BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR Nemzetközi gazdálkodás szak Levelező tagozat Gazdaságdiplomácia szakirány
KORONAŐRZŐ EU(RÓ)-SZKEPTIKUSOK A FOLKHEM EMLÉKÉTŐL KÍSÉRVE? – SVÉDORSZÁG GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓTÓL VALÓ TÁVOLMARADÁSÁNAK HÁTTERE
Készítette: SIKLÓS TAMÁS
BUDAPEST, 2011
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés………………………………………………………………………... 5 2. Svédország bemutatása………………………………………………………….. 6 3. A svéd modell története…………………………………………………………. 7 4. Svédország és az Európai Unió…………………………………………………..11 4.1. Svédország útja az Európai Unióba…………………………………… 11 4.2. Svédország Európa-politikája…………………………………………. 16 4.2.1. Az első svéd elnökség (2001)……………………………….. 16 4.2.2. A második svéd elnökség (2009)……………………………. 17 4.3. Svédország gazdasági teljesítménye az EU-ban………………………. 19 4.3.1. Svédország gazdasági teljesítménye 1995 és 2004 között….. 19 4.3.2. Svédország gazdasági teljesítménye 2004 után……………... 20 5. A Gazdasági és Monetáris Unió bemutatása……………………………………. 22 6. Svédország és a Gazdasági és Monetáris Unió kapcsolata……………………… 28 7. Svédország Gazdasági és Monetáris Uniótól való távolmaradásának okai…….. 34 7.1. Konvergencia-kritériumok nem teljesítése……………………………. 35 7.2. Politikai okok………………………………………………………….. 38 7.2.1. A politikai befolyás elvesztésének lehetősége………………. 38 7.2.2. A főbb politikai pártok álláspontja………………………….. 39 7.2.3. A svéd közvélemény………………………………………… 44 7.2.4. EU-szkepticizmus…………………………………………… 48 7.3. Pszichológiai okok…………………………………………………….. 57 7.3.1. Hatalmi távolság…………………………………………….. 57 7.3.2. Nemzeti identitás……………………………………………. 58 7.3.3. Szubjektív elégedettség……………………………………… 61 7.3.4. A svéd korona (SEK) története……………………………… 61 7.3.4.1. A korona megjelenése…………………………… 61 7.3.4.2. A korona a folkhem idején………………………. 62 7.3.4.3. A korona az 1990-es évektől……………………..63 7.4. Gazdasági okok………………………………………………………... 65 7.4.1. A Calmfors-bizottság megállapításai………………………... 66 7.4.2. A monetáris függetlenség jövője……………………………. 66
3
7.4.3.
Svédország
és
az
euróövezet
gazdasági
teljesítményének
összehasonlítása…………………………………………………..... 71 7.4.4. Svédország gazdasága – ha 1999-ben csatlakozott volna az euróövezethez………………………………………………………. 73 7.5. Euró-népszavazás Dániában…………………………………………... 74 8. Interjúk…………………………………………………………………………... 76 9. Összefoglalás, kitekintés………………………………………………………… 78 10. Mellékletek…………………………………………………………………….. 82 11. Ábrák és táblázatok jegyzéke…………………………………………………...84 12. Irodalomjegyzék……………………………………………………………….. 85
4
1. Bevezetés Svédország Európa mintaállama, a világ egyik legélhetőbb országa, a semlegesség megtestesítője. Bő másfél évtizede lépett be az EU-ba, de az eurózónához mindmáig nem csatlakozott. Mindemellett nem is rendelkezik ún. opt. out záradékkal (mint Dánia és az Egyesült Királyság), tehát hivatalosan az euró bevezetésére törekszik. De vajon miért választotta a koronaőrzést, azaz a talán kevésbé racionálisnak tűnő utat Svédország, az általában a legracionálisabb megoldásokat választó, konszenzusra törekvő svéd nép - ellentétben sok másik gazdag nyugati országgal? Gazdasági megfontolásból? A semlegesség megőrzése érdekében? A jegybank függetlenségét akarták
megtartani?
A
folkhem
vívmányaihoz
való
ragaszkodtak?
Nemzeti
büszkeségből? Az Európával szembeni bizalmatlanság okán? Vagy esetleg EUszkepticizmus állt a háttérben? Ezek a kérdések már a 2003-as svédországi, az euró bevezetését elutasító népszavazás óta foglalkoztatnak. Amikor 2008-ban úgy döntöttem, hogy ez lesz a szakdolgozatom témája, még nem sejtettem, hogy ez a kérdés mennyire aktuálissá válik a következő 2-3 évben. 2008 elején még azt terveztem, hogy szakdolgozatomban sorjában megvizsgálom azokat az okokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy 2003-ban a szavazók 56%-a nemet mondott a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszában való részvételre és ezzel együtt az euróra, illetve melyik tényező milyen súllyal eshetett latba, hiszen természetesen egy rendkívül összetett kérdésről van szó. 2008 első felében Svédországban szinte fel sem merült az euró bevezetésének lehetősége, a közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy az emberek kitartanak a korona mellett. Aztán 2008 őszén az USA-ban kirobbant a gazdasági válság, ami Európát és így Svédországot sem kerülte el. A gazdasági visszaesés és a svéd korona mélyrepülése néhány hónapon belül megfordította a trendet, a svédek túlnyomó része azonnal csatlakozott volna az eurózónához (nehogy esetleg Izland sorsára jussanak). Miközben elkezdtem azzal foglalkozni, hogy mikorra várható az újabb referendum kiírása euró-ügyben, a gazdasági válságon kívül minek köszönhető a svédek pálfordulása, és ezzel kapcsolatban kérdéseket tettem fel többek közt a svéd politikai pártok képviselőinek, alig egy éven belül ismét nem várt fordulat következett: 2010 elején nyilvánvalóvá vált az euróövezet válsága, több tagország súlyos költségvetési problémákkal szembesült (elsősorban Görögország és Írország, de Portugália, Spanyolország és Olaszország is veszélyben van), ami a GMU jövőjét is megingathatja. Ennek hatására a svédek mostanra korábban sosem látott mértékben 5
utasítják el az euróövezethez való csatlakozást. Vajon van-e innen még visszaút, lehet-e valaha az euró Svédország hivatalos fizetőeszköze? Az euróval szembeni ellenérzés okai mellett erre a kérdésre keresem a választ. Ennek megfelelően dolgozatom két dátum körül forog: az egyik kulcsfontosságú dátum 2003 lesz, a népszavazás éve, a másik pedig 2010 vége-2011 eleje. A háttér feltárásához természetesen szükséges megismerni azokat a körülményeket, tényezőket is, amelyben az euró-dilemma gyökerezik, így dolgozatom első részében írok Svédország múltjáról (különös tekintettel a folkhemre), Európával és az Európai Unióval való kapcsolatáról. Ezután bemutatom a Gazdasági és Monetáris Unió történetét, eredményeit, illetve a csatlakozás feltételeit. Dolgozatom gerincét természetesen a svéd elutasítás hátterének vizsgálata adja, témakörönként áttekintem a tagság mellett és ellen szóló érveket. Külön fejezetet szentelek a hivatalos indok (azaz a konvergencia-kritériumok nem-teljesítése), a politikai, a pszichológiai és a gazdasági okok körüljárására. Végezetül megvizsgálom, mit hozhat a jövő e kérdésben, van-e reális esély az euró svédországi bevezetésére.
2. Svédország bemutatása Svédország egy földrajzilag kiterjedt, óriási, közel 450.000 km2 területű ország a Skandináv-félszigeten, miközben lakosainak száma alig haladja meg a kilencmillió főt, így az Európai Unión belül a kis országok közé szokás sorolni. Ezt a svédek nem is igazán vitatják, elfogadják ezt a minősítést, ugyanis amióta Svédország nagyhatalmi státusza megszűnt (ennek pedig már úgy közel fél évezrede), nem törekedtek vezető szerepre. Az ország XX. századi történelmét is a béke és a semlegesség jellemezte, amit csak kevés más európai állam mondhatott el magáról. Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy az életszínvonal nagyon magas (a várható életkor 80 év felett van), az emberek szeretnek Svédországban élni. Ehhez az is hozzájárul, hogy a fejlett kapitalista gazdasági rendszer évtizedek óta széleskörű szociális ellátórendszerrel párosul. A svéd lakosság jól aknázta ki a természeti kincseiben (például a vasércben és a fában) rejlő lehetőségeket, erre alapozva létrehozhatta jóléti államát. Gazdasága alapját a rendkívül fejlett ipar adja, különösen a vaskohászat, a fa- és a gépipar, de a kereskedelem és a szolgáltatások is fontos szerepet töltenek be. Svédország államformája parlamentáris, 6
vagy alkotmányos monarchia, államfője (a csupán protokolláris feladatokat ellátó) XVI. Károly Gusztáv király. Az országot 2006 óta egy jobbközép koalíció kormányozza, Fredrik Reinfeldt Mérsékelt Párti miniszterelnökkel az élen, ami komoly változásokat hozhat, hiszen a XX. században csak elvétve fordult elő, hogy jobboldali párt került hatalomra, újra pedig egyiket sem választották. Nagy kérdés, mi lesz a szociáldemokraták által felépített folkhem („Nép otthona”) még megmaradt elemeivel, ugyanis a jelek arra utalnak, hogy egy új, polgári Svédország van épülőben, ami egyfelől példát mutat az európai országoknak, másrészt egyre jobban hasonul is hozzájuk. A svédek egyre több olyan problémával is szembetalálják magukat, amelyek korábban inkább Európa más részein voltak jellemzők, elég, ha csak a munkanélküliség vagy a bevándorlás kérdésére gondolunk.
3. A svéd modell története A 2003-as, az euró bevezetését elutasító referendumon résztvevő svéd szavazók nagy része a folkhemben szocializálódott. A folkhem kifejezést, amely szó szerinti fordításban a „nép otthonát” jelenti, Hansson használta először, mégpedig 1928-ban. Az ún. svéd modell egyik legfontosabb célkitűzése volt, hogy az állam gondoskodni tudjon valamennyi állampolgáráról, mintha egy nagy családról lenne szó, melynek Svédország az otthona. A folkhem gyakorlatilag egy szociáldemokrata program volt, amely az idők során egyre inkább a svéd identitás részévé vált. Alapja a jogegyenlőség, illetve a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartása. Ebből is kiderülhet, hogy a svéd modell – bár sokan csak a jóléti államra és a korporalista hagyományokra asszociálnak ennek kapcsán – nem csupán egy jóléti rendszer, hanem egyfajta értékrend is. A svéd modellt gyakran nevezik „harmadik út”-nak a szakirodalomban, mivel a középutat keresi a liberális gazdaságpolitika (elemei a svéd modellben: kompromisszumokra építés, magántulajdon, szabadság, demokrácia) és a szovjet típusú gazdaság (elemei a svéd modellben: állami koordináció, központ béralku, szolidáris bérpolitika) között. Ez a két ideológiától való távolságtartás a politikai semlegességben is megmutatkozott (elsősorban a hidegháború idején), ami szintén a modell fontos alkotóeleme volt. Ez persze nem jelentett passzív külpolitikát, Svédország semlegessége ellenére is igyekezett tényező maradni a világpolitikában, az ENSZ-ben például komoly szerepet vállalt, illetve a harmadik világnak való segítségadásban is élen járt. A svéd modell a 7
30-as és a 70-es évek között nagyon sikeresen működött, 1970-re Svédország az egy főre jutó GDP tekintetében negyedik helyezett volt a világon. A stabil gazdasági helyzet hozzájárult a jóléti állam kiszélesítéséhez, ráadásul mindez teljes foglalkoztatottsággal és alacsony inflációval párosult. A svéd modellben rendkívül fontos az állami szerepvállalás, ami viszont – ellentétben a diktatórikus rendszerekkel – társadalmi konszenzus következménye. Az újraelosztás mértéke gyakran a 70%-ot is meghaladta és leginkább különféle transzferekben, illetve jóléti kiadásokban öltött testet. A modell sikeres működésének feltétele volt a munkapiaci béke megteremtése, ami már a 30-as években sikerült – a Saltsjöbaden-i Egyezménynek köszönhetően. Ez a megegyezés a kormány, a munkavállalók szakszervezete (LO) és a munkaadók szervezete (SAF) között született. A munkavállalók kormányzati befolyást, a munkaadók munkaerőpiaci nyugalmat nyertek, a szociáldemokrata kormány pedig elérte, hogy a tőkések elfogadják a jóléti állam építését és annak terheit. A modell talán leginkább Tage Erlander miniszterelnök keze nyomát viselte, aki a 60-as években az „erős társadalom” rendszerét akarta kiépíteni. Ennek alapja a szolidaritás és a gondoskodó állam volt. A svéd modellben nemi egyenlőség és a környezetvédelem ideája is komoly szerepet kapott, de a legfontosabb része mégiscsak a jóléti rendszer volt. A svédek nagy része ugyanis – akármelyik évtizedet is nézzük – igényelte az állami gondoskodást. A 80-as évek végéig (de különösen a 70-es években) Svédország annyira gazdag volt, hogy mindenkinek biztosítani tudta a megélhetését. A jóléti szolgáltatások (például ingyenes egészségügyi
ellátás
és
oktatás;
nagy
összegű
segélyek,
támogatások
a
munkanélkülieknek, családoknak, nyugdíjasoknak) a társadalmi egyenlőséget próbálták elősegíteni és – ritkán látható módon – nem a családhoz vagy a munkához, hanem az egyénhez kötődtek (ez persze nem kevés vitának volt a forrása). A jövedelmi szintek kiegyenlítésére az újraelosztási módszereken kívül a szolidáris bérpolitikával törekedtek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az azonos munkakört betöltő embereknek ugyanakkora bért kellett kapniuk – hogy ez valóban így is legyen, azt központi bérmegállapodásokkal biztosították. Ennek pozitív hozadéka, hogy csökkentek a társadalmi különbségek és így kevesebb társadalmi feszültséggel kellett megküzdeni. Az átlagosnál magasabb termelékenységű vállalatok az alacsony bérek miatt többletbevételhez jutottak, amit magas adók terheltek, és aminek egy részét a kormány által preferált szektorokba kellett invesztálni. Ugyanakkor a strukturális válságban lévő vállalatok sem adhattak kevesebb bért, pedig a piac azt diktálta volna. Így az egyetlen eszközük a létszámleépítés volt (ami ellentmond a jóléti állam legfontosabb 8
célkitűzéseinek egyikének, a teljes foglalkoztatottságnak). A svéd modell működéséhez szükséges volt a tőke szabad mozgásának korlátozása is, illetve a különböző színezetű kormányok egyaránt gyakran nyúltak a svéd korona árfolyamához (ki is léptek a valutakígyó-mechanizmusból), ám ezek a leértékelések inkább csak késleltették a reformokat. Jellemző még az állam aktív munkaerőpiaci politikája, amely során a munkaerőt a magasabb termelékenységű szektorok felé próbálták terelni. Tehát a teljes foglalkoztatottságot állami beavatkozással tartották megvalósíthatónak. A magas szintű foglalkoztatottság (és ezáltal a sok adófizető, illetve a kevesebb támogatott) rendkívül fontos volt, hogy biztosítsa az állam bevételeit. A 80-as években azonban felszínre kerültek a modell strukturális problémái. Nyilvánvalóan hozzájárultak külső tényezők (elsősorban az olajárrobbanás okozta recesszió és inflációnövekedés) is ahhoz, hogy a svéd gazdaság nem tudott olyan hatékonyan teljesíteni, mint korábban, és az sem tett jót, hogy a 70-es években váltak sokan jogosulttá a kiegészítő, keresetarányos nyugdíjra, de a valódi okok inkább a svéd modell működésében keresendők. A rendszer ugyanis már alig volt finanszírozható, ráadásul a svéd gazdaság a hatékonyság és a versenyképesség szempontjából is egyre inkább hátrányba került. Problémát okozott az állami szektor szerényebb termelékenysége és a burjánzó bürokrácia is, ráadásul a társadalomban
egyre
nagyobb
igény
mutatkozott
a
szolgáltatások
szabad
megválasztására. A tőke globális liberalizálásával spekulatív támadások célpontjává válhatott Svédország, ráadásul a hazai nagyvállalatok zsarolási pozícióba kerültek: hangot adtak annak, hogy ha továbbra is magas adóval kell segíteniük a jóléti állam fenntartását, inkább kiszervezik tevékenységüket más, kedvezőbb feltételeket biztosító országokba (pl. az IKEA meg is tette ezt Hollandiába). A jóléti rendszer fenntartása recessziók idején jelentősen növelte a költségvetési hiányt, de a problémákat nem oldotta meg. Ezt a 80-as években a svéd vezetők is belátták és a rendszer egyes elemeit (lassan)
megkezdték
leépíteni.
Ekkor
már
nem
jellemzők
a
központi
bérmegállapodások, azok alsóbb szinten születtek meg, rugalmasabbá téve a bérezési mechanizmust. Ez pozitív hatással volt az exportra és a gazdasági növekedésre, viszont nagy különbségek alakultak ki a jövedelmek terén. Végül igazi reformlépéseket csak a 90-es
évek
eleji
válság
hatására
tettek
(ami
ráadásul
érdekes
módon
a
szociáldemokratákhoz köthető, ugyanis a konzervatív kormányok - igaz, kétségtelenül kevés idő állt rendelkezésükre - nem vállalták fel a jóléti állam reformját). A svéd korona leértékelése elkerülhetetlen volt, utána viszont megreformálták az adózási rendszert azáltal, hogy csökkentették az adózás progresszív jellegét és valamennyire az 9
adóterheket is (bár azok nemzetközi összehasonlításban továbbra is nagyon magasnak számítanak) és – konszenzussal - intézményesítették a gazdasági fegyelmet. Ez utóbbi érdekes módon olyannyira jól sikerült, hogy a későbbiekben, a 2003-as euróreferendum előtti kampányban mind az igen-, mind a nem-tábor a fiskális fegyelem megtartásával érvelt: az eurót támogatók a Stabilitási és Növekedési Paktum fegyelmező erejére utaltak, míg az ellenzők az egyezmény hatástalanságát emelték ki, és a tagországok túlköltekezésének hatásától féltette a svéd gazdaságot. Tehát a népszavazás bukása annak is betudható, hogy a svédek hitet tettek a válság utáni konszenzus mellett, azaz nagyon fontosnak érezték a költségvetési fegyelmet, mivel ez a reformok eredményeinek fennmaradásának kulcsa. Visszatérve a 90-es évek reformjaira: végbement a tőkepiacok deregulációja is, megszűnt a tőkepiac ellenőrzése, illetve a tőkemozgás és a valutaváltás korlátozása. Ettől az export fellendülését remélték,
de
a
beruházásokra,
valamint
a
profitra
(és
ezáltal
a
teljes
foglalkoztatottságra) negatív hatással volt. Ha reformnak nem is nevezhető, megemlítendő, hogy szintén a 90-es évek elejére tehető a svédek európai integrációhoz fűződő viszonyának megváltozása, egyre többen támogatták Svédország csatlakozását. Ez közel sem csak a hidegháború vége miatt alakult így, a modell válsága és a gazdasági problémák egyaránt az integrációban való részvétel felé terelték az országot. Sőt, sokan nem is a modell végét látták a csatlakozásban, hanem túlélésének egyetlen lehetőségét. Ennek érdekében Svédország olyan pozíciót harcolt ki, hogy a modell elemeinek nagy részét meg tudja védeni, vagy akár európai szintre emelni. Svédországnak a válság hatására sikerült megújulnia, a 90-es évek közepétől bő egy évtizeden át 2,5-3%-os, stabil gazdasági növekedést produkált és a Világgazdasági Fórum felmérése szerint 2005-ra már a világ harmadik legversenyképesebb állama lett1. Mindezt ráadásul a svéd modell több elemének megtartásával (a négy alapvető cél ugyanis továbbra is a növekedés, a magas szintű foglalkoztatottság, a társadalmi egyenlőség és az árstabilitás), igaz, ekkor már inkább északi modellnek nevezték, mivel Dániában és Finnországban is gazdasági-társadalmi sikereket hozott. Ennek az új modellnek továbbra is jellemzői az aktív állami szerepvállalás, a közkiadások magas aránya, az aktív munkaerőpiaci politika, a központi béralkuk viszonylag jelentős szerepe, a szabad kereskedelem és az innovációval való kiemelt foglalkozás. Ugyanakkor az új modellben már nincs helye a kormányzati törekvéseknek a 1
Győrffy Dóra (2006): Globális kihívások és nemzetközi alkalmazkodás. http://epa.oszk.hu/00000/00017/00127/pdf/04gyorffy.pdf
10
megtakarítások, a hitelkínálat és a beruházások szoros szabályozására, illetve visszaszorult a helyi önkormányzatok központi felügyelete is. Svédország tehát a jóléti állam számos vívmányának megőrzése mellett lépéseket tett a hosszú távú fenntarthatóság irányába (például a fiskális fenntarthatóság, az államháztartási hiány kordában tartása is a gazdaságpolitika fontos eleme lett). Ahogy Rojas fogalmaz, a „paternalista állam esélyteremtő állammá alakul át”2 – a kor igényeihez igazodva.
4. Svédország és az Európai Unió 4.1. Svédország útja az Európai Unióba Svédország és az Európai Unió közös történelmét, viszonyát szintén nagyon fontos megvizsgálni, ha a svédek Gazdasági és Monetáris Unióhoz fűződő attitűdjét meg szeretnénk érteni. A GMU ugyanis az EU egyik fontos politikája, továbbfejlesztése, kibővítése egy szorosabb integráció irányába. Egyrészt ezért érdemes megnézni, hogyan értékelik, értékelték a svédek az EU működését, illetve hazájuk EU-politikáját, másrészt pedig több párhuzam is felfedezhető az EU-belépésről, valamint a GMU-csatlakozásról szóló svédországi népszavazás között (nem véletlen, hogy sokak szerint a 2003-as svédországi euró-referendum eredménye elsősorban a svédek EU-ról alkotott véleményét tükrözi). Ilyen hasonlóságok például a pártok álláspontja, az ország kivárásra játszása, a vitában előforduló érvek, vagy éppen a közvélemény változása (először nagyon negatív megítélés, de aztán egy komoly gazdasági válság hatására megfordul a trend) az 1990-es, illetve a 2000-es években. Azt, hogy valaki igennel vagy nemmel
szavazna
az
EU-csatlakozásra,
jelentősen
determinálja
a
személy
szocioökonómiai háttere, végzettsége, foglalkozása, lakóhelye (város-falu, észak-dél), neme, kora - akárcsak az euró bevezetéséről szóló kérdésben. Erről bővebben a 8., a svédek Európa-szkepticizmusát tárgyaló fejezetben írok. A következőkben Svédország EU-ba vezető útját, a csatlakozás körülményeit, következményeit és a svéd Európapolitikát mutatom be, a háttérben húzódó motivációkra, okokra a későbbiekben térek ki részletesebben.
2
Bartha Attila (2005): Visszajáró svéd kísértet? Egy félreértés fogságában: a svéd modell álma és a kelet-közép-európai realitás. http://www.econ.unideb.hu/oktatas_es_kutatas/competitio/download/comp_konyvek_501_bartha_attila.pdf
11
A svédek integrációs politikája több évszázados múltra tekint vissza és elsősorban a többi északi állammal való együttműködés formájában öltött testet. A XVXVI.században például jelentős perszonáluniónak számított a Kalmari Unió, de dolgozatom szempontjából jóval fontosabb volt az 1873-ban létrehozott Északi Monetáris Unió, amely a skandináv országok valutáit az egymás közti fizetésekben egyenértékűnek ismerte el. Az 1930-ban megalakult Északi Vámunió közös vámterületet hozott létre az aláíró államok között. A II. világháború után jött létre az Északi Interparlamentáris Unió, amelynek legfőbb intézménye az Északi Tanács volt. Ez teljes egészében kormányközi együttműködésre épült, semmiféle szupranacionális elemet nem tartalmazott (az erre való igény most is meghatározza a svéd Európapolitikát). Svédország alapítója volt az 1949-ben életre hívott, a nyugat-európai demokratikus államokat tömörítő Európa Tanácsnak, amit sokan az első lépésnek tartottak az integráció felé. Mindenesetre a Tanács megrekedt az államok közötti együttműködés
szintjén,
mivel
Svédország
–
Nagy-Britanniával
karöltve
megakadályozta, hogy politikai, illetve katonai kérdésekkel foglalkozzon. Svédország semlegességét megóvandó nem vett részt az Európai Szén- és Acélközösség megalakulásában, holott az acél az egyik legfontosabb exportcikkének számított. 1961ben vetődött fel először komolyabban Svédország csatlakozása az EGK-hoz, mivel a britek csatlakozási kérelmének hallatán a svéd konzervatív és liberális párt amellett foglalt állást, hogy hazájuk is nyújtsa be felvételi kérelmét (a kormányzó szociáldemokraták és centrumpártiak azonban ellenezték), hiszen külkereskedelmük jelentős részben Nagy-Britanniára épült. Mindez alig egy évvel az EFTA szabadkereskedelmi övezet megalakulása után történt, amelynek Svédország aktív részese volt, az egyezményt ráadásul Stockholmban írták alá. Az EGK-tagság lehetőségét
azonban
Tage
Erlander
miniszterelnök
1961.aug.22-i
híres
„fémbeszédében” gyorsan elvetette, mivel a belépés összeegyeztethetetlen lenne a svéd semlegességgel és el nem köteleződéssel, hiszen ez az első lépcsőfok lenne a NATO felé. Emellett kiemelte, hogy nem tudja elképzelni országát egy szupranacionális közösségben,
mivel
az
ellehetetlenítené
Svédország
önálló
gazdaság-
és
szociálpolitikájának végrehajtását. Harmadik okként azt említette, hogy Svédország gazdasága jobb helyzetben van, mint Nagy-Britanniáé, így nincs szüksége az EGK-ra.
