KOMMENTÁR TARTALOM

kommentar2009-6-belivlesz.qxd

KÖZÖSSÉG

·

2010.01.12.

8:16

Page 1

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2009|6 MOLNÁR TAMÁS KÖRÜL Mezei Balázs: Filozófia és vallás Molnár Tamás életművében – Környezet, forrásvidék, perspektívák „A történelemnek vannak önelhatározásai” Molnár Tamás filozófus a jövőről

3 11

MŰHELY Balás Endre: Kereszténység és piaci szabadság Benei Péter: Propaganda és mozgalom – a politikai kommunikáció két útja

17 27

MAGYAR ALAKOK Hámori Péter: Grünwald Béla és Acsády Ignác: „A magyar parasztság felfedezése”

35

HONI FIGYELŐ Horkay Hörcher Ferenc: Hogyan zárható le a kommunizmus öröksége és a hideg polgárháború? – Megfontolások a nemzeti megbékélés lehetőségéről

51

MESSZELÁTÓ Navracsics Tibor: Pártok az európai belpolitikában

65

VITA Pápay György: Néhány gondolat a demokráciáról – Reflexiók Megadja Gábor tanulmányára Megadja Gábor: Demokrácia, dogmatika és totalitarizmus – Válasz Pápay Györgynek

86 93

RE:CENSOR Halm Tamás: A gazdasági válság – okok és tanulságok A Critical Review különszáma

96

SZEMLE Laczó Ferenc: Egy gazdag pretudományos hagyomány mélyenszántó tudományos elemzése (Romsics Gergely könyvéről)

106


2010.01.12.

8:16

Page 2

Kommentár • 2009|6 – Tartalom

Szakály Sándor: Szakszerűen és hitelesen – revízióról, irredentizmusról, Trianonról (Zeidler Miklós könyvéről) Eőry Áron: Egy „bőtartalmú élet” „jelentőséges útja” (Képes György könyvéről) Laczó Ferenc: Sikerre forradalom (Békés Márton könyvéről)

111 114 117

Számunkat Murányi Kristóf munkáival illusztráltuk. Köszönjük a művész nagylelkű segítségét.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


2010.01.12.

8:16

Page 3

Kommentár • 2009|6 – Molnár Tamás körül

Mezei Balázs FILOZÓFIA ÉS VALLÁS MOLNÁR TAMÁS ÉLETMŰVÉBEN Környezet, forrásvidék, perspektívák 1. Filozófia és vallás a konzervativizmus szempontjából Összekapcsolható-e a filozófia és a konzervativizmus? Nem állt-e szemben a filozófia az adott korszak hagyományaival és nem nyitott-e minden időszakban jelentős, új lehetőségeket a gondolkodásban, tudományban, művészetben, politikában? Akár csak egy futó pillantás a filozófia történetére azonnal azzal a válasszal jár, hogy a filozófia minden jelentős korszakban újdonságot, olykor gyökeres újdonságot hozott a gondolkodás világában. Platón ideatana, Arisztotelész etikája, Plótinosz emanáció-felfogása, Boethius, Ágoston úttörően új szempontjai, Szent Anzelm forradalmian új kérdésfeltevése, Szent Tamás új arisztotelizmusa, Descartes, Leibniz, Kant vagy akár Marx, Nietzsche, Husserl és Heidegger – nem jelentettek-e kivételes újdonságot formában, tartalomban és módszerben? A válasz erre a kérdésre nyilvánvalóan igen, de a kérdés ezzel nincs lezárva. A konzervativizmus és a liberalizmus kifejezését napjainkban hajlunk ideologikusan, politikai törekvésekhez kapcsolódva használni. Konzervatívnak, illetve liberálisnak politikai csoportokat nevezünk, s a politikai mozgósításnak megfelelő leegyszerűsítésekkel és szembeállításokkal teszünk köztük különbséget. Bár felfogások csoportosíthatók és végeredményben visszavezethetők alapvető világfelfogásokra, beállítottságokra, a konzervatív és a liberális ezen a mélyebb szinten sokkal szorosabban összetartozó elementumok, mint amit a népszerű politikai küzdelem felfed. A filozófia terén a legnagyobb szerzők egyszerre konzervatívak és liberálisok, vagyis egyszerre őrzik meg a hagyományok egyes vonalait és állnak elő lényeges újításokkal. A filozófiatörténet népszerű tankönyveiben szereplő legfontosabb személyiségek mindegyike nemcsak újító, hanem többé vagy kevésbé konzervatív. Egyesekben az egyik vagy a másik vonal erősebben jelentkezik. Platón esetében az újítónak ható természettudományos törekvések, a démokritoszi atomelmélet ellensúlyképpen egy hatalmas, konzervatív szintézis születését láthatjuk, amely másfelől az ideatan révén döntő újdonsággal is előáll. Ezzel szemben Kant a dogmatikus, hagyományos filozófiával szemben olyan újszerű módszertant és tartalmat állít, amely meghaladja a régi gondolkodást. Hegel a kanti újításhoz képest sokkal inkább összefoglaló és továbbgondoló, konzervatív bölcselő; ám Hegellel szemben Marx forradalmian újszerű redukciókkal él. Nietzsche újszerűségéhez képest Max Scheler inkább konzervatívnak hat, noha a 20. századi tudomány fontos újításai kötődnek a nevéhez. Husserl megújít és konzervál, megőriz és továbbvezet, míg Heidegger a kezdeti forradalmi újdonsághoz képest késői felfogásában a hagyományok újraértelmezése révén igyekszik megőrizni és továbbvinni lényeges elemeiket. 3


2010.01.12.

8:16

Page 4


Általában nem könnyű egyoldalúan fogalmazva kijelenteni, hogy a filozófus konzervatív vagy újító; a nyugati gondolkodás története egy hatalmas, megőrző gondolkodással veszi kezdetét (Platón), és egy minden értéket átértékelő gondolkodóval fejeződik be (Nietzsche). Ekképpen a filozófiai gondolkodás egy lényeges funkciója teljesül, amely arra irányul, hogy a konzervatív-megőrző tevékenység által a gondolkodás eljusson a hagyományok továbbgondolásáig, végül ahhoz a ponthoz, ahol lehetővé válik a leggyökeresebb újragondolás és átgondolás. A konzervativizmus a filozófia lényegéhez tartozik, de nem öncélúan, a politikai zsargon szerint vett egyoldalúsággal, hanem arra tekintettel, hogy valódi újdonság jöhessen létre. Másfelől amikor az újítás kultusza ideológiává válik, avagy a létrontás katasztrófájában lényegtelen klikkérdekek, az egyéni gazdagodás vagy a politikai gonoszság fedőneveként kerül elő, elvész belőle az, ami a konzervativizmus egyetemes céljaként különleges szerepet tölthet be. A filozófus tehát elsősorban gondolkodó, nem pedig konzervatív vagy liberális. Hiszen a gondolkodás elengedhetetlen része, hogy van min gondolkodnunk, s ez mindig adott a gondolkodás hagyományaiban. Másfelől gondolkodásunk nem céltalan, hanem éppen a hagyományok megértése, továbbgondolása, eljuttatásuk belső teleológiájuk kifejtéséhez, vagyis egy, még soha nem létezett újdonság létrehozásához. A mai gondolkodás, amennyiben a politikai zsargonból kölcsönvett, diszkriminatív jellegű jelentéseket alkalmaz, nem teljesíti a gondolkodás valódi feladatát, vagyis nem őriz meg és nem gondol tovább, nem hoz létre történelmi újdonságot, hanem azt éppen lehetetlenné teszi. A mai liberálisnak nevezett filozófia ez utóbbi körbe tartozik: saját magát, a gondolkodás jellegét súlyosan félreértve belekerült a felszínesség csapdájába, ahol diszkriminatív jellegű elméleteiben egyre kevesebb szerep jut a valóságnak és az igazságnak. Molnár Tamás konzervatív gondolkodó, de semmiképpen sem a politikai zsargon értelmében. A politikai izmusok bármelyikének alkalmazása személyére és munkáira csak előítéletekből, elfogultságokból, felszínességből fakadhat. Gondolkodása ugyanis a hagyományok sokrétű és sok szempontú átgondolásából ered, valamint azon belátásokból, melyekre a szerző, életidejének jelentős szakaszaiban, főképpen 1945 után jutott. E belátások gyakran nem fedik a népszerű propaganda téziseit, de ilyesmi nem is lehet célja egy mélységre törekvő filozófusnak. Molnár azon gondolkodók körébe tartozik, akik az ideológiává szerveződő újító gondolkodás egyes képviselőit, mint amilyen Jean-Paul Sartre, kétkedve figyelték, míg korának jelentős befolyású tudósai és gondolkodói, mint amilyen Eric Voegelin vagy Mircea Eliade, mélyebben meghatározták tájékozódását. Ez a tájékozódás pedig kiemelkedően összetett és alapos, ez a gondolkodás olykor a legmélyebbre hatoló. Anélkül, hogy túlzásokba eshetnénk, ki kell mondanunk, hogy a magyar anyanyelvű, de külföldön alkotó gondolkodók között Molnár Tamás az egyik legjelentősebb. Sok tekintetben közel áll olyan személyekhez, mint Mannheim Károly, Kolnai Aurél vagy Polányi Mihály, noha felfogását más formában juttatta kifejezésre: inkább esszéisztikusan, semmint szisztematikus tudományban. Mindezzel együtt Molnár egyes munkái, így első átfogó alkotása, Az értelmiség alkonya jelentős eszmetörténeti elemzéseket és filozófiai következtetéseket tartalmaznak. Molnár Tamás életműve olyan konzervatív gondolkodóé, akinek ott a helye a legjelentősebb magyar anyanyelvű filozófusok között. 4


Mezei

Balázs:

2010.01.12.

Filozófia

és

8:16

Page 5

vallás

Molnár

Tamás

életművében

2. Vallás és konzervativizmus A konzervativizmusnak mint eszmetörténeti áramlatnak a valláshoz való viszonya távolról sem egyértelmű. Ennek oka egyes konzervatív kultúráknak a valláshoz, a vallás történetéhez, illetve a pozitív vallásokhoz, ezen belül az egyházakhoz fűződő viszonya. Például a német vagy az olasz konzervativizmus – s a magyart is ide sorolhatjuk – erősen kötődik a valláshoz, noha nem feltétlenül a pozitív és az egyházi valláshoz, hanem inkább egyfajta misztikus vallásossághoz, melyben az Istennel való közvetlen viszony döntő jelentőségű. Ilyen Rudolf Otto, Friedrich Heiler, Martin Heidegger vagy Giovanni Gentile konzervativizmusa. S ilyen természetű Pauler Ákos, Polányi Mihály, Mannheim Károly vagy Hamvas Béla konzervativizmusa is. Másfelől a francia és az angol konzervativizmus sokkal inkább politikai jellegű, sokkal szorosabb kapcsolatban áll a politikai filozófiával, mint ez a németeknél, olaszoknál vagy az említett magyar gondolkodóknál megfigyelhető. A magyar jogi-politikai gondolkodás egyébként ugyancsak konzervatív és a valláshoz erősen kötődik, de a vallást soha nem tekinti külsődleges referenciának, eszköznek vagy merő tradíciónak, mint ez a francia és az angolszász gondolkodóknál megfigyelhető. Ez utóbbiakra nézve feltűnő, hogy a vallás viszonylag csekély szerepet játszik náluk, s az is alárendelt viszonyban áll a társadalom- és politikafilozófiai gondolkodással. Burke, Hamilton, Godkin, Lord Acton – csak néhány nevet említve – a vallást politikai és morális jelenségként kezelik és távolról sem tulajdonítanak neki kiemelt fontosságot. Más szerzők, mint Coleridge, Newman, Santayana vagy Dawson a vallás mélyebb felfogását árulják el, de mégis viszonylag távol állnak attól a misztikától, mely a korábban említett felfogásokra jellemző. A nagy francia konzervatív szerzők, mint de Bonald, la Maistre vagy Maurras a vallást kifejezetten politikai szempontból kezelik mint a konzervatív politika elengedhetetlen hatalmi eszközét. E tekintetben kivétel François-René de Chateaubriand, aki a Génie du christianisme-mal azon, viszonylag kis számú francia szerzők sorához csatlakozik, akik a vallást annak misztikus mélységében fogták fel. Molnár Tamás műveiben a vallás olyan helyzetben jelenik meg, amely középen áll a vallást inkább politikai szerepe felől felfogó, illetve a misztikus mélységre törekvő szerzők között. E tekintetben Molnár semmiképpen sem követi az angolszász konzervativizmust, közelebb áll a franciákhoz, s ezen belül talán egy lépéssel közelebb azokhoz, akik nem érzéketlenek a vallás misztikus mélysége iránt. Molnár ezzel is elárulja közép-európai gyökereit; noha soha nem válik olyan misztikussá, mint Fénelon, Pascal vagy Chateaubriand, semmiképpen sem redukálja a vallást politikai funkcióra. Másfelől mégis elutasítja a germán idealizmus misztikáját, az immanens Isten gondolatát, amely e misztika legmeghatározóbb vonása. Molnár számára a vallás ugyan nincs híján a misztikának, de ez a személyesség körébe tartozik, amihez képest a vallás elsősorban társadalmi-intézményi és történelmi valóság. Ez a felfogás közel áll a katolicizmus tradicionalista értelmezéseihez, melyek határozottan elkülönülnek a protestantizmus láthatatlansági elvétől, a pietizmustól, az egyéni misztika sokszor homályosnak tűnő, de érzelmileg gazdag mélységeitől. 5


2010.01.12.

8:16

Page 6


Molnár határozottan úgy véli, hogy a vallás ez utóbbi felfogása eredetében gnosztikus és szoros szálakkal kötődik az utópikus gondolkodáshoz, mely a régi európai társadalmi rend felbomlásáért felelősnek tartott baloldali törekvések eredete. Molnár tehát nem a „keresztényekkel” tart, nem a vallási újítókkal, amilyenek Krisztus követői voltak az antikvitás 4–5. századában, hanem Symmachus szenátorral, aki a régi, államilag szabályozott, racionálisan leszűrt, konzervatív vallás képviselője volt a nevezetes ütközetben, amely Victoria istennő szobrának újbóli felállítása körül zajlott a 300-as évek utolsó évtizedében. Molnár Tamás büszkén azonosítja magát Symmachusszal, a konzervatív vallás képviselőjével, mert ettől a vallástól reméli a barbárság eluralkodásának megakadályozását.

3. Források Most pontosítom annak a forrásvidéknek a körvonalait, ahol Molnár Tamás gondolkodása ered. A legfontosabb ihlető tényező e gondolkodásban a katolicizmus. Molnár katolicizmusa az intézményes, történeti, dogmatikai és politikai szempontokat hangsúlyozza, míg a személyes istentisztelet és istenhit írásaiban ritkán kerül előtérbe. Mindazonáltal nem a teológiai környezet a fontos számára, hanem a szervezeti integritás, ezen belül az eretnekségek elleni küzdelem. A gnoszticizmus általános elítélése és világtörténeti jelenségként való kezelése visszatérő motívum Molnár munkáiban. E vonatkozásban is a politikai-társadalomfilozófiai jelentőség emelkedik ki, hiszen a gnoszticizmus – mint számos szerző, például Hans Jonas is állította – nem a történeti múlt jelensége, hanem eleven gondolati valóság, melynek gyakorlati, társadalmi és politikai következményei vannak. A második fontos tényező Molnár gondolkodásában az egyetemes vallástörténet, melynek legismertebb képviselője Eliade. Ő nagyszabású szintézisekben kapcsolta össze a 17. századtól kibontakozó vallástörténeti kutatásokat a tipológiai gondolkodással, melynek filozófiai eredete Schellingre és Hegelre vezethető vissza. A vallástörténeti tipológia alkalmas eszköz arra, hogy a vallás, a filozófia és a történelem nagy kérdéseit jól áttekinthető elemek pontosan leírható viszonyaként mutassuk be. Molnár gyakran idézi Eliadét, és még gyakrabban alkalmazza a tipológiai gondolkodás eszközét érveiben. Itt azonban hangsúlyoznom kell, hogy Molnár Tamás hatalmas könyvtárában jelen vannak azok a kötetek, amelyek a tipológiai gondolkodáshoz szükséges eredeti anyagok olvasását lehetővé tették számára. A tipológiai-vallástörténeti gondolkodás másik képviselője, aki Molnárra nagy hatást gyakorolt, Eric Voegelin. Voegelin maga is mérsékelt konzervatív beállítottságú gondolkodó lévén olyan egyetemes eszmetörténet megalkotására törekedett, amelyben a vallási motívum változásai fejezik ki a történeti változások fő irányait, illetve ezen változásokat magukat is vallási szempontból lehet a legteljesebben megérteni, e változásokba bekapcsolódni. Ez a történeti gondolkodás, noha elmélyültebb törekvésű, mint Eliade munkássága, a 19. század tapasztalatával gazdagon nem merészkedik a misztikus speku6


Mezei

Balázs:

2010.01.12.

Filozófia

és

8:16

Page 7

vallás

Molnár

Tamás

életművében

láció schellingi vagy hegeli mélységeibe, ezért is volt alkalmas arra, hogy Molnár gondolkodására hatást gyakoroljon. A francia eszmetörténet – melynek témájából Molnár doktori munkáját is készítette – a harmadik jelentős forrás. Ezt a témát Molnár nagyszabású, igen gazdag monográfiájában dolgozta fel, mely magyarul Az értelmiség alkonya címmel jelent meg 1996-ban. A monográfia pontos képet nyújt Molnár tájékozódási pontjairól, illetve széles körű olvasottságáról. A munka vezérmotívuma szorosan kapcsolódik az 1950–60-as évek francia szellemi vitáihoz, melyekben a marxizmus döntő szerepet játszott, Molnár pedig azon kisebbséghez tartozott, amely a marxizmussal, az ideologikussággal, a kibontakozó globalizmussal, egészében véve a felvilágosultnak tekintett radikálisan modernista retorikával élesen szembefordult. Ehhez képest Molnár alaposan ismeri a másik felet, annak minden fontos vonatkozását, hiszen a nevezett könyvből úgy tűnik, Molnár mindenkit elolvasott. Minden idegenkedése ellenére az ideologikus modernizmustól, s annak ellenére is, hogy egyes publikációi e körben jelennek meg, Molnár távolságot tart a szélsőjobboldali francia köröktől (ne feledjük, Maurras 1952-ben halt meg, hatása még egy évtizedig igen erős). Viszonylag közel áll azonban ahhoz a nem-akadémiai tradicionalizmushoz, melyet mások mellett René Guénon vagy Henry Corbin neve jelez, ám ennek keresztény-ellenességétől elhatárolódik. (Megjegyzem, Guénon a kapcsolat Molnár és Hamvas között, ám Molnár sokkal kritikusabban használja ezt a forrást, mint a korai Hamvas Béla.) Ami Molnárt a francia jobboldalhoz köti, az a baloldaliság éles elvetése, illetve határozott katolicizmusa. Mai szemmel olvasva e könyvet és ismerve a korszak egyébként híressé vált munkáit csodálkoznunk kell azon, hogy Molnár csupán a viszonylag ismert szerzők körébe került be a francia szellemi életben az 1960-as évek folyamán. Munkáinak minősége, széles tájékozottsága és meglátásainak nem egyszer élesen találó volta révén, más politikai atmoszférában, a legelső szerzők között szerepelhetne. E tényezőkön keresztül Molnár egyébként olyan szerzőkhöz is kapcsolódik, mint Jünger vagy Heidegger. A németek hatása – szoros életkapcsolata ellenére német anyanyelvű személyekkel – Molnár életművében viszonylag csekély, mivel a germán idealizmust a már említettek szerint összefonódni látja a gnoszticizmus világjelenségével. Ezzel együtt újra meg újra elismerő szavakkal emlékezik meg egyes szerzők kiemelkedő gondolatairól, legyen az Eckhardt, Kant, Hegel vagy Gadamer. Amikor éles kifejezéseket használ egyes szerzőkre nézve – például Heideggert sarkosan bírálja –, gondolatait mindenkor a francia kontextus figyelembe vételével kell értenünk, mivel Molnár elsősorban ezt a kultúrát érzi magáénak. A feszültség Molnár konzervativizmusa és a germán idealizmus között tükrözi a francia-angol felvilágosodás idegenkedését a német romantikától és annak folyományaitól. A német konzervativizmus ugyanis romantikus gyökerű, noha a romantika mást jelentett itt, mint az angoloknál vagy nálunk. Másfelől a német romantika nem egy vonatkozásban katolikus irányú volt, ami segíthette volna Molnár katolikus kötődéseinek megerősítését. A negyedik tényező Molnár gondolkodásában az angol-amerikai konzervativizmus. Ez még nem az új, hanem a régi konzervativizmus, melynek szellemi vezéralakjai között 7


2010.01.12.

8:16

Page 8


olyan személyiségek szerepelnek, mint Russell Kirk, Robert Nisbet, Wilhelm Röpke vagy John Lukacs. Ez a kör az évtizedek folyamán átfejlődött a neo- vagy újkonzervativizmusba, erősorban Irving Kristol révén, aki majdnem egyidős Molnárral, de a mai konzervatív öntudatban „a neokonzervativizmus keresztapjaként” szerepel. Az újkonzervativizmus eszmei célkitűzései élesen eltérnek a megelőző nemzedék kevésbé aktuálpolitikai, mint inkább ideológiakritikai és ekképpen filozófiai célkitűzéseitől. A régi konzervativizmus tehát csak másodlagosan politikai-ideológiai, sokkal inkább eszmei-filozófiai mozgalom (noha politikafilozófiai törekvésekkel), és filozófiai karakterét még nem a szélsőséges utilitarizmus, politikai haszonelvűség, hanem a morál önállóságának hangsúlyozása határozza meg. Látnunk kell, hogy Christopher Dawson sokkal közelebb áll a német romantikusokhoz és a francia misztikusokhoz, mint Leo Strausshoz; s Molnár közelebb áll Dawsonhoz, mint Kristolhoz. Itt kell megjegyezni, hogy Thomas Molnar neve minden jelentős felsorolásban szerepel, amely az amerikai konzervativizmussal foglalkozik; könyvei megtalálhatók a nagyobb amerikai könyvtárakban, és nevét jól ismerik az efféle gondolkodás iránt érdeklődők. Molnár Tamás – Lukács János mellett – a legismertebb magyar származású ókonzervatív gondolkodó az Egyesült Államokban. Itt fel kell tennünk a kérdést arra nézve, hogy Molnár konzervativizmusa pontosan milyen értelemben adhat eligazítást azok számára, akik a mai Magyarországon egy jól meghatározott konzervatív hagyomány felújításáért, továbbfejlesztéséért munkálkodnak. Mint fentebb említettem, a konzervativizmus a filozófiai gondolkodásban nem lehet cél, csupán eszköz, mivel a filozófia nem a régi felújítására, hanem az új lehetővé tételére törekszik, ám egyben arra is, hogy az újszerűséggel visszaélő, ideologikus, utilitarista és nihilista liberalizmust megcáfolja, meghaladja. Molnár kultúrfilozófiája és ideológiakritikája a legnagyobb mértékben alkalmas arra, hogy a magyar baloldali liberalizmus eszmetörténeti és filozófiai felszínességét és narcisztikusságát bemutassa. A baloldal filozófiai gyökerei azonban belenyúlnak abba a talajba, ahol a filozófiai gondolkodás legjelentősebb eredményei is fakadnak, mint amilyen a platonizmus, a germán idealizmus vagy a misztikus gondolkodás. Ezért egy filozófiai értelemben konzervatívnak tekinthető gondolkodás ezen a téren óvatosan kell hogy eljárjon, mivel nem engedheti le a gyereket a kádvízzel együtt. A legélesebb különbség a mély értelemben konzervatívnak mondható gondolkodás és a liberalizmus között az, amit Husserl a mélylátás és a síklátás különbségével kívánt megragadni: a síklátás felszínes, szofisztikus, mindig naturalisztikus-utilitarista, vagyis visszaélő jellegű mindazzal szemben, ami a valóság gazdagsága. A mélylátás ezzel szemben történelmi, a hagyományt eleven összefüggésében látja és érti, és a valódi történeti újdonság előállításán dolgozik. Ez utóbbi vonatkozásban megfontolandók azon különbségek, amelyek egyes liberális kritikusok és Molnár gondolkodása között fennállnak. Molnár ugyanis a mélylátást segíti elő, s ezért is vívja ki maga ellen azok haragját, akik méltatlanul és elfogultan a politikai zsargon izmusaival igyekeznek megbélyegezni a személyét. Végül megemlíthető, hogy a francia tradicionalizmus egyes áramlatai – melyek végeredményben a Nyugat és a kereszténység elvetéséhez vezettek, mint ahogyan ezt megfi8


Mezei

Balázs:

2010.01.12.

Filozófia

és

8:16

Page 9

vallás

Molnár

Tamás

életművében

gyelhetjük a már említett Guénon és Corbin, illetve mások mellett Roger Garaudy esetében – nem ragadták magukkal Molnárt: ő akkor is kitartott a Nyugat egyedülálló jellege és a katolikus kereszténység döntő szerepe mellett, amikor egyes kritikái erre nézve közel állnak az említett tradicionaliták felfogásához. Mivel ez a fajta tradicionalizmus – nem utolsósorban a korai Hamvasnak köszönhetően – manapság Magyarországon is bizonyos érdeklődést kelt, érdemes odafigyelnünk Molnár álláspontjára e kérdésben.

4. Filozófia, konzervativizmus, vallás Egy bekezdés erejéig vizsgálni szeretném e három kifejezés kapcsolatát. A történeti öszszefüggést említettem, melyben a filozófia konzervativizmusa nem cél, hanem eszköz. A kérdés most az, mindez milyen szerepet játszhat a mai magyar gondolkodásban. Először is leszögezem, hogy van mai magyar gondolkodás, amely ebben a nyelvben és a nyelvben áthagyományozott mentalitásban gyökerezik. Minden ellentétes állítással szemben a magyar nyelv mélyen bölcseleti, és alkalmas nemcsak a régi gondolkodók tolmácsolására, hanem új gondolkodás kialakítására is. G. Fodor Gábor egy alkalommal megjegyezte, hogy a mai magyar helyzetben az újrakezdésnek a szellemiből kell kiindulnia, amely – saját felfogásomnak és szavaimnak megfelelően – új alapítás formájában valósulhat meg. Én ezt úgy szeretném érteni, hogy a gondolkodásból kell kiindulnunk, vagyis annak tudatából, hogy a gondolkodás tett. E gondolkodás azonban nem lehet más tradíciók másolása, hanem sajátosnak kell lennie, mely szorosan kapcsolódik a magyar sorskérdésekhez – nem a napi politika szintjén, hanem a történetiség dimenziójában. A mai magyarság sokféle pusztulással szembesülő nép, melynek nem sikerült új nemzeti identitást kialakítania, s az a maszlag, amelyet a kommunizmus évtizedei alatt és mindmáig vele etettek, gyilkos méregnek bizonyult. E méregtől kell tehát megszabadulnunk, s e szempontból a konzervativizmus, vagyis a hagyományokhoz való visszanyúlás és azok újragondolása éppúgy döntő jelentőségű, mint az ideológiai felszínességgel vagy a politikai rosszal való szembeszegülés. Mindkettő masszívan jelen van a mai magyar világban, mindkettőt jól kifejezik a közéletben aktív, megbélyegző, kirekesztő gondolkodású zsurnaliszták, akik magukat olykor filozófusnak nevezik. Az ideológiai felszínesség mindenkor utilitarista, fizikalista, naturalista, mindenkor személyellenes és látszólag szabályelvű. Valójában azonban önkényes, tagadja a szabadságot és a szabad döntést, egyben elveti a valódi egyéniséget, az autoritást, az érdemet és a felelősséget; a hajszálhasogatáson túl nem képes valódi újdonság létrehozására. A politikai rossz, amely mai valóságunkat áthatja, ma már egyedülállónak tűnik, s igazi politikafilozófiai kérdés ennek feldolgozása saját szempontunkból és történeti perspektívában. A feladat a politikai rossz eredetének megértése, illetve a népszerűen baloldalinak és liberálisnak nevezett felfogásokkal való szükségszerű kapcsolata. A gondolkodásnak azonban túl kell lépnie e reakciókon, és pozitívnak, alkotónak kell lennie, tudniillik egy új gondolkodást megalkotónak. Ez a gondolkodás felfogásom szerint a vallásban gyökerezik, a szót nem pozitív-leszűkítő értelmében véve, hanem tág és komplex módon, 9


2010.01.12.

8:16

Page 10


ahogyan ezt más munkáimban igyekeztem kifejteni. Molnár Tamás életműve, széles tájékozottságával, ideológiakritikájával ebben a munkában érdeme szerint jelentős segítséget hozhat. A feladat azonban futurisztikus, mivel mi, akik ehhez a nyelvhez kötődünk, nem adhatjuk fel eltökéltségünket arra nézve, hogy e nyelv és a nyelvben élő gondolkodás valóságot alkosson, mely történetileg ténylegesen létrejön. A történeti folyamat ugyanis a gondolkodás inkarnációja.

5. Javaslat a Molnár Tamás Archívum felállítására Ezen áttekintés után javaslom a Molnár Tamás Archívum felállítását. Mint Molnár Tamás műveinek egyik fordítója, munkásságának magyarországi meghonosítója, számos alkalommal beszélgetőpartnere, volt alkalmam könyvtárát, kéziratait és cikkeit átnézni. Ezek ismeretében állítom, hogy ennek a hagyatéknak a megőrzése és összefogott elhelyezése elsődleges érdek. Ez az archívum a későbbiek folyamán olyan műhellyé bővíthető, amely nemcsak Molnár Tamás életművével foglalkozhat, hanem azon, külföldre került magyar gondolkodókéval is, akik a tág értelemben vett konzervatív hagyomány körében helyezhetők el, mint amilyen Polányi Mihály, Mannheim Károly, Kolnai Aurél, Brandenstein Béla, Jáki Szaniszló, John Kekes, John Lukacs és még sokan mások. Véleményem szerint a mai és a jövőbeli magyar kultúrának szüksége van Molnár Tamás életművének megőrzésére és méltató, egyben kritikus feldolgozására, annak érdekében, hogy ez a tevékenység beletagolódjék abba a munkába, amelyet idehaza és másutt a magyar anyanyelvű gondolkodás hagyományainak fenntartása és továbbgondolása végett folytatunk.

10


2010.01.12.

8:16

Page 11


„A TÖRTÉNELEMNEK VANNAK ÖNELHATÁROZÁSAI” Molnár Tamás filozófus a jövőről Amikor 1989 tavaszán a zürichi pályaudvaron először találkoztam Molnár Tamással, az USA-ban élő eszmetörténész idehaza még ismeretlennek számított. Nem volt ez másképpen 1990-ben sem, amikor az első magyar nyelvű fordításon dolgoztam, amely könyvei közül valaha is megjelent. A hatalom két arca végül sikerkönyv lett, mint Molnár Tamás legtöbb kiadványa. A könyv terjedését elősegítendő elkészítettem vele az első, odahaza megjelent interjút (Beszélgetés Molnár Tamással, Élet és Irodalom, 1992. szeptember 5.). New Jersey-beli otthonában ismét beszélgetést kezdeményeztem a 86 éves gondolkodóval. A jelenleg súlyosan beteg filozófust egyetlen szempont alapján kérdezgettem: mit gondol a nyugati világ, az USA, Európa, ezen belül Magyarország, valamint a vallás jövőjéről? Beszélgetésünk elején tisztáztuk, hogy Molnár nem szívesen vállalkozna a próféta kétes szerepére; mivel azonban, mint minden gondolkodó embernek, neki is van elképzelése a lehetséges jövőről, hajlandó ezt az adott témákban összefoglalva közreadni.

Életrajzi vonatkozások Életem elmúlt tizennégy évét a Gondviselés különleges ajándékának tartom. Amikor 1984-ben, egy családi látogatás keretében első ízben tértem haza Magyarországra, nem gondolhattam arra, hogy írásaim magyarul is megjelenjenek. Mindez 1992-től kezdve mégis megtörtént, aminek következtében egy új világ nyílt meg előttem: a magyar értelmiségi élet, egyetemi kultúra, könyvkiadás és társadalom világa. Mivel betegségem miatt nem tartom valószínűnek, hogy sikerül még egyszer eljutnom Magyarországra, most szeretném kifejezésre juttatni, milyen sokat jelentett az életemben ez az elmúlt időszak. Új barátokra tettem szert, s a magyar állam, a magyar kulturális élet kivételes elismeréseiben részesülhettem. Remélem, írásaim a jövőben is segíteni fogják olvasóimat abban, hogy pontosabb képük legyen a mai világról, hogy támpontot találjanak egy olyan világban, amely egyre kevésbé hajlandó eligazítással szolgálni az újabb nemzedékek számára.

A Nyugat általában Mintegy ezer év történelmi jelentősége után a Nyugat teremtő ereje kimerülőben van. Erkölcsi élete nemcsak hogy meggyengült, hanem szinte teljesen el is veszett, amit jól mutat a morális káosz, a vallás általános gyengülése, a kultúra szétesése, az egyetem ősi szerepének szétzilálódása. Ezzel párhuzamosan mindenütt megerősödött a bürokrácia, a szervezés, ami lefojtja az alkotó energiát. A bürokrácia a totalitarizmus valódi táptalaja, s mivel ez a réteg egyre erősebb, a totalitarizmus nemhogy megszűnne és átadná a helyét a szabadság világának, hanem éppen ellenkezőleg: Huxley Szép új világa, Orwell 11


2010.01.12.

8:16

Page 12


1984-e jelzik az irányt, amelyet követünk. Ennek jelei a nyugati társadalmakban a minden korábbinál burjánzóbb korrupció, lelki és morális romlottság, melyet jelenleg az általános jólét leple fedez, s amelyet az Egyesült Államok politikája eredményezett. Ezért nem látszik, hogy itt a szervezet teljes korróziójáról van szó. A kereszténység hatása egyre gyengébb, ezzel párhuzamosan minden a növekvő anarchia felé halad. Lásd a jelenlegi iraki háborút, amelynek során a gyorsan elért katonai győzelmet nem követte az ország újjászervezése. Az USA erre még képes volt a II. világháború után, ma azonban, úgy látszik, egyre kevésbé. Képesség helyett marad a képmutatás: a nyugati ember még ma is úgy tesz, mintha példakép lehetne, de aki belülről megismeri ezt a világot – például az USA-t elözönlő ázsiai és latinó elemek –, hamar ráébrednek a Nyugat belső szétforgácsoltságára. Ez oda vezet, hogy a felemelkedő országok nem példaképnek tekintik a Nyugatot, hanem lehetőségnek saját meggazdagodásukra, ami nem jár együtt a nyugati hagyomány, a kereszténység elfogadásával. Miközben a Nyugat továbbra is imperialisztikus, egyre inkább jellemző, hogy hatalmát és gazdagságát mások szerzik meg. Korunkban elkezdődött a Nyugat kifosztása. A gazdasági termelés súlypontjai fokozatosan áttevődnek Kelet-Ázsiába. Ez azonban nem jelent kulturális teremtést, mivel Kína, hagyományához híven, továbbra is magába fordul, s csupán kihasználja a nyugati termelés sajátosságait gazdasági helyzete megerősítéséhez. Politikailag, kulturálisan Kína jelentősége továbbra sem tekinthető kiemelkedőnek. India hasonló pályán mozog, ám a szervezettség alacsonyabb szintje miatt nem valószínű, hogy valaha is képes felszámolni az anyagi nyomort, amely évszázadok óta jellemzi. Kína az ázsiai befelé fordulás, India a szétaprózódás jelképe. A mai nyugati kultúra alapvetően szexkultúra. Ebben benne van a pornográfia és a reklámvilág túlzó érzékisége, az egyéni élvezet előtérbe helyezése, a nemiség hagyományos felfogásának felbomlása, valamint a libido dominandi, az uralkodási ösztön, amely már Ágoston szerint is a szexuális libidó válfaja.

Az Egyesült Államok Az USA nem nevezhető „nemzetnek” a szó szoros értelmében. Inkább olyan politikai képződmény, amely a hétéves háború óta (amelyben az angolok legyőzték a franciákat Észak-Amerikában) politikai-gazdasági hegemóniára tör. Ezt beleöltöztetik a „világ világossága” vallási terminusaiba. Az USA eszerint „a hegyen épült fénylő város”, amelynek feladata a világ felvilágosítása. A szólamok mögött azonban nincs valódi kultúra. Az egymással vetélkedő elnökjelöltek ugyan gyakran folyamodnak vallási kifejezésekhez, ám ezek szerepe merőben instrumentális. Nem kétséges azonban, hogy korunk az USA hegemóniájának a korszaka, amelyben nincs erkölcsi-vallási tartalom, van azonban technikai erőszak. A rengeteg bevándorló riasztó civilizációs süllyedéshez vezet: egyre nagyobb számban inka és azték arcok jelennek meg az amerikai nagyvárosokban. Mintha az ősi népek arra készülnének, hogy láthatatlan légióként, évszázadok elmúltával visszafoglalják földjüket a nyugati embertől. 12


„ A

2010.01.12.

történelemnek

8:16

Page 13

vannak

önelhatározásai”

Oroszország összeomlása az USA-t is súlyosan érintette, mivel megszűnt az erkölcsi és kulturális legitimáció, amelyre korábban hivatkozhatott. Oroszország, mint a régi orosz népmesében, a világhatalom kacsalábon forgó palotájából visszazuhant a repedt fateknő és a düledező kunyhó szegénységébe: jó időre kiesett a történelemből. Az USA ezért arra kényszerül, hogy új ellenséget keressen és találjon magának. A moszlim veszély azonban nem elég erős ahhoz, hogy a korábbi szovjetellenességhez hasonló ideológiai tápként szolgáljon. Legfeljebb egy-két háború támogatásához elegendő, de semmiképpen sem hosszabb távú célok eléréséhez. A veszély abban áll, hogy egyre nehezebb lesz megszervezni a háborús politika belső támogatását, vagyis egyre manipulatívabb lépésekre kerülhet sor. Másfelől az USA arra kényszerül, hogy folytassa hódító politikáját, ám ez a törekvés nem mehet a végtelenségig.

Európa A jelenlegi európai folyamatok átmenetiek. Az egyesülés mögött nincs valódi érdek, túl sok tényező érdekelt abban, hogy Európa gyenge maradjon. Ehhez járul, hogy minden jelentős történelmi hatalom erős katonaságra épült, sőt abból nőtt ki, mint Poroszország, az USA vagy Oroszország. A mai Európának nincs militáris gerince, s nehéz is elképzelni, hogy pontosan milyen célok érdekében lehetne ezt megszervezni. Oroszország összeomlott, s az USA nem kívánhat magának egyenlő erejű versenytársat. Mindebből adódik, hogy az európai egység nem kis részben retorikus marad, a helyi érdekek ezen keresztül érvényesülnek, és a periferikus hatalmaknak – amilyen Törökország vagy Izrael – nagy befolyásuk lesz az európai ügyekben. Az európai nemzetállamok most válnak semmivé, mivel Francia- és Németország is az USA utánzásával van elfoglalva. A kulturális irányzat, az ideológiaként vállalt szekularizáció tartalmatlan. A szekularizáció a kereszténységgel szemben határozta meg magát, merő negatívum, amely a kereszténység egyes elemeit – amilyen az emberi személy méltósága – fordította szembe a kereszténység egészleges felfogásával. Isten száműzése az európai alkotmányból e felfogás következetes kifejeződése, s képmutatás lenne, ha ellenkezőképpen történne. A múlttal való szakítás úgy történik meg, hogy nincs semmilyen valódi pótlék, csupán utánzatok. Érvényes ez a neopaganizmusra vagy az újmarxizmusra is: átmeneti, jelentéktelen, epigonális jelenségek. A szekularizáció elkerülhetetlenül hedonizmusba fullad, ami minden kultúra végórája. Európának nincs szellemi elitje, ami nélkül nem létezik valódi kultúra. Az elit helyett bürokrácia van, egyéni haszonlesés, legfeljebb lobbizmus, vagyis kis érdekcsoportok hatalmi vetélkedése. Az igazán erős lobbik azonban az USA-ban találhatók, s az európai csoportok ezekkel szemben alárendelt szerepet játszanak. Elitet persze nem lehet merő kívánságra létrehozni. Az elithez kultúra, hagyomány, moralitás kell. Noha ilyen csoportok kétségtelenül léteznek a mai Európában, de társadalmi szerepük szinte a nullával egyenlő. Otto von Habsburg kiválóan beszél magyarul, horvátul és számos nyuga13


2010.01.12.

8:16

Page 14


ti nyelven, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy a neveltetésében adott moralitást tágabb körben is hozzáférhetővé tegye.

Magyarország Magyarországnak mintegy tizenkét esztendő adatott arra, hogy éljen az ingyen kapott szabadsággal. Ez az időszak kaotikus volt, de legalább útkeresés és bizonyos fokú szabadság jellemezte. Ebben az időszakban volt módom arra, hogy megjelenjek és tevékenykedjem egykori hazámban. Mindez, úgy tűnik, elmúlt. A káosz persze nem szűnt meg, de ma már olyan erővonalakat követ, amelyek tendenciája az egyre több szabályosság és az egyre kevesebb szabadság. Az, amit jelenleg látunk, a totalitarizmus új formáinak megjelenése, ám nem gondolhatjuk, hogy ez egyedülálló lenne a világon. Az Európai Unióban is hasonló tendenciák érvényesülnek, s a kortárs világban már csak néhol találni országokat, ahol e tendenciák nem kerekednek felül. Van személyes felelőssége azoknak a politikusoknak, akik, noha döntési helyzetben voltak, nem tették meg a szükséges lépéseket e tendenciák feltartóztatására. Magyarország tehetséges politikusai nem ismerték fel, hogy nincs olyan fölöttes szerv, amelyre hivatkozva a szabadság automatikusan gyökeret verne Magyarországon. A meggyökeresedést csak erőteljes földmunkával, figyelmes ültetéssel és gondozással lehetett volna elérni. De minden esetben megmarad az a körülmény, hogy Magyarország politikai és gazdasági környezete inkább kedvezőtlen, túl sok erő érdekelt belső és külső elszegényedésében. A mai helyzetben a külső adottságokhoz hozzájárul a belső megroppanás is. Mégis úgy vélem, hogy Magyarország kultúrája, a maga évszázados sűrűségével, nemcsak hogy hosszú időn át fog hatni a környezetében, hanem egyes területeken továbbra is kiemelkedő eredményekhez vezethet.

Katolicizmus A vallás általános hanyatlása a katolicizmust sem kíméli. Mint Ratzinger fogalmazott, a hit lassan elszivárog az intézmények életéből. Az USA-beli katolicizmus ezen belül is óriási gondokkal küszködik; kétségtelen, hogy a hit, a bizalom elvesztése itt már a papság jelentős részét érinti. Kivételt jelenleg csak az afrikai és a dél-amerikai katolicizmus képez. Mindezek ellenére kitartok amellett, hogy a katolikus egyház nem szűnhet meg. Ezen belül Jézus Krisztus története bizonyíték számomra az egyház természetfeletti jelentőségére vonatkozóan. Ezt azonban hittel vallom, s nem tudok szemet hunyni a számtalan nehézség fölött. E nehézségek már a katolikus dogmatikában is megjelennek, például a hit és a tudás viszonyának tisztázatlanságában. Noha a Credo az igazság teljes foglalata, mégis nehézséget jelent a tételek pontos megértése. Mint emberi intézmény az egyház 14


„ A

2010.01.12.

történelemnek

8:16

Page 15

vannak

önelhatározásai”

ezt az alapvető gyengeséget mutatja ezer és ezer formában. Elmaradnak a nagy, katolikus személyiségek, amilyen például Newman kardinális volt. Ez mégsem jelenti azt, hogy volna olyan intézmény vagy elme, amelyben vagy akiben inkább bízhatunk. Az egyház jövője emberileg szólva nyitott, s reménykedjünk abban, hogy lesznek valódi szellemi és morális vezetői. Alátámasztja ezt a reményt, hogy az emberi történelem valamiképpen gondviselésszerű. A történelemnek vannak önelhatározásai, amelyek végeredményben a jó győzelméhez és a rossz bukásához vezetnek. Noha ezt a reális események sokaságában nehéz fölismerni, a hit fényében mégis lehetséges. New York, 2007

(Lejegyezte és bevezette: Mezei Balázs)

120 lakás

15


2010.01.12.

8:16

Page 16

Kommentár • 2009|6

Ebéd után II. (részlet)

16


2010.01.12.

8:16

Page 17

Kommentár • 2009|6 – Műhely

Balás Endre KERESZTÉNYSÉG ÉS PIACI SZABADSÁG „Igazság nélkül, az igazságba vetett bizalom és szeretet nélkül nem létezik társadalmi lelkiismeret és felelősség, minden tevékenység kizárólag a magánérdeket szolgálja és a hatalom logikáját követi, elmélyítve a társadalmi törésvonalakat, különösen a globalizálódó társadalmakban, olyan nehéz időkben, mint napjaink.”1

Sokan gondolják azt az egyházakról – köztük a katolikus egyházról is –, hogy maradiak, elavult, megkövesedett társadalmi struktúrák fenntartásához ragaszkodnak, nem ismerik el a piaci szabadság eszméjét és az embertől teljes önmegtagadást várnak. Az említett előítéletek képviselői szerint az egyházak maradjanak a templomok falai között, igéikkel ne álljanak a társadalmi haladás útjába. Pedig ha közelebbről megvizsgáljuk például a katolikus egyház társadalmi tanítását, azt látjuk, hogy az nagyon is naprakész, megfontolandó gondolatokat tartalmaz, még ha el is vonatkoztatunk annak hitbéli alapjaitól. E tanítás első jelentős dokumentuma XIII. Leó Pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikája volt, melyben a pápa a 19. század végén jelentkező szociális feszültségekkel, társadalmi kihívásokkal kapcsolatos egyházi álláspontot ismertette. Ezt követően több enciklika is született, amelyekben az éppen hivatalban lévő pápa a társadalmi változásoknak megfelelően továbbfejlesztette e tanítást, illetve újabb kérdésekre – mint például a környezetvédelem vagy a bioetika – is megpróbált válaszokat találni. Az egyházi tanítás nem tartalmaz konkrét politikai vagy akár gazdaságpolitikai programot, nem határozza meg azt sem, hogy milyen alkotmányos berendezkedést tartana üdvösnek. Mindezektől távol tartja magát, és csupán a keresztény vallással összhangban lévő elvi alapok lefektetésére szorítkozik, iránymutatást adva a hívek és az érdeklődők számára. Rövid írásomban – a Kommentárban korábban megjelent, a kereszténység és a kapitalizmus összefüggéseit boncolgató írásokhoz hasonlóan2 – a katolikus egyház kapitalizmussal és gazdasági növekedéssel kapcsolatos állásfoglalásait vizsgálom. A folyóiratban megjelent korábbi tanulmányoktól eltérően azonban jelen írásban az egyházi tanítást megpróbálom párhuzamba állítani a libertariánus, szabadpiacpárti kapitalista felfogásokkal, kiemelve a hasonlóságokat és a különbségeket. Bár a két világnézet kiindulási alapja különböző, következtetéseik sok szempontból egybeesnek. Látni fogjuk, hogy az egyház tanításában a józan észnek megfelelően ötvöződik a kapitalizmus elfogadása, a társadalmi kohézió megóvása és a fenntartható fejlődés gondolata. Caritas in Veritate, 5. pont. Szalai Ákos: Keresztény-kapitalista gondolatok (2006/4.), Horkay Hörcher Ferenc: Önérdek és szolidaritás (2007/1.), Csák János – Mike Károly – Szalai Ákos: A szeretet társadalmi tanítása (2009/4.).

1

2

17


2010.01.12.

8:16

Page 18


Nagyon leegyszerűsítve, és csak a jelen írás szempontjából – a tudományos meghatározás igénye nélkül – libertarianizmus alatt azokat a gazdasági és politikai ideológiákat értem, amelyek az egyéni szabadság lehető legszélesebb körű kiterjesztését és az állami szerepvállalás minimálisra csökkentését tartják üdvösnek.3 Az e körbe tartozó ideológiák alapja az individualizmus és az objektivizmus. Kiindulópontjuk szerint az emberek cselekedeteit pusztán önérdekük és vágyaik motiválják, az egyén célja nem más, mint magánérdekeinek minél nagyobb hatásfokú érvényesítése. A libertarianizmus elutasítja a determinizmust és a kollektivizmust, a szabad akaratot és magát az egyént helyezi középpontba. E gondolatkör nagyon széles spektrumot fog át a magántulajdon-ellenestől (például mutualizmus) a tulajdonpárti vagy az államot teljesen megszüntetni akaró anarchista felfogástól az állam szerepét szűk körben elismerő nézetekig. A későbbiekben a libertariánus eszmekör két szűkebb csoportjára talál utalásokat az olvasó. A jobboldali libertarianizmus4 magántulajdon-párti, elismeri a természeti erőforrások korlátlan magántulajdonba vételét, és az állam létjogosultságát sem vonja kétségbe. E körbe tartozik például Friedrich A. Hayek, a Ludwig von Mises által alapított osztrák közgazdasági iskola követői és az angolszász konzervatív gondolkodók. A piaci anarchizmus (vagy anarcho-kapitalizmus) viszont a magántulajdon elismerése mellett az állam felszámolásának igényével lép fel, mivel úgy gondolja, hogy az állami monopóliumokat kiválóan tudják helyettesíteni a piaci vagy nonprofit alapon működő magánintézmények. Az elnevezést az irányzat alapítója, Murray Rothbard használta elsőként.

Magántulajdon, szabad verseny Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy mi a véleménye a katolikus egyháznak a kapitalizmus mint gazdasági-társadalmi rendszer alapvető intézményeiről, a magántulajdonról és a szabad versenyről. A teremtést követően az Úr így rendelkezett: „töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28). Ezzel feljogosította az embert arra, hogy a természet javait saját céljai elérése érdekében birtokba vegye, hasznosítsa. E birtokbavétel oly módon történik, hogy az ember a természet egyes javain magántulajdont szerez. A magántulajdon jogosságát az egyház a hetedik parancsolatból vezeti le, amely így hangzik: ne lopj. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma (a továbbiakban: Kompendium)5 szerint a magántulajdonnak csak akkor lehet létjogosultsága, ha azt jogosan szerezték. Ugyanakkor az egész emberiség közös szükségleteinek kielégítéséhez szükséges javak (például a tiszta levegő, a víz) közös rendeltetésének elsőbbsége van azok egyéni A libertariánizmus mint politikai filozófia meghatározásához lásd http://en.wikipedia.org/wiki/ Libertarianism és http://conservapedia.com/Libertarianism. 4 E jobboldali libertariánus nézetekkel kapcsolatos írások és videók gazdag tárházát találja meg az érdeklődő az interneten a Mises Institute honlapján: www.mises.org. 5 A Kompendiumot XVI. Benedek pápa adta ki 2005-ben azzal a céllal, hogy kérdés-felelet formájában segítséget nyújtson a híveknek az egyház társadalmi tanításainak megértésében. 3

18


Balás

2010.01.12.

Endre:

8:16

Page 19

Kereszténység

és

piaci

szabadság

hasznosításával szemben (504. pont). A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója így fogalmaz: „az embernek tehát, amikor a teremtett javakat használja, úgy kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának, hanem másoknak is hasznára lehessen” (69. pont). Az egyház tehát a magántulajdon létjogosultságának elismerése mellett elsőbbséget tulajdonít a közös szükségletek kielégítését szolgáló javak közösségi rendeltetésének. A tulajdonost arra kötelezi, hogy javait ne csupán saját önös igényei kielégítésére, hanem mások javára is hasznosítsa, tekintettel embertársaival és teremtőjével szembeni kötelezettségeire. A szabadság a Kompendium szerint hatalom arra, hogy az ember cselekedjen vagy ne cselekedjen, tekintettel a jó és rossz közötti választás lehetőségére, vagyis a szabadság szorosan összefügg az igazsággal. Az ember szabadsága révén felelős cselekedeteiért (363. pont). A szabadság alapja a személyi méltóság, amely minden ember sajátja. A magántulajdon szorosan kapcsolódik a szabadsághoz, hiszen az egyén személyes szabadságát tulajdona által tudja biztosítani. Az egyház mindezek alapján elismeri az egyéni szabadságot a gazdasági tevékenység végzése során is. Ennek megfelelően az egyén autonóm mozgástérrel rendelkezik, amelybe az állam nem avatkozhat be. II. János Pál pápa Centesimus Annus kezdetű enciklikájában a gazdasági szabadsággal kapcsolatban így ír: a gazdaságban, „miként minden más területen is, a szabadsághoz való jog ugyanúgy érvényesül mint az a kötelezettség, hogy a szabadsággal felelősen kell élni” (32. pont). A libertariánius nézeteket vallók véleménye is igen közel áll a fentiekhez, amennyiben e világnézetnek is központi eleme a szabadság: „a szabad piac ellen felhozott érvek többségéből hiányzik a szabadságba vetett hit” – írja Milton Friedman. A korlátlan magántulajdon és a vállalkozás szabadsága az egyéb szabadságok eredője, vagyis a demokratikus társadalom előfeltétele e jogok illetve szabadságok megfelelő érvényesülése. A különbség csupán a szabadság minőségében van. Míg az egyházi álláspont a szabadság kérdését elválaszthatatlannak tartja az igazságtól, addig a libertarianizmus a szabadságot abszolút értékként kezeli, függetlenül annak erkölcsi tartalmától. Az egyéni cselekvés akkor helyes, ha az az egyén számára hasznos. Azonosság, hogy mind a libertariánus felfogás, mind az egyház az állammal szemben az embert helyezi középpontba, az egyéni felelősségnek tulajdonít meghatározó szerepet. Mivel az egyéni felelősség mindkét eszmerendszerben azonos hangsúllyal érvényesül, a végkövetkeztetés is azonos: az állam tartsa tiszteletben az egyének gazdasági autonómiáját. Az autonóm mozgástér mértékének és a magántulajdon közösségi aspektusainak megítélésében ugyanakkor már vannak hangsúlybeli különbségek az egyházi és a libertariánus elméletek között (illetve ez utóbbi eszmerendszeren belül is).

