KORMOS ERIK DOKTORANDUSZ
Tudománytörténet I. William Baird, History of New Testament Research. Vol. 1. 2010-2011 tanév, őszi félév
Fortress Press, Minneapolis, 1992.
Tartalomjegyzék I.
F ŐRÉSZ : A Z Ú JSZÖVETSÉG KUTATÁS KORAI FEJLŐDÉSI SZAKASZAI .................................. 5 Kezdetek, és a háttér ............................................................................................................................ 5
1.
AZ ÚJSZÖVETSÉG KUTATÁSÁNAK KORAI FEJLŐDÉSE ..................................................................... 6 1.1.
A háttér és a kezdetek .............................................................................................................. 6
Hugo Grotius (1583-1645) .............................................................................................................. 6 John Lightfoot (1602-1675) ............................................................................................................ 6 Richard Simon (1638-1712) ............................................................................................................ 7 1.2.
Szöveg kriticizmus: Mill és Bentley........................................................................................ 7
John Mill (1645-1707)..................................................................................................................... 7 Richard Bentley (1662-1742) .......................................................................................................... 7 2.
KÜZDELEM A „KINYILATKOZTATÁS VALLÁSÁVAL”. AZ ANGOL DEISTÁK ...................................... 8 A kinyilatkoztatás vallásának védelmezője; Daniel Whitby (1638-1725) ...................................... 8 John Locke (1632-1704).................................................................................................................. 9 2.1.
A deisták: Toland, Tindal, Collins, Woolston ......................................................................... 9
John Toland (1669-1722) ................................................................................................................ 9 Matthew Tindal (1657-1733) .......................................................................................................... 9 A betöltött próféciák: Anthony Collins (1676-1729) .................................................................... 10 A csodák: Thomas Woolston (1669-1733).................................................................................... 10 2.2.
Más deisták: Annet, Morgan, Chubb ..................................................................................... 11
Peter Annet (1693-1769) ............................................................................................................... 11 Thomas Morgan (né.–1743) .......................................................................................................... 11 Thomas Chubb (1697-1747).......................................................................................................... 11 3.
ÉRZÉKENYEN A LÉLEKRE: A PIETIZMUS ....................................................................................... 12 A kezdetek: Philip Jakob Spener (1635-1705) .............................................................................. 12 Az értelmezés alapelvei: August Hermann Francke (1663-1727) ................................................. 12 A szövegkritika és az exegézis: J. A. Bengel (1687-1752) ........................................................... 13 Az evangéliumi mozgalmak és az Újszövetség kutatás Angliában. John Wesley (1703-1791) ... 13
4.
CÉLIRÁNYOS TÖRTÉNETI KUTATÁSOK: MÓDSZEREK ÉS AZ ÉRTELMEZÉS .................................... 14 Jean-Alphonse Turretin (1671-1737) ............................................................................................ 14 Johann Jakob Wettstein (1693-1754) ............................................................................................ 15 Filozófiai és nyelvi módszer: Johann August Ernesti (1707-1781)............................................... 16
5.
A TÖRTÉNETKRITIKA ÚJRAÉLEDÉSE: A KÁNON ÉS A MAGASABB SZINTŰ KRITIKA ....................... 16 A kánon problematikája: Johann Salomo Semler (1725-1791)..................................................... 17 Felfedezések a bevezetéstanban: Johann David Michaelis (1717-1791) ...................................... 17 Michaelis és Semler tanítványai: Griesbach és Eichhorn .................................................................. 18 Johann Jakob Griesbach (1745-1812) ........................................................................................... 18 2
Johann Gottfried Eichorn (1752-1827) ......................................................................................... 18 6.
AZ ÚJSZÖVETSÉGI KUTATÁSOK ÉS AZOK TEOLÓGIAI JELENTŐSÉGE ............................................. 19 Augustin Calmet (1672-1757) ....................................................................................................... 19 Nathaniel Larder (1684-1768) ....................................................................................................... 20 Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) ........................................................................................ 20 Johann Gottfriend Herder (1744-1803) ......................................................................................... 21 6.1.
Az újszövetségi teológia kezdetei: Gabler és G. L. Bauer .................................................... 21
Johann Philip Gabler (1753-1826) ................................................................................................ 21 Georg Lorenz Bauer (1755-1806) ................................................................................................. 22 II. FŐRÉSZ : A Z Ú JSZÖVETSÉG KUTATÁSTÖRTÉNETE EGY FILOZÓFIAI VÁLTOZÁSOKKAL TELI KORSZAKBAN ............................................................................................................................. 23 7.
A LIBERALIZMUS SZÜLETÉSE......................................................................................................... 23 Extrém racionalizmus: Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (1761-1851) ...................................... 23 Friedrich Schleiermacher és a vallásos tudatosság (1768-1834) ................................................... 23 Wilhelm Martin Leberecht de Wette (1780-1849) ........................................................................ 24 Frederich Lücke (1791-1855) ........................................................................................................ 25 Johann August Neander (1789-1850) ............................................................................................ 25
8.
A FILOZÓFIAI IDEALIZMUS BEFOLYÁSA......................................................................................... 26 David Friedrich Strauss és Jézus élete (1808-1874) ...................................................................... 26 A korai kereszténység rekonstrukciója: Ferdinand Christian Baur (1792-1860) .......................... 27 A Tübingeni Iskola: Zeller és Hilgenfeld ...................................................................................... 28 Eduard Zeller (1814-1908) ............................................................................................................ 28 Adolf Hilgenfeld (1823-1907)....................................................................................................... 29 Ernst Wilhelm Hengstenberg (1802-1869).................................................................................... 29 August Tholuck (1799-1877) ........................................................................................................ 30 Heinrich Ewald (1803-1875) ......................................................................................................... 30
9. A SZÓ SZERINTI ÉRTELMEZÉS KRITIKÁJA, A TÖRTÉNETKRITIKA ÉS A SZÖVEGKRITIKA AZ ÚJJÁÉLEDŐ TÜBINGENI ISKOLÁBAN ......................................................................................................................... 31 Johann Carl Ludwig Gieseler (1792-1854): A szájhagyományozás szerepe ................................ 31 Herbert Marsh (1758-1839): Az egyszerűen megírt evangélium teóriája ..................................... 31 Christian Gottlob Wilke (1786-1854) Márk prioritása .................................................................. 32 A két forrás elmélet ....................................................................................................................... 32 Hajo Uden Meijboom (1842-1933) ............................................................................................... 32 9.1. János evangéliumának hitelessége: Bretschneider és Tayler ..................................................... 33 Karl Gottlieb Bretschneider (1776-1848) ...................................................................................... 33 John James Tayler (1797-1869) .................................................................................................... 33 9.2. Szövegkritika: Lachmann és Tischendorf .................................................................................. 34 Karl Lachmann (1793-1851) ......................................................................................................... 34 3
Constantin von Tischendorf (1815-1874) ..................................................................................... 35 10. MÉRSÉKELT ÉS KÖZVETETT KRITICIZMUS ....................................................................................... 35 A római katolikus skolasztika ....................................................................................................... 35 Johann Leonard Hug (1765-1846) és a magasabb rendű kriticizmus............................................ 35 10.2. A romantika kora és az angol kivándorlások: Coleridge, T. Arnold, Stanly és Jowett ............ 36 Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) .......................................................................................... 36 Thomas Arnold (1795-1842) ......................................................................................................... 36 Arthur Penrhyn Stanley (1815-1881) ............................................................................................ 37 Benjamin Jowett (1817-1893) ....................................................................................................... 37 11. SZINTETIZÁLÁS ÉS TÖKÉLETESÍTÉS ............................................................................................... 38 Herrmann Olshausen (1796-1839) ................................................................................................ 38 Heinrich August Wilhelm Meyer (1800-1873) ............................................................................. 39 Johann Peter Lange (1802-1884)................................................................................................... 39 Fréderic Louis Godet (1821-1900) ................................................................................................ 39 Ernest Renan (1823-1892)............................................................................................................. 40 Theodor Keim (1825-1878)........................................................................................................... 40
4
I. FŐRÉSZ: A Z ÚJSZÖVETSÉG KUTATÁS KORAI FEJLŐDÉSI SZAKASZAI Kezdetek, és a háttér A szerző egységes képet ad arról, hogyan jelent meg az egyházban a Bibliakritikát kialakító kívánalom, ami nem szükségszerűen volt negatív előjelű a deizmus megjelenése előtt. A formatív faktornak nevezett tényező előtt a bevezetésben rámutat arra a szükségszerűségre, amit az egyház a felvilágosodás előtti évszázadokban kialakított: Az írásmagyarázat alakította a Bibliát, és nem az írás értelmezte önmagát: Az első évszázadokban nem az volt a kérdés, hogyan használják az írásokat, hanem az, hogy egyáltalán mit használjanak Szentírásként. Ez a kanonizációs folyamat egyes könyvek esetében megengedte a gyakorlatban a másodlagos kanonikusságot a kánonon belül. Ez hozta azt a szükségszerűséget, hogy allegorizáló jelleggel használjanak bibliai könyveket a keresztények, de első sorban az Ószövetséget. A középkorban négy jelentést tulajdonítottak egy-egy igének: Allegorikus, anagogikus, betű szerinti, és morális jelentéseket. Ez határozta meg a teológusok Bibliához való viszonyát is. Ez Aquinói Tamásnál tovább szűkült: allegorikus, tropologikus és anagogikus jelentésekre. Reformáció kora: Elavulttá vált az Újszövetség latin fordítása a megjelenő humanizmus követelményei miatt. A rendelkezésre álló néhány görög nyelvű szöveg jelentette az exegézis fejlődésének az alapjait. A reformátorok számára ezért a szöveg első sorban önmagában volt fontos: Ez volt a betű szerinti elemzés feltétele. Ez alakította a reformátorok hermeneutikáját is. A Biblia Isten üzenete, az írás önmagának magyarázója. Mindezek mellett kialakult az a szövegértelmezési irányzat is, ami ma meghatározó: A magyarázat a magyarázótól függ, akinek van egy magyarázati perspektívája. Luther perspektívája a kereszt volt, Kálviné a belső megvilágosodás a Szentlélek által. Mindezekben a szerző hűen összefoglalja azokat a legfontosabb tényezőket, amelyeket a későbbiekben a bibliakritika érint. A magam részéről egy szempontból tartom hiányosnak ezt a megközelítést: Nem foglalkozik és nem is érinti a verbálisinspiráció tanát, ami az egész középkort uralta, mint nézet. Érdekelt volna, hogy ha a reformátoroknak hermeneutikai perspektívája volt, hogyan alakultak ki azok a magyarázatok, amelyeket érint; az anagogikus, morális, etc. befolyásolva az inspirációtól. A későbbiekben éppen az inspiráltság lesz érdekes, különösen, ha a „literal” ihletettséget és a „higher critic” tényét összevetjük.1
1
Szándékosan hagytam meg az eredeti angol kifejezéseket. Megítélésem szerint a magyar fordítási lehetőségek nem fejezik ki teljes egészében azt, ami e szavak tartalmi lényege. A későbbiekben ezt néhányszor hasonlóan nem változtattam meg.
5
1. AZ ÚJSZÖVETSÉG KUTATÁSÁNAK KORAI FEJLŐDÉSE 1.1.
A háttér és a kezdetek
A felvilágosodás korára a kereszténység megörökölte azt, amit a reneszánsz a görög-római kultúra felélesztéseként említett, valamint ebből adódóan két fontos tényezőt örökölt: A szöveghű értelmezés kritériumát és a történetkritika szükségességét. (Annak azt az ágát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy feltárja egy-egy bibliai könyv szerzőségét és hitelességét.) A szerző kiemeli egyes kutatók személyének a fontosságát. Az egész könyv erősségének tartom, hogy egy-egy Újszövetség kutató esetében a neveltetését illetve a temperamentumát is leírja: mindez hatással volt munkásságukra. Hugo Grotius (1583-1645) Briliáns módon bánt már gyermekkorában is a latin nyelvvel. Később nagy tudású jogász lett. Szimpatizált a holland arminiánusokkal, és összeütközésbe került a kálvinistákkal a törvénykezés tekintetében. Az összeütközés olyan mértékű volt, hogy 1618-ban bebörtönözték. E tényezők hatása alatt alkotott. Ő maga arminiánus maradt mindig is, miközben az egyház egységéért dolgozott. Grotius véleménye szerint a természeti törvények továbbra is érvényben vannak és azokat Isten azért adta, mert azok védelme alatt kell élnünk. Egyéb művei mellett a The Truth of Christian Religion című munkájában fejti ki teológiáját, amit egyébként költemény formában ír meg: Általános keresztény teológiai kérdéseket érint KONZERVATÍV álláspontra helyezkedve. Véleménye szerint az szemtanúk élte és tanításaik hitelesítik őket. Ez a hitelesség kiemeli őket a társadalomból: Ezzel megteremti a keresztény imperializmus eszméjét: A kereszténység kiemelkedik a hellén kultúrájú világból. Megteremti annak a feltételeit, hogy az Újszövetséget történeti szempontból értelmezzük. Foglalkozik olyan nyelvi kérdésekkel is, hogyan használják az Újszövetség írói a nyelvet. (Pl.: Parthenosz szó jelentésére rámutat, almah és bethulah is lehet.) Történeti szempontból megerősíti a hagyományt: János sírja Efézusban van, stb., de már részletes szövegkritikát is végez; János 21. része nem János evangélista műve, a Zsid. levelet nem Pál írta. Jakab, ami atyánkfia… később lett a szövegbe betoldva, hogy Jakab tekintélyét erősítsék. Összegezve: Grotius egy szolid történetkritikai írásmagyarázatot követett. Arminiánizmusából eredően a logika útját követi, ezzel megteremti a szövegkritika alapjait. John Lightfoot (1602-1675) Birminghamben született anglikán lelkész volt az apja. Az Ő személyiségét ez a tényező alakította. Teológiát tanult ember volt, a Christ College-ban végzett Cambridge-ben, majd két éven át tanított. Parlamenti tagsága is volt, valamint az egyházon belül számos tisztségre megválasztották. 1652-ben doktorált. Főművének címe: A kánon utáni iratok ihletettsége nem hiteles. A négy evangéliumot egymásmellé rendezve adta ki angol nyelven. Készített egy kereszthivatkozást a LXX és az Újszövetség kapcsolatához. Számos hivatkozást és kommentárt késztett az Újszövetséghez: Pál leveleit párhuzamba állította Philo-val és Josephus-szal. Egyik legjelentősebb műve Horae Hebraice at Talmudicae (1658-78). Négy kötetben latin nyelven publikálta. Rámutat nagyon fontos szövegkritikai szempontokra:
6
1. Jézus a talmud nyelvét használja. 2. Rámutat arra, hogy mi az oka a farizeusok és Jézus szembenállásának. 3. Mindezt ellátja történelmi, evangéliumokon belül.
földrajzi
és
rituális
szokások
magyarázatával
az
Kiemelkedően jó, hogy hosszú évszázadok után Ő volt az első olyan teológus aki felhívta a figyelmet az Ószövetség fontosságára, nem csak mint történeti könyvekre, hanem nyelvi, szövegkritikai szempontból is. Richard Simon (1638-1712) Ő az a személy, akit a modern Bibliakritikával mindenképp összefüggésbe hoznak, mint olyat aki megteremtője ennek. Sem teológus, sem pedig akadémikus szakember nem volt: Történetkritikus volt, sem több, sem kevesebb. Élete során majdnem mindenkivel összeütközésbe került: Jezsuitákkal, janszenitákkal, protestánsokkal és római katolikusokkal. 1678-ban írta a Histoire critique du Vieux Testament címen egyik legjelentősebb művét. Ő volt az, aki arám, arab, héber, szír és egyéb nyelvi, történelmi tényezők alapján felveti azt, hogy a Pentateuchosz olyan, mint egy mozaik. Annak ellenére, hogy művét az egyház elvetette J. B. Bossuet püspök a királyi udvar részéről még tovább támadta. Végül könyvét hivatalosan elégették. 1712-ig, haláláig támadott személyiség volt, de a küzdelem nem ért véget halálával sem. A támadás oka a protestantizmus oldaláról a legelemibb tényezőre vonatkozik; a Sola Scriptura elvét vonja kétségbe. Ez tehát az a kriticizmus, ami bennünket, protestáns teológusokat is erőteljes állásfoglalásra késztet. Nem bizonyos, hogy minden szempontból negatív: Ő foglalkozik pl. olyan exegetikai kérdésekkel, mint a Mát. 16,18-ban Simon Péter és a „kőszikla” szó vonatkozásai.
1.2.
