkerületi tanácsok és az egyházmegyei központi tanács létesítésére. Az e. m. központi tanács elnöke "a mindenkori megyéspüspök, helyettese az általános püspöki helynök. Most széküresedés alatt az elnöki tisztséget a káptalani helynök tölti be. — Egyházmegyei ügyvezető igazgatóul Melles N. Géza olvasókanonok urat, a szentévi bizottság volt ü. v. igazgatóját, egyházmegyei A. C. titkárrá és tanácstaggá dr. Papp György püspöki szsz. hites jegyző urat ezennel kinevezem, Az e. m. tanács többi tagjai majd az egyházközségi és espereskerületi tanácsok megalakulása után fognak kineveztetni, illetve állásaikban megerősíttetni. Értsük meg a mai kor katolikus követelményeit. Ha ezeknek eleget teszünk, ha a Magyar Actio Catholica kebelében görög liturgikus és egyházmegyei önállóságunk sérelme nélkül, sőt javára dolgozunk, ezzel megerősödésünket is előmozdítjuk, fennmaradásúnkat biztosítjuk, és bizakodással tekinthetünk a jövőbe. Nyíregyháza, 1938. dec. 14. BÁNYAI JENŐ sk. káptalani helynök.

KÖSZÖNTŐ, A KISDOBRÁRA BEVONULÓ CSAPAT ÜDVÖZLÉSÉRE ELMONDTA 1938. NOVEMBER 6-ÁN SZKLÁR BABA. Mikor kicsi voltam é s aludni tériem,

Gyönyörű országunk fel lett darabolva,

Édes szüleimet én mesélni kértem.

Velünk együtt sokan e l lettek rabolva.

És mesélni kezdtek ágyamra hajolva

Munkács-vár ormáról elvitték a turult,

Boldog büszkeséggel, majd fel-felzokogva

Szegény nemzetünkre mélységes gyász borult.

Beszéltek lelkesen hős Árpád vezérröi,

De azért, gyermekem, ne essél kétségbe,

Honszerző daliás magyar vitézekről,

Panaszos imáink felhalnak az égbe.

Tejjel-mézzel folyó gyönyörű országról,

A magyar hös marad! Leszünk még szabadok,

Hegyekkel övezett szép magyar rónáról.

Boldogságban úszó nagy, büszke magyarok."

De aztán a mese szomorúra fordult,

S íme, — hála legyen a ¡ó Istenünknek,

S a könny édesanyám szeméből kicsordult.

Mai nap vége lett b i s rabéletünknek.

J ö t t egy nagy háború, csodásan harcoltunk,

Földünkről az ellen g/áván eltávozott,

De sok volt az ellen, é s akkor elbuktunk.

Titeket, testvérek, a jó Isten hozott!

4

„Minden népek szine előtt, világosságul.. Fényesség vette körül a betlehemi pásztorokat. Isten angyala bontakozik ki á fényből, s hirdeti nekik a legnagyobb örömhírt: Krisztus született, Isten ember lett. Fényes csillag tündöklik fel napkeleten. Isten választott népétől idegen bölcsek figyelnek fel reá, s követik útját. „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk imádni őt." (Mt. 2, 2.) E szavakkal keresik, de meg is találják a Krisztust. Azt a Krisztust, akit negyven napos korában az elaggott próféta tart karjai között, Szentlélek sugallta jövendöléssel: „látták szemeim a te megváltásodat, melyet készítettél minden népek színe előtt világosságul a pogányok megvilágosítására ..." [Lk. 2, 30—32,) Jászolban pihenő kisded-világosság! *

„Jézus pedig növekedék bölcseségben, és korban és kedvességben Istennél és embereknél." (Lk. 2, 52.) „Az igazi világosság volt, mely megvilágosított minden világra jövő embert." (Jn. 1, 9.) Ezt mondja róla a „szeretett tanítvány", de ugyanezt hirdeti maga is önmagáról. „En vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn. 8, 12.) Ez a Mester! Lábainál érzem a reám zuhanó fényözönt. A segítő kegyelem erejét, mely homályos értelmemet világosítja meg. Érzem az igazság tündöklő fényét, mely a tudatlanságba és hitetlenségbe szánt bele szikrázó csóvával, s szinte előre vetíti az Örök Világosságot. A Mester a világ Világossága! *

Megelevenedik emlékezetemben az őskeresztény egyház. Pogány szemek számára fanatikus, gettó nép. Előttem az Isten Bárányának üldözött, remegő báránykái. A szenvedő Krisztus vértanúságra kész követői, kik embertelen megkínzatásra állnak készen, de nem remény nélkül, mert előttük a szenvedést legyőző, feltámadt Krisztus. Surranva jönnek. Mint a remegő bárányok, úgy bújnak össze az éjtszaka sötétjében, temetői sírok mélyén, katakombák nyirkos, huzatos folyosóin. Szemük csodálatos tűzben ég, elszánt hit és belső életszentség sugárzik belőle. Együtt vannak, hogy Krisztus titokzatos testét képviseljék, Krisztus szenvedéséről emlékezzenek, és Krisztus testének tápláló titkaiban részesüljenek. A világ Világossága a lelkekbe száll, s a belső tüzet szítja. Kívül szürke homály. Apró gyertyák pislákolnák az oltáron, és falra

akasztott olajmécsesek meg-meghunyó lángja próbálja legyőzni a sötétséget. Majdnem eredménytelenül, de nem reménytelenül, mert a világ Világosságát jelképezik, képviselik, s az már munkálkodik az emberekben. *