Állam A szabadság kérdéskörével kapcsolatban érdemes közelebbről megvizsgálni az állam szerepével kapcsolatos egyházi és libertariánus álláspontot. Az állam feladata – a Katolikus 19


2010.01.12.

8:16

Page 20


Egyház Katekizmusa6 szerint – az önkorlátozás, a szabadságjogok, az önálló állampolgári kezdeményezések minél szélesebb körű biztosítása, és több egyházi dokumentumban is központi szerepet kap az öngondoskodás eszméje. A katolikus egyház nem ismeri el azt, hogy a piac alkalmas lenne minden társadalmi probléma kezelésére. Fontos, hogy az állam megfelelő szabályozási keretet biztosítson a társadalmi együttélés biztosítása érdekében, és e szabályoknak érvényt is szerezzen, továbbá egyes társadalmi tevékenységeket megszervezzen. Elősegítse a társadalmi reprodukciót, és a nemzeti össztermék növelése valamint a munkalehetőségek gyarapítása érdekében megteremtse a gazdasági tevékenység optimális feltételeit. Az egyházi és a libertariánus álláspont megegyezik abban, hogy az állami intervenció és a jogalkotás önmagában nem alkalmas eszköz a gazdasági vagy akár a társadalmi problémák kezelésére, sőt a libertariánus gondolkodók úgy vélik, hogy sokszor éppen az állam okoz zavarokat a túlzott szabályozás illetve a nagy arányú újraelosztás fenntartásával. Láthatjuk, hogy az agyonszabályozott piac sem működik zavarmentesen, mivel a legrészletesebb jogszabályokban is lehet kiskapukat találni, ezek hiányában pedig korrupciós eszközökkel lehet utat nyitni a tisztességtelen szándékoknak. Hayek szerint „a piac természetes működése rendkívül hatékony módja az emberi magatartások erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő koordinációjának”.7 Éppen ezért javasolja a lehető legtöbb tevékenység piaci alapú megszervezését. Önmagában azonban a teljes dereguláció sem alkalmas a piac zavarainak kezelésére, hiszen akkor még keretei sincsenek a versenynek. De az intézményrendszerek megváltoztatása sem vezet a problémák megoldódásához, sőt az új intézmények a bürokrácia növekedését okozzák, még több forrást elvonva (adó formájában) a gazdaság szereplőitől. A keretszabályok állami meghatározása és betartatása mellett erkölcsös döntéshozókra van szükség. Ahogy arra XVI. Benedek pápa is rámutat Caritas in Veritate kezdetű enciklikájában: „Nem jöhet létre sem a teljes fejlődés, sem pedig az általános közjó egészséges szellemű és erkölcsű emberek nélkül” (76. pont). A szélsőségesen kapitalista világnézet is a központosított államot tartja a szabad egyén legfőbb ellenségének, és úgy gondolja, hogy a szabad társadalom csakis alulról szerveződve tud kialakulni és funkcionálni. A felelős polgárok közösségi szükségleteik kielégítéséről az állam beavatkozása nélkül is tudnak gondoskodni. Az anarcho-kapitalisták szerint nincs olyan társadalmi tevékenység, amit magánosok (profitorientált vagy nonprofit) szervezetei ne tudnának ellátni. Kevésbé radikális híveik igen szűk körben, a honvédelem, a rendvédelem illetve az igazságszolgáltatás területén elfogadják az állami szerepvállalást. Az állammal szembeni fenntartásaikat azzal is igazolják, hogy a széleskörű állami felelősségvállalás a korrupció melegágya. Henry David Thoreau A polgári 6 A Katolikus Egyház Katekizmusa a katolikus hit alapjainak, hitelveinek rendszerezett bemutatását tartalmazza. A dokumentumot a Joseph Ratzinger bíboros (a jelenlegi pápa) vezette hittani kongregáció állította össze, és II. János Pál pápa adta ki 1992-ben. 7 Idézi BOZÓKI András – SÜKÖSD Miklós: Az anarchizmus társadalomfilozófiája és mai öröksége = Anarchizmus, szerk. Bozóki András – Sükösd Miklós, Századvég, Budapest, 1991 (hálózati verzió: http://mek.oszk.hu/ 02000/02003/html).

20


Balás

2010.01.12.

Endre:

8:16

Page 21

Kereszténység

és

piaci

szabadság

engedetlenség iránti kötelességről című, 1854-ben megjelent művében például megállapítja: „Az a legjobb kormányzat, ami nem kormányoz.”8 A libertarianizmus szerint az állam tartózkodjon a gazdasági életbe való beavatkozástól, mivel minden állami beavatkozás szükségszerűen a vállalkozás szabadságának korlátozásával jár, és ezáltal közvetve más szabadságokat is sért, s önkényhez vezet. Az államot egyaránt kizárnák a gazdaság szervezéséből és gazdasági tevékenységek végzéséből is. Ahogy Milton Friedman mondotta: „the business of business is business”, vagyis a gazdasági tevékenység a gazdasági szereplők dolga. A katolikus egyház szerint viszont „számos olyan emberi szükséglet létezik, amely nem elégíthető ki a piacon”.9 Ilyen például az oktatás, az egészségügy, a közbiztonság és még jó néhány közszolgáltatás, amelyek megszervezhetők ugyan profitorientált módon – sőt a piacgazdaságban szükség is van például magániskolákra, magánkórházakra –, ám ezek nem tehetők kizárólagossá, túlzott dominanciájuk torzulásokhoz vezethet. A szociális igazságosság csupán akkor valósul meg, ha mind a társadalom, mind pedig az egyének számára biztosítottak a kedvező feltételek jogos céljaik eléréséhez. E feltételek biztosítása nem képzelhető el az állam beavatkozása nélkül. Az egyház tehát az egyes közszolgáltatások valamint az újraelosztás megszervezésében is fontos szerepet tulajdonít az államnak, azzal, hogy a redisztribúció magas szintje nem lehet a gazdasági növekedés akadálya. Párhuzamban áll viszont a libertariánus világnézettel az a keresztény felfogás, amely szerint az adóelvonás helyett azt kell ösztönözni, hogy a polgárok a szolidaritás elve alapján a lehető legnagyobb mértékben maguk döntsenek pénzük szociális célú felhasználásáról, vagyis közvetlen kapcsolatot kell kialakítani a segélyt nyújtó és a segélyezett között. (A szocialista felfogás szerint az államnak kell gondoskodnia a rászorulók támogatásáról oly módon, hogy az ehhez szükséges forrásokat a polgároktól adók formájában elvonja. A keresztény világnézet ezzel szemben azt mondja, hogy a polgároknak saját lelkiismeretük alapján kell felismerniük azt, hogy rászoruló embertársaikat önkéntes adományaikkal megsegítsék. A szolidaritás elve alapján jöttek létre például a szegénygondozás helyi intézményei a húszas évek Magyarországán.10) Ez azért is fontos, mert az állami segélyelosztás a bürokrácia növekedését okozza, és jó, ha nem feledkezünk el Ludwig von Mises szavairól: „a kormány gazdagabbá nem tehet, de szegényebbé igen”. Az egyház szerint szükség van az állam szervező szerepére, ha e társadalmi funkciók nem tudnak autonóm módon működni. A szubszidiaritás elvére tekintettel akkor nem indokolt az állami beavatkozás, ha a polgárok egymással együttműködve, öngondoskodó módon, maguk képesek kezelni saját problémáikat. De mire van szükség az együttműködéshez? Bizalomra. Francis Fukuyama Bizalom című könyvében rámutat, hogy „egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban”.11 A bizalom alapja a szilárd erkölcsi rend, ugyanis ha [Henry David] THOREAU: Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről, ford. Szőllősy Klára, Fekete Sas, Budapest, 2008. 9 Centesimus Annus, 34. pont. 10 Lásd pl. PETRÓ Kálmán: Az egri norma 1927–1932-ig, Eger, 1932. 11 Francis FUKUYAMA: Bizalom, ford Somogyi Pál László, Európa, Budapest, 1997, 19. 8

21


2010.01.12.

8:16

Page 22


a társadalom tagjai követik az erkölcsi normákat, kiszámíthatóvá válik a magatartásuk, alappal bízhatnak egymásban. A bizalom meggyengülése az erkölcsi értékrend megrendülésével áll összefüggésben. A bizalmatlanság pedig igen tetemes társadalmi költségekkel jár együtt. Ha az állam nem bízik polgáraiban, adminisztratív előírások tömegével próbálja kordában tartani őket, amelyek betartásának ellenőrzése is magas költségekkel jár. Ha pedig a polgárok nem bíznak az államban, megpróbálják megkerülni a szabályokat és kikerülni az adófizetési kötelezettségeket, csökkentve az állam bevételeit. Könnyű belátni, hogy a polgárok egymás iránti bizalmatlansága is a tranzakciós költségek emelkedésével jár együtt. Ezzel kapcsolatban a Centesimus Annus kezdetű enciklikában ezt olvashatjuk: „a problémák megoldása nem pusztán a gazdasági termelésen vagy a társadalom jogi, vagy szociális rendjén múlik, hanem szükség van erkölcsi és vallási elvekre, valamint a gondolkodásmód, a szokások és a struktúrák megváltoztatására” (60. pont). Míg a jogszabályok betartását az állam kikényszerítheti, az erkölcsi normák érvényesítése a társadalom feladata. Azok követése és követésük elvárása csakis az egyének önkéntességén, szabad választásán alapulhat.

Növekedés A libertariánus politikai filozófia egyik alapját képező objektivizmus szerint az egyéni cselekvés legfőbb mozgatórugója az önérdek érvényesítése. Eszerint az egyén magatartásának megválasztása során akkor jár el helyesen, ha kizárólag azt veszi figyelembe, hogy melyik döntés jár számára nagyobb haszonnal. A haszon így mint az emberi cselekvés alapvető mozgatórugója és célja jelenik meg.12 A keresztény világnézet szerint azonban a haszon csupán eszköz,13 amely a közjó elérésére irányul. Közjó alatt a katolikus egyház a társadalmi élet azon feltételeinek összességét érti, amelyek lehetővé teszik csoportok és egyének saját tökéletességének megvalósítását. A közjó „magában foglalja a személy alapvető jogainak tiszteletben tartását és előmozdítását; a személyek és a társadalom szellemi és anyagi javainak fejlődését; mindenki békéjét és biztonságát”.14 A közjó elérését szolgálja a növekedés, amely a közjó fogalmával összhangban a személy és az egész emberi közösség szolgálatára van rendelve. A vállalati beruházásokat a magasabb profit elérése ösztönzi, a profit pedig azáltal válik társadalmilag hasznossá, hogy új munkahelyeket generál és emeli a társadalom közös jövedelmét, vagyis a vállalati profitéhség a bőség záloga. A gazdasági tevékenység kizárólagos célja azonban nem lehet a minél nagyobb profit, a puszta vagyonfelhalmozás.15 Az egyházi tanítás szerint ugyanis a „termelés végső rendeltetése nem pusztán a termékek halmozása, nem is a nyereség vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata”.16 Az egyház tehát akkor tartja a profitot elfogadhaLásd http://conservapedia.com/Libertarianism. Felelősségünk a teremtett világért. A Magyar Püspöki Kar körlevele, 103. pont. 14 Kompendium, 409. pont. 15 Katekizmus, 2426. pont. 16 Gaudium et Spes, 64. pont. 12

13

22


Balás

2010.01.12.

Endre:

8:16

Page 23

Kereszténység

és

piaci

szabadság

tónak, ha az – a közjó fogalmára is tekintettel – nem kizsákmányolásból származik, és nemcsak a jövedelem tulajdonosát szolgálja, hanem – a magántulajdonhoz hasonlóan – közösségi hasznai is vannak. Ha ugyanis kizárólag a minél nagyobb profit elérése ösztönzi a vállalkozásokat, olyan lépésekre is elszánhatják magukat, amelyek erkölcsileg elítélendők. Amennyiben e lépések során nem tartják tiszteletben mások alapvető jogait, vagy a haszonmaximalizáló döntések nem felelnek meg a legalapvetőbb társadalmi normáknak, azok a közjó fogalmával ellentétesek, így nem szolgálhatják annak elérését sem. Ennek megfelelően a profitmaximalizálás nem pusztíthatja a környezetet, nem veszélyeztetheti a következő nemzedékek létfeltételeit, a polgárok egészségét, anyagi biztonságát, és eszközei nem ütközhetnek a jó erkölcsbe. XVI. Benedek a 2009 júniusában megjelent Caritas in Veritate kezdetű enciklikájában megállapítja: „csakis a hit fényével megvilágított szeretet teszi lehetővé az emberi értékekkel összhangban álló fejlődést” (9. pont). A tulajdonos feladata dolgának gyümölcsöztetése, és e gyümölcsök másokkal való megosztása. XIII. Leó a Rerum Novarum kezdetű enciklikában ezt írja: „ki Istentől adományul akár külső, anyagi, akár belső, lelki javak nagyobb bőségét kapta, azért kapta, hogy azokat a maga tökéletesítésére, és egyúttal mint az isteni gondviselés szolgálója, mások hasznára fordítsa” (19. pont). E sorok szoros összefüggésben állnak a Máté evangéliumában olvasható talentumokról szóló példabeszéddel (Mt 25,14). Az ember felelőssége, hogy az Istentől kapott értékeit ne pusztán megőrizze, hanem azokat fejlessze, hasznosítsa, a többiek javára kamatoztassa. E talentumok jótékonyságra, szolidaritásra kötelezik birtokosaikat. II. János Pál pápa a Centesimus Annus kezdetű enciklikában a növekedéssel kapcsolatban megjegyzi: meg kell teremteni „a tartós és egészséges gazdasági fejlődés feltételeit, amelyek között az emberek munkájukkal jobb jövőt teremthetnek maguknak és gyermekeiknek” (19. pont). A növekedés nem lehet korlátlan, a statisztikai adatok mellett tekintettel kell lenni annak minőségére, fenntarthatóságára. A növekedés azonban fontos, mert ez teszi lehetővé a társadalmi szükségletek magasabb színvonalú kielégítését. Az állampolgárok magasabb életszínvonala ugyanis nem az állami újraelosztás, hanem a gazdasági növekedés gyorsabb üteme által érhető el, a jólét csak ez által tartható fenn és terjedhet ki a társadalom minél szélesebb rétegeire.

Fenntarthatóság Az 1970-es években megjelenő zöld mozgalmak igen erőteljes kapitalizmuskritikát képviselnek. Elítélik a gazdaság profitmaximalizáló, növekedésközpontú logikáját. Mivel a Föld eltartóképessége és erőforrásai végesek, a gazdasági növekedés sem fokozható a végtelenségig. Ha az emberiség a gazdasági termelés jelenlegi mértékét fenntartja, illetve azt még tovább fokozza, kizsákmányoló magatartásával megsemmisíti a következő nemzedékek létfeltételeit. Úgy vélik, hogy az emberi élet a Földön csak úgy lehet fenntartható, ha a fogyasztás növelése helyett a nemzetközi kereskedelmet, és ezáltal a gazdaság növekedését is csökkentjük. A termelés növekedése és a mértéktelen fogyasztás ugyanis már nem egy faj kipusztulását vagy egyedszámának drasztikus visszaesését idézte 23


2010.01.12.

8:16

Page 24


elő, és emellett a globális ökoszisztémát is veszélybe sodorta például a trópusi esőerdők mértéktelen pusztítása révén. A zöld mozgalmak rámutatnak: a nemzetközi gazdaság túlméretezett, a környezet teherbíró képességét meghaladóan veszi igénybe az erőforrásokat, és bocsát ki szennyező anyagokat, megakadályozva a bioszféra regenerálódását. A gazdasági növekedés a természeti erőforrások felélése és a természeti környezet túlzott mértékű terhelése miatt rövid időn belül ökológiai katasztrófához vezethet. Fenti elméletek helyesen állapítják meg, hogy az emberiség aránytalanul sok természeti erőforrást fogyaszt el, pusztán anyagi javainak gyarapítása érdekében. De vessünk egy rövid pillantást a katolikus egyház fentiekkel kapcsolatos társadalmi tanítására. Az egyház az ember környezeti felelősségét a kiindulópontunknál már idézett szentírási hivatkozásból vezeti le, amely így szól: „töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá”. Ezzel a kijelentéssel a Teremtő nem csupán jogot vagy lehetőséget adott az embernek, hanem egyúttal a Föld megóvásának felelősségét is ráruházta. A magántulajdonnal kapcsolatos állásfoglalásoknál már szintén említett hetedik parancsolat (ne lopj!) is vonatkozik a teremtés épségének tiszteletben tartására, amennyiben tiltja a természet önző kizsákmányolását és az erőforrások mértéktelen felhasználását.17 II. János Pál pápa már első, Redeomptor Hominis kezdetű enciklikájában rámutatott, hogy az emberiség környezetére úgy tekint, mint puszta fogyasztási tárgyra. A profitmaximalizálás azonban nem lehet öncélú, annak határa – amint korábban láttuk – a közjó érvényesülése, amelybe beletartozik a természet megóvása is, hiszen a természeti környezet a már tárgyalt közös javak körébe tartozik. Vagyis az a már korábban hivatkozott elv sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Föld javai közös használatra rendeltettek. Éppen ezért a gazdálkodó szervezetek felelősséggel tartoznak tevékenységük ökológiai következményeiért is. A környezetvédelemmel kapcsolatban az egyház mind az egyes emberek, mind pedig a politikai döntéshozás szintjén paradigmaváltást, az energiafelhasználás csökkentését és környezetbarát technológiák alkalmazását javasolja. „Az ember közösségben éljen a természettel, mint értelmes és nemes ura, mint őrzője, s nem mint garázda birtokosa, aki mindent kiárusít, s mindenre tekintet nélkül pusztítja a természetet” – írja II. János Pál első enciklikájában (15. pont). XVI. Benedek idén megjelent enciklikájában is megerősíti a fentieket, kiemelve, hogy az emberiség felelősséggel használhatja természeti környezetét, de felhívja a figyelmet arra is, hogy a természet nem lehet fontosabb az emberi személynél. A mai globalizálódott nemzetközi gazdaság kíméletlen versenyre kényszeríti a vállalatokat, de a nemzetgazdaságokat is abból a szempontból, hogy a vállalatok a termelésüket náluk végezzék. A korlátlan szabadkereskedelem a munkavállalókat védő jogszabályok enyhítése mellett többek között a környezetvédelmi előírások lazulásához is vezet, mivel az egyes nemzetgazdaságok versenyképességüket a szociális biztonság és a természeti környezet terhére tudják a legegyszerűbb módon javítani. Különösen igaz ez a fejlődő országok nemzetgazdaságaira. Az egyház tagadja, hogy a környezetvédelem elsősorban közgazdasági kérdés lenne. XVI. Benedek a már említett Caritas in 17

Lásd Kompendium, 506. pont.

24


Balás

2010.01.12.

Endre:

8:16

Page 25

Kereszténység

és

piaci

szabadság

Veritate kezdetű enciklikájában megállapítja, hogy a globalizációnak fontos szerepe van például a szegénység csökkentésében. Nem utasítja el a szabadkereskedelmet, mivel annak visszaszorítása szerinte a nemzetgazdaságok egyébként gyümölcsöző együttműködését akadályozná, és megnehezítené a fejlődő országok felzárkózását. A globális piac szereplőitől azonban etikus magatartást vár el, hangsúlyozva, hogy mind nemzetállami, mind nemzetközi szinten fontos szerepe van az államok fellépésének a környezet megóvása érdekében.

* Szalai Ákos már említett írásában azt vizsgálta, hogy akadályozza-e a szabad piacgazdaság a keresztény társadalmi tanítás érvényesülését. Megállapította, hogy az egyház társadalmi változásokkal összhangban folyamatosan formálódó, de az alapvető hagyományos keresztény értékekre tekintettel lévő tanításával leginkább a kapitalista társadalmi berendezkedés van összhangban. E megállapítással – amint az a fentiekből kitűnhet – jómagam is egyetértek. Afelől azonban, hogy e „keresztény-kapitalista gondolatok” mennyiben nyerhetnek elismerést hazánkban, már lehetnek kétségeink. Mint sokszor látjuk, és – amint arra Horkay Hörcher Ferenc is rámutat a már szintén említett írásában – a hazai polgári jobboldal sok tekintetben átitatódott baloldali eszmékkel, nem mentes a szociális demagógiától sem. A magyar társadalom pedig már szinte perverz módon minden problémája megoldásához az államtól vár segítséget. Az államtól, amelyet azok a politikusok működtetnek, akiket a polgárok mérhetetlenül korruptnak tartanak. Ilyen körülmények között nehezen elképzelhető, hogy Magyarországon az állam lemondjon atyáskodó szerepéről, de az is, hogy ezt a polgárok örömmel fogadnák – még ha az állammal szembeni kötelezettségeik egyúttal csökkennének is. Megjegyzendő, hogy a szabad piac megfelelő működéséhez szükséges szolidaritás sem igazán erős hazánkban. Amint azt az elmúlt évek során tapasztalhattuk, a kormányzó pártok – pontosabban a kormányzat – által képviselt szabadpiacpárti politika nem volt sikeres. A sikertelenség oka azonban nem feltétlenül a piacpárti gondolkodásmód társadalmi elutasításából eredt. Több olyan tényezőt is azonosíthatunk, amelyek determinálták a sikertelenséget. Az egyik az, hogy a politikai döntéshozók a „táradalom mérnökeiként”, abszolutista módon, valódi társadalmi felhatalmazás nélkül, sőt a többségi társadalom kifejezett tiltakozása ellenére próbálták végrehajtani terveiket. A másik ok pedig, hogy ami hátrányt a szociális biztonság csökkentésével okoztak, nem kompenzálták például a közterhek csökkentésével. Az egyéni felelősséget úgy kívánták növelni, hogy azzal együtt nem emelték a polgárok szabad mozgásterét. Talán egy olyan program, amely csökkenti az állami újraelosztás mértékét és a bürokratikus előírások tömegét, ugyanakkor megteremti a szolidaritás és a társadalmi igazságosság érvényesülésének kereteit, vagyis a polgárok felelősségének növelése mellett szélesebb mozgásteret hagyna számukra – megfelelő társadalmi felhatalmazás mellett – hosszú távon eredményes lehetne. 25


2010.01.12.

8:16

Page 26


A keresztény egyházak azért válhattak világvallássá és a nyugati civilizáció alapköveivé, mert tanításaik – a kollektivista eszmerendszerekkel ellentétben – tekintettel vannak az egyes ember személyes igényeire. Tiszteletben tartják a magántulajdont és a szabadpiaci versenyt, ugyanakkor a javak létrehozása, felhalmozása és használata kapcsán önmérsékletre intenek. A szolidaritás és a társadalmi igazságosság érdekében kiemelik a közös szükségletek elsőbbségét, összhangban az ember természetével, és a másokkal való zavartalan együttélésével. Talán e rövid elemzéssel sikerült bizonyítanom, hogy az egyház társadalmi tanításait nem csupán vallási buzgalomtól vezérelve, hanem praktikus hasznosságuk szempontjából, az egyébként nem hívő embernek is érdemes megfontolnia.

A hivatkozott egyházi dokumentumok elérhetőségei az interneten A Katolikus Egyház Katekizmusa: www.katolikus.hu/katek/kek02331.html A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma: www.vatican.va/archive/compendium_ccc/ documents/archive_2005_compendium-ccc_hu.html Caritas in Veritate: www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_benxvi_enc_ 20090629_caritas-in-veritate_ge.html (német nyelven) Centesimus Annus: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=86 Gaudium et Spes: www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.html Felelősségünk a teremtett világért: http://uj.katolikus.hu/ konyvtar.php?h=209 Redemptor Hominis: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=206 Rerum Novarum: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125

26


2010.01.12.

8:16

Page 27


Benei Péter PROPAGANDA ÉS MOZGALOM – A POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ KÉT ÚTJA „Habár a lét csak egy fakó zokni, neonként is tud ám ragyogni a süket füleket döngető vátesz: profilt vált, és médiasztár lesz. Végül is nem olyan nagy pofon: kolofon helyett a mikrofon. S ha így keveri a kor, ha így lett, forgatunk majd egy jó kis klipet, csillog, villog, és száz alakban becsúszik szívedbe, mint a szappan!” (Orbán János Dénes: A szappan-repp)

„Nincs annál meggyőzőbb marketingeszköz, mint amikor egy ismerős ajánl valamit” – emlegette a nemrég tartott budapesti előadásán mantraként az új politikai kommunikációs paradigmaváltozás egyik tételmondatát Barack Obama kampányfőnöke, David Plouffe. A politikai kommunikációban alapvetően két stabil paradigma uralkodik, az egyik a propaganda, másik a mozgalom. Paradigma, mert a kommunikáció nem az eszközökről, hanem a szemléletekről szól. Teljesen más szemlélettel kell megközelíteni egy televíziós kampányt, egy ATL (above the line, döntően a tömegmédiában felbukkanó) vagy egy BTL (below the line, új, célzott eszközök) hirdetésekkel operáló kampányt, megint tökéletesen másként egy a magyar kampánytörténetben sajnos még csak ritkán jól használt online közösségi kampányt. A legnagyobb téveszme azonban mindegyik közül az, hogy ezek a szemléletek kizárják egymást. A jó kampány, mint ahogy a legutóbbi amerikai elnökválasztási kampány is, ezeket a szemléleteket egységesíti, eszerint válogatja meg a kampány során használt eszközöket, és természetesen nem nélkülözi a stabil politikai hátországot sem. Azonban azt le kell szögezni: a két szemlélet alapvetően különbözik egymástól.

27


2010.01.12.

8:16

Page 28


A klasszikus kommunikációs szemlélet: a propaganda A kampánytanácsadók kedvelt és könnyen elsajátítható szemléletmódja a klasszikus propaganda. A propaganda esetében a tanácsadó a kezében egy hatalmas, minden sajtótermékre és kampányeszközre kiterjedő távirányítót tart, melynek segítségével egy meghatározott stratégia szerint az eszközöket ki-be kapcsolgathatja. A propaganda esetében a politikai üzenetek az időszakosan kiadott, minimális tényállításokkal, de annál több üzenettel operáló programon alapulnak. A nagykönyv kész, az alkotó pedig a kampány mozgalmasságától függő aktivitásban kapcsolgatja az eszközök állapotát aktívból passzívba és fordítva. Ez a klasszikus televíziós szemlélet, ahol az üzenetek előregyártottak, ellenőrzöttek, minden vezetővel és stratégával előre leegyeztetettek. A propaganda klasszikus felülről lefelé haladó (top-down) kommunikációval operál, a szavazó itt a legjobb esetben is asszisztál a kampánycsapatnak. Ha mégoly véletlenül meg is kérdezik a véleményét – a valódi véleményét, nem a tudományosan megalapozott pártnyilatkozatok által felmért véleményét –, akkor is csupán olyan mértékben kíváncsi rá a kampánygépezet, amennyire alátámasztja az előregyártott üzeneteket. Unalomig ismert katonai szakzsargonnal operáló frázisok a jellemzőek: „bedurrant”, „csapást mért”, „ringbe szállt”. A kampányban nincs párbeszéd: itt csak a párt van, amely magáról beszél, esetleg a rivális pártról, de csakis a saját szemszögéből. A választó pihen: tájékoztatva érzi magát. Nincsen semmi más, csak a párt és a többiek: te és ők. A propagandakampányok ideológiája erősen kreacionista: megalkottuk a programot, tessék róla beszélni. Minden közös programalkotás álca, csak addig lehet beleszólni a programba, ameddig annak alap-üzenetrendszere nem sérül. Azonosulásra nincs esély, csak elfogadásra. A választó itt barát vagy ellenség. Ez a fajta kommunikációs szemlélet egyébként az üzleti szférában is tapasztalható és alkalmazott, rendszerint mamutvállalatok nehézkes bürokráciája és lomha, de bejáratott üzenetrendszere teszi szükségszerűen alkalmassá ezt a modellt. Az ilyen típusú vállalatoknál a legapróbb üzenetváltoztatásokat is rengeteg vállalati ranglétrán kell végigfuttatni, mire az üzenetváltoztatást valaki jóváhagyja. Ellenben az üzenetek óriási tömegeket megcélozva jutnak el – többnyire a hagyományos tömegmédiumokba. Bármilyen láthatóan negatívabb képet is festettem erről a szemléletről, el kell ismerni: enélkül sokkal nehezebb képviselni egy óriásvállalat vagy egy tömegpárt kommunikációs érdekeit. Az ilyen típusú kampányok bár óriási marketingköltséget emésztenek fel, rendszerint horribilis méretű médiavásárlással feltupírozva, mégis, pont ezért óriási tömegeket érnek el. Egy-egy jól megválasztott üzenet százalékokban mérhető változásokat eredményez a szavazóurnáknál, vagy dollármilliókat hozó nyereséget a pénztárnál.

28


Benei

2010.01.12.

Péter:

8:16

Page 29

Propaganda

és

mozgalom

Egy „új” paradigma: a mozgalom Mozgalmat nem lehet nehéztüzérséggel kikényszeríteni. Maga a mozgalom kommunikációs szemlélete nem újkeletű, minden normálisan működő kampánycsapat régóta alkalmazza a generált szóbeszédet és a civil szervezetek gründolását. Míg előbbi többnyire hatékonyan működik, utóbbi hagy némi kívánnivalót maga után az állandóan fellépő őszinteség-deficit miatt. A mozgalmár-paradigma vitathatatlanul az Obama-kampány miatt értékelődött fel az utóbbi években. Egyes elméletek szerint az igazán nagy kommunikációs és kampánytechnikai paradigmaváltozások legyenek bármilyen újszerűek is, csak egy olyan méretű igazolt siker után nyernek legitimitást, mint például egy elnökválasztás. Amióta George Gallup megjósolta Roosevelt győzelmét, azóta a reprezentatív közvélemény-kutatás legitimmé vált. Hasonló áttörésként értékelik a legutóbbi elnökválasztási kampányt is, amely az online közösségi politikai marketing az eddig csak szűk körben használt eszközeinek nyújtott betonbiztos bázist. Rövid kitérőként meg kell jegyezni, hogy Obamának nem is volt igazán más esélye, mint ehhez a szemlélethez nyúlni. A csekély számú támogató Illinois-ban és mindössze pár tízezerfős maillista a kampánycsapat kezében nem igazán adott más esélyt, mint arra alapozni, hogy ez a kevés, maroknyi támogató olyan evangelizációs tevékenységet fejt ki, mely a végén 4 milliós stabil önkéntesi bázist hoz létre. A mozgalom mozgatórugója nem csupán a párt, hanem a szavazók is. A szavazók bevonása nélkül nem születik meg sem üzenetrendszer, sem választói közösség. Itt már nem a hagyományos top-down marketingmantráról van szó: itt horizontálisan szerveződött párbeszédek kapnak szerepet, ahol a párt lényegében beszélget a választóival. A mozgalmi szemlélet nem operál katonai szlenggel, helyette inkább az evangéliumi zsargont részesíti előnyben, melyben csupán érzelmi töltetű szavak szerepelnek: „változás”, „remény”. Ezeket a szavakat tartalommal csak a személyes párbeszédek töltik fel, melyeket a választók folytatnak egymás között, ideális esetben a párttal együtt. A párt jelöltje jó esetben alkalomadtán megerősíti ezeket a dialógusokat egy-egy beszéd keretében. A szóbeszédkampány kiemelt szerepet kap a mozgalomban. Míg a hagyományos propagandaszemléletben a szóbeszédet fizetett vagy elkötelezett aktivisták generálják, addig a mozgalomban a hagyományos aktivisták mellett minden eszköz a potenciális szavazó kezében is megtalálható, hogy megossza a véleményét a kampányról. Az Obamakampányban kiemelt szerepet kaptak azok az online terek és eszközök, melyek segítségével rendkívül könnyen meg lehetett osztani a véleményt, hovatovább felhasználók által előállított tartalmat is fel lehetett tölteni a megadott közösségi hálózatokba, mely – mivel nem csupán a párt generálta – sokkal hitelesebbnek tűnt, mint egy hagyományos pártvideó vagy választási plakát. A felhasználók által generált tartalom a párt üzenetrendszerét nem csupán színesíti, de hitelesebbé is teszi. A mozgalom eszmerendszere a propagandával ellentétben nem kreacionista, nem állítja elő a kész üzenetrendszert, majd azzal magára hagyja és a választás alatt változta29


2010.01.12.

8:16

Page 30


tás nélkül bombázza vele a választót. A mozgalomban az eszmerendszer evolucionista, a szimpatizánsok alakítják ki, a párt csupán elindítja a kezdeti szakaszban, majd a választókkal közösen kialakított üzenetrendszert elfogadja, és bekapcsolódik a választókkal folyó párbeszédbe. Mondani sem kell, hogy a politikai elköteleződés sokkal magasabb szintje teremthető meg egy olyan szemlélettel, amely partnerként tekinti a választót, megengedi azt a luxust a választónak, hogy a magáénak érezze azt az üzenetrendszert, amelyet a párt képvisel. A bizalom itt teljesen új szintre épül, mivel a bizalmat nem elnyerik, hanem együtt építik ki. A propagandával szemben a mozgalom sokkal hatékonyabban használja fel az erőforrásokat, mert míg a propaganda meghatározott és korlátozott erőforrásokkal operál, addig a mozgalom meg tudja sokszorozni az erőforrásokat. Akár financiális, akár hatékonyságbeli erőforrásokról beszélünk, a mozgalom lehetőséget biztosít a részt vevő támogatóknak, hogy hozzájáruljanak az erőforrások kiegészítéséhez és továbbfejlesztéséhez. Ez a fajta szemléletmód természetesen olyan eszközválasztást igényel, amely alkalmazkodik a mozgalom alapját jelentő párbeszédhez. A hagyományos tömegmédia nem alkalmas erre, a tévét és az országos sajtót is inkább passzívan fogyasztja az ember, semmint aktívan alakítja. Erre a legalkalmasabb az online közösségi média, melyben egyenrangú felhasználók vesznek részt, meglévő véleményvezérek vannak jelen, akik ugyanúgy ezen közösség integrált résztvevői. A közösségi média jelenleg a legalkalmasabb eszköz egy ilyen jellegű mozgalom kialakítására és menedzselésére.

Szemléletbeli tévutak: az internet nem tévé A legtöbb kampánycsapat érzi, hogy a tisztán propagandára épülő kampány már nem tudja megszólítani a teljes potenciális választói réteget, szükség van valami másra is. Az alapvető szemléletbeli hiba cikkem legelején tett állításom figyelmen kívül hagyása: a kommunikáció nem eszközökről, hanem szemléletekről szól. Az új eszközökkel tarkított rendszerbe a pionírok után kullogó kampányvezetők láthatóan sietve próbálják elsajátítani azt a fajta tapasztalatot, amelyre az úttörők már évekkel ezelőtt szert tettek. Ilyenkor szokott előfordulni az, hogy a régi szemléletmódot magukon felejtik, de az új eszközrendszert elsajátítják. Ennek a vége általában olyan weboldal, amelyen szépen felsorakoztatott videórengeteg található, egyenként húszperces, tökéletesen érdektelen tartalommal. Ez a fajta szemlélet úgy kezeli az online kommunikációt, mint a televíziót, ugyanazt a top-down kommunikációs modellt követi, amely egyáltalán nem kíváncsi a választóra és annak véleményére, óriási, stabil és félreérthetetlen üzenetrendszerrel operál, semmi teret nem hagyva a választónak. A technikai eszközök elsajátítása, de a régi szemlélet megőrzése rendszerint tévútra vezet. Az internet és a televízió között a legnagyobb különbség, hogy míg a televízióval maximum a szobánkban magányosan feleselhetünk, de alapvetően egy monológ passzív be30


Benei

2010.01.12.

Péter:

8:16

Page 31

Propaganda

és

mozgalom

fogadói vagyunk, addig az interneten aktív dialógust kezdeményezhetünk bármiről. Ez alapvető sajátossága a két médiumnak, ezért ne akarjunk úgy viselkedni sem a televízióban, hogy a kamerába kikacsintva beszélgetünk a választóval (a riporter helyett), de a weben sem tanácsos monologizált tartalmakat gyártani, mert mindkettő ellenkezik az adott közegben uralkodó, organikusan kialakult szemlélettel.

Időzítésbeli különbségek Minden az időzítésen múlik. Ha nem is igaz ez a tételmondat, de annyi bizonyosan igaz belőle, hogy nem mindegy, mikor és milyen céllal használjuk a két paradigmát. Egy kampány mindig a fennálló társadalmi helyzetre és politikai környezetre reflektál, ezért fontos, hogy ismerjük az adott környezet éppen aktuális „hangulatát”. A propaganda túlsúlya egy kampányban nem feltétlenül politikai kommunikációs tudatlanságra vall, lehetséges, hogy szándékos választás. A propaganda többnyire a status quo pártján áll, továbbá a status quót preferáló rendszerek kivétel nélkül a propagandához nyúlnak. A propaganda nem akar beszélgetni a választókkal, ami nagyfokú kényelmet biztosít: a problémákról sem kell tudomást venni. A mozgalom szemlélete elleni legnagyobb félelem mind nagyvállalatok, mind nagy pártok részéről, hogy olyan dolog derül ki, olyan probléma kerül felszínre, amely árt a cég vagy a párt megítélésének. A propaganda túlsúlya egy kampányban ezért üzenheti egyaránt a „minden rendben van” érzését és a szándékos vakságot is, mely nem vesz tudomást a problémák létezéséről – vagy ami még rosszabb: elhallgatja őket. A mozgalom ezzel szemben rendre valami újnak és értékesnek a pártján áll. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a közös élmények és párbeszédek hatására teremtődött tartalmak a felhasználók és választók számára mindig értékesek. A mozgalom emellett mindig akkor megfelelő paradigmaválasztás, ha nagy az elégedetlenség a választók szemében a fennálló rendszerrel kapcsolatban. Az önszerveződő, értéküket a fennálló rendszer értéktelenségével szemben védelmező kisközösségek mind online, mind offline hatalmas és potenciális bázis, amelyet a megfelelő üzenetrendszerrel és mozgalmi technikákkal kiválóan lehet aktivizálni a cél elérése érdekében.

A válságkommunikáció eltérő formái a két szemléletben A két szemlélet teljesen eltérő válságkommunikációs modellt követel meg. A propaganda árnyoldala pontosan az, ami a szó negatív konnotációjából is vélhető: óriási és lomha gépezet, amely nehéztüzérséggel bombázza a néma választót, akitől semmi mást nem vár el, mint a szavazást. Sebezhetősége pont ebben van: a lassan mozduló gépezetek rendkívül nehezen reagálnak egy felmerülő krízisszituációra, sőt többnyire csak a krízis felmerülésekor szereznek tudomást arról, hogy lépni kellene. A prevenciót az előre és jól kidolgozott válságkezelő terv és stratégia biztosítja, mely az üzenetek konzisztens vé31


2010.01.12.

8:16

Page 32


giggondolásából adódóan eléggé magabiztosan kezeli mind a versenytársak támadásait, mind a belső konfliktusok okozta krízist is, azonban akadnak olyan váratlan és negatív tényezők, amelyek nem fértek bele az egyébként rendszerint igencsak vaskos válságkezelő kézikönyvekbe. A mozgalom ezzel szemben kétélű fegyverrel operál: transzparens. A legtöbb online párbeszéd átlátható, mindenki által nyomon követhető és szabadon olvasható. Az átláthatóság kiismerhetőséget jelent, azonban az átlátható kommunikációs tér veszélyes is, hiszen sokkal könnyebben terjednek a pletykák és támadások egy ilyen virulens, életteli közösségben, mint egy passzívan fogyasztó választói csoportban. Ezért is fontos, hogy míg a propagandánál egy szigorú szabályok szerint végiggondolt, minden eshetőségre konkrét kezelési tervekkel rendelkező törvénykönyv szabályozza a válságkezelést, addig a mozgalomnál a válság kirobbanásának az előszelét még időben észre kell venni. Erre nem passzív válságkezelő könyvek az alkalmasak, hanem a közösségben közösségi tagként is jelen lévő közösségi menedzserek, akik rendszerint aktivisták. Ezek az aktivisták állandó és élő kapcsolatban állnak a közösséggel, beépülve mélyen az elkötelezett és a nem elkötelezett választók jelentősebb közösségeibe. Kezdetben csak azonosítják a fontosabb tereket, ahonnan a lényegi pár- és szóbeszéd elindul, majd bekapcsolódnak a közösség tagjaként, végül ők maguk is interakcióba lépnek a közösségben csak jelen lévő, de inaktív voyeurökkel. Az ilyen közösségmenedzserek már akkor jelezni tudják a vezetés felé a krízist, mikor az még csak egy szűk közösségben van jelen, de lehetőség van a továbbterjedésére. A rugalmas mozgalmi szemléletben szervezett kampánycsapat azonnal reagálni tud a krízisre, akár még abban a kis közösségben elfojtva azt. Ha nem tudja megakadályozni a továbbterjedést, akkor is időt nyer, hiszen már akkor elkezdte megírni a válságkezelő törvénykönyvét, amikor a válság még a nagy nyilvánosság szeme előtt nem robbant ki, csak egy szűk közösség „pletykája” volt. Az ilyen közösségmenedzserek egyébként esszenciális részei a mozgalmi szemlélettel rendelkező kampányoknak. Ők az a híd a választó és a párt között, akik az üzeneteket közvetítik a két fél között, biztosítva az állandó és tartalmas párbeszédet, egyaránt képviselve a párt és a választó érdekeit is.

Békés egymás mellett élés: az integrált kampány Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a két szemlélet nemhogy nem zárja ki egymást, hanem csak egymással kooperálva tud hatékonyan működni. Sőt az igazán jó kampányok ugyanazt az üzenetrendszert alkalmazzák mind a két szemlélet által vezérelt modellben, míg a közösségi mozgalmakban az üzenetek csíráit elvetve tartalommal megtöltött rendszerek törnek fel, addig a hagyományos propagandaeszközök feladata ezen üzenetek tömeges megerősítése és a további mozgósítás. Különálló online és külön offline kampánystratégiával operálni egyenlő a kommunikációs öngyilkossággal, maga a következetlenség káosza. Előbb vagy utóbb a két egymástól akár csak minimálisan is eltérő üzenetrendszer össze fog ütközni, ki fogják ol32


Benei

2010.01.12.

Péter:

8:16

Page 33

Propaganda

és

mozgalom

tani vagy megkérdőjelezhetővé teszik egymást. Márpedig nincsen kellemetlenebb és kínosabb, mint egy saját magunk által generált válságot kezelni. Kampányköltségvetés szempontjából sem utolsó szempont, ha mérlegeljük a megtérülést. Bár az Obama-kampány az online kommunikáció sikerétől volt hangos, nyilvánvaló tény, hogy vagyonokat emésztett fel a hagyományos propaganda is. A már fentebb említett David Plouffe-előadáson maga Plouffe egy érdekes kérdést kapott: a mozgalmi vagy a propaganda vonalon volt nagyobb a megtérülés? Válasza mind az eddig csak klaszszikus kampányokkal operáló pártoknak, mind a mamutvállalatoknak rendkívül kétségbeejtő volt. Megtérülést nehezen lehet összehasonlítani, de az teljesen biztos – mondta Plouffe –, hogy mindenhol jelen kell lenni, ahol a potenciális szavazókat elérhetjük. Ugyanúgy fontos a tévé, rádió, újságok használata, mint a weblapok vagy az online közösségi hálózatok becsatornázása, egyszerűen azért, mert az emberek használják ezeket, tehát a kampánycsapatnak is muszáj ezekre az eszközökre építenie. Természetesen mindegyiket a megfelelő hozzáállással kell megközelíteni, mert bár mindegyik modellben emberekkel kommunikálunk, de a különböző modellek különböző kommunikációs szokásrendszerek szerint működnek.

Város II.

33


2010.01.12.

8:16

Page 34


A Hold és a lakó

34


2010.01.12.

8:16

Page 35

Kommentár • 2009|6 – Magyar alakok

Hámori Péter GRÜNWALD BÉLA ÉS ACSÁDY IGNÁC: „A MAGYAR PARASZTSÁG FELFEDEZÉSE” „A magyar parasztság felfedezésének érdeme historikusaink közül minden kétséget kizáróan Grünwald Béla nevéhez kötődik.” (Veres Péter: Parasztsors, magyar sors)1

Bevezetés Grünwald Béla és Acsády Ignác a századfordulót megelőző évtizedek meghatározó történeti publicistái voltak. A „hivatalos Magyarországgal” (Veres Péter) mindketten konfrontálódtak, éles kritikákat kaptak, nemcsak meg nem értéssel, de több esetben éles elutasítással, sőt rosszindulattal is találkoztak.2 Sorsuk más pontokon is rokonítható. Egyikük sem ért meg magas kort: Grünwald 1891-ben, 52 évesen Párizsban lett öngyilkos, Acsádyt pedig 1906-ban, 61 évesen betegség vitte sírba. Egyikük sem volt „szaktörténész”: az egyetemen mindketten jogot hallgattak. Ez önmagában még korántsem szokatlan körülmény, a kor nagy történészegyéniségeinek a többsége pályáját hasonlóképp kezdte, az azonban okvetlenül figyelmet érdemel, hogy mindketten viszonylag későn kezdtek el a történelemmel foglalkozni. Származásukban, neveltetésükben keverednek az azonos és az ellentmondásos elemek. Grünwald felvidéki, valószínűleg elmagyarosodott német családból származott, míg Acsády szintén Magyarország egyik „hátsó szegletében”, Nagykárolyban született, hasonlóképp kisebbségi szülőktől, ám azok nem németek voltak, hanem zsidó földbérlők.3 Egyetemi éveik utáni pályájukban már az ellentVERES Péter: Parasztsors, magyar sors, Magyar Élet, Budapest, [19402], 23. Jó példa erre, hogy Acsády még halálában sem „érdemelte ki” a Révai Lexikon 1911-es, első kötetébe való bekerülést; Grünwald pedig mint politikus, országgyűlési képviselő szerepel ugyanezen lexikon 6. kötetében, mint aki „mellesleg” publicisztikai tevékenységet is folytatott. 3 Az életrajzi adatok forrásai: PÓK Attila: Utószó = GRÜNWALD Béla: A régi Magyarország, Osiris, Budapest, 2001; GUNST Péter: Acsády Ignác, Akadémiai, Budapest, 1961; UŐ.: Acsády Ignác. A múlt magyar tudósai, Akadémiai, Budapest, 1973 (a továbbiakban Gunst korábbi, 1961-es könyvét hivatkozom). Megjegyzendő, hogy Gunst Péter bár rövid, mégis remek könyvecskéjében pontatlanul fogalmaz. Az Acsády családnak ugyanis Nagykároly mellett mindössze 42 hold földje volt, ami még parasztbirtoknak sem túl nagy, ám a Károlyibirtoktestből összesen közel 900 holdat béreltek (BUÚS Jakab: Nagykároly és vidéke rövid története, Satu Mare, 1999, 78–79). Ez Acsády szellemi formálódásában valószínűleg fontos pont: a 19. század középső-utolsó harmadában egy zsidó nagybérlő (vagy inkább csak középbérlő) aligha számíthatta magát társadalmi presztízsben, gondolkodásban, de akár életszínvonalának biztonságában is „földbirtokosnak”. Ennek nem mond ellent az az adat sem, hogy 1890-re az apa Hajdúszoboszló 10. virilistájává, 500 hold gazdájává küzdötte már föl magát (GUNST: I. m., 18–19). 1

2

35


2010.01.12.

8:16

Page 36


mondások voltak a gyakoribbak. Grünwald megyei hivatalnokká lett, később Zólyom vármegyei alispánná választották, majd a megye első tisztviselőjének székét országgyűlési képviselőséggel váltotta fel. E pályákon kétségkívül országos ismertségre tett szert. A szlovák nemzetiségi törekvések elleni küzdelme, a Matica Slovenska helyi szervezeteinek feloszlatása, a szlovák gimnázium ellen indított hajsza (mely kifejezés aligha túl erős ténykedésére), az a már-már mániákusnak tetsző küzdelem, melyet a pánszláv gondolattal folytatott, az ország közvéleményében és az egyre inkább meghatározó közvélemény-formáló erőben, a sajtóban érdeklődést váltott ki ugyan, ám rokonszenvet jóval ritkábban.4 Acsády Ignác újságíróként kezdte pályáját, bár eleinte a regény- és színműírás sem állt tőle távol, igaz, Fridényi bankja című kétkötetes regénye inkább a tőkeuzsora és a gründolási láz túlkapásai elleni parabolaként fogható föl, semmint klasszikus szépirodalmi alkotásként.5 Szorgalmas, jótollú közíróként különösen az egyházpolitikai viták idején lehetett cikkeivel találkozni a Pesti Napló hasábjain. A rövidebb lélegzetű publicisztikák mellett húszas évei végén már hosszabb, elvi jelentőségű tanulmányokat is közzétett, Egyik első, komoly feltűnést kiváltó írása a tekintélyes Budapesti Szemlében jelent meg. A reformkori Amerika-motívum felélesztésével, az Egyesült Államok közberendezkedését „bezzeg-országként” alapul véve állt ki az állam és a katolikus egyház szétválasztása mellett.6 A tanulmány azonban nem az akkor már erejük teljében lévő katolikus autonómia-elképzelések nyomdokain haladt, hanem éles egyházkritikával, sőt a doktrinér liberalizmusból semmit sem engedve javasolta a kérdés megoldását; alig egy évvel korábban nyomdába adott cikkében pedig egyenesen az iskolaügynek az „egyház torkából való kivonását” sürgette ismét csak külhoni, ez esetben porosz mintára hivatkozva.7 Az elvi liberalizmus – ahogy azt a későbbiekben még bemutatjuk – Acsády és Grünwald esetében is nemcsak jól megfért a nemzetiségi illetve zsidó asszimilációt sürgető, olykor meglehetősen türelmetlen nemzetépítéssel, nemzetteremtéssel, hanem a két politikai irány egyenesen feltételezte egymást.8 Kevéssé ismert tény, hogy a zsidó szármaLásd Pavol ANDRÁSSY: Matica Slovenska, Konstantin i Method Universita v Nitre, Nitra, 1999, 44–46. A tanulmány ugyan helyenként alapos túlzásokba is bocsátkozik, de Grünwald alispáni működéséről alapos levéltári kutatások nyomán számol be. Megjegyzendő, hogy maga Grünwald egy Pester Lloyd-beli cikkében (Nationalität-frage in Ungarn, 1888. október 12.) tőle szokatlan módon nem betűjelzés mögött elrejtőzve, hanem teljes névvel részben éppen a sajtót okolja azért, hogy a magyar közönség „félreismeri a pánszláv mozgalom igazi jellegét és veszélyes voltát”. 5 ACSÁDY Ignác: Fridényi bankja, Budapest, 1882. 6 ADLER Ignácz: Az állam és az egyház Észak-Amerikában, Budapesti Szemle 1873. 7 ADLER Ignácz: Az iskolafelügyeleti viták a porosz képviselőházban, Magyar Tanügy 1872, 115. 8 „Tanítsuk a tót, a szerb, román, ruthén és német nyelvet, ott a hol a helyi viszonyok vagy általános művelődési érdekek kívánják, de ne a magyar nyelv rovására tanítsuk azokat. A középtanodák szétárasztandó műveltségének határozottan magyarnak kell lenni, mert más nem is lehet, hiszen hazánkban csak magyar cultura van, szerb és tót cultura pedig nincsen. Ezeknek középtanodákat állítani annyit jelent, mint a középtanodák intézményéből minden üdvös sikert ab ovo megvonni. A tót gymnasiumok a tót vidékeken nem teremtettek tót műveltséget, hanem igen is egy pánszláv mozgalmat […]” (A): Egy reformtörvény-javaslat, Magyar Tanügy 1873, 162. 4

36


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 37

Béla

és

Acsády

Ignác

zású Acsády több írásában is felemelte szavát a galíciai bevándorlás és a falusi kocsmárosok uzsoraügyletei ellen.9 Szatmár vármegyének az országgyűléshez intézett feliratával kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a régebben Magyarországra költözött zsidó vallású polgárság magyarosodása, az ország főleg városi lakosságába való beolvadása előrehaladott állapotban van; ez a zsidó réteg nézete szerint igen hosszú és küzdelmes utat járt be,10 de korukra a magyarországi polgárosodás és modernizáció feltétlen híve lett, és ezt a folyamatot nem szabad megzavarni újabb csoportok befogadásával.11 Ez a liberalizmusfelfogás, mely a magyarosodási, sőt magyarosítási folyamatokban a közigazgatásnak, az oktatásnak, egyszóval az állami közhatalmi beavatkozásoknak széles teret engedett, nem állt szemben a magyar liberális hagyományok jelentős részével; az viszont, hogy mindkét szerző a szociális, pontosabban agrárszociális kérdéssel összefüggésbe hozta az asszimilációt, merőben új látásmódot eredményezett. Jóllehet Acsády Ignác újságíróként, Grünwald Béla pedig politikusként alkotta életműve terjedelmesebb – ha nem is feltétlenül maradandóbb – részét, pályaívük egy ponton találkozott egymással. A magyar történetírás ugyanis a millennium előtti és körüli években többnyire még mindig a nemzeti gloire megteremtését tekintette egyik legfőbb feladatának. Szilágyinál és Marczalinál, Ipolyinál és Fejérpatakynál, vagy éppen a Századok hasábjain a fel nem tett (mert egyértelmű eredményűnek vélt) kérdésre: „kik alkották a magyar nemzetet századokon keresztül?”, a válasz a magyar nemesség, azon belül is a köznemesség volt. Hogy aztán a katolikus vagy a protestáns vallás artikulálta-e jobban e nemzethez tartozás jegyeit, arra már igen eltérő meglátással bírtak az egyes alkotók (természetszerűen saját vallási hovatartozásuktól éppen nem függetlenül). Abban azonban ismét csak egyetértettek: a parasztság (jobbágyság és más, paraszti sorban élő elemek, kivételt téve természetesen az egytelkes nemesekkel) nem részei ennek a közösségnek. S minthogy nem részei a nemzetnek, ekképp a velük való foglalkozás sem szükségszerű. Ahol mégis felmerült a jobbágyság története bemutatásának az elkerülhetetlensége (a Budai Nagy Antal-, a Dózsa-féle parasztfelkelések vagy a jobbágyfelszabadítás esetében), ott indokul inkább azt hozták föl, hogy mindez az ország (értsd: a nemesség) történetét is alapvetően befolyásolta. Mindeme elméleti megfontolások mellé általában felsorakoztatták a gyakorlati érveket is: hogy a nemességről szólni a sokkal bővebb, Sajátos módon kései, szélsőjobboldali bírálója, Méhely Lajos átsiklott e gondolatok felett, amikor Acsádyt – sok társával egyetemben – azzal vádolta meg, hogy hatásukra „az Akadémia is mindinkább elvesztette vérbeli magyar elemeit és vezéreit, akiknek helyébe az idegenvérű jövevények – svábok és zsidók – kiművelődött ivadékai léptek […, akik] mindannyian abban az eredendő hibában szenvedtek, hogy nem voltak magyarok!” (MÉHELY Lajos: Berzeviczy Albert fajszemlélete, A Cél 1926. november.) 10 „Az elnyomott, a jogtalan zsidónak nem volt semminemű oltalma a bécsi germanizáczió ellen; őt nem védték hatalmas főpapok; nem buzdították, nem lelkesítették befolyásos főurak vagy akár a vármegyék, melyek patriarkhális önkényuralma ellen sokszor épen Bécsben kerestek és találtak védelmet. És ha mindezek daczára a magyar vidékeken már évtizedek óta a zsidó mégis magyar, ez oly heroikus tett az illetők részéről, melynek jelentőségét csak a viszonyok alapos ismerői méltányolhatják; ez oly hazafias érdem, mely a legnagyobb dicséretet érdemli s mely egymaga elnémíthatná az antiszemita hazudozásokat, ha ugyan még a közvélemény józanabb része is higgadt elfogulatlansággal ítélné meg a zsidókat.” (ACSÁDY Ignác: Zsidók és magyarok az emanczipáczió után, Budapest, 1883, 8.) 11 (A): A szathmári kérvény, Alföld 1882, 129. 9

37


2010.01.12.