Szöveg kriticizmus: Mill és Bentley
John Mill (1645-1707) 1707-ben adta ki az egyik legjelentősebb művét; az Újszövetség szövegének kritikai kiadását. Egyszerű származású briliáns elme volt, aki tanulmányait Oxfordban 16 éves korában végezte el. A latin nyelv kiváló ismerője és művelője volt. Kiadványában ő készített először a lap alján kritikai apparátust, valamint a műve elején prolegomenát is közölt. Néhány fontos szövegkritikai megállapítást is közre ad: Szerinte a nem kanonikus evangéliumokat (Evangélium a héberekhez és evangélium az Egyiptomiakhoz) hamarabb írták, mint a kanonikusakat. A kérügma Petry-t 69-re datálja, szerinte egyidős Hermász Pásztorával. Ebben a bevezetőben (annak a második részében) a kanonikus könyvek datálását is közli: Mát. 59, Mk. 63, Lk.64, Jn. 97, Jel. 96-ban íródott szerinte. Kritikai kiadását a Textus Receptusra építette. Kockázatos vállalkozás volt ez a maga idejében, ugyanakkor megalapozta a kritikai kiadások jövőjét, annak lehetőségeit, amit az Újszövetség tudománya a jövőben ki is aknázott. Richard Bentley (1662-1742) Mill kortársaként ő készített pontosabb kritikai kiadást. Nem csak Mill munkájára támaszkodott, de a svájci szövegkritikus J. J. Wettstein munkájára is. Mindezek mellett összegyűjtötte a lehetséges kéziratokat és referenciákat is az Újszövetséghez. Alapjában véve arra az újszövetségi kéziratra támaszkodott, amit a 4. században használtak. Saját művét nem tudta soha befejezni, de indirekt módon hozzájárult az 7
újszövetségi szövegkritika jövőjéhez: Hetven éves korában a szeme láttára égett le a Cottonian könyvtár Cambridge-ben, ahonnan kimentette a Codex Alexandrinus-t és biztonságba helyezte. Ezzel jelentős szolgálatot tett az Újszövetség kutatásnak. Összegzés: A deizmus előtti időszakban pozitív előjelű szövegkritika jelent meg. Véleményem szerint ezek a szükségszerűségek azért jelentek meg, mert nem csak a középkori verbális inspiráció nem volt kielégítő válasz a Bibliai ihletettségére a reformáció korában, de a görög eredeti szövegre való támaszkodással egyidejűleg felvetődött az igény a korai, vagy késői görög nyelvű kéziratok feldolgozására is. Mivel rengeteg kézirattöredék állt rendelkezésre (Metzger szerint több mint 5000 töredék) ezeknek a feldolgozását meg kellett kezdeni. Így a megfelelő teológiai, filozófiai háttéren alapjában véve nincs gond a szövegkritikának azzal a válfajával, amit „enyhe kritikának” nevezhetünk. Erre mutat rá hitelesen a szerző.
2. KÜZDELEM A „KINYILATKOZTATÁS VALLÁSÁVAL”. AZ ANGOL DEISTÁK A kinyilatkoztatás vallásának védelmezője; Daniel Whitby (1638-1725) Oxfordban végezte tanulmányait 1653-ban, később a Trinity College közösségébe választották. Korai írásai erősen antikatolikus beállítottságúak, de a kálvinizmus ellen is írt vitairatot. Szövegkritikájában Mill Bibliakiadását használja, annak prolegomenájára támaszkodik. Fő műve: Kommentár a pásztori levelekhez és az evangéliumokhoz, 1703-ban jelent meg. Már az előszóban megfogalmazta a Bibliával kapcsolatos álláspontját: Szerinte az Újszövetség ihletettsége olyan, mit az ószövetségi prófétáké. Nem hitt abban, hogy minden, ami a Bibliában van azt a Szentlélek diktálta volna. Hitt abban, hogy a kereszténység „sarokköve” Jézus, Aki a Messiás. A deizmus logikájával érvel Krisztus üres sírja mellett: Nem lophatták el a testet a tanítványok, mert lerontották volna a keresztény hit megbízhatóságát, de eben az esetben a csodáknak sem lett volna semmi értelme, amik Jézus küldetését példázták. A nyelv szerepét is logikai elvek alapján tartotta fontosnak: Mt. evangéliumát nem héberül írták eredetileg, hanem görögül, mert ha később fordították volna le görögre, hogyan lehetnének a szavak ihletettek? Ő is állást foglal a PARTHENOSZ kifejezéssel kapcsolatosan, szerinte annak a jelentése „szűz”. Továbbá: Lukács tagja volt a 70 tanítványnak, akik pedig annak a 120-nak, akik pünkösdkor vannak jelen. Így kapta Lukács is a Szentlelket. Pál írta a pásztori leveleket beleértve a zsidókhoz írt levelet is. Összegzésül: Tulajdonképpen nem annyira a szöveget, mint inkább a verbális inspirációt támadja, és ehelyett a szó szerinti ihletettség elvét „literal inspiration” vallja. Whitby szemben a deistákkal bemutatta a mérsékelt módját annak, hogy logikai elvek alapján fel lehet építeni a kinyilatkoztatás vallásának tudományát. Itt jegyzem meg, ezzel nem volt egyedül! A 19. században William Miller ébredési mozgalmának is a deizmus volt az egyik mozgatórugója: Miller csalódott a deisták állításaiban, „megtért”, de ennek ellenére mindvégig megtartotta a deista logikáját. Az adventista teológiában mind a mai napig jelen van a deizmus logikája!
8
John Locke (1632-1704) Bemutatja azt a struktúrát személyében, amit a későbbiekben a deisták bibliakritika címén művelnek. Oxfordban tanult természettudományokat és orvoslást. A politika területén is kiemelkedő eredményei voltak. 1683-ban Hollandiában menekült egy üldözés elől. 1690-ben írta az egyik legjelentősebb művét az „Egy esszé az emberi értelemről” címmel. Az evangélium szükségességére mutat rá: az feltárja az emberiség előtt a bűnösség állapotát. Elfogadja Jézus messiási voltát és csodáit is hiszi. A Szentírás hitelességét teljese egészében elfogadta, szerinte két tényező erősíti azt meg: A csodák és a próféciák beteljesedése. John Locke hívő keresztény ember volt, de hatással volt rá a deista filozófia. Kritikája pozitív: pl. a görög nyelv egyes kifejezéseit is megvizsgálja; 1 Kor 12,1 pneumatikos kifejezése hímnemű, tehát nem lelki dolgokra, hanem lelki emberekre vonatkozik… stb. Legjellemzőbb véleménye: a kinyilatkoztatás soha nem lépheti túl a józan ész határait. A deisták kérdezték később: mit kezdjenek a természetfölötti tényével? Hogyan lehet azt a józan ész határain belül azt elképzelni? Az általa kimondott kinyilatkoztatás modell nagyon gyenge lábakon állt. Véleményem szerint Locke politikus volt, hívő keresztény volt, filozófus is, hatott rá a deista filozófia: a józan ész és a logika, de nem volt deista filozófus. Filozófiájának alapja az „idea innata” tagadása volt, de munkájában (amit Baird nem említ) hivatkozik a Sola Scriptura elvére. Enyhe túlzást akkor követ el, amikor éles logikájával meg akar magyarázni minden megmagyarázhatatlant, pl. a kinyilatkoztatást is. Ez az irány a teológia végét jelentené. 2
2.1.
A deisták: Toland, Tindal, Collins, Woolston
John Toland (1669-1722) A deizmus alapjait megteremtő személyiség volt Tindallal együtt. Ír származású, Edinburghban, Glasgow-ban, Leydenben tanult. A későbbi deistákkal összehasonlítva mérsékelt álláspontot képviselt. Egyik jellegzetes munkájának címe: A kereszténység nem csoda. Ebben a művében ír arról, hogy a „csoda” mint terminus, nem természetfeletti kifejezést takar, hanem olyan eseményt, amit átmenetileg nem tudunk még értelmezni, magyarázni. Érdekesség, hogy bár szembenállást mutat a csodákkal, nem veti el a kinyilatkoztatás tekintélyét és a természetfelettit sem. Egyetlen dolgot tesz, a logikát akarja mindenekfelett érvényesíteni, teológiai kérdések megválaszolásában. Célja, hogy a vallást minél inkább összhangba hozza a racionálisan megmagyarázható tényekkel. Matthew Tindal (1657-1733) Magas rangú egyházfőnek a gyermeke, Oxfordban tanult, majd a „Minden Lelkek” Kollégiumába választották tagnak. Római katolikus lett, de az anglikánizmus talaján maradt továbbra is. Hetvenhárom éves koráig publikált. Legfőbb művének címe: A kereszténység egyidős a teremtéssel. Ezzel a könyvével meglapozta a deisták bibliaszemléletét a későbbiekben. 1741-ben fordították németre, így német nyelvterületen is elterjedté vált. Mindemellett kijelentéseiben egészen messzire merészkedett: Azt állította, hogy kereszténység a természet vallásának a revideált változata. Nem vettette el a kinyilatkoztatást, sem a természetfölötti létezést. Az ószövetségi ritualizmust ostobaságnak veszi, mert azok nem racionalizálhatóak, az egész Biblia szövegét pedig egy sokkal, élesebb kritikával illeti, mint Toland. A szöveg értelmezése szerinte természeti teológia. A törvények igazak, de azoknak jelentését meg kell ítélni. Az igazság megértését csak egy korlátozott 2
Frank Sawyer, Filozófiai perspektívák. Reneszánsz, reformáció, felvilágosodás. Sárospatak, 2002, 220-221. o.
9
számú embercsoportnak adta Isten (accommodatio teológiája). Az ortodox hívők számára Tindal megközelítése anomáliákat hozott: Hogy lehettek keresztények az emberek a teremtéskor? Jézus személye speciális kinyilatkoztatás, de nem mindenkinek? Ha a természeten keresztül meg lehet ismerni Istent, hogyan lehetnek az első emberek keresztények? Hogyan lehet, hogy csak néhányan kapnak kinyilatkoztatást? Az accommodatio tanát önmagában látták ellentmondásosnak kritikusai. Tindal teológiájával megteremtette az evolúció és a progresszív kinyilatkoztatás tanának alapjait, ami a későbbiekben elegendő problémát okozott. A betöltött próféciák: Anthony Collins (1676-1729) Ő volt, aki legvilágosabban megfogalmazta a kritikáit. Etonban és Cambridge-ben tanult. John Locke követője volt, az ő tanait fejlesztette tovább. Legfőbb műve Tindal műve után 6 évvel jelent meg: Diskurzus a kereszténység alapjairól és a kereszténység eredményeiről. Művének első fejezetében azzal foglalkozik, hogy a kereszténység hogyan nőtt ki a judaizmusból: Az Ószövetség volt az őskeresztények kánonja, Jézus Krisztus pedig az Ószövetségben megjövendölt és előre vetített Messiás. Véleménye szerint az ihletettség az Ó- és az Újszövetségben korrelatív, egymástól függ. Ezzel együtt elvetette az olyan jellegű hivatkozásokat, mint a Mt 2,15 és a Hós 11,1 közötti kapcsolat. Szerinte az Ószövetség szószerinti ihletettségű, míg az Újszövetség inkább a beteljesedésre mutat rá. A csodák, amelyeket Jézus tett, az Újszövetség sajátosságaihoz tartoznak hozzá, de nem teljes mértékig bizonyítják Jézus messiási voltát. Kicsivel később még messzebb ment az ihletettség kritikájában: Sem allegorikus sem pedig szó szerinti beteljesedés nem lehet garancia a kinyilatkoztatásra, kizárólag a keresztény hit. A csodák: Thomas Woolston (1669-1733) Teljesen szembe helyezkedett a csodákkal. Cambridge-ben nevelkedett, az Angliai Egyháznak volt a felszentelt szolgája. Támadta vitairattal a papságot, majdnem, mint ha ez lett volna a kedvenc sportja. Anglia sokkal toleránsabb volt, mint más országok. Végül Istenkáromlással vádolták és a börtönben halt meg. Kritikával illette a bibliai csodákat. Pl. a fügefa elszáradásáról szóló történetről mondta; nem csoda, hogy a gyümölcstermős szezon után nem hozott gyümölcsöt. A kánai menyegzőn Jézus jó bort adott: Nem volt abban semmi csoda, hiszen ha megtörtént volna alkoholmérgezést kapott volna egész Kána városa. Egyéb kritikai megjegyzéseket is tesz: Miért nem támasztotta fel Jézus Keresztelő Jánost? Mi történt Lázárral a feltámadása után? Miért csak János evangéliuma számol be Lázárról, ha olyan fontos személyiség volt. etc. Támadta Jézus feltámadásának a tényét is. Szerinte teljes egészében csalás volt. Még az időszámításba is kifogást talál: Ha a keresztre feszítés pénteken volt, akkor szombat volt az első nap, és hétfő a harmadik, tehát Jézusnak hétfőn kellett volna feltámadnia. Ha Jézus valóban feltámadt volna, megjelent volna a zsidó főpapságnak, hogy véglegesen bizonyítsa messiási voltát, de mivel ez nem történt meg, megkérdőjelezhető a feltámadás. Érdemes megjegyezni, hogy a bibliai csodákat szarkasztikus kritikával illeti, rámutat olyan kérdésekre, amelyeket a későbbiekben exegetikai úton kell megválaszolni a kereszténységnek. Nem a kritika természetével volt tehát probléma, hanem a végeredmény kimondásával és az egész kritikai természettel. Samuel Bacchiocchi adventista írásmagyarázó külön egy könyvet 10
szentel a Biblia és a bor kérdésének, ott foglalkozik a kánai eseményekkel. Kiindulópontja, hogy etikai szempontból azoknak van igaza, akik azt mondják: Nem lett volna csoda, ha Jézus lerészegít egy egész várost, és azt mondja, hogy ez volt az első jel, amit meg kellett tennie. Ez tehát még a szarkasztikus kritika ellenére is lehet pozitív kiindulópont!
2.2.
Más deisták: Annet, Morgan, Chubb
Peter Annet (1693-1769) Fő művének Jézus feltámadásának vonatkozásai: Válasz a bizonyságtétel próbájára. Nem saját neve alatt írt, álnevet használt. Gyakorlatilag egy morálfilozófus volt. Nem értett mindenben egyet Woolston-nal. Általában a deisták az evangéliumok ellen fordultak, Annet Pál személyét kritizálta. Szerinte az ApCsel megbízhatóbb, mint Pál személye. A történetkritika módszerét követte. Pl. arra a következtetésre jutott, hogy a „mi” kezdetű mondatokat az ApCsel.-ben Szilás írhatta. Thomas Morgan (né.–1743) Rá is igaz, hogy inkább morálfilozófus volt, mint teológus. Pilátus és Jézus párbeszédét ebből a szempontból értelmezte. Véleménye szerint, aki hisz, csupán a természet rendjét követi. Példának Ábrahámot, Noét, Énokhot említi. Szerinte Mózes a vallási rituálékat Egyiptomból vette át. Jézus a természet vallásának helyreállítója volt, nem pedig a zsidók Messiása. Ezt a természetvallást tökéletesen interpretálta Pál apostol. Pált a legnagyobb szabad gondolkodónak tartotta a maga korában. Ezek által közöl egy teljesen logikátlan rekonstrukciót a korai kereszténységről. Többek között tőle ered annak a nézetnek a felvetése is, hogy a Zsid. levelet nem Pál írta, mert eltérő a nyelv stílusa. Thomas Chubb (1697-1747) Nem ismerte sem a latin, sem a görög nyelvet. A történetkritikai módszer metódusát alakította ki: Össze kell gyűjteni a rendelkezésre álló bibliai iratokat, rendezni kell azokat és a hitelességüket meg kell vizsgálni külső és belső eszközök használatával. Chubb volt az első felvilágosodás korabéli gondolkodó, aki megkérdőjelezte a Biblia tekintélyét. Az evangéliumokat anonim írták és hozzárendeltek tekintélyes személyeket. Jézus életét történelmi szempontból kell tanulmányozni. A kánon, amit hivatalosnak tekinthetünk, nem lehet régebbi, mint a harmadik század. Volt, amit pozitív kritikaként művelt: Rámutatott, hogy a bűn, morális állapot nem pedig gonoszság. (Ebben lehet, hogy tévedett, de mindenképpen pozitívumként lehet megnevezni.) Összegzés: A deisták a Bibliát a saját realista perspektívájuk szerint értelmezték, ezzel a legnagyobb konkurenciát teremtették meg a skolasztikával szemben. Véleményem szerint nem minden esetben tették ezt hiába. Részben azért, mert a filozófia mindig is jelen volt a teológiában, és mindig is a saját perspektívájából közelítette meg a teológia állításait, részben pedig azért, mert az egyházat ösztönözte a párbeszédre. A pietizmus fellépése, ami a következő részben található, éppen a túl racionalista gondolkodás ellentétjeként lép fel. Megemlíthetjük még a kálvinizmus dogmatizmussá torzult szélsőségét is Kálvin után: Bizonyíték, hogy szükség volt más megközelítésekre is. Fontos azt is látni, hogy éppen a deista filozófia és a racionalizmus sarkallta a kutatókat a későbbiekben a Biblia régészeti és nyelvi rekonstrukciójára, ami a mai napig sem ért még véget.