12
A távolságtartó magatartás az ún. 4K-formulával3 is magyarázható. Eszerint a svédek számára a konzervativizmus, a kapitalizmus, a kolonializmus és a katolicizmus jellemzi Európát, amik elég messze állnak a Svédország által képviselt értékektől. Mindazonáltal az osztrák külügyminiszter javaslatára három semleges EFTA-ország, Svédország, Ausztria és Svájc közösen kezdeményezett tárgyalásokat az EGK-val, de csak társult tagságról (a harmadik országhoz fűződő külgazdasági kapcsolatokban például továbbra is szabad kezet kértek, valamint azt, hogy fegyveres konfliktus esetén a társulási szerződést hatályon kívül lehessen helyezni). Amikor azonban de Gaulle megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását, a svédek is visszavonták kérelmüket. Így Svédország számára maradt az EFTA. 1967-ben, amikor Nagy-Britannia ismételten, Dánia és Írország első ízben adta be csatlakozási kérelmét, Svédországban ismét napirendre került a kérdés. Végül ők is hasonlóan cselekedtek, a hivatalos álláspont szerint azért, mert de Gaulle lépéseinek köszönhetően az EK már közel sem rendelkezik olyan szupranacionális struktúrával, mint azt megelőzően, mindenesetre a semlegesség megtartásához ragaszkodtak. Ehhez az úgymond rugalmasabb nézethez nyilván az is kellett, hogy a csatlakozást ellenző, kormányzó Szociáldemokrata Párt gyengén szerepeljen a helyhatósági választásokon. 1970-ben végül megkezdődtek a tárgyalások és 1971-ben már be is fejeződtek. Olof Palme miniszterelnök bejelentette, hogy bár az EK-val szükséges ugyan a szoros kapcsolat, de a csatlakozás és a semlegesség megőrzése ellentmond egymásnak. Szívesen lépnének vámunióra az EK-val, valamint a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlásában szintén részt vennének, azonban a külpolitikai együttműködésben, illetve a gazdasági és monetáris unióban nem. Ekkor már csak a Konzervatív Párt követelte egyértelműen a belépést, a szociáldemokraták megosztottak voltak, a Liberális és a Centrum Párt a miniszterelnök óvatos, megfontolt politikájával értettek egyet. Így a csatlakozás kérdése ismét háttérbe szorult, viszont 1972-ben szabadkereskedelmi egyezményt kötött egymással az EK és az EFTA (és a későbbiekben még mélyítették is az együttműködést), így a szorosabb kapcsolat mégiscsak megvalósult. A svédek igazándiból ekkor döbbentek rá arra, hogy az EK - az egyezmény miatt őket is érintő – gazdaságpolitikai döntéseire szinte semmilyen befolyással nincsenek és hogy az EFTA hosszú távon nem tudja azokat a perspektívákat nyújtani, mint az EK. Ezért csatlakozni szerettek volna az EK belső piacához, ami végül az EGT-szerződésben öltött testet (1994-ben). Ekkorra azonban 3
Polgár Tamás (2005): A „harmadik út” Brüsszelbe vezet? A svéd modell és az európai integráció kölcsönhatása. Européer. 38.o.
13
már leomlott a berlini fal és véget ért a hidegháború, a geopolitikai helyzet tehát alapvetően megváltozott. Az EK-tagság ügye ismét aktuálissá vált Svédországban, sőt, ez lett a legfontosabb kül- és biztonságpolitikai kérdés akkortájt. Ez persze nagyrészt annak köszönhető, hogy az 1990 végén beköszöntő recesszió (és az ezzel együtt járó gazdasági visszaesés, munkanélküliség-növekedés, valamint jelentős GDP-csökkenés) Svédországot - némileg kényszerszerűen – helyzete újragondolásához vezette, hiszen gazdasági szempontból egyértelműen az EK-csatlakozás lett volna a logikus lépés, a jóléti állam nem tűnt fenntarthatónak. Állítólag Ingvar Carlsson szociáldemokrata miniszterelnököt és Allan Larsson (szintén szociáldemokrata) pénzügyminisztert osztrák kollégáik győzték meg 1990-ben véglegesen az EK előnyeiről – az Alpokban tett kirándulások során4. Az egyre erőteljesebb viták során a tagság támogatói azt emelték ki, hogy az EK a gazdaságra, a fejlődésre és a foglalkoztatottságra feltétlenül pozitív hatással lesz, míg az ellenzők továbbra is a semlegességet és az önállóságot féltették, valamint a környezetvédelem, az egyenlőség, a fogyasztóvédelem, az alkoholés a drogpolitika jövője miatt aggódtak, azaz a svéd társadalom, illetve a svéd modell értékes vonásainak elvesztésétől tartottak. A hivatalos álláspont szerint most már lehetséges volt semlegesként az EK-hoz csatlakozni. Érdekes, hogy a kormányzó Szociáldemokrata Munkáspárt vezetősége milyen gyorsan megváltoztatta az álláspontját az Európai Közösséggel kapcsolatban. Az európai integráció (a semlegesség megőrzése okán) 30 éven át történő elutasítása után a 90-es évek elején a csatlakozást kezdték támogatni, viszont megjegyzendő, hogy a párt ettől függetlenül megosztott maradt (az euró-kérdéshez hasonlóan). Carlsson 1991.júl.1-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét Brüsszelben. 1994.márc.30-án aláírták a szerződést az EU-val, ennek elfogadásáról népszavazás döntött ugyanezen év novemberében. Szoros csatában az igenek nyertek, 52,3% - 46,8% arányban (83,3%-os részvétel mellett), így - a svéd parlament hozzájárulása után - 1995.jan.1-től Svédország az Európai Unió tagja. A különböző intézményekben
szerzett
helyeket,
szavazatokat
illetően
a
következő
kompromisszumokra jutottak: 1 tag az Európai Bizottságban, 22 hely az Európai Parlamentben, 4 szavazat a Tanácsban, 1 bírói hely az Európai Bíróságon, 12-12 hely a Gazdasági és Szociális Bizottságban, illetve a Régiók Tanácsában. Néhány kivételtől eltekintve Svédország szinte az egész aquis communautaire-t átvette. Ezt a hirtelen átmenetet az akkor már egy éve életben lévő EGT-tagság valamennyire megkönnyítette 4
Luif, Paul (szerk.) (2007): Österreich, Schweden, Finnland. Zehn Jahre Mitgliedschaft in der Europäischen Union. Böhlau, Wien. 83.o.
14
(de legalábbis mérsékelte). Ugyanakkor az EU megítélése szinte azonnal romlani kezdett a svéd közvéleményben, az 1995 novemberi közvélemény-kutatások szerint már csak a lakosság 30%-a szavazott volna igennel a referendumon, 61%-a nemmel5. Ezt támasztja alá az 1995-ös európai parlamenti választás eredménye is: a Svédországban döbbenetesen alacsonynak számító, 41%-os részvétel mellett lezajlott választáson az EU-ellenes pártok erősödtek meg, míg az EU-csatlakozást (legalább vezetői szinten) támogatók (közülük is leginkább a kérdésben megosztott Szociáldemokrata Párt) rengeteg szavazót vesztettek. Sőt - a pártok belső vitáit jól mutatva - három párt (a SAP, a Kereszténydemokrata és a Centrum Párt) két különböző listával indul, egy EUpártival és egy EU-ellenessel. Sok elemző ezt a választást a népszavazás megismétlésének tekintette és úgy interpretálta, hogy a lakosság Svédország EUtagságáról szavazott, tehát az országnak ki kéne lépnie az EU-ból6. Az 1999-es európai parlamenti választáson a szavazásra jogosultak mindössze 39% vett részt, ami negatív rekord az ország történetében, ilyen alacsony részvétel soha nem volt az általános választójog bevezetése óta. Sokan valószínűleg csalódtak kedvenc pártjuk EUpolitikájában és inkább távol maradt a választástól. A választás két legnagyobb nyertese – bár nem ők küldték a legtöbb képviselőt az Európai Parlamentbe - az EU-t erősen pártoló Liberális Néppárt és a leghatározottabban EU-ellenes Baloldali Párt volt. A szavazók tehát látszólag díjazták azt, ha valaki egyértelműen állást foglalt az EU kapcsán. A Brüsszelbe küldött EU-szkeptikus svéd képviselők száma 11-ről 7-re esett vissza 1995-höz képest (mindkét ciklusban összesen 22 svéd képviselő ült az EP-ben). 2004-ben a kormányzó Szociáldemokrata Párt 5, a Mérsékelt Párt 4, a Liberális Néppárt és a Baloldali Párt 2-2, a Zöld Párt, a Centrum Párt és a Kereszténydemokrata Párt 1-1 képviselőt küldhetett Brüsszelbe, míg az alapvetően EU-barát, de eurószkeptikus, tiszavirág életű (a két évvel későbbi országgyűlési választásokon mindössze 0,47%-ot szerző) ún. Júniusi Listáról hárman jutottak be a Parlamentbe. 2009-től Svédországnak 18 helye van, a választásokon a Szociáldemokrata Párt 5, a legnagyobb kormánypárt, a Mérsékelt Párt 4, a Liberális Néppárt 3, a Zöld Párt 2, a Centrum Párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Baloldali Párt és a nemrégiben alapított Kalózpárt egy-egy mandátumra tett szert.
5
Schlich, Anemone (2004): Das Bild der Europäischen Union in der schwedischen Öffentlichkeit. Der Andere Verlag, Osnabrück. 73.o. 6 Uo.
15
4.2. Svédország Európa-politikája Svédország EU-n belüli teljesítményéről leginkább talán két elnökségük eredményeinek bemutatásával kaphatunk képet, hiszen az országok általában akkor tudják előtérbe helyezni, megvalósítani azokat a prioritásokat, értékeket, amelyeket különösen fontosnak tartanak, amikor ők töltik be az EU Tanácsának fél évre szóló elnöki tisztségét. 4.2.1. Az első svéd elnökség (2001) A 2001 első felében az EU élén lévő első svéd elnökség számára ez nagyon komoly kihívás volt, hiszen a svéd nemzeti érdekeken kívül a összeurópai érdekeket is figyelembe kellett vennie, miközben tudvalevő - és dolgozatomban is többször említésre kerül -, hogy a svédek alapvetően EU-szkeptikusak és föderációellenesek (a 2000-es évek elején még inkább, mint napjainkban). Azonban a svéd elnökség (a szocialista Göran Persson vezetésével) féléves kemény, igaz, közel sem hibátlan munkájával bebizonyította Európának, hogy lehet rájuk számítani, és hogy Svédország is az EU megerősödésében érdekelt. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy napirendre kerülhettek svéd nemzeti érdeknek számító prioritások is. Ezeket az angol kifejezések alapján - a marketingből jól ismert módon – „3E-formulának” nevezték. A három fő terület, ahol a svéd elnökség különösen sikeres szeretett volna lenni, a bővítés (enlargement), a környezetvédelem (environment) és a foglalkoztatás (employment) voltak. Az eredmények közül az alábbiakat tartom a legfontosabbaknak: - deklaráció született arról, hogy az EU-tagságra pályázó országokkal (így többek közt Magyarországgal) 2002 végéig befejezik
a csatlakozási tárgyalásokat és
a
legfelkészültebbek 2004-ben már be is léphetnek az EU-ba (mindenesetre megjegyzendő, hogy a csatlakozáshoz vezető döntő lépés végül a 2003-as dán elnökség idején történt meg) - előrelépés az átláthatóság területén a nagyobb nyilvánosság felé - közös szabályozás elfogadása menekült- és bevándorlás ügyben - az EU Északi Dimenzió programjának kidolgozása: az Oroszországgal és a balti államokkal való jövőbeli kapcsolatot taglalja 16
Ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy az elnökség megítélését több minden is igencsak rontotta. Először is a foglalkoztatás és a környezetvédelem kérdésében – a stockholmi csúcson meghatározott irányszámokon kívül – semmiféle eredményt nem tudtak felmutatni, igaz, ehhez a déli államok ellenállása is hozzájárult (pl. az ökoadó ügyében). Az összképet szintén negatívan érintette, hogy az Európai Tanács göteborgi értekezletének apropóján heves utcai zavargások zajlottak a városban és a svéd rendőröknek össze kellett csapniuk az antiglobalista, EU-ellenes tüntetőkkel. 4.2.2. A második svéd elnökség (2009) 2009 második felében ismét Svédország, egészen pontosan Fredrik Reinfeldt, Mérsékelt Párti miniszterelnök, vette át az EU elnöki tisztét – immáron ezirányú tapasztalatokkal felvértezve. Persze, 2001-hez képest nem csak svéd oldalon történt változás (azaz, hogy ezúttal jobboldali politikus lett az elnök), az EU tagországainak száma azóta majdnem kétszeresére (27-re) nőtt, amiben – ahogy az előző részben említettem – az előző svéd elnökségnek is része volt. Mindazonáltal ez még több munkát, még több egyeztetést követelt az újabb svéd elnökségtől. Ráadásul több súlyos probléma is aggasztotta 2009 közepén az EU vezetőit: ha csak a két legfontosabbra, a Lisszaboni Szerződés körüli bizonytalanságokra és a világgazdasági válság hatásaira gondolunk, kijelenthetjük, hogy Reinfeldt minden idők egyik legnehezebb örökségét vette át. Két fő területet jelöltek ki, ahol feltétlenül sokat szerettek volna tenni a féléves időszakban. Az egyik a gazdaság és a foglalkoztatottság, a másik az éghajlatváltozás volt. A svéd belpolitikában – ismét – (magyar szemmel szinte hihetetlen) egyezség született a kormánypártok és az ellenzékiek között, hogy ebben a periódusban nem támadják egymást látványosan, hogy Svédország és az EU érdekeinek védelméről semmise vonja el a figyelmet (pedig 2010 őszén országgyűlési választások következtek…). Szintén példaértékű és jellemző a svéd demokrácia-felfogásra, hogy már 2006-tól(!) kezdve a civil szervezeteket is bevonták az elnökségről zajló egyeztetésekbe. Az elnökség során legnagyobb eredményeik talán a következők voltak: -
sikerült egységes EU-s álláspontot (az üvegházhatású gázok 20%-os kibocsátáscsökkenésének vállalását) kialakítania a koppenhágai klímakonferenciára; hogy a csúcs csalódást keltő egyezménnyel zárult (amit egyébként maga Reinfeldt is
17
kritizált), az nem elsősorban rajtuk múlott, ugyanis a célkitűzések már eleve nem voltak reálisak -
a gazdasági válság tanulságaként megerősítették a pénzügyi felügyeletet, létrehozták az Európai Rendszerkockázati Testületet, valamint megkezdték a kormányok bankmegsegítő rendszerének felülvizsgálatát, megújítását
-
az új Európai Bizottság (és annak elnökének) kinevezése
-
az EU2020 növekedési stratégia kidolgozása, amelynek alapkövei az ökohatékony gazdaság, illetve a versenyképesség, a kutatás és fejlesztési támogatások, valamint a foglalkoztatottság növelése
-
a Lisszaboni Szerződés ratifikációs folyamatának lezárása, az EU kisebb válságának sikeres megoldása – az ennek érdekében Klaus cseh elnökkel lefolytatott tárgyalássorozatát Reinfeldt karrierjének eddigi legkeményebb vizsgájának értékelte7. A Lisszaboni Szerződés 2009. dec.1-én léphetett hatályba.
-
EU-stratégia a Balti-tengeri térségre vonatkozóan
-
Stockholm-program:
igazságügyi
együttműködés,
amelynek
célja
a
biztonságosabb és nyitottabb Európa -
lépések az EU-bővítése felé: elősegítették a megegyezést Szlovénia és Horvátország között a régóta húzódó határvita ügyében, ami a horvát csatlakozást meggyorsíthatja; tárgyalásokat folytattak Törökországgal, illetve Izland, Albánia és Montenegró tagságra vonatkozó kérelme is napirendre került
-
vízummentesség Szerbia, Montenegró és Macedónia számára
Mindezen eredményeket figyelembe véve Svédország újabb féléves elnöksége a nehéz helyzet ellenére sikeres volt, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság portugál elnöke szerint az általa eddig látott 11 elnökség közül ez mindenképpen dobogós helyen végezne8. Sőt egy francia gazdasági szaklap, a La Tribune még tovább ment: az év európai emberének választotta Reinfeldtet, aki „olyan megbízható, akár egy Volvo dízelmotora”9. Legtöbben a tipikus svéd vezetési stílusát dicsérték, ami a konszenzuson alapszik és nem akarja magát feleslegesen az előtérbe helyezni. Természetesen azért 7
Budde, Alexander (2009): Schweden zieht positive Bilanz der EU-Ratspräsidentenschaft. „Zuverlässig wie ein Dieselmotor von Volvo”. http://www.tagesschau.de/ausland/ratspraesidentschaft102.html 8 A képviselők méltatták a svéd EU-elnökséget. http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/008-66348-025-01-05-901-20091211STO663222010-25-01-2010/default_hu.htm 9 Budde (2009)
18
kritikák is érték Reinfeldt-et: a koppenhágai klímacsúcs sikertelenségén kívül támadták a két új uniós kulcsfontosságú (az Európai Tanács elnöki és a kül- és biztonságpolitikai főképviselői) pozícióba történő kinevezések körüli titokzatoskodásért, a háttérben zajló pókerjátszmáért is (ami sérti az általa oly sokszor emlegetett transzparenciát és demokratikus elveket).
4.3. Svédország gazdasági teljesítménye az EU-ban Témám szempontjából lényegesnek tartom megvizsgálni, hogy az EU-csatlakozás milyen hatást gyakorolt Svédországra, vagy legalábbis miként teljesített a svéd gazdaság az európai integrációba való belépés után, mert az összefüggés nem minden mutató esetében bizonyítható. Először csak az első tíz év, az 1995 és 2004 közötti időszak statisztikáit tekintem át, egyrészt azért, mert az utóbbi néhány évben olyan események történtek – itt elsősorban a gazdasági világválságra gondolok -, amelyek szerintem lehetetlenné tennék a csatlakozás következményeinek reális értékelését, másrészt ennek a periódusnak a vége felé (2003 szeptemberében) zajlott le az euró svédországi jövőjéről döntő népszavazás. Így képet kaphatunk arról, milyen állapotban volt az ország, amikor e fontos gazdasági kérdésről kellett határozni, jogos volt-e a svédek negatív véleménye az EU svéd gazdaságra gyakorolt hatásairól. 4.3.1. Svédország gazdasági teljesítménye 1995 és 2004 között Az 1995-ben csatlakozó három állam (Svédország, Finnország és Ausztria) kivétel nélkül gazdag országnak számított (és számít ma is természetesen), belépésükkel 0,4%kal gazdagodott az EU, ami példa nélküli volt az európai integráció történetében. Ennek eleinte inkább a hátrányát érzékelhették az új tagok, hiszen mindannyian azonnal nettó befizetőkké váltak (Svédország például a GDP 0,38%-val, ami 2003-ra sem változott jelentősen, sőt egy kicsit még nőtt is). Mindenesetre ebben a tízéves időszakban a svéd gazdaság jóval gyorsabban nőtt, mint 1985 és 1994 között. Ez persze nemcsak az EUcsatlakozásnak volt köszönhető. A 90-es évek eleji recessziót követő reformlépések hatására a gazdaság ismét növekedési pályára állt, egyedül a 2000-es évek elején volt egy kis megtorpanás az IT-válság következtében, de aztán 2004-től 2007-ig komoly fellendülés következett, évi 3-4%-os növekedésekkel (ugyanakkor egy évvel korábban, 19
a referendum idején még csak egy szolidabb, 2,4% körüli növekedés volt). Az infláció is jóval alacsonyabb volt ebben a tíz évben, 1-3% között stabilizálódott, nem voltak olyan kilengések, mint a 90-es évek elején, amikor egyik évről a másikra 5-6%-os ingadozások történtek. Ez akkor is igaz, ha éppen 2001-től 2003-ig az 1996-tól megszokottnál némileg magasabb, 2% fölötti volt az infláció. Svédország költségvetési pozíciója is javult, 1998-tól minden évben pozitív volt a költségvetés egyenlege. A munkanélküliség 20 éve, az akkori súlyos válság idején öltött ijesztő méreteket, a csatlakozás után is először még felfelé kúszott a munkanélküliség aránya és megközelítette a 10%-ot (miközben az EU-ban folyamatosan csökkent), de 2003-ra 5%ra csökkent ez a ráta. 2003-ban az országok versenyképességi rangsorában a GCI-index alapján Svédország a harmadik, a BCI-index alapján pedig a második helyet szerezte meg10, tehát
nagyon
kedvező volt
az
ország
megítélése üzleti
körökben.
Versenyképességének alapjai a makroökonómiai keretfeltételek, a közintézmények minősége és a technológia/technológiai fejlődés (2002-ben Svédország GDP-jének 4,5%-át költötte K+F-re!). Így az sem meglepő, hogy egyre több külföldi működőtőke érkezett Svédországba. Luif szerint mintegy 1,5%-os GDP-növekedés tudható be az EU-tagságnak köszönhető működőtőke-importnak11. Svédország első EU-s évtizedéről összességében elmondhatjuk, hogy gazdaságilag inkább pozitív volt, de paradox módon a lakosság szkepticizmusa megmaradt és negatívnak ítélte meg az EU-tagságot. Ebben – az önállóság elvesztésének félelmén kívül - valószínűleg a túlzott elvárások is szerepet játszottak: a svédek erős gazdasági impulzusra számítottak, ehhez képest szerényebb mértékű volt a növekedés. 4.3.2. Svédország gazdasági teljesítménye 2004 után 2008-ig Svédország gazdasága fenntartható növekedési pályán volt, azonban az USAból kiinduló globális gazdasági válság a világgazdasági folyamatoktól erősen függő, azoknak (kis és nyitott ország lévén) némileg kiszolgáltatott svéd gazdaságot is megfogta, ráadásul a svéd bankoknak a válság által különösen sújtotta balti államokbeli érdekeltsége sem jött jól. 2009-ben az előző évihez képest közel 5%-kal csökkent a GDP, ami az utóbbi 60 év mélypontját jelentette, 11%-ra ugrott a munkanélküliség (ami 10 11
Luif (2007), 243.o. Luif (2007), 263.o.
20
leginkább az autógyárak és az energiacégek dolgozóit érintette), zuhanásnak indult az export és vele együtt a SEK is, az államadósság mértéke nőtt (a GDP 38,3%-áról 42,3%-ra), a 2008-ban még szufficites költségvetés 0,5%-os deficittel zárt. Igaz, utóbbiban közrejátszott, hogy a pénzügyi szektor stabilizálása, a megnövekedett munkanélküliségre való reagálás, az önkormányzatoknak nyújtott többlettámogatás hatalmas költségeket generált, ráadásul az adóbevételek is csökkentek. A svéd gazdaság konszolidálása
és
emelkedő
pályára
állítása
Anders
Borg
Mérsékelt
Párti
pénzügyminiszter nevéhez fűződik. Egyrészt súlyos megszorító intézkedéseket kellett meghoznia
a
konzervatív-liberális
svéd
kormánynak,
ugyanakkor
azonnal
gazdaságélénkítő programokat is meghirdettek (például kisvállalkozások indításának ösztönzésére). Borg igyekezett minél kedvezőbb feltételeket teremteni a pénzpiacon, csökkenteni az állami kiadásokat (ennek során sor került a jóléti intézményrendszer megnyirbálására is) és gazdaságélénkítő csomagokkal szinten tartani a belső keresletet. A kemény intézkedések eredményeképpen mára Svájc és Norvégia mellett Svédország gazdasága és államháztartása a legstabilabb Európában (példát mutatva több, hatalmas államháztartási hiánnyal küzdő EU-tagnak). Fontos megemlíteni, hogy az exporttól nagyban függő svéd gazdaság talpraállásában nagy szerepe volt a gyenge valutának, a Riksbank (a svéd jegybank) kamatpolitikájának (azaz a jelenetős kamatcsökkentésnek 2009-ben, majd a többszöri kamatemelésnek 2010-ben), valamint az is segített, hogy – miközben egyes nagyvállalatok (például az Ericsson vagy az Electrolux) a tömeges elbocsátások mellett döntöttek – jónéhány hatalmas konszern (például a Scania) máshogy húzta be a kéziféket és termelési kapacitását a csökkenő kereslethez igazította. Ehhez több szokatlan eszközt is felhasználtak, például sor került a négynapos munkahét bevezetésére, hogy ne kelljen senkit sem elbocsátani. Emiatt a konjunktúra beköszöntével azonnal neki tudtak látni a termelés fokozásának. A svédek tehát viszonylag gyorsan kilábaltak a recesszióból, ami nagyrészt erős gazdasági intézményeiknek, stabil pénzügyi helyzetüknek és néhány szokatlan politikai intézkedésnek volt köszönhető, de nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy Svédország sokat tanult a 90-es évek eleji válságból és nem követte el ugyanazokat a hibákat. 2010-ben már a válság előtti ütemben (5,5%-kal) bővült a GDP, sőt, a harmadik negyedévben a svéd gazdaság 6,9%-os növekedést mutatott fel az előző év hasonló időszakához képest, illetve 2,1%-os bővülést az előző negyedévhez képest, amire 1996 óta nem volt példa. Ezt a növekedést leginkább a magas belföldi kereslet, a javuló exportlehetőségek és a kamatemelési várakozások tették lehetővé. Emellett (és 21
nyilván ennek is köszönhetően) 2010 januárja és decembere között a svéd korona majdnem 10%-kal erősödött az euróhoz képest. Szintén az enyhülési folyamatról tanúskodik, hogy az üzleti hangulat 2010 februárjában -8 pontról +3-ra javult, a fogyasztói bizalom pedig 8,5 pontról 13-ra emelkedett12. Egyedül a munkaerőpiacon nem sikerült egyelőre átütő sikert elérni, a munkanélküliség még mindig 8% felett van, bár itt is kedvező a tendencia. Mindenesetre fontos, hogy folytatódjanak a munkaerőpiaci és oktatásügyi reformok, nehogy sokan hosszú távú munkanélküliségre kényszerüljenek. Svédország legfontosabb aktuális gazdasági mutatóit, amelyek a konvergencia-kritériumok szempontjából relevánsak, a 8.1. fejezetben alaposabban górcső alá veszem.
