KOMMENTÁR TARTALOM Békés Márton: Németh László politikai platonizmusa 3 Papp István: Népi-urbánus közeledés? 11

kommentar_0702_belivkesz.qxd

·

4/20/07

3:09 PM

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2007|2 NÉPIEK: ÚJ LÁTÓSZÖG Békés Márton: Németh László politikai platonizmusa Papp István: Népi-urbánus közeledés? TOTÁLIS MÚLT Rott Ferenc: Levelek a Gulágról MÛHELY „Premodern lény vagyok”. Roger Scrutonnal

Horkay Hörcher Ferenc beszélget

Szatmáry István: Gondolatok a társasági törvényhez MAGYAR MÚLT Hatos Pál: „Világ keresztényei, egyesüljetek”

3

11

22

39 47

59

LELET Botos Máté: Keyserling és az arisztokratikus magyar ethosz a Spektrum Europas alapján 71 HONI FIGYELÕ Bartus Gábor: A gázlámpa alatt MESSZELÁTÓ Vizi Balázs: Balkáni krétakör

84

93

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 2

2 0 0 7 | 1

–

T

A R T A L O M

SZEMLE Halm Tamás: Objektivista példázatregény Ayn Rand könyvérõl

105

A Reformátusok Budapesten c. könyvrõl

111

Papp István: Pesti reformátusok

Salát Gergely: Az igazi Mao – avagy a hattyú bosszúja Jung Chang és Jon Halliday könyvérõl

116

Számunk illusztrációi a Kósa László szerkesztette Reformátusok Budapesten címû kiadvány (Argumentum Kiadó) anyagából származnak. Köszönjük Kósa László professzor és Láng József kiadóvezetõ segítségét.

Lapunk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax: (06-1) 411-1348 www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Dömötör Csaba Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

•

3:09 PM

2 0 0 7 | 2

Page 3

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

Békés Márton NÉMETH LÁSZLÓ POLITIKAI PLATONIZMUSA* Németh László a Tanú munkatervében írja, hogy számára az élet kérdéseiben való vizsgálódás egy körkörös úton halad: elõször metaforikusan jelenik meg egy-egy probléma, s rendszerint az irodalmi élet veti fel, majd ebbõl lesz tudományos kérdés; aztán valamilyen integrális rendszerben – „új enciklopédia” – ez számos más terület hasonló problémájával korrelálva alkotja meg az élet alapszerkezetére (Lét) vonatkozó kérdésfeltevéseket.1 Némethnél a politika kérdései sem választhatóak el az élet többi területétõl, ahogyan az élettõl magától sem. A politikához 1934-ben került legközelebb, ekkor mondta a rádióban: a társadalmi kérdések, a nemzet politikai élete nem lehet idegen attól, aki azt akarja, hogy „teljes ember legyen”.2 Hiszen az igazi, teljes, „önmagához hû ember” görög és keresztény értelemben vett személyiség, de egyszersmind „kollektív és kozmikus” lény is.3

Metapolitika Németh Lászlónál a politika nem a szó reális vagy szokványos értelmében használt kifejezés, hanem mindig a metaforák világából leszivárgó magatartás, életpélda teremtõ ereje az emberi közösség életében. Németh ennek megfelelõen a hatalmat is etikai és szellemi úton értelmezi, amikor így ír: „A hatalom elsõsorban szellemi befolyás, amelyet a példakép gyakorol.”4 VII. Gergely mondja Németh üdvösség-drámájában: „A társadalom rendje: a szellem-egyház elsõbbsége minden világi jog, hatalom, intézmény fölött.”5 A fentiekbõl következik, hogy Németh Lászlónak csak metapolitikája van, a politika mögötti, vagy inkább afölötti normarendszer értelmében használva e Ez az írás egy nagyobb tanulmány része. A dolgozat elkészítéséhez türelmével, tanácsaival, szakmai és nyelvi lektorálással, baráti beszélgetésekkel járult hozzá Gyurácz Ferenc (Vasi Szemle), akinek ehelyt köszönöm hálásan önzetlen, baráti segítségét. 1 A Tanú munkaterve (1932) = HH I., 51. 2 A fiatal Eötvös [rádióelõadás] (1934) = ÉK, 374. 3 Démonok, törvények, titkok (1936) = KN, 623. 4 Ortega y Gasset (1930) = EU, 399. *

5

VII. Gergely (1937) = SZI, 545.

3

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 4

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

szót.6 A direktpolitizáló hangnem idegen tõle, helyette a finom metapolitikai árnyaltságot, a historizáló és irodalomtörténeti megközelítést kedveli, szívesen alkalmazza a szellemtörténeti utalásokat, „politikája” a moralizálás jegyében áll, alapja szintén a minõség, mint mindenre érvényes átfogó kategória, központi viszonyítási pont. Õ maga írja, hogy gondolkodónak és nem politikusnak érzi magát, célja egy kimondottan lefelé szivárgó karsztforrás elindítása, amely annyira tud szélesedni, amennyire a lenti mészkõréteg engedi. Így ír: […] a gondolat majd terjed, felszívódik, s egy idõ múlva meglátszik a politikán. A feladat: az adott társadalmi helyzethez a legjobb megoldást megtalálni, amely a korszellemnek is megfelel, s ezt, a meglevõ politikai irányzatokkal nem törõdve, politikai eszmékre fordítani.7

Irracionális? Minden bizonnyal. De ha azt kérdezzük, hogy irreális-e, nem feltétlenül tudunk erre is egyértelmû választ adni. Németh számára a politika (meg)álmodás, a „tiszta gondolati norma” széleskörû intellektuális rendszeresítése, az „élet forradalmának” a kiterjesztése.8 Németh Lászlót nyugodtan nevezhetjük politikai platonistának, hiszen az ideális normatartalom gyakorlatra való minél megfelelõbb átváltódását érti politika alatt. Éppen a Rákosi-korszakban írta az erre vonatkozó sorokat, akkor, amikor publikálásra nem volt lehetõsége: „Az igazi szocializmus azonban éppúgy ott lebeg a megvalósult fölött, mint az igazi kereszténység a lent botladozó fölött – s utolsó fórumként mindig lehet fellebbezni hozzá.”9 Ez a fellebbezés a metapolitika. S a „szellem embere”, majd az „új nemesség”, késõbb az „értelmiség” feladata az, hogy ezt a fellebbezést megtegye, hogy az aktuális problémákat mindig „valami örökkel, a legjobbal, a legideálisabbal” kapcsolja össze.10 Németh politikai platonizmusa rövid idõre törik meg. 1933 végétõl, 1934 elejétõl 1935 elejéig bízik a reformmozgalomban, az anyagi reformnak a belsõ, lelki, erkölcsi készülõdés elõtti megvalósulásában. Csakhamar azonban ráébred, 6 Grezsa Ferenc szerint Németh László „Eszmefuttatása gyakorlatra nyitott metapolitikaként jellemezhetõ”. (GREZSA Ferenc: Németh László Tanú-korszaka, Szépirodalmi, Budapest, 1990, 218.) Németh politikához való viszonyát utoljára Kovács Zoltán vizsgálta (Kovács Zoltán, A politikus Németh László, I–II., Havi Magyar Fórum, 2001/3., 4. szám). 7 Elõszó [1960-as évek közepe] = S, 6. Máshol úgy fogalmaz ennek variációjaként, hogy a betûk megmaradnak, „s lassan talán kiolvad belõlük valami” értékes a közösség számára. (Téli hadjárat [1940] = ÉSZ, 627.) 8 Elõszó, 5–7. 9 A líráról [1954] = MG (kiemelés tõlem). 10 A jobbak egységéért [1942] = S, 643.

4

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

É K É S

M

4/20/07

Á R T O N

:

N

3:09 PM

É M E T H

L

Page 5

Á S Z L Ó

P O L I T I K A I

P L A T O N I Z M U S A

hogy az Idea sugárzása nem elõzhetõ meg. Egyik versének magyarázatában jegyzi meg, hogy Plátoni pillanat11 címû görög ritmusú verse a hazai reform-csalódás lecsapódása, ezt fejezi ki Sokrates alakja is a munkában, aki „nagyra nevelt alacsony hazát / Bérül bürköt ivott”. Németh versének „idea-Lykurg”-ja valójában törzséért aggódik, de a szellemi világban-világnak alkot: S õ nem látja hová és kire száll szava. A földé maga, de mûve a szellemé, S mint jó maggal a szél, szét vele az fut.

Németh platonizmusa mûvei alakjaival is jól szemléltethetõ – világít rá Füzi László.12 A regény Némethnél „tanító mûfaj”, a közösség nevelésére irányuló mû, a nemzetet reprezentáló alkotás; hõse, alanya: a szent – akárcsak Az elsodort falu jellemzését hallanánk. Az író regényeirõl jegyzi meg Kerényi Károly, hogy azok valójában görög sorstragédiák, Illyés pedig úgy jellemzi azokat, mint amelyekben egy Idea száll a földre, és beköltözik egy emberbe. Németh drámái, regényei a világgal ütközõ egyén konfliktusainak tragikus realizálódásai és végigküzdései, valójában az elszigeteltségre, a magányra és a Lét válságának megoldhatatlanságára ráébredt idea-ember bukásai. A tanulmány talán a leginkább közösségi mûfaj Némethnél: „tanulmányíróvá nem hajlamból, hanem közszükségletbõl lettem”, „népem sorsa fogott meg általa” – írja.13 Németh maga nevezi tanulmányait patrióta tartalom hordozóinak, de ez is az idea, s nyomatékosan a politikai platonizmus hatása alatt keletkezik. Németh minden alakja idea-ember, ideáltipikus személyiség, valójában archetipikus, mítoszi lény: legyen regénybeli (Gyász: Kurátor Zsófi; Emberi színjáték: Boda Zoltán; Utolsó kísérlet: Joó Péter; Irgalom: Kertész Ágnes; az Égetõ Eszter fõhõse)14 vagy drámai hõs (VII. Gergely; Széchenyi; Galilei) és tanulmányok központi, mitikus alakja, aki reprezentálja a nemzetet (Ady, Berzsenyi, Széchenyi, Kemény); s ne felejtsük el, hiszen enélkül semmit sem érne ez a felsorolás: idea-ember Németh maga is (Ember és szerep, Tanú-évek, a megszakadt Kisebbségben, Magam helyett, A megölt költõ) – aki összes felsorolt alakjában végül is maga vergõdte végig mûveinek szerepeit.15 11 Plátoni pillanat [1935] = A megölt költõ (1969), lásd HH II., 415–416. 12 Vö. FÜZI László: Alkat és mû. Németh László 1901–1975, Kalligram, Pozsony, 2001. 13 Tanú-évek [1938] = HH I., 475, 499. 14 Vö. CS. VA R G A István: Németh László négy regénye: Emberi színjáték – Gyász – Irgalom

– Iszony = UÕ.: Tanújelek. Írások Németh Lászlóról, Magvetõ, Budapest, 1987. 15 Németh így vall alakjairól: „Minden életkorban szükségem volt egy barátra, aki az én akkori alaphangulatomban tud mellettem ülni. […] Most Berzsenyi […] lett az, ami valaha Antigoné és Ku-

5

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 6

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

A mûvek mitikus tartalmára, a bennük megjelenõ szerep és Németh alkata közötti szerves egységre álljon itt önvallomása: „nem írhatok soha szívem szerintibb mûvet a Gyász-nál, melynek paraszthõsnõjében a bennem élõ Artemiszt szültem meg öntudatlan.”16 „Az idea-ember magányosan, mert követhetetlenül ragyog” – írja Gyurácz Ferenc,17 ugyanakkor ezzel valósítja meg legjobban önmagában és a világban – családjában, a népi és a nemzeti közösségben, létezése egészében – az Ideát. Az idea-ember csak magányos lehet, létének bizonyítéka a „szent Egyedülvalóság” (Berzsenyi), különben az bizonyosodna be, hogy nem nemesítette meg magát, nem került egyre közelebb az Ideához – nem üdvözült. S hogy mi az Idea maga, mit kell megvalósítani belõle-általa? Ez Némethnél sokszor homályban marad, de megkönnyítve a magunk dolgát, olyan helyrõl idézünk, amellyel bizonyosan Németh is azonosulna – vagy azonosult is. Berzsenyi írja egyik levelében: „[…] örök Ideal a görög. […] A Görögöknél minden játék volt, s az esztendõnek kétharmada vidám társalkodásnak, mulatságnak s örömnek ünnepe vala, s ezen játékbul folyt a legfõbb realitás – a szép görög lélek.”18 A vidámság és a szépség görög erénye Keatscel, Hölderlinnel, Georgéval, Nietzschével19 állítja párhuzamba Berzsenyit a görögség-fogalom és a görög létmód szemlélésében, de Kerényi, Hamvas, Németh is hasonlóan látta ezt. Németh, akárcsak Nietzsche, úgy tekintett a görögökre, mint akik „közel állnak a szenthez” (Nietzsche), tragédiáikban pedig az ember alaptípusait jelenítik meg. Az idea-ember közösségi feladata miatt Németh a metaforikus és sokszor nem konkretizálódó szövegek ellenére sem követi apolitikus kortársát, Hamvast abba a „legbelsõbb Tibetbe” (Ernst Jünger), amely a mitikus beavatás iránt nyitott szellem önszámûzése a kor mocska, alapokig deszakralizált valósága és tömegarc(talanság)a elõl. Németh kívülállósága inkább a szellemi- vagy „szigetrátor Zsófi. Bármilyen különbözõ is volt az alkatunk, a magányomon, az elzártságomon át megérthettem õket. Szinte gyönyörûség volt a dohukat, a mélabújukat fölvenni magamban.” (Kisebbségben [önéletrajzi írás, 1944-ben félbemaradt] = HH I., 555.) 16 Utolszor Itália [1938] = EU, 750. 17 GYURÁCZ Ferenc: Németh László és az utópisztikus gondolkodás = ELTE – Budaörsi Bölcsész Füzetek, 1981–82, Budapest, 1983, 57. 18 Berzsenyi Dániel levele gróf Széchenyi Istvánnak és báró Wesselényi Miklósnak, Nikla, 1830. február 25. = BERZSENYI Dániel Ismeretlen és kiadatlan levelei, kiad., jegyz., bev. Merényi Oszkár, MTA Irodalomtörténeti Bizottság, Budapest, 1938, 82 (kiemelés tõlem). Berzsenyi platonizmusáról lásd KERÉNYI Károly: Az ismeretlen Berzsenyi, Budapest, 1940. 19 Lásd Friedrich NI E T Z S C H E: Ifjúkori görög tárgyú írások, vál. Tatár György, ford. Molnár Anna, Európa, Budapest, 2000.

6

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

É K É S

M

4/20/07

Á R T O N

:

N

3:09 PM

É M E T H

L

Page 7

Á S Z L Ó

P O L I T I K A I

P L A T O N I Z M U S A

Erdély” tömörsége, az a vízzáró mészréteg, amelyen tisztulva szûrõdhet át a norma, ami társadalmi értékkategóriákká – ezzel a politika részévé – válhat, s ezzel a közösség szolgálatát (ha nem is közvetlenül, de) elláthatja. A metaforikus nyelvû vagy metafizikus szerzõknek a politikumhoz való viszonyát jól szemlélteti a Németh és Hamvas közti különbség.20 A valóság megközelítésének módja tér el kettejük között igazán, ami a „mély” és a „magas” közti nézõpontbeli különbségbõl fakad. Németh belülrõl, a mélybõl várja a pozitív változást (immanens út), a fiatal Hamvas pedig – jobbára Guénon és Evola nyomán – a felülrõl származó szellem (transzcendencia, primordiális hagyomány, Tradíció) elhalványodásában találja meg a negatív tartalmak terjedésének (válság) okát. Különbségüket az általuk választott két metafora – Erdély és Tibet – másfélesége is jelzi. A cselekvõ elzártság, az „ellenségtõl körülmosott” sziget reménytelennek látszó erõfeszítése, a készülõdés utáni, morálisan alátámasztott tett – ezt jelképezi Némethnél az archaikus népi létállapotból többet megõrzõ „mélymagyar” Erdély. Míg a „cselekvés nélküli cselekvés” (Julius Evola) szellemi magasfennsíkja, a felfelé vezetõ utat megnyitó „határbirodalom” hordozza a titokzatos lezártságot – ez Tibet, Hamvas ideája. Más oldalról fogva meg a dolgot, nézzük a Kerényi, Németh és Hamvas által alkotott Sziget-körben21 megtalálható eltérõ látásmódokat, hiszen hármójuk felfogása arról, hogy kell-e, és ha igen, miként cselekedni, jól szemléltetni fogja az eltérõ értelmiségi magatartásmodelleket. Hamvas Nietzsche és a George-kör címû, Szigetben közölt esszéjében22 a metaforikus szigeten a süllyedõ Atlantisz papjait – Hölderlint, Nietzschét, Georgét – látja, a szöveg ezért „nem az eljövendõ utópiának, hanem az elmúlt melankóliájának szól” – írja Szántó F. István.23 Hamvas nem az aktivista utat választja, hanem várja az új ciklust, és teljesen a belsõ meditáció, az egyéni göröggé levés programjára koncentrál. Kerényi Károly sziget-mítosza emberi magatartásmodell, elsõsorban mûvészi, tudományos, esztétikai tartalom, s a társadalmi kérdésekhez ennek maximum annyi köze van, hogy esszéi egy részét a Válaszban jelentette meg, és erkölcsöt, etikai hozzáállást, egyéni nemeseNémeth Hamvas-kritikájáról lásd bõvebben Vita Hamvas Bélával [1934] = KN, 611–616; Aranykor és farkasfogak [1936] = KN, 547–552. 21 A Sziget-körrõl lásd LACKÓ Miklós: Sziget és külvilág. Kerényi Károly és a magyar szellemi élet = UÕ.: Szerep és mû. Kultúrtörténeti tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1981; VINCZE Zsuzsa: Palackposta – A szellem szigetérõl (A Sziget-kör és a Sziget-mozgalom), Jelenkor 1997/9.; LISZTÓCZKY László: „Adj Ideákat az Idõnek!” Németh László, Gulyás Pál és Kerényi Károly szellemi triásza, PoLíSz 2001/14–20. 22 HAMVAS Béla: Nietzsche és a George-kör = HAMVAS Béla Mûvei, 18. A láthatatlan történet – Sziget, Medio, Szentendre, 2006. 23 SZÁNTÓ F. István: Hamvas Béla „görög-tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom, Kortárs 2003/8. (kiemelés az eredetiben). 20

7

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

Page 8

2 0 0 7 | 2

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

dést várt az arra méltóktól: „A szigeti állapot maga néma lét: belsõ növekedés és gazdagodás” – írta Némethnek.24 Kerényi egzisztenciális görögség-programjában Németh nem találhatott konkrét társadalmi célt, ezért írta Gulyás Pálnak, hogy „Kerényi görög arisztokratizmusa” számára túl elitista; másutt erõsebben fogalmazva úgy ír, hogy a klasszika-filológusnak „semmi érzéke magyar dolgokhoz”.25 Németh sziget-eszménye szintén egyfelõl egyéni, belsõ, egzisztenciális program, de külsõvé tehetõ-teendõ társadalmi gyakorlat is, s ennyiben utópikus felhangoktól sem mentes. A Kapások címû utópikus novellában a falanszter Mestere – aki valójában Németh – így szól: „Ha egypár ember igazán ki tud válni a többi közül, csapásukon elõbb-utóbb megindulnak a jobbak”, s akkor „a Sziget elönti a Tengert”.26

Hûség Németh László politikai elvei mögött egy szervezõ motívum húzódik meg: a jószándék a közösség iránt. Ahogyan a Tanú feladata a legjobb éleslátással elmondani azt, ami van, úgy írója számára inspiráló erõ ennek erkölcsi kategóriát alkotni – ez a morális háttér pedig a hûség. „Ami irányít – a hûség”,27 „az írónak egy gyökere van, a hûség”28 – írja Németh, mégpedig hûség az õt kibocsátó közösséggel szemben, népi, nemzeti és európai szinten is. A többszintû kollektívumhoz – nép, nemzet, Európa – való hûség és a magunkhoz való hûség egymást feltételezi Némethnél, hiszen az egyes személy mélyrétege a közösség tömbjébõl táplálkozik. Ennek megfelelõen a lelki-szellemi gyökérmetszés morális halál lenne, a közösségrõl leválni pedig annyit jelentene, mint a skizofrénia amorf világába belépni. 1940-ben írta: „Hûség […] magunkhoz és helyünkhöz; hûség a lelkünkben felnyomuló természeti, történeti és isteni erõkhöz – a szabadság szóval, a sors categoricus imperativusával megkötve.”29 A hûséget Németh a nemzeti életet reprezentáló emberek magatartása 24 Kerényi Károly Németh Lászlóhoz [1935] = Válasz 1934–1938, vál., szerk., utószó Széchenyi Ágnes, Magvetõ, Budapest, 1986, 111. Vö. MO N O S T O R I Imre: „A mítosz tanít meg rá, hogy az igazi valóságban elférnek még az istenek is.” Németh László és Kerényi Károly = Németh László Emlékkönyv, szerk. Monostori Imre – Olasz Sándor, Németh László Társaság – Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2001. 25 Németh László Gulyás Pálnak írott két levele, Budapest, 1939. február 14. és 23. = Levelek, 292, 297. 26 Kapások [1935] = NÉ, 457, 470. 27 A Tanú második éve [1934] = HH I., 526. 28 Világnézet. 1. levél [1934] = ÉSZ, 273. 29 Szekfû Gyula [1940] = S, 530.

8

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

É K É S

M

4/20/07

Á R T O N

:

N

3:09 PM

É M E T H

L

Page 9

Á S Z L Ó

P O L I T I K A I

P L A T O N I Z M U S A

alapmotívumának tartja, s az egész magyar kultúráról is úgy nyilatkozik, mint hûségbõl született mûvek soráról.30 A „szellem emberének”, késõbb az „új nemességnek” és az „értelmiséginek” a lelki alaprétege ez a hûség lesz, ami a jobbító szándékot diktálja. A nemzetért dolgozók ellenszélben való sikere, könnyebbsége pedig csak annyiban jelentkezik – mondta 1940-ben Erdélyben –, amennyiben ezen a hûségen lazítanak.31 Az idea-ember egyéni példaadása oly erõsen jelentkezõ igény Némethnél, hogy ki is jelenti: a Tanú nem programot akart adni, „hanem egy embert, aki avval, hogy olyan, amilyen – már program, ha kell, politikai program is.”32 Másutt azt mondja: „a Minõség-elvnek s a magam életének az összekapcsolása egy Példaéletben erkölcsi unszolássá vált”.33 Németh a Kisebbségben lapjain írja szinte önvallomásszerû azonosulással Kemény Zsigmondról, hogy a forradalom után a nemzeti tanulság megszemélyesüléseként állt elõ, s célja volt „a maga útjára szorítani nemzedékét”34 – Németh az életpélda erejével szintén ezt a szolgálatot akarta ellátni; már igen korán (1925), Osváthnak is azt írta híres levelében, hogy a magyar szellemi élet organizátora akar lenni. Hogy Németh politikai programja nagyon lassan születik meg, és több rétegen szûrõdik keresztül, azt ma már nem kell külön bizonyítani. Azok a lépcsõk, amelyeket egy-egy politikailag (is) értelmezhetõ szöveg megalkotásakor végigjár, a következõk: (1) a sorsfeladat realizálása, „elõelmélet”; (2) készülõdés, belsõ átformálódás; (3) a döntés elszánása (akarat) és (4) a tett, amelynek iránya felõl Németh nem hagy kétséget, amikor így ír: „A minõség forradalma: ez volt a tett.”35 Nagyjából ez lehetne a Tanú és tágabban Németh politikai munkaterve, hiszen az egész életmû politikailag értelmezhetõ részeinek megszületésére vonatkozik. Némethnél mindig nagy a kísértés metapolitikájának gyakorlatra váltására, hogy a metaforától az élet felé vezetõ utat teljes egészében végigjárja. Ezt már barátja, Gulyás Pál is észrevette, aki kritikus hajlamát Némethtel szemben érvényesítve nem sokat tévedett, amikor levelében így írt hozzá: „A Te politikádban a foLásd: „A magyar kultúrát, inkább mint bármely másikat, a hûség hozta létre. A legjellegzetesebben magyar mûveket nem a magyar társadalom követelte ki: hõségbõl születtek”, Kultúra és hûség [1940] = ÉSZ I., 598. 31 Kisebbségbõl – kisebbségbe [1940] = S, 639. 32 Tanú-évek, 493 (kiemelés tõlem). 33 Interjú az írói vállalkozásról [1969] = MG, 637. 34 Kisebbségben [1939] = S, 425. (A Kisebbségben említésekor ragadom meg az alkalmat, hogy az életmû egyik legjelentõsebb munkájának hitelesítését elvégzõ tanulmányra felhívjam a figyelmet: MÓROCZ Zsolt: A Kisebbségben üzenete. Egy életmû Achilles-sarka, Hitel 1995/1.) 35 Tanú redivivus [1940] = ÉSZ, 629. 30

9

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 10

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

gaskerék a szellemé, a Történelemben a kerék tényleg fogas, agyaras, puskatusos. Így Te nem boldogulsz. Várnod kell, mint magnak a hó alatt.”36 A klasszikus Ady-metafora érvényességével Németh is tisztában volt, egyik görög ihletésû versében írja, hogy az „Új Hellasz” a magyar föld alatt csírázik, „a magyar hó alatt”.37 Mint mondtam: Németh platonizmusa vertikálisan fordított, hiszen az Idea nem a magasságból, hanem a szintén metafizikailag értelmezett mélységbõl fog sugározni, pontosabban a fenti-felszíni világ itt találhatja meg gyökereit. Enynyiben nem transzcendens idealizmust vall, de ezzel az idõnek alá-nemvetett mély tartalom még nem lesz megfosztva a metafizikai jelentéstõl. Némethet a mélység iránti hûsége kötelezi az Idea megvalósítására, egyéni és közösségi (népi, nemzeti, európai) szinten is, amelyet nem választ el egymástól.

