KOMMENTÁR TARTALOM

·

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2006|5

Borhi László: Fejérdy Gergely: Kecskés D. Gusztáv: Simon Attila:

’56 A KORTÁRS EURÓPÁBAN

Moszkva és Washington között 1956-ban A brüsszeli kormány reakciói A francia közvélemény reakciója 1956 és a szlovákiai magyarok

3 10 16 24

MÛHELY

Náray-Szabó Gábor: Evolúció és konzervativizmus 34 Bárdi Nándor: A szükség mint esély – Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni?[I.] 43

MESSZELÁTÓ

Magyarics Tamás: Vörös és kék Kongresszusi választások az Egyesült Államokban 60

TOTÁLIS MÚLT

Paksa Rudolf: A történetírás mint propaganda. Baráth Tibor útja a szaktörténetírástól a mítoszgyártásig 69

HONI FIGYELÕ

Balázs Zoltán: Államreform? Pesti Sándor: A kormányzati reform

ESSZÉ

Balázs Zoltán: Holmik 3.

RE:CENSOR

81 90 103

Mike Károly: Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Az Acton Intézet és a Journal of Markets and Morality 110

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

A R T A L O M

SZEMLE

Ötvös István: Októberi képeink (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által kiadott 56-os fotógyûjteményrõl) 121 Kósa László: A sorsforduló-metafora (Kovács István könyvérõl) 123 Számunk illusztrációi az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 56-os fotógyûjteményébõl származnak. Köszönjük Müller Rudolf segítségét.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax: (06-1) 411-1348 www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Dömötör Csaba Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Borhi László MOSZKVA ÉS WASHINGTON KÖZÖTT 1956-BAN Rövid tanulmányomban igyekszem az 1956-os forradalommal és függetlenségi harccal kapcsolatos szovjet illetve amerikai politika néhány olyan kérdését azonosítani és elemezni, melyek nézetem szerint a kimenetel szempontjából döntõ szerepet játszottak. A szovjet politika kapcsán fel kell tenni a kérdést, hogy mi volt Magyarország helye a szovjet birodalomban. Röviden: szovjet katonai és gazdasági tér volt. Területét korlátlanul használhatták a szovjet megszálló csapatok, melyeknek még a létszámát sem közölték a magyarokkal. Fenntartási költségeit 1948-ig teljes egészében, ezt követõen pedig 50-70 százalékban a magyar költségvetés fedezte. Moszkva igényeinek megfelelõen Magyarország mintegy 240 ezer fõs hadsereget állított ki, amely több mint háromszorosa volt a békeszerzõdés által megengedett számnak, és teljes egészében magáévá tette a Szovjetunió katonai doktrínáját. A magyar ipart pedig javarészt az erõszakos militarizálás szolgálatába állították, ennek köszönhetõ tehát az eltorzított gazdasági fejlesztés, az ország emberi és természeti erõforrásainak elpazarlása.1 1945 és 1956 között a Szovjetunió hadizsákmány, jóvátétel, hadseregének fenntartása, elõnytelen kereskedelmi szerzõdések, valamint a magyarországi szovjet vállalatbirodalom tevékenységének köszönhetõen mintegy 1-1,5 milliárd dollárt vont ki Magyarországról. Bár ezt a vállalatbirodalmat 1952 és 1954 között visszavásároltatták, szükség esetén továbbra is korlátlanul rendelkezhettek a magyar nyersanyagbázissal, és 1955-ben kizárólagos felvásárlási jogot szereztek az újonnan feltárt uránra, melyet elõállítási költség alatt vettek át. Érdekeinek védelmében Moszkva gyakorolta Magyarországon a belpolitikai szuverenitást, amelyet a kommunista vezetés fenntartás nélkül elfogadott. Vagyis Magyarország a Szovjetunió II. világháborús hadizsákmányaként egy ütközõzóna részét képezte, melynek feladása fontos katonai és gazdasági érdekvesztéshez és a nagyhatalmi státus megkérdõjelezéséhez vezethetett volna. Felmerül a kérdés, hogy ezeknek az érdekeknek a fenntartása érdekében képes volt-e a szovjet külpolitika hatékonyan fellépni. Bár megállapítható, hogy 19531 1951 januárjában egy moszkvai titkos tanácskozáson Sztálin felszólította a népi demokráciák vezetõit, hogy

készüljenek fel katonailag egy általa 1953-ra várt háborúra a Nyugattal. Ennek érdekében háromszorosára kellett emelni a nehézipar fejlesztésére vonatkozó, már amúgy is teljesíthetetlenül magas tervet.

3

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

ban Rákosi részleges félreállításával sikerült stabilizálni a helyzetet, az 1956 nyarától kibontakozó válságra a Kreml képtelen volt adekvát választ adni. Ennek oka az volt, hogy a marxista-leninista eszme látószögén keresztül szemlélve az eseményeket a szovjet vezetés képtelen volt felmérni, hogy mögötte nem „az ellenség aknamunkája”, hanem valós társadalmi sérelmek, feszültségek állnak. Katasztrofális tévedés volt Rákosi utódjaként a hozzá hasonlóan gyûlölt Gerõt kinevezni a szélesebb körökben népszerû Nagy Imre helyett. Jellemzõ, hogy amikor Vas Zoltán arról beszélt, hogy a szükséges reformokat csak Nagy tudná végrehajtani, Andropov nagykövet Vas „szélsõjobboldali nézeteinek” és a jugoszláv modell iránti szimpátiájának tudta be kijelentéseit. Amikor maga Gerõ beszélt a szovjetellenesség és az elégedetlenség terjedésérõl, a szovjet nagykövet kifejtette, hogy „az értelmiség reakciós részének agitációja dezorientálja a munkásokat”, és az „objektív politikai és gazdasági helyzetet” „kielégítõnek” találta. Miért következett be a végzetes katonai beavatkozás? Tudjuk, hogy október 30-án a szovjet pártvezetés még a csapatkivonásról és a politikai kibontakozásról határozott annak ellenére, hogy a helyzet fokozatos romlásáról érkeztek jelentések Budapestrõl. Egy napra rá azonban eldöntötték, hogy katonai erõvel vetnek véget a forradalomnak. Magyarázatra szorul tehát, hogy milyen események késztették Hruscsovot és a pártelnökséget a pozitív döntés drámai hirtelenséggel történõ visszavonására. Röviddel az október 30-i, a csapatkivonási tárgyalások megkezdésére vonatkozó határozat után Mikojan illetve Szuszlov vészjelzést küldött, hogy romlik a helyzet, „huligánok” foglalták el a párt helyi központjait, kommunistákat ölnek meg. Attól lehetett tartani, hogy a magyar egységek átállnak, és csak szovjet fegyverek menthetik meg a helyzetet. Ezt követõen értesült a Kreml a Köztársaság téri véres eseményekrõl, a pártház államvédelmis védõinek meglincselésérõl. Az a tény, hogy a magyar hadsereg tankjai is részt vettek az ostromban, tovább erõsítette az aggályokat. Vagyis rövid idõ alatt a belsõ helyzet drasztikusan rosszabbra fordult. Ehhez köthetõ, hogy a kínai vezetés október 30-án intervencióra szólította fel a szovjeteket, bár nem tudható, hogy ez befolyásolta-e Moszkva döntését. Egyesek kiemelik, hogy október 31-én Nagy Imre bejelentette, kezdeményezni fogja Magyarország Varsói Szerzõdéshez kötõdõ kötelezettségeinek a felülvizsgálatát, ami komoly fenyegetést jelenthetett Moszkva biztonsági, katonai érdekeire nézve. Azonban nem tudni, hogy a bejelentés a beavatkozásról szóló döntés elõtt, vagy csak után történt. Ugyanakkor döntõnek ítélem meg, hogy október 31-én Anglia és Franciaország bombázni kezdte Egyiptomot. Ennek az volt a háttere, hogy 1956 nyarán Nasszer egyiptomi elnök államosította a brit és a francia gazdasági és stratégiai érdeket képezõ szuezi csatornát mûködtetõ társaságot. Válaszul október 24-én brit–fran-

4

B

O R H I

L

Á S Z L Ó

:

M

O S Z K V A

É S

W

A S H I N G T O N

K Ö Z Ö T T

1 9 5 6 -

B A N

cia–izraeli megállapodás született arról, hogy elõzetes forgatókönyv szerint október 29-én Izrael, majd 31-én Anglia és Franciaország támadást indít a közel-keleti arab ország ellen a csatorna birtokba vétele, illetve Nasszer eltávolítása miatt. Bár az október 31-i elnökségi vitáról szóló jegyzõkönyv szûkszavú, a magyarországi politika megmásítása kapcsán Hruscsov elmondta, „ha kivonulnánk Magyarországról, az felbátorítaná az imperialistákat. Ezt gyengeségnek fognák fel, és támadásba lendülnének. Egyiptom mellett odaadnánk nekik Magyarországot is.” Másnap Bulganyin miniszterelnök igyekezett megmagyarázni a döntést, és elmondta, hogy október 30. óta „megváltozott a nemzetközi környezet”. Nem utalhatott másra, csak az egyiptomi beavatkozásra. Még nyilvánvalóbbá teszi az összefüggést Hruscsov beszámolója az SZKP Központi Bizottsága számára, melynek plénumán 1957 júniusában kifejtette: „az angol–francia–izraeli agresszió és a magyarországi puccs idején megakadályoztuk egy világháború kitörését”. Végsõ soron tehát a forradalom sorsát a nemzetközi események pecsételték meg, bár a fegyveres leszámolás mindvégig a szovjet politika valószínû opciója volt. Az utóbbi idõben sok szó esik az Egyesült Államok 1956-os politikájáról. Ennek elemzése rávilágít az ötvenes évek amerikai külpolitikájának motivációira, a korszak nemzetközi politikájára, végsõ soron pedig arra, hogy mi volt Magyarország, 1956 helye, szerepe a nemzetközi politikában. Sokak szerint az amerikai intervenció azért maradt el, mert Magyarország függetlenségi harca a Szovjetunió ellen nem volt eléggé fontos. Ennek ellentmondanak a bizonyítékok. Így a Nemzetbiztonsági Tanács 1956 júliusában kelt állásfoglalása, mely szerint a szovjet jelenlét Kelet-Európában „súlyos fenyegetést jelent Nyugat-Európa és az Egyesült Államok számára”, ezért a „csatlósok felszabadítása az Egyesült Államok alapvetõ érdekét képezi”, elsõsorban azért, mert ettõl az európai feszültség és a háborús veszély csökkenését lehetett várni. Dulles külügyminiszter pedig október 26-án már azt mondta, hogy „a magyar felkelés jelenti ez idáig a legnagyobb veszélyt” a Szovjetunió kelet-európai uralmára. Óvatosságra intett viszont, hogy Washington öngyilkos vállalkozásnak tartotta a Szovjetunió elleni fegyveres felkelést. Dulles október 25-én kifejtette: „szívesen látjuk, ha egy nemzet lépéseket tesz a nemzeti függetlenség, illetve a szovjet uralomtól való megszabadulás irányában. Mindazonáltal nehezen elképzelhetõ, hogy fegyvertelen emberek, bármennyire hõsiesek legyenek is, miként lehetnének képesek arra, hogy legyõzzék a szovjet tankokat. Ilyen körülmények között arra kell törekednünk, hogy a lehetõ legkisebbre csökkentsük a vérontást.” Október 24-én Lengyelország kapcsán Eisenhower elnök arról beszélt, hogy a „felszabadulás napját minden bizonnyal el kell halasztani ott, ahol a fegyveres erõ miatt öngyilkosság a tiltakozás”.

5

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Bár végül kudarcot vallott és téves feltevésen alapult, Washingtonnak volt elképzelése a követendõ politikáról. Ennek célja az idõnyerés volt a politikai rendezés érdekében, akár kelet-európai keretekbe ágyazva, a semlegesség alapján. Eszköze pedig Moszkva meggyõzése, hogy a válság ilyen jellegû megoldása az érdekében áll. Harold Stassen elnöki tanácsadó javasolta, hogy a fegyveres leszámolás megakadályozása érdekében haladéktalanul tudassák Moszkvával: Magyarország függetlensége nem veszélyeztetné a szovjet biztonságot. Ennek szellemében a Nemzetbiztonsági Tanács október 26-án felhatalmazta Eisenhowert, hogy indítványozza a Kremlnek a magyar kérdés rendezését az osztrák modell alapján, amely garantálta volna Magyarország függetlenségét és a szovjet biztonságot is. Úgy vélték, Moszkva biztonsági zónaként foglalta el Kelet-Európát, tehát ha Amerika engedményt tesz Moszkva jogos biztonsági igényeinek, elkerülhetõ lenne a szovjet fegyveres leszámolás, és elérhetõvé válhat Magyarország függetlensége. Ennek jegyében fogant Dulles ismert, október 27-i beszéde, amelyben biztosította a szovjet vezetést: nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesnek, és hozzátette, hogy Amerika célja a kelet-európai országok függetlenségének és szuverenitásának helyreállítása. Vagyis nem az érdektelenség kifejezésérõl volt szó, hanem arról, hogy esélyt akartak adni a békés kibontakozásra. Bohlen nagykövet október 29-én megismételte az üzenetet a Kreml vezetõi számára, amely másnap a politikai kibontakozás mellett foglalt állást, persze nem feltétlenül volt összefüggés a kettõ között. Tekintve, hogy kedvezõ jelentések érkeztek a budapesti helyzetrõl, a Nemzetbiztonsági Tanács október 31-i elõterjesztése értelmében javasolni kellett a kölcsönös csapatkivonást Európából cserében a csatlós országok semlegességéért. Felmerül, hogy a felkelés világpolitikai jelentõsége ellenére miért nem került sor hathatósabb amerikai beavatkozásra. Egyrészt csõdöt mondott a hírszerzés, nem volt mód elõre felkészülni a válságra. Szerepet játszott a szuezi válság, de ennek jelentõsége nem abban állt, hogy „elvonta a figyelmet” a kevésbé fontos magyar eseményekrõl. Dulles hangsúlyozta, „nem akarja, hogy a közel-keleti események eltereljék a figyelmet” a magyarországi helyzetrõl és arról, hogy „megtegyük a megfelelõ lépéseket”. Szuez sietette a szovjet beavatkozást, és megnehezítette a szovjet politika nemzetközi megbélyegzését. Nagy Imrét Gomulkával ellentétben nem tartották kellõen szovjetellenesnek. Rossz volt miniszterelnökségének amerikai megítélése: a budapesti amerikai követség 1954-ben úgy vélte, „a magyarok ellenszenvvel viseltetnek rendszerével szemben”, gazdaságpolitikáját katasztrofálisnak minõsítették 1953–1955 közötti kormányfõsége idején. Nagy elmulasztotta, hogy akár szimbolikus lépéssel enyhítsen a két ország ellenséges viszonyán. A magyar–amerikai viszony miniszterelnöksége idején is rosszabb volt, mint a bolgár kivételével bármelyik kelet-európai dik-

6

B

O R H I

L

Á S Z L Ó

:

M

O S Z K V A

É S

W

A S H I N G T O N

K Ö Z Ö T T

1 9 5 6 -

B A N

tatúráé, beleértve a szovjetet. Dulles kifejtette, az USA-nak semmi köze a Nagykormányhoz, az új amerikai követet pedig utasította, hogy ne adja át megbízólevelét. Ezt csak november 3-án másították meg, tekintve, hogy Nagy „elfogadta a nép szabadságra és függetlenségre vonatkozó követeléseit”, és semlegességért folyamodott. Ekkor már túl késõ volt. Tükrözõdött Lengyelország és Magyarország eltérõ fontossága is a régión belül. Az elõbbi tekintetében a vezérkari fõnökök utasítást kaptak, hogy vizsgálják meg a nemzetközi katonai akció lehetõségét, míg Magyarország esetében is elutasították a katonai segítségnyújtás minden formáját. A CIA részérõl felmerült ugyan, hogy atombombát dobjanak a szovjet utánpótlási vonalakra, de ezt a tervet az elnök lesöpörte azzal, hogy „nem akarja megsemmisíteni azt a népet, amelyet meg kell mentenie”. Az amerikai hírszerzés úgy értesült, hogy Hruscsov minden eszközt bevetne Magyarország megtartására, ami megfelelt annak, amit az SZKP fõtitkára Titónak mondott. A State Department elemzése október 30-án leszögezte, hogy minden hathatós segítség a magyaroknak „valószínûleg ellenségeskedéshez vezetne az oroszokkal”. Amikor a spanyolok amerikai segítséget kértek, hogy fegyvert küldhessenek a forradalmároknak, közölték velük, hogy erre nem kerülhet sor, mert fegyveres összecsapáshoz vezetne az oroszokkal. Brentano nyugatnémet külügyminiszter nem véletlenül mondta, lehetetlen lett volna fegyveres segítséget nyújtani a magyaroknak. Ausztria még a légterét sem akarta rendelkezésre bocsátani, sõt még a magyar menekülteket is biztonsági kockázatnak tartotta, vagyis egyetlen országon keresztül sem juthattak volna mentõseregek Magyarországra. Washington nem számíthatott szövetségeseire sem. Anglia tartott a forradalom sikerétõl, mert kelet–nyugati háború veszélyét látta benne. Féltek, hogy újjáéledhetnek a regionális konfliktusok, illetve az ottani német hegemónia. Vagyis, külpolitikai hagyományaihoz híven, Anglia a stabilitást részesítette elõnyben. Valós volt-e az amerikai vezetés félelme a háború eszkalálódásától, vagy csak ürügy a tétlenségre? Sokan visszavetítik a mai Amerikát az akkorira. Amit a maitól zokon vesznek, a tegnapitól számon kérik. De Eisenhower óvatosabb, megfontoltabb volt Bushnál, és Amerika törekvéseit korlátozta a másik szuperhatalom, a Szovjetunió. Ráadásul tudjuk, hogy csak kevés ország támogatta volna a magyarországi amerikai beavatkozást. A világ nem égett a felszabadítás vágyától. Kína a forradalom leverését támogatta. Nehru indiai miniszterelnök még az ENSZ-ben sem állt ki a Szovjetunió ellen. Párizs és London tartott a forradalomtól, és saját bajaival volt elfoglalva. Bonn sem látott esélyt a segítségnyújtásra, a „testvéri” országok vezetõi saját érdekükben az intervenciót pártolták. Korabeli amerikai vélekedés szerint kelet–nyugati összecsapásra csak abban az esetben kerülhetett sor, ha a Szovjetunió létfontosságú érdekeit (benne Kelet-Eu-

7

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

rópát) megtámadta volna a Nyugat. Ebben az esetben még a nukleáris elrettentés sem mûködött volna. 1952-ig az amerikai külpolitikai gondolkodás apokaliptikus volt, elkerülhetetlennek vélték a szovjet–amerikai leszámolást. Ebben az idõszakban gátlástalanabb lépésektõl sem riadtak vissza a vasfüggöny mögött. Truman azonban a szovjet atomfenyegetés és annak fényében, hogy már nem tûnt elkerülhetetlennek a háború, elnökségének utolsó évében visszatért a feltartóztatás doktrínájához. Bár az új elnök felszabadítást ígért választási kampánya során, valójában már 1953-ban visszatért az általa és külügyminisztere által is kárhoztatott trumani politikához. Ugyanis az 1953 nyarán lefolytatott Solarium elnevezésû stratégiai gyakorlat eredménye az volt, hogy a vasfüggöny visszaszorítása csak hosszú távon, evolúciós változás eredményeként valósulhat meg. Eisenhower meggyõzõdése volt, hogy egy hagyományos eszközökkel kirobbantott katonai összecsapás óhatatlanul nukleáris háborúvá eszkalálódna. Mivel tartott a konvencionális fegyverek terén mutatkozó szovjet fölénytõl, szovjet agresszió veszélyének esetére felhatalmazta a NATO fõparancsnokát, hogy megelõzõ csapást mérjen harctéri nukleáris eszközzel. Hadgyakorlatok és tudományos modellek alapján tudták, hogy egy szovjet atomcsapás visszafordíthatatlan károkat okozhat az amerikai civilizáció számára. Az elnök, akinek gondolkodását a II. világháború tapasztalatai befolyásolták, borúlátóan ítélte meg a helyzetet. „Annak fényében, hogy a Szovjetunió helyzete súlyosan megromlott a csatlós országokban, nem várható el tõlük, hogy szélsõséges lépésekhez folyamodnak és globális háborút robbantanak ki? Végül is Hitler már 1945 februárjában tudta, hogy szétverték. Mégis kitartott a végsõkig, és egész Európát magával rántotta a vereségbe. A szovjetek is kerülhetnek ilyen elkeseredett hangulatba.” Általában dicsérik Eisenhower mértékletességét annak ellenére, hogy a szabadságharcosok, akik a Nyugat és fõleg az Egyesült Államok beavatkozását várták, joggal érezték, cserbenhagyták õket. Az elnök felmérte az aktivista külpolitika kockázatait, és nem kockáztatta meg a nagyobb katasztrófát, az érintett népek fizikai megsemmisülését. Végsõ soron már 1953 nyarán lemondott az erõszakos felszabadításról. A szovjetek nukleáris ereje elrettentette az atomfölény birtokában levõ amerikaiakat. Kelet-Európa a szovjet nukleáris haderõ foglya volt, 1956 bebizonyította, hogy csak szovjet szándékból nyerheti vissza függetlenségét. Paradox módon 1956 megerõsítette a szovjetek hatalmi helyzetét. A CIA vizsgálatot kezdeményezett a propagandaháború kapcsán, és arra jutott, hogy bár a Szabad Európa túlment az engedélyezett kereteken, Amerika nem vádolható a forradalom kirobbantásával. Ez azonban az igazságnak csak egy része. Felszabadítást nem lehetett ígérni, így az amerikai propaganda nehéz helyzetben

8

B

O R H I

L

Á S Z L Ó

:

M

O S Z K V A

É S

W

A S H I N G T O N

K Ö Z Ö T T

1 9 5 6 -

B A N

volt, ha nem akarta elbátortalanítani a szabadságharcosokat. Ugyanakkor a SZER gátlástalan adásaival nemcsak õket, hanem még a magyar hadsereget is harcra buzdította „a siker reményében”. A küzdelem radikalizálása pedig a politikai kibontakozás ellen hatott. Bár igaz, hogy mindezek szélsõséges munkatársak nevéhez köthetõk, ez nem veszi le a felelõsséget Washington válláról. Fontos szempont, hogy az 1953-as berlini felkelés során a külügy irányítása alatt álló Radio Libertyt utasították, hogy ne bátorítsa a keletnémeteket harcra. Eisenhower már ekkor észrevette, hogy nem vívható ki a felszabadulás az óriási túlerõben levõ oroszok ellen. 1956-ban ilyen utasítást nem adtak. Vagyis az önfelszabadítást lehetséges alternatívaként kezelték, ha minden más próbálkozás kudarcba fullad. Nem ígértek beavatkozást, de a SZER adásait így értelmezték – és értelmezhették. A propagandaháború tehát, amelyet hivatalosan nem bátorítottak ugyan, de szó nélkül hagytak, az amerikai politika gátlástalanabb vetületére utal.

Szimpátiatüntetés október 28-án Londonban (ÁBTL 3.2.4 K-433)

9

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Fejérdy Gergely A BRÜSSZELI KORMÁNY REAKCIÓI AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM KAPCSÁN Kötelességem, hogy tudassam önnel, hogy a magyarországi események a belga közvéleményt, minden pártot beleértve, mélyen és fájdalmasan érintette. Annál is inkább, mert értesült arról a közleményrõl, amit közösen írtunk alá Moszkvában, és amelyben utalás történt a belügyekbe való be nem avatkozás elvére. Kormányom és a belga nagy többség nevében kérem önt, vessen véget a magyarországi szovjet intervenciónak és hagyja, hogy a magyarok szabadon választhassák meg saját politikai rendszerüket. Az ön magyarországi beavatkozása megöl minden a nemzetközi enyhülés érdekében tett erõfeszítést, és lehetetlenné teszi, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok biztatóan fejlõdjenek.1

Paul-Henri Spaak ezekkel a sorokkal fordult Hruscsovhoz táviratban 1956. november 6-án, miközben Brüsszel utcáin a Szovjetunió belgiumi követsége körül jelentõs diáktüntetésre került sor. Egy héttel késõbb, november 13-án kedden a belga diplomácia vezetõje, aki többek között 1946 és 1949 között az ENSZ közgyûlésének elnöke volt, és különleges nemzetközi megbecsülésnek örvendett, éles hangon támadta New Yorkban a Kreml magatartását. Kijelentette hogy „a szovjet álláspont a magyar kérdéssel kapcsolatban, furcsa keveréke a cinizmusnak és a kétszínûségnek […] a Szovjetunió ostobának és hitványnak tart bennünket, amikor arra hivatkozik, hogy ez a kérdés Magyarország belügye”.2 Ezért felszólította az ENSZ tagállamait, hogy haladéktalanul tûzzék a közgyûlés napirendjére a magyar kérdést. Spaak beszéde jelentõs visszhangra talált. Franciaország állandó képviseletének átmenetileg megbízott vezetõje, Vincent Broustra például az ülésrõl szóló jelentésében kiemelte, hogy „Spaak Belgium nevében egy különösen is meggyõzõ és heves hozzászólásban támadta a Szovjetunió és a csatlósállamok politikáját, miközben felhívta figyelmet a közgyûlés hatáskörére”.3 A belga külügyminiszter energikus felszólalásának tehát 1 Paul-Henri SPAAK, Combats inachevées. De l’espoir aux déception, Fayard, Paris, 1969, 327–328. 2 Michel DUMOULIN, Spaak, Racine, Bruxelles, 1999, 543–544. 3 Ministère des Affaires Etrangères Archives Diplomatiques (MAE AD), Paris, NOUI 1945-1959, vol. 243.

10

F

E J É R D Y

G

E R G E L Y

:

A

B R Ü S S Z E L I

K O R M Á N Y

R E A K C I Ó I

’ 5 6

K A P C S Á N

jelentõs része volt abban, hogy a magyar kérdés másnap, november 14-én az ENSZ közgyûlésének napirendjére került. A brüsszeli kormány személyes sértésnek vette a magyarországi szovjet katonai beavatkozást. 1956. november 2-án ugyanis Spaak a szovjet külügyminiszterrel közösen ünnepélyes keretek között, írta alá azt a nyilatkozatott, amely többek között kijelenti, „hogy az országok közötti kapcsolatokat kölcsönös megbecsülésre, és a területi sérthetetlenségre, a függetlenségre, a meg nem támadás, a be nem avatkozás elvére, illetve a békés egymás mellett élés elveire és kölcsönös haszonnal járó gazdasági együttmûködésre kell alapozni”. A NATO-tagállam Belgium hosszú habozás után és illúziók nélkül döntött úgy, hogy az elsõk között tesz lépéseket a kelet–nyugati dialógus személyes kapcsolatokon nyugvó kiszélesítésére. A belga kormány különleges óvatossággal készült a moszkvai látogatásra. Spaak az ügyben többek között Tito véleményét is kikérte.4 A Jugoszláviában tett látogatás megerõsítette a belga külügyminisztert abban, hogy a Szovjetunió politikája minden látszat ellenére kiszámíthatatlan, ezért feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a nyugati szövetségesek, az enyhülési folyamatra hivatkozva, ne hagyjanak fel a szoros együttmûködéssel. Spaak 1956. május 4-én a NATO tanácsülésén kijelentette, hogy „a pillanat elérkezett, újra kell indítani az Atlanti Szerzõdést […] a Tanács tagjai nem távozhatnak anélkül, hogy ünnepélyesen kijelentik, megõrzik a különleges szolidaritást maguk között […] A szövetségnek tanúságot kell tennie arról, hogy képes megérteni, ami Oroszországban történik, és képes elfogadni egy, a szovjet fejlõdést követõ, közös politikát […]” A belga külügyminiszter ezenkívül fontosnak tartotta aláhúzni, hogy „az oroszok jelenleg nyilvánosan hirdetik azt, hogy a személyes kapcsolatfelvétel elõnyben részesítése a kívánatos, és ebben a kérdésben a szövetség feladata az, hogy kövesse õket”.5 Így került sor végül a belga kormányküldöttség Szovjetunió-beli látogatására, amely 1956. október 23-án, Budapesten kirobbant forradalommal egy napon vette kezdetét Moszkvában. A három napig tartó magas szintû tárgyalások során egyszer sem kerültek szóba a Magyarországon zajló események. A belga külügyminiszter, aki egészen november 2-ig belsõ-ázsiai útja miatt a Szovjetunióban maradt, szinte semmilyen információval sem rendelkezett ebben a kérdésben. Spaak viszszaemlékezése szerint egyedül a belga küldöttséget kísérõ szovjet tisztek gondterhelt arca engedett az események jelentõségére következtetni.6 Így kerülhetett sor 4

DUMOULIN, I. m., 531. NATO Archives (NA), CR (56) 20, 1956. május 4. A párizsi NATO tanácsülésnek jegyzõkönyve: 14–16. 6 SPAAK, I. m., 326. 5

11

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

arra, hogy a brüsszeli diplomácia vezetõje, noha a látogatás eredményeit messzemenõen nem tartotta kielégítõnek, aláírta a Sepilov szovjet külügyminiszter által is ellenjegyzett, fent említett zárónyilatkozatot. Spaak november 3-án hajnalban, Brüsszelbe való visszaérkezésekor a repülõtéren helyettesétõl, Viktor Larock külkereskedelmi minisztertõl értesült a valódi eseményekrõl. Az a tény, hogy megtévesztették, és „hogy az utazás szerény eredményei is azonnal megsemmisültek”,7 felháborította a belga külügyminisztert, aki ezek után élesen bírálta a Kreml álságos politikáját. A brüsszeli kormány Spaak Szovjetunióból való visszatéréséig elsõsorban nemzetközi szervezeteken keresztül próbálta nemtetszését kifejezni, és valamilyen kiutat keresni a válságból. Így többek között az ENSZ Biztonsági Tanácsának október 28-án tartott ülésén a belga küldöttség vezetõje, Fernand van Langenhove felszólalásában élesen bírálta a Szovjetunió beavatkozását a magyarországi eseményekbe.8 Eközben a belga kormány NATO mellé akkreditált diplomatája, André de Staercke olyan javaslattal állt elõ, hogy vagy a Szovjetunióban tartózkodó Spaakot kellene felkérni, hogy személyesen közvetítsen Moszkva és Magyarország között, vagy pedig az úgy nevezett el nem kötelezett és semleges államokat kellene evvel a feladattal megbízni.9 Noha ezen utóbbi kezdeményezések közül végül egyik sem valósult meg, Belgium egyértelmûen hangot adott véleményének, és kiállt a magyar forradalom mellett. Számos nyugat-európai államhoz hasonlóan együttérzését azzal is kifejezésre jutatta, hogy jelentõs mennyiségû humanitárius segélyszállítmányt indított útnak Budapest felé. Noha az adományok nagy része a szovjet hadmûveletek miatt nem érkezett meg Magyarországra, Belgium ezzel a gesztussal a magyar néppel való együttérzését és szimpátiáját juttatta kifejezésre. A belga külügyminiszter Szovjetunióból való visszatérésével a brüsszeli kormány magyarországi eseményekkel kapcsolatos politikája némiképp módosult. Spaak jól ismerte a magyarországi események hátterét, hiszen elutazása elõtt a budapesti belga követ jelentései már felhívták a figyelmet arra, hogy „Közép-Európa Szovjetunióba történõ beolvasztása lehetetlen. A térség országai ugyanis egyfajta társadalmi szerkezettel, hagyományokkal, és olyan vérmérséklettel rendelkeznek, hogy az elõbb-utóbb valamilyen formában konfliktus fog kirobbantani a Szovjetunióval.”10

7

Uo. Archives du Ministère des Affaires Etrangères Belge (AMAEB), Hongrie, 12787-1956, New York, 1956. október 28. 9 Documents Diplomatiques Belges (DDB), II., De l’indépendence à l’interdépendence, Défense 1941-1960, Académie royale de Belgique, Bruxelles, 1998, 226. sz. dokumentum, 538. 10 AMAEB, Hongrie, 12787-1956, dos. 10. 706. sz., 232. sorszám, Budapest, 1956. július 11. 8

12

F

E J É R D Y

G

E R G E L Y

:

A

B R Ü S S Z E L I

K O R M Á N Y

R E A K C I Ó I

’ 5 6

K A P C S Á N

A Szovjetunió erkölcsi alapon történõ elítélése mellett a Spaak tehát a sztálini módszerekhez való nyilvános visszatérésként értékelte a Magyarországon novemberben lezajlott eseményeket. Az 1956. december 3-án megtartott szûk körû NATO-tanácskozáson elhangzott beszámolójában kijelentette: „Semmi igazi újdonság […] Bármilyen nemzetközi politikát követ is Oroszország egy adott pillanatban, az orosz vezetõk meggyõzõdéses marxista ideológiával átitatott kommunisták […]. A szovjet vezetõk határozottan ellenzik a NATO-t, a rajta keresztül megvalósuló amerikai befolyás miatt. Szintén ellenzik a nyugat által elképzelt európai egyesítést, mert meg vannak gyõzõdve arról, hogy ez Németország egész kontinensre kiterjedõ dominanciáját segíti elõ […]”11 A nemzetközi katonai szervezet tanácskozásán elhangzottak mellett a belga kormány úgy vélte, hogy mind a magyar forradalom, mind pedig a közel-keleti válság megerõsíti azokat a korábbi feltevéseket, miszerint valójában sem Moszkva, sem pedig Washington nem érdekelt a jelen állapotok között a II. világháború után kialakult status quo megváltoztatásában.12 Brüsszelben a külpolitika irányítói úgy látták, hogy a békés egymás mellett élés politikája zátonyra futott, és még ha nem is kell tartani egy esetleges világháborútól, Belgium és a kontinens biztonságát meg kell erõsíteni, vissza kell térni a korábbi külpolitikához. A belga diplomácia tehát még energikusabban szorgalmazta a NATO-n belüli szoros együttmûködést és az európai integrációs folyamat felgyorsítását. A forradalommal párhuzamosan zajló szuezi válság különösen nyugtalanította Spaakot, ezért 1956 novemberétõl Belgium legfontosabb feladatát a nyugati blokk egységének elõmozdításában látta. 1956. december 11-én a NATO zártkörû ülésén Spaak ezért hangsúlyozta a moszkvai útjáról tartott beszámolójában, hogy „úgy tûnik, megerõsítést nyer az a feltevés, hogy semmi változás sem történt a Szovjetunió alapvetõ politikájában a desztalinizációs folyamattal […] ezzel egy idõben soha az atlanti szövetség összetartása sem volt ennyire meglazult és kiüresedett […]”13 Spaak 1957-ben, mielõtt Lord Lionel Ismayt váltotta volna a NATO fõtitkári székében, a Belga Szenátusban elhangzott utolsó beszédében kijelentette:

11 NA, CR (56) 63, a NATO tanácsának jegyzõkönyve az 1956. december 3-i zártkörû párizsi ülésrõl. 12 A belga diplomácia lépéseinek elemzése egyértelmûen alátámasztja a Békés Csaba által megfogalmazott

tételt, mely szerint a két világhatalom 1953 után változó intenzitású, de „kényszerû kooperációja” határozta meg a nemzetközi viszonyokat, és ebben az összefüggésben a magyar forradalom csak a hidegháború „álválságaként” értelmezhetõ. Lásd BÉKÉS Csaba, Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében 1945–1990, Gondolat, Budapest, 2004, 137–138. 13 NA, CR (56) 70, Párizs, 1956. december 11. A párizsi NATO-tanácsülés jegyzõkönyve, 4–5.

13

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

[…] a nyugati katonai erõfeszítésekre azonban továbbra is szükség van, ezt bebizonyította az, ahogyan a Vörös Hadsereg a kiszolgáltatott és elhagyatott Magyarországgal elbánt. Mindazonáltal a katonai erõfeszítés nem minden, mert a haderõ soha nem más, mint egy adott politika eszköze. A szuezi válság jól megmutatta, fontos lenne, hogy az atlanti hatalmak meghatározzanak egy közös politikát, mert ellenkezõ esetben szembe kell nézniük szövetségük felbomlásának a tényével […]14

A brüsszeli kormány tehát különösen fontosnak tartotta nyugati hatalmak diplomáciai lépéseinek összehangolását, és maga is szigorúan alkalmazkodott a NATO elfogadott irányelveihez. Szövetségeseihez hasonlóan Brüsszel sem hívta vissza követét, de a Moszkva által hatalomra jutatott új magyar vezetést sem ismerte el hoszszú hónapokig hivatalosan. Belgium a kétoldalú kapcsolatok területén 1956-os forradalom elõtt fennálló szint lehetõség szerinti megõrzésére törekedett ugyan, de semmilyen újabb kezdeményezést nem támogatott. A belga külügyminisztérium, hogy nyomatékot adjon a magyar kormánnyal szembeni ellenérzéseinek, úgy döntött, hogy kulturális téren minden hivatalos érintkezést beszüntet, és az ország területén csak elõzetes engedélyek alapján enged magyar rendezvényeket.15 Belgium a gazdasági kapcsolatok vonatkozásában is a már meglévõ megállapodások megtartását tartotta célravezetõnek, új kezdeményezéseket nem támogatott.16 Politikai téren megpróbált korrekt viszonyra törekedni a magyar hatóságokkal, de kizárólag a protokoll által elõírt, szigorú keretek között. Míg a belga hivatalos körök a Kreml által erõszakkal felállított budapesti kormánnyal szemben egészen a 1960-as évekig hideg és kimért magatartást tanúsítottak, addig különleges szimpátiával fordultak a magyar nép felé. Ezt jól mutatta többek között az a tény, hogy ez a kis nyugat-európai ország több hullámban megközelítõleg 5000 magyar menekültet fogadott be a forradalom leverését követõ hónapokban.17 Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy e mögött a nagylelkû gesztus mögött nem csupán az együttérzés, hanem belpolitikai, gazdasági és nemzetközi érdekek is meghúzódtak.

14 15

MAE AD, Service de Pactes, vol. 157., Brüsszel, 1957. április 10., 717. sz. jelentés. NA, AC (52-D) 231, 1957. március 22. A belga delegáció feljegyzése a kulturális és tájékoztatási bizottság részére. 16 NA, AC (119-WP) 2. 8., A belga delegáció jelentése 1957. február 13-án. 17 Frank CAESTECKER, La migration hongroise d’après-guerre en Belgique: aperçu de l’émigration et de l’implantation, kézirat (másolata e tanulmány szerzõjének tulajdonában).

14

F

E J É R D Y

G

E R G E L Y

:

A

B R Ü S S Z E L I

K O R M Á N Y

R E A K C I Ó I

’ 5 6

K A P C S Á N

Brüsszeli kormány a menekültek befogadásán kívül élénk figyelemmel kísérte a magyar kérdés útját a nemzetközi szervezetekben, elsõsorban az ENSZ-ben.18 1956. december 3-án New Yorkban a belga követ felhívta figyelmet arra, hogy Szovjetunió és a Kádár vezette Magyarország akadályozza, sõt semmibe veszi a szervezet határozatait, alapelveit, ezzel egy idõben pedig a tagállamok hallgatásba burkolóznak, amivel megkérdõjelezik az ENSZ hatalmát és tekintélyét.19 1957 januárjában Belgium egyike volt annak a huszonnégy országnak, amely egy öttagú bizottság felállítását javasolta a közgyûlésnek. Langenhove követ január 9-i felszólalásában többször is hangsúlyozta: a belga diplomácia célja az, hogy „mindenféle indulat nélkül […] fény derüljön lehetõség szerint a magyarországi eseményekre”.20 1957 szeptemberében, csatlakozva a többséghez, az ENSZ közgyûlésén megszavazta az öttagú bizottság jelentését, ami miatt a budapesti külügyminisztérium éles hangon tiltakozott a Magyarországon szolgáló belga követnél.21 A korabeli brüsszeli politikai vezetés a magyarországi eseményekrõl személyes moszkvai tapasztalatait is segítségül híva megpróbált lehetõség szerint objektív képet alkotni a nemzetközi helyzet valós állapotának tükrében, és az így kialakított véleményét szövetségeseivel tudatni. A belga kormánynak tehát jelentõs szerep jutott abban, hogy a Sztálin halála után a Szovjetunióval kapcsolatosan már-már bizakodóvá váló „szabad világ” figyelmét felhívja a magyar forradalom egyik kiemelkedõ nemzetközi jelentõségû tanulságára, a szovjet birodalom változatlan és valódi természetére.

18 19

AMAEB, Hongrie, 13075-1957, II., dos. 10. 1175. sz. 324. sorszám, Budapest, 1957. szeptember 14. AMAEB, Hongrie, 12787-1956, New York, 1956. december 3. Fernand van Langenhove felszólalása a közgyûlésen. 20 AMAEB, Hongrie, 13075-1957, I., 18. sz. távirat. New York, 1957. január 9. 21 AMAEB, Hongrie, 13075-1957, II., dos. 10. 1175. sz. 324. sorszám, Budapest, 1957. szeptember 14.

15

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Kecskés D. Gusztáv A FRANCIA KÖZVÉLEMÉNY REAKCIÓJA 1 (1956. október–december)

Az alábbiakban közölt dokumentumok – összhangban más forrásokkal – arról tanúskodnak, hogy az 1956-os magyar forradalom és annak szovjet csapatok általi vérbefojtása különlegesen intenzív hatást gyakorolt a francia lakosságra. A francia közvélemény reakciója egyrészt a Magyarország és a magyarok iránti szolidaritás, másrészt a Szovjetunió akciója és az azt helyeslõ Francia Kommunista Párt magatartása miatti felháborodás kifejezése volt. A magyar nép iránti mély szolidaritás a felkelés kitörésétõl kezdve a magyarországi áldozatoknak nyújtott segítségben – pénz-, ruha- és élelmiszergyûjtésben, valamint különféle szervezetek által irányított véradásban – nyilvánult meg. A november 4-i szovjet katonai beavatkozás után a francia lakosság szimpátiája a menekültek érdekében tett számos kezdeményezésben öltött testet. Ruhákat és élelmiszereket gyûjtöttek számukra. A második reakció a szovjet elnyomás által kiváltott harag volt. A II. világháború vége óta a Szovjetunió a Vörös Hadseregnek a náci Németország leverésében játszott döntõ szerepe okán hatalmas presztízzsel rendelkezett Franciaországban. A magyar felkelés leverése a francia közvéleményben Moszkva számára jelentõs tekintélyvesztéssel járt. 1956 decemberében a Francia Közvélemény-kutató Intézet (Institut français de l’opinion publique, IFOP) által megkérdezett franciák 65%-ának rossz vagy nagyon rossz véleménye volt a Szovjetunióról, míg 13%-nak átlagos és csak 5%-nak jó vagy nagyon jó. Egy évvel korábban ezek az adatok 36%, 27% és 13% voltak (Sondage 1958/1.). A Francia Kommunista Párt, amely közvetve a Szovjetunió vonzereje, közvetlenül pedig az ellenállási mozgalomban betöltött kiemelkedõ szerepe miatt jelentõs népszerûségnek örvendett, a német megszállás alóli felszabadulás után az ország elsõ pártja lett. Még ha tagjainak létszáma 1945 és 1954

1

E dokumentumközlés alapjául szolgáló franciaországi kutatásaimat a francia kormány, a Sorbonne Párizs III Egyetem, valamint az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (a kutatási szerzõdés nyilvántartási száma: F-030125) ösztöndíjjal támogatták. Az 1956-os magyar forradalom franciaországi vonatkozásairól lásd KECSKÉS D. Gusztáv: La diplomatie française et la révolution hongroise de 1956. Sous la direction de Sándor Csernus et Paul Gradvohl, Publications de l’Institut hongrois de Paris en collaboration avec École doctorale Espace Européen Contemporain (EEC) de l’Université Paris III Sorbonne Nouvelle (Dissertationes, vol. III), Paris–Budapest–Szeged, 2005. A disszertáció következtetéseit lásd KECSKÉS D. Gusztáv: A francia diplomácia és az 1956-os magyar forradalom, Történelmi Szemle 2002/12., 99–114.

16

K

E C S K É S

D .