Gondolataim a negyedik század végén járnak. Nyugat zarándokai a Krisztus vérével megszentelt földet rójják. Egyik ámulatból a másikba esnek, mikor Jeruzsálem szebbnél szebb szertartásait szemlélik. Sok a látnivaló. Nem győzik emlékezetben tartani, lejegyzik a zarándok-naplóba, hogy otthon is elmondhassanak mindent töviről hegyire. S most, ahogy a régi írásokat böngésszük, a sorok mögött szinte megjelenik arcuk, melyről meghatottság árad, amint a vasárnapi reggeli istentiszteletről jönnek. Az éjtszaka sötétjében botorkáltak ki a Golgotára. Bementek a hatalmas bazilikába. Együtt morzsolták a többi hívekkel a félhomályban a zsoltárokat, himnuszokat, énekeket, s imádkoztak, míg pirkadt a hajnal. Mikor meghasad az ég szürkesége, felhangzik a püspök szava. Dicsőséget mond Istennek, ki felderítette a világosságot. Megnyílik a Szent Sir barlangjának ajtaja, vakító fény vágódik a templomba. Száz meg száz gyertya lángja aranyozza be a barlang falát s az egész templomot, mintha Krisztus diadala ismétlődött volna meg. Amikor angyal szállt le az égből. Arca fénylett, mint a nap, ruhája fehér volt, mint a hó. S vele a mennyország öröme, körülötte a mennyország fényessége, fölötte a bűnt, kárhozatot, halált, enyészetet, szenvedést legyőző, feltámadt Krisztus. Leikükön elömlik az öröm, ajkukon felcsendül az angyalok éneke, a nagy dicsőítés: „Dicsőség a magasságban Istennek . , .". Mert ez a fény elárasztotta a világot s már nemcsak a katakombák éjtszakájában, egyszerű emberek lelkében és szemében ég, hanem belőlük kiárad a világra. A püspök áldásával indáinak a nap küzdelmei elé, s megvalósítják Krisztus parancsát: Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon." (Mi. 5, 16.) *

Mécses, gyertya, csillár, templomi fényforrások ezeket a gondolatokat ébresztik, jelképezik, képviselik. Mindegyik önmagát emésztő, lényét szétsugárzó fényforrás, mint volt Krisztus, Kit világosság hirdetett, Ki maga volt a világ Világossága, Ki megvilágosított minden világra jövő embert, Kinek világosságát sugározza minden hű tanítványa. Te is Testvér ? — Mert ne felejtsd, így szól a parancs: „ Ugy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, Ki mennyekben^vagyon." Rohály Ferenc dr. 6

A fekete földre mennyei fehérség hull. Égi szertartás veszi kezdetét, s alászáll a fehér áldás, hogy betemessen mindent, ami földi, mert az érkező „Szent Vendéget" dicsőséges mennyei fehérség illeti meg. Nyugtalan lelkünk hosszú Krisztus-várásába részben megtestesült örömfény is vegyült, de ez még kevés . . . Téged várunk, Te utánad vágyódunk, rongyokba burkolt Király. Oh de nagy ennek az ünnepnek az értéke! Érzi ezt szívünk, lelkünk! Mily gyönyürűen nyer kifejezést szépséges ősi szertartásunkban karácsonyi örömünk? . „Krisztus születésével az ég és a föld összeköttetésbe léptek, ma az Isten a földre jött és az ember felszállott az égbe . . . " Csak egy mondat ez a lítiai énekünkből, s érezzük, hogy már is az égben vagyunk ! . . . Szent örömtől csillog a szemünk, felmelegedett hideg szívünk, megerősödött lelkünk. Értünk jön e világra, mert sajnál bennünket, és szeret! Be kell hát hívni házainkba, s elszállásolni állandó lakóként megtisztított szívünkbe, lelkünkbe. Nélküle nincs megelégedett békés élet! Nélküle nincs megtérés! Pedig most volna erre a legnagyobb szükség! A torzsalkodás megemészti gyenge erőnket! . . . Átkos eszmék távolítják el egymástól a lelkeket . . . . Űj próféták akarnak tüzet gyújtani gyarló találmányaik tömegéből, hogy elhomályosítsák a Karácsony békés fényességét! Pedig ez mind csak eredménytelen kísérlet marad, mert a Karácsony csodálatosan aranyló fénye áttör a mesterségesen elködösített bűnös emberi szívekben is! „A világ Világossága" fényt vetít a „Feketelelkűek" seregére is! S e fény hatására kijózanodnak, magukbaszállnak az eltévelyedettek . . . A földre hullott fehérségben lábnyomokat látnak, s követve azt a templomba érnek, ahol együtt éneklik: „Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten!" A megtérők igaz éneke ez . . . Gyönyörűséges zsolozsmánk felfelé szárnyal, miközben utat tör az ég felé, és földre ereszkedik a várva-várt kis Jézus. Lehajtott fejjel, összecsuklott térddel és kézzel fogadjuk, ajkunkon ismeretlen imádság gyöngyszemei buggyannak fel, s szemünkből a szent öröm könnyei hullanak az imádságos könyvbe. Köszöntünk Téged isteni gyermek! Hozzál közénk szeretetet, békét, megértést, hogy eljöjjön a Te országod, s legyen örök karácsonyunk és örök békességünk! Papp Arzén. 7

Mikor még nem jött el a Megváltó. „ A t ö r t é n e l e m a z é l e t m e s t e r e . " A múltak erényeinek és hibáinak ismerete sok tanulságot rejt számunkra a jelenre és jövőre nézve. Az a politikus, aki megérti a történelem tanulságait, elkerüli a multak hibáit, és fölújítja, tovább fejleszti a multak erényeit, jól kormányoz, és átvezeti nemzetét az idők múlásának viharzó tengerén, hol egyszer bősz viharok rázzák életfcajóját, máskor édesen hangzó, de hamis énekű sellők csalogatják előre nem is sejtett sziklazátonyok közelébe. Élethajónknak kettős a célja: sírigtartó földi jólét és síron túli örök boldogság. Mindkét célt Isten tűzte elénk. Hajónk kormányzását az Anyaszentegyházra bízta. Annak már itt-ott kétezer éve. Bízhatunk-e benne ma is? Nem kell-e más felé fordítanunk boldogságra sóvár tekintetünket? A feleletet a lelki élet mestere, az Anyaszentegyház története adja meg. Ez mutatja meg, hogy mennyi küzdelmes harcon ment át Krisztus Egyháza. Hányszor akarták vérbefojtaní vagy világi hatalmaskodók zsoldjába állítani! Hányszor próbálták kívülről megszaggatni, belülről megbomlasztani. De sohasem tudták ! Krisztus Urunk megjövendölte, és kétezer év változatos története beigazolta, hogy az Egyházra bizton rábízhatjuk magunkat, mert a p o k o l k a p u i nem v e h e t n e k erőt rajtal Ezért, hogy ezt a nagy tanulságot lapunk olvasóinak is átnyújthassuk, lelkükbe olthassuk, a most kezdődő évfolyamban — lehetőleg minden számban — 2—3 oldalt Krisztus Egyháza történetének szentelünk. Bevezetésképen azonban előbb azt mondjuk el, hogy milyen volt az élet mikor még el nem jött a Megváltó. *