Felhasznált irodalom NÉMETH László Munkái [életmûkiadás], Magvetõ–Szépirodalmi, Budapest: EU = Európai utas (Tanulmányok), 1973. ÉK = Az én katedrám (Tanulmányok), 19833. ÉSZ = Életmû szilánkokban (Tanulmányok, kritikák, vallomások), I., 1989. HH = Homályból homályba (Életrajzi írások), I–II. 1977. KN = Két nemzedék (Tanulmányok), 1970. MG = Megmentett gondolatok (Tanulmányok), 1975. NÉ = Negyven év – Horváthné meghal – Gyász (Pályatörténet, novellák, regények), 1969. S = Sorskérdések, 1989. SZI = Szerettem az igazságot (Drámák), I., 19813. Levelek = Németh László élete levelekben, 1914–1948, szerk., s. a. r. Németh Ágnes, jegyz. Grezsa Ferenc, Szépirodalmi, Budapest, 1993. Versek = NÉMETH László: A feltámadott költõ. Versek, verses drámák (Németh László szépirodalmi munkái 2.), Kráter Mûhely Egyesület, Pomáz, 2004.

36 Gulyás Pál Németh Lászlóhoz, 37 Új Hellasz = Versek, 103.

Debrecen, 1938. május 24. = Levelek, 263.

10

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

•

3:09 PM

2 0 0 7 | 2

Page 11

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

Papp István NÉPI-URBÁNUS KÖZELEDÉS? Állambiztonsági jelentés Tompa Kálmán 60. születésnapjáról1 „Tegnapelõtt egy társaságban megismerkedtem végre Tompa Kálmánnal, aki meleg barátsággal beszélt Rólad. Tisztességes, tehetséges, érdeklõdõ, mûvelt ember, talán még találkozhatnánk vele az életben más alkalommal is…”2 Aligha gondolta az e sorokat író Remenyik Zsigmond, hogy a próféta szól belõle, és még három esztendõnek sem kell eltelnie, hogy a címzettel, Féja Gézával együtt jelen legyen Tompa 60. születésnapjára meghívott baráti-ismerõsi társaságban. Mi adott különleges jelentõséget ennek az eseménynek? Miért vált a népi írók orvosa, aki óvakodott irodalmi kérdésekben állást foglalni, mégis egy pillanatra fontos szereplõjévé az irodalmi életnek? A helyzet megértéséhez vissza kell kanyarodnunk a forradalom leverését követõ 1957-es esztendõhöz.3 Az Írószövetség januárban történt kényszerû feloszlatását követõen a magyar irodalmárok összefogása jelentõs mértékben megnehezült, hiszen hiányoztak a puszta találkozást, véleménycserét lehetõvé tevõ intézmények. Az év elsõ felében több neves írót is letartóztattak, közülük Déry Tibor volt talán a legnagyobb név. Ugyanakkor Németh László és Szabó Lõrinc Kossuth-díjat kapott, vagyis a megtorlás és a megnyerés politikája egymással párhuzamosan érvényesült, ebben az idõszakban még igen csekély eredménnyel – legalábbis a hatalmon lévõk szemszögébõl. Az 1950 és 1956 között megjelent Irodalmi Újság folytatásának szánták a március 15-én útjára induló Élet és Irodalmat, amelyet azonban mind a népi, mind pedig az urbánus irodalom jelesei bojkottáltak. 1957/58 fordulójáig ez az állapot nem is változott érdemben, egészen egyszerûen megfagyott az írók és a kormányzat viszonya. Ebben a helyzetben törvényszerû, hogy mindkét fél kereste a továbblépés, más szavakkal a konszolidáció útját. 1 Az alább közlendõ összefoglalót és Tompa Kálmán 60. születésnapjára vonatkozó egyéb állambiztonsági forrásokat korábban már elemezte egy tanulmányában Standeisky Éva: STANDEISKY 2005, 369–386. 2 Remenyik Zsigmond levele Féja Gézának, Budapest, 1955. május 23. = FÉJA 2003, 233. 3 Az irodalmi életben 1957-tõl 1962-ig bekövetkezett változásokat remekül összefoglalja KALMÁR 1998, 79–115.

11

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 12

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

Az írók összefogását, esetleges közös fellépését nehezítette, hogy hiányzott az az intézmény, amelynek keretében legális módon, viszonylag nagy számban leülhettek volna közös teendõiket megbeszélni. Erre az alkalmat egy, az irodalom világán kívül álló, de szereplõket mégis jól ismerõ személy, Tompa Kálmán teremtette meg. Az ötlet tulajdonképpen pofonegyszerû, de mégis zseniális. Hiszen a saját születésnapjára azt hív meg az ember, akit csak akar, s módjában áll három napon keresztül is ünnepelni. Ez tette lehetõvé, hogy Tompa Kálmán Rákóczi úti lakásán találkozzanak a magyar irodalom, sõt a szélesebb mûvészvilág különbözõ eszméket valló képviselõi, és megvitassák ügyes-bajos dolgaikat. Természetesen a készülõdõ esemény nem maradhatott rejtve az állambiztonság éberen õrködõ vezetõi elõtt sem, de ahogyan a forrás szövegébõl is kitûnik, csupán részleges sikerrel jártak. Ugyanis az elsõ estérõl, ahol a legfajsúlyosabb egyéniségek, közöttük az Illyés–Németh–Veres trió voltak jelen, nem sikerült közvetlen információkat szerezni. Ennek oka, hogy nem tudtak az elsõ vonalba tartozó értelmiségiekbõl senkit sem ügynöknek beszervezni, nem így a második és harmadik este résztvevõi közül. Ebbõl adódik a szöveg nyilvánvaló aránytalansága: az állambiztonságot legjobban érdeklõdõ mondatok nyilvánvalóan az elsõ este hangzottak el, ám ezekrõl csupán morzsákat gyûjthettek össze. Milyen eredménnyel járt a csúcstalálkozó? Önmagában is figyelemre méltó az a tény, hogy egy rendkívül zaklatott, feszültséggel és gyanakvással teli korban a magyar irodalom minden irányzatának legalább egy-egy képviselõjét sikerült közös asztalhoz ültetni. Meghatározó szerepet a népiesek játszották, akiknek minden irányzata képviselve volt, de eljött az urbánus Grandpierre Emil, Illés Endre és Vas István, az Új Hold köréhez tartozó Hubay Miklós, a kádári konszolidációt támogató Szentiványi Kálmán és Szüdi György. A népi–urbánus szembenállásról szép számmal lehet forrásokat idézni, a közeledésrõl bizony jóval kevesebbet. Ennek okán is figyelemre méltónak tarthatjuk ezt a jelentést. Természetesen nem kerülhetett sor valamilyen közös stratégia kidolgozására, hiszen nem szoros fegyelemben mûködõ politikai alakulat, hanem személyi ellentétektõl terhelt, igen érzékeny mûvészegyéniségek tarka társasága jött össze ezen a születésnapon. Nem tudjuk egyértelmûen bizonyítani, de okkal feltételezhetjük, hogy a találkozó létrejötte felgyorsította a politikai döntések meghozatalát. Errõl legékesebben a jelentés végén olvasható javaslatok sora árulkodik, melyek eltérõ taktikát követve, de lényegében az írói társadalom megnyerését, megtörését, megfélemlítését célozták. Az alábbiakban olvasható dokumentum az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) található, az „Ellenállók” fedõnévvel ellátott, igen ter12

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

A P P

4/20/07

I

S T V Á N

3:09 PM

:

N

É P I

Page 13

–

U R B Á N U S

K Ö Z E L E D É S

?

jedelmes dossziésorozat elsõ kötetében.4 A rendkívüli fantáziáról árulkodó nevet a Tompa Kálmán lakásán összegyûlt népes társaságon belül a Püski Sándorhoz közelebb álló népiek érdemelték ki. A születésnapot követõen még éveken keresztül folytatták ügynöki jelentések és telefonlehallgatás segítéségével ennek a társaságnak a figyelését. A szorgosan gyûjtött információkat végül felhasználták a „Zsigmond Gyula és társai” nevet viselõ eljárás során, 1962-ben.5 A jelentést szöveghûen tesszük közzé, csupán az értelemzavaró helyesírási hibákat javítottuk ki. Belügyminisztérium II/5. osztálya. 65-244/58

Szigorúan titkos!

Tárgy: Dr. TOMPA KÁLMÁN orvos születésnapi vacsorájáról Jelentés Budapest, 1958. január 18. 1957. októberében jelzéseink voltak arra, hogy az írók – a népi írók – szervezésében egy nagyarányú megbeszélésre készülnek. Akkor úgy tervezték, hogy Balatonfüreden jönnek össze, s oda a kulturpolitika hivatalos személyeit is meghívják. Ezt azonban az ellenforradalom évfordulójára tett biztonsági intézkedések, valamint „félreérthetõsége” miatt elszalasztották. 1957. decemberében ismételten jelzéseink voltak, hogy elsõsorban Németh László kezdeményezésére6 a népi írók megkívánják tartani a „csucsértekezletüket”, azonban az idõpontot nem tûzték ki. Bizonyos idõket meghatároztak, azonban a megbeszélést mindig elhalasztották. A Csucsmegbeszélés céljának tûzték ki: az urbánus írókkal való megbékélés megvalósítását. Már korábban felmerült az is, hogy az összejövetelt Tompa Kálmán lakásán tartják meg, azonban az idõpontot itt sem tûzték ki. ÁBTL 3.1.5. O-11803/1. „Ellenállók”. Jelentés Dr. Tompa Kálmán orvos születésnapi vacsorájáról, 57–63. 5 Az ügyrõl lásd STANDEISKY 2005, 387–413. 6 Németh László 1957 õszén magas vérnyomását kúrálta sajkodi házában. Gazdag levelezésében nem ejtett egyetlen szót sem a nevezetes születésnapról, igaz, ezt óvatosságból is megtehette. Élete során általában balul ütöttek ki azok a kísérletei, amikor csoportszervezõként lépett fel. Csalódott, bizalmatlan lelkiállapotát jól érzékelteti egy Illés Endréhez írott, 1957. október 18-án kelt levele: „Itt egy hét alatt csodálatosan összeszedtem magam; az õsz is elképzelhetetlenül szép; a fák; amelyek együtt zöldellnek, a haldoklóban, sárgulóban mind különválnak, mintha most lepleznék le (mint öreg kortársaim) igazi jellemüket.” (NÉMETH 2000, 457. levél.) 4

13

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 14

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

Az írói összejövetel megvalósítására Tompa Kálmán szokásos születésnapi ünnepségét használták fel. Ugyanis Tompa Kálmán minden évben megünnepli születésnapját, de egész szük körrel, kb. azokkal, akik most az elsõ napi összejövetelen voltak ott. Tompa Kálmán születésnapi ünnepségét január 3-án, 4-én és 5-én este és éjjel tartotta. A három este lakásán kb. 80-100 személy fordult meg. Tompa Kálmán a korábbiaktól eltérõ, több estére kiterjedõ és nagy létszámú születésnapi ünnepségét azzal indokolja, hogy „elvégre az embernek egyszer van hatvanadik születésnapja, s õ nem tehet arról, hogy ilyen nagyarányú ismeretséggel rendelkezik.” Tompa születésnapi ünnepségein eddigi adataink szerint a következõ személyek vettek részt: Elsõ nap: Barcsai Jenõ festõmûvész, Illés Endre író a Szépirodalmi Könyvkiadó irodalmi osztályának vezetõje, Borsos Miklós szobrász, Illyés Gyula, Németh László, Reményik Zsigmond, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter és Kereszthury Dezsõ írók. Második nap: Féja Géza író, Püski Sándor volt könyvkiadó, Szabó Lõrinczné Szabó Lõrincz költõ özvegye, Gáborjáni Klára énekesnõ, Németh Imre volt országgyûlési képviselõ, Hubai Miklós, Cseres Miklós7 írók, Juhász Ferenc, F. Nagy László költõk, Szentkuty Miklós, Vas István költõ, lektor, Dallos Sándor, Tatay Sándor írók, Kucka Péter költõ, Szentiványi Kálmán író, Gombos Imre volt NPP politikus, Török Erzsi énekesnõ, Nagyajtay P. Teréz, Weörös Sándor, Károlyi Ami, Jékely Zoltán, Fodor József költõ, Szüdi György költõ, Grandpierre Emil író, Jankovich Ferenc költõ és általában ezek feleségei. Adataink szerint egy páran levélben mondták le a részvételt elfoglaltság miatt, s egyben kifejezték jókívánságukat, s együttérzésüket. Pld.: Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes költõk. Harmadik nap: Bihari József színmûvész, Tompa Sándor színmûvész, Kristó Nagy István kritikus, Pécsi Sándor színmûvész, Radnay Béla gyorsíró, – az ország egyik legnagyobb magánkép-gyüjtemény tulajdonosa – Kornis Dezsõ festõ, Banovich Tamás filmrendezõ,8 Köpeci Bócz László,9 Molnár C. Pál festõk és általában feleségeik. A születésnapon lehangzott ellenséges megnyilvánulásokkal kapcsolatban eddig a következõket tudjuk: 7 Itt nyilvánvaló elírás történt, Cseres Tiborról van szó. 8 A zömmel írókból és képzõmûvészekbõl álló társaságba nagybátyja, Tompa Kálmán révén jutott be

Banovich Tamás. Helyesen Köpeczi Bócz István. A színházi világban jól ismert díszlet- és jelmeztervezõ 1956-tól a Madách Színházban dolgozott, Pécsi Sándor kollégájaként.

9

14

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

A P P

4/20/07

I

S T V Á N

3:09 PM

:

N

É P I

Page 15

–

U R B Á N U S

K Ö Z E L E D É S

?

Az elsõ napi összejövetel résztvevõinek kiválasztásánál – Tompa elmondása szerint – az játszott szerepet, hogy az írók nyugodtan megtudják beszélni problémáikat. Az itt lefolytakról megbízható értesüléseink nincsenek. A megbeszélés – másodkézbõl szerzett értesüléseink szerint – letört hangulatban folyt le amiatt, hogy nem látják az írói kibontakozást és a kezdeményezés lehetõségének utját. Illés Endre – aki egyébként az urbánus írók egyik oszlopos tagja – elmondotta bizalmas körben, hogy õt lényegileg azért hívták meg, hogy a népi írók régi könyveinek a kiadásához támogatását megnyerjék. Elmondotta továbbá Illés Endre, hogy a jelenlévõk mindannyian egyetértettek Tamási Áronnak az Élet és Irodalom 1957. karácsonyi számában megjelent „Szellemi tisztesség” címû írásával.10 Ezután – állítólag – a jelenlévõ írók között vita támadt az írás, vagy nem írás kérdésében. Illyés Gyula mereven azt az álláspontot képviselte, hogy nem kell írni, a régi könyvek kiadását kell szorgalmazni, s õ a maga részérõl mai írások elhelyezését, megjelentetését meg sem kísérli. A jelenlévõk Illyésnek ezt az álláspontját elutasították, s ezzel szemben Németh László kifejtette, hogy az „írónak írni kell, benne kell élni korában még akkor is, ha az mocsár, mert másképp elszakad a valóságtól, elszakad a tömegektõl, s ebben az esetben nem is tudja kifejezni a nép gondolatvilágát, annak gondját-baját.” A többség Németh Lászlóval értett egyet. A második napi összejövetelrõl a következõ ellenséges megnyilvánulásokat ismerjük: Megbízható adataink szerint Féja Géza félrehívta Szentiványi Kálmán írót és a közelmúltban megjelent „Völgy emberei” címû regénye kapcsán azután érdeklõdött tõle, hogy õ tényleg kommunista-e, – Szentiványi párttag – vagy csak megjátsza magát. Végül ebben a kérdésben nyilatkoznia kell, mert õk – Féjáék – nem tudják, hová tegyék. Korábban népi író volt, most pedig kommunistának tartja magát. Kifejtette Féja, hogy az Szentiványinak is érdeke, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba, mert íme „solohovi mértékkel mérhetõ kommunista írása” (a „Völgy emberé”-rõl van szó) több mint 3 hónapja, hogy megjelent és eddig egyetlen kritikai sor sem jelent meg róla sehol. Ha Szentiványi beáll közéjük, akkor õk gondoskodnak róla, hogy rövidesen a lehetõ legjobb kritika fog a könyvérõl napvilágot látni, s általában írásait és õt magát propagálni fogják. Ellenkezõ esetben éppugy el lesz hallgatva, mint eddig. A jelenlévõ társaság asztaloknál ülve, kisebb csoportokat alkotva szórakoztak. Féja Géza körül az egyik asztal végén kb. 15 fõs társaság alakult ki, amelyben részt vett Kuczka Péter költõ is. Féja Géza a közelmultban Szlovákiában járt rokoni látogatásra. Itt az asztaltársaságban szlovákiai tapasztalatairól számolt be. Beszámolójában kifejtette, hogy a „magyar forradalmat” a kinti magyarság nagy érdeklõdéssel figyelte és nem kell azt hin-

10

TAMÁSI Áron: Szellemi tisztesség, Élet és Irodalom 1957/25–26., 3.

15

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 16

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

ni, hogy ezek ellenforradalomnak tekintik. Egyébként a „magyar forradalom” pezsdítõ hatása ma is érezhetõ a szlovákiai magyarság között, elsõsorban az ifjúság soraiban. Elmondotta azt is, hogy a népi írók mûveit az ottani magyarság ismeri, olvassa és nagyon sokra tartja. (Megjegyzendõ; értesüléseink szerint Féja tett olyan kijelentéseket is, amivel a kormánnyal való együttmûködés helyessége mellett is síkra szállt) Egyoldalú, nem ellenõrzött adataink szerint Kuczka Péter költõ Féja beszámolója közben a „magyar forradalom” kitételeknél helyeselt, majd pedig a beszámoló közben ott a szûk körben poharat fogott és azt mondotta „emeljük poharunkat Tompa Kálmán egészségére, valamint a dicsõséges magyar forradalomra, amely lehetõvé tette, hogy mi így együttesen beszélgethessük meg problémáinkat! Késõbb Weörös Sándor költõ belekötött a jelenlévõ Szüdi György és Fodor József költõkbe, s azokat a párt és a kormány mellett való kiállásuk miatt „hazaárulóknak”, „muszkavezetõknek” nevezte. Felesége Károlyi Ami költõnõ erre nagyon megijedt, sírógörcsöket kapott, férjét taxiba tette és azonnal hazavitte. Megbízható adataink szerint Tompa Kálmán orvos bizalmas körben elmondotta, hogy az esten „borfogyasztás után volt pár disszonáns hang, de ezt senki nem vette komolyan, a jelenlévõ kommunista írók is mosolyogva napirendre tértek felette.” Egyoldalú adataink szerint a második napi összejövetelen Tompa Kálmán rendelõszobájában a társaságtól külön egy pár „úriemberbõl” álló társaság volt, ahova a társaság tagjai közül egyet-egyet Tompa Kálmán idõnként behívott, így Féja Gézát, Németh Imrét, Kuczka Pétert és másokat is. Egyoldalú, nem ellenõrzött adataink szerint behívták ide Szentiványi Kálmán írót is. Szentiványit arra kérték, hogy mint párttag író a párt felé képviselje a volt párttag írókat, – Benjamin Lászlót, Tamási Lajost, stb. – valamint a népieseket, s azt az álláspontot képviselje, hogy a népiesekkel a kormány 80%-ig megtud egyezni és létre lehet hozni egy irodalmi egységfrontot a mostani párttag írókból, a volt párttag írókból és a népiesekbõl, azonban ebbõl az egységbõl ki kell maradnia Bölöni Györgynek, Goda Gábornak, Sándor Kálmánnak, Gergely Sándornak és társainak. Ezek szektánsok, irodalmi értéket nem képviselnek, ezekkel nem lehet együttmûködni. Egyoldalú, nem ellenõrzött adatunk szerint felvetették Szentiványinak azt is, hogy tapogatódzon a kormánynál, hogy az Új Hang-ot Simon István vezetése alatt lényegileg a régi gárdával nem lehetne-e reorganizálni. Arra vonatkozólag, hogy kik voltak ebben a külön szobában, egyenlõre adatokkal nem rendelkezünk. Tompa Kálmán egyébként elmondotta bizalmas körben, hogy tudta, hogy az összejövetelen társadalmilag és politikailag feltûnést kelthet, éppen ennek ellensúlyozására hívott meg baloldali embereket, hogy ezt nehogy valamilyen jobboldali tömörülésnek tekintsék. Így elsõ napra meghívta Veres Pétert és Szabó Pált, a második napra pedig Szentiványi Kálmánt, Szüdi Györgyöt és Fodor Józsefet.

16

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

A P P

4/20/07

I

S T V Á N

3:09 PM

:

N

É P I

Page 17

–

U R B Á N U S

K Ö Z E L E D É S

?

Az est – megbízható adataink szerint – a sokszínû társaság barátságának jegyében folyt le. Elsõsorban a népies és urbánus írók barátkozása érdemel említést. Meg kell azonban említeni, hogy volt egy pár író, aki láthatólag feszélyezve érezte magát, így Szüdi György és F. Nagy László. Maga Tompa is megemlíti, hogy volt bizonyos feszélyezettség. A születésnapi ünnepségre meghívták Kodolányi János írót is. Kodolányi ezzel kapcsolatban bizalmas körben elmondotta, hogy nem megy ilyen helyre, feleslegesnek tartja, nem érdekli a leittasodott emberek össze-vissza beszéde. Ha nekik – népieseknek – valami problémájuk van, elmehetnek illetékesekhez. Többen vannak, – így Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes – akik levélben mentették ki magukat. A harmadik napi összejövetelrõl, ahol elsõsorban mûvészek vettek részt a következõket ismerjük: Tompa Sándor színmûvész, Tompa Kálmán rokona mondott pohárköszöntõt. Pohárköszöntõjébõl az a rész említésre méltó, amelyben azzal foglalkozott, hogy a jelenlévõ mûvészek egyrésze erdélyi és az erdélyi származású emberek megtalálhatók a szellemi élet különbözõ frontján.11 Pécsi Sándor, a Madách Színházban bemutatott „A róka és a szõlõ” címû darabról beszélt, amelynek szabadság-mondanivalóját kidomborítják, melyre a közönség olyan élesen reagál, hogy már-már a betiltástól kell tartani. Ez az est, ezeken tulmenõleg: ténylegesen születésnapi csevegés volt. Ez a nagy költséggel, alapos szervezéssel és tendenciózus személyi kiválogatással öszszehívott születésnapi vacsorasorozat véleményünk szerint meghatározott csoportok, meghatározott törekvéseinek fedezésére szolgált. Azoknak az íróknak és mûvészembereknek, akik ellenzéki módon viszonyultak és viszonyulnak még ma is a szocialista konszolidációhoz, igen aktív szerepet játszottak az ellenforradalmat elõkészítõ szellemi mozgalomban és az ellenforradalom alatt is – ez a legszélesebb és legjelentõsebb megmozdulása az Írószövetség feloszlatása óta. A vacsora elõkészítése és lefolytatása beleillik abba a mûvelõdéspolitikai és politikai vonalba, amely elsõsorban is a népies írók irányításával mind erõteljesebben bontakozik ki: ismét összetömöríteni az 1954. óta a párttal szembeforduló irodalmi ellenzéki frontot, úgy beilleszkedni az irodalmi konszolidációba, hogy kisebb kompromisszumokkal az ellenzéki erõk megõrizzék elveiket, függetlenségüket, egységes erõt szegezzenek szembe a párt mai irodalmi politikájának megvalósítására törõ erõk elszigetelésére. Ez érezhetõ már jóideje Németh László erõteljes törekvésében; a népiesek és urbánusok, volt kommunista írók egységbe tömörítésére. (Erre adott felhívást a Nagyvilágban megjelent Lorca tanulmányában.12 Tapasztalható, hogy az utóbbi idõben igen intenzíven foglalkozik az urbánus írókkal, az Új Tompa Sándor más tekintetben nem állt élesen szemben a hatalommal, ezt bizonyítja Útibeszámoló helyett… címû írása, amely az Élet és Irodalom hasábjain látott nyomdafestéket (1956/25–26., 22). Ebben a kis tudósításban Tompa a színészek szakszervezeti küldöttségének Szovjetunió-beli kirándulását írta le, igaz, alapvetõen szakmai szempontból. 12 NÉMETH László: García Lorca színpada, Nagyvilág 1957/6., 899–918. 11

17

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 18

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

Hold köréhez tartozó írókkal, s különösen a fiatalokkal, stb.) Jankovich Ferenc,13 Tamási Áron Élet és Irodalomban megjelent irodalompolitikai cikkeiben, a népies írók Rózsadomb kávéházban kezdeményezett összejövetelein. Az imperialista és emigrációs sajtóban egyre több cikk jelenik meg, mely elsõsorban is Németh László és a népies írók nézeteihez, törekvéseihez fûz komoly reményeket a konszolidációba beilleszkedõ „harmadik utas” ellenzéki politika legális érvényesítése szempontjából. (Sulzberger cikke a New-York Timesben, Irodalmi Újság, Látóhatár, Bécsi Magyar Híradó, Nemzetõr, stb. cikkei) Az összejövetelt megrendezõ Tompa Kálmán orvos a népies írók régi barátja, az elmúlt években hallgató írók (Sinka, Erdélyi, Kodolányi, Féja, stb.) anyagi támogatója is volt. Otthona mindig a népies írók találkozóhelye volt, politikai jellegû megbeszéléseket tartottak ott évek óta, az õ lakásából indult többek között el az ellenforradalomban a Petõfi Párt szervezése is. Tompa Kálmán dr. 1957-ben több hónapot tartózkodott Olaszországban, Ausztriában, (itt 2 hónapot töltött közvetlenül a születésnapi vacsorája megrendezése elõtti idõszakban) Feltehetõ, hogy kapcsolatai vannak a nyugati követségekhez. Feltûnõ nála rendkívül bõkezû költekezése, író ismerõsei rendszeres anyagi támogatása, nagykiadású összejövetelek rendezése. A népies íróknak ez az irodalmi és mûvészvilág ellenzéki részét tömörítõ kezdeményezése veszélyes abból a szempontból, hogy erõket tömöríthet a párt mûvelõdéspolitikájának és politikájának gátolására, közeljövõben várható belpolitikai események elleni fellépésekre. A külsõ és belsõ reakció manõvereibõl látható, hogy elsõsorban is a kulturális élet hazai és nemzetközi tekintélyeit (Kodály, Lukács György, Illyés, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál, stb.) igyekszik megkörnyékezni, s bizonyos akciókba vinni. Ennek meggátolását, az elõkészítõ lépések megzavarását szükséges elsõrendû ügynek tekinteni! Az akciót ugyanakkor véleményünk szerint úgy kell végrehajtani, hogy a felénk hajló és lojalitást mutató írókat nehogy visszarettentsük, összetömörítsük a velük szemben álló akció kezdeményezõivel. Javaslatok: 1./ A vacsorán résztvett egyes felénk lojalitást mutató személyek semlegesítésére helyes lenne ha a Mûvelõdésügyi Minisztérium felsõ vezetõi beszélgetést kezdeményeznének Tamási Áron, Féja Géza,14 Szabó Pál, Jankovich Ferenc, Nagy László, Juhász 13 JANKOVICH Ferenc: Kodály és a magyar dal, Élet és Irodalom 1958/1., 6.