G

U S Z T Á V

:

A

F R A N C I A

K Ö Z V É L E M É N Y

R E A K C I Ó J A

között 800 000-rõl 360 000-re csökkent is, az 1956. januári választásokon még mindig a legnagyobb szavazóbázissal rendelkezõ pártként a szavazatok 25,9%-át kapta. A magyarországi szovjet politika fenntartás nélküli támogatása azonban nagy felháborodást keltett a „kivégzettek pártja” iránt Franciaországban. Az újságoknak írt olvasói levelek szerint sok francia szégyellte, hogy tehetetlennek érzi magát a magyar tragédia láttán. Mindazonáltal a reakció tagadhatatlan intenzitása ellenére nem volt sem tartós, sem kizárólagos. 1957 januárjától már a prefektusi jelentések összegzései is arról számolnak be, hogy a lakosság figyelme újra a „belsõ és tisztán nemzeti problémák” felé fordult, amin az algériai háború fejleményeit, valamint az ország gazdasági és társadalmi helyzetével összefüggõ kérdéseket kell érteni. Mivel magyarázható a nemzetközi kérdések iránt általában csekély fogékonyságot mutató francia közvélemény intenzív reakciója? A nyugati országok közvéleménye általában nagy együttérzéssel és aggodalommal követte a magyar felkelõk harcát az óriási túlerõben lévõ szovjet hadsereggel szemben, és nagy felháborodással fogadta a november 4-i szovjet katonai beavatkozást. A nyugati világ vezetõ hatalma, az Egyesült Államok propagandája ugyanis még 1956-ban is azt a benyomást keltette, hogy a kelet-európai államok sorsa fontos a Nyugatnak, amely, ha alkalom nyílik rá, kész segíteni e térség népeinek, hogy megszabaduljanak a szovjet fennhatóság alól. A magyar forradalom idején a nyugati közvélemény tehetetlen megdöbbenéssel tapasztalta, hogy egy vasfüggöny mögötti nép heroikus, tragikus küzdelmet folytat a szabadságért, amely a nyugati világ értékei között a legfontosabb. A nyugati közvéleménynek fel kellett ismernie, hogy kormányai nem képesek hathatósan beavatkozni a szabadság megmentésére a szovjet befolyás alatt álló területeken. Továbbá 11 évvel a II. világháború befejezése után a francia lakosság többsége közvetlenül ismerte, hogy milyen egy háborús helyzet: a média által közvetített magyarországi háborús képek megélt tapasztalatokat keltettek életre, tehát a szó erõteljes értelmében szimpátiát váltottak ki, vagyis közös részvételt a szenvedéseikben. Az ellenállási mozgalom „szent” emlékei szintén szerepet játszhattak a franciák magyar forradalommal kapcsolatos rokonszenvének kialakulásában. A francia forradalmi hagyományok valószínûleg szintén hatottak. Széles körben ismert volt, hogy a magyar felkelõk gyakran énekelték a Marseillaise-t. Valószínûsíthetõ, hogy Franciaország 1848 óta megfigyelhetõ kultúrmissziós hagyománya is feléledt a magyar menekültek befogadásakor. Végezetül, az újabb irodalom egésze nagy jelentõséget tulajdonít a sajtónak a francia közvélemény magyar drámával kapcsolatos mozgósításában. Az 1956-os magyar forradalom, bár érthetõ módon néhány hét alatt lekerült a napi aktualitás szintjérõl, a „mártír Magyarországnak” nyújtott segítség és a magyar menekültek befogadása még ma is sok francia tudatában elevenen él.

17

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

A prefektusi jelentéseknek a belügyminisztériumban készített 1956. októberi, novemberi és decemberi, alább közölt összegzései nagy forrásértékû dokumentumok. A Franciaország egész területérõl módszeresen gyûjtött és rendszerezett információk elemzései ma is jól hasznosítható megállapításokat tartalmaznak. Az iratok négy fõ részbõl állnak. Az elsõ rész a közvélemény állapotáról számol be az egyes hónapokban. Ezt követõen a politikai pártok tevékenységérõl, majd a gazdaság helyzetérõl, végül pedig a szakszervezetek aktivitásáról olvashatunk. Csak a közvéleménnyel foglalkozó elsõ fejezeteket közöljük.

A prefektusok 1956. október hónapról készített havi jelentéseinek összefoglalása (részlet) I. A közvélemény fõ reakciói A nemzetközi események erõteljes visszhangot váltottak ki a közvéleményben, és háttérbe szorították a belsõ problémákat.2 1945 óta nem volt esemény, melyet ennyire heves érdeklõdéssel követtek volna.3 Szintén 10 éve nem fordult elõ, hogy újabb általános konfliktus veszélye enynyire közelinek tûnt volna. Magyarország A magyar felkelés brutális leverése a felháborodás hullámát indította el egész Franciaországban, és nagyon élénk reakciókat váltott ki a közvéleményben a szov2 1956. októbernovemberben rendkívüli intenzitással követték egymást a Franciaországot érintõ nemzet-

közi események: az 1954 óta folyó algériai háborúval összefüggésben, 1956. október 16-án a francia haditengerészet az algériai felkelõknek szánt fegyvereket talált az Egyiptomból indult Athos nevû hajón. Október 22-én a francia titkosszolgálat sikeres akciója nyomán elfogták az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) vezetõit szállító repülõgépet. Október 29-én pedig Izrael Egyiptom elleni támadásával kezdetét vette a „szuezi válság”, amelybe másnaptól már Franciaország és Nagy-Britannia is bekapcsolódott. Ezen, a Franciaországot közvetlenül befolyásoló nemzetközi fejlemények okozta feszült légkörben érkeztek Párizsba a magyar forradalomról és annak szovjetek általi brutális leverésérõl szóló értesülések. 3 Bernard Michel francia professzor szerint 1945 óta semmilyen más esemény nem gyakorolt ekkora hatást a francia közvéleményre, mint az 1956-os magyar forradalom. Úgy véli, hogy az erkölcsi tudat ebben az esetben erõsebb volt, mint az osztály- vagy csoportreflexek. Minden társadalmi osztály érintve volt, az egyetemisták és a széles értelemben vett értelmiségiek éppúgy, mint a szakszervezetek – fõként a kommunista irányultságú CGT szakszervezet – által nagymértékben beszervezett munkások. Lásd Bernard MICHEL: L’image de l’insurrection hongroise de 1956 dans l’opinion française [Az 1956-os magyar felkelés képe a francia közvéleményben] = Actes du colloque Les intellectuels et l’opinion publique en France face à la révolution hongroise de 1956 [Az

18

K

E C S K É S

D .

G

U S Z T Á V

:

A

F R A N C I A

K Ö Z V É L E M É N Y

R E A K C I Ó J A

jet vezetõkkel szemben. Ugyanakkor megindította a rokonszenv hatalmas áradását is a magyarok irányában: az érdekükben szervezett gyûjtések sikere mutatja, hogy ügyük mennyire meghatotta a népet. A KP [a Francia Kommunista Párt] vezetõinek képmutatását szenvedélyesen megbélyegezték. Vidéken a kommunista vezetõket többnyire kínosan érintette a magyarok irányában megnyilvánuló érzelmi támogatás, és elszigeteltnek érezték magukat a közvélemény egyöntetû reakciójával szemben (beleértve sok választójukat is). Szuez A kormánynak a szuezi beavatkozásra vonatkozó döntése4 széleskörû helyeslésre talált, noha bizonyos aggodalom is igen hamar megjelent a hadmûveletek következményeit illetõen. […] Észak-Afrika Az észak-afrikai események, bár az utóbbi hetekben hátrább szorultak, továbbra is jelen vannak a közvélemény gondolkodásában.5

értelmiségiek és a közvélemény Franciaországban és az 1956-os magyar forradalom], 17, 18, 19 octobre 1996, Institut Français en Hongrie, Csapodi Csaba átírása, 2000 (a budapesti Francia Kulturális Intézet Médiathèque elnevezésû könyvtárában elhelyezett kézirat). 4 1956. július 26-án Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. A francia kormány a britekkel közösen már néhány nappal késõbb megkezdte a katonai válaszcsapás elõkészítését. 1956. október 22. és 24. között a franciaországi Sèvres-ben angol–francia–izraeli titkos egyeztetõ tárgyalásokra került sor, melyeknek során véglegesen rögzítették a szuezi háború forgatókönyvét. Elhatározták, hogy október 29-én az izraeliek megtámadják Egyiptomot, mire Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban követeli a harcok befejezését, majd a feltételezett egyiptomi elutasítás után – arra hivatkozva, hogy biztosítani kívánják a szabad hajózást – katonailag megszállják a Szuezi-csatorna térségét. Minderrõl azonban csak a beavatottak szûk köre tudott. Guy Mollet francia miniszterelnök október 30-án 22 óra után ismertette a nemzetgyûlés elõtt a kormány közleményét az elõzõ nap Egyiptom és Izrael között kirobbant háborúba történõ francia–brit beavatkozásról. Georgette Elgey elemzése szerint a magyarországi események, a brit reakcióval ellentétben, megerõsítették a francia lakosság kötõdését a Guy Mollet vezette kormányhoz és annak egyiptomi beavatkozási szándékához. Lásd Elgey GEORGETTE – Marie-Caroline BOUSSARD: Histoire de la IVe République. Malentendu et passion. La République des Tourmentes (1954-1959) [A IV. Köztársaság története. Félreértés és szenvedély (1954–1959). A felfordulások köztársasága], II., Fayard, Paris, 1997, 221. Jean-Pierre Rioux árnyaltabb képet fest errõl a Szuezzel kapcsolatos nemzeti egységrõl: az IFOP (Institut Français de l’Opinion Publique) vizsgálataira támaszkodva (Sondage 1956/4.); leszögezi, hogy a Szuezi-csatorna ügyének diplomáciai megoldását a közvélemény erõteljesen és folyamatosan szorgalmazta, és november 3-án a párizsiaknak csak 44%-a – 37% ellenében – helyeselte a hirtelen támadást. Szerinte csak a sajtó izgatásai és az információk kormányzati ellenõrzése miatt lehet az a benyomásunk, hogy népszerû volt a háború. Lásd Jean-Pierre RIOUX: La France de la Quatrième République [A Negyedik Köztársaság Franciaországa], II., L’expansion et l’impuissance, 1952-1958 [Terjeszkedés és tehetetlenség, 1952–1958] (Nouvelle histoire de la France contemporaine [A jelenkori Franciaország új története], XVI.), Seuil, Paris, 1983, 114. 5 Az 1954 és 1962 között zajló algériai háború a korabeli francia belpolitikai élet egyik legfontosabb témája volt.

19

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Az algériai lázadás vezetõinek elfogása, legalább is néhány napra, a kormány számára nagyon kedvezõ reakciókat váltott ki. […]

A prefektusok 1956. november hónapról készített havi jelentéseinek összefoglalása (részlet) I. A közvélemény fõ reakciói November hónap folyamán a közvélemény szokatlanul nagy fogékonyságot tanúsított nemzetközi kérdések iránt, melyeknek jelentõsége kétségkívül minden figyelmét lekötötte. Az algériai ügyek6 és a belsõ problémák így másodrendûvé váltak számára. Magyarország A magyarországi események nagy visszhangot váltottak ki a közvéleményben, melyet felháborított a szovjet megtorlás brutalitása, és mélyen meghatott a felkelõk reménytelen ellenállása. A lakosság rokonszenve valóban spontán, és tekintélyes eredményeket hozó gyûjtések szervezésében, valamint a menekültek minden irányú megsegítése érdekében tett kezdeményezésekben fejezõdött ki. Ezek az események, a másik következményként, erõsen megrendítették a kommunisták és a CGT7 köreit. Egyes kommunista képviselõk nem féltek nyilvánosan a párt országos vezetõivel ellenkezõ és a Szovjetunióval élesen ellenséges álláspontot kifejteni. Mindazonáltal a kommunista párt, amely rövid idõre megzavarodott, úgy tûnik, már összeszedte magát: szinte mindenütt ellentámadásba lendült, és választóinak köre, mely úgy látszott, néhány napra az események hatása alá került, végsõ soron valószínûleg alig fog csökkenni. Mindenütt óvatos de hatékony kézbevételt észlelünk a kommunista és CGT-vezetõktõl való, az utóbbi hetekben megfigyelt elhidegülés vélhetõen nem lesz tartós.8

6 A Franciaország tengeren túli megyéjének tekintett Algéria ügyét hivatalosan belügynek és nem nemzetközi kérdésnek tekintették. 7 CGT (Confédération Générale du Travail): Általános Munkásszövetség. 1895-ben alapított, kommunista befolyás alatt álló francia szakszervezet. 1945-tõl 1995-ig a Szakszervezeti Világszövetség tagja. 8 A jelentés megállapítása helytálló. A Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt tekintélyvesztése valóban átmeneti jelenségnek bizonyult. Egy évvel az 1956. októbernovemberi magyar események után a közvélemény-kutatások lényegében ugyanazokat a népszerûségi adatokat mutatták a Szovjetunióval kapcsolatban (a franciák 39%-ának rossz vagy nagyon rossz véleménye volt, 26%-nak átlagos és 11%-nak jó vagy na-

20

K

E C S K É S

D .

G

U S Z T Á V

:

A

F R A N C I A

K Ö Z V É L E M É N Y

R E A K C I Ó J A

Szuez A közvélemény általában nagyon kedvezõen fogadta a szuezi katonai beavatkozásra vonatkozó döntést, és örült a megkezdett akciónak a hadmûveletek váratlan leállítása annál nagyobb csalódottságot és keserûséget okozott.9 A közvélemény e balszerencse miatt a felelõsséget nem a kormányra hárította, melynek ritkán rótták fel hibaként, hanem az Egyesült Államokra és az ENSZ-re. Fõként az amerikai politikát ítélik meg nagyon kritikusan, és igen keserû kommentárokat hallani. Az elszigeteltség benyomása, amely ennek nyomán jelent meg, és a bizonytalanság érzése az atlanti szövetség törékenysége láttán, ellenhatásként egy erõs Európai Unió felépítését támogató irányzat megjelenését váltotta ki egyes térségekben. […] Gazdasági helyzet A szociális nyugodt maradt: a CGT-nek, amelyet meglehetõsen megrendített a magyar ügy, akadt elég tennivalója, hogy helyreállítsa tekintélyét, anélkül is, hogy sztrájkmozgalmakat szervezve újabb kockázatokat vállalt volna. […] légkör10

A prefektusok 1956. december hónapról készített havi jelentéseinek összefoglalása (részlet) I. A közvélemény fõ reakciói Míg a magyarországi események és Szuez emléke elhalványult a közvéleményben, az algériai kérdés és a közel-keleti helyzetbõl adódó belsõ természetû nehézségek elõtérbe kerültek.11 gyon jó), mint az egy évvel a forradalom elõttiek (Sondage 1958/1.). Az FKP továbbra is az ország elsõ számú pártja maradt. 9 Hiába kezdõdtek meg 1956. október 31-én az Egyiptom elleni francia–brit légitámadások, és dobtak le a szövetségesek november 5-én ejtõernyõsöket Port Szaidra, majd hajtották végre 6-án a partraszállást, az amerikaiak nyomására még aznap be kellett fejezniük a hadmûveleteket. Kénytelenek voltak elfogadni az ENSZ által felállított nemzetközi fegyveres erõ Egyiptomba küldését, melynek elsõ kontingensei már november 15-én meg is érkeztek. A francia és brit erõk december 22-ig elhagyták Egyiptom területét. 10 Az itt szociálisnak fordított social szó ebben az összefüggésben a társadalmi osztályok, így a „tõkések” és a „munkások” közti kapcsolatokra utal. 11 A sajtóanyagokra támaszkodó újabb kutatások szerint „a mártír Magyarország” mintegy tíz nappal november 4. után már eltûnt a közvélemény változásai iránt érzékeny napilapok hasábjairól. A FranceObservateur címû francia hetilapban 1956. december 6-án közzétett, a Témoignage Chrétien által végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a fiatal olvasóikat leginkább foglalkoztató bel- és nemzetközi politikai témák a következõképpen alakultak: 34% az észak-afrikai eseményeket tartotta a legfontosabbnak,

21

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Szuez A közvélemény aggódik az Egyiptomban elszenvedett erkölcsi vereség miatt: a szuezi hadmûveletek leállítása, továbbá a francia–brit csapatok kivonása általában igen érzékenyen érintette a lakosságot, amely nem annyira a kormányt, mint inkább az Egyesült Államokat – melynek magatartását egyöntetûen kritikával illetik – teszi felelõssé ezekért az eseményekért. A közvéleményt még ennél is jobban irritálja az ENSZ magatartása, melynek tehetetlensége és részrehajlása mélyen keserû indulatokat váltott ki: a lakosság ennek nyomán elvesztette minden bizalmát ebben az intézményben, melynek hatékonysága már korábban is kétségesnek tûnt a számára.12 De még a lélektani vereségnél is jobban nyugtalanítja a csatorna szabaddá tételének késése a lakosságot, mely közvetlenül érdekelt a munkálatok elvégzésében, tekintve, hogy azok kihatnak az ország kõolajtermékekkel való ellátottságára is.13 Magyarország Noha a magyarországi események keltette erõs érzelmi reakció lecsillapult, a franciák rokonszenve a felkelõk iránt számos szolidaritási akcióban továbbra is megnyilvánul, és a menekültek általában igen jó fogadtatásban részesültek. A magyar ügy által a kommunista párt és a CGT soraiban kiváltott lappangó feszültség nem tûnt el teljesen: az utóbbi idõben a vállalatoknál végbement szavazások során még megfigyelhettük, hogy a dolgozó tömegekre gyakorolt kommunista befolyás kisebb mértékben visszaesett, és fõként a CGT a megyék többségében elszigeteltnek tûnik, annak ellenére, hogy erõfeszítéseket tesz a többi szakszervezettel való kapcsolat újrafelvétele érdekében, a bérek felülvizsgálatára vonatkozó,

csak 17% a kelet-európai országokból érkezõ híreket, 13% a közel-keleti fejleményeket és 12% a bér- és lakásügyeket. 12 1956. november 4-én a francia külügyminiszter, Christian Pineau a következõ rádiónyilatkozatot tette: „Egész Franciaország, csakúgy, mint a francia kormány, fejet hajt annak a népnek a bátorsága és vértanúsága elõtt, amely kész volt vállalni a halált függetlenségéért. Sajnáljuk viszont, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete és egyes kormányok az utóbbi napokban inkább a többszörös agressziót elkövetõ és szent háborút emlegetõ egyiptomi diktátor megmentésére szentelték a drága idõt ahelyett, hogy támogattak volna egy bátor népet, amely csupán a semlegesség és a szabadság iránti vágyát fejezte ki.” (Archives du Ministère des Affaires étrangères, Nations Unies et Organisations Internationales, carton 242. 1956. november 4. 86. számú körlevél, távirat.) Franciaországban a közvélemény túlnyomó többsége is erre az aspektusra helyezte a hangsúlyt: azt nehezményezték, hogy míg az ENSZ a Magyarországon beavatkozó Szovjetuniót csak szavakban ítélte el, addig Nagy-Britannia és Franciaország szuezi akciója nyomán ENSZ-haderõ felállítására került sor. Lásd Alfred GROSSER: La IVe République et sa politique extérieure [A IV. Köztársaság és külpolitikája], Armand Colin, Paris, 1972, 373–374. 13 A szuezi háború és annak következményei csökkentették a Franciaországba érkezõ kõolaj mennyiségét. A francia kormánynak ezért szabályoznia kellett a folyékony üzemanyagok fogyasztását.

22

K

E C S K É S

D .

G

U S Z T Á V

:

A

F R A N C I A

K Ö Z V É L E M É N Y

R E A K C I Ó J A

egyes vállalatoknál beterjesztett kérelmeket legtöbbször külön nyújtják be az egyes szakszervezetek. Algéria A közép- és közel-keleti események által kiváltott érzelmi hatás csökkenésével párhuzamosan a figyelem újra Algériára összpontosul, ahol a terrorcselekmények nagy lendülettel kiújultak. […]

›

Forrás: Archives nationales (Párizs): Synthèses des rapports mensuels des préfets (le Ministère de l’Intérieur), F1 C III 1235 : 1956, aout à décembre, mois d’octobre – décembre 1956.

A Rapp család kilõtt otthonát elhagyva baráti szállásra megy, Jókai utca, november 8. (ÁBTL 4.3. HV 6/10)

23

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

Simon Attila 1956 ÉS A SZLOVÁKIAI MAGYAROK Tények, adalékok, észrevételek a témához1

Az 1956-os magyar forradalom kétségkívül a 20. század legjelentõsebb eseményei közé tartozik. Magyarországon nemzeti ünnep, de a romániai és kárpátaljai magyarság is jeles eseményként tartja számon. Érdekes módon a szlovákiai magyar köztudat mintha elfeledkezett volna 56 üzenetérõl, illetve értékrendjében meglehetõsen háttérbe szorult az 56-os magyar forradalom jelentõsége. Ebben persze nemcsak az játszhatott közre, hogy esetünkben a 68-as prágai tavasz eseményei felülírták az 56-os élményeket, hanem az is, hogy Romániához és Ukrajnához képest 56 szlovákiai hatása meglehetõsen szerénynek mondható, s a szlovákiai magyar kisebbség is kisebb mértékben reagálta le az eseményeket, mint az erdélyi vagy kárpátaljai magyarok. Az 1956-os forradalom szlovákiai illetve a szlovákiai magyarok közötti visszhangjával foglalkozó kutatónak elõbb vagy utóbb azzal kell szembesülnie, hogy a kommunizmus idõszakának kisebbségtörténete jórészt feltáratlan és megíratlan. Nincsenek feltárva és kiadva a források, nincsenek megírva a kor szlovákiai magyar személyiségeinek (apparatcsikjainak) az életútjai, nem tudjuk, hogy a zömmel falusi magyar társadalomban hogyan zajlott és arra hogyan hatott a kollektivizáció. A megfelelõ tudományos kontextus hiányában pedig a jelen téma feldolgozása sem lehet más, mint biztosítókötél nélküli szaltó a sötét porond fölött. Kevesen is vállalkoztak erre, így az 56-os forradalom szlovákiai magyar visszhangjával kapcsolatos irodalom rendkívül szegényes. Szesztay Ádámnak az utóbbi években született munkáin2 kívül érdemleges írásról nem lehet beszámolni, bár a forradalom szlovákiai recepcióját vizsgáló irodalom is tartalmaz ilyen irányú vonatkozásokat.3 1 A jelen írás Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban címû nemzetközi konferencián, 2006. szeptember 23-án elhangzott elõadás anyagának rövidített változata. 2 SZESZTAY Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962, Gondolat Kiadói Kör – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003, 40–41; UÕ.: Kisebbségi ’56: a forradalomhoz kapcsolódó kisebbségi megmozdulások tipológiája, Valóság 2002/10., 69–99. 3 Ezek közül a legfontosabbak Muriel BLAIVE: Promarnìná prílezitost. Ceskoslovensko a rok 1956, Prostor, Praha, 2001; Karel KAPLAN: Kronika komunistického Ceskoslovenska. Doba tání 1953–1956, Barrister & Principal, Brno, 2005; Juraj MARUŠIAK: Mad’arská revolúcia 1956 a Slovensko = „Spoznal som svetlo a uz viac nechcem tmu…” Pocta Jozefovi Jabloniclému, Veda, Bratislava, 2005, 183–227; Jan PEŠEK: Mad’arské udalosti roku 1956 a Slovensko, Historický casopis 1993/4., 430–440.

24

S

I M O N

A

T T I L A

:

1 9 5 6

É S

A

S Z L O V Á K I A I

M A G Y A R O K

Az, hogy a szlovákiai magyarok körében viszonylag kis visszhangot váltott ki a forradalom, egyrészt az általános csehszlovákiai viszonyoknak, másrészt pedig a magyar kisebbség sajátos helyzetének tudható be. Csehszlovákia 1956-ban a szovjet birodalom talán legstabilabb állama volt, amely gyõztesként került ki a II. világháborúból, s ahol Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz képest alacsony fokon állt a szovjetellenesség. Az országban a környezõ államokhoz viszonyítva rendkívül magas volt a párttagok száma, s a párt nagyobb megrázkódtatások nélkül vészelte át az SZKP XX. kongresszusa által a szocialista táborban kiváltott hullámverést is. Elmaradt a desztalinizáció, sõt Prágában 1955-ben avatták fel a térség legnagyobb Sztálin-szobrát. Ehhez pedig viszonylagos gazdasági stabilitás és a környezõ szocialista államokhoz képest magasabb életszínvonal is járult, amelyek együtt jó alapokat teremtettek ahhoz, hogy Csehszlovákiában ne induljanak el a lengyel és magyar eseményekhez hasonló folyamatok. A szlovákiai magyarok forradalom alatti reakcióit kétségkívül befolyásolták azok a tapasztalatok is, amelyeket a II. világháború utáni években szereztek: az 1945 és 1948 közötti jogfosztottság, valamint azok a felemás szándékok és intézkedések, amelyek a CSKP kisebbségpolitikáját 1948 után jellemezték.4

Az októberi események recepciója Dél-Szlovákiában Az ötvenes évek elején lassú, de fokozatos eltávolodás kezdõdött az anyaország és a szlovákiai magyar kisebbség között. Ennek számtalan oka között a határon való átjutás nehézségei és ezáltal a rokona kapcsolatok lazulása éppúgy megtalálható, mint az a hivatalos csehszlovák vélekedés, hogy a magyar kisebbség helyzete kizárólag a Csehszlovák Köztársaság belügyének tekintendõ. Fontos és erõsödõ szálat jelentett viszont a média, a magyarországi sajtó és a rádió. Ekkoriban már a háztartások egyre nagyobb hányadában volt rádiókészülék, s a szlovákiai magyarok – már csak amiatt is, hogy gyengén vagy egyáltalán nem beszélték a szlovákot – szinte kizárólag a budapesti rádiót hallgatták. A rádiónak és a Magyarországról nagy példányszámban behozott lapoknak köszönhetõen a szlovákiai magyarság naprakész volt a magyarországi eseményekbõl, és a maga módján reagált is azokra. Nem véletlen, hogy Nagy Imre 1953-as fellépését követõen Dél-Szlovákiában is szövetkezetek tucatjai szûntek meg, s az egyik visszaemlékezõ szavai szerint a falusi magyar lakosság köré4 Ebben a tekintetben szükségesnek látom megjegyezni, hogy az a közhely, mely szerint a kommunisták 1948. februári hatalomátvételét követõen egyenes út vezetett a magyar kisebbség egyenjogúsításához, korrekcióra szorul.

25

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

ben „Nagy Imrét úgy emlegették, mint Petõfit, Kossuthot, az õ személyében reménykedtek, hogy az újra magángazdálkodóvá vált volt szövetkezeti tagok földjeit nem veszik el újra”.5 Az pedig szinte természetes, hogy a felvidéki magyar értelmiség különösen nagy figyelemmel kísérte az 1956 nyarán Magyarországon felszínre törõ vitákat, a Petõfi-kör sajtóvitáit és a Rajk László újratemetése kapcsán fellángoló polémiákat. A korabeli csehszlovák belügyi jelentések is jól szemléltetik azt a figyelmet, amellyel Dél-Szlovákia a forradalmi események felé fordult: A falvakban esténként kevesen mennek az utcára, mivel nagy az igény a felkelõk kezében lévõ rádióadások iránt. [Szenci járás] A lakosság egy része teljesen úgy viselkedik, mintha Magyarországon élne, és miután a budapesti rádióban felhívást tettek közzé, hogy tegyék ki az ablakba a rádiókészülékeket, az itteni lakosság egy része is hallgatott a felhívásra, s kirakta a rádiókészülékeket az ablakokba. [Somorja]6

A jelentések arra is felhívták a figyelmet, hogy a magyar lakosságnak a budapesti események iránti érdeklõdése sok munkahelyen akadályozza a normális munkavégzést. A dolgozók munkamorálja csökkent, s néhány szövetkezetben illetve üzemben szinte alig dolgozik valaki, volt, ahol a szövetkezeti elnök fejte meg a teheneket. A fegyveres harcok – s ebben nem látni különbséget a magyarok és a szlovákok reakciója között – félelmet ébresztettek Dél-Szlovákia lakossága körében. A harcok hangjai pedig – érkezzenek azok bár a rádió hullámain keresztül – sokukban a háború emlékeit, az ostrom nehéz napjait idézték fel bennük.7 Sõt a csehszlovák propaganda erre az érzésre még rá is erõsített, hiszen a szlovákiai sajtó rendszeresen közölte a harcok és a bosszú áldozatainak elrettentõ képeit. Félelemmel és ellenérzéssel fogadta a magyar forradalom híreit a szlovákiai magyar kommunisták egy része is, akik nem csupán addigi pozícióikat féltették, de olykor maguk és családjuk biztonságát is. Erre utalnak azok az információk, amelyek szerint a forradalom alatt néhány településen a kommunista vezetõk nem merték az otthonukban tölteni az éjszakákat.8 5

Hogyan élték meg 1956-ot a csehszlovákiai magyarok? Máté László visszaemlékezése, Bibliotheca Hungarica Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagyatéka. 6 KAPLAN: I. m., 482–484; Archív Ministerstva Vnitra, Praha (AMV), H-761-4-7, Mimoriadné udalosti – hlásenie. 7 Vö. Hogyan élték meg 1956-ot a csehszlovákiai magyarok? Tarics János visszaemlékezése, Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagyatéka. 8 Illés Sándor (Nagytárkány) személyes közlése.

26

S

I M O N

A

T T I L A

:

1 9 5 6

É S

A

S Z L O V Á K I A I

M A G Y A R O K

A szlovákiai magyarok között azonban a meghatározó érzés az eseményekkel való szimpátia volt. Különös módon ezt elsõsorban nem a gazdasági és ideológiai rendszerváltás lehetõsége váltotta ki, hanem a nemzeti érzések fellobbanása. Plasztikusan fejezik ezt ki Máté László sorai: A „suttogó propaganda” nagy-nagy szimpátiával követte az odaáti eseményeket, valahogy azzal a parázs alatt izzó reménységgel, hogy „a magyar név ismét szép lesz!” és megmutatja a világnak – Sztálinnal és Rákosival szemben –, hogy nem minden magyar fasiszta. Az izmosabb nemzeti öntudat pedig úgy nyugtázta az eseményeket, legalább a magyarok egyszer megmutatják a ruszkiknak…9

A szlovákiai magyarok azonban nem csupán szimpatizáltak a forradalommal, de saját sorsukban is változást reméltek a magyarországi eseményektõl. Ezt a belügyminisztérium jelentése így fogalmazta meg: „A Dél-Szlovákia falvaiban élõ magyar nemzetiségû lakosság körében az általános hangulat nem kielégítõ, mivel az figyelhetõ meg, hogy azt várják, hogy nálunk is valami hasonló történjen, mint Magyarországon.”10 S bár ezeket a reményeket általában nem fogalmazták meg konkrétan, s csak általánosságban várták sorsuk jobbra fordulását, a legtöbb forrás arról tanúskodik, hogy a szlovákiai magyarok nemzetiségi jogaik kiterjesztését remélték a forradalomtól: Az emberek titkon lelkesedtek, az asszonyok titkon imádkoztak a forradalom sikeréért, teljes bizalommal volt minden magyar az iránt, hogyha kimennek a bolsevista zsandárok, akkor az itteni csehszlovák politika visszazökken egy humánusabb, legalább a két háború közötti republika demokráciájához.11

Mások ennél karakteresebben és radikálisabban fogalmazták meg véleményüket, s 1948 után elõször felmerült a lakosságcsere és a jogfosztó intézkedések revíziójának igénye is. Tornalján például, amely város nevét 1948-ban egyetlen tollvonással Šafárikovóra változtatták, ezekben a napokban ugyanaz a gondolat is felbukkant, amely késõbb, a rendszerváltást követõen is azonnal jelentkezett, hogy a város kapja vissza eredeti nevét.12 1956-ban ezt a hatalom nacionalista megnyilvánulásként értékelte, 1990-ben azonban már megvalósulhatott. 9 Hogyan élték meg 1956-ot a csehszlovákiai magyarok? Máté László visszaemlékezése, Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagyatéka. 10 AMV Praha, sign. 319-23-1. 11 Hogyan élték meg 1956-ot a csehszlovákiai magyarok? Id. Kmeczkó Mihály visszaemlékezése, Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagyatéka. 12 „Tornalja sohasem volt Šafárikovó, csak a szlovákok nevezték át, de újra Tornalja lesz. Mi ezt ki fogjuk harcolni.” Uo.

27

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

A forradalom által felfokozott nemzeti érzések egy esetleges határrevízió reményét is felébresztették egyesekben, amire a szlovák hatóságok is felfigyeltek: „A magyar lakosok között, fõleg az intelligencia körében soviniszta megnyilvánulások voltak észlelhetõk. Állítólag Dél-Szlovákia mindig magyar volt és Magyarországhoz kell tartoznia. Kassán azt beszélték, hogy eljön az idõ, amikor kiüldözik a szlovákokat. A Magyarországról áttelepültek között olyan hírek terjedtek el, hogy vissza kell térniük Magyarországra” – található egy belsõ használatra készült jelentésben.13 S hogy ezt a hatóságok komolyan is vették, arról a nemzetvédelmi miniszter rendkívüli kollégiumának ülésén, október 29-én elhangzottak tanúskodnak. A megbeszélésen konstatálták, hogy a dél-szlovákiai határ nem eléggé bebiztosított, majd javaslatot tettek arra, hogy az 1. katonai körzetet meggyengítés nélkül, minden szabad eszközt a magyar határok mellé kell mozgósítani, miközben a következõ megjegyzés is a jegyzõkönyvbe került: „megállapítást nyert, hogy a magyar határövezetbe küldött tankok az itt 10 év után újra felbukkanó soviniszta irányzatok megfékezésében is nagy szolgálatot tehetnek”.14 Az, hogy a szlovákiai magyarok között, még ha elvétve is, de felbukkantak ilyen vélemények, érthetõ nyugtalanságot okozott az ott élõ szlovákok, elsõsorban a telepescsaládok körében, akik között olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy el kell hagyniuk otthonaikat. Az ilyen és hasonló tartalmú források ellenére a forradalom hatása alatt kiváltott nacionalista momentumokat mégis marginális jelenségnek kell tekintenünk. Ebbõl a szempontból Pásztó András sorait tarthatjuk inkább hitelesnek, aki kamasz fejjel, az esztergomi eseményeket Párkányból figyelve élte át a forradalmat: […] többségében azonban azt vártuk, hogy végre nyugodtan átmehessünk Esztergomba, találkozhassunk a rokonokkal, ismerõsökkel. Úgy érzem ma is, hogy még a felnõttek is csak így egyszerûen fogalmazták meg a dolgokat, és senki sem beszélt visszacsatolásról, határrevízióról. Olyan esetekrõl sincs tudomásom, hogy a városkánkban élõ szlovákok ellen fordult volna a hangulat, vagy õk ítélték volna el a forradalmat. Ez már akkor sem nemzetiség kérdése volt.15

13 SNA, ÚV KSS-taj. David, k. 2253, a. j. 40. 14 VHA Praha, MNO, 1956, SM/KM, 1/10-2. 15 Hogyan élték meg 1956-ot a csehszlovákiai magyarok?

Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagyatéka.

Mad’arsko a Polsko. Pásztó András visszaemlékezése, Bibliotheca Hungarica,

28

S

I M O N

A

T T I L A

:

1 9 5 6

É S

A

S Z L O V Á K I A I

M A G Y A R O K

A forradalommal kapcsolatos szlovákiai magyar megnyilvánulások formái A korabeli viszonyok (a demokratikus megnyilvánulási csatornák teljes hiánya) rendkívül megnehezítették, hogy a szlovákiai magyarok a nyilvánosság felé is megfogalmazzák a forradalommal kapcsolatos álláspontjukat. A korabeli nyugati magyar sajtó és fõleg Brogyáni Kálmán egyik tanulmányára alapján Szesztay Ádám rendszerellenes tüntetésekrõl is beszámol.16 Ezt azonban levéltári források nem támasztják alá, így a kutató leginkább az ellenállás lágyabb formáiról, úgynevezett szimbolikus cselekedetekrõl tud csupán beszámolni. Ilyennek minõsíthetõk a himnuszéneklések, nemzetiszínû koszorúk elhelyezései, a gyászszalag viselése vagy a forradalmat elítélõ nyilatkozatok aláírásának a megtagadása. Az elsõ csehszlovák köztársaságból örökölt szlovákiai szokásjog nem tûrte (s ma is nehezen tolerálja) a magyar nemzeti jelképek viselését illetve a nemzeti himnusz nyilvános eléneklését. Így az ilyen esetek forradalom alatti felbukkanását egyértelmûen a hatalommal való szembeszegülés lehetséges formájaként kell minõsítenünk, ami azonban kemény büntetést vont maga után. A nemzeti himnusz nyilvános eléneklésének tradicionális helyszínei a templomokban zajló misék voltak. A forradalom idõszakában a vasárnapi mise után többek között a Nyitra melletti Alsóbodokon és a Rimaszombati járásba tartozó Gesztetén is elénekelték a magyar himnuszt.17 Nagyobb visszhangot váltott azonban ki a szintén Nyitrához közeli Kolonban történt eset, amikor egy asztaltársaság kezdeményezésére (a visszaemlékezõk szerint paradox módon épp egy szlovák nemzetiségû ember kezdte el az éneklést) a kocsma egész közönsége bekapcsolódott a himnusz eléneklésébe.18 Sándor János helytörténésznek köszönhetõen az eset hátterét viszonylag jól ismerjük, s tudjuk azt is, hogy a faluban másnap megjelenõ hatóságok 5 személyt letartóztattak, akiket az aranyosmaróti népbíróság köztársaság-ellenes magatartás vádjával 1–3 hónapig tartó szabadságvesztésre ítélt. A csendes tiltakozás sajátos formája volt a korábban elhanyagolt, nyilvánosan meg nem koszorúzott világháborús emlékmûvek, a háborúban hõsi halált halt (magyar) katonák sírjainak rendbetétele illetve megkoszorúzása. A belügyi szervek jelentései szerint november 1-jén ez történt a szenci és az ipolysági temetõben is.19

16 SZESZTAY: Nemzetiségi kérdés, 40–41. 17 SNA, ÚV KSS-taj. David, k. 2253, a. j. 40. Mad’arsko a Polsko. 18 SÁNDOR János: 1956 Kolonban, kézirat. 19 „Megállapítást nyert, hogy a szenci temetõben 1956. november elsejérõl

másodikára virradó éjszaka valakik rendberakták az itt eltemetett magyar katnák sírját.” AMV, sign. 319-23-1. „November elsején Ipolyságon Lámi molnár özvegye egy nagy koszorút vitt a temetõbe 4 m hosszú és 2 cm széles magyar

29

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

A nemzeti színek helyett a gyászt kifejezõ fekete szalagot raktak ruhájukra a pozsonyi Magyar Tannyelvû Pedagógiai Iskola diákjai. A napjainkban megszólaltatott visszaemlékezõk20 ugyan ellentmondásosan nyilatkoznak a történésekrõl, azonban valószínûnek látszik, hogy erre november 4-e után került sor, mégpedig elõször a IV. osztályban, majd pedig a hagyományos november 7-i pozsonyi felvonuláson.

A szlovákiai magyarok résztvállalása a forradalommal szembeni csehszlovák intézkedésekben A csehszlovák párt- és állami szervek egyfajta gyanakvással figyelték a szlovákiai magyarok forradalom alatti viselkedését, s a forradalom napjaiban a mozgósított tartalékosok közé magyarokat nem is hívtak be. Ennek ellenére a magyarországi események kapcsán foganatosított csehszlovák intézkedések egy részébe kénytelenek voltak a magyarokat is bevonni, sõt olykor fõszerepet is osztani rájuk. Ilyen fõszerepet szántak volna például Fábry Istvánnak,21 a rozsnyói származású magyar kommunistának, akit egy, a CSKP KB október 24-i ülésén felmerült javaslat szerint a magyarországi ellenforradalmárok ellen verbuválandó önkéntes egységek élére kívántak állítani.22 S bár a javaslatot a szovjetek feltehetõen elvetették (hiszen a továbbiakban nem találni utalást rá), a Magyarországra küldendõ harci egységekben feltehetõen fontos szerepet szántak volna a nyelvet beszélõ és jó helyismerettel rendelkezõ szlovákiai magyar önkénteseknek. Már október 28-án létrejött viszont a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának keretén belül egy külön koordinációs központ, amely a Magyarországra irányuló „illegális és legális” tevékenységet irányította.23 Ennek élére pedig ismét csak nem véletlenül egy neves szlovákiai magyar kommunista, a Csemadok akkori elnöke és a SZLKP KB tagja, Lõrincz Gyula került. trikolórral és a temetõ bejáratánál lévõ nagy kereszthez tette. Elkobozva, vizsgálat.” SNA, ÚV KSS-taj. David, k. 2237, a. j. 73. Správy krajských prokuratúr pocas udalosí v Mad’arsku (1956). 20 Az 1956-os forradalom visszhangja a Felvidéken. Oral history interjúk, készítette Vajda Barnabás, 2006, Bibliotheca Hungarica, Kézirattár. 21 Fábry Józsefnek, a Magyar Néphadsereg alezredesének, a Hadtörténeti Múzeum munkatársának a testvérérõl van szó. Míg Fábry István 1945 után Csehszlovákiában maradt és az 50-es években komoly pártkarriert futott be, Fábry József az 1944-tõl Szlovákiában kibontakozó magyarüldözések miatt Magyarországra települt át. 22 SUA Praha, ÚV KSC 02/2 – PB ÚV KSC, sv. 19, a. j. 146. 23 SNA, ÚV KSS-taj. David, k. 2252, a. j. 39, Zpráva o opatreniach strany na Slovensku v súvislosti so situáciou v Mad’arsku.

30

S

I M O N

A

T T I L A

:

1 9 5 6

É S

A

S Z L O V Á K I A I

M A G Y A R O K

A Magyarországra irányuló csehszlovák propaganda fontos elemét képezte a röplapok és a szovjetbarát szemléletet tükrözõ sajtó magyarországi terjesztése. A százezres példányszámot is meghaladó alkalmi röplapok mellett hangsúlyos szerepet kaptak a dél-szlovákiai magyar sajtótermékek magyarországi terjesztésre szánt különkiadásai, amelyekben a CSKP álláspontját tükrözõ írások révén próbálták befolyásolni a magyarországi közvéleményt. Az SZLKP KB fõtitkára, Karol Bacílek által 1956. december 12-én a SZLKP KB elé terjesztett beszámoló szerint november 12-ig az Új Szó címû napilap 14 rendkívüli kiadását szállították Magyarországra, átlagosan 50 ezres példányszámban.24 Ezenkívül négy rendkívüli kiadása jelent meg az Új Ifjúság címû hetilapnak, de több járási lap és a Dolgozó Nõ címû lap külön erre a célra nyomtatott kiadásai is nagy számban kerültek át a forradalmi Magyarországra. A Komáromban megjelenõ járási földmûves lapnak például 10 rendkívüli, Magyarországra szánt kiadása jelent meg november végéig. A napi-, hetilapokat és röplapokat elsõsorban Magyarország északi, határmenti megyéibe igyekeztek eljuttatni, s ebbõl a feladatból elsõsorban azok vállaltak részt, akik megfelelõ helyismerettel rendelkeztek, rokoni és baráti kapcsolataik révén könnyebben tudtak magyarországi segítséget igénybe venni. Tevékenységük azonban így sem volt veszélytelen, hiszen a forradalmi erõk gyorsan felfigyeltek az ellenük irányuló agitációra, s igyekeztek akadályokat gördíteni ez elé. Jó példa erre az a levéltári forrásokkal is dokumentálható eset, amely az államhatár dunai szakaszán, Mosonmagyaróvár közelében zajlott le. Október 28-án a szlovákiai somorjai járási pártszervezet megbízásából két férfi (Juricin Imre és Nagy János) csónakkal a Dunán átkelve Doborgazsziget közelében kötöttek ki, ahol azonban forradalmárok mintegy 15-20 fõs csoportja vette õket körül. A két szlovákiai magyar férfi utólag tett vallomása szerint a forradalmárok azzal fenyegetõztek, hogy kivégzik õket, végül azonban a dunakiliti laktanyában eltöltött éjszaka után a napilapcsempészeket visszaküldték Szlovákiába – igaz, evezõk nélkül kellett visszacsónakázniuk a Duna szlovákiai oldalára.25 A szlovákiai magyarok szerepvállalását vizsgálva nem szabad elfeledkezni a forradalom alatt átküldött ügynökökrõl, s arról a vélhetõleg több tucat pártmunkásról sem, akik a forradalom leverését követõen jártak át Magyarországra, s kapcsolódtak bele az ottani párt újjáépítésébe: ideológiai, cenzori vagy más szerepkört betöltve. A témával foglalkozó szakirodalom közlései szerint a kassai kerületi 24

SNA, A ÚV KSS-Pr, f. k. 934, a.j. 153, Zpráva o cinnosti Kommunistickej strany Slovenska a uplatnovanie jej vedúcej úlohy na Slovensku pocas udalostí v Mad’arsku. 7. 12. 1956; SNA, ÚV KSS-pléna; k. 1836, a. j. 30. Zasadanie ÚV KSS konané v dnoch 12-13. decembra 1956. 25 SNA, ÚV KSS-taj. David, k. 2252, a. j. 38. Hodnotenie udalostí v Mad’arsku a ich vplyv u nás.

31

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

’ 5 6

A

K O R T Á R S

E

U R Ó P Á B A N

pártbizottság naponta 30-40, esetenként akár 80 magyarul beszélõ agitátort küldött magyarországi pártmunkára, a losonci járásból pedig 17 személy járt rendszeresen át.26

Tanulságok Ha összességében akarjuk értékelni a szlovákiai magyar lakosságnak az 1956-os magyar forradalomhoz való viszonyát, akkor csak nagyon óvatos megállapításokat tehetünk. Az ugyan leszögezhetõ, hogy a magyar nemzetiségû lakosság rendkívül nagy figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, ám többségük a forradalomhoz való viszonyát nem fejezte ki nyilvánosan. Hogy ennek okát miben kell keresnünk, az még tisztázandó. Megkockáztathatjuk azonban azt a feltevést, hogy ebben a pártállami terror, a déli járásokba felvonuló hadsereg és belügyi szervek fokozott jelenléte éppúgy közrejátszott, mint az a bénultság, amely még mindig nem oldódott fel a magyarok körében az 1944–1948 közötti idõszak óta. Ebben a helyzetben döntõnek mutatkozott az is, hogy 1945 és 1948 között a szlovákiai magyarok nemcsak korábbi országos politikai vezetõiket veszítették el (1945-ben a két háború közötti magyar politikusok legtöbbje börtönbe került, illetve Magyarországra vagy nyugatra távozott), hanem a falusi közösségekben természetes autoritással bíró gazdákat, református papokat, tanítókat, a szinte teljes pozsonyi és kassai magyar polgárságot. A helyükbe lépõ új nomenklatúra pedig nem volt alkalmas arra, hogy a magyar közösség érdekeinek védelmét felvállalja, sõt ez nem állt szándékában sem. Megfelelõ vezetõk és irányadók, érdekvédelmi szervezetek stb. nélkül pedig a magyarság többé-kevésbé engedelmes tömegnek bizonyult a párt kezében. Ugyanilyen fontosnak tartom azonban azt is, hogy a szlovákiai magyarok többsége a forradalmat olyan eseményként fogta fel, amely által a magyarság kivívta a demokratikus világ elismerését. A II. világháborúban újból a vesztes oldalra kerülõ, s igazságtalan módon a kollektív bûnösség vádjával sújtott kisebbségi magyar számára 1956 így hosszú idõ után az elsõ olyan eseménysort jelentette, amely kapcsán büszke lehetett magyarságára, s ez vélhetõen pozitívan hatott önértékelésére és nemzettudatára is.