11
3. ÉRZÉKENYEN A LÉLEKRE: A PIETIZMUS Általánosan jól mutatja be a szerző azt a problémát, amit a pietizmus szövegkritikáját jelenti: Minden szerzőnél kiemeli a hit szerepét, ellentétben a deisták észérveivel. A pietisták hangsúlyt fektetnek a lelki ajándékokra, a megtérésre. Emellett megjelenik az intellektuális igény is. Ezek az elemek befolyásolják az Szentíráshoz való viszonyukat is. A pietizmus lutheránus területeken jelent meg, így a Sola Scriptura elve az irányadó: Az intellektualitás hatására az Írás eredeti szövegéről van szó a szövegkritika esetében. Ennek fontosságát szükségesnek tartom kiemelni: Az Amerikai Egyesült Államokban a szövegkritika ellenlábasaként megjelent ugyanis a későbbiekben olyan mozgalom, ami teljesen egészében eltekintett az eredeti szövegtől. E mozgalom hatása ma is kimutatható a puritánok teológiájában.3 A pietista mozgalom elsődleges célja a Biblia elmélyült tanulmányozása volt, ez befolyásolta a szövegkritika további sorsát is. A kezdetek: Philip Jakob Spener (1635-1705) Német pietista volt, Salzburg mellett született, a nagymamája hite, pietizmusa hatott rá. Nem vált jó rendszerező teológussá, de az „élet vezetés” teológiáját követte a protestáns ortodoxia helyett. Fő műve a Pia Desideria (1675) három részben jelent meg külön kötetekben. Spener hitte, hogy az egész Szentírás ihletett, de üzenetének alapja első sorban az Újszövetség volt. Fokozott figyelmet fordított az eredeti szöveg tanulmányozására és filozófiai, valamint exegetikai eszközök használatára, csakúgy, mint Grotius munkájára. A Galata levélről mondott öt prédikációjában figyelhető meg, hogyan kezeli az Újszövetség szövegét: A történelmi szituációt is komolyan véve következetes exegézist végez. Véleménye szerint Pál apostol szemben áll a zsidósággal a törvények miatt. Ebből a szempontból emeli ki az 5,22 szövegét a lélek gyümölcseit. Érthetően a pietizmus hatása alatt kissé eltúlozva annak jelentőségét, szembeállítva a törvénnyel. Hasonlóképpen az újjászületés jelentőségét is kiemeli: 2 Pét 1,14 „részesei lettünk az isteni természetnek” szerinte egy lelki ajándék, amit Krisztus által nyerhetünk el. A legfontosabb tényező, hogy Spener szemben az ortodoxiával egy dinamikus teológiai irányt képviselt. Az értelmezés alapelvei: August Hermann Francke (1663-1727) Lübekben született, Erfurtban és Kielben tanult, majd 1684-ben felvételizett a Lipcsei Egyetemre, ami a lutheránus ortodoxia fellegvára volt akkoriban. Pietizmusára jellemzően arról számolt be egy alkalommal, hogy mielőtt a Jn. 20,31-ről prédikált volna térden állva hangokat hallott az Úrtól, amire felelt. Ez a párbeszéd lett meghatározójává az egész pályafutásának. Számos gyülekezetben szolgált lelkészként. Hitte, hogy az egész Biblia az Ó- és az Újszövetség teljes egészében a Szentlélek által ihletett. Szerinte a reformátorokkal egyetértve egy textusnak egy jelentése van, de a jelentés ihletett. 1712-ben kiadta Luther Bibliafordításának revideált változatát. Ez egy kismértékű kritikai kiadás volt, szerinte ugyanis a lutheri szöveget szakrálissá tették időközben. Ebben valószínűleg teljes egészében igaza volt. Ez történt a KJV 3
Lásd: Knight, Georg R., Helyünk a keresztyén világban. A hetednapi adventista gondolkodás története. Adventi Irodalmi Műhely- Felfedezések Alapítvány. Budapest, 2008. Valamint: Ball, Bryan W., The English Connection. The Puritan Roots of Seventh-day Adventist Belief. James Clarke, Cambridge, 1981.
12
angol nyelvű Bibliával is a 19. századra, illetve megfigyelhető ez a Károli magyar szövegével is a 20. század különösen első felében. Véleménye szerint erre a revízióra azért volt szükség, hogy folyamatosan alkalmassá tehessük a Szentírás szövegét a prédikálhatóságra. Ehhez a munkához a Textus Receptus John Fell kritikai apparátusával kiegészített változatát használta fel. C.H. Canstein támogatásával ez a szöveg lett a Hallei Bibliaintézet fordítása, amit több mint két millió példányban adtak ki. Francke exegézisében kettős elvet követett: sensus spiritualis és sensus mysticus; a Szentírás megértése mélyebb a szavaknál. Ebben tét el az ortodoxiától. Kiadványában számos helyen hangsúlyt fektet az érzésekre és a benyomásokra. Fontos, hogy a sensusra teszi a hangsúlyt a lectio practica helyett. A szövegkritika és az exegézis: J. A. Bengel (1687-1752) A legfontosabb szövegkritikus volt a pietisták között. Württembergben élt, de a hallei pietisták közé tartozott. Nem a túlzott lelkiség elkötelezettje volt, hanem a keresztény skolasztikát visszaidéző gondolkodó. Jelentősek voltak az írásai. Filozófiával is foglalkozott; kedvencei közé tartozott Ciceró és a keresztények közül Crysostomos. Publikációjában megjelent a négy evangéliumot harmonikussá tévő építő kritika. Négy oszlopba rendezve adta ki a négy evangéliumot német fordításban. Ezt látta el bőséges kritikai jegyzettekkel; összesen több mint 4000 oldalt tett ki. Kiszámította Jézus születését, ami szerinte biztosan dec. 25-én volt. Az evangéliumok keletkezési ideje: Mt. 39, Mk. 41. Lk. 46. Jn. 63-ban íródott. Próféciamagyarázatokat is készített a Dániel és a Jelenések könyvei alapján kiszámítva a jövőt: szerinte a világ 7777 és 7/9-ed évig fog fennállni. 1725-ben adja közre a Prodromus Novi Testamenti Graeci Újszövetség kiadását. Számos szövegvariánsra hivatkozik és hibákra mutat rá. Így a szövegkritika ellenlábasa lett az Isten igéjének az „eredeti tisztasága” alapján. (Ez utóbbi volt a célja.) 1734-ben jelent meg művének a második kiadása. A görög szöveg 368 oldal, a lapok alján pedig kritikai apparátus található. Ezekben a lehetséges szövegvariánsokat teszi közzé a szerző, valamint a kereszthivatkozásokat az Ó- és az Újszöv. között. Történetkritikai módszert követ, de megmarad annak az enyhébb változatánál. (Lower Critic.) Az evangéliumi mozgalmak és az Újszövetség kutatás Angliában. John Wesley (17031791) Mivel közismertebb személyiség, kizárólagosan a szövegkutatással és Bibliahasználattal kapcsolatos dolgokra korlátozódtam: Néhány nagyon fontos adat: 40 000 alkalommal prédikált, 250 000 mérföldet tett meg ennek érdekében, 200 írott munkája jelent meg. Manapság divattá vált feltételezni, hogy egy lelkész „kiég”. Ha valaki ilyen nagy teljesítményre volt képes, annak oka minden bizonnyal a Bibliához való viszonyban is kereshető. Mindemellett természetesen az is fontos, ami a pietizmus jellemzője: belső megtérés fontossága. Wesley gondolkodásának alapja a „népi teológia” volt. Minél nagyobb tömegek elérése az evangéliummal. Ez határozta meg a Bibliahasználatát is: teológiájának magva a szotériológia volt. Mullen szerint Wesley prédikációinak 75%-a hivatkozásokat tartalmaz a görög Újszövetségre. Ezzel együtt hermeneutikájának a lényege volt, hogy az egész Szentírásra használja a hit analógiáját. Ez 13
egy-egy textus értelmét is „felülírhatta” a szerző szerint. Pl. Róma 9,13 „Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem…” Isten az egész Biblia szerint: szeretet. Tehát ezt az igét is e szerint kell érteni. Készített egy Bibliafordítást, ami kb. 1200 helyen tért el a KJV-től. A változásokat az alábbiak szerint készítette el: 1. Szövegkritika a Bengel Biblia alapján, 2. nyelvi modernizáció; pl. szeretet a karitász helyett, 3. görög szöveg pontosabb visszaadása, 4. több teológiai céltudatosság; pl. „shall” helyett „will”. Wesley a Gnomon latin szövegét használta a Bengel Biblia módosításához. Általában a szó szerint értelmezést követte, de néha allegorizálásba is tévedt. A legfontosabb, hogy Wesley bizonyosságát adta annak, hogy a Biblia teljesen elegendő arra, hogy Istenről való kijelentés legyen. Tőle ered az a kijelentés, hogy „minden, ami a megváltásunkhoz és a megigazulásunkhoz elegendő az benne található a Bibliában.” Összegzésül: Számomra nagyon jó a pietizmusnak ez a megközelítése. Néhány esetben a puritanizmust és a pietizmust, mint a kegyesség primitív irányzatait próbálják feltüntetni egyes taológusok. Baird rámutat arra, hogy ezek az emberek nem csakhogy komolyan vették a Szentírást, de szövegkritikát is végeztek, ami elengedhetetlen része a tudományos teológiai megközelítésnek. Különösképpen nem lehet igaz az, hogy az őszinte hit ellensége lenne a tudománynak, úgy ahogyan a felvilágosodás korában sokan vallották.
4. CÉLIRÁNYOS TÖRTÉNETI KUTATÁSOK: MÓDSZEREK ÉS AZ ÉRTELMEZÉS Ahogyan a pietizmus érintette Európát, hamarosan a filozófia egy új irányvonala jelent meg Leibnitz-el, amit Christian Wolff népszerűsített. Ennek oka a pietizmus hitvilága volt. Leibnitz filozófiája szerint a világot úgy kell értelmezni, mint egy jól, vagy rosszul működő gépezetet, amiben szabályok és törvények alapján működik minden. Állítása szerint Isten a kozmológia szabályai szerint nyilatkoztatja ki magát. Ez értelemmel is felfogható és nem áll szemben a hittel sem. Véleményem szerint Leibnitz filozófiájának megjelenése arra a hiányosságra válaszolt, amit a pietizmus teremtette meg. A pietizmus korába a hit irányába tolódott el a hangsúly túlzottan is, így kimaradt a racionalizmus és a hit egymáshoz való viszonya. Jean-Alphonse Turretin (1671-1737) Genovában született. Személye tipikus példája annak, hogy az ortodoxia hogyan mozdult el a szövegkritika irányába. Apja kálvinista professzor volt Francois Turretin, aki az hitte, hogy Istent kizárólag az isteni kinyilatkoztatás által lehet megismerni. Ez a kinyilatkoztatás a Szentírás. Alphonse Turretin Leidenben, Cambridge-ben
14
és Oxfordban folytatott tanulmányokat, a felvilágosodás szellemében. Népszerű prédikátor lett hamarosan. 1705-ben az egyháztörténeti tudományok professzora lett. Teológiája: Egész életére jellemző volt a lelkiekben mutatott mérték és tolerancia. Érdeklődést mutatott a természettudományok felé. Newtonnal is találkozott személyesen. (Aki pedig a Biblia, de különösen az apokaliptikus könyvek irányába mutatott érdeklődést.) Mindez meghatározója volt gondolkodásának. Mivel a természet törvényeit is vizsgálta, szerinte a kinyilatkoztatás és a teremtés között harmonikus egyensúly van: A speciális kinyilatkoztatás inkább Isten természetét mutatja be. Hitte (nem pedig kutatási eredményei alapján jutott el erre a véleményre), hogy a vallás a kinyilatkoztatás autentikus formája. A kereszténység a zsidóság felett áll. Kritikájára jellemző volt: „a természetfölötti racionalizmus” vagy más szóval „racionális ortodoxia”.4 Exegetikai metódusa: Legfőbb munkájának címe: Concerning the Method of Interpreting Sacred Scripture, 1728-ban jelent meg. Két részre osztotta a munkáját: Hibás módszerek és helyes módszerek. A hibás részben elítéli a katolikus papság exegetikáját. Allegória és tipológia elítélt módszerek. A jó exegézis részben annak történelmi talajával foglalkozik. Megemlíti ezek között Philót és a kabbalát is. Az igéket két kontextus alapján értelmezte: történelmi és nyelvi. Szerinte a történelmi helyzet meghatározója az üzenetnek: Babilon és Egyiptom szerepet játszottak a próféciák beteljesedésében. Pl. Jóel próféciája a Lélek kitöltetéséről betejesedett az ószövetségi próféták idejében és még egyszer Pünkösdkor. Számos szövegkritikai megjegyzést is tett, pl. a hilasztérion használata a Róm 3,25-ben, ami egy szent helyet jelent a frigyláda tetején eredetileg, szerinte átvitt értelemben kell venni: Engesztelő áldozatot jelent. Teológiájában átmenetet biztosít az Ó és az Újszövetség között, de törést okoz a korábbi teológiában a felvilágosodás inspiratív hatása alatt. Ő alkotta meg a historiai exegézist: Ez fokozatosan a dogmatikus megközelítés felől a kortörténeti felé tart. Nem volt negatív törekvés. Véleményem szerint nagyon fontos alapelveket alkotott meg, elszakítva a teológiát a szükségtelen allegorizáló értelmezéstől. Johann Jakob Wettstein (1693-1754) Baselben született, apja lelkész volt ott. 1714-ben utazott Párizsba, majd Londonba. A skolasztikusok műveit tanulmányozta, majd lehetősége nyílt a féltve őrzött Codex Alexandrinust is szemrevételezni. Ezek után tért vissza Baselbe, ahol apjának volt a segédlelkésze. Népszerű igehirdető volt, helvét irányzat szerint végezte szolgálatát. Hamarosan konfliktusba került a protestáns ortodoxiával. Szövegkritikai kutatásai: 1730-ban adott ki egy prolegomenát az Újszövetséghez. Ezt névtelenül jelentette meg Amsterdamban. Véleménye szerint szövegkorrekciót kellene végrehajtani az Újszövetségen, aminek alapja a Codex Alexandrinus, valamint kis mértékben a latin nyelvű és a szír változatot is ajánlja. 1751-1752 között jelentette meg két nagy kötetben Újszövetség kiadását; 966 és 896 oldalban hivatkozásokkal tele. Általában az Újszövetség szövege néhány sorban a lap tetején volt olvasható, alatta pedig hosszan a kommentárok és az észrevételek. A kisbetűs és nagybetűs kódexeket külön betűvel jelezte. Ez a kiadás képezte az Újszövetség fordítások alapját a 20. század elejéig. Nem csak a szavakat, de még a betűket is 4
A két kifejezés szó szerint fordítva a szerzőtől.
15
kritika alá veti; pl. ha egy egyes, vagy többes számot kifejező határozott névelő különbség van a szövegben. Nagyrészt azokat a kritikai kiegészítéseket veti fel, amelyeket a Neste szöveg is. Kiadványának második kötetében, a végén közöl egy végjegyzetet, amiben összefoglalja a szövegértés metodikáját. Filozófiai és nyelvi módszer: Johann August Ernesti (1707-1781) Klasszikus filozófus volt, egyesek Német Cicerónak hívták. 1742-ben kapott meghívást a Lipcsei Egyetemre, ahol 1756-ban Rektor is lett. Egészen idáig csendesen teltek az évei. Alapvetően ortodox volt a bibliaszemlélete pietista „beütéssel”, ezt családi öröksége formálta ki, apja szász protestáns püspök volt. Legjelesebb munkája volt az Institutio interpretis Novi Testamenti 1761-ben. Ebben instrukciókat közölt Frank Guide című írásmagyarázatot segítő művéhez, valamint Turretin Methodo-jához. Már a prolegomenában közli, hogy a Szentírás pontos megértése két tényezőn múlik: „A világos megértés és a pontos interpretáció.” Exegetikájában rámutat annak a fontosságára, hogy az eredeti nyelvben elengedhetetlen megtalálni a szavak korhű jelentését, minél pontosabban, annál jobb. Ezt a jelentést csak a kontextus befolyásolhatja.5 E közben beszél szó szerinti jelentésről, történeti értelmezésről és filozófiai tényezőkről is az értelmezésben. Továbbá: „Miközben a görög nyelv szabályait követjük, fontos elv marad, hogy a görög nyelvet sémita jellemzőkkel együtt lássuk”. Az Újszövetség héber, arám és szír háttérrel is rendelkezik. Másod sorban ajánlja, hogy az ókori írókat fordítsák le, és azok szövegeit alkalmazzák az írás értelmezésében. Halála után adták ki a Notes on The Books of the New Testament című művét, ez már a higher kritika felé mutat. Jellemzően egymáshoz nem tartozó szavakat rendelt egymáshoz. Pl.: mysterion és a martyrion. Nagyon durván lép fel az allegorikus értelmezés ellen. Elutasítja még az olyan értelmezést is, hogy a kígyó Num 21,9 alapján Jézust szimbolizálná. Ezzel a kritikájával már az Újszövetségen belüli allegóriát is kritizálja, ami nem helyes irány. Ernesti ezzel teremti meg a szövegkritikának az a válfaját, ami nem kívánatos a kereszténység körében, és amit higher kritikának (szubjektív szövegkritikának) nevezünk.
5. A TÖRTÉNETKRITIKA ÚJRAÉLEDÉSE: A KÁNON ÉS A MAGASABB SZINTŰ KRITIKA Hamarosan megjelent a szövegkritika neológnak nevezhető formája. Nagyon sokan negatívumot látnak a történetkritika ezen ágában,6 ennek ellenére rámutat a szerző nagyon helyesen két tényezőre; a higher kritikát is végző személyek magas szintű műveltségére, és arra, hogy több pozitívumot is hozott ez az irányzat az Újszövetség kutatásban. Kiemeli már az előszóban az egyik legfontosabb tényezőt: a pietizmus túlkapásai is hozzájárultak a szövegkritika ilyen irányú kialakulásához. Mindez azoknak figyelmeztető jel, akik hajlamosak akár a pietizmus (vagy puritanizmus) akár a dogmatizmus irányába haladni a szélsőségekig.
5 6
109. o. 3. bek (A későbbiekben ez nekem lesz fontos.) G. Maier, A történetkritikai módszer vége, Budapest, 1997.