Karácsonyi tropárunkban azt énekeljük, hogy Krisztus születése földerítette a világra az igaz istenismeret világosságát. Hát vájjon addig az emberek nem ismerték Istent? De igen! Csakhogy Istenről való ismeretük annyira hiányos volt, mint az egykori szatmári csizmadiáé, ki bab helyett a farkasalmát kapálta meg, ami szép nagyra nőtt, s közüle a paszulyt, ami még csak épen hogy kikelt, gondosan kívagdosta. Ósszüleink a paradicsomban ismerték Istent. Azért a bűnért azonban, hogy maguk is mindentudók akartak lenni, s a teljesebb tudományt nem Istentől kérték, hanem az ördög tanácsa szerint, tiltott úton akarták megszerezni, az lett a büntetésük, hogy értelmük elhomályosodott, és Istenről való ismereteik az idők folyamán nagyon megcsökkentek. Akik az emberiség bölcsőjétől távolabbra sodródtak, lelkük mélyén érezték, hogy kell valahol egy legfelsőbb Lénynek, Istennek lennie, de nem tudták, hogy hol keressék, hogy ismerjék meg, és hogy szolgálják. Erezték, hogy a Nap melege jó, fénye hasznos. Még inkább érezték, hogy a hideg rossz, a sötétség félelmetes. Olyan gondolatuk támadt tehát, hogy Isten valahol a Napban lehet, vagy talán maga a Nap az Isten. De hálásak voltak a Holdnak és a csillagoknak is, mert enyhítették az éj sötétjét, s tájékozódhattak utánuk, Mikor a lel8

kük Isten után vágyott — mert lelkünk Istentől ered,[ és vágyakozik utána! — a Naphoz, Holdhoz, csillagokhoz fordultak, és azokat imádták Isten helyett. Elfelejtették az igaz Istent, és természetimádókká lettek. Ez volt a pogányságnak kezdetleges formája. Utóbb arra gondoltak, hogy a vízben, szélben, villámlásban, sziklákban, fákban és egyéb természeti tárgyakban is laknak hatalmas szellemek. A tűz szelleme néha kedvesen melenget, néha — ha megharagszik — veszedelmesen pusztít. Tisztelni s félni kezdték ezeket is. Mikor ügyesebbek lettek (mert bizony a paradicsomból kiűzött ember nagyon gyámoltalanná vált és csak nehéz fáradsággal volt képes valamit visszaszerezni abból a tudományból, amit a paradicsomban Isten jósága folytán ingyen bírt,) mikor tehát ügyesebbek lettek, fából, kőből, rézből, aranyból, ezüstből kiformálták maguknak a napisten alakját, a sziklák, fák isteneinek alakját saját elképzelésük szerint, s ezeket a „faragott képeket" az úgynevezett bálványokat kezdték imádni. Hát bizony ez szomorú állapot volt. Hiába próbálták ezeknek kedvét keresni imádsággal, áldozattal, zenével, tánccal, hiába mutattak be még emberáldozatokat is, az élettelen fa és kő, arany vagy márvány nem segített rajtuk. Vágyakoztak egy hatalmas, igazi Isten után, érezték, tudták, hogy kell lennie egy ilyennek, de senki sem tudta őket fölvilágosítani, hogy ki az, milyen, hol keressék, és hogyan szolgálják. Pedig de szomorú is az, mikor a bajokkal küzdő ember nem tud kihez fordulni, nincs kiben bízzék! Évezredek haladtával a Földközi tenger félszigetein és szigetein lakó görögök és rómaiak a műveltségnek igen magas fokára jutottak. A görög bölcselők, a római költők és történetírók művei, az úgynevezett klasszikus irodalom szinte mindmáig is alapja minden műveltségnek. Csodáljuk minő bölcseség és magas értelem nyilatkozik meg ezekben, és lépten nyomon hivatkozunk rájuk. És az istenismeret dolgában ezek a nagyműveltségű népek is rettentően tudatlanok voltak. Ezek azt gondolták, hogy isteneik emberforma, de a földieknél sokkalta hatalmasabb lények, akikben épúgy össze van vegyülve az erény és bűn, akár a földi emberekben, de hatalmuk van arra, hogy az embereknek használjanak vagy ártsanak, ezért keresni kell a kedvüket, áldozatokkal kell őket tisztelni. Azt hitték, hogy az Olimpusz hegy felhőbe burkolt tetején laknak az istenek, Görögországban, s onnan intézik az emberek sorsát. De azért mégsem mindenhatók, mert fölöttük is ott van a végzet, és amit a Végzet határoz, az ellen az istenek sem tehetnek semmit. A Végzet mindenhatósága már valamennyire közelített az igazi istenismerethez, mert hiszen az igaz Isten akarata érvényesül mindenben, de ha mindazt elmondanék itt, amit e népek isteneikről hittek, és beszélgettek, elszörnyedne még a legegyszerűbb lélek is. Róma város alapításának hetedik századában már tisztában voltak vele, hogy egyik istenük sem igazi Isten. De nem