8:16

Page 38


és főleg sokkal koherensebb forrásanyag miatt jóval könnyebb.12 Jól példázta ezt az első átfogó magyarországi jobbágyság-történet, K. Nagy Sándor törvényszéki bíró könyvének munkamódszere: a lényegében az addig is ismert törvénygyűjteményekből összeállított, gondos forrásközlésen túl csekély vagy semmilyen forráskritikát sem alkalmazó, a külső kereteket talán jól felvázoló, de mindenféle értékeléstől ódzkodó munka nem is váltott ki különösebb visszhangot a kortársakból.13 Még feltűnőbb, hogy a szaktörténész, egyetemi tanár Wenzel Gusztáv is alig-alig írt átfogó magyar mezőgazdaság-történetében a jobbágyságról, életmódjáról, anyagi viszonyairól,14 pedig tőle – ahogy azt csaknem egy évtizeddel korábban megírt bányászattörténeti alapvetéséből is kiderül15 – a szociális kérdések iránti érdeklődés egyáltalán nem állt távol. Ilyen előzmények után született meg Grünwald Béla A régi Magyarország és Acsády Ignác A jobbágyság története Magyarországon című könyve. A kettő között eltelt ugyan néhány év, ám problémafelvetésük, kérdésfeltevéseik és a heves, sőt indulatos vita, amely körülvette őket, lehetővé teszi együttes tárgyalásukat. Mindkét könyv történelmet akart alkotni, de egyik sem maradt meg e műfaj elefántcsont-tornyában. Sem Grünwald, sem Acsády nem tudta magát kivonni az 1880-as évek végének, 1890-es éveknek politikai forrongásából. Mindkettőjükre (de főleg Grünwaldra) hatással voltak a nemzetiségi küzdelmek, de mindketten élénken figyeltek a kor szociális, különösen agrárszociális kérdéseire is; könyveik programokként, a magyar állam politikájának revízióiként is felfoghatók. A nemzetiségi kérdés történetét Magyarországon számos kiváló monográfiában dolgozták fel.16 Több munka szólt Magyarország agrárszociális mozgalmairól és a részben az annak nyomában kibontakozó objektív(ebb) népismereti munkákról is,17 ám ezek képe Az érvelés érdekes módon már Babai Ferenc jezsuita tankönyvében is szerepel: „Szólanom kellett volna még az ország dolgos parasztjairól is, kikről azonban írások nem maradtak fenn, így történetüket én itt el nem mondhatom.” (Ad lectorem = Ungariae reges, eorum genealogia, acta item illustriora, et fata, compendio metrico deducta a Francisco Babai presbytero, Tirnaviensibus [Nagyszombat], 1773, A/3 fol.) 13 K. NAGY Sándor: A jobbágyság története Magyarországon, Nagybecskerek, 1891. 14 WENZEL Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története, Budapest, 1887. 15 WENZEL Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története, Budapest, 1880. 16 Messzemenően a teljesség igénye nélkül: PETHŐ Sándor: Világostól Trianonig. A mai Magyarország kialakulásának története, Enciklopédia Rt., Budapest, 19253 [reprint: Littera, Budapest, 1990]; GRATZ Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918, I–II., Budapest, 1934 [reprint: Akadémiai, Budapest, 1992]; GYULAY D. Kálmán: Losonczy Bánffy Dezső báró élete, Marosvásárhely, 1913; KOVÁCS Alajos: A magyarság és a nemzetiségek erőviszonyai, Magyar Társadalomtudományi Szemle 1913, 6; STEIER Lajos: A tót nemzetiségi mozgalom fejlődésének története, Liptószentmiklós, 1912; Dejiny Slovenska, 2. (Od Roku 1848 do roku 1900), szerk. ¼udovít Holotík – Július Mésáros, Bratislava, 1968; Ludwig von GOGOLÁK: Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes, III. Zwischen zwei Revolutionen, München, 1972. (A román és délszláv kérdés irodalmának ismertetése jelen tárgy szempontjából mellőzhetőnek tűnik.) 17 A teljesség igénye nélkül: BODROGKÖZY Zoltán: A magyar agrármozgalmak története. Kossuth Lajos fellépésétől Nagyatádi Szabó István haláláig, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1929, I. kötet (különösen 42–89); SIMON Péter: A századforduló földmunkás- és szegényparasztmozgalmai 1891–1907, Magyar Munkásmozgalmi Intézet – Szikra, Budapest, 1953; KÖPÖSDI Vera: A mezőgazdasági munkásság mozgalmai Békés megyében, 1905–1907, Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Historica, IV. Szeged, 1958; FARKAS József: Agrárszocialista mozgalmak 1890–1907, MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága, Szeged, 1968; DOLMÁNYOS István: Az 1906-os agrárszocialista mozgalmak történetéhez. Az aratómozgalmak új központja, Agrártörténeti Szemle 1979/1., 48–74. A hagyományos képet számos új elemmel, értékeléssel gazdagította Gyáni Gábor és Szabó Ferenc (GYÁNI Gábor: Nyugtalan századvég. Az agrárszocializmus új megközelítése = Paraszti kiszolgáltatottság, paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör 12

38


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 39

Béla

és

Acsády

Ignác

máig egyoldalú illetve pontatlan. Éppen ezért érdemes felvillantani néhány motívumot, amelyek befolyásol(hat)ták Grünwaldot és Acsádyt munkáik megírásakor.

A háttér A vidék valós szociális helyzetével való szembenézés Magyarországon a 19. század második felében jó ideig váratott magára. Jóllehet a jobbágyfelszabadítás „utótörténete” számos szociális kérdést vetett fel, ezeket a politikai elit és a publicisztika alig-alig vette észre, illetve ha mégis foglalkozott velük, elsősorban mint jogi kérdésekre tekintett rájuk.18 A társadalmi leszakadás, az egyre inkább tömegessé és strukturálissá váló szegénység képe helyett még az 1890-es években is csak valamiféle folklorisztikus-romantikus kiilleszkedettség jelenik meg a beszámolók lapjain; az a szegénység, amely – legalábbis ábrázolói szerint – térben és számban egyaránt marginális, és gyakran etnikailag is jól körvonalazhatóan elkülönülő volt.19 A millennium vármegye-monográfiák sorának, vagy az ekkoriban megszülető első néprajzi összefoglalóknak a magyar népábrázolása (és ellentételezésként: cigányságképük) éppúgy erre utaló bizonyíték, mint annak már-már szinte dogmaszerű ismételgetése, hogy a „szociálpolitika”, vagyis a reménytelenül, végleg vagy csak átmenetileg leszakadottak gondozása szigorúan lokális, községi feladat.20 Az utóbbi elképzelés azonban feltételezte egyrészt a helyi, közösségi védelmek hatékony voltát, másrészt (ennek alapjaként) a rászorulóknak alacsony arányszámát. Feltételezett tehát egy hagyományos, szolidaritáson és a munkaerő kínálat-kereslet nagyjábóli egyensúlyán alapuló falusi közösséget – melyről Magyarország számottevő részén a jobbágyfelszabadítás után fél emberöltővel már aligha lehetett beszélni –, vagy olyan csatornákat, amelyek a keletkező munkás-felesleget elvezethették. Ha előfordult is, hogy a törvényhozás, a politikai elit kimozdult erről az álláspontról, azt minden esetben rendkívüli helyzet előzte meg, és konkrét adatok helyett személyes impressziók és beszámolók támasztották alá.21 A mezőgazdasági proletariátus és a kisgazdák tényleges életviszonyaiGyulai Konferenciája, szerk. Erdmann Gyula, Gyula, 1994, 9–19; SZABÓ Ferenc: A tradicionális paraszti társadalomszemlélet és az ipari munkásmozgalom elemeinek ötvöződése a viharsarokban a XIX–XX. század fordulóján = Paraszti kiszolgáltatottság, paraszti érdekvédelem, önigazgatás, 20–31). 18 Összefoglalását lásd OROSZ István: A jobbágyfelszabadítás „utótörténete” = A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig, szerk. Gunst Péter, Napvilág, Budapest, 1998, 112–136. 19 Talán a legjobb példákként említhetők erre az 1876:VI. törvénycikk által létrehozott törvényhatósági közigazgatási bizottságok jelentései. A bizottságok a törvény betűje szerint félévente voltak kötelesek a vármegye közállapotairól jelentést tenni a miniszterelnöknek (valójában eleinte éves, az 1910-es években viszont már negyedéves jelentések készültek). A jelentésekben szociális kérdések az 1900-as évek elejéig, de számos törvényhatóságágnál egészen 1918-ig szinte sosem kerültek szóba; ha mégis, az mindig valamilyen rendkívüli eseményhez kötődött, és a helyzet kivételességét hangsúlyozta. 20 Ennek törvényi-közigazgatási történetét lásd HÁMORI Péter: Az Egri (Magyar) Norma. Kísérlet a magyar szegény (koldus-) ügy rendezésére = Fuga temporum. Emlékkönyv Eperjessy Géza 70. Születésnapjára, szerk. Závodszky Géza, ELTE TFK, Budapest, 1997, 257–286. 21 Az 1874. évi XXVI. törvény ugyan félmillió forintot biztosít az ínség enyhítésére, de csak azért, hogy ezzel a községek „kötelezettségük teljesítésére képesíttessenek” (megerősítve ezzel azt az alapállást, hogy a se-

39


2010.01.12.

8:16

Page 40


ról csak elvétve és nagyon közvetetten készült valamiféle fölmérés. Ezek közül talán a legfigyelemreméltóbbak a katonai sorozásokról szóló beszámolók voltak 1885-ben és 1888-ban; sajátos módon azonban ezek a tragikus képet megfestő írások csak az orvostársadalom egy részének figyelmét keltették fel, s a „nagypolitikában” semmiféle nyomot nem hagytak.22 Az agrárszegénység 1890–1891-től kezdődő és 1907–1908-ig tartó mozgalmai ezt a kényelmes álláspontot eleinte nemigen zavarták meg. 1892-re azonban világosan kiderült, hogy a kérdés pusztán közrendészeti ügyként történő kezelése nem megoldható. Ennek ellenére a későbbiekben sem mondtak le erről: 1894. április 26-án az Alföld területére ostromállapotot hirdetett meg a kormány. Somogy erélyéről ismert főispánját, Tallián Bélát Békés és Csongrád vármegye élére nevezték ki, eleinte főispánnak, nem sokkal később azonban ezt kiegészítették egy sokkal szélesebb hatáskört biztosító kormánybiztosi megbízatással is.23 Bánffy Dezső miniszterelnök 1895. január 19-i képviselőházi beszédével pedig beköszöntött a „Bánffy-terrornak” is nevezett, a korábbinál sokkal határozottabb hatósági fellépések időszaka. A munkásmegmozdulások rendészeti elnyomására tett kísérletek kudarca ugyanakkor hamarosan arra késztette a helyi politikusokat és a kormányzatot is, hogy megkíséreljék az elégedetlenség okainak feltárását, és javaslatokat dolgozzanak ki a kérdés kezelésére. Az elsősorban a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezeteként működő Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1893-ban felkérte a vármegyei gazdasági egyleteket, hogy gyűjtsék össze a munkáskérdésre vonatkozó adatokat. Ezeket összesítve az ügyvezető titkár, Rubinek Gyula magabiztosan jelentette ki: „Szocziális mozgalomról vagy a munka adó és munkás között vívott nagyobb szabású harczról egyáltalán említést sem tesznek az egyesületek, mert hiszen voltak és lesznek mindenkor elégületlenek s kisebb súrlódások munkaadó s munkás között, de ezeknek komolyabb jelentőséget tulajdonítani nem lehet.”24 A mezőgazdasági munkások nyomorát azonban nem csak az OMGE hagyta figyelmen kívül. Gaal Jenő 1891-ben hosszú adatsorral próbálta igazolni, hogy az Alföld napszámosai, summásai meglehetősen jó körülmények között élnek, jövedelmük még közepes termés esetén is „egész évi kényelmes megélhetést” biztosít a számukra.25 Hasonló kép rajzolódik ki a törvényhatósági és alsóbbfokú közigazgatási vezetők leírásából is.26 Velük szemben ritka kivételnek számított Tallián Béla 1894. januári jelentése, gítés még szükséghelyzetben is alapvetően helyi, önkormányzati feladat). (1874:XXVI. törvénycikk a törvényhatóságoknak adandó ínségi kölcsönre szükséges 500 000 forintnyi póthitelről, Magyar törvénytár, Budapest, 1875, 288.) 22 Lásd Emil ORTL: Der Erinerungen eine Militärarztes, Wien, 1918, 2. fejezet; STUMPF Fülöp: Világháborúból világháborúba, 12–17, 22. Érdekes kutatási téma lehetne, hogy minderről mi volt a haderő vezetőinek véleménye, illetve hogy az a politika útvesztőiben miért nem jutott el a magyar politika porondjára. 23 Tallián Béla életrajzát lásd Vasárnapi Újság, 1901/48., 774. 24 RUBINEK Gyula: A cseléd- és munkáskérdés. Előadói javaslat az Országos Magyar Gazdasági Egyesület igazgató választmányának 1894. évi június hó 19-én tartott ülésén, Hazánk, Budapest, 1894, 5. 25 GAAL Jenő: Az alföldi munkásmozgalom, Athenaeum, Budapest, 1891, 26–28. 26 Például: Csanád vármegye közigazgatási bizottságának felterjesztése a belügyminiszterhez, 537/1894. MOL K-14. Belügyminiszter reservált iratai [a továbbiakban: BM. res.], 18. doboz.

40


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 41

Béla

és

Acsády

Ignác

melyben elismerte, hogy a rábízott területen nagy arányokat öltött a nyomor, és elkerülendő az előző évi munkahiány megismétlődését, állami közbeavatkozást sürgetett.27 Azzal, hogy a hagyományos marginális szegénység-képet a hatóságok minden szinten görcsösen fenn akarták tartani, és nem néztek szembe az Alföld agrártársadalmának átalakulásával, szükségképpen együtt járt a munkásmegmozdulások, sztrájkok okainak félreismerése, és annak kizárólag a szocialista agitációban való megjelölése. Az, hogy az érvelés nagyrészt hamis, először a munkaadók, a birtokosok ismerték fel. Szemben az OMGE mereven elutasító álláspontjával 1894-ben Békés Vármegye Gazdasági Egyesülete az elégedetlenség okait kutatva a közigazgatás hibáira mutatott rá, de nem zárkózott el egyes – igaz, kisebb jelentőségű – gazdasági engedményektől sem.28 Békésben és Szabolcsban a gazdák szintén hajlandóak voltak egyezkedni a munkásokkal, s az általuk követelt kedvezményeket részben teljesítették.29 A gazdák – a munkásság mozgalmai által kikényszerített – engedékeny magatartása a helyi közigazgatás egyes vezetőinek gondolkodásmódjára sem maradt hatás nélkül. Ennek egyik első jele volt, hogy az 1894-es hódmezővásárhelyi lázadás kapcsán (a főispánénál sokkal visszafogottabb) jelentésében a város polgármestere utalt arra: az események hátterében a munkások nyomora, életviszonyaik évek óta tartó folytonos rosszabbodása áll.30 A törvényhatósági bizottságnak „a munkás mozgalom elenyésztetése tárgyában” írt jelentése pedig a hasonló események megismétlődését csak akkor látta elkerülhetőnek, ha a nép tényleges életviszonyait fölmérve „nagyszabású socialis politika” veszi kezdetét.31 Mindez azonban nem jelentette azt, hogy bármilyen szinten is lemondtak volna az erő alkalmazásáról. Az agrár-szociálpolitika még az azt sürgetők szemében is mindössze a rendvédelem fellépéseinek kiegészítőjeként tűnt föl.32 Az alsóbb fokú közületek sürgetésére a kormányzat is vizsgálódni kezdett az agrármozgalmak hátteréül szolgáló elszegényedés okairól és mértékéről. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter a Központi Statisztikai Hivataltól kért adatokat a szociális viszonyokról, ám a jelentés összeállítói kénytelenek voltak elismerni, hogy a szolgáltatott 27 Ugyanebben a jelentésében egy lovasszázad Orosházán való állomásoztatását is kérte: 47/1894. MOL K14. BM. res., 18. doboz. 28 „Ha nem is állítható az, hogy a népnek a közigazgatással való elégedetlensége a közigazgatási tisztviselőkben rejlik, szembetűnő, hogy administrativ rendszerünk az elsők között áll azon irányban, hol a népre halmozódó kötelességekről van szó – az utolsók közt ellenben ott, hol azon tevékenységet kellene látnunk, mellyel a népet könnyű és olcsó szerrel jogaihoz kellene juttatni.” (Az agrár-socialis kérdésről. Békésmegyei Gazdasági Egylet emlékirata, Corvina, Békéscsaba, 1894.) 29 Szabolcs vármegye főispánjának közigazgatási iratai, Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, IV. 401. 40/1898. Békésben a gazdák javaslata az 1907-es törvény sok elemét tartalmazta már, így például a részesaratókat elemi csapás esetén készpénzben kárpótolták, a nekik járó terményt saját fogatukkal szállították el, megtiltották a kiegészítő robotot stb. (56/1897. MOL K-14. BM. res., 24. doboz, 1. tétel). 30 331/1894 és 441/1894 MOL K-14 BM. res., 18. doboz; Csanád vármegye főispánjának közigazgatási iratai, Csongrád Megyei Levéltár Makói Fióklevéltára, IV. 401. b. 1225/1894. 31 Hódmezővásárhely thj. város törvényhatósági bizottságának iratai, Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Fióklevéltára, IV. 1402. a. 912/1894. 32 Egy hónappal azután, hogy szociálpolitikai lépéseket sürgetett, Hódmezővásárhely törvényhatósági bizottsága államsegélyt kér a kormánytól – de nem szociálpolitikára, hanem államrendőrségi kirendeltség létesítésére (1033/1894. MOL BM. res., 18. doboz).

41


2010.01.12.

8:16

Page 42


adatok „nem tájékoztatnak az iránt, hogy mik a bajoknak tulajdonképpeni okai és mik lehetnének az orvoslás módjai”.33 Jóllehet erre válaszul a minisztertanács a kérdés tanulmányozását a Földművelésügyi Minisztériumra bízta,34 1897-ig, a Gazdasági Munkásügyi Osztály felállításáig nem sok minden történt.35

Grünwald, Acsády és a magyar történelem kritikája: a parasztság fölfedezése? Grünwald Béla irodalmi működésének kezdetei nem árulkodtak arról, hogy valaha is a történelmet választja működésének, gondolkodásának tárgyául.36 Miután Zólyom vármegye szolgálatába lépett és elnyerte a megye első tisztviselőjének a címét, 35 évesen megírta első röpiratát Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség címmel.37 Ebben éles bírálatot intézett az 1870-es vármegyei törvény kapcsán a hagyományos magyar közigazgatás ellen. Érdekes módon azonban nem a virilizmust tette meg kritikája tárgyává, hanem a választási rendszert magát. A korábban éppen a vármegye közönsége által megválasztott Grünwald ugyanis a választás intézményében látta annak okát, hogy a megyék irányítói közül számosan alkalmatlanok, nem hivatásnak, csupán megélhetésnek, rosszabb esetben reprezentációnak tekintik posztjukat. Még ennél is továbbment: úgy ítélte meg, hogy a választási rendszer és az abban rejlő elkerülhetetlen korrupció és alkalmatlanság az oka a nemzetiségek előretörésének, annak, hogy „panszláv izgatás” „olly széles néprétegeket ért el szeretett Felső-Magyarországunkon, a Felvidéken”.38 Ebben és következő írásában39 azonban nemcsak a modern, állami közigazgatás megteremtését szorgalmazta – mintául Poroszországot és Angliát állítva40 –, hanem kíméletlen kritika alá vette a hagyományos magyar vármegyét is, azt állítva, hogy annak csak addig volt létjoga, amíg a nemesség az ország védelmében hullatta vérét, azóta már csak az elavult rendiség utolsó védfalaiul szolgál. 756/1894. MOL K-14. BM. res., 18. doboz. A jelentés egyébként a népszámlálás adatait összesítve arra a következtetésre jutott, hogy a Dél-Alföld egyik legnagyobb baja a relatív túlnépesedés. 34 1894. július 4. MOL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek K-27. 35 Ezt az osztály felállításával kapcsolatban maga Darányi is elismerte, lásd MOL K-178. Földművelésügyi Minisztérium elnöki iratai (továbbiakban FM. Eln.), 2143/1897. 36 Grünwald Béla életrajzi adataira lásd LACKÓ Mihály: Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei, Magvető, Budapest, 1986. Műveinek jegyzékét közli ugyan Szinnyei a Magyar írók…-ban, de ennél (mint általában) sokkal pontosabb Sztripszky Hiador Magyar könyvészete (Budapest, 1886 és 1890 között megjelent kötetek). 37 GRÜNWALD Béla: Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség, h. n., 1874. 38 Uo., 23. Megjegyzendő, hogy a földrajztudományban ekkor még korántsem volt általános, sőt nem is igen létezett a Felvidék elnevezés; annak megjelenése nagy mértékben volt köszönhető a politikai közbeszédben Grünwaldnak és lapjának, a Felvidéknek. (Lásd HATOS Géza: Teleki Pál, a földrajztudós = Emlékkönyv Széki gróf Teleki Pál halálának 60. Évfordulójára, szerk. Erődi Máté, Magyar Cserkészszövetség, Budapest, [2001].) 39 GRÜNWALD Béla: Közigazgatásunk és a szabadság, Budapest, 1876. 40 A példálózás egyébként Poroszország esetében sokkal pontosabb volt, mint Nagy-Britanniánál. Grünwald ugyanis úgy fogalmazott, hogy „Angliában a köz fizetett szolgálata nem létezik. Ki ennek szenteli életét, teszi azt a közösség s a status iránti tiszteletből, nemzeti iránti szeretetből”, nem pedig megélhetésért. Ez azonban nem állta meg a helyét: London éppen ekkor kezdett el komolyan foglalkozni az állami közszolgálat, mindenekelőtt az államsegéllyel támogatott közegészségügy és szegényügy kiépítésével. 33

42


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 43

Béla

és

Acsády

Ignác

A két tanulmány megjelenése után Grünwald helyzete valószínűleg ellehetetlenült Zólyomban.41 1878-ban lemondott alispánságáról, és ezzel párhuzamosan – kormánypárti programmal – indult a képviselő-választásokon is, ahol mandátumot is nyert. Ezzel párhuzamosan jelent meg Felvidék című írása. Ennek műfaját nehéz meghatározni; leginkább politikai pamfletnek nevezhető, amely egyetlen gondolatot jár körül (nem híján politikai ékesszólásnak és érvelési készségnek): a szláv nemzetiség integrálásának, illetve a nemzetiségi törekvések korszerűbb, függetlenebb, de egyszersmind keményebb kezű közigazgatás segélyével való visszaszorításának illetve elnyomásának programját. Erre közjogi érvet is talált, nevezetesen a kiegyezést (amelyben különben az ország modernizálásának, felzárkóztatásának az alapját látta a Reform című lapban megjelent korábbi cikkeiben): ezt a törvényt ugyanis Grünwald megfogalmazásában a Habsburg uralkodóház nem a nemzetiségekkel, hanem a magyarokkal kötötte, tehát ennek értelmében közjogi, nemzeti szerepe az országon belül csak a magyar nemzetiségnek lehet. (A politikus egyébként a nemzetiségek nem-politikai, közművelődési, oktatási jogainak kérdésével nemigen foglalkozott; amikor néha megemlítette őket, olyankor nem zárkózott el ilyen igények teljesítésétől, azt azonban mindig sietett leszögezni, hogy az iskolaügy nem lehet a nemzetiségi gravitálás eszköze.) Acsády Ignác sok szempontból hasonló módon ítélte meg illetve ítélte el a vármegyei közigazgatást. Publicisztikájában – ahogy arra Gunst Péter is rámutatott42 – kezdettől jelen volt a nagybirtokellenes él és egyfajta köznemesi retorika, ám a vármegyei autonómia kérdésében más volt a helyzet. Grünwaldhoz hasonlóan Acsády is elsősorban a szakértelem hiányát tette szóvá és emiatt sürgette a centralizációt, akár még azon az áron is, ha az autonómiák alkotmányvédő szerepe lényegesen csökken. Sajátos módon azonban ezekben a korai írásokban Acsády még egyáltalában nem hozta összefüggésbe az önkormányzatiság és a közigazgatás kérdését sem a nemzetiségi, sem a szociális problémákkal; alighanem helyesen állapította meg 1880-ban, hogy addig, amíg az agrárproletariátus nem csatlakozik semmiféle nagyobb politikai mozgalomhoz, az ország belső békéje biztosítható.43 Grünwald Béla művei egészen 1885-ig nem keltettek különösebb feltűnést, annak ellenére sem, hogy nemzetiségpolitikai elképzeléseik miatt, de főleg a nemesi vármegyét egyre karakteresebben és egyre kevésbé csak jelen időben bíráló megjegyzései olykor sajtóbeli pengeváltást is eredményeztek.44 A helyzet a Kossuth és a megye című írással egy csapásra megváltozott: Grünwald a figyelem homlokterébe került.45 A közéleti író Erre utal, hogy a vármegye millenniumi közgyűlése előtt elmondott főispáni üdvözlet a megye kiegyezés utáni történetét áttekintve Grünwald távozásáról mint „sajnálatos, de érthető eseményről” szólt. (Zólyom vármegye ünnepi közgyűlése a magyar millennium emlékére. Jegyzőkönyv, Wodianer, Budapest, 1897, 21.) 42 GUNST: I. m. 43 (A) : A munkáshajsza, Alföld 1880, 155. 44 Bár Laczkó Mihály ennek ellenkezőjét igyekszik bizonyítani, valójában a korszak számos más közéleti személyiségét vette körül olyan szenzációhajhász aura, mint Grünwaldot; igen sokakról állították, hogy a pesti hölgytársaság kedvencei, és az országgyűlésben is számos szónok keltett nagyobb sajtóvisszhangot, mint a Felvidékről jött s kormánypártiból – közigazgatási tervei miatt szükségszerűen – ellenzékivé avanzsált politikus. 45 Jellemző példa erre, hogy a politikai polémiákat mindig nagyon gondosan kerülő Vasárnapi Újság is tiltakozó írást közölt, J. M. monogrammal, ami talán a hetilapnak olykor író Jókai Mórt takarta. 41

43


2010.01.12.

8:16

Page 44


ugyanis egyetlen írásban négy magyar „nemzeti idolt” igyekezett ledönteni: egyszerre támadta meg Kossuth Lajost, akiről – bár erősen burkoltan s szinte hozsannázó jelzők kíséretében, mégis – azt állította, hogy 1848-ban illetve az azt megelőző években felelőtlen politikát folytatott, továbbá a magyar nemesi vármegyét, amely interpretálásában Magyarország lemaradásának egyik legfőbb oka és előidézője volt, és az 1848-as forradalmat (annak ellenére, hogy az ország hátramaradott állapotáért nagymértékben felelősnek gondolta az uralkodóházat is). Végül pedig vádló szavakkal illette a köznemességet is, egyenesen azt állítva, hogy „a nemesség tömege csak oly vármegyékben marad meg magyarnak, melynek lakossága vagy kizárólag magyar, vagy magyarral vegyes, úgy hogy azt lehet állítani, hogy a nemességet legnagyobb részében a nép tartotta meg magyarnak, mert tényleg mindenütt megszűnt magyarul beszélni, a hol magyar paraszt nem volt”.46 Grünwaldnak az országos ismertséget (ha nem is a közmegbecsülést) azonban nem ez, hanem a A régi Magyarország című munkája hozta meg (Franklin, Budapest, 1888). A szerző, aki addigi írásaiban a 19. század első éveinél korábbra csak ritkán merészkedett, egy akkor meglehetősen elhanyagolt időszakot, a szatmári békétől az 1825-ig tartó, általa egységesként kezelt több mint egy évszázadot vette vizsgálat alá.47 A könyv szerzője történelmet szándékozott írni – ám műve inkább szólt jelen koráról, vagy igyekezett történelmi érveket gyűjteni. Elsőként hatalom legfelsőbb szintjeit: az uralkodóházat, a főpapságot és főnemességet részesítette kíméletlen kritikában.48 Közülük – akkoriban meglehetősen szokatlanul, sőt a botrányt önmagában garantálva – az abszolutizmus végső kicsengésben inkább kedvező, semmint elítélő értékelést kapott. Evvel, a grünwaldi értelmezésben korszerűsítő erővel szemben állt a rendi alkotmány mint a „történelmi fagyasztó-erő”, olyan tényező, amely elsősorban (sőt szinte egyedül) volt a felelős az ország hátramaradásáért. A sort a főpapságon és főnemességen folytatta a szerző: elnemzetlenedett, a nemzet iránt közömbös rétegekként ábrázolta őket, akik közül a főpapság ráadásul tragikus döntési kényszer előtt is állt, hiszen választania kellett nemzete érdeke és a vallás parancsa között (legalábbis Grünwald interpretálása szerint). A legrosszabbul azonban a könyvben a köznemesség járt. A szerző mint a nemzet kifejlődésének legfőbb akadályát láttatta ezt a réteget, amely szerinte kiváltságait, melyeket korábban a harctereken szerzett illetve erősített meg, immár indok és jog nélkül bitorolta, s rendi kiváltságaihoz való görcsös ragaszkodásával éppen nem elősegítette, hanem egyenesen hátráltatta a jobbágyság nemzetbe emelkedését, a magyarság terjedését.49 Kíméletlen kritikát mondott – korábbi irodalmi működése után nem épp váratGRÜNWALD: Kossuth és a megye. Válasz Kossuth Lajosnak, Budapest, 1885, 119. Hogy ezzel a századdal mennyire nem tud mit kezdeni mai napig a nem szűken a szakmának szóló történeti irodalmunk, arra talán elegendő példa a gimnáziumok 3. osztálya számára írt – és mára alaposan elavult – könyvet vagy tudománynépszerűsítő irodalmunkat (vagy inkább a korra vonatkozóan annak szinte teljes hiányát) fölhozni. 48 Az arisztokráciával kapcsolatban például megállapította, hogy „a kultúra terén legjobb esetben fogyasztó volt, de termelő soha” (GRÜNWALD: A régi Magyarország, 38). 49 „A nemzeti érzületet elfojtja a rendi felfogás. A magyar nemes nagyobb szolidaritásban érzi magát a szerb, oláh, horvát vagy tót nemessel, a kiket fikczió alapján magyar nemeseknek tart, mint a magyar pa46 47

44


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 45

Béla

és

Acsády

Ignác

lanul – a nemesi vármegye felett is: szerinte az a tény, hogy az országos politika kérdései nem az országgyűlésben, hanem a követküldések rendszere miatt a vármegyék szintjén dőlt el, egymagában is oka volt számos reformtörekvés, különösen a II. József halálát követő rendszeres munkálatok kudarcának.50 A könyv óriási feltűnést, és túlzás nélkül lehet mondani: felháborodást keltett. Még a Pester Lloyd is kedvezőtlen kritikát közölt róla, jóllehet Grünwald írásait, köztük a közigazgatás reformját sürgetőket is ott gyakorta közölték. A történészek, így Marczali is a szakmaiságot, a források beható ismeretét és a hosszas kutató-előkészítő munkát kérték számon a szerzőn (előbbit talán alappal, utóbbi bizonnyal alap nélkül: Grünwald korábbi cikkei, tanulmányai, könyvei mind arról tanúskodtak, hogy évtizedeket szentelt a témának). A legnagyobb hatású (és legterjedelmesebb, közel 35 oldalas) értékelés azonban onnan jött, ahonnan valószínűleg kevesen várták: Mocsáry Lajostól.51 Mocsáryval Grünwald korábban számos szópárbajt vívott a képviselőházban, azonban egészen más témában. Míg tudniillik Mocsáry a nemzetiségi politikában a legengedékenyebbnek számított, addig Grünwald – ahogy azt már láttuk – a „héják” egyike volt. Ezek után nyugodtan minősíthető meglepőnek, hogy Mocsáry könyvében a magyar nemes és ezen át a magyar nemzet védelmére kelt. Epébe mártott tollal támadt ellenfelére, aki szerinte olyan korral foglalkozik, „amelyet […] történelmünknek a legsilányabb, legérdektelenebb szakasza; kelletlenül foglalkoztak vele mindekkoráig a történetírók, sebesen lapozott rajta végig az olvasó”. A kritika később is hasonló hangnemben folytatódott; megtudhatjuk belőle, hogy Grünwald „fáradhatatlanul és mondhatnók megátalkodottsággal” hirdette eddig is nézeteit a központosításról és az önkormányzatok felesleges voltáról; szemére hányta a szerzőnek, hogy „osztályharcot csinál”, hogy a nemességhez asszimilálódni kész idegen népelemeket „elvadítja”; sőt meggyanúsította még azzal is, hogy könyvét a magyarság iránti „szeretetlenséggel” eltelve, puszta indulatból vetette papírra.52 Ám sem Mocsáry, sem más bíráló nem – pontosabban szinte egyikük sem53 – vette észre Grünwald könyvében azt az új gondolatot, melyet a nemzet fenntartó rétegéről raszttal. A magyar földesurak nem szeretik a magyar jobbágyot, mert önérzetesebb, nehezebben tűri az önkényt s ragaszkodik jogaihoz.” (Uo., 127.) Később ezt a vádat Grünwald enyhíti a következő mondatokkal: „A magyar parasztság helyzete az ország több részében jobb volt, mint Európa nem egy országában. Az is kétségtelen, hogy voltak hazánkban is egyes földesurak, a kik atyailag bántak jobbágyaikkal, ki nem fosztották, kegyetlenül nem nyomták el őket s a parasztság némi kis jólétre is tett szert.” Igaz, ehhez rögtön hozzá is teszi: „De ezek az esetek kivételek voltak.” (Uo., 139–140.) 50 Érdekes módon Grünwald ezirányú gondolatát a kossuthiánus, Szekfűvel vitázó Mályusz eleveníti föl majd újra (MÁLYUSZ Elemér: A reformkor nemzedéke, Századok 1923/I., 17–65). Grünwald kritikája – ha röviden is – kitér a polgárságra is, amelynek szerepét jóval sötétebben látja, mint a később alkotó Acsády: „A satnya polgárságban nem volt meg az erő, hogy a nagy eszméket fölvegye magába s küzdjön érettük.” (GRÜNWALD: A régi Magyarország, 131.)51 MOCSÁRY Lajos: A régi magyar nemes. Észrevételek Grünwald Béla „A régi Magyarország” című munkájára, Franklin-társulat, Budapest, 1889. 52 „Hiába! Grünwald Bélának a kedvét eltalálni nem lehet” – gúnyolódott Mocsáry végkövetkeztetésül (Uo., 41). 53 Kivételt képezett a Magyar Gazdászati Szemle, amely viszont „képtelenségként, nem mondjuk, hogy egy bomlott elme, de bizonyosan nem történelemhez értő, komoly ember feltételezéseként” utasította vissza Grünwald Béla elképzelését. (M–L: Egy új „történelmi” könyvről, avagy mit is írt Grünwald Béla a magyar parasztokról, Magyar Gazdászati Szemle 1889/1., 12–13.)

45


2010.01.12.

8:16

Page 46


vetett papírra. Grünwaldnál ugyanis – ahogy már láttuk – nem a nemesség ez a réteg, hanem a parasztság: De azért a magyar paraszt öntudatlanul mégis sajátszerű missiót teljesített a nemzet életében. A magyar paraszt, a ki megszállva tartotta az ország jelentékeny részét, már puszta létezése s száma által fentartotta a magyarságot. A nemzet e legalsó rétege, a nélkül hogy erre törekedett volna, megtartotta magyarnak a felette levő réteget is, mely mindenütt elvesztette nemzeti jellemét, a hol magyar paraszt nem volt alatta. Az ország egy részében hibája nélkül, mert üldözik vagy nem védik, elpusztul vagy idegen elembe olvad, de az alföldön terjeszkedik s ő olvaszt be idegen elemeket. S míg a nemzet felső osztályait idegen műveltség átalakítja, elidegeníti, addig a parasztság, melyhez nem jutott le az idegen műveltség hatása, megőrizte érintetlenül a nemzet géniusát, eszejárását, nyelvét gondolkozásában, beszédjében s a költészet naiv formáiban, meséiben és dalaiban; megőrizte, mint a föld rétegei a nemes erezet, a jövő nemzedékek számára, kik egy jobb korban fölfedezték, megtisztították, művészivé idomították s regenerálták vele nyelvünket és irodalmunkat.54

Grünwald ezen gondolata olyannyira új volt, olyannyira „eretneknek” és főleg előkészítetlennek s előzmény nélkülinek számított, hogy a közfigyelem is teljességgel elkerülte. Később, javarészt már a szerző halála után lezajlott agrárpolitikai és agrár-szociálpolitikai harcokban azonban újra előkerült, sajátos módon főleg a Schmoller és a német „katedraszocialisták” művein szocializálódottak érvrendszerében.55 Acsády Ignác legjelentősebb két, részben egymásnak is feleselő könyve, A magyar birodalom története56 és A magyar jobbágyság története57 tizenöt illetve tizennyolc évvel Grünwald műve után láttak napvilágot, akkor, amikor A régi Magyarország körüli viták már nemcsak elültek, de szerzőjük is rég halott volt. Ugyanakkor azok az agrármozgalmak, melyekről a tanulmány korábbi részeiben szóltunk, éppen ekkor, a századfordulón s a következő években értek tetőpontjukra: a parasztság legszegényebb részét, az agrárproletariátust immár „nem lehetett nem észrevenni”. Acsády, hasonlóan Grünwaldhoz, történelmet akart írni a jobbágyságról szóló könyve megalkotásakor – de szintén hasonlóan Grünwaldhoz sem képes, sem hajlandó nem volt függetleníteni magát a kor magyarországi eseményeitől. Acsády két említett kötete közül az első, amelynek kiadását még megérhette, jelen sorok írásakor elsősorban a „kettős nemzet” koncepciója miatt érdekel minket. Acsády A magyar birodalom történetében ugyanis azt a folyamatot írta le, ahogy a korábban általa egységesnek ábrázolt magyarság két, egymással gyűlölködve szembenálló részre szakadt szét:

GRÜNWALD: A régi Magyarország, 148. Részletesebben lásd HÁMORI Péter: A magyarországi agrár-szociálpolitika kezdetei, Századok 2003/1., 1–42. 56 ACSÁDY Ignác: A magyar birodalom története, I–II., Atheneum, Budapest, 1903. 57 ACSÁDY Ignác: A magyar jobbágyság története, Grill, Budapest, 1906. 54 55

46


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 47

Béla

és

Acsády

Ignác

A két nemzet gyilkos gyűlölettel nézett farkasszemet egymással. Ha az úr nem vette emberszámba jobbágyát, ez meg mint lebilincselt bestia leste az alkalmat, hogy ismét zsarnokaira törjön. A régi állam alapján úr és jobbágy közt közösség nem keletkezhetett többé és az államnak s a vele összeforrt egyháznak előbb össze kellett omlania, míg ismét olyan alap létesül, melyen a két különböző népréteg kezet foghatott egymással.58

Gunst Péter már idézett elemzésében elsősorban a spenceri organikus társadalomkép hatásával igyekszik magyarázni Acsády leírását, tudniillik hogy az egymással szervesen összekapcsolódó társadalomrészek – feltételezett, múltba helyezett – harmóniájának a felbomlása vezetett a „két nemzet” képének felvázolásához. Ezt azonban érzésünk szerint mindenképpen ki kell egészíteni egy, ennek nem teljesen ellentmondó elemmel: a német társadalompolitikusok, különösen a katedraszocialista iskola követőinek magyarországi hatásával. Azzal az élménnyel, amelyet a német szociológia, szociálpolitika úttörői is kénytelenek voltak átélni: az egységes birodalom, egységes állam, nyelvében, iskoláztatásában, hadseregében egységes Németország keretében két, egymásról szinte tudni sem akaró nemzet jött létre, melyek közül az egyiket a proletariátus alkotta. A nagytőke- és nagybirtok-ellenesség, amely együtt jár a polgári középosztálynak a nemzet gerinceként történő bemutatásával, és parasztságnak a népi hagyomány igazi letéteményeseként való ábrázolása59 már jóval korábban sem volt idegen a publicistától, bár az utóbbi jól megfért a polgárosulás heves igenlésével, sőt azzal a nézettel is, hogy a parasztság természetes szövetségese Magyarországon az a zsidóság, amely évszázadokon át a jobbágyokéhoz hasonló elnyomást szenvedett: Viselték a zsidók is az igát, a jobbágyság jármát, mint a parasztok; éltek az elnyomatás sötétségében, mint a többi elnyomott osztályok, csakhogy őket még szánandóbb sors sújtotta, mert rajok még a vallásos fanatizmus is keserű kínzásokat és gyötrelmeket hozott. Egyebekben az volt a sorsuk, mint a parasztoké; éltek, nyomorogtak, dolgoztak és meghaltak ismeretlenül, nem emelkedve ki házi életök alanti köréből. És ha kiemelkedett valaki, úgy járt ő is mint a paraszt, a ki nemességet kapott s rögtön megszűnt paraszt lenni, sőt a legélesebb ellentétbe jutott parasztnak maradt rokonaival.60 ACSÁDY: A magyar birodalom története, I., 82. „A parasztság anyagilag pusztul, romlik, szegényedik országszerte. Pedig ez az osztály a magyarság zöme, ama piramisnak alapja, ereje, melyre a magyarállam épült […] nyomorult páriává süllyed, a mely sem a haza, sem a nemzet magasabb eszményi érdekeiért érzéket nem táplál, hanem veszedelmes, forrongó elemmé válik, mely az ínségtől gyötörtetve a társadalmi rend folytonos ellensége leszen.” (ACSÁDY Ignác: Az elszegényedés útján, Alföld 1880.) A magyar jobbágyság történetében ugyanerről így írt: „A parasztság mindig a legconservativabb népréteg s törhetetlenül ragaszkodik a megszokott, nemzedékről-nemzedékre átörökölt foglalkozásához, míg abból bármi szegényesen el tudja magát és családját tartani. Ha tehát a magyar paraszt mégis abba kezdte földje művelését hagyni, ez megdönthetetlen igazságként jelzi ama tényt, hogy sok helyen a földművelés űzésének legelemibb előfeltételei megszűntek, s a termelőmunka egyáltalán lehetetlenné vált.” (184) 60 ACSÁDY: Zsidók és magyarok az emanczipáczió után, 6. Később hozzáfűzte: „A zsidók óriási többsége szegény s ha nem visel is parasztruhát, több gonddal és szűkebb viszonyok közt él, mint a paraszt.” (Uo., 42.) 58 59

47


2010.01.12.

8:16

Page 48


Az újságíró Acsády, Grünwadhoz hasonlóan, igyekezett történelmi tényanyagot is felmutatni érvelésének alátámasztására – így lett belőle élete alkonyára a magyar paraszttársadalom egyik legkorábbi és legszélesebb látókörű historikusa. Pedig Acsády útja nem volt rövid, és következetesnek is csak nehezen mondható: hiszen az 1870-es évek elején a választójog kiterjesztésének, a cenzus leszállításának leghevesebb ellenzői között találjuk, és a szokásos nemzetépítő retorika mellett – mely szerint a reformok esetén a nemzetiségi elem túlsúlyba kerül az ország tekintélyes részén – a szociális jellegű, a klasszikus liberalizmusban gyökerező kifogásai talán még hangsúlyosabbak. Arról a nemzetképről van szó, amely a közösség teljes jogú, politikai artikulációra is feljogosított tagjának, végsősoron erkölcsös, belátóképességgel bíró szubjektumnak csak a társadalom közterheihez hozzájárulni tudó és hajlandó egyéneket ismeri el.61 Mi volt hát az a hatás, amely Acsádyt doktrinér liberálisból a jobbágyság, a parasztság történetének avatott tollú, szociális kérdésekre érzékeny – bárha olykor talán túlzóan aktualizáló62 és különösen az egyházi birtokok kérdésében indulatoktól fűtött – írójává tette? Csupán annak az organikus, az osztályok, rendek és rétegek egymás tevékenységét kölcsönösen kisegítő és kiegyenlítő, békében és lassú evoluciós átalakulásban lévő, az egyes csoportoktól független állam által gyámolt társadalom múltbeli képe megtalálásának a vágya? Valószínűleg nem: sokkal inkább az a keserű felismerés, hogy ilyen társadalom korábban sem létezett Magyarországon, s egyszersmind az a remény, hogy a történelem „tanítómesterként” mégis tud recepteket, kiutakat mutatni a jelen számára.

Zárszó Grünwaldot és Acsádyt ugyan „befogadta” a kor tudományossága (az Akadémia mindkettejüket levelező tagjainak sorába emelte), ám hogy ez a be- és elfogadás mégsem volt teljes, jól jelzi, hogy körülményei miatt nagy port felvert halálakor a történész szakma „elfelejtette” elparentálni mindkét halottját, pedig Grünwaldról – igaz, részben halála különös körülményei okán – a napilapok és a tekintélyes Vasárnapi Újság egyaránt hosszan cikkeztek, illetve amikor mégis sor került az Akadémián a gyászbeszédre, az meglehetősen hűvösre, távolságtartóra – és szokatlanul rövidre – sikeredett.63 Acsády halálhírét pedig nekrológban tette közzé a Századok, ám az alig egyoldalnyi írásban A magyar jobbágyság történetéről – mely ekkor még kéziratként létezett csak – nyilván nem emlékezhettek meg.64 61 Acsády leszögezte: a választójogból ki kell zárni „állam terheihez semmivel sem járó proletariátust”, lásd (A): A politikai helyzet, Alföld 1872, 33. Néhány héttel később még határozottan fogalmazott: a reform az országot „a birtoktalan, tudatlan tömeg játéklabdájává tenné”, lásd (A): A politikai helyzet, Alföld 1872, 69. 62 „Azt hiszem, hogy a nemzeti munkaszervezet fokozatos fejlődésének, jobbágyintézménnyé való kialakulásának s az intézmény időnkénti változásainak rajzából ezeréves nemzeti életünk folyamának ismeretéhez sok és lényeges tanúság meríthető, melyeknek a szociálpolitikus is hasznát veheti.” ACSÁDY: A magyar jobbágyság története, 10. 63 LÁNG Lajos: Emlékbeszéd Grünwald Béla fölött, MTA, Budapest, 1896. 64 Acsády Ignác (1845. szeptember 9. – 1906. december 17.), Századok 1907, 84. Acsády művét és halálát Ady is megemlítette – igaz, mindössze egyetlen mondat erejéig: „Szegény Acsádi [!], ő öreg korára kezdte pedzeni az

48


Hámori

2010.01.12.

Péter:

8:16

Grünwald

Page 49

Béla

és

Acsády

Ignác

Politikus volt-e Grünwald és Acsády, vagy történész, netán ma divatos szóval „közíró”? Egyáltalán: szükséges-e megválaszolni e kérdést A régi Magyarország (és talán annak a többé-kevésbé szerves folytatását alkotó Az új Magyarország) illetve A magyar jobbágyság története megítéléséhez? A válasz igen nehéz. Szaktörténészek a szó mai értelmében aligha voltak. Érdemes evvel kapcsolatban kissé hosszabban idézni Mocsáry Grünwaldhoz címzett, lényegre tapintó bírálatát: „Mi a könyv voltaképen? Nem történelem, habár tartalma egészen történelmi, nem is korrajz a szó teljes értelmében, egy és egynegyed századot egy vászonra lefesteni nem lehet, bármi ügyesen tud is Grünwald Béla száguldozni a tág keretben hol előre, hol hátra. Talán irányregény vagy nagyobbszabású röpirat? Nem volna képtelenség akár egyiknek, akár másiknak mondani. […] A »Régi Magyarország« történelem is, korrajz is, irányregény sőt röpirat is, s e sokoldalúság nem kis adalékkal járul olvasásának vonzóvá tételéhez. Hatásának legfőbb oka azonban abban rejlik, hogy a munka, habár ama barokk korszaknak avas obscuritásaival (mint Kossuth egykor mondani szerette) foglalkozik, actualis értékkel bír, napirenden levő nagyérdekű politikai kérdéseket tárgyal s a történelmi keret csak illustratiókat szolgáltat eszméinek fejtegetéséhez s olyformán járul azoknak kidomborításához, mint midőn némely képíró rococo öltözetet ad genre- és jellemfestményeinek alakjaira.”65 De nemcsak Mocsáry hányta Grünwald szemére a történelem kezelését („Így bánni a történelemmel nem szabad. Végtelen nagy érdekök fekszik abban a népeknek, hogy a történelem sem tényeiben, sem tanúságaiban meg ne hamisíttassék”),66 hanem hasonlóképpen fogalmazott mindkettejükkel kapcsolatban Szekfűn és Hóman Bálinton67 át Welmann Imréig68 és az agrártörténész Szabó Istvánig69 sok kutató: szemükre hányták, hogy eredeti forrásoktól nemigen hagyták zavartatni magukat; levéltárba nem jártak, szekunder (sőt olykor tercier) forrásokból származtak ismereteik (Acsády esetében ezek a bírálatok sokkal kevésbé állták meg a helyüket).70 ügyet s bele is halt. De őszintén sajnáljuk őt s még a Márkiakat is, hogy a történelmi fundamentumot lazították.” A[dy]. E[ndre].: A történelmi pellagra, Budapesti Napló 1907. augusztus 8. 65 MOCSÁRY: A régi magyar nemes, 2. 66 Uo., 340. 67 HÓMAN Bálint: A magyar történetírás új útjai, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 34. Ugyanerre utal HÓMAN Bálint: Történetírás és forráskritika, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1938, 460. 68 WELMANN Imre: Parasztnépünk múltjának feltárása, Hitel 1944, 225–243. Welmann különösen a történelmi materializmushoz való vonzódását hányja Acsády szemére. Érdekes, hogy Huszadik Század recenzense éppen azt tartotta szükségesnek kiemelni, hogy Acsády nem alkalmazta eléggé a történelmi materializmus módszereit („A várakozás [hogy végre egy tudományos igényű parasztság-történet születik] azonban sajnos, nem vált be. Acsády Ignác, habár sok érzékkel, sok szeretettel, s gazdag tudással írta meg népünk történelmét, a magyar munkaszervezet kialakulásának, fejlődései fázisainak nyomozása közben nem a történelmi materializmus módszerével dolgozott.” RÁCZ Gyula: Népünk ezeréves gyötrelmeinek története, Huszadik Század 1906/11., 364). Ezzel szemben Kunfi Zsigmond a Nyugat hasábjain arról írt, hogy a történelmi materializmus „Kárpátokon átverődött hulláma megtermékenyítette” Acsády munkásságát (KUNFI Zsigmond: Marx, Nyugat 1908, 7.) 69 SZABÓ István: A magyar parasztság története, Budapest, 1940, 79. 70 A Huszadik Század kritikusa sem elsősorban szakmai erényei miatt méltatta Acsády könyvét: „A magyar dolgozó és elnyomott, baromi szolgaságba, állati nyomorúságba süllyesztett, állandóan féktelen vadsággal

49


2010.01.12.