16
A kánon problematikája: Johann Salomo Semler (1725-1791) Lipcse mellett született Saalfeldben. Kezdetektől két szellemiség befolyásolta: A pietizmus misztériuma és az új empirikus racionalizmus. Az apja könyvtárában nőtt fel, kiváló ismerője volt a latin és a görög nyelvnek, de a hébert is folyékonyan beszélte. A Hallei Egyetemen Baumgarten tanítványa volt. Wolff filozófiáját is tanulta a természetfeletti létezésről, ami Wolf szerint a Bibliában található. 170 különböző művet publikált. Semler Teológiai perspektívája: Szerinte a Biblia az isteni kinyilatkoztatás rögzített formája, de ezt a természet törvényeivel és az okozati tényezőkkel harmóniában írták. A teológiában feszültséget lát az objektivitás és a szubjektivitás között, az objektivitás a vallás, a szubjektivitás pedig a teológia. Így az Ó és az Újszövetség között is ezt a feszültséget látja: Az Ószöv. szerinte a törvény, az Újszöv. pedig az evangélium. A kereszténységet vizsgálat alá kell vetni e kettőség alapján: a belső igazságokat a külső kriticizmus eszközeivel kell megmérni. Legfontosabb munkája a kánon kritikája: Abhandlung von freier Untersuchung des Canon. Négy részben adatta ki 1771 és 1776 között. Ennek része az újszövetségi kutatása is: A latin fordításokat veti kritika alá a görög nyelv segítségével. A Vulgatához készít egy kritikai apparátussal ellátott kiadványt is. Ír Róma 16. részéről is, szerinte nem Páltól származik. A 2 Kor. szerinte egy páli töredékekből összeállított levél. 2 Pét a II. századból származik, a Zsid levél szerzője nem lehet Pál. Mindezek ellenére szintézist képezett a kereszténység és a teológia között: Megerősítette azt az elvet, hogy a Biblia szerzőségének a hitelessége nem kérdőjelezhető meg, mert Jézusról a szemtanúk tudtak hiteles képet adni. A kettősség a hermeneutikájára is jellemző volt: kombinálta az akkomodációs hermeneutikát és a históriai kriticizmust. Felfedezések a bevezetéstanban: Johann David Michaelis (1717-1791) 1750-ben jelent meg munkája Introduction címmel. Doktori disszertációja a héber szöveg kritikájáról szólt: Megerősítette a pontok és a magánhangzójelek szerepének fontosságát. Kiváló képességű író volt, nyelvtani és szótani kiadványt készített a héber nyelvhez a szír, az arám és az arab nyelvekhez is. Mózes törvényeinek pontos fordítását késztette el angol nyelvre. Teológiai álláspontja: Sokkal konzervatívabb volt, mint Semler: Nem vonja kétségbe Isten omnipotens és omnipreasens hatalmát, valamint az istenség oszthatatlanságát a Szentháromságban. Véleménye szerint az ortodox dogmák meghatározói az emberi gondolkodásnak. Dogmatikáról írt művét latinul és németül is kiadja. Jelentős az Újszövetség kiadása is német nyelven. Ez saját fordítása, amit a lábjegyzetekkel lát el „hogy a hozzá nem értők is olvashassák”. Jelentős az Újszövetséghez kiadott bevezetéstana is. Ebben felveti, hogy ha külső bizonyítékokat keresünk az Újszövetség hitelesítéséhez, azt látjuk, hogy az egyházatyák, csakúgy, mint az eretnekek egyforma tekintélye fogadták az Újszövetséget, de a látásmódjukban különbség volt. Ha belső bizonyítékok alapján vizsgálódunk, úgy tűnik, hogy az írók héber nyelvűek voltak, de görög nyelven írtak. Szerinte azok a személyek írhattak ihletett művet, akik közvetlenül vették a Szentlelket, így Lukács pl. nem ihletett műveket írt, de azok alkalmas beszámolók lehetnek. János és Máté szerinte ihletettek, de a másik két evangélium a fent említett okok miatt nem ihletett. Mivel az Újszövetség írói arám nyelvűek 17
voltak, ezért hibákat követtek el, amikor leírták a leveleiket, és az evangéliumokat. Figyelemmel tanulmányozta a keleti nyelveken megjelent Újszövetségeket is: szír, arab, kopt, etióp, arám, perzsa, latin, gót, szláv. Kritikája tipikus példája a magasabb elvű kritizálásnak: A könyvek keletkezésének helyét, idejét és a szerzőséget veti kritika alá. Kritikájában nem vethető el minden. Pl.: Hitte, hogy a Mt ev.-ot Máté írta, aki az adószedő volt, és akiről a Mt. 9,9 ír. Hitte, hogy eredetileg héber nyelven íródott kb. 41-ben, később fordították görögre. Sok bevezetéstani álláspontja szintén helyénvaló a mai kutatások fényében is: Pál első római fogsága 63-65, második 66-67-ben. A kettő között leveleket is írt.
Michaelis és Semler tanítványai: Griesbach és Eichhorn Johann Jakob Griesbach (1745-1812) Frankfurt mellett egy kis városban született; Butzbachban, Frankfurtban nőtt fel. Édesanyja pietista volt, így ez a hatás már gyermekkorában érte, egyébként pedig anyja latinul és görögül is olvasott. Griesbach Tübingenben, Halleben és Lipcsében tanult. Halleben találkozott Semlerrel. 1773-ban lett teológiai professzor, majd 1775-ben kapott tanári állást Jenaban, ahol egyháztörténetet tanított. Hermeneutikája: Gramatiko-historial értelmezést követett. Legfőbb műve Lectures on the Hermeneutics of the New Testament. Alapvető célja az volt, hogy megtalálja eredetileg mi volt a vizsgált szöveg célja, ezek után sokat foglalkozott a görög nyelvvel, mint metaforikus és figuratív jelenséggel. (Foglalkozott a hapax legomenonok szerepével is.) Végül pedig az egész Újszövetség vonatkozásában értelmezte azt a 19. században kialakul új nézet szerint: Felhasználva történelmi, földrajzi, régészeti, topográfiai, kronológiai ismereteket is. Sokan méltatlanul elfelejtik, hogy Griesbach lower kritikát alkalmazott, általában csak a szinoptikusokhoz kapcsolódó művét szokás említeni. 1774-ben kiadta az evangéliumok szövegét Mill és Wettstein munkáit összevetve. Egymás mellé rendelte a 4 evangéliumot, és ő adta ezt a címet annak, hogy Synopsis. Később a többi újszövetségi könyvet is megjelentette. Több szövegforrásra is támaszkodott. Használta a Codex Alexandrianust, Codex Bezat, Codex Claramontanust és a régi latin szöveget is. Két kötetben adta ki az Újszövetségének kritikai kiadását 1796-ban és 1806-ban. Griesbach megkülönböztető szövegkritikát alkalmazott elődjeihez képest, azok munkáit használta fel. Véleménye szerint éppen úgy értelmezhető a Biblia, mint bármilyen más könyv. Ebben merőben eltért a pietista gyökereitől a felvilágosodás eszmeiségének hatására. Johann Gottfried Eichorn (1752-1827) Mint a legtöbb felvilágosodás korabéli kutató Ő is lelkészgyerek volt. Göttingenben tanult Michaelisnél és C. G. Heynenél. 1775-ben a keleti nyelvek tanítója lett a Jenai egyetemen. Hatalmas munkabírású ember volt, hajnal 5-től este 9ig dolgozott általában, közben legalább 20 órát tanított egy héten, naponta csak egyszer fél órát töltött étkezéssel. Kritikai munkáját a Bibliáról széles körben alkalmazták, négy kiadást is megért. Az apokrifekhez is készített történeti kiegészítőt. Azt hitte, hogy a mitológia a primitív emberek megértését segíti elő. Ennek a felfogásnak az eredménye lett, hogy az írásmagyarázatot mitikus interpretációként fogta föl. Ezt a koncepciót különösen olyan részek esetében alkalmazta, mint a Genezis, valamit az angyalok megjelenése egyes esetekben.
18
Az újszövetségi bevezetése: Az evangéliumok szerzőségének esetében az Urgospelt említ, mint forrásmunkát, ami az evangélisták, de különösen János apostol használt fel. Nem vitatja el Páltól az Efézusi levelet és a 2 Kor-ra sem mondja, hogy töredékekből állna össze. Ezzel szembe helyezkedik Semlerrel. Róma 16-ot nem tartotta a levél részének, azt később csatolták hozzá. A Zsid levelet Nem Lukács, nem Pál, nem a római Clement és nem is Barnabás írta, hanem szerinte egy jól képzett Alexandriai személy, valószínűleg Apollos. Jakab és 1 Pét szerzőségét is problematikusnak látta. Kritikája Michaelis tudományán nyugszik. Így higher kritikát alkalmaz. Összegzés: A tulajdonképpeni szövegkritika ekkor alakult ki. Ez az, ami minden írásmagyarázó elsődleges problémája. Baird erőssége, hogy rámutat a pozitív tényezőkre is: A legmesszebb menő kritikát alkalmazó teológusok mind képzett emberek voltak, nagyon magas fokon művelték az ókori nyelveket, és mindegyikőjüknek volt egyházi héttere. Ezek elgondolkodtató tényezők. Mindemellett erősségnek tartom, hogy végigvezet bennünket a szövegkritika kialakulásának útján. Alapos forrásmunkában mutatja be azokat az eredményeket is, amelyek a mai kutatások tárgyát képezik úgy a bevezetéstanban, mint a szövegkritikában.
6. AZ ÚJSZÖVETSÉGI KUTATÁSOK ÉS AZOK TEOLÓGIAI JELENTŐSÉGE A felvilágosodás kora és a protestáns ortodoxia együttesen hozták azt a fordulatot, hogy az újszövetségi kutatásoknak teológiai jelentősége is lett, valamint az Újszövetségi Teológia önálló tudományággá kezdte magát kinőni. Mindez az 1700-as évek végén indult el és máig tartó folyamat. Ennek a kezdeteire mutat rá Baird ebben a fejezetben. Ezt a formálódást, mint minden korszakban a társadalmi fejlődések is formálták. 1775-ben volt a világ addig ismert legnagyobb földrengése Lisszabonban, 5000 ember halt meg 5 perc alatt; az emberek azt kérdezték, miért? Voltaire megírta a Candide avagy az optimizmus c. művét, de az emberek nem voltak már olyan optimisták a világ természetes rendje felől. Ez ismét azt eredményezte, hogy konzervatív irányba fordultak a Bibliakutatók. Augustin Calmet (1672-1757) Úgy ismeri a köztudat, mint a legaktívabb és legeffektívebb római katolikus bibliakutatót. Az alapokat Breuil-tól tanulta, aki protestáns teológus volt, valamint a héber nyelvet is protestánsoktól tanulta. A Moyer-Moutier apátságban tanult filozófiát és teológiát. 1706-ban lett professzor Párizsban. Munkájában a történet kritika módszerét alkalmazza, annak konzervatív formáját. Meghatározó számára a Trenti Zsinat, ami beemelte a kánonba az apokrif iratokat is. Az Újszövetséghez terjedelmes kommentárt írt, amit 1707-1716-ig fokozatosan adtak ki. 17251726-ig jelent meg a harmadik kiadás nyolc kötetben. Az evangéliumokban Máté és Lukács nemzetségtáblázatában talál kronológiai eltéréseket. Megvizsgálja Jézus csodáit, foglalkozik a Mt. 16-ban a Petrosz-petra kérdéssel, ő azt a szír szöveggel veti össze, ahol nincs hímnemű és nőnemű változata ennek a szónak. Szerinte nem eredeti a Mk. evangéliumának hosszabb végződésű változata, az 1 Ján 5,7-et is ki kellene hagyni a szövegből. 2 Tim-t Pál a második 19
római fogsága idején írta. Jézus megfeszítésének időpontja a pászkabárány megöletésének a napján történt, az utolsó vacsora Nisan hónap 13-án, csütörtökön volt. Kritikája egyik jellemzője, hogy nagyon sokszor több benne a képzelgés, mint a valós adatokra való támaszkodás. Pl. Mk ev. szerzője nem János Márk volt. Timóteus püspök volt Efézusban, amit Ignatius levelére alapoz. Érdekes azonban, hogy katolikus létére a sola scriptura elvét vallja és a felvilágosodás eszméinek hatására a protestánsokhoz hasonló szövegkritikai munkát végez. Nathaniel Larder (1684-1768) Hawkuhrst-ben született, tanulmányait Londonban végezte a Dissenting akadémián, majd tizenhat évesen került Utrechtbe és Leidenbe a későbbi tanulmányai érdekébe. 1729-1954-ig volt a londoni presbiteriánus gyülekezet lelkésze. Mindig viharos volt a szolgálata, végül eltávolították onnan. Fő munkájának címe: The Credibility of the Gospel’s History. Szövegkritikája a szavakig menően komoly. Pl.: Lk szerinte nem arról beszél, hogy az egész világot írta össze a helytartó Jézus születésekor, hanem az oukoumené csak az ő országára vonatkozna. Így ott megváltoztatja a szöveget is: „ország”-ra. Jézus csodáit tanító jelleggel vette, nem a megtörténést vizsgálja. A fügefa elszáradása szerinte valós csoda, csakúgy, mint Jairusz lányának és Lázárnak a feltámasztása. Csak ezt a három csodát nevezi meg és említi csodaként, a többit másodlagosnak tartja. Larder historiai kriticizmust vall, (higher) ennek ellenére: Mk evangéliumát János Márk írta, de a Péter prédikációit összegyűjtve, Mt eredetileg görög nyelven írta evangéliumát, Mk hosszabb végződése eredeti. A Zsid levél Pál írása, görög nyelven írta Itáliában. 2 Tim. az első római fogsága idején írta. Mindezek ellenére nem maradt immunis a felvilágosodás korának szellemére. 1758-ban négy diskurzust adott ki, amiben rámutat a négy evangélium közötti különbségekre, továbbá a démoni erők és azok valódiságát kritizálja az evangéliumokban. Krisztus szerinte valóságos és teljes ember volt testben, lélekben, isteni hatalma csak felülről és így kívülről származott. Ezzel vitatja el az ige ihletettségét. Az accomodációs ihletettséget vallja. Ez így önmagában kissé ellentmondásos: Az accomodatio nem ihletettség ellenes szemlélet. A higher kritika további irányzatai rámutatnak arra, hogy veszélyes talaj az ige ihletettségét elvitatni. Egyben ez már a liberalizmus előszele volt, másfelől pedig annak a felfogásnak az előfutára, hogy lehet bár a Szentírásnak erkölcsi mondanivalója, de a szövegét csak úgy érdemes venni, mint bármely más irodalmi terméknek. Az 1730-as évektől ez a felfogás uralkodott. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) Szászországban született ortodox lutheránus lelkész gyermekeként. 1746-ban kezdte teológiai tanulmányait Lipcsében, de az irodalom és a dráma jobban érdekelte. Medicinát is tanult. Berlinben zsidó filozófiát tanult Mendelson (a zeneszerző) nagyapjától. 1767-1769-ig irodalomkritikusként dolgozott Hamburgban. Ez meghatározóvá vált a későbbiekben munkássága számára. Három hatás érte egyszerre: ortodoxia, deizmus, és a neológia. Szembehelyezkedett a neológusok teológiájával, és kompromisszumot keresett az ortodoxia és a felvilágosodás zűrzavara közepette. Egyik munkájának címe ezt jól kifejezi: The Education of The Human Race. Ennek jegyében a progresszív kinyilatkoztatásban hitt. 20
Hite szerint közvetlenül Jézus halála után az őt követők összegyűjtötték a róla szóló történeteket, ez lett az ősevangélium (Urgospel). Szerinte ez az ősi primitív gyűjtemény a nazarénus evangélium, amire Jeromos is hivatkozik. Lk és Mk sémita evangéliumot használtak. János, aki ismerte a korábbi három evangéliumot felhasználta a héber nyelvű régebbi változatot is. Hamburgban jó ismerőse volt Hermann Samuel Reimarusnak, aki a sémita nyelvek professzora volt. Lessing legismertebb publikációja a Fragments of an Unknown. Talált egy töredéket a Wolfenbüttel könyvtárban, aminek nem tudta a helyét megállapítani, erről szól a publikáció. Hét „töredéket” jelentetett meg, ezekkel Semler vitázott, mert szerinte a teológia felülírása, amit a kereszténységről Lessing ír. Lessing szerint Jézus pietista zsidó volt, ebből alkottak a tanítványai egy új vallást. A fordulópont a kereszt volt, innen kell számítani az új vallás eredetét. Johann Gottfriend Herder (1744-1803) Pietista családból származik, orvostudományt tanult Königsburgban 1762-ben fejezte be. Később foglalkozott teológiával is. Ez után Rigába költözött, ahol a Katedrál Iskola tanára lett. Ez idő alatt mutatott érdeklődést a nyelvek és az irodalomkritika irányába. Professzionális író volt, összegyűjtött munkáit 30 kötetbe rendezve adták ki. Főművében a Ideen zur Philosophie der Geschishte der Menscheit-ben az emberi faj evolúcionista fejlődése mellett foglal állást. A Biblia jellegét tekintve elvetette az orotodox kinyilatkoztatásról szóló dogmát és e mellett a történetkritika módszereivel dolgozott. Pl. a Genezist nem tekintette többnek, mint egy közelkeleti költő szép írásának. Jézus Hegyi Beszédében a kereszténység etikai tanításait látta. Szerinte Jézus nem úgy halt meg, mint mártír, vagy egy hős, hanem mint az emberiség megmentője, mint a legalázatosabb és a legcsendesebb valaki. Elvetette a halhathatatlanságot is. Mk evangéliumát „független” evangéliumnak tekintette, nem pedig egy válogatásnak, ami Mt és Lk. műveinek lenne a kivonata. Jn ev. nem keletkezhetett hamarabb, mint a század vége, mert teljesen eltér a másik háromtól. Jakabot és Júdást Jézus testvéreinek tartotta. Jakab szerinte nem állt konfliktusban Pállal: Jakab a farizeusoknak írt és egy szép példát mutat arra, hogyan kell etikai szempontból nevelni valakiket. Az Asumptio Mosis idézését Júdás levelében bizonyítéknak tartotta arra, hogy a káldeusokank Mezopotámiába is szólt a kereszténység üzenete, mert a történet egy káldeus legenda volt. A Jelenések könyvét Jeruzsálem pusztulása előtt 6-7 évvel írták, így a jövendölések magyarázatát is abban kell keresni. (Ez esetben nem volt következetes a történetkritika eredményeiben.)