9

volt, aki az igaz istenismeretre vezesse őket. Bölcseik törekvései meghiúsultak. Görögország fővárosában, Athénben igen sok templom és áldozati oltár volt, de érezték, hogy épen az igazi hiányzik, s ezért kevéssel Krisztus születése előtt a város főterén még egy oltárt állítottak, s mindennap áldoztak is rajta. Az oltár fölirata ez volt: „Az ismeretlen Istennek." Egy maroknyi nép, Izrael népe volt kiválasztva arra, hogy az igaz Isten ismeretét fenntartsa. De az idők folyamán ez is sokszor megtántorodott és idegen isteneknek áldozott. Gondoljunk csak Illés próféta korára! De ha botlott is, fölállott, ha megtévedt is, vissza-visszatért a helyes útra. Isten különös módon vezérelte, oltalmazta, s örök végzésével úgy intézkedett, hogy ebből a népből származzék a világ Megváltója, kit még a paradicsomból kiűzött ősszülőknek megígért, de akire az emberiségnek várnia kellett sok ezer éven át, míg csak be nem látta volt, hogy önmagától nem képes az üdvösség útjára rátalálni és azon meg ismaradní. Mikor Isten nagy szentje — Dávid király — egyszer nagy bűnbe esett, de bűnét nagyon meg is bánta, nagy lelki nyugtalansággal igyekezet utat-módot találni rá, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Nem talált. Lelkének keserűségét ekkor egy zsoltárban (a jól ismert 50-ik zsoltárban) öntötte ki, s ebben így panaszkodik: „Mer/ ha kedvelnéd, Uram, áldozatot adtam volna, de az égőáldozatokban nem gyönyörködöl." Háromezer évvel ezelőtt már érezte, hogy az az áldozat, amit ő adhat, nem bír akkora erővel, hogy üdvösséget szerezzen. Szentebb, tisztább áldozatra van szükség. És ha ekkora reménytelen keserűség öntötte el egy igaz istenhívőnek lelkét, mekkora lehetett az az erkölcsi nyomor és elmaradottság, ami a többi ember lelkét eltöltötte? Karácsony és vízkereszt szent ünnepén boldogan köszönhetjük meg Jézus Krisztusnak, hogy bennünket kiemelt ebből, és biztos tanítást, biztos vezérlőt, biztos üdvösségszerző áldozatot adott nekünk, s már nem kell félnünk, hogy kedves-e az Isten előtt mert Isten maga jött el, és tette sajátjává üdvösségünk ügyét. Boldogan zengjük, boldogan érezzük át, hogy biztosan haladunk örök végcélunk felé, mert „Velünk az Isten!" Zombori Iván. ÉRETTED JÉZUSOM! Egy gazdag nemes úr haldoklott. Az orvosok még egy utolsó próbát akartak tenni megmentésére, és valami undok orvosságot akartak megitatni vele. Mikor pedig a beteg ellenkezett, azt mondták, igya meg annak kedvéért, akit legjobban szeret. A haldokló körülnézett jelenlevő rokonain és barátain, de végül Jézus képén pihent meg a tekintete és a poharat kezébe véve így szólt: — Éretted Jézusom! Ha te is szeretnéd Jézust, sohasem mondanád, hogy ezt vagy azt nem tudod megtenni!

10

Papini imája a betlehemi Kisdedhez. Egyik leghíresebb olasz író, — Papini — aki évtizedeken át volt istentagadó, a világháború után megtért, s miután 16 hónapra magányba vonult, megírta meghatóan szép világhírű könyvét: „Krisztus története" címen. Könyve végén ez a volt Istentagadó megrendítő imával fordul az Űr Jézushoz és kéri, hogy jöjjön el újra az emberek közé: „Krisztus kitaszítottunk magunk közül, mert nagyon tiszta voltál nekünk. Elfordultunk Tőled, mert nagyon szent voltál nekünk! Elítéltünk, megfeszítettünk, mert Te elítélted bűnös életünket. És most ? Most, amikor így szemétdombra kerültünk, most látjuk, érezzük, mint fojtogat a vágy utánad, csupán Te utánad. Krisztus, nincs nekünk semmi bajunk, csak az, hogy Te hiányzol nekünk. Aki éhes azt hiszi, hogy kenyér után vágyódik. — Nem ! Te hiányzol neki. Aki szomjas azt hiszi, hogy italra szomjazik. — Te utánad szomjazik. Aki beteg azt hiszi, hogy egészsége hiányzik. — Te hiányzol neki. Aki a szépet keresi a világban, nem is tudja, hogy Téged keres, az örök szépséget. Aki igazságra vágyik, Utánad vágyik : örök igazság után. Aki békét szomjazik, Utánad szomjazik, akiben egyedül nyugszik meg a nyugtalan szív. Ég és föld, jólét és balsors, öröm és szenvedés, síró és mosolygó ember, mind Utánad kiált, édes Krisztusunk. Nézd milyen Betlehem a lelkünk! Hogy vár, hogy vár Téged . . . Jöjj, Uram Jézus !" így könyörög Papini, a mai legnagyobb írók egyike. Kozmetikai

és

piper e-cik k ek :

Sport lllatszertárhan Nyíregyháza,

Városháza-épület.

HARTOS LAJOS

Takarékosság.

Szabott ár.

Férfi- és női gyapjúszövet különlegességek, selymek, mosóáruk, szőnyegek, ágygarníturák, sezlonterítők, ruha- és kelengyevásznak nagy raktára.

Nyíregyháza, Vay Ádám-utca,

(Takarékpalota) 11

KRISZTUS KARÁCSONYFÁJA. Irta: Popoíl Mihály. Ott üldögélt Jancsika a pincelakás nyírkos konyhájában. Tulajdonképen szoba lett volna ez a konyha, mert ágy is volt benne. Az ágyban egy asszony feküdt, fehéren és hallgatagon, az anyja. Jancsika ült, jobban mondva gubbaszkodott és nézte az anyját. Nézte a sápadt, sárguló arcát, a félig nyitott száját, melyből fogai ijesztően világítottak ki. Azok a fogak, melyek egykor oly jól illettek egy nevetős szájba, piros ajkak mögött. Az aszszony most konokul hallgatott, és dehogy mosolygott volna! . . . Nézte Jancsika a fénytelen szemeket, melyek mintha csak egy intésre várnának, hogy örökre lezáruljanak. Nézte a vékony takarót és az alóla kibukó csontos, sovány kezet, az anyai kezet, melynek oly édes volt egykor a simogatása. Töprengett a kisfiú, hogy szóra bírja anyját. Valami mesét szeretett volna hallani, — régi mesék emléke bugyborékolt benne, amiket anyja minden este mondogatott, — szerette volna, ha most újra belekezd valamely varázslatos történetbe, királyfiak és királylányok, vagy akár az eltévedt báránykák meséjébe, de az a félig nyitott száj hallgatott, egyre hallgatott . . . Ekkor megfogta a gyermek anyja kezét. Hideg volt az, akár a szoba, akár az az ágy, amelyben feküdt. Hideg volt a kéz, a ház, az utca, az egész óriási város, az egész nagy világ, amely Jancsikát — nem tudni, mi okból — arra kárhoztatta, hogy forró szivecskéjével megrettenjen a hideg kéz érintésétől. Maga sem tudta, hogyan került ki a pincelakásból. Azon kapta magát, hogy fut, fut, mint akit üldöznek. Először egy szűk sikátorban futott, apró, rozoga, külvárosi házak között, abban az utcában, amelyben lakott. Aztán mind messzebbre került, itt-ott már villamos csilingelt, nagy kőfal mellett loholt — temetőkerítés volt ez, — aztán házak következtek, nagyobbak és még nagyobbak, végül a fényes kirakatok elé futott, ahol meg kellett állnia, mert már nagyon elfáradt. De jól is tette, hogy megállt. A kirakatokból egyszerre a megelevenedett mesevilág tündöklött eléje. Hej, — volt ott látni való ! Gyönyörű aranyhajú, meg alvó szemű babák, apró vasutacskák, melyek körbe-körbe futkároztak gyönyörűséges pöfögéssel, hogy egyszer csak hipp-hopp ! eltűnjenek egy picinyke alagút aranyos torkában. Ott láthatta Jancsika a mesék Juliskáját, amint épp egy farkas vicsorítja rá a fogát, jaj mindjárt bekapja ! De szerencsére jött Hófehérke és a hét törpe, hogy irgalmatlanul elűzze a farkast, meg a gonosz mostohát. — Csodálatos, csodálatos, — gondolta Jancsika és szóra nyilt apró szája:

12

— Anyukám! . . . de akkor elszégyelte magát, mert csupa idegen arcot látott maga körül. A fényes kirakatot mások is bámulták. Szép, bundás anyukák, akik apró bébiket vezettek kézenfogva, óriási szivarokkal büszkélkedő uraságok, akik éppen csak bekukkantottak a kirakatokba, aztán tovább lépegettek, ifjú házaspárok, akiknek csomagocskák hátráltatták a sétájukat, meg néhány maszatosképű gyermek — hasonlóak Jancsikához — akik épúgy álmélkodtak, akárcsak ő. Jancsika egészen közel furakodott rongyos cipőcskéjében. De a többiek irigyen meglökdösték. — Nem mész innen, te rongyos ! — Dehogy megyek ! — pattant fel a kisfiú. — Nézni csak szabad ! — Vigyázz, te taknyos, mert megjárod velünk! — morgott egy hórihorgas suhanc, aki úgy nézett ki, mint valami rablóvezér. De Jancsika még nem látott eleget, pedig feltette magában, hogy mindent jól megnéz, hogy elmondhassa az ő hidegkezű anyjának szórói-szóra az útját. Hanem a vásott fickók fenekedni kezdtek Jancsikára. Az egyik jól fejbevágta szegénykét. Az úrinépség úgy eltűnt, mintha itt se lett volna, a kis Jancsikának vörös lett az orra a méregtől, meg a hidegtől. Disznóság, hogy ezek itt bántják. Felemelte apró öklét, hogy visszaüssön, de akkor a hórihorgas rablóvezér hátulról elgáncsolta, úgy hogy Jancsika zúzott bordával, betört fejjel terült el a fényes útca fénnyes kirakata előtt. Autók tülköltek, villamosok csilingeltek, és a lakások ablakaiból vakító fény világított ki, mert hogy épen esteledett. Egy toronyban harangoztak, és a közeli posztjáról egy fényes sisakos rendőr méltóságteljes léptekkel ballagott, hogy elhúzza a nótáját a rendetlenkedőknek. De Jancsika mindebből nem hallott és nem látott semmit. IVlásvalami történt vele, — olyan dolog, amiről legmerészebb álmaiban sem álmodott. Ott volt ő maga a megelevenedett mesevilágban. Hogy került oda, hogy nem, ki tudná megmondani ? Ugy érezte, hogy szárnyai nőttek, és ő repült, repült messze a csillagok felé. Ahogy közeledett volna, a csillagok mind mosolyogtak, és bólogattak, mintha mondanák : gyere csak, gyere. Fényes teremben találta magát, sok-sok édes, apró gyermek között, akik mind vidáman nevetgéltek, és szorongatták kezeit. Gyönyörűszép ruhában, voltak és mindegyiknek fényes angyalszárnyacskája volt. És ő is gyönyörűszép ruhácskát viselt, és ide-oda lebegett, mintha repülne. Oly jó volt itt, oly gyönyörű, hogy Jancsika önkénytelenül felkiáltott : — Hol vagyok, anyácskám ? S im, csodák csodája, valahonnan elésuhant egy édesarcú angyal, aki forrón átölelte a kisfiút. Az édesanyja volt, ragyogóan, tündérien, és dehogy is volt most hideg a keze ! . . .

13

— Anyácskám, drágám ! — Jancsikám, egyetlenem ! — sikolt az anya, és boldog könnyek permeteznek gyönyörű szeméből . , . — Hol vagyok ? — ujjong a gyerek. — Krisztus karácsonyfája alatt! — vigasztalja az édesanyja, — nézd csak . . . És ime, ott áll az óriási karácsonyfa tövében, ahol csupa, csupa boldog ember álmélkodik, Valamennyi mind fogja egymás kezét, vagy ölelkezik, és csókolózik, vagy dalol, vagy imádkozik. A szeretet fája alatt áll, és mosolyog, és néz, és nem győz betelni a csodával, melyet kicsi szíve oly nehezen tud megérteni, hiszen az imént még megverték a többiek, pedig akkor sem akart mást, csak nézni és gyönyörködni . . . A méltóságos léptű rendőr lassan odaért a kirakat elé, ahonnan azonban azok a betyár kölykök már rég elfutottak, A rendőr bosszúsan csóválta a fejét, és elővette a ceruzáját, meg a noteszét. De mielőtt írni kezdztt volna, lehajolt, és végtelen gyöngéden, nagy szeretettel betakart a földön egy apró kis forgalmi akadályt.