5. A Gazdasági és Monetáris Unió bemutatása A közös monetáris politika kialakítása először az 1960-as években merült fel, de a Werner-bizottság gazdasági és monetáris unióra tett javaslatát a történelem vihara (Bretton Woods-i rendszer 1971-es felbomlása, valamint az 1973-as olajválság és annak következményei) lesöpörte az asztalról. Végül azonban a lebegő árfolyamrendszerből adódó problémák oda vezettek, hogy 1979-ben létrehozták az Európai Monetáris Rendszert, ami az árfolyamok stabilizálásával a kereskedelem és a pénzforgalom kockázatait volt hivatott minimalizálni. 20 éves fennmaradása azt jelzi, hogy mindezt elég eredményesen tette. A lebegési sávot (marge) +/-2,25%-ban határozták meg. Az euró előfutárának tekinthetjük az ECU-t, amely - bár fizikai formában nem öltött testet – gyakorlatilag az EK tagállamok valutáiból az egyes résztvevő országok gazdasági erejének súlyozásával kialakított valutakosár volt. Svédország természetszerűleg nem volt tagja az EMR-nek, minthogy még az EK-csatlakozástól is távol álltak. Az EMR pozitív hozadékaként a tagállamok valutái között lévő árfolyam-ingadozások csökkenését és az infláció alacsony szinten való stabilizálódását szokták emlegetni, míg negatív hatása a gazdasági növekedés lassulása, a munkanélküliség növekedése és a külgazdasági egyensúly romlása lehetett. A monetáris unió és a közös pénz terve 1987 után került ismét napirendre, az Európai Bizottság akkori elnökének, Jacques Delors javaslatára. Az első szakasz tulajdonképpen 1990.júl.1-én kezdődött (bár a Delors-tervet 12
Ódor Tamás (2010): A svédeknek jobban megy, vegyünk koronát! http://ecoline.hu/piac/20100309_sved_korona.aspx
22
csak a Maastrichti Szerződés intézményesítette) és 1994.jan.1-ig tartott. Ennek során elsősorban a szabad tőkemozgás korlátait próbálták eltüntetni, a központi bankok függetlenségének megerősítésén dolgoztak, illetve harmonizációs folyamatok indultak meg az egyes tagállamok gazdaságpolitikái terén. Az 1999.jan.1-ig tartó második szakasz legfontosabb lépései egyrészt az Európai Monetáris Intézet (az Európai Központi Bank elődjének) felállítása, másrészt azon országok meghatározása volt, akik részt vehetnek a harmadik szakaszban, amelynek során már a közös pénz bevezetésre kerül. A harmadik szakaszba lépéshez a következő négy ún. maastrichti konvergencia kritériumnak kellett megfelelni: - árstabilitás: a vizsgált évben az infláció emelkedése nem haladhatja meg 1,5%-nál jobban a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagindexét. - kamatok konvergenciája: a vizsgált évben a hosszú lejáratú kamatláb nem haladhatja meg 2%-nál jobban a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát. - árfolyamok stabilitása: az Európai Monetáris Rendszer árfolyam-mechanizmusán belül a nemzeti valutát az utolsó két évben nem értékelik le. - stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: a vizsgált évben a költségvetési hiány a GDP 3%-át, az államadósság a GDP 60%-át nem érheti el (illetve utóbbinál a csökkenő tendenciát is értékelni szokták). Ezen szigorú kritériumok miatt elég komoly veszélybe került a közös pénz bevezetése, hiszen a 90-es évek eleji európai recesszió miatt 1994-ben még csak Luxemburg tudta volna teljesíteni az imént felsorolt feltételeket. Ezért 1995-től a tagállamok szigorúbb költségvetési politikát folytattak, aminek meg is lett az eredménye, az 1995 végi madridi csúcson a tagállamok vezetői elfogadták a harmadik szakasz 1999-ben történő megkezdését és a közös pénz euró-nak nevezéséről is döntés született. 1998.jún.1-én megkezdte működését az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere is. A hangsúlyozottan független Európai Központi Bank legfőbb célja az árstabilitás és az, hogy az euróövezet monetáris politikájának alakításával hozzájáruljon az összeurópai gazdasági térség fejlődéséhez (különösen a foglalkoztatottsági helyzet javításához és a fenntartható, de inflációt nem gerjesztő gazdasági növekedéshez). Ennek érdekében törekszik arra, hogy az eurózónában maximum 2%-os legyen az infláció.
Az
EKB legfőbb
feladatai
az
euróövezet
monetáris
politikájának
meghatározása és végrehajtása, devizaműveletek végzése, portfoliókezelés, fizetési rendszerek zavartalan működésének biztosítása, bankjegykibocsátás, statisztikák összeállítása és a pénzügyi felügyelet. A Gazdasági és Monetáris Unió harmadik 23
szakaszának 1999.jan.1-i indulásakor 11 EU-tagállam lett az euróövezet tagja, a maastrichti konvergenciakritériumokat nem teljesítő, de a 2002-es készpénzes induláskor már részt vevő Görögországon kívül az Egyesült Királyság és Dánia opt outtal maradt ki (a Maastrichti Szerződésben kapott joguk alapján), azaz – mivel a kritériumokat gond nélkül teljesíteni tudják (bár az Egyesült Királyság nem vett részt az ERM-ben) – bármikor jelezhetik szándékukat a GMU-ban való részvételre, míg Svédország azzal érte el kimaradását, hogy nem teljesítette a követelményeket (persze nem is nagyon akarta), a Bizottság az ERM-részvétel hiánya és a magas államadósság miatt marasztalta el Svédországot. A három ország jelezte, ha az euró sikeres lesz, ők sem zárkóznak el bevezetésétől. Ezen három állam közül talán éppen Svédország esete a legösszetettebb. Nekik ugyanis a konvergenciakritériumok terén is vannak hiányosságaik, még ha leginkább azért is, mert egyszerűen nem érezték időszerűnek a csatlakozást. Bár inflációs rátája 1996 óta a legalacsonyabbak közé tartozik az EU-ban, ez nem járt együtt a svéd valuta árfolyamának stabilitásával. A folyó költségvetési hiány aránya megfelelő, az államadósság szintje viszont sokáig magasabb volt a megkívántnál. Mindenesetre a változás kedvező irányú és most már ez sem lehetne akadály. A gazdasági eredmények folyamatosan javulnak, de a valódi probléma máshol rejlett: a közvélemény nem támogatta az euró bevezetését és a politikai akarat is sokáig hiányzott. Európában az euróra való átállás különösebb gond nélkül lezajlott, viszont az euró árfolyama az első két évben sokat gyengült, ráijesztve a GMU tagjaira. Igaz, az EKB nem is akart nagyon közbeavatkozni, hiszen elsődleges célja az árstabilitás, a belső egyensúly fenntartása volt és az euró leértékelődése lehetőséget biztosított az export növelésére. 2002 második felétől kezdve az euró fokozatosan erősödni kezdett a dollárral szemben (induláskor 1 euróért 0,8 dollárt adtak), 2006-ban 1,3 dollár körül állapodott meg az euró árfolyama, 2008-ban felszökött 1,6-ra, de aztán visszatért az 1,31,4-es szintre. Az euróövezet sikeres működését jelzi az is, hogy az új EU-s tagállamok is mielőbb csatlakozni próbáltak. Ez 2007-ben Szlovéniának, 2008-ban Ciprusnak és Máltának, 2009-ben Szlovákiának, 2011-ben Észtországnak sikerült. A svédek számára – ahogyan a későbbiekben még bőven szó esik róla – nem csak, sőt nem is elsősorban a közös pénz volt riasztó, hanem a gazdasági unió kiépítése, amely gyakorlatilag megkerülhetetlenné teszi a tagállamok közötti gazdaságpolitikai együttműködést. Ez már csak azért is fontos, hogy az egyes tagállamok ne folytathassanak olyan gazdaságpolitikát, amely veszélyeztethetné a monetáris unió és az 24
egyes tagállamok létét, stabil működését (ezért kötelező érvényű a konvergencia kritériumok teljesítése). A 2003-as brüsszeli csúcson az a döntés született, hogy ezentúl a gazdaságpolitikai és a foglalkoztatáspolitikai iránymutatásokat minél szorosabb összhangba kell hozni egymással és három évre előre kell azokat meghatározni. Az ez alapján felállított integrált iránymutatások ismeretében a tagországok nemzeti reformprogramokat fogadnak el, míg az Európai Bizottság ún. „közösségi lisszaboni programot készít”, amely a közösségi szinten végrehajtandó tevékenységeket tartalmazza. Az iránymutatások megvalósítása (így például a költségvetés elfogadása is) ugyan továbbra is nemzeti kompetencia, de a Tanács felügyeli, hogy ne lehessen az elvekkel ellentétes politikát folytatni. A monetáris politika szupranacionális szintre emelése ellenére a nemzetállamok tulajdonképpen megtarthatták hagyományos gazdaságpolitikai
felelősségüket,
viszont
jelentősen
korlátozták
a
tagállamok
rendelkezésére álló pénz- és árfolyampolitikai eszköztárat. Így például a gazdasági válságok nem enyhíthetőek vagy oldhatóak meg a valuta leértékelésével (hiszen az a többiek kárára növelné az adott ország versenyképességét a piacon). A költségvetési fegyelem hosszú távú fenntartása érdekében fogadták el 1997-ben a Stabilitási és Növekedési Paktumot, amely a költségvetési hiányra vonatkozó kritériumot megszegő országok szankcionálását taglalja. Igaz, a paktum státusza jelentősen meggyengült, amikor az azt kezdeményező Németországot és Franciaországot a Tanács nem tudta elmarasztalni, holott mindkettő költségvetési hiánya meghaladta a referenciaértéket. A tagállamok végül a paktum rugalmasabb értelmezése mellett döntöttek. Említést érdemel, hogy a gazdaságpolitikai együttműködés fórumaként továbbra is az ECOFIN (az EU-tagállamok gazdasági- és pénzügyminisztereinek Tanácsa) szolgált, viszont létrejött egy informális testület is Eurócsoport néven, ahol a közös pénzt bevezető országok pénzügyminiszterei konzultálhatnak. Döntést mindenesetre továbbra is csak az ECOFIN hozhat. Az euró 2009-ben lett tíz esztendős, ennek apropóján egy sor tanulmányban vontak mérleget a téma szakértői. Érdekes módon ez a tízéves jubileum egyfajta határvonalként is felfogható, hiszen 2008 végétől viharfelhők gyülekeznek az euróövezet felett. Mindenesetre előbb röviden arra térnék ki, miként értékelhető az euró első tíz éve. A többség egyértelműen sikeresnek tartja a közös pénz bemutatkozását, különösen annak fényében, hogy sokan attól tartottak, hogy az új fizetőeszköz destabilizálhatja a
25
tagországok gazdaságát és politikai dezintegrációhoz is vezethet13. Ezzel szemben az euró stabil fizetőeszköz lett, nemzetközi szerepe egyre nő (még ha a világ vezető valutája továbbra is az amerikai dollár), a nemzetközi kereskedelemben is egyre nagyobb a részesedése és egyre több ország köti valutája árfolyamát az euróhoz. Az euró a tagállamoknak monetáris biztonságot nyújt, mind az alacsonyan tartott inflációval, mind a külső sokkokkal szembeni védelemmel. Ugyanakkor már a jubileumi értékelésekben is megemlítették a közös pénz problémáit, fejlődésének gátjait: például az euró – mivel nem egy ország, hanem sok heterogén állam közösségének pénzneme – nem tud olyan egységes szereplőként megjelenni a nemzetközi gazdasági életben, mint az amerikai dollár. Ráadásul még az euró egyik atyjának tartott Ottmar Issing is azt írta könyvében, hogy továbbra sem biztos benne, hogy nem volt elhamarkodott a monetáris unió elindítása, ugyanis „a tagországok gazdasági helyzete messze van attól az elvárt mértéktől, ami a monetáris unió sikeres működéséhez szükséges lenne”14. Ez is arra utal, hogy a GMU létrehozásában a politikai érdekek legalább olyan fontosak voltak, mint a gazdaságiak. Szintén problémát jelenthet, hogy az EKB (szemben az amerikai jegybankkal) csak a monetáris politikát tudja befolyásolni, a fiskális politikát nem, az továbbra is a tagállamok hatásköre. Emiatt hiába volt az euró szinte folyamatosan túlértékelve a dollárhoz képest, az EKB keze gyakorlatilag meg volt kötve, ugyanis ha csökkentették volna a kamatot a belső fogyasztás serkentése érdekében (amire oly sokan vártak, hogy növekedésnek indulhasson az eurózóna), az negatívan hathatott volna az inflációra, márpedig az EKB legfőbb célja az infláció kordában tartása. Ez a felfogás viszont tartós recesszióval fenyegetheti az övezetet. Összességében elmondható, hogy az első tíz évben a közös piaccal elvben megvalósult a gazdasági integráció (még ha néhány területen, például a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlása terén vannak is érvényben korlátok), míg a monetáris területen az euró egyértelműen sikeresnek bizonyult. „Az európai monetáris rendszer első évtizede könnyebb volt, mint amilyennek a második látszik”15, mondta 2008 elején Inotai András az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója és bár még nem telt el két év sem az euró második
13
Sebők Orsolya (2008): Euróesélyek. http://www.piacprofit.hu/magazin.html?mag_id=763&hir_id=3392 14 Issing, Otmar (2008): Euro. Geburt – Erfolg – Zukunft. Verlag Franz Vahlen, München. 205.o. 15
Sebők (2008)
26
évtizedéből, azt hiszem kijelenthető, hogy igaza lesz. Egyrészt a 2008-ban kirobbant, kívülről érkező gazdasági világválság, amely az eurózóna bankrendszerét is gyorsan ledöntötte, majd átterjedt a reálgazdaságra, másrészt az euróövezet egyik tagjának, Görögországnak az államcsőd közeli helyzetbe kerülése nehéz helyzetbe hozta és komoly szakítópróba elé állította a GMU tagországait. Inotai kollégája, Rácz Margit egy 2010 közepén megrendezett konferencián arról beszélt, hogy a gazdasági válság 2010-re „az euróövezet problémáit felerősítő rendszerválsággá terebélyesedett”16 utalva arra, hogy a pénzügyi integráció megragadt a közös pénz bevezetésénél és így a válság megoldására tett kísérletek kezdetben többnyire csak tagállami szinten zajlottak. A kormányok
stabilizálni
próbálták
bankrendszerüket
(készpénzinjekciókkal,
kölcsönökkel, államosítással, a bankbetétek garanciáinak emelésével), majd a reálgazdaságba igyekeztek életet lehelni. Ezek az intézkedések azonban rengeteg pénzt vittek el, így felszökött az államháztartási hiány és hatalmasra hízott az államadósság jónéhány tagországban (például Görögországban, Írországban, Olaszországban, Portugáliában), ami az uniós szabályok megszegését is jelentette. A gazdaság azonban így sem nagyon indult növekedésnek, miközben a munkanélküliség tovább nőtt. Rácz szerint ez a válság (különösen a görög helyzet eldurvulása) felhívja a figyelmet arra, hogy milyen fontos lenne a fiskális együttműködés a tagországok között, illetve hogy szükség lenne olyan uniós intézményre, amely (az IMF-hez hasonlóan) beleszólhat az egyes tagországok költségvetési politikájába. Issing még ennél is tovább megy: ő már évek óta mondta, hogy az integrációt most már a következő szint felé kell vezetni, mégpedig a politikai unió irányába: „A kilencvenes években sok közgazdász – én is közéjük tartoztam – figyelmeztetett arra, hogy belevágni a monetáris unióba politikai unió nélkül olyan, mintha a szekeret fognánk a lovak elé. Most a kérdés az, hogy a monetáris unió fennmaradhat-e politikai unió nélkül.”17 Erre a kérdésre a választ valószínűleg csak az idő adhatja meg, az azonban egyértelműen kirajzolódik, hogy a nemzeti kormányoknak két alternatíva áll rendelkezésre az euró jövőjével kapcsolatban: vagy
megszűnik
a
közös
pénz,
vagy
költségvetésük,
fiskális
politikájuk
függetlenségének még nagyobb részéről mondanak le. Bár a GMU felbomlása sok szempontból is nehezen elképzelhető, ez a szcenárió sem zárható ki (főleg ha más 16
Rendszerválsággá mélyült az euróövezetben a gazdasági válság. http://www.mfor.hu/cikkek/Rendszervalsagga_melyult_az_euroovezetben_a_gazdasagi_valsag.html 17 Az új német kérdés. http://vilagnaplo.blog.fn.hu/index.php?view=bejegyzes_oldal&bejid=124412&bejcim=Az_uj_nemet_ker des&todo=/
27
tagállamok is Görögország és Írország sorsára jutnak). Ez a bizonytalan állapot pedig nem valószínű, hogy arra buzdítaná a svédeket, hogy pont most akarjanak belépni az euróövezetbe… A GMU-tagság és az euró bevezetés előnyeiről, hátrányairól kevesebb szót ejtettem, ezeket a következő fejezetben, a svédországi GMU-vita kapcsán veszem alaposabban szemügyre (táblázatos formában is).
6. Svédország és a Gazdasági és Monetáris Unió kapcsolata Mielőtt az okok mélyebb vizsgálatába kezdenék, fontosnak tartom bemutatni az elmúlt bő 15 év azon eseményeit, folyamatait, amelyek Svédország GMU-val való kapcsolatát jelentősen befolyásolták. A GMU-vita Svédországban 1995 környékén indult meg, évről évre nagyobb dimenzióban, élesebb hangnemben, több résztvevővel. Eleinte erősen kételkedtek abban, hogy a GMU és a közös pénz bevezetése egyáltalán megvalósulhat: szerintük (nem alaptalanul) a merev ütemterv a szigorú maastrichti kritériumok miatt sok ország számára irreális, nem tisztázták a kívülmaradó államok viszonyát az eurózónával, ráadásul a monetáris unió bukása súlyos gazdasági és politikai következményekkel járhatna, ami akár az EU létét is fenyegethetné. A tamáskodók gyakori érve volt még az automaták átállításának problematikája, a sztrájkfenyegetettség az elkerülhetetlen megszorítások miatt, vagy éppen az, hogy a németek úgyis ragaszkodni fognak a márkájukhoz és megakadályozzák a GMU létrejöttét. 1997-ben már kevesen vélték úgy, hogy nem lesz GMU. A félelmek ettől persze nem múltak el, a pénzpiacok válságától, vagy a monetáris uniót potenciálisan megfertőző német-francia ellentéttől (leegyszerűsítve: szigorú kritériumok kontra szociális dimenzió) például továbbra is tartottak a svédek. 1997. dec. 4-én döntött úgy a Riksdag, hogy nem támogatja a GMU harmadik szakaszában való részvételt (ami 1999.jan.1-én kezdődött), a svéd álláspont szerint gazdaságuk ugyan érett lenne a csatlakozásra, a lakosság támogatásának hiányában ezt egyelőre nem teszik meg. A kérdés elég bonyolult politikai helyzethez vezetett. Egyrészt már az is furcsa konstelláció volt, hogy szinte az összes párt megosztott volt az ügyben, másrészt az 1998-ban jelentősen 28
meggyengült, kisebbségben – az EU-ellenes Zöld Pártra és Baloldali Pártra támaszkodva! – kormányzó Szociáldemokrata Párt EU-s kérdésekben tradicionális ellenfeleivel, a polgári pártokkal kényszerült egyezségre jutni. A GMU-kérdés gazdasági és politikai hatásainak vizsgálatára a kormány 1995-ben nyolctagú (öt közgazdászból és három politológusból álló) bizottságot hozott létre Lars Calmfors közgazdász vezetésével. A Calmfors-bizottság 1997-es jelentésében szintén a végső fázisban való részvétel ellen érvelt, hozzátéve, hogy hosszú távon előnyös lehet a GMU-tagság – elsősorban a külkereskedelem során felmerülő tranzakciós költségek csökkenése, az árfolyamkockázatok megszűnése, a munkanélküliség-csökkenés és az állami pénzügyek stabilizálódása miatt. Az 1999-es csatlakozást azért vetette el, mert a közös monetáris politika nem szolgálná a nemzeti érdekeket, megnőne az aszimmetrikus sokkok veszélye, a GMU nem tudná figyelembe venni kellő mértékben a speciális svéd konjunktúraciklusokat. A Riksbank kezéből kikerülne a kamatlábváltoztatás eszköze, amivel adott esetben stabilizálni tudná a hazai gazdaságot, ahogy azt a 90-es évek eleji pénzügyi válság esetén is tette. Calmforsék kiemelték, hogy amíg magas a munkanélküliség és nagy a költségvetési hiány, addig Svédország különösen ki van téve aszimmetrikus sokkoknak. Mindemellett a bizottság aggódott a megnövelt szupranacionalitás miatt és meglátása szerint a szolidáris bérpolitika sem lenne tartható. Ugyanakkor – mint említettem – a későbbi belépést egyáltalán nem zárta ki, sőt, figyelmeztetett is arra, hogy néhány éven belül olyan nagyok lehetnek a kimaradás gazdasági és politikai költségei, hogy nem marad más választás, mint a GMU-hoz való csatlakozás. 1999-től (miután a GMU realitás lett) Svédország euróval és az eurózónával kapcsolatos pozíciója vált központi kérdéssé a svéd közvéleményben. A többség nem támogatta a csatlakozást, érdekes - bár meglepőnek semmiképpen sem nevezném, hiszen mégiscsak egy gazdasági és pénzügyi unióról van szó - hogy ekkortájt a pro- és kontra-érvek elsősorban gazdasági jellegűek voltak (miközben a GMU-val és az euróval szembeni attitűdöt jónéhány más típusú tényező is befolyásolta az évek során - ezekről a következő fejezetben írok bővebben). A monetáris uniót támogatók a hatékonyságot, a stabilitást, az alacsonyabb inflációt és kamatlábakat emelték ki, illetve a valódi közös piac előnyeit, például a valutaspekuláció megnehezítését és az egymás közötti kereskedelem költségeinek csökkenését hangsúlyozták. Az ellenzők elsősorban a tömeges munkanélküliségtől tartottak (mivel szerintük a GMU számára az infláció 29
leszorítása jelenti a prioritást, miközben a munkanélküliség ellen tehetetlen), a maastrichti kritériumok miatt fenyegetve érezték a jóléti államot (hiszen a közszférát meg kéne reformálni), féltek attól, hogy válság idején nem lehet leértékelni a valutát, a pénzpolitika demokratikus kontrollja lehetetlenné válik és hogy egy visszavonhatatlan döntést kell hozni, miközben a nép nincs meggyőződve a csatlakozás szükségességéről. Svédország „outsider”-szerepéről is rengeteget vita folyt. Miközben a többség szkeptikusan ítélte meg a monetáris unió megalakulását, azzal tisztában volt, hogy a kimaradással az ország politikailag könnyen a perifériára kerülhet, izolálódhat, hiszen ezáltal fontos gazdaságpolitikai döntésekbe nem szólhatnak bele. Azt is érzékelték, tudták, hogy legálisan csak úgy kerülhetik el a csatlakozást, ha továbbra sem teljesítik a konvergencia-kritériumokat. Ez viszont hosszútávon Svédország gazdasági stabilitását veszélyeztetné, így csak idő kérdése lehet, mikor lépnek be. Ennek ellenére a svédek kitartóak és makacsak maradtak e kérdésben, így a 2010-es évek közepe előtt valószínűleg nem vezetik be az eurót. Érdekes, hogy 2002 előtt még szinte csak a GMU-ról vitáztak, a közös pénz fizikai megjelenése után az euróról magáról is – hasonló arányban, mint a GMU-ról (ellentétben pl. Németországgal, ahol a kezdetektől fogva gyakorlatilag kizárólag a közös pénz volt a téma). Míg Svédországban inkább az volt a kérdés, hogy GMU vagy jóléti állam, Németországban a márka vagy az euró jelentette a két alternatívát. Bár Svédországban nem vezették be az eurót, a 2002. jan.1-i eu(ró)fóriának itt is volt jelei: tömegesen rohamozták meg a pénzváltókat, sőt több városban gyakorlatilag második fizetőeszközzé tették az eurót (pl. a svéd-finn határ közelében fekvő Tornedalen-ben). 2002 márciusára már a svédek 27%-a kapcsolatba került az euróval. Ezen emberek 70%-a támogatná az euró bevezetését18, ami arra utal, hogy a személyes tapasztalás hozzájárul a közös pénz legitimációjához. Volt, aki odáig merészkedett (nevesül: Sandberg), hogy felvetette, hogy Svédország „közgazdasági laboratórium” lehetne. A gyakorlatban ezen a közös pénz egész országban történő bevezetését értette – a korona megtartása mellett, második valutaként. Ezáltal verseny alakulna ki a két fizetőeszköz között és eldől, melyik az erősebb. Ez az elmélet országos szinten azonban természetesen nem valósult meg, a svédek továbbra is kivárásra játszottak. Abban bíztak, hogy rövid időn belül kikristályosodik, milyen következményekkel jár máshol az 18
Werner, Henry (2003): Geld und Gemeinschaft. Deutscher Mark-Nationalismus und schwedischer Geldpragmatismus. Nomos, Baden-Baden. 269.o.
30
új fizetőeszköz megjelenése. Mivel az euró felülmúlta a várakozásokat, Svédország pedig képes lett volna teljesíteni a tagsághoz szükséges gazdasági kritériumokat, 2003. szeptember 14-én referendumot tartottak ez ügyben. Göran Persson, akkori svéd miniszterelnök abban bízott, hogy ha a népszavazáson az igenek győznek, akár már 2005-ben az eurózóna tagjai lehetnek (azaz nem is kell majd kitölteniük az ERM-II-ben az eredetileg két évesnek előírt időszakot) és 2006-ban már euróval fizethetnek. Ez azonban mind füstbe ment terv lett… A referendumot hosszas, heves vitasorozat előzte meg, a társadalom, a közgazdászok és a politikai elit egyaránt megosztott volt a kérdésben (akárcsak az EU-csatlakozásról szóló döntés előtt). A referendum a maga nemében egyedülálló a politikatörténetben: igaz, hogy 2000-ben Dániában is tartottak népszavazást az euró bevezetéséről, de náluk a kérdés ”csupán” az volt, hogy legyen-e euró vagy maradjon a kötött árfolyam a dán korona és az euró között az ERM-II keretében. Ahogy Jonung és Vlachos írták, a dánoknak gyakorlatilag csak a fizetőeszközük nevét kellett eldönteniük és ez össze sem vethető azzal, hogy a svédeknek a szabadon lebegő és a visszavonhatatlanul kötött árfolyam között kellett választaniuk19. A népszavazást megelőző vita elsősorban a foglalkoztatás kérdése körül zajlott, mindkét oldal a svéd modell védelmében lépett fel (igaz, ennek megvalósítását pont ellenkező módon képzelték el). Ugyanakkor, bár kétségtelenül a gazdasági érvekellenérvek voltak a meghatározók, a nem gazdasági argumentumok érdekes színezetet adtak a vitának (talán nem véletlen, hogy legalább annyi politikus, politikai szakértő jelent meg a médiában ezen ügy kapcsán, mint közgazdász) és egyáltalán nem zárható ki, hogy sokan ezek alapján döntöttek a referendumon – holott elvileg egy gazdasági kérdésről volt szó... Érdemes megemlíteni Harry Flam professzor véleményét is, aki szerint a vita a kezdetektől fogva egyértelműen politikai természetű volt, „a politikai indokok túlsúlyban voltak a gazdaságiakkal szemben. Itt a nemzeti önállóságról volt szó és arról az érzésről, hogy túlságosan is bele kell folyni az európai együttműködésbe.”20 A vita legfontosabb pro- és kontra érveit az alábbi táblázatban próbálom összefoglalni. Ezek nagy részét a későbbiek során alaposabban szemügyre veszem.
19
Jonung, Lars – Vlachos, Jonas (2007): The euro – What’s in it for me? An Economic Analysis of the Swedish Euro Referendum 2003. http://www.sieps.se/sites/default/files/57-20072.pdf 20 Studie: Schweden auf dem Weg in die Euro-Zone. http://sverigesradio.se/sida/artikel.aspx?programid=2108&artikel=2594124
31
1. táblázat A GMU harmadik szakaszában való részvétel és az euró bevezetése … … mellett szóló fontosabb érvek
… ellen szóló fontosabb érvek
gazdasági hozadékok:
félelmek
-
pozitív
hatás
a
gazdaságot
érintő
a változásoktól:
(kül)kereskedelemre,
a
-
előny, ha van egy nemzeti bank,
befektetésekre és a versenyre
amely meghatározhatja az infláció
-
igazi közös piac létrejötte
és
-
az árfolyamkockázat, valamint az
befolyásolhatja az árfolyamot (pl.
