Forrás: http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/67.html
KORBULY GYÖRGY AZ ÁLLAMI EGÉSZSÉGVÉDELEM FELÉ Az 1686–1790-ig terjedő korszaknak egészségügyünk fejlődése szempontjából két nagyjelentőségű eseménye van. Az első, a m. kir. helytartótanács megalkotása, az addig elszórt, helyi egészségügyi próbálkozások helyén állami egészségvédelmünknek lesz kiindulópontjává. A másik, a nagyszombati egyetemnek orvosi karral való bővítése, orvosképzésünk terén teremt új helyzetet. A nagyszombati orvosi kar felállításáig orvosaink képzésére két út kínálkozott. Az egyik: külföldi egyetemek látogatása, a másik: valamelyik kiváló hazai orvosunk magániskolájának elvégzése. Az utóbbiak közül legnagyobb hírű volt a magyar Hippokrates-nek is nevezett kiváló besztercebányai orvosé, Moller Károly Ottóé, akinél sok jeles orvosunk – köztük Perliczy János Dániel, Madai Dávid Sámuel, Torkos Justus János – tanult. Az ilyen magániskolák valójában csak orvosi előtanulmányok végzésére szolgáltak; utána a hallgatók rendszerint külföldi egyetemek látogatására indultak. Ebben a korban már nem Itália, hanem főleg Németország, Hollandia és Svájc egyetemeit keresték fel, egyesek Franciaországba és Angliába is eljutottak. Hogy egy-egy tanulnivágyó magyar diák sokszor milyen nagy és fárasztó utat járt be, mennyi tudásra, tapasztalatra, milyen széles látókörre tehetett szert, arra jó példa lehet a kitűnő Weszprémi István, akinek külföldi egyetemjárása során Zürich, Leyden, London voltak a főbb állomásai, s végül az utrechti egyetem avatta doktorává. Az ilyen ú. n. peregrinatio-t ösztöndíjak, bursák tették lehetővé a kevésbbé módosak számára is; néhányan egy-egy ifjú főúr kíséretében végezhették külföldön tanulmányaikat. Ennek emléke az a nagyszámú doktori értekezés, amelyek különböző egyetemi városokban láttak napvilágot; sokszor magukon viselik az illető egyetem orvostudományi irányának bélyegét, de címlapjukról sohasem hiányzik a „Hungaricus” vagy „Transsylvanus” megjelölés. A nagyszombati orvosi kar felállítása régen érzett hiányt pótolt. Egyik neves orvosunk, a késmárki születésű Perliczi János Dániel, Nógrád vármegye tisztifőorvosa 1751-ben Mária Terézia királynőhöz emlékiratot intézve felterjeszti már 1742-ben kidolgozott „Tervezetét” egy hazai orvosi főiskola felállításáról. Utal azokra a hátrányokra, amelyek hazai orvosi főiskola hiányából erednek: kevés az orvos, ami a kuruzslók elszaporodását is elősegíti, sok az idegen, viszonyainkat kellően nem ismerő orvos, nemzetgazdasági okok is a felállítás mellett szólnak, mert a rendszeres külföldi tanulással sok pénzünket visszük idegenbe. De rámutat Perliczi a hazai orvosi főiskola előnyeire is, sőt még a tanító személyzetre vonatkozóan is alaposan megfontolt utasításokat ad. Nyomatékosan hangoztatja, hogy a hazai orvosi főiskolának csak magyar állampolgárok lehetnének a tanárai. Sajnos, Perliczi tervezete – mint annyi más magyar kezdeményezés – illetékes helyen nem talált kellő megértésre.
Moller Károly Ottó, Zólyom vármegye és Besztercebánya orvosa.[1] (Történelmi Képcsarnok.) Végre a hetvenes évektől a Nagyszombatban felállított orvosi kar lehetővé tette az orvosi diploma itthoni megszerzését. A tanítás a felvidéki kis városban eleinte nem ment nehézség nélkül: a külföldi egyetemekre az áramlás tovább folytatódott, viszont a fiatal fakultáson az első években csak kevesen szereztek oklevelet. 1770–75-ig összesen 14 jelöltet avattak orvosdoktorrá, míg az egyetem Pestre helyezése után csak az 1788–89. tanévben 19-et. A nagyszombati orvosi karnak felállításakor csak 5 tanszéke volt: Pathologia et Praxis Medica, tanára: Schoretis Mihály; Anatomia: Trnka Vencel; Physiologia et Materia Medica: Prandt Ádám Ignác; Chemia et Botanica: Winterl Jakab; Chirurgia et Ars Obsteticiae: Plenck József Jakab. [HAZAI ORVOSKÉPZÉS] A tanítás kezdeti nehézségei közé tartozott, hogy az anatómiai gyakorlatokhoz nem lehetett hullát szerezni; a klinikai oktatást a beteghiány akadályozta. Csak 1775-ben sikerült utóbbi célra a városi kórház néhány termét megkapni. Budán a klinikai oktatás a szegényház betegein, Pesten előbb a városi kórházban, majd az ú. n. Jezsuita-házban elhelyezett klinikán történt. Az orvosdoktorképzés 5 évet vett igénybe. Volt külön sebészmester-képző tanfolyam is, amelyre a sebészcéh által felszabadított növendékek iratkozhattak be, s ugyancsak az egyetemen képezték a szemészmestereket és a szülészmestereket, akiknek vizsgáira csak orvosdoktor vagy sebészmester volt bocsátható, továbbá a bábákat és a gyógyszerészeket is. II. József új tanulmányi rendszerének
megfelelően az orvosi és sebészi kiképzés 4 éves tanfolyamban egyesült; mellette 2 éves sebészi tanfolyamot is tartottak fenn.