14 Féja Géza valóban kapott Kállai Gyulától levélben egy baráti felszólítást, hogy véleményezze a MSZMP KB elméleti kulturális munkaközössége által a népi írókról készített állásfoglalást, lásd FÉJA 2003, 244. A levél csupán porhintésként szolgált, a pártvezetés nem volt kíváncsi az író véleményére.

18

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

A P P

4/20/07

I

S T V Á N

3:09 PM

:

N

É P I

Page 19

–

U R B Á N U S

K Ö Z E L E D É S

?

Ferenc meghívásával, ahol általános politikai és mûvelõdéspolitikai kérdések mellett felvetnék a legutóbbi összejövetelhez hasonló kezdeményezések károsságát, s baráti módon felszólítanák õket, hogy ilyen jellegû megmozdulásokat õk maguk akadályozzák meg, mert ezt nem engedhetjük meg Népköztársaságunk érdekei szempontjából. Ugyancsak szükséges lenne, ha a párt valamelyik vezetõje közvetlenül beszélne a vacsorán résztvett kommunista és szimpatizáns írókkal (Fodor József, Szüdi György, Szentiványi Kálmán).15 2./ Állambiztonsági vonalon a következõket javasoljuk tenni: a./ Kuczka Pétert, – akit súlyos ellenforradalmi tevékenységéért – a nyáron már rendõri figyelmeztetésben részesítettünk, de érdekeinket sértõ tevékenységét nem hagyja abba – vegyük õrizetbe, s indítsunk eljárást ellene az ellenforradalom alatti, november 4-e utáni, s a szocialista konszolidációt ma is akadályozó magatartása miatt.16 b./ A vacsorán tapasztalt ellenséges megnyilvánulások miatt hallgassuk ki a következõ személyeket: Tompa Kálmánt (a vacsora rendezõje, kihallgatásával igyekezzük napvilágra hozni a vacsora létrehozásának céljait, elõkészítését, lefolyásának részletes tartalmát). Weöres Sándort (Fodor Józsefet és Szüdi Györgyöt „le hazaárulózta”, – megakarjuk tudni tõle a vacsora egyéb ellenséges megnyilvánulásait). Keresztury Dezsõt (kihallgatás alatt áll jelenleg egy kémgyanús ügyben, lehetõség nyílik nála az elsõ nap részleteinek pontosabb felderítésére). Borsos Miklóst (a „Képzõmûvészek Forradalmi Bizottság”-ának volt kompromittált vezetõje, ugyancsak az elsõ napról, a vezérkar összejövetelérõl nyerhetünk tõle részletesebb képet). Banovich Tamást (filmrendezõ, aki az ellenforradalom filmdokumentumai imperialistáknak átadásával gyanúsítható). S még további néhány személyt, – akik elsõsorban is Kuczka Péter ellenséges kijelentéseinek bizonyítására szükségesek. c./ A Belügyminiszter elvtárs hívja be magához Veres Pétert, Illyés Gyulát és Németh Lászlót. A feltárt tények alapján figyelmeztesse õket, hogy nem vezet jóra, ha nevükkel E három író neve és életmûve mára a feledés homályába merült. Közülük Fodor József életútja a legérdekesebb, aki 1932-tõl az Est-lapok munkatársa, majd az Athenaeum Könyvkiadó lektora volt. 1945-öt követõen a polgári radikálisok kicsiny táborát erõsítette, a Világban és a Haladásban helyezte el publicisztikai írásait. 1950-tõl kezdve kiszorult az irodalmi életbõl, így kisebb meglepetést keltett, amikor 1957-tõl a kiépülõben lévõ Kádár-rendszer mellé állt: az induló Élet és Irodalom szerkesztõbizottságában kapott helyet. Szüdi György mint munkásköltõ próbált helyet találni az irodalmi életben, ám két József Attila-díja ellenére is csupán mérsékelt sikerrel. 16 Bár Kuczka Pétert egy 1957. április 8-án készült BM-jelentés az „eseményekért leginkább felelõsségre vonható írók” sorában említi, végül nem tartóztatták le. Csupán több alkalommal is kihallgatták, például Lakatos István és Zelk Zoltán ügyében. Vö. STANDEISKY 1996, 211, 250, 358. 15

19

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

2 0 0 7 | 2

Page 20

–

N

É P I E K

:

Ú J

L Á T Ó S Z Ö G

hasonló megmozdulásokat fedeznek, s nem leszünk elnézõek a Népköztársaság érdekeit sértõ bármilyen tevékenységgel szemben sem.17 Hollós Ervin18 rny. alezredes, osztályvezetõ

Bibliográfia CSEH–KALMÁR–PÓR 1999 = Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956– 1963, szerk. CSEH Gergõ Bendegúz – Kalmár Melinda – PÓR Edit, Osiris, Budapest, 1999. FÉJA 2003 = FÉJA Géza Levelezése, vál. és összeáll. Féja Endre, Nap, Budapest, 2003. KALMÁR 1998 = KALMÁR Melinda: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája, Magvetõ, Budapest, 1998. NÉMETH 2000 = Németh László élete levelekben, I. 1949–1961, vál. és szerk. Németh Ágnes, utószó, jegyz. Domokos Mátyás, Osiris, Budapest, 2000. STANDEISKY 1996 = STANDEISKY Éva: Az írók és a hatalom 1956–1963, 1956-os Intézet, Budapest, 1996. STANDEISKY 2005 = STANDEISKY Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom, 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2005.

17 A három író fokozatosan adta fel a hatalommal szembeni dacos ellenállását. Veres Péter már 1958

áprilisában kifejezte készségét az irodalmi életbe való visszatérésre, vö. az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának feljegyzésével a Veres Péterrel folytatott beszélgetésrõl, lásd CSEH–KALMÁR–PÓR 1999, 88–89. Németh László 1959-ben, Illyés Gyula pedig 1960 tavaszán törte meg hallgatását és tért vissza az irodalom és közélet porondjára. 18 A jelentést aláíró Hollós Ervin 1923-ban született. 1945 után az MKP Ifjúsági Titkárságán dolgozott, és élen járt a Nékosz vezetõi elleni támadásokban. Állambiztonsági karrierje után történészi pályára lépett, és 1956-ról írt az eseményeket ellenforradalomnak bélyegzõ, igen pártos hangvételû könyveket. Még napjainkban is aktív, Ságvári Endre emléktáblája ügyében emelte fel a szavát.

20

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 21

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

A hadi célra leszerelt óbudai templomharangok búcsúztatása az I. világháborúban

A Kispest-Wekerle-telepi református templom alapját ásó gyülekezeti tagok (1924)

21

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 22

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Rott Ferenc LEVELEK A GULÁGRÓL E levelek szerzõje, mint jó néhány magyar, nem kommunista állampolgár, a világgazdasági válság elõl, munkát vállalni érkezett a Szovjetunióba, 1931-ben.1 Rott Ferenc (1897–1950) Garadnán született, zsidó családban. Mérnökként a bobrujszki (ma Babrujszk, Belarusz) fûrészáru-kombinátban kezdett dolgozni 1931-ben. 1938. július 4-én, a gyárból kilépve tartóztatta le az NKVD. Államellenes összeesküvéssel vádolták, majd a Gulágra küldték. Elõször egy Volga menti táborban raboskodott, majd egy év után õt és társait átszállították a Kolimára, Magadanba. Felesége, Regina és gyermekei, a még Magyarországon született József és a már Szovjetunióban született Vladimir a legnagyobb nélkülözések közepette próbált boldogulni, s csodával határos módon a város német megszállását és a zsidóság kiirtását is sikerült túlélniük. Rott Ferenc hatvan, jobbára csomagolópapír-darabkákra, hibás oroszsággal írt (illetve nagyritkán: magyar nyelvû) levélben próbált híreket adni magáról. E levelek között nagy, olykor több éves hiátusok vannak. A magyar származású mérnök formailag tízéves büntetésének letöltése után sem szabadult a Kolimáról. Halálának pontos körülményeirõl nincs információ, hozzávetõleges idejérõl az utolsó levél tájékoztat. A leveleibõl készült válogatást kordokumentumként érdemes olvasnunk, a totális diktatúrák mementójaként. A leveleket a ma Torontóban élõ Vladimir Rott bocsátotta a Kommentár rendelkezésére. Az írásokat az õ kiegészítéseivel közöljük. Segítségét pedig hálásan köszönjük.

1939. február 14. Drága feleségem, és Józsi, Vladimir fiam! Élek és egészséges vagyok. Nem ez az elsõ levél, amit írok, de nem tudom, hogy megérkeztek-e a leveleim. Még nem kaptam választ. Kérlek, haladéktalanul értesíts, hogy élsz, hol dolgozol, hogy tanul Józsi, nõ-e Vladimir, mi van a szülõkkel, a testvérekkel… egyszóval írj meg mindent, amit tudnom kell. Sokat dolgozom, de most kaptam tíz nap pihenõt. Csomagot még nem kaptam. Ha már küldtél, ne nyugtalankodj, mert a posta elhozza, de vannak technikai nehézségek, amikor is várni kell. Ha pedig még A témáról bõvebben lásd PETRÁK Katalin: Magyarok a Szovjetunióban, 1922–1945, Napvilág, Budapest, 2000. 1

22

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 23

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

nem küldtél, akkor kérlek, küldd a következõt: zsír, kolbász, cukor, aszalt gyümölcs, hagyma, fokhagyma, házi kekszet, füzet, ceruza, toll, két váltás fehérnemû, zokni, kapca. törvény szerint csomagold be a küldeményt, (majd megmondják a postán), de kérlek, hogy minden hónapban küldj. Ha nincs pénz, add el a fekete öltönyömet. Drága Rizuskám, írj külön borítékban levelet, és Józsika is írjon hozzá. Miután megkapom az elsõ leveledet, részletesebben is írok. Csókollak, Rizuskám, Józsikát, és a kis Vladimirt is, a szülõket, a testvéreket. Férjed: Feri. Cím: Gorky vasut, Szuho-Bezvodnaja állomás, NKVD Unzslag, 13-as tábor, Rott, Franc Jozefovics. 1939. április 15. Drága feleségem, Józsi és kis Vladimir! Fáj az ujjam, ezért írok csúnyán.2 Egészséges vagyok, és várom, hogy jókedvû, vidám levelet írj nekem. Józsikám, nagyon jól kell tanulnod, Remélem, a kis Vladimir nem felejti el a papát. Küldjél fényképet mindkét fiúról, Rizuskám. Itt sokszor hallani, hogy emberek hazatértek, vagy hogy új nyomozás kezdõdött. Nálunk még minden csendes. Küldtem neked meghatalmazást a kötvényrõl, óráról és Józsi pénzérõl, remélem, már megkaptad. A legutóbb küldött csomagod ezekben a napokban fogyott el, küldj újat, ha tudsz szerezni abból, hogy eladod pár holmimat. Nagyon kérlek, hogy írj, vagy diktáld le a levelet Józsinak. Fehérnemû nem kell, csak két pár zokni. Kérlek, írdd meg, hogy számoltál el a kombináttal.3 Remélem, egyszer még együtt élhetek boldogságban a családommal, mert bûntelen ember nem pusztulhat el. Be kell fejeznem a levelet. Csókollak téged és a gyerekeket. Férjed: Ferenc. 1939. április 21. Drága feleségem, Rizuska! Nagy hálával értesítelek, hogy ma, vagyis IV. hó 21-én megkaptam a második csomagot. Rendben megkaptam mindent, s elmondhatom, hogy így május végéig biztosítva van a kiegészítõ élelmem. Csak akkor finom a csomagból, amikor tudom, honnan tudtál annyi pénzt szerezni, hogy ilyen sok értékes élelmiszert küldjél. Kérlek, hogy mindenképpen és nyitott szívvel írjál, és ha nehezen tudsz csomagot küldeni, akkor ne tedd többé. 2 Rott Ferencet a bobrujszki börtönben töltött egy hónap során kínzással, így hüvelykujja ajtónyílás-

ba szorításával bírták rá vallomása megtételére. Arról van szó, hogy elmaradtunk a lakás bérleti díjával. – V. R.

3

23

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 24

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Igaz, azt írtam, hogy adj el valamit a holmim közül, de még nem tudom, hogy megtetted-e vagy sem. Természetesen a fizetésedbõl egy kopejkát se költs rám, tudom, hogy nagy szükséged van rá, ahogy a gyerekeknek is. Végül is okos asszony vagy, és mindent tegyél úgy, ahogy gondolod. Nekem jó lesz úgy, ahogy te csinálod. Most már látom, hogy mindig óriási osibkát [hibát] követtem el, amikor fontos döntés elõtt nem hallgattalak meg, vagy elõtte nem kértem ki a véleményedet. Nagyon fáj, hogy az én hibám miatt ilyen nehéz lett az életed. Csak abban reménykedem, hogy még nem vagyunk öregek, és lehet még jobb az életünk. Nem kell sokat írni arról, hogyan élek, mit dolgozom itt a táborban, mert a lágerélet szinte mindenhol egyforma. Ugyanúgy dolgozom, mint te, mert minden munka azzal kezdõdik, hogy helyesen és becsületesen kell dolgozni és élni. Minden további szinte magától rendezõdik, ha az ember nem bûnös. Elküldtem a panaszomat a Szovjetunió és Belorusszia legmagasabb szerveihez, most már csak meg kell várni, mi lesz. Remélem, hogy minden levelemet megkaptad, amit eddig írtam. A második csomagban benne volt a levéltárcám néhány irattal. Amikor átadták a csomagot, az irodán elvették ezeket az iratokat, és csak azután kapom vissza, miután átvizsgálták. Ma még nem küldöm el ezt a levelet, csak két-három nap múlva, addig még van idõm, hogy visszakapjam azokat az iratokat. Láttam köztük valami nyilatkozatot 750 rubelrõl, valószínûleg arról a pénzrõl van szó, amit még nem fizettem ki a lakásért. Te is tudod, hogy nem lehet magyarul levelet írni, ezért arra kérlek, ha nehezedre esik, akkor írj kevesebbet, de röviden és pontosan írd meg, hogy telik az életed, miután megkaptad ezt a levelet. Egyáltalán nem akarok írni most a bíróságról és az ítéletrõl, mert a panaszt már elküldtem, ahová kell, és már csak a választ kell várni. Remélem, hogy hamarosan történik valami ebben az ügyben, és azt fogják lecsukni, aki valóban bûnt követett el az állam ellen, de a felülvizsgálat (vagy ellenõrzés) lezárásáig becsületesen kell dolgozni, ahogy ezt az állami szervek megkövetelik. Nem mondom, hogy jól érzem itt magam, de mindent megteszek, hogy javítsak a helyzetemen, elsõsorban igyekszem jól dolgozni, és a törvény szerint élni, ahogy kell is. Valószínû, hogy te is hasonlóképpen élsz és dolgozol, de kérlek, ne veszítsd el a reményt, mert lesz még jó életünk. Most néhány konkrét kérdés: talán már egy hónapja is megvan, hogy elküldtem neked a meghatalmazást a kölcsönkötvényekre, az órára és a takarékkönyvre. Remélem, megkaptad, mert hivatalosan fogják kézbesíteni neked. Ha megkaptad a kötvényeket, neked ajándékozom, és tégy vele, amit akarsz. Tedd le a postán, és a pénzért végy azt magadnak és a gyerekeknek, amire szükségetek van. Közölted, hogy küldtél 50 és 30 rubelt. Még nem kaptam kézhez ezt a pénzt. A pénz 24

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 25

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

az NKVD Unzslag könyvelésén lévõ számlámra teszik, és nem fizetik ki azonnal. Talán május közepén kapok elõször belõle 25 rubelt. Ezért írtam a múltkor, hogy ez a pénz három-négy hónapra elég nekem. Semmilyen holmi nem kell. Igaz, nem mondhatom, hogy elegáns vagyok, de mindenem megvan, amire a lágerben szükség van. Kérlek, írd meg, hogy számoltál el tavaly a kombináttal. Véletlenül tudtam meg, hogy a finomfás mûhelyben dolgozol. Kíváncsi volnék, ki a fõnököd, és egyáltalán hogy megy a kombinátban. Azt hiszem, ez az évük jobban sikerül, mint a tavalyi. Ma már nem írok többet, de holnap és holnapután még kiegészítem a levelet. Csak egyvalamiben hiszek, hogy életünknek ebben a nehéz idõszakában okosan kormányzod a családot, és akkor minden rendben lesz. Kérlek, követeld meg Józsitól, hogy komolyan foglalkozzon a hegedüléssel. Ne feledkezz meg róla, Rizuskám, milyen jó és rendes élete lesz, ha pár év múlva teljesen a zenetanulásnak áldozza magát. Azt akarom, hogy komoly zenész legyen belõle. Megvan benne ehhez a tehetség, és a többi követelményre kell figyelni. A másik iskola is fontos, de elsõsorban a zeneiskolára figyeljen oda. A zene teszi széppé az életét. Kérlek, minden héten küldj levelet. Itt havonta kétszer kaphatunk levelet. Nálunk nagyon sokan mondogatják, hogy „hamarosan hazamegyünk”, de persze nem tudom, hogy áll ez a dolog, mert hivatalosan semmit sem mondanak, a szóbeszédre pedig nem lehet adni. Újság egyáltalán nincs, már tizedik hónapja nem tudom, mi zajlik a szabad világban. Vigyázz magadra! Elsõsorban az idegeidre vigyázz, mert hosszú az élet, és elsõsorban nyugalomra van szükség. Holnap folytatom a levelet. Csókol férjed: Feri. Drága fiam, Józsika! Ma április 24-e, és pontosan egy éve annak, hogy a bobrujszki zeneiskola folyosóján ültem, és arra vártam, hogy befejezd a vizsgahangversenyt. Az ajtón át nagyon jól hallottam a játékodat, és ma már elmondhatom, hogy nagyon szépen játszottad a vizsgadarabodat. A vizsgahangverseny után minden tanár gratulált nekem, és én nagyon boldog embernek éreztem magam. Csak egy év telt el ama nap óta, de nagyon sok kellemetlen dolog történt ezalatt. Tudom, hogy nélkülem nehezen ment a tanulás, de kicsit érthetetlen, hogy miért csak jól és nem kitûnõen tanulsz a zeneiskolában. Tudom, hogy idén még csak a harmadikat végezted el, és meg is írtad, hogy a zeneiskolában jó lett az eredményed. Kérlek, írj részletesebben, mikor fejezted be az évet, milyen jegyet kaptál, milyen etûdöket, darabokat játszottál, mennyit skáláztál. Írd meg, ki volt a tanárod. Kérlek, nagyon komolyan foglalkozz a zenével, és naponta annyit játssz, amennyit a tanár mond. Remélem, jó zenész leszel, és szebb, jobb lesz az életed, mint az enyém. Azonnal és részletesen írj! Csókol apád: Feri. 25

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 26

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Drága kisfiam, Vladimir! Bonbont találtam a második csomagban, amit anyuka küldött. Valószínûleg te raktad a csomagba. Köszönöm, és majd biciklit veszek cserébe, amikor hazatérek. Remélem, hogy szeretsz minden reggel óvodába menni. Remélem, hogy jó kisfiú vagy. Csókol apád: Feri. Drága Rizuskám! Ma, IV. 25-én úgy döntöttem, útnak indítom a levelet a címedre. Változás nincs. Minél gyakrabban és részletesebben írj! Itt minden férfi nagyon szép levelet kap a feleségétõl. Okos asszony vagy, jól tudod, mit kell tenni ilyen nehéz helyzetben, amibe kerültünk. Vigyázz a gyerekekre, vigyázz magadra, õrizd meg a nyugalmadat, az egészségedet és az idegeidet. Az életünket ért vihar után újra kisüt majd a nap. Anyagi szempontból szabad kezet adok neked. Ha szükséges, adj el mindent a holmimból, amit csak kell. Ha nincs cipõd vagy csizmád, add el a hegedûmet, és vedd meg magadnak, amire szükséged van. Persze azt hiszem, nem lesz fölösleges, ha májusban küldesz még csomagot, mert nehéz fizikai munkát végzek, és ha nem eszem eleget, akkor legyengülök. Persze itt is adnak ételt annak arányában, amennyit dolgozik az ember, de mivel nem vagyok valami erõs, ezért gyakran csak keveset kapok. Nagyon köszönöm, hogy a májusi ünnepre4 küldtél pár konzervet. A jövõben nincs erre szükség. Inkább cukrot küldj konzerv helyett. Ha szûkiben vagy a pénznek, vagy nincs rá lehetõséged, akkor a harmadik csomagban ne küldj zsírt. Nem mondom, hogy nincs szükségem zsírra, de anélkül is jó lesz a harmadik csomag. Miért ilyen apró a kétszersült? Persze ez semmiség, de már kétszer úgy kaptam meg a csomagot, hogy a kétszersült, a cukor és a hagyma héja összekeveredett.5 Ha van, próbálj szerezni nekem valamit, amiben meleg idõben, amikor az erdõben vagyunk, vizet vagy teát tarthatok. Magyarul kulacsnak hívják. Persze túlélem, ha nincs. Tegyél a dobozba egy cédulát, hogy mi van benne. Az elsõ csomag egy kicsit össze volt törve, és tudni akarom, hogy ilyen esetben lehet-e reklamálni vagy sem. A levelem elején mondtam, hogy nem adtak ide pár iratot, amelyek a csomagban voltak. Tegnap mindegyiket megkaptam, ostobaság volt az egész. Kezd sötétedni. A mi barakkunkban világítanak, de sokat nem látni, ezért akarom minél hamarébb befejezni a levelet. Még egyszer kérlek, tégy mindent úgy, ahogy jónak látod. Csókol férjed: Feri.

