Varga Bálint
Kormány és társadalom viszonya Vezető agytrösztök legújabb elemzései
A régi Európára tekint az AEI A republikánusokhoz közel álló American Enterprise Institute jellemzően a szabadpiaci megoldások és az állam szerepének csökkentése mellett érvel. Az intézet igazgató-helyettese, Henry Olsen most mégis úgy véli, Amerikának lenne mit tanulnia Európa jóléti államaitól (Look to Sweden. The American, 2008. február 26.) Az amerikaiak mindig gyanakodva néztek az európai jóléti államokra – kezdi cikkét Olsen. Szerintük az európai rendszer túl merev, a múltba tekint, ezért nem tud gyorsan reagálni a változásokra. Amerika ennek pontosan az ellenkezője: dinamikus, innovatív, a jövőbe tekintő. Csakhogy Európa sok olyan súlyos problémát hatékonyabban tud kezelni, amivel az Egyesült Államok küszködik: Svédország és Hollandia például olyan piaci alapú reformokat vezetett be a nyugdíjrendszer, a közlekedés vagy az oktatás területén, ami egyszerre hatékony és nem fenyegeti a hagyományos szociáldemokrata berendezkedést. Sőt, ezekben a kérdésekben konszenzus uralkodik, ellentétben a mély politikai árok által megosztott amerikai közélettel. Az AEI februári 20-i konferenciáján, mely a Gaining Ground: New Reforms from Old Europe (Térnyerés: új reformok a régi Európából) címet viselte, az alábbi témákról volt szó: A svéd nyugdíjrendszer konszenzusos átalakítása, az egyéni nyugdíjszámlák bevezetése. Ez a reform kísértetiesen hasonlít Bush elnök 2005-ös javaslatára, amit a demokraták elutasítottak. A holland biztosítási rendszer szintén konszenzusos átalakítása, ami minden hetedik holland számára hátránnyal járt. Franciaország energiafüggőségének csökkentése új atomerőművek által. Svédországban a jobb - és baloldali pártok egyetértésével úgy növelték a szabad iskolaválasztás lehetőségét, hogy közben nem csökkent az iskolák -1-
közötti különbség és az összes iskola ugyanakkora állami forrást kap. A svéd nyugdíjrendszer is
egyszerre
tükrözi
a
szociáldemokrata
és
konzervatív
értékeket:
az
állami
nyugdíjbiztosítónak minden svéd polgár ügyfele, de emellett lehetőség van magánszámlákon extra megtakarításokat gyűjteni. A konferencia egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a politikai szereplők közötti együttműködés sokat segít az optimális megoldás megtalálásában. A konferencia azt sugallta, hogy Európa képes lesz teret nyerni Amerikával szemben, tehát az amerikai politikai osztálynak hamarosan válaszolnia kell az európai kihívásra.
A Cato nem enged a szabad piacból Az AEI szerzőjével szemben a libertariánus-konzervatív Cato Institute viszont nem enged hagyományos értékeiből. A Cato Newsletter 2008. téli számában Randal O’Toole Why Government Planning Alwys Fails (Miért nem működik soha a kormányzati tervezés?) című cikkében arról értekezik, hogy a kormányzati várostervezés mennyire káros. Az emberek vagy vállalatok saját terveiket ugyanis rugalmasan tudják módosítani a beérkező információk függvényében. A kormány tervei viszont mindig valamilyen csoportnak az érdekében állnak, akik megpróbálják azt a tervet saját hasznuk miatt megőrizni, még akkor is, ha az a társadalom egészének érdekeivel ellentétes. Szinte minden amerikai városnak és megyének van tervező osztálya, minden településnek van rendezési terve, ami megszabja az ingatlanok felhasználásnak módját és szövetségi szinten is számtalan törvény ír elő hosszú távú tervezést, elsősorban a környezetvédelem terén. Az Egyesült Államokban 32 000 ember foglalkozik hivatásszerűen város- és területtervezéssel, kétharmaduk a közszférában, a maradék többsége pedig a közszférával szerződésben álló magáncégekben. Történeti vagy esztétikai érték alapján az önkormányzatok megakadályozhatják épületek átalakítását kompenzáció nélkül. Sőt, ha a közösség érdeke úgy kívánja, a hatóság ingatlan-kisajátítási joggal is rendelkezik. O’Toole szerint tehát ha a hatóságok írnak egy rendezési tervet, akkor az alkotmány magántulajdont garantáló cikkét már figyelmen kívül is lehet hagyni. A hatósági tervezők O’Toole véleménye szerint tehát két dologra jók: egyrészt -2-