Torkos Justus János gyógyszerárszabása. Pozsony, 1745. (Országos Széchenyi-Könyvtár.) Erdélyben 1775-ben állítottak fel orvos-sebészi tanintézetet sebészek és bábák képzésére Kolozsvárt. Itt kezdetben egyetlen tanár adta elő a bonctant, sebészetet és szülészetet Laffer József személyében; 1787-ben második, állatgyógyászati tanszék is létesült, s annak tanárául Fuhrmann Pétert nevezték ki. Orvosokban és a kisebb képzettségű sebészekben is a nagyszombati orvosi kar felállítása előtt, de még hosszú időre utána is, nagy hiányok mutatkoztak. Egy 1747-ből származó kimutatás szerint egész vármegyékben nincs sebész. Ezért a helytartótanács 1752-ben elrendelte, hogy a vármegyék mielőbb gondoskodjanak képzett orvosról, aki a szegényeket ingyen kezelje s ha nincs gyógyszerész, a gyógyszertárt is rendben tartsa és a gyógyszereket kiszolgáltassa. Fizetéséről a vármegye gondoskodjék, ugyanígy sebészeket is tartson. Ezzel megindul a tisztiorvosi intézmény kialakulása. Közegészségügyi állapotaink rendezésének parancsoló szükségessége egyre inkább érezhetővé vált, de hosszú időbe telt, amíg a jó szándékkal kiadott intézkedések gyakorlati eredménye is mutatkozott. 1753-ban kiadott rendelet szerint orvosi gyakorlat csak diploma birtokában folytatható, annak bemutatása után. 1766-ban a helytartótanács statisztikai kimutatást készít az országban működő orvosokról, sebészekről, amely képzettségükre is
kiterjed, 1768-ban pedig fizetésükről. 1770-ben újabb rendeletben nyomatékosan meghagyja a vármegyéknek a hivatalos orvosról (physicus) való gondoskodást. 1786-ban teszik közzé a „vármegyékben különösen salarisált doctoroknak” 31 pontba foglalt tiszti oktatását. A helytartótanács egészségügyi törekvéseinek legszebb példája azonban az 1770 október 4-én kiadott Generale Normativum in Re Sanitatis. Szerzője, Hódosi Skollanich József Ferenc, Pozsony vármegye érdemes physicusa, mintaszerű alapossággal tárgyalja az orvos, sebész, bába és gyógyszerész 1771-től, az ú. n. normal évtől kezdve előírt hivatalos kötelességeit. Az orvosnevelés felügyeletére s a kórházak legfőbb igazgatására 1786-ban szervezték meg a regni protomedicus, országos főorvos intézményét évi 1500 forint fizetéssel. Ugyanakkor a megyei physicus évi fizetése 150–800, a városi hatósági orvosé 200–400 forint között ingadozott. Ugyancsak igen változó volt a körülményekhez [ORVOSAINK TUDOMÁNYOS KÉPZETTSÉGE] képest az orvosi kezelés tiszteletdíja. Legjobban meghatározott a sebész működésének anyagi ellenértéke, így az 1745-ben megjelent Torkos-féle „Taxa” szülészeti műtétekért 3–5 forintot, csonttörés kezeléséért 30 forintot, hólyaghúzásért 1 forint 10 krajcárt, érvágásért 6–10 krajcárt írt elő.
Kibédi Mátyás István, Nagy-Küküllő vármegye és Marosszék orvosa 1785.[2] (Történelmi Képcsarnok.)
Orvosaink között e korban is gyakran találkozunk olyanokkal, akik kiterjedt gyakorlatot folytattak és ennek következtében anyagi jólétben éltek. Újra említhetjük Moller Károly Ottót, II. Rákóczi Ferenc tábori főorvosát, aki bányavállalataiba 60.000 forintot fektetett be és több hazai fürdő helyreállításáról gondoskodott. Gensel János Ádám, a jónevű soproni orvos, a németországi Academia Imperialis Naturae Curiosorumnak – amelynek tagja volt – végrendeletében évi 6000 forintnyi jövedelmet biztosított és ezáltal a híres erfurti könyvtárnak vetette meg az alapját. A külföldön egyre inkább erősödő kórbonctani irány hazai megnyilvánulását láthatjuk abban, hogy gyakorlatot folytató orvosaink egyre gyakrabban végeznek boncolásokat s így alkalmuk nyílik a klinikai kép és a boncolási lelet összeegyeztetésére. A boncolásokat nálunk többnyire sebész végzi az orvos jelenlétében, honoráriumot kap érte (a Torkos-féle „Taxa” szerint 3–5 forintot). Néha maga az orvos boncol, így a neves késmárki orvos, Fischer Dániel, 1743-ban leírja egy tüdővészes fiú holttestének magavégezte boncolását.
Fischer Dániel felhívása magyar természeti- és orvostudományi folyóirat indítása tárgyában. 1732. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Orvosaink tudományos képzettségének meggyőző bizonyítéka egyébként, hogy közülük az ismertebbek majdnem kivétel nélkül tagjai voltak különböző előkelő németországi akadémiáknak és tudományos társulatoknak. Így az említett Academia Naturae Curiosorumon kívül a berlini Regia Borussica Societas Scientiarum-nak, a göttingai királyi akadémiának, a londoni Royal Society-nek, a szentpétervári akadémiának is tudunk magyar orvostagjairól. Élénk irodalmi munkásságot is fejtettek ki. Hazai orvosi folyóiratunk még nem volt s így betegágynál tett nevezetesebb észleléseiket, sikeres gyógyításaikat előszeretettel közölték az Academia Naturae Curiosorum „Miscellanea Curiosa Medico-Physica” című folyóiratában vagy más németországi folyóiratokban („Acta Physico-Medica Academiae Caes. Leopoldino Carolinae Naturae Curiosorum”, „Commercium literarium, „Schatz-Kammer der Natur u. Kunst”, később „Sammlung von Natur u. Medicin-Geschichten”). Észleléseik, főleg a latin nyelv nemzetköziségénél fogva, általánosan ismertekké váltak. Így találunk hivatkozást Fischer Dániel, Gensel János, Ádám, Raymann Ádám, Weszprémi István és mások észleléseire a kórbonctant megalapozó Morgagni alapvető művében is. Később, a hírlapirodalom megindulásával, egyéb nyilvánosság híján itt-ott újságokban is jelennek meg orvosi tárgyú közlemények. Hazai tudományos folyóirat ugyanis akkor még nem volt, noha ilyennek a gondolatát már 1732-ben felvetette a késmárki Fischer Dániel. „Epistola invitatiora Eruditis Pannoniae dicata, qua ad Acta Eruditorum Pannonica, res et eventus naturales ac morbos patrios exponentia edenda perhumaniter invitantur” c. kis füzetében, utalva a külföldi tudományos egyesületek hasznos munkájára, felszólítja hazájának tudósait, hogy legalább egy folyóirat kiadására álljanak össze. E folyóiratban tág hely jutott volna az orvostudományoknak is. a szépen elgondolt terv azonban nem jutott megvalósulásra. 1777ben nádasi Tersztyánszky Dániel egy [HÍRES MAGYAR ORVOSOK] rövidéletű societas literariá-t tudott létrehozni, amelynek tagjai között orvosok is voltak. Folyóiratukban („Allerhöchst privilegirte Anzeigen”) orvosi cikkek is láttak napvilágot. 1784-ben Winterl Jakab, a pesti egyetem növénytan és vegytan professzora akarta megvalósítani kedvenc gondolatát, egy orvos- és természettudományokat művelő egyesület formájában, de terve (Monatliche Früchte einer gelahrten Gesellschaft in Ungarn) a kezdeményezésen túl nem jutott.