Május elsejére. A lágerparancsnokság apróra összetörte a kétszersültet és a cukrot, mert féltek, hogy valami üzenetet rejtettek beléjük, esetleg mást. – V. R. 4 5

26

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 27

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

1945. október 31. Drága, jóságos feleségem, Rizuska! Nagyon lassan telnek a napok… Mindenki azt mondja, most már lehet magyarul levelet írni, ezért gondoltam, hogy megpróbálom… Talán megkapod… Itt újra elkezdõdtek az erõs fagyok. Viszonylag jól átvészelem a telet. Ez már a hetedik telem a messzi északon, sok körülöttem a szenvedõ ember, akinek keze-lába elfagyott… Istennek hála, én még egészben megvagyok, és nagyon szeretném fenntartani ezt az állapotot, amíg újra találkozom veletek, mert utána már te vigyázol rám, én meg rád… Gondolom, hogy a gyermekeim megpróbálnak jól tanulni, de errõl semmit sem tudok. Hol tanul Józsi, mi lesz belõle? Drága angyalom, te csak vigyázz a két fiunkra, neveld õket, gondoskodj róluk, hidd el, meghálálják az erõfeszítéseidet. Sajnos, egyelõre elválasztottak tõletek, és még megmondani sem tudom, a szigorú megpróbáltatásoknak miféle útjára terelget a sors… Kérdeztétek, milyen emberek vannak mellettem. Sok környékbeli emberrel hozott össze a sors. Scsigelszkij, a volt bobrujszki tanító arra kér, add át üdvözletét Gribinyevicsnek, a fogatosnak, aki a Minszkaja utcában lakik. A Beljavszkij nevû huszonöt éves fiatalember itt a kórházban dolgozik. Úgy gondoskodott rólam, amikor beteg voltam, mintha az apja volnék. Azt mondta, a családja a Karl Marx utcában lakik. Nagyon sok magyar gyerek van itt Ungvárról, Munkácsról, Máramarosról, de máshonnan is. A zsidó fiúk többsége esténként eljár hozzám, mintha a nagybátyjuk volnék. Volt itt egy Erszény Árpád nevû fiú Borsodnádasdról, akivel több mint egy évig közös csajkából ettünk. Sok jót tett velem. Valamikor úgy szeretném megköszönni neki!… Már három éve, hogy elvitték valahová. Gondolom, hogy még itt van valahol a közelben, a tajgában. Persze hogy odaadom az éhezõnek, ha van egy falat megmaradt kenyerem. Volt itt egy fiatal magyar legény Petrozsénybõl, de õt is elvitték valahová. Már több mint egy éve magamban vagyok, nincs, akihez egy szót szóljak, ami nagyon megbúsít. Egyáltalán nem érdekelnek az itteni, úgynevezett „kultúrrendezvények”… Csak arra tudok gondolni, hogy tudnék még egyszer normálisan élni… A lágerbeli festõ elkezdte megrajzolni az arcképemet, de ezt sokaknak megígérte, elõre be is szedte a pénzt, aztán kámforrá vált… Ha valaha mégis befejezi, elküldöm nektek… [Dátum nélkül] Drága feleségem, Rizuskám! Mondd meg nekem õszintén, meddig kell még várnom a leveledre? Lehet, egy, két, akár három évet is, de az már nem szép, hogy nyolc év alatt csak kétszerháromszor írtál. Tudom én, hogy nagyon nehéz a sorod, hogy tönkre ment az 27

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 28

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

egész életed, de semmit sem tehetek a sors ellen, és senki sem biztosíthat afelõl, hogy jobb lett volna az életed, ha nem hozzám, hanem más férfihoz mentél volna feleségül. Látom én, hogy mindenhol nehezen élnek az emberek. De még nem tartunk életünk végén. Lehet, hogy még sokáig élünk, és hogy sok szépség és érdekesség lesz az életünkben. Tudom én, hogy nehéz a sorsod, hogy nem vagy egészséges, de egy kicsit még tûrnöd kell, velem együtt, mert tudod, mit mond a közmondás: MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE. Kérlek, figyelj erre a két fiatalemberre. Legalább õk tanuljanak és nõjenek fel úgy, ahogy illik. Azonnal hazamegyek, mihelyt letelik a büntetésem, s akkor minden megváltozik az életünkben. Húszéves korában megnõsítjük Józsit, s akkor anyós leszel. Hogy ne legyen olyan a fiunk, mint én, aki vén szamár fejjel már majdnem harminc voltam, amikor megnõsültem, s csak elvesztegettem a legszebb éveimet húsz és huszonnyolc évem között. Nem félek a jövõtõl, de pár évig még súlyos, sötét felhõk takarják életünk láthatárát. Pár év múlva azonban könnyebb lesz, szebb életük lesz a kisembereknek. Miért nem közlöd velem, mit írt neked Jolán? Érzem, hogy a rokonságnak sok áldozattal járt a háború, különösen azoknak, akik Budapesten laktak. Mostanában nem is élek rosszul. Nem is azért kérek csomagot, mintha éheznék, csak azért, hogy legyen valami elõttem az asztalon, ami tõled való. Errõl jut eszembe, elmondom, hogy mostanában sok házimunkába beletanultam, ezért aztán mindenben tudok majd segíteni neked. Nem is vagyok rossz szakács, s már második hónapja, hogy naponként négy emberre fõzök ebédet, akik fontos beosztásúak nálunk. Ezért aztán miattam ne nyugtalankodj, drága Rizuskám, csak magaddal és a gyerekekkel törõdj. Sokat dolgozom, nem mondhatom, hogy az életem könnyû, de ez már kibírható, és várhatom az órát, amikor beköszönt a szabadulásom. Borítékban nem érdemes semmit küldeni. A négy tûbõl csak kettõt kaptam meg, az indigót egyáltalán nem, ezért a jövõben semmit ne küldj borítékban, csak tiszta papírt és a megcímezett, bélyeges borítékot. Itt is vannak földik. A múlt télen itt volt nálunk egy rokonszenves fiatalember, Grósz Emil Viskbõl, ami ott van Csap mellett. Sok szép napot töltöttünk vele. Mostanában új magyar fiúk érkeztek. Mindegyiket megpróbálom segíteni, amivel tudom, mert nagyon meg vannak rémülve a nehézségektõl. Érdekes, hogy a földik egy-két évi távollét után a hazától, kezdik elfelejteni az anyanyelvüket, s a kiejtésük tótos lesz, csodálkoznak is a kiejtésemen, mondván, hogy olyan, mintha tegnap még egyetemista lettem volna Budapesten. Pár napja érkezett meg Csolnakos Gyuri Esztergomból, derék fiatalember, a szakmája ugyanaz, mint az enyém, erdész. 28

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 29

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

Drága Rizuskám, kérlek, ne veszítsd el a reményt, minden újra jóra fordul, csak tûrni kell egy kicsit, amíg túljutunk a nehézségeken. Csókollak téged és a gyerekeket: Szeretõ férjed, Ferenc. 1948. március 15. Vasárnap. Édes Rizuskám! Látod, milyen érdekes dátum? Ma van száz éve, hogy kitört a magyar forradalom, amikor Petõfi Sándor felszólította a nemzetet: „Talpra magyar, hí a haza, Itt az idõ, most vagy soha!” Iskolás koromban az ujjamon számoltam, hány év van még a magyar nép fölkelésének századik évfordulójáig, és hogy milyen nagy ünnep is lesz az. Lehet, hogy ma nagy ünnepségek vannak Magyarországon, de mi ezeket nem látjuk. Szóval itt is igaz a közmondás, hogy ember tervez, Isten végez. Az utóbbi években keveset terveztem. Már csak a remény éltet, hogy nem hagy el a jó sorsom, hogy életem alkonya kicsit jobban fog hasonlítani az emberi életre. Szeretném, ha még egy bölcs mondás beteljesedne. Hogy minden jó, ha jó a vége. Semmi újdonság az életemben, számolom a napokat, amik lassan, idegesítõen telnek. A legszomorúbb, hogy már fél éve nem kaptam tõletek levelet. Ez annyira nyomaszt, hogy táviratot küldök, amelyre fizetem a választ, ha még egy hét múlva sem kapok semmit. Csak annyit kérek tõletek, és ez nekem is, nektek is fontos, hogy iparkodjatok megszerezni és elküldeni nekem az igazolást, amint már írtam is, hogy a családnak szüksége van a családfenntartóra. Ilyen igazolással könnyû innen hazamenni. Különben sok szenvedés vár az utazóra. Csak megjegyzem, hogy nem volna szükségem igazolásra, ha rokkant volnék, de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája, mert hálistennek nem látszom rokkantnak, egyszerûen csak nem vagyok már fiatal. Szóval segítsetek, és a magam részérõl én is minden lehetõt megteszek, hogy az ötvenedik születésnapomon már otthon legyek. A gyerekeknek nem írok, nem vagyok hozzá elég nyugodt. És tudjátok, mi a helyzet a postával, Az egyik ismerõsöm a napokban egyszerre húsz levelet kapott, amelyeket valahol fél évig feltartottak, és egy másik meg egyszerre kilenc csomagot kapott, amelyeket a családja rendszeresen küldött neki az évek folyamán. Nekünk meg közben táncot járnak az idegeink, mert nem tudjuk, miért nem kapunk levelet. 1948. április 13. <…> Tegnap két levelet kaptam egyszerre, az egyiket Vladimir írta 1947. április 16-án, a másikat Józsi küldte Minszkbõl 1947. június 15-én, szóval tíz hónap alatt csak ezt a két levelet kaptam. Még egy levelet kaptam Minszk29

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 30

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

bõl, Olga Alekszandrovna Poklonszkajától, aki már régen keresi az apját… Keresgéli… Talán hasztalannak látszhat, mert nem ad okot semmi reményre annak a helyzete, aki 3-4 éve nem ad hírt magáról. Persze válaszoltam Olga Alekszandrovnának. Tanácsoltam, kihez forduljon hivatalosan. A mai nappal két és fél hónap van hátra a szabadulásomig, de ez csak idõpont. S most még nagyon is bizonytalan, szabadon engednek-e. Ebbõl a szempontból rossz szelek fújnak errefelé. Olyan hírek vannak, hogy talán egyáltalán nem engednek ki senkit ezentúl. Hogy mi az oka? Nem tudom… És igazság szerint nem is érdekel az ok. Várok még két hetet, s akkor újra beadványt küldök az ügyésznek s más efféléknek, és újra elmondom nekik, hogy soha semmiféle ok nem volt a letartóztatásomra, ezért már nyugodtan hazaengedhetnek. Lehet, hogy bele sem néznek a beadványomba, de ez még nem ok rá, hogy hallgassak. Azt kérem tõletek, ti se várjatok, hanem menjetek el vagy írjatok az ügyészségre Bobrujszkban vagy Moszkvában. Ne ijesszen vissza titeket, hogy elállja utunkat ez a kõ, mert én is nyugodt szívvel várom a napot, amikor a sors újdonsággal örvendeztet meg. És ti is higgyetek benne, hogy eljön egyesülésünk napja. A posta elkeserítõen mûködik, van, hogy 15-20 hónapig jön egy levél. Ami a többit illeti, nem megy rosszul, van mit enni, felelõs munkát végzek. Ha kiszabadulnék, már holnap reggel nekivágnék gyalog annak a tizenötezer kilométeres útnak, ami elválaszt bennünket, és elhihetitek nekem, hogy hazaérnék… Eszembe jut 1920 nyara. Vasárnap hajnalban fölkeltem, fölvettem a fekete öltönyömet keményített gallérú fehér inggel, nyakkendõvel, és kimentem a pályaudvarra, ahol az ügyeletes közölte velem, hogy aznapra törölték a vonatokat. Kicsit zavarba jöttem, de nem ijedtem meg. Törni kezdtem a fejem, mit tegyek. Elhagytam a pályaudvart, nyár volt, hajnali négy óra, a levegõ friss, a nap fölkelõben, sugara vidáman incselkedett velem. Éreztem, hogy élek, s ha egyszer azt ígértem a levélben az én Rizuskámnak, hogy vasárnap reggel ott leszek, akkor senki sem állíthat meg. A szemembe húztam a sapkámat, hónom alá vágtam a sétapálcámat, s kimért, katonás léptekkel nekiindultam a hosszú útnak Garadna felé. Az út pora befödte cipõmet, öltönyömet, hajamat, de délre megtettem ötven kilométert Kassa felé. A kapuban ott állt a menyasszonyom anyja, és a közeledõt vizsgálgatta. Odaléptem hozzá. Felismert, elmosolyodott. Kezet csókoltam neki. A menyasszonyom anyja azt mondta a rendes hangján: „Tudtam, hogy nem járnak a vonatok, de azt is, hogy megérkezel.” Ez bizony huszonnyolc éve történt. Most pedig az én Rizuskámnak nehezére esik pár sort írni a bezárt férjének. Tempora mutantur.6 6

Változnak az idõk (latin).

30

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 31

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

Persze bocsánatod kérem, amiért pillanatnyi ellágyulásomban ilyen emlékeket hánytorgatok fel levélben. Térjünk vissza a valóságba, a mai naphoz. Nagyon kérlek benneteket, ha lehetséges, forduljatok segítségért az ottani ügyészséghez… 1949. február 6. Magadan <…> A posta szörnyen mûködik, fogalmam sincs, hogy megkapod-e a leveleimet. Múlt nyártól, amikor elhagytam Szuszumant, csak egy táviratot kaptam Józsitól, a születésnapomra, mást semmit. Napról napra szenvedek azért, hogy nem tudok semmit. Nem tudom, mi történik veletek… Táviratozzatok, ha megkaptátok a levelemet… Sokszor látlak benneteket álmomban. Azért, mert éjjel-nappal csak ti jártok a fejemben. Ma éjszaka azt álmodtam, hogy Józsiért fizetni kellett a konzervatóriumban. Máskor azt álmodtam, hogy megfájdult az egyik ujja a bal kezén, és félbe kellett hagyni a hegedûórákat. Sokszor álmodom veled is, és mindig csak jót. Minden rendben lesz, ha a valóságban is olyan jó leszel hozzám, amilyen álmaimban vagy. A rokonokkal is álmodom. Hogy mind együtt voltunk egy pikniken, és sok jóízû étel volt. Az álmok segítenek, hogy túléljem a valóságos hétköznapokat. Csak a remény éltet, hogy hamarosan köztetek leszek. Néha olyan hírt hallok, hogy változik az indulás, amire egyszeriben elhagy minden erõm. De egybõl visszatér az életkedvem, amikor reményteli újságot hallok. Remélem, gyorsan elrepül ez a három hónap, és a tavaszi meleg hazavisz hozzátok. Semmi dolgunk, föltéve, ha valaki talál magának munkát. Ezért is kértem magamat a könyvelésbe, ahol ugyan nem kapok fizetést, de az ételem megvan, nem úgy, mint a többieknek, szóval rendszeresen táplálkozom. A napokban az iroda, amely a transzportot szervezi, még egyszer ellenõrizte minden igazolványomat, én pedig megkérdeztem, mi a helyzet. Azt felelték, nagyon lényeges, milyen lesz a nemzetközi helyzet tavasszal. Meglátjuk, mi van megírva a sors könyvében. Ami ruhafélét magammal hoztam Szuszumanból, szinte az egészet ellopták, de ezt túl lehet élni. Szeretném megtudni, érdemes-e valami ruhafélét venni, vagy jobb lesz, ha magammal viszem a pénzt… Az utat fizetik hazáig… A magyarországi fiatalok két-három év alatt egészen megadják magukat, elvesztik minden emberi formájukat, én iparkodom megtartani. Tudom, ha nyáron hazaérkezhetek, te majd kimosdatsz, feltáplálsz, senki sem fogja észrevenni, hogy olyan sokáig számûzetésben voltam. Az elõzõ, nyolcoldalas levelet január elején írtam, remélem, megkaptad. Kérem Józsit, hogy külön és részletesen írjon a dolgairól. Vladimir vagy írjon maga, vagy Józsi írjon róla. Vladimir sok álmatlan éjszakát okoz nekem, de remé31

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 32

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

lem, megadatik, hogy visszatereljem a helyes útra. Gondolom, még semmi sincs elveszve, csak idejében hazatérhetnék. Rólad sincs semmi hírem, Rizuskám, fogalmam sincs róla, hogy élsz. Remélem, még álmodsz arról, hogy szép családi életet élsz velem. Még sok jót várok a közös életünktõl. Írjatok meg mindent, ne sajnáljátok a postaköltséget… 1949. május 14. Szombat este. <…> Amikor a május tizedikei táviratom után minden vonattal várjátok a megékezésemet, de csak az a levél érkezik helyettem, ami bizony kellemetlen meglepetés, s engem is beleértve egyáltalán nem öröm, hanem szomorúság. Csak annyit mondhatok, hogy ember tervez, Isten végez, s nekünk, kisembereknek úgy kell elfogadni a dolgokat, ahogy vannak. Röviden, még nem indulunk. Hivatalosan is bejelentették. De részletesen elmondom, mi a helyzet, s akkor megértitek. Egész télen azzal hitegettek minket, mint a gyermekeket, hogy na, most már hamarosan indultok. Május harmadikán este meglátogatott minket a barakkban a fõparancsnok, és melegen elbeszélgetett velünk. Elmondta, hogy indulunk az elsõ gõzhajóval, június elején. És mivel komoly embernek, nagy tekintélynek ismerjük, elhittük neki. Határtalan volt az örömünk, lélekben már az útra készültünk. Még azt is megbeszéltük, hogy ki kivel, és milyen vasútvonalon utazik. Én meg indultam, s feladtam egy üdvözlõ táviratot Józsinak a születésnapjára, amelyben még az indulásunk idõpontját is megírtam. Aztán hirtelen jött a sorstól a pofon: délelõtt elment a távirat, ebéd után meg ábécé-sorrendben hívattak minket, és hivatalosan tudatták velünk, hogy külön rendelkezésig senki sem mehet haza. Sorakozó után bevittek minket a városba a káderosztályra, hogy munkába álljunk. Akinek nem volt szakmája, abból mindenest csináltak. A betegeket rokkantotthonba irányították. Én az erdõgazdaságba kértem magamat, oda is irányítottak, de Magadanban kicsi a fûrésztelep, nem volt szabad hely. A megértés és a szolidaritás azonban segített, felhívták az erdõgazdálkodás vezetõségét, ahol szintén emberségesen fogadtak, és ráírták az irányítólapomra, hogy a káderosztály fölvesz a erdõgazdálkodáshoz erdésztechnikusként, mégpedig ezeregyszáz rubel havi fizetéssel, de nem Magadanban, hanem ötven kilométerrel távolabb. Most már öt napja, hogy a káderosztály hülyét csinál belõlem. Naponta mind újabb kérdõívet kell kitöltenem, amelyben ezer és ezer a kérdés, de még most sem tudom, miután kitöltöttem a kérdõíveket, amelyeket aztán elolvastak, hogy megengedik-e elfoglalni azt a civil állást, vagy belõlem is mindenest csinálnak. Igaz, hogy az erdõgazdaság, bármilyen rendes emberek dolgoznak is ott, semmit sem tehet, mert meg kell várni a Belügyminisztérium döntését. Barátian bánnak 32

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 33

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

velem, befogadnak maguk közé, már át is költöztem hozzájuk. Iparkodom útnak indítani ezt a levelet. Mindezek után csak megismételni tudom, hogy ember tervez, Isten végez, hiszen azt hittem, nyáron már veletek leszek, s most szembetaláltam magamat a keserû valósággal, s ennek láttán Isten tudja meddig, félre kell tolnom minden reményemet. El akarom mondani, hogy egy nappal azelõtt, hogy elmondták, nem engednek haza minket, az egyik férfi táviratot kapott a feleségétõl, hogy ne menjen haza. A napokban találkoztam egy hatvanéves öregemberrel, akit még múlt tavaszon útnak indítottam Szuszumanból, most meg idekerült, igaz, szabadon. Engem is szabadnak nyilvánítottak, bármilyen munkát elvállalhatok. Ha a számtalan kitöltött kérdõívet elolvassák és félrerakják, akkor minden két hétben jelentkeznem kell a rendõrségen, és csak engedéllyel hagyhatom ott a munkahelyemet, ami röviden azt jelenti, hogy „nyilvántartanak”. Ha legalább olyan volna itt az élet, mint Belorussziában, akkor azt mondanám, költözzetek ide, de sajnos erre még csak gondolni sem lehet, mert te, Rizuskám, elpusztulnál a folytonos hidegtõl, és a gyermekeknek sincs olyan lehetõségük, mint ott, bár ott is nehéz, de mégis van választási lehetõség. Itt csak a magas rangú vezetõk gyermekeinek van jövõje. Május tizenötödikén folytatom a levelet. Jólesik, hogy papíron beszélgethetek veled. Olyan gyönyörû volt az utolsó leveled! Úgy érzem, ez az elsõ részletes levél tõled, amióta a sors elválasztott minket egymástól. Biztosra veheted, hogy az ilyen levéllel meghosszabbítod az életemet, és könnyebben elviselem a szenvedést. Egyszer majd csak kivergõdöm a nyomorúságból, és visszatérek hozzád. Itt nehéz lesz az elsõ hónapom, aztán várom a megkönnyebbülést, mert ha beiktatnak ebbe az állásba, akkor már semmi rossz nem történhetik. Az emberek az elsõ naptól jószívûek. Itt majd normális lehet az életem, és segíteni tudok neked. Mondd el mindenkinek, hogy kiszabadultam, dolgozom, és talán megengedik, hogy hazamenjek. Késõbb, ha elég pénzt gyûjtök, utazz Moszkvába. Elmondom, kihez kell menned, kinek add át a panaszomat, s akitõl majd személyesen kapsz választ. Ismétlem, Rizuska, nagyon nyugodtnak és megfontoltnak kell lennünk, akkor nem történik semmi rossz, mivel a világ is már kezd jobbra fordulni. Most az iroda mellett lakom egy nõtlen emberrel, aki az erdõgazdaságban dolgozik. Õ is jó ember, a sorsa hasonlít az enyémhez, kiszabadult, de nem engedik haza. Csak most vettem észre, milyen sok ilyen ember van, a lakosságnak több mint a fele ilyen. Sajna, hogy az éghajlat nagyon rossz, ma május tizenötödike van, és egész éjszaka havazott. Nálatok már biztos virágzik a krumpli. Itt is megterem a krumpli, de csak június közepén virágzik, s a gumója akkora, mint egy dió. A káposztának alig harmincdekás feje van. Mindent gõzhajón hoznak ide. Még jó, 33

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 34

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

hogy az erdõben sok a bogyós növény. Ez majd jól kiegészíti a nyári étrendemet. Egyelõre hagyd békén a magyar követséget a kérelemmel, hogy Magyarországra akarsz utazni… Ma, május 16-án megkaptam a papírt a rendõrségtõl, hogy fölvettek a magadani erdõgazdaságba. Egy kapitány elmagyarázta, hogy a Magadan körül, ötven kilométer sugarú körben szabadon mozoghatok, de nagyobb távolságra engedélyt kell kérnem. Rossz hangulatban vagyok. De hát ez a sorsom, Isten így rendelte. A jövõt majd megvitatjuk levélben… Május tizenhetedikén fejezem be a levelet. Ma kiírtak az erdõgazdaságba, egy óra az út, 47 kilométerre van Magadantól. Ott fogok lakni és dolgozni. A vezetõket nem látom rossz embernek, s ha Isten is megsegít, talán minden jóra fordul. Egy a baj, hogy a fizetés a teljesítménytõl függ, ha 100%-ot teljesítek, megkapom az ezeregyszáz rubelt, ha nem érem el, kevesebbet kapok. A munkahelyemen a fõmérnök azt mondta, hogy két hónap múlva már tudok pénzt küldeni neked. Nem adtak semmi elõleget, így az elsõ hónapot a megmaradt pár kopejkával kell kihúznom. Igen, már kezdhetem is, hogy megszokjam a kenyéren és vízen élést. Indulok is, Rizuskám, mert még el kell csípnem valami teherautót, s megkérni, hogy vigyenek el, mert errefelé nincs más közlekedési eszköz. 1950. november 8. Ünnep kimenetele estéjén, Avdole7 gyújtás után. Drága jó Feleségem, Rizuskám! Sietõsen írtam az ünnep8 elõtti levelet, s most iparkodom pótolni a hiányt. Elmúlt az ünnep, holnap kezdõdik a munka. Sokat nem írhatok az ünneplésemrõl. Próbáltam pihenni, és erõt gyûjteni az elõttem álló munkás hétköznapokhoz. Nem is akartam elmenni az UsztyOmcsug-i ünnepségre, de úgy alakult a helyzet, hogy vissza kellett térnem az erdészetbe. A munkatársaim nagyon megörültek, hogy itt vagyok, mert a legpénzesebb „adományozó”-t látták bennem, akinek a hozzájárulása tetemesen növelheti az ünnepi lakomához szükséges pénzt, de én persze hideg udvariassággal a legnagyobb elkeseredésükre csak a mindenképpen szükséges legkisebb összeget adtam. Közbevetve, az egész város nyugodtan és szerényen ünnepelt, mert itt az a helyzet, hogy akiknek sok van, az államtól lopnak, de ebbõl kevés van. Ezért volt mindenütt szerény az ünnep. Hávdálá (héber: elválasztás): házi szertartás az ünnepek és a sábát végén, a profán idõ kezdetét jelöli. A hávdálá szertartásának része egy több szálból fonott kanócú gyertya meggyújtása, amely jelzi a tûzgyújtási tilalom feloldását. 8 November 7-e. – V. R. 7

34

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 35

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

Ma a magyar szabónál voltam vendégségben, ott ünnep után is bõség volt az asztalon. A fõnökömnél tegnap este voltam vendégségben, és sok gramofonlemezt hallgattam. Persze nagyon szeretném, ha ezután minden ünnepet veled tölthetnék, mert ha nem vagy velem, mindkettõnknek csak kínlódás az ünnep. Remélem, így lesz, mert már nagyon elegem van ebbõl az „ideiglenes” állapotból. Írod, Rizuskám, hogy Vladimirral együtt elszámoljátok, mire költöd az általam küldött pénzt. Anyukám, erre semmi szükség nincs, és ne is csináld. Nem neki küldöm a pénzt, hanem neked, és a saját belátásod szerint költsd el. Nem tartozol elszámolással a világon senkinek, nekem sem. Ha képes volnék rá, többet is küldenék. És ne csak Vladimirra költs, hanem magadra is. Ha hideg van a lakásban, akkor tedd azt, amit itt szoktak, hogy egész nap és éjszaka is bekapcsolva tartják a rezsót és a háromszáz wattos lámpát. Írod, hogy Vladimir tavasszal tangóharmonikát akar venni. Nem ellenzem, hogy a saját belátása szerint költse el a pénzt, amit összegyûjtött a takarékkönyvében. Kérlek, Rizuskám, õrizzétek meg továbbra is a hegedûmet, ha még megvan, szükségem lesz rá, amikor megérkeztek… Ha marad egy kis pénzed, tedd be Vladimir takarékkönyvébe, ha kevés lesz, az sem baj, majd tavasszal elszámolok vele, ha jól végzi az iskolát. <…> Azt írod, jobban tenném, ha átköltöznék Irkutszk környékére. Igazad van, közelebb volnék Józsihoz. De hát Szibériában ugyanolyan az éghajlat, mint itt, és itt sokkal nagyobb a fizetés, ezért itt kell összekuporgatni öregségünkre a pénzt, amíg van erõm a hegyeket járni, és te is itt leszel mellettem. Persze szép csöndesen majd minden kiigazodik, de hisz nem is tõlem függ, hogy milyen lakóhelyet választunk. Látod, annak a budapesti magyarnak, akit ugyanazon cikkely alapján ítéltek el, mint engem, egyenesen Rákosi Mátyáshoz van protekciója. A felesége még januárban megírta, hogy Moszkvában aláírták a hazabocsátását, de még mindig itt van. Ma átmentem hozzá egy fél órára, és kértem, hogy adja el a lakását nekem, ha elmegy, de azt mondja, teljesen elhûlt az ügye. <…> Írod, hogy zaklatnak a lakás miatt.9 Írd meg még egyszer, pontosan mirõl van szó, s olyan levelet írok Dragunovnak, hogy nem teszi ki az ablakba. <…> Az egészségemre eddig nincsen panasz. Pár napra ismét elmegyek a messzi tajgába, és december elején jövök vissza. Vigyázz magadra, próbáld átvészelni a soron lévõ tél nehézségeit. Ne búsítson, hogy kicsi a fizetésed, inkább 9 Anyámmal közölték, hogy mivel Józsi kijelentkezett a barakkunkból, a szobánk nagysága meghaladja a nyomorúságos lakóterület-kvótát, amelyet egy emberre szabtak ki a gyõzedelmeskedõ szocializmus országában, s ezért kisebb szobába kell költöznünk. – V. R.