26

PEŠEK.: I. m., 439; KAPLAN: I. m., 463.

32

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

Romos lakóház a Baross és a Mária utca sarkán október végén (ÁBTL 4.3. HV 4/4 – Rácz Lajos felvétele)

33

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

Náray-Szabó Gábor EVOLÚCIÓ ÉS KONZERVATIVIZMUS Bevezetés Érdeklõdéssel olvasom a különbözõ orgánumokban, így e folyóirat hasábjain is folytatott vitát a konzervativizmus mibenlétérõl.1 Mint jó szándékú és érdeklõdõ amatõr azt a következtetést szûrtem le, hogy a konzervatív szemlélet nem foglalható össze egy mondatban úgy, mint például a kereszténység (szeresd felebarátodat, mint tenmagadat) vagy a liberalizmus (mindent szabadon megtehetsz, amivel nem ártasz másoknak). Egedy Gergely megfogalmazásával: „nincsenek olyan »vastörvények«, melyek a természeti törvényekhez hasonlóan mûködnek, így a múltból kiindulva nem lehet a jövõt prognosztizálni”.2 Sokkal inkább egy gondolkodásmódot neveznek konzervativizmusnak, a körültekintõ és megfontolt cselekvést, a hagyományok tiszteletét, a türelmet más nézetek képviselõivel szemben, melynek alapját a hagyományok és a szokások alkotják. Érthetõ tehát, hogy a konzervativizmus mibenlétére vonatkozó körkérdésre meglehetõsen szerteágazó válaszok születtek, volt, aki nem is nevezte magát konzervatívnak,3 más pedig szinte matematikai precizitással definiálta a nézeteit.4 Alább egy széles körben elfogadott elmélet, az evolúció elmélete alapján igyekszem hozzászólni a vitához. Ez a megközelítés újszerûnek tûnik, mert a természettudományos szemlélet alapján érvel, mintegy „objektíven”, nem úgy, ahogyan a társadalomtudományokban gyakori, vagyis hogy tekintélyekre, végsõ soron bizonyos társadalmi csoportokban elért közmegegyezésre, egyfajta hagyományra hivatkoznak. Például a neokonzervativizmus elkötelezett hívõi között kikezdhetetlen dogma az a tétel, hogy a piac mindenható, és ha hagyjuk minden kötöttség nélkül mûködni, minden gazdasági és társadalmi problémát automatikusan megold. Ezt kétségbe vonni szinte szentségtörés, és hiába hivatkoznak az eszme bírálói széle1 Jobboldal és konzervativizmus, Kommentár 2006/1., 4–44. 2 EGEDY Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle

Könyvek, Budapest, 2001, 50. Egyébként a természet „vastörvényei” is csak szûk körben, az ún. lineáris jelenségek (pl. a bolygók mozgása vagy a hang terjedése) esetében teszik lehetõvé a jövõ pontos elõrejelzését. A leggyakrabban bekövetkezõ, ún. kaotikus események kimenetele nem jósolható meg teljes biztonsággal, legfeljebb becsülhetõ. 3 BENCE György hozzászólása, Kommentár 2006/1., 8–9. 4 SERES László: Libertárius szemmel, Kommentár 2006/1., 32–34.

34

N

Á R A Y

- S

Z A B Ó

G

Á B O R

:

E

V O L Ú C I Ó

É S

K O N Z E R V A T V I Z M U S

sebb vagy szûkebb körök tapasztalataira, a válasz mindig az, hogy a bajok oka a piac korlátozásában, hatókörének elégtelen kiterjesztésében keresendõ. Az állami szerep növelésének szószólói ezzel szemben a szolidaritásra hivatkoznak, de nem veszik figyelembe, hogy az ember végsõ soron önzõ. Nehezen alakul, akár lehetetlenné is válik a párbeszéd, mert kinyilatkoztatások ütköznek, ezeket pedig nem lehet vitatni. Igyekszem elkerülni a csapdát, és alább nem újabb kinyilatkoztatást adok közre, inkább egy új színt vinnék be a diskurzusba.

Az evolúció elmélete A fajok eredete címû mûvében Darwin azt fejtette ki meggyõzõ erõvel, hogyan fejlõdhettek ki a Földet benépesítõ állatfajok, miként vált egyre bonyolultabbá, ezáltal versenyképesebbé szervezetük felépítése annak következtében, hogy igazodni kényszerültek az állandóan változó környezethez. A létért folytatott kíméletlen küzdelem az erõseknek, az alkalmazkodásra képeseknek kedvezett. Az a faj, amely erre nem volt képes, zsákutcába került, esetleg ki is halt. Az evolúció elmélete5 az elmúlt 150 évben rengeteg vihart kavart, mára azonban egyes marginális, bár sokszor meglepõen agresszív csoportokat leszámítva a nyugati civilizációban közmegegyezésnek örvend. Erre utal Teilhard de Chardin jezsuita szerzetes munkássága is, aki zseniális mûvében6 össze tudta egyeztetni az eredetileg kifejezetten istentagadónak tûnõ elméletet a Biblia tanításával, a Teremtés könyvével. Nézeteit számos hívõ keresztény is elfogadja, így az ellentmondás, ha lassan is, de oldódik. Az evolúció elmélete nem nevezhetõ megcáfolhatatlan természeti törvénynek, mint például a gravitáció, melynek következtében a kõ mindig fentrõl lefelé (a Föld középpontja felé) esik, de olyan sok tudományos és mindennapi észlelet támasztja alá, hogy sokan már-már bizonyosság gyanánt kezelik. Lássuk tehát, hogy miben is áll a lényeg.7 Talán éppen Teilhard volt az elsõ, aki kiterjesztette a fajok evolúciójának a gondolatát az egész világra, és meggyõzõ érveket sorolt fel amellett, hogy a világegyetem az õsrobbanástól kezdve állandó fejlõdésben van, egyre összetettebb lesz. Ennek a fejlõdésnek volt kezdete, és tart is valahová, vagyis van értelme, azonban ez már a hit világába tartozik. Vitatkozhatunk azon, hogy mit nevezünk fejlõdés5

Charles DARWIN: The Origin of The Species by Means of Natural Selection or the Preservation of Favored Races in the Struggle for Life, Murray, London, 1859. (Legújabb magyar fordítása: A fajok eredete, ford. Kampis György, Typotex, Budapest, 1998. – A Szerk.) 6 Pierre TEILHARD DE CHARDIN: Az emberi jelenség, ford. Bittei Lajos – Rónay György, Gondolat, Budapest, 1973, 19802. 7 Részletes összefoglalását lásd NÁRAY-SZABÓ Gábor: Fenntartható a fejlõdés?, Akadémiai, Budapest, 2003.

35

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

nek, én ezen az összetettség növekedését értem. Az összetettségnek számos definíciója ismert, ezek közül itt csak egyet emelek ki, mely a társadalomtudós La Porte nevéhez fûzõdik, aki szerint a szervezett szociális rendszerek összetettségének fokát az összetevõk száma és kölcsönös függésük foka (integráció), valamint változatossága (differenciálódás) határozza meg.8 A definíció szerint a család nyilván egyszerûbb társadalmi képzõdmény, mint mondjuk New York városa. A meghatározás általánosítható és nemcsak a szociális rendszerekre alkalmazható: egy vasdarab nyilván jóval egyszerûbb, mint a belõle elkészíthetõ precíziós óramû. A világegyetem története során, mely az õsrobbanással kezdõdött, visszaesésekkel bár, de mégis folyamatosan nõtt, ugyanakkor egyre kisebb térrészre koncentrálódott az összetettség. Elõször kialakultak a legegyszerûbb mikrorészecskék, az elektron, a proton és a neutron, majd ezek atomokká, kristályokká és molekulákká szervezõdtek. A világegyetemet alkotó hatalmas gázfelhõ bizonyos térrészekben egyre sûrûsödött, létrejöttek a csillagok, egyesek körül bolygórendszer is kialakult. Az egyik bolygón, a Földön kedvezõ környezet alakult ki a molekulák szervezõdéséhez, megjelent az egyre összetettebb élet: az egysejtûekbõl többsejtû, egyre magasabban szervezett élõlények fejlõdtek ki, míg eljutottunk az emberig. Fajtánk mára betölti a Földet, hihetetlenül bonyolult közösségeket alkot, és folyamatosan olyan új technológiákat fejleszt ki, melyeknek segítségével alapvetõen megváltoztatja a környezetét. Ne tévesszük szem elõl, hogy bármennyire általános érvényû és meggyõzõ is az elmélet, leegyszerûsítése és megalapozatlan általánosítása súlyos veszélyeket rejt magában, kellõ körültekintés nélkül képtelen következtetésekre juthatunk. Ennek egyik példája a 20. század elején divatos szociáldarwinizmus,9 mely szerint az emberi társadalomban az erõseké a világ, a gyengéket akár ki is iktathatjuk. Nem számol azonban ez az elgondolás a közösség erejével, amely megtartja a gyengéket, és éppen ezáltal lehet sikeresebb, mint az egymás ellen is harcoló, ezért könnyen elszigetelõdõ erõs egyéniségek. Az önzõ csatár nehezen rúg gólt.

Megõrizve meghaladni Ha követjük az evolúció menetét, megfigyelhetõ egy elv következetes érvényesülése: az állandóan fejlõdõ, vagyis egyre összetettebb új megoldások kizárólag a jól be8 Todd R. LA PORTE: Organized Social Complexity. Challenge to Politics and Policy, Princeton UP, Princeton, 1975. 9 Vö. William Graham SUMNER: Folkways. A Study of the Sociological Importance of Usages, Manners, Customs, Mores, and

Morals, Ginn and Co., Boston, 1906.

36

N

Á R A Y

- S

Z A B Ó

G

Á B O R

:

E

V O L Ú C I Ó

É S

K O N Z E R V A T V I Z M U S

vált régire épülnek. Ezt a felismerést Teilhard de Chardin a következõképpen fogalmazta meg: „A Fejlõdés egymásra következõ (bármennyire kritikus) küszöbein átlépve semmi sem jelenik meg végsõként a Világban, mint ami elõzõleg homályos tartalmú kezdetiségében ne létezett volna.”10 Lássunk erre néhány példát. Az õsrobbanás után viszonylag hamar alakultak ki a mikrovilág részecskéi, a protonok, a neutronok és az elektronok, melyek az anyag bonyolultabb egységeinek, az atomoknak és a molekuláknak az építõkövei. Bár az atomok és a molekulák összetettebb rendszerek, alkotórészeik jól felismerhetõk bennük, és a modern mûszerekkel közvetve, esetleg közvetlenül is leképezhetõk az emberi elme számára. A mikrorészecskékbõl tehát atomok és molekulák épülnek fel, sok-sok különbözõ molekulából sejtek, a sejtek pedig az élõ szervezetek elemi összetevõi. A bonyolult rendszerek tehát olyan idõtálló egyszerûbb alkotórészekbõl állnak, melyek tulajdonságai évmilliárdok alatt sem változtak, ugyanakkor a belõlük létrejövõ komplex élettelen és élõ rendszerek minõségileg újak. Tekintsünk most egy másik példát. Kimutatták, hogy a félelemérzet, a szorongás és az agresszió központja az emberi agy már igen régen kifejlõdött részében, a hipotalamuszban helyezkedik el. Ez az õsi szerv már létezett az emlõsök elõtti, õsi hüllõk agyában is, és máig fennmaradt, átöröklõdött a fejlettebb fajokra, így az emberre is. Sok százmillió év sem volt elég ahhoz, hogy kitörölje belõlünk a félelemérzést, mely nem konkrét információn alapul, hanem ösztönösen mûködik. A felhalmozott ismeretek tárolása ösztönök formájában azért elõnyös, mert lehetõvé válik, hogy a külvilág ingereire mérlegelés nélkül, gyorsan tudjunk válaszolni, és azonnali cselekvésre, például menekülésre vagy megelõzõ támadásra szánhatjuk el magunkat olyan esetekben, amikor a lassú reagálás halálos veszélyt jelentene. A hipotalamusz tehát ma is szinte ugyanúgy mûködik a hüllõkben és az emlõsökben, kutyákban, lovakban, sõt az emberekben is, mint az õsidõkben, azzal a nem csekély különbséggel, hogy tevékenységét a fejlettebb fajok, közöttük az ember agyának többi része ellenõrzése alatt tartja. Le tudjuk tehát gyõzni a félelmünket, úrrá tudunk lenni gyilkos indulatainkon, mert agyunk általában felülbírálja a hipotalamuszból érkezõ ingereket. Érzelmeink és ösztöneink nagyon hasonlóak azokhoz, amelyek õseinkben már kialakultak és segítették õket a túlélésben, mára azonban megtanultunk uralkodni rajtuk. A fejlett agy megõrizte a hipotalamuszt, ugyanakkor meg is haladta. Ez a szervünk nem tûnt el, de mûködése kiegészült és fejlettebb régiók ellenõrzése alá került, ugyanakkor nélküle lehetetlenné válna az ösztönös reakció, ami nem egyszer életet menthet. 10 TEILHARD DE CHARDIN: I. m., 1980, 92.

37

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

A korai szervezõdések fennmaradása az emberi társadalomban is pontosan nyomon követhetõ. Az emberi társadalom kialakulásának hajnalán õseink néhány tucat tagot számláló, közeli rokonságban álló csoportokba, nagycsaládokba, törzsekbe szervezõdve éltek.11 A szülõk együtt maradtak az utódaikkal, mert az anyaméhben eltöltött kilenc hónap alatt az újszülött nem válik még alkalmassá ahhoz, hogy egyedül is meg tudja szerezni a táplálékát és elkerülje a rá leselkedõ veszélyeket. Abban az idõben tehát, amikor a táplálék beszerzése jelentette a legnagyobb feladatot, a túlélés érdekében szükség volt az anya gondoskodására. Õ ezt a szerepet egyedül nem tudta maradéktalanul betölteni, mert eközben nem maradt ideje a táplálék beszerzésére: a gyerek önállósodásáig nélkülözhetetlen volt tehát az apa segítsége is. Így jött létre a család, amely mind a mai napig fennmaradt és nélkülözhetetlen például az utódok felnevelésében.12 Nemcsak arról van szó, hogy gondozni kell és meg kell tanítani bizonyos ismeretekre a felnövekvõ gyermekeket, hanem a szülõk mással nem helyettesíthetõ szerepet játszanak a különbözõ viselkedési minták átadásában. A család szerepe a történelem során változott, ki is bõvült. A feudalizmusban például kiemelkedõ szerepet játszottak az õsi nagycsaládokhoz sokban hasonló nemesi famíliák, majd az ipari forradalom kiteljesedésével megjelentek a családi vállalkozások, amelyek ma is fontos szereplõi a gazdaságnak, például Közép-Olaszországban.13 A család helyettesítésére irányuló törekvések, például a hetvenes évek Németországában terjedõ kommunák nem jártak sikerrel, és bizony a nyugati társadalomban a család bomlására utaló egyre több jel nem azt jelenti, hogy az életképtelen régit valami újjal helyettesítettük, inkább azt, hogy ez a civilizáció válságban van. A mai jogrendszer is jelentõs mértékben épít a hagyományokra, különösen az angolszász országokban, ahol igen gyakran precedensek alapján ítélkeznek. A jog végsõ soron a több ezeréves tízparancsolatra épül, a „ne lopj”, „ne ölj”, „ne hazudj”, „ne paráználkodjál” normája az õsidõk óta fellelhetõ a jogszolgáltatásban. A római jogot ma is tanítják a felsõoktatásban, például az ügyvéd intézménye elõször itt jelent meg, és azóta is sikeresen tölti be a szerepét a jogszolgáltatásban. Érdekes folyamatosság tapasztalható a természetrõl szerzett ismereteinket forradalmi módon kiterjesztõ, alig százéves relativitáselmélet és a már a régi görögök által körvonalazott klasszikus mechanika között. A relativitáselmélet lényege az, hogy a fizikai világban nincs fix pont, bármely test mozgásának keretét kijelölõ koordinátarendszer megfelelõ matematikai mûvelettel átvihetõ egy másikba, amiben 11 Lásd Jared DIAMOND: Háborúk, járványok, technikák, ford. Födõ Sándor, Typotex, Budapest, 2000. 12 Vö. RANSCHBURG Jenõ: Szeretet, erkölcs, autonómia, Gondolat, Budapest, 1984. 13 Részletesen lásd errõl Francis FUKUYAMA: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése, ford. Somogyi

Pál László, Európa, Budapest, 1997.

38

N

Á R A Y

- S

Z A B Ó

G

Á B O R

:

E

V O L Ú C I Ó

É S

K O N Z E R V A T V I Z M U S

ugyancsak leírhatók a mozgásegyenletek. A klasszikus fizikától eltérõen, a transzformáció következtében változik a mozgó test sebessége, tömege és kiterjedése is. E forradalmi újítás miatt nem kellett azonban eltörölni a klasszikus mechanikát, ez érvényes maradt a relativitáselmélet megalkotása után is. Az emberi érzékszervek által követhetõ, viszonylag kis sebességeknél ugyanis a relativitáselmélet transzformációs képletei átmennek a klasszikus mechanika képleteibe, a korábban fennálló, látszólagos ellentmondás tehát feloldódik. Hasonló a helyzet a kvantummechanikával is, mely szerint az energia nem folytonosan, hanem kicsiny adagokban változik, és egy mozgó testnek nem lehet tetszés szerinti pontossággal egyszerre meghatározni a helyét és a sebességét is. Ez az elmélet alapjaiban forgatta fel a fizikai világképet, a tudósok szorgos munkája nyomán azonban elsimultak az ellentétek, mert kiderült, hogy a kvantummechanika következményei csak a mikrovilágban, az ember által közvetlenül nem érzékelhetõ, igen kicsiny részecskék között számottevõk, a nagyobb tömegû testek esetében az energia adagonkénti változása szinte folyamatossá válik, mivel ezek az adagok rendkívül kicsinyek az összes megváltozó energiához képest. A felvilágosodás elmúlt két évszázadában sokan temették a vallást, mondván, hogy nem képes választ adni a természet és a társadalom alapvetõ kérdéseire, reménytelenül elavult, ezért el fog tûnni. Nos, ezt látványosan cáfolja az ortodox vallás reneszánsza a posztszovjet társadalomban. A bolsevik hatalomátvétel után a Szovjetunióban évtizedekig üldözték az egyházat, lerombolták a templomokat, bebörtönözték, sõt meg is ölték a pópákat, és hátrányosan különböztették meg a hívõket. Moszkvában a hetvenes években nem lehetett egyházi zenei hanglemezt vásárolni, a kiüresített katedrálisokat a materializmus múzeumaiként használták. Mégis, a Szovjetunió összeomlása után, Jelcin idejében két röpke év alatt, szinte a semmibõl éledt újra a vallás és az ortodox egyház. Ma már nem lehet fontosabb társadalmi eseményt rendezni pópa részvétele, áldása nélkül, az oroszok tömegesen keresztelkednek meg, a vallás szinte részévé válik a napi életnek. Több példát láttunk arra, hogy a jól bevált rendszerek, megoldások a folyamatos fejlõdés során nem tûnnek el nyom nélkül, sokkal inkább a megújulás alapjául szolgálnak. Miért ne tekinthetnénk ezt a felismerést a konzervativizmus természettudományos bázisának? Jogos az idegenkedés az egyes irányzatok a priori eredeztetésétõl, de ez a párhuzam önként adódik. Az alábbiakban néhány, Egedy Gergely konzervativizmusról írt könyvébõl14 vett megállapítást teszek mérlegre állításom fényében, és arra próbálok rámutatni, hogy a konzervativizmus társadalomtudományi körülírása számos ponton érintkezik a „megõrizve meghaladni” teilhard-i gondolatával. 14

EGEDY: I. m.

39

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

Evolúciós konzervativizmus? A fentiekben az anyagi és az élõvilág, valamint az emberi társadalom területérõl mutattam be néhány példát arra, hogyan érvényesül Teilhard de Chardin idézett állítása. Lássuk most, hogyan rímel a „megtartva meghaladni” elvre mindaz, amivel a konzervativizmust jellemezni lehet. Egedy Gergely a modernizációról következõt írja: „az válik kulcskérdéssé, hogy az akár önként, akár kényszerbõl megkezdett modernizációt képesek-e »szervesíteni«, vagyis az endogén tényezõkkel a lehetõ legteljesebb mértékben összhangba hozni. Ellenkezõ esetben a modernizáció szervetlen marad […].”15 Ha tehát a modernizáció16 során nem sikerül építeni a társadalomban már meglévõ értékekre, képességékre és szándékokra, a siker elmarad, netán a változások erõltetése visszaüt, és ahelyett, hogy elõre vinné, éppen visszaveti a folyamatot. Egy példa a kudarcra Reza Pahlavi sah rendszere Iránban, amely erõszakos eszközöktõl sem riadt vissza a nyugati, elsõsorban amerikai társadalmi modell erõltetése során. Autokratikus uralmát megdöntötték, és egy másik, széles körben legitimált vezér, Khomeini ajatollah alatt sok minden éppen a viszszájára fordult, mert befolyásos társadalmi csoportok, elsõsorban a középosztályt képviselõ „bazár” nem fogadták el az erõltetett reformokat. Hiába harsogta a hivatalos propaganda, hogy jól járnak majd a változásokkal, inkább a saját útjukat kívánták járni. Mannheim Károly szerint a konzervatív gondolkodásmód lényeges jellemzõje a „közvetlenül meglévõben, a konkrétban való megkapaszkodás”.17 Ez a vélemény is összhangban van a fentiekkel, példáink alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az univerzum 11 milliárd év óta tartó fejlõdése során mindig a meglévõre épített. Fontos azonban a megfelelõ mérték eltalálása, ugyanis a túlzott konzervativizmus a fejlõdés gátja lehet, ami abban nyilvánul meg, hogy a versenytársak elõre törnek. Erre példa Kína, ahol a kisebb-nagyobb államok és kultúrák politikai egyesítése a Csin dinasztia alatt, Krisztus elõtt 221-ben következett be. Az elsõ Csin császár a riválisok teljes megsemmisítését tûzte ki célul, ezért elrendelte az összes korábban írt történelmi könyv elégetését, és minden eszközzel kierõszakolta az észak-kínai nyelvek elterjesztését Kína egész területén. Ennek az lett a következménye, hogy ma is a teljes népesség kétharmad része, 800 millió ember beszéli e nyelvek egyik utódát, a mandarint. Az elsöprõ fölény azonban egy bõ évezred alatt hátránnyá 15 Uo., 21. 16 Magyarul:

a társadalmi és gazdasági viszonyok hozzáigazítása a viharosan fejlõdõ technológia igényeihez abból a célból, hogy e technológiát sikeresen alkalmazhassuk, és élvezhessük az elõnyeit. 17 Idézi EGEDY: I. m., 52.

40

N

Á R A Y

- S

Z A B Ó

G

Á B O R

:

E

V O L Ú C I Ó

É S

K O N Z E R V A T V I Z M U S

változott, mert a kínai társadalom megmerevedett, nem értékelte az újításokat és befelé fordult. Kína kezdetben vitathatatlan elõnnyel rendelkezett a földközi-tengeri térséggel szemben, és a középkorban vezetõ szerepet töltött be a világ technológiájában. Politikai hatalom, hajózás és a tengerek feletti uralom tekintetében szintén a világ élén állt, már a 15. század elején nagy flottákat küldött Afrika keleti partjaihoz. A megmerevedett társadalmi rendszer, a kínai udvar két klikkjének hatalmi harca azonban oda vezetett, hogy leállították a flották indítását, sõt lerombolták a hajógyárakat is és betiltották a tengeri hajózást. Nem akadt a hatalmas birodalomban más hatalmi centrum, gazdasági tömörülés, amely ezt a végzetes lépést ellensúlyozhatta volna. Európában Kolumbusz négy királyi udvarban hiába kilincselt, csak az ötödik uralkodót tudta meggyõzni fantasztikus expedíciójának merész tervérõl, és azért mehetett az egyiktõl a másikhoz, mert a földrész nem volt egységes. Ha akkor Európában csak egy hatalmi központ van, ahol tervét elvetik, Amerikát nem Amerigo Vespucciról nevezték volna el, és a nyugati civilizáció sem érte volna el a mostani fejlettségi szintjét. A bezárkózott és fennhéjázó kínai udvar további katasztrofális döntéseket is hozott, abbahagyták a szövõgép fejlesztését, megsemmisítették a mechanikus órák gyártását. A túl szoros, parancsuralomra alapozott együttmûködés, az egyéni intuíció és a verseny hiánya az 1960-as években induló kulturális forradalom révén is nagy károkat okozott, például egy-két vezetõ döntése folytán az ország összes iskoláját 5 évre bezárták. Érdekes asszociáció kívánkozik a konzervativizmus és a posztmodern ökológiai gondolkodás között. „A társadalom ugyanis, ahogy Burke hangsúlyozta, egy sajátos szövetség a halottak, az élõk és a még megszületendõk között.”18 Ma már minden gondolkodó és tájékozott ember elõtt világos, hogy a Föld megtelt, a természeti erõforrásokat, a nyersanyagokat, édesvizet, talajt, tiszta levegõt túlhasználjuk, ezért veszélyeztetjük a jövendõ generációk életfeltételeit. A híres Brundtland-jelentés ezért kimondja: „úgy kell kielégítenünk jelenlegi igényeinket, hogy ezzel ne sértsük a jövõ nemzedék érdekeit”.19 Mi más ez, ha nem szoros szövetség a generációk között? Ez ellen hat a ma sajnos széles körben terjedõ, nem egyszer szélsõséges individualizmus és rövidlátó szemlélet, melynek alapján az emberek (más kontextusban: fogyasztók) nagy hányada csak a jelennek él. Nem kell ahhoz tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy felismerjük: ez az életszemlélet idegen a konzervatív gondolkodásmódtól.

18 19

Uo., 63. Gro Harlem BRUNDTLAND: Our Common Future. The World Commission on Environment and Development, Oxford UP, New York, 1987.

41

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

Árnyaltabban kell értékelnünk az elõítélet fogalmát is, mely „a gondolkodásnak egy olyan sajátos formáját, vagy talán még pontosabban fogalmazva, a tudásnak egy olyan típusát jelenti, amely az évszázadok által megerõsített tapasztalatra épül”.20 A németekrõl például nem véletlenül terjedt el, hogy kiváló és precíz szervezõk, amit az egész világ elõtt újra bizonyított a foci-világbajnokság. Ez az „elõítélet” megteremti a bizalmat a német termékek iránt, és a fogyasztók általában nem csalatkoznak, persze vannak kivételek, amelyek viszont aláássák a bizalmat. Az emberek általában ragaszkodnak a megszokotthoz, kényelmesre taposott cipõjükhöz, a fodrászhoz, ugyanakkor okkal tartanak a villámtól, hiszen sokszor fordult már elõ, hogy halálos balesetet vagy tüzet okozott. Az elõítélet elfogadható formája tehát hosszú idõ alatt szerzett tapasztalatokra épül, és megkönnyíti a gyors döntést. Nem egyszer azonban a gyors döntés káros következményekre vezet, a gondosabb mérlegelés segített volna meghaladni az elõítéletet. Ha végiggondoljuk a fentieket, úgy lehet definiálni a konzervativizmust, mint egy olyan nézetrendszert, amely elfogadja a változásokat, és a lehetõ legnagyobb mértékben részt vállal a megvalósításukban, de tudatában van annak, hogy csak olyan változások lesznek maradandók, melyeket befogad a változást hordozó közeg.

20

EGEDY: I. m., 145.

42

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

Bárdi Nándor A SZÜKSÉG MINT ESÉLY

Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni? [I.]1 Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a magyarságpolitika aktuális kérdéseit egy szakpolitikai ágazat logikája szerint értelmezzem. Ez egyrészt azzal jár, hogy másodlagosnak tekintem a pártpolitikai viszonyokat és a személyi-hatalmi küzdelmeket.2 Másrészt nem koncepciót vagy stratégiát dolgozok ki, hanem olyan sarokpontokat jelölök ki, amelyek megkerülhetetlenek a szakmai tematizálás során, jó esetben a koherenciára törekvõ kormányzati munkában. Elõször a jelenlegi helyzet kialakulásával foglalkozom (1). Majd a magyarságpolitika célrendszerével kapcsolatos tévhiteket és elvárásokat rendszerezem (2). A dolgozat legfontosabb része a támogatáspolitika átalakításával foglalkozik (3). Végezetül az ágazati reform lehetséges konfliktusait tekintem át (4).

1. A jelenlegi helyzet kialakulása 1.1. Mirõl beszélünk? A második Gyurcsány-kormány – programja szerint – ágazati reformot kíván végrehajtani a határon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politikában (magyarságpolitikában) is. Ennek legfontosabb intézkedése a HTMH megszüntetése, illetve a támogatáspolitika átszervezése.3 Ezzel együtt felerõsödött egy olyan publicisztikai vonulat, amely az eddigi magyarság- és támogatáspolitikát mint nemzeti mesebeszédet,4 terméketlen szimbolikus politizálást leplezi le, és ennek radikális meg1 Az írás alapját képezõ elõadás 2006. augusztus 25-én az MSZP Nemzetpolitikai Tagozat támogatáspolitikai vitafórumán hangzott el. A kézirat elsõ változata az MTA Kisebbségkutató, Szociológiai Intézete és a TLA 2006. szeptember 21-i kisebbségpolitikai elemzõi fórumára készült. 2 Ez alatt értem a magyarországi viszonyokon túl a közép-európai magyar kisebbségi pártok és regionális és gazdasági érdekcsoportok küzdelmeit is. 3 A kialakult helyzet áttekintését adja HORVÁTH Tamás – RÍZ Ádám: Határon túli magyarok támogatása: belsõ kényszerek és külsõ kihívások. Gyorselemzés a határon túli magyarokkal kapcsolatos kormányzati politika megújításának eddig látható irányairól, Kommentár 2006/4., 81–95. 4 A nemzeti mesebeszéd kifejezést a nemzetpolitikai beszédmódjára mint a nem valós és életszerû geopolitikai, gazdaságpolitikai, pártpolitikai, társadalmi viszonyokkal operáló elvárás-szótárnak az összefoglalására

43

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

újítását helyezi kilátásba.5 Ezekbõl a publikációkból egyelõre az elvárások fogalmazódtak meg, a reformok gyakorlati kidolgozása nem várható közíróktól. Kormányzati oldalról a nyilatkozatokon túl egy 5+2 oldalas koncepció (A megújuló nemzetpolitika elvei és intézményrendszere) ment véleményezésre a határon túli pártok vezetõihez, amely hivatalosan nem jutott el a HTMH munkatársaihoz, az MSZP parlamenti képviselõihez. Tehát nem lehet tudni, hogy mennyiben végleges és hivatalos koncepcióról van szó. Az általam ismert szövegváltozat6 nyelvezetében az utóbbi évek támogatáspolitikai vitáinak progresszív megfogalmazásait alkalmazza. Az eddigi retorikához képest radikális véleményt fogalmaz meg azzal, hogy kimondja: a határon túli magyar társadalmakban lejátszódott változásokra az „elmúlt 16 év támogatási politikája érdemi választ adni nem tudott”.7 Határozottan koncentrál a gazdaságfejlesztésre, valamint a szülõföldön való megmaradás és gyarapodás szociális és gazdasági feltételeire. A másik hangsúlyeltolódás abban áll, hogy a határon túli magyar politikai elitekkel kapcsolatban jóval tartózkodóbb, mint az elõzõ kormányzatok. Ebben a vonatkozásban a kölcsönös be nem avatkozás elvét hangsúlyozza, illetve a támogatáspolitikai döntésekben közvetettebb szerepet szánna a határon túli érdekérvényesítõ törekvéseknek. A MÁÉRT megszüntetése után a magyar politikai rendszerbe önálló szereplõként beemelt határon túli pártvezetõkkel a kormányzat csak kétoldalú kapcsolatokat kíván ápolni. A koncepció eklektikus és jó néhány önellentmondással bír. Az utóbbi 16 év támogatáspolitikai eredménytelensége akkor igaz, ha mindezt a szülõföldön való maradás politikai retorikájához mérjük. Csakhogy a kilencvenes évek legfontosabb folyamata a közép-európai magyar kisebbségek tekintetében az intézményesülés volt. A szülõföldön való maradás retorikája csak a kilencvenes évek második felében erõsödött fel, addig az autonómia-jövõkép volt a meghatározó toposz. A támogatások egy része – feltételezhetõen, de egyelõre nem mérhetõen – improduk-

használom. Ez a beszédmód a kilencvenes évek elsõ felétõl a magyarországi és a kisebbségi pártok kölcsönös nemzeti elkötelezettségüket igazoló retorikai spiráljában fejlõdött ki. 5 TÖRZSÖK Erika összefoglaló tanulmánygyûjteménye: Kisebbségek változó világban, Misztótfalusi Nyomda, Kolozsvár, 2003. Vö. még UÕ.: Színes szõttest, avagy milyen kisebbségpolitikára van ma szükség? www.talaljuk-ki.hu/ index.php/article/articleview/645/1/3; Az integráció új nemzetpolitikát tett szükségessé. Interjú, Magyar Szó 2006. szeptember 5.; PARÁSZKA Boróka: Sámánok – Az államfõ és a határon túli magyarok, Magyar Narancs 2006/18. (www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=13096); UÕ.: Progresszív nyitott. Az életképes nemzetpolitika esélyei, A Hét 2006. július 13.; BALLA D. Károly: A nemzeti lecsó, www.hhrf.org/ ungbereg/epc/06/nemzeti_lecso_i.htm; UÕ.: Csábítósdi szülõföldesdi, www.hhrf.org/ungbereg/epc/06/ csabitosdi_szulofoldesdi_i.htm. 6 A megújuló nemzetpolitika elvei és intézményrendszere, MEH Külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelõs államtitkár, 2006. július 23., TLA Könyvtára K- 3091. 7 Uo., 1.

44

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

tív. De közben létrejöttek a határon túli magyarság (kvázi civil társadalmi) intézményes világai. Az állami, önkormányzati, egyházi intézményességgel együtt kb. 5000 „magyar” intézményrõl beszélhetünk a térségben.8 Ez részben a másfél évtizede kialakult magyarországi támogatási rendszernek köszönhetõ. Egy másik ellentmondás a „nemzetegyesítés cselekvõ megélése” és a „magyar közösségek közötti megállapodások” megfogalmazások használata, nem tisztázva, vajon a nemzetegyesítõ stratégia vagy a szerzõdéses nemzet elképzelés a domináns-e a szerzõk számára.9 Kétséges a HTMH után a szakminisztériumok és a MEH fõosztálya közti hatékony együttmûködés megvalósítása, miközben az utóbbi 15 év egyik legnagyobb tehertételét épp a forráselosztás körüli apparátusharcok jelentették (KÜM–OM–NKÖM–HTMH–közalapítványok–PM). Ennek a központosított támogatáspolitikával kívánják elejét venni, de itt technológia helyett elvárás jelszavakat olvashattam. A jól hangzó megfogalmazások mögötti járatlanságot tükrözi a kormányzati elképzelés 1. sz. melléklete, a normatív támogatásban elgondolt A nemzeti jelentõségû intézmények és programok listája. Itt lényegében a ma is futó nagy programokat, döntõen a felsõoktatás fejlesztését emelték be. Nincs szó ezek társadalmi funkciójáról és hatékonyságuk vizsgálatáról.10 Közben a támogatáspolitikai vitákban épp az inkubátor jellegû fejlesztések és a normatív támogatást az akkreditációval összekötõ helyi adottságoknak megfelelõ programok szorgalmazása volt a meghatározó az elmúlt években. Természetesen jól tudom, hogy egy ilyen lista a határon túli politikai elitek javaslatai alapján áll össze, akik az eddigi (kijárásos alkurendszer) átalakításában ellenérdekeltek. A tartalmi átgondolatlanságot jelzi, hogy az identitás megõrzésben az oktatásinevelési támogatásnak alapvetõ funkciót tulajdonít.11 Miközben tudjuk, hogy Szlovákiában ezt a támogatási formát azért támadják, mert az iskolák alapítványai kapják póttámogatásként, míg Romániában azért bírálják, mert szociális támogatássá alakult abban a formában, ahogyan a családoknak folyósítják. Közvetlen hatását a 3 milliárd forintnak nehéz kimutatni.12 8 Kárpát-medencei kutatási adatbázis: http://gis.geox.hu/nkfp; a kulturális intézményrendszer: www.htmkultura.mtaki.hu; romániai magyar intézményrendszer: http://adatbank.transindex.ro/ belso.php?k=15. 9 A megújuló nemzetpolitika elvei és intézményrendszere, 2. 10 A romániai szórványoktatás esetében a dévai középiskolai projekt felülírja az összes többi programot. A vajdasági média támogatása pedig döntõen a VMSZ médiamonopóliuma. Mindkettõ a politikai érdekcsoportok vállalkozásainak konfliktusát hordozza magában a megcélzott szakterületek (szórványgondozás, média) önálló, belsõ játékszabályaival szemben. 11 Uo., 4. 12 Ezzel szemben a szlovákiai, több éve sikeres iskolabeíratási programnak komoly hatása van. Az oktatásinevelési támogatás nem oldhatja meg azt az alapvetõ gondot, hogy a nagyvárosok magyar csoportjaiban

45

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

A feltételezett szerzõk – Gémesi Ferenc és Törzsök Erika – jó szándékát és szakmai felkészültségét nem megkérdõjelezve az elképzelés koherenciahiányát közvetlenül két dologra vezetem vissza. Egyrészt az alapkérdések: „mit és miért támogassunk” mélyebb újragondolása nélkül eleve a „hogyan ne” áll a szerzõk gondolkodásának középpontjában. Másrészt a jelenlegi támogatáspolitikai céltalanságot kívánták radikális retorikával megváltoztatni. Közvetetten az egész magyar kormányzati átalakítás gyengeségei hatnak vissza a tervezett koncepcióra: a) A reformokat lefékezõ apparátus ellenállásának elhárítása érdekében az apparátus meggyengítésével és megkerülésével maga az ügykezelés is veszélybe kerül. b) Az eddigi PR-politizálás helyett szükséges szakmai egyeztetések és terepismeret hiányából következõ rossz döntések és helyzetek sorozata. c) Harmadrészt az a geopolitikai helyzet nehezíti a reform átgondolását, amelyben mind a határon túli magyar pártok kormányzati pozíciói, mind Magyarország regionális súlya meggyengült. S úgy kell ebben a helyzetben válaszokat kidolgozni, hogy a magyar–magyar kapcsolatokban egyre nagyobb a bizalmi válság, és magyarországi szakapparátus várakozó magatartása tehetetlenséget tükröz. Ez az anyag ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a kormányzati elképzelések koherenciahiányát csökkenthessük és az eddigi magyarságpolitikai reformtörekvéseket, a jó példákat ebbe integrálhassuk. Ennek érdekében a következõ három részfejezetben a jelenlegi helyzetet a másfél évtized változásaiban értelmezem.

1.2. A magyarságpolitikai stratégiák és a nemzetpolitika fogalmának átalakulása A budapesti magyarságpolitikában az utóbbi másfél évtizedben több, egymást nem kizáró, domináns stratégia van jelen. a) A kisebbségi magyarság gazdasági, társadalmi modernizációja a kétoldalú államközi kapcsolatok fejlesztésével, a nemzetközi (kisebbségvédelmi) normákat számonkérõ álláspont, amely a határon túli magyarságot mint a szomszédos országok önálló politikai közösségeit kezeli. b) A nemzeti reintegrációs program, amely a magyar–magyar intézményi kapcsolatrendszer mûködtetésébõl és a kisebbségi közösségeknek a magyar állami intéz-

jóval kevesebb a magyar intézményrendszerhez való jutás, mint a hasonló nagyságú, többségben élõ csoportok esetében. Gondoljuk csak végig: a 35 000 illetve 17 500 magyar lakta Székelyudvarhelyhez és Gyergyószentmiklóshoz képest milyen a magyar intézményesültsége Temesvár (24 000 fõ), Nagybánya (20 000 fõ), Brassó (23 000 fõ) Arad (22 000 fõ) magyarságának. Ezeknek a magyar hálózatoknak az „önszervezõdése” és intézményesítése ma már csak külsõ segítséggel mûködik.

46

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

ményrendszer védõernyõje alatti fejlõdésébõl indult ki. A határon túli magyarságot a magyar nemzet részeként kezeli, így a határon túli magyar pártokat a magyar politikai rendszerbe szeretné integrálni, illetve a „határon túli magyar” fogalmát megfoghatóvá tenni és Magyarországon emancipálni. c) Az európai regionalizációs fejlesztési programokkal az etnikai törésvonal átlépése lokális többség kialakításával. A magyar kisebbségeket mint egy-egy regionális közösség alkotórészét értelmezik. Az uniós csatlakozással létrejövõ új határhelyzettel és fejlesztéspolitikával látják elérhetõnek a „detrianonizálást”. d) A határon túli magyar politikai elit körében meghatározó lett a koalíciós kormányzati részvétellel magyar kisebbségi alkupozíciók és projektek kialakítása. Maguk a kisebbségi intézmények is a politikai elit által szervezendõ és ellenõrizendõ projektekké alakultak át. Az adott államon belüli állandó forráselosztó pozíció biztosítása magával hozta az önálló érdekeltségû gazdasági és regionális csoportok pozíciójának megerõsödését. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek elsõ felében manifesztált autonómiatörekvések intézményépítõ stratégiává alakultak át. e) Magyarországi nézõpont a tündérkert-vízió egy olyan Kárpát-medencérõl és magyar szupremáciáról, amely sosem létezett. Kiindulópontja a nemzet mint megfogható és állandó politikai entitás, amelynek minden más párt-, társadalom-, biztonság-, geopolitikai stb. érvelés alárendelendõ. f) Az utóbbi években – tapasztalataim szerint leginkább terjedõ – nézetrendszer a határon túli magyarság jövõjét az utóbbi tíz év demográfiai viszonyaiból kiindulva demográfiai és migrációs elmúlásként értelmezi.13 Ötven éven belül a Csallóközben és a Székelyföldön lát magyar csoportokat, amelyek kis létszámukkal már könnyen integrálhatók lesznek az adott országban, mint ahogy ezt Ausztria, Szlovénia, Horvátország példája bizonyítja. A domináns stratégiákkal párhuzamosan a politikai retorikában a nemzetpolitika kifejezés lett a meghatározó. Ennek a fogalomnak az utóbbi években jelentõsen megváltozott a tartalma. 1989 után a fogalom a magyarországi kisebbségi törvény körüli vitákban merült föl (újra). Bíró Gáspár az identitáspolitika megnevezésére használta. Bíró szerint „a magyar állam tevékenységét a nemzetpolitika terén alapvetõen két tényezõ befolyásolja, illetve korlátozza: az egyik a törvények és az állami kompetenciák területhez kötött hatályossága, a másik az emberi jogok és az állam13 Társadalomkutatóként a társadalomtörténeti folyamatokban nem az ötven év múlva kialakuló helyzet izgat elsõsorban, hanem hogy mi történik azzal a 2,5 milliós népességgel (addig), aki a magyar kultúra része, és identitásában kötõdik Magyarországhoz. Hogyan képes a budapesti politika ezzel a folyamattal szembenézni?