6.1.
Az újszövetségi teológia kezdetei: Gabler és G. L. Bauer
A protestáns ortodoxia nagy hibája volt, hogy habár az egész írást a Genezistől a Jelenések könyvéig ihletettnek tekintette, az egyes textusokat az egyházi dogmák alátámasztására használták. Ezzel a nézettel harcolt a felvilágosodás. Néhány csata után, azonban meg kellett fogalmazni, hogy milyen teológiai következtetéseket lehet levonni a Biblia szövegéből, ha azt nem dogmák alátámasztására használjuk föl. Ezt a gondolkodást indította el Gabler és Bauer. Johann Philip Gabler (1753-1826) Frankfurtban született a Jenai egyetemen tanult Griesbach és Eichhorn tanítványaként. Legfőbb műve Dicourse on the Proper Distinction 21
between Biblical and Dogmatic Theology, and the Right Determination of the Aims of Each. Ez a mű bibliai és rendszeres teológia egyben: Biblikus teológia, mert a történetkritika módszereit alkalmazza a vallás értelmezésére és rendszeres teológia, mert a filozófia eszközeivel fogalmazza meg az egyes állításait. Az accomodatio hermeneutikáját alkalmazta. Művének legfőbb eredménye: Korábban a rendszeres teológia használta az Újszövetséget, ily módon felé helyezkedett az Újszövetségnek. Baird rámutat, hogy Gabler ezt a folyamatot fordította meg: Az Újszövetségi teológia nem rendszeres teológia, ezért instrukciókat ad a dogmatikának, nem többet. Ilyen módon a hermeneutika segíti az exegézis eredményeit, nem korlátozza azokat. Georg Lorenz Bauer (1755-1806) Hiltpolsteinben született Nürnberg mellett. Aldorfban tanult 1772-75-ig, itt találkozott Gablerrel. Egy évvel Gabler halála előtt kapott meghívást a heidelbergi fakultásra. Felismerte a rendszeres teológia és az újszövetségi teológia között tátongó űrt. Munkája sokkal racionálisabb, mint Gableré. Nem csak az Újszövetséghez, hanem az Ó-hoz is írt egy bevezetést 1794-ben. Újszövetségi teológiájában az exegézis kihívásaival foglalkozik. Kiemelkedő műve 1782-ben jelent meg; Collection and Interpretation of the Parabolic Stories of Our Lord. Kritika alá vonja az allegorikus példázatértelmezést, véleménye szerint minden parabola egy bizonyos dolgot fejez ki. Bauer, Gablerhez hasonlóan a mítosz hermeneutikát alkalmazza. Bauer sok olyan elemet vél felfedezni az Újszövetségben, ami szerinte mitologikus. Másik főműve a Biblical Theology of the New Testament négy kötetben jelent meg. Első kötet a négy evangélium krisztológiája 380 oldalban, a második antropológia és teológia a szinoptikusok alapján és a jánosi iratok teológiája 390 oldal. A harmadik 310 oldalban; a keresztény vallás az apokalipszis és a péteri iratok alapján. A negyedik kötet Pál teológiájáról szól. Nem csak exegetikai, de etikai szempontból is megvizsgálja az Újszövetség tanításait: Mi Jézus tanításaiban a legfőbb etikai irányvonal? Szerinte ez elsődlegesen az első három evangéliumban jelenik meg. Ez a tanítás szerinte Jézus hívása, hogy legyünk engedelmesek az Isten törvényének. Az etikai következtetései úttörő jellegűek. Eddig a dogmatikától függött az etika, ilyen módon a filozófia több befolyást gyakorolt rá. Bauer megközelítésében az Újszövetség tanításaiból közvetlenül vonja le az etikai következtetéseket. Méltán nevezi ezt a korszakot Baird az Újszövetségi teológia kezdeteinek. Ügyesen tisztázza a különbséget a szisztematika, mint dogmatika és szisztematika, mint Újszövetség között. Egyben ennek a tudományágnak a megszületésével egy korszak lezárult és a liberalizmus a küszöbön lévő társadalmi változások miatt megérkezett.
22
FŐRÉSZ : A Z Ú JSZÖVETSÉG KUTATÁSTÖRTÉNETE EGY FILOZÓFIAI VÁLTOZÁSOKKAL TELI KORSZAKBAN
II.
7. A LIBERALIZMUS SZÜLETÉSE Találó a szerző megjegyzése a teológiai koncepciót illetően is, hogy Európa a 19. századba úgy érkezett meg, mint a „menny felé tartó hajó viharban”. A liberalizmust ismét társadalmi változások okozták: Napóleon, nem csak a világot akarta meghódítani, de a teológiát is befolyásolta, amikor könyvtárakat gyújtottak fel katonái. A racionalizmus filozófiája pedig, mint minden filozófiai irányzat, hatást gyakorolt a Biblia értelmezésére is. Így a korszak nagy kérdése az volt; hogyan élheti túl a kereszténység a modernizmus romboló hatásait, illetve merre kell tartania ebben a világban? Extrém racionalizmus: Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (1761-1851) Stuttgart mellett született Leonbergben. Apja megpróbálta a teológiát a racionalizmussal ötvözni, de ez nem volt sikeres, halála előtt nem sokkal eltávolították a hivatalából. Paulus a Tübingeni iskolában tanult 1779-84-ig. Jenai egyetemen kezdett tanítani. Paulus védőbeszéddel oltalmazta kollégáját Fichte-t, aki az ateizmus elkötelezettje volt. Újszövetség kutatása jelentős, különösen az evangéliumok terén. Ez Life of Jesus címen jelent meg. Szolgálata elején egy három kötetes kommentárt adott ki Philological-Critical and Historical Commentary on The New Testament címmel. Az evangéliumok szerinte: Márk rövidítette a Mt és Lk evangéliumokat. (Kivonatolta). Szerinte a keresztény hit nem több és nem kevesebb, mint hinni Jézusban. A tudomány feladata, hogy ezt rekonstruálja minél pontosabban. A rekonstrukció folyamatát szkepticizmussal fűszerezve kívánta megtenni: Lk 3-ig elfogadja Jézus születését. Mária isteni hatalommal volt „beárnyékozva”. Jézus megszületett, mint ember és ifjú korában alakult ki benne a messiási öntudat, amit az esszénusok befolyása alakított ki, erre Keresztelő János személye a bizonyíték. Szerinte Lázár nem halt meg csak aludt, így támasztotta fel Jézus a halálból, a többit nem kell szó szerint érteni. A feltámadás sem volt valós csoda. Jézus gyógyításainak a titka volt, hogy megtanulta az egyes betegségeket, és azokat kezelve gyógyított, de csak akkor, ha azok nem voltak végzetes kimenetelűek. Két félt csodával van dolgunk; az egyik szerint Jézus valami jót tett, a másik félével rámutatott természetfölötti erejére: Ezeknek etikai tanítása van inkább. Szerinte Jézus sem halt meg valójában, inkább halálos transzba esett. A katona lándzsadöfése nem azt bizonyította, hogy Jézus már meghalt, hanem azt, hogy még él. A feltámasztást Isten munkálta ebből az állapotból, a természet törvényeit és erőit felhasználva. Amit Paulus mindenáron el akart érni, éppen azt nem sikerült neki: a teológiát a racionalizmus köntösébe bújtatni. Friedrich Schleiermacher és a vallásos tudatosság (1768-1834) A 19. század legnagyobb teológusa volt. (Mivel közismert személyiség életéről csak a legfontosabbakat írom.) 23
Breslauban született, református családban, a pietizmus értékeivel is egyet értett. 1804-ben lett a Halle-i egyetem lelkésze és professzora. 1807-be Berlinben telepedett le a Református Szentháromság Gyülekezet lelkészeként. Alapító tagja volt a berlini Egyetemnek. Többek között tanítványai közt szerepelt Ott von Bismarck is, a későbbi kancellár. Amikor 65 éves korában meghalt tüdőgyulladásban tömegek álltak sorban az utcákon népszerűségét jelezve. Vallásos gondolkodása: Rengeteg publikációja jelent meg, és a szóbeli befolyása is jelentős. Legfontosabb munkája a The Christian Faith 1821 és 1822. Kálvin Institutio-ja óta a legjelentősebb rendszeres teológiai mű. Alapja a vallásos öntudatosság. Szerinte a vallás és a teológia közötti elválasztó vonalat meg lehet húzni: a vallásban fenomenológiailag elemezhető az érzés és a tapasztalás, a teológia pedig intellektuális reflexió a vallásra. Ez a koncepció határozta meg alapvetően hermeneutikáját és exegetikai munkáit is. Hermeneutikája és kritikai kutatásai: Három különböző típusú írása van; hermeneutikai teóriák, kritikai kutatások, exegetikai és teológiai szintézisek. Kritikája történeti és nyelvi kritika. Az Újszövetséget úgy kell értelmezni, mint bármilyen más könyvet, de a biblia üzenetéhez hűségesen ragaszkodni kell, ez egy speciális hermeneutikai elv. Véleménye szerint két féle értelmezés lehetséges: grammatikai és egy technikai - psychologiai. Szerinte abból kell kiindulni, hogy értsük meg a szerzőt, mint embert. Ebben a szellemben a lower kritikát alkalmazta, és fontosnak tartotta a történeti kutatások eredményeit. Megítélésem szerint szintézisbe hozta a felvilágosodás korabeli kutatások eredményeit azzal a hermeneutikai kulccsal, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül soha: az írás ihletettségével. Ellenkező esetben a higher kritika oldalára lépünk át és szélsőséges irányzatba tolódik el a szövegkritikánk. Ebben a szellemben írta meg a Life of Jesus című művét. Ő volt az első olyan akadémikus személy aki exegetikai és teológiai reflexió formájában dolgozta fel ezt a témát. Felosztja jézus életét három periódusra: nyilvános szolgálat (születéstől kezdve a letartóztatásáig), Jézus letartóztatása (letartóztatástól kezdve a mennybemenetelig) és végül a mennybemenetele. Schleiermacher nagy eredménye, hogy ez a már említett szintézis a teológiai gondolkodás pozitívumait emelte ki. Wilhelm Martin Leberecht de Wette (1780-1849) Tanulmányait Weimarban és Bernben végezte. Később Jenában Grishbach és Paulus tanítvány lett. Ez után 1807-1810-ig a Heidelbergi fakultáson volt. 1822-49-ig Weimarban kapott professzori állást. A racionalizmus híve volt, de életében mindvégig ragaszkodott az autentikus hithez. Teológiai perspektívája: Különböző teológiai területeken publikált, de legjelentősebbek az ó- és újszövetségi kutatásai. Készített egy német nyelvű Újszövetség fordítást is, amihez felhasználta Lücke szinoptikus evangéliumi kiadását. Két kötetes a Keresztény Teológia című műve (1813-16) három kötetben jelent meg keresztény etikája (1823-24) egy kötetben a vallás befolyásoló erejéről (1827) valamint szintén egy kötetben a keresztény hitről (1846). Az Újszövetség kutatásai jelentések: egy hosszabb monográfiát publikált Jézus haláláról. Ezen a művön keresztül, mutatja be históriai, exegetikai és teológiai beállítottságát. Jellemzője 1. szolíd történetkritika, 2. világos elveket fogalmaz meg. Ezek az elvek megtalálhatók az Introduction to the New Testament című művében: A bevezetésében elárulja, hogy a higher kriticizmust követi, mint elvet. Ennek ellenére érdekességként jegyzem meg, hogy Baird 24
rámutat Wette szerint az első keresztények titka a Krisztusba vetett hit volt és a Szentlélek ereje, aki feltöltötte őket igazsággal és szeretettel. Tehát nem vitatható el a szerző szerint Wette-től az, hogy a kereszténység lényegéről alapvetően konzervatív módon gondolkodik. Az első részben szövegkritikával és nyelvi kritikával foglalkozik. Bevezetéstanában is konzervatív. A Zsid levelet Pál írta, az evangéliumokat szerinte görögül írták eredetiben is. A Gal levelet is Pál írta az efézusi szolgálata iránt. János nem pótevangéliumot írt, hanem hellén evangéliumot, amiben elmagyarázza, hogy Krisztus az Isten Fia. Így a „logosz” szerinte nem „ige” és nem „ok”. Felosztja történeti szempontból az Újszövetséget: 1. Vannak zsidókeresztények (Szinoptikusok, ApCsel, Pét. levelek, Jakab, Júdás, Jelenések.) 2. Alexandriai hellén kultúrájú keresztények (János iratai, Zsid. levél.) 3. Pált követő keresztények (Pál levelei). Feszültséget lát az objektív történelmi tények és a szubjektivitás között, inkább fordul a szubjektivitás irányába. Frederich Lücke (1791-1855) Magdeburgban született, Halle-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait 1810-ben. Két évvel később Göttingenbe költözött. 1816-ban Berlinbe költözött ahol de Wette és Neander tanítványa volt. Itt kötött barátságot Schleiermacher - rel. 1818-ban hívták Bonnba a teológiai fakultásra. 1827-ben tért vissza Göttingenbe. 1818 és 1827 között aktív publicisztikai munkát végzett. 1843-ban végleges kinevezést kapott Bursfeldben az ottani egyház élére, mint vezető lelkész. Hermeneutikája: Három jellemzője van. Schleiermacher hatása, racionalizmus és a természetfölötti hatalom elismerése. Bibliai kritikája a történelem objektív eredményein nyugodott, de azokat a kritikai kutatások eredményeivel együtt használta, valamint a kereszténység belső megélése volt az, ami a hermeneutikáját befolyásolta. Ez utóbbi a Schleiermacher öröksége. Jeles kutatója volt az Újszövetségnek is; Az emberi lélek „egységes” ezért a megértés alapja az emberi lét. 1820-32 között elkötelezettje volt, hogy a jánosi írásokról publikáljon. 1832-ben jelent meg az utolsó, a Jelenések k.-ről. Szerinte János evangéliumát a Ázsia Minor tartományban írták. Ellentétes kifejezései Jánosnak etikai tanítást tartalmaznak. János írásainak eredeti nyelve a görög volt, de hebraizmusok és aramizmusok is találhatóak benne. Mint ahogyan a perspektívája ki is fejezi; érzékeny az Újszövetség mondanivalójára és érzékeny a teológiai tartalomra is. A lower kritikát alkalmazza, ami nyelvi, grammatikai, lingvisztikai elemzések eredménye nála. Egyben a történeti értelmezést is fontosnak tartja. Johann August Neander (1789-1850) Egyháztörténész volt, aki az Újszövetség történeti kutatásaival is foglalkozott. Meglepő volt a teológiai konzervativizmusa az akkori angol nyelvterületen. Zsidó származású, aki 17 éves korában megkeresztelkedett és a Neander (újember) nevet vette fel. Halle-ban járt egyetemre, ahol Schleiermacher volt a mentora. Egyháztörténeti kutatásaiban komoly figyelmet szentel az egyházatyák írásaira és azok kiadásaira: St. Bernard 1813, Chrisostomos 1822, Tertullianus 1824, Pascal 1847. Ezen felül a korai egyház történetéről is publikált, de különösen érdeklődést mutatott a gnoszticizmus iránt. Neander is publikált Life of Jesus címen egy könyvet. Schleiermacherhez hasonlóan ő is azt írta, hogy Jézusban folyamatosan fejlődött és növekedett az Isten-tudat.
25
Szövegkritikájában a filozófiát ötvözi az exegézissel: Kánában a víz azért változott borrá, mert Jézus használta a természet erőit: „teremtő energiát” alkalmazott. Kritikájában erősen függ a János evangéliumától, kissé háttérben hagyja a szinoptikusokat. Egyik legjelentősebb műve a History of the Planting and Training of the Christian Church. Ebben két kategóriát különböztet meg az Újszövetségen belül: Egyik a levelek a másik az ApCsel. Mindkettő szerinte egyháztörténeti jelentőséggel bír. Vizsgálódásaiban helyet ad az olyan magyarázatoknak is, mint az ApCsel-ben Péter látomása Kornéliusszal kapcsolatosan. Szerinte ez a Galata levél elején található Pál-Péter vita alapja. Jakab szerinte valóban Jézus édestestvére. Véleménye szerint az első századi kereszténység flexibilis volt, nem pedig dogmatikus. A kereszténységnek három irányzata volt: Jakabi, páli és jánosi. Pál és Jakab két különböző kegyességi irányzatot mutat be. Fontos megállapításai között található, hogy a Biblia szép példája annak, Isten milyen sokféleképp nyilatkoztatja ki magát a történelemben. Összegzés: Annak ellenére, hogy a liberalizmus viharos időszakában nehéz eligazodni, a teológia számára sokkal kiegyensúlyozottabb korszakot hozott a változás. Ennek oka, hogy az egyházak teológusai „kényszerítve” voltak a liberalizmussal való szembefordulásra. Ez pedig pozitív eredményeket hozott.