35

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 36

2 0 0 7 | 2

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

próbálj könnyebb munkát találni magadnak, még ha csak 120 rubelt fizetnek is egy hónapban. A többit én pótolom. Megint csak nem tudok tenni üres borítékot a levélbe, mert nem kapni, de még bélyeg sincs a postán. Most este tizenegy van. Befejezem a levelet, egy kicsit még olvasok, aztán lefekszem. Pihenés közben sem lazsálok, de hagyni kell a testnek, hogy kipihenje magát. Már nagyon, de nagyon hiányzol, szeretném, ha megváltozna az életem. Remélem, ha mellettem leszel, mindent megtalálunk, ami most hiányzik. Tisztelettel, szeretettel csókollak: a te Ferid. 1951 április 18. Üdvözöllek, Jozef Francevics! Nem lesz váratlan híradás a levelem az apádról, Franc Jozefovicsról, mert vélhetõen már megkaptátok a táviratot. Iparkodom a lehetõ legrészletesebben elmondani mindent, amit tudunk. Csodálatos ember volt, nagyszerû munkás, és a férjem mellett dolgozott több mint egy évig. 1950 júniusában szabadságra mentünk az „anyaország”-ba, Moszkvába, Rigába, Irkutszkba. Õ ottmaradt dolgozni az erdészekkel. Csak [19]51 január 28-án tértünk vissza a régi helyünkre, és egészen a visszaérkezésünkig semmit se tudtunk az õt ért szerencsétlenségrõl. A munkatársa meg az erdészet feljegyzése szerint is 1950 novemberében elindult technikusként a tajga egyik távoli részébe, ahol még sosem járt, hogy felmérjen egy erdõt. 1950. november 15-én kellett volna visszatérnie, de még december elsején sem jött vissza, ahogy mind a mai napig sem. Elindították a munkásokat, hogy felkutassák, de azt mondták, semmit sem találtak, csak annyit, hogy járt a Kulánál, felmérte az erdõt, többet nem tudnak. Jelenleg folyik a rendõrségi nyomozás, megérkeztek, az embereket hallgatják ki. A tajgában még nagy a hó, nehéz bármit is megtalálni. Lehet, hogy tavasszal, amikor elolvad a hó, nyomra bukkannak. Nehéz bármit föltételezni, lehet, hogy rossz emberek támadtak rá, s megölték egy falás kenyérért, de az is lehet, hogy megfagyott, esetleg rossz volt a szíve. Lehetett rohama, s ebben az esetben az elemek, a tél, az erõs fagy, a hóvihar nem kímélte. Véleményem szerint nem mehetett máshová, hogy másik faluban elbújjon. Eddig csak egyvalami világos: nyomtalanul eltûnt. De talán a közeljövõben megtudunk valamit. Közölnöm kell veled, hogy a központban ottmaradt a számfejtett fizetése, ami több ezer rubelnél, jár neki a szabadságpénze, amelyet bizonyos határidõ után át kell vennetek. Az is lehet, hogy volt pénze a takarékban. Errõl nem tudunk, irat nincs róla. A jegyzõi hivatal közvetítésével kapcsolatba kell lépned az UsztyOmcsug-i takarékpénztárral. Az erdészet címe: Magadan, Erdészet, Ny. M. Bo36

kommentar_0702_belivkesz.qxd

R

4/20/07

O T T

F

3:09 PM

E R E N C

:

L

Page 37

E V E L E K

A

G

U L Á G R Ó L

ginszkij, az erdészet igazgatója, vagy Scsotkin fõkönyvelõ. Õk tudni fognak róla, hogy a hozzátartozója vagy, megvannak az iratok, és a jegyzõi hivatal közvetítésével elküldik az összeget, ami jár. Bocsáss meg ezért a levélért! Fájdalmas volt mindezt leírni, de mit tehetünk, ha így alakul az emberek élete. Ha megtudunk valamit, mindenképpen értesítünk. Légy férfi, vigasztald meg anyádat és öcsédet. Úgy látom, most a te válladra került a gond. Üdvözöllek: Jevdokija Ivanovna Danyilova.

A Budapesti Református Teológia tanári kara az 1920-as években

37

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:09 PM

K

Page 38

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Benkõ István, a Pestkörnyéki Egyházmegye létrehozója és elsõ esperese

Bibó István (a kép jobb szélén) Ravasz László temetésén, 1975 nyarán

38

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 39

2 0 0 7 | 2

–

M

Û H E L Y

„PREMODERN LÉNY VAGYOK” Horkay Hörcher Ferenc londoni beszélgetése Roger Scruton angol filozófussal esztétikáról, politikai filozófiáról és lapalapításról* Roger Scruton (1944) angol politikai filozófus és esztéta (Birkbeck College, London, 1971–1992, Boston University, USA, 1992–1995) a kortárs brit konzervatív gondolkodás egyik meghatározó alakja. Éles hangú és filozófiailag megalapozott politikai vitairatok szerzõje, aki nemcsak a posztmodern nyugati kultúrával és mûvészettel szemben fogalmazza meg radikális kritikáját, hanem részt vett a baloldali diktatúrák elleni földalatti mozgalomban is, és a szeptember 11-e után kialakult globális renddel kapcsolatban is állást foglalt. Ma visszavonultan él wiltshire-i birtokán családjával, illetve vendégkutató és elõadó az USA-ban (Institute for the Psychological Sciences in Arlington, Virginia, illetve Princeton University). Magyarul megjelent munkái: Mi a konzervativizmus? (1995), A konzervativizmus jelentése (2002), Anglia, egy eltûnõ ideál (2004), A nemzetek szükségességérõl (2005).

– Egy filozófushoz közelítve elõször is neveltetésére, családi körülményeire szokás rákérdezni… Hogyan jellemezné neveltetését? – Azt hiszem, katasztrofális volt. Normális, alsó középosztálybeli családba születtem, sikerült bekerülnöm a gimnáziumba, ami nagyon fontos volt azokban az idõkben, és a tudomány felé terelgettek… – Ez egybeesett az érdeklõdésével? – Érdekelt az, hogyan lehet bombát elõállítani, ahogy minden, velem egykorú gyereket érdekeltek a hasonló kérdések. Ennek megfelelõen egész jól megismertem a kémiát, a fizikát és a matematikát, így Cambridge-be mentem kémia–fizika szakra. De egyetemista koromra felfedeztem, hogy igazából az irodalom, a zene és az eszmék érdekelnek. Ezért aztán hamar a filozófiára váltottam. – De ha a mûvészetek érdekelték, miért filozófiát kezdett tanulni? – Odamentem a személyes fejlõdésemért felelõs tanárhoz, és elmagyaráztam neki: Figyeljen ide, én nem akarok a természettudományokkal foglalkozni, olyasmit szeretnék tanulni, ami kimûveli az agyamat és az érzékenységemet is, és hasonló nagyzoló kifejezéseket használtam. Erre azt mondta: Tanulhat angol *

E beszélgetés másik fele a Heti Válasz címû hetilapban jelent meg.

39

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 40

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

irodalmat, de azokat a könyveket, amelyekkel ott foglalkoznak, úgyis el fogja olvasni. Nincs elõképzettsége, hogy nyelveket tanuljon, a történelemmel foglalkozni csak puszta idõtöltés, úgyhogy nem tudom, mit is kíván tenni. Erre azt feleltem, ebben az esetben filozófiát fogok hallgatni. Erre õ azt válaszolta: Hibát követ el, de joga van hozzá. – Amikor elkezdett filozófiát tanulni Cambridge-ben, talált-e olyan professzorokat, akik hatással lehettek önre? Vagy mi befolyásolta érdeklõdését? – Ez érdekes kérdés. A College egy A. C. Ewing nevû filozófust nevezett ki szakmai fejlõdésem ellenõrzésére. Õ Kant A tiszta ész kritikájához írt rövid bevezetõjérõl ismert, ami a brit idealizmus tipikus, megbízható megnyilvánulása volt. Nagyon száraz, ijesztõ, kicsit már szenilitásba hajló ember volt. Nagyon kiábrándított. Azt hittem, tényleg hibát követtem el. De akkor találkoztam egy másik diákkal, aki szintén filozófiát hallgatott az én kollégiumomban. Õ volt Malcolm Budd, aki jó barátom lett, és elhatároztuk, hogy egymást fogjuk tanítani. Együtt jártunk az elõadásokra, és felfedeztünk néhány csakugyan érdekes elõadást. Különösképp fontosnak találtuk Jonathan Bennettét, aki egy kicsit primitív, de nagyon erõteljes elme volt, s természetesen a kanti A tiszta ész kritikájáról adott elõ. Ez inspiráló volt. Akkoriban egyébként Cambridge filozófiailag nem volt túl érdekes, nem volt ott olyan figura, aki meghatározó befolyással lehetett volna. De még érzékelhetõ volt a Wittgenstein által vetett árnykép. Ott voltak még azok, akik közvetlenül megtapasztalták Wittgenstein jelenlétének csodáját. Legtöbbjük persze megpróbált ezzel szembeszállni. Tanítványai, mint például Elizabeth Anscombe, Oxfordba mentek. Tehát a tanítványok nem voltak már Cambridge-ben, de még érezni lehetett, hogy ez a nagy dolog megtörtént. Természetes volt hát, hogy elkezdjem olvasni Wittgensteint, és nagy hatással volt rám a Filozófiai vizsgálódások. Úgy tûnt számomra, birtokában van annak a titoknak, ami az a priori tudás által irányított filozófiakutatást összebékíti azzal a tudományos világszemlélettel, amelyet addigra már megszereztem. – Ebben szerepe volt annak, hogy Wittgenstein hasonló háttérrel rendelkezett mérnökként? – Igen. – Különös, hogy eddig olyan kontinentális szerzõket említett, mint Kant és Wittgenstein. Ez nem tipikus a brit filozófiában. – Cambridge-ben akkoriban nagyon szigorú módon tanították a filozófiát. Nem is filozófiának nevezték, hanem morális tudománynak (Moral Science). Ennek része volt az empirikus pszichológia, az etika, a logika, a tudománymódszertan és egyebek. Vagyis az eszmék elvont formáit tanulmányoztuk. Filozófiatörténetet nem tanultunk addig, amíg harmadévesek nem lettünk. Olvastunk valamit Descartes-tól, Hume-tól, de lényegében a filozófiát autonóm, független vizsgá40

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

3:09 PM

E S Z É L G E T É S

R

Page 41

O G E R

S

C R U T O N N A L

lódási módként állították elénk, olyanként, mint a matematika. Azt kellett megtanulnod, hogy mi a helyes megoldása egy-egy problémának. – Vagyis tudományként kezelték? – Igen. Ez ellen bizonyos fokig lázadoztam, mert érdeklõdésem az esztétika felé vonzott. Szerettem volna esztétikát tanulni, de az analitikus esztétika meglehetõsen unalmas. – És melyek voltak azok a legfontosabb filozófiai témák, melyek érdekelték? Ezek szerint elsõsorban a mûvészetfilozófia vonzotta? – Nagyon érdekelt a kriticizmus, és a kritikai érvelés logikai alapja. Mit jelent egy mûalkotás értelmezése és értékelése? Vannak-e elvek és követhetõ módszerek? Ez mindig érdekelt: például a zene jelentésével kapcsolatban – mit találunk, egyáltalán mit keresünk a zenében. De egyetemi hallgatóként leginkább az elmefilozófia érdekelt, például Wittgenstein privátnyelv-érve. Azt reméltem, olyan kérdésekre találhatok választ ily módon, hogy milyen lények vagyunk és hasonlók. Ez az érdeklõdés velem maradt késõbb is. – Végül is hogyan hozta meg a döntést, hogy életét a filozófiával való foglalatossággal kívánja tölteni? Élethosszig tartó elkötelezõdés volt ez, vagy csak élete egy szakaszára jellemzõ? – Miután elsõ diplomámat megszereztem, elhagytam az egyetemet. A Bordeaux-i Egyetem egyik részlegében kaptam állást a Pireneusokban, ahol angol és amerikai irodalmat és nyelvet tanítottam, ami nagyon érdekesnek tûnt. Aztán egy éven át gondolkodtam és utazgattam, s két év elteltével rájöttem, hogy háttérbe szorítottam a szellemi fejlõdésemet, ezért elhatároztam, hogy visszatérek. Témámul az esztétikai kutatást választottam, mert azt reméltem, ez összebékíti irodalmi és filozófiai érdeklõdésemet. Vagyis elköteleztem magam az akadémiai karrier mellett, s az egyetemi szférában maradtam a kilencvenes évek elejéig. – Teljesen önálló döntés volt, vagy segített benne valaki? – Saját döntésem volt, de posztgraduális tanulmányaim során sok érdekes emberrel találkoztam. Már ismertem Michael Tannert, aki talán külföldön kevésbé népszerû, de nagyon jó és Cambridge-ben tekintélyes tanár volt, és aztán találkoztam John Caseyvel, aki az angol tanszéken dolgozott, de esztétikai kérdések is foglalkoztatták. E nevek talán kevésbé ismertek Cambridge-en kívül, de akkoriban nagyon aktívak voltak, és õk sok tekintetben támogatást jelentettek nekem. Aztán Elizabeth Anscombe is megérkezett, és én éltem a lehetõséggel, és nála is tanultam. – Gondolom, õ is hatással lehetett Önre. – Valóban, de õ nagyon különös fajta személyiség volt. Addigra már a Peterhouse College-ban tag (fellow) voltam, és szerinte én már nem szorultam oktatásra. De aztán meggyõztem, és õ azt mondta: Rendben van, adok önnek 41

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 42

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

személyes órákat, feltéve, ha biztosítja az ehhez szükséges bort és szivarokat. Így hát amikor jött órát tartani, elõkészítettem a vörösbort és a szivarokat, õ leült, és ivott és szivarozott, és oktatott. – Ez aztán az eszmecsere. – Igen különös eszmecsere volt. Sokszor ült például hosszú, néma csendben. Valami nagyon izgatott, és megfogalmaztam egy kérdést, nem tudva, vajon balgaságot kérdezek-e vagy sem. Õ meg tenyerébe ejtette a fejét, azzal a mesterkéltséggel, amit Wittgensteintõl lesett el, és csak ült ott, gyakran akár öt percen át is, némán, én meg a plafont néztem, azon tûnõdve, hogy vajon történik-e valami vagy sem. – Csakugyan különös tanítási módszerek ezek. Mindenesetre Ön filozófiai pályafutása során többször is visszatért az esztétikai témákhoz. Ma is fontosnak tartja a zenérõl vagy az építészetrõl írt könyveit? – Ha egyáltalán bármiben is hozzá tudtam járulni a filozófiához, akkor az az esztétika szférájában történhetett. Még mind a mai napig nem foglaltam össze saját, e tárgyra vonatkozó felfogásomat. De nagyon hamarosan szeretnék írni egy könyvet az esztétikáról, mely mûvészetfilozófiámat – beleértve az esztétika egész területét – összefoglalná. Mindig is az volt a meggyõzõdésem, hogy csak akkor tudsz érvényeset mondani a mûvészetrõl, a zenérõl vagy az építészetrõl, ha összekapcsolod a hétköznapi élet esztétikájával. Egyetértek Kanttal, hogy az esztétikai ítélet nem csupán elszigetelt funkciója az emberi értelemnek, amivel van, aki rendelkezik, s van, aki pedig nem. Ellenkezõleg, úgy gondolom, átitatja a racionális lény tapasztalatát, és elõször ebben az általánosságában kell megérteni, mielõtt az irodalom elméletéhez vagy a zene elemzéséhez fordulnánk. – Úgy gondolja, hogy Kant még ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik, amely nem választja el a morálist a széptõl? – Persze, természetesen megkülönbözteti a kettõt, a gyakorlati észt az esztétikai ítélettõl, a jót a széptõl. De csak egy nagyon elvont szinten különbözteti meg ezeket, és ez a probléma. És nagyon kevés nála a konkrét esztétikai gondolat, ez Az ítélõerõ kritikájának nagy gyengesége. Semmit nem visz igazán végig, addig a pontig, amikor megláthatnád, hogy mit is mond pontosan egy-egy döntéssel kapcsolatban, amivel az olvasó is szembesülhet. És ha van valami erõssége az én esztétikai írásaimnak, akkor az épp az, hogy gondolataim készségesen összekapcsolódnak olyan példákkal, melyek egyes mûalkotásokban testet öltenek. – A filozófia gyakorlati kérdésekkel való kapcsolata még világosabban kiütközik olyan írásaiból, melyek közéleti témájúak. Hogy látja a kapcsolatot az absztrakt gondolkodást feltételezõ filozofálása és közéleti fellépései között, melyek a debattõr erényeit teszik szükségessé? Mit gondol a filozófusnak a közéletre gyakorolt hatásáról? 42

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

3:09 PM

E S Z É L G E T É S

R

Page 43

O G E R

S

C R U T O N N A L

– Nem mindig érdekelt a politika. Valójában 1968 fordította figyelmemet a politika felé. Párizsban ekkor ébredtem rá, hogy majd mindent másként gondolok, mint a körülöttem lévõk. Ekkor voltam kénytelen magamra vállalni a másik oldal szerepét, amit akkor „a burzsoá reakció” pozíciójának neveztek. Az évek során a burzsoá reakció valóságos szóvivõjévé váltam, mert az embereket érdekelte, hogy mit gondolnak a másik oldalon, és mindig kérdezgettek, hogy én mit gondolok errõl vagy arról. Úgyhogy engem az emberek végül is úgy ismertek meg, mint azt, aki olyasmit gondol, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Valójában én csak azt gondoltam, amit tilos volt gondolni ezekrõl a dolgokról. – Vagyis az ellentmondás vágya vezette ebbe az irányba? – Nem, természetesen más okok is belejátszottak ebbe. Találkoztam Cambridge-ben olyan emberekkel, akikkel megvitattuk az eseményeket, és… – Hogy látja, hivatásához kapcsolódó tevékenységének része volt mindez, vagy csak mint polgár cselekedett? – Mindig is nagy hatással volt rám a francia, és tágabban a kontinentális filozófiai hagyomány, ahogy azt például Sartre testesítette meg. E hagyományban az intellektuális élet egyrészt a filozófiában nyilvánul meg, másrészt irodalomban, regényekben, költeményekben, és megint másfelõl olyan tevékenységekben, kampányokban, melyek révén meghatározott kérdéseket terjesztenek a közvélemény elé, anélkül, hogy a vita színvonalából engednének. És bár nem értettem egyet Sarte egyetlen gondolatával sem, egyetlen témakörben sem, ennek ellenére példaként szolgált számomra, mint olyasvalaki, akinek gondolkodása kiterjedt és hatással volt nemcsak a politikára, de olyan dolgok megértésére is, mint amilyen az emberi szexualitás vagy az egyén sorsa egy hit nélküli korban. Ezek a kérdések nemcsak az értelmiségiek és a filozófusok számára relevánsak, hanem minden egyes ember számára. Ezért érdekelt az, hogyan tudom kifejezni elképzeléseimet ilyen kérdésekrõl is. Soha nem gondoltam, hogy ez az akadémiai élet része, ez bizonyos… – Vagyis a szélesebb nyilvánosság számára írt? – Igen, hiszen általában azért írtam, mert valaki megkért, hogy írjak egy-egy adott témáról. Akkor „jöttem ki”, ahogy ma mondani szokás, amikor a Penguin kérésére megírtam, szerintem mi a konzervativizmus jelentése. A hetvenes évek végén írtam A konzervativizmus jelentése címû könyvemet, amikor még Labour-kormányunk volt, és én papírra vettem ezzel kapcsolatos gondolataimat, melyek sokkolóak voltak sok ember számára. De ezt soha nem tartottam az akadémiai élet szerves részének, és ha egészen õszinte lehetek, a politikatudományra, szociológiára és mindazon gondolkodási területekre, amelyek ezekkel határosak, mindig 43

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 44

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

úgy tekintettem, mint áltudományokra. Nem hiszem, hogy az egyetemeken szükség lenne politikatudományi vagy szociológiai tanszékekre. – Hogy lehetne akkor e diszciplínákra tanítani a hallgatókat, vagy ilyesmire egyáltalán nincs is szükség? – Nem lenne szabad… – A gyakorlatban kell ezeket elsajátítani? – Nekünk Angliában vannak politikatudományi tanszékeink, de ezek tisztán ideológiagyártó gépek, mint ahogy az Önök országában is voltak ideológiai gyárak, mielõtt a gazfickókat el nem kergették. – Ezek szerint Ön úgy látja, a politikusoknak nincs szükségük nevelésre, vagy csak azt mondja, hogy nevelésük inkább általános kulturális természetû legyen…? – Természetesen szükségük van nevelésre. El kell olvasniuk Thuküdidészt, Platónt, Vergiliust. Olyasmit, ami elméjüket kitágíthatja. Nem szükséges statisztikai analízist tanulmányozniuk arról, hogy mennyi gabonát importáltunk Észak-Írországba az 1890-es években. – Ilyesmirõl csak a szakértõknek kell tudniuk? – Hát persze a politikusok is tudomást szerezhetnek ilyesmirõl, de csak ha már rendelkeznek azzal a kultúrával, amelynek segítségével értelmet tudnak tulajdonítani az efféle információnak. A politikatudomány arra tanítja a hallgatókat, hogy már akkor formáljanak véleményt, amikor még nem rendelkeznek azokkal az eszmékkel, amelyek e véleményeknek jelentést kölcsönöznek. – Ez meglehetõsen éles kritikája a fennálló akadémiai rendszernek… Mit gondol Ön, létezik-e olyan kategória, hogy konzervatív filozófus, vagy csak filozófusok vannak, akiknek ilyenek vagy olyanok az eszméik? – Vannak olyan filozófusok, akik éppenséggel konzervatívok, és én egy vagyok ezek közül. Amit professzionális filozófusként írok, például valamely esztétikai kérdésrõl, annak is van egy konzervatív szála… – És ez egyben azt is jelenti, hogy azok, akik egyetértenek majd a filozófiai álláspontjával, maguk is konzervatívok? – Nem. Engem magamat is sok tekintetben befolyásoltak a marxista hagyományhoz tartozó gondolkodók, például az ifjú hegeliánusok, és számos olyan eszme foglalkoztat, melyek hasonló hatást fejtettek ki a baloldalon is. Azt gondolom, sok kérdésben szóba kell állni a baloldallal, Ami szorosabban az esztétika témáját illeti, az a véleményen, hogy mi konzervatívok objektívabbak és távolságtartóbbak tudunk maradni a mûvészet világa vonatkozásában, mint a baloldali filozófusok… – Miért? – Mert a baloldaliak minden kérdést alárendelnének nagy harcuknak. Jól látható ez például Adornónál, aki tipikus példája annak, hogyan lehet rosszul csi44

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

3:09 PM

E S Z É L G E T É S

R

Page 45

O G E R

S

C R U T O N N A L

nálni az esztétikát. Elméjét megmérgezte a marxista fecsegés, pedig egyébként nagyon érzékenyen képes megérteni a mûvészet, és különösen a zene jelenségeit. Csak ez a marxista méreg megakadályozza, hogy kellõ távolságról tudja szemlélni a zenét… – És miként válaszolna egy olyan kritikára, mely szerint az Ön érzékeny gondolkodását viszont a konzervatív eszmék mérgezték meg? – Azt mondanám, hogy ezt bizonyítani kell. – És ha bebizonyítanák? – Erre azt mondanám, hogy természetesen befolyásolnak ezek, de nem mérgezik meg a gondolkodásomat. Hiszen ez utóbbi esetben az igazság helyett hamis irányban tévelyegnék. – Ezek szerint az ideológiák nem egy szinten állnak? – Ez az, amit a baloldaliak folyamatosan gondolnak. Ha nem vagy egy közülünk, akkor egy vagy közülük. Ha nem osztod a mi ideológiánkat, akkor biztos van egy másik ideológiád. Mi konzervatívok azt mondjuk, hatalmas különbség van azok között, akiknek van ideológiájuk, és azok között, akiknek nincs. Nekünk nincs ideológiánk. Ez azt jelenti, hogy a mi elménket nem befolyásolja az az igény, hogy bebizonyítsunk valamely elõre meghatározott politikai eszményt. – És ez maga nem ideológia? – Ha azt állítjuk, hogy az a tétel, mely szerint nincs ideológiánk, maga is egy ideológia, akkor ez azt jelenti, hogy mindenkinek logikai szükségszerûséggel kell birtokolnia valamilyen ideológiát. – És ez nem igaz a modernitás körülményei között? – Talán igen, de ez a modernitás problémája. Én nem tartozom a modernitáshoz. A napnál világosabb, hogy én egy premodern lény vagyok. – Akkor viszont eszméi sem a modernitáséi? – Eszméim az emberiségéi. A modernitás az emberiség egyik hibája. – Akkor az eszméi idejétmúltak? – Nem, inkább arra várnak, hogy eljöjjön az idejük. – Amiért azért Ön is sokat tesz. Mi vezette például a nyolcvanas évek meghatározó konzervatív orgánuma, a Salisbury Review megalapításának gondolatára? – Amikor Londonban a Birkbeck Kollégiumba kerültem, arra kellett ráébrednem, én vagyok az egyetlen olyan tanár, aki konzervatív érzelmekkel rendelkezik. Amikor benéztem a könyvtár politikatudományi szekciójába, s konzervatív periodikákat és könyveket kerestem, nem találtam ilyesmit. Az egyik eldugott sarokban rátaláltam Hayekre, de a gyûjtemény túlnyomó részét Althusser és hasonló bóvli tette ki. Különösképp szembeötlõ volt ez a folyóirat-gyûjteményben, ahol százával talált az ember olyan kiadványokat, mint a 45

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 46

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

New Left Review vagy a Radical Philosophy, balos, marxista és újmarxista propagandaanyagokat, melyeket akadémiailag tökéletesen elfogadhatónak tekintettek. Talán ez a benyomásom is hozzájárult, hogy késõbb, 1982-ben több barátommal megalapítottuk a Salisbury Review-t, melynek az volt a célja, hogy a konzervatív hagyomány elfeledett részeit újból a közönség kezébe adjuk, és másfelõl hogy a nyilvános vitákba beszálljunk. E kiadványt kitiltották a kollégiumom könyvtárából és az egyetemrõl is, és egyetlen egyetem politikatudományi könyvtára nem mert elõfizetni rá. – Milyen érvvel cenzúrázták a lapot? – A szokásos érvekkel: hogy xenofób, rasszista és hasonló érvekkel. Hiszen bárki, aki valamilyen jól megalapozott konzervatív alapállást védelmez, hasonló tojásdobálásban részesül a baloldal részérõl. – Ehhez képest mégis meglehetõs sikert aratott. Vagy ez csak idõvel derült ki? – Nagyon gyorsan összegyûlt elegendõ elõfizetõ ahhoz, hogy biztosítsuk a túlélést. Soha nem váltunk képessé arra, hogy munkatársainkat megfizessük – húsz éven át dolgoztam a lapnál, anélkül, hogy bármilyen anyagi díjazásban részesültem volna. – És azt állítja, nem volt semmilyen intellektuális hatása? – Nem, épp ellenkezõleg. Nagyon is mérhetõ hatása volt, mert az emberek „kijöttek”, és elkezdtek publikálni nálunk. Nagyon sok embert temetett be az értéktelen selejt az akadémiai intézmények világában, akik most elõmerészkedtek, lerázták magukról a rájuk ülepedett port, és elkezdtek cikkeket publikálni nálunk. De sokszor elõfordult, hogy a kezdeti irományok túlságosan is elsõ dühbõl születtek, és ezért nem is tudtuk õket leközölni, hanem meg kellett kérnünk szerzõiket, hogy egy kicsit fésültebb, civilizáltabb tónusban írják át a szövegeket. De sok embert fedeztünk fel, és ha ma végignézünk a lap szerzõin, sok jeles egyetemi embert találunk köztük. – És magát a lapot is elfogadták mára az akadémia világában? – Ó nem, még mindig úgy tekintenek rá, mint valami képtelenségre.