Csapó József debreceni városi orvos arcképe. 1775.[3] (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kiválóbb hazai orvosaink közül első helyen említjük Weszprémi Istvánt, Debrecen és a hajdúvárosok tisztiorvosát. 1755-ben Londonban jelent meg „Tentamen de inoculanda peste” című műve, amelyben a pestis elleni védekezésül a himlő-inoculatiohoz hasonlóan ugyancsak az oltást ajánlja. Egyéb munkái közül kimagasló és orvostudományunk története szempontjából megbecsülhetetlen értékű négykötetes életrajzgyűjteménye: „Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia”. Weszprémi vejét, a Hajdú-kerület korán elhalt főorvosát, Földi Mihályt irodalomtörténetünk mint költőt és nyelvészt is számontartja. A nagyszebeni születésű Agnethler Mihályt doktorrá avatása után a helmstädti egyetem hívja meg tanárául, Benkő Sámuel 1783-ban a váltólázakról írt munkájával a dijoni akadémia jutalmát nyeri el. A pozsonyi születésű De Glano Maternus György egyideig VI. Keresztély dán királyi orvosa. A sok neves pozsonyi orvos közül megemlítjük még id. Rayger Károlyt, a törvényszéki orvostanban nagy szerepet játszó tüdőúszási próba első leíróját; Torkos Justus Jánost, Pozsony városi physicusát, fürdőink lelkes harcosát, akinek 1745-ben megjelent „Taxa pharmaceutica Posoniensis” című munkája egész országunkra kiterjedően magában foglalja gyógyszerészetünk, sebészeink és bábaügyünk szabályozását; Segner János Andrást, aki egyideig szülővárosában, Pozsonyban, majd Debrecenben folytatott orvosi gyakorlatot, s azután a göttingai, majd a hallei egyetem tanára lett. Gyöngyösy Pál Erzsébet cárnő udvari orvosa s ugyancsak Oroszországban fut meg fényes orvosi pályát Paeken Keresztély, előbb Gömör megye tisztiorvosa. A vasmegyei Molnár Ádám Bukarestben az oláh vajda udvari orvosa, a selmecbányai születésű Madai Dávid Sámuel német hercegi udvarok orvosa, Hambach Jánost, Eperjes physicusát gyakran áthívják Lengyelországba consiliumra. Hatvani István, a physicai kísérletei révén legendás hírbe került „magyar Faust”, külföldi meghívásokat visszautasítva, a debreceni főiskola tanáraként működik. Pápai Páriz Ferenc híres népszerű orvosi munkája, a „Pax corporis” 1690-ben jelenik meg Kolozsvárt első kiadásban. Csapó József, Debrecen tisztiorvosa 1771-ben adja ki az első magyar gyermekgyógyászatot; Kibédi Mátyus István 1762–1766-ban testes Diaetetica-val gazdagítja orvostudományi irodalmunkat.
Pettenyi Gyöngyössi Pál orvosdoktor. 1753[4] (Történelmi Képcsarnok.)
Kitűnő orvos tehát akadt bőven a XVIII. századi Magyarországon, s ha az egészségügyi gondoskodás megszervezése mégsem ment nehézség nélkül, annak, az a magyarázata, hogy az orvosok száma egészben véve nem volt kielégítő. Hiszen a náluk jóval csekélyebb képzettségű felesküdött céhbeli sebészekből is csak 168-at tüntet fel egy 1747-i kimutatás ezek megoszlása is egyenetlen az országban. A nagyszombati orvosi kar felállításáig a sebészeket – mint az előző korban is – sebészcéhekben képezték a céhlevélben előírt szabályok szerint. 3–4 évig inaskodtak valamelyik mesternél s a felszabadulás után vándorutat kellett tenniök.
Csapó József gyermekgyógyászata. 1771. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
[SEBÉSZEK] Az így szerzett képesség elég alacsony fokú volt, amint azt Miskoltzy Ferenc 1742-ben Győrött kiadott, tankönyvül is használt „Manuale chirurgicum, avagy chirurgiai utitárs” című műve is bizonyítja, amely rövid anatómián kívül „a testi tagokon külsőképen történhető nyavalyák és eseteknek a seb-kötés, ér-vágás, vagy akárminemű chirurgiai foglalatosság által teendő orvoslás”-át tartalmazza, valamint a tapaszok és kenőcsök készítésére nézve ad útbaigazításokat. Csekély képzettségük magyarázza, hogy működésükről gyakran olvashatunk panaszokat. A nagyszombati orvosi kar és a kolozsvári orvos-sebészi tanintézet felállítása azután a céhszerű sebészképzés végét jelentette.