47

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

polgári szabadságok tiszteletben tartása”.14 A magyar (nemzeti) társadalom számára két kulcsfontosságú etnikai kérdést (a Magyarországon élõ nemzeti és etnikai kisebbségek ügyét és a határon túli magyarság problémáját) egy alapelv képviseletéhez, az identitásválasztás szabadságát biztosító nemzeti pluralizmushoz kötötte. Három évvel késõbb, 1995-ben Duray Miklós már más értelemben, a magyarországi kormány és a Magyarországon kívül élõ magyarság intézményes kapcsolatát megteremtõ politika megnevezésére használta a kifejezést.15 Újabb három év múlva Lõrincz Csaba, a Fidesz kisebbségi szakértõje hasonló, de szélesebb értelemben használta, a nemzeti érdek fogalmának megközelítéséhez vezette be a nemzetpolitika terminusát: „A magyar nemzetpolitika végsõ soron a magyar állam és a magyar nemzet határainak meg nem felelésébõl fakadó problémákra keres megoldásokat. Célja a magyar állam és a magyar nemzet – esetleg eltérõ – érdekeinek összehangolása és ezen együttes érdekek képviselése. A nemzetpolitika magában foglalja a) Magyarország és a határon túli magyarok viszonyának alakítását (»magyar–magyar« kapcsolatok); b) a magyar állammal szomszédos államok többségi nemzeteivel fenntartott viszony alakítását azokban a kérdésekben, melyek az államaikban élõ magyar kisebbségi közösségek helyzetével, sorsával, érdekeivel függnek össze; c) a nemzeti érdek – azaz a Magyar Köztársaság és a határon túli magyarok együttes érdekeinek – képviselését a külpolitikában, különösen Magyarország euroatlanti csatlakozási folyamata során. A nemzetpolitika fogalma tehát felfogásom szerint az az általános keret, melyben értelmezhetõvé válik a nemzeti érdek anélkül, hogy utóbbi konkrét meghatározására a fogalmi szinten sor kerülne.”16 Ez a szabatos definíció a státustörvény körüli kormányzati munka kiindulópontja. Itt a nemzeti érdek csak külpolitikai kontextusban jelenik meg. A nemzetpolitika a határon túli magyarok kérdését mint elsõdlegesen jogi és politikai kérdést kezeli. Ha nincs is kimondva, de egyértelmû, hogy a szomszédsági kapcsolatok nem kisebbségi tárgyú kérdéseivel szemben a külmagyar problematika prioritást élvez. Az MSZP és a Fidesz magyarságpolitikai stratégiájában 1995–1996-ban, majd 2004-ben alakultak ki éles konfliktusok, amelyeket a pártpolitikai versenyben központivá tematizáltak. A magyar–ukrán alapszerzõdés ügyében Antall József a saját pártellenzékével szemben a parlamenti ellenzék segítségével tudta érvényesíteni 14

BÍRÓ Gáspár: A nemzeti pluralizmusról = UÕ.: Az identitásválasztás szabadsága, Osiris–Századvég, Budapest, 1995, 126. 15 DURAY Miklós: Az egyetlen demokratikus kibontakozási lehetõség az önkormányzatok megerõsödése = Változások küszöbén, Osiris, Budapest, 2000. 189. 16 LÕRINCZ Csaba: Nemzeti érdekek érvényesítése Magyarország csatlakozása során az euroatlanti államok közösségéhez = A státustörvény, szerk. Kántor Zoltán, TLA, Budapest, 2002, 186–206. Vö. LÕRINCZ Csaba – NÉMETH Zsolt – ORBÁN Viktor – ROCKENBAUER Zoltán: Nemzetpolitika ’88–’98, Osiris, Budapest, 1997, 17.

48

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

akaratát. A magyar–szlovák, illetve a magyar–román alapszerzõdés ügyében azonban ez az egyetértés megbomlott. Orbán Viktor az utóbbi parlamenti vitája során, a kérdést történeti-morális dimenzióba emelve – és az alapszerzõdést elutasítva – tudta elõször integrálni a teljes parlamenti jobboldalt.17 Ettõl függetlenül az elsõ magyar–magyar csúcs, majd a MÁÉRT létrehozásában, illetve mûködtetésében a pártok együttmûködtek. A kedvezménytörvény megszavazása szintén ezt erõsítette. Mindez azonban a 2002-es választási harcban a kedvezménytörvény következményei körüli félelmet gerjesztõ toposzokkal, majd 2004-ben a kettõs állampolgárságról tartott népszavazás MSZP-s kampányával megszûnt.18 Bauer Tamás és Kis János a kedvezménytörvény, majd a kettõsállampolgárságnépszavazás vitája során alakították ki az alapszerzõdések, illetve a kisebbségvédelem kontra nemzetegyesítés stratégiai különbségtételt.19 Amely igaz lehetett a Kovács László meghatározta 2002–2004 közti magyar külpolitikára, de már nem volt érvényes Gyurcsány Ferenc kormányzati retorikájára. Miközben épp ekkor tematizálódik újra központi helyen a két párt eltérõ nemzetpolitikai felfogása. Ennek megértéséhez újra vissza kell térni a nemzetpolitika kifejezés értelmezéséhez. Az MSZP-ben, Tabajdi Csaba és a Nemzetpolitikai Tagozat révén, ha periférikusan is, de mindig jelen volt a nemzeti tematika.20 Tabajdi a HTMH-t felügyelõ államtitkárként mint szakpolitikus; majd a kedvezménytörvény vitájában a pártját annak elfogadására bíró pártpolitikusként; illetve jelenleg európai parlamenti képviselõként a nemzeti együttmûködés jegyében mint küldetéstudatos politikus lépett fel. A 2000-ben megfogalmazott, majd 2005-ben újra fogalmazott Magyar Optimum javaslata is a „nemzeti közmegegyezés folyamatos újrateremtését” célozta meg.21 A gazdaság és társadalomszervezés szempontjából központinak tekintett nemzettudat átalakításában központi szerepet szánt az ideológiamentesnek tekintett „nemzeti teljesítménynek”. Ennek megítélése szempontjából „nincs más mérce, csak az, hogy elõsegíti-e az ország helytállását a világban, növeli-e nemzetközi versenyképességét, szolgálja-e európai beilleszkedését, integrációját, a magyar nép felemelkedését, valamennyi állampolgára boldogulását, szabadságát, emberi jogainak és esélyeinek egyenlõségét, a társadalmi és nemzeti szolidaritás erõsítését, az 17 Lásd Európai integráció vagy/és kisebbségpolitika? A román–magyar alapszerzõdés sajtóvitája (tsz.: Csigó Péter) = Diskurzusok a vándorlásról, szerk. Sik, Endre, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2000, 252–278. 18 Lásd BÁRDI Nándor: A „mumusok” és a „kék madár” = Magyar külpolitika az Európai Unióban, szerk.. Haris T. Csaba, Manfred Wörner Alapítvány, 2005, 32–58. 19 BAUER Tamás: A státustörvény: kisebbségvédelem „helyett nemzetpolitika”, Beszélõ 2002/11., 66–84; KIS János: Nemzetegyesítés vagy kisebbségvédelem? Élet és Irodalom 2004. december 17. 20 Vö. Tézisek a nemzetrõl. Az MSZP Országos választmányának 1993. január 23-i állásfoglalása; TABAJDI Csaba: A Magyar Optimum = Keletrõl Nyugatra Európa közepén, Codex, Budapest, 2006, 321–333. 21 TABAJDI: I. m.

49

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

egyetemes és a magyar kultúra megismerését, elsajátítását, a nemzeti kultúra fejlesztését”.22 A reálszférák (jól mûködõ szakpolitikák) eredményességén túl, a nemzeti jelképek, hagyományok, értékek ápolását, a történeti távlatokhoz való kapcsolódást, illetve az állampolgári otthonosságérzés megteremtését tekinti a nemzeti teljesítmény részének. Tabajdi a két nagy párttal kapcsolatos kritikája során a nemzetpolitika kifejezést a nemzeti integráció, illetve a nemzeti tudat korszerûsítésével kapcsolatos tevékenységre általában is kiterjesztette.23 A 2002-es választási gyõzelem – Medgyessy erõtlen és sikertelen nemzeti közép útkeresése – után a baloldal nem tudott nemzeti integrátorként fellépni, hiszen a kedvezménytörvény módosításokkal történõ nemzetközi elfogadtatása a politikai közbeszédben nem írta felül azt a negatív kritikát, amelyet a törvény szövegébõl a magyar nemzeti egységre történõ utalás elhagyása kiváltott. Egyben tovább folytatódott a kilencvenes évek második felében elindult stigmatizáció. Míg a baloldalról a jobboldal szimbolikus, nemzetieskedõ gesztusait, klientúraépítését, a határon túliak véleményének figyelmen kívül hagyását és a többségi nemzet érzékenységét, kormányzati súlyának negligálását bírálták, addig jobbról az MSZP és az SZDSZ nemzeti érzéketlenségét, szakpolitikai hozzá nem értését, kezdeményezésképtelenségét, túlzott nemzetközi alkalmazkodását rótták fel. A pártpolitikai versenyhelyzeten túl, az ezekbõl az elõzetes ítéletekbõl felépült kölcsönös félelmi szerkezet tette lehetetlenné – még a kezdeményezés idõszakában – a kettõs állampolgársággal kapcsolatos népszavazás okafogyottá tételét. A kettõs népszavazás kampány során, 2004 õszén, a megújuló MSZP–SZDSZ-kormány pártpolitikai csapdahelyzetbe került, a Kovács László képviselte védekezõ, államközi kapcsolatokra épülõ szomszédság- és magyarságpolitika érvrendszere nem volt alkalmas egy pártpolitikai csatához. Ebben a helyzetben Gyurcsány Ferenc társadalompolitikai retorikája új tartalommal töltötte meg a már Tabajdi által is a Fidesznél szélesebb értelemben használt nemzetpolitika fogalmát. Az országgyûlés nemzetpolitikai vitanapján a kormány nemzetpolitikáját mint a magyart a magyartól elválasztó szociális, jövedelmi határok lebontását nevezte meg. A miniszterelnök szerint „a nemzetpolitika nem azonos a nemzetiségi politikával. A nemzetpolitika közös gyarapodásunk, közös jólétünk megteremtése, az összetartozás megerõsítése. Aki nemzetet akar egyesíteni, akkor jár el helyesen, ha a nemzetegyesítés programját nemcsak a határon túli és a határon belül élõ magyarok egyesítéseként fogja fel, hanem akkor, ha szegény és 22 23

Uo., 2. Ennek a kétoldalú kritikának a lényege: „A FIDESZ-nek nem elég nemzetinek látszani, annak is kellene lennie. Az MSZP-nek sem elég nemzetinek lennie, annak is kell látszania.” Uo., 5.

50

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

tehetõs, munkával rendelkezõ és munkanélküli, tudáshavakhoz hozzáférõ és attól elzártak között új hidak építésére törekszik.”24 Ebben a dimenzióban pedig az ország egyéb problémáival együtt kell kezelni a külmagyar problematikát is. S ebbõl következik a kettõs állampolgárság vélt következményeivel kapcsolatos terhek számbavétele.25 Ugyanakkor a nemzetpolitika ebben az értelmezésben egyáltalán nem szûkül le identitáspolitikai, külpolitikai vagy magyarságpolitikai jelentéstartalomra, hanem ennek része lesz a gazdaságpolitika, a jövedelempolitika és a fejlesztéspolitika is.26 Ebben a baloldali nemzetpolitikai retorikában a nemzeti teljesítmény mellett új értelemben jelenik meg az egyesítés, illetve az egység fogalma is: „Az egyesítés nem más, mint a bennünk ott lévõ közösnek a megtalálása, nem pedig valamelyik rész kisajátítása. Az egyesítés nem megy erõszakkal. Az egyesítés bölcsességgel, belátással, sok-sok kompromisszummal, nagyvonalú nyitottsággal megy. A sokféleség elfogadásával és befogadásával, nem fennhéjázó kioktatással.”27 Szintén új elem a felelõsség (a nemzeti felelõsség) középpontba állítása és a problémakezelésnek ebbe a keretbe történõ „cselekvõ” tematizálása. Bizonyos értelemben 2004–2005-ben hasonló folyamat játszódott le, mint 1996-ban a magyar–román alapszerzõdés vitájában, amikor Orbán Viktor egy külpolitikai-magyarságpolitikai kérdést más szintre (történelmi és morális megítélés alá helyezve ki)emelt. Az elmúlt évben ugyanez történt a nemzetpolitika fogalmával, amikor Magyarország integrációs és társadalompolitikai kérdései között tematizálták. S ugyanúgy a pártpolitikai összezárkózásra használták fel. Mindez a külügyminisztériumi stratégiában megújuló nemzetpolitikai programként jelenik meg. Ennek „központi gondolata a magyar nemzet európai uniós perspektívában történõ újraegyesítése, a határon túli magyarság szülõföldjén közösségként való megmaradásának és gyarapodásának elõsegítése, az integráció adta eszközök hatékony felhasználásával és az együttmûködés (ezen belül is elsõsorban a gazdasági) elõtérbe helyezésével. Ennek érdekében elsõdleges feladat a magyarság számára európai sikereket és versenyképességet kínáló politika megvalósítása és az EU nyújtotta lehetõségekre felkészítõ támogatási rendszer kialakítása.”28 A kettõs állampolgárságról szóló népszavazás után a „nemzetpolitikáról” kiderült, hogy mindkét oldal választóit megosztja, és igazából nem lehet a pártpo24 Parlamenti vita a kettõs állampolgárságról, www.magyarorszag.hu/popup, 2004. november 17. 25 Itt most nem kívánjuk a vonatkozó érvelést elemezni. Erre nézve lásd a www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu

honlapon található elemzéseket, illetve BÁRDI: I. m. 26 Négypárti egyeztetést kér a miniszterelnök, www.magyarorszag.hu/popup, 2005. január 16. 27 Gyurcsány Ferenc beszéde az MSZP(T)-beszéd címû évindító rendezvényén, 2005. január 16-án, www.mszp.hu/index. 28 Megújuló nemzetpolitika, www.kulugyminiszterium.hu/Nemzetpolitikai_ugyek, 1.

51

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

litikai versenyt ezzel a kérdéssel tematizálni, illetve parlamenti választást nyerni. Ebben a helyzetben a határon túli magyar politikai szereplõk súlya is csökkent. Ráadásul a miniszterelnökkel a kisebbségpolitikusok – a kettõs állampolgárság melletti választóik igényeinek megfelelõ kiállásuk miatt – nem tudtak hatékony együttmûködést kialakítani. A nemzetpolitika „leértékelõdött”, de úgy is értelmezhetjük, hogy a szakpolitikák egyikévé vált, elveszítve kiemelt szimbolikus politikai súlyát.

1.3. A budapesti kormányzatok 1989 utáni támogatáspolitikája – korszakok A támogatáspolitika elsõ korszaka 1994-ig tartott: ekkor épültek ki a határon túli támogatáspolitika elsõ intézményei, a HTMH és az Oktatási Minisztérium – nevét többször változtató – határon túli ügyekkel foglalkozó (fõ)osztálya. A miniszterelnökség, illetve a HTMH mellett az Illyés Alapítvány, az Új Kézfogás Alapítvány, a Teleki László Alapítvány, a Pro Professione Alapítvány, az Egészségügyi Minisztériummal szerzõdéses kapcsolatban a Segítõ Jobb Alapítvány, a Mocsáry Lajos Alapítvány jött létre magánalapítványi formában a forrás-újraelosztás érdekében. Ezt az idõszakot a magyarországi intézményesülésen túl a következõk határozták meg: a) A határon túli magyar intézmények rohamos revitalizációja és az intézményteremtési robbanás. Az általánosan elfogadott elképzelés ekkor az volt, hogy az intézményalapítást segíteni kell, s a kisebbségi társadalom majd (nemzeti autonómia keretében) fönntartja és mûködteti a kiépült rendszereket. b) Ebben a munkában a politika (pártok és személyek), valamint a társadalomépítés támogatása teljesen összekapcsolódott és összekeveredett. A döntések, támogatások elsõsorban a személyes ismeretségi és bizalmi viszonyokon alapultak. Ez vezetett ahhoz, hogy ebben az idõszakban keletkeztek a legnagyobb támogatáspolitikai botrányok is (Hódi-ügy, Szõcs-ügyek). 1994-tõl – a második korszakban – indult el a támogatáspolitika „társadalmiasítása” az elõkuratóriumok, ösztöndíjtanács, szakmai elõzsûrik létrehozásával. Ez kb. 300–350 határon túli értelmiségit vont be a döntésekbe. Mindez egyszerre kívánt politikai és szakmai legitimitást adni a döntéseknek. Volt, ahol ezek az alkuratóriumok döntõen szakmai alapon szervezõdtek (Szlovákia), és volt, ahol bizonyos alkuratóriumok politikai, míg mások szakmai alapon jöttek létre (Románia – IKA, illetve ugyanott a Könyves Céh). Ugyanekkor Magyarországon az addigi magánalapítványokból közalapítványokat hoztak létre, pártdelegáltakból álló kuratóriumokkal (IKA, Új Kézfogás).

52

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

1998 után – ez a harmadik korszak – az addigi támogatási források kibõvültek. A régi közalapítványi mechanizmusok fenntartása mellett azonban az új forrásokat és projekteket már Budapestrõl kezdeményezték és irányították. Ilyen volt az IKA stratégiai kerete, a határon túli magyar felsõoktatás fejlesztési program, az Apáczai Közalapítvány létrehozása és a státustörvény révén az ajánló irodák, kedvezmények finanszírozása. A 2002-es kormányváltás után a határon túli politikai szervezeteknek megnõtt a beleszólási lehetõségük az ún. stratégiai programokba. Míg az elõzõ két kormányzati ciklusban egyértelmû volt, hogy Tabajdi Csaba, illetve Németh Zsolt a magyarországi politikai akaratérvényesítés és a forráselosztás kulcsembere, addig az új baloldali kormány idõszakában több hatalmi központ között (Külügyminisztérium, Ifjúsági és Sport Minisztérium, Miniszterelnöki Hivatal) automatikusan megnõtt az elsõ számú határon túli politikai vezetõk, döntõen Markó Béla befolyása – aki többször és egyértelmûen megfogalmazta, hogy a romániai magyarságra vonatkozó támogatáspolitikai ügyekben az erdélyieknek kell dönteniük.29 Kovács László az addigi partneri viszonyt azzal fejlesztette tovább, hogy a magyarságpolitikai ügyekben a határon túli vezetõk véleménye úgy a támogatáspolitikában, mint a közigazgatás személyi ügyeiben meghatározó lett. Ez hamis helyzetet teremtett. A budapesti kormányzat elhitte, hogy az a jó magyarságpolitika, amit a kisebbségpolitikusok csinálnak, és ezzel a felelõsség is az övék. (Miközben az ágazat fejlesztésében nem voltak érdekeltek.) A határon túli magyar politikusok pedig, miközben döntõen egy másik kormányzati és politikai szerkezetben mûködtek, azt érzékelték, hogy a budapesti intézményességnek is részesei, és az a feladatuk, hogy minél több forrást szerezzenek a magyar kormánytól közösségeiknek/projektjeikhez. A források és a döntések azonban 2003–2004-re beszûkültek, a magyarságpolitikai kérdések kormányzati súlya jelentõsen csökkent, épp azért, mert a kormányzatban nem volt erõs személyiség vagy érdekcsoport, aki/amely magának érezhette volna, így ígérvénypolitizálás alakult ki. Ennek lényege a magyarországi politikus áltat itt vagy ott tett avagy kicsikart ígéretek magyarországi behajtása. Maga a Szatmári házaspár ügye, majd ettõl függetlenül Bálint-Pataki József távozása a HTMH élérõl ennek a kompetenciaátadásból adódó kijárásos, ígérvénypolitizálásnak a zsákutcáját jelentette. A 2004. decemberi kettõs állampolgárságról szóló népszavazás kampányában meghirdetett nemzeti felelõsség programjának egyik eleme a támogatáspolitikai rendszer átala29 A Markó Béla és Kovács László 2002. szeptember 5-i találkozójáról kiadott nyilatkozatok alapján: RMDSZ Tájékoztató, Népújság 2002. szeptember 6.

53

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

kítása a Szülõföld Alap és a Program révén. Ebben az ötödik korszakban egyrészt a forráselosztást próbálták meg a Szülõföld Alapban újraszabályozni, másrészt egy több mint 20 milliárd forintos gazdaságfejlesztési keretben gondolkodtak, amely üzleti alapon, új forrásokat biztosítva befolyásolhatta volna a magyar lakta régiók befektetõi világát. A Szülõföld Alap eddigi két döntési fordulójából nem látszanak az új prioritások. Inkább a határon túli nagy projektek, illetve az intézménymûködtetés szükségletei határozzák meg a pályázati eredményeket. A döntési módszerek sem változtak: egy-egy régió politikai képviselõinek prioritáslistája a meghatározó. A kilencvenes évek intézményteremtõi abban gondolkodtak, hogy a magyar kisebbségi intézményhálózatok – amelyek a határon túli magyar társadalmakat megjelenítik és ezzel az autonómiák, magyar kulturális pillérek alapját képezik – az elindulásban segítõ magyarországi támogatást követõen saját társadalmuk erejébõl mûködhetnek. Ez azonban nem így történt. Ma ezt az ún. magyar intézményrendszert döntõen magyarországi támogatásokból próbálják mûködtetni. Ebbõl adódóan az évenkénti és esetleges forrásgyûjtés nem teszi lehetõvé hosszú távú mûködési stratégia kialakítását, így ezen intézményektõl nehezen kérhetõ számon a hatékonyság. Egy másik következmény az, hogy a forrásokért, illetve a forráselosztásért folytatott harcban a politikai eliteké lett a döntõ szerep. Ezzel a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelõdött az érdekvédelmi, politikai munkának. Így politika- és politikusfüggõvé vált, ami a kisebbségi társadalom stabilitását, belsõ kontrollmechanizmusait gyöngíti. A kisebbségi társadalmak hosszú távú fejlõdése szempontjából a jelenlegi helyzet azt a veszélyt hordozza magában, hogy a politika nem rendelkezik megfelelõ társadalmi visszajelzõ rendszerrel, társadalmi kontrollal. Így a kisebbségi társadalom csak az elitek politikai konstrukciója marad(hat), és – miközben rohamosan pauperizálódik – nem válhat szerves társadalomszerkezeti egységgé.

1.4. A támogatáspolitika reformigénye Törzsök Erika 1994–1995-ben a HTMH-ban a támogatáspolitika reformját megalapozó szakértõi bizottságot hozott létre, és egy kormányhatározatot is elõkészített. Ez elsõsorban a támogatások átlátható elosztására és pénzügyi szabályozására vonatkozott. Az 1999–2002 közti kormányzati támogatáspolitikát Misovicz Tibor rendszerezte, s tette átláthatóvá a HTMH felügyelte pénzek elosztását. Ugyanakkor 2000-ben az Illyés Közalapítványnál Veress László, a korabeli irodavezetõ titkár elkészítette az addigi támogatások adatbázisát, amely egy ideig használható volt az 54

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

alapítvány honlapján keresztül.30 A Fidesz-kormányzat utolsó hónapjaiban született meg Gál Kinga kezdeményezésére az a kormányhatározat, amely a határon túli magyarságnak szánt támogatások egységes nyilvántartási rendszerét megalapozta.31 Ebbõl az utóbbi években felfejlesztett rendszerbõl az adatszolgáltatók és eleve néhány kimaradt forráselosztó hely miatt megint csak részleges képet kaphatunk. Még a Fidesz-kormányzat alatt született egy kormányhatározat a támogatáspolitikai koordinációs tárcaközi bizottság létrehozásáról, 2002. június 1-jei hatállyal. Ezt a bizottságot majd a Gyurcsány-kormány 4 évvel késõbb, 2006. február 22-én hívta elõször össze. Az elnöki teendõket Gémesi Ferenc akkori helyettes külügyi államtitkár látta el. A tagok az egyes szaktárcák által delegált szakértõk. A bizottság évente legalább négy alkalommal ülésezik, a megbeszélésekre tanácskozási joggal meghívást kapnak a támogatások elbírálásában, illetve eljuttatásában közremûködõk is. A bizottság éves tevékenységérõl jelentést kell készíteni a kormány számára.32 A támogatások felhasználását elsõként az oktatás és a tudományos kutatások terén, 2001–2002-ben a Berényi Dénes vezette munkacsoport elemezte.33 Kimutatták a magyarországi ösztöndíjak több mint 50%-os részesedését, az 1998– 1999-ben rohamosan növekvõ támogatási összegeket és a humán-társadalomtudományi kutatások meghatározó arányát. Felhívták a figyelmet a folyamatos monitorizálás szükségességére és a helyi tapasztalatokra épülõ támogatáspolitikai stratégia hiányára. 2003-ban a Magyar Kisebbség kolozsvári folyóirat vitát szervezett a támogatáspolitikáról. E dolgozat szerzõje írta a vitaindítót. 34 A hozzászólások jórészt a támogatáspolitikai elvárásokról és az anomáliákról szóltak. Misovicz Tibor ekkor megjelent tanulmányában kiemelte a mindenkori miniszterelnök kiemelt szerepét, és az intézményes és koordinációs konfliktusokat állította a középpontba.35

30 TLA Kv. CD-10/2002. 31 Elõterjesztés a Kormány részére a szomszédos államokban élõ magyarokról szóló 2001. évi LXII. Tör-

vényben meghatározott támogatási feladatok végrehajtásáról. TLA Kv K- 3093/2006. 32 2125/2002. (IV. 26.) Kormányhatározat, HTMH Observer 2006. 9. 33 Lásd LAMPL Zsuzsa: Ténykép a határon túli felsõoktatási, kutatási és fejlesztési támogatásokról és hasznosulásukról, Fórum 2003/3., 101–118; BERÉNYI Dénes – EGYED Albert – KULCSÁR SZABÓ Enikõ: A magyar tudományos utánpótlás a Kárpát-medence magyar lakta régióiban, Magyar Kisebbség 2004/3., 195–208; EGYED Albert [témavezetõ]: A magyarországi felsõoktatási és kutatásfejlesztési támogatáspolitika kvantitatív és kvalitatív elemzése, http://adatbank.transindex.ro/ dokumentumok/mellek/tanulmany.htm; TÓTH-Pál Péter – BERÉNYI Dénes: Hogyan hasznosultak a magyarországi támogatások a környezõ országok magyar felsõoktatásában és kutatásában? www.hidvegimiko.hu/szakanyagok/sza3.html. 34 BÁRDI Nándor: Látszat és való – a budapesti kormányzatok támogatáspolitikája, Magyar Kisebbség 2003/4., 3–35. 35 MISOVICZ Tibor: [email protected], Magyar Kisebbség 2003/4., 56–69.

55

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

A következõ évben készült el az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány mûhelyében az a regionális gazdaságfejlesztési program, amely késõbb Szülõföld program címmel jelent meg.36 Ez az anyag a nemzetközi gazdaságfejlesztési tapasztalatokat, a Kárpát-medencei regionális adottságokat kapcsolja össze, körvonalazva a kormányzati szándékok szerinti stratégia megvalósításának módszereit. 2005-ben az Illyés Közalapítvány kezdeményezett egy ankétot az alkuratóriumok, illetve a kedvezményezettek körében a támogatási rendszer problémáiról. Közel 50 válasz érkezett vissza. Legfontosabb pozitívumként a támogatások intézményteremtõ funkcióját értékelték. Ezen túl az IKA decentralizáltságát, egyáltalán a támogatások meglétét és a pályázati tanulási folyamatot hangsúlyozták. Jóval differenciáltabb volt a felvetett problémák rendszere. Legszélesebb körben a politikai hatásokat tartották negatívnak. Ez alatt három különbözõ viszonylat értendõ: a politikai pártok szerepe a forráselosztásban; a személyi, szakmai, politikai átfedések és összeférhetetlenségek; és a budapesti kormányzati stratégia és erõközpont hiánya. A másik csoportba a forráselosztás lebonyolításával kapcsolatos anomáliák kerültek. Ezen belül a hosszabb távon elengedhetetlen mûködésfinanszírozás normatív támogatásának hiánya volt a legfontosabb. Ehhez kapcsolódott a források elaprózódásának kérdése és a többéves projekttámogatások hiánya. A harmadik körbe a támogatási rendszer mûködtetésének gondjai kerültek. Ide tartozik a pályázati kiírások és döntések egyeztetésének elmaradása, a kiírások és a lebonyolítás elhúzódása, a megvalósítások monitorizálásának hiánya. A támogatottak oldalán pedig a több helyre való párhuzamos pályázás és elszámolás anomáliái, valamint a külföldrõl érkezõ támogatások utáni adó- és járulékproblémák merültek fel. A negatívumok negyedik körébe az elkényelmesedés jelensége tartozik. Ez alatt értendõ, hogy maguknak a civil intézményeknek egy része a magyarországi források leszívására jött létre. Más részük, mivel sem saját bevétellel, önrésszel, sem államországi vagy transznacionális pályázati forrásokkal/képességekkel nem rendelkezik, teljesen kiszolgáltatott a budapesti támogatásoknak.37 Szintén 2005-ben a határon túli magyar támogatások európai uniós normák szerinti átalakítása és a Nemzeti Fejlesztési Tervbe való integrálása érdekében in36

CSIZMADIA Sándor – RÉTHI Sándor – RÉTI Tamás – TÖRZSÖK Erika: A határokon túli (Kárpát-medencében élõ) magyarság gazdasági alapjainak és társadalmi kohéziójának támogatását célzó lépések elõkészítése, valamint ezek lehetséges kapcsolódási pontjainak bemutatása, EÖKIK, Budapest, 2004 (www.eokik.hu/publikaciok/MHT/szulofold.pdf). 37 A beérkezett válaszok elemzését az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2005. május 12-i konferenciáján mutattam be: BÁRDI Nándor: Kritikai és reformnézetek a határon túli magyarok magyarországi támogatásáról, www.hidvegimiko.hu/eloadasok/ea2.html. Néhány hozzászólás: www.hidvegimiko.hu/szakanyagok/ index.html.

56

B

Á R D I

N

Á N D O R

:

A

S Z Ü K S É G

M I N T

E S É L Y

dított tematizációs kampányt Horváth Tamás és Ríz Ádám a Hídvégi Mikó Kutatóintézet Alapítvány keretében. A 2005 tavaszán készült vitairatuk (Kárpát-medencei magyarok támogatásának új lehetõségei az Európai Unióban) támogatás helyett fejlesztéspolitikáról beszél, és lényegében az EU-s módszerek és pályázatok kihasználásában látja az intézményépítéshez szükséges forrásbevonás lehetõségét. Kezdeményezték egy Határon túli magyar nemzeti fejlesztési terv létrehozását. Programjuk tudásbeviteli és szocializációs projekt, amelyhez határon túli helyszíneken próbáltak partnereket megnyerni.38 A legszélesebb visszhangot Csete Örs Javaslat a Magyariskola program kimunkálására címû vitairata váltotta ki.39 Ennek melléklete átfogó kritikáját adja az oktatási támogatásoknak, amit az egész szerkezetre érvényesnek tartok. Csete szerint szó sincs rendszerrõl, hanem a hierachizált rögtönzés vált rendszerré. Mindez átpolitizálódott, és krónikus forráshiány jellemzi. Tovább nehezítik a helyzetet a jogalkotási és kompetenciaproblémák, valamint a finanszírozásért folytatott rivalizálás. Hiányoznak a forráselosztó intézményekbõl az egységes pályáztatási és ellenõrzési követelmények, a középtávú programokban való gondolkodás, a hatásvizsgálat és a magántõkeforrások bevonása. A határokon túl pedig a mûködési bizonytalanság, a pénzek elosztásának állandó vitatása, a szakmai egyeztetések hiánya, a felhalmozott támogatási tõkék ellenõrizetlensége, a helyi források láthatatlansága, a versenyképtelenség a legnagyobb problémák.40 Az eddigi támogatáspolitikai szakirodalom legjobb elemzésének Papp Z. Attila tanulmányát tartom a 2003–2006 közötti oktatási támogatásokról.41 Három jelenséget tart meghatározónak. A magyarországi szakmai (oktatási) szereplõk hiányát a programokban, ami azzal jár, hogy a prioritásokat a magyarországi és a határon túli politikai szereplõk határozzák meg. Másik jelenség az infrastrukturális, túlnyomóan ingatlanberuházások döntõ súlya szemben a „szoft”, szakmai tudásbeviteli programokkal. A harmadik kiemelt folyamat a pályázati kultúra alulfejlettsége az egydimenziójú magyarországi politikai alkukhoz kapcsolódó forrásleosztás miatt.

38

HORVÁTH Tamás – RÍZ Ádám: Kárpát-medencei magyarok támogatásának új lehetõségei az Európai Unióban, www.hidvegimiko.hu/vitaforum/vitairat_teljes.html#2. Ugyanitt megtalálható a támogatáspolitika reformjának és a határmenti régiófejlesztés legtöbb elemzése: www.hidvegimiko.hu/szakanyagok/index.html. 39 CSETE Örs Javaslat a Magyariskola program kimunkálására, Regio 2006/1., 3–18 (www.magyariskola.hu/ dokumentumok/dok_01.html). A beérkezett 256 válasz kiértékelése: ERDEI Itala – PAPP Z. Attila: Közös pontok és konfliktusok a magyariskola Program fogadtatásában, Regio 2006/1., 19–43 (www.magyariskola.hu/ dokumentumok/dok_01.html). 40 A határon túlra irányuló oktatási támogatás magyarországi elosztórendszerének kritikája, Regio 2006/1., 15–18. 41 PAPP Z. Attila: Oktatási támogatások a határon túli magyar közösségeknek (2003–2006), Educatio 2006/1., 130–146.

57

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

Û H E L Y

A választás évét megelõzõen a Fidesz szakértõi több, egymástól független szakértõi anyagot gyûjtöttek be a magyarságpolitika és a támogatáspolitika reformjához. Hasonlóképpen a Sárközy Tamás államreform-anyagához is készült a határon túli magyarok ügyeinek közigazgatási kezelésérõl háttéranyag.42 (A tanulmány második részét a következõ számban közöljük. – A Szerk.)

A Testnevelési fõiskola nemzetõrei járõröznek (ÁBTL 4.1 A-236) 42

Ezeket az anyagokat csak részben ismerem. Nincs felhatalmazásom részletes taglalásukra.

58

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

A Sztálin-szobor darabolása az Akácfa utcában október utolsó napjaiban (ÁBTL 4.3. HV 3/6)

59

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Magyarics Tamás VÖRÖS ÉS KÉK

Kongresszusi választások az Egyesült Államokban Idén november 7-e az Egyesült Államok politikai életében lesz fontos dátum: ezen a napon kerül sor az ún. félidõs választásokra. Ezeknek során teljes egészében újraválasztják a Képviselõházat, a Szenátus egyharmadát, valamint az ötven tagállamból harminchatban választanak kormányzót. Jelenleg a Képviselõházban a Republikánus Párt 231 hellyel rendelkezik a demokraták 201 mandátumával szemben (egy független, valamint két betöltetlen képviselõi hely adja ki a teljes létszámot). A Szenátusban a republikánusok 55:44 arányú fölénnyel rendelkeznek a demokratákkal szemben; az egyetlen független szenátor gyakorlatilag a demokraták táborát erõsíti. A harminchat kormányzói posztból jelenleg a republikánusok 22, míg a demokraták 14 helyet töltenek be. A száraz számadatokat tekintve a Demokrata Pártnak jó esélyei vannak arra, hogy 1994 után visszahódítsa a többséget a Kongresszus mindkét házában, és jelentõsen javítson a kormányzói posztokat tekintve is a helyzetén. (A demokraták mindössze egy rövid ideig voltak nominális többségben a Szenátusban ez alatt az idõszak alatt, amikor egy republikánus szenátor függetlenné nyilvánította magát.) A hagyományokat tekintve a félidõs, különösen egy elnök második hivatali ciklusában tartott választások az elnök pártjának a visszaesését hozzák. Figyelembe véve az aránylag csekély republikánus többséget mind a Képviselõházban, mind a Szenátusban, ha a tradíciók érvényesek lesznek idén novemberben, akkor a Republikánus Párt kisebbségbe kerülhet a Kongresszusban. Egy ilyen helyzet még inkább „béna kacsávᔠteheti George W. Busht, aki 2009. január 20-án mindenképpen elhagyja a Fehér Házat: a demokrata párti törvényhozók nyilvánvalóan ott akadályoznák az elnök elképzeléseit, ahol tudják, nem is szólva arról, hogy különbözõ vizsgálóbizottságok létrehozásával a republikánus kormányzat által elkövetett minden vélt vagy valós törvénytelenséget megpróbálnának feltárni, vagy legalábbis a napirenden tartani, hogy a 2008-as elnök- és kongresszusi választásokra minél kedvezõbb erkölcsi helyzetbe kerüljenek. A számok önmagukban azonban ez esetben sem tárják fel a valós helyzetet. Még a legelkötelezettebb demokrata párti elemzõk sem fûznek túlzottan vérmes reményeket ahhoz, hogy a pártjuknak sikerülne többségbe kerülni a Szenátusban, bár az utóbbi hetek eseményei a korábbinál nagyobb optimizmussal tölthetik el õket.

60

M

A G Y A R I C S

T

A M Á S

:

V

Ö R Ö S

É S

K É K

–

V

Á L A S Z T Á S O K

A Z

U S A -

B A N

A republikánus párti Mark Foley floridai képviselõ pedofíliával határos szexuális botránya miatt a Republikánus Párt törzsszavazói közül sok evangelizáló kiábrándult a párt képviselõházi vezetõibõl, akik a jelek szerint nem tettek meg mindent azért, hogy az erkölcsileg vétkezõ honatyát idõben megfegyelmezzék. Továbbá, ismét megkérdõjelezõdött a Bush-adminisztráció szavahihetõsége, amikor a hírszerzéssel foglalkozó szervezetek által közzétett jelentés a Fehér Hát álláspontjával ellentétben arra a következtetésre jutott, hogy az iraki háború megnövelte terroristák befolyását Irakban. Végül, egy-két republikánus jelölt által elkövetett hibák (például a virginiai George Allen rasszista jellegû korábbi megnyilatkozásai) miatt eddig biztosnak hitt szenátori helyek kerültek elvileg veszélybe. Megalapozottabb reményeket táplálnak azonban a Képviselõházzal kapcsolatban annak ellenére, hogy ott valójában nem 435 helyért folyik küzdelem a két nagy párt között, hanem mindössze 40-50 mandátumért, elsõsorban északkeleten, délnyugaton és a középnyugaton (így Tennessee, Pennsylvania, Ohio, Montana, Rhode Island, Missouri, Maryland, Minnesota, Arizona és Kalifornia államokban). A látszólagos ellentmondás magyarázata a kongresszusi választókörzetek természetében rejlik: döntõ többségükben a határokat úgy húzták meg, hogy szinte száz százalékosan biztos demokrata, illetve republikánus körzeteket hoztak létre. A jelenség gerrymandering néven vált ismertté: egy Elbridge Gerry nevû kormányzó 1812-ben a saját pártjának kedvezõ furcsa, szalamander alakú választókörzetet alkotott, s ezt a gyakorlatot aztán késõbb minden államban átvették. Újabban ez a fajta manipuláció nem csupán pártpreferenciák alapján történik, hanem faji és etnikai alapon is, azaz biztos „fekete”, „hispán” stb. választói körzeteket alakítottak ki azért, hogy ezek a kisebbségek mindenképpen képviselethez jussanak a szövetségi törvényhozásban. Hozzá kell tenni, hogy az ilyen alapon meghúzott határok egyben pártpolitikai elõnyöket is rejtenek magukban; a kisebbségek esetében többnyire a Demokrata Párt a kedvezményezett. További jelenségek is óvatosságra inthetik a vérmesebb demokratákat. Igaz, hogy a legutóbbi (szeptember közepén végzett) közvélemény-kutatások szerint a megkérdezetteknek mindössze 26-27 százaléka gondolja azt, hogy az Egyesült Államok jó irányba halad. Sõt az eddigi tapasztalatok szerint amennyiben a Kongresszus elfogadottsága 40 százalék alá esik, akkor a kisebbségi pártnak jó esélyei vannak a hatalomváltásra; márpedig a jelenlegi felmérések 25 százalék alá teszik ezt az adatot. Ugyanakkor a megkérdezettek többsége bár elégedetlen a Kongresszussal általában (78%), ám ha a saját jelenlegi képviselõjérõl és/vagy szenátoráról van szó, az arány majdnem fordított. Legutóbb 1994-ben került sor jelentõs hatalmi átcsoportosulásra, amikor a republikánusok többséget szereztek a törvényhozás mindkét házában, de akkor sokkal nagyobb volt az elégedetlenség a Kongresszusban ülõkkel

61

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

szemben, mint most. Továbbá, akkor a Republikánus Pártra összességében pozitívan tekintettek az emberek, míg jelenleg a Demokrata Párt negatív indexszel rendelkezik (37 százaléknak negatív és mindössze 35 százaléknak van pozitív véleménye a pártról), és az emberek többsége úgy véli, hogy a republikánusok rendelkeznek világos elképzelésekkel arról, hogyan lehetne az országot megfelelõen irányítani (47:37 százalék). Ráadásul a republikánusok rendelkeznek talán a legjobb (értsd: leggátlástalanabb) kampánystratégával, Karl Rove-val, aki különleges módszereket fejlesztett ki, így például a különbözõ adatbankokra támaszkodó ún. 72 órás mozgósítást a választást megelõzõen. A demokraták viszont reményt meríthetnek abból a ténybõl, hogy a félidõs választások jórészt a hatalmon lévõ pártról szólnak; a republikánusok elutasítottsági indexe pedig jelenleg 13 százalékpont (34 százalék pozitív, 47 százalék negatív vélemény). Mindent egybevéve republikánus veszteség valószínûsíthetõ mindkét házban. Általános vélemény szerint ez elegendõ lehet egy demokrata többséghez a Képviselõházban, de a Szenátusban nem. Ez utóbbiban ugyanis mindössze egyetlenegy republikánus szenátor vonul vissza (Bill Frist, a testület többségi vezetõje Tennesseeben), s a tapasztalatok szerint az újraválasztásért induló szenátorok 81 százalékának sikerül újfent nyerni. Másodszor, legfeljebb hat vagy hét republikánus szenátori hely van „veszélyben”, s mindegyik esetben legalább 50 százalékosra becsülik a republikánus jelöltek esélyét. Más számítások szerint 16 szenátusi hely van, ahol egyáltalán valamilyen komolyabb verseny alakulhat ki: ezek közül legalább 14-et, azaz 88 százalékot kellene a demokratáknak nyerni, ami szinte elképzelhetetlen. A Képviselõházban a Demokrata Párt által megnyerendõ 15 hely elérhetõbbnek tûnik, mint egy gyõzelem a Szenátusban. Ám itt is jelentõs elméleti és gyakorlati akadályok tornyosulnak egy esetleges demokrata gyõzelem elõtt. Egyrészt az utóbbi idõben a hivatalban lévõk újraválasztási esélye 97-99 százalékos. Mindehhez járul az, hogy mindössze 16 republikánus szövetségi képviselõ vonul vissza, s az üresen maradt helyek közül csak hat tûnik reálisan nézve elérhetõnek a demokraták számára. Másrészt a nagyjából 45 valóban kétséges helybõl 10-et birtokolnak most a demokraták és 35-öt a republikánusok. Ha közelebbrõl szemügyre vesszük ezeket a helyeket, egy demokrata és tíz republikánus helyért folyik valóban kiélezett küzdelem. Illetve Mark Foley botránya miatt két-három, korábban biztos befutónak számító republikánus jelölt újraválasztása vált bizonytalanná (New York és Ohio államban). Harmadrészt, a demokratáknak nem minden esetben sikerült a legjobb vagy legalábbis helyileg legismertebb jelölteket kiállítani. Így a Képviselõházban egy esetleges hatalomváltás esélyét nagyjából 50 százalékosnál magasabbra lehet becsülni. Nyilvánvaló, hogy a választók nem a statisztikák, hanem a pártprogramok, a pártok által képviselt értékrendek, valamint az egyéni szimpátiák és antipátiák

62

M

A G Y A R I C S

T

A M Á S

:

V

Ö R Ö S

É S

K É K

–

V

Á L A S Z T Á S O K

A Z

U S A -

B A N

alapján döntenek. Nagy általánosságban szólva a Republikánus Párt a helyi ügyekre igyekszik irányítani a figyelmet, ugyanis a legjelentõsebb országos kérdésekben meglehetõsen ellentmondásos, sõt egyes esetekben gyenge a helyzete. Így nem hagyható figyelmen kívül George W. Bush megítélése. Az elnök az egyik legroszszabb elfogadottsági mutatóval rendelkezik (40% körül); ennél rosszabbal csak Richard Nixon rendelkezett az utóbbi évtizedekben. 1994-ben, amikor a republikánusok elhódították mindkét házban a többséget a demokratáktól, Bill Clinton elnök népszerûségi mutatója pontosan ott állt, ahol most George W. Bushé – ami rossz jel lehet az elnök pártjának. Az elnök tevékenysége az Egyesült Államokban azonban rendszerint kisebb mértékben határozza meg a saját pártbeli szenátoroknak és képviselõknek a magatartását, mint hasonló helyzetben más államokban. Ennek több oka is van: így, többek közt, a kontinensnyi méretû ország a maga sajátos regionális jellegzetességeivel vagy a volt demokrata párti házelnök, Thomas O’Neill sokat idézett szavaival: „Minden politika helyi politika.” Mindennek ellenére nem mindegyik republikánus jelölt törekszik arra, hogy az elnök vagy valamelyik közeli munkatársa túlságosan látható szerepet játsszon a saját kampányában attól tartva, hogy az elnök népszerûtlensége csökkentheti a nyerési esélyeit. A Republikánus Párt azonban még országos szinten is rendelkezik néhány „aduval” a demokratákkal szemben. Elsõ helyen lehet megemlíteni a nemzetbiztonság kérdését, bár a republikánusok a legújabb felmérések szerint elvesztették a nemzetbiztonsággal és a terrorizmus elleni küzdelemben mért korábbi elõnyüket a demokratákkal szemben. 2002-ben a kongresszusi és 2004-ben az elnökválasztáson a Republikánus Párt stratégái sikerrel játszották ki ezt a kártyát a demokrata párti jelöltekkel szemben, s most is megpróbálkoznak ezzel a fogással: George W. Bush kampánybeszédeinek egyik visszatérõ témája a republikánusok kemény fellépése a terrorizmussal szemben, ellentétben a demokraták vélt „puhaságával” ezen a téren. Így Richard Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter a II. világháború elõtti „megbékítõkhöz” hasonlította azokat, akik a kormány iraki politikáját vagy a terroristákkal szemben használt, gyakran törvénytelen eszközöket támadták, s a republikánus képviselõházi többségi vezetõ, John Boehner kijelentette, hogy a „demokratákat jobban érdekli a terroristák, mint az amerikai nép védelme”. Ennek megfelelõen a republikánusok szinte egy emberként sorakozott fel az iraki beavatkozás és a terroristákkal szembeni kormányzati lépések mögött. Ez utóbbi kérdésben, elsõsorban a megfelelõ genfi egyezmények megsértése miatt (amelyek tiltják a hadifoglyokkal szembeni embertelen és megalázó eljárásokat), mindössze néhány, igaz, prominens republikánus szenátor lépett fel: John McCain, John Warner és Lindsay Graham. Közülük hoszszabb távon McCain fellépése különösen érdekes, hiszen a lehetséges elnökjelöltek