olyan javakat produkálnak, amire senkinek sincs szüksége, másrészt hiányt teremtenek olyan jószágokból, melyek iránt viszont az embereknek komoly igényük volna. Szemléletes példája a nagyvárosok körüli autópályákról szól: míg 1980 óta a nagyvárosok bevezető útjait használók száma megháromszorozódott, az utak száma csak 65%-kal nőtt, ami természetesen óriási dugókat okoz nap mint nap. Ennek oka csak részben az útépítés magas költsége. A tervezőknek ugyanis az a véleményük, hogy nem kell csökkenteni a forgalmi dugókat, a gyorsabb közlekedés ugyanis fokozná a tranzitforgalmat és megszüntetné a közösségi közlekedés előnyét az autóval szemben. Csakhogy – érvel O’Toole – a közösségi közlekedést ma sem használja szinte senki: 2005-ben az átlagosan 60 férőhelyes buszokon csupán tízen, a 175 férőhelyes elővárosi vonatokon pedig csak 25-en utaztak. A cikk a szatirikus Onion magazint idézi: az Egyesült Államok azért épít méregdrága vasútvonalakat, mert a vonattal ingázók 98%-a a közösségi közlekedést preferálja. A tervezők szerint azért nem kell több autópályát építeni, mert azok is gyorsan túlzsúfolttá válnak. O’Toole szerint ez a gondolatmenet teljes képtelenség: az adófizetők pénzét ezen logika alapján tehát pont arra költik, amit nem használnak, szemben azzal, amit használni tudnának. A közlekedés mellett a szerző másik példája a lakóövezetek kialakítása. A forgalmi dugók elkerülése érdekében a várostervezők azt szerették volna elérni, ha az emberek a sűrűn lakott belvárosi negyedekben laknának. Ezért egyes államok olyan szabályozásokat fogadtak el, melyek megnehezítették és megdrágították a kertvárosok kiépülését. Csakhogy az emberek többsége inkább a ritkábban lakott kertvárosokban szeretne magának saját házat, még akkor is, ha az távolabb esik munkahelyüktől és a számukra fontos szolgáltatásoktól. A rossz szabályozásnak meg is lett az eredménye: azokban az államokban, ahol ezeket a legrégebben vezették be, ma olyan magasak az ingatlanárak, hogy egy átlagos jövedelmű család gyakorlatilag soha nem tud magának házat venni. A szabályozást később bevezető államokban ennél alacsonyabbak az ingatlanárak, de itt is nagyon nehéz egy középosztálybeli családnak házat vennie. Azonban az előírásokat be nem vezető államokban továbbra is viszonylag megfizethetőek az ingatlanok árai. A szabályozás nemcsak a lakóépületek árát növelte meg irreálisan, hanem ráadásul még eredeti célját sem érte el: az emberek közlekedési szokásai nem változtak számottevően, a belvárosokban lakók nem autóznak kevesebbet, mint azok, akik az elővárosokban laknak. Számos amerikai település ennek ellenére még mindig a nagy társasházak építését támogatja. Pedig az európai várostervezés tapasztalatai már régen -3-
megmutatták, hogy az emberek inkább saját házaikban szeretnek lakni. Berlinben nem győzik lebontani
a
kommunista
időszakban
épült
panelházakat,
Portland
viszont
szinte
ugyanilyeneket épít, bár a lakások jó része üresen áll. A rossz várostervezés tehát ahhoz vezetett, hogy fejlesztették a kihasználatlan tömegközlekedést, üres lakásokat építettek, miközben a kevés út miatt állandóak a dugók és a kevés családi ház ára az égbe szökött. A megoldás O’Toole számára egyértelmű: autópályadíj bevezetése vagy növelése, privatizált és így a piaci igényeket jobban figyelembe vevő tömegközlekedés, a várostervezés csökkentése, hogy az ingatlanok tulajdonosai dönthessenek azok felhasználásáról. Egyszóval: piaci alapú reformok a kormányzat beavatkozása helyett.
Választási reformmal a több demokráciáért: a Policy Exchange programja A független londoni Policy Exchange elemzése olyan reformokat szeretne véghezvinni, melyek növelnék a polgárok beleszólását a poltikai életbe, ezáltal erősítik a brit demokráciát. A tanulmány javaslatainak van esélye a megvalósulásra, mivel szerzője, Frank Field, a Munkáspárt színében parlamenti képviselő. A hosszú tanulmány (Back from Life Support: Remaking representative and responsible government in Britain) legfontosabb javaslatait az alábbiakban ismertetjük. Field azzal a meghökkentő adattal nyitja tanulmányát, hogy az Egyesült Királyságban a szavazók egyötöde dönti el, mely párt kormányoz és gyakorol teljes hatalmat a polgárok összessége felett. A brit rendszer két alappillére a képviselet és a felelős kormányzás. Az egyötödös arány pedig nyilvánvalóan nem felel meg a képviselet eszméjének. A cikk javaslatainak tehát az a célja, hogy ezt az egyötödöt lehetőleg többséggé tudja növelni. A folyamatosan csökkenő választási részvétel már azzal fenyegeti a brit politikát, hogy hamarosan teljes érdektelenségbe fullad. Ezért a képviselő sürgős és radikális választási reformot javasol. •
A brit választási rendszer a relatív többség elvén alapul, ez az egyik legfontosabb oka a kormánypártok alacsony bázisának. Field a francia modellre szeretne áttérni, vagyis a
-4-
kétfordulós, abszolút többségi rendszerre, ahol a győztes párt magasabb választói támogatottságot tudhat maga mögött. •
Field azt javasolja, hogy terjesszék ki a választható tisztviselők körét, akár a rendőrségi vezetőkre is.
•
Reformálják meg a Lordok Házát, hogy ott is a valódi társadalmi törésvonalakat reprezentálják a tagok.
•
Legyen a parlamenti választások között fix időtartam, ne a miniszterelnök írja ki a választásokat.
•
Növeljék az Alsóház ellenőrzési jogát a kormány felett. Amennyiben Field javaslatai meghallgatásra találnak saját pártján belül, az a brit politikai
rendszer gyökeres átalakítását jelentheti, méghozzá a részvételi demokrácia irányába.
-5-