8. A FILOZÓFIAI IDEALIZMUS BEFOLYÁSA A 19. század elején jellemző irányvonal volt, hogy a teológusok válaszoljanak a felvilágosodás korában a kereszténységnek címzett „kérdésekre”. A legkomolyabb kihívásokat Wilhelm Friedrich Hegel jelentette. Lücke és Neander megpróbálta harmóniába hozni a természetfölöttit a természetessel, az objektivitást a szubjektivitással, a testet a lélekkel, de ez csak korlátozott sikerrel történt meg. Hegel ezt a kettősséget kérdőjelezte meg. Hegel Kant befolyása alatt azt állította, hogy a lélek a transzcendens manifesztációja, más néven Abszolút Lélek. Elutasította azt, amit a vallások mondanak, hogy a lélek az isteni erő megnyilvánulása lenne, mint Isten Lelke. Sok teológus követte Hegel filozófiáját, néhányan úgy, hogy ez a „követés” nem volt tudatos. A legtöbben, pedig ha más nem közvetett úton voltak Hegel befolyása alatt. Olyanok is voltak, akik hegeliánus krisztológiát vallottak. David Friedrich Strauss és Jézus élete (1808-1874) Ezt a művet egy 27 éves géniusz írta, aki bombaként robbant be a köztudatba, legalább úgy, mint Luther 95 tétele. Ludwigsburgban született nyári szállása pedig Württembergben volt. 13 éves korában vizsgát tett latinból, héberből és görögből. Ezzel felvételizett a teológiai felkészítő iskolába Blaubeuren-be. Itt egy hasonlóan feltörő, nagy tudású géniusz képezte: Ferdinand Christian Baur. 1825-1829-ig Strauss Tübingenben tanult. Hegel filozófiájának hatására megírta Jézus életét, amit 1835-ben adott ki. A reakció nagyon gyors volt: A konzervatívak a fakultáson feldühödtek, megbotránkoztak, a liberálisok pedig 1839-ben állást adtak neki a Zurich-i egyetemen. Itt a városi tanácsba is beválasztották. Megvizsgálta Schleiermacher Jézus életéről szóló munkáját is. Az alapkérdése ez volt: Schleiermacher a hit Jézusáról beszél, de vajon a történelmi vizsgálódás Jézusa is megáll-e a kutatások mérlegén? A Jézus életéről szóló könyv egy kétélű éles kard volt: negatívuma, hogy szükségtelenül a racionalizmus oldalán áll, pozitívuma, hogy követi a mitologikus hermeneutikát. Strauss 26
felosztja három periódusra Jézus életét: 1. születés és gyermekkor, 2. nyilvánosság előtti élet, 3. passió, halál és feltámadás. A természetfeletti események magyarázatára az egyetlen elfogadható alternatívát a mitológiában látta. Nem tartotta többnek Jézus személyét egy átlagos embernél, igaz megjegyzi, hogy különleges képességekkel volt ellátva, ami isteni. Kritikája miatt pietista oldalról személyét azonosítják a 666 számmal, Ő lenne a fenevad bélyegének viselője. 1836-37 között saját művének védelmezése érdekében írt, mivel összeütközésbe került többekkel, leginkább Baurral. Baur támogatta a szabad kritika elvét, de ezt már ő sem tudta. Strauss későbbi írásaiban változtatott véleményén. Megváltoztatta művének címét is: The Life of Jesus for the People. Most már az alapvető kérdés is más volt: Egy dolgot kell tudnunk, hogy az evangéliumok történetileg hitelesek, megbízhatóak-e vagy sem. Halála előtt egy évvel adja ki az utolsó művét, amiben világos kérdéseket tesz fel, és válaszol meg: 1. Még mindig keresztények vagyunk? – Nem, mert csak töredékes az ismeretünk Jézusról. 2. Még mindig vallásosak vagyunk? – Definíciótól függ: Ha Istenben hiszünk, akkor nem, ha a kozmikus Abszolút lényben, akkor igen. 3. Mit tudunk az univerzumról? – Mindig a legfrissebb tudomány alapján kell tájékozódni, ez akkor Darwin elmélete volt. 4. Hogyan rendelkezhetünk az életünk felett? – Híres emberekkel példázódik; Mozart, Schiller képességeket kapott, de a filozófia az, ami kihozta belőlük a tudást. Ez a legutolsó munkája fejezi ki leginkább Strauss teológiai beállítottságát: géniusz volt, aki használhatta volna képességeit konstruktív teológiai alkotásokra is, de részben a filozófiai és a társadalmi hatások együttes befolyása miatt túlerős kritikával illette a Bibliát. A korai kereszténység rekonstrukciója: Ferdinand Christian Baur (1792-1860) A legünnepeltebb egyháztörténésze volt a 19. századnak. Schmidenben született Stuttgart mellett egy olyan lelkész fiaként, aki görögre, héberre, latira tanította. A Tübingeni Iskolában tanult újszövetségi exegézist. Diplomája átvétele után egy kicsiny város helyi lelkészeként szolgált. Később Tübingenbe hívták ahol újszövetségi exegézist, keresztény etikát, egyháztörténelmet, dogmatörténetet tanított. Teológiai munkássága: Teológusként vallotta, hogy a teológia históriai tudomány. A történeti teológia megértését nála erősen befolyásolja a német idealizmus szemlélete. Isten, mint az Abszolút Lélek befolyásolja a történelem folyását. Ennek megértése a teológia. Ezért a történetkritika az a módszer, amivel e teológiát meg lehet közelíteni. Hegel filozófiájának befolyása alatt állt. Történeti vizsgálódás alá veti a dogmatika nagy tételeit, beleértve a Szentháromságot is. Újszövetségi kutatásainak egy része a bevezetéstant érinti, ez egyháztörténészi munkájából adódóan természetes. 1-2 Tim levél páli szerinte, de már a Tit levelet úgy gondolta, hogy második sz. közepén írta valaki. A Korinthusi gyülekezetben Krisztus pártiakról és annak ellenzékéről beszél. E két tény mutatja be, hogy milyen következtetésekre jutott a történelmi vizsgálódás alapján. Három nagy vetületben beszél a kereszténységről: 1. Korai kereszténység Jézus és a keresztény Origenész. Az Újszövetséget történeti rekonstrukció alá veti. Szerinte Jézus fellépése, Isten országának a meghirdetése, egyben az egyház kezdete. Ezért az egyháztörténetet az Újszövetségtől kezdve kell elkezdeni, ami az írásmagyarázat keretét biztosítja. 27
2. Pál kontra zsidókereszténység. A küzdelem 70 után indul szerinte. (Valójában hamarabb, már a jeruzsálemi gyülekezet kialakulása és Pál Szíriába küldése érezteti a feszültséget.) ApCsel és a Gal. 2 szerinte egymás kiegészítése. Csak négy olyan levele van Pálnak, ami a történeti szituációról szól: Galata, 1,2 Korinthus, Róma. Ezek rámutatnak a judaizmus és a pogányság között álló feszültségre. 3. Korai kereszténység: Helyreállítás és alkalmassá tétel: Az apostoli kor utáni korszak kereszténységét veti kritikai vizsgálat alá, de ezt is az Újszövetség fényében teszi: A Zsid. Jakab, 1 Pt és az ApCsel valamint a Szinoptikusok fejlődést mutatnak a zsidó és a pogánykereszténység egymás közötti viszonyában. Krisztus, mint egy kozmikus megváltó lerombolta a válaszfalat a nemzetek között. Külön beszél johannita kereszténységről és a gnoszticizmusról is. E helyreállító munka részeként veti vizsgálat alá az Újszövetség szövegét is: Szerinte Mk evangéliuma a 2. század közepén íródott, az író használta Mt és Lk evangéliumát is a szerkesztéshez. Valamikor 139 körül proto-Lukács szerkesztette a Lk evangéliumát felhasználva Mt-t. A Mt ev. 130 körül keletkezett egy héber nyelvű ősevangéliumot követve, illetve annak a fordításaként. Teljes újszövetségi kritikáját agy lehet összefoglalni: 1. hegeli filozófia, 2. történetkritika, 3. keresztény hagyományok, amelyek megerősítik a kinyilatkoztatást. Szerintem accomodatios hermeneutika szerint gondolkodott, bár erről Baird nem ír konkrétan. A Tübingeni Iskola: Zeller és Hilgenfeld Az iskolához tartozó személyek éppúgy, mint Baur is első sorban történészek voltak. Megítélésem szerint a ma használatos történetkritikai módszer, amit magyar nyelven így mondunk azonosítható a Tübingeni Iskolával. Nem látom indokoltnak, hogy higher critic kifejezést történetkritikának fordítsuk, mert nem derül ki belőle, hogy az illető tudós hogyan viszonyult az ihletettséghez. Eduard Zeller (1814-1908) Kleinbottwarban született állami tisztviselő fiaként, akire a német humanizmus gyakorolt erős hatást. Kedvenc olvasmányai közé tartozott Strauss minden műve, azok szellemiségével és teológiai vonalával egyetértett. 1833-ban ment a Tübingeni Iskola teológiai fakultására, ahol elnyerte Baur bizalmát. Baur legidősebb lányát vette el feleségül 1847-ben. Marburgban filozófiát is tanult 1862-ig. Azután Berlinbe hívták, majd tíz évvel később Heidelbergbe. Zeller gondolkodását alapvetően filozófia határozta meg. A görög filozófia történetét dolgozta fel és írta meg. Zeller kritikájának alapja a külső bizonyítékok összevetése a Bibliával. Így pl. az ApCsel-ről azt mondta, hogy 170 körül írták, Baurral egyetértve Lukácsra Marcion hivatkozik először, tehát ez az első bizonyíték a keletkezésre, ez pedig 140 körül lehetett. Péter csodatételét az ApCsel-ben szarkazmussal illeti. Péter látomását Koirnéliusszal kapcsolatban teljes egészében történelmi alapok nélküli eseménynek veszi, így nem foglalkozik vele különösebben. Pál említi a Gal 2,11-21-ben a pogányok kérdését így a Kornéliusz történetet Lukács saját alkotásának tartja. Beszél kétféle 28
keresztény csoportról: Pauliánusokról és zsidó keresztényekről. Zeller úgy hitte, hogy nagyon sok levél szerzője, vagy kiegészítője 110 és 130 között Krisztus után fejezte be az Újszövetség egyes könyveit. Adolf Hilgenfeld (1823-1907) Egy kis német faluban született Hilgenfeldben protestáns ortodox lelkész gyermekeként. Később a pietizmus felé vonzódott. 1841-ben küldték Berlinbe egyetemre. Elsőként Hengstenberg és Neander befolyásolták. 1847-ben a Jenai egyetemen tanult, de nem volt megelégedve azzal így azt otthagyta. 1850-ben kapott professzori állást. 1856-ban ajánlották felszentelésre. 1890-ben lett teljes jogkörrel rendelkező professzora a Janai egyetemnek ahol 84 éves koráig 1907-ig tanított. Számos alkotást publikált az Újszövetséggel kapcsolatosan. Legjellegzetesebb a Historical - Critical Introduction to the New Testament (1875). Kritikája jól dokumentált kutatásokon alapul, de Baur tendenciája ott van árnyékként. Szembeszáll az egyházi tradíciókkal és belemerül a higher kriticizmusba. A kánonról úgy gondolja, hogy az egyház gyűjteménye amit pauliánus és péteri iratoknak kell tekinteni, és ami híven tükrözi a két irányzat közötti konfliktust. Ezen a két csoporton belül olyan pártok voltak, mint a Pál-Apollós, és a Kéfás-Krisztus csoport. Ezek harcának a hiteles egyháztörténeti lenyomata az Újszövetség. A Jelenéseket Néró korára teszi Jeruzsálem pusztulása előtt. A keresztények kegyessége hasonló az esszénusok zsidó kegyességére. Hitt egy primitív héber nyelvű evangélium létezésében, amiből a szinoptikusok görög nyelven megszerkesztették a maguk írásait. Máté és Mk ismerője volt a pro-páli leveleknek, Lk pedig Mk után, de Marcion előtt, tehát 100-110 körül írta műveit. Habár Hilgenfeld elmerült a Tübingeni Iskolában, nem volt pozitív hatással rá. Ezt Baird is megjegyzi. Egyszerűen úgy is lehet tekinteni, hogy a konzervativizmusra volt egy reakció a történetkritikának az a válfaja, ami már az ihletettséget is megkérdőjelezi. Ernst Wilhelm Hengstenberg (1802-1869) Fröndenbergben született egy kis faluban Westphalia mellett református lelkész gyermekeként. Törékeny egészségi állapota miatt nyilvános iskolába nem küldték, az apja tanította otthon. Később Bonnban egyetemre járhatott, ahol sémi nyelveket, görög filozófiát tanult. 1826-ban kezdett tanítani Berlinben de Wette irányítása alatt. Fő íráskritika műve a Christology of Old Testament 1829-ben. Ez a mű egyben kifejezi azt a hermeneutikát is, amellyel megközelíti az írásmagyarázatát. Feltárja azokat az ószövetségi összefüggéseket, amelyeket 100 évvel korábban a deisták elvetettek. Újra foglalkozik olyan írásmagyarázati elemekkel, amelyeket évszázadokkal korábban tárgyaltak: betulah és az almah vonatkoztatása az Ézs. 7,14-ből az Újszövetségre. Ebben konzervatív véleményen van. A jánosi iratok szelőségét is vizsgálja: Szerinte az Apokalipszis is és a levelek is egy szerző művei. Ez utóbbihoz kommentárt is írt: A Jelenések 7 gyülekezete szerinte minden korban az egyház hasznára íródott. Hosszú idő óta az első, aki konzervatív hozzáállást mutat az Bibliakritikához. Ennek egyik oka lehetett véleményem szerint, hogy alapvetően az Ausburgi Hitvallás elfogadója volt, így közelebb állt a protestáns ortodoxiához, mint a felvilágosodás eszméihez. A görög filozófiai tanulmányok is erre utalnak, valamint az, hogy magántanulóként kezdte pályafutását. 29
August Tholuck (1799-1877) Személye jól szimbolizálja a 17. századi skolasztika visszatérését a pietizmus újabb visszhangját. Breslauban született alázatos természetű keresztény szülők gyermekeként. Ifjú korában érte a szkepticizmus hatása valamint az Iszlám és a kereszténység egymáshoz való viszonya is hatást gyakorolt rá. Berlinben az egyetemen Schleiermacher és Neander eszméi között ingadozott. 1826-ban Halleba hívták ahol professzori állást kapott. Itt meg kellett birkóznia azzal, hogy ő maga pietikus gondolkodású volt, de hadsereg odaküldött diákjai a felvilágosodás racionalista elveit vallották. Ennek ellenére Tholuck-t úgy ismerték, mint a neo-pietizmus 19. századi úttörőjét. Újszövetségi munkájának címe jól kifejezi ezt: The Reliability of the Gospel Story. Heinrich Ewald (1803-1875) Tudta kezelni a konfliktusokat, nem félt szembehelyezkedni a Bibliakritikusokkal. Göttingenben született egy szövőnő gyermekeként. 1820-ban kezdte az egyetemet ahol professzora J. G. Eichhorn volt. Egyetemi diplomát szerzett sémi nyelvekből. Az egyetem után professzori állást kapott Tübingenben. Baur bátorította Ewald-ot gondolkodásában. Diákjai között volt az egyik 19. században legjelesebbnek mondott teológus; Julius Wellhausen. Három kötetes művet jelentetett meg az Ószövetség költészetéről és egy negyedik kötetet az Ó- és az Újszövetség teológiájáról. Hét kötetben Izrael történetéről további művet jelenetetett meg. Vizsgálat alá vetette Eichorn és March evangéliumokról alkotott munkáit, több pontba rendezte a saját hipotézisét, hogyan születhettek szerinte az evanéliumok:7 1. A szerzők primitív iratainak gyűjteménye görög nyelven. Ezeket használhatta Pál apostol. Valószínűleg Filep írhatta, Ő volt az „Ős-Márk”. 2. Logia gyűjtemény, amit valamelyik apostol írhatott. Ezt Máté logiáknak nevezi. 3. Márk ev. amit János Márt írt a péteri tradícióval összhangban és az Ős-Márkkal, valamint a logiákkal egyetemben. 4. Történeti tényezők figyelembe vétele: Márk használta ezeket (Baird Book of Higher History-nak nevezi) és a „lélektől vezetve” szerkesztette az evangéliumát. 5. Máté evangéliuma keletkezett, amit a szerző a zsidóknak és a zsidó-keresztényeknek írt. Használta a Mk-ot és a logia forrást. 6. - 7. - 8. három egyéb evangélium születését nevezi meg, amelyek vagy elvesztek, vagy apokriffé váltak. Ezek egyikét használta Lukács a születéstörténet megírásához. 9. Lukács evangéliuma a pogányoknak, valamint Pál utazásainak története 75 körül 10. Mk evangéliumának 3. kiadása. Mindezeken túl támogatja azt az elképzelést, hogy nincsenek pszeudo-páli iratok: az 1-2 Thessz leveleket is Pál írta, bár a 2-t korábban, mint az elsőt. Hosszú idő után Ewald volt az első, aki a történetkritikát pozitív eszközként tudta formálni, és olyan eredményeket tudott produkálni, amelyek ma is megállják a helyüket 200 év távlatában, kiegészítve azokat a legújabb kutatási eredményekkel.
7
289-290. o.