Sebészeti műszerkészlet a XVIII. századból.[5] (Magyar Nemzeti Múzeum.) A helytartótanács 1784-i rendelete sebészeinket – a bábákkal együtt – két osztályba sorozta: az elsőbe az egyetemen vizsgázottak tartoztak, a másodikba sorozottak ilyen vizsgát nem tettek s ezért működésük csupán kisebb műtétek végzésére terjedhetett ki; belső betegségeket egyikük sem kezelhetett. A szülészeti műtéteket is sebészek végezték, éppen ezért rendeleteink különös gonddal hangsúlyozzák, hogy a hivatalos sebész szülészethez is értsen. Nagyjelentőségű volt a helytartótanácsnak az a rendelete (1786), amely meghagyta a vármegyéknek, hogy saját költségükön szerezzék be a fadobozokban összeállított egységes sebészi műszerkészleteket, amilyenek múzeumainkban ma is láthatók. A vegyes műszerek
mellett külön készlet szolgált a boncolások végzésére, szülészeti műtétekhez, végtagcsonkításhoz és trepanatiohoz. A vármegyei physicusnak volt kötelessége az alárendelt sebészek magaviseletére is felügyelni; az iszákos sebészt állásából elmozdították. A sebészek mellett továbbra is megtaláljuk a többnyire görög eredetű vándor kőmetszőket, akik azonban más műtétet nem végezhettek. A szülészet ebben a korban is majdnem kizárólag bábák kezében van. Normális esetben orvost nem hívnak, sebészt is csak akkor, – többnyire elkésve – ha műtéti beavatkozásra van szükség. A szülészi műtéteket általában a sebész végzi, az orvos jelenlétében és ellenőrzése alatt. Bábáink – 1770-et megelőzően – képzettségüket tekintve 3 csoportba oszthatók. Az első, legkisebb csoportot külföldi egyetemen (többnyire Bécsben) végzett és vizsgázott bábák teszik; ezek a legképzettebbek, s ezért pl. Pest város tanácsa egyideig rendszeresen Bécsből hívja hatósági bábáit. A második csoportba tartozók már csak gyakorlati iskolázásban részesültek, idősebb bábák mellett hosszabb-rövidebb időn át segédeskedve önállósítják magukat a hatósági orvos előtt vizsgát tettek. A harmadik, legnagyobb csoport az orvos előtt nem vizsgázottaké, amely éles határ nélkül megy át a kuruzslók és a legalacsonyabb színvonalat képviselő, nem hivatalos gyógyítók tömegébe. Orvosi körökben, mint mindenütt, nálunk is gyakran hangzottak el panaszok bábáink tudatlansága miatt. A dícséret sokkal ritkább, pl. Besztercebánya tanácsa emeli ki többízben bábáinak ügyességét, megbízhatóságát, gyakorlati tudását. Többnyire csak a városok rendelkeztek megbízható, tanult bábákkal, de még pl. Budán is előfordult, hogy a felszabadítás után alkalmazott egy hatósági bába kevésnek bizonyult a lakossághoz viszonyítva, úgyhogy 1761-ben három hatósági bábát találunk itt évi 150, 50, illetőleg 25 forint fizetéssel, 1784-ben pedig – a nem hatósági bábákkal együtt – 22-őt. Viszont Pozsonynak még 1774-ben is csak egy hatósági bábája van; a bábák eloszlása az ország területén egyébként is egyenlőtlen. Legkisebb díjazásukul egyegy szülésért 30 krajcárt írt [SZÜLÉSZET – BÁBAKÉPZÉS] elő az 1792-i országgyűlés számára készített egészségügyi javaslatában Fáy Pál, Torna megye alispánja.
Miskoltzy Ferenc sebészeti kézikönyve. 1742. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
1766-ig bábáink tankönyveivel sem rendelkeztek, amelyből legalább az olvasni tudók tanulhattak volna. Az első magyar bábakönyv 1766-ban jelenik meg Debrecenben: Weszprémi István fordítja magyarra a bécsi Grantz szülészeti művét „Bába mesterségre tanító könyv” címmel. A második Dombi Sámuelnek, Borsod megye főorvosának „Bába mesterség, melly irattatott kérdésekben és feleletekben… a ns. Borsód vármegyei bábáknak hasznokra” című műve (1772), Mária Terézia azon rendelete nyomán jött létre, hogy a bábák tudását meg kell vizsgálni és a tudatlannak bizonyult bábákat mesterségüktől eltiltani. Dombit a megyei vizsgálat szomorú tapasztalatai ösztönzik „a mi bábáink együgyüségekhez” alkalmazott rövid könyvecske megírására. Az egyetemi bábaképzés már Nagyszombatban megkezdődik. Az egyetem kezdetben csak igen kis számmal bocsát ki okleveles bábákat s így a hiány csak lassan telik. A tanult bábák hiányán rendeletek is igyekeztek segíteni. Anyagi támogatással is iparkodtak növelni számukat. Hogy a bábatanfolyammal járó költség és a pesti út ne riasszon el senkit, 1788-ban elrendelik a bábajelölt utazási támogatását is. Szegény falusi bábákat a kar féláron, sőt sok esetben ingyen is vizsgáztatott. Erdélyben a kolozsvári orvos-sebészi tanintézetben valószínűen már kezdettől fogva megindult a bábaképzés, de érezhető javulás itt csak nagysokára mutatkozhatott. Az akkori erdélyi viszonyokat legjobban megvilágítja – saját tapasztalatai alapján – Lange Márton brassói városi orvos reformtervezete, amelyet az elhanyagolt bábaviszonyok megjavítása érdekében a brassói magisztrátusnak 1791-ben nyujtott át.
Az első magyar nyelvű bábakönyv. 1766. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A gyógyszerészképzés a nagyszombati egyetem felállításáig tisztán gyakorlati úton történt. Valamelyik gyógyszertárban kellett segédeskedni a felszabadulásig. Ilyen, tanulóktól sűrűn látogatott gyógyszertárat vásárolt 1713-ban Besztercebányán Moller Károly Ottó, akinek orvosi magániskoláját már említettük. Az orvosi kar hatáskörét 1772-ben terjesztették ki a gyógyszerészetre; ezóta a gyógyszerészmesteri fokozat elérésére egyéves tanfolyamot kellett végezni négy vizsga letételével. Gyógyszerészetünk fejlődése szempontjából nagyjelentőségű Torkos Justus János 1745-ben megjelent „Taxa pharmaceutica posoniensis”-e, amely a helytartótanács jóváhagyásával foglalja össze a gyógyszerészek kötelességeit és a gyógyszerek árát is szabályozza. A helytartótanács figyelme érthetőleg korán kiterjedt a gyógyszertárakra. Számos rendeletben foglalkozott a gyógyszertárvizsgálatokkal; ügyelt a gyógyszertári edények anyagára; megtiltotta, hogy az orvos a gyógyszerésztől ajándékot fogadjon el; nagy megértéssel kezelte a szegény betegek ingyenes gyógyszerellátását, s ezt annál inkább szükségesnek tartotta, mert az orvosok tudományával szemben a nép sokszor bizalmatlan. Az 1746. évi hivatalos összeírás, amely nem [GYÓGYFÜRDŐK, GYÓGYVIZEK] tekinthető teljesnek, az ország területéről – Erdélyt leszámítva – csak harminc nyilvános és két kolostori gyógyszertárat mutat ki. Az összeállítás pontatlanságát mutatja, hogy a század elejéről csak Pozsonyban és Besztercebányán négy-négy gyógyszertárat ismerünk. De hogy hiány volt gyógyszerészekben s nemcsak orvosokban, arról a divatos patikaládák (házipatikák) használata is tanúskodik. Az elterjedt gyógyszerek közül egynéhány már nevével elárulta magyar vonatkozását, így az Európa-szerte árusított Oleum Carpathicum, a morbus Hungaricus ellen ajánlott kanizsai por (Pulvis Canischiensis); ide tartozik Fischer Dániel késmárki orvos néhány gyógyszere is: Essentia Carpathica, Pulvis bezoardicus Kesmarkiensis.