8:16

Page 50


Ugyanakkor a „szakmán kívüliségük” bizonyos szempontból hasznukra is vált. Nem lettek a kor történész-gondolkodásának rabjává, kívülről tudták nézni a 18. és (jóval kevesebb távolságtartással, saját érzelmeiket sokkal kevésbé „kikapcsolva”) a 19. század magyar történelmét. Mondandójukban – különösen Grünwaldéban – ugyan gyakran több volt az experimentális eredmény, az „így is történhetett” re-konstrukció, mint a súlyos lábjegyzetekkel „körülforrásozott” tény, ám kétségkívül olyan szempontokat is képesek voltak fölvetni, melyek továbbvitték a kortársak és az utókor történeti gondolkodását. Viszonyuk a „szaktörténészekhez” talán a későbbi Németh Lászlóéhoz viszonyítható: az író sem volt egyetemen képzett történész, nem volt a levéltárak szerelmese (vagy foglya?), gyakorta volt vádolható ezért adatok kritikátlan átvételével, de rendkívüli műveltsége és a történelmen kívüli diszciplínák széleskörű ismerete mégis lehetővé tette azt, hogy előbbre vigye a történelem művelését. Ilyen összefüggésben pedig felesleges feltenni a kérdést: „igaza volt-e” Grünwaldnak, Acsádynak vagy épp Németh Lászlónak.

és kegyetlenséggel kínzott nép gyötrelmeinek élő bizonyítéka ez a könyv. Egyszersmind évezredes bizonyítéka a magyar katholikus papság és főúri nagybirtokosság alacsony lelkületének, minden emberies érzést, humánus méltányosságot nélkülöző gondolkodásának, hihetetlenül kegyetlen és állati fokú önzésének; gazdasági, politikai, morális lelkiismeretlenségének!” (RÁCZ: I. m.)

50


2010.01.12.

8:16

Page 51

Kommentár • 2009|6 – Honi figyelő

Horkay Hörcher Ferenc HOGYAN ZÁRHATÓ LE A KOMMUNIZMUS ÖRÖKSÉGE ÉS A HIDEG POLGÁRHÁBORÚ? Megfontolások a nemzeti megbékélés lehetőségéről A 2010-es választás a rendszerváltásról mond ítéletet Minden választásnak megvan a maga sajátos arca. A következő honi választás különös ismertetőjele, hogy a választóknak nem pusztán a kormány elmúlt négyévi teljesítményéről kell véleményt formálniuk, s nem csak a jövendő négy évre vonatkozó ajánlatok közül döntenek majd. A 2010-es országgyűlési választás arról is szól, hogyan ítélik meg a választók a rendszerváltás húsz évét. Hiszen egy nemzedéknyi idő már elegendő távlatot biztosít ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben tudjunk válaszolni. De nem csak a racionális összegzés igénye sarkallhatja az embereket erre a visszatekintésre, hanem erre kényszeríti őket a válsághelyzet is. Nem pusztán a világgazdasági depresszió. Magyarország ugyanis már korábban válságba jutott. Ezt legelőször az utcára vonuló emberek jelezték – no nem az MTV székházát megostromlók, hanem a békés tüntetők a Parlament előtt 2006 őszén, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszéde után. S aztán a köztársasági elnök mondta ki emlékezetes módon, az önkormányzati választások lezárulta után: Magyarországon erkölcsi válság van. Gyurcsány Ferenc beszéde ugyanis világosan megmutatta: a király meztelen. Hazugságban nem lehet egy országot vezetni. Márpedig ebben az esetben maga a miniszterelnök nyomta rá magára a hazudós bélyegét. Az elmúlt három év pedig annak az árnyékában telt, hogy sem maga a miniszterelnök, sem politikai hátországa, sem a szocialista–liberális koalíció nem volt elég bátor ahhoz, hogy a napvilágra került bűn politikai következményeivel szembenézzen. Épp ellenkezőleg: a lakosság egyértelmű jelzése ellenére tovább mentek – ha nem is következetesen, inkább nem okulva – az általuk helyesnek vélt irányba, figyelmen kívül hagyva a hazai és külföldi jelzéseket, bűnt bűnnel tetézve: 2006. október 23-án a rendőri erők védtelen járókelőkre támadtak, később a bíróság által többszörösen elítélt módon. A kormány ezzel legitimitását vesztette, s ennek a közérzületnek a következménye az, hogy a kormánypártok a bukás peremére kerültek. A 2010-es választások ugyanis nem pusztán a választókat megosztó két tábor egymásnak feszülését hozza majd, ahogy a korábbi választások. Most nem két, egymással nagyjából azonos súlycsoportba tartozó politikai erő küzd egymással. A választók már előbb kimondták döntésüket – erről az európai választások tudósítottak. A szocialistákat egy súlycsoporttal hátrébb – a kis- és közepes pártok közé – sorolták, az SZDSZ fölött pedig – azzal, hogy a bejutási küszöb alá süllyedt támogatottságuk – végleges ítéletet mondtak. Ezzel viszont a rendszerváltás két meghatározó pártja került véghelyzetbe. A választók tehát most arról döntenek, hogy megerősítik-e a 2009-es eredményt, és ez51


2010.01.12.

8:16

Page 52


zel végleges ítéletet mondanak-e azon pártok felett, melyek nem tartották magukat a rendszerváltás programjához. Ugyancsak új jelensége a mostani választásnak, hogy erőteljesen megjelent a színen egy új politikai alakulat, amely nem volt része a rendszerváltás folyamatának, s amely a rendszerváltás értékeinek jó részét meg is kérdőjelezi. Ezért a választók az ő támogatásukkal ismét a rendszerváltás fölött tudnak ítéletet mondani.

A rendszerváltó pártstruktúra megrendülésének okai Bár korábban is volt rá példa, hogy egy-egy rendszerváltó párt eltűnt a politikai palettáról – kisgazdák, kereszténydemokraták –, a jelenlegi tektonikus mozgások magyarázata csak az lehet, hogy a politikai elit, ezen belül is elsősorban a kormány és a kormánypártok, nem vonták le azokat a politikai következtetéseket, amelyek az adott morális válságból adódtak. Ezzel politikai válságot gerjesztettek az országban, s a választók e fölött mondtak többszörösen ítéletet – lásd a szociális népszavazást és az európai választást. Vagyis a kormánypártok iránti bizalom megrendülésének oka, hogy a választók a demokratikus rend működésével kapcsolatban csalódtak bennük, amiért a hatalmon lévők a rendszerváltás eredeti szándékaitól eltérően használták kormányzati erejüket. Ezzel a súlyos demokratikus deficittel szemben a választók csak egy módon fejezhették ki akaratukat: a kormánypártok végzetes meggyengítésével. De miként juthattak idáig a balliberális erők a rendszerváltást követően? Válasszuk szét a szocialistákat és a liberálisokat – bár kétségtelen, hogy a legalább 16 éves együttélés következtében ez nehéz feladat. Ami a szocialistákat illeti, elég nyilvánvaló az ok: ők ugyanis mind a mai napig nem tudtak beletörődni abba, hogy elvesztették az ország fölötti hatalom monopóliumát, és továbbra is úgy gondolják, valamifajta kiváltságos joguk van erre a címre. Vagyis nem sikerült megszabadulniuk a pártállami örökségtől. Mivel – intézményrendszerük és választói-aktivista hátterük mellett – politikai kultúrájuk is nagyrészt a korábbi korszakból származik, ezért politikai cselekvésük, az alkotmányos intézményrendszerhez fűződő viszonyuk az állampárti beidegződések miatt nem kompatibilis a képviseleti demokráciával. Ennek a tételnek a legékesebb bizonyítéka maga Gyurcsány Ferenc, aki nemcsak az egypártrendszer politikai szocializációját hozza magával, hanem sikeres, úgynevezett üzletemberi életútja is a rendszerváltás kudarcának bizonyítéka. Gyurcsány ugyanis az információhoz és a döntéshozatali folyamathoz való kiváltságos, tehát demokratikusan indokolhatatlan hozzáférését kamatoztatva tudott a gazdasági életben odáig jutni, ahol ma áll. Gyurcsány politikájának talán legriasztóbb szegmense azonban túl van a korrupción és a politikai befolyás gazdasági hatalomra való konvertálásának ismert technikáin. Az ő politikai jelenlétének a demokrácia szempontjából legveszélyesebb szegmense az a háttér-, kamarilla- és paktum-politika, amely egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy nemcsak az ellenzéket, hanem a magyar választókat sem tekinti partnernek, hanem tárgyként próbálja őket manipulálni. Ennek a velejéig antidemokratikus politikai attitűdnek volt 52


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 53

megbékélés

lehetőségéről

nyilvánvaló példája az, ahogy a kormány a világválság kirobbanására reagálva megkötötte az IMF-fel a szerződést. Nemcsak a részletek nem voltak sokáig ismertek, hanem magának a hitelfelvételnek a tényét is tagadta egy ideig a kormány, és a kormányfő a politikai felszínen az össztársadalmi összefogás fontosságára utaló eseményeket – valamifajta nemzeti nagytanácsot – celebrált. A demokratikus intézményrendszer ilyenfajta kiüresítése nyilvánvaló üzenetet hordoz: „Minket a rendszerváltás nem kötelez!” Hasonló kiváltságos helyzetben érezte magát a másik kormánypárt, a szocialisták állandó partnere, a magát liberálisnak nevező SZDSZ. Hogy az egyik legkeményebb rendszerváltó programmal indult párt rossz útra tévedt, azt legkésőbb egykori elnöke tiltakozásakor, vagyis a Medgyessy-ügy kirobbanásakor érzékelnie kellett volna a pártnak. De ennél is tovább kell mennünk, ha a tényleges helyzetet kérjük számon a párton: valójában ott hagyták el a szabaddemokraták a rendszerváltás pályáját, amikor kormányra mentek a szocialistákkal 1994-ben, ígéretük ellenére, egyetlen éjszaka alatt váltva köpönyeget. Erre persze felvethető, hogy politikai irányvonalán majd minden párt változtatott, beleértve a liberálisként indult, majd konzervatív néppártivá váló Fideszt. Ezért legyen világos: nem az a baj az SZDSZ 1994-es mozdulatával, hogy politikai irányvonalán korrekciót hajtott végre a párt. Hanem az, hogy azt a nemzeti kerekasztal idején világosan kimondott elvet, amely szerint a volt kommunista utódpárttal nem kormányoz együtt egyetlen rendszerváltó párt sem, megszegték. Innét kezdve pedig a szabaddemokraták csúszása folyamatos és egyirányú volt, amit jól kifejezett szavazótáborúk fokozatos, de folyamatos és végül végzetesnek bizonyuló lemorzsolódása. A Tocsik-üggyel, Medgyessy és Gyurcsány megtűrésével, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásával a párt világossá tette, hogy nem tekinti magát a rendszerváltás örökösének – fontosabb számára ennél a hatalomi pozíciók megszerzése és megtartása. A hatalmi arroganciára nem csak Kóka János csaláson alapuló megválasztása a példa. Magyar Bálintnak a magyar felsőoktatással kapcsolatos kisajátító, kézivezérléses szemlélete is arra utal, hogy e párt belső értékrendjét nem a rendszerváltás tiszta alkotmányos értékrendje határozta meg 1994 óta. Ha a rendszerváltó pártok megrendüléséről beszélünk, a mostanában igencsak népszerű Fidesz életében is voltak olyan pillanatok, amikor közel sodródott a rendszerváltás határvidékéhez. Az egyik ilyen eset az volt, amikor Orbán Viktor elhagyta a pártot, és a polgári körök vezetésében kereste a politikai kibontakozás lehetőségét. Ezzel ugyanis a parlamenti politizálásba vetett hite megrendüléséről üzent, és hasonló hatást érhetett el azon választói milliókban, akik nem sokkal korábban rá a Fidesz vezetőjeként voksoltak. És hasonlóan veszélyes terepre tévedt a Fidesz, amikor egy olyan szubkultúrát támogatott egyes baráti médiumok felfuttatásával és országos roadshow-k szervezésével, saját PR-ja érdekében, amelyből bizony organikus módon nőhetett ki a mára számára is igencsak kellemetlen ellenféllé váló Jobbik hátországa. És akkor nem beszéltem a pártfinanszírozás megoldatlanságairól, ami szintén mind a két politikai oldal politikai felelőssége, s ami a Fidesz esetében is a mögötte álló gazdasági erők láthatatlan, de érzékelhetően korrupcióra csábító mozgásaihoz vezethetett.

53


2010.01.12.

8:16

Page 54


A morális, politikai és gazdasági válság következményei négy pontban (1. A magyar népesség ijesztő mentális-egészségi állapotban van) A politika közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll az emberek közérzetével, ha másképp nem, pénztárcájukon keresztül. Különösen igaz ez egy kialakulatlan demokrácia esetében, ahol elvileg épp az lenne a politika feladata, hogy a közösségi áldozatvállalás tekintetében példát mutasson a választóknak. A kádárizmus ugyan arra megtanította az embereket, hogy a hatalmasokban ne bízzanak, ám a végzetes kiszolgáltatottságot is a kádárizmus hagyta ránk. Az emberek csak ne üssék bele az orrukat a politika világába, a döntések valahol hátul, egy (vagy több) sötét pártház folyosóin dőlnek el. A politikai kiszolgáltatottság-érzésnek pedig döntő hatása van az emberek mindennapi érzésvilágára, hangulatára. Ha a politika a kilátástalanságot termeli újra, akkor az emberek ezt a saját hétköznapi világukban nem tudják felülírni. Csak a kiábrándulás marad nekik: politikából, közéletből, közösségből. Ahogy a politikában a két oldal marakodik, úgy válik ember embernek farkasává a társadalom közegében is. És nem csak arra kell gondolnunk itt, hogy a politikai szekértáborok leképződnek a polgári társadalomban. Hanem arra is, hogy az egyéni életstratégiák szempontjából is milyen ártalmas hatása van ennek a válsághangulatnak. Minden felmérés azt mutatja, hogy Magyarországon az emberek kiábrándultak, csalódtak a rendszerváltáskor feltámadt reményeikben, és még a szükségesnél is sötétebben ítélik meg maguk és az ország helyzetét. A Gallup felmérése szerint1 az optimizmus–pesszimizmus tekintetében az ország a nála tízszerte szegényebb országok között, Haiti és Burundi táján tanyázik. És ez nemcsak az emberek mai helyzetének megítélését jelenti, hanem azt is, hogy a jövőbe vetett bizalmuk is elveszett: a megkérdezettek csaknem fele úgy látja, hogy a számára lehetséges legrosszabb életre van esélye a jövőben. Az Európai Unió országai közül Magyarországon voltak a legtöbben a megkérdezettek között, akik úgy vélték, nem hozott javulást a rendszerváltás az életükben – csak a fiatalok között vannak többségben azok, akik szerint a rendszerváltás igenis javulást hozott. Magyarországon – a volt szocialista országok között egyedüliként – a többség úgy véli, hogy a rendszerváltás előtt jobb volt a helyzet, mint mostanában. Tudjuk, hogy az életlehetőségek ilyenfajta megítélésének súlyos hatása van nemcsak az emberek mentális-testi egészségére (a depressziótól a különböző népbetegségekig), hanem várható élettartamukra, s persze munkaképességükre is. Ezzel pedig súlyosan befolyásolja a termelékenységet, az ország gazdasági potenciálját is. Ami viszont visszahat arra, hogy az állam milyen módon tudja támogatni a társadalombiztosítást vagy a nyugdíjat. Magyarország siralmas közhangulatával, demográfiai deficitjével, az emberek aggasztó egészségi állapotával bizony a kormányozhatóság határára sodródott: egy depressziós és beteg nép, ha akar sem tud már törvénykövető, lojális polgárként részt venni a köz ügyeinek rendezésében és a nemzetgazdasági termelésben. Az elszegényedő országban pedig a puszta rendfenntartás is óriási gondokat okoz. MANCHIN Róbert: Zimbabwe, Burundi és Magyarország. Adalék az érzelmi tőke és a remény méréséhez, Magyar Gallup Intézet, Budapest, 2009 június (www.gallup.hu/Gallup/release/zimbabwe_090605.htm).

1

54


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 55

megbékélés

lehetőségéről

(2. Folyik a bűnbakkeresés) S csakugyan, mindennapos tapasztalatunk, de legalábbis érzetünk, hogy a puszta rendfenntartás terén is alapvető gondjai vannak a Bajnai-kormánynak. Ez viszont, azon túl, hogy az emberek aszociálissá válnak, és a törvénykövetés egyre kevésbé jellemzi őket, ami végsősoron a békés együttélést is veszélyeztetheti, öszszefügg egy másik jelenséggel is. A válság feloldását politikusaitól hiába váró, elkeseredett emberek bűnbakkeresésbe fognak. És természetesen sokszor olyanokban találják meg jogos elkeseredettségük tárgyát, akik náluk gyengébbek. Magyarországon az ilyen bűnbakkeresés során történetileg hagyományosan a zsidókat találták meg. Ma a kétségtelenül jelenlévő antiszemita megnyilvánulások mellett, melyekre a Jobbik kapcsán még vissza kell térnünk, a cigányság is céltáblává vált. Különösen azért veszedelmes tendencia ez – azon túl, hogy egyfelől igaztalan, másfelől embertelen gyakorlatról van szó –, mert most szervezett támogatással is rendelkezik. Korábban Csurka István és pártja képviselte azt a szélsőséges, a félelemre és a félelemkeltésre építő logikát, amit most a Jobbik vállalt fel. Ám a MIÉP reprezentánsai – miközben az antiszemita szólamot már megpendítették – sok tekintetben visszafogottabbak voltak: utcai masírozásról (és főleg tettlegességről) náluk még nem volt szó, és a romaellenességet sem tették pártjuk politikai tematikájának részévé. Demokráciákban időről időre felbukkanhatnak szélsőséges pártok, erre nyugaton is számtalan példa van Le Pentől Haiderig. Ám a Jobbik térnyerése azért veszedelmes, mert egy kialakulatlan demokráciában nincsenek meg azok a védekező mechanizmusok, amelyek az ilyen indulatokat meg tudnák állítani, s ezért – kiegészülve a kormányzati hatalom impotenciájával – az erőszak kirobbanása és eszkalációja fenyeget a társadalmon belül. (3. Megkérdőjelezik a rendszerváltást) Ráadásul a Jobbik ideológiája nem is titkolja, hogy a rendszerváltás idején megszületett közös megegyezést, mint későn jövő, nem tekinti magára nézve kötelezőnek. Ennek az az eredménye, hogy a Jobbik hívei számára az alkotmányos demokrácia nem olyan érték, amit kár lenne veszni hagyni. Épp ellenkezőleg: reményeiket abba vetik, hogy a status quót úgy tudják megbontani, hogy a rendszerváltó pártstruktúra és pártelit a maga egészében bukik, s elsöpri magával a fennálló politikai intézményrendszert is. A Jobbik tehát a jelek szerint az alkotmány ellenében fejti ki a maga tevékenységét, és ezért közvetlen veszélyt jelent a magyar demokráciára. Ennek a veszélynek közvetlen megnyilvánulása a sajóbábonyi ügy, ahol utcai konfliktus, a sajtó megfogalmazása szerint cigány–magyar háború alakult ki. A radikális párt ugyanis szemmel láthatóan arra törekszik, hogy provokálja mind a cigány kisebbséget, mind pedig a közvéleményt, és ezzel szerezzen újabb szavazatokat azok körében, akik eljutottak a végső elkeseredettségig, és már nem mérlegelnek racionálisan, amikor politikailag választanak. Ezért a Jobbik szavazótáborával kapcsolatban nem az a helyes eljárás, ha őket mintegy kizárják a közéletből az általuk támogatott párt vállalhatatlan és agresszív politikája miatt, hanem a politikának azt a reményt kell feléjük megcsillantani, amely életüknek újból értelmet tud adni, s ezzel mintegy okafogyottá válhat a szélsőségekkel való kokettálásuk, így a Jobbik váratlan felfutása is. 55


2010.01.12.

8:16

Page 56


Fontos, hogy a bűnbakkeresésnek van még egy formája, melyet inkább a jobboldali pártokkal szemben szoktak alkalmazni: ez pedig az antiszemita kártya kijátszása. Ennek lényege az, hogy a vészes helyzetről úgy próbálják elterelni a politikai figyelmet, hogy fasisztát kiáltanak, és az antiszemitizmus vádját kiterjesztően használják az egész jobboldali, konzervatív táborra.2 Ezért különösen fontos az, hogy egyetlen parlamenti párt se tűrjön meg soraiban antiszemita kiszólásokat, megnyilvánulásokat. A Fidesz számára például ezért lett volna fontos, hogy időben elhatárolódjon a Molnár Oszkáréhoz hasonló hangoktól, melyek szintén az alkotmányos politizálás szokott korlátait átlépve és a kiszolgáltatott emberek indulataira építve próbálnak politikai tőkét kovácsolni maguknak. Az ilyen megnyilvánulások ugyanis, azon túl, hogy az emberek önbecsülésének és azonosságtudatának ártanak, a fasiszta kártya kijátszására kiválóan alkalmasak. Mind a bűnbakkeresés pszichológiája, mind pedig a rendszerváltás demokratikus értékrendjének megkérdőjelezése felvet egy következő kérdést: azt, hogy miként ítéli meg az országot a nyugat. Az euro-amerikai sajtóban ugyanis igencsak ugranak azokra a jelenségekre, amelyeket a kelet- (valójában közép-kelet-) európai országokban feltűnő antidemokratikus, populista, xenofób, rasszista, (fél)fasiszta megnyilvánulásoknak neveznek. Márpedig az országnak és hatalmi elitjének kevés dolog árthat inkább, mint ha a nemzetközi sajtóban ilyen színben tüntetik fel őket vagy az országot. Mindez tökéletesen független természetesen attól, hogy jogos-e vagy alaptalan az adott híresztelés. A sajtó természetéből fakad, hogy mindenből szeret szenzációt teremteni, ezért ugrik a híresztelésre is. Másfelől a nyugat–kelet viszonyra mind a mai napig jellemző az a fajta kioktató, paternalista szemlélet, amely a volt szocialista országokat bizonyos fokig lenézve szeretné lakosságukat demokráciából továbbképezni, függetlenül attól, hogy az adott sajtóorgánum saját hazájában előfordulnak-e hasonló jelenségek vagy sem. Hogy csak egy példát mondjunk: Franciaországban vagy Németországban ugyanúgy előfordulnak antiszemita vagy egyéb rasszista megnyilvánulások, mint nálunk, ám ritkán olvasunk olyan átfogó cikkeket, amelyek ezeket az országokat az antiszemitizmus-rasszizmus felé való sodródással, politikai elitjüket az ezzel való kokettálással vádolná. (4. Hideg polgárháború zajlik) A külföldi sajtót persze a legtöbb esetben hazulról látják el munícióval. Ugyanis a külföldről hozott vélemény nagyobb súllyal esik latba a hazai nyilvánosság előtt, mint az itthon megjelent információ – ami persze az internet korában meglehetősen idejétmúlt gyakorlat. A nemzetközi sajtó egyes szegmenseivel – éppúgy, mint a diplomáciai körökkel – még a rendszerváltást megelőző idők óta kiváló kapcsolatokat ápoló balliberális tábor tehát érdekelt a sajtóviszály fenntartásában is, amelyet a kultúrharc eszközének tekintenek. Ez a kultúrharc az ő olvasatukban a kelet-eu2 Ennek a széles körben alkalmazott módszernek egyik szép példája, ahogy Mesterházy Attila a Népszabadságnak adott interjújában kijelenti, hogy a Fidesz nem demokratákból áll, majd a foucault-i genealógiát működtetve nemes egyszerűséggel a Fideszre varrja a Jobbikot, mondván, Orbán Viktorral egy polgári körbe tartozott Vona Gábor. Igaz, utána azért hozzáfűzi, „látom a kormánypárt felelősségét is”. Lásd Mesterházy Attila: Fel kell építeni egy új baloldalt (interjú), nol.hu, 2009. december 13. (http://nol.hu/belfold/ mesterhazy_attila__fel_kell_epiteni_egy_uj_baloldalt).

56


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 57

megbékélés

lehetőségéről

rópai minta szerint két tábor: a haladók és a maradiak között zajlik, vagyis a progresszió és a múlt erői között. Ám míg korábban ez a küzdelem csak a szimbolikus politikai harc kiterjesztése volt, ahogy például az Egyesült Államokban is az, mára ezt az ellentétet úgy el tudták mélyíteni a politikai harcot örömmel fogadó politikai elit tagjai, akiknek saját táboruk megerősítése miatt érdekük volt a viszály szítása, hogy ma éles ellentétet tapasztalunk a lakosság két része között, ami bizony már bátran nevezhető hideg polgárháborúnak. A hideg polgárháború kifejezéssel azt a helyzetet jellemzem, amikor a nyilvánosságban két diszkurzív univerzum jön létre, amelyek között nincs is lényegében átfedés: már ami az értékvilágot, sőt akár a mindennapi események megélésének tapasztalati horizontját illeti, ott sem. Vagyis a két tábor egy helyen két politikai gondolat- és kifejezésvilágot él meg, alkot meg és tart fenn a maga számára, és egyáltalán nem érdekelt abban, hogy a két világ között valamifajta folyamatos kommunikáció fennmaradjon – ami a folyamatosan ismétlődő hadüzenetek cseréjén túlmutatna. Mint említettem, kontrollált körülmények között az ilyesmi a politikai elit számára kívánatos lehet, ám hosszú távon egyáltalán nem biztos, hogy nekik is kifizetődő. Hisz láttuk, a balliberális tábor ráment erre a végső harcra, és ne legyenek illúzióink: a jobboldali tábor is csak egyszeri lehetőséget kap – ha nyer a választáson – a bizonyításra. Ha viszont nem sikerül a – valljuk be, elég kilátástalan helyzetből indított – politikai akció az ország helyzetének javítására, akkor a Fidesz politikai elitje is a politikai temető felé tekintgethet – vagy legalábbis a tábor felbomlását prognosztizálhatjuk. Ráadásul a jelek szerint a hideg polgárháborút a politikának nem is sikerült mederben tartania. Az utcai demonstrációk, majd az utcai erőszak megjelenése annak bizonyítéka, hogy az emberek kezdik elveszíteni józan önmérsékletüket, s csak mélységes kiábrándultságuk és politikai depressziójuk akadályozza meg őket ennek utcai demonstrálásában. Ám a sajóbábonyihoz hasonló ügyek arra engednek következtetni, hogy a polgárok csoportjai – főleg ha politikailag is uszítják őket – a kialakult zsákutcás helyzetben könnyen fordulhatnak egymás ellen, aminek beláthatatlan következményei lehetnek az együttélés esélyeire.

A kibontakozás lehetséges forgatókönyve négy pontban Nyilvánvaló, az új kormány legnehezebb feladata az, hogy a jelenlegi – nem túlzás – válsághelyzetből mindenképp ki kell lábalni. Ehhez feltételezésem szerint legalább két feltételnek teljesülnie kell: 1) először is le kell zárni a kommunizmus örökségét; 2) másodszor pedig véget kell vetni a hideg polgárháborúnak. Csak e feltételek teljesülése esetén látom reményét annak, hogy az ország a politikai elit vezetésével elindulhasson a kibontakozás útján. Mi történik akkor, ha ezek a feltételek nem teljesülnek? Két lehetőséget tartok elképzelhetőnek. 57


2010.01.12.

8:16

Page 58


Az első lehetőség az, hogy folytatódik ez a bunkerpolitika, amely a hideg polgárháborúhoz vezetett. Az ország tovább csúszik lefelé a lejtőn, ami a gazdasági helyzet további romlását, további eladósodást jelent, és az életszínvonal mind érezhetőbb süllyedését. Ugyancsak velejárója lesz ennek a helyzetnek a morális állapotok további eróziója, aminek eredményeképp az erőszak mind szélesebb körben elharapódzik, és a társadalom mentális-egészségi állapotában is további romlás várható. És mivel – mint láttuk – a politikai-gazdasági és a társadalom mentális-egészségi állapota között szoros összefüggés van, ezért nem kell nagy jóstehetség annak megelőlegezéséhez, hogy e két tényező romlása a lefelé vezető spirálmozgást csak gyorsítani fogja. A másik lehetőség az, hogy a lakosság körében érzékelhető apátiát legyőzi az ugyancsak széles körben érzékelhető kiábrándultság és elégedetlenség. Ennek eredménye lehet – főleg, ha a sajtó vagy annak egy része ehhez hozzájárul – egy olyan társadalmi elégedetlenségi hullám, amely kiterjedt sztrájkokban, demonstrációkban és más egyéb módokon fejeződik ki. Mindezen társadalmi nyomásgyakorló eszközök véleményem szerint valamifajta kiegyezés nélkül a teljes politikai elit kisöprését is előidézheti. Ám kérdés, hogy az új politikai erő vagy erők milyen módon viszonyulnak majd a rendszerváltás értékeihez, és hogy vajon a demokratikus intézményrendszer milyen maradandó sérüléseket szerezhet e kontrollálhatatlan folyamatok során vagy azok eredményeképp, a hatalomra jutott új elit akaratából vagy attól akár függetlenül is. Úgy gondolom, hogy egyik fentebb vázolt forgatókönyv sem kívánatos. Ezért alapvető célnak tekintem, hogy a választáson győztes párt a kibontakozás útját válassza, és ne az ellentétek eszkalációja mellett döntsön. Vagyis meg kell teremteni az 1) és 2) keretfeltételt, a kommunizmus örökségének lezárását és a hideg polgárháború befejezését, s így lehetőség nyílhat mind a kétségbevont alkotmányos értékek megerősítésére, továbbépítésére, mind pedig azon – magukban fájdalmas – intézkedések meghozatalára, amelyek a nagy ellátórendszerek reformján keresztül biztosíthatják az állami kiadások csökkentését, és a gazdaságélénkítő csomaggal kiegészítve a nemzetgazdasági folyamatok pozitívba fordulását eredményezhetik. E célok elérése érdekében a következő négy lépés látszik indokoltnak. (1. A remény kampányára van szükség negatív kampány helyett) Ahhoz, hogy az 1)–2) keretfeltételt elérhessük, arra van szükség, hogy a várhatóan rendkívül éles kampány során ne idegenedjenek el végleg egymástól az egymással szemben álló politikai erők vagy legalább a mögöttük álló választói tömbök. Ez ugyanis a társadalom végleges pilléresedéséhez, akár polgárháborús helyzethez vezethet. Hogy a parlamentáris demokráciákban szokásosnál jobban ne feszítsék a húrt a részt vevő felek, annak az lehet a biztosítéka, hogy mindkét fél önmegtartóztatást gyakorol. Ám nyilvánvaló, hogy az ilyesmi könnyebb olyan helyzetben, amikor egy adott párt megnyugtató előnnyel rendelkezik ahhoz, hogy valószínűsíteni lehessen a győzelmét, mint olyankor, amikor valószínűleg elveszíti a választást, és a kampánnyal csak az a célja, hogy veszteségeit minimalizálja. A választások tétje az, hogy melyik politikai formáció alakíthat kormányt az országban, és nyilvánvaló: a győztesnek lesz az a felelőssége, hogy számon fogják kérni rajta a kampányban elhangzotta58


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 59

megbékélés

lehetőségéről

kat. Vagyis a győzelemre esélyes pártnak nem érdeke sem a túlígérgetés, sem pedig a politikai helyzet elmérgesítése, hiszen a sarokba szorított vadállat harap. A jelen helyzetben tehát a Fidesz érdeke és felelőssége, hogy az indulatok ne szabaduljanak el túlságosan, s persze hogy ezzel együtt szavazóit el tudja csábítani az urnákhoz, és megpróbáljon szót érteni – ha nem is mindjárt az ellenzék politikájával, de legalább – az ellenzék mögött álló választókkal. Vagy legalább el tudjon juttatni hozzájuk néhány üzenetet. Meggyőződésem, hogy az 1)–2) keretfeltételek megteremtésének esélyét csak akkor tudja elérni a Fidesz, ha olyan kampányt tud levezényelni, amelynek középpontjában nem a választók megijesztése és ily módon való cselekvésre serkentése, hanem a remény felkeltése és ily módon való cselekvésre serkentés áll. Tehát éppen nem az országban kialakult ijesztően rossz hangulatra kell támaszkodnia, amely pedig idáig segítette mint ellenzéki pártot, hanem arra van szükség, hogy sikerüljön elhitetnie a választókkal, ha rá szavaznak, valami csakugyan más lesz, mint eddig volt. Vagyis a változást akarók szavazatait kell megnyernie, és ehhez a változás esélyét kell tudni elhitetni a választókkal. Vagyis a remény kampányára van szükség a reménytelenség és kilátástalanság évei után. Azonban a választások esetleges megnyerésével a Fidesz nem megnyerni fogja a csatát, hanem épp ellenkezőleg: az igazi küzdelem még csak ekkor kezdődik számára – s persze az ország számára is. Ugyanis ez a küzdelem igen nagy tétre megy. Nem csak a Fidesz elitje számára, amely ebben a csatában végképp elvérezhet, ha kormányzatnak nem sikerül érzékelhető elmozdulást elérnie. Hanem az ország és teljes lakossága számára, melynek húsz évvel a rendszerváltást követően a zsákutcából kellene kitalálnia ahhoz, hogy valamilyen értelmes cél felé elindulhasson. A Fidesz választási győzelme csak a helyzettel való szembenézés – szükséges, de nem elégséges – feltételeit teremti meg tehát, és semmi esetre sem a helyzet megoldását jelenti. (2. A kommunista múltat le kell zárni)3 A következő, tényleges lépés viszont már közvetlenül célozná az általam említett két keretfeltétel egyikének megteremtését. A Fidesznek ugyanis mindent megelőző elsődleges feladata lenne egy olyan fehér könyv összeállítása, amelyről Mádl Ferenc beszélt a Heti Válasznak adott interjújában augusztus 20-a kapcsán.4 Ezzel kapcsolatban a győztes pártnak két kérdést kell megválaszolnia. Az egyik kérdés arra vonatkozik, hogy milyen időintervallumot öleljen fel a visszatekintés. Elvileg szólhatna az utolsó választás óta eltelt négy évről, vagy arról az időszak3 A kommunizmust és a posztkommunizmust itt most az egyszerűség kedvéért egy fogalomként használom. Ám természetesen érdemes különbséget tenni a kommunizmus 1989–90 előtti, tehát hivatalos politikai ideológiaként is működő korszaka és a rendszerváltást követő, bújtatott megjelenési formája között. A kommunizmus demokráciát roncsoló utóhatásáról, vagyis a posztkommunizmusról ma már széles szakirodalom olvasható. Magyar nyelven, főleg a (neo)konzervatív politika- és gazdaságelmélet oldaláról lásd például ORBÁN Miklós – LÁNCZI András – MOLNÁR Attila Károly – ORBÁN Krisztián: Magyar konzervatív töprengések. A posztkommunizmus ellen, Attraktor, Gödöllő, 2004. 4 Az állam a nemzet ellen, Horkay Hörcher Ferenc ünnepi interjúja Mádl Ferenccel, Heti Válasz 2009. augusztus 20. (http://hetivalasz.hu/itthon/az-allam-a-nemzet-ellen-23951).

59


2010.01.12.

8:16

Page 60


ról, amely az előző Orbán-kormány távozásától az új választásokig terjedt. Ám nyilvánvaló, hogy azt a célt, amely miatt e fehér könyvre szükség van: vagyis hogy világossá tegye, hol, ki miatt és mi módon kanyarodott el a magyar politikai élet a rendszerváltás konszenzusa által kijelölt útról, csak akkor tudja megtenni, ha az egész húsz évet megpróbálja áttekinteni. Ami nyilván embert próbáló feladat: húsz évnyi időszakra vonatkozó közösségi emlékezetet kell feltámasztani. Egy ilyen összegzésbe csak a legfontosabb, valóban döntő jelentőségűnek tartott hibák, kihágások, bűnök fognak beleférni, de ezt a feladatot nem lehet megspórolni, ha tisztán akarunk látni a múltat illetően. Egy további feltétele e feladat elvégzésének, hogy természetesen a Fidesz felelősségére is ki kell terjednie az adott anyagnak. Nemcsak az igazságosság szempontjai kívánják így, hanem a politikai racionalitás is, amely ebben az esetben azt diktálja, hogy a folyamatokat próbáljuk megérteni, s abból a Fideszt vagy más jobboldali erőket sem szabad kivonni, különben az események összefüggésrendszere válik érthetetlenné és kibogozhatatlanná. A másik kérdés arra vonatkozik, hogy ki, milyen módszerrel, milyen nyilvánosság előtt végezze el a fehér könyv összeállítását, és milyen határidőre készüljön el vele. Hiszen ha politikai célból készül – s ne tévedjünk el, ne legyünk szégyenlősek ez ügyben, bár történelmi visszatekintésről van szó, a cél politikai: a kommunizmus hagyatékának lezárása –, akkor politikailag is kell időzíteni. Ezért meggyőződésem szerint a kormányzás első évében el kell készülnie ennek a feldolgozásnak. Hogy aztán kik készítsék el ezt az anyagot, azt már a politika boszorkánykonyháira bíznám. Szóba jöhet független szakértői vagy parlamenti ad hoc vagy kormányzati szerv(ek) által alkotott bizottság. A konkrét forma megtalálása nem elméleti kérdés, abban a politikai gyakorlat lesz illetékes. Ám bizonyosra vehető, hogy bármilyen módon áll is össze a bizottság, mivel sokak érdekét fogja sérteni, hangos ellenzőtáborra számíthat. Ennek ellenére a feladatot el kell végezni, hiszen ahogy erre Sólyom László bizottsága is, de az Alkotmánybíróság is utalt, a jogállam és a nem jogállami múlt között éles cezúrát kell vonni, és ezért a nyilvánosság erejével kell világossá tenni, mely politikai megnyilvánulások nem férnek össze a demokratikus értékrenddel, és ezért melyek tekintendők továbbélő antidemokratikus gyakorlatnak. A múlt bűneinek kimondatlanul hagyása nemcsak maga is bűn lenne, hanem azzal fenyeget, hogy az újrakezdés feltételeit nem tudja megteremteni az új kormány. Hiszen a kommunista múlt lezárása nélkül kénytelen lesz a kormány tovább görgetni azokat a politikai súlyokat, amelyek akadályozzák a demokrácia működését. Az emberek igazságérzetét ugyanis egyetlen demokráciában sem szabad figyelmen kívül hagyni. Márpedig a bűnök kimondatlanul hagyása bántja az emberek igazságérzetét. Ha a fehér könyv összeáll, egy következő kérdés lehet a bűnösök jogi úton történő felelősségre vonása. Ezzel kapcsolatban is Mádl Ferenc szavai lehetnek irányadóak, aki jogászként és volt államelnökként is amellett érvelt, hogy csak a meglévő jogi eszközök felhasználásával szabad és lehet felelősségrevonást kezdeményezni. (3. Politikai közösséget kell teremteni) A következő tennivaló a kommunista múlt politikai értelemben történt lezárása után egy olyan lépéssorozat végrehajtása, amely azt a célt szol60


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 61

megbékélés

lehetőségéről

gálja, hogy az országban kitört hideg polgárháborúnak is véget vessünk. Idáig meggyőződésem szerint már nem a bűnösök keresésén keresztül vezet az út, hanem olyan értékek kimondása révén, melyeket a politikai közösség minden tagja magáénak érezhet, és magáénak is kell hogy érezzen. Nevezzük bár alkotmányos alapnak, demokratikus-nemzeti minimumnak vagy bármi másnak, egyszerűen és tömören meg kell fogalmazni a közösség értékrendjét. E felvetésre azt lehet válaszolni, hogy de hiszen van egy ilyen jól körül írt értékcsomag, az a magyar alkotmányos rend, amelyet az alkotmány és az alkotmányos érvénnyel bíró törvények foglalnak magukban, s mely értékeket az Alkotmánybíróság határozatai tesznek explicitté, tételesen kimondottá. Ha jól értem, e kérdésről bontakozott ki latens – és sajnálom, hogy csak latens, tehát nem személyekhez kötötten direkt – vita Sólyom László köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt között. A demokráciáknak ugyanis használ, ha ilyen típusú viták nyíltan, tehát felelősséggel zajlanak. Különösen igaz ez olyan viták esetén, amelyben mind a két fél fontos szempontokra hívja fel a figyelmet. Orbán Viktor több nyilatkozatában is felvetette, hogy neki bizony alapvető problémái vannak a most érvényes magyar alkotmánnyal. Nem tudja tisztelni azt, mert még mindig átmeneti jellegű, és mert például nem rendelkezik egy olyan általános értékeket kijelölő preambulummal, amellyel sok ország alkotmánya rendelkezik. Az ő véleménye szerint a lengyel alkotmány jó példa lehet erre, mert történetileg vezeti le a lengyel alkotmányos értékrendet, részben a keresztény hagyományokból, de azokat is bevonva ebbe az értékvilágba, akik nem a kereszténységből, hanem más forrásokból jutottak el ezek tiszteletéhez. Orbán szerint az átalakulás folyamatát akkor tudjuk méltóképpen lezárni, ha egy ilyen, az alkotmányos értékeket direkten is érintő, a politikai közösség közös alapjára utaló szakasz is bekerül az új alkotmányba. Sólyom László – sokak szerint Orbán felvetésére reagálva – azt mondta az Alkotmánybíróság 20. évfordulóján, hogy a magyar alkotmány létező és védendő érték, azon nem módosítani nem, hanem azt betartani és tisztelni kell. Szerinte az alkotmányos kereteket meg kell őrizni, és ez a politikának is felelőssége. Az első magyar Alkotmánybíróság elnöke ráadásul védelmébe vette az Alkotmánybíróságot is, mondván, hogy az teljesítette a rendszerváltás által rábízott feladatot, vagyis érzékelhetővé tette mindenki számára, hogy létezik egy alapnorma, amely keretet ad nemzeti mivoltunknak, és a közösség minden tagjának emberi méltóságát garantálja. Úgy gondolom, mind a két fél fontos dolgot mondott el ebben a vitában. Ráadásul mind a két fél álláspontjával egyet is értek. Amivel azt is mondom, hogy a két álláspont nem mond egymásnak ellent. Meggyőződésem szerint nem ellenkezik ugyanis az alkotmányos keretek megőrzésének felelősségteljes követelményével az, hogy felvetjük, azt az alkotmányos szöveget, amely maga utal saját ideiglenességére, véglegesíteni kellene már. Továbbá igencsak megfontolandónak, sőt szükségesnek tartom, hogy húsz évvel a rendszerváltás után egy dokumentumban kimondassanak a magyar alkotmányos értékrend alapértékei. A rendszerváltáskor ugyanis nyilván nem állt még rendelkezésre az az alkotmánybírósági gyakorlat, amely az idők során desztillálni tudta ezeket az alapértékeket az 61


2010.01.12.

8:16

Page 62


alkotmány szövegéből, a konkrét, felvetődő ügyek kapcsán. Gyakorlati-politikai okok is közrejátszottak abban, hogy az alkotmányban az értékek bújtatottan jelentek meg, vagyis hogy a rendszerváltás értékhiányos maradt. Ráadásul az Alkotmánybíróság gyakorlata is jó ideig a jogbiztonságot fontosabbnak tartotta az igazságosság követelményének érvényesítésénél. Ám a mára kétségtelenül felgyűlt gyakorlat eredményeinek beemelése egy szimbolikus jelentőségű preambulumba nyilván nem mondana ellent az elnöki felvetésnek. Én ugyan egy külön dokumentum megalkotását javasoltam korábban e célra,5 de a konkrét forma kidolgozása nyilván nem az elmélet feladata, azt megint az aktuális politikai szereplőknek kell kidolgozniuk. De meggyőződésem, hogy a politikai közösség értékvilágának egyenes kimondása fontos feltétele a közösséggé válásnak. Ebben ugyanis az Alkotmánybíróság, minden tiszteletre méltó tevékenysége ellenére, nem tudott áttörést elérni – aminthogy nyilván nem is ez a feladata. Ám az alkotmánynak igenis az is feladata, hogy keretet adjon a politikai közösségnek, hogy tehát egy olyan szilárd mércét, politikai értékrendet határozzon meg, amelyhez minden politikai résztvevő és minden, politikai jogokkal rendelkező választó kapcsolódni tud. Ami azt is jelenti, hogy nyilván egy ilyen taxatív felsorolásnak kellően általános nyelven kell megfogalmazódnia, és kellően sokszínűnek kell lennie ahhoz, hogy valóban teljesíteni tudja azt a feltételt, hogy politikai állásponttól és ideológiától függetlenül minden polgár magáénak érezhesse – az érzelmi azonosulás ugyanis alapfeltétele egy demokrácia működésének. Másfelől viszont ugyanezen felsorolásnak karakteresnek is kell lennie, vagyis az ország politikai kulturális hagyományrendszerét, azt, ami Magyarországot számunkra hazává teszi, meg tudja fogalmazni – a történelmi örökség ugyanis nem szégyen, hanem politikai identitásképző elem. Állampolgári kötelezettséget pedig csak politikai identitással rendelkező polgároktól lehet racionálisan elvárni. (4. A szükséges fájdalmas intézkedéseket meg kell hozni) Ha ugyanis nincs meg ez a közös felelősségérzet és kölcsönös szolidaritás a politikai közösség tagjai között, akkor nehéz mivel érvelni a Magyarország előtt álló fájdalmas intézkedéssorozat végrehajtása érdekében. Ezért az új kormánynak úgy kell meghoznia a fájdalmas intézkedéseket, hogy nem kormányzati elődjeit állítja pellengérre – épp ennek elkerülésére van szükség a minél objektívabb, tehát nem aktuálpolitikai célzatú fehér könyvre –, hanem megmutatja azt a racionalitást, ami ezen intézkedések meghozatala mellett szól. Lássuk, milyen döntésekről van szó, és lássuk a meghozataluk mellett szóló racionalitást is röviden. Magyarország súlyos adósságcsapdában vergődik. És ez nem az IMF-hitel felvételével kezdődött, hanem korábbra datálható. Ezzel nyilván valamit kezdeni kell, és bár felvethető, hogy az új kormánynak az adósságfeltételek teljesítésével kapcsolatban tárgyalásokat kell kezdeményeznie az illetékes partnerekkel, bizonyosra vehető, hogy az adósHORKAY HÖRCHER Ferenc: Az értékhiányos rendszerváltás. Jogelméleti és politikafilozófiai megfontolások, Fundamentum 2003/1., 62–72 (kötetben: A dolgok természete, szerk. G. Fodor Gábor – Lánczi András, Századvég, Budapest, 2009, 79–100; interneten: www.mtaki.hu/docs/etnopolitikai_modellek/horkay_horcher_ferenc_ertekhianyos_ rendszervaltas_fundamentum_2003_01.pdf).

5

62


Horkay

Hörcher

2010.01.12.

8:16

Ferenc:

nemzeti

A

Page 63

megbékélés

lehetőségéről

ságspirál rövidtávú lassítása, középtávú megállítása és hosszútávú csökkentése érdekében súlyos kiadáscsökkentő intézkedésekre lesz szükség. Ezeknek azonban olyanoknak kell lenniük, amelyek nem lehetetlenítik el a polgárok mindennapi életét és nem fékezik meg a gazdaság kilábalásának folyamatát. Magyarország súlyos recesszióban van. A világgazdasági válság elsősorban azokra az államokra volt veszélyes, melyeknek gazdasági „immunháztartása” sérült. A magyar gazdaság ilyen volt, elsősorban is súlyos eladósodottsága, másrész szerkezeti elöregedettsége miatt. A recesszióból való kilábaláshoz gazdaságélénkítő csomagra van szükség, ám ennek forrását is meg kell találni, amely esetleg szintén teherként, például kedvezmények megvonásaként tűnhet fel egyes rétegek számára. Ám a gazdasági válságot érdemes felhasználni az amúgy is akut gondok kezelésére, és ilyen nálunk a gazdasági szerkezet elmaradottsága. Ezért szerkezetátalakító intézkedésekre is szükség lesz, melyek szintén fájdalmasak lehetnek egyesek számára. Magyarországon az állam túl nagy, az állami kiadások aránytalanul magasak. Ezen sürgősen változtatni kell, ha a nemzetgazdaság működésében változást szeretnénk elérni. Ám e kiadások legnagyobb hányadát azok a nagy szociális rendszerek adják – mint amilyen a nyugdíj és a társadalombiztosítási rendszer –, amelyeknek haszonélvezői, amíg egyáltalán működni tudnak, mi vagyunk. Ráadásul a hazai lakosság demográfiai, mentális-népegészségügyi helyzete katasztrofális. Ezért a Bokros- vagy a Gyurcsány-csomaghoz hasonló durva megszorítások súlyos, káros és hosszú távra kiható következményekkel járnának. A politika művészete lesz ebben a helyzetben a gazdasági szükségszerűségek érvényesítése, úgy, hogy ezt a rövid távon a megszorítások által érintett lakosság is racionálisnak láthassa. A politikai reményt ez esetben az adja, hogy egy új kormány olyan legitimációval rendelkezhet, amely az intézkedések megtételét lehetővé teszi. Ezért lett volna szükség már korábban az ideiglenes választások megtartására, és ezért fontos az, hogy a választási kampányban a Fidesz értelmesen beszéljen a szükséges intézkedések árnyoldalairól is. Különben a saját, választások utáni helyzetét nehezíti meg. Mint látható, embert próbáló feladat előtt áll az új kormány és az ország is. Olyan kampányra van szükség, amely e feladat végrehajtását nem lehetetleníti el. Szükség van a kommunizmus örökségének lezárására és a politikai közösség megerősítésére ahhoz, hogy a kormány a gazdaság rendbehozatala felé elindító lépéseket úgy tehesse meg, hogy az ne ütközzön az állampolgárok éles ellenállásába, és ne lehetetlenítse el a gazdaság fellendülését és a családok hétköznapi életét. Mindenkire szükség lesz e feladat megoldása során. 2009. december, University of Notre Dame

63


2010.01.12.

8:16

Page 64


Minigolf (részlet)

64


2010.01.12.

8:16

Page 65

Kommentár • 2009|6 – Messzelátó

Navracsics Tibor PÁRTOK AZ EURÓPAI BELPOLITIKÁBAN Az európai integráció folyamata és az ennek eredményeként kialakuló politikai tér az idők folyamán fokozatosan egyre összetettebb szerkezetű, kétirányú kapcsolatrendszert alakított ki a tagállamok politikai rendszerével. A kezdetben csak a tagállamok – a megszokottnál szorosabb, de alapjaiban mégis hagyományos – együttműködésén alapuló, a külpolitika és a diplomácia területéhez tartozó kooperáció fokozatosan gazdagodott az egyes politikai rendszerek belpolitikai logikáját tükröző elemekkel. A diplomácia világára jellemző konszenzusos döntéshozatal mellett egy idő múlva megjelent az alapvetően addig a belpolitikára jellemző többségi döntéshozatal. A közösségi szakpolitikák körének kialakulásával, majd bővülésével a nemzeti érdekérvényesítés logikája mellett feltűnt a funkcionális és területi érdekérvényesítés. Hasonlóképpen, a közösségi döntéshozatal belpolitikai elemekkel való bővülésével párhuzamosan – illetve részben annak következményeként – a nemzetközi politika világára jellemző szereplők is kiegészültek a belpolitikai világban otthonosan mozgó, ám eddig a nemzetközi döntéshozatalból hiányzó szereplőkkel. Az európai belpolitika kialakulásának jeleként eleinte súlytalan szereplőkként, idővel aztán egyre fajsúlyosabb szerepet is betöltve megjelentek az olyan, a nemzetközi politikai életben szokatlan szereplők, mint például az érdekcsoportok vagy éppen a politikai pártok. A folyamat egybeesett a politikai integráció támogatóinak szándékával, hiszen egy esetleges közösségi szintű pártrendszer kialakulása, valamint az ennek működésével együtt járó közvetlen politikai mobilizáció sok szempontból az európai integráció demokratikus legitimációjának hiányosságait is orvosolná.1 Ebből adódóan egy esetleges európai pártrendszer kialakulása nemcsak egyszerű „mellékterméke” az európai integrációnak, hanem sok értékelő számára a politikai integráció demokratikus dimenziójának egyik pillére.