63

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

között tartják számon az arizonai szenátort. A Republikánus Párt szorult helyzetére jellemzõ még, hogy Connecticutban azt a Lincoln Chafeet támogatták egy konzervatív kihívóval, John Laffeyvel szemben az elõválasztások során, aki elítéli az iraki háborút, az adócsökkentéseket és az abortuszhoz való jog korlátozását – amely kérdések a republikánus program középpontjában állnak. A taktikai támogatás mögött egyértelmûen az a meggondolás húzódik meg, hogy jobb egy liberális szemléletû republikánus szenátor, mint egy demokrata. Egy másik olvasatban a lépés egyenesen növelheti a republikánusok táborát, hiszen a Demokrata Párt „kivetette magából” az iraki háborút támogató és társadalmi kérdésektõl a párt tagságának többségétõl „jobbra” álló Joseph Lieberman szenátort, amikor a connecticuti elõválasztáson liberálisabb és háborúellenes kihívóját támogatta, azaz a toleranciát hangoztató párt nem tûrte meg a soraiban azt, aki nem állt be a sorba. A republikánusok ismételten hivatkoznak a belbiztonságra, arra a tényre, hogy 2001. szeptember 11-e óta nem ért támadás semmilyen objektumot az Egyesült Államokban. Továbbá ezzel kapcsolatban megemlítik, hogy több merényletkísérletet hárítottak el a különleges szolgálatok, s a hírszerzési és elhárítási szervezetek átalakítása zökkenõmentesen megtörtént. Természetesen a demokraták vitatják ezt a megállapítást, s felhívják a figyelmet a nemzetbiztonsági „pajzson” tátongó lyukakra, így például arra, hogy az Egyesült Államokba érkezõ tíz- és tízmilliónyi konténernek csak öt százalékát tudják átvilágítani a kikötõkben, vagy nem szentelnek kellõ figyelmet a vegyi üzemek védelmének, s a belbiztonságra fordítandó pénz egy része nem a megfelelõ helyre kerül. (Ez az amerikai közbeszédben csak porkként emlegetett jelenség a mindenkori amerikai költségvetés egyik rákfenéje: teljesen felesleges kiadásokat támogat a szövetségi költségvetés azért, mert szinte mindegyik képviselõ és szenátor szavazatát meg kell „venni” valamilyen munkahelyteremtõ projekttel. Így, jelen esetben, például egy pattogatott kukoricát gyártó üzem is felkerült a fokozottan védendõ objektumok listájára.) A republikánusok pénzügyi téren is jelentõs eredményekre hivatkoznak. 2005ben az adóbevételek 15 százalékkal nõttek (24 év óta a legmagasabb arányban), s 2006-ban is 11 százalék körül mozog ez a szám akkor, amikor a történelmi átlag 7,5 százalék. Miközben 2005-ben a költségvetési hiány 318 milliárd dollárra rúgott, ez az összeg a 2006-os költségvetési évben mindössze 296 milliárd, azaz a bruttó össznemzeti termék (GDP) 2,3 százaléka. Az elõrejelzések szerint 2008-ra a hiány a GDP 1,3 százalékára esik vissza – s mindez az adócsökkentési politikának köszönhetõen. A demokraták vitatják ezeket az eredményeket. Az általuk – többek közt – idézett számsor szerint a gazdaság 1948–2001 között mindig gyorsabban nõtt a demokrata elnökök alatt: 4,84 százalékos átlagos munkanélküliség mellett 4,08 százalékkal, míg a republikánus vezetésnél ezek az adatok: 6,35 és 2,86 százalék. Különösen a 20

64

M

A G Y A R I C S

T

A M Á S

:

V

Ö R Ö S

É S

K É K

–

V

Á L A S Z T Á S O K

A Z

U S A -

B A N

százalék legrosszabbul keresõ jövedelme nõtt drasztikusan jobban a demokraták alatt: négyszer olyan gyorsan, mint republikánus vezetés mellett. Továbbá a demokraták azt a következtetést szûrik le az eddigi tapasztalatokból, hogy csökkenõ reálbérek vagy az emelkedõ munkanélküliségi ráta a hatalmon lévõk ellen dolgozik. Márpedig 2001 óta fokozatosan csökken a bérek vásárlóereje, s az idei év sem kivétel ez alól. Végül, „örökzöld” témának számít a két nagy párt vetélkedésében az adók kérdése: itt a republikánusok hagyományos az adócsökkentõk szerepében tûnnek fel, és a demokratákat következetesen adóemelésekkel és költekezéssel vádolják. A Demokrata Párt nem is tagadja, hogy növelné a legjobban keresõkre kirótt adókat, de a középosztály esetében adócsökkentést helyezett kilátásba a nagyobb társadalmi igazságosság jegyében. A Demokrata Párt, általánosságban szólva, az országos ügyeket helyezi az elõtérbe, s teszi ezt részben a közvélemény-kutatások eredményeire támaszkodva, amelyek országosan 15 százalékponttal magasabb támogatást mutatnak ki a demokraták javára a bejegyzett választók körében. A párt választási jelszavai tükrözik ezt a felfogást: „Haveri kormányzás”; „Semmittevõ Kongresszus”; „Együtt többre megyünk”; „Összefogva Amerika többre megy”; „Hat ’06-ban” (minimumbér, kereskedelmi deficit, diákkölcsön, egészségügy, energiafüggetlenség, társadalombiztosítás) stb. Ahogy a Képviselõház visszahódítására irányuló erõfeszítéseket koordináló Rahm Emanuel megjegyezte: „Bushról és a programjáról dönt idén a választás.” (Megjegyzendõ, hogy túlzottan rámenõs taktika visszaüthet a demokratákra, amennyiben feltüzeli azokat a republikánus szavazókat, akik valamilyen ok miatt neheztelnek a kormányzatra és esetleg távolmaradásukkal figyelmeztetnék a republikánus vezetést.) Ennek megfelelõen megkérdõjelezik a republikánusok eredményeit a terrorizmus elleni harcban: egyrészt Oszama bin Laden és a több vezetõtársa még mindig szabadon tevékenykedik, másrészt elhibázott volt Irak ellen háborút indítani, mert még inkább az Egyesült Államok ellen hangolta a térséget. Továbbá, ahogy Newt Gingrich, az 1994-es republikánus gyõzelem egyik kovácsa megjegyezte, a demokratáknak elég azt kérdezni az emberektõl, hogy „Elegetek van?” Az iraki háború több mint kétséges eredményei mellett etikai kérdéseket is felvethetnek a demokraták: így erkölcsi okok miatt kellett távoznia a republikánusok egyik korábbi képviselõházi „nagyágyújának”, a texasi Tom DeLaynek, és vizsgálat folyik egy volt kongresszusi kijáró, Jack Abramoff ellen is, s ebbe az ügybe több republikánus politikus is belekeveredhet. A jelenleg egyik legtöbb vitát kiváltó kérdés a bevándorlás. Itt nem csupán arról van szó, hogy a határokat jobban kell-e õrizni, vagy hogy kinek, mikor és hogyan kellene állampolgárságot adni a jelenleg illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodó körülbelül 11 millió ember közül. A pártok társadalmi támogatottsága

65

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

szoros összefüggésben van az ügyben elfoglalt demokrata, illetve republikánus állásponttal. A Demokrata Párt söpri be hagyományosan a kisebbségi etnikai csoportokhoz tartozók szavazatait, így ennek a pártnak az érdeke ennek a szavazói rétegnek a megerõsítése; 2004-ben az etnikai kisebbség szavazatainak egyharmadát kapta meg John F. Kerry, míg George W. Bush mindössze az egytizedét. Nem csodálható, hogy a demokrata párti szenátorok 38:4 arányban támogatták azt a törvényjavaslatot, amely megkönnyíti az illegálisan az országban tartózkodók állampolgársághoz jutását; a republikánus szenátoroknak ez az arány 32:23 volt. (Rejtély, hogy Bush elnök miért támogatja a javaslatot.) A kérdés összefügg a fehér szavazók összetételében és pártpreferenciáiban bekövetkezett változásokkal. Röviden összefoglalva a helyzetet: a demokrata fehér szavazók száma fokozatosan csökken, többek közt az alacsony gyermekszületési ráta miatt. George W. Bush 2004-ben a házasságban élõ fehér férfiak 66 és fehér nõk 61 százalékának a támogatását elnyerte, de ez az arány az egyedül élõk között csak 53, illetve 44 százalék volt. Bush a legmagasabb fehér születési aránnyal rendelkezõ 26 állam közül 25-ben gyõzött. Egy példa: Utah államban a szavazatok 71 százalékát kapta meg, s itt az átlagos születési arány 2,45 minden fehér nõnél. Kerry nagy fölénnyel nyert Washington D.C.ben és Massachusettsben: a számadatok itt: 1,11 és 1,6. Az ún. vörös (azaz republikánus párti) államokban a fehér házasságok száma messze meghaladja a kék (demokrata) államokban élõ fehérek által kötött házasságok számát. Mindez persze már a két párt értékválasztására is fényt vet: a republikánusok a társadalmi kérdésekben a konzervatív oldalon állnak (vallás, család stb.), a demokraták pedig a (sokszor parttalan) liberális oldalon. Gazdasági kérdésekben általában fordított a helyzet: a republikánusok (neo)liberális elveket vallanak, miközben a demokraták keynesiánusok. A republikánusok, elvileg, a „kis állam” hívei, a demokraták pedig a „gondoskodó” államéi, noha az utóbbi idõben a neokonzervatívok hajlandók elfogadni a fokozott állami szerepvállalást, ha az – úgymond – jó ügy érdekében történik (például értékek védelme). Végül, az etnikai kérdések fent említett szegmensének lezárásaként, a demokratáknak a nehézséget jelenleg az jelenti, hogy a választásokon a fehérek a számarányuknál magasabb mértékben vesznek részt (2004-ben a leadott szavazatok 79 százaléka az országosan 68 százalékot kitevõ fehérektõl érkezett). Más szavakkal: a Republikánus Párt jelenleg az „átlagos” – késõ negyvenes éveiben járó, nem hispán fehér – amerikai szavazó pártja. Megint más megközelítésben: a demokraták a mainstreamtõl balra találhatók. A Demokrata Párt a helyzeten az etnikai szavazók számának növelésén kívül (például, most elõször, egy muzulmán vallású képviselõjelölt, Keith Ellison indul Minnesotában) többek között azzal próbál javítani, hogy megpróbálja visszaszerezni az elvesztett keresztény szavazók egy részét. Például korábban a katolikusok többsége demokrata szavazónak

66

M

A G Y A R I C S

T

A M Á S

:

V

Ö R Ö S

É S

K É K

–

V

Á L A S Z T Á S O K

A Z

U S A -

B A N

számított, de a pártnak az abortusz vagy az egynemûek házasságát érintõ kérdésekben elfoglalt radikálisan liberális álláspontja sokukat átvitt a republikánusok közé. Még egy jelenségre érdemes felfigyelni az etnikai kérdéseket illetõen. A Demokrata Pártnak egyre nehezebb megtartania az etnikai kisebbségek többségének támogatását, mert egyre nehezebb összeegyeztetni azok érdekeit; így a zsidó szavazókéit az arab származásúakéival, a feketék érdekeit a hispán érdekekkel, és így tovább. „Nehéz jósolni, különösen ami a jövõt illeti”, volt Yoga Berra egyik kedvenc mondása. Ha mégis megkíséreljük, akkor egy demokrata többségû Képviselõházat és egy republikánus ellenõrzés alatt maradó Szenátust lehet elképzelni úgy, hogy a tagállamokban az eddigieknél több demokrata párti kormányzó kerül hatalomra – ha a jelenlegi folyamatok nem változnak meg, azaz marad Bush elnök alacsony népszerûségi mutatója, és az iraki háború, a terrorizmus elleni küzdelem nem hoz valamilyen fordulatot (például Oszama bin Laden elfogását vagy halált), illetve ha megnõ azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a demokraták programja nem jelent számottevõ alternatívát a republikánusokéihoz képest. A valószínûsíthetõ eredmény nyilvánvaló nehézségeket fog okozni George W. Bushnak, ám a Republikánus Párt is profitálhat közvetett módon egy ilyen jellegû vereségbõl 2008-at tekintve. Akkor ugyanis még inkább a republikánusokat okolná a választók egy része a létezõ problémákért, míg egy demokrata többségû Képviselõház esetén a felelõsség megoszlik; a republikánus szavazótábor esetleg aktívabbá válik; a Demokrata Párton belül ellentétek merülhetnek fel, hiszen a párt programját a republikánusok által uralt Szenátus és a Fehér Ház ellenében nem tudják 2006–2008 között megvalósítani; s végül a republikánus elnökjelölt az adott esetben házelnökké elõlépett Nancy Pelosi és liberális képviselõházi bizottsági elnökök és politikájuk ellen léphet fel a konzervatív és „amerikai” értékek védelmében. (2006. október 18.)

67

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

Tüntetés a Bem-szobornál október 23-án (ÁBTL 4.1. A-219/3)

68

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Paksa Rudolf A TÖRTÉNETÍRÁS MINT PROPAGANDA Baráth Tibor útja a szaktörténetírástól a mítoszgyártásig

Baráth Tibor neve ma már jószerével a történészek körében is csak azok számára mond valamit, akik a két világháború közti magyar történetírás történetével foglalkoznak, vagy a nyugati magyar emigráció köreiben népszerû magyar õstörténeti munkák „klasszikusainak” gyûjtõi. Baráth Tibor annak ellenére került az utóbbi, kétes dicsõséget jelentõ táborba, hogy jövendõ újkori gazdaság- és igazgatástörténészként szebb reményekre jogosította fel a beléje bizalmukat helyezõ támogatóit. Baráth Domanovszky Sándor tanítványa volt, s Szekfû Gyula, Szentpétery Imre és Angyal Dávid támogatását is élvezve elõbb Bécsben, majd Párizsban folytatott tanulmányokat a budapesti egyetem elvégzése után. A harmincas években Baráth pályája töretlenül ívelt felfelé: a Párizsban székelõ Nemzetközi Történész Bizottság titkáraként képviselte a magyar történetírás ügyét Franciaországban. Az inkább kultúrdiplomáciai szolgálatot és adminisztratív teendõket ellátó Baráth alig harmincnégy évesen kapott professzori kinevezést a visszatérõ kolozsvári egyetemre. Itt azonban német mintákat követve a nemzetiszocialista ideológia hirdetõje lett, s ezzel diszkreditálta személyét a magyar történészek körében. 1945-ben már mint a Szálasi-adminisztráció egyetemi ügyekért felelõs minisztériumi osztályvezetõje hagyta el az országot, s emigrált Franciaországba, majd 1952-ben Kanadába, ahol 1992-ben bekövetkezett haláláig élt. Az emigrációban elõbb nemzetiszocialista folyóiratot szerkesztett, majd az ötvenes évek közepétõl haláláig az õsmagyar történelemmel foglalkozott, melynek nagyívû szintézisét adta, s ezzel Bobula Ida és Badiny Jós Ferenc nyomdokaiba lépett. Dolgozatunkban Baráth Tibor életmûvének elemzésével e fordulatokban gazdag életpályát mutatjuk be.

* Baráth Tibor 1906. augusztus 16-án született Alsólendván (ma Lendava, Szlovénia), római katolikus családban. A család egzisztenciáját apja biztosította, aki MÁV-állomásfõnök volt. A család Trianon után a magyar határszélre került, Rédicsre költözött, s a családfenntartó apát kényszernyugdíjazták. Baráth Tibor középiskolai tanulmányait a kaposvári állami fõgimnáziumban végezte jó, de nem kiemelkedõ eredménnyel, noha érettségi eredménye kitûnõ lett. Említésre méltó 69

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

eredményt csak gyorsírásból ért el. A fiatal Baráth elõbb matematika–fizika szakos tanár szeretett volna lenni, de végül a közgazdasági karra iratkozott be. Egy évvel késõbb átjelentkezett a bölcsészkarra, szándékai szerint magyar–történelem szakos tanár akart lenni, végül mégis történelem–földrajz szakra iratkozott be. Tanára, Domanovszky Sándor bíztatására és támogatásával – harmadszori nekifutásra – bekerült az Eötvös Collegiumba. A kollégiumban a visszahúzódó, szorgalmas, ám nem különösebben tehetségesnek tartott Baráth olyan – késõbb ismertté vált – kollégistákkal élt együtt, mint például Bogyay Tamás, Bulla Béla, Ember Gyõzõ, Gáldi László, Képes Géza, Komoróczy György, Lutter Tibor, Mendöl Tibor, Országh László, Sinkovics István, Szilágyi Loránd. Baráth földrajzot többek között Cholnoky Jenõtõl és Fodor Ferenctõl, történelmet mások mellett Domanovszky Sándortól, Szekfû Gyulától és Szentpétery Imrétõl, magyar irodalmat Horváth Jánostól tanult. A Domanovszky pártfogását élvezõ Baráth újkori gazdaság- és igazgatástörténetbõl írta doktori disszertációját,1 melyben Domanovszky gazdaságtörténeti érdeklõdése mellett Szekfû Habsburg-lojalitása is érzõdik. A tizenhetedik század elsõ felének adóigazgatását feldolgozó munka egyik hibája éppen azon egyoldalúsága, hogy a magyar rendeket csak mint az udvar haladó kezdeményezéseinek gátját mutatta be. A doktorátus megszerzése után – ugyancsak Domanovszky pártfogásával – elõbb egy évig Bécsben, majd két évig a Sorbonne-on folytatott újkori gazdaság- és igazgatástörténeti tanulmányokat. Itt a Párisi Magyar Diákegyesület elnöki tisztét is ellátta. Domanovszkyhoz írt leveleibõl2 tudjuk, hogy Párizsban fedezte fel a történetelméleti problémák fontosságát, s ezzel párhuzamosan az újabb magyar történetírás történetét. Baráth ekkor azt is hangsúlyozta mentorának írt leveleiben, hogy a francia történetírás van olyan színvonalas, mint a német, sõt sokkal pezsgõbb szellemû. Sorbonne-i tanulmányai befejeztével továbbra is Párizsban maradt. Részben a párizsi Magyar Tanulmányi Központban, részben a Nemzetközi Történész Bizottság fõtitkára mellett végzett tudományszervezõi munkát, s 1936-tól szerkesztõje lett a Nemzetközi Történész Bizottság folyóiratának. (A Nemzetközi Történész Bizottság magyar tagja egyébként Baráth mentora, Domanovszky Sándor volt.) Baráth ekkori tevékenységét Louis Eisenmann, a Revue Historique szerkesztõje a „magyar történettudomány párizsi nagykövete” megnevezéssel jellemezte. Baráth három feladatot végzett ekkor: egyrészt igyekezett megismertetni a magyar törté-

1 BARÁTH Tibor: A magyar állam adóügye 1605–1648, Századok 1930, 607–655, 697–737. 2 Baráth Tibor és Domanovszky Sándor levelezésének jelentõs része fellelhetõ a MTAK

70

Kézirattárában.

P

A K S A

R

U D O L F

:

A

T Ö R T É N E T Í R Á S

M I N T

P R O P A G A N D A

–

B

A R Á T H

T

I B O R

netírás újabb eredményeit Franciaországban (különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre és az elszakított magyarság problémájára), másrészt a francia történettudomány körébõl a magyar történettudomány érdeklõdésére számot tartható kérdéseket ismertette Magyarországon, harmadrészt a magyar–francia történettudományi kapcsolatok ápolásában is közremûködött. A fentiek jegyében írt francia nyelvû összefoglaló tanulmányokat a magyar sajtó történetérõl, a magyarországi felvilágosult abszolutizmusról, illetve az újabb magyar történetírásról. A magyar történettudomány 1867–1935 címû – önálló kötetben is megjelent – tanulmánya3 nagyívû kísérlet a magyar történetírás utolsó hét évtizedének rendszerezett tárgyalására. A terjedelmével és újszerû tárgyalásmódjával számos elismerést kivívó munka azonban – elsõsorban a magyar történészek részérõl – több érdemi bírálatot is kapott: kiemelve, hogy Baráth fogalomhasználata önkényesen eltér a Magyarországon megszokottól, sok esetben a filozófiából vett minõsítések is inkább elfedik, mint árnyalják az egyes mûvek tartalmát és jelentõségét, s ez több esetben aránytalanságokat eredményez az egyes szerzõk és mûveik történeti irodalmunkban betöltött súlyának megítélésében. A magyar történettudományt a francia illetve nemzetközi történettudományi fejleményekrõl tájékoztató ismertetéseit és beszámolóit Baráth a Domanovszky szerkesztésében megjelenõ Századok hasábjain közölte. Baráth figyelme kizárólag a magyar nemzeti érdekeket érintõ történetírói kezdeményezésekre irányult. Így beszámolt az 1933-ban Varsóban megrendezett történettudományi kongresszuson lezajlott Kelet-Európa-vitáról, a francia történelemtankönyvek magyarságképérõl, a kelet-európai népekrõl és államokról a francia nyelvû történetírásban kialakult képrõl és annak változásairól, az új török történetírás veszélyeirõl,4 illetve kötetet szerkesztett a franciaországi magyar emigráció életérõl.5 Baráth írásaiban fokozatosan megjelent a geopolitikai érvelés – amit e tudományág kritikusai tudományos mezbe bújtatott politizálásnak tekintettek –, a három alapelven nyugvó és idõtlen magyar hivatástudat illetve a propaganda – pontosabban a tudomány mint propagandacélokat szolgáló eszköz – fontossága. Baráth 1933-ban a Debreceni Szemle hasábjain fejtette ki elõször a Szent István-i Magyarország feltámasztásának geopolitikai érvekkel „bizonyított” igényét.6 3 BARÁTH Tibor: L’histoire en Hongrie 1867–1935, Revue Historique 1936, CLXXVII., 84–144, 595–644., CLXXVIII., 25–74. 4 Századok 1933, 430–436; Századok 1935, 442–450; Századok 1937, 55–85, 203–230; Századok 1938, 192–200. 5 A franciaországi magyarság. Egy fejezet a külföldi magyarok életébõl. Emlékkönyv a Párisi Magyar Diákegyesület fennállásának tizedik évfordulójára, szerk. Baráth Tibor, Budapest, 1935. 6 BARÁTH Tibor: A Duna középsõ medencéjének állameszméje, Debreceni Szemle 1933, 187–197.

71

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Baráth geopolitikai doktrínája szerint a Kárpát-medencében csak a kulcsterületeket elfoglaló nép alakíthat államot, mivel itt csak egy állam létezhet. Ha azonban a medence kulcsterületei különbözõ népek kezében vannak, akkor a térség instabillá válik, s valamely európai hatalom gyámsága alá kerül. Baráth Ottlik László Új Hungária-koncepciója szerint föderális alapon felépülõ demokratikus állam létrehozását javasolta. Az így létrejövõ államot Baráth óva inti a német orientációtól, ehelyett a Franciaországhoz való közeledést ajánlja. A francia történetírás Kelet-Európa-képének alakulásáról megjelent tanulmányában7 Baráth azt mutatta ki, hogy a francia történészek érdeklõdése és az egyes népek iránti szimpátiáik milyen érzékenyen követték a francia külpolitika érdekeit. Baráth e tanulmányában arra a felismerésre jutott, hogy a történetírás hogyan tud politikai célok megjelenítõje lenni, s ezért nagy fontosságú a tudományos propaganda. A Domanovszky-emlékkönyvben Baráth Kelet-Európa fogalmának kialakulását mutatta be.8 E tanulmányban rámutatott arra, hogy egy-egy területnek egy-egy régióba való besorolása tulajdonképpen politikai célokat szolgál. Így a magyar történelemnek létezett egy nyugatos, egy keletes (turános) és egy közép-európai értelmezése. A nyugatos elmélet hívei vagy Franciaországot, vagy (ritkábban) az egyházat tekintették az európaiság mércéjének, s ehhez mérték a magyar fejlõdést. A keletes felfogás hívei Magyarország történetét az államalapítástól kezdve hanyatlástörténetként értelmezték, melynek során a magyarság kiszakadt Ázsiából. A KözépEurópa-elmélet hívei pedig a keresztény-germán minták átvételét hangsúlyozták, teret nyitva ezzel a német expanziós törekvéseknek. Baráth – támaszkodva a varsói történészkongresszus eredményire – a fenti három értelmezési keret helyett egy újabbat: a Kelet-Európa-régió bevezetését javasolta. Eszerint Kelet-Európát a német és orosz tömb között élõ kis népek alkotják a Baltikumtól a Balkánig, melyek más ritmusban fejlõdtek, mint a nyugatiak. E területet Baráth két alrégióra osztotta: a lengyel dominanciájú északi és a magyar hegemónia alá esõ déli területre. Baráth a kelet-európai hivatástudatot három alapelvre bontotta: a kelet-európai államnak egyrészt védenie kell a nyugattal szemben a függetlenségét, ezzel megõrizve az európai egyensúlyt, másrészt kelet felé a kereszténység védõbástyája kell legyen, harmadrészt az elõbbi két közös érdeknek kell összetartania a nemzetiségileg heterogén államalakulatokat.

7 BARÁTH Tibor: A dunai táj a francianyelvû történetírás tükrében, Századok 1937, 55–85, 203–230. 8 BARÁTH Tibor: Kelet-Európa fogalma a modern történetírásban = Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik for-

dulójának ünnepére, Budapest, 1937, 23–43.

72

P

A K S A

R

U D O L F

:

A

T Ö R T É N E T Í R Á S

M I N T

P R O P A G A N D A

–

B

A R Á T H

T

I B O R

Baráth Comte-ról és a magyar pozitivizmusról írt historiográfiai tanulmányában9 rámutatott, hogy mindaz, amit a német történetírás hatása alatt álló KözépEurópában pozitivizmusnak neveztek, az gyökeresen eltért a francia pozitivizmustól, s elõbbit helyesebb volna inkább naturalizmusnak nevezni, hiszen tevékenységük nem más, mint adatgyûjtögetés. Érdemes még néhány szóban megemlíteni, hogy Baráth a magyar érdekeket nemcsak az utódállamok propagandájával szemben érezte védendõnek, hanem felhívta a figyelmet az új török történetírás veszélyeire is.10 A kemáli reformok által megújított Törökország történetírói ugyanis igyekeztek az Oszmán Birodalmat úgy bemutatni, hogy nem hódító, barbár idegennek állították be Európa elõtt, hanem olyan terjeszkedõ nagyhatalomként tüntették fel, amely számos értéket is hozott a meghódított területekre. Az egykori török hódítók „európaizálása” azonban Baráth szerint a kelet-európaiság egyik alapvetõ pillérét döntené meg: az itt élõ népeknek a kereszténység védelmében hozott áldozatát. Baráth levelezésébõl kiderül, hogy a harmincas évek végén, tíz évnyi párizsi szolgálat után a számára kedves kultúrdiplomáciai szolgálatot szerette volna folytatni továbbra is. Ez egyébként a Nemzetközi Történész Bizottság terveivel is egybevágott, mivel Baráthot kívánták megbízni a szervezet történetét összefoglaló mû elkészítésével. Ezzel párhuzamosan Baráth szívesen lett volna a Sorbonne-on felállítandó magyar történeti tanszékének professzora. Ilyen irányú törekvéseit azonban Eckhardt Sándor határozottan ellenezte – részben személyes, részben politikai okokból. Baráth Domanovszkyval folytatott levelezésébõl azt is megtudjuk, hogy a magyarországi nemzetiségi kérdés került Baráth érdeklõdésének homlokterébe – e témában azonban csak egy rövidebb francia cikket jelentetett meg. Baráth terveit azonban felülírta a magyar revíziós törekvések sikere. 1940 õszén az oktatói tapasztalattal nem rendelkezõ s tudományos publikációkkal is csak viszszafogottan büszkélkedhetõ Baráthot a visszatért kolozsvári egyetemen az újkori magyar történelem professzorává nevezték ki. Itt – korábbi munkásságának megfelelõen – a felvilágosult abszolutizmus idõszakát, sajtótörténetet és a nemzetiségi kérdés történetét tanította. Emellett azonban az egyetem hallgatóinak kötelezõvé tett átfogó magyar történeti elõadást is tartott, melynek anyagát 1941-ben az egyetem megjelentette.11 Alig egy év múlva Baráth történetírói programcikket12 írt a Matolcsy Mátyás

9 BARÁTH Tibor: Comte pozitivizmusa és a magyar pozitivizmus = Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére, Budapest, 1938, 5–30. 10 BARÁTH Tibor: A török történetírás új útjai, Századok 1938, 192–200. 11 BARÁTH Tibor: Magyar történet, Kolozsvár, 1941. 12 BARÁTH Tibor: Az új Magyarország történetírása, Új Európa 1942/1., 9–21.

73

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

szerkesztésében megjelenõ, nemzetiszocialista Új Európa hasábjain, majd 1943ban, német mintákat követve adott ki nemzetiszocialista szellemû országtörténetet.13 Baráth ezen írásait a szélsõjobboldali orgánumok örömmel és dicsérõ szavakkal fogadták, azonban a szakma és a németellenes sajtó kritikával illette és elutasította. Baráth 1941-ben megjelent Magyar története sem témaválasztását, sem mondanivalóját tekintve nem volt szokatlan: Magyarország történeti jogát igyekezett bebizonyítani a Kárpát-medence feletti uralomra. A nép–nemzet–állam hármasság változásainak nyomonkövetésével Baráth azt állította, hogy a steppei félnomád magyar nép volt az egyetlen, amely a Kárpát-medence különleges térviszonyai (hegyekkel határolt alföld) között tartós állam alapítására és fenntartására képes volt. Egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy ezen állam feladata mindenkor a nyugat védelme volt a kelettel szemben. A mûvet illetõ kritikák leginkább Baráth fogalomhasználatát kifogásolták, mivel Baráth a kortárs szakirodalmi munkák legkorszerûbb kifejezéseit vette át, s használta azokat idõtlenített fogalmakként. Így nemcsak néptalajról és középkori nemzetállamról beszélt, de például az Árpádok tekintély- és parancsuralmáról is. Különös figyelmet kapott, hogy a mûben a magyar nemzeti ébredés mozgalmát a hungarizmus kifejezéssel illette. A kritikákra válaszul Baráth a kötet második kiadásához készített függelékében megadta, hogy a kifogásolt kifejezéseket mely jeles tudósok (többek között Szekfû Gyula, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Kniezsa István, Váczy Péter, Deér József, Eckhart Ferenc) mûveibõl vette. A hírlapi támadásokra Baráth egyébként a nyilas Pesti Újságban válaszolt,14 indulatosan téve hitet az „irányított történetírás” mellett. Komoróczy György a Századok lapjain megjelent bírálatában15 Baráth tárgyi tévedéseit a szerzõ kutatói tapasztalatainak hiányos voltával magyarázta, s a mûvet mint a legújabb történeti irodalom sokszempontú és tanulságos összefoglalását értékelte. Egyértelmûen elutasította viszont a kötet utolsó fejezetét, melyben Baráth az utolsó húsz év történetének tárgyalása során nemzetiszocialista agitációt folytatott. 1942-ben Baráth az Új Európa hasábjain adta közre történetírói ars poeticáját.16 E programcikkben Baráth rámutatott arra, hogy meglátása szerint a történetírás mindenkor az uralkodó koreszme leképezõdése volt, ezért elérkezettnek látja az idõt, hogy a liberális-kapitalista alapokon nyugvó magyar történetírás (úgy a szellemtörténet, mint a faktológiai értelmû közép-európai pozitivizmus) helyét a nemzetiszocialista eszméknek megfelelõ történetírás vegye át, melyben olyan ál13 BARÁTH Tibor: Az országépítés filozófiája a Kárpátmedencében, Kolozsvár, 1943. 14 BARÁTH Tibor: A magyar történetírás válaszúton, Pesti Újság 1941. szeptember 13., 15 KOMORÓCZY György: Baráth Tibor: Magyar történet, Századok 1942, 329–331. 16 Lásd a 12. jegyzetet.

74

5.

P

A K S A

R

U D O L F

:

A

T Ö R T É N E T Í R Á S

M I N T

P R O P A G A N D A

–

B

A R Á T H

T

I B O R

landó tényezõk kapnak fõszerepet, mint a tér (a geopolitika) és a faji alapon definiált nemzet. Baráth egyértelmûen fogalmazva a történésztõl azt várta el, hogy vállaltan az aktuálpolitikai célok ideológiai kiszolgálója legyen. Baráth ideológiai célokat szolgáló tudomány koncepcióját mind a nagyközönség elõtt, mind a szûkebb szakma köreiben éles bírálat érte. Hajnal István mint szerkesztõ a Századokban közölt terjedelmes bírálatában17 élesen elhatárolódott az egyébként jelentéktelennek tartott programnyilatkozattól. Hajnal azt tartotta csupán sajnálatosnak, hogy egy, az ifjúságot tanító egyetemi professzor fogalmazott meg a tudomány szellemével homlokegyenest ellenkezõ elveket. Baráthot azonban a kritikák nem riasztották el attól, hogy programadó írásának szellemében készítsen új szintézist a magyar történelemrõl. Az országépítés filozófiája a Kárpátmedencében címû mû18 bevezetõjében kifejtette, hogy munkájával a német sorstudomány mûvelésére vállalkozott, amely saját feladatát a nemzet örök hivatásának felismerésében, a nemzeti politika legitimitásának megteremtésében látja. E munka megszületésének fontosságát azzal is alátámasztotta, hogy az új történetírás nyelvén elmondandó nemzeti mítoszt (Baráth a történeti tudat és a hivatástudat együttesét nevezi mítosznak) mielõbb meg kell alkotni, mert Románia lépéselõnybe került a propagandacélú új történetírás tekintetében. Baráth ezen munkáját olyan nagyívû esszének tekinthetjük, amely a német nemzetiszocialista történetírás fogalmainak felhasználásával igyekszik bizonyítani a Kárpát-medence egészét kitöltõ, illetve esetleg innen dél felé terjeszkedõ Magyarország szükségszerûségét, kijelölve egyúttal a jelenben helyesnek vélt politika feladatát is: német orientációjú külpolitikával és a nemzetiszocialista program megvalósításával. Az utóbbi Baráth számára három problémakör megoldását jelentette: a nemzetiségi kérdést, a világnézet kérdését és a szociális kérdést. A nemzetiségi kérdésben Baráth a nemzetiségek asszimilációját, az asszimilálhatatlanok kitelepítését és az elvándorolt magyarok visszatelepítését javasolta. Világnézeti szempontból elvetette a demokráciát mint a liberális 19. század koreszméjét, mely ellentétes a magyarság érdekeivel – mivel az a Szent István-i Magyarország széteséséhez vezetett. A gazdasági-szociális kérdések megoldására tett sommás javaslata a parasztság életszínvonalának emelését tartotta szükségesnek. Baráth szintézismûvei azonban korántsem csak önmagukban állva érdekesek. Az egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy akár a legnagyobb történetíróink is összefoglalják a magyar történelem menetét, ezzel sugallva a trianoni rendezés életképte-

17 HAJNAL István: Baráth Tibor: Az új Magyarország történetírása, 18 Lásd a 13. jegyzetet.

75

Századok 1942, 453–459.

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

lenségét és a revízió szükségességét. Ebbõl a „hazafias kötelességbõl” szinte kivétel nélkül minden történetírónk kivette a maga részét. Baráth szintézisei azonban nem csupán a magyar történelem értelmezéséhez nyújtanak nemzeti keretet, hanem egyértelmû állásfoglalást is tartalmaznak a jelenben általa helyesnek tartott politikáról. Baráth munkássága azonban e tekintetben sem egyedülálló. Baráth írásainak helyét élesebb megvilágításban láthatjuk, ha összehasonlítjuk két másik szerzõ történeti mezbe bújtatott politikai állásfoglalásaival. Egyrészt a Baráthhoz hasonlóan magát nemzetiszocialista ideológusnak tekintõ Málnási Ödön, másrészt a németbarát irányzat ellenzékeként fellépõ Joó Tibor munkáira kell felhívjuk a figyelmet. A Szálasi mozgalmához kötõdõ Málnási 1937-ben jelentette meg A magyar nemzet õszinte története címû munkáját,19 melyben a magyar társadalom és államszervezet történetét mint a Via Dolorosa stációinak bejárását értelmezte: a patrimoniális királyság jogfosztott társadalmától a magyar feudálkapitalizmus csõdjéig. Az éles hangú elitellenes írás másik alapmotívuma a kettõs eredetû magyarság feltételezett társadalmi küzdelmének bemutatása, mely szerint az elnyomott ugor faj küzd az elnyomó turáni fajjal – utóbbiba Málnási a nagybirtokos arisztokráciát, a köznemességet, a fõpapságot és a zsidóságot sorolta, míg az elnyomott ugorokat a nemzetmegtartó erõnek nevezett parasztsággal azonosította. Jól láthatóan ezen munkával Málnási is pártpolitikai célokat kívánt szolgálni: a szociális kérdés nemzetiszocialisták által javasolt megoldásának történeti-ideológiai megalapozását nyújtva. Joó Tibor, a magyar szellemtörténet kiemelkedõ képviselõje Baráth Tiborhoz hasonlóan a magyarság történeti hivatását igyekezett megfogalmazni az egyre erõsödõ európai német hegemónia idején – azonban Baráthhoz képest ellenkezõ elõjellel. Míg ugyanis Baráth a német vezetésû új Európába való beilleszkedést javasolta, s ehhez adott történeti-ideológiai támpontokat, addig Joó a német hegemóniával szembeni magyar függetlenség mellett tört lándzsát. A kettejük világnézetének különbözõségébõl fakadó politikai ellentét történetírói alapállásukat és mondanivalójukat is élesen szembefordította egymással. A magyar sorskérdésnek tekintett nemzetiségi kérdésben Joó a befogadás és a békés megoldások szükségességét hangsúlyozta, míg Baráth – mint láthattuk – az asszimiláció és kitelepítés híve volt. Szembenállásuk következménye, hogy Joó tendenciózusan összeválogatott történeti munkáját20 Baráth a Századok hasábjain támadta,21 míg Baráth „irányított történetírását” Joó a Magyar Nemzet lapjain bírálta.22 19 MÁLNÁSI Ödön: A magyar nemzet õszinte története, Budapest, 1937 (új kiadása: Arcanum, Budapest, 1998). 20 JOÓ Tibor: Magyar nacionalizmus, Athenaeum, Budapest, 1941. 21 BARÁTH Tibor: Joó Tibor: Magyar nacionalizmus, Századok 1942, 88–93. 22 JOÓ Tibor: Philosophia actualis, [I–II.], Magyar Nemzet 1944. február 27., 8; 1944. március 12., 7.

76

P

A K S A

R

U D O L F

:

A

T Ö R T É N E T Í R Á S

M I N T

P R O P A G A N D A

–

B

A R Á T H

T

I B O R

Jogosan vethetõ fel a kérdés: a kétségkívül progresszív német történetírás módszereinek átvétele szükségszerûen vezetett-e a tudományosságot a napi politika oltárán feláldozók illetve a szélsõjobboldal táborába? A Horthy-kori magyar történetírás sokszínûségének hála, e kérdésekre egy-egy (ellen)példa segítségével válaszolhatunk. Egyrészt figyelemreméltó, hogy Szabó István, aki 1941-ben jelentette meg A magyarság életrajza címû mûvét,23 a német népiségtörténet módszerét adaptálta anélkül, hogy napi politikai elkötelezettség hatná át a mûvet. Sõt Szabó munkája talán a korszakban születõ történeti összefoglalások között a legvisszafogottabb hangon képviselte a magyar revízió ügyét. Másrészt azonban nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a tudományosan elismert Mályusz Elemér is azok közé tartozott, akik a szélsõjobboldalra kerültek, még ha szélsõjobboldalisága nem volt egyenértékû a nemzetiszocializmussal. Baráth Tibor azonban egyértelmûen elkötelezte magát a nemzetiszocializmus mellett. Ennek megfelelõen a Szálasi-adminisztrációban is szerepet vállalt, mint a kultuszminisztérium egyetemi ügyek osztályának vezetõje. Baráth 1945-ben emigrált Franciaországba, majd 1952-ben Kanadába. Az emigrációban aktív szerepet vitt a kisebbségi magyar egyesületek szervezésében, s 1949-tõl 1955-ig magyar nyelvû folyóiratot adott ki Nyugati Magyarság címen. A Nyugati Magyarság a nemzetiszocialista emigránsok egyik fórumaként mûködött elõbb havonta, de szerény kivitelû lapként, mely a helyi magyar közösség életét meghatározó eseményekrõl tudósított nemzetiszocialista szellemben, majd Baráth Kanadába költözése után a lap színvonala jelentõsen emelkedett: a továbbra is nemzetiszocialista szellemû írások a világ legkülönbözõbb pontjain élõ szerzõk tollából, esztétikus kiállítású folyóiratként, kéthavonta láttak napvilágot. Baráth a Nyugati Magyarság hasábjain jelentette meg A dunai táj államszerkezete francia szemléletben címû történeti esszéjét,24 amely a Századokban 1937-ben hasonló címen megjelent tanulmányának25 aktualizált és erõsen átdolgozott változata. Míg ugyanis az 1937-es tanulmány historiográfiai áttekintés arról, hogy a francia történetírásban hogyan és kiknek a tolla alól születtek a közép-európai államokkal foglalkozó történeti írások, addig az 1953-ban megjelent esszé a sorstudomány szabályainak megfelelõ vádirat a közép-európai térséget a szovjetnek kiszolgáltató francia és kisantant (fõleg cseh) politika és értelmiség ellen.

23 SZABÓ István: A magyarság életrajza, Budapest, 1941. 24 BARÁTH Tibor: A dunai táj államszerkezete francia szemléletben 1871–1952, Montreal, 1953. 25 Lásd a 7. jegyzetet.

77

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Baráth másik jelentõsebb írása – mely 1955-ben önálló füzetként is megjelent – rövid összefoglalás a magyarság európai szerepérõl: a magyar nép és állam szenvedéstörténeteként elõadva az eseményeket.26 Baráth az ötvenes évek közepén fokozatosan kiszorult az emigráns politikai szervezetekbõl, s folyóirata is megszûnt, fizetõképes kereslet hiányában. A forrásoktól és szakirodalomtól elzárt történész, akire az emigránslét terhe mellett az emigráns értelmiségi lét pszichés nyomása is nehezedett, ekkortól kezdett el foglalkozni a magyar kisebbség körében népszerû „tudománnyal”, a magyar õstörténet kérdéseivel. Baráth az 1960-as és 1970-es évek fordulóján háromkötetes munkát jelentetett meg,27 amelyben bátran összegezte a Bobula Ida nyomán elindult sumer–magyar kutatások nézeteit egy mindent átfogó nagy elméletté. Baráth saját munkája bevezetõjében az általa írtakat tudományos munkaként, de egyúttal a nemzetvédelem új eszközeként is értelmezte. Baráth tudós kritikusai szerint legfeljebb az utóbbi értelmezési keret lehet helytálló.28 Baráth kisebb õstörténeti írásai ezután egészen 1992-ben bekövetkezett halálig jelentek meg kisebb és hosszabb-rövidebb életû emigráns folyóiratokban illetve önálló füzet formájában. Ezek közül a leghasznosabbnak tûnõ munkája az 1973-ban megjelent Tájékoztató,29 amelyben az emigráns magyar õstörténeti kutatások fõbb irányait ismertette. 1975-ben A külföldi magyarság ideológiája30 címmel Baráth összegyûjtötte az emigrációban megjelent „történetpolitikai tanulmányait”, melyeket „magyar, szociális és demokratikus” szellemiségük köt össze. E kötet bevezetésébõl látható, hogy Baráth ekkor a tudományt már egyértelmûen azonosította az identitásalkotó illetve -õrzõ és propagandacélra használható mítoszalkotással. Tehát az általa továbbra is gyakorolt sorstudományt nem a történetírás egyik lehetséges módjának tekintette, hanem az egyetlen helyes történetírásnak. Lényeges kiemelnünk, hogy amikor Baráth tudományos eszközökkel alkotott mítoszról beszél, akkor nem cinikus hangon teszi ezt, hanem szilárd meggyõzõdését hangsúlyozza, hogy amit csinál, az tudományos igazság. A Dunavidék eszményi államrendje fejezet írásai a sorstudomány tipikus képviselõi: a magyar politikai gondolkodás alapelveit, illetve az erdélyi városoknak a dunai államrendbe való illeszkedését tárgyaló munkák továbbra is a Kárpát-medencét ura26 BARÁTH Tibor: A magyarság szerepe Európa történetében, Montreal, 1955. 27 BARÁTH Tibor: A magyar népek õstörténete, I–III., Montreal, 1968–1974. 28 A kérdés elsõ rendszerezett áttekintéséhez lásd KOMORÓCZY Géza: A sumer–magyar nyelvrokonítás. Adalékok

egy jelenség természetrajzához, Budapest, 1975; illetve legújabban RÉDEI Károly: Õstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája, Balassi, Budapest, 2003. 29 BARÁTH Tibor: Tájékoztató az újabb magyar õstörténeti kutatásokról, Montreal, 1973. 30 BARÁTH Tibor: A külföldi magyarság ideológiája. Történetpolitikai tanulmányok, Montreal, 1975.