Szklenó fürdő a XVIII. század elején.[6] (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Pápai Páriz Ferenc orvosdoktor ezüst zsebórája.[7] (Magyar Nemzeti Múzeum.) Orvosaink ebben a korban a mesterséges fürdőkön kívül fokozott érdeklődéssel fordulnak gyógyvizeink felé is. A budai gyógyfürdők a török hódoltság alatt is nagy megbecsülésnek örvendtek, s többek közt két külföldi orvos-utazó, Edward Brown és Jacobus Tollius saját tapasztalatai alapján elismeréssel ír róluk. Brown megemlékezik a pöstyéni melegforrásokról is, valamint a szklenói „izzasztó fürdőről”, amelynek kiemeli nagy látogatottságát. Megfordul Vihnyén, Stubnya és Bajmóc fürdőjében is. Stubnyán hét melegfürdő is van, az első a főnemeseké, a második a köznemeseké, a harmadik a parasztoké, a negyedik a parasztasszonyoké, az ötödik a koldusoké, a hatodik a ragadós betegeké, a hetedik a cigányoké. Érdekes alakja a kornak Moller Károly Ottó, aki nagy orvosi elfoglaltsága közepette évente kétízben (május-június, szeptember-október hónapokban) felkeresi Hont, Turóc, Bars, Nyitra, Trencsén, Szepes, Gömör, Nógrád, Borsod, Pest és Bihar vármegye fürdőit, hogy az ott összegyűlt betegeknek orvosi tanáccsal szolgáljon. Kedveltek voltak – többek között – a trencsénteplici, ránkherlányi és balfi fürdők is. Balatonfüred kezdetei is ebbe a korba nyúlnak vissza: Lécs Ágoston tihanyi apát 1749-ben bérbeveszi, majd 1755-ben megvásárolja az elhalt „savanyúvízi doctor” Schuster József fürdőjét és így az összes forrás az apátság tulajdonába kerül. A további fejlődés során Fürednek 1785-ben már állandó orvosa, 1786-ban sebésze és gyógyszerésze van szabad lakással és 400, 200 ill. 100 forint évi fizetéssel. A füredi források ügyével a helytartótanács számos rendelete foglalkozik, az 1786-i összefoglalja a füredi orvos, sebész és gyógyszerész kötelességeit. A fürdőtelep tervszerű fejlesztése csak fokozta a látogatottságot s az 1777-ben ott üdülő Fejér Antal táblabíró versében megénekelt „három
épületből álló szállás” lassanként elégtelennek bizonyult a fürdővendégek számára. A híres savanyúvizet lepecsételt palackokban messze vidékekre is elszállították. A helytartótanács különös gondot fordított ásványvizeinkre is. 1763-ban felszólítja a megyei physicusokat, hogy vizsgálják meg a vidékükön előforduló ásványvizeket és minőségükről tegyenek jelentést. Orvosaink közül főleg Torkos Justus János, Pozsony város főorvosa fejtett ki érdemes irodalmi munkásságot idevonatkozóan is. 1745-ben jelenik meg Pozsonyban „Schediasma de Thermis Pöstheniensibus” című műve, a következő évben a dunaalmási forrásokat ismerteti „Thermae Almasienses” című munkájában. A dunai fürdőzés egészséges voltáról ír „Balneum [GYÓGYÍTÓ ASSZONYOK] aquae dulcis” című művében. A már említett orvoshiány ebben az időben főleg vidéken volt érezhető. Ez ösztönözte Pápai Páriz Ferencet a házi gyógymódokat összefoglaló, 1690-ben megjelent, s utóbb közkedveltté vált „Pax Corporis”ának kiadására; mint az előljáró beszédben mondja: „vidéken hamarább talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember”. Az orvoshiány természetszerű következménye volt az is, hogy gyakran találkozunk egyrészt gyógyítással is foglalkozó asszonyokkal, másrészt kuruzslókkal. Az asszonyok között voltak nagy hírnévnek örvendő gyógyítók is; közülük első helyen gróf Teleki Józsefné Bethlen Katát kell említenünk, akit tudományára három neves orvos: Köleséri Sámuel, Simonius és Borosnyai tanított. Különösen értett a gyógyfüvekhez, szemészeti tudása pedig messze földön híres volt, amint a halálára írt vers is kiemeli: „Kivált szem fájdalmát böltsen orvoslotta, hályogot a’ szemről könnyen el oszlatta”. Gyógyító tudománya távoli vidék betegeit a kastélyába gyüjtötte. „Sokszor a’ betegek sereggel állottak, kik hozzája mentek megorvosoltattak”. De a hozzá hasonló híres gyógyítókon kívül tulajdonképpen minden háziasszony foglalkozott gyógykezeléssel, elsősorban a család, de a cselédség körében is. Gyógyító tevékenységük az úgynevezett házi gyógymódokra szorítkozott, amelyekben nagy szerep jutott a gyógyfüveknek és a belőlük készített gyógyitaloknak. A kor levelezéseiből kitűnik, milyen őszinte érdeklődéssel iparkodtak háziasszonyaink barátnőiktől, ismerőseiktől új, hatásosnak megismert gyógyszerekkel áldásos működésük határait még jobban kiterjeszteni. Belgyógyászat, gyermek- és szembetegségek orvoslása volt a fő területük, de a bábahiány miatt szülések körül is segédkeztek.
Köleséri Sámuel erdélyi protomedicus[8] (Történelmi Képcsarnok.)