Kezdetek A nemzeti szintű pártrendszereket meghaladó nemzetközi együttműködés csírái a II. világháborút közvetlenül követő periódusban jelentek meg. Egyes pártcsaládok esetében azonban már korábbi időszakokban létrejöttek a nemzetközi együttműködés hagyományai. A szocialista és szociáldemokrata pártok közötti kooperáció a 19. század második feléig, az I. Internacionálé 1861-es megalapításáig nyúlik vissza. Versenytársaik csupán David COOMBES: Politics and Bureaucracy in the European Community, A Portrait of the Commission of the E.E.C., Allen and Unwin, London, 1970, 325.

1

65


2010.01.12.

8:16

Page 66


jelentős késéssel létesítettek intézményesített kapcsolatokat más országokban működő partnereikkel: a kereszténydemokrata pártok 1925-ben tartották első nemzetközi konferenciájukat. Ezen az eseményen azonban mindjárt jelentős lépést is tettek a kapcsolattartás rendszeressé tétele felé, amikor elhatározták a Kereszténydemokrata Pártok Nemzetközi Titkárságának felállítását. Legkésőbb a liberális pártok jelentek meg szervezetten a nemzetközi politikai porondon: a Liberális Internacionálé már csak a II. világháborút közvetlenül követő időszakban, 1946-ban alakult meg. Noha a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata pártok közötti nemzetközi együttműködés szervezeti alapjai már a két világháború közötti időszakban megjelentek, két szempontból is különböztek az 1945 utáni kezdeményezésektől. Egyrészt ezek az együttműködési formák alig haladták meg a hagyományos – és többnyire eseti jellegű – pártdiplomácia kereteit. Másrészt nem kifejezetten az európai kontinensre korlátozódó, hanem az egész világra kiterjedő hálózatként értelemszerűen nem az európai politikai tér, hanem az általános nemzetközi politikai együttműködés szereplőiként definiálták magukat. Csak a nemzetiszocializmus fenyegetése és a világháború pusztítása ébresztette rá a demokratikus elkötelezettségű politikusokat – mind a bal-, mind pedig a jobboldalon – a pártcsaládokon belüli transznacionális együttműködés fontosságára. Különösen a totális rendszerek révén lejáratott jobboldal érezte szükségesnek, hogy határozott politikával jelezze: a fasizmus és a nemzetiszocializmus sovinizmusa és antidemokratikus jellege távol áll az 1945 utáni jobbközép politikájától. Így – míg a korábbi időszakban a szociáldemokrata pártok működtek szorosabban együtt a nemzetközi porondon – a negyvenes évek második felében a transznacionális kooperáció úttörői az európai egység iránt amúgy is ekkoriban leginkább elkötelezett kereszténydemokrata pártok voltak. Számukra természetesnek tűnt, hogy a háború utáni Európa nem egymással konfliktusban álló nemzeti érdekek által szétszabdalt kontinens, hanem egységes politikai tér. Ennek első lépéseként a két világháború közötti időszakban már kialakult, ám a háború alatt megszakadt pártközi kapcsolatokat kellett újjáéleszteni.2 Az elhatározás végül svájci kezdeményezésre vált valóra, és 1947 elején megalakult a Nouvelles Équipes Internationales (NEI – Új Nemzetközi Csapatok) nevű nemzetközi, az európai kereszténydemokrata pártokat tömörítő szervezet.3 A NEI mint formalizált transznacionális pártközi együttműködés mellett az európai integráció szellemi előkészítésében is különös jelentősége volt a vezető nyugat-európai kereszténydemokrata politikusokat tömörítő, inkább informális vitaklub jelleggel működő Genfi Körnek. Az 1947-től 1956-ig működő szervezet ugyan soha nem került formalizált kapcsolatba a kereszténydemokraták nemzetközi együttműködésével, ám személyi összetételéből illetve tematikájából adódóan senkinek sem volt kétsége annak 2 Wolfgang KAISER: Transnational Christian Democracy. From the Nouvelles Equipes Internationales to the European People’s Party = Christian Democracy in Europe since 1945, II., szerk. Michael Gehler – Wolfgang Kaiser, Routledge, London – New York, 2004, 221. 3 Michael GEHLER – Wolfgang KAISER: Transnationalism and Early European Integration. The Nouvelles Équipes Internationales and the Geneva Circle 1947–1957, The Historical Journal 44/3. (2001), 776.

66


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 67

az

európai

belpolitikában

jellegét illetően. A vitakör elsődleges célja az európai egység útjában álló akadályok elhárítása volt. Kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a német–francia kapcsolatok javításának vagy éppen az integráció elindításával kapcsolatos politikai tervezetek megvitatásának.4 Ebből adódóan a Genfi Kör által rendezett viták fontos előkészítő szerepet játszottak a Schuman-terv végső tartalmának és az európai integráció intézményi felállása tervezetének kialakításában.5 A NEI már közvetlen előkészítő szerepet játszott az európai integrációt megalapozó politikai lépéseknél. A II. világháborút követő nyugat-európai kereszténydemokrácia alapvető meggyőződése volt, hogy a demokratikus rendszereket a 20. században kettős fenyegetettség szorítja. Egyrészt a nacionalizmus – amelynek legborzasztóbb példáját a német nemzetiszocializmus szolgáltatta –, amely az 1945-öt megelőző bő egy évtizedben elegendő példát szolgáltatott arra, hogy milyen súlyos, világméretű konfliktusokhoz vezet. Másrészt a diktatúrák, amelyek közül a nemzetiszocialista diktatúra megsemmisült, a kommunista változat azonban a negyvenes években reálpolitikai fenyegetésként tornyosult Nyugat-Európa keleti határainál. A nyugat-európai kereszténydemokrácia számára ebben a kettős szorításban az európai szintű, transznacionális pártközi együttműködés alapozta meg a majd az ötvenes évek elejétől meginduló – ugyancsak alapvetően kereszténydemokrata politikusok által támogatott – európai integrációt. Ennek következtében a NEI meghaladta a korábbi hagyományos pártközi együttműködési kereteket. Elsődleges funkciója az egyes nyugat-európai kereszténydemokrata pártok szakpolitikai és ideológiai koherenciájának megteremtése volt, a viták során annak az Európa-képnek a kialakítása, amely lehetővé tette, hogy az európai integráció első évtizedeiben a kereszténydemokrata pártok a közösségi intézmények és az egész európai integráció védelmében rendkívül aktív és koherens politikai tevékenységet fejtsenek ki.6 A NEI által szervezett konferenciák, az itt zajló műhelymunka lényegét tekintve szélesebb körű és fokozottabb intenzitású volt, mint a hagyományos – háború előtti – pártközi együttműködési formák. A viták során kirajzolódó ideológiai öndefiníció nemcsak a nyugat-európai kereszténydemokrácia számára jelentett fontos viszonyítási pontot, de az európai integráció formálódó politikai közösségének első önképét is kirajzolta. A kereszténydemokrácia által meghirdetett kulturális alapú önkép – amely történelmi előképként a karoling örökségre, kulturális elődökként pedig a nyugati keresztény kultúrkörre hivatkozik – fontos politikai legitimációs alapot jelentett az európai integráció első három évtizedében. Noha az integrációs tervekkel szemben lényegesen szkeptikusabbak voltak, a transznacionális pártközi együttműködés új formáinak ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak a másik nagy nyugat-európai pártcsalád tagjai, a szocialista és szociáldemokrata pártok. Itt kezdetben a hagyományos keretben, a Szocialista Internacionálén belül jelöltek ki új fórumot a nyugat-európai pártok fokozott együttműködésének. Így a Schuman4

Uo., 779.

5 Michael GEHLER: The Geneva Circle of West European Christian Democrats = Christian Democracy in Europe since 1945, II., 212. 6

GEHLER–KAISER: I. m., 780.

67


2010.01.12.

8:16

Page 68


terv publikálását követően a hat nyugat-európai tagállam szocialista pártjai egy munkacsoportot hoztak létre, amelynek feladata volt, hogy az európai egységgel kapcsolatban közös álláspontot alakítson ki a tagszervezetek számára. A munkacsoport – az 1951 júliusa és 1952 augusztusa között megtartott konferenciasorozat eredményeként – egy tízpontos határozatot fogadott el az Európai Szén- és Acélközösségről, amely az európai integrációval kapcsolatos első transznacionális szocialista politikai pozíciót jelentette.7 Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) 1952. júliusi megalakulása nemcsak az európai integráció megvalósulásának kezdetét jelentette, de óriási lépés volt egy európai politikai tér megvalósulása felé is. Az ESZAK intézményrendszere a közösségi szintű politizálás első fórumait teremtette meg. Míg a Főhatóság a szupranacionális technokrácia, a Miniszteri Tanács a kormányok érdekképviseletének és -ütköztetésének helyszínéül szolgált, addig a Közgyűlés az európai szintű pártpolitika megjelenésének lehetőségét kínálta. Konzultatív intézmény lévén ügydöntő hatáskörrel ugyan nem bírt, de a hatásköreinél ekkor fontosabbnak bizonyult a léte. A nemzeti parlamentekre emlékeztető szerkezet szinte automatikusan hívta életre a transznacionális politikai csoportokat az intézmény falain belül. Elsőként a szocialista képviselőcsoport jött létre 1952 szeptemberében, amelyet 1953-ban követett a kereszténydemokrata frakció megalakulása. A kezdet gyors sikert ígért az európai integráció parlamentizálásának hívei számára. Amiként azonban sok minden más, a pártok szerepe és jelentősége is a hagyományostól eltérően alakult a későbbiekben. Az első frakciók megalakulását nem követte a politikai csoportok Közgyűlésen kívüli aktivitása, nem terjesztették ki tevékenységüket az EP falain kívülre.8 Mind az ESZAK, mind pedig a Római Szerződéssel létrejövő Európai Gazdasági Közösség (EGK) Közgyűlése – a későbbi Európai Parlament – hatásköri gyengesége az ötvenes években már korlátozta a transznacionális pártok erősödését. Míg az intézmények létrejötte erős lökést jelentett – hiszen ennek eredményeként alakulhattak meg a frakciók –, addig az alapvetően csupán konzultatív jogkör bizonyos fokig súlytalanná tette a Közgyűlésen belüli frakciókat, gyengítve ezzel a közösségi szintű pártközi együttműködést is. Különösen az EGK intézményrendszere üzente a politikusoknak a nemzeti szintű akaratképzéshez való visszatérést. Szemben az ESZAK Főhatóság-központú intézményi struktúrájával itt ugyanis a hangsúly a Miniszteri Tanácsra – vagyis a tagállami kormányok érdekütköztetésének és akaratformálásának fórumára – helyeződött, amennyiben ez az intézmény lett a döntéshozás elsődleges pontja. Az európai szintű pártok alakulása szempontjából kedvezőtlen intézményi átrendeződés azonban nem jelentette a pártközi és a pártcsírákon belüli együttműködés eltűnését. A Közgyűlésen belül a politikai csoportok profilja és szerkezete stabilizálódott, az intézmény súlyának lassú növekedésével pedig a frakciók is egyre merészebb ambíciókat dédelgettek a jövőjükre vonatkozóan. Ennek egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, hogy az EGK Közgyűlése 1962-től – előbb csak informálisan – Európai Parlament7 Simon HIX – Urs LESSE: Shaping a Vision. A History of the Party of European Socialists, Party of European Socialists, Bruxelles, 2002, 9. 8 John FITZMAURICE: The Party Groups in the European Parliament, Saxon House, Farnborough, 1975, 25.

68


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 69

az

európai

belpolitikában

nek nevezi magát, nem is nagyon titkolva, hogy céljuk a nemzeti parlamentekhez hasonló státus elérése közösségi szinten.

A frakcióktól a pártkezdeményekig Az Európai Szén- és Acélközösség Közgyűlésének létrejöttekor megalakult három – szocialista, kereszténydemokrata, valamint a liberális és demokrata – frakció egyben kijelölte az Európai Parlamenten belüli politizálás főbb szereplőinek körét is. 1979-ig, amíg a választópolgárok közvetlenül nem befolyásolhatták a képviselők összetételét, a nemzeti parlamenteken belüli politikai térképet tükrözte az intézmény. Az egyes tagállamok belpolitikai heterogenitásából adódóan azonban sok esetben ez sem jelentett változatlanságot. Míg ugyanis a legtöbb tagállamra igaz volt, hogy a balközép szociáldemokraták vagy a jobbközép kereszténydemokraták közül küldték a legtöbb európai képviselőt, addig a Franciaországból érkező gaulle-isták kezdettől fogva nehezen találták meg helyüket az EP-n belül.9 Kezdetben a legsokszínűbb frakciónál, a liberálisoknál próbáltak helyet találni maguknak. Ezt követően próbálkoztak önálló úttal is, és csak mostanában látszik konszolidálódni helyük az Európai Néppárt frakciójával szövetségben. A frakciók számának bővülése a kommunisták színre lépésével folytatódott. Az 1969ben informálisan megalakuló frakció 1973-ban legalizálta státusát a parlament házszabályának módosítását követően. Így lehetővé vált, hogy a francia és az olasz kommunisták mellett a dán Független Szocialista Néppárt képviselőivel együtt létrejöjjön ez a politikai csoport is. Hasonlóképpen az első bővítés tette lehetővé egy újabb – a kontinentális jobbközép politikai mintáiba ugyancsak nem illeszkedő – jobboldali csoport megalakulását. NagyBritannia csatlakozásával ugyanis az európai kereszténydemokrata pártok komoly versenytársat kaptak a Konzervatív Párt európai politikai térben való megjelenésével. Nem csak eredetüket tekintve különbözőek a kereszténydemokrata pártok az angolszász konzervatív hagyományt megjelenítő pártoktól. Az európai politikában a konzervatívok – szemben a föderalista kereszténydemokrata pártokkal – kezdettől fogva lényegesen szkeptikusabbak az integráció menetét tekintve, illetve kifejezetten ellenségesek a politikai integráció kérdéseiben. Míg a kereszténydemokrata pártok általában támogatják az integráció mélyítését célzó lépéseket, addig a konzervatívok kifejezetten ellenzik azokat.10 Mindezek az ellentétek a csatlakozást követő időszakban egy önálló – a brit és dán konzervatív EP-képviselőket magában foglaló – konzervatív frakció megalakításához vezettek.11 Végül sikerült megteremteni a többé-kevésbé koordinált működés feltételeit Geoffrey PRIDHAM: Transnational Party Groups in the European Parliament, Journal of Common Market Studies 13/2. (1975), 273. 10 Philip LYNCH – Richard WHITAKER: A Loveless Marriage. The Conservatives and the European People’s Party, Parliamentary Affairs 61/1. (2008), 31. 11 PRIDHAM: I. m., 273. 9

69


2010.01.12.

8:16

Page 70


az Európai Parlamenten belüli jobbközép frakciók között, és 1992-től a konzervatívok a gaulle-istákkal együtt Európai Demokraták néven csatlakoztak a kereszténydemokrata – ekkor már néppárti – frakcióhoz. Az Európai Parlament közvetlen megválasztását célul tűző 1975. decemberi római Európai Tanács-ülésig valójában nem is nagyon érintette meg az európai politikát az EP-n belüli frakciók léte. Pedig az integráció első lépéseit és tematikai bővülését kísérő pártpolitikai lendület kezdetben kitartott. Az amúgy is leghomogénebbnek és a nemzetközi együttműködésben legnagyobb tapasztalattal bírónak tekintett szocialisták korán felismerték az integrációban rejlő lehetőséget, és 1957 januárjában megszervezték az ESZAK-tagállamok szocialista pártjának első kongresszusát, amely döntést hozott egy új, állandó koordinatív testület megalakításáról, az Európai Közösség Szocialista Pártjainak Összekötő Irodája néven. Az iroda feladata a közösségi politikai tér formálódását jelezte, amennyiben nem csupán a tagállami szocialista pártok közötti összhang megteremtése volt a feladata, de össze kellett hangolnia az újonnan alakuló közösségi intézményekben működő szocialista politikusok és csoportok tevékenységét és politikáját is. A kezdeti sikereken felbuzdulva az 1960-ban tartott negyedik kongresszusukon egy közös európai politikai program megalkotását határozták el, hogy ezzel is segítsék az európai szociáldemokrata pártok egymáshoz való közeledését.12 Ezzel a lépéssel azonban meg is akad a baloldal integrációja; noha több kísérlet is történt az összehangoltabb működésre, az 1973-as Szociális Európa felé című dokumentumuk elfogadásáig érdemleges esemény nem volt. A közös jövőkép elfogadása a transznacionális pártszerveződés szempontjából fontos ösztönzőnek bizonyult. Az újraéledő remények végül 1974. április 5-én az Európai Közösség Szocialista Pártjainak Konföderációja nevű szervezet megalakulásához vezettek. A szocialistákhoz hasonlóan – bár némileg később – a kereszténydemokraták is egyre több lehetőséget láttak a pártok közötti európai együttműködésben. A kapcsolatok szorosabbra fonása érdekében 1965-ben átalakították a kooperáció addigi, meglehetősen laza keretét – a NEI-t – egy szándékai szerint szorosabban szervezett, intézményesített kapcsolattartást lehetővé tevő szervezetre, a Kereszténydemokraták Európai Uniójára.13 Öt évvel később ezen a szervezeten belül hozták létre az együttműködés intenzitásának fokozását szolgáló állandó konferenciát, amely a tagállamok kereszténydemokrata pártjainak vezetőit foglalta magában. 1972-ben pedig, immáron kifejezetten azzal a céllal, hogy a tagállami pártok Európa-politikáját összehangolja és egységessé tegye, létrejött az Európai Közösség kereszténydemokrata pártjainak politikai bizottsága. 1975 jelenti az újabb fontos dátumot, amikor a kereszténydemokraták elhatározták egy „Európai Párt” nevű munkacsoport felállítását, amely kifejezetten azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki egy transznacionális európai kereszténydemokrata párt tervezetét. A hagyományosan leginkább az európai integráció gondolatának elkötelezettjeként ismert kereszténydemokratákat nem sújtották olyan ideológiai nézetkülönbségek a fo12 13

HIX–LESSE: I. m., 13. KAISER: I. m., 222.

70


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 71

az

európai

belpolitikában

lyamat megítélését illetően, mint a szocialistákat; a liberálisoknál lényegesen egységesebbek voltak politikailag: minden adott volt tehát ahhoz, hogy a kereszténydemokraták elsőként állíthassák fel egységes európai szervezetüket. A jól induló és eleinte gyorsan haladó pártalapítási folyamat azonban megrekedt a névválasztás kérdésén, olyan ellentéteket gerjesztve a kereszténydemokraták táborán belül, melyek mind a mai napig érezhető nézetkülönbségeket vetítettek előre.14 A kereszténydemokraták „hagyományosabb” – alapvetően katolikus – áramlatához tartozó olasz és belga pártok ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy az európai párt nevében szerepeljen a „keresztény” jelző. Ezzel szemben a jobbára protestáns országokból érkező „kevésbé hagyományos” kereszténydemokrata pártok – elsősorban a német CDU – úgy ítélte meg, hogy a „keresztény” jelző szerepeltetése esetleg elriasztaná az egyéb – mindenekelőtt a brit és a dán – konzervatív pártokat, akiknek a támogatását pedig szerették volna megszerezni. Az elnevezés körül elhúzódó vitára végül sikerült kompromisszumos megoldást találni, és 1976 áprilisában megalakulhatott az Európai Néppárt. A párt maga – mint neve is mutatja – nem föderációként, nem is konföderációként, hanem valódi, egységes transznacionális pártként jött létre, amelynek elsődleges céljaként alapítói a föderatív Európa elérését tűzték ki.15 Azonban a német kereszténydemokraták számítása a névválasztással kapcsolatban nem vált be, és a brit és dán konzervatívok nem csatlakoztak az Európai Néppárthoz. Ők 1978-ban megalakították a szintén elsősorban kereszténydemokrata és konzervatív pártokat – ekkor még döntően az EFTA-tagállamokból – tömörítő Európai Demokrata Uniót, amely nem rendelkezett transznacionális párttá válási aspirációkkal, inkább egyfajta információs és szervezeti hálózatként funkcionált.16 Időközben a két szervezet közötti különbségek elmosódtak, és nem ritka, hogy valamely párt – mint például a német CDU – mindkét szerveződésnek tagja. A legrövidebb pártalakulási periódust a liberálisoknál jegyezhetjük fel. Noha már 1952-ben létrehozták egy transznacionális párt előképét a Liberális Mozgalom az Egyesült Európáért formájában,17 a három nagy pártcsoport közül ők eszméltek legkésőbb, és csak a Liberális Internacionálé 1972-es kongresszusa indítványozta annak vizsgálatát, hogy létre lehet-e hozni európai szinten egy liberális pártot. Ennek ellenére 1976-ban – még a kereszténydemokratákat megelőzve – már létre is jött az Európai Liberálisok és Demokraták Föderációja, amely azonban a nagyfokú belső ideológiai különbségek miatt sokáig kétségessé tette a liberálisok transznacionális föderációjának életképességét. Így például, amikor a francia jobbközép liberális pártként számon tartott Radikális Pártban – amely nem tagja a Liberális Internacionálénak és inkább a brit Konzervatív Párttal ápol szoros kapcsolatot – komolyan felvetődött annak lehetősége, hogy csatlakoznának a föderációhoz és a föderáció ezt nem utasította el, akkor a szintén francia, R. E. M. IRVING: The Christian Democratic Parties of Western Europe, Allen and Unwin, London, 1979, 35. Geoffrey PRIDHAM – Pippa PRIDHAM: Transnational Parties in the European Community II: the Development of European Party Federations = Political Parties in the European Community, szerk. Stanley Henig, Allen and Unwin, London, 1979, 280. 16 Simon HIX: The Transnational Party Federations = Political Parties and the European Union, szerk=. John Gaffney, Routledge, London, 1996, 317. 17 PRIDHAM–PRIDHAM: I. m., 287. 14 15

71


2010.01.12.

8:16

Page 72


de baloldali liberális Baloldali Radikális Mozgalom (MRG) tiltakozása jeléül kilépett a föderációból.18 A három transznacionális pártföderáció mellett – közvetlenül az első közvetlen EPválasztás előtt, 1978-ban – megalakult a kisebbségi nacionalista és regionális pártokat tömörítő Európai Szabad Szövetség, amely azonban az Európai Demokrata Unióhoz hasonlóan szintén nem tekinthető föderációnak, pusztán európai szintű pártcsoportosulásnak. Az Európai Szabad Szövetség pártjai a szövetség megalakulásakor aláírtak egy Európai Charta nevű okmányt, amely inkább egy, a Régiók Európájának megteremtésére irányuló közös felhívás volt, mintsem egységes politikai program, és a csoportosulás azóta is jobbára az egyes pártok közötti együttműködés, nem pedig az egységesülésre helyezi a hangsúlyt.19 Látszólag impozáns tehát a frakciók erősödési folyamata, amely a erősödő kohéziónak köszönhetően egyre inkább megágyazott egy, a parlamenten kívül is hatást gyakorolni tudó, a tagállami szinteken létező pártok erejével és pozíciójával összehasonlítható transznacionális pártrendszernek. A látszat azonban megtévesztő. Az európai politikusok számára sokáig úgy tűnt, hogy a közösségi politika nélkülözni fogja a transznacionális pártcsoportosulásokat, és helyüket a parlamenten belül a különböző nemzeti pártok halmazaként működő politikai csoportok, a parlamenten kívül pedig a különböző gazdasági érdekek mentén szervezett érdekcsoportok fogják elfoglalni. A hetvenes évek elején felmerült új lehetőség az Európai Parlament közvetlen választhatóságát illetően azonban hirtelen felélesztette a transznacionális pártalapítási törekvéseket, amelyek eredményeként a jelenlegi közösségi politikában már több, a hagyományosnak tekinthető transznacionális pártföderációkat ambícióban és szervezeti kérdésekben meghaladni akaró „európai párt” létével is számolhatunk. Az 1974 decemberében megtartott párizsi EK-csúcs nemcsak az európai integráció és a demokrácia sokszor zaklatott kapcsolatrendszerében, de az európai pártrendszer kialakulásában is fontos mérföldkőnek tekinthető. Ekkor döntöttek úgy a tagállamok állam- illetve kormányfői, hogy – a határozat szövege szerint – „1978-ban vagy azt követően” közvetlen európai parlamenti választásokat tart(s)anak. A döntés következtében megnyílt lehetőség felvillanyozta az európai pártrendszer és a közösségi demokrácia híveit. Úgy gondolták, hogy a közösségi szintű választások és választási kampányok nemcsak katalizátorai lesznek a közösségi pártrendszer kialakulásának, de valójában kényszerítő erőként maguk alá is gyűrik a nemzeti pártrendszereket. A választási kampány a pártcsaládok számára közös európai fellépést tesz szükségessé, ami maga után vonja a transznacionális pártprogramok létét: a közös program pedig az egységes európai pártok létének alapját jelenti. Hasonlóképpen, a közvetlen választott Európai Parlament az európai választópolgárok akaratának kifejezőjeként meghonosítja a parlamentarizmust közösségi szinten is, azaz a közösségi pártrendszer és a közvetlenül választott, törvényhozói jogkörökkel rendelkező EP együttesen teremtik meg az európai integráció hiányzó demokratikus legitimációját. 18 19

HIX: I. m., 315. Uo.

72


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 73

az

európai

belpolitikában

A fenti érvelés teszi érthetővé, hogy miért foglalt el a közös program hiánya vagy léte ennyire központi helyet a közösségi pártrendszer híveinek törekvéseiben. Különösen így volt ez a szocialista pártcsaládon belül, amely az integráció kezdete óta megosztott volt a folyamat értékelését illetően. Míg ugyanis egyes szocialista pártok már az ötvenes években feladták kezdeti tartózkodó magatartásukat, a brit Munkáspárt még a nyolcvanas években is élesen integrációellenes retorikát használt.

Az alakuló pártpolitikai tér Az Európai Néppárt 1976-os megalakulása korszakhatárt jelentett az európai pártrendszer kialakulásában. A tagállamok kereszténydemokrata pártjai többirányú nyomásnak engedelmeskedtek, amikor létrehozták az első transznacionális pártot. Először is – mint már említettem – ezen pártok körében volt a legkevésbé vitatott az integráció megítélése, a legmagasabb fokú a folyamat sikere iránti elkötelezettség. Értelemszerűen adódott tehát, hogy a kapcsolatok szorosabbra fűzésével is további ösztönzőt nyújtsanak a további integrációhoz. Másrészt az európai választások közeledése a kereszténydemokrata pártok számára nemcsak hangsúlyosabbá tette az európai belpolitikában való egységes fellépést, de – tekintettel arra, hogy úgy gondolták, a közvetlenül választott Európai Parlament fontos szereplő lesz Európa „parlamentarizálásában” – az elkerülhetetlen jövőként jelent meg a nemzeti politikusok számára. Végül, de nem utolsósorban az „Európa legnagyobb pártcsaládja” címért folytatott versenyben a kereszténydemokraták vesztésre álltak a szocialistákkal szemben, és a küzdelmet meg akarták fordítani.20 Az 1973-ban megindult bővítési hullámok ugyanis elsősorban a szocialista-szociáldemokrata pártcsalád erősödését hozták magukkal. Mindegyik csatlakozó tagállam „hozott magával” egy szocialista vagy szociáldemokrata pártot is. További előnyt jelentett, hogy ezek a pártok a Szocialista Internacionálé révén többnyire már nemzedékek óta ismerték egymást és megszokták az egymással való együttműködést, így az Európai Parlamentben sem okozott gondot a szocialista frakción belüli koordináció. Ehhez képest a kereszténydemokratáknak kezdetben több bonyodalmat okoztak a bővítések, mint amennyi hasznuk volt belőle. A kereszténydemokrata pártcsalád külső területi határai ugyanis szinte teljesen egybeestek az EGK-t alapító hat tagállam határaival, következésképpen – politikai nyitás nélkül – a kereszténydemokraták számára az a szomorú perspektíva rajzolódott ki, hogy kénytelen lesznek belenyugodni a szocialisták mögötti örökös második helybe. Jól jellemzi a kialakuló feszültséget, hogy míg 1973 és 1987 között az Európai Közösség és vele együtt a szocialista pártcsalád hat tagállammal, illetve tagállami szocialista párttal gyarapodott, addig a kereszténydemokraták mindössze két új tagot – az ír Fine Gaelt és a görög Új Demokráciát (Nea Demokratia) – tudták együttműködésükbe bevonni.21 KAISER: I. m., 226. David HANLEY: Christian Democracy and the Paradoxes of Europeanization. Flexibility, Competition and Collusion, Party Politics 8/4. (2002), 467. 20 21

73


2010.01.12.

8:16

Page 74


A kísérlet – mint láthattuk – csak részben sikerült. Az 1976-ban megalakult Európai Néppárt hiába volt tekintettel névválasztásánál a kereszténydemokrata hagyományokhoz kötődő jobbközép pártokra, azok mégsem csatlakoztak – legalábbis kezdetekben – az első európai párthoz, hanem saját pártföderációt hoztak létre. Ugyanakkor sikerként könyvelhető el, hogy az Európai Néppárt létrejötte új típusú együttműködést honosított meg az európai belpolitikában, katalizátorként hatva ezzel más pártcsaládok pártalakulási törekvéseire. Ennek jegyében – most már a programok terén történő egységesülésre helyezve a hangsúlyt – fogadta el az 1978-as első kongresszus a közös néppárti programot, amelyet az 1979-ben tartott második kongresszuson elfogadott választási program követett. A kereszténydemokratákkal szemben a szocialistáknál – mint láthattuk – nem a szervezeti bővülés, hanem a közös program jelentett korlátokat az intenzívebb együttműködésben. Az európai integrációval szemben szkeptikusabb és az iránt barátságosabb attitűdöt mutató pártok közötti ellentét a programalkotás, és ezen keresztül az együttműködés lebénulásához vezetett. Noha az 1974-ben magalakult konföderáció azonnal megkezdte az előkészületeket egy egységes politikai és választási program kidolgozására, a viták során egyre élesedő ellentétek 1976–1977-re már a szervezet szétszakadásával fenyegettek.22 A megoldást a kölcsönös kompromisszumok és az készülő program absztrakciós szintjének emelése jelentette. Így végül az egységes politikai programból egy, inkább az alapelveket rögzítő nyilatkozat született, amely ugyan jórészt az eredeti programtervezetet jelenítette meg, azonban különösebb konkrétumok említése nélkül. A nyilatkozatot az 1979-es választásra elfogadott, az európai választópolgárokhoz intézett felhívás egészítette ki, amelyben a konföderáció politikai szándékairól tájékoztatták a választóközönséget. Amint látható, míg a kereszténydemokratáknak elsősorban a szervezettel, addig a szocialistáknak a programmal kapcsolatos problémáik voltak a párttá alakulás környékén. Megoldásként a jobbközép politikusok – az elfogadott közös program birtokában – arra számítottak, hogy a közvetlenül választott Európai Parlament növekvő szerepe és az azon belüli munka a konzervatív és a kereszténydemokrata pártokat közelebb hozza egymáshoz, megoldva ezzel a szocialistákkal való versengésben az elsőség kérdését. A szocialisták számára szintén az európai választások jelentették a reményt. Úgy gondolták, hogy a választási kampány, a politikai viták és a kialakuló európai politikai tematika fokozatosan felszámolja a konföderáción belüli ellentéteket, és gyorsítja az ideológiai-politikai homogenizálódást a szervezeten belül. Az 1979-es választás és az azt követő események azonban keserű csalódást okoztak a transznacionális pártpolitika híveinek. A választásra való felkészülés nemhogy tompította volna, éppen ellenkezőleg, kiélezte a transznacionális föderációkon belüli ellentéteket az egyes tagszervezetek között. Világossá vált az is, hogy az EP-választások a reményekkel ellentétben – a valós tét hiánya miatt – nem hoznak létre szorosabb egységet a szervezeteken belül. Abból adódóan, hogy az Európai Parlamentnek gyakorlatilag to22

HIX–LESSE: I. m., 25–29.

74


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 75

az

európai

belpolitikában

vábbra sem volt ügydöntő hatásköre az Európai Közösségen belül, sem a választópolgárok, sem az egyes föderációkat alkotó pártok nem érdeklődtek egy európai szintű politikai problémakör megjelenítése iránt. Következésképpen az EP-választások sajátos időközi választássá váltak, ahol nincsen tét, a kormányukkal elégedetlen polgárok tehát – ha egyáltalán elmentek szavazni – nyugodtan adhatták tiltakozó szavazatukat bármelyik pártra, anélkül, hogy esetleges következményeit vállalniuk kellett volna. Mindez a transznacionális politikai tagolódás helyett ismét a nemzeti pártok szerepét erősítette fel, ami maga után vonta a föderációkon belül a különböző belpolitikai prioritásokat hangsúlyozó politikai pártok közötti ellentétek kiéleződését. 1979 után különösen a liberális föderáción belüli konfliktusok váltak élessé a brit konzervatívok politikájának megítélését illetően. Ebben az időszakban a gazdaságpolitika és a nukleáris leszerelés kérdése tartósan megosztotta a liberálisokat: míg a jobbközép liberális pártok a thatcheri politika nyomdokain haladva a neoliberális gazdaságpolitika mellett és a nukleáris leszerelés ellen foglaltak állást, addig balközép társaik az ezzel ellentétes véleményt képviselték.23 Mindazonáltal a stagnálás időszaka alatt is tapasztalható volt bizonyos elmozdulás a pártok integrációjának irányába. Két évvel az első közvetlen parlamenti választás után, 1981-ben hat regionalista párt létrehozta az Európai Szabad Szövetséget.24 A pártszövetség ugyan a tagszervezetek ideológiai heterogenitása és viszonylagos gyengesége miatt sohasem érte el a nagy pártcsaládok európai pártszövetségeinek kohéziós szintjét, létrejötte két szempontból is az európai pártpolitizálás befolyásának növekedését eredményezte. Egyrészt a pártföderáció létrejöttével bővült az európai belpolitika ideológiai sokszínűsége, a választók számára is nagyobb – és egyesek számára egyúttal vonzóbb – választékot téve lehetővé. Másrészt még ez a lazább koordináció is nagymértékben növelte a saját belpolitikájukban hagyományosan viszonylag gyenge szereplők, a regionális pártok befolyását. Az európai integrációt sok országban kísérő centralizációs tendencia kivédésében és a szubszidiaritás érvényesüléséért folytatott harcban a szubnacionális szintek számára fontos segítőként és támogatóként jelentek meg az Európai Szabad Szövetségnek köszönhetően most már koordináltan a regionalista pártok.25 Előrelépés figyelhető meg ebben az időszakban a „klasszikus” pártszövetségek belső szerkezetében is. A liberálisoké nem, de a másik két transznacionális föderáció kohéziója valamelyest erősödött az 1984-es, különösképpen pedig az 1989-es EP-választásokra, mely folyamat eredményeként 1989-re már mindhárom föderáció saját közös politikai programmal tudott kiállni.26 Az európai politikai pártok integrációs folyamatát nagyban segítette a korszak közepén az Egységes Okmány aláírása, illetve az ezt előkészítő folyamat során az Európai Parlament aktivizálódása. Az Egységes Okmány rendelkezéseinek eredményeként egyrészt megnőtt az EP-nek a közösségi politikában beHIX: I. m., 317. Lieven DE WINTEr – Margarita GOMEZ-REINO CACHAFEIRO: European Integration and Ethnoregionalist Parties, Party Politics 8/4. (2002), 485. 25 Uo., 493. 26 Robert LADRECH: Partisanship and Party Formation in European Union Politics, Comparative Politics 29/2. (1997. január), 173. 23 24

75


2010.01.12.

8:16

Page 76


töltött szerepe – ami már önmagában vonzóbbá tette a pártok számára a föderációk erősítését, hiszen ennek révén nagyobb befolyást tudtak gyakorolni az EK-döntéshozatalra –, másrészt pedig az újrafogalmazott – és rendkívül vonzónak bizonyuló – célok ismét új lendületet adtak az integrációnak. Az európai belpolitikán belüli pártbefolyás erősödését – elsősorban a kereszténydemokrata pártok aktivitása révén – az Egységes Okmányt előkészítő, 1985-ös kormányközi konferencián lehetett érezni először az integráció történetében.27 Az új korszak beköszönte ekkor már évek óta érlelődött: a nyolcvanas évek első harmadától megfigyelhető volt, hogy az egyre összetartóbbá váló európai pártszövetségek az Európai Parlamentben dolgozó frakciók és a nemzeti pártelitek között közvetítő mechanizmusként és kommunikációs csatornaként működtek, előkészítve az Egységes Okmány létrejöttéhez szükséges konszenzust.28 Az Európai Néppárt azonban még aktívabb szerepvállalás mellett kötelezte el magát. A dokumentumot előkészítő kormányközi konferencia alatt konzultációsorozatot szervezett a néppárthoz tartozó kormányfők és egyéb politikusok számára, ahol a különböző tagállamból érkező kereszténydemokrata politikusok folyamatosan egyeztethették politikai célkitűzéseiket. Az egységes fellépés (egyrészt) hatékonyabb érdekérvényesítést eredményezett. Az integráció és az egységes belső piac kérdéseit illetően megosztottabb szocialistákkal szemben az egyeztetett állásponttal érkező néppárti politikusok sokkal jobban tudták érvényesíteni elképzeléseiket a dokumentum szövegében, olyannyira, hogy az összehangolt politika az Egységes Okmányt eredetileg ellenző Margaret Thatchert is meghátrálásra kényszerítette.29 Az új dokumentum nemcsak az európai integráció, hanem azon belül az európai pártfejlődés szempontjából is a szorosabb intézményi együttműködés korszakát hozta. A közösségi szinten megjelenő új szakpolitikák, a minősített többségi döntéshozatal és az új döntéshozatali eljárások bevezetése, az egységes belső piaci program megvalósításához szükséges további lépések egyértelműsítették, hogy a közösségi szint egyre több területen találkozik most már közvetlenül is a tagállamok állampolgárainak hétköznapi életével. Az Egységes Okmány elfogadását követő időszak egyértelműen az integrációs folyamat sikertörténeteihez tartozik. A közösségi szintű szociális és regionális alapok rendelkezésére álló pénzösszegek bővülése, a politikai unió létrehozását célzó Maastrichti Szerződést előkészítő kormányközi konferencia összehívása és az ezzel párhuzamosan zajló kelet- és közép-európai demokratikus átmenetek mind azt az érzést erősítették, hogy az európai integráció a nagy áttörés előtt áll, melynek során az addig csak Nyugat-Európára kiterjedő gazdasági integráció az egész kontinenst átölelő politikai egységgé válik. Az integráció jövőjével kapcsolatos kérdésekben addig megosztott szocialisták számára az Egységes Okmány előkészítésében játszott néppárti siker figyelmeztető jelzés Karl M. JOHANSSON: Party Elites in Multilevel Europe. The Christian Democrats and the Single European Act, Party Politics 8/4. (2002), 423–424. 28 Richard CORBETT: The European Parliament’s Roke in Closer EU Integration, Macmillan, London, 1998, 226. 29 JOHANSSON: I. m., 428. 27

76


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 77

az

európai

belpolitikában

volt. Érezték, hogy a legfelső szinten egységet kell teremteniük, különben a kereszténydemokrata pártok fölénybe kerülhetnek az integráció új fejezetének meghatározásánál. 1988-ban konferenciák sorozatával állították helyre a magasabb szintű összhangot, és az év végére már kezdeményező pozícióba is kerültek, amikor novemberben megrendezték az EFTA-tagállamok szocialista pártjaival való első csúcstalálkozót.30 A közösségi politikában bekövetkező változás jeleként az 1989-es választásokon – az addigiakhoz képest valódi újdonságként – megjelentek az első szupranacionális kampánytémák a környezetvédelem – amelynek jelentőségét különösen az 1986-os csernobili katasztrófa erősítette fel –, illetve az Egységes Okmány további reformjai témakörében.31 Ezen közösségi közös problémák megjelenése lehetőséget teremtett a pártok számára is ahhoz, hogy kísérletet tegyenek egy, a nemzeti érdekek puszta aggregációjából álló politizálás meghaladására. A közösségi politika tartalmi megújulásával párhuzamosan egyre erőteljesebb, a pártföderációk szerkezeti átalakítását célzó törekvések jelentek meg, amelyek különösen a Maastrichti Szerződést előkészítő kormányközi konferencia föderalista hangulatú kezdő lépéseihez illettek jól.

Az európai politikai párt mint fogalom létrejötte Az európai szintű pártfejlődés újabb szakaszának kezdete a Maastrichti Szerződés előkészítését célul kitűző kormányközi konferencia 1990. decemberi megnyitásához köthető. Tekintettel arra, hogy a konferencia témái közé az addigi, hagyományosnak számító témák mellé – amelyek elsősorban gazdasági téren jelentettek volna további előrelépést – a politikai unió megteremtésének ügye is felkerült, az előkészítő folyamatnak ez az aspektusa a politikai élet minden résztvevője számára alapvető fontosságúvá vált. A kezdeti elképzelések szerint a kormányközi konferencia végeredménye egy olyan dokumentum lett volna, amely a politikai unió – a tulajdonképpeni európai föderáció – alapintézményeit és döntő fontosságú mechanizmusait határozza meg, azaz egyfajta alkotmányként az integráció államszerű kereteit vázolja fel. Ebből adódóan mind az intézmények, mind a politikai akaratformálásban szerepet játszó aktorok számára kiemelt jelentőségű volt a dokumentum szövegének alakulása, hiszen ez hosszú távra meghatározhatta az európai belpolitika belső erőviszonyait is. Az alakulóban lévő politikai tér fejlődésének fordulópontjához érkezett tehát, jól érezték ezt mind a tagállami szinten működő pártok, mind pedig a közösségi szintű föderációik. A történelmi idők hangulata mellett azonban számos egyéb, prózai ok is ösztönözte a pártok fokozódó aktivitását az európai belpolitikában. A konferencián a közösségi intézmények képviselői mellett a tagállamok kormányainak reprezentánsai vettek részt, aminek következtében az egyes tagállamokban éppen ellenzékben lévő pártoknak azzal a veszéllyel kellett szembenézniük, hogy a saját jövőbeHIX–LESSE: I. m., 44. Oscar NIEDERMEYER: The 1989 European Elections. Campaigns and Results, European Journal of Political Research 19/1. (1989), 4. 30 31

77


2010.01.12.

8:16

Page 78


ni politikájukat is alapvetően meghatározó stratégiai döntések meghozatalában egyáltalán nem vehetnek részt. A kiutat ebből a helyzetből számukra a nemzetközi kapcsolatrendszer jelentette: a transznacionális pártföderációk révén ugyanis két oldalról is – egyrészt az EP-n, másrészt pedig a másik országban éppen kormányon lévő, szintén a föderáció tagjaként létező testvérpártjukon keresztül – befolyásolási lehetőséget biztosítottak maguknak.32 Ugyancsak fontos szerepet játszott a kormányközi konferencia abból a szempontból is, hogy az immáron politikai kérdésekről is folyó integrációs vitában szintén kialakult a már-már elfeledettnek hitt bal–jobb ideológiai ellentét. A hidegháborús légkör megszűnte után az integráció két legfontosabb ideológiai támaszát jelentő és a közös ellenség – a kommunizmus – miatt az európai politikában egymással feltűnően engedékenyen bánó kereszténydemokraták és szocialisták most már látványosan kifejezésre juttatták egymással gyökeresen ellentétes nézeteiket.33 Ennek eredményeként az európai szinten újjáéledt bal–jobb ellentét is a közösségi szintű pártaktivitás erősödését vonta magával. A konferencián a konkrét vitatémák tárgyalása során kialakult konfliktusok szerkezete leginkább a német pártrendszer konfliktusstruktúrájához hasonlított.34 Az érdekegyeztetés európai szintű intézményesítése, illetve a meglévő intézmények hatásköreinek növelése kérdésében a kereszténydemokraták és a szocialisták támogatták az erre vonatkozó elképzeléseket, míg a liberálisok elutasították. Ezzel szemben a szabad piac jegyében történő lépéseket a kereszténydemokraták és a liberálisok támogatták, a szocialisták pedig ellenezték. A Maastrichti Szerződés azonban mégsem az ideológiai viták megjelenésével vívta ki magának a maradandóságot a közösségi pártpolitika területén. A dokumentum a közösségi szintű demokrácia megteremtésének igényével számos kodifikációs újdonságot hozott. Egyrészt létrehozta az uniós állampolgárság jogintézményét, másrészt pedig 138/A szakasza létrehozta jogilag az európai politikai pártot, amelyet a következőképpen definiált: „Az európai szintű politikai pártok az unión belüli integráció fontos tényezői. Hozzájárulnak az európaiságtudat kialakításához és az uniós polgárok politikai akaratának kinyilvánításához.” Ezzel a meghatározással a közösségi jog nemcsak elismerte, de támogatásáról is biztosította a közösségi szintű pártfejlődést. Az európai pártok a közösségi demokrácia értéket képviselő és értéket teremtő szereplőivé váltak, s az integráció demokratizálásában is kulcsfontosságú szerepet játszanak. A kodifikációs áttörés meghozta gyümölcsét. Az új korszak a kereszténydemokraták esetében – akik már eddig is egységes európai pártnak vallották magukat – az Európai Néppárt kohéziójának növelését jelentette, a többi pártföderáció számára pedig az egységes európai párttá válás folyamatának megkezdését. Ennek jegyében – a Maastrichti Szerződés 1992. februári aláírását követően – 1992 novemberében megalakult az Európai Szocialisták Pártja;35 1993 decemberében megszületett a liberálisok európai pártja, HIX: I. m., 318–319. Robert LADRECH: Political Parties in the European Parliament = Political Parties and the European Union, 303. 34 HIX: I. m., 320. 35 LADRECH: Partisanship and Party Formation in European Union Politics, 174. 32

33

78


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 79

az

európai

belpolitikában

az Európai Liberális, Demokrata és Reformista Párt. Az európai szintű pártszerveződés megújulásának leglátványosabb bizonyítékát pedig a környezetvédő pártok szolgáltatták, akik 1993 áprilisában létrehozták a Zöld Pártok Európai Föderációját.

Az európai pártok ma Az európai pártok jogi létrejöttével hivatalosan megszülettek a közösségi politika azon szereplői, akik egy „hagyományosnak” tekinthető politikai rendszer meghatározó aktorai. Természetesen az idők folyamán a pártok tagsága és köre is bővült. Az északi, majd a keleti bővítés – különösen az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja esetében – újabb tagszervezetekkel erősítette az európai pártokat. A létező pártok bővülése mellett, élve a jogi elismertség adta lehetőséggel, folyamatosan születtek újabb szereplők a közösségi pártpolitikában. 2002-ben alakult meg a nacionalista és euroszkeptikus pártok európai képviseletére a Nemzetek Európája Szövetség (Alliance for Europe of the Nations). 2004-ben az európai parlamenti választások hatására valóságos pártalapítási hullám söpört végig a kontinensen. Ekkor alakult meg a centrista, az integrációt támogató pártokból álló Európai Demokrata Párt (European Democratic Party), a szocialista és kommunista pártok felölelő Európai Baloldal Pártja (Party of the European Left), valamint Európai Zöld Párt (European Green Party) néven egységes európai párttá vált a Zöld Pártok Európai Föderációja is. 2005ben két újabb euroszkeptikus párt jött létre: az azóta megszűnt Európai Független Demokraták Szövetsége (Alliance of Independent Democrats in Europe), illetve az EUDemokraták (EUDemocrats), amely azóta is működik. A pártalakulási sort végül egy újabb euroszkeptikus formáció, a Lisszaboni Szerződés ratifikálását elutasító írországi népszavazás eredményeként létrejött új párt, a Libertas zárja. A Libertas azonban sem a 2009-es európai parlamenti választásokon, sem pedig a megismételt írországi népszavazáson nem tudott jó eredményt elérni, így jövője meglehetősen bizonytalan. Összességében tehát az európai pártok körét tíz aktív szervezet alkotja, amelyek a kommunistáktól a nacionalistákig átölelik az ideológiai spektrum minden területét. Az ideológiai megoszlás mellett azonban megfigyelhető a területi törésvonal is. Az Európai Szabad Szövetség jelenléte – noha időről időre súlyos kohéziós problémákkal küzd – a regionalizmus politikai relevanciájára figyelmeztet, az euroszkeptikus pártok viszonylagosan nagy száma pedig azt mutatja, hogy az európai integráció is kezdi kitermelni a maga – akár törésvonalat is eredményező – konfliktusát a politikai térben. Az európai pártok jogállása az idők folyamán egyre részletesebb szabályozás által vált pontossá. A Maastrichti Szerződés inkább csak elvi jelentőségű deklarációját 1997-ben az Amszterdami Szerződés közelítette a mindennapokhoz, amikor lehetővé tette, hogy az európai pártokat a közösségi költségvetésből finanszírozzák. Ezt követően a 2001-es Nizzai Szerződés már egyértelműen a Tanács és az Európai Parlament feladatává tette – az együttdöntési eljárás hatályába utalva – az európai pártok részletes jogállásával és finanszírozásával kapcsolatos rendelet megalkotását. A 2003 novemberében elfogadott 79


2010.01.12.

8:16

Page 80


2004/2003/EK-rendelet lehetővé tette azon európai pártok közösségi költségvetésből való támogatását, amelyek képviselőkkel rendelkeznek az Európai Parlamentben, vagy a tagállamok nemzeti vagy regionális törvényhozásainak legalább egynegyedében képviselettel bírnak.36 További előrelépést jelentett az intézményesülés folyamatában, hogy egy 2007-es módosítás lehetővé tette az európai pártok számára pártalapítványok létrehozását. A szabályozás által kialakított jogi keretek értelmében az európai párt jogi személy, amely a székhelye szerinti tagállamban van bejegyezve. A pártnak tisztelnie kell az Európai Unió értékeit, nevezetesen a szabadság, a demokrácia és a joguralom alapvető elveit, továbbá tiszteletben kell tartania az emberi jogokat és az alapvető szabadságokat. Elismeréséhez szükséges, hogy induljon vagy indulni szándékozzon az európai parlamenti választáson, és a tagállamok egynegyedében vagy legalább három százalékot kapott a legutóbbi európai parlamenti választáson, vagy nemzeti szintű illetve regionális képviselettel rendelkezik. A pártok gazdálkodására vonatkozóan a rendelet a nemzeti szintű szabályozáshoz hasonló elemeket használ. Az európai pártoknak minden évben közzé kell tenniük gazdálkodásuk adatait, az ötszáz euró feletti adakozók nevét és az adakozás tényét. Nem fogadhatnak el adományokat évi 12 500 eurónál nagyobb összegben egy adakozótól, nem kaphatnak támogatást EP-frakcióiktól, továbbá a nemzeti tagszervezetek költségvetésének negyven százalékát meghaladó mértékben. Az európai pártok maguk nem támogathatják költségvetésükből a nemzeti tagszervezeteket, és költségvetésük legalább 25%-ának más, a közösségi költségvetésen kívüli forrásból kell származnia. A tilalom nem vonatkozik ugyanakkor az európai választási kampány finanszírozására. 2007 novemberében az EP elfogadta azt a jogszabályt, melynek alapján az európai pártok anyagi támogatást nyújthatnak a 2009-es európai választási kampányokhoz. A módosítás ugyancsak lehetővé teszi, hogy az egyik évben megtakarított forrásokat a következő évben használják fel. A bővülő lehetőségek keretében létrehozott európai pártalapítványok szintén hangsúlyosabbá teszik a pártok jelenlétét az európai belpolitikában. Ezek hozzájárulhatnak többek között nyilvános politikai vitákhoz, szemináriumokat, képzéseket és konferenciákat támogatnak, valamint fórumot biztosíthatnak a nemzeti politikai alapítványokkal és a tudományos élet szereplőivel végzett közös munkához.37 Amint látható, az európai pártok a közösségi jog szempontjából „elszakadtak” tagszervezeteiktől, és önálló életet élnek. A közösségi jog hozta létre magát a jogintézményt is, közösségi jogszabályok állapítják meg működési kereteiket, gazdálkodásuk többnyire független a tagállamokban működő pártok gazdálkodásától. Jogi értelemben tehát adottak egy közösségi szintű pártrendszer feltételei. Politikai és szociológiai értelemben mégis több elem is hiányzik ahhoz, hogy közösségi szintű pártrendszerről beszélhessünk.