HA . . . Ha a kehelyben nem Krisztus teste-vére volna, hanem mindmegannyi körmöci arany, és a szentáldozásban nem a Legszentebbet tenné a pap ajkunkra, hanem egy tízpengős aranyat: akkor a templomok szűkek lennének a hívek befogadására, mert hétköznapokon is úgy szorongna bennük a nép, mintha karácsonyt ünnepelne; akkor a papok reggeltől estig áldoztatnának, mert a hivek szívesen maradnának estig is éhgyomorral, csak hogy az áldozástól el ne essenek ; akkor a hivek zúgolódnának, hogy mért nem eresztik az áldoztató rácshoz a'kisgyermeket s áldozni elhoznák a csecsemőket is ; akkor a hívek közül, sokan csalnának, s nem elégedvén meg a napi egy áldozással, templomból templomba mennének, vagy több templom híjján az első áldozás után egyet kerülnének-fordulnának, hogy újra visszasompolyogjanak az oltár elé ; akkor senki sem okoskodnék úgy, hogy elég egy esztendőben egyszer is áldozni, s mind azok a nehézségek és ellenvetések, amiket a gyakori áldozás ellen felhozni szoktak, elolvadnának, mint a hó, s elpárolognának, mint a kámfor ; akkor ön is napi áldozó lenne, igen tisztelt olvasóm, s játszva félre tenné útjából azokat az akadályokat, amelyek most legyőzhetetlennek látszanak. Ha . . . ha . . . ha az áldozásban körmöci aranyat kapna. De mivel nem aranyat kap, hanem „csak" Krisztus testét, azért ugyebár megmarad eddigi szokása mellett s marad havi áldozó.

SZ. L. 14

ÉRDEMES MEGJEGYEZNI, hogy a magyar Felvidék visszacsatolásának minden nevezetesebb eseménye olyan napon történt, mely a Magyarok Nagyasszonyának vagy más magyar szenteknek tiszteletével függ össze. íme! Szeptember 29-én, a Boldogságos Szűz Mária oltalmának előünnepí estjén ült össze a négy nagyhatalom kormányának feje s hárította el okos tanácskozással Európa felől a már-már kirobbanó világháború veszélyét, Október 1-én, Szűz Mária oltalma ünnepén mondották ki véglegesen, hogy Magyarországnak is vissza kell kapnia az elrablott Felvidék magyarlakta területeit. Október 9-én, mikorra az eucharisztikus és Szent István jubileumi szentév ünnepélyes befejezése hónapokkal előbb ki volt tűzve, és azt országosan meg is tartottuk, kezdődtek meg a csehekkel a visszacsatolási eljárást megindító komáromi tárgyalások. E tárgyalásoknak előbb kellett megkezdődniük: október 6-án. A csehek kívánságára azonban néhány napi halasztást szenvedtek. Nemde érdekes, hogy épen erre a napra jutott ? — Ugyanezen a napon mondták ki, hogy Ipolyságot és Sátoraljaújhely megszállott részét átadják nekünk, ami másnap meg is történt. Október 30-án, Krisztus-király járult hozzá a ünnepén két baráti nagyhatalom, hogy külügyminisztereik döntőbírói feladatot vállaljanak a magyar-cseh területrendezés kérdésében. A döntés november 2-án estére meg is történt. A területek visszaadásának előkészítése kezdetét vette és szombaton. november 5-én, Szent Imre herceg napján d. e. 10 órakor a magyar honvédség átlépte az egykori trianoni határt, és megkezdte a Csallóköz birtokbavételét. Csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy szeptember 29-én délután 3—4 órák között a miskolci kir. kath. gimnázium 95 gör, kat. diákja külön szentórai ájtatosságot tartott az intézet kápolnájában a magyar törekvések sikeréért, november 5-én pedig — a csallóközi birtokbavétel kezdetének órájában — az intézet egész ifjúsága épen évenként szokásos Szent Imre ünnepélyét tartotta

A FELTÁMADÁS. Newtont, a híres természettudóst egyszer megkérdezték, mikép lehetséges az, hogy Isten az emberek szétszórt porait a feltámadáskor egy új testté összegyűjti. Newton összekevert egy marék port ugyanannyi vasporral, és így szólt: — Ki szedi ki ebből a tömegből a vasszemcséket ? — Hallgatás volt a válasz. Erre Newton egy mágnest vett elő, a keverék fölé tartotta, és a vasszemcsék szinte rárepültek. — Az, aki ezt az erőt adja ennek az élettelen vasnak, nem adhat-e majd sokkal nagyobbat a halhatatlan léleknek, ha szüksége lesz a megdicsőült testi ruhára ?

15

Olvasóinkhoz. Isten segítségével a III. évfolyamot kezdjük el. Hála legyen érte a Mindenhatónak. Köszönetünket fejezzük ki ehelyütt, munkatársaink iránt. Melles Géza kanonok úr irányt mutató cikkei, — Rohály Ferenc dr., Tótin Pál és Cselényi István sorozatos cikkei, melyek minden olvasónk számára valóságos élményt jelentettek, — Bába Miklós dr., Szemerszky János, Sztankay Andor, Simon Sándor és Fodor István cikkei, Tartallyné Stima Ilona, Papp Katalin, Radványi Sándor, Papp Arzén és Bihari Bertalan novellái és költeményei s legújabban Popoff Mihály novellái — egyházi irodalmunk maradandó értékeit jelentik. Köszönetünket fejezzük ki a ftdő, lelkész uraknak és a tanító uraknak, kik lapunk terjesztését voltak kegyesek elvállalni. Névtelenül bár, de a legnehezebb munkát végzik ők a sajtóapostolkodás terén. Köszönet illeti lapunk minden olvasóját ragaszkodásáért. Hisz az ő filléreik biztosítják annak fennmaradását. #

*

Előfizetőinket arra kérjük, hogy az 1939. évre esedékes előfizetési díját (1 P 60 f.) az esetleges hátralékkal együtt lehetőleg jan. 15-ig befizetni kegyeskedjenek. Mégpedig azok, akik a lapot közvetlenül a kiadóhivataltól rendelték meg, „A Görögkatolíkus Elet kiadóhivatala" című, 17,271. számú csekkszámlára, — azok pedig, akik a lelkész urak útján rendelték meg a lapot, a lelkész uraknál kegyeskedjenek az előfizetési díjat (s az esetleges hátrálékot) befizetni, * *