Kuruzslóink egészségre ártalmas tevékenységére vonatkozólag boszorkánypöreink iratai sok érdekes adatot őriztek meg. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a boszorkánypörök vádlottjai között – még a XVIII. században is – bábákkal is találkozunk, e foglalkozás legkezdetlegesebb fokon álló képviselőivel, akik a tulajdonképpeni bábáskodáson túlmenően egyformán gyógyítottak, helyesebben kuruzsoltak felnőttet, gyermeket, többnyire elég magas honoráriumokért. Gyermek megrontása, meddőség előidézése, magzatelhajtás gyakran szerepel a boszorkányos hírű bábák bűnlajstromában. 1752-ben Marosvásárhelyt máglyán égették el a bábáskodó Farkas Borbálát, pedig mentő tanúvallomások is hangzottak el mellette. Bábáink kiterjedt kuruzsló tevékenysége ellen orvosi részről is egyre gyakrabban hangzanak el panaszok. Vándorkuruzslók is nagy számmal akadtak, noha már a Generale Normativum is tartalmaz ellenük irányuló rendelkezést. Az orvoshiánynak nagy része volt abban, hogy a későbbi idevonatkozó számos rendelet sem járt kielégítő sikerrel. A vándorkuruzslók közül Európa nagyrészében ismeretesek voltak a főleg Turóc és Zólyom megyéből származó olajkárok (olearii), akik a fenyőből párolt Balsamum Carpathicum árusításán kívül egyéb gyógyszerekkel is házaltak. Egy 1786-ban kiadott rendelet előírja a gyógyszereik hatósági elkobzását, s az árus hazatoloncoltatását. Egyéb vándorkuruzslók is nagy számban akadnak; a helytartótanács külön eltiltja 1784-ben egészségre ártalmas, higanyos gyógymódjaikat. A „kuritoló ország-járó, széllyel kóborló orvosok” tevékenysége sok áldozattal járhatott, amint azt a kor orvosi és nem-orvosi irodalmának erőshangú kifakadásai bizonyítják.
Jólészi Cházár András, a siketnéma-gondozás előharcosa Magyarországon.[9] (Történelmi Képcsarnok.)
A kor járványos betegségei közül első helyen kell említenünk a pestist, amellyel az 1691., 1700., 1707., 1709., 1710., 1711., 1713., 1719., 1738. és 1739. évben ismételten találkozunk. Az 1709-i járvány pusztításairól élénk képet rajzol Historiájá-ban Cserei Mihály. „Ha Isten meg nem szán, félő! hogy az egész országot elfogja” – írja és a megbetegedéstől rettegve panaszolja, hogy a dühöngő járvány minden eddiginél rosszabb, mert „valahová beeshetik, éppen mind kitakarítja a’ mirígyhalál a’ lakosokat”. Pestisellenes védekezésünk történetében nagyjelentőségű gr. Kolonics Lipót 1692-ben kiadott pestis-rendelete (Ordo pestis a Cardinale Comite a Kollonics conditus), amely az orvostudomány akkori állásának megfelelően, mindenre kiterjedő gonddal foglalkozik – tisztán tapasztalati úton hasznosnak megismert – védekező eljárásokkal. A rendelet értelmében járvány idején a hatóságok feladata a járvány terjedésének gondos figyelése, a pestisgyanús helységek bejelentése, szárazföldi és víziutak elzárása (contumaci). A határokon fegyveres őrséget kell felállítani a járvány behurcolásának megakadályozására. A fertőzésre gyanús helyről [JÁRVÁNYOS BETEGSÉGEK] érkezőt az őrség nem engedte át, illetve a vesztegzár-kórházban helyezte el megfigyelés végett. Pestisjárvány idején csak a személyi adatokat, ismertetőjeleket is feltüntető útlevél birtokában lehet közlekedni. Kétes esetekben az utazónak esküt kell tennie arranézve, hogy az elmult 40 nap folyamán fertőzött helyen nem tartózkodott. Az áruforgalmat különös gonddal ellenőrizték; előírták az utcák, lakóházak és csatornák tisztán- és rendbentartását. A járvány kitörése esetén a hatóság szerezze be a szükséges élelmiszert; kellő számú papról is gondoskodni kell, valamint arról is, hogy a város esküdt orvosai, sebészei és fürdősei a betegségtől féltükben meg ne szökjenek. Az orvos, sebész és lelkipásztor vörös- és kékszínű, keresztalakú jelvényt hordtak a járványszolgák és sírásók is, akikről a hatóság gondoskodik. Nagyobb helységben a pestiskórház sebésze nem kezelheti a nem-fertőző kórház betegeit, kisebb helyeken az orvos dönt erről. A gyógyszerész köteles a szükséges gyógyszereket kellő mennyiségben készen tartani. A nagymértékű halálozásra való tekintettel szükség van nótáriusra is, aki a végrendelkezők akaratát írásba foglalja. A járvány idejére „directores sanitatis” választandók, akik a rájuk bízott városrész egészségügyi gondozását intézik. A fertőzésre gyanús házakat a hatóság esküdt emberei egy, a fertőzötteket pedig két kereszttel jelölik meg. Járvány idején tilos a nyilvános összejövetel, a kocsmák zárva vannak, a vásárok szünetelnek. A járványok megszűnését követte a fertőzött házaknak és használati tárgyaknak előirás szerinti fertőtlenítése, mindez szigorú büntetés terhe alatt. Az általános jellegű intézkedéseken kívül külön fejezetek foglalják össze a „directores santitatis” hivatalára emeltek, az orvosok, gyógyszerészek, sebészek, fürdősök és gyóntató atyák, pestis-zárőrök s a kórházak személyzeteinek kötelességeit; sőt utasításokat ad az „ordo pestis” az egyes iparágak űzőinek (pék, élelmiszerkereskedő, mészáros, szabó, asztalos stb.) is. A betegek lelki vigasztalását ellátó papokról szóló fejezetben olvasunk az egyéni védekezés módjairól, amelyeket Moller Károly Ottó is összefoglalt 1709-ben, „Consilium medicum de curanda peste cum praeservationibus” című munkájában. A helytartótanács is számos rendeletben foglalkozott a pestissel. 1739-ben már statisztikai kimutatást kér a hatóságoktól a pestisben elhaltakról; 1789-ben táblázatos kimutatást valamennyi fertőző betegségről nemcsak a városok hatósági orvosaitól, hanem minden sebésztől és orvostól, aki fertőző beteget kezelt. A Generale Normativum második részében tartalmazza a pestisellenes védekezésre vonatkozó rendelkezéseket.