Thomas Jansen: The Emergence of a Transnational European Party System, European View 3. (2006. tavasz), 53. Legfontosabb események az Európai Parlamentben, 2004–2009, www.europarl.europa.eu/elections2009/ highlights/product.htm?ref=20090120TMN46722&secondRef=0&language=HU§ion=3. 36 37

80


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 81

az

európai

belpolitikában

Létezik-e európai pártrendszer? A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt tudnunk kell, hogy mit értünk pártrendszeren. Jelen tanulmányban a pártrendszerek Giovanni Sartori által alkotott – és mára már klasszikussá vált – definícióját használom. Eszerint a pártrendszer olyan pártok alkotta rendszer, amelyet csakis több párt alkothat – vagyis az egypártrendszer ebben az értelemben nem pártrendszer –, és a pártok közötti versengésből eredő interakciók rendszeréből alakul.38 A definícióból következően egy pártrendszer léte az alábbi alkotóelemeket tételezi fel: több párt, közöttük létező verseny, valamint a verseny során kialakuló interakció. Az előbbi elemekből következően a pártrendszer szükséges jellemzője a rendszer elemei közötti konfliktus, amely a versengés és az interakció alapját adja. Ugyancsak fontos kritérium, hogy a versengésnek a pártrendszerek esetében tétje van. Hiszen mind a pártok közötti verseny, mind pedig – ebből adódóan – az interakció alapját a versengő pártrendszer legfőbb tétje végsősoron a hatalom, a kormányzás jogának megszerzése képezi. Ha a fenti elemek mentén vizsgáljuk a közösségi szintű pártrendszer létének kérdését, nyomban szembeötlik a nemzeti szintű pártrendszerekkel szembeni különbség. Kiindulási pontként megállapítható, hogy a közösségi pártrendszer legfontosabb szerkezeti alapeleme – a több párt léte – adott az európai belpolitikában. Amint a tanulmány eddigi okfejtéséből is látható, az elmúlt ötven év viszontagságoktól legkevésbé sem mentes folyamatainak eredményeként mára a közösségi jog elismeri és meghatározza az európai párt fogalmát, megállapítja létének kritériumait. Formálisan tehát minden rendben lévőnek látszik: az európai pártok jogilag léteznek, költségvetéssel, gazdálkodási-finanszírozási renddel, sőt újabban alapítványokkal is rendelkeznek. A formális jogi pozíció vizsgálatánál ugyanakkor fontos különbség a nemzeti szinten működő pártokhoz képest, hogy csak közvetett tagsággal rendelkeznek. Azaz – egy pártföderáció szerkezetét mutatva – egyén nem lehet európai párt tagja, csakis a nemzeti tagszervezetek. Vagyis az európai pártoknak nincsen a szó hagyományos értelmében vett tagsága. Ebből adódóan a párton belüli döntéshozatali folyamat már alapvetően nem a tagok, hanem a tagszervezetek, illetve a pártelitek közötti alkuk folyamata.39 Az így kialakuló föderális döntéshozatali struktúra az egész pártot „föderalizálja”, aminek következtében a transznacionális pártföderációk ugyan névben átalakulhattak egységes párttá, a valóságban azonban föderációk maradtak. A döntéseket továbbra is az egyes tagszervezetek politikai elitjei hozzák, jelentős teret engedve a folyamat során a nemzeti érdekek érvényesítésének és védelmezésének. A transznacionális pártok tehát csak annyiban nemzetekfölöttiek, amennyiben a nemzeti érdekeknek megfelelő, de azokon túlmutató érdekeket sikerül találni a párton belül; a sokak által áhított szupranacionalista mentalitásnak – a pártdeklarációk ellenére is – csupán ennek fényében van esélye az érvényesülésre.40 Giovanni SARTORI: Parties and Party Systems: a Framework for Analysis, ECPR Press, 2005, 39. Tapio RAUNIO: Why European Integration Increases Leadership Autonomy within Political Parties, Party Politics 8/4. (2002), 414. 40 Mogens N. PEDERSEN: Euro-parties and European parties. New arenas, new challenges and new strategies = The European Union. How democratic is it?, szerk. Svein Andersen – Kjell Eliassen, Sage, London, 1996, 16–17. 38 39

81


2010.01.12.

8:16

Page 82


A közvetlen tagság hiánya mellett egy másik fontos tényező sem jelenik meg az európai pártok esetében. Noha – amint a korábbiakban láthattuk – az európai pártszövetségek, később pártok történelmük során nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy egységes cselekvőként lépjenek fel az európai parlamenti választásokon, valójában ez mind a mai napig várat magára. A választási kampányban részt vevő pártok többsége ugyan már valamely európai párt tagjaként határozza meg magát, azonban a választásokon nem az európai pártok, hanem azok nemzeti tagszervezetei indulnak, saját programmal. A választók hasonlóképpen, amikor meghozzák döntésüket az európai parlamenti választások során, nem az európai, hanem saját nemzeti szintű pártjaikat – illetve programjukat és jelöltjeit – figyelik, helyezik mérlegre és ez alapján döntenek. Nemcsak a tagság és szervezete, hanem a választópolgár és az európai párt közötti kapcsolatra is pusztán a közvetettség jellemző. Mivel az európai parlamenti választások főszereplői továbbra is a nemzeti pártok, az európai pártok esetében hiányzik a közvetlen választópolgári legitimáció is.41 Hasonló következtetést vonhatunk le a politikai programok tekintetében is. Miközben a közösségi politikai elit nagy kohéziós erőt, és ebből adódóan alapvető jelentőséget tulajdonít az egységes európai pártprogramok megalkotásának, a legtöbb párt továbbra is legfeljebb a keretprogramokig jut el, a részleteket, a lényegi programalkotást a nemzeti szinten működő tagszervezetekre hagyja. Ebből adódóan az egymással versengő programok szempontjából is érvényes az a megállapítás, miszerint az európai parlamenti választások eredménye inkább a belpolitikai kérdésekről folyó vitákban dől el, az európai dimenzió és az Európa-politikai kérdések jobbára háttérbe szorulnak. Láthatjuk tehát, hogy a formálisan létező európai pártok valójában súlyos szervezeti és tartalmi hiányosságokkal küzdenek. A tagság, a közvetlen választópolgári legitimáció, illetve az egységes politikai program hiánya vagy fogyatékos volta olyan megkülönböztető jegyek, amelyek a pártrendszer meghatározásának első elemét – az európai pártok lényegi és valóságos létezését – vita tárgyává teszik. Hasonlóképpen járunk, ha a definíció másik elemét, a rendszerszerű működést tanulmányozzuk. Az európai pártrendszer lételemei közül az egyik legfontosabb hiányzó tényező a verseny. Igaz ugyan, hogy a pártok egyik legfontosabb feladatának tartott választási funkciót ellátják, jelölteket indítanak, mozgósítják a választópolgárságot, azonban ennek a választási és mobilizációs funkciónak a gyakorlása meglehetősen öncélú, mivel a hivatalért való versengés mint konfliktus- és rendszerképző elem szinte teljesen hiányzik. A választások eredményeként megalakuló – és javarészt valójában a nemzeti szintű pártok képviselőiből álló – Európai Parlament még az egymás után következő szerződésmódosításokban szabályozott hatáskör-bővülései ellenére is csak a gyengébb partner szerepét játssza el a Tanács mellett a közösségi döntéshozatalban. Ugyanakkor – noha itt is növekvő befolyásnak lehetünk szemtanúi – az Európai Parlamentbe bejutott pártoknak semmilyen szerepük nincs – hacsak nem kormánypártok hazájukban – az Európai Unió vezető tisztségviselőinek kiválasztásában. 41

HANLEY: I. m., 478.

82


Navracsics

2010.01.12.

Tibor:

8:16

Pártok

Page 83

az

európai

belpolitikában

Így van ez az Európai Unió legfontosabb, közösségi munkamódszer alapján működő testületének, a Bizottság tagjainak kiválasztásánál és kinevezésénél is. Noha – mint a Barroso által vezetett első Bizottság biztosjelöltjeinek meghallgatásánál láthattuk – a frakciók már ideológiai alapon formálják meg álláspontjukat és próbálják a más világnézetű jelölteket megszorongatni vagy éppen megbuktatni, a Bizottság összeállításánál még mindig kevésbé az EP-választási eredmények, sokkal inkább a tagállamok belpolitikai helyzete a döntő rendezőelv. Mivel a Bizottság tagjai nem az Európai Parlament többségének figyelembevételével, hanem „nagykoalíciós” alapon állnak össze, a parlamenten belül sem alakult ki a pártszerű működés alapjául szolgáló kormánypárt–ellenzék megosztottság, a pártok ideológiai kötelezettségeinek meglehetősen kevés szerepe van a parlament működésében. Tekintettel arra, hogy az európai parlamenti választások nem eredményeznek „kormányalakítást”, a verseny egyik legfontosabb eleme, a pártok közötti konfliktus is sokat veszít intenzitásából. A hatalmi dimenzió gyengeségével a pártrendszer szervezőelemeinek egyik legfontosabb dinamikus része, a konfliktus és az ezen, valamint a kooperáción alapuló interakció is sokkal alacsonyabb hőfokú a pártok között. Pártok közötti intenzív konfliktus hiányában nem alakul ki a választópolgárok lojalitása az európai szintű pártok iránt. Mivel ezeket az ideológiai és politikai küzdelmeket továbbra is a nemzeti szintű pártok vívják meg egymás között – hiszen ott van értelme, a választási győzelem ott kormányalakítással jár –, a választópolgárok érzelmi kötődése és a pártok közötti interakció rendszerszerű működése is elsősorban a nemzeti szinthez kötődik. Ha lassan is, de elmozdulás tapasztalható azonban ezen a területen is. A biztosi meghallgatások egyre erősebb pártpolitikai karaktere arra utal, hogy kialakulóban van az EP-választások és a Bizottság összetétele közötti politikai kapcsolat. Ez a jövőben megalapozhatja a pártok közötti intenzív ideológiai-politikai konfliktusok legfontosabb alapját, a hivatalért való versengést. Ennek jelenlegi hiánya, illetve korlátozott volta azonban nem teszi értelmetlenné a transznacionális pártok és politikai csoportjaik aktivitását a közösségi politika formálásában. A parlamenti bizottságokon keresztül – élve az EP hatáskörei által adott lehetőségekkel – meglehetősen élénk tevékenységet fejtenek ki, amelynek célja, hogy a közösségi döntéshozatalban minél nagyobb súlyú jelenlétüket biztosítani tudják.42 A transznacionális pártok ezen aktivitása teszi megragadhatóvá egyes elemzők szerint az európai pártrendszer kialakulási folyamatát.43 Szerintük az alakulóban lévő európai pártrendszert semmiképpen sem lehet fenntartások nélkül összevetni a hagyományos, nemzeti szinten megszokott pártrendszerekkel. Önmagában az EU szerkezete már új típusú megközelítést követel, amelynek jegyében az európai pártrendszer olyan föderáció pártrendszeréhez hasonlítható, ahol a nemzetiségi és regionális tagoltság eleve fékezőként hat a pártok egymás közötti versengésére. Konkretizálva az analógiát, Simon Hix szerint az európai pártrendszer leginkább a svájcihoz hasonlít, ahol a kantonrendszer 42 Richard CORBETT – Francis JACOBS – Michael SHACKLETON: The European Parliament, Cartermill, London, 19953, 136. 43 HIX: I. m., 331.

83


2010.01.12.

8:16

Page 84


és a nemzetiségi kulcsok a parlamenti férőhelyek eleve meghatározottá tételével erősen csökkentik a pártok választási mobilizációs képességét. A pártok azonban ettől még nem válnak fölöslegessé: a parlamentben, a politika formálása során kifejtett aktivitásukkal a svájci politika egyik legfontosabb cselekvőiként tudtak megmaradni. Hasonlóképpen a transznacionális pártok is – mint láthattuk – meglehetősen korlátozott mobilizációs képességgel rendelkeznek. Az EP-be való bejutásuk után azonban – a parlamentnek a jövőben vélhetően tovább növekvő hatásköreivel egyenes arányban – nagy és az idők folyamán egyre jelentősebb szerepre tesznek szert a közösségi politika alakításában. Azt láthatjuk tehát, hogy az európai pártrendszer esetleges kialakulásához vezető több évtizedes folyamat távol van még a végcéljától. Noha az elmúlt időszak fejleményei egy új politikai tér megjelenéséhez vezettek, az európai belpolitika még nem tudhat magáénak egy nemzeti szinten megszokott tulajdonságokkal bíró pártrendszert. Az európai pártok jogi, formális alapjai létrejöttek, a pártrendszerekre jellemző fontos tulajdonságok azonban még nem alakultak ki. Kulturális és intézményi hiányosságok egyaránt nehézkessé teszik ma még a pártrendszer fogalmi apparátusának alkalmazását az európai pártok közötti viszony leírására. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt hatvan év európai politikai történései egyre több olyan elemet tettek láthatóvá, intézményt teremtettek meg, amelyek egy, a jövőben megszülető európai pártrendszer irányába mutatnak.

84


2010.01.12.

8:16

Page 85


Túloldal (részlet)

85


2010.01.12.

8:16

Page 86

Kommentár • 2009|6 – Vita

Pápay György NÉHÁNY GONDOLAT A DEMOKRÁCIÁRÓL Reflexiók Megadja Gábor tanulmányára Megadja Gábor a Kommentárban közölt tanulmányában1 igen határozott bírálatot fogalmaz meg „a demokráciát” illetően. A bírálat keménysége azonban meglátásom szerint nem áll arányban annak megalapozottságával; a demokrácia kifejezés fentebbi, idézőjeles használata is arra hivatott utalni, hogy nem teljesen egyértelmű, a szerző kritikája pontosan mire is vonatkozik. Vagy amennyiben ez mégis egyértelmű, abban az esetben nem csekély fogalmi zavarról van szó, közelebbről a szerző által kritikával illetett „demokrácia-mint-vallás” és a demokrácia mint politikai rendszer egyoldalú, több szempontból is problematikus összemosásáról. Ezekre a problémákra fókuszálok az alábbiakban, s végezetül kitérek arra is, miért tartottam fontosnak hozzászólni Megadja Gábor írásához – reményeim szerint nem az „inkvizíció” pozíciójából. Vitathatatlan, hogy a II. világháborút követően a demokrácia sajátos diszkurzív győzelmének lehetünk szemtanúi: a 20. század második felétől szinte minden politikai rezsim – ideértve a totalitárius rezsimeket is – fontosnak tartja önnön demokratikus jellegének deklarálását, illetve annak hangsúlyozását, hogy bizonyos értelemben jóval demokratikusabb a vele szemben álló politikai rendszereknél. Éppígy vitathatatlan, hogy a „valóban” demokratikus – működő többpárti parlamentáris struktúrával rendelkező – társadalmak nyilvános diskurzusának egyes, főként baloldali-liberális beágyazottságú szereplői hajlamosak visszaélni a demokráciára való hivatkozással. Antidemokratikusnak nyilvánítani valakit vagy valamely politikai döntést számos esetben valóban egyfajta politikai furkósbotként szolgálhat, de ez önmagában még nem feltétlenül jelenti azt, hogy bármiféle gond volna a demokratikus legitimáció iránti igénnyel. A dohányzás elleni kampányok napjainkban tapasztalható, már-már bizarr kereszteshadjárat-jellege – amely jelenségről Roger Scruton fogalmaz meg érdekes gondolatokat konzervatív szemszögből2 – sem erősíti meg azt a következtetést, hogy a dohányzás ne lenne káros az egészségre, és ne lenne kívánatos a nemdohányzók táborának gyarapodása. Mindezzel együtt a demokrácia hívószavával való élés és visszaélés kérdésköre legitim, ráadásul kifejezetten érdekes vizsgálódási irány is lehetne. Megadja Gábor írása azonban ennél jóval ambiciózusabb. A szerző nem csupán azt állapítja meg, hogy napjaink közbeszédének gyakori jellemzője a demokrácia „mantrázása”, hanem azt is, hogy a demokrácia mellett nem szól több ezen mantrázásnál; ebben az értelemben lesz a demokrácia „vallássá”, a maga dogmáival és felkent papjaival. Egy gondolkodásmód (kvázi-)vallásos 1 MEGADJA Gábor: A demokrácia politikai vallása, Kommentár 2009/4., 56–68. (A tanulmányból vett idézetek oldalszámaira a főszövegben, zárójelben utalok.) 2 Vö. Roger SCRUTON: Ki, mit és miért? Nemzetek feletti kormányzat, legitimitás és az Egészségügyi Világszervezet, ford. Sellei István, Századvég, Budapest, 2000.

86


Pápay

2010.01.12.

György:

8:16

Néhány

Page 87

gondolat

a

demokráciáról

voltának hangsúlyozása persze bevett megoldás, ha dogmatikus jellegére akarunk rámutatni – lásd a marxizmus és a kommunizmus esetében –, de nem minden esetben segíti annak körültekintő értelmezését.3 Számomra legalábbis kérdéses, hogy a demokratikus – a demokráciában és a demokráciáról folytatott – politikai diskurzus időnként valóban „dogmatikus” jellege tényleg annak vallásos vonásaival magyarázható-e, s nem csupán arról van-e szó, hogy minden diskurzus, a természettudományoktól az irodalmi kánonok kialakulásáig feltételez bizonyos tekintélyelvű korlátozásokat. Ezeket lehet szeretni vagy nem szeretni – teljesen kiküszöbölni viszont minden bizonnyal nem lehet, már csak a diszkurzivitás természetéből adódóan sem4 –, de összességében nem érzem úgy, hogy más korok vagy társadalmak politikai diskurzusaihoz képest napjaink demokratikus közbeszéde olyan rosszul állna ezen a téren. A szerző szerint azonban a demokráciával nem csupán ez a probléma. Megadja Gábor számára a demokrácia filozófiai szempontból gyanús: egyfelől nélkülözi a jelentős filozófusok támogatását, másfelől – ha mégis akadnak támogatói – rossz (filozófiai) társaságba keveredik. Nézzük elsőként az előbbi felvetést. „[…] vajon hogy lehet az, hogy [a] nyugati hagyomány szinte egyetlen képviselője sem tartotta jónak a demokráciát, sőt a legnagyobbnak tartott gondolkodók egyenesen irtóztak tőle?” – teszi fel a kérdést a szerző (56–57).5 Kedvem volna visszakérdezni: vajon kire nézve rosszabb ez, a demokráciára vagy a filozófusokra? Hiszen a 20. század (filozófia)története éppen azt bizonyítja, hogy igen jelentős gondolkodók voltak képesek igen rossz politikai döntésekre, támogattak meglehetősen emberellenes rezsimeket, vagy legalábbis maradtak vakok azoknak rémtetteivel szemben.6 De ez csak elterelné a figyelmet a szerző eredeti kérdéséről és az abban rejlő történetietlen nézőpontról és/vagy fogalomzavarról. Mert mi is az, amit nem vett pártfogásába „a kétezer-ötszáz éves nyugati politikai gondolkodás”? Mennyiben beszélhetünk a demokráciáról, amit a filozófiai hagyomány jelesei mindig is fenntartásokkal kezeltek? Úgy tűnik, a szerző egy igen differenciálatlan demokrácia-fogalmat használ, hiszen a nagy filozófusok többségének egyáltalán nem lehettek releváns tapasztalatai a modern értelemben vett demokráciáról (sőt e kétBernard Yack szerint a modernitás baloldali politikai radikalizmusának megértését sem segíti, ha a vallás analógiáját alkalmazzuk rá, mivel így korábbról származó kategóriákat erőltetünk egy olyan jelenségre, amely sokkal inkább magyarázható a modernség gyökeresen új szabadság- és autonómiafogalma alapján. Vö. Bernard YACK: The Longing for Total Revolution, Princeton UP, Princeton, 1986. 4 Itt nem kell egészen Foucault-ig elmennünk; úgy vélem, Kuhnnak és a tudásszociológiának az ún. normál tudománnyal kapcsolatos megfigyelései más „normál” diskurzustípusokra is érvényesek, többek között a demokratikus politika diskurzusára. 5 Megadja John Deweyt említi a ritka kivételek egyikeként, akit azonban „a totalitárius demokrácia lovagjá”-nak nevez. Bevallom, nem igazán értem ezt a megjegyzést, mert bár Deweytól nyilván nem volt idegen a szerző számára kevésbé kedves „progresszivizmus”, gondolkodását a jobb- és baloldali totalitarizmus együttes elutasítása jellemezte. Ha korábban táplált is bizonyos hamis illúziókat a Szovjetunió iránt, a ’30as években általa elnökölt Trockij-bizottság munkája hozzájárult a sztálinisták és társutasok iránti gyanakvás kialakulásához az amerikai baloldali értelmiség köreiben. Ehhez lásd A fenyegetett demokrácia filozófusa: Sidney Hook című írásomat a Kommentár 2007/6. számában. 6 A „lista” meglehetősen hosszú, és Heidegger éppúgy ott szerepel rajta, mint a francia baloldali értelmiség vezető képviselői. A témához lásd Mark LILLA: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában, ford. Zsélyi Ferenc, Európa, Budapest, 2005. 3

87


2010.01.12.

8:16

Page 88


ezer-ötszáz év jelentős részében semmiféle demokráciáról sem). A tanulmány azonban mint a modernség tipikus politikai szüleményét illeti kritikával a demokráciát, a forradalmiság, az egyenlősítés eszméjét kapcsolva hozzá. Ez a látszólagos ellentmondás akkor oldható fel, ha „demokrácia” alatt egyfajta általános eszmét értünk, s teljességgel eltekintünk a demokrácia konkrét, gyakorlati megvalósulási formáitól. Így keveredhet a demokrácia, mint említettem, rossz társaságba, így szippanthatja magába a – számomra, bevallom, kissé tagolatlannak tűnő – voegelini gnózis-fogalom, s így állítható fel az a Rousseau–Bentham–Lenin „fejlődési” sor, amely a szekuláris Leviathán-állam felé vezet, „ahol az egyének a kollektív létező egyszerű alkotórészeivé válnak, és nem formálhatnak jogot az ellenállásra, bármit tegyen is a hatalom – hiszen a hatalom ők maguk” (63). Ha mindez csupán egyfajta ideologikus gondolkodásmód kritikájaként jelenne meg, amely a demokráciára egyfajta evilági utópiaként tekint, és amely – készséggel elismerem – része napjaink politikai gondolkodásának, akkor valószínűleg csak egyes részleteket illetően lenne vitám Megadja Gáborral. Sajnos azonban itt is a demokrácia-fogalom differenciálatlansága köszön vissza, hiszen az írásban mindez a demokráciára vonatkozik mint a modernitás szekularizmusának, individualizmusának és – gyanítom – oakeshotti értelemben vett politikai racionalizmusának termékére. Persze semmi sem zárja ki, hogy bizonyos „nagybetűs” fogalmak alatt vonjunk össze általunk dicsérni vagy temetni kívánt jelenségeket (a Demokrácia, a Felvilágosodás, az Egyház stb.), de míg ez polemikus szempontból kétségkívül hasznos, addig a tisztánlátást csak ritkán szolgálja az adott kérdéskörökben. A fenti példák egyikénél maradva: beszélhetünk ugyan általában a Felvilágosodásról, s ez számos kontextusban hasznos egyszerűsítésként szolgálhat, de óhatatlanul hajlamos elfedni például a nem éppen nüansznyi különbségeket a francia és a jóval kevésbé radikális skót-angolszász felvilágosodás, illetve azok politikai, vallási és egyéb vonatkozásai között. Hasonlóképpen mondhatjuk azt, hogy a „modern demokrácia problémájánál nem kerülhetjük meg a szekularizáció jelenségét” (60), és kárhoztathatjuk ezt a tendenciát, de ezzel máris kizárólag Európára fókuszálunk, szem elől tévesztve többek között azt a tényt, hogy Amerikában a demokrácia nem áll szükségképpen szemben a vallással, sőt itt állam és egyház szétválasztása – pontosabban az államilag kivételezett egyház hiánya – éppen a kereszténység megerősödését szolgálta.7 A demokrácia mint ideológia és a demokrácia mint politikai rendszer nagyvonalú összemosása ráadásul nemcsak hasonló részletkérdések szőnyeg alá söpréséhez, hanem ennél jóval nagyobb horderejű kijelentésekhez vezet. Ilyen például annak megállapítása, hogy „Noha a mai politikai dogmatika a demokráciát szembeállítja a zsarnoksággal és diktatúrával […], ez a nézet nehezen védhető. A modern totalitarizmus sokak szerint a demokrácia egyik formája.” (63) Én ellenben – akár a szerző által hivatkozott Arendttel és Strauss-szal szemben is – úgy vélem, ha a demokráciát olyan genusként kezeljük, Az Economist szerzőpárosa amellett érvel, hogy az Egyesült Államokban a vallásszabadság alkotmányos garanciái olyan kompetitív vallási „piacot” teremtettek, amely nagyban hozzájárult a különböző keresztény felekezetek innovatív megújulásához és megerősödéséhez. Vö. John MICKLETHWAIT – Adrian WOOLDRIDGE: God is Back, Penguin Press, New York, 2009. 7

88


Pápay

2010.01.12.

György:

8:16

Néhány

Page 89

gondolat

a

demokráciáról

amelynek akár a totalitarizmus is speciese lehet, azzal olyannyira kiüresítjük ezt a fogalmat, hogy ezután legfeljebb árnyékbokszolásra lesz alkalmas. A demokrácia és a totalitarizmus szembeállítása lehet ugyan a „politikai dogmatika” (közmegegyezés?) része, mégis nehéz elképzelni, miként is lenne érdemes másképpen gondolkodni a 20. század történetéről – különösen a II. világháborúról és a hidegháborúról –, mint demokratikus és totalitárius rendszerek szembenállásáról. Állíthatjuk azt, hogy a liberális demokráciának és a totalitarizmusnak bizonyos szempontból közösek a gyökerei – melyek a szerző által kárhoztatott modernitás talajába kapaszkodnak –, de a történelmi tapasztalatok tükrében meglehetősen nehéz lenyelni azt a feltételezést, hogy ennek következtében a demokrácia és a totalitárius zsarnokság között ne lenne semmiféle lényegi különbség. Ezt csak egy végletesen teoretikus álláspontról lehet kijelenteni, ahonnan szemlélve a történelem „esetlegességei” jelentéktelen apróságoknak tűnnek. Ha azt állítjuk, hogy filozófiai szempontból a (tömeg)demokrácia nem tűnik jobbnak a totalitarizmusnál – nos, úgy vélem, az megint csak annál rosszabb a filozófiára nézve. Ezt a túlzottan teoretikus megközelítést jól szemlélteti a szerző egy másik, az írás konkludáló kérdéseit felvezető megjegyzése is: „Joggal vethető fel persze az, hogy a nyugati liberális demokráciák mégiscsak működnek, és többé-kevésbé stabilak. A kérdés pusztán az marad: vajon attól működőképesek-e, mert megtalálható benne a demokrácia elve, vagy azért, mert emellett számos más elv is szerepet kap?” (68) A kérdés leginkább a „mi lett volna, ha” típusú felvetésekre emlékeztet: vajon ugyanígy alakult volna-e Európa története, ha nincs liberális demokrácia? (Ha nincs kereszténység, ha Lenin és Hitler tisztes polgári foglalkozást választ stb.) Érdemes-e azon gondolkodnunk, hogy vajon a nyugati demokráciák azért működőképesek és stabilak, mert demokratikusak, vagy annak ellenére? Számomra igencsak intuícióellenesnek tűnik azt feltételezni, hogy a Nyugat legújabb kori történetének és – tegyük hozzá – sikereinek képletéből kihagyható lenne „a demokrácia elve”. Ha nem fogadjuk el azt a naiv vagy inkább bornírt nézetet, amely szerint a kommunizmus alapvetően szép eszme, csak a megvalósítása sikerült rosszul – márpedig szerintem joggal nem fogadjuk el –, akkor fordítva is hasonlóképpen kell eljárnunk. A politikai rendszerek próbája a gyakorlat, és úgy tűnik, a gyakorlatban a demokrácia egész jól vizsgázott az elmúlt évszázad során. Hogy ez a gyakorlati(asa)bb nézőpont miért nem jelenik – nem jelenhet – meg Megadja Gábor írásában, arra az általa adott demokrácia-definíció kínál magyarázatot. A szerző értelmezése szerint a „demokrácia egyrészt utópia, deontikus kategória, amelyben az autonóm emberek önmeghatározó közösségének képe jelenik meg, másrészt olyan politikai módszer, techné, amely a kívánatos állapotok megteremtésére önmagában alkalmas” (67). Ebben a megközelítésben a demokrácia elsősorban ideológia, méghozzá viszonylag egységes ideológia, amelynek minden konkrét megjelenési formája ezen ideológia gyakorlati megvalósítását szolgálja. Én ezzel szemben úgy látom, a demokrácia elsősorban inkább tekhné – hogy ennél a kifejezésnél maradjunk –: olyan kormányzati forma, amely a hatalmat gyakorló személyek kiválasztásának és legitimálásának sajátos módszerén és intézményes struktúráin alapul. Ez nem jelenti azt, hogy kialakulásához ne lett volna szükség bizonyos normatív – de nem feltétlenül utópikus – esz89


2010.01.12.

8:16

Page 90


mékre, s hogy ne kapcsolódna hozzá jelenleg is számos normatív elgondolás. Ezek az elgondolások azonban meglehetősen heterogének: a demokratikus politikai diskurzus résztvevői igen különböző demokráciafelfogásokkal, -koncepciókkal rendelkeznek. Hadd hivatkozzam ezen a ponton egy olyan szerzőre, aki „affirmatív”, de mégis rendhagyó módon viszonyult a demokráciához. Az osztrák származású közgazdászra, Joseph Schumpeterre gondolok, aki 1942-ben publikált Capitalism, Socialism and Democracy című munkájában fontos megkülönböztetést tesz a demokrácia két elméleti megközelítése között.8 Az első voltaképpen a népuralom ideológiája – ezt nevezi Schumpeter a demokrácia klasszikus doktrínájának –, s mint ilyen, közel áll ahhoz, amit Megadja Gábor bírál. A demokrácia másik, Schumpeter által támogatott elmélete ezzel szemben úgy tekint a demokráciára, mint a politikai hatalomért folytatott versengés intézményesen szabályozott módjára. E felfogás szerint a demokráciát nem a közjó valamely ideája különbözteti meg más rendszerektől, hanem olyan, jóval prózaibb tényezők, mint a politikai hatalomért eséllyel versengő pártok száma.9 A schumpeteri modell nem az önmeghatározó közösség eszméjéből indul ki, hanem a hatalomért versengő elitekből, a demokratikus politika konfliktusos természetéből. E „kompetitív” koncepció tehát kifejezetten realisztikus, a klasszikus doktrínához képest már-már pesszimista képet fest a demokráciáról. Mégis elmondhatjuk, hogy Schumpeter nagy reményeket fűzött hozzá: a ’40-es években megjelent, sajátosan ironikus könyve látszólag a szocializmus megvalósulásának elkerülhetetlenségét állítja, de végkicsengését tekintve éppen annak a várakozásnak ad hangot, hogy a demokrácia a maga kompetitív struktúrája révén képes lesz a szocialisztikus törekvések „felszívására”, integrálására és ezáltal – legalábbis részlegesen – azok radikalitásának kioltására.10 A demokrácia sikere többek között valószínűleg éppen annak tudható be, hogy mint politikai rendszer számos különböző politikai meggyőződés magában foglalására alkalmas – akár magával a demokráciával kapcsolatos különböző, egymással versengő nézetekére is. Ezek egy része kétségkívül radikális és ideologikus, de a képviseleti demokrácia egyelőre teljességgel alkalmasnak tűnik „kordában tartásukra”, amit talán a kortárs normatív demokráciaelméletek és az aktuális demokratikus politikai gyakorlat szembetűnően mély szakadéka szemléltet legjobban. Akár úgy is fogalmazhatunk – kinek jó hír ez, kinek rossz –, hogy a modern képviseleti demokrácia meglehetősen konzervatív politikai rendszer, a kifejezés egyfajta tágabb értelmében.11 Ennek következtében a demokrácia és 8 Lásd a mű legújabb kiadásában: Joseph SCHUMPETER: Capitalism, Socialism and Democracy, Harper, New York, 2008, 250–284. 9 Hasonló kritériumot fogalmaz meg Raymond Aron is (vö. Demokrácia és totalitarizmus, ford. Kende Péter, L’Harmattan, Budapest, 2005, 50–60). Az egy és a két (vagy több) párt közötti különbség esetén, úgy tűnik, a mennyiség valóban átcsap minőségbe… 10 Schumpeter iróniájához lásd Jerry Z. MULLER: Capitalism, Socialism and Irony. Understanding Schumpeter in Context, Critical Review 1999/3–4., 239–267. 11 Emellett érvel például az amerikai bíró és jogtudós, Richard Posner, aki szerint a képviseleti demokrácia sokkal inkább képes normális mederben tartani a politikai változásokat, mint egy olyan szűk elit által kormányzott rendszer, amely elitnek nem kell versengenie a demokratikus felhatalmazásért – magyarán a választópolgárok szavazataiért –, és így nem kell tekintettel lennie szélesebb tömegek véleményére. Vö. Richard POSNER: Law, Pragmatism and Democracy, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 2003, 168.

90


Pápay

2010.01.12.

György:

8:16

Néhány

Page 91

gondolat

a

demokráciáról

a vele kapcsolatos normatív elgondolások viszonya igen sajátos: számos, a különféle demokráciaelméletekben felmerülő szempont – szabadság, egyenlőség stb. – hatékonyan hozzájárulhat a demokrácia széleskörű támogatottságához, még akkor is, ha ezen szempontok a gyakorlatban korántsem olyan hangsúllyal jelentkeznek, mint az adott elméletekben. Itt nem kell feltétlenül a hegeli ész cselére gondolnunk – bár talán hivatkozhatnánk arra is –, sokkal inkább arról van szó, hogy a demokráciát alapvetően nem az elmélet, hanem a gyakorlat legitimálja. Amiből viszont az következik, hogy a demokrácia melletti állásfoglalásnak nem kell szükségképpen vallásos jelleget öltenie; ha már választanunk kell, egyéni vérmérsékletünk szerint választhatjuk azt a churchilli érvelést is, amely szerint a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, leszámítva mindazokat, melyeket eddig a történelem során kipróbáltak. Ez utóbbiból viszont a magam részéről nem szívesen engednék. Bármiféle különösebb inkvizítori hevület nélkül hajlamos vagyok aláírni azt a kijelentést, hogy a demokrácia jobb, mint bármely más létező kormányzati forma – legalábbis számunkra, „modernek” számára. Egy ilyen kijelentés természetesen nem tehető előzetes normatív elköteleződések nélkül, melyek ez esetben elsősorban a nyugati civilizáció számos értéke, köztük is különösen a köz- és magánszabadság ezen kultúrkörben kialakult felfogása melletti elköteleződést jelentik. De ebben, úgy érzem, nincsen közöttünk nézeteltérés Megadja Gáborral. Amennyiben viszont elfogadjuk, sőt védelmezendőnek találjuk ezeket az értékeket, nemigen kínálkozik számottevő alternatíva a demokrácia mellett. Persze minél erőteljesebb elméleti szűrőn keresztül nézzük, a demokrácia annál tökéletlenebb politikai rendszernek tűnik. De egy pillanatra félretéve ezt a szűrőt, az európai és még inkább a hazai – sokszorosan megtört – politikai hagyományokat tekintve nem könnyű megmondani, milyen gyakorlati lehetőségek kínálkoznak helyette. Természetesen lehet kritikával illetni a modernitást mint olyat, s visszavágyni egy azt megelőző szellemi konstellációba. Ám a demokrácia ezen alapuló kritikája gyakorlati szempontból semmivel sem tűnik relevánsabbnak számomra, mint azoknak az ellenvetései a demokrácia aktuális működésével szemben, akik ezeket egy radikális-utópikus – esetleg „vallásilag motivált” – demokráciaeszmény nevében fogalmazzák meg.12 S ha már „gyakorlati szempontokról” esett szó, hadd tegyem lezárásképpen világosabbá, miért is éreztem fontosnak reagálni Megadja Gábor írására. Egyfelől a magyar társadalomban is igen heterogén elképzelések élnek a demokráciáról, s egyre jellemzőbb az abból való kiábrándulás – részben éppen a demokráciával kapcsolatos elképzelések és (korábbi) túlzott elvárások, valamint a valós politikai gyakorlat ütközése miatt. Ebben a helyzetben a képviseleti demokrácia működésének körültekintő vizsgálatát és akár a túlzott igényekkel fellépő demokráciaelméletek kritikáját sokkal adekvátabb intellektuális feladatnak érzem, mint a demokrácia nagyívű általánosítáAhogyan arra Posner rámutat, a túlzottan normatív szemléletű demokráciaelméletek könnyen türelmetlenné tehetnek a demokratikus politikai gyakorlattal szemben, így esetenként szintén a demokrácia kritikáját erősítik, sőt akár kifejezetten antidemokratikus következményeik is lehetnek, amennyiben megkérdőjelezik a szerintük „nem eléggé demokratikus” módon meghozott döntések legitimitását. Vö. Uo., 130–157.

12

91


2010.01.12.

8:16

Page 92


sokon alapuló, átfogónak szánt bírálatát. Másfelől, s ezt különösen fontosnak tartom hangsúlyozni egy konzervatív orgánumban, igen szomorú fejleménynek tartanám, ha a demokráciával kapcsolatos szkepszis a hazai konzervatív értelmiség körében is általánosan elfogadottá válna. Nem értek egyet ugyanis Megadja Gáborral abban, hogy a demokrácia gyengítené a határozott politikai vagy erkölcsi elvek melletti elköteleződést. Épp ellenkezőleg, a politikai versengésen alapuló képviseleti demokrácia pontosan azt feltételezi, hogy polgárai erősen elkötelezettek – csak éppen igen különböző elvek és értékek iránt. Ha pedig a konzervativizmus hívei hatékonyan kívánnak fellépni az általuk képviselt értékek mellett, akkor nem engedhetik meg maguknak azt a hihetetlen luxust, hogy pusztán teoretikus megfontolások miatt általánosságban „lemondjanak” a demokráciáról, és hogy ne törekedjenek a demokratikus tekhné jobb megértésére.

Falu II.

92


2010.01.12.

8:16

Page 93


Megadja Gábor DEMOKRÁCIA, DOGMATIKA ÉS TOTALITARIZMUS Válasz Pápay Györgynek Pápay György igen kimerítő választ és kritikát fogalmazott meg A demokrácia politikai vallása című írásommal kapcsolatban. Számos kérdés merül föl, melyekre e rövid keretek között nem áll módomban hosszasan válaszolni. Igyekszem a legfontosabb pontokat érinteni, és azokra röviden reagálni.

* 1. A probléma nem a demokratikus legitimitás iránti igény, hanem annak abszolutizálása, totalizálása. A „demokratikus” elem, ha úgy tetszik, végigkíséri az európai politikai kultúra történetét, és elemként az egyébként nem demokrata Arisztotelész is fontosnak tartotta. A probléma az, amikor a demokrácia elvárása és elve egyeduralkodóvá, mindent felülíróvá válik, amikor nincs olyan elv és gyakorlat, amely ellensúlyozná. 2. A vallásos jelleg hangsúlyozása abból a – főleg voegelini – felismerésből fakad, hogy akármennyire is modern legyen egy irányzat vagy diskurzus, minden kétséget kizáróan fölfedezhetünk benne vallási szimbólumokat és azok használatát. A (voegelini) kérdés arra vonatkozott: vajon e szimbólumok mennyire helyesek a valóság megjelenítése szempontjából? Nem hiszem, hogy a modernek szabadság- és autonómiafogalma példa nélküli volna, hiszen pont a gnosztikus és eretnek keresztény irányzatok korábbi megjelenéseiben találhatunk rájuk példákat. 3. A filozófia kontra demokrácia témája régi: Platón jellemzően az előbbi, míg Richard Rorty az utóbbi mellett döntött. Hogy e szembenállás kiket minősít, az elgondolkodtató. Kérdés például: nem lett-e igaza Platónnak a demokráciából kialakuló zsarnokság tekintetében, amikor a weimari köztársaság példáját nézzük? Az Állam néhány könyve mintha e folyamat világos leírása lenne. Nem lett-e Tocqueville-nek igaza a demokrácia centralizmusával és konformizmusával kapcsolatban? Nem igaz-e Arisztotelész azon állítása, hogy a demokrácia a törvény uralmát a többség uralmára cseréli? Heidegger és főleg a baloldali franciák felsorolása nem semlegesíti az emigránsok (Arendt, Voegelin, Strauss, Kolnai, Polányi stb.) érveit, akik nagy része jellemzően előbbiekkel szemben is érvelt. Valószínűleg ezért lehet, hogy a liberális demokrácia végső győzelmét megjósoló Fukuyama a Strauss-szal vitázó Kojéve-től vette elméletét; attól a Kojéve-től, aki a történelem végét az univerzális és homogén államban látta, ahol az értelmiségi nyíltan tanácsot ad a zsarnoknak. Talán az sem véletlen, hogy Strauss fontosnak látta a különbségtételt a filozófus és az értelmiségi között. (Nem tartom továbbá szerencsésnek Dewey kapcsán a Trockij-bizottságra való hivatkozást: Trockij any93


2010.01.12.

8:16

Page 94


nyira lett az anti-sztálinista haladó baloldal szentje, amennyire Sztálin ellenfele volt. Mindemellett azonban Trockij a terror elkötelezett híve és alkalmazója volt.)1 4. A szerző „történetietlen” nézőpontomat emeli ki, valamint azt, hogy spekulációk találhatók írásomban („mi lett volna, ha…”). Vajon véletlen-e, hogy az eddig ismert történelem legborzalmasabb rezsimjei épp a „demokratikus haladás” talaján bontakoztak ki és váltak uralkodóvá? Hogy a háborúk ekkor váltak totálissá, hogy ekkor kezdték el a rezsimek érzékelni „demokratikus” mivoltukra való állandó hivatkozást? Véletlen-e a tömegek támogatása, a zsarnokság fel nem ismerése, ahogyan azt Strauss leírta? Vajon nem gyakorlatiak akkor azon emigráns szerzők érvei, akik megtapasztalták e korszak borzalmait, akiknek származásuk illetve nézeteik miatt üldöztetést kellett elszenvedniük? 5. Amerika puritán alapítói még fontosnak érezték hangsúlyozni a különbséget a res publica és a demokrácia között. Levelezéseikben talán a legérzékelhetőbb e különbségtétel. Egyes alapítók odáig mennek, hogy a demokráciát jobban gyűlölik, mint az eredendő bűnt. 6. Pápay György javaslata – miszerint a demokrácia deontikus, utópikus felfogásától tekintsünk el, és hagyatkozzunk pusztán techné-jellegére, a versengő demokrácia schumpeteri modelljére – számomra nem túl meggyőző. (Mindamellett, hogy tényleg nem világos, mit is jelent a demokrácia – ezt én is igyekeztem hangsúlyozni írásomban.) A versengő érdekeket vajon milyen normatív mércének kell alávetni? És ha nem kell, és a versengő demokrácia maga a norma, akkor milyen alapon ítéljük el azokat az erőket, amelyek hatalomra kerülnek, konkrét politikai gyakorlatuktól függetlenül? Ha a többség szavazataiért versengő zsarnok megnyeri a többséget, akkor az a kompetitív demokrácia normája szerint elfogadható? E ponton ismét az emigránsoknak kell igazat adnunk: a modern tömegdemokrácia elveszítette a hagyományos mércéket, így a zsarnokság felismerésére sem képes. Az egyetlen mérce a „versengés” lesz, talán kiegészítve ezt a posztmodern erőkultusszal, ahol nem az erényesség, becsület, tisztesség számít, csak az, kié a hatalom és ki tudja megszerezni azt. (Ez esetben Nietzschének, a marxistáknak, a posztmoderneknek és Schmittnek van igaza.) A „versengő demokrácia” ezek szerint valóban nem ad választ (de még meg sem próbál választ adni) az igazság, igazságosság, helyes döntések kérdéseire, erkölcsi perplexusainkra. 7. Kérdés, mennyire összeegyeztethető a nyugati civilizáció védelme és a demokrácia védelme, már a tekintetben, ahogyan Pápay György említi. Mert egyrészt inkább a demokráciával szemben kritikus/ellenséges filozófusokat kárhoztatja, ugyanakkor a nyugati civilizációt védelmezendőnek tartja, erre pedig a demokrácia technéjének eszközét tekinti legalkalmasabbnak. Kérdés: van-e nyugati civilizáció a kárhoztatott antik és keresztény filozófusok és követőik nélkül? Vajon a totalitárius demokráciák elől menekülő emigránsok a nyugati civilizáció ellenségei-e? A nyugati civilizáció története tényleg egy üdvtörténet a demokrácia felé? Nem lehetséges, hogy amit fontosnak érzünk a Lásd Leon TROCKIJ: Terrorism and Communism, www.marxists.org/archive/trotsky/1920/terrcomm/ index.htm.

1

94


Megadja

Gábor:

2010.01.12.

8:16

Page 95

Demokrácia,

dogmatika

és

totalitarizmus

nyugati civilizációból, az már jóval a modern demokrácia előtt, sőt sok esetben annak ellenére létezett (törvény uralma, szabadságjogok, parlamentarizmus stb.)? Ki reprezentálja jobban a civilizációt, Szókratész vagy az őt halálra ítélő demokrácia?2 8. Továbbra sem tudok egyetérteni a techné-szemlélettel: az embereknek nézeteik vannak, eszméik és erkölcsi elköteleződéseik alapján döntenek, nem pedig személytelen mechanizmusok egyszerű játékszerei, mely mechanizmusok felismerése a „szakértőkre” vár, azok hatékonyabb uralása céljából. 9. Az alapvető nézeteltérés azonban az előfeltevésekben rejlik. Írásom nem pártpolitikai program, hanem eszmetörténeti fejtegetés vagy gondolatkísérlet. Így a demokrácia elfogadására vonatkozó politikai jó tanácsot írásom nem is cáfolja. Egy eszmetörténeti vagy filozófiai írásnak azonban nem célja a választások megnyerése, így talán megengedhető az a „luxus”, hogy ne a status quo kritikátlan híveként nézzünk egyes problémákra, legyen az akár a demokráciáé. A kérdésem viszont marad a régi: vajon a jelenlegi liberális demokráciák azért élhetők-e, mert demokráciák (ez esetben a „demokrácia” elvének kiterjesztése lesz a feladat, ami nem csak bel-, hanem külpolitikai, ideológiai program is, lásd az I. világháborút és mondjuk Irakot), vagy azért, mert számos nemdemokratikus előfeltételre épülnek – mint tekintély, hagyomány, vallás? Utóbbi esetben nem a „több demokrácia”, hanem egy helyesen értelmezett pluralizmus a megoldás, a folytonos egyensúlyozás, melyben nem-demokratikus elvek és gyakorlatok is helyet kapnak.

* Szemben a politikusi jó tanáccsal, az eszmetörténettel és filozófiával foglalkozó konzervatívok esetében sokkal fontosabb az, hogy folyamatosan szem előtt tartsák a jó rend problémáját ahelyett, hogy egy politikai rendszer elkötelezett híveivé szegődnének.

2 Olybá tűnik, Szókratész problémája később is felmerült, ezek szerint a kétezer-ötszáz éves hagyomány ismerte a problémát, ahogyan később is. Lásd Leo STRAUSS: Az üldöztetés és az írás művészete, Atlantisz, Budapest, 1994.

95


2010.01.12.

8:16

Page 96

Kommentár • 2009|6 – Re:censor

Halm Tamás A GAZDASÁGI VÁLSÁG – OKOK ÉS TANULSÁGOK A Critical Review különszáma A 2008-ban kirobbant gazdasági válság okainak feltárása és a megfelelő következtetések levonása napjaink egyik legérdekesebb és legnagyobb jelentőségű intellektuális kihívása. Olyan alapvető kérdések vetődnek fel itt, mint az állam és az állami szabályozás megfelelő helye a gazdaság működésében, a kapitalizmus mint gazdasági és politikai rendszer életképessége, a közgazdaságtan uralkodó elméleteinek helytállósága, gyakorlati relevanciája. A fenti kérdésekre természetesen számos újságcikk, tanulmány és könyv próbált választ adni a válság kirobbanása óta eltelt időben. E vizsgálódások azonban gyakran nagyon is különböző, s nem ritkán egymással szöges ellentétben álló következtetésekre jutottak. Egyes vélemények szerint a válság egyértelműen a kapitalizmus – vagy legalábbis a kapitalizmus szabályozatlan, laissez-faire változatának – kudarca, más vélemények ugyanakkor éppen hogy a gazdaság működésébe való túlzott állami beavatkozást okolják a válságért. Szinte külön iparág alakult ki a válság felelőseinek felkutatására és – a műfaj szabályaitól s a szerző vérmérsékletétől függően – pellengérre állítására: a potenciális felelősök listáján a kapzsi bankárok, rövidlátó és/vagy korrupt politikusok, a gondatlan hitelminősítő intézetek, a pénzügyileg felelőtlen amerikai fogyasztók, a valóságtól elrugaszkodott modelleket készítő közgazdászok és George W. Bush elnök egyaránt szerepelnek. A magyarázatok és vélemények sokfélesége mellett a válságról alkotott átfogó kép kialakítását az is megnehezíti, hogy számos tanulmány csak a válság egy-egy részkérdésével foglalkozik. A válság okainak elemzése tehát egy nagyon is lezáratlan, forrásban lévő és rendkívül szerteágazó kutatási terület. A Critical Review válsággal foglalkozó száma1 az eddigi egyik legátfogóbb kísérlet arra, hogy képet nyújtson arról, milyen tudományos igényű magyarázatok, interpretációk születtek a válság okairól és következményeiről. A szerzőgárda rendkívül impozáns: a két Nobel-díjas (Joseph Stiglitz és Vernon Smith) mellett legalább két Nobel-díj-„várományos” szerzőtől (Daron Acemoglu és John B. Taylor) is olvashatunk tanulmányokat. A válogatás fontos erénye a többhangúság: tucatnyi tanulmányt tartalmaz neves szerzőktől, melyek között mind egy-egy részkérdésre koncentráló, mind pedig a nagy egészet megrajzolni kívánó írásokat találhatunk. A tanulmányok tónusa jellemzően higgadt-elemző, ugyanakkor a szerzők nem riadnak vissza az őszinte, kemény, provokatív következtetések kimondásától sem. A kötet nem söpri szőnyeg alá a szakértők között fennálló véleménykülönbségeket sem: a főbb vitatott kérdésekben rendre mindkét ol1 Critical Review 21/2–3. (2009) Special Issue: Causes of the Financial Crisis. (A Critical Review interdiszciplináris társadalomtudományi folyóirat.)

96


Halm

Tamás:

2010.01.12.

A

8:16

gazdasági

Page 97

válság

–

okok

és

tanulságok

dal szóhoz jut. A kötetet – vagy akárcsak az összefoglaló bevezető tanulmányt – elolvasva az olvasó jó képet kaphat arról, hol tartunk most a válság okainak feldolgozásában, következményeinek feltárásában, a következtetések levonásában.

* A kötet szerkesztője (és egyben a lap alapítója), Jeffrey Friedman bevezető tanulmányában (A Crisis of Politics, Not Economics – Complexity, Ignorance and Policy Failure) felvázolja a válság kialakulásának a szerzők írásai nyomán kialakuló anatómiáját. Nagyjából konszenzus övezi azt a nézetet, hogy a gazdasági válság közvetlen okozója az amerikai jelzálogpiaci buborék összeomlása volt.2 Bár a buborékjelenségek korántsem tekinthetők újnak és minden bizonnyal a kapitalista gazdaság működésének velejárói, az ingatlanpiaci buborék gyors és nagyméretű növekedésében és hirtelen kipukkanásában döntő szerepe volt szabályozói környezetnek, amely a hátrányos anyagi helyzetű csoportok lakáshoz jutását különböző, a lakáspiac és a hitelezés működését torzító beavatkozásokkal kívánta segíteni. Az amerikai jegybank kamatpolitikája szintén a lakáshitelezés expanzióját támogatta: a 2001-es dotcom-válságot követően ugyanis a Fed a gazdaság élénkítése és egy recesszió megelőzése céljából több mint 5 éven át alacsonyan tartotta a kamatlábakat. Mindezen hatások következményeként bankok egyre nagyobb mértékben kezdtek lakáshiteleket nyújtani olyan ügyfeleknek is, akiket hagyományosan hitelképtelennek vagy rossz hitelképességűnek tartottak és ezért elkerültek (subprime hitelezés). Ezzel párhuzamosan egyre inkább teret nyert a jelzáloghitelek értékpapírosítása is.3 Mint minden buborék, végül a jelzálogpiaci is kipukkant: az optimizmust pesszimizmus váltotta fel, és az ingatlanárak az évek óta tartó töretlen emelkedés után meredeken esni kezdtek. Önmagában ebben semmi különös nem volt: a válság egyediségét az adta, hogy az ingatlanpiacot érő sokk az egész pénzügyi rendszert, majd azon keresztül a világgazdaságot is megrendítette. A válság átviteli mechanizmusának kulcsa a már említett ingatlanhitel-fedezetű értékpapírokban volt. Ez utóbbiak ugyanis a válság kirobbanásáig – a hitelminősítő intézetek értékelése alapján – kiemelten biztonságos befektetéseknek számítottak. Az ingatlanpiac összeomlását és a nemteljesítő ingatlanhitelek számának megugrását követően azonban teljes bizonytalanság alakult ki azt illetően, hogy ezek az értékpapírok valójában mennyire tekinthetők biztonságosnak, és ennek megfelelően mennyi a valós piaci értékük. Fokozta a bizonytalanságot, hogy nem lehetett pontosan tudni, melyik piaci szereplő mennyit birtokol ezekből az eszközökből, s ennek megfelelően a lakáspiaci válság mennyire rendíti meg a helyzetét. Erre a kiszámíthatatlan helyzetre a piaci szereplők úgy reagáltak, hogy gyakorlatilag beszüntették az Ingatlanbuborék alatt azt a jelenséget értjük, amikor az ingatlanok ára – mintegy öngerjesztő folyamatként – irracionálisan magasra emelkedik. A buborékok előbb-utóbb kipukkannak, s ilyenkor rohamos árcsökkenés következik be. 3 Az ingatlanhitelek értékpapírosítása során adott ingatlanhiteleket „összecsomagolják”, és olyan értékpapírt bocsátanak ki, melynek fedezetét a szóbanforgó ingatlanhitelek jelentik, kifizetései pedig az ingatlanhitelek törlesztőrészleteiből származnak. 2

97


2010.01.12.