árfolyamspekuláció megszűnése
recesszió idején leértékelheti)
a
kamatláb
mértékét,
-
konverziós költségek csökkenése
-
csökkenhet a kockázati prémium, a
aránya az EU-átlaghoz közelíthet
kamatláb és az infláció
(azaz emelkedhet)
-
Svédországban a munkanélküliség
-
gazdasági növekedést hozhat
-
olcsóbbá válhat az államadósság
veszélyezteti, pl. a támogatások
finanszírozása
vagy az egyenlőség terén
-
-
munkanélküliség
-
csökkenhet
(a
-
-
állam
vívmányait
félelem a kovergencia-kritériumok
fellendülő export és a visszafogott
teljesítéséhez szükséges gazdasági
bérnövekedés miatt)
reformoktól
fiskális
fegyelem,
az
állami
-
pénzügyek stabilizálása -
jóléti
félelem
az
aszimmetrikus
sokkoktól
recesszió idején nem egyedül kell
-
a 90-es évek végén kockázatos lett
megküzdeni a problémákkal
volna
árak összehasonlíthatóvá válnak
mutatókkal csatlakozni
(mindenesetre
az
árak
kiegyenlítődése valószínűtlen)
-
az
regionális
akkori
gazdasági különbségek
növekedésétől tartanak
EU politikájába több beleszólás, részt nemzeti függetlenség veszélybe kerül, ha vehet az eurózóna gazdaságait érintő további jogköröket adnak át Brüsszelnek, döntésekben, aktívabb szerephez juthat a elvesztik a pénz- és gazdaságpolitika jövő Európájában
nemzeti kontrollját
az évek során az euró második számú a 2000-es évek elején az eurót kockázatos világvalutává,
nagyon
stabil fizetőeszköznek vélték, amely hamar meg
fizetőeszközzé vált
is bukhat (először inkább megnéznék,
32
működőképes-e az új fizetőeszköz, ha igen, később még mindig csatlakozhatnak) Svédország pozíciója meggyengülhet az lakossági támogatottság hiánya, politikai EU-ban, ha nem vezetik be az eurót minél
többen
euróövezetnek,
lesznek annál
megosztottság a kérdésben
tagjai
nagyobbak
az az
EKB
túl
nagy
hatalommal
bír,
a demokratikus ellenőrzés szinte lehetetlen
kimaradás politikai költségei erősödik a szupranacionalitás svéd nemzeti büszkeség egyik legfőbb szimbóluma a svéd korona A közvélemény számára az euró sikere sem volt elég ok a korona lecserélésére. Az euró mellett kampányoló Lindh miniszterasszony meggyilkolása által beárnyékolt, de az eredmények alapján ezáltal jelentősen nem befolyásolt népszavazáson 82,6%-os részvétel mellett a szavazó közel 56%-a mondott nemet az euróra (vagy inkább a GMUra) és csak 42% igent. Az Európai Bizottság akkori elnöke, Romano Prodi így nyilatkozott
az
eredmények
ismeretében:
„A
meggyilkolt
Anna
Lindh
külügyminiszternek valószínűleg az euró melletti kiállásáért kellett meghalnia, de áldozathozatala nem tudta megváltoztatni az euróban rizikót látó többségi közvéleményt”21. A közvélemény-kutatási adatok szerint hosszabb ideig (tehát az 1999es és 2009-es fellángolást leszámítva) mindössze 2002-ben haladta meg az igenek száma a nemekét, tehát az eredmény nem volt óriási meglepetés. Sok elemző úgy vélte, hogy a svéd közvélemény negatív ítéletet mondott az eddigi EU-tapasztalatairól és a szorosabb integrációról (mivel nagyjából ugyanakkora a tábora az EU- és a GMUelleneseknek). A kormány (miközben saját pártjuk is megosztott volt) csalódottan vette tudomásul a népakaratot, mert meggyőződése volt, hogy hosszútávon Svédország érdeke a csatlakozás, amely bővíthetné a kereskedelmet és a befektetéseket, ráadásul az ország könnyen marginalizálódhat (bár az európai vezetők ezt mindig kategorikusan cáfolják), hiszen nem vehet részt azon EU-szervek munkájában, amelyek az eurótérség gazdasági kérdéseit tárgyalják. Így egyrészt nemzeti valutájuk befolyása is csökkenni fog nemzetközi tekintetben, másrészt komolyabb versenyre való felkészülést igényel majd egy GMU-tagországgal való vetélkedés. A problémát egy dán politológus nagyon 21
Tamás Tibor (2003): Az euró hattyúdala? A svéd népszavazás nemzetközi visszhangjából. http://www.nol.hu/archivum/archiv-126459
33
frappánsan fogalmazta meg a helyi tévében: „A dánok régi dilemmája, hogy ha csatlakozunk, nem esznek-e meg a nagy országok. De ha nem csatlakozunk, nem esznek-e meg még inkább?”22 Ezen megállapítás természetesen a svédekre is vonatkozik. Az elbukott referendum után a kormányzat úgy döntött, hogy tiszteletben tartja a népakaratot és – ha semmi váratlan esemény nem történik – 2013-ig nem tartanak újabb népszavazást az euró bevezetéséről, illetve a nagyobb pártok megegyeztek abban, hogy a következő két kormányzati ciklus idején nem vetik fel újra a témát.. A következő 4-5 évben valóban jóval kevesebb cikk jelent meg e kérdéskörben, a GMU és az euró szinte szóba sem került a médiában, gyakorlatilag teljesen eltűnt a napirendről. A 2008 őszén kezdődő gazdasági világválság fordulatot hozott, a 2009 eleji közvélemény-kutatások már arról számolnak be, hogy a lakosság többsége már az euró bevezetése mellett áll. Azonban ez a tendencia nem tartott sokáig, az év végére már másfélszer annyian voltak a közös pénz ellen, mint érte. Mielőtt azonban belemennék abba, hogy ez miért alakult így, és mi várható a jövőben, megpróbálok annak utánajárni, vajon mik lehettek (a korábban már érintett területeken kívül) azok a fajsúlyos tényezők, amelyek miatt a századforduló környékén először a politikai elit, aztán a nép is nemet mondott az euróra, hiszen ezek feltárása elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy megértsük Svédország jelenlegi helyzetét és következtetni tudjunk a következő évek lépéseire.
7. Svédország Gazdasági és Monetáris Uniótól való távolmaradásának okai Ebben a fejezetben öt tényezőt, öt különböző területet veszek alaposabban szemügyre, amelyek véleményem szerint döntő fontosságúak voltak a svédek századforduló környéki álláspontjának kialakulásában, azaz a NEM-ek felülkerekedésében. Eme faktorok a következők: a hivatalos indoklás avagy a konvergencia-kritériumok nem teljesítése, gazdasági, politikai, pszichológiai szempontok és a dán népszavazás eredménye. Ezek részben megegyeznek Niebuhr 1997-es kutatási eredményeivel, aki szintén makroökonómiai, pszichológiai és politikai variánsokat vizsgált, és amelyek
22
Kocsis Györgyi (2000): Az euró a dániai népszavazás után. Koppenhágai elágazás. HVG, 2000/40, 8.o.
34
szerint leginkább az alábbi hipotézisek korrelálnak az európaiak euróhoz való hozzáállásával23: 1. Minél nagyobb a félelem a magas átállási költségektől, annál negatívabb a GMU megítélése. 2. Minél erősebb az európai identitás érzése, annál pozitívabb a GMU-hoz való hozzáállás. 3. Minél régebb óta tagja egy ország az EU-nak (vagy elődeinek), annál jobb a GMU megítélése. 4. Összefüggés van egy ország gazdasági mutatói és a GMU-hoz való attitűd között. Bár ezek az állítások az akkori EU-15-ök közvélemény-kutatási- és gazdasági adatai alapján készültek, a svéd helyzetre is alkalmazhatóak (még ha az utolsó két állítás több ország (például az Egyesült Királyság és Dánia) esetében is vitatható). Mások is összeszedték azokat a determinánsokat, amelyek meghatározhatják a közvélemény álláspontját az euróval kapcsolatban. Jonung-ék szerint ez részben az individuum egyéni jellemzőiből, részben az ország jellemzőiből tevődik össze. Az egyén jellemzői közül meghatározó a jövedelem/anyagi háttér, a végzettség, a nem, az hogy van-e az illetőnek munkája, és ha igen, akkor a köz- vagy a magánszférában, a lakóhely, a nemzeti identitás erőssége, valamint a saját jövőbeli anyagi helyzetének felbecsülése. Az ország jellemzői közül fontos az ország jövőbeli gazdasági helyzetének a felbecsülése, a saját valuta erőssége, a hazai pénzügyi politika, a hazai inflációs ráta, az államháztartás hiánya, a kereskedelmi nyitottság, foglalkoztatottság, a nemzeti bank függetlensége, az EU-tagság hossza24. Hogy ezek konkrétan Svédország esetében mennyiben igazak, azt ebben a fejezetben próbálom boncolgatni.
7.1. Konvergencia-kritériumok nem teljesítése Hivatalosan Svédország azért nem tagja az euró-övezetnek, mert nem teljesíti a maastrichti konvergenciakritériumokat. Ez az 1990-es évek második felében teljesen 23
Müller-Peters, Anke (2001): Psychologie des Euro. Die Währung zwischen nationaler Identität und europäischer Integration. Pabst, Lengerich. 35.o. 24
Jonung – Vlachos (2007)
35
reális értékelés volt, ekkor Svédország – amellett, hogy nem csatlakozott az ERM-hez – leginkább a recesszió idején keletkezett jelentős költségvetési hiánya miatt nem felelt meg a követelményeknek (1995-ben még 8%-os költségvetési hiánnyal küzdöttek), illetve egészen pontosan az emiatt felhalmozódó adósságállomány miatt (1990 és 1997 között
több
mint
33%-kal
nőtt).
Az
1997-es
referenciaévre
vonatkozó
konvergenciajelentés alapján Svédország államadóssága a GDP 76,6%-át tette ki és az ERM-ben sem vett részt, így hiába teljesítette a többi kritériumot az 1,9%-os inflációs rátájával (1997-es kritérium: 2,7%), a 6,5%-os hosszúlejáratú kamatlábával (1997-es kritérium: 7,8%) és a 0,8%-os költségvetési hiányával (kritérium: maximum 3%-os hiány), a kezdetektől semmiképpen sem csatlakozhatott az eurót bevezető országok köréhez, azaz nem vehetett részt a GMU harmadik szakaszában. Ennek következtében Persson miniszterelnök konvergencia-programot hirdetett meg, amely különféle megszorításokat és reformokat tartalmazott. Csökkentettek különböző juttatásokat (pl. a családi pótlékot, a nyugdíjat és a munkanélküli segélyt), megkezdték a hatalmas állami apparátus leépítését, adókat emeltek. Bár ezek a lépések a gazdaság stabilizációja miatt akkor is szükségesek lettek volna, ha nem léteztek volna a maastrichti kritériumok, a lakosság ezt nem így érezte, a megszorításokat az euró bevezetésére való törekvéseknek tulajdonította. Így nem meglepő, hogy az euró népszerűsége nem emelkedett az egekbe. A reformok mindenesetre sikeresek voltak, a gazdaság minden makromutatója kedvező tendenciát mutatott, némileg csökkent a munkanélküliség, az államháztartás hiánya és a költségvetési deficit is, a gazdaság növekedési pályára állt. Már 2000-re sikerült 60% alá szorítani az államadósságot, hat év alatt több, mint 22%-ot csökkentve, ami egészen kivételes eredmény. Ezt a kritériumot Svédország azóta is gond nélkül teljesíti, a 2009es referenciaévben például a GDP 42,3%-át tette ki a bruttó államadósság (2010-re kis mértékű, 0,3%-os növekedést prognosztizálnak). A 90-es évek második felétől nincsen gond a másik, kormányzati pénzügyi pozícióra vonatkozó kritériummal sem, a költségvetési hiány azóta nem haladta meg a GDP 3%-át. Svédország 2009-ben 0,5%-os hiánnyal zárt, és bár figyelmeztető jel volt, hogy az Európai Bizottság előrejelzése szerint 2010-ben 2,1%-os hiány volt várható, ez végül nem következett be, mindössze 1,2% volt a deficit. A hosszúlejáratú kamatláb a 2009 áprilisától 2010 márciusáig terjedő időszakban 3,3% volt, ami bőven alatta marad a konvergencia-kritérium referenciaértékének. Új keletű probléma ugyanakkor az infláció növekedése, hiszen Svédország hagyományosan a stabil és alacsony inflációjú országok közé tartozik. A 2009 áprilisától 2010 márciusáig terjedő referencia-időszakban az átlagos HICP-infláció 36
2,1%-os volt Svédországban, ami még nem katasztrofális, de magasabb, mint az árstabilitási kritérium referenciaértéke (1%). Ráadásul a prognózisok szerint valószínűleg sem 2010-ben (1,3-2,4%), sem 2011-ben (1,6-3,2%) nem fogják teljesíteni ezt a kritériumot. Az okok között elsősorban az anyagárak világpiaci alakulását, a svéd korona időszakonkénti leértékelődését és a csökkenő termelékenység melletti jelentős bérnövekedést szokták említeni. Az árfolyamok stabilitására vonatkozó kritérium megvalósításához sem kerültek sokkal közelebb az utóbbi időben, a svéd korona továbbra sem vesz részt az ERM-II-ben, hanem rugalmas árfolyamrendszerben kereskednek vele. A világgazdasági válság kirobbanása óta a korona euróval szembeni árfolyama komoly ingadozást mutatott, először jelentősen gyengült a korona (2009 elején 1 euróért közel 12 koronát kellett fizetni), majd gyors erősödésbe kezdett (2010 elején már ismét kevesebb, mint 10 koronáért lehetett eurót váltani). 1. ábra
25
25
http://www.ecb.int/stats/exchange/eurofxref/html/eurofxref-graph-sek.en.html
37
7.2. Politikai okok 7.2.1. A politikai befolyás elvesztésének lehetősége Ahogy korábban szó volt róla, a Calmfors-féle bizottság (, illetve sok másik szakértő) a 90-es évek végén úgy nyilatkozott, hogy ha nem a gazdasági szempontokat, hanem Svédország EU-n belüli politikai befolyását veszik figyelembe, akkor a GMU csatlakozás inkább pozitív lehetne az ország számára. Különösen egy új EU-tagállam esetében fontos lehet ugyanis, hogy ne aggassák rá idejekorán azt a bélyeget, hogy csak kelletlenül, önös érdekből tagja az integrációnak, és amely nem akar részt venni a minden eddiginél szorosabb együttműködésben, egységesülésben. Sokan úgy vélték, hogy egy negatív döntés a GMU-kérdésben Svédországot akár végleg eltaszíthatja az EU legfontosabb államaitól, ezért – ezt megelőzendő – azt javasolták, hogy ha Svédország nem is csatlakozik már a kezdetekkor az euróövezethez, tegyen szándéknyilatkozatot arról, hogy törekedni fog a jövőbeni részvételre. Ebben látták az egyetlen lehetőséget arra, hogy Svédország akkor is szerepet kaphasson a monetáris politikával kapcsolatos tanácskozások során, ha nem tagja a GMU harmadik szakaszának. A kimaradással ugyanis egyrészt nem lehetnek tagjai a nagyon széles jogkörrel felruházott Eurócsoportnak, másrészt viszont az Unió egyéb döntéseinél is könnyen partvonalon túlra lehet kerülni. Így sokakban felmerült, hogy érdemesebb fenntartásokkal belépni és a politika aktív irányítójává válni, mint kívülről, tehetetlenül szemlélni az eseményeket. De nézzük, valóban volt-e szembetűnő politikai ára Svédország kimaradásának. A témával kapcsolatban Rebecca Adler-Nissen politikai szakértő 2008-ban interjúkat készített dán és brit EP-képviselőkkel. Ennek során több dán is arra panaszkodott, hogy nem tudják kellően érvényesíteni Dánia érdekeit, lehetőségeik korlátozottak amiatt, hogy országuk nem tagja a GMU-nak26. Ugyanakkor más kutatások állítása szerint az Európa Tanácsban nem játszik szerepet egy ország GMU-tagsága. Lindahl és Naurin arra jutott, hogy az Európai Tanácsban Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság a legkedveltebb együttműködő partnerek, őket szorosan követi Svédország,
26
Söderström, Ulf (2008): Re-evaluating Swedish Membership in EMU. Evidence from an Estimated Model. http://www.nber.org/papers/w14519.pdf
38
Hollandia és Dánia27, annak ellenére, hogy utóbbi három országnak kisebb súlya van a végső szavazás során. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a megkérdezett képviselők 79%-a szerint a kooperációban egyáltalán nem számít, hogy egy adott ország csatlakozott-e a GMU-hoz, vagy nem, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy jelen állás szerint politikai téren mégsem olyan nagy veszteség Svédország GMU-ból való kimaradása, mint azt korábban gondolták. Azaz Svédország az EU-n belül nem veszített jelentősen befolyásából, presztízséből és ez valószínűleg akkor is így marad, ha további EU-s tagállamok lépnek be az euróövezetbe. (Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy Svédországnak az európai monetáris politikára ugyanakkor nincsen számottevő befolyása.)
7.2.2. A főbb politikai pártok álláspontja Fontosnak tartom megvizsgálni, melyik politikai párt támogatta, és melyik ellenezte Svédország GMU-tagságát, egyrészt azért, mert a parlamenté a végső szó az ügyben, másrészt a pártok saját szavazóikat befolyásolhatják, meggyőzhetik álláspontjuk helyességéről. A 2003-as referendum előtt az akkor kormányzó Szociáldemokrata Párt megosztott volt a kérdésben (2000 februárjában a párttagok mindössze 46%-a támogatta a GMU-csatlakozást28), ami gyakorlatilag eldöntötte a népszavazást. Stefan Hejelid politológus úgy vélte, hogy még Göran Persson (akkori) miniszterelnök is inkább szkeptikus a GMU-val kapcsolatban (emiatt rendszeresen a szemére is vetették), de felismerte, hogy a távolmaradás lassan lehetetlenné válik. Hejelid szerint Svédország európai befolyásának csatlakozás általi növekedése kifejezetten vonzó volt számára29. Erre utal az is, hogy Persson 2003 augusztusában egyik kampánybeszédében azt mondta: „Vannak gazdasági okok. Bár igen fontosak, de számomra mégsem ezek a döntőek. Úgy gondolom, vannak más érvek is, mégpedig politikaiak. Azt akarom, hogy Svédország résztvevő és befolyásoló legyen. {…} Biztonságosabb egy nagyobb valuta részévé válni, mint egyedül lenni a nemzetközi pénzügyi piacok viharos, spekulatív óceánjában. {…} Ha nemet mondunk az euróra, azzal egyértelműen azt jeleznénk, hogy 27
Uo. Muschick, Stephan (2000): Schweden und der Euro. Kluge Zurückhaltung oder feiges Lavieren? Politische Studien, 51.évf., 2000.november-december. 22.o. 29 Clapham, Eric (2000): Swedish Report. http://cadmus.eui.eu/bitstream/handle/1814/164/law20009.pdf?sequence=1 28
39
Svédország nem áll készen felelősséget vállalni Európa jövőjéért.”30 Ennek érdekében – nem úgy, mint az EU-népszavazás előtt – eltávolította kormányából a nyíltan GMUellenes minisztereket. Jól jellemzi a belső megosztottságot például Leif Pagrotzky kereskedelmi miniszter írása, miszerint „az euró munkanélküliséget okoz majd Svédországban, mert párizsi és frankfurti bankárok presztízsharcot vívnak a dollárral”.31 Párttársa, Brigitta Dahl szintén az euró ellen kampányolt 2003-ban: „Az EMU-tagság veszélybe sodorhatja a demokráciát Svédországban, és hatalmas lépést jelentene egy olyan szövetséges Európa kialakulása felé, ahol a tagországok nemzeti parlamentjeinek és állampolgárainak még a jelenleginél is kevesebb beleszólásuk lesz az őket érintő kérdések eldöntésébe”.32 Ez különösen annak fényében volt meglepő, hogy a Szociáldemokrata Párt három évvel korábban, 2000 márciusában (igaz, inkább csak formális) állásfoglalást adott ki arról, hogy támogatják a svéd GMU-tagságot, de ezt – a svéd demokrácia íratlan szabályai szerint - egy népszavazásnak kell megerősítenie. Ennek időpontját Persson mindenesetre próbálta némileg késleltetni, amíg a közvélemény-kutatási adatok okot nem adnak bizakodásra (a párton belüli csatározások elcsitulásáról nem is beszélve). A 2000-es évek elején leginkább a Liberális Néppárt és a Mérsékelt Párt állt a GMU és az euró mellett. A Centrum Párt és a Kereszténydemokrata Párt bizonytalan volt a kérdésben, de míg előbbi inkább a szkeptikusok felé tendált (párton belül 72% ellenezte a csatlakozást!33), utóbbi az igen felé hajlott. A Baloldali Párt és a Zöld Párt egyértelműen elutasította a GMU-t, sőt, előbbi még azt is felvetette, hogy Svédországnak ki kell lépnie az EU-ból, amennyiben az állampolgárok a referendumon elutasítják a GMU-t és az eurót. A pártok álláspontjai tehát gyakorlatilag megegyeztek az EU-csatlakozás előtti pozíciókkal és az euró kérdése összekapcsolódott az EU-ról kialakított általános képpel is. A referendum óta lezajlott egy választás, amelyen egy jobbközép koalíció került hatalomra. A pártoknak ugyanakkor nem volt egységes nézetük az euróról, így a GMU-csatlakozás kérdését nem tűzték napirendre. A 2010 szeptemberi választásokhoz közeledve azonban ismét egyre több szó esett róla, elsősorban a Liberális Néppárt igyekezett kampánytémává tenni a kérdést.
30
Swedish PM promotes euro riches. http://news.bbc.co.uk/2/hi/business/3121775.stm Svéd miniszterek az euró ellen. http://index.hu/gazdasag/vilag/sved0426/ 32 Uo. 33 Muschick (2000), 22.o. 31
40
2010 tavaszán megkeresésemre szinte valamennyi parlament párt részéről kifejtette valaki írásban (ki hosszabban, ki rövidebben) pártjának a GMU-ról, illetve az euróról való akkori álláspontját. Mint említettem, a Liberális Néppárt (Folkpartiet Liberalerna) továbbra is támogatja az euró bevezetését. Levelükben kifejtették, hogy ők voltak az első párt Svédországban, amelyik fenntartások nélkül a GMU-csatlakozás mellé állt. Nem sokkal korábban létrehoztak egy csoportot, amely azt a feladatot kapta, hogy készítse el a csatlakozás időtervét, valamint új népszavazás kitűzését kezdeményezték (akár már 2011-re). Szerintük azért lenne fontos Svédország számára az euró, mert immáron
a
világ
második
legerősebb
valutájáról
van
szó,
Svédország
külkereskedelmének közel 80%-át az eurózóna tagjaival bonyolítja le, ráadásul több befektetéssel, nagyobb gazdasági növekedéssel számolhatnának, ha náluk is az euró lenne a hivatalos pénznem. Bátorságukat e kérdésben növelheti, hogy mind a párt tagjainak, mind a szavazóinak nagy része európárti, így viszonylag kevés veszítenivalójuk van. A kormánykoalíció legnagyobb pártja, a konzervatív Mérsékelt Párt (Moderata Samlingspartiet) szerint is hasznos lenne az euró bevezetése, ugyanakkor tiszteletben tartják az állampolgárok 2003-ban kinyilvánított véleményét, ezért az akkori kormányzati ciklusban (azaz 2010 végéig) semmiképpen sem tervezték új referendum kirását a kérdésben. Mindenesetre - ahogy levelükben fogalmaztak - ha kormányon maradnak (ami megtörtént), az egyik első lépésük lesz egy bizottság felállítása, amely elemzéseket végez a monetáris unió eddigi tapasztalatairól, potenciális svédországi hatásairól (hasonlóan a másfél évtizeddel ezelőtti Calmfors-bizottsághoz). A párt úgy látja, hogy gazdaságilag és politikailag egyaránt fontos lenne a GMU-ban való részvétel, ráadásul a svéd közvélemény már korántsem olyan ellenséges az euróval szemben. Igaz, ezt 2010 elején nyilatkozták, a jelenlegi helyzet szerint azonban egy közeljövőbeli referendum szinte biztosan a nemek győzelmét hozná, ami komoly érvágást jelentene annak kiírójának. Ezen a ponton fontosnak tartom a párt egyik prominensének, Carl Bildt-nek az álláspontját bemutatni, aki 1991-től 1994-ig miniszterelnök volt, 2006-tól pedig külügyminiszter. Bildt több nyilatkozatában is próbált leszámolni az euróval kapcsolatos ellenérvekkel. Kifejtette, hogy „el kell oszlatni végre azt a sok svédet még mindig kábító mítoszt, hogy a semlegesség egyfajta magasabb rendű társadalmi formát is jelent. Nem tarthatók már azok az érvek sem, hogy a német gazdaság általános gyengélkedése a teljes euróövezetet visszaveti, vagy hogy 41
az országot fenyegetik az unió közös jóléti és szabadpiaci törekvései”34. Bildt szerint Svédországnak kulcskérdés a külkereskedelem, márpedig a GMU-csatlakozás arra biztosan pozitív hatással lenne. Hosszú távú kimaradás esetén tőkekivonulással, exportcsökkenéssel és a korona leértékelődésével is számolni kell. Ez utóbbira bizonyíték, hogy egy hónappal a 2003 szeptemberi referendum után valóban rekordmélységbe zuhant a svéd korona az euróhoz képest. Emellett Bildt Svédország politikai ellehetetlenülésétől is tart az európai színtéren, hiszen „már eleve kínosabb az euró elutasítása”35, mint Nagy-Britanniában vagy Dániában, akik közel kétszer annyi időt töltöttek az EU-ban (és elődeiben), mint Svédország. A Mérsékelt Párthoz hasonló állásponton van a négypárti koalíció másik pártja is: a Centrum Párt (Centerpartiet) szerint is lényeges, hogy a pénzügyi válság és a korona gyengülése után előkerüljön a kérdés, ők is támogatják egy hatásfelmérő bizottság létrehozását, igaz, ők még jóval bizonytalanabbak az euró bevezetését illetően, mint a Mérsékelt Párt. Emellett – ahogy e-mailjükben kifejtették – párton belül is végeznek majd hasonló vizsgálatokat, mielőtt a kétévente megtartott pártkongresszus elé vinnék a kérdést, amely hivatott lesz dönteni arról, támogassák-e a GMU-csatlakozást, vagy nem. A kivárásnak az is lehet az oka, hogy meglátásuk szerint a válság múlóban van, és a fellendülő
gazdaság, az erősödő korona, a vásárlóerő növekedése könnyen ismét
fordíthat egyet az akkor inkább az euró mellett álló közvéleményen (, ami nem sokkal később valóban be is következett). Ezért szerintük a 2011 eleji közvélemény-kutatások sorsdöntő jelentőségűek lehetnek, ugyanis 2010 közepén szinte kiszámíthatatlan volt, hogy folytatódik-e az euróbarát trend, vagy a korona erősödése ismét az ellenzők táborát fogja megnövelni. A Kereszténydemokrata Párt (Kristdemokraterna) továbbra is támogatja Svédország belépését a GMU-ba, elsősorban azért, hogy befolyásolni tudja az Unió monetáris politikáját, illetve hogy a kereskedelmet serkentse. 2009-ben, az európai parlamenti választások előtt többször is – a 2003-as referendum óta megváltozott körülményekre hivatkozva - új népszavazást kérelmeztek a kérdésben (konkrét dátum említése nélkül), ám nem jártak sikerrel, Reinfeldt miniszterelnök megfékezte lendületüket, sőt a javaslat párton belül is kritikák tárgyává vált. Az euróövezet válsága sem változtatott a párt 34 35
Lesz-e euró Svédországban? http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjga/0/15877/1 Uo.