30
9. A SZÓ SZERINTI ÉRTELMEZÉS KRITIKÁJA, A TÖRTÉNETKRITIKA ÉS A SZÖVEGKRITIKA AZ ÚJJÁÉLEDŐ TÜBINGENI ISKOLÁBAN A 19. század első két harmadában az Újszövetség kutatása nagyon kiterjedt volt és nagyon változó jelenség. Az ipari forradalom kiterjedése és az oktatás átstrukturálódása hatással volt a Bibliakritikára is. Jellemzően azok a kérdések foglalkoztatták továbbra is a kutatókat, amelyek korábban: Az evangéliumok és az újszöv.-i könyvek szerzősége, és azok szövegének a megbízhatósága. Johann Carl Ludwig Gieseler (1792-1854): A szájhagyományozás szerepe Petershagenben született Hannover mellett, tanulmányait a Hallei Egyetemen végezte. Alapvetően egyháztörténettel foglalkozott. Az evangéliumok keletkezésénél elvetette azt a feltételezést, amit Eichorn képviselt, hogy azok eredete előre írt töredékektől függene. Véleménye szerint az apostoli korban az evangéliumok először szájhagyomány útján terjedtek. Először – úgy gondolta – az apostolok szóban hirdették az evangéliumot. A szóbeli hagyományozás hozzájárul ahhoz, hogy megváltozzon a történet. Másodszor a hagyományanyag fejlődött, valószínűleg arámi nyelven, amit aztán lefordítottak görögre. A változást, átalakulást a tanítványok tanításai változtatták, csiszolták folyamatosan. Harmadik fázisban történt a négy evangélium rögzítése, amikor már kiforrott a tradíció. Ezt igazolja Lk. 1,1 is. Ezen belül Mk és Mt koncentráltan a zsidóságnak alakítják az evangéliumukat, Lk később alakítja ki a pogányságnak címezve. Ez a teória máig széles körben elfogadott. Herbert Marsh (1758-1839): Az egyszerűen megírt evangélium teóriája Favershamban született majd a King’s Schoolban tanult. Főiskolai tanulmányait St. John’s College-ban Cambidge-ben végezte. 1785-ben Lipcsében folytatta a tanulmányokat. 1807-ben végzett angol nyelven a szokásos latin helyett. Lelkészként egyre nőtt a népszerűsége, Cambridge-ben meghívták egyetemi lelkésznek. Több művet publikált az egyháztörténelemről és az Újszövetségről is. Legfőbb művét 1798-ban publikálta a szerző Dissertation on the Origin and Composition of Our Three First Canonical Gospels. Ebben közölte Marsh fordítását és Michaelis bevezetéstani eredményeit. Hasonlóan Gieselerhez két alapelvet követ: 1. Az evangéliumok egy előzőnek a másolatai, 2. a három szinoptikus evangélista egymástól függetlenül alkalmazta a korábbi forrásokat. Hitt abban, hogy volt egy ősevangélium arám nyelven. Ezek után a következőképp részletezte 8 pontban kutatásainak eredményeit: 1. Volt egy „Alef”-felnevezett ősi forrás, ami Jézus születésétől a keresztségéig foglalta össze a történteket. Ezt írták arámul. 2. Az „Alef” nevű irat görög forrása 3. Az „Alef” lemásolása, ami közben kibővült. Ezt Máté, Márk, Lukács különböző módon másolta le 4. Egy kiegészítő jellegű sémi nyelvű dokumentum, amit „Bét”-nek nevezett 5. Máté héber evangéliuma, ami esetleg arám nyelven is megjelenhetett. Ez tartalmazza az „Alef” és a „Bét” forrásokat kiegészítve a saját eredményeivel 6. Lukács evangéliuma: „Alef” + „Bét” + saját gyűjtő munkájának eredménye. Lukács görögre fordította a forrást és hozzáadta az Alef 2 fordítását is 31
7. Márk evangéliuma: Használja az „Alef”-et + saját eredményei. Elkészítette a saját fordításait az arám nyelvű eredeti forrásokról. Az „Alef” 2-t is lefordította 8. A kanonikus Mt: A héber forrás görög fordítása, amihez felhasználta Mk és Lk evangéliumát is Ez az elmélet megegyezett a későbbi két forrás elmélettel, amit közös néven „Q”-nak nevezünk. Christian Gottlob Wilke (1786-1854) Márk prioritása Kicsi szász városban született, miután a hadseregben szolgált káplánként lelkészi szolgálatot vállalt az Erz hegységben Hermannsdorfban. 1837-ben nyugalomba vonult Drezdában, ahol íróként működött. Wilke Straus Jézus életére írt választ, annak egyes állításait vizsgálta meg. Legfontosabb problémája neki is a Szinoptikus kérdés volt. Érdekes álláspontra helyezkedett: elvetette a természetfölöttiséget (supernaturalizm) közben pedig racionalista érzéssel közelített a vallásos érzésekhez. Két kötetes hermeneutikai munkát jelentetett meg az Újszövetséghez, amiben külön foglalkozik a Szinoptikus kérdéssel. Hermeneutikai kulcsként nyelvi, pszichológiai és logikai eszközöket sorol fel. Második kötetében az Újszövetség megszerkesztéséről ír, annak nyelvéről és tartalmáról. Egyben exegetikai gyakorlatot is közöl ebben a fejezetben. Szerinte a primitív evangéliumnak, vagy Alefnek nevezett evangélium nem lehet más, mint Márk ev. Rámutat az első három evangélium összefüggéseire szöveganalízissel. Ezzel érvel Márk evangéliumának a prioritása mellett. Lukács ev-t régebbinek tartotta Mt-hoz képest. A Szinoptikus kérdést egy monumentális alkotásban igyekszik megoldani, ennek címe Der Urevangelist, ez 690 oldalas mű. A két forrás elmélet: Christian Hermann Weisse (1801-1866) Lipcsében született ott járt egyetemre is. miután íróként dolgozott a filozófia felé fordult. 1828-1839-ig dolgozott professzorként Lipcsében. 1845-ben pedig Lipcsében tanított filozófiát. Filozófusként fordult az Újszövetség kutatásához. Híres műve: Contributions to the Criticism of the Pauline Epistles to the Galatians, Romans, Philippians and Colossians. Ezek mellett a szinoptikus kérdés is foglalkoztatta. Szerinte Máté és Lukács más forrást használt fel. Papias említ egy logiát, ez lehetett az egyik forrás. Kutatásai során két következtetésre jutott: 1. Mk a legrégebbi evangélium, 2. az evangéliumok a történelmi hagyományozáson múlnak. János evangéliumáról azt mondja, hogy röviddel János halála után írta egy barátja. Az Ős-Márknak nevezett evangélium szerinte Mk első evangéliuma volt, ami elveszett. Weisse szerint a két forrásból tehát az egyik egy kezdetleges logia forrás és a másik pedig Jézus tanításainak a gyűjteménye. Ebből alkották meg a szinoptikus szerzők evangéliumaikat. Ez az elmélet lett domináns egészen a 19. század végéig. Hajo Uden Meijboom (1842-1933) Életéről kevés adat áll rendelkezésre, Baird csupán annyit jegyez meg, hogy holland teológus. Az evangéliumok kritikájával foglalkozik, a leghíresebb műve: History and Critique of the Marcan Hypotesis. Meijboom olvasta azok művét, akik az Ős-Márk a logiaforrás és a két forrás elméletet képviselték. Ezek kritikával foglalkozott első sorban. E művének második részében kritizálja a Márk hipotézist. Nem megy messzebbre a korábbi szövegkritikusoknál: Állításával élesen támadja azt, hogy egy Ős32
Márk evangéliummal kellene számolni, vagy, hogy proto-Márkról kellene beszélni. Azt az elképzelést támogatja, hogy inkább Mk használta Mt és Lk-t. Ennek okát abban látja, hogy a Mk evangéliuma túl sok krisztológiát tartalmaz, ez kivonat lehet és mindenképp szerkesztés eredménye; fejlődés eredményének kell tekinteni.
9.1. János evangéliumának hitelessége: Bretschneider és Tayler Az eddigiekben leginkább a szinoptikusok szerzőségével foglalkozó teológusok eredményeiről volt szó. A magam részéről különösen hiányoltam, hogy egy-két kivételtől eltekintve János evangéliuma kimaradt. Ezt a hiányosságot pótolja a következő két személy: Karl Gottlieb Bretschneider (1776-1848) Gersdorfban Szászországban született. Lipcsében végezte tanulmányait. Tanácsadóként szolgált Wittenbergben mielőtt lelkész lett belőle. Különböző teológiai tárgyakkal foglalkozott, de legfőbbként egyháztörténelemmel. 1820-ban jelentette meg fő művét a Probablity Concerning the Character and Origin of the Gospel and Epistles of John, the Apostle, modestly Subbmitted to the Judgment of the Erudite. Ahogyan a cím is kifejezi, János evangéliumának befolyásara teszi a hangsúlyt, amit művelt emberek alkottak. Véleménye szerint ezt az evangéliumot nem szemtanú írta, de nem is olyan, aki zsidó volt. Aki írta nem használta fel a Szinoptikusokat. Szerinte a johannita keresztények írták, akik saját összegyűjtött forrásra támaszkodhattak. Ezek az emberek magas szinten művelték a görög nyelvet. Az alábbiak szerint érvel: Jézus metaforikuson használja az ünnep képét, „amíg a vőlegény itt van” Mt 9,15; Mk 2,19; Lk 5,34-ben. Ezt a képet a Jn-ban már Keresztelő szájából halljuk, de olyat, mint ami beteljesedett. Aki írta az evangéliumot nem rendelkezett megfelelő földrajzi ismerettel: Jn 1,28 szerint: Bethánia a Jordán túloldalán van. Nem ismerte helyesen a zsidók szokásait sem: Kajafásról azt írta, hogy „főpap volt abban az évben” (11,19). Nem tudta, hogy a főpapi rang az nem egy évenként megújítandó hivatal volt. Kritikájában arra a következtetésre jut, hogy a Jn és az 1Jn ugyanazon szerző műve, de elveti János apostol szerzőségét. John James Tayler (1797-1869) Nagyjából fél évszázaddal később hasonló irányú kutatásokat végzett Angliában, mint Bretschneider. A 19. század első felében jellemzően a konzervatív irányzat dominált. Tayler azok kicsiny csoportjához tartozott, akik a skolasztikával szembefordulva végezték kritikai kutatásaikat. Surryben született unitárius családban. Apja tanította neki a latin nyelvet. Ezek után Yorkban a Manchester Collegeban tanult, majd Glasgowban kapott főiskolai oklevelet 1818-ban. 1834-1835 között utazgatott és ismeretségeket kötött különböző teológusokkal. Manchesterben főként egyháztörténetet tanult. Újszövetségi kutatásaival kapcsolatos legfontosabb műve az Attempt to Ascertain the Character of the Fourth Gospel. A mű egyik pozitívumát a cím kifejezi; kísérlet, nem pedig konkrétumok állítása. Ennek ellenére alapos munkát tár az olvasók elé. Feltárja a legfontosabb különbségeket a Szinoptikusokhoz képest: 33
A szinoptikusok példázatokat rögzítenek, Jézus messiásságára teszik a hangsúlyt valamint egész Palesztina területére kiterjedő szolgálatról beszélnek. Nyilvános bizonyítékot mutatnak Jézus isteni származására vonatkozóan. János evangéliuma a templom megtisztítására teszi a hangsúlyt, amikor Jézus szolgálatának a kezdeteiről beszél. Az ördögűzés az első három evangéliumban megjelenik, de kimarad a negyedikből. János apostol volt az apokalipszis szerzője, de az evangéliumé János presbiter lehetett. Tayler szerint ebből az következik, hogy kéttípusú kereszténység volt jelen az őskeresztények között. Ez a kettő a hagyomány fejlődésével jött létre és János evangéliuma azt az állapotot mutatja, ami az Ő korában volt.
9.2. Szövegkritika: Lachmann és Tischendorf Fontosnak tartom, hogy Baird itt egy rövid bevezetőben csoportosítja, kik végeznek lower kritikát, ami szerinte objektív bibliai kutatásokat jelent.8 Felsorolása szerint: John Mill, J. A. Bengel, J. H. Wettstein és J. J. Grishbach. Ezek a személyek tisztelettel fordulnak a tradícióhoz ezért újdonságokat fedeznek fel a szövegben. Ezzel újraélesztik a szöveg kutatásának technikai módszereit. Karl Lachmann (1793-1851) Braunsweigben született, Lipcsében és Göttingenben tanult elsősorban filozófiát. Óraadó tanárként tevékenykedett 1816 és 1825 között. A Szinoptikus evangéliumok szerzőségének kérdésével foglalkozott, ez volt a legjelentősebb munkája. Széles perspektívába helyezte az első három evangélium szerzőségét. Felfedezte, hogy Mt és Mk nagyon hasonló sorrendet és logikát követ evangéliumának megírásakor ezért mindkettőt egymástól elválasztva kell összehasonlítani más forrásokkal első sorban a logia forrásra utal A vizsgálat eredményeként a következőket állítja: Mk az aki többet idéz az ősi forrásból, Lk a legkevesebbet. Mt áll a kettő között, így a logiaforrás elméletet erősítve a keletkezési sorrend is ez lehetett: Mk, Mt, Lk. Ebben az összefüggésben nem foglal állást Jn evangéliumáról. Megjegyzi mindezek mellett, hogy sem Mt, sem Lk nem használta forrásként Mk evangéliumát. (Itt érdemes megjegyezni elméletének gyenge pontját: Több bizonyíték van Mk-ra, mint forrásra. A logia elmélet mellett kézen fogható bizonyítékot mind a mai napig nem lehetett elegendő mértékben felsorakoztatni.) Fontos megjegyezni, hogy ezen kívül Lachmann szövegkritikát is végzett, ami első sorban a Textus Receptus kritikáját jelentette. Nem az volt a célja, hogy a TR szövegét javítsa, hanem a lehető legpontosabba meghatározza azt a szövegállapotot, amit a negyedik században a keleti egyház használhatott. Ehhez a munkához, amit 5 évig végzett, a latin forrásszövegeket, a Vulgatát és a patrisztikus kor írásos dokumentumait használta fel. A saját szövegváltozatát 1831-ben adta ki. Kritikájára jellemzően nem kanonikus sorrendben adta ki az Újszövetséget, hanem; ApCsel után katolikus levelek, aztán páli levelek, a Zsid levél is ebben a részben, Jelenések. A teljes kiadás 460 oldal. A kiadványának végén közöl egy hosszabb textusgyűjteményt a TR-ból kivonatolva, amelyek betoldások lehetnek. Pl. Az Úr imája hosszabb liturgikus végződését. 1842-ben jelent meg a második kiadás, amiben több kritikai észrevétel található, ez két kötetes az első 720 oldalas és a második 701. 8
319. o. 3. bek.
34
Constantin von Tischendorf (1815-1874) Szászországban született, Lipcsében tanult. Johann G. B. Winner volt a görög nyelvtanára. Kiváló nyelvi felkészültsége volt. Ennek köszönhető, hogy az objektív szövegkritikában Ő végezte a legjelentősebb felfedezést mind a mai napig amiről ismeretes is: Két alkalommal járt a Sínai hegy lábánál található Szent Katalin Kolostorban (1844-ben és 1852-ben). Itt talált rá a Codex Sinaiticusra, ami egyes feltételezések alapján azon kódexek egyike lehet, ami még Nagy Konstantin rendeletére készítettek mintegy 20 példányban. Így ez a jelenleg fellelhető legrégebbi Újszövetség példány.9 Mindezek mellett Tischendorf szövegkritikát is végzett: Legnagyobb újszövetségi monográfiája: When Were Our Gospels Written? 1866-ban IX. Piusz pápa engedélyezte Tischendorfnak, hogy lemásolja a féltve védett Codex Vaticanust. Ez volt korában a legrégebbinek tartott Újszövetség példány ezt vettette össze a már meglévő forrásokkal és a frissen megtalált Codex Sinaiticus-szal. Kiadásában ő sem követte a kanonikus sorrendet hasonló sorrendet adott meg Lachmanhoz. Kiadványát a maiakhoz hasonlóan készítette el; a törzsszöveget a lap tetejére a kritikai apparátust a lap aljára helyezte el. Összességében nagyobb hangsúlyt fektetetett arra, hogy régi kódexeknek nagyobb szerepet kell adni a szöveg rekonstruálásában. Ezek megerősítik a 9 századból származó források hitelességét és a patrisztikus korból való írásokat. Másfelől részletes szövegkritikát is végez: Szerinte Mk hosszabb végződése nem Mk-tól származik, Jn 7,53-8,11-ig nem János írása és az 1 Jn 5,7-8 nem eredeti szövegrészlet, későbbi betoldás. Tischendorffal vált a modern szövegkritika igazi tudománnyá. Kutatásainak és publikált műveinek az eredménye az lett, hogy az Újszövetség szövegét a szövegmagyarázók teljes bizalommal használhatják.
10. MÉRSÉKELT ÉS KÖZVETETT KRITICIZMUS A római katolikus skolasztika A 19. századra a protestantizmus Sola Scriptura elve a bibliakritikával együtt egyre ellentmondásosabbá tette a protestáns teológiát. A római katolikus teológusok sokkal nagyobb lojalitást mutattak a tradíciókhoz, mint a protestánsok. Ezért itt egy új intellektuális mozgalom fejlődött ki. Ez a mozgalom nem kizárólagosan a tradíciók pártján volt, de a tradíciók normatív szerepét igyekezett erősíteni. Ez az irányzat a Tübingeni Iskolával és Strauss kriticizmusával szemben alakult ki. Míg protestáns oldalról a Textus Receptust vetették folyamatosan vizsgálat alá, addig a katolikus oldalról saját szövegforrásokat készítettek, amelyek ahhoz nagyon közel álltak, de ezek kritikai apparátusai is a megjelenő protestáns kritikai kiadványokhoz képest. Johann Leonard Hug (1765-1846) és a magasabb rendű kriticizmus Konstanzban született, a Freiburgi Egyetemen tanult ahol egy katolikus teológia szeminárium volt akkor. Ez után Meersburgban tanult tovább, majd pappá szentelték 1790-ben. Rövid ideig szolgált egy kis falu papjaként, majd meghívták a Freiburgi Fakultásra a sémi nyelvek tanáraként. A 19. század első két harmadának ő volt a legjelentősebb szövegkritikusa. Kritikai munkájában 9
Lásd: Bruce Metzger, Az Újszövetség szövege, Harmat Kiadó, Budapest.