8:16

Page 98


egymásnak való hitelezést – hiszen nem tudhatták, hogy a partnerük képes lesz-e visszafizetni a hitelt –, ami a pénzügyi rendszer befagyásához vezetett, annak minden reálgazdasági következményével együtt. Ez a fajta „bizalmi válság” különösen érzékenyen érintette a befektetési bankokat, amelyek jellemzően rövidtávú – s így olcsóbb – hitelekből finanszírozták magukat: e hitelek megújítása normál esetben szinte automatikus, de ha elfogy a bizalom (mint az a válságban is történt), ez a fajta finanszírozás napok alatt elapadhat, mint azt a Lehman Brothers bankház csődje is mutatta. A befektetési bankok mellett számos kereskedelmi bank is jelentős mennyiségben tartott magánál ingatlanhitel-fedezetű értékpapírokat: az érvényes szabályozás ugyanis ezeket az értékpapírokat (feltéve, hogy az amerikai GSE-k4 bocsátották ki őket, vagy magas hitelminősítéssel rendelkeztek) kiemelten biztonságosnak tartotta, s ezért alacsony tőkekövetelményt társított hozzájuk. Ennek következtében az értékpapírok értékét övező bizonytalanságból fakadó bizalmi válság a kereskedelmi bankokat is elérte. A válság kibontakozásának fenti ábrázolását többé-kevésbé konszenzus övezi. Friedman vitatottabb vizekre evez akkor, amikor a válság jelentőségét szélesebb kontextusban elemzi. Interpretációjában a válság a kapitalizmus egy szabályozott formájának a kudarca, s ezzel kapcsolatban a fő kérdést abban látja, hogy inkább a kapitalizmus mint olyan, vagy pedig a konkrét szabályozási környezet kudarcáról beszélhetünk-e. Friedman egyértelműen az utóbbi mellett tör lándzsát, tézise szerint ez a válság elsősorban nem gazdasági, hanem politikai gyökerű: okát nem a gazdaság természetes ciklikusságában kell keresni, hanem a túlságosan komplex szabályozásban, amely végsősoron a szándékolttal ellentétes hatást ért el, és a kockázat mérséklése helyett a kockázat koncentrálásához s ezzel a rendszerszintű kockázat növeléséhez járult hozzá. Friedman értelmezésében az elmúlt hetven év fokozatosan egymásra épülő pénzügyi szabályai vezettek az amerikai bankok többségének ahhoz a később végzetesnek bizonyuló döntéséhez, hogy nagy számban halmozzanak fel ingatlanhitel-fedezetű értékpapírokat. Az amerikai kormányzat lakáspolitikája bizonyos mértékig kényszerítette, a jegybank kamatpolitikája pedig erősen ösztönözte a bankokat arra, hogy egyre kockázatosabb ügyfélkörnek hitelezzenek. Az amerikai tőzsdefelügyelet döntéseinek köszönhetően monopolhelyzetet élvező hitelminősítő cégek elavult, túlságosan optimista modelljei a valóságosnál biztonságosabbnak mutatták az ilyen kétes minőségű hiteleken alapuló értékpapírokat, a pénzügyi szabályozás pedig arra ösztönözte a bankokat, hogy minél nagyobb arányban birtokolják ezeket a relatíve biztonságosnak tartott eszközöket. Ezen, egymástól független szabályok következményeképpen alakult ki az a helyzet, hogy az amerikai bankrendszer jelentős szereplői a válság hajnalán nagy mennyiségű, biztonságosnak tartott, de később nagyon is kockázatosnak bizonyuló értékpapírt birtokoltak. Friedman ennek kapcsán a szabályozás két inherens kockázatára mutat rá. Egyrészt a modern demokráciákban a szabályozási rendszerek inkrementális módon épülnek ki: Government-sponsored enterprises: elvileg piaci alapon, de kormányzati támogatással és hallgatólagos garanciával működő pénzügyi szervezetek, melyeknek eredeti funkciója az volt, hogy megvásárolják és értékpapírosítva továbbadják a más bankok által folyósított jelzáloghiteleket, ezzel biztosítva a jelzálogpiac likviditását és – legalábbis elvben – megkönnyítve a saját lakáshoz jutást amerikai családok százezreinek.

4

98


Halm

Tamás:

2010.01.12.

A

8:16

gazdasági

Page 99

válság

–

okok

és

tanulságok

egy-egy konkrét, újonnan felmerülő problémára adott válaszként születik egy új szabály; a gyakorlatban azonban lehetetlen felmérni azt, hogy ez az új szabály a már létező szabályokkal interakcióba lépve milyen nem szándékolt következményekhez vezet. Másrészt a szabályozás komoly veszélye, hogy épp a kötelezőségéből fakadóan homogenizál: mivel a szabályok minden szereplőre kötelezőek, egy rosszul megtervezett szabály vagy szabálycsoport az egész rendszert rossz irányba viheti. A szabályozatlan piacon ezzel szemben a heterogén vélemények állandóan versenyeznek és kiválasztódnak, hiszen egy téves elképzelés pénzben kifejezhető veszteséghez vezet. A kötelező szabályok esetén nincs ilyen pluralizmus, s ezért a leírt kiválasztódási mechanizmus sem működik. Ebben az értelmezésben a válság végső oka az volt, hogy a kötelező szabályok és rendkívül erős ösztönzők miatt szinte minden piaci szereplő azt hitte, hogy a (subprime) ingatlanfedezetű értékpapírok biztonságos eszközök; az ingatlanpiac összeomlását követően pedig szinte minden szereplő egyszerre jött rá, hogy mégsem azok. Ha a piacon szabadon versenghettek volna a nézetek arról, hogy egy-egy ilyen értékpapír mennyire kockázatos, akkor egyszerre ennyien ekkorát nem tudtak volna tévedni.5

* A kötet további tanulmányai közül Daron Acemoglu, valamint David Colander és szerzőtársai a válság és a közgazdaságtan kapcsolatát vizsgálják. Amar Bhidé tanulmányában a banki hitelezés elmúlt évtizedekben lefolyt átalakulására vezeti vissza válságot. Steven Gjerstad és Vernon Smith az ingatlanpiaci buborék egyediségét és a válságban játszott szerepét vizsgálják, az Acharya–Richardson és a Jablecki–Machaj szerzőpárosok pedig a tartalékképzési szabályozás és az értékpapírosítás kérdését. Joseph Stiglitz polemikus hangvételű írásában a válság általa azonosított felelőseit nevezi meg. John B. Taylor a válság és a gazdaságpolitika, Peter J. Wallison a válság és a szabályozói környezet, Lawrence J. White pedig a válság és a hitelminősítői rendszer viszonyát vizsgálja.

* A világ legidézettebb közgazdászai között számon tartott Daron Acemoglu szerint (The Crisis of 2008, Lessons for and from Economics) a válság a modern elméleti közgazdaságtan három fontos feltételezését cáfolta meg: azt, hogy az üzleti ciklusokat – vagyis a gazdasági fellendülések és visszaesések periodikus ismétlődését – sikerült megszelídíteni, hogy a gazdaság elemzésekor el lehet vonatkoztatni a piaci tranzakciókat támogató intézmények és szabályozások részleteitől, és hogy a nagy vállalatok (köztük a bankok és egyéb pénzügyi közvetítők) racionális önérdekből (reputációs tőkéjük védelmében) önként korlátozzák saját kockázatvállalásukat. Ugyanakkor kiemeli, hogy egy jól működő gazdaságban nélMint Friedman megjegyzi, valójában minden buborék kialakulási és kipukkanási mechanizmusa ehhez hasonló: az egyöntetű optimizmust hirtelen váltja föl az egyöntetű pesszimizmus. A korábbi buborékok azonban a jelenlegitől különböztek abban, hogy hatásuk nem terjedt ki ilyen mértékben a teljes pénzügyi rendszerre.

5

99


2010.01.12.

8:16

Page 100


külözhetetlen a pénzügyi közvetítőrendszer (és a bankok) működése, sőt a sokat által hibáztatott pénzügyi innovációk jelentős része is hasznos és megtartandó (megfelelő szabályozás mellett). Acemoglu arra is felhívja a figyelmet, hogy a válságra adandó válasz kényszere miatt a politikai osztály a túlszabályozás felé mozdulhat el, ami komoly károkat okozhat. David Colander és szerzőtársai Acemoglunál jóval keményebb kritikát fogalmaznak meg a mainstream közgazdaságtannal szemben (The Financial Crisis and the Systemic Failure of the Economics Profession). Tézisük szerint a közgazdászok nemcsak hogy nem látták előre a válságot, de nagy valószínűséggel hozzá is járultak annak kialakulásához: a gyakorlatban széles körben használt matematikai modelljeik technikailag ugyan nagyon precízek voltak, de olyan feltevéseken alapultak, amelyek a valóságban nem vagy csak kis részben álltak fenn. Ez önmagában nem lett volna baj, hisz minden modell feltevéseken alapul; mégis, a meggyőző matematikai eszköztár elvakította a politikai és üzleti döntéshozókat, akik megbízhatóbbnak látták ezeket a modelleket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Ennek köszönhetően a pénzügyi rendszert stabilabbnak, a kockázatokat pedig kevésbé koncentráltnak láttak, mint valójában. (Colanderék elsősorban a gazdasági ciklusokat figyelmen kívül hagyó makroökonómiai modelleket, illetve a pénzpiaci kockázatokat igényes matematikai eszköztárral, de a valóságban gyakran nem teljesülő feltevések alapján számszerűsítő kockázatelemzési modelleket kárhoztatják.) A közgazdászok a válság lefolyását sem tudták meggyőzően elemezni vagy előrejelezni, mivel modelljeik jellemzően racionális, individuális, egymástól elszigetelt döntéseket hozó egyéneket feltételeztek; szemben a valóságban gyakran irracionálisan és interaktívan viselkedő és döntéseket hozó egyénekkel. Colander és szerzőtársai szerint a válság intellektuális és erkölcsi kihívás a közgazdászoknak, ugyanakkor lehetőség a megújulásra, egy jobban a valóságba gyökerezett közgazdaságtan létrehozására is. Amar Bhidé cikkében (An Accident Waiting to Happen) a válságot a banki hitelezésben az utóbbi négy évtizedben bekövetkezett hansúlyeltolódásra vezeti vissza. A bankok szükséges, de működésükből fakadóan veszélyes üzemek, hiszen jellemzően látra szóló vagy rövidtávú betéteket fogadnak be és hosszabb távú hiteleket nyújtanak. Ennek az inherens kockázatosságnak megfelelően a ’70-es évekig a hagyományos, szoros bank–ügyfél kapcsolaton alapuló lakossági hitelezés volt jellemző Amerikában. A ’70-es évektől kezdve azonban egy ideológiai változás következtében deregulációs folyamat indult be, melynek során fokozatosan lebontották a New Deal idején a betétgyűjtő banki (commercial bank) és a befektetési banki (investment bank) tevékenység közé emelt falakat (Glass-Steagall törvény), és előtérbe került a már említett értékpapírosítás, melynek hatására a tradicionális direkt bank–ügyfél kapcsolat háttérbe szorult az ingatlanhitelezésben. (Az ingatlanhitel-fedezetű értékpapír vásárlójának nincs közvetlen, üzlet–ügyfél kapcsolata azokkal az adósokkal, akiknek fizetési képességétől és hajlandóságától függ az általa birtokolt értékpapír értéke.) Bhidé szerint a változás gyökere az a téves filozófia volt, amely a biztonságot nem a szoros hitelező–adós viszonyból származó tudásban és a körülte100


Halm

Tamás:

2010.01.12.

A

8:16

gazdasági

Page 101

válság

–

okok

és

tanulságok

kintő, prudens hitelezési eljárásban vélte megtalálni, hanem a nagy, állandóan likvid,6 anonim résztvevők alkotta értékpapírpiacokon történő diverzifikációban. Fontos megjegyezni, hogy Friedmannal ellentétben Bhidé a fő problémát nem a túlszabályozottságban, hanem éppen a deregulációban látja. Steven Gjerstad és Vernon L. Smith azt a kérdést vizsgálja, hogy az ingatlanpiaci buborék kipukkanása miért járt rendkívül súlyos, az egész pénzügyi rendszert és a reálgazdaságot is érintő következményekkel (Monetary Policy, Credit Extension and Housing Bubbles: 2008 and 1929). A buborékok a gazdaságtörténetben egyáltalán nem számítanak ritkaságnak, s kialakulásuk mechanizmusa is jól leírható és modellezhető. A buborékok kialakulását követő árzuhanás negatív hatása azonban általában lokalizált, nem gyakorol a jelenlegi válsághoz hasonló negatív hatást a gazdaság egészére. Az ingatlanpiaci buborék egyedisége Gjerstad és Smith szerint részben a szokatlanul nagy méretében állt: a tartós monetáris expanziós politika (alacsony kamatlábak) hatására felpörgött az ingatlanhitelezés, ami ingatlanérték-növekedési spirált indított el. A jó ügyfelek hiteligényeinek kielégítése után a hitelezés a rosszabb hitelképességűek felé fordult. Ez az ügyfélkör eleve kevésbé volt fizetőképes, ráadásul jellemzően igen alacsony önrésszel vásárolt ingatlant. A buborék kipukkanása után az ingatlanárak meredeken zuhantak, s amint az ingatlan értéke a hiteltartozás értéke alá esett, ezen ügyfelek jellemzően beszüntették a hiteltörlesztést (erre az amerikai szabályozás viszonylag széles körben lehetőséget ad). Az ingatlanfedezetű értékpapírokon keresztül ez az egész pénzügyi rendszert érintette: kereskedelmi bankok, biztosítók, befektetési bankok, intézményi és magánbefektetők egyaránt birtokoltak ilyen papírokat. Az elszenvedett veszteségek hatására sokan illikvidek lettek, és feltűnt az inszolvencia réme is. Az általános információhiány és bizonytalanság miatt ebből egy negatív visszacsatolási hurok alakult ki: a likviditáshiány és a fizetőképtelenség félelme miatt csökkent a hitelezés, emiatt tovább csökkent a lakáspiaci kereslet, tovább zuhantak az árak, még több hitelezési veszteség keletkezett, aminek hatására tovább nőttek a veszteségek az egész pénzügyi rendszerben és így tovább, ami végül a reálgazdaságot és az egész világgazdaságot negatívan érintette. A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a jelenlegi válság mechanizmusában sok a párhuzam az 1929-es tőzsdekrachhal és az azt követő válsággal (Great Depression): mindkét esetben pénzpiaci válság vezetett reálgazdasági visszaeséshez, s a pénzpiaci válságot mindkét esetben ingatlanpiaci buborék és a háztartások túlzott eladósodása előzte meg. Viral V. Acharya és Matthew Richardson (Causes of the Financial Crisis), illetve Juliusz Jablecki és Mateusz Machaj (The Regulated Meltdown of 2008) a tőketartalék képzésére vonatkozó szabályozásnak és az értékpapírosításnak a válság kialakulásában játszott szerepét vizsgálják. A hatályos szabályozás szerint a bankoknak az általuk nyújtott hitelállomány után meghatározott mennyiségű tőketartalékot kell képezniük az esetleges hitelezési veszteség fedezésére. Azt a piacot tekinthetjük likvidnek, amelyet állandó kereskedés jellemez, és a szokásos volumenekben gyakorlatilag mindig található vevő és eladó egy-egy tranzakcióhoz.

6

101


2010.01.12.

8:16

Page 102


Mivel ez a tartalék lényegében nem termel profitot a bankok számára, ez utóbbiak abban érdekeltek, hogy minél kevesebb ilyen tőketartalékot kelljen megképezniük. A bankok ezért megpróbálták megkerülni a szabályozást: hiteleiket igyekeztek mérlegen kívüli tételként nyilvántartani, másrészt az ingatlanhiteleket ingatlanfedezetű értékpapírokká transzformálták, melyek után, ha azok a hitelminősítő intézetektől magas (AAA vagy AA) minősítést kaptak, nem kellett tartalékot képezni. A bankok működési kockázatára vonatkozó nemzetközi szabályozás (az ún. bázeli szabályozás) céljaival ellentétesen nem csökkentette a bankok kockázatvállalását, csak áttolta a kockázatokat: egyrészt a mérlegből a mérlegen kívülre, másrészt a hagyományos hitelekből az ingatlanfedezetű értékpapírokba (mortgage-backed securities). Joseph Stiglitz tanulmánya kifejezetten polemikus hangvételével, ideologikus-politizáló megközelítésével elüt a kötet többi írásától (The Anatomy of a Murder: Who Killed America’s Economy?). Stiglitz a válság kialakulásának elemzését a válság felelőseinek azonosítására fűzi fel. A fő felelősök a bankok, amelyek a profit érdekében túlzott kockázatokat, magas tőkeáttételt vállaltak, mivel nem volt megfelelő szabályozás, amely ennek gátat vethetett volna. Felelősök a szabályozók, a politikusok és a közgazdászok is: a tökéletes informáltság, tökéletes verseny, tökéletes piacok valóságtól elrugaszkodott feltevésein alapuló közgazdasági elméletek és a gazdaság működésébe való mindenfajta állami beavatkozást rossznak tekintő konzervatív gazdasági ideológia vezetett ugyanis a szabályozás fellazításához a ’70-es évek végétől kezdve. A laza szabályozói környezet bűnlajstroma igen hosszú a szerző szerint: a szabályozók nem foglalkoztak a rendszerszintű kockázatokkal, sok esetben magukra a bankokra bízták saját kockázataik modellezését, és túlságosan nagy mértékben támaszkodtak a hitelminősítő intézetekre, ráadásul a már említett Glass–Steagall-törvény lebontása után a befektetési bankok kockázatvállalási kultúrája a betétgyűjtő bankok világát is „megfertőzte”. Stiglitz epésen azt is megjegyzi, hogy az ideológiai elkötelezettség mellett az amerikai pártfinanszírozási rendszer is szerepet játszhatott abban, hogy a politikai osztály engedett az üzleti körök deregulációt követelő lobbizásának. Ezen kívül hibásak voltak az értékpírosított jelzáloghitelek kibocsátói is. Mivel az értékpapírosított hiteleket rögtön továbbadták, a nemfizetés kockázata nem náluk jelentkezett, ezért aztán meglehetősen nagyvonalúan jártak el a hitelképesség vizsgálatánál. A hitelminősítő intézetek azzal járultak hozzá a válság kialakulásához, hogy a kétes minőségű subprime hiteleken alapuló ingatlanfedezetű értékpapírokat is befektetési szintűnek minősítették; az amerikai jegybank pedig azzal, hogy túl sokáig tartotta túl alacsonyan a kamatlábakat. Végül Stiglitz – egy kissé erőltetett érveléssel – a Bushkormányzat felelősségét is megállapítja: a szerinte szükségtelen iraki háború ugyanis az olajárak emelkedéséhez vezetett, amelynek következtében az amerikai fogyasztóknak többet kellett a kőolajszármazékokra költeniük. Így jövedelmük kisebb részét tudták a hazai termékek fogyasztására fordítani, ami alacsony kereslethez vezetett, s ez visszavetette a gazdaság növekedését. Így pedig szükségessé vált, hogy a jegybank alacsony kamatlábakkal élénkítse tovább a gazdaságot.

102


2010.01.12.

8:16

Page 103


Halm

Tamás:

A

gazdasági

válság

–

okok

és

tanulságok

John B. Taylor tanulmányában a gazdaságpolitika és a gazdasági válság közötti kényes kapcsolatot vizsgálja higgadt és elemző megközelítésben (Economic Policy and the Financial Crisis – An Empirical Analysis of What Went Wrong). Véleménye szerint a gazdaságpolitika mind a válság előtt, mind pedig a válság alatt súlyosan hibázott: rossz döntései hozzájárultak a válság kialakulásához, a válság során történt elhibázott beavatkozások pedig elmélyítették és meghosszabbították a válságot. Taylor elemzésében az ingatlanpiaci buborék kialakulásáért elsősorban a laza monetáris politika (alacsony kamatlábak) volt a felelős. A válság során a jegybank fő ballépése az volt, hogy a válság okát tévesen diagnosztizálta és ezért rosszul reagált rá. Taylor szerint a bankok közötti hitelezés befagyásának az volt az oka, hogy bizonytalanság övezte azt, hogy mi a subprime ingatlanfedezetű értékpapírok reális értéke, és ezek az értékpapírok mely piaci szereplőknél koncentrálódnak. Az amerikai jegybank ezzel szemben likviditási válságot diagnosztizált és próbált kezelni. A likviditás növelésével azonban a válságot egyáltalán nem sikerült enyhítenie, sőt a beavatkozás mellékhatásaként növekedtek az olajárak, ami hozzájárult a recesszió elmélyítéséhez. A kormányzat következetlen mentőcsomagjai– a Bear Stearnst és az AIG-t (sokak szerint ezen keresztül a Goldman Sachset) megmentette a kormányzat, a Lehman Brotherst azonban hagyta csődbe menni – és a TARP (az ingatlanfedezetű értékpapírok rendszerből való kivonását célzó program) körüli találgatások csak növelték a bizonytalanságot a pénzügyi piacokon. Peter J. Wallison cikkében azt a népszerű kérdést vizsgálja, hogy a válságban a kapitalizmus halálos ítéletét kell-e látnunk, vagy valami mással állunk szemben (Cause and Effect – Government Policies and the Financial Crisis). Véleménye szerint tévedés a kapitalizmus válságáról beszélni; a válság valódi, nagyon is prózai okai ugyanis az amerikai lakáspolitika, adópolitika és pénzügyi szabályozási rendszer sajátosságaiban keresendők. A legnagyobb felelősség a lakáspolitikát terheli: azzal a céllal ugyanis, hogy a kedvezőtlen anyagi helyzetű családokat lakáshoz juttassák, az amerikai kormányzat több ponton beavatkozott a pénzügyi rendszerbe. A Community Reinvestment Acttel arra kényszerítette a bankokat, hogy olyan rossz anyagi helyzetű ügyfeleknek is hitelezzenek, akiket egyébként a kockázatosságuk miatt elkerültek volna. A szociálpolitikai célokat az üzleti szempontokkal vegyesen képviselő, államilag támogatott két ingatlanhitelezéssel foglalkozó vállalat, a Fannie Mae7 és a Freddie Mac8 élen járt a szociálisan érzékeny, de pénzügyileg felelőtlen hitelezésben és az értékpapírosításban. Ezen kívül a jelzálog-fedezetű fogyasztási hiteleket adókedvezményekkel támogatták, a jelzáloghitelekre és az ingatlanfedezetű értékpapírokra alacsony tőkekövetelményeket szabtak meg. Ezen szabályok együttesen vezettek az ingatlanbuborékhoz, illetve a subprime hitelezés felfutásához. Wallison szerint Hivatalos nevén Federal National Mortgage Association (FNMA): egy elvileg piaci alapon, de kormányzati támogatással működő pénzügyi szervezet, melynek eredeti funkciója az volt, hogy megvásárolja és értékpapírosítva továbbadja a más bankok által folyósított jelzáloghiteleket, ezzel biztosítva a jelzálogpiac likviditását és – legalábbis elvben – megkönnyítve a saját lakáshoz jutást amerikai családok százezreinek. 8 Hivatalos nevén Federal Home Loan Mortgage Corporation (FHLMC): a Fannie Mae „testvércége”, hasonló tevékenységi körrel és funkcióval. 7

103


2010.01.12.

8:16

Page 104


a válság oka tehát nem az alulszabályozottság, hanem éppen túlszabályozottság: ebben a kérdésben tehát Stiglitzcel ellentétes következtetésre jut. Lawrence J. White a hitelminősítők szerepét vizsgálja (The Credit-Rating Agencies and the Subprime Debacle). A kvázi-oligopol helyzetet élvező Moody’s, Standard and Poor’s és Fitch jellemzően a valóságosnál jóval biztonságosabbra értékelte a subprime jelzálog-fedezetű értékpapírokat, amivel kulcsszerepet játszott a válság előidézésében. A subprime hitelezés felfutásának egyik fő oka ugyanis éppen az volt, hogy az intézményi befektetők magas keresletet támasztottak a magas minősítésű értékpapírok iránt, jelentős részben azért, mert egyes intézményi befektetők törvényileg kötelezve voltak arra, hogy portfóliójuk adott hányadát megfelelő minősítésű értékpapírokban tartsák (ez elvileg az ő biztonságukat szolgálta). A válság mechanizmusában kulcsszerepet játszott továbbá, hogy ezek az értékpapírok a bankok mérlegeiben koncentrálódtak (pedig elvileg a lényegük az lett volna, hogy a pénzpiacokon egyenletesen eloszolva mintegy szétterítik, porlasztják a kockázatot): a bankok szintén a magas hitelminősítés miatt szerették tartani ezeket a papírokat, mert utánuk viszonylag kevés tőketartalékot kellett megképezniük. White szerint a fő kérdés ezek után az, hogy miért voltak túlságosan derűlátók a minősítők, miért becsülték alá a szóbanforgó értékpapírok kockázatosságát. Egyrészt a hitelminősítők üzleti modellje alapvetően problematikus volt, mert díjbevételeiket azoktól az intézményektől kapták, amelyeknek értékpapírjait minősítették. Másrészt a szóbanforgó értékpapírok meglehetősen bonyolultak voltak, és csak korlátozottan állt rendelkezésre múltbeli adat a viselkedésükről. Ráadásul a hitelminősítők túlságosan optimistán ítélték meg az amerikai jelzálogpiac alakulását, modelljeikben nem vették figyelembe megfelelően az ingatlanárak jelentős zuhanásának hatását. Strukturális szintű probléma volt, hogy számos jogszabály explicit módon hivatkozott a hitelminősítők által adott minősítésekre (előírva például azt, hogy egy adott típusú piaci szereplő a portfóliójának legfeljebb mekkora hányadát tarthatja adott minősítésű értékpapírban). Ez azt jelentette, hogy a hitelminősítők döntései beépültek a pénzügyi szabályozórendszerbe, így tévedéseik az egész rendszert negatívan befolyásolták. Ráadásul a három minősítő gyakorlatilag versenytárs nélkül, oligopóliumként működött: nem volt versenyszituáció, amely a minősítési módszertanok tökéletesítésére sarkallt volna.

* Bár a kötet tanulmányai különböző problémákkal foglalkoznak, s nem egyszer egymással ellentétes következtetésekre jutnak, mégis megragadható néhány általános tanulság a válságra vonatkozóan. A pénzügyi jogszabályok komplex együtthatásának problémája, az elméleti közgazdaságtan következtetéseinek gyakorlatba ültetése és a hitelminősítők konfliktusos üzleti modelljének s a szabályozásban betöltött szerepének revíziója olyan kérdések, amelyek a jövőben alighanem több figyelmet érdemelnek, ha el szeretnénk kerülni egy jelenlegihez hasonló válságot.

104


2010.01.12.

8:16

Page 105


A 3:20-as találkozás I–II.

105


2010.01.12.

8:16

Page 106

Kommentár • 2009|6 – Szemle

Laczó Ferenc EGY GAZDAG PRETUDOMÁNYOS HAGYOMÁNY MÉLYENSZÁNTÓ TUDOMÁNYOS ELEMZÉSE Romsics Gergely: A lehetetlen művészete. Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében. Osiris, Budapest, 2009, 256 oldal, 2980 Ft

A diplomatalét megkerülhetetlen dilemmái közül előkelő helyen szerepel a diplomata tevékenységének meghatározott államhoz kötődő státusa és kozmopolita éthosza között feszülő ellentét (29).1 E kettősségből adódó konkrét dilemmákat komolyan vevő és a világ radikális átalakításának lehetetlenségét elfogadó értelmezésekben a diplomácia inherensen tragikus, egyúttal azonban hasznos tevékenységként is tételeződik. Ezen aktivitás normatív célja ugyanis nem lehet kevesebb, mint az anarchikus nemzetközi életben procedurális, diszkusszión alapuló gyakorlatot meghonosítani és egy önálló civilizációs erőt létrehozni (emiatt hasznos, sőt pótolhatatlan e tevékenység). A diplomácia ugyanakkor a globális közösség létrehozására, egy elérhetetlen végpontra irányul, így tragikus bukásai is előre borítékolhatóak. Tekintettel e meghaladhatatlan alaphelyzetre, a diplomácia a lehetetlen művészetének nevezhető: e gondolat Romsics Gergely címválasztásának forrása. A lehetetlen művészete – Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében által sokoldalúan vizsgált klasszikus realistákra ugyanis jellemző, hogy e kettősségből indultak ki (65), és műveik „poétikai magja” ennek megfelelően tragikus jellegű (162).2 Romsics Gergely újonnan megjelent monográfiája az amerikai külpolitikai gondolkozást az 1945 utáni évtizedek során elméleti és gyakorlati síkon egyaránt igen jelentős mértékben befolyásoló klasszikus realizmust tárgyalja, miközben vitatja azokat a (többnyire nem éppen hízelgő szándékkal megfogalmazott) értelmezéseket, melyek szerint e szerzők elméleteire legitimációs, az amerikai külpolitikát igazoló diskurzusként kellene tekintenünk (33). Romsics meglátása szerint e Morgenthau, Kennan, Kissinger, Herz vagy Niebuhr nevével fémjelezhető szerzők a 20. század első felének katasztrófái következtében kialakuló borúlátás legalább részleges meghaladásának lehetőségét keresték. Egy bestiális korban szerették volna a politikát mint alapvető emberi cselekvést és ké1 Megjegyzendő, hogy a nemzetközi moralitás normáit az antidiplomácia forradalmi és imperialista változatai egyaránt elutasítják (185). A klasszikus realizmus velük szemben inkább a szakszerű és a nem demokratikus külpolitikát preferálja (200). 2 A klasszikus realizmus történetfilozófiája a régi és az új ellentétes víziójára épül, melynek része a kozmopolita arisztokratikus nagyhatalmi kultúra idealizált, mitizált képe (196), s melyben a tömegtársadalmak és a nacionalizmus megjelenése a romlás jeleiként szerepelnek, a konkrét cezúrát pedig az I. világháború jelenti (182). Az elbeszélt bukástörténet a régi bölcsesség feltámasztásának rítusává válik, ennyiben aktuálpolitikai céllal is rendelkezik: a jelenbeli potenciális tudást, a gyakorlati bölcsességet az elnémult múlt hordozza (202–203).

106


Laczó

2010.01.12.

Ferenc:

Egy

8:16

gazdag

Page 107

pretudományos

hagyomány…

pességet visszaszerezni, és kíséreltek meg a tökéletesség elérése helyett a jobbítás szándékával, praktikus és normatív célkitűzések érdekében eljárni (35). Felfogásuk szerint a világ és így a nemzetek viszonya sem alakítható szabadon, de az adott korlátok között mindig van lehetőség választásra is (138). A lehetetlen művészete egyik legalapvetőbb ambíciója a klasszikus realizmus elkülönítése a később kialakuló, „valóban pozitivista tudományként fellépő és működő”-nek nevezett strukturális realizmustól (33)3 – magától értetődő módon a tárgy „megtisztítása” (204), azaz a klasszikus realizmus bemutatása mellett. Romsics szerint több mint formai eltérésekről van szó e két realizmus esetében, hiszen e különbségek lényegi tartalmukat is érintik (52). Ez az elhatárolás a klasszikus realizmus védelmében történik: pretudományossága Romsics Gergely meggyőzően okadatolt felfogásában nagyrészt (bár korántsem minden szempontból) méltánylandó különbözőséget jelent, mivel kvázi filozófiaiságot, gyakorlati rugalmasságot és relatív eszmei gazdagságot (például társadalmi praxisok és normák vizsgálatát) von maga után. Bár a mű elsődleges célja kétségkívül nem az értékelésben, hanem az elemzésben keresendő, megállapítható, hogy a klasszikus realista szerzők összességében pozitív fényben tűnnek fel A lehetetlen művészete lapjain, (újra)olvasásra érdemes szerzőkként mutatja be őket Romsics. Miközben felvetéseik alternatívái sincsenek elhallgatva,4 sőt a nézeteikkel kapcsolatos jelentős kortárs kritikák értő bemutatását is olvashatjuk (50–51, 77, 85–86), a nemzetközi kapcsolatok intézményesített, megbízható, de gyakran igen szűk látókörű tudományos gyakorlatánál sok szempontból ígéretesebb kezdeményezések szerzőiként jelennek meg.5 Romsics összehasonlításából kiderül, hogy a strukturális realizmus kizárólag rendszerszintű „kemény” változókat, „operacionalizálható hipotéziseket” vizsgál, (általánosítható) magyarázatokat keresve, ezzel szemben a klasszikus változat értelmezésre törekszik, ezért egy sor egyéb tényezőről és összetettebb folyamatokról enged meg „sejtéseket”, ráadásuk nem zárkózik el egyéni esetek leírásától sem (101, 3 Ezzel Romsics sok más szerző (részleteiben egymáséitól is eltérő) értelmezését vitatja. Az egy realizmus tézisét különböző formában képviselő szerzők álláspontjait Romsics tizenöt oldalas terjedelemben foglalja össze (80–94). Sőt azt is elfogadja, hogy „számos érv hozható fel a két realizmus fejlődéstörténeti sorba rendezhetősége mellett” (174), melyek „első pillantásra” súlyosnak tűnhetnek (175). Saját megközelítését úgy jellemzi, hogy az nem radikálisan új eltéréseket azonosít, hiszen a kilencvenes évek óta létezik már újfajta, „szétválasztó” irodalom (105). Műve fő tudományos hozzájárulásával kapcsolatban így fogalmaz: e mű „következetesen végiggondolja, számba veszi a már azonosított különbségek konzekvenciáit” (94). 4 Romsics több helyütt utal arra, hogy az önmagában is heterogén realista paradigma a liberális, a konstruktivista és a posztmodern paradigmákkal vetélkedik (14). (Ugyanakkor Romsics beszámol e felosztást vitató elméletekről is, például Jef Huysmans jelentős kísérletéről, amely a pragmatikus – ultrapolitikai megkülönböztetés használata által a liberális – realista dichotómia meghaladására irányul [234–235].) E viszonylag fiatal, főként angolszász tudományos diszciplína, a nemzetközi kapcsolatok tudománya korunkban igen tarka képet mutat (20), és e némileg zavaros, de potenciálisan kreatív korszak olyan figyelemreméltó jelenségeket produkál, mint a klasszikus realizmus gazdagságának „posztpozitivista” újrafelfedezése (25). E diszciplínán belüli tarkaság elmúlt évtizedekbeli megjelenése időben egybeesik a magyar recepció (és esetlegesen a kreatív adaptációk) esélyeinek jelentős megnövekedésével. 5 Emellett Romsics a klasszikus realizmus „bizonytalanságaira” is kitér. Guzzini tárgyalása során jegyzi meg, hogy ezen iskola „a szűk elméleti mag és a tág, inkoherens »bölcsesség« között sodródik” (93) – ez persze legalább részben megfelel annak, amit a pretudományosság erényének is nevezhetünk.

107


2010.01.12.

8:16

Page 108


134–135).6 Ezen összehasonlítás artikulálása által Romsics a túlzottan homogenizált, új megfontolásokat nehezen befogadó tudományok működésének, akárcsak a tudománytörténetben is elterjedt vulgáris haladáselméletnek konkrét, jól megalapozott kritikáját nyújtja. Megemlítendő, hogy a klasszikus realizmus iránti szimpátia e könyvben nemcsak tudatosan vállalt nézőpont, de reflektált perspektíva is: Romsics Gergely (némileg talán szokatlan, de igen korrekt módon) explicite megkülönbözteti könyve e szimpátiát felfüggesztő (utolsó) részét. Érdemes néhány szóban felidéznünk a könyvet alkotó nagyobb egységeket: A lehetetlen művészete első felében a szerző a klasszikus realizmus bemutatására tesz sokrétű, definíciók (54), módszertan, világkép és eszmetörténeti elemzés alapján elvégzett kísérletet (43). Ez a rész többek között a filozófiai előfeltevések, a politikai összefüggések és a klasszikus realista beszédmód kortárs ideológiai tartalmait kutatja (52). A könyv második felében a releváns szerzők munkáinak elemzése alapján egyfajta történetmondásra kerül sor, ugyanakkor Romsics Gergely itt is figyelmet fordít e munkásságok és utóéletük alapos kontextualizálásra (8–9, s különösen 174–192). A klasszikus realizmus témájának felvetése, eszme-, recepció- és tudománytörténeti feldolgozása gazdag, szerteágazó és izgalmas lehetőségeket nyújt. Romsics könyve elején bejelenti, hogy a klasszikus realizmus tanulmányozása által a hidegháborús, bipoláris korszak gondolkodását, a nemzetközi kapcsolatok tudományágának kialakulását és az európai politikai gondolkodás hagyományának amerikai hatását, sorsának alakulását egyaránt vizsgálni lehet (8). Ezek közül a szerző a másodikként említett lehetőséget meríti ki legrészletesebben: ritkaságszámba menő diszciplínatörténeti (sőt diszciplínatörténet-írásbeli) és tudományfilozófiai műveltségét a könyv nagy részében csillogtatja.7 A klasszikus realizmus értelmezésekor felmerülő témák már csak azért is kifejezetten szerteágazóak, mert a klasszikus realizmus hibrid nyelvet használt. Ahogy Romsics tömören megfogalmazza, „németes konzervatív és szellemtudományos hagyományokból építkező, ám a formálódó pozitivista társadalomtudományhoz alkalmazkodni igyekvő” 6 Egyetlen jelentős példára korlátozva illusztrációnkat: a strukturális megközelítés aligha tud válságelméletet kidolgozni, míg például Morgenthau a struktúrához való alkalmazkodás hatékonyságának jelentőségét is figyelembe vette (159). Morgenthau az objektív környezet és az önszabályozó mechanizmusok mellett tárgyalja a normatív korlátokat is (160–161). 7 Az európai örökség részleteiről, alkotóelemeiről Romsics jóval ritkábban nyilatkozik. Ellenben található a könyvben egy Thükididész, Machiavelli és Hobbes a nemzetközi kapcsolatok tudományán belüli recepciótörténetét szintetizáló és (a modern pozitivista realizmushoz képesti) alternatív olvasatukat is megfogalmazó kiváló fejezet (105–132). Az európai örökségről írva a szerző egy fontos ponton kijelenti, hogy „Úgy tűnik, az episztemológiai és módszertani lehetőségek, korlátok és eszközök kérdésében a [klasszikus] realizmus nagyjából-egészében átvette a weberi szociológia szellemtudományos és pozitivista elképzeléseket vegyítő elképzeléseit” (68). Másképp kifejezve: a klasszikus realisták az ellenőrizhetőség ideáljával szemben a megértő tudományosság gyakorlata mellett döntöttek, egyidejűleg vallva az objektív (és kontingens) világ részleges megismerhetőségét és az emberi ágencia tagadhatatlan szerepét (73). Felmerülhet még az angolszász realizmuskoncepciók kontinentális recepciójának, visszaimportálásának kérdése. E tekintetben Romsics Stefano Guzzini kivételes szerepét több helyen hangsúlyozza. (Guzzini legrészletesebb tárgyalásának helye: 91–94. Vö. Stefano GUZZINI: Realism in International Relations and International Political Economy. The Continuing Story of a Death Foretold, Routledge, London, 1998.)

108


Laczó

2010.01.12.

Ferenc:

Egy

8:16

gazdag

Page 109

pretudományos

hagyomány…

iskola volt (15).8 A klasszikus realisták „határfigurák”, „fél lábbal a politikai gondolkodás hagyományában, fél lábbal a születő társadalomtudományos közegben” álló szerzők (32), akiknek a sokdimenziós eszmetörténeti térképen való elhelyezése ennek megfelelően komplex feladat. Milyen végkicsengése van Romsics rekonstrukciójának, milyen következtetéseket von le e szerzőcsoporttal kapcsolatban? Megítélése szerint a klasszikus realisták „par excellence konzervatív” választ adtak koruk fenyegetéseire és tragédiáira. Miközben ezen iskola tagjai hittek a rendszer óvatos és részleges újraszabályozásának lehetőségében, az ilyen jellegű kísérletek hatékonyságát kétesnek tartották. Alapcéljuk ezért a kilengések mérséklése volt, mivel a rendszerszintű átalakulást elérhetetlennek vélték (51). Javallatuk szerint a nemzetközi rendszert működtetni kell, nem átalakítani, a feltétlen elkötelezettségek helyett pedig a nemzeti érdek konkrét adottságokból kiinduló és így rugalmasabb mércéjét ajánlották.9 Avagy másképp megfogalmazva: szót emeltek „egy belátásból önkorlátozó, mérsékelt és dialógusra törekvő, thuküdidészi és morgenthaui külpolitika mellett” (236). Szempontjaik részben normatívak, nézőpontjuk viszont határozottan történeti volt (36–40). Bár a klasszikus realizmus sajátos eszmetörténeti pozícióját alapvetően átmeneti jellege határozza meg, központi kérdései Romsics megítélése szerint ma is éppolyan relevánsnak hatnak, mint megfogalmazásuk idején. E kérdések (Romsics szavaival) a következők: „mi az állam szerepe és feladata a nemzetközi rendszerben, milyen kényszerek és lehetőségek következnek a rendszer szerkezetéből, létezik-e recept a hatékony külpolitikai cselekvéshez, és nem utolsósorban, mi az általában vett politika természete, mi a politikai cselekvőképesség, az ágencia forrása – és lehet-e ez a cselekvőképes szereplő bármilyen tökéletlen módon etikus”? (35) Romsics Gergely könyve egy másik ponton megfogalmazott következtetése szerint pedig a klasszikus realizmus „a hagyományos, hobbesi államfogalommal operáló elméletek szélső értéke”, mely az államot végül (paradoxnak tűnő módon10) korlátként, a szabadságot és a jó életet gátló tényezőként azonosítja – aminek következtében, amenynyiben ragaszkodik a végiggondoláshoz, politikai utópiába (Morgenthau) vagy (az előbMás helyütt Romsics megjegyzi, hogy a klasszikus realizmus „viszonylagos aluldefiniáltsága” okán „az angolszász konzervativizmussal és bizonyos mértékig a 19. századi német politikai gondolkodással rokonítható” (143–144). 9 A nemzeti érdeket sem rögzíteni, sem tetszés szerint megváltoztatni nem lehet, formájában univerzális, tartalmában ellenben sajátos, megfelelő ismerete pedig a diplomatához kötődik (190). Romsics figyelemreméltó értelmezésében a nemzeti érdek fogalma sem a nacionalizmushoz, sem a racionalizmushoz nem kapcsolandó, sőt használata által éppen ezen erőktől lehet távolságot tartani (192). 10 E paradoxon többek között abban nyilván meg, hogy a realizmus a világ alapszerkezetének schmitti képét elfogadja (52), miközben a morális ágencia igényét is megfogalmazza. A barát és ellenség fogalmait „szélsőségesen relativizálja” (67) azáltal, hogy a feltételes konzultációk folyamatát állítja a helyükbe (100). Paradoxonra épít továbbá a nemzetközi politika azon képe is, amely „az etika előírásainak megszegését” követeli, ám éppen azért, hogy „a teljes és állandó szembekerülésüket elkerülhetővé tegye” (148). Érdemes hozzátenni, hogy a politika és az etika szférájának ily módon való elkülönítése a politika etikában való (liberális ihletettségű, politikai idealista) feloldásának és az etika politikában való felszámolásának (a schmitti, tiszta politikaiságnak, a politikai teológiának) is ellentmond (212). 8

109


2010.01.12.

8:16

Page 110


bivel aligha összeegyeztethető módon) erkölcsi nihilizmusba (Kissinger) kénytelen menekülni (53). A lehetetlen művészete érzékelhetően igen nagy volumenű aprólékos, szerteágazó irányú, de módszertanilag fókuszált és elméletileg is igényes munkának a gyümölcse. E kutatásnak és reflexiónak eredményeképpen egy sűrű és végig precízen érvelő szöveg jött létre. Jellemző az elkészült műre, hogy fölöslegesnek ható vagy gondatlanul megfogalmazott mondatokat aligha talál benne az olvasó: a kötet szinte minden egyes (többségükben összetett) mondata határozottan előreviszi az érvelést, folyamatosan árnyalva, bonyolítva és továbbgörgetve a sokszempontú elemzést; ennek megfelelően a könyv olvasása komoly figyelmet igényel. Romsics Gergely munkájának mélységére vall továbbá egyrészt az, hogy a szerző rendszeresen differenciál a jelenségek szintjei között, belső összetettségükre és megkülönböztető jegyeikre egyaránt figyelve, másrészt szokatlan tudatosságát bizonyítja, hogy az általa felvetett jelentősebb gondolatokat rendszerint pozícionálja a már létező szakirodalomhoz képest, saját meglátásait, elképzeléseit tudatosan beágyazva a (nemzetközi, angol nyelven zajló) tudásképződés folyamatába. A lehetetlen művészete mélyenszántó és gondolatébresztő elemzéséről elmondottak alapján talán nem hat túlzásnak, ha kijelentjük: úgy gondoljuk, ezen elsőként magyarul kiadott tudományos mű nemcsak kiválóan mutat be egy gazdag pretudományos hagyományt, hanem a nemzetközi kapcsolatokkal elmélyülten foglalkozó (ugyancsak nemzetközi) szakirodalomnak is figyelemreméltó darabjává válhat.

110


2010.01.12.

8:16

Page 111


Szakály Sándor SZAKSZERŰEN ÉS HITELESEN – REVÍZIÓRÓL, IRREDENTIZMUSRÓL, TRIANONRÓL Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009, 390 oldal, 2990 Ft

Lehet-e és szükséges-e közel kilencven esztendővel a trianoni békediktátum után elfogulatlanul, szakszerűen, hitelesen írni mindazon történésekről, amelyek az ország megcsonkítását megelőzték és követték? Akár ezt a kérdést is felteheti az olvasó, amikor leteszi Zeidler Miklós immáron második kiadást megért, most javított, bővített formában közreadott kötetét. A revíziós gondolat – adta munkája címéül a figyelmet azonnal a kötetre irányító mondatot Zeidler, s csak akkor jön rá az olvasó, hogy sokkal több mindenről kap hiteles és szakszerű állításokat, mint amire a címből következtethet(ne). A szerző ugyanis a történelmi Magyarország felbomlásának a bemutatásával indítja munkáját, amely felbomlást a Nagy-Trianon palotában aláírt békediktátum tett teljessé és visszavonhatatlanná. Minden, ami a békediktátum – Zeidler szóhasználatában: „békeszerződés” – után következett – kisebb határkiigazítások, fegyverrel és/vagy népszavazással visszaszerzett területek –, az már egy másik történet. A könyv ennek az 1920 utáni „másik történetnek” adja valós és hiteles képét. Zeidler nem egyszerűen eseménytörténetet ír, hanem a történések bemutatása mellett részletesen és alaposan elemzi a revízió és az irredentizmus kérdését, tisztázza a fogalmakat és rámutat azokra a különbségekre, amelyek a revízió kérdésében a mindenkori magyar politikai élet szereplői esetében érzékelhetőek voltak, illetve bemutatja az egyes társadalmi, politikai csoportok sajátos viszonyát a revízióhoz. Szinte mindenki számára világos és egyértelmű volt a szerző által vizsgált időszakban – 1918–1945 között –, hogy politikai elfogadtatásra, támogatásra Magyarországon az a politikus nem számíthat, aki nem áll „a revízió talaján” és nem hangoztatja a békeszerződés elfogadhatatlanságát. Talán ez volt az egyetlen olyan elem a két világháború közötti magyar politikai világban, amiben a politikai élet minden szereplője egyetértett. A miként, hogyan, mikor és mi módon – a sor folytatható lenne – azonban már különböző volt. A korszak legkiemelkedőbb politikusai – néhányan talán az államférfi jelzőt is kiérdemelnék – tisztában voltak azzal, hogy Magyarország lehetőségei erősen korlátozottak. Megfelelő külső támogatás nélkül a békeszerződés revíziója szinte elképzelhetetlen. Ezért is igyekeztek megragadni minden olyan alkalmat, amelyek segítségével a magyar elképzelésekhez támogatókat lehet „szerezni”. Nem volt könnyű és nem is volt igazán sikeres ez a kísérlet. A különböző nagyhatalmak elképzelései az esetleges revízióról nagyon távol álltak a magyar vágyaktól. Így nem véletlen, hogy a revízió propagandisztikus hangoztatása került nem egy esetben előtér111


2010.01.12.

8:16

Page 112


be. Zeidler Miklós helyesen mutat rá könyvében, hogy ezen propagandisztikus megnyilvánulások, lépések számos esetben zavarólag hatottak a hivatalos magyar külpolitikára. A mindenkori kormányok támogatásával létrejött, de a kormány külpolitikai elképzeléseit felülírni kívánó szervezetek – Területvédő Liga, Magyar Nemzeti Szövetség Magyar Revíziós Liga, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége stb. – önálló lépései számtalanszor okoztak zavart a „hivatalos Magyarországnak”, és a vezető magyar politikusok közül nem kevesen vélték úgy, hogy ezen szervezetek nem egy kampánya az ellenkező hatást váltja ki a megcélzott közönség körében. A megcélzottak pedig többnyire a különböző országok politikai, kulturális és gazdasági életének meghatározó szereplői voltak. Természetesen voltak olyanok, akik Magyarország iránti szimpátiájuknak hangot is adtak. Ilyen személy volt a brit lord Rothermere, aki a korabeli magyar vélekedések szerint a legtöbbet tette azért, hogy Magyarország revíziós igényeit a világ megismerhesse. Zeidler alaposan és hosszan foglalkozik a brit sajtómágnás, lord Rothermere Magyarországot támogató tevékenységével, ami valóban ráirányította egy időben Magyarországra a világ közvéleményének a figyelmét, de a reményeken kívül Magyarország számára igazi lehetőségeket nem adott. A korabeli magyar sajtóban ezerszer megáldott lord megnyilvánulásai, anyagi támogatása természetesen jól jött Magyarországnak, de a magyar külpolitikai irányítói és meghatározó személyiségei érzékelték azt, hogy a brit mágnás őszintének tekinthető megnyilvánulásai még nem jelentik egyúttal Nagy-Britannia támogatását Magyarország számára a revízió kérdésében. Zeidler helyesen mutat rá a revízió kérdésében érzékelhető hivatalos és nemhivatalos magyar álláspontok közötti különbségekre, mint ahogy nagyon jól ábrázolja és érzékelteti a magyar társadalom szinte minden csoportja számára megkerülhetetlen revízió jelentőségét. Ugyancsak fontos fejezete a kötetnek az irredentizmusnak a hétköznapok részét képező megjelenítése, annak az oktatás, a kultúra keretein belüli mindennapi „szerepeltetése”. Hősök és ünnepek, emlékezések és színművek. Mindezek beleágyazva a magyar külpolitikai elképzelésekbe, a megvalósíthatónak látszó revízióba. Magyarország számára az 1930-as évek közepétől tűnt elérhetőnek a békediktátum előírásainak a felülvizsgálata, a vágyott országegyesítés valamilyen mértékű végrehajtása. Ennek a bekövetkezte reálisan azonban csak az önálló magyar elképzelések feladásával látszott elérhetőnek. A nyugati nagyhatalmak – értsd Franciaország és Nagy-Britannia – felé tett korábbi magyar lépések sikertelensége egyértelműsítette: az ő támogatásuk megnyerése reménytelen. Az ország így kénytelen-kelletlen a kialakulóban lévő német–olasz szövetséghez közeledett. Ez pedig a végeredményt tekintve végzetesnek bizonyult. A Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a keleti országrészek, majd a Délvidék visszatérése az ország egészét mérhetetlen örömmel töltötte el, míg a politikusok közül nem kevesen – Teleki Pál, Bethlen István stb. – úgy vélték: a lehetőségért és a támogatásért fizetni kell. Teleki kísérlete, hogy megmaradjon az ország valamilyen formában a brit politika jóindulatában, kudarcot vallott. 1941. április 2–3-ának éjszakája csak a végső konklúzió levonását jelentette a miniszterelnök számára. Amiért több mint húsz éven keresztül küzdött – a revízió megvalósulása –, részben valósággá vált, de mindezt úgy sikerült elérnie, hogy az egyúttal Magyarország „halálát” is jelent(het)i. 112


Szakály

2010.01.12.