42
álláspontján. Ahogy Alf Svensson EP-képviselő kifejtette, „az euró semmiképpen sem okolható az európai gazdasági válságért, bármennyire is próbálják néhányan úgy beállítani”36. A Szociáldemokrata Párt (Sveriges Socialdemokratiska Arbetarparti) – akárcsak 2003ban – most is megosztott az euró kérdésében. Ezt jelzi az is, hogy e-mailjükben mindössze annyit írtak, hogy kérdéseimre a pártjuk programjában keressem a válaszokat (amit egyébként hiába tettem), hivatalos állásfoglalást nem tettek a témában. Ami biztos, hogy a szociáldemokraták jelenleg nem járulnak hozzá ahhoz, hogy újabb népszavazást írjanak ki ezügyben, ugyanis szerintük 2013-ig a 2003-as eredményt kell tiszteletben tartani. A Baloldali Párt (Vänsterpartiet) továbbra is ellenzi az euró bevezetését, elsősorban a demokratikus hiányosságokra, az EKB túlzottan nagy hatalmára hivatkozva, ahol a célkitűzéseket a nagy országok szabják meg (saját igényeikhez, feltételeikhez igazítva), ők döntenek a monetáris politikáról, amelyet mindenkinek követnie kell. Ebben ráadásul az alacsony infláció fontosabb szerepet játszik, mint az alacsony munkanélküliség. Felhívják a figyelmet arra, hogy aki nem teljesíti a Stabilizációs Paktum követelményeit, büntetést fizethet. A GMU-t politikai projektnek tartják, olyan, szerintük jelentéktelen hasznokkal, mint például a pénzváltás kiküszöbölése vagy az árösszehasonlítás megkönnyítése. A Zöld Párt (Miljöpartiet) szerint a gazdasági világválság sem elég ok arra, hogy a 2003-as referendumot megismételjék. Sőt, Peter Ericsson, a Zöld Párt vezetője szerint különösen gazdasági válság idején előnyös a korona megtartása és az önálló monetáris politika. A pártban úgy vélik, a svéd gazdaság jól teljesített 2003 után is, nincs szüksége az euróra. Szerintük egy olyan országban, ahol fontos a társadalmi igazságtalanságok, valamint a munkanélküliség elleni küzdelem, egyszerűen kell a saját valuta. El akarják érni, hogy – Nagy Britannia és Dánia után - Svédország is megkapja az opt. out lehetőségét.
36
Euron lever och växer. http://www.kristdemokraterna.se/PressOchMedia/Pressmeddelanden/Europasamarbetet/100616alfjatilleur o
43
A politikai palettán az utóbbi 2-3 évben feltűnő, az Európai Parlamentbe bekerülő Kalóz Párt (Piratpartiet) képviselője válaszában mindössze annyit írt, hogy pártjuknak csak bizonyos kérdésekben van véleménye, az euró pedig nem tartozik ezek közé.
7.2.3. A svéd közvélemény Az EU tagállamok közül Svédország az egyik legeurószkeptikusabb. Ez az attitűd látszódik a GMU-tagsággal kapcsolatos közvélemény-kutatások eredményein is. 1996tól kezdve szinte folyamatosan az ellenzők voltak többségben (igaz, nagyon sokan nem válaszoltak a kérdésre). Az alábbi grafikonból is jól kivehető, hogy az utóbbi 13 évben mindössze három rövid periódusban voltak többségben az euró svédországi pártolói. Hogy miért pont ebben a három időszakban, az – a svédek racionalizmusára alapozva véleményem szerint viszonylag könnyen magyarázható: 1999-ben – miután elszámolási pénzként bevezették – az euró Svédországban is népszerűbb lett (legalábbis realitásként kezdték érzékelni és jelentős publicitást is kapott), de a dollárral szembeni gyengülés miatt (és talán a dán euró-népszavazás elbukása miatt is) gyorsan elfogyott az amúgyis visszafogott mértékű bizalom az új közös pénzzel szemben. 2002-ben, amikor az euró fizikai formában is megjelent és túl voltak egy sikeres svéd EU-elnökségen, szintén az igenek kerültek többségbe, ki is írták gyorsan a referendumot, de a nagyon erős nemkampány hatására ismét fordult a trend. Ezután egészen 2008 végéig nem történtek komolyabb változások a közvéleményben, az igenek általában 35-40, a nemek 45-55% körül álltak. Ekkor azonban a gazdasági világválság hatásaként a svéd korona fokozatosan veszíteni kezdett értékéből. Bár a svédek sokáig pozitívnak tartották a gyengébb koronát, mert ez az exportőrök számára kedvező, de az export és az import kiegyenlítődése értelmetlenné tette ezt a vélekedést. Ez azonban csak az egyik ok: a másik, hogy az emberek egyre inkább megszokják az eurót. Az euró-bevezetés kérdése tehát (több országhoz, például Dániához és a nem EU-tag Izlandhoz hasonlóan) újra napirendre került. A 2009 eleji közvélemény-kutatások az igenek növekedő tendenciáját mutatták, azonban az év közepe óta az arányok szépen fokozatosan visszatértek oda, ahol a válság előtt voltak. Ennek oka részben a SEK erősödése, részben az eurózóna aktuális problémái, különösképpen Görögország esete és az ennek kapcsán megnyilvánuló teszetoszaság, tehetetlenség az EU részéről.
44
2. ábra
37
A támogatók, illetve az ellenzők szocioökonómiai státusza hasonló, mint az EUnépszavazáson. Ahogy a 2003-as referendum során elvégzett összetett exit poll eredmények38 mutatják, az euró bevezetését elsősorban a városi lakosság, a magasabb jövedelműek, a magánszektorban dolgozók és a szellemi foglalkozást űzők inkább helyeslik, míg a vidékiek, az exportorientált régiók lakosai, a közszférában tevékenykedők és a fizikai munkát végzők többnyire nem. Egy 1999-es kutatás során a nőknek mindössze a 32%-a támogatta az euró bevezetését (49%-uk volt ellene), miközben a férfiaknál 56:33 volt az arány az igen javára. Ezek az arányok négy év múlva sem változtak jelentősen. Ez abból (is) adódhat, hogy a különféle nőmozgalmak kemény ellenállást tanúsítottak a GMU-val szemben - védve a jóléti állam vívmányait (például a férfiak és a nők fizetésének közel egyenlővé tételét, a kvótarendszert a közintézményekben, a foglalkoztatási lehetőségeket és az ehhez kapcsolódó ellátásokat, vagy
a
nemi
diszkrimináció
elleni
védelmet).
Margareta
Winberg
akkori
esélyegyenlőségi miniszter (Szociáldemokrata Párt) egyik vitairatának egyenesen azt a provokatív címet adta, hogy „A GMU-val vissza 1920-ba”. Úgy gondolta, hogy a 37 38
A Svéd Statisztikai Hivatal adatai alapján, http://www.scb.se/Pages/TableAndChart____89245.aspx Jonung – Vlachos (2007)
45
GMU-csatlakozás olyan mértékben nyirbálná meg a nők jogait, hogy helyzetük rosszabb lesz, mint 1920-ban, amikor még szavazati joguk sem volt. Oscarsson az iménti megállapításokat négy további determinánssal egészítette ki, amelyek szintén hozzájárultak ahhoz, hogy valaki igennel vagy nemmel szavazott. Ezek a következők39: - „határ-effektus”: a (leginkább a finn) határ közelében lakók napi szinten találkoznak európai szomszédaikkal, gyakrabban utaznak külföldre és így az eurót is rendszeresen használják. Ők inkább pozitívan vélekednek az euró valamikori svédországi bevezetéséről. - ideológia és politikai attitűd: Oscarsson szerint a bal-jobb politikai felosztás a leginkább meghatározó abban, hogy ki helyesli és ki ellenzi a szóban forgó kérdést. A baloldaliak inkább ellene vannak, míg a jobboldaliak nemcsak az EU-t kedvelik jobban, de az euró bevezetését is inkább ők preferálják. - ismeretek az EU-ról: sokan azért is szavazhattak nemmel, mert keveset tudtak az európai integrációs folyamatról. Ahogy Svédország az intézményközi kapcsolatokért és a kommunikációs stratégiáért felelős EU-biztosa, Szociáldemokrata Párti Margot Wallström mondta: „A félelem az ismeretlentől nagyobb volt, mint azt gondoltuk volna.”40 Oscarsson szerint ha az embereknek több tárgyi ismerete lett volna az EU működéséről a népszavazás előtt, akkor fordított eredmény születhetett volna41. - gazdasági tényezők szerepe: minél pozitívabban látja valaki az országa és a saját múltbeli és jövőbeli gazdasági helyzetét, annál valószínűbb, hogy támogatja az euró bevezetését. Az említett 2003-as exit poll során nemcsak azt vizsgálták, hogy melyik csoportok szavaznak az euró mellett és ellene, hanem azt is, hogy miért. A megkérdezetteknek az alábbi hat indokot, problémakört kellett aszerint fontossági sorrendbe tenni, hogy azok mekkora szerepet játszottak a döntésükben. Ezek a következők voltak: a kamatláb, a jóléti állam jövője, a svéd gazdaság, az egyes emberek magángazdasága, a nemzeti függetlenség, illetve az EU befolyásolásának lehetősége. A statisztikákból szembetűnő, hogy a kamatláb problémáját a nemmel voksolók sokkal fontosabbnak tartották. Ők azok, akik azt szerették volna, hogy továbbra is a svéd nemzeti bank hatáskörében maradjon a kamatláb megváltoztatásának a joga. A kamatlábat jelölte meg
39
Jonung – Vlachos (2007) Uo. 41 Uo. 40
46
választásának legfontosabb okaként a jelentős mértékű exportot lebonyolító régiók lakosainak nagy része, az LO (Landsorganisation – Szakszervezetek Svédországi Szövetsége, a legnagyobb svéd szakszervezeti mozgalom) és a TCO (Tjänstemännens Centralorganisation, a legjelentősebb fehérgalléros szakszervezet) tagjainak többsége. Mindenesetre megjegyzendő, hogy a kamatlábbal történő érvelés alábbhagyott, amikor a svédországi kamatláb egy ideig az eurózónás átlag alá csökkent. A jóléti állam jövőjét a döntés szempontjából fontosnak tartók nagy része nemmel szavazott, mivel attól félt, hogy az euró bevezetése komolyan beszűkítené a jóléti állam hatáskörét. A svéd gazdaság érdekeit az igennel és nemmel szavazók nagyjából hasonló jelentőségűnek értékelték, az átlagnál a szellemi foglalkozást űzők tartották fontosabbnak, míg a munkanélkülieket kevésbé érdekelte az ország gazdasága, mint a saját jövőbeli anyagi helyzete. Döntésükben az exportorientált területeken élők szintén az átlagnál fontosabbnak érezték a személyes anyagi biztonságukat, míg a SACO (Sveriges Akademikers Centralorganisation, a magas végzettségű értelmiségiek szakszervezetei közül a legnagyobb)-tagok, a diákok, a szellemi tevékenységet folytatók és az egyéni vállalkozók kevésbé, különösen, ha nemmel szavaztak. Ez arra utal, hogy ezek a csoportok úgy vélték, az euró nekik személy szerint hasznot hozna. Az sem meglepő, hogy az igennel szavazók döntésében a nemzeti függetlenség védelme csak mérsékelten játszott közre, nem úgy, mint az EU-beli befolyás növekedése, ami nagyon fontos indok volt számukra. Összegezve a motivációs háttér vizsgálatát, megállapítható, hogy a svédek abból a szempontból mindenképpen tudatos és racionális döntést hoztak (akár igennel, akár nemmel szavaztak), hogy a Calmfors-féle jelentés óta a vitákat uraló próés kontra érveket mérlegelték, saját helyzetükre alkalmazták, és ez alapján választottak. Kívülről (pl. a médiából vagy magából a bizottsági jelentésből) egyértelműen azt lehetett hallani, hogy a Riksbank eszköztárának szűkülése, a nemzeti függetlenség további feladása hátrányos, míg gazdasági szempontból mérsékelten, az EU-ra gyakorolt befolyás növelése szempontjából viszont mindenképpen előnyös lenne a GMU 3. szakaszába lépni. Az exit poll eredményei azt mutatják, hogy az állampolgárok ezen megítélések szerint döntöttek (hogy ezek mennyire voltak reálisak, azzal másik fejezetekben foglalkozok), végül a referendumon a biztonsági motívumok kerekedtek felül.
47
7.2.4. EU-szkepticizmus Az euró bevezetéséről szóló vitát talán nem az döntötte el, hogy a svédek alapvetően szkeptikusak nemcsak az EU-val, hanem egész Európával, az európai értékrenddel kapcsolatban, ugyanakkor - részben tudat alatt – igenis befolyásolta a svédek hozzáállását a kérdéshez, hiszen mégiscsak az európai integráció egyik mérföldkövéről van szó. Véleményem szerint fontos megvizsgálni, miért alakult ki a svédekben ez a szkeptikus attitűd, mennyire mélyen gyökerezik, mi hozhat benne változást. Ez sorsdöntően érinthetné a második euró-népszavazást is. A fejezetet Daun meglátásaival kezdeném: a svéd professzor öt körülményt említ42, amelyek erősítik a svédek Európaszkepticizmusát: - az, ahogy a svédek magukat a többi európai néphez képest látják: szinte nem is érzik magukat Európához tartozónak. Gyakori kifejezés a „lent a kontinensen”, ami hasonló konnotációjú, mint Magyarországon a közbeszédben igen sűrűn előforduló „lemegyek vidékre” megjegyzés. - a svéd mítosz, hogy övék a Föld legmodernebb országa - a nemzeti önbecsülés és a függetlenség felértékelése (persze nagy kérdés, ez időszerűe még) - a viszonylag homogén kultúra miatt a társadalom kollektivista és konszenzusratörő (az EU veszélyeztetheti a svéd identitást) - az EU instrumentális szemlélete (csak gazdasági szempontból tekintenek rá) A svédek EU-hoz való hozzáállására a bizalmatlanság a leginkább jellemző kifejezés. Valószínűleg az északi periféria-létből adódik az a bizalmatlanság, ami a szupranacionális politikai törekvéseket övezi. Az évek során sokan nevezték az EU-t az elit szervezetének és vonták kétségbe legitimását. Bármennyire is konszenzuskeresőnek is tartja a közvélekedés a svédeket, közel sem nevezhetjük őket európabarátnak. Ez az imént említetteken kívül amiatt is alakulhatott így, mert Svédország már a kora középkor óta erős nemzetállami múlttal rendelkezett, 1812 óta nem vett részt háborúban és nem is állt idegen uralom alatt (a bizalmatlanság egyik fő forrása éppen az utóbbi 200 évben a földrészen lezajlott háborúk voltak). A történelem megtanította őket arra, milyen fontos az önállóságuk megtartása, ezért is olyan óvatosak, ha új kapcsolatokat
42
Schlich (2004), 77.o.
48
létesítenek. Mindemellett a klasszikus északi modellt megtestesítő jóléti állam, valamint a protestantizmus is olyan kapocs, ami az ország homogenitását erősíti és valamennyire szembeállítja őket a kontinens több országával. Ahogy Gunnar Myrdal 1962-es írásában (Vi och västeuropa – Mi és Nyugat-Európa) fogalmaz, Európa konzervatív, kapitalista és katolikus, míg Svédország ennek az ellentéte és ezért távolságot kéne tartania a kontinenssel szemben43. Svédország a demokrácia, a prosperitás, a modernitás és a semlegesség képviselőjeként igyekezett feltüntetni magát (különösen a XX. század második felében) és felelősségének érezte, hogy ezeket az értékeket az egész világon terjessze (az más kérdés, hogy bezárkózó politikával ezt nehéz végrehajtani). A hidegháború során kialakított kívülálló pozíció, a két szemben álló féltől való egyenlő távolság tartása mindenképpen előnyösnek bizonyult: Svédország tulajdonképpen éppen ennek a semlegességre és békére irányuló politikájának, valamint sikeres jóléti modelljének köszönhette nemzetközi befolyását, presztízsét, ennek alapján állt össze a Svédországról kialakított kép. A kibontakozó nyugat-európai integrációra eleinte „ideológiai szkepticizmussal”44 tekintettek, a „kapitalisták Európájának”45 tartották, ahol az általuk képviselt értékeket, a semlegességet és jóléti modellt nem lehetne megtartani, ráadásul morális világnézetükbe sem fért volna bele az EU jogelődjébe való belépés (a NATO-ról már nem is beszélve). Svédország harmadik utas politikáját az antieurópaiság és a semlegesség jellemezte,
a
nyugati
hatalmakra
sokan
tekintettek
(Malmborg
megfogalmazása szerint) úgy, mint „gyarmatosító erőkre, amelyek kizsákmányolják a szegényebb országokat”46. Ezzel szemben Svédország igyekezett a harmadik világ országainak segítőjeként, az ottani szabadságmozgalmak támogatójaként fellépni. A svédek emellett tartottak attól is, hogy az EK/EU-csatlakozás a munkanélküliség növekedését idézheti elő, az akkoriban még példásan működő szociálpolitikában megszorításokat kéne eszközölni, negatív hatással lenne az egyenjogúságért folytatott küzdelemben, a környezetvédelmi szabályozások felhígulnak és féltek attól, hogy egy centralizált hatalom befolyása alá kerülnek, amire évszázadok óta nem volt példa 43
Muschick (2000), 22.o. Bajtay Péter (2005): Periféria a centrumban - a svéd Európa-politika. In: Kiss J. László (szerk.): A huszonötök Európái. Osiris, Budapest. 497.o. 45 Uo. 46 Filimonova, Ilona (2009): Nordic Identity and European Identity. Conflict or Coexistence? The case of Sweden. http://scripties.let.eldoc.ub.rug.nl/FILES/root/Master/DoorstroomMasters/Euroculture/2009/i.filimonova/ MA_1834509_I_Filimonova.pdf 44
49
Svédországban. Bár Svédország aktívan részt vett a nemzetközi szervezetek munkájában, az európai együttműködést ők lazább keretek között képzelték el (például az ENSZ-hez hasonlatosan), ezért is vettek részt az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) létrehozásában. Sokáig a semlegességre való hivatkozással utasították el az európai integrációban való részvételt, mivel a svéd biztonságpolitikai doktrína el nem kötelezettségre és semlegességre szólított fel, mígnem a 90-es évek elején bekövetkezett politikai és (főleg) gazdasági változások hatására ez az álláspont a hidegháború megszűnésével valamennyire tárgytalanná, a Svédországot elérő gazdasági válság miatt értelmetlenné, sőt önveszélyessé vált. Mindazonáltal az EK-tól, mint a fejlődés centrumától ”csak” a gazdasági fejlődést és a foglalkoztatottság növekedését várták, a kötelezettségek alól viszont szerették volna kihúzni magukat. Véleményem szerint a svéd mentalitásra jellemző „lagom” (se nem túl sok, se nem túl kevés) itt is megmutatkozik. Egyrészt kicsit benn is szeretnének lenni, de azért a túlzott elkötelezettségtől óvakodnak. Bengt Andersson úgy fogalmazott ezzel a kettősséggel kapcsolatban, hogy a svédek „rendíthetetlen vágyat éreznek, hogy a maguk urai legyenek, de azért ne lógjanak ki a többiek közül”47. Úgy érezték, inkább az EK-nak kéne Svédországhoz (mint afféle mintaállamhoz) alkalmazkodnia, nem pedig fordítva. Különösen a szociáldemokraták szerették volna Európát ”svédizálni” azáltal, hogy a jóléti rendszerüket az egész EK-ra kiterjesztik. Carl Bildt korábbi konzervatív miniszterelnök pont az ellenkezőjét tervezte és a harmadik utas politikát elhibázott stratégiának tartotta, mivel így Svédország elvesztette vezető helyét a gazdaság területén. Szerinte az északi kötődés a kívülállók számára nehezen megmagyarázható és lassan idejétmúlt is48, így Svédország jövőjét Bildt az EK-ban látta. A 90-es évek elején tehát leginkább arról folyt a vita a svéd társadalomban, hogy az EK/EU-tagság mennyire kompatibilis a folkhemmel: nagy kérdés volt, hogy a svédek részévé tudna-e válni annak, amit korábban fenyegető külvilágként éltek meg, és amit (azaz Európát) a folkhem ellentétének tartottak. Ráadásul a folkhem nagyon erős érzelmi kötődést jelentett, hiszen külső segítség nélkül, kemény munkával, maguk építettek fel egy konszenzusra és szolidaritásra épülő idealizált rendszert, amelynek segítségével Svédország szegény országból gazdag, fejlett állammá válhatott. Ebben a jóléti államban a pénznek pragmatikus szerepe volt, az euró elutasítása részben ennek is tulajdonítható. 47 48
Az
1992
óta
jelentős,
és
időszakonként
Hill, Richard (1999): Mi, európaiak. Geomédia Szakkönyvek, Budapest. 244.o. Filimonova (2009)
50
erősen
megugró
munkanélküliséget érzékelve az emberekben az a vélekedés alakult ki, hogy továbbra is szükségük van egy rugalmas, pragmatikusan használható pénzre, hogy a munkapiacot újra stabilizálni tudják. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a 90-es évek közepéig mind az EU-, mind a GMUvitában a folkhem és annak vívmányai képezték az egyik legfontosabb témakört, viszont a 2000-es évek elejétől inkább az aktuálpolitikai és a gazdasági eseményekről, következményekről (különösen a stabilitáspolitikáról) vitáztak a felek, a svéd modell háttérbe szorult. Ez annak is köszönhető, hogy - ahogyan a 2. fejezetben említettem - az 1990-es évek végétől bekövetkező svéd gazdasági feltámadás már nem a klasszikus svéd modell keretei között zajlott le, az ugyanis a 90-es évek elejére gyakorlatilag tarthatatlan lett: megállt a gazdasági növekedés, a költségvetés rettenetes helyzetbe került, sok nagyvállalat elhagyta az országot, ráadásul a munkaerőpiacon is más típusú szakembereket kerestek, mint amilyeneket a svéd modellben különösen támogattak. Mindenesetre az új északi modell segítségével sikerült Svédország talpraállása: míg a korábbi svéd modell idején a gazdasági növekedés elmaradt a jelenlegi euróövezet tagállamainak átlagától, 1996-2005 között Svédország sokkal gyorsabban növekedett, mint az eurózóna49. 3. ábra
50
49 50
Győrffy (2006) Uo.
51
Ezek a sikerek ugyanakkor nem tettek túl jót az euró megítélésének. Ahogy Pelle Svensson, szociáldemokrata politikus az ezredfordulón fogalmazott: „Évtizedeken át sikeresek voltunk különutas politikánkkal. A jelenlegi gazdasági adatok sokak számára arról tanúskodhatnak, hogy az euró bevezetése semmiféle előnnyel nem jár Svédország számára. A fejekben az a képzet rögzült, hogy továbbra is miénk Európa legjobb rendszere.”51 A folkhem víziója tehát kétségtelenül tovább él a svédekben, még ha – Arthur Gould szavaival – némileg „eróziónak”52 is indult. Ennek legfőbb oka természetesen a 90-es évek eleji válság, melynek során a bankrendszer és a SEK egyaránt megrendült, de a folyamat tulajdonképpen már a 70-es évektől megkezdődött a korona állandó leértékelésével és a magas inflációval. Közrejátszott a globalizáció terjedése is, a bankrendszer nyitottabbá vált, a gazdaság és a munkapiac is bekerült a szabad versenybe. A svédek életében megjelent egy addig szinte ismeretlen fogalom, a munkanélküliség. A svéd modell alapját pedig pont a teljes foglalkoztatottság jelentette, ami az embereknek nyugalmat biztosított. Így a változások hatására az emberek nyugodt, kiszámítható élete valamilyen szinten véget ért. A régi társadalmi működésbe vetett bizalmat és ezáltal a szolidaritásra épülő folkhem-eszmét pedig az a szokásjog rombolta jelentős mértékben, hogy míg az állami vállalatok és nagyvállalatok vezetőinek kirívóan magas jövedelmét évről évre legalább 10-20%-kal megnövelik, addig az alkalmazottak fizetése szinte csak az infláció mértékével nő. Háttérbe szorulása ellenére a svéd modellt összességében sokan továbbra is magasabb rendűnek tartották, mint az európai értékeket. Ez a fajta csökönyösség egy külső szemlélő számára néha már-már érthetetlen, hiszen a 90-es években például Magyarországon is úgy várták az EU-t, mint a nyugati demokrácia, a jólét és az egyenlőség elhozóját. Ráadásul nem kevés közös pont is található a svéd és az európai értékek között, elég csak a kereszténységre vagy a felvilágosultságra gondolni. Bildt is erre próbált utalni, amikor az északi identitás alapvetéseiről és azok tarthatatlanságáról beszélt és a következőket mondta: „Sokáig azt hittük, hogy sokkal szociálisabbak, sokkal morálisabbak, sokkal békeszeretőbbek, jobban szervezettebbek és természetesen gazdagabbak vagyunk, mint bárki más”53. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy 51
Paetz, Berthold (2000): Das Modell ist tot, es lebe das Modell. http://www.freitag.de/politik/0049modell-tot-lebe-modell 52 Gould, Arthur (2004): A jóléti állam eróziója. http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A144/esely/TPUBL-A-144.pdf 53 Filimonova (2009)
52
ezekkel a vélekedésekkel végleg le kell számolni és az EK-t a „mi Európánk”-nak nevezte. Időben némileg ugorva, egy későbbi miniszterelnök beszédét is kiemelném, mégpedig Göran Persson-ét 2001-ből. Ez volt valószínűleg az első olyan miniszterelnöki beszéd Svédországban, amikor az EU-ról nemcsak mint az együttműködés fórumáról esik szó, hanem mint értékközösségről is: „Az EU értékek mentén létrejött közösség is egyben. Ilyen érték a demokrácia és a pluralizmus. A szociális kohézió egy jól működő piacgazdaságban. Az emberi jogok tisztelete és a szolidaritás. (…) Ezeknek az értékeknek mély gyökereik vannak a svéd, a német és az európai tradíciókban egyaránt.”54 Az EU-t támogatók száma Svédországban a 90-es években gyakorlatilag csak az 1994es népszavazáson haladta meg az ellenzőkét (köszönhetően a nagyon erőteljes és sikeres kampánynak), előtte és utána szinte sosem (a csatlakozás után az addig bizonytalanok hamarosan az EU-ellenesek táborába tartoztak). 1997-ben némi fordulat történt, a támogatók száma némileg növekedett (bár az ellenzőkét továbbra sem éri el), de továbbra is rengeteg volt a bizonytalan. Sokan ugyanis úgy érezték, hogy túl keveset tudnak az EU-ról és nem tudnak határozott álláspontot felvállalni. 2001-es közvélemény-kutatások55 már arról tanúskodnak, hogy a svédeknek csalódást okoztak az első néhány év eredményei – amiben nyilván a mesterségesen felfokozott hatalmas elvárások is ludasak voltak. Nem következett be ugyanis azonnal látványos, robbanásszerű javulás a gazdaságban és a munkaerőpiacon (bár a beruházások és a tőkebefektetések soha nem látott mértékűek voltak), így ekkor még leginkább csak azt érezték az emberek, hogy különböző megszorítások érik őket (bár ez még a gazdasági válság utóhatása volt!), a mezőgazdasági termékek ára emelkedik, nőnek a társadalmi különbségek (a szegénység rétegének szélesedésével), lassan kétszámjegyűvé válik a munkanélküliségi ráta és az országuk nettó befizető, miközben alig 1-2 év telt el azóta, hogy átvészelték a nagy gazdasági válságot és ezért az államháztartás inkább konszolidációra szorulna. Komoly viták bontakoztak ki Svédországban azzal kapcsolatban, hogy ezek a folyamatok az uniós tagságnak ”köszönhetők-e”. A szociáldemokraták szerint a köz- és szociális kiadások csökkenése a GMU konvergenciakritériumai miatt valóban gyorsabban történt, mint szabadott volna, de
54
Persson, Göran (2001): European Challanges. A Swedish Perspective. Humboldt-Rede zu Europa. www.whi-berlin.de/documents/HRE-Persson.pdf 55 Schlich (2004), 88-90.o.