46

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 47

2 0 0 7 | 2

–

M

Û H E L Y

Szatmáry István GONDOLATOK A TÁRSASÁGI TÖRVÉNYHEZ Hitelezõvédelmi társasági jog vagy társasági jogi hitelezõvédelem? Jelen írás célja annak rövid bemutatása, hogy a modern társasági jog – köztük a magyar társasági törvények (legutóbb a 2006-ban elfogadott) – milyen elméleti alapvetésre építkeznek a hitelezõk védelme területén, és ennek milyen gyakorlati következményei vannak vagy lehetnek. Hangsúlyozni kívánom, hogy az írásnak nem célja tételes jogi szabályok elemzése, sokkal inkább egyfajta gondolatébresztõnek szánom azoknak a kérdéseknek a közös elemzéséhez, amelyek változó intenzitással ugyan, de folyamatosan foglalkoztatják nemcsak a jogi szakma mûvelõit, de – egy-egy nagyobb port kavaró, disszonáns eset kapcsán – a szélesebb közvéleményt is.

A társasági jog elsõdleges jellemzõi Társaságok és hitelezõik: folyamatosan szimbiózisban élõ személyek látszólag ellentétes, végsõ soron mégis azonos érdekekkel. Miért látszólagos az ellentét? Mivel mind a társaságnak, mind a hitelezõjének elemi érdeke, hogy a társaság eredményesen mûködjön: a hitelezõnek azért, mert vele szemben csak ekkor tudja a társaság a pénzügyi kötelezettségeit teljesíteni, a társaságnak azért, hogy a tulajdonost gazdagítsa a pénzügyi kötelezettségek után fennmaradó vagyonból. Hitelezõ ebben az összefüggésben természetesen nem pusztán az, akinek hitel- vagy kölcsönszerzõdés alapján tartoznak, hanem mindenki, akinek saját teljesítéséhez képest a másik fél csak késõbbi idõpontban válik kötelessé a maga részérõl a számlát kiegyenlíteni. (A továbbiakban hitelezõ alatt mindig ezen tágabb fogalommal érintett személyi kört értem.) Hitelezõk pedig akadnak bõven: a modern pénzügyi élet technikái mellett még az egyidejû pénzfizetés sem feltétlenül egyidejû (különösen, ha országhatárokat átlépõ ügyletekrõl van szó), szükségszerûen eltelik néhány nap az áru leszállítása és a pénz bankszámlára történõ megérkezése között. A kettõ közötti idõben pedig a szállító is hitelezõ. Mivel egy személy jellemzõen valamely szerzõdés keretében válik hitelezõvé vagy adóssá (sok esetben egy hosszabb idõre kötött szerzõdésben a különbözõ fá47

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 48

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

zisokban egymást váltva mindkettõvé), a hitelezõvédelmet elsõsorban az egyes szerzõdésekre vonatkozó olyan szabályok megalkotásával lehet biztosítani, amelyek fokozzák az adós fizetési készségét és képességét (ezek az ún. szerzõdési biztosítékok, amelyek az átlagpolgár számára is ismertek – legalábbis elnevezésüket tekintve –, mint például a zálogjog, foglaló, kezesség stb.). Sokszor emlegetett példa ugyanakkor, hogy a legszigorúbb hitelezõvédelem egyben a legjobb adósvédelem is: szigorú hitelezõvédelmi szabályok mellett az adósok könnyebben juthatnak kölcsönhöz, ami elsõsorban a saját érdekük. Példaként szokás emlegetni az ókori Rómában meghonosított és már az ún. Tizenkéttáblás Törvényben (Kr. e. V. század) is említett azon hitelezõvédelmi szabályt, amely nemfizetés esetére feljogosította a hitelezõt az adós megölésére. Léteznek olyan vélemények, amelyek szerint többek között ez is egy tényezõje volt annak, hogy az ókori Róma területén virágzottak a bankügyletek, a pénzügyi élet és intézményesített keretek között lehetett hitelhez jutni. Mivel a rómaiak fent idézett megközelítése ma már alapvetõ emberi jogi normákat sértene (az ókorban még nem alakult ki az emberi jogok fogalma és nem tûnt kirívónak az idézett „behajtási mód”), manapság már inkább az egyensúlyra törekszik a jogalkotó: a szerzõdések jogában sok adósvédelmi szabályt is találunk, még a kifejezetten a hitelezõk céljait szolgálókban is, így – például bonyolult bírósági igényérvényesítéssel párosulva – ezek a rendelkezések idõnként nem jelentenek valódi és gyors hitelezõvédelmi garanciákat, és módot adnak az adósok részére különféle jogintézmények útján a késedelmes teljesítésre. Erre a helyzetre az idõk során (ahogy egyre több társaság vált az üzleti élet szereplõjévé) reflexióként sok kontinentális jogrendszerben az a nézet alakult ki, hogy a társasági jognak is kell hitelezõvédelmi elõírásokat tartalmaznia, és mintegy a maga szabályrendszerén keresztül is garantálnia kell a társaságokkal szerzõdõ személyek részére a pénzügyi kötelezettségek teljesítését. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb és ellentmondásosabb. A társasági jog szabályai a társaságok alapítására, szervezetükre és megszüntetésükre vonatkozó normákat tartalmazzák. Ezen szabályok között elsõsorban a társaságok és tagjaik érdekeit rendezõ normák kapnak helyet, és csak rendkívül nehezen és (nézetem szerint sok esetben diszfunkcionalitást eredményezõ módon) lehet ebbe a struktúrába beszorítani a hitelezõvédelmi rendelkezéseket. Történeti aspektusból tekintve a társasági jogot és annak hitelezõvédelmi szabályait, a következõkre kívánok rámutatni. Mivel a társasági jog kialakulása és a kereskedelmi társaságok szabályozása egyik legelemibb elõfeltétele volt annak a gazdasági rendnek, a modern értelemben vett szabadpiaci kapitalista modellnek, amelyben ma a termelés folyik, a társasági jog fejlõdése is elsõsorban a szerveze48

kommentar_0702_belivkesz.qxd

S

Z A T H M Á R Y

I

4/20/07

S T V Á N

:

3:09 PM

G

Page 49

O N D O L A T O K

A

T Á R S A S Á G I

T Ö R V É N Y H E Z

ti szabályok kialakulása és finomhangolása felé haladt, és nem abba az irányba, hogy a társaságokkal szerzõdéses kapcsolatra lépõ hitelezõk védelmére alkosson szabályokat. Az a kérdés tehát, hogy kell-e a társasági jognak a hitelezõket védenie, vagy elsõsorban más célokra hivatott, jellemzõen a 20. század második felében merült fel, elõtte nem volt hangsúlyos terület. A hitelezõvédelem azért sem volt központi kérdése a társaságok szabályozásának, mert magának a társasági jognak a léte és egész szabályrendszere abból az elemi érdekbõl táplálkozik, hogy a magánszemély, aki valamely szakmában kellõ jártasságot szerzett és szeretné ezt a tudását a piacon kamatoztatni, képes legyen úgy üzletszerû (tehát alapvetõen profitszerzésre irányuló) – modern szóhasználattal azt is mondhatnánk: vállalkozási – tevékenységet folytatni, hogy közben ne kockáztassa családja vagyonát, magánjavait; azaz a vállalkozási tevékenysége során csak az arra a célra fenntartott vagyonát tegye kockára. Ennek az éremnek egy másik (kikerülhetetlen és ezért szükségszerû következményként jelentkezõ) oldala, hogy ha a jogalkotó megengedi a magánjavak és a vállalkozói vagyon szétválasztását, akkor ezzel egy csapásra jelentõsen csökkenti azt a fedezetet, amely a társaság hitelezõi részére fennmarad, hiszen csak a társaság vagyona marad kielégítési alapként, de nem lesz már jelen a tagok magánvagyona. A jelzett vagyonszétválasztásra azok a társasági formák alkalmasak – és ezek elõdei már a 16. század folyamán kialakultak –, amelyek lehetõvé teszik, hogy a vállalkozást indító vagy indítók csak az üzleti tevékenységre szánt vagyont kockáztassák: nálunk a korlátolt felelõsségû társaság és a részvénytársaság. (Megjegyzendõ, hogy a korlátolt felelõsségû társaság elnevezés maga is helytelen és félrevezetõ, hiszen nem a társaság korlátolt felelõsségû, hanem a tagja, a társaság teljes vagyonával felel az általa elvállalt kötelezettségekért, a tagja viszont nem felel.) Azt a fontos kérdést azonban, hogy a társaság vagyona nem mindig elegendõ arra, hogy minden tartozást fedezzen, nem lehet megkerülni: a modern társasági jog folyamatosan vívódik azon, hogy tartalmazzon-e vagy nem hitelezõvédelmi normákat, ha pedig igen, akkor milyen jellegûeket. A hitelezõk társasági jogi eszközökkel történõ védelmére különféle technikák dolgozhatók ki, de alapvetõ elv kellett hogy legyen – és meggyõzõdésem szerint kell hogy maradjon is –, hogy gondos üzletvitel és átlagosan kockázatos (másik oldalról: átlagosan gondos) vállalkozás mellett elõfordulhat, hogy lesznek olyan tartozások, amelyeket senki nem fog kiegyenlíteni, még akkor sem, ha a társaság megszûnik. Már a társasági jog korai szakaszában elfogadottá vált az a tétel (és mind a mai napig a modern társasági jogok legalapvetõbb intézménye), hogy a társasági jog lényegi megkülönböztetõ jegye (differentia specificája) a tagok korlátozott felelõsségével mûködõ társasági formák léte, azok igen virulens elterjedtsége. Természetesen sen49

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 50

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

kinek ne legyen illúziója: a joggal vissza is lehet élni, és ha lehet, akkor nyilvánvalóan vissza is fognak vele élni. A társasági jog területén pedig különösen nagy a kísértés a joggal való visszaélésre: ha a társaság csak a saját vagyonával felel, de az alapító tagok kockázatos ügyleteket kívánnak folytatni, akkor nyilvánvaló, hogy ezek folytatására a legmegfelelõbb eszköz a társaságalapítás: bármilyen kockázatos ügylet vége legfeljebb az lehet, hogy a tagok a társaság alapításakor vagy mûködése során a társaság rendelkezésére bocsátott vagyonukat elveszítik (de egyéb vagyonukat nem). Ez a vagyon pedig nagyságrendekkel kevesebb is lehet, mint az, amit a kockázatos ügyletkötésekkel mások veszítenek. Azok, akik nem tudván arról, hogy a társaságnak nincs vagyona, belementek a kockázatos ügyletekbe, de követeléseiket már nem fedezi a társasági vagyon. Mindenki tudna közkeletû példákat sorolni piramisjátékokra létrehozott társaságokról, amelyek csúcsán egy minimális törzstõkével alapított kft. áll, de a károsultak (azaz a kft. hitelezõi) kára milliárdokra rúg, miközben az alapítók széttárva kezüket a társasági jog évszázados alapelveire hivatkoznak: a társaság tartozásaiért az alapítók nem felelnek. A korlátozott tagi felelõsség elvébõl szükségszerûen következik még egy – a hitelezõk számára jellemzõen nem túlságosan szimpatikus – vonása a társaságoknak: a képviseletükben eljáró személyek felelõsségének megfoghatatlansága. A társasági jog ugyanis abból a tételbõl indul ki, hogy a társaságok képviselõi (ügyvezetõk, igazgatósági tagok stb.) a társaság nevében járnak el, ezért a képviselõk által okozott károk csak a képviselten, azaz a társaságon kérhetõk számon: a képviselõt a társasággal szerzõdést kötõ felek sosem perelhetik magánvagyonára is kiterjedõen, azaz végsõ soron õ sem kockáztat. Elvi lehetõség, hogy a társaság tulajdonosai vonják felelõsségre a képviselõt, ha nem helyesen járt el. Azért elvi, mert ehelyett idõ- és költségtakarékosabb az elsõ komolyabb probléma felmerülése után elbúcsúzni a képviselõtõl és egy újat választani, mint hosszasan pereskedni, annak tudatában, hogy a társaság tartozásaiért a tag egyébként nem is felel. A tagok korlátozott felelõssége és a képviselõknek a gyakorlatban alig létezõ felelõssége oda vezetett, hogy a társasági joggal visszaélve a hitelezõk védelme nem érvényesíthetõ. Azzal együtt is, hogy nem jelenthetjük ki biztosan, hogy a magánszemélyekkel szerzõdve pontos képünk lenne egy magánszemély vagyoni helyzetérõl, mára nagyságrendekkel komolyabb problémává nõtte ki magát az, hogy hogyan biztosítsuk a társaságokkal szerzõdõ felek vagyoni védelmét, azaz azt, hogy a társaság képes lesz majd saját vagyonával helytállni (mivel a tulajdonosok vagyonára ebben a körben nem számíthatunk). Miért van ennek a magánszemélyek ügyleteihez képest ilyen kitüntetett szerepe? Nos, a válasz a reálgazdaságban keresendõ: a kereskedelmi társaságok termelik a GDP jó részét, fizetik az adót, 50

kommentar_0702_belivkesz.qxd

S

Z A T H M Á R Y

I

4/20/07

S T V Á N

:

3:09 PM

G

Page 51

O N D O L A T O K

A

T Á R S A S Á G I

T Ö R V É N Y H E Z

tartják el – részben – az államot. A társaságok iránti bizalom vagy annak hiánya az egész gazdaság iránti bizalomra is kihat, áttételesen alapvetõen érinti a társadalom közhangulatát. Nem közömbös, hogy egy országban a társaságokra mint az intézményesített csalás egyik lehetõségére vagy a tisztes jövedelemtermelés eszközére tekintenek-e a polgárok. A fentiekbõl elvileg alappal vonható le az a következtetés, hogy a modern jogrendszereknek is minden lehetséges eszközzel törekedniük kell a hitelezõk védelmére, így a társasági jognak is megfelelõen ki kell vennie a részét ebbõl a „munkából”, és a maga eszközeivel garantálnia kell a minél teljesebb hitelezõi érdekvédelmet. A kérdés tehát most már csak az, hogy tartható-e a fenti tézis a jelenleg Európa jelentõs részén elterjedt társasági jogi alapelvek fényében, és amennyiben erre a válasz legalább részben nemleges, úgy vannak-e olyan alternatívák, amelyek a jelenleg elfogadott jogfilozófiai alapoktól eltérõen közelítik meg a problémát, s vajon ezek vezethetnek-e legalább azonos vagy jobb eredményre, mint a jelenlegi társasági jogi struktúra.

Hitelezõvédelmi modellek A visszaélésszerû magatartások megakadályozása többféle módon történhet, és a jogrendszerek is általában többféle módon védekeztek-védekeznek a társasági jog ezen forgácsai, vadhajtásai ellen. A védekezés intenzitása attól függ, hogy mit tekintenek az egyes jogrendszerek a társasági jog céljának, milyen érdekek védelmére szólónak gondolják a társasági jog szabályait. Az egyik kézenfekvõ útja a visszaélések kiszûrésének az ex-ante beavatkozás. Az exante beavatkozás lényegi jellemzõje, hogy a jogalkotó megpróbálja meggátolni a nemkívánatos helyzetnek már a kialakulását is. A társasági jogban ezt aprópénzre váltva a jogalkotó megpróbálhatja (és sok jogrendszerben meg is próbálja) elõre bebiztosítani a társaságokat a tõkehiány ellen, például azáltal, hogy elõír egy minimális tõkét az alapításhoz, és megkívánja, hogy ennyi vagyonnal (így vagy úgy, készpénzben vagy eladható vagyontárgyban) a létezése alatt folyamatosan rendelkezzen a társaság. Ezt hívják jegyzett tõkének, mégpedig arra való utalással, hogy a cégbíróságon bejegyzett adatról van szó. Ha ehhez még a cégbírósági nyilvántartást mindenki számára elérhetõ, nyilvános adathalmazzá teszi a jogalkotó, akkor máris képezhetõ egy fikció: elvileg mindenki megnézheti, amikor szerzõdik egy társasággal, hogy annak legalább mennyi vagyona van bármely pillanatban. Ha a jegyzett tõke összegének megfelelõ vagy az alatti értékû szerzõdést köt valaki, akkor elvileg elvárhatja, hogy a társasági vagyon elegendõ lesz arra, hogy 51

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 52

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

fedezze az õ követelését. Ezt az utat követi sok egyéb jogrendszerrel együtt mind a mai napig a magyar jogalkotó. Milyen problémákat vet fel ez a típusú szabályozás? Az elsõ és legfontosabb, hogy senki nem szerezhet biztos információkat arról, hogy a társaság hány szerzõdést kötött összesen: nincs ugyanis semmi akadálya annak, hogy a társaság korlátlan számú és korlátlan értékû szerzõdéseket kössön. Elsõ meggondolás után is nyilvánvaló, hogy ez a megoldás olyannyira fiktív, hogy semmiféle érdemi védelmet nem jelent a társaságok hitelezõi felé. (Idõnként arra alkalmas lehet a jegyzett tõke valamiféle minimumának meghatározása, hogy a komolytalan cégalapítási szándékkal bírókat elriassza azon cégek alapításától, amelyek tevékenysége olyan, hogy abból – ha azt jogellenesen végzik – már elõre biztosan tudhatóan nagyszámú polgárnak nagy összegû kára keletkezhet, vagy akár az egész gazdaság megérezheti. A bankok alapításához szükséges kétmilliárd forint minimális jegyzett tõke nyilvánvalóan szolgálja ezt a célt és azt, hogy olyan személyek, akik nem rendelkeznek a banki mûködéshez szükséges mennyiségû tõkével, ne is gondolkodjanak bankalapításban.) De a valódi probléma nem is feltétlenül abból fakad, hogy a szabályozás nem alkalmas a kívánt cél elérésére. Az sokkal inkább abban gyökerezik, hogy a fenti elvet követõ jogalkotók (jelenleg ideértve az Európai Unióban zajló jogalkotást is) a társaságok hitelezõit védeni hivatott szabályokat (ezeket szaknyelven tõkevédelmi szabályoknak nevezik) erre a fiktív alapra építve határozzák meg. Mert ne gondoljuk, hogy a jogalkotók nem mérik fel: a fikció nem jelent valódi védelmet. Pontosan felmérik, de általában nem jut elegendõ energia arra, hogy végiggondolják a következményeket. Mi is lenne a logikus és racionális következménye annak, hogy a fenti módszer nem alkalmas hatékony és tényleges védelmi funkciót ellátni? Valójában az, hogy a módszert el kell vetni, mert az nem megfelelõ, valamilyen egészen más alapokra építkezõ metódust kellene kidolgozni. Ez azonban nem történik meg, sõt éppen ennek ellenkezõje történik: a különféle tõkevédelmi szabályok – azáltal, hogy gyakorlatilag minden esetben egyetlen fontos feltételt szabnak a társasági tõke védelmének: azt, hogy a társaság mindig rendelkezzen legalább a jegyzett tõkéjének megfelelõ vagyonnal – konzerválják ezt a struktúrát. A konzervált struktúra pedig önálló életre kel: megpróbálhatják ugyan javítani, de a diszfunkcionalitás a struktúra immanens része, és így a javítások sem küszöbölik ki azt. A jegyzett tõke elvére és a tõkevédelmi szabályokra épülõ jogrendszerekben azonban – bármilyen fájdalmas is – annak érdekében, hogy mûködõképes maradjon a szabályrendszer, le kell számolni néhány közkeletû illúzióval és tévhittel. Ennek oka pedig az, hogy a modern jog egyik legfontosabb sajátossága, hogy 52

kommentar_0702_belivkesz.qxd

S

Z A T H M Á R Y

I

4/20/07

S T V Á N

:

3:09 PM

G

Page 53

O N D O L A T O K

A

T Á R S A S Á G I

T Ö R V É N Y H E Z

– a jogbiztonság érdekében – csak egy bináris kódrendszerben (a jogos–jogtalan kettõsében) tud gondolkodni. Annak eldöntéséhez, hogy valami jogos vagy jogtalan, szükséges egy egyértelmû és pártatlan mérce: ez pedig a jelen esetben az, hogy a társaság vagyona (ez az ún. saját tõke) eléri-e a jegyzett tõkét. Ha nem, akkor jogszerûtlen helyzettel van dolgunk, ha igen, akkor a szituáció és az ahhoz vezetõ magatartás jogszerû volt. Ezért tehát a társaságok (hangsúlyozottan korlátozott felelõsséggel élõ) tulajdonosaitól – legyenek bármilyen vagyonosak is – általában (kivéve ha csalárd módon, bûncselekményeket elkövetve jártak el) nem követelhetõ meg az, hogy a társaságtól jogszerûen megszerzett osztalékot vagy egyéb jövedelmet a társaság tartozásainak fedezésére fordítsák, ha egyébként betartották azt a szabályt, hogy a társaság saját tõkéje mindig megfelelt az akárcsak a törvényi minimumot elérõ jegyzett tõkének – mivel a bináris kódrendszerben ez a magatartás a jogos minõsítést kapta. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a majdnem végletekig leegyszerûsített bináris kódrendszer nem képes lépést tartani a modern gazdaság bonyolult viszonyaival. Ennek fényében amikor azokat a bírálatokat halljuk, hogy a társasági jog nem biztosít a hitelezõknek megfelelõ garanciákat, fel kell tenni a kérdést: nem az alapokkal van-e a baj? Nem úgy fest-e a dolog, hogy a helytelen alapokra felépített struktúrával (azaz a jegyzett tõke minimumával operáló ex-ante beavatkozással) nagyrészt lehetetlen a kitûzött célt teljesíteni? Van természetesen másik alternatíva is. Amennyiben az egyes államok jogalkotói úgy gondolják, hogy a társasági jognak az a célja, hogy megfelelõ keretet adjon a vállalkozási tevékenység végzéséhez, és ezen célokon nem kívánnak túlterjeszkedni, úgy nem lesz nagy jelentõsége a társasági jogi szabályok között azoknak a hitelezõvédelmi normáknak, amelyek a visszaélésszerû magatartásokat ex-ante próbálják megakadályozni, illetve a jogalkotó a bírósági ítélkezésre bízza, hogy a csalárdan eljáró, a társasági jog eszközeit célzatosan rosszhiszemûen felhasználó személyek mégis szankcionálhatók legyenek (utólag, ex-post) ezen csalárd magatartásukért. Ilyen esetekben még a korlátozott tagi felelõsség mellett mûködõ társaságok alapításakor sem feltétlenül követeli meg a jogalkotó, hogy a jelképesnél nagyon összeggel alapítson társaságot a vállalkozni kívánó. Így tesz az angolszász jog, mivel például a magyar korlátolt felelõsségû társasághoz hasonló formájú vállalkozást ott akár jelképes 1 font összeggel is lehetséges alapítani. Joggal merül fel a kérdés: ezekben az esetekben akkor mi védi meg az ilyen jelképes tõkével alapított társasággal szerzõdést kötõ személyt? Mi a biztosíték arra, hogy ez a személy egy hosszas bírósági peres eljárás után hozzájut a társaság követeléséhez? 53