78

P

A K S A

R

U D O L F

:

A

T Ö R T É N E T Í R Á S

M I N T

P R O P A G A N D A

–

B

A R Á T H

T

I B O R

ló egyetlen állam szükségessége mellett érvelõ írások. Történeti tudatunk ápolása cím alá került a magyar õstörténetet ismertetõ rövid összefoglalása mellett a magyar nemzeti mítosz egyik szent helyének (Kolozsvár) és egyik hõsének (Rákóczi fejedelem) felmutatása, egyes történeti korszakok (a felvilágosult abszolutizmus) értelmezése, illetve a magyarországi kereszténység ezer évének mérlegét megvonó írás, továbbá az emigráció helyzetét feltáró cikkek. Társadalmi és gazdasági útkeresésünk címen saját, emigráns magyar nemzetiszocialista álláspontját mutatta be. Találunk itt nemzetiszocialista apologetikát és baloldalellenes vádiratot, az elburjánzó kereszténységellenes újpogánysággal szembeni állásfoglalást, az egyébként szükségesnek tartott magyar iparosítás szovjet érdekek mentén való fejlesztésének kritikáját, és a munkásság érdekeit kifejtõ szövegeket. A Hírünk a világban címû fejezetbe Baráth a magyarellenes külföldi propagandát, a magyarság nyugati megítélését elemzõ, illetve a magyarság kedvezõbb nyugati megítéléséhez szempontokat adó munkák és a propagandacélokra használt történetírás török gyakorlatát ismertetõ írás kerültek. Baráth tehát 1945 után hû maradt az általa „szegedi gondolat”-nak nevezett, faji alapú, szociális és társadalmi reformokat követelõ nemzeti-keresztény elvekhez. Történetíróként azonban fokozatosan távolodott a klasszikus tudományosságtól, s a propagandacélú történetíráson keresztül a mítoszgyártásig jutott. Fordulatokban gazdag életútja a 20. századi magyar értelmiség kiszolgáltatottságának illetve önkiszolgáltatódásának egyik példája.

79

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

A 67-es villamos felborult szerelvénye a Rákóczi úton (ÁBTL 4.3. RL 3/2 – Rácz Lajos felvétele)

A Testnevelési Fõiskola nemzetõrei (ÁBTL 4.1. A-236)

80

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Balázs Zoltán ÁLLAMREFORM? 1. Általában Hadd kezdjem brutálisan: olyan, hogy államreform, nincs és nem is lehetséges. Ennek végsõ soron igen egyszerû oka van, éspedig az, hogy fogalmunk sincs róla, mi az állam. Természetesen sokféle meghatározást lehet elképzelni, amelyek aztán egy-egy szakma mûvelõit többé-kevésbé jól el is igazíthatják, de ez egyúttal a hátrányuk is. Amikor ugyanis az „állam”-hoz a „reform” szót illesztjük, azonnal a politika zegzugos terepére tévedünk, amelyen a legkülönbözõbb szakmák (jog, közgazdaság, szociológia stb.) élesre faragott definícióival és tompavégû politikusi bunkósbotokkal egyszerre kell felvennünk a harcot. Egy kicsit hasonló a helyzet, mint a társadalommal; azzal a különbséggel, hogy „társadalomreformot” ez idõ szerint Magyarországon komolyabb erõ nem akar csinálni. A dolgot meg lehet oldani huszárosan, à la Margaret Thatcher, aki köntörfalazás nélkül bejelentette, hogy olyan mint társadalom nincs is. A magam részérõl óvatosabb vagyok, és megelégszem azzal, hogy az államreform létét és lehetségességét vonom kétségbe. Az állam a nehezen megismerhetõ, bonyolult dolgok közé tartozik, számtalan csáppal és nyúlvánnyal, amelyekrõl csak hosszas töprengés, sokszoros mintavétel után lehet eldönteni, hogy odatartoznak-e avagy nem. Már ha egyáltalán. Ilyen különben a „civil társadalom” nevû képzõdmény is: elég, ha arra a kínzó problémára utalok, hogy vajon a pártok odatartoznak-e vagy sem. A „civilek” szerint persze nem; a politológus meg a szociológus viszont nem ennyire biztos a dolgában; a jogász meg azt mondhatja, hogy ha akarom, igen (önkéntes tagság, szabadon alakított belsõ szabályok etc.), ha akarom, nem (bérelt hely az alkotmányban, saját törvény stb.). De éppen ezek miatt a megfontolások miatt folytathatom kevésbé destruktívan: sok mindent, amit ilyen vagy olyan okból az államhoz kötünk, vagy vélünk tartozni, meg lehet és meg is kell reformálni. Még az sem ésszerûtlen, ha valamilyen rendszer, elképzelés szerint haladunk. Ehhez persze tudni kell, hogy 1. milyen rendszer, elképzelés a helyes; 2. ki is azok a „mi”, akik a reformot meg akarják csinálni. Mindkét kérdésre egyszerre kell tudni válaszolni. A jelenleg közkézen forgó tervezetek meg ötletek igen színes kavalkádot alkotnak, rendszert nem. (Oakeshott-hívõ konzervatívoknak szóló figyelmeztetés: a „rendszer” szótól nem szabad megijedni, csak annyit jelent, hogy van valami, ami81

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

nek elég határozott körvonalai vannak ahhoz, hogy eszmét lehessen róla cserélni.) Nem könnyû követni a fölmerült elképzeléseket. A magam részérõl ezek közül komolyabbnak a megye/régióreformot, a bürokrácialeépítési javaslatokat, valamint egyes ágazatok (oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer) átalakítását vélem. Mindezek közül az új kormány hivatalba lépése óta még semmi sem valósult meg, sõt még a világos koncepció sem látszik (leginkább talán a régiók ügyében). Ha valami mégis, akkor az a kormányzati struktúra átalakítása, amivel csak az a baj, hogy ezt minden új kormány gyakorlatilag automatikusan elvégzi, amikor minisztériumokat, tárca nélküli miniszteri apparátusokat, államtitkárságokat megszüntet és létrehoz. A rendszerváltás óta ebben az értelemben permanens államreform zajlik: ma már a belügyminisztérium sem létezik (ki hitte volna…), egyetlen biztos pontnak talán csak Sárközy professzor, minden államreformok atyja tekinthetõ. Politológus legyen a talpán, aki naprakészen képes tanítani a magyar politikai rendszer végrehajtó hatalmi ágának változásait. Minden kormány azzal, hogy megalakul, államreformot csinál. S ezzel tulajdonképpen rá is térhetünk a lényegre. Ahelyett, hogy véresre marcangolnánk az állam lehetséges definícióit, azt javaslom, fogadjuk el azt a túl komolyan nem veendõ, de beváltnak mondható, s fõleg: a lehetõ legtágabb keblû megközelítést, amely a politikai intézményrendszert tekinti kiindulópontnak.

2. A törvényhozás A tisztelet és a tradíció egyaránt azt követeli meg (nem is beszélve az alkotmányról), hogy a törvényhozást vegyük elsõ helyre. Mármost ahogy mondtam, a rendszerváltás óta igen sok változás zajlott le a tágan értelmezett politikai rendszerben, tehát a reform maga a valóság, ez alól az egyetlen igazán feltûnõ kivétel éppen a törvényhozói hatalom. Ezt általában nem szokás bajnak tekinteni, sõt. De még reformjavaslatok sem igen merültek föl, egyetlen kivétellel: ez a választási rendszer megváltoztatása. A változatlanság érthetõ, hiszen idevágó reformot nem csinálhat a végrehajtó hatalom (azaz a kormány), csak maga a törvényhozás, amely azonban gyakorlatilag, és a kétharmados törvények miatt elvileg is az egész politikai osztályt reprezentálja. Az ismert okoknál fogva ennek az osztálynak a közös cselekvésére az MDF–SZDSZ-paktum óta nem volt komoly példa, leszámítva azt, hogy egyik része sem kérdõjelezte meg az alapstruktúrákat (legföljebb Torgyán József meg Medgyessy Péter játszott el a gondolattal, hogy másként kéne köztársasági elnököt választani, valamint Dávid Ibolya szokott néha arról beszélni, hogy kéne egy civilekbõl álló második kamara). Mármost ez a fajta nem-cselekvés gyakran valódi cselekvés, de 82

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

Á

L L A M R E F O R M

?

ha a változtatás szükségesnek látszik, akkor a változatlanság fenntartása inkább nem szándékolt következmény, semmint tudatos tett. A választási rendszer megváltoztatására tett kísérletek kimúlásában a magam részérõl inkább ezt, tehát a döntésicselekvési képesség hiányát látom, semmint a közös érdeket. Megítélésem szerint pedig volnának tenni-, változtatnivalók. De nem biztos, hogy a parlament létszámának csökkentésébõl kell kiindulni. Errõl nagyon jól tudjuk, hogy a választási rendszer megváltoztatása nélkül nincs értelme; a választási rendszer megváltoztatása pedig alapvetõ politikai elveket érint, ilyen a képviselet, a többségi-arányossági szempontok egyensúlya, a képviselõi munka jellege, a választók döntési-deliberációs kompetenciája (a két forduló közötti politikai táborváltás lehetõsége, stratégiai szavazás). Egy új közmegegyezés kialakítása ezekrõl az alapelvekrõl túlságosan is nehéz feladatnak látszik. Talán könnyebb volna egy másik irányba elindulni. Meglátásom szerint mindegyik kormány(fõ) beleütközött abba a problémába (csak persze nem föltétlenül tartotta problémának), amit a kormányfõi hatalom kontrollálatlansága és a vele együttjáró irdatlan és kiszámíthatatlan felelõsség jelent. A rendszerváltók fõgondja a kormányozhatóság, a stabilitás garanciáinak megteremtése volt, de egyre több jel utal arra, hogy túllõttek a célon: az egyszemélyi hatalom nem a stabilitás, hanem a labilitás irányába visz, ami könnyen kvázidiktatórikus hajlamokat ébreszt az aktuális kormányfõben. Ez elõször Medgyessy osztogatási ámokfutásában érte el paroxizmusát, s az eredeti politikai struktúra voltaképpeni hibáját jelzi, hogy leváltásához gyakorlatilag puccsra volt szükség. Gyurcsány Ferenc konvergenciatanácsának ötlete, illetve reformdiktatúraszerû retorikája és politikai magatartása ugyanebbõl fakad. Orbán Viktor költségvetésitanács-javaslata, majd a polgármesterek tanácsának javaslata ennek a problémának a racionális belátását is tükrözheti: a mindenkori kormányfõ egyik fontos érdeke a felelõsség részbeni megosztása. Ez többféleképpen is kivitelezhetõ: ilyen megoldás a miniszterek leválthatósága a parlament által, de presztízsokok és a személyi hatalom súlyos korlátozása miatt nincs sok realitása, ráadásul csak egy-egy személyre, nem pedig a kormányzati hatalom egészére vonatkozó korlát. Úgy vélem, hogy az állandóan elõbukkanó tanácsok és tanács-javaslatok mutatta igénynek jobban megfelelne egy felsõház (második kamara). Hangsúlyozottan nem kétes legitimitású „civilek”, valamint szakszervezetek, egyházak, szakmai kamarák stb. képviselõibõl delegált tanácsról, hanem választások útján elnyert mandátumokkal rendelkezõ, kis létszámú, a törvényhozás munkájába érdemben beleszólni képes szenátusról volna szó, amihez hasonlót például Csehországban vagy Hollandiában találhatunk. Ez részben tehermentesíthetné az Alkotmánybíróságot a kvázi-felsõház funkcióitól is: egy-egy komolyabb törvénycsomag elfogadása után tömegével ér-

83

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

keznek a kifogások és indítványok, s az Alkotmánybíróság gyakorlatilag azt csinálja, amit egy felsõháznak kéne. Egy ilyen megoldás kiegyenlíthetné a négyéves demokratikus árapályt is, ami Magyarországon drámai izgalmakat okoz („tavasszal minden eldõl”), valamint méltó visszavonulási lehetõséget adna azoknak a politikusoknak, akik nem kívánnak nyugdíjba menni, tapasztalataikra valóban szükség van, de a napi pártharcokban elhasználódtak. Természetesen a választási törvény további módosításaira is szükség van, illetve elképzelhetõ, hogy egyéb változtatásokat is érdemes megfontolni (például kiküszöbölni azt az anomáliát, hogy egy parlamenti bizottság elõtt úgy „kötelezõ” megjelennie minden állampolgárnak, hogy ha nem teszi, semmiféle szankcióval nem sújtható). De a legfontosabb, hogy egy ilyen reform kivitelezése csakis a politikai osztály túlnyomó többségének az egyetértésével képzelhetõ el. Amíg ilyenre nincs esély, addig teljesen fölösleges reformokon gondolkodni; illetve amíg nem ilyen alapkérdésekkel kezdjük az „államreformot”, addig minden Államreform Bizottság, legyen bár akár maga Draskovics Tibor a felelõse, legföljebb arra jó, hogy növelje az állami apparátust.

3. Végrehajtó hatalom A végrehajtó hatalomhoz tartozó intézmények, szervezetek nagy része állandóan változik. Ahogy jeleztem, minden kormányváltás kormányzati struktúraváltás is. Politológusok számára közhely, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek során a legfelsõbb közigazgatási szint a miniszterelnöki hatalom súlyának megfelelõ szerkezetté alakult, benne a miniszterelnöki hivatallal és annak számtalan magas szintû vezetõjével. Minisztériumok integrálódtak és dezintegrálódtak, kifejezve ezzel a kormányzó erõk politikai hangsúlyait illetve érdekeit, s így alkalomról alkalomra valamilyen rendszert, elképzelést sugalltak arról, hogy az aktuális reformnak mi is az iránya. Ha nem tették, az a kormányzó politikai erõ hibája, de a következõ kormány lehetõsége is. A legfrissebb változtatásokat tekintve például a legkevésbé sem világos, hogy a kettõs államtitkári rendszer megszüntetése miért is jó, s még nem látszanak a következményei: mindenesetre tizenhat éves struktúrát dobtak a lomtárba, anélkül, hogy az Államreform Bizottság ehhez bármit is hozzászólt volna, vagy a koalíciós erõk ezt igazán megindokolták volna. Az egyes minisztériumok és fõhatóságok, illetve az általuk felügyelt szakterületek is jégtáblaként sodródtak a reformok folyamán: hol ide, hol oda, hol híztak, hogy fogytak, de végeredményben köszönik, mind megvannak. Nyilván vannak olyan intézmények is, amelyek jól, s olyanok is, amelyek rosszul mûködnek. 84

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

Á

L L A M R E F O R M

?

Ha az Állami Számvevõszék jelentéseinek megvitatására például több parlamenti idõt szánnának, talán elõbbre jutnánk a rosszul mûködõ intézmények kiszûrésében. Az unióhoz való csatlakozás intézményi-szervezeti körülményeinek változásairól sem lehet túl sokat tudni, pedig igen komoly pénzek elosztásáról van szó. Az egyes minisztériumok számára elemi érdek, hogy ezekrõl a forrásokról is õk dönthessenek, a magam részérõl nem bánnám azonban, ha láthatóbb és számonkérhetõbb keretek között lehetne megítélni, hogy a tagság pontosan milyen pénzügyi, jogi és szervezeti következményekkel jár. A közpolitika területén azonban beleütközünk a civil társadalom és az állam határai tisztázatlanságának és elvi tisztázhatatlanságának problémájába. Az egyes szakmák által használt definíciók hatóköre és politikai alkalmazhatósága erõsen korlátozott. Egy közgazdász számára a probléma például úgy kezelhetõ, ha minden intézményt, amely költségvetési támogatásból részesedik, az állam – a végrehajtó hatalom? – részének tekintünk. De valóban minden intézmény az állam része, amelyik állami támogatásból él (vagy fõként abból), illetve közösségi tulajdonban van? Csak azért, mert a források elosztásáról a kormány dönt? Ha ez igaz volna, akkor nemcsak az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévõ iskolákat, kórházakat, hanem számos nagyvállalatot, közüzemet is ide kell sorolnunk, sõt az állami alkalmazottakat, a fõleg segélybõl élõket, családokat is az állam részének kellene tekintenünk. Ez nyilvánvalóan abszurd következtetés. Ha politológusként közelítjük meg a kérdést, akkor a költségvetési részesedésen kívül fõ kritériumként azt határozhatnánk meg, hogy az államnak azok az intézmények, szervezetek a részei, amelyek a végrehajtó hatalom illetve az azt irányító politikai akarat függvényének tekinthetõk. Egy állami iskola, ha abban a tanterv végeredményben politikai döntés következménye – s Magyarországon ez a helyzet –, megfelelhet ennek a feltételnek, míg egy egyházi iskola, amely ugyan a fejkvótából tartja fönn magát, de tantervét szabadon alakítja – s ez még inkább igaz az egyetemekre –, nem felel meg neki. Hasonlóan komplikált a biztosításalapú egészségügy is, hiszen a társadalombiztosítási pénztár fõ bevétele a közvetlenül erre a célra befizetett járulék, amely fölött a politika nem rendelkezhet szabadon; ugyanakkor mégis része az állami költségvetésnek. Sõt a polgárok több-kevesebb okkal úgy vélik, hogy az iskolák, egyetemek, kórházak még akkor sem egyértelmûen az állam vagy a végrehajtó hatalom részei, ha netán mindkét definíció szerint is oda volnának sorolhatók. Egy általános iskola szociológiai értelemben a helyi társadalom, a helyi közösség része is, adott esetben sokkal inkább az, mint bármi egyéb. Mindezeket a kérdéseket az önkormányzatok politikai viszonyrendszere tovább bonyolítja. Ezeket a megfontolásokat igen körültekintõen kell figyelembe venni. A politikus vagy a politikai szakértõ könnyen leragad valamelyik tiszta helyzetet kínáló de-

85

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

finíciónál, s amikor államreformot emleget, a legteljesebb természetességgel sorolja az iskolát, a kórházat, az egyetemet, a szociális otthont, a közalkalmazottakat en bloc „az állam” címszó alá. Ennek a vegytiszta megközelítésnek immár klasszikus képviselõje Bokros Lajos. A reformszocialista politikai szocializáció minduntalan kiütközik rajta, függetlenül attól, hogy technikai értelemben javaslatai „liberálisnak” vagy „piacosítónak” tûnnek. Persze nem az õ személye itt az érdekes, hiszen nagyon sok más reformer is van, aki ugyanabból az iskolából jött. Ez az iskola nem veszi tudomásul (vagy észre sem), hogy a rendszerváltás egyik vívmánya éppen az volt, hogy a körvonalazatlan államot sikerült valamelyest hátrébb szorítani, s helyette a politikai rendszer kontúrosabb és ellenõrizhetõbb valóságát megteremteni. A reformszocialisták, akik egykor a paternalista állam politikai koncepciója ellen léptek föl, mára a vegytiszta költségvetési megközelítés híveiként paternalistábbak, mint egykori ellenfeleik. Nem látják, hogy az államot elsõsorban nem technikai, hanem politikai eszközökkel lehet korlátozni, tehát nem mindig és nem feltétlenül a költségvetési tételek megkurtítása vagy amputálása révén lesz kisebb az állam, hanem a politikai döntések decentralizálása révén is. Ez azonban számukra vörös posztó, hiszen államreformjaiknak állandóan gátat emel az a tény, hogy az iskolák, kórházak, egyetemek nem hajlandók a végrehajtó hatalom részeinek képzelni, majd engedelmesen fölszámolni magukat. Ebbõl a perspektívából nézve különösen is feltûnõ tévedés az a beállítás, hogy a minisztériumok és fõhatóságok által felügyelt szakterületek mindegyike tizenhat éve változatlan struktúrákkal mûködik. Reménytelenül álságos az a retorika, amelyik megkövesedett, változásra képtelen struktúráknak akarja beállítani ezeket az intézményrendszereket (ismét: egy-egy intézmény kivétel lehet). Pontosan azért, mert nem az állam, nem a végrehajtó hatalom részei, többségük világosan érzékelte, hogy elõre kell menekülnie, s közvetlen kapcsolatot keresett a „piaccal”. Számos állami vagy fõleg állami (illetve közösségi, tehát önkormányzati) tulajdonban lévõ vállalat vesz részt a piaci versenyben, legföljebb nem mindig a hazai piac a releváns környezet. Az oktatási rendszer teljes vertikuma hozzálátott a drámai demográfiai változásokhoz való alkalmazkodáshoz. Új szakok, tagozatok, integrált iskolák, képzési formák, szakmai jellegek, identitások alakultak ki, jóformán a semmibõl. Vannak ezek között sikerek és kudarcok is, mi sem természetesebb ennél. Mélyebb ismereteim az egyetemi szférából vannak, de nagyon sok közép- és általános iskolát is fel tudnék hozni példának. Probléma persze van még bõven, de világra szóló cinizmus azt állítani, hogy az egyetemek mindenekelõtt azért szorulnak alapos reformra, mert nem innováltak, ellenálltak az üdvös reformoknak, pazarlók és az állami költségvetésen élõsködnek. Valójában csak az elmúlt évtizedben négy-öt alapvetõ reformot hajtottak végre (kredirendszer, egyetemi integráció,

86

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

Á

L L A M R E F O R M

?

doktori képzés, bolognai reform stb.). Kevés olyan nagyvállalat van, amelyik enynyit innoválna ennyi idõ alatt. A diákokért számos területen valódi verseny folyik, hiszen õk hozzák magukkal a pénzt (a fejkvóta formájában). Mivel Magyarországon nincs kvázi-garantált munkahely a diplomások részére, mint Franciaországban, a diákok igenis figyelembe veszik diplomáik várható piaci értékét. Egy ilyen mûvelet rendkívül bonyolult, soktényezõs döntés, amely egész életpályákat határozhat meg. Felelõtlenség volna ezekbe az egyéni (piaci!) döntésekbe olyan módon beletenyerelni, amivel az ésszerû alkalmazkodás esélyét is elvesszük az egyénektõl. Ebbõl nem az következik, hogy közpolitikai reformokra nincs szükség. Arra viszont igen, hogy minden egyes lépést alapos modellezés és hatásvizsgálat elõzzön meg. Föltehetõen tarkább a kép az egészségügyben, noha ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a tevékenység és a finanszírozás kapcsolatának eltérései eleve nehezebbé teszik a változtatások kezdeményezését, de számtalan bizonyíték van arra, hogy az egészségügyi szolgáltatások piaca sem maradt változatlan. Ezért is tökéletes ostobaság a jobboldal retorikája (a magam részérõl politikai hasznosságában sem hiszek), amely egyrészt azt látszik sugallni, hogy az egészségügyi rendszer lényegében változatlan maradt, másrészt meg azt, hogy ez így is van jól (az alapfeladat a megvédése). Az egészség igenis üzlet, legalábbis mióta az elsõ varázsló az elsõ trepanálásért elfogadta/megkövetelte az elsõ kókuszdiót mintegy tízezer évvel ezelõtt, a kérdés nem a piac beengedése vagy be nem engedése, hanem szabályozása, jogi eszközökkel. Mondani sem kell, hogy ez sem államreform, hanem állami, helyes nevén közpolitikai feladat. Nem szabad tehát minden közpolitikai változtatást, reformot államreformnak keresztelni, jóllehet nagyon is helyénvaló politikai programokba illeszteni, világos értékpreferenciákhoz igazítva õket.

4. Önkormányzati rendszer Az igazságszolgáltatás hagyományosan a harmadik hatalmi ágazata a politikai rendszernek, noha (legalábbis Magyarországon) félreértést okozhat, ha ezt nagyon hangsúlyozzuk. Ennek az az oka, hogy abba az egyébként helyes elvárásba, amely szerint az igazságszolgáltatásnak politikamentesnek kell lennie, sokan mintha azt az állítást is beleértenék, hogy az igazságszolgáltatás valahogy nem része a politikai közösségnek, hanem a jog és a jogi szakértelem produktuma vagy funkciója. Ez azonban most nem tárgyam, csak jelzem, hogy az igazságszolgáltatási rendszer is sokat változott, finomodott, új szervezetek és eljárások jöttek létre illetve honosodtak meg, s a végrehajtó hatalommal való kapcsolatrendszerben is rengeteg változás történt. Ez nem jelenti, hogy ne volna értelme el-eltöprengeni például azon, 87

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

hogy az esküdtszék intézményének újbóli felállítása (bizonyos korlátok között) nem segítené-e az alapvetõ társadalmi normák betartásának illetve szankcionálásának közösségibb megélését és így hatékonyabbá tételét. Egy ilyen vitának azonban még a nyomai sem látszanak, ezért fontosabbnak látszik, hogy itt az aktuálisan vitatott önkormányzati reformra térjek ki részletesebben. Elõfordul, hogy az önkormányzatokat a negyedik hatalmi ágnak nevezik: ennek az lehet az alapja, hogy a polgárok szemszögébõl nézve saját közösségük vezetõi ugyanolyan jellegû hatalmat gyakorolnak fölöttük, mint a törvényhozás vagy a kormány. Máskor viszont szembeállítják õket az államhatalommal, azon az alapon, hogy az elõbbi elõl nincs menekvés, mivel egységes és azonos jogrendet alkot és tartat be; az utóbbiak elõl azonban van, sokszor elég átköltözni a szomszéd településre ahhoz, hogy lényeges politikai változást élhessünk meg saját életünkben. Az alkotmány IX. fejezete foglalkozik az önkormányzatokkal, elég részletesen ahhoz, hogy jelentõs változást alkotmánymódosítás nélkül ne lehessen velük kapcsolatban végrehajtani. Az önkormányzati törvény módosításához pedig kétharmados többségre van szükség. Az önkormányzati rendszert tehát igen erõs kettõs sánccal védi a jog, s ennek megváltoztatásában egyértelmûen a törvényhozás, nem pedig a végrehajtó hatalom a politikai kezdeményezõ fél. Vajmi kevés esély látszik arra, hogy a törvényhozásban a megfelelõ többség kialakuljon: amíg ez az esély hiányzik, ugyanolyan fölösleges a reformot erõltetni kormányoldalról, mint amilyen hiábavalóság volna magának a törvényhozó hatalmi ágnak a konkrét reformjára részletes javaslatokat kidolgozni. Ettõl persze még el lehet tûnõdni amúgy közéletileg azon, hogy miképpen lehetne a legfontosabb politikai alapelveket egyáltalán kiválasztani, illetve fontossági sorrendjükben megegyezni, s valamilyen koherens koncepcióba tömöríteni õket. Föltehetõen fontosnak találnánk a demokratikus önkormányzás elvét (beleszólás a közösségi döntések bizonyos – nem feltétlenül mindenütt azonos – körének meghozatalába), az identitás és a történetiség elvét (tájegységek, hagyományok, együttmûködõ közösségek), az ésszerûség, a hatékonyság és a szubszidiaritás elvét (milyen feladatot milyen szinten érdemes, célszerû, ésszerû ellátni, milyen erõforrásokból), valamint a politikai rendszer más intézményeivel való kapcsolatok konzisztenciájára vonatkozó elvet (például hogy ne az aktuális kormányzati kapcsolatoktól függjön, hogy az autópálya vagy vasútvonal merre kanyarodik: az egyik várost kihagyja, a másikat érinti; vagy hogy a polgármesteri tisztség összeférhetõ-e a képviselõi tisztséggel). Bizonyosan zsákutca, ha kizárólag egyetlen elvre figyelünk, pláne ha az adott elv egyetlen forrás minél alaposabb megcsapolásának technikáját támasztja alá, mint a regionalizmusról vallott aktuális uniós eszmékhez és belõlük levezetett direktívákhoz igazított reformjavaslatok esetében.

88

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

Á

L L A M R E F O R M

?

5. Összegzés Államreform tehát nincs és nem is lehetséges; ellenben a politikai rendszer egyes részleteinek, valamint az állam és a társadalom közös intézményeinek megváltoztatásán érdemes elgondolkodni. Az elõbbi területen szigorúan az elmúlt másfél évtized politikai tapasztalataiból kell kiindulni; az utóbbin pedig rigorózus közpolitikai elemzésekre van szükség. Mindenekelõtt abban kéne egyetérteni, hogy hol és mit volna ésszerû és helyes megváltoztatni, azaz hol vannak olyan problémák, amelyek minden politikai erõt kellemetlenül érintenek; majd abban kellene megállapodni, hogy egyáltalán kinek kell egyetértenie. Amíg ezek a feltételek hiányoznak, valódi reformnak sem értelme, sem lehetõsége nincs. Az aktuális kormány, azaz a végrehajtó hatalom politikai feje természetesen megteheti, s politikai programja alapján meg is kell tennie, hogy különbözõ közpolitikai célokat tûz ki és azokat igyekszik elérni – más kérdés, hogy mennyire megalapozottan. Ez azonban nem államreform. Az államreform retorikája gyakran azt látszik leplezni, hogy bár a kormány által kezdeményezett reformlépések imitt-amott a politikai rendszer alapjait is érintik (az önkormányzati rendszert, az iskolai autonómiát, a közigazgatási rendszer egyes kulcselemeit), de neki erre mint az államot „irányító” politikai vezetésnek fölhatalmazása van. Nem véletlen, hogy az ellenzék minderre védekezõ és élbõl elutasító politikával reagál. Ez persze nem szerencsés helyzet, ha a változtatások szükségességét tartjuk szem elõtt; de a politikai felelõsség mindenképpen azoké, akik a helyzetet megteremtik, s eltorlaszolják az utat a valódi reform elõl.

89

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Pesti Sándor A KORMÁNYZATI REFORM A választási kampány során nagy hangon beharangozott, fiókban lapuló (?) reformtervezetek közül ez idáig egyedül a kormányzat mûködési és szervezeti rendjének valóban jelentõs változásokat hozó reformja látott napvilágot, és realizálódott különbözõ jogszabályok formájában. Talán nem számít nagyképûségnek, ha kifejezésre juttatom meglepõdésemet és bizonyos fokú örömömet azzal kapcsolatban, hogy az eddig elfogadott reformintézkedések mind a fõ csapásirányokat, mind az egyes konkrét intézkedéseket illetõen jelentõs részben megegyeznek az általam készített, és az idei Politikai Évkönyvben megjelentetett kormányzati reformtervezettel. Az pedig különösen pikáns, hogy a reform gerincét jelentõ jogállási törvény parlamenti vitájában a szocialisták vezérszónoka, Wiener György deklarálta is: „A jelenlegi változtatás azt fejezi ki, hogy határozott, erõteljesebb politikai kormányzásra van szükség.” Amely megközelítésmód jóval közelebb áll az általam kidolgozott koncepcióhoz, aki a Polgári Kormányzás 2006 vonatkozó munkacsoportjának vezetõje voltam, mint Sárközy Tamás elgondolásához, aki folyamatosan a kormányzati tevékenység depolitizálását, deprezidencializálását és a szakmai jelleg erõsítését hangsúlyozza. A kormányzati reform ez idáig elsõsorban a következõ jogszabályokban és egyéb jogi normákban öltött testet: 2006. évi LIV. Törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról; 2006. évi LVII. Törvény a központi államigazgatási szervekrõl, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról; 1073/2006. (VII.26.) kormányhatározat a Kormány ügyrendjének módosításáról; 1068/2006. (VII,13.) kormányhatározat a Kormány kabinetjeirõl; 1069/2006. (VII.13.) kormányhatározat a kormányzati (köz)alapítványok felülvizsgálatáról; 160/2006. (VII.28.) kormányrendelet a Miniszterelnöki Hivatalról, valamint a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter feladat- és hatáskörérõl; 130/2006. (VI.15.) kormányrendelet a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségrõl; 1062/2006. (VI.15.) kormányhatározat a fejlesztéspolitikáért felelõs kormánybiztos kinevezésérõl és feladatairól, illetve ennek módosítása az 1072/2006. (VII.24.) kormányhatározat által; 3/2006. (VI.22.) miniszterelnöki rendelet a fejlesztéspolitikáért felelõs kormánybiztos szervezetirányító jogkörérõl, illetve ennek módosítása a 6/2006.(VII.25.) miniszterelnöki rendelet által; 1064/2006. (VI.29.) kormányhatározat a Nemzeti Fejlesztési Tanács

90

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

létrehozásáról; 1065/2006. (VI.29.) kormányhatározat a fejlesztéspolitika megvalósításával összefüggõ egyes szervezeti kérdésekrõl; 1061/2006. (VI.l5.) kormányhatározat az államreform elõkészítésével és megvalósításával összefüggõ egyes szervezeti és személyi kérdésekrõl; 2/2006. (VI.22.) miniszterelnöki rendelet az államreform elõkészítõ munkáinak operatív irányításáért felelõs kormánybiztos szervezetirányító jogkörérõl; 2118/2006. (VI.30.) kormányhatározat az államháztartás hatékony mûködését elõsegítõ szervezeti átalakításokról és az azokat megalapozó intézkedésekrõl; 2131/2006. (VII.26.) kormányhatározat az igazgatási és igazgatás jellegû tevékenységet ellátó központi költségvetési szerveknél foglalkoztatottak létszámáról. A reform fõ célkitûzései a kormányzati szervezetrendszer hatékonyabbá, olcsóbbá, centralizáltabbá, az összkormányzati szempontokat jobban érvényesítõvé tétele, a miniszterelnök hatalmának további növelésével és – mint láttuk – a kormányzás politikai aspektusának erõsítésével.

* A legfontosabb, legátfogóbb változtatásokat tartalmazó jogszabály a központi államigazgatási szervekrõl, valamint a kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló, teljesen új törvény, ami az 1997-es jogállási törvényt váltotta fel. Maga Wiener György fogalmaz így: „Noha látszólag csak egy egyszerû, az államigazgatás központi szervezetével foglalkozó törvényjavaslat fekszik elõttünk, valójában átfogó szabályozási anyaggal foglalkozunk, olyan törvényjavaslattal, amely meghatározó jelentõségû lesz a következõ évek, netán évtizedek számára is.” Éppen ezért nevezhetõ példátlannak a magyar parlamentarizmus elmúlt 16 éves történelmében, hogy egy ilyen súlyú, 81 szakaszból álló, és az egész kormányzati szervezetrendszert átfogóan szabályozó novellát – vagy ahogy a törvényjavaslat indoklása nevezi, kódexet – érdemi vita nélkül fogadjon el az országgyûlés. A törvényjavaslat végsõ változatát mindössze néhány órával a plenáris tárgyalás elõtt kapták meg a képviselõk, így legtöbbjük úgy szavazott róla, hogy el sem olvasta, és a téma ellenzéki felelõseinek is csak a felületes átfutásra volt ideje, így módosító indítványok kidolgozása és benyújtása fel sem merülhetett. A törvényjavaslatot egyébként formailag Gyurcsány Ferenc, Lendvai Ildikó és Kuncze Gábor nyújtotta be, képviselõi önálló indítványként. A miniszterelnök mondta el az expozét 45 perces idõkeretben, de a felszólalás szinte egyáltalán nem érintette magát a törvényjavaslatot, abból a néhány mondatból pedig, amit próbált mondani róla, az derült ki, hogy még nagy vonalakban sem ismerte annak tartalmát. A törvény legfontosabb elemei a következõk:

91

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

1. Részletezi és pontosítja a miniszterelnök közjogi státusával kapcsolatos egyes kérdéseket. Elõször deklaráltatik törvényi szinten, hogy „a miniszterelnök a Kormány programjának keretei között meghatározza a Kormány politikájának általános irányát”. (Az indoklás pedig ehhez hozzáteszi, hogy a kormányprogram az Alkotmány 33.(3) szakasza alapján a miniszterelnök személyéhez kötõdik.) A 2004. augusztusi rossz tapasztalatokon okulva, és az Alkotmánybíróság 55/2004. (XII.13.) határozatát alapul véve az új törvény pontosítja a miniszterelnök lemondásának körülményeit. Egyértelmûen rögzíti, hogy a miniszterelnök megbízatása a lemondás benyújtásával szûnik meg, a lemondás érvényességéhez elfogadó nyilatkozat nem szükséges. Egyértelmûvé teszi továbbá, hogy ha a miniszterelnök ellen bizalmatlansági indítványt nyújtanak be, õ az indítvány feletti szavazás lezárultáig nem mondhat le (ezáltal a parlamenti többség bizalmát már nem élvezõ miniszterelnök nem hosszabbíthatja meg a hatalmát ügyvezetõ miniszterelnökként). Rögzíti továbbá a törvény az ügyvezetõ miniszterelnöki megbízatás megszûnésének okait, valamint helyettesítésének kérdését. Ebbe a részbe azonban belekerült egy vitatható, alkotmányosan aggályos bekezdés is. A törvény szerint ugyanis: „A miniszterelnökkel szemben bizalmatlansági indítvány benyújtását bármely országgyûlési képviselõ kezdeményezheti. A kezdeményezést az Országgyûlés elnökének be kell jelenteni.” Az Alkotmány 39/A. szakasz 1. bekezdésében pedig ez áll: „A képviselõk legalább egyötöde a miniszterelnökkel szemben írásban – a miniszterelnöki tisztségre jelölt személy megjelölésével – bizalmatlansági indítványt nyújthat be.” A két bekezdés ugyan nem ugyanarra az aktusra vonatkozik (az elsõ csupán az aláírásgyûjtés megkezdésére), de félreértésekre adhat okot, hogy az egyik aktus csak a jogállási törvényben, míg a másik csupán az Alkotmányban szerepel. Ráadásul én semmi értelmét nem látom az új szabályozásnak, az indoklásból sem világos számomra, hogy miért kell a kezdeményezést a házelnöknek bejelenteni. 2. Mint az 1997-es jogállási törvényhez képest kibõvített cím is mutatja, a jogszabály 16 évvel a rendszerváltás után végre törvényi szinten szabályozza a kormányzati szervezetrendszer legfontosabb intézményeit (minisztériumok, Miniszterelnöki Hivatal, kabinetek, kormánybizottságok, kormányhivatalok, központi hivatalok). 3. Több területen fontos terminológiai tisztázást hajt végre. Ezek közül a legfontosabbak: – Megalkotja a központi államigazgatási szervek zárt tipológiáját. Ennek keretében az eddigi 13 országos hatáskörû szervet 4-re csökkenti – kormányhivatal elnevezéssel –, a többit tárcafelelõsségi körbe sorolja (központi hivatalok).

92

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

– Részletesen definiálja, és egymástól pontosan elhatárolja az irányítás és a felügyelet fogalmát. 4. A törvény talán legnagyobb vitákat kiváltó eleme a minisztériumok vezetõi struktúrájának átalakítása. Ennek lényege, hogy megszûnik az eddigi politikai államtitkár – közigazgatási államtitkár dichotómia, és a miniszter teljes jogkörû helyettesévé a jelzõ nélküli államtitkár válik, akibõl ezentúl minden minisztériumban csak egy lehet (a Miniszterelnöki Hivatalt kivéve, ahol maximum négy). Az eddigi jogszabályokban a közigazgatási államtitkárok számára megállapított feladat- és hatásköröket a miniszterhez telepíti (és nem az államtitkárhoz). Az eddigi helyettes államtitkárokat az új törvény szakállamtitkárnak nevezi, és minisztériumonként maximum öt mûködését engedélyezi. Fontos változás, hogy ezentúl a szakállamtitkárok megbízatása a többi állami vezetõhöz hasonlóan a kormány megbízatásához kötõdik, jogállását, megbízatásának keletkezését és megszûnését a törvény az államtitkárral analóg módon szabályozza. Ezzel tehát a jogszabály azt deklarálja, hogy az államtitkárok és a szakállamtitkárok egyaránt politikai kinevezettek, a patronázspozíciók részei. Szemben sokak véleményével, én az új struktúrát becsületesebbnek és korrektebbnek tartom, mint az eddigi álszent szabályozást, amely köszönõ viszonyban sem volt az empirikus valósággal. Tetszetõsen hangzik persze, hogy nem a jogszabályokat kellett volna a gyakorlathoz igazítani, hanem éppen fordítva, csakhogy meggyõzõdésem szerint ez merõ illúzió. A Századvégben megjelent, patronázsról szóló tanulmányomban Németország, Franciaország és Anglia példáján részletesen, jogszabályokkal és a politikai gyakorlat empirikus adataival alátámasztva mutattam be, hogy a nyugati demokráciákra általánosan jellemzõ, hogy a vezetõ kormányzati pozíciókban a politikai lojalitás legalább olyan fontos, mint a szakmai rátermettség (a két szempont egyáltalán nem zárja ki egymást), és a minisztériumok vezetõ tisztségviselõi döntõen politikai kinevezettek, akik a kormányváltást követõen nagy részben kicserélõdnek. És ezek a tendenciák, a politikai patronázspozíciók köre inkább erõsödik, semmint gyengülne.1 Tegyük mindehhez hozzá, hogy azért a törvény több pontja is hangsúlyozza a szakállamtitkári pozíciónak a többi állami vezetõhöz viszonyított szakmaibb jellegét. Így – a miniszterrel és az államtitkárral szemben – nem lehet országgyûlési képviselõ, kötelezõ elõfeltétel a (jogi, közgazdasági vagy szakirányú) egyetemi végzettség, és csak adott szakterületek irányítására nevezhetõ ki, funkcionális (gazdálkodási, üzemeltetési, humánpolitikai) tevékenységre nem.

1 PESTI Sándor: Politikusok és köztisztviselõk viszonya, politikai patronázs a nyugat-európai demokráciákban, Századvég 2004/2., 107–145.

93

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Végül jegyezzük meg, hogy eddig is indoklás nélkül lehetett felmenteni a helyettes államtitkárokat (sõt még a fõosztályvezetõket is!), és a közigazgatási személyzet direkt politikai befolyásoltságát a zárt–nyílt közszolgálat dichotómiájában vizsgálva a szabályozás általában is alapvetõen nyílt rendszerû volt, amely a zárt rendszernek inkább csak a szimbólumait vette át. Tehát az új szabályozás nem is jelent olyan diametrális változást, mint ahogy egyesek beállítják.2 5. A törvény célul tûzi ki a minisztériumok szervezeti és mûködési rendjének egyszerûbbé, hatékonyabbá és olcsóbbá tételét. E körben talán a legfontosabb, hogy a törvény egyértelmûen kimondja: „A minisztérium a miniszteri kabinetre, fõosztályokra és titkárságokra, a fõosztály osztályokra tagozódik.” Az összes többi – jogszabályokban eddig sem szereplõ – szervezeti forma (fõcsoportfõnökség, fõigazgatóság, hivatal, iroda stb.) megszûnik. A titkárság elnevezést is kizárólag az állami vezetõk tevékenységének ellátását segítõ, adminisztratív egységek viselhetik, és megszûnnek az önálló osztályok is. Ezeknek a rendelkezéseknek azért van nagy jelentõségük, mert az elmúlt években rendkívül heterogénné, szinte átláthatatlanná váltak a minisztériumokban a szervezeti szintek és elnevezések. Ez igen komoly zavarokat okozott a minisztériumok közötti együttmûködésben, sokszor nem tudták az egyes minisztériumokban, hogy a társminisztériumban ki van velük egy szinten, kinek ki a partnere. Kiiktatja az új jogszabály az 1997-es jogállási törvény azon passzusát, mely szerint: „A Kormány az államigazgatási szervnél kormányzati feladatokat ellátó személynek államtitkári, a miniszterelnök pedig helyettes államtitkári illetményt, illetõleg juttatásokat biztosíthat.” Ez tette lehetõvé, hogy a kormányzati szervezetrendszeren belül a ténylegesen államtitkári, helyettes államtitkári pozíciót betöltõk sokszorosa részesült az állami vezetõket megilletõ juttatásokban. A jelenlegi törvény csak a négy kormányhivatal vezetõjének biztosít államtitkári illetményt és juttatásokat, illetve a helyetteseik számára szakállamtitkári illetményt, és az összes eddigi, kormányrendeletben, kormányhatározatban, valamint miniszterelnöki rendeletben biztosított jogosultságot megszünteti. Szigorú keretek közé szorítja a törvény a kormánybiztosok és a miniszteri biztosok kinevezését és mûködését. Az állami vezetõkön túl maximum három, díjazásban részesülõ kormánybiztos tevékenykedhet egyszerre a kormányban, legfeljebb két évig. Miniszteri biztos pedig csak a minisztérium állományába tartozó személy lehet (egyszerre maximum kettõ, legfeljebb hat hónapra), aki azonban tevékenységéért külön díjazásban nem részesül.

2

Lásd errõl részletesen GAJDUSCHEK György: Szakértelem és/vagy politika. A magyar közszolgálat jogi és empirikus elemzése, Politikatudományi Szemle 2005/2., 111–135.