53
előbb-utóbb mindenképpen be kellett volna következnie. Meggyőződésük szerint szükségesek
voltak
a
megszorítások,
az
ország
többé
nem
folyamodhat
deficitfinanszírozáshoz vagy valutaleértékeléshez a közszféra fenntartására. A szociáldemokraták továbbra is hittek abban, hogy az EU és a GMU növekedési pályára állítja a gazdaságot Svédországban, biztosítva a feltételeket a jóléti juttatások és szolgáltatások finanszírozására. A centrum és a jobboldal arra bíztatta a kormányt, hogy csökkentse még jobban az adókat és a munkáltatók társadalombiztosítási járulékait, mert ezek a lépések eredményezhetik a munkahelyek számának növekedését. Ahogy Kumlin fogalmaz, a közvélemény alakulásában nem feltétlenül az EU valódi teljesítménye a meghatározó, a svédek (élükön a médiával) ugyanis az EU-t „büntetik a svéd gazdaság és a svéd közszféra torzulásai miatt”56 (, márpedig Svédországban a közvélemény nagy úr…).
Mindenesetre 1999-ben már a megkérdezettek 31%-a
azonnal kiléptette volna hazáját az EU-ból57 (csak a britek ítélték meg náluk negatívabban az EU-t) és 60%-uk elégedettebb volt a svéd demokráciával, mint az európaival58. Az is elmondható, hogy az európai intézményekben jóval kevésbé bíztak, mint a sajátjaikban, mindössze az Európai Bíróságban volt töretlen a bizalmuk. Az utóbbi mutatók (az EU intézményeiről és demokratikusságáról) a későbbiekben sem változtak jelentősen, annak ellenére sem, hogy az EU megítélése a svéd közvéleményben a 2000-es évek elején sokat javult. Ez a tendencia adódhat abból, hogy szépen lassan megszokták az EU-s létet, túl voltak egy sikeres elnökségen, az államháztartás és a költségvetés stabilizálódott, a gazdaság ismét növekedési pályára állt, valamint a munkanélküliség mértékét is sikerült kordában tartani.
56
Schlich (2004), 91.o. Schlich (2004), 88.o. 58 Uo. 57
54
4. ábra
Svédek véleménye az EU-tagságról (forrás: Eurobarometer adatai)
60 Jó dolognak tartja
50
%
40 30
Rossz dolognak tartja
20 10
08 Ő
20
07 T 20
05 Ő
20
04 T 20
02 Ő
20
01 T 20
99 Ő
19
98 T
19
96 Ő
19
19
95 T
0
év (T=tavasz, Ő=ősz)
5. ábra
Az EU inkább előnyös vagy hátrányos Svédország számára?
többségében előnyei vannak többségében hátrányai vannak
19 95 T 19 96 Ő 19 98 T 19 99 Ő 20 01 T 20 02 Ő 20 04 T 20 05 Ő 20 07 T 20 08 Ő
%
(forrás: Eurobarometer adatai)
70 60 50 40 30 20 10 0
év (T=tavasz, Ő=ősz)
Kritikus hangok azért természetesen akadtak bőven: például esszéjében Lindbeck az EU hatalom- és felelősségmegosztásának diffúz struktúrájára, valamint az intézményi szinten meglehetősen hiányosan meglévő ellenőrzési mechanizmusokra hívja fel a figyelmet59 és egy sor intézményi reformot javasol. Ezen a ponton hazája Európapolitikáját is hibáztatja, mivel véleménye szerint Svédország nem vesz részt kellő mértékben az ezzel kapcsolatos vitákban. Sok elemző kritizálja a svéd vezetésnek a 59
Schlich (2004), 75.o.
55
Közös Kül- és Biztonságpolitikát érintő kommunikációját. Meglátásuk szerint a kormány
szóban
összeegyeztethetetlen
állandóan az
hangsúlyozza,
európai
védelmi
hogy erők
a
svéd
kialakításban
semlegességgel való
részvétel,
gyakorlatban azonban mégis támogatja azt. Szakdolgozatom témája miatt mindenképpen megemlítendő, hogy még 2001-ben is – bár már igen aktuális kérdés volt – (a különböző EU-témák közül) a megkérdezettek mindössze 30%-a tartotta az eurót olyan fontosságú problémának, amivel foglalkozni kéne60. Ez az adat annak fényében mégsem olyan meglepő, hogy az Eurobarometer közvélemény-kutatásai szerint a svédek sosem rajongtak az európai integrációnak a politikai unió (föderáció) irányába történő továbbvitelén, márpedig a monetáris unió, a közös pénz kétségtelenül egy újabb lépés afelé. Ezért sem párosult a 2000-es évek elején az EU megítélésének javulása az euró bevezetése iránti attitűd javulásával (ahhoz egy újabb gazdasági válságra volt szükség). Az EU szerepét leginkább a nemzetközi bűnözés elleni harcban növelnék, egyéb területen csökkentenék, ellentétben sok más EU-s ország lakosságával. Összességében elmondható, hogy 2003-ban a svédek EUszkepticizmusa meghatározó volt a népszavazás kimenetele szempontjából, hiszen a referendumot sokan az EU-ról alkotott vélemény kifejezésének fogták fel. Márpedig akkoriban kifejezetten negatív volt az EU megítélése Svédországban, ami nyilvánvalóan rányomta a bélyegét az euróhoz való hozzáállásra is. A közvélemény-kutatási adatok alapján mostanra sokat javult az EU megítélése, viszont az is megfigyelhető, hogy az euróval kapcsolatos álláspont egyre kevésbé korrelál ezekkel az eredményekkel, ugyanis míg korábban az EU-t, illetve az eurót nagyjából ugyanannyian támogatták, ez ma már nem mondható el, az euró kisebb népszerűségnek örvend, mint az EU. Tehát kijelenthető, hogy jelenleg az EU-ról alkotott vélekedés csekélyebb mértékben befolyásolja az egyes emberek euróval kapcsolatos attítűdjét, mint nyolc évvel ezelőtt.
60
Schlich (2004), 180.o.
56
7.3. Pszichológiai okok Bár az alábbiakban ismertetendő pszichológiai okok, amelyek az egyes emberek euróhoz való hozzáállását befolyásolják, nem feltétlenül svéd specifikumok, mégis nagyon fontosnak és érdekesnek tartom bemutatásokat, hiszen Svédországban is van a társadalomnak olyan része, amely csak egészen minimálisan érdeklődik a gazdasági és politikai témák iránt. Mivel ők az euró bevezetésével kapcsolatos pro- és kontra érvelést kevésbé követték, vagy esetleg az összefüggéseket kevésbé látták, esetükben a pszichológiai tényezők különösen mérvadóak lehettek – akár tudat alatt is -, amikor kialakították álláspontjukat a kérdésben (például a 2003-as referendum előtt). 7.3.1. Hatalmi távolság A legfontosabb pszichológiai befolyásoló tényező a hatalmi távolság. Hofstede skálája aszerint rangsorolja az egyes országokat, hogy „emberi kapcsolataikban mennyire érvényesül a hatalmi távolságtartás, a hatalomnak kijáró presztízs”61. Pepermans sokat foglalkozott a hatalmi távolság és az euróhoz való viszony kapcsolatával és arra jutott, hogy azok a kultúrák, ahol nagy a hatalmi távolság, sokkal pozitívabban állnak a közös pénz bevezetéséhez, mint azok a kultúrák, ahol kicsi a hatalmi távolság. Ha rápillantunk az országok hatalmi távolság indexei alapján felállított rangsorára, láthatjuk, hogy az északi országok az 66 országot felölelő listán62 a leghátsó régióban találhatóak (például Svédország a 60-61., Dánia a 64. helyen), azaz ezekben az államokban különösen kicsi a hatalmi távolság, az emberek itt talán még érzékenyebbek a demokrácia intézményére és fontos számukra, hogy részt vehessenek az életüket jelentősen meghatározó döntésekben. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása, bizonyítéka, hogy pont ebben a két országban tartottak eddig népszavazást az euró bevezetéséről (és utasították is el azt).
61
Hidasi Judit (2004): Interkulturális kommunikáció. Második kiadás. Scolar Kiadó, Budapest. 40.o. Power Distance Index. http://www.clearlycultural.com/geert-hofstede-cultural-dimensions/powerdistance-index/ 62
57
7.3.2. Nemzeti identitás Befolyásoló tényező lehet a nemzeti identitás is, ami tulajdonképpen az egyes emberek hazájához és honfitársaihoz való szubjektív kötődésének erősségét fejezi ki. MüllerPeters nagy figyelmet szentelt ennek a kérdésnek. Ahhoz, hogy az euróhoz való attitűdöt meg tudja állapítani, a nemzeti identitást négy aldimenzióra osztotta fel. A diszkriminatív identifikáció, más szóval nacionalizmus, azt jelenti, hogy egy csoport (jelen esetben ország) tagjai a saját csoportjukat jobbnak, felsőbbrendűnek tartják a kívülállókénál. Mivel az euró összekötő kapocs lenne ezzel a nem kedvelt külső világgal, a diszkriminatív identifikáció negatívan befolyásolja az euróhoz való viszonyulást. Bár a svédek esetében is erős nemzeti identitásról beszélhetünk, ami a közös nyelven, a közös valláson, a viszonylag homogén kultúrán, a politikai intézmények tiszteletén és nemzeti függetlenségük évszázados történelmén alapszik, illetve megfigyelhető volt a saját szociális rendszerük, semlegességük idealizálása, kívülállóságuk
hangsúlyozása,
de
ez
nem
párosult
agresszív
nacionalista
megnyilvánulásokkal, nem érte diszkrimináció a más országból érkezőket és a svédek nem voltak fogékonyak autoriter struktúrákra, tehát összességében a svédeken nem mutatkoznak a diszkriminatív identifikáció jellemző vonásai. A szimbolikus identifikációé viszont szerintem annál inkább. A szimbolikus identitás egyfajta „érzelmi kötődés a nemzeti hagyományokhoz és kulturális szokásokhoz”63, és magában foglalja a bizonyos nemzeti vívmányokra való büszkeséget is. Ez lehet például politikai-gazdasági jellegű, illetve kultúrtörténeti büszkeség egyaránt. Márpedig a svédek köztudottan nagyon büszkék történelmükre, jóléti államukra, gazdasági erejükre és fizetőeszközükre, a koronára. Mivel Svédországban a svéd korona (SEK) egyértelműen része a szimbolikus identitásnak, feltételezhető, hogy ez negatívan hat az euróhoz való hozzáállásra, hiszen a közös pénz bevezetése óhatatlanul is egy jelentős nemzeti jelkép elvesztését jelenti. A nemzeti identitás harmadik aldimenziója az instrumentális identifikáció, ami gyakorlatilag a nemzeti intézményekbe vetett bizalmat jelenti. Ha az állampolgárok
63
Müller-Peters (2001), 107.o.
58
hisznek a hazai intézmények működésében, az általában kedvez az euró megítélésének is, sőt ez szinte alapfeltétele a későbbi nagyobb horderejű politikai változások elfogadásának (például a közös pénz bevezetésének). Ahogy a korábbiakban már szóba került, a svédek bíznak legfontosabb intézményeikben, szerveikben, ami - Müller-Peters megállapítása alapján - az euró felé kéne, hogy terelje őket, viszont az EU-s intézményekkel kapcsolatban hihetetlen mértékű a bizalmatlanság Svédországban és ez semlegesítheti az említett hatást. Egy olyan nagy múltú államban mint Svédországban, ahol a világ legrégibb központi bankja található, már hosszú-hosszú ideje kialakult ez a fajta bizalom és legitimáció saját intézményeik, többek közt a Riksbank iránt. A svéd korona szintén a svéd öntudat részévé vált, és bár a XX.századi válságok némileg csökkentették a benne táplált bizalmat, a korona euróval való helyettesítése a hagyománnyal, a múlttal való radikális szakítást jelentené a svédek számára. Nagyon fontos megvizsgálni azt is, mennyire van meg a svédekben az európai identitás, milyen mértékben érzik magukénak Európát, összetartozónak vélik-e magukat a többi európai néppel. Kétségtelen, hogy az európai identitás még egyetlen országban sem lehet olyan kiforrott, mint a nemzeti öntudat, ugyanakkor tény, hogy az euró bevezetésével egy összeurópai szimbólum keletkezett, ami fokozatosan erősítheti az egyes országok lakosságának európai identitását, ami már csak azért is fontos, hiszen az EU esetében egy olyan közösségről beszélünk, amelynek tagjai, alcsoportjai viszonylag ritkán érintkeznek egymással, így leginkább az ilyen jelképek használatával érezhetik a kollektíva részének magukat. Amelyik országban erősebb az európai identitás, ott általában az euró elfogadottsága is nagyobb. Az 1999-es Eurobarometer felmérés arról tanúskodik, hogy akkoriban a britek mellett a svédek rendelkeztek a leggyengébb európai identitással (ennek okait az előző fejezetben már boncolgattam). Mindenesetre érdekes fejlemény, hogy az utóbbi években (tehát már a népszavazás után) Svédországban is egyre inkább hangsúlyossá válik az európai identitás, ahogy az alábbi (az Eurobarometer felméréseinek eredményeit bemutató) ábrákon látható, az öt évvel korábbi 61%-hoz képest 2004-ben mindössze a megkérdezettek 46%-a válaszolt úgy, hogy a közeljövőben „csak svédnek” fogja magát érezni (48% elsősorban svédnek, másodsorban európainak, 4% svédnek és európainak, 2% elsősorban európainak, másodsorban svédnek látja magát). Ez mindenképpen arra utal, hogy a svédek kezdik lassan megszokni és elfogadni az Európai Uniót.
59
6. ábra
64
7. ábra
65
64 65
http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/eb/eb52/eb52_en.pdf http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/eb/eb62/eb_62_en.pdf
60
7.3.3. Szubjektív elégedettség Az előzőekben tárgyalt pszichológiai tényezőknél a következők kevésbé fontosak az euróval kapcsolatos vélemény kialakulásában, de szó nélkül semmiképpen sem mehetünk el mellettük. Müller-Peters felhívja a figyelmet arra, hogy az emberek szubjektív elégedettségének mértéke is megmagyarázhatja az egyének közös valutához fűződő viszonyát. Mindenesetre itt egy furcsa kettősséggel van dolgunk: egyrészt, ha az országok szintjén vizsgáljuk állampolgárai átlagos elégedettségi szintjét, arra következtethetünk, hogy negatív korreláció áll fenn az emberek elégedettsége és az euró elfogadottsága között. A különféle Eurobarometer-adatok alapján elmondható, hogy általában azok az országok nem akarják bevezetni az eurót, ahol az emberek az átlagosnál elégedettebbek. Egy 2007-es felmérésben66 a GMU-ba önszántukból be nem lépő dánok 98, a svédek 96, valamint a britek 91%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy elégedett-e az életével. Ezzel a két északi ország a listavezető. Ezen összefüggés magyarázata valószínűleg az lehet, hogy az ezekben az országban élők féltik hazájuk nagyon jó gazdasági helyzetét és az általa biztosított értékeket, szolgáltatásokat. Ugyanakkor ha egyénekre lebontva vizsgáljuk meg ezt a kérdést, azt tapasztalhatjuk, hogy azok az állampolgárok, akik elégedettek politikai és gazdasági rendszerükkel, nagyobb számban támogatják az euró bevezetését, ugyanis az eurót vélhetően a jelenlegi politikai rendszer részeként értelmezik és persze az elégedettebb emberek könnyebben tudnak alkalmazkodni az újdonságokhoz.
7.3.4. A svéd korona (SEK) története 7.3.4.1. A korona megjelenése Ezen a ponton mindenképpen szót kell ejtenünk a svéd korona történelméről is, amely magyarázattal szolgálhat arra, miért is vált a svéd fizetőeszköz olyan fontos nemzeti szimbólummá. A korona közel másfél százados múltra tekinthet vissza, de nem egy svéd nemzeti projekt keretében jött létre, hanem egy északi együttműködés eredményeként: a koronát 1873-ban vezették be, amikor Svédország és Dánia létrehozta a Skandináv Monetáris Uniót (amelyhez egyébként két év múlva Norvégia is 66
Inotai Edit (2008): A dánok tudnak élni: ennyi az egész? http://nol.hu/archivum/archiv-486795
61
csatlakozott). Az unió 1914-ig, az I. világháború kezdetéig maradt fenn, de a tagországok a későbbiekben is megtartották a koronát valutájuk nevében (svédül krona, norvégul és dánul krone), ezzel is megemlékezve a fizetőeszközök közös gyökeréről, valamint kifejezve az északi együttműködés, összetartozás érzését, fontosságát. A svédek persze szeretik megjegyezni, hogy 1870-ben a monetáris uniót előkészítő bizottság az ő valutájukat értékelte a legerősebbnek, emiatt is alakult ki bennük némi felsőbbrendűségi érzés a szomszéd országokkal szemben. A svéd társadalomban régóta deklarált cél az egyenlőség, amit Daun „kollektív kényszer”-nek nevez67. Ezen az elven alapult az 1930-as évekbeli Jante-törvény, vagy inkább magatartási szabály, amely arra kéri az egyént, hogy (vagyonukat tekintve) ne térjen el túlságosan az átlagtól, azaz a kollektíven meghatározott standardtól. A svéd mentalitásból következik, hogy ténylegesen törekedtek ezen szabály betartására, amely az egyenlőség és az igazságosság eszméjét tartotta szem előtt. A szegénység szintén benne rejlett a svédek mentalitásában, ennek kollektív megtapasztalása jelentős hatással volt a pénzzel való kapcsolatuk alakulására. A 20-as években már mindenesetre eltűnőfélben volt a tradicionálisan szegény svédek mítosza, az ország a világ egyik leggyorsabban fejlődő államává vált és a gazdasági fellendülés a svéd nemzeti érzést is megerősítette (ezt gyakran illetik a „jóléti állami nacionalizmus” kifejezéssel). A svéd identitás két alapeleme az igazságosság és a jólét volt. Ekkortájt vette kezdetét a korábbi fejezetben már bemutatott folkhem aranykora. 7.3.4.2. A korona a folkhem idején Ebben az időszakban az individuum szimbiózisba került az állammal, a néppel, a nemzettel, az állam védte, segítette lakosait, akár egy jó családfő. A kölcsönös kötelezettség- és a kölcsönös felelősségvállalás a legmodernebb és legfunkcionálisabb eszközön keresztül tudott megvalósulni, ez pedig nem volt más, mint a pénz. Per Albin Hansson következőképpen fogalmazott a pénz szerepéről a jóléti államban: „Ne higgyetek a csalogató tanoknak, amelyek azt állítják, hogy minden jóra fordul, ha csak felosztjuk a pénzt egymás között. (…) Számunkra sokkal fontosabb, hogy új értékeket
67
Daun, Ake (1989): Svensk mentalitet. Raben&Sjogren, Stockholm. 127.o.
62
teremtsünk, gazdasági és kulturális vonatkozásúakat egyaránt.”68 A pénz tehát funkcióját tekintve az igazságosságot és a jólétet volt hivatott mérni, és inkább csak pragmatikus szerepe volt. A pragmatikus felfogásra utal az is, hogy a legkisebb értékű érméket folyamatosan kivonták a forgalomból és inkább a kerekítéses módszert választották. Ha a korona szimbólum voltát vizsgáljuk a folkhem idején, arra juthatunk, hogy a svéd fizetőeszköz kvázi kiüresedett, nem funkcionált nemzeti szimbólumként. A fordulatot a dolgozatomban már többször érintett és visszatérő motívumként rendre felbukkanó 90-es évek eleji válság hozta meg. 7.3.4.3. A korona az 1990-es évektől A 90-es évek elején a svéd vezetés komoly kihívással szembesült, hiszen a GDP jelentősen csökkent, drámaian nőtt a strukturális munkanélküliség és a svéd korona is sokat veszített értékéből. Ennek következménye volt a törés az állam és a közösség kapcsolatában, az állampolgári bizalom és lojalitás, amire a rendszer épült, gyakorlatilag megszűnt. Az individualista attitűd nyert teret, a személyes érvényesülés (gazdagság, státusszimbólumok) fontosabbá vált, a közösség helyébe a család lépett. Azt azonban fontosnak tartom leszögezni, hogy az emberek ettől még nem váltak a jóléti állam ellenségévé, csupán le akarták választani az édes otthont (a hem-et) az államról, hogy azt egy decentralizált szinten építsék újjá (tehát a jóléti államot egy új köntösben el tudnák képzelni). Werner szerint a 80-as évek elejéig a svéd többsége úgy gondolkodott, hogy „senkinek se legyen jobb, mint neki”69, a 90-es években, a válság megélése után viszont már inkább az a felfogás volt meghatározó, hogy „senkinek se legyen jobb, mint nekem, de lehetőleg nekem legyen jobb, mint másoknak”70. A 90-es évek eleji valutaválságban nem az volt a szokatlan, hogy a svéd korona nyomás alá került, hiszen ez többször is előfordult a korábbi évtizedekben (1931, 1949, 1976, 1977, 1981, 1982) és – általában a korona leértékeléséhez nyúlva – sikerült is leküzdeniük ezeket. Ezúttal azonban máshogy viszonyultak az emberek a pénzhez, már nem a közösségi vízió megvalósításának eszközét látták benne, hanem sokkal inkább a személyes biztonság, illetve az egyéni érvényesülés feltételét. Míg a folkhem idején a 68
Bernhardsson, Bo (2008): Folkhemstalet firar 80-arsjubileum. Här kan du läsa Per Albin Hanssons berömda anförande. http://webnews.textalk.com/efter-arbetet/har-kan-du-lasa-per-albin-hanssonsberomda-anforande 69 Werner (2003), 213.o. 70 Uo.
63
fogyasztás állt a középpontban, a 90-es évektől inkább a takarékoskodás. Ez azonban jelen esetben nem feltétlenül pozitív töltetű, az emberek ugyanis azért takarékoskodnak, mert félnek a jövőtől, nem bíznak abban, hogy az erős társadalom biztonságot nyújt számukra. A válság idején a tőke Svédországból történő kivonulása rámutatott arra, hogy a zárt, független társadalmi modell akkori formájában nem folytatható, a folkhem nem képes pragmatikus megoldásokkal a problémákat kezelni. Tulajdonképpen ekkor ismerték fel a svédek, hogy országuk már nem egy külön világ Európa szélén, a kontinensen zajló folyamatok hozzájuk is begyűrűznek, ezektől képtelenség magukat távoltartani. Ezidőtájt egyre élesebben jelent meg a közvéleményben a „mi” (svédek) és a „mások” ellentétpár, melyben utóbbiak a fenyegető, idegen külvilágot jelentették, amely a pénzügyi válságot Svédországra zúdította. Hiába csatlakozott Svédország az EU-hoz, az Európáról alkotott kép nem változott jelentősen. Ez persze a valóságban közel sem volt így, a jóléti állam belső strukturális problémái legalább olyan mértékben járultak hozzá a krízishez, mint a külvilág... Mindenesetre olyan hisztérikus állapot alakult ki, hogy a lakosság még egy ún. válságcsomag végrehajtását is támogatta, amely a folkhem jónéhány fontos elemét tervezte átalakítani. E csomag egyik első lépése volt az alapkamat 500%-ra növelése, amellyel az akkori jegybankelnök, Bengt Dennis nemzeti hőssé vált. A kamatemelés célja eredetileg ”csak” a korona elleni spekulációk kivédése volt, de a közvéleményben ezt a lépést úgy interpretálták, mint a nemzet szembeszállását a külföldi fenyegetéssel szemben. A válság során ugyanakkor nemcsak az a tabu dőlt meg, hogy a folkhem elvei érinthetetlenek, Svédországnak az északi országok közötti vezető szerepe is megkérdőjeleződött fizetőeszköze leértékelődése miatt. Ez a megalázónak számító esemény vezethetett ahhoz, hogy a pénz elvesztette „a pragmatikus semlegesség által biztosított ártatlanságát”71 és visszaszerezte erős szimbolikus értékét. A 90-es években megsokasodtak azok a kijelentések, amelyek a svéd koronát a nemzeti közösség szimbólumának titulálták, elsősorban azért, mert a válságok átvészelésében mindig jelentős szerepet játszott (leginkább azzal, hogy mindig leértékelték) és ezen sikeres erőfeszítésekre emlékezteti a svéd népet. Az más kérdés, hogy bármennyire is ragaszkodnak a koronához, a korábbi szociálpolitikához már nem használható. A téma súlyát jelzi, hogy az 1996-os Calmfors-bizottság által készített GMU-jelentésben még külön fejezetet is kapott a fizetőeszközök jelentősége nemzeti szimbólumként. A fejezet vége mindenesetre tompította a valuta és a nemzeti identitás
71
Werner (2003), 232.o.