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 54

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

Ezzel kapcsolatban az ún. fizetõképességi megközelítés (solvency test) az, amit érdemes kiemelni. Ennek a megközelítésnek a lényege abban ragadható meg, hogy szakít a hagyományos tõkekövetelményi kritériumokkal: nem azt írja elõ, hogy egy-egy idõpontban a társaság jegyzett tõkéje és tényleges vagyona legalább megegyezzen egymással, vagy a tényleges vagyon legyen több, mint a jegyzett tõke. Ez a megközelítés ugyanis abból indul ki, hogy az életviszonyok sokfélesége gyakorlatilag megjósolhatatlanná teszi azt, hogy egy társaságnak mikor mennyi tõkére van (lesz) szüksége, ezért elõre nem lehet megmondani összegszerûen a követelményeket. Ebben a megközelítésben tehát nem egy konkrét és bármely idõpontban pontosan megadható összeg lesz a mérce, hanem azt a kötelezettséget telepítik a társaságokra, hogy azok a tagjaiknak történõ minden kifizetés során úgy járjanak el, hogy a gondos ügyvitel mellett már elõre látható jövõbeni kötelezettségeik teljesítését ne veszélyeztessék. Az, hogy mennyi idõre kell a jövõbeni kötelezettségek kifizethetõségét biztosítani, jogalkotói döntéstõl függ: ez lehet 2 év, de lehet akár 5 év is, bár meggyõzõdésem, hogy az utóbbi – pontosan az életviszonyok bonyolultsága és kiszámíthatatlansága miatt – valószínûleg eltúlzott, az elõbbi reálisabb. A fizetõképességi megközelítés alapján tehát a társaság csak olyan kötelezettséget vállalhat és teljesíthet jogszerûen, amely még éppen biztosítja, hogy más kötelezettségek is kielégíthetõk legyenek. Ennek a megközelítésnek a csírája már a magyar társasági jogban is megjelent, igaz, csak korlátozottan: csak abban az esetben szükséges a kifizetés során a jövõbeni potenciális hatásokat vizsgálni, ha a társasági szerzõdés úgy rendelkezik, hogy az ügyvezetõk kötelesek nyilatkozni arról: a kifizetés nem veszélyezteti a társaság fizetõképességét. Fontos leszögezni, hogy még az európai uniós jogalkotás is csak elõkészítõ fázis szintjén foglalkozik ezzel a megközelítéssel, de a társasági jog utóbbi pár évben felgyorsult modernizálását látva nem zárható ki, hogy néhány éven belül ebben a felfogásban alkotott szabályok váltják fel a korábbiakat. Olyan alapvetõ kérdések várnak még tisztázásra, hogy a kifizetéskor tett azon nyilatkozat, amely szerint a kifizetés mellett sem kell fizetésképtelenséggel számolni, tehetõ-e feltételessé: hozzáfûzhetõek-e olyan korlátozások, hogy feltéve, ha az infláció egy bizonyos szintet nem halad meg, ha az árfolyamok, kamatok a vártnak megfelelõen alakulnak stb. Ezek a tényezõk ugyanis – bár jellemzõen nem az adott társaság határozza meg – alapvetõen befolyásolhatják a fizetõképességet (elegendõ itt arra gondolni, milyen komoly fizetési nehézségeket idézhet elõ a nemzeti valuta árfolyamának kilengése). Tovább javíthatja a hitelezõk esélyeit követeléseik megtérítésére, ha a fizetõképességi megközelítést együtt alkalmazzák egy olyan szabályozással, amely megpróbálja valamelyest megfoghatóvá tenni a vezetõk felelõsségét a társaság tarto54

kommentar_0702_belivkesz.qxd

S

Z A T H M Á R Y

I

4/20/07

S T V Á N

:

3:09 PM

G

Page 55

O N D O L A T O K

A

T Á R S A S Á G I

T Ö R V É N Y H E Z

zásaival kapcsolatban. Ehhez az szükséges, hogy a vezetõ a hitelezõvel szemben is közvetlenül a teljes vagyonával legyen felelõs olyan extrém esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy elõre kellett volna látnia, hogy nem megfelelõen gondos ügyletkötésekkel, a társaság üzleti tevékenységének kockázatos irányba terelésével veszélyeztette vagy egyenesen meg is hiúsította a hitelezõk követeléseinek kielégítését. Ilyen szabályt – bizonyos korlátozott igényérvényesítési lehetõséggel – a magyar csõdjog is ismer, bár a szabály gyakorlati érvényesülése még gyerekcipõben jár, és csak azokban a valóban extrém helyzetekben alkalmazható, ha a társaság felszámolás alá került, azaz fizetésképtelenné vált. Egyéb esetekben a vezetõ továbbra is csak a társaság tulajdonosaival szemben felelõs, a hitelezõk vele szemben igényt nem érvényesíthetnek, kizárólag a társasággal szemben tehetik azt meg.

A hitelezõvédelmi modellek hatékonysága A fentiekben láthattuk tehát, hogy az ex-ante és ex-post beavatkozás egészen eltérõ filozófiai megközelítésen alapul, és egészen más szempontrendszerben gondolkodik. Feltehetõ hát a kérdés: melyik az alkalmasabb a hitelezõk védelmére? A magam részérõl nem vállalkoznék arra, hogy a kérdésre egyértelmû feleletet adjak. Adódnak ugyanis olyan helyzetek, ahol – annak ellenére, hogy mint láttuk, alapvetõen meglehetõsen leegyszerûsített és ezért szükségszerûen diszfunkcionális eszközrõl van szó – az ex-ante beavatkozás szükséges (lásd bank alapítása). Azt, hogy ez egyben elégséges is lenne-e, valószínûleg nemmel kell megválaszolnunk, pontosan az említett banki példával illusztrálva: szinte nincs fontosabb követelmény a már egyszer jogszerûen (ex-ante beavatkozással) megalapított bank mûködése kapcsán, mint a mindenkori fizetõképessége (és ne feledjük: amikor bankszámlánkról pénz veszünk fel a bankkártyával, akkor a bank hitelezõiként eljárva jutunk hozzá a pénzünkhöz). De az is nyilvánvaló, hogy az átlagos méretû és átlagosan kockázatos tevékenységet folytató társaságok esetén nem az fogja jelenteni a megfelelõ védelmet, ha bizonyos minimális jegyzett tõkét követelünk meg alapításkor, és elõírjuk, hogy az ennek megfelelõ nagyságú saját vagyonnal a társaság mindenkor köteles rendelkezni. Ezért sincs érdemi jelentõsége annak, hogy korlátolt felelõsségû társaságot 3 millió vagy 500 ezer forint minimális tõkével lehet-e alapítani. Pontosabban: nem az összegeknek van jelentõségük. Sokkal lényegesebb arra rávenni a társaságokat, hogy azt biztosítsák: hosszú távon is fizetõképesek maradjanak, és rájuk bízni annak eldöntését, hogy milyen volumenû gazdasági tevékenységet kí55

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 56

•

2 0 0 7 | 2

O M M E N T Á R

–

M

Û H E L Y

vánnak folytatni. Nem lehet azonban elhallgatni azt a tényt, hogy még a legóvatosabb tervezés, a legnagyobb gondosság mellett is elõfordulhatnak olyan külsõ események, körülmények, amelyek hátrányosan befolyásolják a fizetõképességet, azaz az ilyen helyzetekre a fizetõképességi megközelítés alkalmazása sem jelent igazi megoldást. Ezzel gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy nem is föltétlenül biztos, hogy a társasági jogban kell keresni a hitelezõvédelem helyét. Lehetséges, hogy a társasági jogot úgy kell felfogni, mint (kisegítõ jelleggel) hitelezõket védõ szabályokat is tartalmazó szabályrendszert, de az alapvetõ védelmet máshol kell megtalálni. Röviden akár úgy is fogalmazhatunk, hogy nem hitelezõvédelmi célokat szolgáló társasági jogról, sokkal inkább kisegítõ jelleggel a társasági jogban is jelenlévõ hitelezõvédelmi szabályokról beszélhetünk. Aki tehát hitelezõként biztosítékot szeretne kapni követeléseinek megfizetésére, annak jellemzõen nem a társasági jogi eszközök fogják megadni ezt a biztosítékot. Ehelyett lehetséges például, hogy a társasággal szerzõdõ személy olyan biztosítékokat kérjen a társaságtól, amelyek hozzásegítik õt (és csak õt) a majdani követelése biztos érvényesítéséhez. Az elsõ és legkézenfekvõbb biztosíték az, hogy azonnal kérje az ellenértéket, aki valamit szolgáltatott a társaságnak, azaz ha nem bízik meg a társaság ügyvezetésében, tulajdonosaiban, akkor ne engedje meg a halasztott fizetést. Vagy ha mégis megteszi, akkor kérjen (csak õt megilletõ és ezért biztonságot nyújtó) zálogot, bankgaranciát, kezest stb. Ehhez természetesen elengedhetetlenül szükséges, hogy – és ez már nem jogi, sokkal inkább pszichológiai, jogszociológiai probléma – rendelkezzen az illetõ józan ítélõképességgel, és fel tudja mérni, milyen kockázatokat rejt magában az ügyletkötés. Nem pusztán a társaságok feladata a józan mérlegelés, hanem a társaságokkal szerzõdõ személyeké is. Senki ne tekintse evidenciának, hogy a vele szerzõdõ másik fél a jövõben is szükségszerûen rendelkezni fog azzal a vagyonnal, amely fedezi a követeléseket. Az, hogy a polgárok ezt a józan ítélõképességet elsajátították-e vagy sem, szocializációs kérdés: egy olyan társadalomban, ahol mindennapos gyakorlat az, hogy az egyén felelõsen cselekszik, azaz kockázatot vállal és tudatában van annak, hogy döntéseiért adott esetben maga felel (akár a javait is kockáztatja), rossz döntés esetén pedig nem lesz egy felsõbb hatalom, amely garanciát és védelmet nyújt, jellemzõen óvatosabbak a polgárok. Egy öngondoskodásra nem hajlamos, paternalista légkörben szocializálódott társadalomban ugyanakkor – a tanulópénz megfizetéséig – valószínûleg sokkal több lesz a visszaélés, mint amit még az adott jogrendszer normális mûködése mellett elfogadhatónak tartunk, mivel sokkal kevesebben mérik fel a tényleges kockázatait egy ügyletkötésnek. Ilyen esetben fordulnak majd az államhoz, a jogalkotóhoz, amely pedig – polgárait 56

kommentar_0702_belivkesz.qxd

S

Z A T H M Á R Y

I

4/20/07

S T V Á N

:

3:09 PM

G

Page 57

O N D O L A T O K

A

T Á R S A S Á G I

T Ö R V É N Y H E Z

szolgálni kívánván – ha másként nem, hát a jogszabályok egyre sûrûbb módosításával (amelyek egyre nagyobb kockázatot hordoznak abban a tekintetben, hogy inkonzisztenssé, diszfunkcionálissá válnak) próbál jogi megoldásokat találni olyan társadalmi problémákra, amelyek alapvetõen nem jogi válaszokat és megoldásokat kívánnak meg.

A budapesti Skót Misszió lelkésze, George Knight 1947-ben

57

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:09 PM

K

Page 58

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Ravasz László Szabó Imre esperes temetésén, az óbudai temetõben (1955. február)

Adományosztás a budapesti Skót Misszió temploma elõtt 1945-ben

58

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

O M M E N T Á R

3:09 PM

•

Page 59

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

Hatos Pál „VILÁG KERESZTÉNYEI, EGYESÜLJETEK” A keresztény unió dilemmái a két világháború közötti magyar katolicizmusban Vajon a vallási kérdések mennyiben tekinthetõk a modern történelem alakító tényezõinek? A teológia problémái, a dogmatikai ellentétek adnak-e tágabb jelentést a 20. századi történelem számára? Megfordítva a kérdést: van-e a történésznek, a történeti vizsgálatnak keresnivalója a vallási identitás alapvetõ kérdéseinek vizsgálataiban? Amióta az európai történelmet és a politikai cselekvést többé nem a kereszténység jövendölte végidõkre való várakozás határozza meg, a vallási közömbösség az a tényezõ, amelyre a politikai közösség integrációja épül. A vallási kérdések története így válik ideológiai fegyverré, a vallási meggyõzõdés motiválta cselekvés hamis tudattá, s a kereszténység kínálta jelentésteli nyelv elfojtandó vagy ennek sikertelensége esetén folyamatosan átértelmezendõ – szekularizálandó – kulturális szimbólumtárrá A konzervatív francia gondolkodóval, Tocqueville-lel szemben ma is sokan mérik a demokratikus nyilvánosság kiteljesedését az egyházi világkép elleni küzdelem sikerességével, a társadalmi szabadság fokát a transzcendentális igényû igazságok térvesztésének mértékével. Azonban a történeti kutatások módszertanát és interpretációját meghatározó filozófiai, szociologikus vagy pszichologizáló feltevések egyoldalúan megelõlegezik és determinálják kutatásaik eredményeit, s kérdések és jelentések hatalmas halmazát zárják ki eleve vizsgálati horizontjukból. Ha az egyházak történeti kutatása elsõsorban a politikai szerepvállalásukra, érdekalapú ideológiai fordulataira, a nacionalizmussal való érdekházasságára, vagy a templombajárási mutatóknak az életmódváltozással összefüggésbe hozott hanyatlására kíváncsi, akkor ebbõl az alapállásból eleve kétséges, hogy a keresztény felekezetek közötti szakadás vagy az ökumenikus törekvések a „hivatalos” történelem számára fontos és meghatározó problémákká legyenek. Az alábbiakban mégis amellett igyekszem érvelni, hogy az eszkatologikus dimenziónak, a cselekvési alternatívák közötti választások felett érzett egzisztenciális szorongásnak és reményeknek nemcsak egyéni dimenziója, hanem a modern történelemben is strukturálisan jelenlevõ politikai relevanciája van. A 19–20. század fordulóján erõre kapott magyar politikai katolicizmus politikatörténeti értelmezéseinek horizontja is a pozitivista politikatörténet skáláján 59

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 60

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

mozog, az apologetikus irodalom „katolikus reneszánsz” képétõl kezdve a szociáldemokráciával szembeni keresztényszociális alternatíva kidolgozását tárgyaló tanulmányokig. A legutóbbi évtizedek történelmi publicisztikája pedig mindinkább a politika nyelvezetében az antiszemitizmus térnyerését elõsegítõ politikai áramlatként veszi számba a politikai katolicizmus 1945 elõtti fejezeteit. Kevésbé változatos a társadalomtörténeti értékelés spektruma, amely a folyamatosan kiteljesedõ elvallástalanodás, a szekularizáció tézisének – megszokott fogalmi keretei között maradva – a társadalmi-kulturális progresszió kibontakozását hátráltató folyamatként jellemzi a Magyarországon a két világháború között kikristályosodó „második konfesszionalizációt”.1 E szerint a vallási rendszer egyre kevésbé volt képes más társadalmi alrendszerekben lezajló változások irányítására – elsõsorban azért, mert ahogyan a vallás és vallásgyakorlat egyre növekvõ mértékben az egyén egyik szerepévé vált, úgy a felekezeti identitás koncepciói egyre kevésbé voltak képesek a különbözõ életszférák egyéni szerepeinek összezárására. Egyfajta lehetséges válasz e kihívásra a vallás feltöltése volt nemzeti-politikai tartalommal (és fordítva: a nemzeti eszme feltöltése vallási szimbólumokkal). A társadalomtudományokban és történetírásban uralkodó álláspont szerint ez Magyarországon is így történt: az egyházak s az általuk javasolt identitás-minták a nemzetiségi összetûzések intézményes tartalékaivá váltak, és nem voltak képesek hozzájárulni – egy utópikusan tételezett – etnikai kötõdéseken átívelõ identitás kialakulásához.2 Ebben az elbeszélõi keretben az egyházak szükségképpen a múltról beszélnek, s üzeneteik a múlt meghaladni vágyott várakozásaira válaszolnak, nem véletlen tehát az sem, hogy az 1945-ben elbukott társadalmi és politikai rend feltámasztásának lehetõsége gyötör nem egy antiklerikális szemlélõt, akik az egyházak 1990 után felélénkült politikai-közéleti jelenlétét és a belõle fakadó konfliktusok nyilvánvaló intenzitását figyelik. A baloldali társadalomtudomány és politikai eseménytörténet kortárs szorongásainak és vágyakozásainak szemszögébõl a vallási ébredés – különösen, ha a nemzeti-etnikai identitások újrafogalmazásával vagy az ebbõl eredõ konfliktusokkal kapcsolódik össze – a modernizációval szembeni utóvédharcnak vagy a modernizáció következményeivel szembeni frusztráció A fogalmat a 19. századi német és európai társadalomtörténetre értelmezte Olaf BLASCHKE: Das 19. Jahrhundert: ein Zweites Konfessionellles Zeitalter? Geschichte und Gesellschaft 26. (2000), 38–75. 2 A kérdéshez lásd Julianne BRANDT: A protestánsok és a millennium. Felekezeti és nemzeti identitás a késõ 19. század nemzeti ünnepeinek tükrében, Századvég 11. (1998), 167–193; UÕ.: Felekezeti és nemzeti identitás a 19. századi Magyarországon: a protestáns egyházak, Századvég 2003. õsz, 29–34. Brandt a német társadalomtörténet Jürgen Habermas és Niklas Luhmann szociológiai alapvetését követõ irányzatára támaszkodik módszertanában. 1

60

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A T O S

P

4/20/07

Á L

:

„ V

3:09 PM

I L Á G

Page 61

K E R E S Z T É N Y E I

,

E G Y E S Ü L J E T E K

”

kifejezõdésének látszik.3 Regressziónak, ami azonban csak ideiglenesen tudja a történelem menetét fékezni, végül – a demokrácia, a jólét és az emberi jogok ígéretével szemben elkerülhetetlenül kudarcra ítéltetett. Ez a magyarázati modell azonban nem elégséges sem a múltat illetõen, sem a szekularizáció zsugorodó érvényességû jelenlegi kontextusában, hiszen az elmúlt másfél évtizedben egyre több és mélyebb elemzõ erõfeszítés nélkül is nyilvánvaló érv szól vallási tapasztalat történelemalakító strukturális jelenléte mellett. A modernitás prófétáinak merész evilági vágyakozásai pedig egyre kevésbé indultak ki a múlt tapasztalati horizontjából, miközben a haladás egymásra taposó s mindinkább radikalizálódó paradigmáit beteljesülésük pillanatában morzsolja szét a megvalósult várakozások sivár tapasztalata és a kielégíthetetlen vágyakon tenyészõ, rossz közérzet. Tanulmányom kiindulópontja éppen ezért, az, hogy vajon a két világháború közötti felekezeti konfliktusoknak, s a konfliktusok sûrûjébõl kibomló – keveset elemzett – ökumenikus kísérleteknek van-e a történeti kutatás fentebb leírt megközelítésein túlmutató értelmezési lehetõsége. A vallási kérdés, vagy másképpen fogalmazva a felekezeti tényezõ szerepe régóta jelenlévõ, de felületesen kezelt, s többnyire az intézményi-hatalmi konfliktusokra szûkített problémája a magyar eszmetörténetnek. Bangha Bélának (1880–1940), a politikai katolicizmus híres-hírhedt zászlóvivõjének a felekezeti kérdéssel és a keresztény unióval kapcsolatos állásfoglalásai elemzésén keresztül a következõkben kifejtettek arra próbálnak magyarázatot keresni, hogy – a nyilvánvaló politikai és ideológiai pozicionáláson túlmenõen – hogyan rétegzõdött egymásra a teológiai, illetve a történelmi szituációból eredeztetett egzisztenciális motiváció a katolikus vallási-felekezeti identitás aktuális kialakításában. Másrészt, miképpen eredményezte mindez az ellentétesen értékelt történelmi tapasztalatok és a belõlük fakadó, egymással szemben meghatározott katolikus és protestáns politikai-társadalmi várakozások és félelmek egymáshoz közeledését? A korszak vezetõ konzervatív gondolkodója, a hívõ katolikus Szekfû Gyula 1934ben a felekezeti szembenállást a magyar társadalmat feszítõ ellentétek második legfontosabbikaként írta le.4 Szekfû szerint azonban e „történeti kényszerûségLásd SZABÓ Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918), Új Mandátum, Budapest, 2003, különösen 14–33. 4 Szekfû értékelésében a „reformáció óta az ugyanazon magyar lelkiség kebelében két színezettel, két, egymástól jól megkülönböztethetõ arccal van dolgunk, melyek mindegyike nagyot alkotott a századok folyamán, […] mindegyik külön-külön csak részét adja a magyarságnak, mely teljes megjele3

61

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 62

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

gel kifejlõdött, bár magában véve mélyen sajnálatos vallási szakadást” nem szabad valamiféle pánmagyar vallásosságban feloldani, sem a felekezeti határokat és az egyháziasságot relativizálni, hanem a pozitív vallásosság növelésével egyidejûleg azt javasolja, hogy mindegyik világnézet folytassa a maga útját, önmaga belsejével törõdjön, „s ha találkozik a másikkal, mint magyar testvérével beszél[jen] vele”.5 Szekfûvel szemben a protestáns identitását õsei „zsoltáros hitetlenségével” jellemzõ Németh László a felekezeti kérdést „inkább kényes, mint súlyos” ellentétnek tartotta, s egy újfajta individuális üdvtan mellett érvelt esszéiben és regényeiben is.6 Szekfûnek a vallási megosztottságot történetileg tudomásul vevõ, a felekezetiközösségi identitások fennmaradásának legitimitását elfogadó álláspontja több tekintetben rokonítható a két világháború közötti konzervatív protestáns megújulás gondolkodóinak, Ravasz Lászlónak és Révész Imrének az értékeléséhez. E közeledés teológiai eszmetörténeti hátterét a protestáns egyházak esetében a liberális protestantizmus örökségével való szakítás jelenti.7 Jóval kevésbé ismert ugyanakkor a keresztény egységtörekvések katolikus motivációinak eszmetörténeti dimenziója. A problémát jól jellemzi a katolikus reneszánsz elindító és legnagyobb hatású alakjának, Prohászka Ottokárnak a protestáns egyházakhoz való viszonya. A 20. század elsõ évtizedeinek és a két világháború közötti korszaknak bõségesen dokumentálható felekezeti versengéseivel és konfliktusaival szemben Prohászkát „gondolkodásának egyetemessége megóvta a felekezeti elfogultságoktól” – írja róla monográfusa, Gergely Jenõ, és idézi híres metaforáját is: „Szeretném, ha Pannonhalma és Debrecen között a szeretet szivárványhídja húzódnék, amelyen a megértés angyalai járnának, s ez a híd egy új délkör lenne, egy új magyar meri-

nésében csak a kettõ szintézisébõl állhat”. SZEKFÛ Gyula: Három nemzedék és ami utána következik [1920], ÁKV–Maecenas, Budapest, 1989 [az 1934-es kiadás reprintje], 433. 5 Uo., 434. 6 Németh egy olyan „magyar eredményei ellenére is teljes emberi” vallásosság (üdvösség) mellett száll síkra, amelyet összeegyeztethetetlennek érez mindenfajta egyháziassággal. Lásd NÉMETH László: A magyar élet antinómiái (A Három nemzedék új kiadásához) [1934] = UÕ.: Sorskérdések, Magvetõ, Budapest, 1989, 124–125. A harmincas évek végén írt regénytrilógia, az Utolsó kísérlet fõhõse, „a paraszt protestantizmus, Károli-biblia ízû mélyeibõl” induló Jó Péter „a magyar vallásos érzés évezredes állandóságáról” készül szakdolgozatát megírni, amely állandóság egy színbe fogja a reformációt és felvilágosodást, s amely most a modern társadalomban és egyházaikba áll befalazva.” Lásd NÉMETH László: Utolsó kísérlet, II., Magvetõ, Budapest, 1987, 229, 477. 7 A liberális protestanizmussal való szakítás központi eszméje a predestináció tanításának aktualizált értelmezéséhez kapcsolódik. Lásd errõl HATOS Pál: A magyar protestantizmus és eszmei fordulata Tisza Istvántól Ravasz Lászlóig, Múltunk 2005/1., 89–117.