94

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

Az összes többi, mondvacsinált kormánymegbízotti, kormánymeghatalmazotti stb. pozíció végleg megszûnik. Persze azt azért lehetõvé teszi a törvény, hogy a miniszterelnök „diplomáciai, személyes tanácsadói feladatok vagy egyéb eseti jellegû feladat ellátására megbízást adjon”, és e téren semmilyen megkötést nem tartalmaz, sõt az indoklás külön kiemeli, hogy „a juttatási-javadalmazási problémákra a politikai tanácsadói vagy fõtanácsadói kinevezés adhat megoldást”. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kormány deklarált célja a miniszteri kabinetek megerõsítése, öszszességében a költségcsökkentés egyáltalán nem garantált. (Sárközy Tamás szakmai koncepciójában egyébként a minisztériumi apparátusok 2%-ában javasolta maximálni a politikai tanácsadók és fõtanácsadók létszámát, ez azonban nem került bele a törvénybe.) A kormányzati struktúrát egyszerûbbé, hatékonyabbá és olcsóbbá tévõ intézkedések közé tartozik még a tárca nélküli miniszterek számának limitálása (maximum a minisztériumot vezetõ miniszterek egyötöde), a minisztériumi háttérintézmények számának radikális csökkentése (részben összevonás, részben megszüntetés révén), a kormány által létrehozott közalapítványok létjogosultságának és tevékenységének felülvizsgálata, valamint a területi közigazgatási (dekoncentrált) szervek redukálása (összevonással, illetve a megyei szint regionálisra emelésével). 6. A törvény több intézkedése tükrözi a miniszterelnök súlyának további növelésére, a kormányzati centralizációra, az összkormányzati szempontok erõsítésére irányuló kormányzati szándékot. A már idézett törvényi szakasz a miniszterelnök kormányzati politikát meghatározó iránykijelölési jogáról teremti meg ezen törekvések elvi alapját. Ezzel összefüggésben törlik az 1997-es jogállási törvény azon passzusát, mely szerint: „A miniszter a jogszabályban elõírt feladat- és hatáskörében önállóan jár el és ezért felelõsséggel tartozik.” A helyébe a következõ megfogalmazás lép: „A miniszter a Kormány általános politikájának keretei között vezeti a minisztériumot.” Ezzel tehát lényegében a jogalkotó a miniszteri felelõsség elvének megszüntetését deklarálja, miközben az Alkotmány vonatkozó passzusát – 39(2) – érintetlenül hagyja. A jogszabály külön alfejezetben tárgyalja a Miniszterelnöki Hivatal feladat- és hatásköreit. Kimondja, hogy a hivatal a miniszterelnök munkaszerve, tevékenységét a miniszterelnök irányítja, és az SZMSZ-ét is õ adja ki. Fõ funkciói: közremûködik a kormány társadalmi-gazdasági stratégiájának kialakításában; a kormány és a miniszterelnök döntéseinek, valamint a kormányprogram célkitûzéseinek megfelelõen gondoskodik a kormányzati tevékenység stratégiai irányításáról és összhangjának biztosításáról, a döntés-elõkészítésben az összkormányzati érdekek érvényesítésérõl.

95

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Ezen funkciók hatékonyabb érvényesítése érdekében a kormányügyrend módosítása elõírja, hogy az egyes minisztériumokban megszületõ elõterjesztéseket, jogszabálytervezeteket még a tárcakörözés elõtt az elõterjesztõnek meg kell küldenie egy, a Miniszterelnöki Hivatalban létrehozott munkacsoporthoz, amely dönt az elõterjesztés közigazgatási egyeztetésre bocsátásáról. A munkacsoport vezetõje a MeH-Kormányiroda vezetõje, tagjai pedig a kancelláriaminiszter, a miniszterelnököt helyettesítõ miniszter (jelenleg a szociális és munkaügyi miniszter), az igazságügyi és rendészeti miniszter, valamint a pénzügyminiszter által kijelölt vezetõk. A döntés szempontjai: a kormányprogrammal való összhang, az idõszerûség, valamint a jogi, szakmai és pénzügyi feltételek megléte. Szintén az összkormányzati szempontok erõsítését, és a miniszterelnök hatalmának növelését szolgálja, hogy az új jogállási törvény értelmében minden minisztériumi SZMSZ-t jóvá kell hagyatni a kormányfõvel, benne a minisztériumok – szervezeti egységekre lebontott – létszámkeretét is. Ugyanez a helyzet a kormányhivataloknál. A szakállamtitkárokat ezentúl a miniszterelnök nevezi ki (elõdeiket, a helyettes államtitkárokat az illetékes miniszter), és ezt a lehetõséget az Alkotmány módosítása az államtitkárok esetében is megteremti a kormányfõ számára (noha a jogállási törvény egyelõre továbbra is a köztársasági elnök kompetenciájában hagyja). Túllépve immáron a jogállási törvényen, ugyancsak a fentebb említett célokat szolgálja az új kormányügyrend azon rendelkezése, mely szerint a törvényjavaslatokhoz benyújtott módosító és kapcsolódó módosító javaslatokkal, valamint a képviselõi önálló indítványokkal kapcsolatos kormányzati álláspontról a kormány dönt, és nem az illetékes minisztérium, mint eddig. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy itt is becsúszott egy súlyos kodifikációs hiba, a „képviselõi önálló indítványok” helyett „képviselõi módosító indítványok” szerepel a szövegben.) Szintén az összkormányzati szempontok erõsítése, a kormányzati centralizáció érdekében hozta létre a kormány azokat a testületeket, intézményeket, amelyek életre hívását külön sajtótájékoztató keretében jelentette be a miniszterelnök május 31-én, és azóta is a média érdeklõdésének középpontjában állnak. Ilyen testület az Államreform Bizottság. A létrehozásáról és feladatkörérõl rendelkezõ kormányhatározat szerint a testület javaslattevõ, véleményezõ, döntés-elõkészítõ szervként funkcionál az állam mûködésében, a közszolgáltatások jelentõs területein – mindenekelõtt az önkormányzati rendszerben, a közigazgatásban, az egészségügyben, az oktatásban és a nyugdíjrendszerben – végrehajtandó mélyreható reformokat illetõen. A bizottság nem csupán az átfogó stratégiákra tesz javaslatokat, de konkrét elõterjesztéseket is generálhat, továbbá a kormányhoz történõ benyújtást megelõzõen véleményezi az egyes minisztériumok elõterjesztéseit, sõt az elfogadott jogszabályok végrehajtásának ellenõrzése is a feladatkörébe tartozik.

96

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

Gondoskodik továbbá az egyes reformlépések és a kormányzati munka egészének összhangjáról, a reformok társadalmi hatásainak felmérésérõl, valamint azok összehangolt kommunikációjáról. Az egyes elõterjesztések, jogszabálytervezetek kodifikációja azonban megmarad az illetékes minisztériumok kompetenciájában. Némi leegyszerûsítéssel tehát az Orbán-kormány alatt mûködõ STRATEK (Stratégiai Elemzõközpont) és a Kormányzati Referatúrák feladatköreit látja el. Az Államreform Bizottság elnöke a miniszterelnök, alelnöke pedig az államreform elõkészítõ munkáinak operatív irányítására, a bizottság munkájának szervezésére kinevezett kormánybiztos (Draskovics Tibor). A bizottság további tagjai: a miniszterelnököt helyettesítõ miniszter (a szociális és munkaügyi miniszter), a kancelláriaminiszter, a pénzügyminiszter, az igazságügyi és rendészeti miniszter, a Miniszterelnöki Hivatal koalíciós koordinációért felelõs államtitkára, valamint a miniszterelnök által felkért személyek (számuk nincs korlátozva). A kormánybiztos politikai súlyát mutatja, hogy a kormányülések állandó meghívottja, meg kell továbbá hívni a Gazdasági Kabinet és a Fejlesztéspolitikai Kabinet ülésére a feladatkörét érintõ elõterjesztések megtárgyalásakor. (Ez utóbbit aztán a vonatkozó jogszabály Fejlesztéspolitikai Irányító Testületnek hívja, az 1061/2006. [VI.15.] kormányhatározatot azonban elfelejtették ennek megfelelõen módosítani.) A fejlesztéspolitika területén számos új testület, intézmény jött létre, melyek pontos kompetenciája, egymáshoz való viszonya a kívülálló számára (és talán nem csak a kívülálló számára) rendkívül nehezen átlátható. Elõször is a kormány kétéves idõtartamra kinevezett egy kormánybiztost (Bajnai Gordon) az országos szintû fejlesztéssel, fejlesztési tervezéssel és programozással kapcsolatos kormányzati tevékenység irányítására. A kormánybiztos feladatkörében elõterjesztéseket készít a kormány részére, elõzetesen véleményezi a minisztériumok fejlesztéspolitikai tárgyú elõterjesztéseit, valamint összehangolja a minisztériumok és a központi közigazgatási szervek országos szintû fejlesztéssel, fejlesztési tervezéssel és programozással kapcsolatos tevékenységét. Állandó meghívottja a kormányüléseknek és az Államreform Bizottságnak. Ezen túlmenõen a kormány rendeletben létrehozta a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget (NFÜ) a hosszú- és középtávú fejlesztési és tervezési feladatok ellátására, az EU pénzügyi támogatásainak igénybevételéhez szükséges tervek, operatív programok elkészítésére, valamint e támogatások felhasználásához szükséges intézményrendszer kialakítására. Az NFÜ tulajdonképpen a megszüntetett Nemzeti Fejlesztési Hivatal jogutóda, továbbá – az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) kivételével – átveszi az eddig az egyes minisztériumokhoz tartozó, operatív programokat kidolgozó, mûködtetõ irányító hatóságok feladatkörét és személyi állományát. Sajátos

97

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

megoldás, hogy míg maga az ügynökség a kancelláriaminiszter irányítása alatt mûködik, addig az ügynökség elnökének tevékenységét a fejlesztéspolitikai kormánybiztos irányítja. Az NFÜ feladatkörében egyebek mellett elkészíti az ország átfogó fejlesztési tervét és a nemzeti fejlesztési terveket; segíti az országos szintû fejlesztéssel, fejlesztési tervezéssel és programozással kapcsolatos kormányzati feladatok összehangolását; elkészíti az operatív programokat, szervezi azok végrehajtását és monitoringrendszerét, koordinálja a feladathoz kapcsolódó uniós és hazai költségvetési források felhasználását. Egy másik kormányhatározat ugyanakkor a II. Nemzeti Fejlesztési Terv és az operatív programokhoz kapcsolódó tervezési, a végrehajtást nyomon követõ és értékelõ tevékenység megalapozására, a minisztériumokban történõ tervezési tevékenység összehangolására Tervezési Operatív Bizottságot (TOB) hoz létre, melynek elnöke a fejlesztéspolitikai kormánybiztos, tagjai között pedig az NFÜ és az irányító hatóságok vezetõin kívül a minisztériumok ágazati tervezéssel, stratégiaalkotással foglalkozó szakértõi is megtalálhatók. Ez a TOB aztán az egyes operatív programok elkészítésére létrehoz egy-egy albizottságot Operatív Program Tervezési Koordinációs Bizottság (OPTKB) néven, melynek vezetõje ugyan az NFÜhöz tartozó irányító hatóság vezetõje, tagjai között azonban szintén ott vannak az adott operatív programban érintett ágazatért felelõs minisztériumok képviselõi, a Pénzügyminisztérium és a Fejlesztéspolitikai Irányító Testület által delegált személy mellett (utóbbiról is mindjárt lesz szó). Az egyes operatív programok mellett aztán monitoringbizottságok mûködnek, melyek elnökei látják el ezek folyamatos szakmai felügyeletét, és ugyanakkor tagjai az ugyanezen kormányhatározat által létrehozott, a fejlesztéspolitika területén hozandó kormányzati döntések megalapozott elõkészítését szolgáló, javaslattevõ, véleményezõ, koordináló szervnek, a Fejlesztéspolitikai Irányító Testületnek (FIT). A FIT elnöke is a miniszterelnök, tagja még az elõbb említett bizottsági elnökök mellett a fejlesztéspolitikai kormánybiztos, és állandó meghívottként részt vesz a testület ülésein az államreformért felelõs kormánybiztos. (Bizottsági elnökké egyébként csupa volt miniszter lett kinevezve: Magyar Bálint, Németh Imre, Kolber István, Baja Ferenc, Burány Sándor.) A FIT többek között megtárgyalja és véleményezi az ország fejlesztéspolitikai stratégiáját, a fejlesztéspolitikai tárgyú kormányzati elõterjesztéseket, az Államreform Bizottság fejlesztéspolitikát érintõ dokumentumait, az operatív programokat, az azok végrehajtását szolgáló akcióterveket, a kiemelt fejlesztések körét, az operatív programok kiemelt projektjeit, az NFÜ által kialakított pályázati elbírálási szempontokat, pályázati mechanizmusokat stb.

98

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

És még mindig nincs vége. Egy újabb kormányhatározat rendelkezik a Nemzeti Fejlesztési Tanács létrehozásáról. Ennek is a miniszterelnök az elnöke, alelnöke pedig a FIT alelnöke (Magyar Bálint). Tagjai a regionális fejlesztési tanácsok hét képviselõje, a Gazdasági és Szociális Tanács által delegált hét személy, valamint a miniszterelnök által felkért öt tekintélyes fejlesztéspolitikai szakember (Detrekõi Ákos, Láng István, Chikán Attila, Rechnitzer János, Kemény István). Állandó meghívottak a miniszterek és a FIT tagjai. A tanácsadó testület évente legalább háromszor ülésezik, és értékeli a fejlesztéspolitikai célok megvalósulását, nyomon követi az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepcióban, valamint a Nemzeti Fejlesztési Tervben rögzített célok teljesülését, javaslatot tehet a kormány részére a fejlesztési tervek módosítására. Némi leegyszerûsítéssel tehát a FIT kontrollálja és véleményezi az NFÜ tevékenységét, míg a Nemzeti Fejlesztési Tanács kontrollálja és véleményezi a FIT tevékenységét. Hát, valahogy így… Nyilván a gyakorlat fogja kikristályosítani ennek a hallatlanul bonyolult rendszernek a mûködését, az újonnan létrehozott szervek kompetenciaviszonyait, és a minisztériumokkal történõ konkrét együttmûködési formáit, hatáskörmegoszlásait. Ki kell még térni azokra az aggodalmakra, melyek szerint csökkenti a végrehajtó hatalom parlamenti kontrolljának lehetõségét, csorbítja a parlamentnek felelõs kormány elvét az a tény, hogy a nagyhatalmú kormánybiztosok nem vonhatók politikai felelõsségre, nem interpellálhatók, kinevezésük elõtt nem kell õket az illetékes bizottságoknak meghallgatni, és mûködésük során nem kötelezhetõk rendszeres parlamenti beszámolásra. A kormány ügyelt arra, hogy jogilag támadhatatlan legyen a státusuk. Tevékenységüket a miniszterelnök irányítja (a miniszterekét a kormány!), az Államreform Bizottság és a Fejlesztéspolitikai Irányító Testület elnöke szintén a kormányfõ, és noha személyesen vagy képviselõik útján részt vesznek a kormányzati döntéshozatal összes fontos grémiumában, de csupán tanácskozási jog illeti meg õket, szavazati jog nélkül. Politológiai értelemben azonban, tehát a kormányzati döntéshozatalban betöltött tényleges súlyukat tekintve valóban jobban megfelelt volna a parlamentáris kormányzás szellemének, ha miniszteri (mondjuk államminiszteri) pozícióban tevékenykednek. Szerencsés lett volna továbbá, ha a kormánytöbbség elfogadja az ellenzék fejlesztéspolitikát ellenõrzõ parlamenti eseti bizottság megalakítására vonatkozó kezdeményezését. (A legújabb hírek szerint elképzelhetõ, hogy a kritikák hatására a kormánybiztosok tárca nélküli miniszteri posztot kapnak.) A május 31-i miniszterelnöki sajtótájékoztató harmadik témája a minisztériumok funkcionális-kiszolgáló tevékenységének centralizálásával foglalkozott. Az ekkor felvázolt koncepció szerint a minisztériumok ezen részlegei (pénzügy, számvi-

99

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

tel, kontrolling; humánerõforrás, szervezetfejlesztés; informatika, ügyvitel; vagyonkezelés, gondnokság) mind megszûnnének, és egy újonnan létrehozott, a Miniszterelnöki Hivatalba integrált szervezet végezné õket (Kormányzati Szolgáltató Központ). Amikor azonban rá két hónapra Gyurcsány Ferenc egy újabb sajtótájékoztató keretében bemutatta az új intézmény vezetõjét (Szetey Gábor), már az derült ki, hogy a szervezet kompetenciája csupán a személyzeti és a közszolgálati szerkezetátalakító döntésekben való közremûködésre korlátozódik, ennek megfelelõen a neve is átalakul Kormányzati Személyügyi Központra. Fõ feladatai tehát a versenyszférához hasonlatos teljesítményértékelési rendszer kidolgozása és a központi közigazgatás átalakításában való részvétel (utóbbi, mint említettük, az Államreform Bizottságnak is a feladatkörébe tartozik). Egy június végi, a központi költségvetési szervezetrendszer átalakításáról rendelkezõ kormányhatározat azonban a centralizáció jegyében létrehoz egy újabb szervezetet a Miniszterelnöki Hivatalban a minisztériumok informatikai feladatainak ellátására (Elektronikus Közszolgáltatások Központja), melybe beolvad az eddig különbözõ minisztériumok alá tartozó Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal, Távközlési Szolgálat, Kormányzati Frekvenciagazdálkodási Hivatal és Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Intézet is. Ezen kívül a már eddig is létezõ Központi Szolgáltatási Fõigazgatósághoz kerül a minisztériumok ellátási feladatainak nagy része, a rendezvényszervezés-protokoll, az oktatás, és az üdültetés, míg az ingatlanok vagyonkezelése és üzemeltetése a KVI-hez, a könyvelés pedig a Magyar Államkincstárhoz tartozik a jövõben. Szólnunk kell még azokról a – jobbára a módosított kormányügyrendben szereplõ – intézkedésekrõl, amelyek a jogalkotás színvonalasabbá tételét hivatottak szolgálni. Ezek körébe tartozik a már említett munkacsoport létrehozása a Miniszterelnöki Hivatalban. Ezen kívül elõírja az új ügyrend, hogy a tárcakörözés során az észrevételezési jogot szakállamtitkári szint alatti személy nem gyakorolhatja, a minisztériumok között fennmaradó nézetkülönbségekrõl pedig az illetékes minisztereknek – vagy államtitkároknak – az államtitkári értekezletet és/vagy a kormányülést megelõzõen kötelességük személyes egyeztetést tartani. (Itt is van egy koherenciazavar, mert míg az ügyrend új 32. pontja csak a kormányülés elõtt követeli meg az egyeztetést, az erre hivatkozó 49. pont már az államtitkári értekezlet elõtt is.) Abból következõen, hogy megszûnt a közigazgatási államtitkár pozíciója, értelemszerûen megszûnt a közigazgatási egyeztetés eddigi legfontosabb grémiuma, a közigazgatási államtitkári értekezlet is, és helyét az államtitkári értekezlet vette át. Az új testületet a Miniszterelnöki Hivatal kormányzati munka stratégiai irányítását

100

P

E S T I

S

Á N D O R

:

A

K O R M Á N Y Z A T I

R E F O R M

ellátó államtitkára hívja össze, szervezi és vezeti. Résztvevõi az államtitkárok, a Kormányiroda vezetõje, az államreformért felelõ és a fejlesztéspolitikai kormánybiztos, valamint állandó meghívottként a MeH kijelölt szakállamtitkára és a KSH elnöke. Ellentmondás, hogy míg az ügyrend szerint az államtitkári értekezlet kezdeményezheti az általa tárgyalt elõterjesztések megvitatását a Gazdasági Kabinet, az Államreform Bizottság, illetve a FIT által, addig az ezen testületek létrehozásáról szóló kormányhatározatok ezt kötelezõvé teszik számukra. Egyébként sem tisztázott egyértelmûen – legalábbis jogszabályi szinten – az államtitkári értekezlet és a kabinetek viszonya. Az viszont mindenképpen elõrelépés, hogy az új jogállási törvény nevesíti a kabinetek és a tárcaközi bizottságok fogalmát (utóbbit kormánybizottság néven), és elõírja, hogy azokat csak kormányhatározattal lehet létrehozni – ez a tárcaközi bizottságok esetében eddig teljesen esetleges volt. (Egyébként a kormánybizottság elnevezés nem a legszerencsésebb, mert ez a 80-as évek végén teljesen mást jelentett.) Rögzíti továbbá a törvény, hogy a kabinetek – törvény eltérõ rendelkezése hiányában – ügydöntõ jogkörrel nem rendelkeznek. Ez tehát azt is jelentheti, hogy nem idegen a kormánytól a kabinetek számára feles törvényben ügydöntõ jogkört biztosítani, ami komoly alkotmányos aggályokat vethet fel. A kormány három kabinetet hozott létre, amelyek – az eddigi gyakorlattal ellentétben – lefedik az összes minisztériumot (noha erre már az Orbán-kormány idején is volt törekvés): Gazdasági Kabinet (vezetõje a pénzügyminiszter), Nemzetbiztonsági Kabinet (vezetõje a kancelláriaminiszter) és Társadalompolitikai Kabinet (vezetõje a szociális és munkaügyi miniszter). Megszûnt viszont a Kormánykabinet. Végül, csak a miheztartás végett szögezzük le: nagyon fontosak a szervezeti kérdések, de még sokkal fontosabb, hogy kik irányítják ezen szervezeteket, és milyen célok, értékek szolgálatában teszik ezt.

101

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

Nemzetõrök igazoltatás közben (ÁBTL 4.3. HV 2/12)

A forradalom oldalán harcoló honvéd, a harckocsi tornyán nemzeti zászló és Kossuth-címer (ÁBTL 4.1. A-238)

102

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

E

S S Z É

Balázs Zoltán HOLMIK 3. Ásó A házépítés ásással kezdõdik. Mielõtt fölfelé indulhatnánk, mélyre kell hatolnunk. Mélység és magasság nem ellentétei, hanem kiegészítõi egymásnak, egyik sem az, ami, a másik nélkül. A magasabb, a fenségesebb elõtt nem azért hajol meg az ember, mert az összetöri, megalázza, megsemmisíti, hanem azért, hogy azt kiegészítse, teljessé tegye. Persze amikor ásunk, aligha ötlenek efféle fennkölt gondolatok az eszünkbe. Az ásás kemény munka, nemigen hagy idõt ilyesmire. A puha földnek is súlya van, váratlanul fölbukkanó, makacs gyökerek, rejtõzködõ kövek, kezelhetetlen omlások, iromba göröngyök nehezítik a munkát, miközben tûz a nap, fúj a szél, csikorog a jég, vagy éppen esik az esõ. Minden földmunka alapeszköze az ásó. Vágni, hasítani, lapátolni, egyengetni, törni, zúzni egyaránt lehet vele, persze nem egyforma hatékonysággal. De elsõsorban arra való, hogy a földet kimozdítsuk a helyérõl. Ehhez mindig egész ember kell: meghajolt gerinc, nyelet szorosan markoló kéz, és a fémlemezre nehezedõ láb. A föld kemény ellenfél: a vele való küzdelemben egész testünkkel meg kell kapaszkodnunk az eszközben. Az ásó ugyanolyan õsfegyver, mint a dárda. Csak míg a dárdával ember és állat ellen küzdünk, addig az ásóval a föld ellen. Mert a föld titkokat rejt és õriz. Nincs szüksége kapuõrre: olyan kapu, amely jól õrzi magát. Az emberi fajnak egyetlen természetes õsellensége maga a természet. A földmûvelés, amely az ásással kezdõdik, a természettel való harc kezdete. S ma, amikor gépeink elvégzik ennek a harcnak a nagyobbik felét, az ásóval a természet más dimenziói felé fordulunk. Az ásó most a régmúltat bontogatja, és az emberiség mûvelt része ujjong, ha egy-egy régen kihalt és érdektelen dinoszaurusz-fajtát fordít ki az ásó a földbõl: ez fontosabb, mint hogy kikelt-e a vetés. A Holdon és a Marson is ásunk. A teleszkópok az univerzum múltjában vájkálnak. Az asztronómia és az archeológia ambíciója ugyanaz: kiásni valamit a múltból, amit a kövek és a föld rejt elõlünk. Az ásó minden titkok kulcsa. S miközben már a világegyetem kezdetéig leástunk, s egész kontinenseket termõvé tett az ásó, rájöttünk arra is, hogy az ásó nem csak a természettel szembeni õsfegyver. A huszadik század ugyanis más ok miatt kétségkívül az ásó évszázada: ku-

103

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

E

S S Z É

bikusok, lágerlakók, sánc- és futóároképítõ-katonák milliói töltötték idejük jó részét földtúrással, sokszor lehetetlen körülmények között. Az a század egyszerre épített soha nem látott magasságokba érõ tornyokat, amelyek iszonyatos mennyiségû ásást követeltek meg, és soha nem látott mélységeket elérõ aknákat és furatokat. Kiaknáztuk magunkat. De bármilyen magasra érnek is tornyaink és felhõkarcolóink, s bármilyen látványosak is, a modern kor valódi jellegadó építménye a bunker. A fölfelé törekvés nem õszinte. Igazából nem azért ásunk, hogy meghajoljunk, és aztán kiegyenesedjünk és fölszeghessük a fejünket. A New York-i Szent Patrik katedrális furán eltörpül az õt körbevevõ felhõkarcolók mellett. Ám egyetlen felhõkarcoló sem mérhetõ össze vele, mihelyst belépünk az épületbe. A felhõkarcolók belülrõl nagyon kicsik. Nem különböznek a földbe ásott kunyhók léptékeitõl. A századik emeleten is magunkra zárjuk az ajtót. Elbújunk. Beássuk magunkat. A középkorban még hegyormokra épültek a várak: a fenyegetés elõl felfelé menekültek. Védelem csak fentrõl jöhet. Az ágyúk korától fogva a védelem a földben van, sáncok és fedezékek mögött. S minél nagyobb a fenyegetés, annál mélyebbre igyekszünk bújni, akkor is, ha a magasban vagyunk. Kafka utolérhetetlen tömörségû megfogalmazásával: „bábeli aknát ásunk”. S a harc is a föld alatt folyik. Furatok és ellenfuratok, vájatok és járatok keletkeznek. A gyõzelem titka: áskálódás, aláásás, aláaknázás. A föld népe lettünk, jobban, mint valaha. Nem törtünk ki a föld fogságából.

Bot Bot van furkós-, bunkós-, kampós-, szöges-, ásó-, koldus-, pásztor-, marsall-, fehér, séta- és föltehetõen még számos további fajta. A bottal lehet ütni, hadonászni, lehet rátámaszkodni, vele táncolni vagy a homokba rajzolni. A bot az az eszköz, amely még nem emeli ki az embert az állatvilágból, mégsem szégyelljük használni, sõt. Mára kiveszett a bottal való sétálás szokása. A bottal járás minden bizonnyal a középkorban nemesi kiváltságnak számító kardviselési jogból ered, s annak megszelídített, de rang- vagy elõkelõség-jelzõ szerepét megõrzõ változata. Demokratikus koroktól persze mi sem áll távolabb, mint az arisztokratikus idõk szimbólumainak méltánylása, amelyeket legföljebb különcségként tûr el, de komolyan vételére nem ad módot. Persze egyetlen társadalom, így a demokratikus sem lehet meg társadalmi különbségek és azok nyilvános érzékeltetése nélkül, s minél erõszakosabban nivellál az állam és a demokratikus érzület, annál bizarrabb és öncélúbb az elkülönülések 104

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

H

O L M I K

tartalma: divat, ízlés, szurkolótábor. De minden erõszakos egyenlõsítés ellenére – hála a demokráciát enyhítõ kapitalizmusnak – legalább néhány vonatkozásban megmarad a társadalom logikus és hasznos csoportokba történõ tagozódásának a szabadsága, például gazdagok és szegények között. Ma a vagyon kiváltságait élvezõ réteg a leginkább szemmel látható, csak persze társadalmi jelentõségét nem a bottal, hanem a felsõkategóriás autóval való járással jelzi. Ez kétségkívül sokkal alacsonyabbrendû, agresszívebb és számos tekintetben irritálóbb jelkép, mint a bot, mégis fontos. A vagyon arisztokráciájának azért az autó a jelképe, mert azzal a pénz és a vagyon dinamizmusát remekül ki lehet fejezni. A kapitalista típusú, vagyis a folytonos fölhalmozás révén való meggazdagodás lényegéhez tartozik a mozgás, a haladás, és a többiek, a többség legyõzése és elhagyása. Az autócsoda társadalmi szimbólum-értelme a megelõzés és otthagyás. A bot ezzel szemben nem az otthagyás, hanem a távolságtartás jelképe. A bottal megérintjük a másikat, kapcsolatot teremtünk vele, de ezzel együtt azt is kifejezzük, hogy nem kívánjuk ezt a kapcsolatot szorosra fûzni. A bot nem az általános és megkülönböztetés nélküli emberszeretet vagy -tisztelet jelképe, de nem is a közömbösségé, a lenézésé, az önzésé. A bot mint tárgy eredetileg fegyver, s mint ilyen, egyszerre szolgált védelmül – az ellenséget távoltartva – és támadó eszközként – az ellenséget elérve és legyõzve. Nem okvetlenül más emberekkel vívott harcra kell gondolni: a bot az állatvilággal szembeni legõsibb fegyver is. A koldus és a pásztor, a természettel talán a legszorosabb kapcsolatban élõ, a másik oldalról nézve: a társadalomból félig-meddig kivetett, attól segítségre nem számító emberfajta elképzelhetetlen bot nélkül. S amikor az emberfia még gyermek, légyen bármilyen társadalmi osztály vagy városi közösség tagja, ösztönei révén még sokkal közelebb van a természet törvényeihez, s még viszonylag távolabb a társadalom szabályaitól. Ezért mihelyt kilép a városból vagy a faluból, s belép az erdõbe, ösztönösen felfegyverzi magát: botot tör magának. Sosem lehet tudni… Minden kard, minden buzogány, minden dárda a bot továbbfejlesztése. S ahogy az emberi társadalom – jól vagy rosszul, tartósan vagy csak rövid idõre – megteremti a békét, s ezzel legyõzi a természetet, a fegyverbõl jelkép lesz, s a kard ismét elveszti az élét, a buzogány a súlyát, a dárda a hegyét. De az embert mindig figyelmeztetni kell arra, hogy a béke, a rend akarat és gyõzelem kérdése, még akkor is, ha az akaratnak nincs szüksége vértezetre, s a gyõzelem fegyverek nélkül is elérhetõ. A kardból így lesz sétabot, amely Churchill kezében nagyobb hatalom, mint Hitler robbanó csodafegyverei. A buzogányból így lesz jogar, s az Örök Uralom

105

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

E

S S Z É

Birtokosa vaspálcával kormányozza majd a nemzeteket. A dárdából pedig így lesz zászlórúd, amelyet magasra emelhetünk.

Diadalív Fura építmény. Kapu, amely nem vezet sehova – vagy éppen valami nagyszerû térre, de nem házba –, és örökké nyitva van. A diadalra emlékeztet – de miért így? Talán célszerû, ha elõbb a diadalív és a diadaloszlop közötti különbséget fontoljuk meg. Mindkettõ a gyõztest tiszteli. Diadaloszloppal szinte minden kultúrában és korszakban találkozunk. Az oszlop a gyõzelem történelmi pillanatát jelképezi, egyfajta fénykép, egy esemény megörökítése. S minél sikeresebben szervezi maga köré egy város vagy egy városnegyed életét, annál jobban betölti feladatát, vagyis a gyõztes dicsõségét korszakokat, népeket, talán kultúrákat is áthidalva hirdeti. Az oszlop mindig a gyõztes dicsõségérõl szól, rá emlékezteti azokat, akik megállnak elõtte és elgondolkoznak rajta. Az igazi diadaloszlopra nem kell szobrot tenni: ez sokkal hivalkodóbbá, s ezért némileg gyanússá teszi a gyõztes dicsõségét. Az oszlop önmagában is mindig megállít, figyelmeztet és int. Az oszlopra föl kell tekinteni és hódolni kell elõtte. A Város kapui közül az egyik rendszerint díszesebb a többinél, ünnepélyes, liturgikus szerepet tölt be. A kapu nem megállít, hanem megmozdít. A kapun az ember belép vagy bevonul. Ezért a díszkapu is elsõsorban kapu, amelyet a Várossal való kapcsolata éltet. Érdekes, hogy az ókori Kelet grandeurjét elsõsorban a kapuk fejezik ki, noha ezek a birodalmak sokkal kevésbé voltak urbánusak, mint a görög poliszok, amelyek azonban mégsem kapukat, hanem oszlopcsarnokokat, piactereket és színházakat építettek. Talán azért, mert keleten a Városban az Ég lakik, míg Hellászban az Ember. A babiloni Istár-kapu, a maduráji kilenc nagykapu, a pekingi Tiltott Város Déli kapuja szinte az Égbe vezet. „Kapuk, nyíljatok meg / Táruljatok föl örök kapuszárnyak / Hadd menjen be a Dicsõség Királya!” – énekli a zsoltáros. A kapu önmagában tehát nem áll meg, nincs értelme. Vagy ha mégis, akkor már nem is kapu, hanem diadalív, ami római találmány. A rómaiak nem oszlopokat, hanem diadalíveket emeltek a gyõztes tiszteletére. A diadalív a Városon belül van, szerepe tehát nem a belépés. A diadalív áthaladásra szólít fel. Az oszlop megállít és emlékeztet, a diadalív mozgásra ösztönöz és ezáltal szolgálatra hív. A diadalív liturgikus szolgálatot igényel, s az alatt való áthaladás a gyõztest dicsõítõ cselekmény. A diadalív alatt elõször maga a gyõztes haladt át, s ezzel mintegy „fölszentelte” azt. Az áthaladás ünnepélyes menetben történt, amelynek szigorú rendje és beosz-

106

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

H

O L M I K

tása volt. A diadalmenet a legnagyobb kitüntetés, amely a gyõzelem betetõzése, s mint ilyen, magának a gyõzelemnek a része, egy esemény- és cselekvéssor utolsó lépése, a dicsõség elnyerése. A menetben helyet kap gyõztes és vesztes, mert a diadalmenet tulajdonképpen az események lényegének összefoglalása. A diadalív tehát nem emlékmû, hanem jelképes eszköz, amely használatot és szolgálatot parancsol: a turista valahogy úgy érzi, hogy „muszáj” átmennie a diadalív alatt, s ezzel akaratlanul is fölidézi, megjeleníti a gyõztes egykori diadalmenetét. Az oszlop emlékeztet és tûnõdésre késztet; a diadalív cselekvésre utasít és újra-megjelenít. Az egykori diadalmenet közvetlen résztvevõi a menetben haladók voltak, de közvetve a menetet kísérõ vagy bámuló polgárok is részt vettek benne: a dicsõség az övék is volt, a gyõzelemnek õk is részesei voltak. Ezért áll a diadalív a városfalakon belül: a siker a közösségé, s gyõztes tulajdonképpen a Városnak köszönheti a diadalt, s diadalmenetével legalább annyira megtiszteli a Várost, mint az õt. Róma örököse, az egyház a hagyományos (román, gótikus, reneszánsz, barokk és klasszicista) templomaiban a szentély és a hajó közé mindig diadalívet építtetett: a diadalív itt is a falakon belül van, s liturgikus funkciót tölt be. Ünnepélyes alkalmakkor a bevonuló püspök, in persona Christi, diadalmenetet tart, hiszen a harc már végetért, s a templom voltaképpen semmi más célt nem szolgál, mint a harc újra-megjelenítését. A hívek is részt vesznek a menetben, ha nem is föltétlenül közvetlenül. A díszes menet mindig is a legvallásosabb jellegû társadalmi-politikai cselekmény volt, mivel a valódi ünneplés, a hálaadás, a dicsõség és a fölmagasztalás vallási fogalmaira épült. Nem véletlen, hogy még a legszekularizáltabb diktatórikus és totalitárius rezsimek is akkora fontosságot tulajdonítanak a fölvonulásoknak: legyen az a Robespierre rendezte liturgikus menet a Mars-mezõre, Napóleon koronázási menete, szocialista május elseje, Vörös téri díszszemle vagy nürnbergi pártnapokat lezáró díszmenet. Minden nyugati birodalom Róma szeretne lenni, és zsigereiben érzi, hagyományaiból tudja, hogy az uralkodás mindenekelõtt állandó cselekvés, állandó mozgás, dinamikus rend. S bár ezek az ünnepek visszaélések a hagyománnyal, de annak nem meghamisításai. A körmenet, a felvonulás sohasem csak az uralmat gyakorlók sokszor talmi dicsõségét hirdeti, hanem a közösségét is, amely ebben önmagát, önmaga lényegét szemléli. Szegény és céljavesztett az a civilizáció, s ingatag az az uralom, amely nem képes önmaga rendjét és rendezettségét szimbolikusan megjeleníteni.

107

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

E

S S Z É

Ecet Ott szokott lenni a kamrában, rendszerint közvetlenül az olaj mellett, a só és egyéb tartósítóanyagok társaságában. Ritkán kell beszerezni, mert lassan fogy, s mivel nem romlik, akár liternyit is vehetünk belõle. Kissé méreg is, kis színesekben fordul elõ néha, többnyire a „meg is akarok halni meg nem is” típusú kamaszkori öngyilkosság-kísérletek fõszerepében. Ettõl eltekintve az ecet soha nem kerül még csak újságba se, de az ilyesmi legalább annyira elõnyére válik a tárgyak, mint a humánfajhoz tartozó egyének személyiségének. Az ecet szerény kiegészítõje az étrendnek, de van benne valami fenyegetõ is, amiatt a bizonyos méreg-jellege miatt. A sónak is van ilyen jellege, mert ihatatlanná teszi a tengert, kiszárítja a bõrt, és kínzóeszközként is bevált, de mégsem annyira agresszív, mint az ecet. Belõle egyetlen korty is olyan, mint amikor a lecsap a villám, s hirtelen halálfélelem fogja el az embert, már az ijedtség után. Mi lett volna, ha…? Az ecetben egy kissé a halált kóstoljuk meg, ahogy erre a keresztrefeszítés története (és már a 21. zsoltár is) utal. Mivel azonban a halál az élet része is, az ecetre – ott a második polcon, a második sorban – szükség van, megfelelõ adagolásban. Épp e sorok írásakor van az idénye a fejessalátának, amely a legegyszerûbb és legközönségesebb salátafajta, elkészítéséhez pedig az eceten kívül némi víz, cukor és só kell csupán, de talán ez az egyetlen étel, amelyben az ecet játssza az abszolút fõszerepet. (Az ecetes uborkánál is az ecet a primadonna, de ott más fûszereknek – például a koriandernek, a kapornak – is jelentõs epizódszerepe van.) Miért van az, hogy számos gyerek rajong az ecetes fejessalátáért? De figyelemreméltó, hogy az ecetes uborka szintén képes fõ táplálékként szerepelni, és ismeretes, hogy egyes áldott állapotú kismamák idõrõl idõre szintén olthatatlan vágyat éreznek iránta. Mintha az élet kezdete és a vad savanyúság titokzatos módon össze volna kötve; mintha az õskori, édességeket jobbára nélkülözõ, de savanyúságban bõvelkedõ élet idõrõl idõre elõtörne az agyoncukrozott és tejszínhabozott csecsemõ- és kisgyermekkor felszíne alól. És ez az élet még naponta találkozott a halállal, útitársa volt, a lehetõ legnyersebb (mondhatni, zöld és egyszerû, amolyan saláta-) formában. A gyerek az élet kezdetén áll, tehát közvetlenebb kapcsolatban a nemléttel, mint a felnõtt. Számára ezért természetesebb a halál is, aminek a születés is – friss élményük – csupán egyik elõképe, az egyik legnagyobb rizikó, amelyet mindenkinek vállalnia kell, akár akarná, úgy utólag, akár nem. S ha eszünkbe jut, hogy az elhunyt bor létformája is az ecet, amely a bor egyéniségétõl független sors, az elmúlás és az ecet kapcsolata még markánsabbnak hat. A felnõttek többnyire csak szelídebb, gyerekesebb formában tudják elviselni az ecetet: kiskanállal. Azt mondják, savat csinál, s gyomorfájást okoz. Igazuk is van: a

108

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

H

O L M I K

savanyúság már bennük lakik, minek vennék magukhoz? Az ecet csak emlékeztetõ, a kezdet és a vég íze. Mert nem szabad az ecetet a halál jelképévé egyszerûsítenünk. Az ecet nemcsak a vég, hanem a tartósság és az újrakezdés titka is. A savanykás íz jobban üdít, mint az édes, s ha a vízbe nem is ecetet, hanem citromot teszünk, más ételeknek az ecet ad élénkséget, természetességet, fiatalságot és életerõt. Kevés különösebb találkozás van, mint az elhalt borból készült ecet és a frissen szedett paradicsom vegyülése a tálban. A napmeleg paradicsom (ne feledjük, hogy a paradicsom ízének lényegét veszíti el a hûtõben) maga a természetes harmónia, amelyben a savanykás íz a koncertmester; majd az emberi tudás legjavát sûrítõ bor másként-léte, az esszenciális savanyúság együttvéve az alfáról és ómegáról való ismereteink talán legérzékletesebb megtestesülése. Ez a világ elmúlik ugyan, de úgy, hogy semmi sem vész el belõle – lehet-e ennél csodálatosabb remény?

Forradalmárok a Dózsa György út és Landler Jenõ (ma István) utca sarkán október 30-án (ÁBTL 4.3. HV 2/8)

109

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

Mike Károly MINDENT VIZSGÁLJATOK MEG; AMI JÓ, AZT TARTSÁTOK MEG!1

Az Acton Intézet és a Journal of Markets and Morality Képzeljünk magunk elé egy papot, aki a kapitalizmus visszásságait ostorozza! Ugye nem nehéz? Most képzeljünk el egy másikat, aki szenvedélyesen érvel a magántulajdon és a vállalkozás szabadsága, egyszóval a szabad piac mellett! Nos, õ Robert A. Sirico atya, a michigani Grand Rapidsben székelõ Acton Intézet elnöke. Az 1990-ben alapított intézet egy olyan „szabad és erényes társadalom” kialakulását kívánja elõsegíteni, „amely az egyéni szabadságon és a vallási elvek követésén alapul”. A 19. századi angol katolicizmus legendás alakját, a történész Lord Actont követve azt hirdeti, hogy a politikai és a gazdasági szabadság összeegyeztethetõ a keresztény hittel, sõt a szabad társadalom legmegbízhatóbb alapja éppen az a meggyõzõdés, hogy az Isten képére teremtett ember képes valóban szabadon érdemi döntéseket hozni a saját életét illetõen. E gondolatok miatt nemcsak Acton került összetûzésbe a trón és oltár szövetségének gondolatától elszakadni és a vallásszabadsággal megbarátkozni nem tudó korabeli katolikusokkal, de ma is nagy intellektuális ellenszéllel kell megküzdenie annak, aki ezeket képviseli (igaz, fõként az ellenkezõ irányból). Az európai közvélemény értetlenségére és gyanakvására talán a legjobb példa éppen annak a Rocco Buttiglionénak a közelmúltbeli afférja az Európai Parlamenttel, aki az egyik legmarkánsabb európai képviselõje a klasszikus politikai liberalizmus és a keresztény erkölcs összeegyeztethetõségének, és egyszersmind az Acton Intézet gyakori elõadója és kitüntetettje. Amint a legtekintélyesebb magyar napilap publicistája kommentálta az olasz filozófus-politikus esetét: „Ha a családokban […] tekintélyelvû önkény, archaikus szabályok uralkodnak, akkor a társadalomban sem lehet demokrácia… És valószínûleg ezért utasították el Buttiglione urat. Feltételezik, hogy õ biztosként inkább követné a patriarkális, mint a demokratikus elveket. Igen, itt ellentmondás van a valódi ortodoxia és a mai világ között.”2

1 1 Tessz 5,21 2 MIKLÓS Gábor, A Buttiglione-ügy, Népszabadság, 2004. október 19. Idézi: Heti Válasz, 2004/52. (decem-

ber 23.).

110

M

I K E

K

Á R O L Y

:

A

C T O N

I

N T É Z E T

–

J

O U R N A L

O F

M

A R K E T S

A N D

M

O R A L I T Y

Noha e mondatokat akár a New York Timesból is idézhettük volna, az amerikai értelmiségi közvélemény ma az európainál lényegesen nyitottabbnak tûnik Acton és Buttiglione nézeteire. Ennek oka csak részben az a jól ismert tény, hogy az amerikai társadalom „vallásosabb”, mint az európai. Talán ennél is fontosabb, hogy a liberális konzervativizmus intellektuális megerõsödése az elmúlt egy-másfél évtizedben magával hozta a radikális szekularizmus („a vallás magánügy”) elleni érvek színvonalának jelentõs javulását a vallás és a közélet kapcsolatáról folyó vitában.3 Ebben kétségkívül az Acton Intézet is szerepet játszott, mint a konzervatív mozgalomba tartozó, „klasszikus” független thinktank, vagyis kutató- és ismeretterjesztõ mûhely. Ambíciói ugyanakkor túlmutatnak azon, hogy az amerikai közélet sajátos színfoltja legyen. Ezt jelzi a Rómában fenntartott iroda, az Európában rendszeresen szervezett tudományos konferenciák,4 a meghívott elõadók és a támogatott kutatók köre, s talán leginkább az intézet félévente megjelenõ tudományos igényû folyóirata, a Journal of Markets and Morality, amelynek szerkesztõi és szerzõi gárdája jelentõs részben európai.5 A „szabad és erényes” társadalom megteremtéséhez az intézet elsõsorban a piaci közgazdaságtan és a keresztény teológia, illetve tágabban a modern piacgazdaság hívei és a keresztény hívõk közötti dialógus elõsegítésével próbál meg hozzájárulni. Nincs könnyû dolga, hiszen a hasonló próbálkozásokat általában mindkét oldalról erõs fenntartásokkal fogadják – ráadásul ezek a fenntartások gyakran közel sem megalapozatlanok. A Journal of Markets and Morality a teológia, az etika és a közgazdaságtan tudományos autonómiáját és egyenrangúságát elfogadva igyekszik párbeszédet kialakítani közöttük. Ugyanakkor a szerkesztõk bevallott célja, hogy – a puszta „társalgáson” túllépve – kidolgozzanak egyféle piaci erkölcstant, amely „a gazdasági tevékenység erkölcsi vonatkozásait elemzi az emberi személy teológiai képének tükrében”.