A budai török fürdők a XVIII. század elején. Gr. Marsigli Alajos felvételei után készült rézmetszet.[10] (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Olajárus tót Turóc megyéből.[11] (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A felszabadító hadjáratokat nyomon követte a „morbus Hungaricus”-nak „lues Pannonica”nak nevezett, kiütésekkel és nagy halálozással járó megbetegedés, amelyről újabb idők kutatásai derítették ki, hogy azonos volt a kiütéses tífusszal. Elnevezése és XVI–XVII. századi gyakori fellépése hazánk területén elősegítették a külföld orvosi irodalmában hangoztatott állításokat éghajlatunk egészségtelen voltáról. E tévedéssel szemben derekasan állást foglalt a kassai Fuker Frigyes Jakab 1777-ben megjelent „De salubritate et morbis Hungariace” című művében, utalva arra, hogy a tábori életmód kedvezőtlen egészségügyi körülményei, a hadjáratok tömegmozgalmai okozzák e megbetegedéseket, s nem a magyar éghajlat. A védhimlőoltás bevezetése előtt gyakran járványszerűen pusztított a himlő is. Pápai Páriz Ferenc azt írja róla, hogy „közönséges nyavalya, úgyhogy ezer ember közül alig vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna”. A himlőoltással kapcsolatban meg kell emlékeznünk Raymann János Ádám eperjesi orvosról, ki annak Keleten divatos módját már 1721 előtt gyakorolta.
Werloschnig és Loigk munkája a magyarországi pestis-járványról, 1716-ból. (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A vérbaj különösen az 1780-as években okozott sok gondot a hatóságoknak tömeges fellépésével, főleg Krassó vármegyében. A helytartótanács [VÁROSI KÓRHÁZAK] rendeletileg gondoskodik külön kórházak építéséről a betegek számára és részletes jelentést kér a betegség állásáról. Brambilla, a neves katonaorvos is megemlékezik a hatátőrvidéken pusztító vérbajról és javasolja a szegény betegek ingyenes gyógykezelését, amire a bécsi haditanács utasította is a határőrvidéki parancsnokságokat. A zalatnai kerület szegénysorban élő betegei számára Topánfalván építenek kórházat, s az ingyenes gyógykezelés költségeit, valamint a kórháznál alkalmazott két sebész egyenként havi 16 forintos fizetését a kincstár viseli.
Moller Károly Ottó munkája a pestis orvoslásáról. Perlici Dániel fordításában. 1740. (Országos Széchenyi-Könyvtár.) Nagyobb városainknak már csaknem kivétel nélkül vannak kórházaik, egyesek továbbra is szerzetes rendek kezelésében. Nem mindíg határolódnak el élesen egyéb jótékony intézetektől: az épület sokszor egyformán szolgálja a kórház és az öregek otthona céljait. Kórházaink száma kevés a szükséglethez viszonyítva, kevés ággyal rendelkeznek és a bennük uralkodó állapotok sok kívánnivalót hagynak. A Rókus-kórház elődjéül tekinthető pesti
polgári kórházról különösen sok panaszt olvashatunk. Mindössze 72 ágya van, a kicsiny, sötét és levegőtlen kórtermekben főleg télvíz idején elképzelhetetlen a zsúfoltság, a betegek nagyrésze földre szórt szalmán fekszik, a kórtermeket csak mécses világítja. Kicsiny a pesti Jezsuita-házban elhelyezett egyetemi klinika is, de egészségügyi szempontból az akkori viszonyokhoz képest első helyen áll, amint arról idegen utazók dícsérő szavai is tudósítanak. Pestnek a XVIII. század végén a polgári kórházon és az egyetemi klinikán kívül még egy kórháza volt, a Károly-kaszárnyában elhelyezett invalidus-kórház. Budán ugyanebből az időből négy kórházat ismerünk: katonai kórház a Fő-utcában, a tabáni Lazarethum, a városi kórház és az Erzsébet-apácák kórháza. A győri Szentháromság-kórház nagy jótevője és tulajdonképpeni megalapítója a németországi Dürenből hazánkba származott katonaorvos, Mulartz János Henrik, aki feleségével együtt 1753-ban 12.000 forintos alapítványt tett egy Győrben felállítandó árva- és szegényház, ispotály céljaira, majd végrendeletében (1773) egész vagyonát és házát is a kórháznak hagyományozta. Járványok idején külön, időleges célokat szolgáló kórházakkal találkozunk (pestis-kórház, kórház vérbajosok számára). A XVIII. század vége felé – részben a hazánkban is gyakori gyermekgyilkosságok hatása alatt – egyre gyakrabban hangoztatják orvosaink a Bécsben 1784-ben megnyilt szülőházhoz hasonló intézmény felállításának szükségességét a leányanyák számára, azonban eredmény nélkül.