64
összefüggéséről folytatott elmélkedést, ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy az euró-érmék és –bankjegyek is alkalmasak arra, hogy a tagországok nemzeti jelképei legyenek. Összességében elmondható, hogy ezen a területen nem sikerült elég erős érveket felhozni az euró ellen. Bengt Andersson így jellemezte a vitákat: „Miért akarják olyan sokan megtartani a svéd koronánkat? Lehet, hogy nosztalgikus, tradicionális és nemzeti okai vannak? Igen, én így gondolom. […] Ez elég drága módja annak, hogy nemzeti eredetünkkel büszkélkedjünk. Nincs más és jobb útja a nemzeti identitás teremtésének?”72 Henry Werner szerint a GMU-ban való részvétel elutasítását a svédek úgy is értékelték, mint a „részpiacok régi hierachiájához való visszatérés opcióját”73, még akkor is, ha az efféle mozgásterek olyankor, amikor a hierarchia legfelső fokára az árstabilitás kerül (mint például a 90-es évek Svédországában…), folyamatosan veszítenek fontosságukból. A svédek többsége nagyon félt mozgásterük csökkenésétől, attól, hogy az euró bevezetése rugalmas munkapiacot teremt és végleg lerombolja a korporista rendszert, ráadásul nemzeti identitásuk is veszélybe kerül. A másik oldal pedig pont azt próbálta kommunikálni, hogy az euróövezet mint értékközösség a svéd modell folytatásának tekinthető. Az azonban világosan látszik, hogy a folkhem idején létrejött pénzpragmatizmus felbomlása már a korona megtartásával sem állítható meg, attól, hogy Svédországban nem vezetik be az eurót, a szociál- és társadalompolitika nem tud olyan maradni, mint a folkhemben, az európai (és különösen a német) mintákhoz való alkalmazkodás már évekkel ezelőtt megkezdődött.
7.4. Gazdasági okok A korábbiakban felsorolásszerűen említést tettem a legfontosabb gazdasági témájú proés kontra-érvekről. Ebben a fejezetben először a korábban már bemutatott Calmforsbizottságnak a GMU-csatlakozás gazdasági következményeivel kapcsolatos érvelését mutatom be (hiszen ez a jelentés jelentős mértékben befolyásolta a 2003-as referendum kimenetelét), azután megvizsgálom, hogy bő egy évtizeddel később is helytállóak-e ezek a megállapítások.
72 73
Werner (2003), 263.o. Werner (2003), 261.o.
65
7.4.1. A Calmfors-bizottság megállapításai A bizottság a tagság apróbb hozadékaként a csökkenő tranzakciós költségeket, az árfolyambizonytalanság megszűnését és a növekvő versenyt említette, ezeket kell a mérleg egyik serpenyőjébe tenni, míg a lehetséges negatív következményeket a másikba. Ezek közül talán a legfontosabbak az ország-specifikus zavarok, amelyek a bizottság szerint súlyos problémákat okozhatnak, ha nem lehet ezekkel szemben független monetáris -, illetve árfolyampolitikával fellépni. Összességében a bizottság azt állapította meg, hogy gazdasági szempontból inkább hátrányos lenne Svédország eurózónába történő belépése (míg politikai szempontból előnyös), de ha Svédországban csökkenne a munkanélküliség és a költségvetési helyzet javulna, akkor mindenképpen érdemes megfontolni a GMU-hoz való csatlakozást. Ha az euró első tíz évét megnézzük (tehát 2009-ig), azt mondhatjuk, hogy az euró egy sikertörténet. Rövid időn belül a világ egyik legfontosabb valutájává vált, több ország csatlakozott az euróövezethez, mint azt korábban gondolták volna, az EKB pedig jó hírnévre tett szert, mivel hitelesen képviselte alacsony inflációt megcélzó politikáját. A gazdasági integráció hozadékai némileg jelentősebbek voltak, mint azt a bizottság várta volna. 1996 után Svédországban folyamatosan csökkent a munkanélküliség és költségvetés is stabilizálódott, így Svédország most már jóval kevésbé sebezhető, nincs annyira kitéve különféle sokkoknak, mint pár éve. Márpedig ha nem kell tartani nagyobb országspecifikus zavaroktól, a független monetáris politikának nincs túl sok haszna.
7.4.2. A monetáris függetlenség jövője Némi szlenggel élve a svédek többsége úgy válaszolhatná meg a GMU-tól (és az euróövezettől) való távolmaradásuk okait firtató kérdést: „Kívül tágasabb”. Azaz – némileg árnyaltabban fogalmazva – a semlegesség és a függetlenség megőrzése számukra a legfőbb érték, nemcsak a politika, hanem a gazdaság területén is. Nem szeretnék „elveszíteni” központi bankjukat, a Riksbank-ot, amelyben a svédek sokkal jobban bíznak, mint az EKB-ban. A Riksbank, amely – az emisszión kívül - egyébként csak a pénzpolitikáért visel egyedüli felelősséget, a monetáris politika területén a kormány iránymutatása szerint cselekszik, a svédek számára a nemzeti szuverenitás és a jóléti állam megőrzésének szimbóluma, a GMU-vitában például nemes egyszerűséggel 66
„a demokrácia őrzőjeként, a teljes foglalkoztatás garantálójaként jelenik meg, ami korábban pedig nem volt jellemző”74. A svédek a 90-es évek második felétől végbemenő látványos fejlődést (alacsony munkanélküliség, kamat, infláció (sőt, 1998-ban defláció)) elsősorban a Riksbank antiinflációs politikájának és a szigorú költségvetési fegyelemnek tulajdonítják. Több közgazdász (többek közt Nils Gottfries) a 2000-es évek elején azzal érvelt, hogy Svédország számára biztonságosabb a monetáris politika saját hatáskörben tartása, mert az alacsony kamatláb, ami az eurózónára jellemző, nem minden esetben jó, ez az adott ország konjuktúraciklusától függ. Ily módon a Riksbank határozhatja meg a kamatláb mértékét – az ország érdekeit figyelembe véve. Hangsúlyozták, hogy Svédországnak nem szükséges azért a GMU-hoz csatlakoznia, hogy csökkenjen a kamatláb, a Riksbank akár másnap határozhatna erről, ráadásul hosszú távon semmi oka nincs Svédországnak arra, hogy magas maradjon a kamatláb. Veszélyesnek tartották, hogy a GMU-tagság az infláció volatilitásának növekedésével járhat, és ha például Svédország fellendülőben lenne az euróövezet többi tagjához képest, a közös kamatláb könnyen magasabb inflációt okozhat, ami Svédországban általában válsággal szokott végződni. Más szakértők ugyanakkor gyakran kiemelték annak előnyét, hogy a közös pénz közös monetáris politikát, illetve közös monetáris intézmények (pl. egyetlen közös központi bank) működtetését vonja maga után. Ezt a svédek nagy része hátránynak tekinti, mert álláspontjuk szerint ezáltal a sikeres hazai monetáris politika, annak függetlensége, önállósága kerül veszélybe. A svédek hagyományosan gyanakvással tekintenek a szuverenitás feladását célzó lépésekre, bármely területről legyen is szó. Persze nagy kérdés, hogy a monetáris szuverenitás átadása az EKB részére szükségszerűen a monetáris függetlenség elvesztését jelenti-e. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy valójában mennyire lenne kedvező, avagy kedvezőtlen Svédország számára monetáris politikájának elvesztése, amit a csatlakozás legnagyobb árának szoktak nevezni. Reade és Volz kointegrált VAR-modellel vizsgálták a monetáris függetlenség fokát, amellyel a Riksbank a pénzpiaci kamatlábak meghatározásánál rendelkezik (Reade és Volz 2009). Ennek során egyértelmű kointegrációs kapcsolatra bukkantak az eurózóna, illetve Svédország kamatlábai között, azaz az adatok között megfigyelhető együttmozgás. Ahogy az alábbi ábrákból is kitűnik, a svédországi kamatláb némi késéssel követi az eurózónán belül kamatváltozásokat. Ez
74
Werner (2003), 264.o.
67
akkor is igaz, ha a Riksbank – a Svédországot a 90-es évek elején sújtó pénzügyi válság és az azzal együttjáró idioszinkratikus sokk következtében – egy időre jelentősen eltért a kontinentális monetáris politikától, midőn 1992-ban 500%-ra emelte az irányadó kamatlábat, hogy ezáltal elejét vegye a tőke további kivonulásának és megvédje a svéd korona árfolyamát (sikertelenül). 8. ábra
9. ábra
68
Mindazonáltal a svéd kamatláb rövid időn belül visszatért az európai szintre, igaz, az Európai Monetáris Rendszerből viszont kilépett az ország és a válság utóhatásait is alaposan megérezte, a munkanélküliség drámai mértékben növekedett (2009-ben még 6,20% volt, 2010-ben már 8,30% az arány az Eurostat adatai szerint). Az utóbbi egy évtizedben Svédország gazdasága egyértelműen szorosan korrelál az euróövezetével, legalább annyira, mint a legtöbb GMU-tagé, és szorosabban, mint Norvégia vagy az Egyesült Királyság gazdasága. Volzék szerint Svédország számára sokkal inkább a közös sokkok – és így voltaképpen Európa – diktálja a monetáris lépéseket, semmint a svédországi fejlemények75, ez pedig azt jelenti, hogy – dacára az euróövezetből való távolmaradásnak és az inflációs célkövető monetáris politikának – Svédország már most sem „próféta a saját hazájában”76. Ha az európai és a svéd konjunktúraciklus valóban ilyen szorosan korrelál egymással, akkor Svédország számára nem lenne költségesebb az euróövezethez való csatlakozás, mint a jelenlegi tagoknak. A svédek tehát különösen attól félnek, hogy a közös gazdaságpolitika miatt nem használhatóak korábban, pl. az 1992-es válság idején sikeresen alkalmazott eszközök (elsősorban a svéd korona leértékelésére gondolnak, amelynek köszönhetően végül sikerült
a
koronának
az
ECU-hoz,
azaz
az
euró-elődhöz
való
rögzítés
működésképtelenségét kompenzálni), beszűkül országuk mozgástere és (elsősorban a maastrichti kritériumok teljesítése révén) a jóléti állam céljai már nem lesznek realizálhatóak (meglátásuk szerint ugyanis a munkahelyteremtés helyett a Svédországban szinte alig tapasztalt infláció alacsonyan tartásának kéne prioritást kapnia, ha GMUtagok lennének). Ahogy az előbbiekben már említettem, a Calmfors-féle bizottság kiemelte, hogy a GMU-hoz való csatlakozás esetén Svédországnak nem lenne lehetősége független monetáris politikát folytatni. Kétségtelen, a független monetáris politika hatékonyan használható a gazdaság stabilizálására, ha az országot aszimmetrikus (azaz országspecifikus) sokk éri, miközben a monetáris unió központi bankja nem módosítaná emiatt politikáját, hiszen neki az egész unió gazdaságának érdekeit kell szem előtt tartania. Az leszögezhető, hogy a GMU-csatlakozásnak az ország makroökonómiai teljesítményére gyakorolt hatása nagyban függne attól, hogy milyen mértékű aszimmetrikus sokkot szenved el Svédország a jövőben, ugyanakkor azt is fontos tudni,
75
Reade, J. James – Volz, Ulrich (2009): Too much to lose or more to gain? Should Sweden join the euro? http://www.economics.ox.ac.uk/Research/wp/pdf/paper442.pdf 76 Uo.
69
hogy a GMU-n belüli és kívüli államok fokozatosan erősödő gazdasági integrációja jelentősen csökkenti az aszimmetrikus sokkok esélyét és ezáltal a nemzeti monetáris politika feladása sem lenne olyan súlyos érvágás (főleg ha egy ország olyan tartalékokkal rendelkezik, mint Svédország). Egy másik hatásos válságkezelés a hazai fizetőeszköz leértékelése a gazdaság élénkítésére, a monetáris unióban ez a lehetőség sem adott. Volzék cikkükben a bizottság imént említett állítását is igyekeznek megcáfolni, hiszen a monetáris politika autonómiájának elvesztését bőven kárpótolja az, hogy a Riksbank helyet kapna az EKB Kormányzótanácsában, azaz részt vehetne az euróövezet monetáris politikáját érintő (azaz többek közt a monetáris célokra, irányadó kamatokra, jegybanki tartalékképzésre vonatkozó) döntésekben, nemcsak passzív szemlélője lenne az EKB politikájának, hanem aktív alakítójává is válhat. Egy olyan kis és nyitott gazdaságú országban, amely ilyen kiterjedt, a nemzetközi folyamatoknak kiszolgáltatott pénzügyi szektorral rendelkezik, különösen vonzó kéne hogy legyen a közös valuta bevezetése. Nem véletlen, hogy a 2-3 évvel ezelőtti világválság során a legtöbb kis és nyitott gazdaságú európai ország komolyan fontolóra vette az euró mihamarabbi bevezetését. Ez tehát egyértelműen Svédország euróövezethez való csatlakozása mellett szól. Megjegyzendő, hogy nem igazolódott be a bizottság egy másik félelme sem, a svéd monetáris politika és a svéd korona hitelessége nem csorbult, illetve a svédországi hosszú távú kamatláb mértéke konvergált az európai kamatláb felé (szintén a bizottság várakozásai ellenére). Sok svéd úgy érzi, hogy a gazdasági integráció magában rejti azt a veszélyt is, hogy a svédországinál kedvezőtlenebb munkanélküliségi mutatójú országok rátái valamilyen úton-módon hozzájuk is begyűrűznek. Svédország - meggyőződésük szerint - fejlettebb, hatékonyabb monetáris politikával rendelkezik, mint az eurózóna. Néhány elemző odáig megy gondolatmenetében, hogy inkább a GMU-nak van szüksége Svédországra (és persze az Egyesült Királyságra), mint fordítva. Miközben a svédek a nemzeti bankjukat hatalmas tisztelettel (és bizalommal) övezik, érdekes módon az állammal szemben meglehetősen bizalmatlanok. Márpedig mivel az euró-bevezetést az „elit projektjének” tartják77, amely ráadásul a svédek szimpátiájából szintén mérsékelten részesülő EU-hoz kötődik (gyakorlatilag csak az EU-belépésről szóló népszavazás idején voltak többségben az igenlők, azelőtt és azóta sosem!), így nem meglepő, hogy a bizalmatlanság
77
Werner (2003), 268.o.
70
az
euró-tervekre
is
rányomja
bélyegét…
Az
elittel
kapcsolatos
ellenszenv
megnyilvánulását láthatjuk azon kissé groteszk argumentumban is, miszerint két euróérme nikkelt tartalmaz, s ez az ellenzők szerint egyértelműen arra utal, hogy az elit ignorálja népet, elvégre sokan allergiásak a nikkelre…78
7.4.3. Svédország és az euróövezet gazdasági teljesítményének összehasonlítása Visszatérve a racionálisabb és valóban a gazdaságra vonatkozó gondolatokhoz: szintén a csatlakozás ellen szóló érv, hogy az utóbbi években Svédország legtöbb gazdasági mutatója felülmúlta az euróövezetéét, ami komoly adu a belépést ellenzők kezében. Ez napjainkban az euróról szóló viták egyik sarkalatos pontja, hiszen a svédek (elvileg) most megerősítve érezhetik magukat 1997-es, illetve 2003-as döntésük helyességét illetően, hiszen a gazdasági integráció az utóbbi években súlyos problémákkal szembesült. Miközben Svédország önerőből tudott rendkívül gyorsan talpraállni a gazdasági világválság után, az euróövezet több tagja óriási adósságválsággal küszködik. Ahogy egy korábbi fejezetben már említettem, 2010 a fellendülés éve volt Svédország számára, nem véletlen, hogy az OECD ez év januári országelemző beszédében Angel Gurria főtitkár azt mondta, hogy „a svéd gazdaság olyan erős, mint Harisnyás Pippi” 79. Kiemelte, hogy Svédország 2010-ben 5% fölötti növekedést mutatott és 2011-ben is 3,9%-os növekedés várható, amivel továbbra is az EU-tagországok élmezőnyébe fog tartozni. Mindenesetre a svéd vezetőknek nem szabad a babérjaikon ülni, mivel Svédország „a jólét szigete, amelyet teljesen kiszámíthatatlan vizek öveznek”80, azaz Svédország talpraállása hiába számít sikertörténetnek, olyan tényezők fenyegetik az országot, amelyekre nincsen ráhatása. Ezt Anders Borg svéd pénzügyminiszter (Mérsékelt Párt) is elismeri és ezért tartja fontosnak, hogy a gazdasági válság idején megteremtett pénzügyi stabilitást még tovább erősítsék, nehogy „váratlanul problémát okozzon a bankszektor, vagy az elszabaduló ingatlanárak”81 és tovább tudják javítani a foglalkoztatottsági mutatókat. 78
Schlich (2004), 141.o. Gurria, Angel (2011): Key findings from the OECD’s Economic Survey of Sweden and Economic Challenges Facing Swedish Economy. http://www.oecd.org/document/16/0,3746,en_21571361_44315115_46937296_1_1_1_1,00.html Harisnyás Pippi Astrid Lindgren mesehőse. A szeplős, copfos, hatalmas cipőt és felemás harisnyát viselő Pippi, aki egyedül él egy mesébe illő villában, a világ legerősebb kislánya és bármit megtehet, ami eszébe jut, ráadásul állandóan tele van jobbnál-jobb ötletekkel. 80 Uo. 81 Uo. 79
71
Utóbbiban egyébként már kétségtelenül értek el eredményeket, csökkent némileg a munkanélküliség, a 2010 őszi 8,4%-os arány 2011-ben 8%-ra, 2012 végére 7,5%-ra mérséklődhet az OECD előrejelzése szerint. Az euróövezetben 2010-ben 10% körüli a munkanélküliség, tehát magasabb, mint Svédországban. 10. ábra
82
De nézzük a többi fontosabb gazdasági mutatót is: a költségvetés helyzetét tekintve Svédországban nincsen gond, mindössze 1,2%-os a költségvetési hiány, míg az Eurostat 2010 decemberi várakozásai szerint az euróövezetben 2010-ben akár 6,3% is lehet a tagországok
költségvetésének
átlagos
deficitje.
2010-ben
Svédország
5,5%-os
növekedést produkált, az euróövezet csak 2,5%-osat. Miközben Svédországban 40% alatt van az államadósság (a GDP százalékában) és ez 2012-ig még tovább csökkenhet, addig az euróövezetben 2012-re akár a 95%-ot is meghaladhatja ez a szám (már most is a 90%t ostromolja). Amíg a legfőbb gazdasági mutatók között ilyen nagyok a különbségek, elképzelhetetlennek tűnik, hogy a svédekben ismét felmerüljön a GMU-csatlakozás gondolata. Az első és egyben legfontosabb lépés az eurózóna gazdasági helyzetének javulása felé az lenne, ha meg sikerülne oldani a szörnyű költségvetési helyzetbe került tagállamok (elsősorban Görögország és Írország, de említhető Portugália, Spanyolország és Olaszország is) problémáját. Borg szerint, ha az euróövezet meg akar menekülni a jelenlegi krízisből, ahhoz az kell, hogy a déli államok tanuljanak az 1990-es évekbeli Svédország példájából, amikor is költségcsökkentésekkel és strukturális reformokkal sikerült egy nagyon súlyos válságot leküzdeni. Borg úgy véli, hogy a valódi, hosszú távú megoldást az érintett országok csak saját erőből találhatják meg (pragmatikus és 82
http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php?title=File:Unemployment_rates_Member_ States.PNG&filetimestamp=20110301110345
72
rugalmas reformokkal), a külső segítség nem hoz tartós javulást: „Az nem lehet, hogy ezek az országok a svéd kiadási szintet és az amerikai adó mértékét egyszerre alkalmazzák, hiszen ez nem életképes kombináció.”83 Márpedig Borg szavait egyre inkább fontolóra veszik az egész világon, hiszen ő azon kevés európai pénzügyminiszter közé tartozik, aki a közelmúltban javítani tudta népszerűségét azáltal, hogy egy év alatt kivezette hazáját a recesszióból, olyannyira, hogy mára (ismét) Svédország Európa egyik, ha nem a legjobb költségvetési feltételekkel rendelkező állama. Borg szerint az euróövezet aktuális problémái jelentősen csökkentik az euró Svédországban történő bevezetésének esélyét, „a görög helyzet nagy ártalmas hatással volt a svéd közvélemény közös pénzről alkotott képére”84, így ebben a kormányzati ciklusban szinte biztosan nem tesznek lépéseket ebbe az irányba. Mindezek ellenére Borg bízik az eurózóna túlélésében, véleménye szerint valószínűbb, hogy az eurózónának tíz év múlva huszonöt tagja lesz, mint hogy addigra megszűnne, sőt hosszú távon Svédország belépését sem zárja ki.
7.4.4. Svédország gazdasága – ha 1999-ben csatlakozott volna az euróövezethez Érdekes megfontolni azt a kérdést is, hogy mi történik, ha Svédország is az euróövezet tagjává vált volna. Ulf Söderström, a Riksbank kutatója egyik elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy nem lettek volna drámai következményei annak, ha Svédország 1999-ben csatlakozott volna az euróövezethez. Söderström szimulációja szerint a monetáris unióbeli tagság egy kicsit nagyobb mértékű gazdasági növekedéshez és inflációhoz vezetett volna, illetve a GDP-növekedés ingadozóbb képet mutatott volna. Az, hogy a svéd gazdaságra relatíve csekélyebb mértékűek lettek volna a GMU hatásai, Svédország és az euróövezet gazdaságának együttmozgásán kívül valószínűleg annak a ténynek is köszönhető, hogy 2007 közepéig viszonylag nyugodt nyolcéves periódus volt a világgazdaságban. A nem sokkal később kialakult világgazdasági válság viszont jelentős hatással volt a svédek euróról alkotott véleményére is. Svédország jó gazdasági helyzetben keveredett bele a válságba, alacsony foglalkoztatottsággal és stabil államháztartási mutatókkal. A várakozások arról
83
Ward, Andrew (2010): Eurozone must learn from Sweden. http://www.ft.com/cms/s/0/47470370-73e011df-87f5-00144feabdc0.html#axzz1GTHxptx9 84 Uo.
73
szóltak, hogy ha Svédország – kedvező gazdasági háttere ellenére - bajba kerül a válság során, a GMU-csatlakozás sokkal hamarabb megtörténhet, mint azt korábban feltételezték volna. Ha viszont Svédország jobban vészelné át a válságot, mint az euróövezet, az hosszú időre tárgytalanná tenné az euró bevezetését. A svéd korona árfolyamvesztése, a növekvő munkanélküliség és a romló gazdasági mutatók miatt az első szcenárió látszott megvalósulni (legalábbis néhány hónapig). Visszatérve a „mi lett volna, ha…”-kérdésre, Flam és Nordström szerint hátrányos volt a kimaradás, hiszen akár 13%-kal is növekedhetett volna Svédország többi GMU-taggal folytatott kereskedelme85 (egyébként a legtöbb elemző 5 és 15% közöttire teszi a kereskedelem bővülését a GMU-oszágok egymás közötti kereskedelmében), sőt, a nem GMUtagokkal is élénkülhetett volna a kereskedelem – igaz, természetesen kisebb mértékben. A GMU-tagállamok egymás közötti kereskedelmének gyors ütemű növekedése nagyrészt az árfolyamingadozás kiküszöbölésére vezethető vissza. Mivel Svédország kereskedelmének nagy részét amúgyis GMU-tagokkal bonyolítja le, ebből a szempontból biztosan érdemes lenne bevezetni a közös pénzt, hiszen amíg ez nem történik meg, a kereskedőknek mindig számításba kell venniük az árfolyamkockázat eshetőségét is.
7.5. Euró-népszavazás Dániában Kijelenthető, hogy Svédország gyakorlatilag a kezdetektől fogva nyomon követte NagyBritannia és Dánia Európai Közösséggel kapcsolatos lépéseit, amelyek általában hatással is voltak rá. Nincs ez másként az euróval sem. Mindenesetre az EU-ban már közel 40 éve benn lévő két állam opt. out-tal maradhat ki az eurózónából, míg Svédországnak elvileg törekednie kéne a csatlakozásra. Hogy Svédországban nem vezették be a 2000-es években az eurót, abban jelentős része van a 2000 szeptemberében lezajlott dániai euró-népszavazásnak is, amely során a dánok (akik már 8 évvel korábban, a Maastrichti Szerződés tárgyalásakor is elvetették a közös pénz bevezetését) 53,2 - 46,8%-os arányban, közel 88%-os részvétel mellett elutasították a GMU harmadik szakaszában való részvételt, pedig valamennyi konvergenciakritériumot teljesíteni tudták volna és tudnák azóta is (még az ERM II-be is beléptek).