*

A felszabadult területeken lakó lelkész urakat (valamint azoknak az egyházközségeknek lelkészeit, ahol még a hívek nem olvassák, vagy nem elegendő mennyiségben olvassák lapunkat) — mély tisztelettel arra kérjük, hogy lapunk érdekében propagandát méltóztassanak kifejteni. Kegyeskedjenek szószékről felhívni a hívek figyelmét lapunkra s arra alkalmas férfiút (kurátort, harangozót) nevünkben megkérni, hogy a mellékelt gyüjtőívvel és mutatvány-példányokkal keresse fel a híveket (a filiálisokban is) és gyűjtsön számunkra előfizetőket. Az ívet jan. 15-ig kegyeskedjenek hozzánk visszaküldeni (pontos címekkel), hogy a februári számot minden előfizető címére pontosan küldhessük. * *

*

Lapunk példányonkénti vásárlóit arra kérjük, hogy a jövőben rendeljék meg a lapot. így pontosan fogják megkapni s lényegesen olcsóbban. A 12 szám ára u. i. példányonként vásárolva 2 P 40 f. volna, az előfizetési díj pedig csak 1 P 60 f. Akik a jelen számot már megvásárolták, azok csak 1 P 40 f-t küldjenek be a 17.271. sz. csekken, s februártól kezdve pontosan fogják kapni lapunkat.

16

A hátralékosokat ismételten nagyon kérjük, hogy az 1939, évi előfizetéssel együtt hátralékukat is rendezni szíveskedjenek. A nyomdával szemben fennálló adósságunkat csak akkor tudjuk fizetni, ha minden megrendelőnk rendezi hátrálékát. *

*

A jövőben lapunk minden hónap első vasárnapján előfizetőink ajtaján, a nyári hónapokat sem véve ki.

bekopog

* *

*

Munkatársainknak, terjesztőinknek, olvasóinknak kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket s boldog újévet kívánunk.

Felvidéki arcképek. Húsz esztendő keserves elnyomatása alatt a Felvidéken egy új arcú magyarság termelődött ki. A szenvedésekben kimondhatatlanul gazdag ezer éves magyar sors éles vonásokat vágott az egész magyarság lelki arculatán; a felvidéki magyarság azonban két évtizeden át tartó kemény rabság alatt, súlyos megpróbáltatások bilincsében — mindnyájunknál szebben és tökéletesebben alakította ki a mártir-magyarság tipusát. A szenvedő és mégis törhetetlen magyarságnak néhány markáns alakját szeretném bemutatni olvasóinknak. Tanulhatunk, s új lelkesedést meríthetünk példájukbői. *

A dicsőséges bevonulásról szóló rádió-közvetítéseket mindnyájan öröm-könnyek között hallgattuk. Számomra a legmeghatóbb pillanat az volt, mikor a beregszászi fogadtatáskor felcsendült a rádióban Ortutay Jenő szava. Napokkal azelőtt elterjedt u. i. a hír, hogy az utoljára fellángoló terror áldozatul követelte életét. Minden kioltott magyar életet megkönnyeztünk akkor, de ez a gondolat borzasztó volt. Hogy aki olyan csodálatos lelkesedéssel, olyan tántoríthatatlan kitartással dolgozott és harcolt ezért a szent pillanatért, az meg ne érje ezt az áldott percet. S amikor felcsendült a rádióban hangja, nagyon sokan megkönnyebbülten lélekzettünk fel. Ortutay Jenő az ifjabb papi generációnak egyik legképzettebb papja. Az ungvári katedrális hitszónoka volt, majd ökörmezőre került. Rövid működése felbőszítette a cseh csendőröket, s halálra keresték. Az utolsó pillanatban menekült el, s irdatlan rengetegekben bujkálva tudott csak megszabadulni. Püspöke a román megszállás alatt lévő Kövesligetre küldte. A nép rajongott érte, az ukrán schizmatikusok azonban bombamerényletet követtek el ellene. Csak azért menekült meg, mert a bomba hóba esett s nem robbant fel. Jellemző a cseh hatóságok állásfoglalására, hogy a merénylet értelmi szerzője bántatlan maradt, s egy hét múlva schizmatikus pap lett Szinevéren. Azután Beregszászra ke17

rült. Cseh, ukrán és kommunista lázítók előzték meg, s fellázították ellene a népet. A lázítók alig engedték be a templomba. De a szószékre lépve, egyszerre maga felé fordította népe tiszteletét, mely nemsokára a legnagyobb szeretetbe ment át, s minden beregszászi ember jóságos atyját látta benne. Egy év múlva már valláskülönbség nélkül rajong érte Beregszász minden lakója, s a törpe kisebbséget kitevő gör. kat. egyház papját páratlan lelkesedés közepette egyhangúlag választották a város főbírájává (polgármesterévé). A magyarság érdekében kifejtett nagyszerű munkájára még visszatérünk. Ortutay Jenő ma a magyar parlament tagja. Nagyon sokan benne látják a görögkatolikusság eljövendő politikai vezérét. Köszönjük neki azt a gyönyörű példát, amit a magyarsághoz való áldozatos ragaszkodásában és tántoríthatatlan hűségében népének adott, s reméljük, hogv a jövőben nagyszerű munkáját az egész görögkatolíkusság érdekében fogja folytatni. *

Seregéllyi Sándor palágvi esperes is azok közé tartozott, akik alig tudtak megmenekülni az utolsó órákban tomboló cseh terror elől. Minden mozdulatát árgus-szemekkel figyelték a cseh csendőrök attól az időtől kezdve, mikor — még mint batári pap — elszántan küzdött a magyar iskoláért. A mozgósításkor csendőrök jöttek érte, mert „disznó csehek"-nek nevezte őket, s ráfogták, hogy éjszakánként magyar katonatisztek keresik fel lakását. Sötét éjjel, gyalog akarták a 12 km-re lévő vasútállomásra kísérni, hogy az ungvári kaszárnya börtönébe csukják. A derék palágyi bíró, Fancsiki urám azonban megtudta igazi tervüket, le akarták közben lőni, hogy ráfoghassák majd: szökést kísérelt meg! A bíró tanácsára engedélyt kért, hogv befogathasson saját kocsijába. Nem engedték. Erre a bíró ajánlotta fel fogatát. Azt már nem utasíthatták vissza. S így jutott el épségben Ungvárig. A kaszárnya börtönében két héten át a leggyalázatosabb bánásmód és kínzások közepette akartak tőle valami vallomást kicsikarni. Sikertelenül. Erre átutalták a beregszászi börtönbe. Talán ott új módszerrel többet érnek el. Csak betegsége mentette meg a további gyötrelmektől. Hazaengedték, de állandó csendőri felügyelet alatt tartották. Ez ugvan semmit nem változtatott szokott életmódján, hisz már azelőtt is éveken át csendőrök vigyázták minden mozdulatát, mert az a hír járta róla, hogy egy magyar ezredes látogatja meg időnkint . . . . (folytatjuk.) *