John Paul II meets Hayek Milyen legyen ez a piaci erkölcstan? A folyóirat programadó cikkében (The Need for Economic Personalism, 1998. õsz) Gregory Gronbacher amellett érvel, hogy a közgazdaság-

3

Lásd mindenekelõtt Richard John Neuhaus, George Weigel és Michael Novak munkásságát, valamint a First Things folyóiratot. 4 Köztük az európai fiataloknak minden év szeptemberében a bécsi Europa Instituttal közösen szervezett sonntagsbergi konferencia. 5 A folyóirat összes száma elérhetõ az intézet honlapján: www.acton.org.

111

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

tan és az erkölcsi teológia középpontjában egyaránt az emberi személy áll, és a két tudomány metszetét az emberi cselekvés szisztematikus elemzése jelenti. Ennek megfelelõen egyfajta „gazdasági perszonalizmusra” van szükség, amely a tudományos vizsgálódás megkerülhetetlen tényének tartja, hogy az ember személyként létezik, aki képes saját természetét megismerni. E természet állandó, és a róla megszerezhetõ tudás végsõ soron isteni eredetû. A szerzõ e megközelítés fõ ihletõjeként II. János Pált (mindenekelõtt az emberi cselekvés és munka teológiájáról írott mûveit és a Centesimus Annus kezdetû enciklikáját) jelöli meg, de elõfutárai között említi a 20. század eleji holland kálvinista gondolkodót és államférfit, Abraham Kuypert („a legnagyobb kálvinistát Kálvin óta”), továbbá a kortársak közül a teológus Michael Novakot és a már emlegetett filozófus Buttiglionét. Mint imago Dei, az ember önálló tudattal és szabad akarattal rendelkezik. Képes megismerni az önmagán kívül ténylegesen létezõ világot, ugyanakkor a róla megszerezhetõ tudása mindig szubjektív, amennyiben az egyéni (nem pedig valamiféle kollektív) tudat hordozza. Az emberi személy autonóm is abban az értelemben, hogy a maga ura, amennyiben mindenki másnál jobban tud reagálni a saját szükségleteire. Az ember nem pusztán szellemi lény, hanem „hús és vér” is – anyagi és evilági gondokkal. Továbbá minden ember egyszeri, megismételhetetlen, és önmagáért értékes. Ezekbõl a tulajdonságokból (ha tetszik, „feltevésekbõl”) messzemenõ következmények adódnak mind a társadalom kívánatos rendjére, mind a társadalmi vizsgálódás követelményeire nézve. Elõször is, ha minden ember önmagért értékes, akkor kötelességünk, hogy tisztelettel közelítsünk mások értékfelfogásához. Másodszor, mivel az emberi természetünk másokéval azonos és megismerhetõ, a belõle fakadó erkölcsi szabályok értelmes vita tárgyát képezhetik. Harmadszor, ha az ember értelmes, szabad akarattal bír, és leginkább önmaga képes javítani saját sorsán, akkor a társadalomnak cselekvési szabadságot kell biztosítania a számára. És mivel teste is van, „a szabadság, amelynek természeténél fogva minden ember birtokában van, megnyilvánulás lehetõséget követel magának a gazdasági életben is”. Ami a társadalom vizsgálatát illeti, egyetlen magyarázat sem kerülheti meg a szabad emberi cselekvést, mivel „az összes társadalmi intézmény alapja, létoka és végcélja szükségszerû módon az egyén”.6 Tévútra vezet, ha abból indulunk ki, hogy létezik egy olyan objektív valóság, amely egyformán hat minden egyénre. Minthogy az ember képes megismerni magát és a világot, továbbá képes (és leginkább õ képes) saját sorsán jobbítani, akkor is vétünk a realizmus követelménye ellen, ha azt fel-

6

Mater et Magistra, 219.

112

M

I K E

K

Á R O L Y

:

A

C T O N

I

N T É Z E T

–

J

O U R N A L

O F

M

A R K E T S

A N D

M

O R A L I T Y

tételezzük, hogy az emberek képtelenek szabadulni „hamis tudatuktól”, és a társadalmi „elnyomás” miatt képtelenek arra, hogy a helyzetükön változtassanak. A marxizmus mint tudományos és társadalmi program kétségkívül nem tesz eleget a fenti feltételeknek. Amint II. János Pál írja: „a »szocializmus« alapvetõ tévedése antropológiai jellegû. A szocializmus ugyanis az egyént egyszerû elemnek tekinti, a társadalmi organizmus részecskéjének, oly módon, hogy az egyén java teljes mértékben alá van rendelve a gazdasági és társadalmi mechanizmus mûködésének.”7 Noha a keresztény antropológiából nem következik sem konkrét társadalmi rend, sem tudományos módszer, bizonyos intézmények és tudományos iskolák jobban összhangban állnak vele, mint mások. A „gazdasági perszonalizmus” az emberi szabadság gazdasági feltételeit kutatja, s a magántulajdon tiszteletében és a szerzõdés szabadságában véli leginkább megtalálni õket. A társadalomtudományok közül Gronbacher szerint a „szabadpiaci” közgazdaságtan jutott legközelebb a gazdasági szabadságot elõsegítõ társadalmi rend megértéséhez. A közgazdászok közül is a legtöbbet talán Adam Smith és Friedrich A. Hayek tette azért, hogy azonosítsa a szabadon cselekvõ emberek békés és gyümölcsözõ együttélését lehetõvé tévõ gazdasági rend feltételeit. A szerzõ a chicagói, az osztrák és a virginiai (public choice) iskolákkal javasol párbeszédet, amelyek módszertani individualizmusa összhangban van az egyén ontológiai elsõbbségével a kollektívummal szemben.

A piac és a szív dolgai A javaslatait ért kritikákra8 reagálva Gronbacher az 1999. õszi számban több ponton tisztázza a közgazdaságtan és a keresztény teológia viszonyát, és igyekszik választ adni arra a kérdésre, hogy pontosan hogyan is profitálhat a két tudomány az egymással folytatott párbeszédbõl (The Humane Economy. Neither Right Nor Left). Miért érdemes a közgazdászoknak a teológusokra figyelniük? Elõször is a közgazdászok piac melletti érveit gyengíti, hogy nem tudnak sikerrel szembeszállni azokkal, akik a kapitalizmust erkölcstelen rendszernek tartják. Legfeljebb azt tudják ugyanis igazolni (ami persze szintén nem kevés), hogy a piac a szegénység enyhítésének és az általános jövedelemszint emelésének legsikeresebb eszköze. Nem tudnak azonban mit kezdeni azzal az alapvetõbb ellenvetéssel, hogy ezt az eredményt a piac erkölcstelen úton éri el. Figyelmen kívül hagyják ugyanis, hogy a ka7 Centesimus Annus, 13. 8 Daniel Rush FINN:

rality, 1999. tavasz.

The Economic Personalism of John Paul II. Neither Right Nor Left, Journal of Markets and Mo-

113

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

pitalizmus értékelésében a kedvezõ következményeknél fontosabb a gazdasági szabadság pozitív erkölcsi tartalma. Ennek belátása természetesen nem a közgazdaságtan feladata, de a szabadpiaci közgazdászok a kapitalizmust árnyaltan megítélõ erkölcstan nélkül nem lesznek képesek megtörni a modern gazdaság (különbözõ álruhákban megjelenõ) marxista erkölcsi értelmezésének dominanciáját. Jó példa erre a „fogyasztói társadalom” témája: ez a kapitalizmus elleni szellemi front egyik legfontosabb mai terepe, ám a közgazdászoknak gyakorlatilag semmi érdemi mondanivalójuk nincs róla. A keresztény antropológia nagyban hozzájárulhat a piac és a fogyasztói kultúra kapcsolatának tisztázásához. E szerint a fogyasztásközpontúság nem más, mint az anyagi javak bálványozása, ennélfogva a „szív dolga”. Erkölcsi hiba, nem pedig a piac kudarca, így nem is lehet jogi úton, állami beavatkozással korlátozni. A fogyasztásközpontúság különösen súlyos problémája az anyagi jólétben élõ társadalmaknak, ez azonban nem jelenti azt, hogy az oka az anyagi gazdagság lenne. Egyrészt korántsem csak a gazdagok esnek áldozatául: „egy sárkunyhó éppúgy lehet irigykedés és imádat tárgya, mint egy tengerparti luxusnyaraló”. Másrészt, a piac önmagában mindössze létrehozza azokat a helyzeteket, amelyekben az emberek választhatnak az erkölcsös és az erkölcstelen viselkedés között; nem okozhatja közvetlenül az egyiket vagy a másikat. Az ellenkezõjét állítani olyan lenne, mintha „az alkoholt hibáztatnánk az alkoholista helyett, a televíziót a tévéadókat üzemeltetõk erkölcstelensége helyett, vagy az emberi test szépségét a kéjsóvár személy helyett”. Általánosságban, a keresztény gyökerû antropológia éppen abban erõsítheti meg a közgazdaságtant, amire a mûvelõi a legbüszkébbek: a realizmusában. Árnyaltabbá teheti a közgazdaságtan emberképét, megnyitva ezzel a közgazdászok elõtt az utat a szûkebben vett gazdaság és annak morális, kulturális közege közötti viszony tárgyalásához. Segíthet tisztázni az olyan rutinszerûen használt fogalmak erkölcsi tartalmát, mint az önérdek, a választás, a fogyasztás, a munka vagy a gazdasági érték. De miért érdemes a teológusoknak és általában a keresztényeknek tanulmányozniuk a közgazdaságtant? „Evezz a mélyre!” – szólítja fel Jézus Simont a genezáreti tavon (Lk 5,4): a keresztényeknek kötelességük a világ sûrûjébe elvinni az evangélium üzenetét. Ennek legcélravezetõbb módja, ha elõször megpróbálják megérteni a különféle emberi tevékenységek dinamikáját, és felmutatni bennük azt, ami jó és értékes. Ehhez segíthet hozzá a közgazdaságtan. Ezt a gondolatot Robert Sirico viszi tovább a vállalkozói hivatásról szóló cikkében – lelkipásztori tapasztalataira is reflektálva (The Entrepreneurial Vocation, 2000. tavasz).

114

M

I K E

K

Á R O L Y

:

A

C T O N

I

N T É Z E T

–

J

O U R N A L

O F

M

A R K E T S

A N D

M

O R A L I T Y

A vállalkozás mint hivatás Az elõítéletek elleni harc fokozódása idején nem egyszer úgy tûnik, hogy a közvélekedés csupán egyetlen csoportot minõsít szabad prédának: a kapitalista vállalkozókat, akikre sokan úgy tekintenek, mintha foglalkozásuknál fogva másoknál nagyobb bûn terhét cipelnék. Ez az elõítélet Sirico szerint nemcsak megalapozatlan, de rendkívül káros is. Megalapozatlan, mivel a vállalkozás erényekben gazdag tevékenység lehet, sõt – helyesen megélve – megszentelt hivatás. Káros, mivel az üzleti életben rejlõ magasabb értékek tagadása a benne tevékenykedõk horizontját az olyan alacsonyabb rendû célokra (valójában eszközökre) korlátozza, mint az ügyesség, a hasznosság és az anyagi nyereség. A vállalkozót – ha jó úton jár – egyfajta kiválóság keresése hajtja. Keresztény nézõpontból pedig „a kiválóság keresése Isten keresésének kezdete […] a transzcendencia utáni emberi vágy készteti az embert arra, hogy a kiválóságot keresse, akár elismeri, akár nem”. Miben áll a vállalkozói kiválóság? A vállalkozó személyes kockázatot vállalva munkát ad másoknak, enyhíti az emberek szenvedését, új gyógymódokat fedez fel, enni ad az éhezõknek, és segít megvalósítani mások álmait. Ilyen módon egyrészt teljesíti Istennek a „föld megmûvelésére” vonatkozó parancsát, amelyet Ádámnak és Évának adott. Másrészt eleget tesz annak a morális kötelességének, hogy hasznosítsa a képességeit, és a bizonytalansággal vállalkozó módon szálljon szembe. A talentumokról szóló példabeszédben (Mt 25,14–30) a gazda megdicséri a rájuk bízott talentumukat kamatoztató szolgákat, míg a talentumát elásó és az ésszerû kockázatvállalástól is ódzkodó szolgát leszidja és elcsapja. „A [világot jellemzõ] bizonytalanság ugyanis nem pusztán veszély, amelyet ki kell védenünk, hanem lehetõség is arra, hogy Istent dicsõítsük bölcsen felhasználva az adományait” – magyarázza Sirico. A vállalkozókat a közvélekedés önzõnek tartja. Bizonyos szempontból helyénvalóbb lenne õket altruistaként jellemezni. A vállalkozó ugyanis mások szükségleteit, vágyait tárja fel és elégíti ki. Piaci körülmények között csak akkor lehet sikeres, ha tevékenységével „a másik felé fordul”, ahelyett, hogy önzõ módon a saját igényeivel foglalatoskodna. A kapitalisták persze nem angyalok: épp annyi bûnöst találunk közöttük, mint más társadalmi csoportokban – sem többet, sem kevesebbet.

… a dolgot õt magát nézzük… A kapitalizmus erkölcsi sokszínûségét az 1999. tavaszi számban publikáló Todd R. Flanders szerint gyakran azért tévesztjük szem elõl, mert „rendszerként” tekintünk 115

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

rá, amely azonos egyik vagy másik róla szóló teóriával (Liberty and the Virtue of Prudence). Amikor így teszünk, valójában az akadémiai élet azon kísértésének engedünk, hogy a gyakorlatot az elmélet származékának tekintsük. Közelebb kerülhetünk az igazsághoz, ha az emberek személyesen megélt tapasztalataiból indulunk ki. A szerzõ Tocqueville-t állítja a társadalomtudósok elé példaképül, aki „Ellentétben például Marxszal […] nem elégedett meg azzal, hogy egy könyvtárban elmélkedjen a szabadságról; elment, hogy mûködése közben személyesen vegye szemügyre azt”. A megélt tapasztalatok elemzése révén olyan pozitív (és negatív) erkölcsi mozzanatokat fedezhetünk fel, amelyek nem vezethetõk le semmiféle elméletbõl. A modern gazdasághoz mint az emberi természet sajátos megnyilvánulásához kell viszonyulnunk. Így jár el a szerzõ szerint II. János Pál a Centesimus Annusban, és a neves amerikai író, Philip Roth az Amerikai pasztorál címû regényében, amelynek kesztyûgyáros hõsét apja a családi tradíciót átörökítve arra tanítja, hogy a kiváló, jól elkészített kesztyû egy kiváló világ tükörképe, amelynek elérésére törekedni kell. Flanders szerint mindkét szerzõ az állandó emberit keresi kora sajátos viszonyaiban, ellentétben sok társadalomtudóssal és íróval, akik – gyakran ki nem mondva – radikális törést látnak a múlt és a jelen között.

Az idõ provincializmusa ellen A közgazdaságtan és a kereszténység közötti eszmecsere beindításának egyik módja, hogy megkeressük mindkét részrõl a „párbeszédképes” szerzõket, iskolákat. Kínálkozik azonban egy másik lehetõség is, amellyel az Acton Intézet és folyóirata szintén élni próbál. Ez a lehetõség az eszmetörténet mûvelése, különösképpen azon szerzõk mûveinek felelevenítése, elõásása, akik számára az emberrõl való gondolkodás különbözõ formái (így a teológia, a morálfilozófia és a gazdasági élet vizsgálata) elválaszthatatlanok voltak egymástól. A folyóirat kitüntetett figyelmet szentel a késõ skolasztika gondolkodóinak, akiknek fontosabb írásait sorra jelenteti meg – elsõ ízben angolul. Noha ma már (és még?) szinte ismeretlenek, a késõ skolasztikusok korántsem játszanak mellékes szerepet a közgazdaságtan eszmetörténetében. Amint Joseph Schumpeter, a témában kétségkívül jártas szerzõ írja, „az erkölcsi teológia és jog általuk kidolgozott rendszereiben jelent meg elõször ha nem is önálló, de határozott formában a közgazdaságtan, és minden más csoportnál jobban rászolgálnak arra, hogy a tudományos közgazdaságtan »alapítóinak« tekintsük õket”. Kézenfekvõ lett volna, hogy a katolikus társadalmi tanítás kidolgozói merítsenek e szerzõk (például Martín de Azpilcueta, Luis de Molina vagy Bresciai Alber116

M

I K E

K

Á R O L Y

:

A

C T O N

I

N T É Z E T

–

J

O U R N A L

O F

M

A R K E T S

A N D

M

O R A L I T Y

tanus) munkáiból, mégsem így történt. Ugyanakkor Sirico egy 1998. õszi írásában a mellett érvel, hogy a késõ skolasztikusok gondolatai mégis visszaköszönnek az utóbbi évtizedek pápai megnyilatkozásaiban (The Late Scholastic and Austrian Link to Modern Catholic Economic Thought). Egy érdekes tézissel áll elõ: a késõ skolasztika és a modern katolikus közgazdasági gondolkodás között a szekuláris osztrák közgazdaságtani iskola jelenti az összekötõ kapcsot. A skolasztikusok legjelentõsebb újítása az ókori görög filozófiához képest az volt, hogy a gazdaságot nem a „dolgokból”, hanem az emberi cselekvésbõl és az emberi természetbõl kiindulva próbálták megérteni. Ez a nézõpont tette lehetõvé számukra, hogy elsõként belássák: a gazdasági javak értéke nem az objektív tulajdonságaiktól függ, hanem attól, hogy az emberek milyen célokra akarják használni õket. A gazdasági értéknek ezt a „szubjektív”, vagyis az egyéni értékelésen és cselekvésen alapuló jelentését „fedezte fel újra” és fejlesztette tovább a 19–20. század fordulóján Bécsben Franz Brentano, a skolasztikusokat tanulmányozó filozófus és katolikus pap, valamint Carl Menger, az osztrák iskola megalapítója. A szubjektív érték elmélete egyértelmûen a szabad és értelmes döntésekre képes szubjektumot állítja a közgazdasági vizsgálódás középpontjába. Így az a modern katolikus tanítást motiváló kérdés, hogy milyen gazdasági intézmények vannak leginkább összhangban az emberi személy méltóságával és a társadalom közös javával, lényegét tekintve a skolasztikusok kérdése, egyszersmind olyan kérdés, amelyet az osztrák iskola a kezdetektõl vizsgált. A „skolasztikus kapcsolat” arra is rávilágít, hogy a homo oeconomicus és az imago Dei összekapcsolása nemcsak megvalósításra váró program, hanem egyúttal eszmetörténeti valóság is.

A természet és az emberi természet A keresztény értelmiségiek egy része nem csak nálunk véli úgy, hogy megkülönböztetett figyelmet illõ tanúsítania a természeti környezet iránt. Ez az érdeklõdés általában a (vérmérsékletnek megfelelõ árnyalatú) zöld mozgalmak támogatásával és a „neoklasszikus közgazdaságtannal” szembeni heves ellenszenvvel párosul. A fontosabb amerikai keresztény felekezeteknek a témában tett hivatalos megnyilatkozásait elemzi a folyóirat 2003. õszi számában William L. Anderson és Timothy D. Terell (Stewardship without Prices and Private Property?). A szerzõk vitriolosan megjegyzik, hogy a vizsgált dokumentumok nagyrészt az „ökológiai gazdaságtan” gondolatait csomagolják be olyan bibliai, illetve teológiai nyelvezetbe, amely elfogadhatóbba teszi õket a keresztény hívek számára. Aligha vitatható, hogy e gondolatok erõsen antikapitalista színezetûek. Az egyik legfõbb vád a piac ellen, hogy az emberek szubjek117

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

tív értékelése alapján ítéli meg a természetet. A közgazdaságtan pedig csak adja a lovat az emberek alá azzal, hogy az értékek szubjektivitását hangoztatja. A helyes eljárás ezzel szemben az ökológiai gazdaságtan szerint az lenne, ha figyelembe vennénk a természet „objektíve” magasabb értékét, amely abból fakad, hogy a természet „önmagáért is értékes”. A közgazdaságtannal szembeni kritika forrása egy alapvetõ félreértés. Aligha tagadná egyetlen épeszû közgazdász is, hogy egy Rembrandt-kép nagyobb esztétikai értékkel bír egy óvodás rajzánál, hogy a házastársi szeretet erkölcsileg értékesebb a prostitúciónál, vagy hogy egy tölgyerdõben egészségesebb sétálni, mint egy külszíni fejtésen. A (gazdasági) probléma ott kezdõdik, hogy számos jó cél van, amelyet nem tudunk egyidejûleg megvalósítani. Minthogy szûkös az idõnk, a testi és szellemi energiánk, és szûkösek az anyagi erõforrásaink, választanunk kell. El kell döntenünk, hogy fákat ültetünk az iskola köré, vagy bõvítjük az épületet, esetleg továbbképzésre küldjük a tanárokat. El kell tehát döntenünk, hogy mit vagyunk hajlandók feláldozni a faültetés kedvéért. A fák gazdasági értéke annál nagyobb, minél több más kívánatos célról vagyunk hajlandók lemondani a kedvükért. Ez az érték azért szubjektív, mert az érintettek személyes döntésébõl fakad. A közgazdászt pedig éppenséggel ez érdekli, nem a fák esztétikai értéke vagy mondjuk a faültetés erkölcsi értéke. A szubjektív érték fogalmának használatáért hibáztatni a közgazdászt olyan, mint ha az embereket azért vádolnánk, mert döntéseket hoznak, vagy a világot azért hibáztatnánk, mert az erõforrásai szûkösek. A közgazdaságtan elítélése mögött ezért valójában annak a kényelmetlen igazságnak az elutasítása húzódik meg, hogy sok jó emberi cél van, amelyek között folyamatosan választanunk kell. Az emberek persze rossz döntéseket is hozhatnak – ostobaság lenne ezt tagadni. Egy „objektív” értékelõ (feltehetõen egy „szakértõ”) sem tehet azonban mást, mint hogy összeveti a különbözõ értékes célokat, és „szubjektív” döntést hoz arról, hogy mennyi erõforrást áldozzunk a természet védelmére. Még ha el is fogadjuk azt az igen kétséges állítást, hogy a természet önmagáért értékes, ebbõl még nem tudjuk eldönteni, hogy mennyit áldozzunk rá. További fogós kérdés, hogy miképpen tehet szert valaki megfelelõ szakértelemre. A természet értékelésére vonatkozó folyamatos isteni kinyilatkoztatás hiányában a szakértõ ugyanazzal a feladattal szembesül, mint egy gazdasági tervhivatal: össze kell gyûjtenie és fel kell dolgoznia a rengetegféle erõforrásra és a számos legitim célra vonatkozó információkat. Kevesen vitatják manapság, hogy a szocialista kalkulációról szóló vitát azok a közgazdászok nyerték meg, akik azt megvalósíthatatlannak tartották. Ha a központi tervezés helyett az emberek felvilágosító „nevelésére” szorítkozunk, megint csak korlátokba ütközünk. Nem elég ugyanis megkérni az embereket arra, hogy „jobb gazdái” legyenek a Földnek: az életmód megváltoztatására vonat-

118

M

I K E

K

Á R O L Y

:

A

C T O N

I

N T É Z E T

–

J

O U R N A L

O F

M

A R K E T S

A N D

M

O R A L I T Y

kozó felhívások egyszerûen nem adnak elég információt ahhoz, hogy pontosan min is változtassunk. A közgazdászok szerint a piaci árak éppen abban lehetnek a segítségünkre, hogy felmérjük döntéseink „társadalmi költségét”, és erõforrásainkat arra használjuk fel, amit a társadalom a legtöbbre értékel. A piacnak természetesen számos hibája van, de ezek egyike sem az, amivel az ökológiai gazdaságtan hívei vádolják.

Építeni csak sziklára… Noha a folyóirat meghatározó témája a gazdasági szabadság kérdése, az actoni hagyományokat ápolva idõrõl idõre a politikai szabadság és a kereszténység viszonya is terítékre kerül. A 2004. õszi számban a katolikus egyház kimagasló tekintélye, George Pell bíboros, Sydney érseke tesz javaslatot a „demokratikus perszonalizmusra”, pontosabban a demokrácia perszonalista elméletének és gyakorlatának kidolgozására (Is There Only Secular Democracy? Imagining Other Possibilities for the Third Millenium). A szerzõ úgy látja, hogy a liberális demokrácia az utóbbi évtizedekben sajátos irányt vett: sorra dönti le az erkölcsi elõítéleteket és a társadalmi tabukat annak érdekében, hogy az egyén abszolút autonómiáját valósítsa meg. Ahogy e fejlemények nagy apologétája, Richard Rorty fogalmaz: a demokrácia „a Szabadság végtelen, burjánzó megvalósítása”. Ebben a közegben az erkölcsi igazság létezésébe vetett hit, sõt már a közös erkölcsi alapok keresése is gyanússá válik, és az önmegvalósítás akadályaként tûnik fel. Amint Pell rámutat, ha elfogadjuk ezt a nézetet, valójában egy rendkívül hiányos és torz emberképet fogadunk el: hallgatólagosan azt feltételezzük ugyanis, hogy az ember egyedüli fontos jellemzõje, hogy akarattal bír. Mindegy, hogy mit, de valamit akarunk, és a politikai közösség feladata, hogy mind több vágyunk megvalósítását lehetõvé tegye. Ez ellentmond az emberi természetre vonatkozó személyes tapasztalatainknak, hiszen az akaratunk érvényesülése aligha teszi érdemessé az életet arra, hogy leéljük. A szeretettel, a családdal, a barátsággal, az egyházzal, a felelõsségvállalással és a halállal kapcsolatos tapasztalataink adnak neki értelmet. A keresztény emberkép összhangban van ezekkel a tapasztalatokkal, és mélyebb értelmet ad nekik, amikor úgy tekint az emberre, mint az értelem, a jóság és a dicsõség isteni tulajdonságaiban részesedõ, azokat tükrözõ teremtményre. A perszonalizmus célja, hogy a demokrácia alapkövévé „az emberi természet transzcendens méltóságát” tegye. Ebbõl közvetlenül következik a politikai szabadság tisztelete, az erények törvényi úton való terjesztésének elvetése, és – praktikusan – a többségi döntési szabályok betartása. De következik a demokratikus társadalom jellegének megváltozása is. A radikális egyéni autonómia hajszolása az ön-

119

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

érvényesítés erõszakos formáihoz vezet. Ez leginkább a személyes kapcsolatokban érezhetõ, amint mindenki igyekszik elkerülni, hogy gyengének és sérülékenynek, vagy – éppen ellenkezõleg – elõzékenynek és odaadónak mutatkozzék. Hiszen az autonóm egyének világában, ha valakinek szüksége van ránk, vagy mi függünk valakitõl, kiszolgáltatjuk magunkat mások hatalmának – és minél közelebb áll a másik hozzánk, annál nagyobb a kiszolgáltatottságunk. Pell úgy véli, hogy a demokráciákat ma átható félelemnek ez a legmélyebb forrása, nem a terrorizmus avagy más valós vagy vizionált veszélyek. E félelem egyetlen alternatívája a remény. A remény legbiztosabb forrása pedig az a tudás – nem vágyálom, hanem megszerezhetõ tudás –, hogy az emberi életnek önmagán túlmutató célja van. A családok és közösségek tartós és örömmel teli békéje csak azon a felismerésen alapulhat, hogy szükségünk van másokra, és még inkább szükségünk van arra, hogy magunkat másoknak ajándékozzuk. Mindehhez nincsen szükség a politikai intézmények reformjára, a kultúránk megújítására viszont annál inkább.

A Sztálin-szobor feje a Blaha Lujza téren (ÁBTL 4.3. HV 1/5)

120

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

S

Z E M L E

Ötvös István OKTÓBERI KÉPEINK Fényképek 1956. Írta és összeállította Müller Rolf és Sümegi György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2006, 152 oldal, 3500 Ft

Az ’56-os forradalom és szabadságharc kapcsán született könyvek között különös helyet foglalnak el az albumok. Ahogy kultúránk, úgy történelmünk is szép lassan képpé válik – hogy mennyire jó ez nekünk, arról talán máskor –, tehát ahol felkutatható, ott a képek veszik át az „örökítõ közeg” szerepét. Októberünk ebbõl a szempontból is történelmünk fordulópontja. Hiszen hiába, hogy a II. világháborúban is haditudósítók hada készített felvételeket a frontokon, de amatõr képírók tömege nem lephette el a Történelmet. És ezzel a történelem is megváltozott, hiszen arcokat és mozdulatokat kaptunk tõle, mely utóbbiakról Kundera óta azt is tudjuk, hogy idõtlenek. A kötetben szereplõ képek részben abból a „gyûjteménybõl” származnak, amelyet a megtorlás során szedtek össze a belügyi szervek, részben magánszemélyek késõbbi adományaiból kerültek a levéltár birtokába. A szerkesztõk tudatosan kerülték az ismert és elhíresült, nyugati folyóiratokból származó képeket – a levéltárban ebbõl is akad jócskán, hiszen az „apparátus” azokat is felhasználta a forradalmárok azonosításához –, és ezzel egy valóban érdekes könyvet adtak közre. Kilõtt tankot már láttunk, a szétlõtt Kilián laktanya sem újdonság. De ezek az „amatõr” felvételek minden mesterkélt beállítást nélkülöznek, ugyanakkor nagyon is „profik”. Kiváló beállítások és nagyon hatásos spontán kompozíciók is láthatók a gyûjteményben, amelyek a hétköznapokról szólnak, például a harcok szünetében újságot olvasó forradalmárokról, vagy ilyen a közvécébe borult tank esete. A magyar Október idején azonban már profi és amatõr fotósok hada kattogtatta gépét, hogy dokumentálja a 20. század egyik legjelentõsebb politikatörténeti eseményét. És ez egy sajátos bájt kölcsönöz a képeknek, hiszen nem csupán az látszik rajtuk, amit egy hideg fejjel számító fotóriporter meg akar mutatni a magazinjának. Némelyik fénykép ezért lesz olyan egyszerû, mint a szög, ezzel pedig olyan hótiszta, hogy az már egyenesen csodaszámba megy. És ezzel eljutottunk második történetünkig: a forradalom, ahogyan a fényképkészítõink lencséjén át megmutatkozik. Mit akartak meglátni és legfõképpen rögzíteni azokból a napokból? Persze elsõsorban arcokat – akkor még nem sejtették, milyen eszközt adnak a meg-

121

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

S

Z E M L E

torlás kezébe ezzel –, de a forradalmárok mögött ott van a város is, többnyire azonosítható helyeivel; és hirtelen rácsodálkozhatunk a macskaköves körútra, ahogyan már többen nem ismerhettük meg – természetesen parkoló autók nélkül. A városból ezen túl romokat látni, szétlõtt lakásokkal és macijával költözködõ kisfiúval. Csak hogy megértsünk valamit a forradalom hétköznapjaiból… A kötet szép íve is erõsíti ezt; a szegedi egyetemisták forradalmi gyûléstermétõl Budapest távlati képéig, amelyen egy füstoszlop utal a háborús állapotokra, melyek 1956 késõ õszén beburkolták a forradalom fõvárosát. Fényképek elõször a párizsi kommün idején készültek ilyen eseményrõl. Az akkori hatalom – nem meglepõ, a Hatalom már csak ilyen szokott lenni – pontosan ugyanarra használta azokat, mint 1957-tõl Kádárék: a felkelõk azonosítására. Ez a kötet harmadik különlegessége. Az itt közölt képek többségének sajátos funkciójuk volt: nyomozati dokumentumok voltak az elnyomók kezében. A közölt fényképek jelentõs részét kifejezetten azzal a szándékkal gyûjtögették össze, hogy a kádári megtorlás gépezete felhasználhassa azokat. Nem csupán a résztvevõket azonosították ezek segítségével, hanem az áldozatokról készült felvételek segítségével az õrizeteseket is presszionálták… Tehát a képek arról is szólnak, milyennek akarták látni a világot azok, akik számára ez nem egy szent és felemelõ forradalom volt – számukra ugyanezek a képek csak azonosítandó tettesek és elkövetõk lehettek. De a kötet nem áll meg november 4-én. Végre nem csak 12 napból áll a forradalom, minthogy nem is csak annyiból állt, november és december nem utóvédharc volt, csak egy más eszközökkel vívott csata.

Nyilvános illemhely lejáratába csúszott harckocsi a Boráros téren (ÁBTL 4.3. NGyné 2/15 – Nagy Györgyné felvétele)

122

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

S

Z E M L E

Kósa László A SORSFORDULÓ-METAFORA Kovács István: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. A XX. századi lengyel történelem sorsfordulói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 648 oldal, 3800 Ft

A békétlen nacionalizmusok Európájában ritka az olyan tartós történelmi rokonszenv, mint a magyar–lengyel baráti érzelem. Éppen ezért különleges érték nemcsak a magyarság környezetében, hanem egész földrészünket tekintve. Gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. Utóbb minden században újabb impulzusokat kapott, ezért válhatott a rendi nemesi hagyomány polgárivá, sõt 1956-ban újabb jelentõs tartalommal bõvült. A magyarországi baloldal – politikai és szellemi egyaránt – általában ellenségesen viszonyult hozzá, a maga nézõpontjából egyébként teljesen érthetõen, mert pozitív nemzeti érzés testesült meg benne, utóbb pedig szovjetellenességet is kifejezett. Nem tudták ráhúzni a „népek barátsága” doktrína kényszerzubbonyát. Amikor pedig a szocialista rendszer gazdasági romlásának mélyülése nyomán Magyarországra nagyobb számban érkezett Lengyelországból csempészáru és vele megélénkült a zugkereskedelem, a hivatalos és a „suttogó” propaganda alattomos módon, idegengyûlöletre számítva, nem átallott lengyelellenességet szítani, ami a Jaruzelski-puccs idején tetõzött. Nem mondható, hogy nem ártott, ám erõs történelmi kötöttségének köszönhetõen túlélte. Mindezt nem azért idéztük föl, mert a Kovács István könyve a magyar–lengyel kapcsolatok vagy a kölcsönös szimpátia történetét dolgozza föl, hanem annak hangsúlyozására, hogy a lengyelekrõl szóló könyvek általában nagyobb vagy megkülönböztetettebb figyelmet érdemelnek, mint a szomszédságunkban élõ más népekrõl szóló, hasonló tárgyú mûvek. Miért került a kötet címébe metafora? A Visztula melletti csoda a Pilsudski vezette lengyel haderõ 1920. évi, Varsó melletti csatanyerését jelenti. A Vörös Hadseregnek történelme során alighanem ez volt az egyetlen háborúja, amely számára hátrányos békekötéssel zárult. A Szolidaritás mozgalom történetét azért nevezi a szerzõ Balti-tenger melletti csodának, mert a kommunista rendszerrel az általa dicsõített munkásság független szakszervezetet létre hozva szegült szembe, siettetve annak bukását. Mindkét esemény világtörténelmi jelentõségû volt, sokak számára a lehetetlenség legyõzését testesítette meg. A 20. századi lengyel történelem persze nem csodák sorozata. Bemutatását szerzõnk sajátos módszerrel vállalja, ami a lebilincselõen érdekes cselekmény da-

123

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

S

Z E M L E

cára gondokat is okoz az olvasónak. A könyv többé-kevésbé összefüggõ esszétanulmányokból áll. Az író elsõsorban elbeszél, nem mindig él az oknyomozás és az elemzés lehetõségével. Az egyes fejezetek nem illeszkednek pontosan az elõttük lévõhöz, sõt többnyire a nézõpontok és a témák is változnak. Az elsõ és leghosszabb terjedelmû fejezet Pilsudski életét követve tekinti át a lengyel történelmet. A második fejezetben Lengyelországról döntenek, de nem a lengyelek a szereplõi, mert a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió osztozkodásáról szól. A harmadik fejezetben már harcoló lengyelekrõl olvashatunk, csakhogy szülõföldjüktõl távol, az Anders-hadsereg kötelékében küzdõkrõl. A negyedik fejezetben visszatérünk a megszállt országba, de nem a fegyveres, hanem a szellemi ellenálláshoz, melynek legfontosabb intézményei a földalatti iskolák voltak. Az ötödik fejezet részben ezzel felesel, hiszen Krakkó megszállásának ezerkilenszázhatvanegy napja alatt a kormányzó „szeszélye” következtében a lengyel lakosságot nem föltétlenül zárták el a szórakozástól, egy ideig bizonyos kulturális igényeit kielégíthette. Mindemellett a betelepülõ németek javára városfejlesztés is történt. A következõ két fejezetben azonban a fegyveres ellenállásé a szó, varsói gettófelkelésé (1943) és a Honi Hadsereg által kirobbantott varsói felkelésé (1944). A maga nemében mindkettõ a legnagyobb szabású volt a II. világháború történetében. A szerzõ nézõpontválasztása ezúttal is sajátos. Az egyik arra összpontosít, vajon hogyan és milyen mértékben segítették a lengyelek a zsidóságot, a másik Sztálin személyes katonai döntéseinek a bukásra gyakorolt súlyos következményeit tárja elénk. Csaknem minden további tanulmányt hasonló módon lehetne ismertetni, ezért ettõl itt eltekintünk. Ellenben szóvá tesszük, hogy szerzõnk nem magyarázza meg minden esetben, miért éppen az adott eseményeknek szentel külön tanulmányt. Aki az átlagnál kissé részletesebben ismeri a történelmet, joggal megkérdezheti, miért nem más történések vagy mások is fontosak neki. Több okból mégsem föltétlenül érdemes vitába bocsátkozni. Ha ugyanis belevágunk, hogy szerintünk mi mindent lehetne még besorolni a sorsfordulók közé, könnyen eljuthatunk oda, hogy egészen más jellegû munkát kérünk számon a szerzõn, mint amilyet szándékában állt írni. Ha viszont a manapság oly divatos fogalommal élve, „sorsforduló-kánon”-nak tekintjük a könyvet, elképzelhetõ egy másik „kánon” is, azaz ugyanezzel a válogató technikával több vagy kevesebb eltéréssel, néhol más súlypontokkal, néhol részletesebb kidolgozással egy másik 20. századi lengyel történet készíthetõ el. Nemcsak a fejezetek tárgya és nézõpontja, hanem a terjedelem, sõt a „mûfaj” is váltakozik. Krakkó háborús hétköznapjaival például egy nagyszabású könyvismertetés szembesít. A Pilsudski-életrajzot azért nem tudjuk „klasszikus” politikusportrénak nevezni, mert az önálló lengyel állam megteremtéséért folyatott tevé-

124

K

Ó S A

L

Á S Z L Ó

:

A

S O R S F O R D U L Ó

-

M E T A F O R A

kenység eseményei mellett a személyiség belsõ történéseirõl ritkán értesülünk. Ráadásul nemcsak nagyon nehéz eligazodni a fejlemények, szervezkedések, pártok, mozgalmak halmazában, hanem olykor talány marad, vajon ezek melyik korabeli európai politikai csoportosuláshoz sorolhatók, vagy eszmetörténetileg hogyan értelmezhetõk. A könyv erényeként értékelve rögtön hozzáfûzzük, ami az eddig elmondottakból következik, hogy Kovács István a politikatörténeti háttér elõtt hol a hadtörténet, hol a társadalom- vagy a mûvelõdéstörténet területére kalauzolja az olvasót. Az olvasás a vázolt sokféleség miatt óhatatlanul többször zökken. A folytonosságot a kötet végén található nagy terjedelmû idõrendi áttekintés igyekszik áthidalni. Tudjuk, nincs tökéletes történeti kronológia. Összefogja azonban a tanulmánysort a szerzõ mindvégig érzõdõ fölényes tudása, ami természetesen feltételezi a tárgyával való mélységes azonosulást. Az utóbbi ellenére a könyv nagy részében távolságtartó történetírói megközelítés és tárgyilagos hangnem érvényesül, nem hiányoznak a kritikai észrevételek, Kovács István nem kerüli ki az árnyékokat sem. Például Pilsudski sokat vitatott alakját úgy láttatja, hogy nem vált ugyan diktátorrá, de olyan autoriter politikus volt, aki a cári önkényuralom alatt nem válogatott a harci eszközökben, a polgári köztársaságban pedig a hadseregre támaszkodva nem mindig vette figyelembe a demokrácia szabályait. Így töltötte be a modern lengyel állam megteremtõjének történelmi szerepét. Bár a szerzõ érdeklõdése elsõsorban nem e kérdésre irányul, izgalmas és érdemes figyelni, hogy a század elsõ négy évtizedének társadalmi feszültségei között miként alakul a modern lengyel azonosságtudat. A rendi állam fölosztását követõ másfél százados széttagoltság ugyanis éppen a polgárosulás kibontakozásának idejére esett. Ezért a nagy múltú nemzeti hagyomány és a közös nyelv ernyõje alatt a három birodalomból „származó” országrészek nehezen illeszkedtek össze. Súlyos ellentmondás, hogy döntõen a II. világháború – óriási vérveszteségek és anyagi pusztulás árán – erõsítette meg az összetartozást. 1956-tól a korábbi elbeszéléshez képest mindinkább sûrûsödnek a könyvben az események, melyeket egészen 1990. december 22-ig követhetünk, amikor a Londonból hazatérõ emigráns köztársasági elnök átadta az 1939-ben elmenekített elnöki jelvényeket Lech Walesának, a törvényesen választott új köztársasági elnöknek. A kötet végén „utószó”-ként két rövid írás különül el. Ha fentebb esszétanulmányokról beszéltünk, ezeket méltán nevezhetjük „igazi” irodalmi esszéknek. Kovács István, az író vallomásos alkotásai lengyelség-élményérõl, egy néprõl, amely gyakran sokfelé húzott, de nemzeti érdekeit sosem adta föl, és ragaszkodott államiságához, hihetetlen bátorsággal és önfeláldozással szállt szembe a diktatúrákkal és az idegen megszállással. A történész tárgyilagosságát fölváltja a lelkesültség. A kötet

125

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

–

S

Z E M L E

egészét tekintve kétségtelen a stiláris és tematikus törés. Talán szerencsésebb lett volna ezeket az írásokat hasonlókkal együtt külön könyvben megjelentetni. Másfelõl igaz, hogy nélkülük a mostani mû szegényebb lenne. Az egyik írás Waclaw Felczak történészprofesszorra, a szerzõ atyai barátjára és erkölcsi példaképére, a háború alatti titkos futárszolgálat legendás alakjára emlékezik. A másik a labdarúgás és a tolmácsolás egyedi összefüggéseit idézi föl. Kovács István gyakran utal történeti monográfiákra vagy cikkekre, memoárokra és dokumentum-kiadványokra, nemegyszer szöveg szerint idéz belõlük. Az eszszétanulmány nem feltétlenül igényli a szakirodalmi hivatkozásokat, itt pedig nyelvi akadályok is fölmerülhetnek. Ennek ellenére szívesen láttunk volna a kötet végén a forrásul fölhasznált legfontosabb lengyel mûvek rövid, esetleg annotációval kísért jegyzékét. Nem azért, hogy még jobban megbizonyosodjunk a szerzõ tudományban jártasságáról, arról a kötet olvasása hitelesen meggyõz, hanem hogy az olvasó bepillanthasson a sokoldalú lengyel történetkutatás világába. A kétoldalnyi, ajánlott magyar olvasmánylista azért kelt hiányérzetet, mert kevés, hézagos, és jó néhány olyan mûvet tartalmaz, amelynek tematikája és szellemisége eltér a könyvétõl. Noha mint említettük, nem a magyar–lengyel kapcsolatokról szól a könyv, lehetetlen anélkül olvasni, hogy idõrõl idõre ne gondoljunk a párhuzamokra, az eltérésekre és természetesen a kapcsolódási pontokra. Nem utolsósorban példázza, hogy történelmi rokonszenv akkor is lehetséges, ha két nép és ország sorsa jelentõsen különbözik. Sok más között a 20. században szembetûnõ lengyel oldalon két nyertes, a magyaron két vesztes világháború, a lengyel állam újjászületése, nálunk a trianoni és a párizsi béke. Kovács István ma a legkiválóbb polonistánk, aki nemcsak történészként, esszéíróként és mûfordítóként, hanem diplomataként, mindenekelõtt kultúrdiplomataként is igen sokat tett a lengyel történelem és mûvelõdés magyar megismertetéséért. Teljesítményét a lengyel fél kitüntetésekkel ismerte el. Mostani könyvének fontosságát még inkább kiemeli, hogy a magyar polonisztika figyelemre méltó eredményei ellenére nem kényeztet el bennünket annyi újabb mûvel és alkotással, amennyi – úgy gondoljuk – a történelmi és társadalmi kapcsolatok nagy múltjához és súlyához képest méltán várható lenne.

126

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 5

Számunk szerzõi BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója BÁRDI NÁNDOR (1962, Baktalórántháza) történész, a Teleki László Intézet munkatársa BORHI LÁSZLÓ (1961, Budapest) történész, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa FEJÉRDY GERGELY (1975, Budapest) történész doktorandusz, Université Paris IV – Pázmány Péter Katolikus Egyetem KECSKÉS D. GUSZTÁV (1967, Budapest) történész, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa KÓSA LÁSZLÓ (1942, Cegléd) néprajzkutató, mûvelõdéstörténész, az ELTE profeszszora, az MTA tagja MAGYARICS TAMÁS (1953, Budapest) történész, a Teleki László Intézet munkatársa MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász NÁRAY-SZABÓ GÁBOR (1943, Budapest) kémikus, az ELTE professzora, az MTA tagja ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója PAKSA RUDOLF (1981, Ajka) történész, az ELTE doktorandusza PESTI SÁNDOR (1966, Mezõtúr) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója SIMON ATTILA (1966, Rimaszombat) a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a komáromi Selye János Egyetem oktatója

127