85
Söderström (2008)
74
Az indokok hasonlóak voltak a Svédországban is közszájon forgókhoz: a magas adókból fenntartott szociális háló megszűnésének réme, a függetlenség megőrzése. A dán referendum után Göran Persson, akkori svéd miniszterelnök megpróbálta bagatellizálni az eredménynek a rövidesen (végülis csak 2003-ban) esedékes svéd népszavazásra gyakorolt hatásait. Szerinte „a dánok szuverén döntéséről van szó, ami nem befolyásolja a svéd referendum kimenetelét, azt más, Svédországon belüli tényezők fogják eldönteni”86. Ezzel a kijelentéssel a másnapi újságokban többen is vitatkoztak, kiemelve, hogy bár a dániai eredménynek a gazdasági jelentősége valóban csekély, ám a politikai hatásai hatalmasak lehetnek, hiszen Dániában is - az integráció politikai jelentőségének állandó megkérdőjelezésével - hasonló lavírozás folyt az EU ügyében, mint Svédországban. A dániai esemény tanulsága volt az is, hogy a svéd népszavazás előtt a dániainál rövidebb ideig tartó kampányt kell majd folytatni, nehogy Svédországban is végzetesen megosztottá váljon a társadalom e kérdés miatt (más kérdés, hogy Svédországban pont a rövid és erőtlen igen-kampány lett az elbukott euróreferendum egyik oka). A dán népszavazás után nem sokkal az euró népszerűsége a svédeknél mélypontra zuhant (az összefüggést ezúttal már Persson is elismerte). Bár a közös pénz fizikai megjelenése után javult svédországi megítélése, a 2003-as referendumon az igenlők kisebbségben maradtak. „A politikai ciklus Dániát gyorsabban éri el, mint Svédországot”87, véli Martin Adahl, a Fores alapítója. Mivel a svédek notórikusan határozatlannak számítanak, a szomszédok döntései mindenképpen komolyan befolyásolják őket. Éppen ezért, Adahl szerint dominó-hatást válthat ki egy esetleges dán igen a(z eredetileg) 2011-re tervezett referendumon (legalábbis Anders Fogh Rasmussen, korábbi dán miniszterelnök, jelenlegi NATO-főtitkár a gazdasági világválság idején ezt a dátumot jelölte meg), azaz ebben az esetben Svédországban is növekedhet az eurót támogatók száma (bár a mostani közvélemény-kutatási adatokat látva, a ”Ja”-k győzelmét ez sem garantálná). Persze ez a 2011-es dátum is erősen megkérdőjeleződött az utóbbi hetekben, amit Steen Bocian a Dán Nemzeti Bank vezetője is megerősített, hozzátéve, hogy a következő két évben igen valószínűtlen a népszavazás és „még ha a görög válság meg is oldódna, akkor is komoly fejtörést okozna az eurót támogatók táborának, hiszen ez minden bizonnyal az európai integráció
86
Muschick (2000), 29.o. Moore, Keith (2009): Why Sweden won’t join the euro. http://www.swedishwire.com/politics/220why-sweden-wont-join-the-euro 87
75
további mélyítéséhez vezet, ami iránt viszont a dánok meglehetősen szkeptikusak”88. Lars Lokke Rasmussen dán miniszterelnök pár éve határozottan kijelentette, csak akkor tartanak újabb népszavazást a kérdésben, ha az euró kellően széles támogatottsággal rendelkezik. Ugyanakkor a közvélemény-kutatási adatok alapján ennek most elég csekély az esélye, ugyanis hiába voltak az utóbbi néhány évben stabilan (tehát jóval kisebb, ingadozásokkal, mint a svédeknél!) 10-15%-os előnyben az igenek, a görög (de az egész eurózónát érintő) válság itt is megtette hatását: 2010 júniusában az ellenzők kerültek többségbe, igaz, előnyük (még) csak 3%, tehát nem olyan kritikus, mint Svédországban, Dániában ez a válság rendezésével és egy erős euró-kampánnyal bőven megfordítható. A dán miniszterelnök egyértelműen euró-párti, szerinte a közös pénz biztosítja Európa politikai és gazdasági stabilitását, ezért azt szeretné, ha „Dánia az EU teljes jogú tagja lenne”89. Rasmussen kitért arra is (amit korábban már említettem, mint nagy különbséget a svéd és a dán szituáció között), hogy a dán korona már évek óta az euróhoz rögzítetten, szűk sávban mozog: „Tulajdonképpen már most is eurót használunk, csak éppen továbbra is dán koronának nevezzük.”90 Michael Aastrup Jensen kormánypárti képviselő 2010 májusában egy előadásában szintén fontosnak tartotta az euró bevezetését, mert „az egy jó dolog, csak ezt Dániában kevesen tudják”91. Szerintem az is említésre méltó, hogy a gazdasági világválság idején Dánia komoly segítséget kapott az EKB-tól, holott nem is tagja az euróövezetnek. Összességében Dániában könnyen elképzelhető, hogy a közeljövőben sikeres referendumot fognak tartani euró-ügyben. Ez – akárcsak az, ha Észtország után a többi balti államban is bevezetnék a közös valutát – mindenképpen nyomást gyakorolhatna a svédekre.
8. Interjúk A minél teljesebb kép érdekében 2011 februárjában e-mailben felvettem a kapcsolatot két neves svéd közgazdásszal, akik a 90-es évek vége óta aktívan részt vettek a GMUcsatlakozásról és az euró bevezetéséről folytatott vitában. Azt szerettem volna 88
Vinocur, Nicholas (2010): Britain, Sweden, Denmark may remain outside the euro zone. http://www.allvoices.com/s/event5416196/aHR0cDovL3d3dy5kbmFpbmRpYS5jb20vbW9uZXkvcmVwb3J0X2JyaXRhaW4tc3dlZGVuL WRlbm1hcmstbWF5LXJlbWFpbi1vdXRzaWRlLXRoZS1ldXJvLXpvbmVfMTM1OTgwNA== 89 Neues Euro-Referendum in Dänemark? http://de.euronews.net/2009/05/13/neues-euro-referendum-indaenemark/ 90 Uo. 91 Neuer Anlauf für Euro-Beitritt in Dänemark. http://www.boerse-express.com/pages/880185
76
megtudni, hogy 2011 elején milyennek ítélik az euró svédországi bevezetésének valószínűségét és ők személy szerint támogatják-e azt, vagy nem. Egyik interjúalanyom Harry Flam, a Stockholmi Egyetem professzora volt, aki jelenleg az európai valutaunió befektetésekre és a külföldi működő tőkére gyakorolt hatásait vizsgálja. Flam szerint az euró első tíz éve sokkal sikeresebb volt, mint arra a kezdetekkor számítani lehetett. A mostani válságra számítottak ugyan (ezért is született meg a Stabilitási és Növekedési Paktum), láthatóan mégsem védekeztek ellene kellőképpen. Ettől függetlenül Flam úgy véli, hogy az euróövezet túl fogja élni a válságot, igaz, lehet, hogy Görögország nélkül. Svédországgal kapcsolatban úgy látja, hogy makroökonómiai szempontból az euró első tíz évében semmiféle komolyabb gondot nem okozott volna Svédország számára, ha csatlakozott volna az eurózónához, ellenben az euróövezettel történő kereskedelem nagyobb mértékű lett volna. Kérdésemre, hogy szerinte mi volt a legfőbb oka annak, hogy a 2003-as referendumon az euró bevezetését ellenzők kerekedtek felül, azt válaszolta, hogy egyértelműen a nemzeti önrendelkezés elvesztésétől való félelem volt a svédek első számú indoka. Flam szerint Svédország most is nyerne a tagsággal, részben a kereskedelem bővülése, részben a befektetések növekedése miatt. Ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi válságból Svédország éppen leértékelt (azóta egyébként a válság előtti értékéhez visszatérő) valutájának segítségével menekült meg. Egy esetleges következő népszavazás az euró kérdésében Flam szerint a 2014-es országgyűlési választások előtt biztosan nem kerül napirendre, ehhez ugyanis valamennyi nagy párt egyetértése lenne szükséges. Második interjúalanyom Nils Gottfries, az Uppsalai Egyetem professzora volt, aki annak idején részt vett a Calmfors-bizottság munkájában és aki több, mint húsz tanulmányt, illetve cikket (például: „Why is Sweden not in EMU?” - „Miért nincs Svédország a GMU-ban?”) publikált Svédország esetleges GMU-csatlakozásával kapcsolatban. Gottfries az euró első tíz évével kapcsolatban két érv fontosságának a megerősítését emeli ki: az egyik, hogy az euró növeli a kereskedelmet, a másik, hogy a tagország elveszíti az egyensúlyvesztésre való reagálás lehetőségét. Gottfries szerint a legtöbb svéd közgazdász egyetért abban, hogy mindkét érv releváns és elég erős. Hogy melyik érv az erősebb, azt nehéz megmondani, mivel a különböző közgazdászok különböző eredményekre jutottak e kérdés kapcsán. Gottfries megemlíti, hogy az euró első tíz évében több tanulmány szerint is nőtt a kereskedelem az euróövezeten belül, ugyanakkor komoly makroökonómiai kiegyensúlyozatlanság mutatkozott a térségben. 77
Például miközben 2002 és 2005 között a német gazdaság jelentős visszaesést produkált, a
PIIGS-országok
(Portugália,
Írország,
Olaszország,
Görögország,
Spanyolország) gazdasága fellendült, most viszont éppen ezek az államok vannak mély recesszióban. Gottfries úgy véli, hogy jó döntés volt Svédország részéről, hogy nem vezette be az eurót, mivel makroszinten kicsit jobban teljesít, mint a többi ország, igaz, néhány tanulmány szerint a csatlakozással a kereskedelmi integráció fokozható lett volna. A 2003-as népszavazási eredmény Gottfries szerint annak is köszönhető volt, hogy a legtöbb svéd közgazdász nem fejtette ki, mik azok a nagy gazdasági előnyök, amit az euró bevezetése Svédország számára jelentene, csak annyit mondtak, hogy vannak előnyei és hátrányai. Így az emberek nem láttak okot arra, hogy feladják függetlenségüket, főleg, hogy Svédországban jelentős a bizalmatlanság az EU-t illetően. A 2000-es években a svédek (is) egyre inkább megszokták az euró létezését és úgy gondolták, ha mások is ezt használják évek óta, miért ne tehetnének ők is így. A görög válság azonban ismét a közös valuta ellen fordította az embereket. Gottfries mindazonáltal hozzáteszi, hogy ő akkor is az euró népszerűségének romlásával számolt volna, ha nincs a görög válság. Szerinte ugyanis várható volt, hogy a válság legnehezebb hónapjainak elmúltával és a svéd korona erősödésével az euró-pártiak érvei ismét meggyengülnek.
9. Összefoglalás, kitekintés Végezetül a korábbi fejezetekben fejtegetett gondolatokat szeretném összefoglalni és megvizsgálni, mi következhet mindebből a közeljövőre nézve. Dolgozatomban nem lineárisan, időrendben haladva, hanem öt különböző szemszögből vizsgáltam meg azokat az eseményeket, véleményeket, érzéseket, amelyek Svédország GMU-hoz való csatlakozását, és ezáltal az euró svédországi bevezetését befolyásolták, illetve a későbbiekben befolyásolhatják. Ennek során néha ismételnem kellett magamat (azaz egy eseményt több szempontból is meg kellett vizsgálnom az egyes fejezetekben), de úgy vélem, hogy így átláthatóbb, jobban megérthető, hogy milyen okok játszottak közre abban a döntésben, hogy Svédország kimaradt az euróövezetből. A címben azt a kérdést tettem fel, hogy a svédek valóban szkeptikusok-e az EU-val, illetve az euróval kapcsolatban és a folkhem emléke mennyire meghatározó a monetáris unióval 78
kapcsolatos negatív álláspont kialakulásában. 2003-ban, az euró-referendum idején ezek a motívumok kétségtelenül komoly szerepet játszottak. Igaz, hogy az euró elutasításának okai közül kiemelkedett a monetáris függetlenség féltése (amiről az utóbbi években bebizonyították, hogy mégsem akkora érvágás), de több más tényező is hozzájárult az eredmény ilyetén alakulásához. A folkhem a 90-es évek végéig állt a viták középpontjában, utána inkább a gazdasági kérdések kerültek előtérbe. A jóléti állam mítosza mostanra már egyértelműen múlni látszik, ami köszönhető a társadalom átalakulásának, a globalizáció térnyerésének és az újraválasztott konzervatív kormány politikájának is, amely kimondva-kimondatlanul is a jóléti állam megreformálásának látott neki (és ehhez a választásokon felhatalmazást kapott). Így aztán nyugodtan állíthatjuk, hogy Svédország GMU-hoz való csatlakozása nem az emberek folkhemhez fűződő nosztalgiáján fog múlni, az emberek egyre kevésbé hisznek abban, hogy a folkhem szociális- és társadalmi politikája, pénzpragmatizmusa most is sikeres lehet, ez a téma tehát biztosan nem fog döntő szerepet játszani a leendő GMU-viták folyamán. Az Európával szembeni bizalmatlanság a folkhem háttérbe szorulása ellenére is megmaradt, a kontinens a svédek számára továbbra is a fenyegető külvilágot jelenti, amire a legutóbbi gazdasági világválság újabb okot szolgáltatott. Mindenesetre ez a bizalmatlanság már nem olyan erős, mint volt nyolc, vagy tizenhét éve (az euró, illetve az EU-népszavazás idején). Erre utal, hogy a svédek többsége most már jó dolognak tartja az Uniót. Túl tizenhat évnyi EU-tagságon (azaz újabb nyolc évnyi tapasztalat az euró-népszavazás óta), valamint két EU-elnökségen, elmondható, hogy a svédek EUszekpticizmusa
jelentősen
csökkent.
2003-ban
sokan
az
EU-ról
szóló
véleményalkotásnak tartották a referendumot, nem véletlen, hogy akkoriban nagyjából ugyanannyian támogatták a GMU csatlakozást, mint amennyien szimpatizáltak az EUval. Mostanra ez megváltozott: kinyílt az olló, a svédek többsége kedveli az EU-t, miközben több, mint kétszer annyian vannak az euróövezetbe történő belépés ellen, mint mellette. Jelenleg tehát az EU-ról való vélekedés csak kis mértékben befolyásolja az egyes emberek euróhoz való attitűdjét. Eleinte a svédek nem voltak meggyőződve arról, hogy az euró életképes, hosszú távon is fennmaradó valuta lehet, az idő viszont rácáfolt erre a vélekedésre. Az euró a kezdeti nehézségek után gyorsan a világ egyik legfontosabb valutája lett. Ezt a svédek is elismerik, mint ahogy azt is, hogy (elsősorban a kereskedelem területén) rengeteg előnye lenne annak, ha bevezetnék a közös pénzt. A két-három évvel ezelőtti gazdasági világválság megmutatta, milyen előnyei és hátrányai lehetnek annak, ha egy ország a monetáris unió tagjaként vagy kívülállóként kerül 79
nehéz helyzetbe. Svédország önerőből birkózott meg sikeresen a válsággal, amihez olyan eszközöket is felhasznált (itt elsősorban a kamat- és az árfolyampolitikára gondolok), amelyek a monetáris unióban elképzelhetetlenek lennének. Az ilyen, valamennyire országspecifikus válságokat tehát kívülállóként talán könnyebb kezelni, viszont globális válságok esetén hasznosabb egy monetáris unióhoz tartozni, főleg, ha kis és nyitott országokról van szó (például Izland esete). Márpedig a jövőben a globalizáció miatt a közgazdászok szerint a globalizációs válságok gyakoribbak lehetnek az országspecifikusaknál, így Svédországnak is érdeke lehet a csatlakozás. Ennek persze addig nincs realitása, amíg több euróövezeti tagország hatalmas adóssággal küszködik, elhibázott fiskális politikát folytat. Ez rossz fényt vet a GMU-ra, hiszen olyan, mintha a szigorú gazdasági követelmények mit sem értek volna. A svéd csatlakozás alapfeltétele a mostani válság megoldása, hiszen ha eddig nem léptek be az eurózónába, akkor senki nem várhatja el tőlük, hogy pont ilyen nehéz és bizonytalan helyzetbe tegyenek így (azaz – ahogy közelmúltban az észt euróellenes kampányban sokan hangoztatták – felszálljanak a Titanic-ra). Ha ezt a problémát sikerül kezelni (akár egyes tagállamok kizárásával is), illetve az euróövezet mutatói megközelítik a svéd gazdasági mutatókat, akkor Svédország véleményem szerint mindenképpen ismét fontolóra veszi a csatlakozást, hiszen a dolgozatomban tárgyalt területek közül most már egyértelműen a gazdasági kérdések a leginkább relevánsak. A belépéshez mindenesetre szükség van egy sikeres referendumra is, amihez a szavazásra jogosultak meggyőzésére is elengedhetetlen (ez persze nem teljesen lehetetlen, az utóbbi bő tíz évben háromszor is komoly ingadozás volt tapasztalható a közvéleményben). Az euróövezet problémáinak gyors megoldásán kívül véleményem szerint a következő években csak egy sikeres dániai euró-népszavazás lenne az egyetlen olyan belátható esemény, ami megfordíthatná a svéd közvéleményben megmutatkozó tendenciát az euróval kapcsolatban. Persze váratlan dolgok mindig történhetnek, hetekkel korábban szinte senki sem számított a gazdasági világválság kirobbanására, vagy az euróövezet létét is veszélyeztető görög válságra, amely események döntő hatással voltak az emberek véleményére. A svéd referendum időpontjának bejelentése után akár egy ilyen esemény is eldöntheti a szavazás kimenetelét. Bár nyolc éve Anna Lindh meggyilkolása nem változtatott jelentősen az eredményen, most új helyzet van, amikor egy hasonló történés akár sorsdöntő is lehetne. Összegezve a leírtakat kijelenthető, hogy Svédország euróövezethez történő csatlakozása a következő négy-öt évben – bár a konvergencia-
80
kritériumokat teljesíteni tudná – meglehetősen valószínűtlen, és most már nagyrészt külső gazdasági folyamatok függvénye.
81
10. Mellékletek 1. melléklet Svédország főbb gazdasági mutatói, 2007-09
Mrd EUR
2007 331,1
2008 328,1
2009 287,9
%
2,5
-0,2
-4,9
EUR/fő
30 600
30 100
n.a.
Infláció (fogyasztói árindex)
%
1,7
3,3
1,9
Munkanélküliségi ráta
%
6,1
6,2
8,3
Költségvetés egyenlege
GDP %-a
3,8
2,5
-0,5
Államadósság (év végi)
GDP %-a
40,8
38,3
42,3
Folyó fizetési mérleg egyenlege
GDP %-a
8,4
9,5
7,3
Árfolyam (éves átlag) Forrás: ITD Hungary
SEK/EUR
9,250
9,615
10,619
GDP (folyó áron) GDP változás (reál) Egy főre jutó GDP (PPS)
2. melléklet Várakozások a svéd gazdasággal kapcsolatban
Forrás: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2010:146:0007:0011:EN:PDF
82
3. melléklet Gazdasági konvergenciamutatók (2008-2010)
Forrás: EKB 2010. évi konvergenciajelentés
83
4. melléklet Államadósság a GDP százalékában kifejezve (2009)
11. Ábrák és táblázatok jegyzéke 1. ábra: SEK/EUR árfolyamváltozások (1999-2011) 2. ábra: Közvélemény-kutatási adatok a GMU-csatlakozásról (1997-2010) 3. ábra: GDP-növekedés Svédországban és az euróövezetben (1961-2005) 4. ábra: Svédek véleménye az Európai Unióról (1995-2010) 5. ábra: Előnyös vagy hátrányos-e az EU-tagság a svédek szerint? (1995-2010) 6. ábra: Európai és nemzeti identitás az EU országaiban (1999) 7. ábra: Európai és nemzeti identitás az EU országaiban (2004) 8. ábra: Központi bankok betéti kamatlábai (1994-2009) 9. ábra: Bankközi kamatlábak (1987-2009) 10. ábra: Munkanélküliségi arány az EU országaiban (2011 január) 1. táblázat: A GMU harmadik szakaszában való részvétel és az euró bevezetése mellett, illetve ellen szóló főbb érvek
84
12. Irodalomjegyzék: A képviselők méltatták a svéd EU-elnökséget. http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/008-66348-025-01-05-901-20091211STO663222010-25-01-2010/default_hu.htm
Az új német kérdés. http://vilagnaplo.blog.fn.hu/index.php?view=bejegyzes_oldal&bejid=124412&bejcim=Az_uj_nemet_ker des&todo=/
Bajtay Péter (2005): Periféria a centrumban - a svéd Európa-politika. In: Kiss J. László (szerk.): A huszonötök Európái. Osiris, Budapest
Budde, Alexander (2009): Schweden zieht positive Bilanz der EURatspräsidentenschaft. „Zuverlässig wie ein Dieselmotor von Volvo”. (Svédország pozitív mérleget von EU-elnökségéről. „Megbízható, akár egy Volvo-dízelmotor.) http://www.tagesschau.de/ausland/ratspraesidentschaft102.html
Clapham, Eric (2000): Swedish Report. (Svéd jelentés.) http://cadmus.eui.eu/bitstream/handle/1814/164/law20009.pdf?sequence=1
Convergence Report – 2008. (Konvergencia-jelentés – 2008.) http://ec.europa.eu/economy_finance/publications/publication12574_en.pdf
Convergence Report – 2010. (Konvergencia-jelentés – 2010.) http://www.ecb.int/pub/pdf/conrep/cr201005en.pdf
Csurgó Dénes (2008): A „Nép Otthona” http://kistaska.tatk.elte.hu/cikk.php?cikkid=689
Daun, Ake (1989): Svensk mentalitet. (A svéd mentalitás.) Raben&Sjogren, Stockholm
Eurobarometer honlapja. http://ec.europa.eu/public_opinion/index_en.htm
85
Eurostat honlapja. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/eurostat/home/
Filimonova, Ilona (2009): Nordic Identity and European Identity. Conflict or Coexistence? The case of Sweden. (Északi identitás és európai identitás. Konfliktus vagy együttélés? A svéd eset.) http://scripties.let.eldoc.ub.rug.nl/FILES/root/Master/DoorstroomMasters/Euroculture/2009/i.filimonova/ MA_1834509_I_Filimonova.pdf
Gottfries, Nils (2002): Why is Sweden not in EMU. (Miért nincs Svédország a GMUban?) http://www.dallasfed.org/news/research/2004/04euro_gottfries2.pdf
Gould, Arthur (2004): A jóléti állam eróziója. A svéd szociálpolitika és az EU. http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-144/esely/TPUBL-A-144.pdf
Gurria, Angel (2011): Key findings from the OECD’s Economic Survey of Sweden and Economic Challenges Facing Swedish Economy. (Legfontosabb megállapítások az OECD Svédországgal és a svéd gazdaságot érintő gazdasági kihívásokkal foglalkozó felméréséből.) http://www.oecd.org/document/16/0,3746,en_21571361_44315115_46937296_1_1_1_1,00.html
Győrffy Dóra (2006): Globális kihívások és nemzetközi alkalmazkodás. http://epa.oszk.hu/00000/00017/00127/pdf/04gyorffy.pdf
Hill, Richard (1999): Mi, európaiak. Geomédia Szakkönyvek, Budapest Holden, Steinar (2009): The three outsiders and the monetary union. (A három kimaradó és a Monetáris Unió.) http://folk.uio.no/sholden/publikasjoner/outsider-final-draft.pdf
Horváth Zoltán (2007): Kézikönyv az európai unióról. Hetedik, átdolgozott, bővített kiadás. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest Issing, Otmar (2008): Euro. Geburt – Erfolg – Zukunft. (Euró. Születés – siker – jövő.) Verlag Franz Vahlen, München
86
ITD Hungary honlapja. http://www.itd.hu
Jonung, Lars – Vlachos, Jonas (2007): The euro – What’s in it for me? An Economic Analysis of the Swedish Euro Referendum 2003. (Az euró: Mit jelent számomra? Gazdasági elemzés a 2003-as svédországi euró-népszavazásról.) http://www.sieps.se/sites/default/files/57-20072.pdf
Kocsis Györgyi (2000): Az euró a dániai népszavazás után. Koppenhágai elágazás. HVG 2000/40, 8-9.o. Lesz-e euró Svédországban? http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjga/0/15877/1
Luif, Paul (szerk.) (2007): Österreich, Schweden, Finnland. Zehn Jahre Mitgliedschaft in der Europäischen Union. (Ausztria, Svédország, Finnország. Tíz év Európai Uniótagság.) Böhlau, Wien Moore, Keith (2009): Why Sweden won’t join the euro. (Miért nem fog Svédország csatlakozni az euróövezethez.) http://www.swedishwire.com/politics/220-why-sweden-wont-join-the-euro
Muschick, Stefan (2000): Schweden und der Euro. Kluge Zurückhaltung oder feiges Lavieren? (Svédország és az euró. Okos tartózkodó magatartás vagy gyáva lavírozás?) Politische Studien, 51.évf., 2000.november-december. 19-30.o. Müller-Peters, Anke (2001): Psychologie des Euro. Die Währung zwischen nationaler Identität und europäischer Integration. (Az euró pszichológiája. Valuta a nemzeti identitás és az európai integráció között.) Pabst, Lengerich Neuer Anlauf für Euro-Beitritt in Dänemark. (Újabb nekifutás Dániában az euró bevezetéséért.) http://www.boerse-express.com/pages/880185
87
Neues Euro-Referendum in Dänemark? (Új euró-referendum Dániában?) http://de.euronews.net/2009/05/13/neues-euro-referendum-in-daenemark/
OECD honlapja. www.oecd.org
Ódor Tamás (2010): A svédeknek jobban megy, vegyünk koronát! http://ecoline.hu/piac/20100309_sved_korona.aspx
Paetz, Berthold (2000): Das Modell ist tot, es lebe das Modell. (A modell halott, éljen a modell.) http://www.freitag.de/politik/0049-modell-tot-lebe-modell
Persson, Göran (2001): European Challanges. A Swedish Perspective. Humboldt-Rede zu Europa. (Európai kihívások. A svéd álláspont. A Humboldt-beszéd Európához.) www.whi-berlin.de/documents/HRE-Persson.pdf
Polgár Tamás (2005): A „harmadik út” Brüsszelbe vezet? A svéd modell és az európai integráció kölcsönhatása. Européer Reade, J. James – Volz, Ulrich (2009): Too much to lose or more to gain? Should Sweden join the euro? (Túl sok a veszítenivaló, vagy több a nyereség? Csatlakoznia kéne Svédországnak az euróövezethez?) http://www.economics.ox.ac.uk/Research/wp/pdf/paper442.pdf
Rendszerválsággá mélyült az euróövezetben a gazdasági válság. http://www.mfor.hu/cikkek/Rendszervalsagga_melyult_az_euroovezetben_a_gazdasagi_valsag.html
Schlich, Anemone (2004): Das Bild der Europäischen Union in der schwedischen Öffentlichkeit. (Az Európai Unióról alkotott kép a svéd közvéleményben.) Der Andere Verlag, Osnabrück Sebők Orsolya (2008): Euróesélyek. http://www.piacprofit.hu/magazin.html?mag_id=763&hir_id=3392
88
Söderström, Ulf (2008): Re-evaluating Swedish Membership in EMU. Evidence from an Estimated Model. (A svéd GMU-tagság újraértékelése.) http://www.nber.org/papers/w14519.pdf
Studie: Schweden auf dem Weg in die Euro-Zone. (Svédország úton az euróövezetbe.) http://sverigesradio.se/sida/artikel.aspx?programid=2108&artikel=2594124
Svéd miniszterek az euró ellen. http://index.hu/gazdasag/vilag/sved0426/
Swedish PM promotes euro riches. (A svéd miniszterelnök szerint az euró gazdagít.) http://news.bbc.co.uk/2/hi/business/3121775.stm
Tamás Tibor (2003): Az euró hattyúdala? A svéd népszavazás nemzetközi visszhangjából. http://www.nol.hu/archivum/archiv-126459
Valeska, Henze (1999): Das schwedische Volksheim. Zur Struktur und Funktion eines politischen Ordnungsmodells. (A svéd nép otthona. Egy politikai modell struktúrája és működése.) Humboldt-Universität, Berlin
Vinocur, Nicholas (2010): Britain, Sweden, Denmark may remain outside the euro zone. (Nagy-Britannia, Svédország és Dánia továbbra is az euróövezeten kívül maradhat.) http://www.allvoices.com/s/event5416196/aHR0cDovL3d3dy5kbmFpbmRpYS5jb20vbW9uZXkvcmVwb3J0X2JyaXRhaW4tc3dlZGVuL WRlbm1hcmstbWF5LXJlbWFpbi1vdXRzaWRlLXRoZS1ldXJvLXpvbmVfMTM1OTgwNA==
Werner, Henry (2003): Geld und Gemeinschaft. Deutscher Mark-Nationalismus und schwedischer Geldpragmatismus. (Pénz és társadalom. A német márka-nacionalizmus és a svéd pénzpragmatizums.) Nomos, Baden-Baden
89