Városi gyógyszertár Kőszegen. 1681.[12] (Országos Iparművészeti Múzeum.) Városaink egészségügyével számos helyi és helytartótanácsi rendelet foglalkozik, bizonyságául annak, hogy ezen a téren még sok volt a tennivaló. Az utcák tisztaságára járványok idején különböző gondot fordítanak. Az utcai szemét eltávolítását hivatalos személyek ellenőrzik. Sopron 1691-ből származó rendelkezése meghagyja, hogy az utcákról összegyüjtött szemetet nem szabad közvetlenül a város kapuja előtt felhalmozni,
[BONTAKOZÓ ORVOSI KÖZIGAZGATÁS] hanem csak távolabb. Ügyelnek az utcai csatornák szabad lefolyásának biztosítására, ellenőrzik az élelmiszerek előállítóit és elárusítóit, az élelmiszerek minőségét. Az egészséges ivóvíz kérdése különösen nagy figyelemben részesült. Felvidéki városaink vízellátását vörösfenyőből készült vízvezetékek biztosították. Az egyéni tisztálkodás céljára szolgáltak városaink „fördősök” kezelte fürdői. A helytartótanács egészségügyi vonatkozású rendeletei nyomán e korban alakult ki az állami egészségvédelem jegyében orvosi közigazgatásunk. A tanács és a vidék között az összekötő kapcsot a vármegyei physicusok alkotják rendszeres időszaki jelentéseikkel, nekik viszont az alárendelt sebészek és bábák tartoznak beszámolót küldeni. A physicus időnként hivatalosan beutazta vármegyéjét és jelentést tett tapasztalatairól, ugyanígy a vármegyei sebészek is. Járványos betegség, pl. pestis esetén a helytartótanács már előre figyelemmel kísérte a betegség közeledtét a szomszédos országokból érkező jelentések alapján és amennyire csak lehetett, felkészült fogadására. Az orvosi statisztika kezdetleges alakjaival is ekkor találkozunk első ízben, mert a ragályos betegségben szenvedőkről és az elhaltakról a tanács pontos kimutatást kért. Az ország egészségügyi személyzetének állami felügyelet alá helyezését jelenti az a nagyjelentőségű intézkedés, amely szerint csak egyetemi végzettségű orvos, illetőleg ugyanilyen végzettségű vagy egyetemen vizsgát tett sebész és bába működhetik s róluk nyilvántartások is készülnek. A részükre kiadott „instructio”-k hű képét adják a helytartótanács országunk egészségügyének megjavítását célzó törekvéseinek. A tanács bizonyos értelemben még orvosai, sebészei és bábái továbbképzéséről is gondoskodik, amikor egy-egy új orvosi könyvet megküld a vármegyének, illetve annak megszerzését elrendeli, sőt a rendi etika emelésével is törődik. Figyelme az összes egészségügyi kérdésre kiterjed, beleértve még az állategészségügyet is. Sokszor kénytelen hasonló céllal ismételten rendeletet kiadni, ami mutatja, hogy az intézkedések előírásszerű végrehajtása gyakran ütközött nehézségekbe. Az ország különböző részein nem egyforma eréllyel láttak a rendelkezések megvalósításában, amiben a közlekedés nehézségei is közrejátszottak. Végül az egészségügyi személyzet igen különböző képzettségi foka is hozzájárult ahhoz, hogy a tanács intézkedései nem mindíg hozták meg a kívánt sikert. Az addigi helyi vonatkozású rendeletekkel szemben mégis a helytartótanács egész országra kiterjedő érvényű rendeletei jelentik hazánkban az első tervszerű lépéseket a modern állami egészségvédelem felé.
A jezsuiták gyógyszertárának XVIII. századi berendezése Székesfehérvárott.[13]
[1] Az eredeti rézmetszet 9×14 cm nagyságú és valószínűleg valamely könyv mellékletéül szolgált. [2] Az arckép Mátyus Ó- és uj diaetetica című, Pozsonyban, Landerer Mihálynál megjelent hatkötetes főművének I. része mellett 1787-ben látott napvilágot. [3] Megjelent Csapó Uj füves és virágos kert című munkája élén, Pozsonyban, 1775-ben. [4] Nehezen olvasható aláírása így hangzik: PAULUS GYÖNGYÖSSI a PETTENY Med. Doctor Natus Casoviae in Hungaria Ao. 1708. 26. April. Imperatoriae Russicae Majestatis Sacratissimae Nosocomii Maritimi Petropolitani h[oc]t[empore] D[octor] Medicus. Gyongyosius Medicas in pectore condidit artes, Hellada cum Latio cumque Oriente capit. Joh. Schrader. Jelzése: G. F. Fritsch ad vivum delin. et sculp. Amstelodami 1753. Az eredeti mérete 20×29.5 cm. [5] A készlet egykor Nyitra megye fizikusának használatára szolgált egy másik hasonló, de eltérő műszereket tartalmazó táskával együtt. [6] Bél Mátyásnak a 8. lapnál idézett művéből. Jelzése: Mikovini fec. Szklenót, mondja a kiváló tudós, a németek Glashütten, a tótok Sklenuo néven ismerik, amely utóbbi a magyaroknál is megmaradt. A kép alatti magyarázat fordítása: 1. Az előkelőbbek fürdője. 2. A parasztok fürdője. 3. Természetes gőzfürdő. 4. Vendégfogadó. [7] Az egykori tulajdonos neve a számlapra van bevésve: FR[anciscus] PARIZ d[e] P[apa] M[edicinae[ D[octor]. Az óra egyébként angol készítmény. Képünk eredeti nagyságban ábrázolja. [8] Köleséri Auraria Romano-Dacica című, 1719-ben Szebenben megjelent munkájához készült. [9] Az eredeti rézmetszet mérete 11×15.5 cm. Jelzése: Gyurkovist (így!) Pinx. Budae. Prixner sc. Pestini. Megjelent az Annales Evangelici IX. kötetében, Budán, 1803-ban. A kiváló emberbarát 1816 jan. 28. hunyt el. A váci siketnéma intézet létrejötte az ő buzgólkodásának köszönhető. [10] Marsigli Danubius Pannonico-Mysicus című 1726-ban megjelent művének I. kötetéből, felényire kisebbítve. Amint látható, az öt fürdő közül csak a Szent Gellért-hegy tövében (kb. a mai Szent Gellért-fürdő táján) volt épület hevert romokban, a többi fennállott és használatban volt. A képen II. számmal jelölt ábra az akkori hajóhídnál álló Rudas-fürdőt mutatja; oszlopos fürdőcsarnoka ma is fölismerhető. A III. ábra a Rác-fürdőt ábrázolja, ez napjainkra újabb építkezésnek adott helyet. A IV. az alsó- (vizi-) városi fürdő, amelyet később (úgy mondják, az egykori König nevű tulajdonosok után) Király-fürdőnek neveztek el. Végül az V. a mai Császárfürdő. Ezt Marsigli Balneum Regium néven említi s a VI. ábrán hátsó kamráját is bemutatja, amelybe egy ajtón át lehetett a főhelyiségből jutni. A kamrában levő medencét a VIII. ábrán látható elzárható vízeresztőn át látták el hideg vízzel.
[11] Lásd a 159. lapnál. [12] A gyógyszertárat 1681-ben állították fel. Díszes berendezése vétel útján a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Iparművészeti Múzeumba jutott, ahol az eredetinek megfelelő rekonstruált helyiségben van felállítva. [13] Később Fekete Sas-gyógyszertár címen magántulajdonba került. A szép rokokó berendezés több javításon esett át. Kiszolgáló asztala újabb készítmény.