35
szembehelyezkedik első sorban Strauss szövegkritikájával. Nem a történetkritikát vonja kétségbe, nem is a mitológiai elemek vizsgálatát, hanem azt, hogy szerinte Strauss nem vonultat fel elegendő bizonyítékot érvei mellett. Megkérdőjelezte a mítosz elméletet: Szerinte természetes, hogy a régi vallásokba vannak mitologikus elemek, így a Bibliában is vannak, de a kereszténység egy poszt-mitologikus korban keletkezett. Szerinte Jézus messiás, de nem találkozott a zsidók elképzelésével az Ő messiássága. Az evangéliumok hiteles történelmi képet adnak Róla, de nem mitologizálnak. Legfőbb műve 1808-ban jelent meg: Introduction to the New Testament címmel. Ennek első részében veti vizsgálat alá az Újsz. szövegének megbízhatóságát szövegkritikai módszerekkel. A II. részben magasabb rendű (szubjektív) kritikát folytat: Az egyes bibliai könyvek történeti hitelességét és szerzőségét vitatja. Három típus szerint osztályozza a bibliai könyveket: Pál írásai, katolikus levelek és a történeti írások, amelyek része a négy evangélium és az ApCsel. Hitte azt, hogy minden kanonikus sorrendben íródott és minden könyvnek az a szerzője, akit a hagyomány annak nevez. Számomra meglepő ellentmondásnak tűnik, hogy a katolikus oldalról megjelenő szövegkritika kevesebb konkrétumot sorakoztat fel a szerzőség mellett, mint a protestáns, ugyanakkor éppen ezt kritizálták meg. Túl sok szerepet tulajdonít a hagyománynak. Ez valóban a kriticizmus szubjektivitását jelenti, de kevésbé jelent higher kritikát; nem beszél ugyanis arról, hogy elvitatná az ihletettséget, sőt még a szerzőséget sem.
10.2. A romantika kora és az angol kivándorlások: Coleridge, T. Arnold, Stanly és Jowett Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) Devonban született lelkészgyerekként. 1791-1794 között Cambridge-ben tanult a Jesus College-ban. Költőként közismertté vált, magyar nyelvterületen is ismert a „Rege az öreg tengerészről” című költeménye. Németországban, Göttingenben élt. Eichorn Újszövetség kiadásét itt ismerte meg. Vallásos gondolkodása nem mutat világos, szisztematikus körvonalakat. Eleinte unitárius gondolkodású volt, racionalista módon, aztán inkább spirituálisabb és tradicionálisabb irányt vallott a Cambridge-i tanulmányok hatására. Kritikájában egyfelől szembe helyezkedett a merev ortodoxiával, másfelől pedig a felvilágosodás eredményeivel. Néhány írásában szembefordul a verbálisinspirációval (mint az ortodoxia termékével) és szembefordul a tévedhetetlenség tanával is. Egyik levelében arról írt, hogy a Biblia az isteni vallás ismérveit tartalmazza. Szerinte Krisztus közvetlen tanításai fontosabbak, mint a Biblia által rögzített másodlagos források. Ezzel a véleményével képez közvetett álláspontot az ortodox inspirációtan és a felvilágosodás korabéli szubjektív kritikai irányzat között. Coleridge ütközött az angol vallásos gondolkodással. Thomas Arnold (1795-1842) Isle-ben született, Oxfordban tanult a Corpus Christi Collegeban. 1814-ben végzett Oxfordban a Oriel College-ban klasszikus irodalomból Master fokon. 1828-ban lett doktor. Legfőbb művét ekkor publikálta Principles of Church Reform címmel. Ebben szembe fordul a hagyományos ortodox nézetekkel. Munkájában Krisztus központú gyakorlati kereszténységről beszél, aminek Krisztus feltámadása van a középpontjában. 36
Néhány kijelentésében a higher kriticizmus nyilvánul meg: pl. hitte, hogy Dániel könyve a Makkabeusok felkelése idején keletkezett. Hitte, hogy a kinyilatkoztatás dinamikus és folyamatos. három típusra osztotta a Szentírás szövegét karakterük szerint: 1. vannak amelyeknek vallásos karakterük van; ezek dogmatikus tanításokat tartalmaznak. Ezeknek részeknek az értelmezéséhez kritsztológiai hermeneutikára van szükség. 2. Néhány szövegrész keveréke vallásnak és a történelemnek. A csodák Arnold szerint ebbe a kategóriába tartoznak. Elveti azt a nézete, hogy ezek a történések megmagyarázhatatlan dolgok lennének. Szét kell választani, hogy ezekben mi a történeti rész és mi az üzenet, ez utóbbit teljesen ihletettnek kell tekinteni. 3. Vannak olyan részek, amelyek teljes egészében történeti szakaszok. Ha ezekben hibát találnánk, az nem az ihletettséget befolyásolja. Ilyen módon az hitelesség nem a Biblia szövegén múlik, hanem a rögzítés pontosságán. A keresztény hit véleménye szerint a kinyilatkoztatáson múlik, aminek hitelességét nem veszélyezteti a szövegkritika, vagy a történelmi és a természettudományos kutatás. Ezek csupán eszközök a szöveg pontosabb megértéséhez. Arthur Penrhyn Stanley (1815-1881) Norwich-ben született a püspök gyermekeként. 18291834-ig Balliol College-be járt Oxfordban. 1838-ban választották meg az Oxfordi Egyetem társtagjának. Megválasztották Oxfordban lelkésznek, de mivel a prédikációi nem bizonyultak elég ortodoxnak el lett távolítva erről a posztról. 1856-1864-ig Oxfordban egyháztörténész professzorként tevékenykedett erőssége volt a keleti egyház és a zsidóság története. Szövegkritikájában kombinálta a német kutatók eredményeit az angolok praktikus gyakorlatával, ezt látta ideálisnak. Vallotta, hogy Jézus maga a kinyilatkoztatás. Szavait átadta Péternek, Jánosnak, Pálnak. Így ezek a személyek történeti szempontból is kulcsfigurák, mert Ők álltak a legközelebb Jézushoz. Munkásságában feldolgozta az egész Újszövetséget, kommentárokat és magyarázatokat írt. Jellemzően arra tette a hangsúlyt, hogy a kereszténység egyik meghatározó befolyásoló tényezője volt a júdaizmus. Pál ebből a szempontból attól elszakadt, mint misszionárius, Péter és Jakab pedig közelebb maradt a zsidóság vallási irányzatához. Írásaiban a szintézisre törekszik: A szövegkritika történeti részét minél inkább igyekszik szintézisbe hozni a szöveggel. Habár szemben áll az orodoxiával, első sorban annak az ihletettség tanával, azt állítja, hogy az Újszövetség ihletettsége ezen kulcsszemélyek tapasztalatain és beszámolóik hitelességén múlik; egy-egy beszámoló az apostolok hitének a lenyomata. Benjamin Jowett (1817-1893) Oxfordban tanult a Szent Pál Akadémián és a Balliol Collegeban. Ez utóbbi intézet társává választották 1838-ban. 1854-ben több egyéb tudományág képviselete mellett a Balliol görög nyelvi professzora lett. Jellemzője volt, hogy eklektikus módon gondolkodott a bibliakritikáról. Teológiai szisztémákat adoptált, német teológusok munkáját is átvette, Kant moráletikáját alkalmazta, Hegel filozófiai és történelmi szemléletét elfogadta, Schleiermacher vallási öntudatosságát adoptálta. Emellett három fő karaktere volt Jowett teológiájának:
37
1. Isten személyiséggel rendelkezik, ez Jézus Krisztusban nyilvánul meg, ez igazolható a történelemmel és a természettudományos felfedezésekkel is. Ebből adódóan a kommentárjaiban gyakorlati és morális magyarázati megközelítéseket ad. Fontos, hogy Pál leveleit nem dogmatikusan közelíti meg, hanem inkább etikai úton. 2. Jowett hitte, hogy Pál ap 25 év szolgálat alatt sokkal több levelet írt, mint amennyi ma rendelkezésünkre áll. 3. A Biblia magyarázatát megakadályozza az, ha nyugati módon gondolkodunk és eltekintünk attól, hogy a keleti nyelvek használói keleti módon gondolkodtak. Jowett csak úgy, mint Collerage úgy olvasta a Bibliát, mint minden más könyvet. Nem engedte, hogy az értelmezést a történetiség megváltoztassa, de úgy figyelt a szövegre, mint az ókori klasszikusokra, amiknek tekintélyük van. Ezt a szemléletet au oxfordi viktoriánus Jézus kép is befolyásolta.
11.
SZINTETIZÁLÁS ÉS TÖKÉLETESÍTÉS
A szöveggondozás, szövegkritika történetét sokan sokféleképpen közelítették meg. Voltak egyházi személyek, akik a teológia nyelvén beszéltek, voltak történészek, nyelvészek és irodalmi szakemberek, valamint filozófusok. Ezek az emberek szöveggondozást készítettek, kritikai kiadványokat jelentettek meg, kommentárokat írtak. Csak kevesen voltak olyan személyek, akik szintézisbe hozták mindezek munkáját. Megítélésem szerint ezért történhet meg, hogy nagyon sok esetben a szövegkritika a keresztény hitben (és nem a tudományos teológiában) negatív előjellel jelent meg. Magyar nyelvterületen, ahogyan már utaltam is rá még egyes fordítási nehézségekkel is szembe kell nézni: lower kritika és a higher kritika között nehéz meghúzni a nyelvi határokat. Nem elegendő, ha objektív és szubjektív kritikának fordítjuk, de az sem, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy van történetkritikai módszer. Az utolsó fejezet kiemeli azon személyek munkásságát, akik szintézisben próbálták megjelentetni a szövegkritikát. Herrmann Olshausen (1796-1839) Hamburgban született Berlinben tanult Kielnél. 1820-ban kezdett tanárként dolgozni Berlinben ahonnan 1821-ben Königsburgba költözött, 1827-ben lett teljes jogkörű professzor. 1834-1839-ig szolgált a Erlagen Egyetem Fakultásán. Legjellemzőbb munkái: The Genuineness of the Four Canonical Gospels 1823, Ein Wort über tieferen Schiriftsinn 1824, Die biblische Schriftauslegung 1825. Valamint híres és jelentős munkája az ún. Olshausen’s Biblical Commentary ont he New Testament. Kritikájának alapvető megközelítése a történetkritika alkalmazásában rejlik. Véleménye szerint ez a módszer akkor szolgálja a kívánt célt, ha hitben teljesen megalapozott és eredetét illetően egyszerű. (Ezzel reflektál azokra a kritikai szélsőségekre, amelyek kevesebb bizonyítékot és több feltételezést vonultatnak fel, ugyanakkor a kriticizmusukban messzebb mennek a megengedettnél.) Ezekben a következtetésekben radikálisan kifejezni, hogy pl Pál leveleinek maga Pál volt az írója és az összegyűjtője, a pszeudográfiákat feltételezni a kánonon belül nem vall helyes morálra. Az értelmezésben az olyan szélsőségek, mint a mitologizálás, ami megfosztja a teljes szöveget az ihletettségtől nem engedhető meg.
38
Heinrich August Wilhelm Meyer (1800-1873) Egyszerű cipész gyermekeként nőtt föl, gimnáziumi tanulmányait Gotha-ban végezte, ahol Bretchcneider volt a tanára. Jenaban végezte az egyetemi tanulmányait ahol professzorai között volt Gabler is. Szolgálati éveit jobbára lelkészként töltötte Hannoverben. Legjelentősebb munkája egy monumentális kommentársorozat, amivel a szerzőnek három célja valósult meg egyszerre: 1. Egy Újszövetség fordítás közreadása, amit Ő készített. 1829-ben jelent meg. 419 oldalas munka. 2. Az evangéliumok és az ApCsel kommentárja 3. kommentár a többi könyvhöz kiegészítve egy történetkritikai kézikönyvvel, egyben az exegézis történetét is bemutató munkával. Ez utóbbi a legjelentősebb tekintettel arra, hogy ő is egyike volt azoknak a teológusoknak, akik szintézisre törekedtek. Ennek egy példája az, hogyan lehet egy hosszabb terjedelmű munkában egyszerre több dolgot is szintézisbe hozni. A kommentárban exegetikai szempontból is minden fontosabb dolog, vagy nézet megtalálható: az arám-héber nyelvi háttértől kezdve egészen a kritikus textusok lehetséges magyarázatáig, illetve azok alternatíváját is beleértve. Beszél az evangéliumok keletkezési elméleteiről is, úgy a logia forrás elméletéről, mint a két forrás elméletről és János apostol hitelességéről. Az egyes könyvek keletkezését illetően konzervatív nézetet vall, nem vitatja el azok szerzőségét a hagyományos nézethez képest. Johann Peter Lange (1802-1884) Egy porosz farmer fiaként nőtt föl, a Bonni Egyetemen tanult 1822-1825) 1841-ig lelkészként szolgált néhány helyen, ekkor kapott meghívást Zurichbe, hogy foglalja el Strauss helyét, akinek ekkor üresedett meg a posztja. 1854-ben Bonnba költözött a dogmatika professzora lett. Dogmatikai művei mellett egyik legjelentősebb munkája a General Inroduction to the Holy Scriptures. Ebben a műben felvázolja a egész megváltás történetét. Véleménye szerint a történelem a keresztény ember számára a kezdetektől Isten országa megérkezéséig tartó folyamat. Ezzel egy hermeneutikai elvet is lefektet. Harmóniába hozza János evangéliumát a Szinoptikusokkal, bevezeti a prefigurációs hermeneutikát: Jézus előképei az Ószövetségben. Fréderic Louis Godet (1821-1900) Bonnban és Berlinben tanult, Neuchatelben született. Néhány év lelkészi munka után professzori munkát kapott a Neuchateli Szabad Egyetemen 1873 és 1887 között. Két kötetben publikálta az Introduction au Noveau Testament című munkáját amit angol nyelven is megjelentettek. Kritikájának egyetlen célját elmondja műve bevezetőjében: Legyen az olvasó előtt egy olyan mű, ami ismerteti a bibliai írók történelmi szituációját. Konzervatív álláspontot ötvöz a szövegkritika egyes eredményeivel: Negyedik evangélium szerzője János, de rámutat olyan részletekre, mint a Jn 7,53-8-11, ami nem része a legrégebbi kéziratoknak. Jellemzője végig, hogy a történetkritikában konzervatív állásponton marad, viszont a szövegkritikában szabadon használ többféle eredményt a meglévő kutatásoknak megfelelően, de első sorban Olshausen és Meyer kritikáit használja. Ezzel az egyszerre konzervatív és egyszerre neológ megközelítéssel hozza szintézisbe a kritikai módszereket.
39
Ernest Renan (1823-1892) előéletéről kevés adat áll rendelkezésre: apja akkor halt meg, amikor ő 5 éves volt, így papok nevelték és tanították. A St. Nicholas de Chardonnet szeminárium tagja lett itt folytatta tanulmányait Párizsban. 1862-ben a College of France-ban kezdett tanítani héber nyelvet. Vallási liberalizmusa feltűnő volt. 1860-1861-ig Szíriában és Palesztinában végzett archeológiai feltárásokat. 1871-1879-ig volt a francia akadémia tagja. Írásai a sémi nyelvekkel és a bibliai történelemmel kapcsolatosak. Fő műve a Jézus élete, ami a francia irodalom remekműve lett, 66 000 példányban kelt el hat hónap alatt. Ennek egy része hitelesen mutatja be a kereszténységet Jézus korától kezdve, de egy jelentősebb rész problémás, ez inkább történelmi képzelgés mintsem valós adatok közlése. Több történet és szövegkritikai elméletet is szintézisbe hoz: Említi a két forrás elméletet, az arám és görög Mk evangéliumát, pseudo-Mátét, Lk evangéliumát, ami Pál felügyelete mellett született, János evangéliuma fokozatosan alakult ki. Theodor Keim (1825-1878) Kevésbé népszerű, de jelentős személyiség volt. Stuttgartban született és Tübingenben tanult 1843-47-ig. Tübingenben Baur gyakorolta rá a legnagyobb befolyást. Keim Tübingenben kezdte a tanári pályafutását is óraadóként. Legjelentősebb munkája, amiben a kritikai szintézist megtaláljuk a Geschihte Jesu von Nazara. Hat kötetben írta meg Jézus életének a történetét, ezt angol nyelvre is lefordította. Szerinte a kereszténység tanításaira a leghitelesebb bizonyíték maga Jézus, aki vallásalapító. Keim a német idealizmus eszméjét vallotta: Jézust mint embert ismerték később kezdték isteni természettel felruházni. Az egyház a kinyilatkoztatás fejlődésében progresszív volt; van történelmi Jézus is, nem csak a hit Jézusa. Szerinte Pál ap a legrégebbi és ezért a legmegbízhatóbb író és apostol. Keim jellemzője, hogy művében közöl egy kisebbfajta töredékgyűjteményt, amelyekre hivatkozik. Ezzel hozza szintézisbe a szövegkritikát és a történetkritika egyes eredményeit. Összefoglalva: szkeptikus maradt a felvilágosodás kori kriticizmussal szemben, de hűséges maradt a szerzőség és a történetiség tekintetében különösen az evangéliumok esetében.
40