Sándor:

8:16

Page 113

Szakszerűen

és

hitelesen

Zeidler Miklós könyve gyakorlatilag az 1918 és 1945 közötti magyar külpolitika történetének sajátos megrajzolása. A szerző az irredentizmus és a revíziós elképzelések tükrében és azoknak a lehetőségei között mutatja be a magyar külpolitika lépéseit. Kritikával figyelve és illetve azon lépéseket, de nem feledkezve meg mindazon lépésekről, amelyek elismerésre méltóak. Jól érzékelteti azt a kettős nyomást, ami alatt a magyar politikai élet szereplői a revízió kérdésében álltak, s azokat a lehetőségeket, amelyek behatárolták az önálló magyar lépések megtételét. A kérdés ilyenkor az, hogy vajon lett volna-e jobb lehetőségük, nagyobb játékterük azoknak, akik 1919 és 1945 között Magyarországot irányították. Megválaszolhatatlan kérdés, hiszen az utókor ismeretével és lehetőségeivel a múltban már nem lehet élni. Akkor Magyarország meghatározó politikusai így döntöttek, és döntésük kihat napjainkig. Zeidler munkájának nagy érdeme, hogy abban a szerző – a napjainkban oly divatos érzelmi megközelítések helyett – a tényekre alapozva fogalmazza meg véleményeit, szembesíti az olvasót az egykori állításokkal, legyenek azok akár szimpatikusak, akár ellenszenvesek a számunkra. Összevetései a visszacsatolt/visszatért területekkel kapcsolatban igen hasznosak, főleg a gazdasági és a nemzetiségi viszonyokat tekintve. Nem egy esetben utal arra, hogy mennyire nem váltak valóra azon elképzelések, amelyek a visszatért területek nemzetiségi lakói számára vonzóbbá tehették volna Magyarországot, mint a korábbi hazát. Zeidler Miklós könyve megírásához hatalmas mennyiségű levéltári forrást és könyvészeti anyagot használt fel. Szinte nincs olyan munka, amely a kötet témáját érintené s nincs ott a jegyzetekben vagy a felhasznált irodalom és források között. Mindez alapos és felkészült történészre vall, s Zeidler Miklós ilyen tudós. Eddigi köteteihez hasonlóan, e munkájában is a hitelességre törekvés és a szakszerűség irányította tollát – vagy inkább a számítógépének billentyűzetét –, s ezzel a kötet valamennyi olvasója csak nyert, hiszen hiteles és valós képet kap a revízió és irredentizmus magyarországi történetéről; az összképet pedig a néhány apró sajtóhiba, elírás nem zavarja meg. Külön értéke a könyvnek a jól összeállított képmelléklet és térképvázlat összeállítás. Utóbbi segítségével talán első ízben szembesülhetünk azzal, hogy egykoron hány és kik által megfogalmazott területi revíziós elképzelés került papírra, s ezek közül melyik tett volna lehetővé reálisabb és hitelesebb döntéseket Trianonban. A döntések azonban nem ezen térképek és adatok alapján születtek, hanem többnyire nagyhatalmi érdekek és azt megelőző szomszédi igények alapján. A szerző könyve – amint már utaltam rá – a korábban megjelent (és egykori PhDértekezésére épült) munkájának jelentősen bővített, javított kiadása. Remélem, hogy lesz utánnyomása vagy újabb kiadása a kötetnek. Fontos lenne ugyanis, hogy minél többek kezébe eljusson határainkon innen és határainkon túl egyaránt. Trianonról, revízióról, irredentizmusról lehet így is írni: szakszerűen, hitelesen, elkötelezetten, érthetően!

113


2010.01.12.

8:16

Page 114


Eőry Áron EGY „BŐTARTALMÚ ÉLET” „JELENTŐSÉGES ÚTJA” Képes György: Buchinger Manó. Egy 20. századi politikai életrajz – jogtörténészi szemmel. Gondolat, Budapest, 2009, 240 oldal, 2380 Ft

A minap kisgyermekes ismerős újságolja, milyen utónevek ázsióemelkedését tapasztalja óvodai zárórák forgatagában. Főszabály a varietas delectat. Annál elmeingerlőbbnek hatott egy kiveszőnek gondolhatott nevünk terjedése: a Manóé. Egykoron Szabó Dezső sistergős viperatolla már adott ízelítőt a szó gyakori konnotációjáról – egyik regényalakja saját kisszerű leleményein „úgy lovagolt, mint manókirály az egéren”. A magyar büszkeségek panteonja ugyanakkor csak kacagva legyint és találomra cáfol: Kogutowicz, Mai, Beke… A mesevilág parányai lettek volna? Aligha. Toldjuk is meg mindjárt a druszák sorát Szabó nemzedéktársával, Buchinger Manóval. Akit egyébként a hajdani képviselőházat homokozónak néző szellemi mosdatlanság (grófi álruhában) bizony le is „Manókázott” (172) – tetszés szerint erre is akad Szabó Dezső-i formula: „lóhátról való beszéd”. Pedig Buchinger többre-jobbra is érdemes; mint például politikai pályaképének megrajzolására, amire legújabban-legkimerítőbben Képes György vállalkozott. Az alcímben szakmai szemüvegét már kivillantó szerző egyébiránt az Egyesült Államok alkotmányos struktúrájánál jobban csak a skandináv szociális jogállamokat szíveli. Ennek fényében pláne üdítőnek hat mostani témaválasztása. Örvendetesen gazdagítva vele a jelentékeny magyar politikai gondolkodókat felelevenítve megörökítő példák sorát. A célszemély monografikus megismertetésével – többek között – L. Nagy Zsuzsa, Varga Lajos vagy Tőkéczki László leletmentő nyomdokába is lép. Narrátori technikaként a jó érzékkel életszakaszokra tagolt kronologikus tárgyalást választja Képes, amivel párhuzamosan a magyar szociáldemokrata mozgalom vázlatos fejlődését is igyekszik nyomon követni. Emez minden bizonnyal elengedhetetlen, bár sematikussá átlagolt jellemzése azért elleplez bizonyos mozgalmi színárnyalatokat. Alapvető distinkcióként adódik a forradalmi célú kívülállási korszak (itt az Endziel kérlelhetetlen a status quóval szemben) és az emancipációs célú integrációs korszak (immáron belevonódással a mindenkori politikai erőtérbe) szétválasztása. Honunkban előbbinek kétségtelenül legfeljebb zsengén maradt hajtásai voltak, utóbbi annál inkább dominált, mi több: Buchinger Manó eszmei szószólóként való kiteljesedése is döntően ide tartozik. Az 1903-as nevezetes pártprogram már a kapitalista modernizációt serkentené újabb és újabb demokratikus vívmányokkal, lehetőleg elejét veendő a halmozódó társadalmi feszültségek robbanásának. Az egyre aktívabb politikai formáció a továbbhordozott forradalmi retorikával együtt is törekszik a rögvalósághoz akkomodálódni. A dogma jövőképe nem kecsegtetett egyhamari „kilátásossággal”. A valósulásába vetett bizodalom a dualizmus munkásképző egyleteiből, de később a pártkávéházi klubozások 114


Eőry

Áron:

2010.01.12.

Egy

8:16

Page 115

„bőtartalmú

élet”

„jelentőséges

útja”

asztala mellől is mindinkább ködszurkálásnak tetszhetett. Ennek folytán módosult is a helyzetértékelés, és fokozatosan más, kor-szerűbb orsóról tekerik le cselekvési vezérfonalukat. Azonnali hatású csodaszerként a választójog (mind teljesebb) kivívását kezdik tisztelni, aminek elérése több praktikus előnnyel is járna (új frontvonal nyitása a politikai tagoltságban, mobilizációs potenciál növekedése, politikai szocializációs előrelépés etc.) amellett, hogy a későfeudális állapotokat is visszaszorítaná. És persze még ez a kép is elnagyolt, kifelejtvén olyan egzotikumokat a teljesség igénye nélkül, mint Szabó Ervin szindikalista különvéleménye, vagy az agrárkérdést forszírozó, a szövetségi politikát életszerűsíteni törekvő hol disszidens (Dániel Arnold), hol visszakozó (Csizmadia Sándor) pragmatisták körei. A pártpolitikai körülmények szülte kénytelenség olykor „az ördöggel is” cimboráltatja Buchingeréket, akik elsősorban a német elvtársaktól csennének stratégiai sorvezetőt. Emiatt is kívánkozhat követeléseik élére a két ország politikai alapkondícióit úgy-ahogy nivellálni segítő általános és egyenlő választójog, a szavazás titkosságával. Egyebek mellett ez marad a két világháború között is visszatérően szajkózott ceterum censeójuk, ami mellé – főleg az évtizednyi emigrációból repatriáló Buchinger révén – a külpolitika prioritása is felzárkózik. Márpedig Hatvanyval tudjuk, hogy ekkoriban ezen kérdésekben „a magyar glóbusz nem forog”, volt tehát okuk az önismétlésre. A gazdasági világkrízis nyomán itthon is kiújul az agrárnincstelenek problémája és az állástalanság kezelésében a közfoglalkoztatás és az alanyi segélyjogosultság kontroverziája – emez mutatis mutandis a maihoz hasonló politikai szereposztásban. A törvényalkotás huzamosan adós marad jó néhány „közszabadság” kodifikációjával is, amit a szociáldemokraták Rassay és Vázsonyi (apa, majd fia) pártjaival vállvetve minduntalan fel is panaszolnak. Buchinger termékeny alsóházi felszólalóként tűnik ki, valamint kezdettől fogva ügyes szavú zsurnalisztaként segíti a többágú pártsajtó munkáját. A koalíciós időszakra virradó parlamentarizmusunk ismét képviselői székben köszöntheti, ahol hajlott kora maradék energiáit a térség magyarkérdéseinek igazságos, mert demokratikus rendezésének előmozdítására fordítja. A közélet élvonalából visszavonuló politikusról ellentmondásosak, de főképp hiányosak a források: nem is igen értékelhetők autentikusan folytatólagos mandátumai a diktatórikus pártállam (báb)parlamentjében. Képes jogtörténészi száját kiváltképp a választójog hazai felemás evolúciója, illetőleg a politikai szabadságjogokat érintő büntető jogalkalmazási gyakorlat terén tudja meggyőzően szóhoz engedni. Letisztult, informatívan gördülő stílusa ezeken a helyeken ha lehet, még magabiztosabban kalauzolja az olvasót. Összességében haloványan mégis feldereng, mintha a szerző Buchingerhez fűzött jóindulata helyenként parttalan volna. Buchinger akár revideál egy teorémát, akár foggal-körömmel kapaszkodik egy másikba, a képesi fogadtatás szerint helyesen és rokonszenvesen cselekszik. Ez még akkor is zavaró lehet, ha az olvasó is vele bólogat. A különben megkapóan semleges tárgyalásmódba itt-ott belopódzik az értékítélet. Egy helyütt kategorikusan: „az élet egyértelműen és látványosan” az ún. revizionistákat igazolta (32); másutt szerényebb hőfokon: az 1940-es évek elején a Szociáldemokrata Párt káderpolitikájában érvényesített származási (pontosabban: formálisan felekezeti) alapú átrendezés „az adott helyzetben minden bizonnyal […] a legésszerűbb döntés115


2010.01.12.

8:16

Page 116


nek” tűnt (189). Nos, eme megadó alkalmazkodás mellett akkor mit szóljunk Vázsonyi János nemzeti demokratáihoz, akik már 1939-ben demonstratíve nem is indultak a választásokon a hatályosult zsidótörvények ellen protestálva, mert „sárga foltos szavazásban, a gettó önkénteseiként részt venni” nem voltak hajlandók? Akad itt még egy, talán cizellálandó megállapítás az első nagy világégés kapcsán: a magyar szociáldemokraták „soha nem osztották a német testvérpárt háborúpárti nézeteit” (64). Csaknem így is van. Egy apró epizódot kivéve – elég csak Kunfi Zsigmond A háború problémái című egykorú fejtegetéseire utalni. Ebben a háború („osztályharc gigászi méretekben”) várható folyományait latolgatva eszmeileg előnyös mellékhatásokat is megragad, hogy tudniillik fontos társadalmi felismeréseket segíthet elő, amik katalizálják a szocializmusba vezető társadalmi erjedést. 1915-től aztán valóban újra unisono „békevágy” munkál bennük. A magyar szociáldemokrácia jelese, Buchinger Manó a könyvben minden releváns közszereplői oldaláról elénk tárul. A szerző forrásbúvári pedantériája kifogástalan, lapalji annotációiban és irodalomjegyzékében a vonatkozó kútfők bőségszaruját kapjuk. Aki merítési lelőhelyeit ennyire képes diverzifikálni, annak az életútjelenetek néhány apró-cseprő értelmezési lapszusát szó nélkül elnézzük. Érdemes is kedvet kapnunk a patinás Buchinger-szövegek forgatására, melyekből annak rendje és módja szerint a szociáldemokrata reformizmus összetéveszthetetlen politikai dialektusa árad. A sajátlagos nyelvből hamar kioldódik az elköteleződés és világkép intranzigenciája. Hitbuzgalom az egy igaz tanban-tudományban, őszinte igénybejelentés az általánosságra, exkluzív valóságtolmácsolás. Figyelemreméltó a kitapintható differencia a vallomásos visszaemlékező és az újságíró-képviselő irálya között. Kezdetnek leginkább kétkötetes memoárját tudjuk ajánlani, kiegészítve a „forradalmak” éveit és mauthauseni KZ-élményeit elbeszélő könyvecskékkel. Ezekből megtudhatjuk per exemplum, mik voltak a „kortestollak”, miként lehet egyazon politikus „konzervatív, sőt reakciós, de mint egyéniség, jellemes, korrekt, sőt emberségesen gondolkodó férfiú”, de azt is, melyik szó sajátosan kétértelmű a következő mondatban: „A milánói Avantiban több cikket írtam Magyarországról, de a maximalista elvtársak cikkeimet mindig alaposan megkurtították.” Azonkívül hasznos útmutatást is kihüvelyezhetünk napjaink nagykorúsodó Magyarországának „valcolni vagy (le)falcolni” dilemmáját illetően is.

116


2010.01.12.

8:16

Page 117


Laczó Ferenc SIKERRE FORRADALOM Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom. Századvég, Budapest, 2008, 464 oldal

Békés Mártont a Kommentár rendszeres olvasóinak aligha szükséges bemutatnunk, hiszen több írása is közlésre került már e folyóirat lapjain, és első könyvéről is született korábban recenzió.1 Itteni és egy sor egyéb orgánum által közölt textusai többnyire markáns álláspontokat fejtenek ki. Koncepciózus állásfoglalásain túl szerzőjüket karakterisztikus stílusa miatt is meglehetősen könnyű beazonosítani. E felismerhetőség ez esetben igen távol esik az egysíkúságtól: Békést történészi és politológusi műveltsége éppúgy csábítja történettudományi szakszövegek elkészítésére, mint aktuális szellemi-politikai fejleményeket konzervatív elvek mentén értékelő szövegek megfogalmazására.2 Érdeklődése szerteágazó, de olvasottságának különböző elemeiből korántsem véletlenszerű egyveleg alakul ki (ha műveltségének komponensei nem is minden téren forrtak már össze megfelelően rendszerezett mély tudássá), ugyanis a legtermészetesebb módon találjuk szellemi tevékenységének centrumában a politikai eszmetörténet művelését, ezen belül pedig elsősorban a konzervatív eszmék beható tanulmányozását.3 Amerikai neokonzervativizmus – Egy kisiklott ellenforradalom című új munkája is szervesen illeszkedik rohamosan növekvő számú publikációinak sorába, egyúttal azonban jelentőMindössze e recenzió témájához közvetlenül kapcsolódó írásait említve: Irving Kristol eszméi (Kommentár 2008/1., 77–86) és A spontaneitás ideológiája. Konzervatív Hayek-kritika (Kommentár 2008/2., 83–93). Békés könyvének 2008-as, az amerikai választások előtti megjelenése óta bekövetkezett fejleményekről írott itteni cikke: Balfogás. Az Obama-koalíció progresszív hátországa (Kommentár 2009/3., 94–101). A becsület politikája. Gróf Sigray Antal élete és kora c. első könyvének recenziója: FILEP Tamás Gusztáv: Királyhűség, függetlenség, alkotmányosság, Kommentár 2007/5., 119–126. 2 Utóbbira többek között lásd Békésnek a konzervatorium.blog.hu webhelyen 2008 és 2009 folyamán közzétett alábbi írásait: Ifjúkonzervatív készülődés; Konzervatív korszak közeleg; Új magyar konzervativizmus. E színvonalas publicisztikák a kortárs folyamatok értelmét kísérlik meg kijelölni. Megkockáztatható, hogy a minél szélesebb (ifjú)konzervatív konszenzus kialakításának céljából születtek – annak ellenére is, hogy a webes viszszajelzésekben (mint oly gyakran) az elutasítás hangjai is erősek. 3 A konzervativizmus Békés meghatározása szerint az élő és éltető hagyományok politikája. Stílus és mentalitás függvénye, ami a hagyományok reflexívvé, tudatossá válásával alakul ki (e ponton Békés Karl Mannheimre hagyatkozik). Időfelfogása a szervességen alapszik, a történelmet sem meghaladni, sem megállítani nem akarja, de uralására és a továbbfejlesztésre igényt formál (8, 30). Oakeshottot követve Békés a konzervativizmust élesen szembeállítja az ideologikus gondolkozással, akárcsak a realizmust a politikai racionalizmussal. A nézetrendszer, a meggyőződés szavakat Békés már alkalmazhatóbbnak érzi, és elfogadja az univerzális konzervatív beállítódás létezését, bár nem hisz a konzervativizmus nemzetköziesíthetőségében (29, 32). 1

117


2010.01.12.

8:16

Page 118


ségében magasan ki is emelkedik közülük.4 E négyszáz sűrűn szedett oldalra nyomtatott szöveg ugyanis Békés eddigi kétségkívül legambiciózusabb vállalkozásának gyümölcse, mely egy napi hírekből is jól-rosszul ismert és élesen vitatott (vagy éppenséggel sommásan elítélt) jelenség, az amerikai neokonzervativizmus részletező bemutatására és bőséges kontextualizációjára is vállalkozik.5 E bemutatás során Békés a neokonzervativizmus eszmetörténeti és politikai szerkezetét, „filozófiai, politikai, gazdaságelméleti és nemzetközi” gondolatait és jellemzőit vizsgálja (17), majd történeti genezisét, idestova hét évtizedes (a szerző szerint mostanra lényegileg befejezettnek tekinthető) útját is bemutatja (7. fejezet).6 A bőséges kontextualizáció elsősorban számos bevezető jellegű fejezetben ölt testet.7 Az amerikai neokonzervativizmust Kristolnak, „a neokonzervativizmus Marxának” (150) pompás sorait Békéshez hasonlóan idézve úgy határozhatjuk meg, hogy „az nem más, mint a szabadpiaci kapitalizmus etikai elvek mentén történő megőrzése a liberális tömegtársadalom hatékony konzervatív kormányzásának kivitelezésével együtt” (132).8

* Mi Békés neokonzervativizmust feldolgozó nagytanulmányának fő állítása? A szerző központi jelentőségű, a könyv során több helyütt (a mű alcímében is) megfogalmazott véleménye szerint a neokonzervativizmus kisiklott.9 Hidegháborús megszületése Békés szerint az amerikai konzervatív eszmék némi „intellektuális szklerózis” (248) és az ötMivel a recenzeált könyvre tavalyi megjelenése okán új munkaként hivatkozunk, szükségesnek érezzük megjegyezni, hogy időközben Békésnek egy további tanulmánya is megjelent könyv alakban: BÉKÉS Márton: A hagyomány forradalma. Németh László politikája, Kortárs, Budapest, 2009. 5 A terjedelem csak részben magyarázza néhány szerkesztetlenül maradt mondat kinyomtatását. Ezen apróbb, a szövegértést ritkán érintő hibákra külön nem fogok kitérni. 6 A neokonzervativizmus által jelentősen befolyásolt évtizedek után Békés szerint szükség lenne egy új konzervatív napirendre, amely belső, kulturális kérdéseket helyezne ismét a középpontba, és nagyhatalmi, de nem birodalmi ambíciójú külpolitikát folytatna (232, 239). 7 Békés maga is említi könyve elején, hogy „számos, bevezető jellegű fejezet elkészítése” vált szükségessé (16). Bár e fejezetek ambíciói világosak és nem egynek céljával – az amerikai politikai gondolkozás sajátos alapjainak ismertetésével, a konzervativizmus liberális mezőben való elhelyezkedésének bemutatásával (42), a progresszív, optimizmusba hajló jövőkép és a konzervatív, vallásos, puritán értékvilág sajátos keveredésének ecsetelésével (50), az amerikai forradalom sajátos jellegének hangsúlyozásával (83–87) – is egyet lehet érteni, véleményem szerint érdemesebb lett volna e fejezeteket rövidebben, a továbbiak szempontjából is lényeges aspektusokra fókuszálva elkészíteni. E terjedelmi problémánál lényegesebb hibának érzem, hogy Amerika alapításáról és eredeti politikai eszméiről írva Békés kutatási alanyai, a neokonok hirtelen direkt forrásává válnak (lásd például a 95. oldal utalásait Nisbetre és Kristolra). Érzésem szerint szerencsésebb választás lett volna „A neokonzervatívok alapításképe” vagy esetleg „Az amerikai mítosz és a neokonok” tematikájú fejezet elkészítése, mint a direkt értekezés Amerika alapításáról és a kortárs eszmékről. A három mai meghatározó irányzatot (a paleókat, a libertáriusokat és a neokonokat) tárgyaló fejezet viszont a továbbiak szempontjából is egyértelműen nélkülözhetetlen (121–138). 8 A könyv során a legtöbb egyetértő utalás a neokonok jobbszárnyához tartozó Kristol mellett alighanem Russell Kirkre vonatkozik (róla részletesebben: 256–257), akinek neve a névmutatóban helytelenül Russell, Kirkként szerepel (461). 9 Békés több fejezetet is ennek kijelentésével zár (lásd: 44, 108, 138), azonban ez még nem jelenti azt, hogy átfogó magyarázattal is előállna. 4

118


2010.01.12.

Laczó

8:16

Ferenc:

Page 119

Sikerre

forradalom

venes évek újbóli virágzása (255) utáni hiteles aktualizálását jelentette. Sőt a meggyőzően megfogalmazott és lendületesen terjesztett neokonzervatív eszmék jelentősen hozzájárultak Amerika hatvanas évek utáni belpolitikai és kulturális fordulatához, a konzervatívok sikereihez, melyek a szerző véleménye szerint a nyolcvanas években, Reagan elnökségének idején tetőződtek (301).10 Azonban a konzervativizmus ezen ága nemcsak versenyképes, hanem ideologikus tendenciájú is volt (42), olyannyira, hogy a neokonok a hidegháború lezárultával és az ezzel egybeeső generációs váltás (és belső, külpolitikai elvek mentén bekövetkezett törés) következtében egy expanzív, globális dominanciára törekvő ideológia (az amerikai terjeszkedés és hegemónia alatt a világon mindenütt megvalósuló demokrácia) propagátorai lettek. 2001 óta pedig nemcsak a hatalom felső régióiba jutottak be, ahonnan különös hévvel szorgalmazták az „unipoláris forradalmat” (13), de időközben kulcsfontosságú belpolitikai szövetségeseikké is a protestáns fundamentalista szervezetek váltak.11 Békés ezen elsősorban külpolitikai gondolatokat megfogalmazó fiatalabb, másodikgenerációs neokon szerzőket igen egyértelmű szavakkal ítéli el, hiszen a jakobinusokhoz (377) és a bolsevikokhoz (378) is hasonlítja őket.12 Békés alaptézise „erős kifejezéssel” az, hogy valójában „két neokonzervativizmusról van szó” (14), melyeknek alighanem legrövidebb (Békés intenciójával összhangban lévő) leírása szerint egy ellenforradalmi eszmét váltott fel egy ideologikus küldetés megfogalmazása. E második neokonzervativizmust Békés (megnevezése ellenére is) egyenesen kizárná a konzervativizmusok köréből, hiszen megítélése szerint a valóban konzervatív eszmerendszerektől teljesen eltérő belső filozófiai maggal rendelkezik (379–380, 395).

* Milyen történeti modell megfogalmazásával alapozza meg Békés az első neokonzervativizmus pozitív értékelését? Nem túlzás Békést az ellenforradalom specialistájának nevezni, hiszen írt már empirikus és elméleti tanulmányokat is a témában.13 Így talán nem meglepő, hogy az amerikai neokonzervativizmus politikai eszmetörténetét is egy „sajátos fejlődéselmélet keretébe” ágyazza (16), mely az ellenforradalom újradefiniáláBékés Hayek nyomán egy liberalizmus által állított csapdáról értekezik, amelybe a konzervativizmusnak „bele kell lépnie, ha meg akarja határozni magát, de szabadulnia nehéz. Az amerikai konzervativizmus magára találása a liberalizmus radikalizálódása révén következett el.” (113) 11 Fontos körülmény, hogy ezen újfajtán neokonzervatív hatalmi politizálás korszaka egybeesett Békés kutatásának időszakával, ugyanis Békés 2003-ban kezdett a témával foglalkozni (18). Az ekkoriban új amerikai külpolitika (alighanem jól ismert) kulcsszavai a megelőző csapás, a rezsimváltás, a nemzetépítés és a demokráciaexport voltak. 12 Poszt-hidegháborús külpolitikai elképzeléseik hátterében Békés Fukuyama híres-hírhedt tézisének befolyását sejti (325), akinek a történelem végét vizionáló főművét „egy naiv, leegyszerűsített, optimista vakhit kötetnyire bővített kifejtéseként” jellemzi (171) – amihez szükséges hozzátennünk, hogy Fukuyama az ifjabb Bush-adminisztrációk politikájának kritikusa volt (175). 13 Lásd például BÉKÉS Márton: Az ellenforradalomról = BÉKÉS Márton – MAJOROS István: A hagyomány politikája. Fejezetek a konzervativizmus történetéből, ELTE BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2006, 37–62. 10

119


2010.01.12.

8:16

Page 120


sára épül.14 Azaz Békés ezúttal a szokásoshoz képest pont fordított alkalmazási módra kerít sort: ahelyett, hogy az „angolszász normát” próbálná meg alkalmazni a kontinens (konzervatív) politikai gondolkozásának vizsgálatakor, egy „sajátosan angolszász irányzatnak ellenforradalomhoz kapcsolódását” igyekszik kimutatni (27). Eközben nem tagadja az amerikai típusú ellenforradalom sajátos természetét sem: egy helyen például úgy fogalmaz, hogy „egy generális, mindenre kiterjedő ellenforradalom ott [Amerikában] semmiképpen sem lehetséges” (43).15 Békés ellenforradalommal kapcsolatos gondolatainak bázisát Voegelin nézete szolgáltatja, mely szerint a forradalom „a modernitást kirobbantó radikális gnózis” (38). Az ez ellen a gnosztikus alapvetésű kísérlet ellen ható reakció pedig a konzervativizmust éppúgy magában foglalja, mint az ellenforradalmi mozgalmakat.16 A szerző saját konzervativizmus-tipológiáját is „a forradalomhoz, mint a modernitás áttörő politikai eseményéhez való metapolitikai hozzáállás[ok]” szerint alakítja ki, a reformkonzervativizmust, az ellenforradalmi (jellemzően restaurációs, de adott esetekben preemptív) konzervativizmust és a(z elsősorban filozófiai jelentőségű) konzervatív forradalmat különböztetve meg (39–42).17 E három típus közül a könyv érvelése szempontjából a forradalom ellentéteként bemutatásra kerülő ellenforradalmi konzervativizmus a legfontosabb. Békés szerint a konzervatív bölcsesség fontos része annak pontos tudása vagy talán inkább megérzése, hogy a reformmunkát mikor kell felváltani „aktív – ha tetszik: a megelőző – ellenforradalmi” cselekvéssel (114). Békés megítélése szerint Nixon és Reagan politikáját is ez az aktív ellenforradalmiság jellemezte (40). Az amerikai neokonzervatív ellenforradalmi stratégia három leglényegesebb elemeként pedig az ellenkultúrával és nagy kormányzati tervekkel való szembeszállást, a klasszikus, protestáns etikához való visszatérés meghirde14 A probléma illusztrációjára Rainer M. Jánostól idézünk, aki egy közelmúltbeli interjú során a következőket fogalmazta meg: „A magyar társadalom is évtizedek óta ebben a nyelvi közegben nevelkedett, azt tanultuk, hogy a forradalom pozitív, előrevivő. Tőlem sokszor megkérdezték, főleg Lengyelországban, ahol ez a nyelvi indoktrináció sokkal korlátozottabb volt, hogy miért nevezitek ti forradalomnak 56-ot? Hát a forradalmat a bolsik csinálják, nyugodtan lehet ellenforradalomnak nevezni, vagy bármi másnak.” A tabuk többsége a múlttal függött össze. Seres László interjúja Rainer M. Jánossal, Hírszerző 2009. október 23., www.hirszerzo.hu/cikk.rainer_m_janos_a_tabuk_tobbsege_a_multtal_fuggott_ossze.127699.html. 15 Békés e „generális ellenforradalmi vélekedés” közös jellemzőinek nevezi a konzervatív emberképet, a jobboldali politikai orientációt, a forradalomellenes meggyőződést, a hagyományok őrzését és a radikális ideológiák radikális elutasítását (27). Magára egy lábjegyzet során „közép-európai konzervatívként” utal (35/12). 16 Bár Voegelin meghatározását figyelemreméltónak és hasznosnak tartjuk, a szerzőnek véleményünk szerint érdemes lett volna a forradalmi tradíció történelmileg, empirikusan kimutatható radikalizálódására is reflektálni, melyet Martin Malia posztumusz műve mutat be páratlanul gazdagon. E könyv tartalmát azért is tartjuk különösen relevánsnak, mert Békés elfogadja a hatvanas évekbeli permanens forradalmi radikalizálódás központi motivációs szerepét. Lásd Martin MALIA: History’s Locomotives. Revolutions and the Making of the Modern World, Yale UP, New Haven 2006. (Az e könyvről írott angol nyelvű könyvismertetésem megismerhető az alábbi hálózati címen: www.ece.ceu.hu/?q=node/124.) 17 A konzervatív forradalmárok befogadása által Békés a konzervatív megjelölést eléggé széles körben alkalmazza, többek között Carl Schmitt besorolására is megfelelőnek véli. A konzervatív forradalom mindenekelőtt német jelenségének páratlanul részletes feldolgozása (hatodik, legutolsó változat): Armin MOHLER: Die konservative Revolution in Deutschland, 1918-1932. Ein Handbuch, Ares, Graz, 2006.

120


2010.01.12.

Laczó

8:16

Ferenc:

Page 121

Sikerre

forradalom

tését és a realista külpolitikai álláspont elfogadását jelöli meg (44, 137).18 Az Amerikai neokonzervativizmus olvasásából megtudhatjuk továbbá, hogy az uralkodó liberalizmus radikalizálódása elleni fellépés szükségességének érzete késztette a neokonokat reakciós válasz adására és váltak (óliberális nézeteik részleges megőrzése mellett, illetve ellenére) önálló konzervatív irányzattá (44), sőt a hetvenes évek közepére önálló politikai erővé is (291).19 Békés egyik figyelemreméltó következtetése szerint a neokonzervativizmus „érték- és egyben status quo konzervativizmusként szerveződött meg”, ütőképességét viszont ellenforradalmi tartalma adta (179).

* A könyv a neokonzervativizmus kialakulásának, eredeti jellegzetességeinek lényeglátó értelmezését nyújtja, ellenben fő állításának, a kisiklás tézisének mindössze jól adatolt leírását kapjuk. Megtudhatjuk, hogy a kulturális hagyományelvűség és (az Amerikában tradicionálisnak számító) liberális ökonómia mellett a nyers hatalmi érdeket előtérbe helyező neokonzervatív külpolitika idővel ideologikussá, sőt messianisztikussá vált (43). Békés nem felejti el megemlíteni, hogy e fejleménynek eleve mély gyökerei voltak az amerikai identitásban, a missziós jelleggel is bíró amerikai hitvallásban (60–61). A súlyos torzulásként bemutatott fejlemény kiváltó okainak azonban sajnálatos módon kevés figyelmet szentel. A két generáció elválasztása empirikusan megalapozott tétel, de arra nem kapunk feleletet, hogy a névlegesen az eredeti neokonzervativizmust folytató, valójában azt radikálisan megváltoztató csoport miért utasította el az „apai örökséget”, és amennyiben valóban ezt tette, mi alapján tartja magát mégis neokonnak.20 E neokon hagyományszakadás alternatív magyarázata a Békés által komolyan vett globális demokratizálási törekvéseknek aligha juttatna ekkora szerepet. E bevallottan cinikusabb magyarázat a fiatalabb neokon generációt sokkal inkább a nagyhatalmi érdekek szerint cselekvő, kettős mércék alkalmazásától sem visszariadó, az aktuális lehetőségek minél teljesebb kihasználását ambicionáló csoportként ítélné meg, a fegyveres demokráciaterjesztés (Békés szerint is átgondolatlan és alkalmazhatatlan) elképzelésére pedig pusztán legitimációs diskurzusként tekintene. A homogenizálásra törekvő, világdemokráciát pártoló újfajta neokonzervativizmus képe tehát vitára érdemes. Békés maga is megjegyzi, hogy nehéz elkülöníteni a nyers erőn alapuló cselekedeteket a vágyképekre építő idealizmus által sugalltaktól: szerinte az új neokon nemzedék fejében Amerika egyeduralmának és a planetáris demokráciának elképzelései eggyé, idealista-imperialisE három stratégiai kérdés neokon szemléletét bontja ki a hatodik, százoldalnyi hosszúságú nagyfejezet. Ehhez érdemes hozzátennünk, hogy a neokonzervatív szót önmegnevezésként először Irving Kristol használta a 1970-es évek végén (130), a Republikánus Párt támogatásáig pedig csak 1980-ra jutott el a neokonok csoportosulása (292). 20 Európa és Amerika általánosabb összehasonlítására is sort lehetett volna keríteni, ugyanis releváns kérdések felvetésére kínálna lehetőséget. Minek köszönhető például az a furcsaság, hogy miközben a „kommunizmus kísértetének” eltűnése Nyugat-Európában a baloldalt sodorta komoly intellektuális és morális válságba, addig Amerikában az antikommunizmus talajtalanná válásával a jobboldal jövőbeli szerepe vált nehezen előreláthatóvá? 18 19

121


2010.01.12.

8:16

Page 122


ta kombinációvá váltak (228). Határozottan úgy gondolom, hogy e vágyképek megfestésének inkább lehetett legitimációs, mint a valós cselekvéseket orientáló funkciója.21 Ezen értelmezéshez (némileg meglepő módon) egy ponton Békés megfogalmazása is igen közel kerül: „A terror elleni háború alatt tehát hegemóniaépítés folyik az unipolaritás jegyében. Ennek ideológiai fátyla a világdemokratizálás” (228).22 Meggyőződésem, hogy ez esetben nem pusztán konkrét értelmezésbeli különbségről van szó, a kérdés ugyanis módszertani problémát is felvet. Érzésem szerint Békés a konkrét politikai cselekedeteket legitimáló funkcióval bíró kijelentéseket nem különbözteti meg elég élesen a szerzők „végső meggyőződéseit” tükröző kijelentéseitől, nem szentel elég figyelmet a kijelentések ún. elsődleges kontextusának, konkrét kommunikációs helyzetben megfogalmazott voltuknak.23 További, a könyv fogalomhasználatára vonatkozó problémának érzem, hogy Békés leírásra használt, az értelmezést elősegítő kategóriái gyakran az értékelés kategóriáiként is funkcionálnak. Ilyen kettős szerepet játszanak az alábbi kulcsszavak: az idealizmus és a realizmus, az univerzalizmus (ami absztraktsága és vélt sokszínűséget tagadó volta miatt elvetendőként kerül bemutatásra), az ideológia (ami több helyütt már-már az utópia szinonimájaként szerepel), sőt bizonyos esetekben a konzervatív–liberális fogalompár is,24 nem beszélve a (könyv fő ítéletét hordozó) forradalom–ellenforradalom párosról. Természetesnek tartom, hogy Békés könyve tükrözi saját értékbeli felfogását és világlátásának normáit (17), azonban ezen „összecsúszásokat” ezzel együtt is érdemesebb lett volna elkerülni. A neokon szerzők jelentős szegmensének zsidó hátterét Békés üdvözlendő módon sem eltúlozni, sem elhallgatni nem próbálja (224–226, 340–342), a neokonzervativizmus kontextualizációja során mégis némi diszkrepanciára figyeltünk fel. Mint tudjuk, a kontextualizáció egyfajta mellérendelés és ily módon választás eredménye. Békés rendszeresen utal Amerika WASP, illetve magyarul (némileg eltérő jelentéssel) „fehér-nyugati-kereszténynek” nevezett elitjére, az általuk meghatározott nemzeti alapokra, kultúrájuk és hagyományaik országos jelentőségére, azonban nem tér ki a neokonok zsidó politikai tradíció felőli szintúgy lehetséges megismertetésére – pedig egy lábjegyzetben konkrétan utal rá, hogy a vezető neokonok közül egyedül Huntington WASP-hátterű, ellenben többen közülük zsidó értelmiségiek (162/11). A zsiAhogy többen megjegyezték már, a Bush-adminisztráció iraki beavatkozást igazoló érvelésével az alapvető baj nem az volt, hogy egyetlen érvük sem volt, hanem pont az, hogy túl sok, egymásnak is ellentmondó érvet sorakoztattak fel. 22 Lásd még adalékként a 216. oldal utolsó két mondatát, valamint a 362. oldal okfejtését, ahol a szerző különbséget tesz a közvetlenül megvalósítandó és az abszolút cél között. Emellett az amerikai demokrácia szűkítésének érdekében tett lépések sem éppen az ifjabb Bush-adminisztrációnak és neokon hátországának ultrademokratikus elkötelezettségeire utalnak… 23 Konkrét példán illusztrálva: lehet-e beszédek és interjúk során tett, adott esetben egyszeri, de mindenképpen szituációfüggő kijelentéseket monográfiák állításai mellé tenni, azokkal egyformán kezelni? Békés e munkájában az eszmetörténet-írás egyik legjelentősebb problémáját, a műfajok kérdését nem érinti. Általánosabban felvethető még a kérdés, hogy értekezhetünk-e kutatási alanyaink végső meggyőződéseiről, és amennyiben igen, milyen források alapján tehetjük ezt. 24 Bár mindeközben Békés is megjegyzi, hogy „az amerikai politikai kultúrában nincsenek tiszta liberális–konzervatív választóvonalak” (136). 21

122


2010.01.12.

Laczó

8:16

Ferenc:

Page 123

Sikerre

forradalom

dó konzervativizmus ellenséges érzelmű toposzának elutasításával csak egyetérteni tudunk, de ez az elutasítás ezúttal sajnálatos módon a zsidó specifikumok viszonylagos elhanyagolásához is vezet.25 Nézzünk meg még egy utolsó, hasonlóan konkrét problémát. Bár osztjuk Békés a „pluralizmus normatív magjának elvesztegetése” okán érzett aggodalmát (76), említésre méltó ténybeli ellentmondásnak tűnik számunkra, hogy a szerző a 72. oldalon még arról értekezik, hogy „a valláserkölcsi alap kiveszett [Amerika] szellemi törekvéseiből”, míg később már a vallási fundamentalizmus kortárs jelenségeire hívja fel a figyelmünket (369).26 Előbbi kijelentés azért érthetetlen, mert a vallásszociológiában Amerika (az Európára sok tekintetben alkalmazható) szekularizációs elméletek empirikus cáfolataként szokott szerepelni.27

* Immáron összegezve mondandónkat, az elkészült mű több és kevesebb is, mint ami egy kortárs eszmetörténeti műtől elvárható. Több, mivel egyrészt írástudó egyének és közös agendával rendelkező csoportok szellemi tevékenységének tárgyalása mellett (ami a szakszerű eszmetörténeti művek elsőszámú vagy akár kizárólagos fókusza szokott lenni) Békés könyve az Egyesült Államok politikai fejleményeiről, nagyhatalmi külpolitikájáról, valamint az amerikai konzervativizmusok történetéről és fajtáiról is részletesen szól. Ezáltal a szerző tág és megítélésünk szerint némileg hosszadalmasan kibontott (a neokonzervativizmus fókuszált tárgyalása csak a szöveg egyharmadánál, a 139. oldalon kezdődik) értelmezési keretbe ágyazza a neokonzervativizmus egyedi jelenségét.28 Másrészt e szűkebb téma, a neokonzervativizmus elemzésekor Békés nemcsak egy sajátos torzulás történetét beszéli el, amit az ellenforradalmi eszme (egy másik generáció tagjainak keze általi) forradalmi ideologizálódásaként ír le, de átfogó, történetfilozófiai inspirációjú magyarázatot is kínál e jelenséggel, különösen kialakulásával kapcsolatban – bár épp az ominózus kisiklás kapcsán konzervativizmus-tipológiája és ellenforradalom-elmélete kevéssé hasznosítható. Ezen átfogó, az ellenforradalom kategóriájának újradefiniálására épülő magyarázat legalábbis részben a szerző határozott preferenciáin alapszik, és ennyiben eminensen vitatható is.29 Az Amerikai neokonzervativizmus ugyanakkor Hasonló még kijelentése, mely szerint Strauss „keveset szól a kereszténységről” (145), hiszen Strauss közismert módon sokat írt zsidó filozófiai kérdésekről. 26 Az evangéliumiak 2000 utánra a legfegyelmezettebben szavazó, összesen 25-30%-ot kitevő, elhanyagolhatatlan tömeggé váltak (369). 27 Lásd például Peter L. BERGER – Grace DAVIE – Effie FOKAS: Religious America, Secular Europe? A Theme and Variations, Ashgate, London, 2008. 28 A neokonzervativizmus egyediségét már csak azért is érdemes hangsúlyoznunk, mert eléggé elterjedtnek tűnik az a téves nézet, mely szerint a neokonzervativizmus magyarországi („reflektálatlan”) alkalmazása lenne egyesek (inkluzíve Békés) célja. A könyv ismeretében ezt aligha lehet komolyan állítani. 29 Félreértések elkerülése véget jegyezzük meg: úgy hisszük, politikai kultúránk javulásának egyik kulcskérdése éppen az, hogy sor kerüljön ehhez hasonlóan markáns álláspontok részletes kifejtésre és figyelmes befogadására, és hogy végre Békéséhez hasonló igényességgel kidolgozott magyarázati modellek és tézisek gerjesszenek további eszmecseréket, vitákat. 25

123


2010.01.12.

8:16

Page 124


bizonyos szempontból kevesebb is, mint egy megbízható eszmetörténeti elemzés, mivel módszertana meglehetősen tisztázatlan és a szöveg szintjeinek viszonya helyenként problémásan alakul – erre hoztuk fel fentebb példának az elemzés és az értékelés nyelvének összegabalyodását. Érdemes leszögeznünk, hogy Békés műve meglehetősen hibrid jellegű. A könyv bizonyos részein a szakszövegek precizitásában rejlő (olykor száraznak ható, de amúgy tagadhatatlan) erényei manifesztálódnak, máshol a színvonalas népszerűsítő történeti munkákra jellemző esszéisztikusság teszi lapjait élvezetessé. E kettősség kényes egyensúlyozást kíván, hiszen a szerzőnek egyidejűleg kell megakadályoznia, hogy a befogadók (minimum) két, eltérő elvárásokkal rendelkező csoportjának bármelyike kiábránduljon. Békés előtanulmányokat feltételező, de ismétlései által átlátható és viszonylag könnyen befogadható művet tett le az asztalra. E hibriditás az Amerikai neokonzervativizmus esetében azt is implikálja, hogy a mű lapjain finom őrlésű, kontextualista eszmetörténeti elemzések határozott politikai állásfoglalásokkal érnek össze, míg a történetfilozófiai magyarázatok és a mélyenszántó politikai filozófiai elképzelések olykor sommásan ítélkező kijelentések mellett szerepelnek.30 Úgy gondolom, Békés Márton nagyszabású és óriási anyagot hasznosító könyve – a bibliográfia harmincöt oldalra rúg! – a konzervatív eszmetörténet közeljövőbeli esélyeit éppoly remekül illusztrálja, mint egyes veszélyforrásait. Előbbiek közül kiemelendő az eszmetörténet-írás, a politikai filozófia, a történetfilozófia szorosabb (re)integrációjának lehetősége. E tudományágak együttes művelése komoly haszonnal forgatható szintézisek elkészítését teheti lehetővé, melyeknek magas szintű megvalósítására Békést tehetsége és szorgalma egyaránt képessé teszi. Ugyanakkor az Amerikai neokonzervativizmus a konzervatív szempontú eszmetörténet-írás veszélyeire is szolgáltat példákat. Ilyenek az esszencializálásra való hajlam,31 olykor pedig a meglehetősen ahistorikus,32 sőt a „kikacsintó” beállítások (azaz valós helyzetek „közismerten ilyenségére” utaló kiMiközben szükségszerűen tematikailag is meglehetősen szerteágazó a feldolgozott anyag, a neokonzervativizmus három (kulturális, külpolitikai, gazdasági) szintjének kifejtése némileg egyenetlenre sikeredett. A kisiklott neokonzervativizmus elsődlegesen külpolitikai fókuszával összhangban a kötetben elég sok precíz külpolitikai okfejtést találni (például a zárszó tetemes részét is ez teszi ki), azonban Békés például (érdekes, de érzésünk szerint nem megfelelően megalapozott, inkább külsődleges kritikával szolgáló) közgazdaságtani elemzést is beillesztett könyvébe. Ennek során a neoliberalizmus amoralitását panaszolja fel (191), és az egyenlőség eszméjét elutasítva az igazságosság (184) és a társadalom-központú gazdaság (236) mellett érvel. A materialista nézeteket egy lábjegyzetben nemes egyszerűséggel tévesnek nevezi (197/41). Zavaróan sommás a hatvanas évek képe a 263. oldal tetején: Békés e helyen „egységes szellemiségről” értekezik, melynek megjelenési formái között a szovjet térnyerés hulláma, a kínai kulturális forradalom és a szexuális forradalom mellett a „II. Vatikáni Zsinat liberalizmusát” is említi. Máshol e zsinatra az „egyetemes felbomlás tendenciájának” jeleként utal (280). 31 Egy helyen Békés így ír: „Voegelin szavait, kötete utolsó lapjain idézzük, reménykedve abban, hogy azok a végsőkig megvilágítják az amerikai forradalom igazi jelentését” (85). Békés az amerikai politikai kultúra alaprétegéről is hosszabban értekezik (50). 32 A liberalizmus egy helyen mint „stabil, állandó” uralkodó ideológia jelenik meg (107). Máshol „az alapvetően forradalmi jellegű ideológiák – köztük a liberalizmussal – mindig a végső kiteljesedés felé törekednek” (119). Jóval érthetőbb módon Békés több helyen utal az örök (tehát szintén ahistorikus) emberi természetre is. 30

124


2010.01.12.

Laczó

8:16

Ferenc:

Page 125

Sikerre

forradalom

szólások33) alkalmazásai. Ezek vezetnek az ún. elsődleges kontextusok magasabb, állandó szempontok megfogalmazásai következtében elkövetett alulbecsüléséhez, a végső meggyőződések kutatásához, ami a kommunikációs szituációk és a kijelentések státusbeli különbségeinek háttérbeszorításának árán valósul meg. Az Amerikai neokonzervativizmus mindezzel együtt is a magyarországi tudományos élet szokatlan és örömteli eseménye, a magas szintű történelmi-politikai ismeretterjesztés kiemelkedő darabja. Megjelenése óta aligha lehet komolyan vehető kijelentéseket tenni a neokonzervativizmusról – melyet Békés nem mellékes módon „a XX. század második felének egyik legérdekesebb intellektuális eseményének” nevez (130) – anélkül, hogy e művet (is) figyelembe vennénk.

Ilyenek például az alábbi kijelentések: Hamilton „világosan látta, a francia felvilágosodás politikai hatását, a terror logikus kifejlődését Voltaire-től Robespierre-ig” (97); John Adams „jól látta, hogy a liberális követeléseknek valahol-valamikor határt kell szabni” (101). Máshol arról értesülünk, hogy „1946–47re mégis végérvényesen bebizonyosodott, hogy a realizmus jobban képes leírni a világrendszer természetét” (204). E helyeken Békés némileg kiesik eszmetörténészi szerepéből, hiszen nem arról ír, hogy Hamilton hogyan értelmezett valamit (milyen fogalmak és érvek felhasználása által stb.), hanem kifejezetten arról, hogy látta az igazságot.

33

125


2010.01.12.

8:16

Page 126


Kommentár 2009/6 Issue Contents This issue, the last in 2009, is dedicated in large part to the life and work of the Hungarian –born scholar Thomas Molnár (b. 1921), one of the most important contemporary Catholic philosophers, who lives in New Jersey in the United States. Balázs Mezei professor at Pázmány Péter Catholic University, Budapest, Hungary investigates the relationship between religion and philosophy in the works of Molnár. Mezei is also the author of the interview made with Molnár one and a half years ago on current issues and problems of our age. In our Workshop section, Endre Balás analyzes the link between Christianity and capitalism while Péter Benei reflects on the morals of the presidential campaign by Barack Obama, also providing an analysis of new marketing methods. In our section portraying past Hungarian thinkers, in his essay Péter Hámori provides a reinterpretation of two 19th century liberal reformists, Béla Grünwald and Ignác Acsády. Ferenc Horkay Hörcher focuses on potential remedy to the Hungarian political crisis and thereby presents a possible alternative to cease the turmoil. Tibor Navrasics analyses the structure of the European party system while Tamás Halm presents the special issue of Critical Review dealing with the financial crisis. The debate between Gábor Megadja and György Pápai tackles the framework and future outlook of liberal democracy. In our review section we provide reviews on books dealing with American neo-conservatism, the underlying principles of the so called realist foreign policy, the history of Hungarian social democracy and interwar Hungary . Our recent issue is illustrated by pictures taken by Kristóf Murányi. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

126


2010.01.12.

8:16

Page 127


Számunk szerzői BALÁS ENDRE (1978, Nova) köztisztviselő BENEI PÉTER (1982, Budapest) a Karmamedia kreatív igazgatója EŐRY ÁRON (1983, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar HALM TAMÁS (1981, Budapest), közgazdász, az OTP elemzője HÁMORI PÉTER (1967, Budapest) történész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója LACZÓ FERENC (1982, Budapest) történész, az Közép-Európai Egyetem doktorandusza MEGADJA GÁBOR (1985, Budapest) eszmetörténész MEZEI BALÁZS (1960, Budapest) filozófus, egyetemi tanár (ELTE Bölcsészettudományi Kar, PPKE Bölcsészettudományi Kar) MOLNÁR TAMÁS (Budapest, 1921) filozófus, egyetemi tanár (Egyesült Államok) NAVRACSICS TIBOR (Veszprém, 1966) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója, parlamenti frakcióvezető (Fidesz – MPSZ) PÁPAY GYÖRGY (1978, Budapest) filozófiatörténész, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője SZAKÁLY SÁNDOR (1955, Törökkoppány) hadtörténész, a Semmelweis Egyetem oktatója


2010.01.12.

8:16

Page 128

2009.

TÉL

TARTALOM

Kisebbségi médiatörténet Papp Z. Attila: A kisebbségi sajtó értelmezési keretei Ambrus Attila: Lapok az erdélyi magyar sajtó történetéből Neszméri Csilla: A két világháború közötti szlovenszkói sajtó története Thomas von Ahn: „Új szellem Szlovenszkón”. Betekintések Szvatkó Pál csehszlovákiai magyar „kultúrpolitikai szemlé”-jébe (1937–1938) Németh Ferenc: Az Ifjúság című lap Symposion melléklete és a Symposion első nemzedéke (1961–1964)

Borászat a határon túl Csávossy György: Erdélyi-hegyalja, a borok hazája Borbély Zsolt Attila: Magyar borászat az elcsatolt területeken

Lelet Virág György: Kiegyensúlyozás

Szemle Tóth Norbert: A jó bornak is kell a cégér! glosszák Bakó Boglárka: „…a szincsi az egy vicces hely…” azaz csip-csup történetek egy zsidó közösség életéből Szerkesztőség: 1055 Budapest, Falk Miksa u. 6. Tel.: +36-1-445 04 73, fax: +36-1-445 04 79 Levélcím: 1462 Budapest, Pf.: 771. Internetcím: www.prominoritate.hu • E-mail: [email protected]

KOMMENTÁR TARTALOM

Recommend Documents