Lapzártakor vesszük a hírt, hogy a huszti gör. kat. főesperest, Boksay Jánost ukrán terroristák meggyilkolták. Ez az izzó magyar lelkületű főpap nem engedte meg Volosin Ágoston miniszterelnöknek, hogy templomában ukrán zászlót áldjanak meg. Magyarországért életét áldozta. Py, 18

Ne gyalázd a keresztet. Egy fanatikus Krisztus-gyűlölő klinikára vitte áldott állapotban lévő feleségét. Amint a különszoba falán megpillantotta a feszületet, udvariatlanul, majdnem dúrva hangon szól a kedves Nővérhez, hogy távolítsa el a falról azt a . . ., hogy születendő gyermeke ne is láthassa azt meg. A Kedves Nővér csendesen tűrte a goromba felszólítást, de a keresztet helyén hagyta. Amikor a gyermek megszületett, jött az apa, hogy érdeklődjön feleségének egészségi állapota és az újszülött kisded iránt. Az ajtóban találkozott a Kedves Nővérrel. Üjból dúrván rátámadt, és követelte tőle a kereszt eltávolítását, nehogy a gyermeke életében egyszer is lássa a keresztet, Nem is fogja meglátni — válaszolt a Kedves Nővér — mert fia vakon született. Elképzelhetjük mennyire lesújtotta a Krisztus-gyűlölő apát, de talán még jobban a vallásos lelkületű édesanyát! IMÁDKOZNÉK MAGÁÉRT! Spanyolországban történt. Az egyik kis iskoláslányt megkérdezte egy kommunista : — Hát te mi vagy ? — Katolikus vagyok — felelte a kislány ártatlanul. — Tudod-e, hogy hatalmamban áll ezért megölni téged? — ordított rá a kommunista, — Mit mondanál akkor? — Imádkoznék magáért! Krisztus szólt ennek a gyermeknek ajkáról. Szégyenkezhetünk mi felnőttek, amikor nem az életünkről van szó, oh nem, hanem csak egy megjegyzést tesznek ránk, vagy nem elég udvariasak velünk, és máris a legíndulatosabb szavakkal kikelünk magunkból. Mennyivel szebb, nemesebb lenne, ha ilyenkor inkább egy rövid kis imára nyílna ajkunk!

R3Í2K Mayer Ágoston I bevásárlási

forrás

ÜRI-

TELEFON 537.

J ÉS NŐI D I V A T Á R Ü H Á Z A I

NYÍREGYHÁZA, Zrínyi Ilona-u. 2. |

i>III!iiihpiihwiiipii 1,1 .•m.mí,nMitft.vm/trmeui'jf. j A u s s m x ^ M v m i & ' w i ' w z - u ' * / v t i u v m t u m a m m t m

Megbízható

CIPŐT

QTíRí Íá\

O 1 IL3I" lU! Nyíregyháza, Zrínyi Ilona-utca 2. sz<

• H B H

olcsó áron

Róm. kat. parochia-épület.

TELEFON 579. 1a

^mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmKKm^

§

SZfVGÁRDA

|

mmmmmmmmmgmmmmmmmmmmmmmmmmmmmM Gárdaparancs: Karácsonyi és újévi ajándékul Jézus séges szívének adom én is tiszta szívemet!

szent-

Kedves Gárdisták! Brazília fővárosának, Rio de Janerionak lakói, 1931 október 12,-én este, felejthetetlen élményben részesültek. A város fölött, az Óceán partján emelkedik a 900 méter magas Corcovado hegység, amelynek a tetején, két évi munkával, egy 40 m. magas, hófehér Krisztus-szobrot építettek. Kitárt karjával védi a népeket és nemzeteket. Ennek a hatalmas Krisztus-szobornak a felavatása rendkívüli módon történt. Az előkelőségek és a nép ott álltak a szobor körül, és amikor a fölavatás ideje elérkezett, a reflektorokat Rómából gyújtotta meg Marconi gróf, 8000 km.-es távolságról, rövidhullámú rádió útján. Országokon, tengereken keresztül, egy pillanat alatt átfutota rádióhullám elektromos energiája, és fényárban úszott a fönt séges Jézus-szobor. Széttárt karjai, szentséges ajkáról elhangzott szavait juttatják az emberek eszébe: „Ha én fölemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok!" Most, a karácsonyi szent ünnepek alatt és az új év hajnalán, így nézzünk az Ur Jézusra. Nyissuk meg a betlehemi kis Jézuska előtt szívünket, lelkünket, hogy ajándékaival elhalmozhasson minket, „íme az ajtó előtt állok és zörgetek" — mondja az Ur Jézus, Egy festőművész megfestette ezeket a szavakat. A képen az ajtó előtt áll Krisztus, és éppen kopogtatni akar. A festő kisfia szemléli a képet, és csodálkozva mondja az apjának: „Apukám, hiányzik az ajtóról a kilincs, így nem tud bemenni az a bácsi!" Azonban az édesapa megmagyarázza fiának a kép értelmét. Az Ür Jézus kopogtat az emberi szívek ajtaján, és azt belülről kell kinyitni. Értítek-e ti is, kedves Gárdisták? Belülről kell és csak belülről lehet kinyitni az Űr Jézus előtt szívünk ajtaját. S akkor Ő lakást vesz szívünkben, s akkor már nem vagyunk egyedül, mert bennünk él Krisztus. Aki megszereti a betlehemi kis Jézust, az tudni fogja, hogy mit kell tennie ! Zakeus fölmegy a fára, hogy Krisztust láthassa. Szent Máté otthagyja a bankasztalt, Szent Péter beleveti magát a tengerbe, mert látni akarja Öt. Mi pedig Szentséges Szívében akarunk elmerülni ! Ó bár így volna, bár ne tudnánk Őt soha elfelejteni. Pali bácsi.