62

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A T O S

P

4/20/07

Á L

:

„ V

3:09 PM

I L Á G

Page 63

K E R E S Z T É N Y E I

,

E G Y E S Ü L J E T E K

”

dián.”8 Az 1927-ben elhunyt karizmatikus hatású püspöknek azonban nemcsak ilyen megnyilatkozásai vannak. Egy 1922-es naplójegyzetében a következõképp fogalmaz: Teljesen világos elõttem, hogy a küzdõ feleket nálunk nem így kell elgondolni, hogy katolikus vagy protestáns, hanem világtörténeti, s elvi szempontból csak így: katolicizmus vagy szocializmus, mert a revolúció, az õsi szakadás voltaképp a katolicizmus elleni támadás, a kereszténység elleni támadás volt. Ezt nem szabad szem elõl téveszteni; ez nem azt jelenti, hogy a protestánsok nem keresztények egyénileg, de a keresztény elv […] nem a protestantizmus, sõt azt a protestantizmus tagadásba vette. Ez a szembeállítás: katolikus és protestáns szinte anakronisztikus, valami elkésett s inkább mesterkélt s nem õszinte distinkció. Aki õszintén, úgy értem, jóhiszemûen csinálja, az nem nyúlt vissza a tulajdonképpeni elvre: a revolúció mibenlétére. Én is szoktam a katolikus és protestáns kooperációját hirdetni, amennyiben […] ezzel is megvédhetõnek gondolok egy-két pozíciót. De erre a a kooperációra egy percig sem támaszkodom. S azután mi a közös a hitben köztünk?9

Az idézetben nem elsõsorban Prohászka felekezeti megbékélést szorgalmazó nyilatkozatait meglehetõsen relativizáló kitétel a fontos, hanem az, hogy a naplójában nyers formában kifejezett bizalmatlanság a protestantizmus felé abból a historizálásból fakad, hogy a protestantizmus alapító eseményét, a reformációt a forradalomi elvvel, a szocializmussal állítja párhuzamba. A forradalom fogalmának újkori története szerint a revolúció olyan politikai jelszó, amely a különféle pozitív és negatív értékítéletû meghatározásokban szüntelenül újjáteremti önmagát, de magában hordozza a szó eredeti jelentését, az örök visszatérés törvényének természetbõl vett elgondolását is.10 Prohászka historizációja ebben a szemantikai keretben a protestantizmust és a szocializmust azért kapcsolja az „õsi szakadáshoz”, tehát az eredet mítoszához, mert így mindkettõt az isteni rend és elrendelés elleni lázadásként, az igaz és a hamis, a jó és a rossz küzdelmének dialektikája szerint értelmezheti. Ez az expozíció az üdvösség várásának, a végidõnek egynemû idejét tárja fel, s mint minden apokaliptikus olvasat, a történeti Idézi GERGELY Jenõ: Prohászka Ottokár. „A napbaöltözött ember”, Gondolat, Budapest, 1994, 126. A két világháború közötti felekezetközi konfliktusokról újabban lásd RÉBAY Magdolna: A felekezeti kérdés az 1920-as, 1930-as évek fordulóján a Református Figyelõ és a Magyar Kultúra írásaiban, Kút 2003/3–4., 148–164. 9 PROHÁSZKA Ottokár: Naplójegyzetek III., 1922. január 18., Agapé, Szeged–Székesfehérvár, 1997, 185. (Kiemelés az eredetiben.) 10 Lásd errõl Reinhart KOSELLECK: A forradalom újkori fogalmának történeti kritériumai = UÕ.: Az elmúlt jövõ. A történeti idõk szemantikája, Atlantisz, Budapest, 75–96. 8

63

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 64

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

mozgalmak között nem állít fel fejlõdési vagy minõségi rangsort, legfeljebb kronológiai egymásra következést, s az eseményeket és folyamatokat egyszerûen aszerint minõsíti, hogy azok Isten városát építik, vagy ellene támadnak. Az idézet azonban arról is beszámol, hogy a fenti magyarázati elv nem elégíthette ki maradéktalanul az idõbeliség problémájával egész pályáján behatóan foglalkozó és a „teremtõ idõ” bergsoni filozófiáját is ismerõ Prohászkát. A katolikus–protestáns ellentét „elkésettségének” konstatálása mögött az az aggódó felismerés is meghúzódhat, hogy a történelem dialektikáját többé nem a katolicizmus és a protestantizmus teológiai-történeti látásmódjai, illetve ezek különbségei, hanem az univerzalisztikus utópiák és a konzervatív táborba szorított vallásos világmagyarázatok közötti versenyhelyzet határozza meg, amely szükségképpen halványítja el a hitletétemény, a depositum fidei hangsúlyos elemeit is. Egy másik naplójegyzete arról a kételyrõl árulkodik, hogy vajon a vallott és képviselt üdvözítõ igazság gyõzelemre vihetõ-e az igazságigények plurális forgatagában: Rendkívül nehéz az egyháznak helyét és útirányát megtalálni, s nevezetesen állásfoglalását az emberi szabadságokkal szemben idõszerûen s helyesen – mit mondjak – megreformálni. Az egyház most is azon a szemponton áll, hogy a rossznak szabadságát erõszakkal is korlátozza, vagy ha ez lehetséges, letörje. Ez helyes, ha úgy hisszük, hogy az igazságot az egyház kizárólag bírja; de a mai kor ezt el nem fogadja, s így ferde helyzetbe jut a modern kultúrával. De különben is változott az idõk szelleme, amennyiben nem tartják megengedhetõnek erõszakkal benyúlni az erkölcsi világba. S valahogy ez igaz. Ez az érzület pedig megint onnan lehetett általánossá, hogy világos lett idõ folytával, hogy nem lehet erõszakkal boldogulni. Az egyháznak most nem használnak Nagy Konstantinok, sem Nagy Károlyok; Szent Istvánok is csak annyiban, amennyiben erkölcsileg segítenek, s nem paragrafusok fütyköseivel. Tudom, hogy ezzel is zsákutcába kerülünk; de ez talán a kisebb rossz. Megáll az eszem.11

A vallásszabadság elfogadásának mint „kisebbik rossznak” nehézsége egyértelmûen kitûnik Prohászkának közvetlenül az 1919-es kommunista diktatúra bukása után papírra vetett soraiból. Köztudomású, hogy a katolikus egyház nehezen, csak nagy nehézségekkel, a II. vatikáni zsinat nyomán fogadta el a vallásszabadság elvét. Ez a nehézség abból az érthetõ félelembõl adódik, hogy a valódi tolerancia nemcsak a saját legszentebb meggyõzõdéseinket relativizálja, de végsõ soron az 11

PROHÁSZKA: I. m. [1919. szeptember 16.], 87–88.

64

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A T O S

P

4/20/07

Á L

:

„ V

3:09 PM

I L Á G

Page 65

K E R E S Z T É N Y E I

,

E G Y E S Ü L J E T E K

”

igazság objektív létét is kiiktathatja a gondolkodásból. Az ár, amelyet fizetni kellett a vallási semlegességért, a toleranciáért, s azért, hogy a felvilágosodás szülte emancipációs mozgalmak reményei is rendre forradalmi erõszakba torkollottak, az európai szellem állandósult krízisét és a válság kultúráját alapozta meg az elmúlt kétszáz év nyugati eszmetörténetében. Ugyanakkor Prohászkának azt is be kellett látnia – s a Szent Istvánra tett utalás ezt fejezte ki –, hogy a vallási remények korlátozottan alkalmasak a politikai akaratképzés közvetlen forrásaként funkcionálni, mert a múltbeli ilyen irányú érvényességük is kétséges és sosem tartós megoldást jelentett. Bangha Bélának, a keresztény unió lehetségességérõl szóló, 1937-ben kezdeményezett vitaindítóját – amely kortársait is meglepõ, gyökeres szakítás volt saját korábbi hitvitázós, harcos alapállásával – nagyban befolyásolták ezek a felismerések. Mindenekelõtt a történelem megszakítottságára való kényelmetlen ráébredést, annak elfogadását, hogy a keresztények egyesülésének vágya és esetleges megvalósulása nem egyszerûen valaminek a helyreállításaként, hanem egy új, egyediségét eltagadhatatlanul hordozó történelmi szituációra adott válaszként kell hogy megszülessen. A felekezeti háborúk és hitviták kora rég lejárt, helyettük azonban szembeszökõ az élet és a mûvelõdés messzemenõ szekularizációja, aminek részben a keresztények megoszlása az oka. Vegyes vallású családban, társaságban, egyesületben, községházán a vallási kérdéseket már puszta tapintatosságból is nemigen hozza többé szóba senki; aminek eredménye aztán, hogy éppen a legszebb, legnemesebb, az emberi életet legmélyebbrõl érdeklõ s azt legmagasabbra felemelni hivatott eszmék mindinkább kizárulnak a közgondolkodásból és közfigyelembõl.12

Ez a megállapítás nem nélkülözi a mélységes nosztalgiát sem, amelyet a történeti szituáció radikális megváltozásából fakadó melankólia táplál: Nem is történelmi, hanem szinte metafizikai magaslatokra emelkedve érthetjük csak át igazán a felekezetügyi revízió nagy szükségességét. Milyen boldog és szinte 12 BANGHA Béla: Keresztény unió? Magyar Szemle 1937. február (XXIX. kötet 2), 105–115, újraközölve Keresztény unió. BANGHA Béla S. J. Összegyûjtött munkái, XXIV., sar. Bíró Bertalan, Szent István Társulat, Budapest, 1942, 397–413. Ez utóbbi – posztumusz – kötet a címadó tanulmányon kívül tartalmazza Bangha tanulmányának továbbfejlesztéseként és a beérkezett hozzászólásokra reflektáló, folyóiratokban megjelentett és kéziratban maradt írásait is. A továbbiakban az idézeteket ebbõl a kötetbõl vesszük BANGHA: I. m. hivatkozással.

65

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 66

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

úgy mondhatnók: boldogan egyszerû kor volt az, amikor még mindenki annyira a keresztény világnézet alapján állt, hogy azon folyt a vita: hét szentséget rendelt-e Krisztus, vagy csak kettõt, vagy hármat! A mai szkepszis annyira alárágta és aláásta hitéletünk padlózatát és talaját, hogy ma már azon kell aggódva tûnõdnünk, megmenthetjük-e a jövendõ századok tömegei felé magának a személyes Istennek hitét s a kereszténység alapvetõ tételeit.13

Az fenti idézet utolsó fordulata semmi esetre sem szociológiai látlelet, hiszen Bangha, a protestáns megfigyelõkhöz hasonlóan, maga is konstatálta a világháború utáni – s nem csak a katolicizmusra korlátozódó – vallási fellendülést. Ez a felekezeteket egyesítõ vallási dinamizmus azonban nem érvényteleníti, sõt erõsíti azt a keserû prognózist, amelyet Bangha elsõsorban a vallási közösségekre vonatkoztatott, s amely abból a megállapításból indul ki, hogy a hagyományok és megszokások kötõerejének elkerülhetetlen gyengülésével párhuzamosan a vallási közösségek a jövõben „hatalmas válságokon fognak keresztülmenni. Az egyházellenes agitáció, a vallásellenes mozgalmak, a kétely és a közöny, az élet elanyagiasodása és elérzékiesedése, a tömegek elõrehaladó öntudatosodása és egyéniesedése valószínûleg széles rétegek gyakorlati elkereszténytelenedésére s ezzel együtt esetleg oda fog vezetni, hogy a vallási közületek tagjainak jó részét elveszítik.”14 Az 1930–1940-es évek fordulóján, Bangha kezdeményezésére kibontakozott katolikus–protestáns közeledés fõ motiváló ereje éppen a kereszténység a „maga egészében való fenyegetettségének” élménye, ahogy Ravasz László református püspök írta Bangha tanulmányára válaszul,15 vagy ahogy a vita egy másik katolikus szereplõje, a protestáns vezetõkkel szívélyes viszonyt tápláló Kelemen Krizosztom pannonhalmi fõapát néhány évvel késõbb már a bekövetkezett világégés közepén, 1942-ben, apokaliptikus képekben megfogalmazta: Ennek a találkozásnak csak akkor van gyakorlati jelentõsége, ha a közös összeomlást képes megakadályozni. […] Ma az Úr ismét mennydörgés és villámlás közepette szól hozzánk. Felmerül a kérdés: Várjunk-e még arra, hogy bolygónkat még veszedelmesebb földindulások, szörnyebb viharok pusztítsák, mint azok, amelyek széthúzástól, kicsinyességtõl, önzéstõl, irigységtõl, gyûlölködéstõl szenvedõ, véráztatta földünket már megtámadták, s félelmetesen szervezett erõket vonultatnak fel, hogy Isten országát megsemmisítsék, követõit kiirtsák, hogy Istent magát is 13 14 15

BANGHA Béla: Miben engedhet a protestantizmus? = BANGHA: I. m., 494. BANGHA Béla: Keresztény unió? = BANGHA: I. m., 411–412. RAVASZ László: Egység vagy barátság. Válasz Bangha Béla cikkére, Protestáns Szemle 1937/4., 161–166.

66

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A T O S

P

4/20/07

Á L

:

„ V

3:09 PM

I L Á G

Page 67

K E R E S Z T É N Y E I

,

E G Y E S Ü L J E T E K

”

elûzzék trónjáról, s az Isteneszmét örökre és véglegesen kiöljék az emberek tudatából?16

Az aggasztó külpolitikai helyzet, a nemzetiszocialista és a bolsevik veszély szorítása, az elõrehaladó szekularizáció végsõ soron szétfeszítették a vallás és kultúra viszonyának katolikus részrõl a neotomista, protestáns részrõl neokantiánus racionális fogalmi rendszerbe foglalt harmóniáját. A magyar protestantizmus konzervatív megújulásának vezetõ gondolkodói, Ravasz László és Révész Imre eljutottak arra a meggyõzõdésre, hogy a vallási pluralizmus csak akkor életképes, ha nem kerül ellentmondásba kereszténység prófétai hivatásával. Ez a prófétai hivatás ugyanakkor újra és újra megjeleníti a kultúra és a történelem, valamint a kereszténység eszkatológiai üzenete közötti feszültséget.17 A katolikus Bangha, korábbi – éppen a vallási felekezeti ellentétek makacs jelenvalóságát valló meggyõzõdését, amely szerint „hit és hitetlenség kérdései minden idõben mindennél jobban érdeklik és mozgatják az emberiséget és azért ezek a harcok s ellentétek állandóan ott izzanak társadalmi, politikai s kulturális életünk legmélyén. És semmihez sem ragaszkodik, semmit sem véd a legtöbb ember oly mély szenvedelemmel, nagyon sokszor oly harcias nekibõszüléssel, mint a saját világnézetét”,18 csak úgy tarthatta fenn, ha a teológiai meggyõzõdésének megközelítése centrumába szintén a történelem teológiájának a régi kultúrharcos dichotómiát meghaladó eszkatológiai értelmezést állít. Bangha ezáltal nem csak a kereszténységet a nemzeti eszme szolgálatában instrumentalizáló szemléletet – egyébként a protestáns Révész Imréhez hasonlóan – utasítja el kritikusan.19 A reformáció és az azt követõ évszázados vallásháborúk jelentését keresve Bangha kései írásaiban már nem a korábban általa is kárhoztatott forradalmi út törvényellenes módszerét, s egy szintén korábban „vallásos Trianonként” aposztrofált katasztrófát látja, hanem egy új minõségû keresztény lét és cselekvésmód sürgetését: 16 KELEMEN Krizosztom:

A magyarság lelki egysége felé, Pester Lloyd 1942. december 25. (újraközölve Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között, szerk. Barcza József, Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 1991). A keresztény unió lehetõségeirõl folytatott katolikus–protestáns eszmecserérõl lásd még GICZI Zsolt: Egy eszmecsere és elõzményei. Vélemények a katolikus–protestáns egység megvalósításának lehetõségeirõl a Magyar Szemle és a Protestáns Szemle 1937–1938-as évfolyamában, Acta Historica (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae) VIII., Szeged, 1999, 65–84. 17 „A Szentírás arra [tanít], hogy az emberi történetnek immanens végcélja egyáltalán nincsen, a kultúra eszményei nem abszolút értékek.” RÉVÉSZ Imre: Református történetszemlélet = És lõn világosság. Ravasz László emlékkönyv, szerk. Vasady Béla, Budapest, 1941, 193–207. 18 BANGHA Béla: Debrecentõl Pannonhalmáig, Magyar Kultúra 1927/2., 768. 19 „Az Úristen mint nemzeti staffázs, a vallási igazságok, mint külön oláh, török vagy orosz kinyilatkoztatásik, az evangélium, mint magyar vagy örmény vagy bolgár nemzeti specialitás – […] bizarr fogalomképzések […].” BANGHA: I. m., 235.

67

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 68

2 0 0 7 | 2

–

M

A G Y A R

M Ú L T

Sajátos egyvelegbe olvadott itt össze kegyetlenség, hithûség és türelmetlenség, s talán azért engedte meg az Úristen ezt a borzalmas testvérirtást a hit nevében, hogy az Egyház lassan általa is megtisztuljon s belõle is okuljon, s tanulja meg, hogy a gyûlölségnek a vallási eszmény védelmében sincs helye.20

Prohászka mikor rádöbbent erre, az írta: „Megáll az ész!”, az 1940 májusában elhunyt Bangha viszont utolsó tanulmányaiban, már halálos betegen a dogmatikai korpusz értelmezési határmezsgyéjén járva, a tridenti zsinat egyházképének óvatos revízióját is felvállalva, a látható és láthatatlan egyház fogalma közötti megkülönböztetés katolikus lehetõségeit vizsgálta: De bármennyire is elismerjük is mi katolikusok a tridenti zsinat állásfoglalásának helyességét és szükségességét, vagyis: bármennyire valljuk, hogy Krisztus Urunk nemcsak láthatatlan, hanem látható egyházat is alapított és nemcsak absztrakt egységet, hanem szervezeti egységet is akart a hívei között, viszont mégsem tagadhatjuk s azt a tridenti zsinat sem akarta tagadni, hogy az egyházszervezeti közösségen kívül ne ismerjük el a kegyelmi élet közösségét is.21

Kései, posztumusz megjelentetett írásaiban Bangha az ökumenizmus és a második vatikáni zsinat szellemi elõkészítõjének, Yves Congarnak írásait idézve a katolicitás egyetemességének a katolikus egyházban történõ részleges megvalósulásáról írt, s ennek során eljutott a vágykereszténység késõbb Karl Rahner által részletesen kifejtett koncepciójáig is: De érthetjük az ökumenikus gondolatot másképp is: úgy hogy a mindenféle keresztény felekezeten belül sokszorosan megtalálható teljes, bárha csak vágybeli egység és kegyelmi élet alapján inchoative, kezdõlegesen egynek tekintjük mindazokat, akik a teljes és szerves egységbe való szilárdulásukat eddig csak azért nem hajtották végre, mert annak helyes módját s Istennek erre vonatkozó akaratát még fel nem ismerték. Ezek joggal tekinthetõk bizonyos fokig öntudatlanul is a katolikus Egyház gyermekeinek, fõleg ha kegyelmi élet révén õk is kétségtelenül eleven tagjai annak a titokzatos testnek, amely azonos az Egyházzal. Ezek joggal tekinthetõk bizonyos fokig öntudatlanul is a katolikus Egyház gyermekeinek, fõleg ha a kegyelmi élet révén õk is kétségtelenül eleven tagjai annak a titokzatos testnek, amely azonos az Egyházzal.22 20 BANGHA Béla: Miben engedhet a protestantizmus? = BANGHA: I. m., 497. 21 BANGHA Béla: Betessékelés? = BANGHA: I. m., 465. (Kiemelés az eredetiben.) 22 Uo., 460.

68

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A T O S

P

4/20/07

Á L

:

„ V

3:09 PM

I L Á G

Page 69

K E R E S Z T É N Y E I

,

E G Y E S Ü L J E T E K

”

Mindezeknek a megállapításoknak a konkrét tartalmukon kívül elsõsorban kronológiájuk a fontos, mert a megnyilatkozás idõbeli dimenziója az egzisztenciális érintettség mélységérõl tanúskodik, különösen annak fényében, hogy miközben szerzõjük publikus életmûvének nagy része egy mai helyzetünkbõl szemlélve rendkívül problémás és sok tekintetben irreleváns gondolkodásmódhoz sorolható, az idézett írások egy következményeiben még most is sok tekintetben kibontakozó teológiai-szellemi alapállás, a második vatikáni zsinat szemléletét és egyházképét elõlegezik. A 20. század magyar történelem számos évszázadosan viselt mélygyökerû konfliktusa kevés terhén tudott könnyíteni A két világháború közötti vallási ébredés protestáns–katolikus gondolkodásának konzervatív fordulata – egyes, kevéssé elemzett rétegeiben, s komoly szellemi küzdelem árán és után – a vallási minõség új meghatározásával és a vallásos attitûd részleges újrafogalmazásával mind a protestáns, mind a katolikus oldalon olyan szellemi elõkészítést végzett, és kontextust hozott létre, amelynek újraolvasásával az itt és most problémáival foglalkozó kereszténység is a hitletétemény megõrzése (1Tim 6,20) aktualitásának újfajta élményével szembesülhet.

69

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:09 PM

K

Page 70

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Szabó Imre budapesti esperes az 1950-es években

A Skót Misszió lelkészei, dr. Nagy Sándor és Dobos János 1945-ben

70

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 71

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

Botos Máté KEYSERLING ÉS AZ ARISZTOKRATIKUS MAGYAR ETHOSZ A SPEKTRUM EUROPAS ALAPJÁN ELÖLJÁRÓBAN Hermann von Keyserling neve a mai magyar olvasó elõtt valószínûleg kevéssé ismert, és ez nem véletlen. Nálunk fordításban ugyanis mindössze a Könyv a házasságról (Das Ehe-Buch) jelent meg1 tucatnál több mûve közül2 – az is a II. világháború elõtt.3 Keyserling stílusára egyfajta irodalmias szubjektivizmus jellemzõ. Részben ennek is köszönhetõ, hogy a 20. század elsõ felének lélektani fejlõdésére is hatással lehetett. Keyserling célja a keleti bölcsesség és az európai gondolkodás szintézisének megteremtése volt. Errõl tanúskodik Schöpferische Erkentniss (Teremtõ megismerés, 1922) címû fõmûve is. Ugyanakkor azonban meglepõen pontosan írja le azokat a nemzeti karakterisztikákat, amelyeket az elfogulatlan magyar szerzõk mindig is fontosnak tartottak kiemelni. Keyserling nem spekulatív, hanem intuitív filozófiát mûvel, ami a keleti bölcsesség jellemzõje.

Keyserling, az ember A neves értelmiségi-arisztokrata felmenõktõl származó Hermann von Keyserling gróf 1880. július 20-án született a livóniai (ma Észtország) Könnóban (ma Könnu).4 Az akkor orosz fennhatóság alatt levõ Baltikum livóniai részén 1 Könyv a házasságról, szerk. Hermann Keyserling, ford. Fülöp Zsigmond, Nova Irodalmi Intézet, Budapest, 1927. 2 Illetve az Az újonnan létrejövõ világ (Die Neuentstehende Welt) egyes részei olvashatóak a www.c3.hu/ ~prophil/profi003/KEYSER20.html honlapon, V. Szabó László fordításában. 3 Így látja õt magyar ismertetõje, Erg Ágoston 1928-ban: „A derûsen látó Keyserling egyedülállóbb, egyénisége összetettebb és nincs is szigorúan vett rendszere. A balti gróf egyik õsanyja tatár nõ volt, a családi hagyomány szerint Dzsingisz kán egyenes leszármazottja. Gazdag és kalandvágyó, bejárta a legsötétebb Keletet és Nyugatot, már épen azon van, hogy egy buddhista kolostorba vonuljon és láma minõségében élte végéig rizst egyen, mikor kitör a háború és Keyserling hazajön, hogy megírja nagy könyvét „Das Beisetagebuch eines Philosophen” címmel, amely egy csapással ismertté és becsültté tette nevét.” (Korunk 1928. február) 4 A Keyserlingek számos nagy nevet adtak a tudománynak. Hermann nagyapja, Alexander von Keyserling geológus és paleontológus, apja, Eduard filozófus volt. Fia, Arnold mûvészettörténettel és mûvészetelmélettel foglalkozott.

71

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 72

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

nevelkedett, ottani orosz gimnáziumban érettségizett. Érdeklõdése a természettudományok felé terelte, ezért hát geológiát, kémiát és zoológiát hallgatott a genfi (1897/1898), a tartui (1898/1900), a heidelbergi (1900/1901) és a bécsi (1901) egyetemeken. Tanulmányai végeztével felébredt benne a filozófia iránti érdeklõdés, így azzal is foglalkozni kezdett. 1900-ban apja, a neves filozófus, Eduard von Keyserling megvakult, így fiának a családi birtok kezelésének felelõsségét is át kellett vállalnia. 1905-ben az orosz forradalom a családot minden vagyonától megfosztotta, Hermann nyomorgott, két évig mindenfajta jövedelem nélkül élt. A forradalom után Sztolipin kormánya végrehajtotta az agrárreformot, amely végre rendezte a Keyserlingek anyagi helyzetét. Hermann 1908-ban visszatért Rayküllbe,5 családi birtokára, ám az 1917-es bolsevik fordulat ismét földönfutóvá tette. A menekült gróf Németországban telepedett le, ahol írásból próbálta meg fenntartani magát. Itt írta meg a számára hírnevet hozó könyvét, a Reisetagebuch eines Philosophen (Egy filozófus útinaplója) címû, kétkötetes munkát (a mû elsõ kötete 1919-ben jelent meg elõször). Ebben az évben megnõsült, Bismarck unokáját vette feleségül. Innen Darmstadtba költözött, ahol megalapította saját filozófiai iskoláját, a védikus tanításokon nyugvó „Bölcsesség Iskoláját” (Schule der Weisheit). Az 1920-ban létrehozott, késõbb híressé vált intézmény tudományos ülésein olyan hírességek vettek részt, mint például a filozófus Max Scheler, az Afrika-kutató etnográfus Leo Frobenius, a nagy hindu költõ, Rabindranath Tagore, a késõbi Nobel-díjas Hermann Hesse, a neves teológus, Paul Tillich, vagy a világhírû pszichológus, Carl Gustav Jung. A Schule der Weisheit évkönyvet is kiadott, a Der Leuchtert, és azt a célt tûzte maga elé, hogy megvalósítson egy „ökumenikus, univerzális emberi kultúrát”. Ennek a szellemi mûhelynek Hermann Keyserling szándékosan nem vált spirituális fejévé, nem óhajtotta ugyanis dogmákká merevíteni a Bölcsességet. Vallotta, hogy a párhuzamos, esetleg egymással ütközõ vélemények egyaránt létjogosultak. Keyserling fiatalon számos utazást tett Európában és Amerikában. Eredeti egyénisége és stílusa révén hamar ismertté vált. Mivel mindig elítélte a nemzetiszocialista mozgalmat,6 a nácik 1933-as hatalomra jutása után iskoláját bezárták.7 Õ maga szólás-, publikációs és utazási szabadságától megfosztva a belsõ emigrációt választotta. 1943-ban családjával együtt Innsbruckba költözött, A késõbbi észt Raikküla. Keyserling elkötelezetten ellenzett mindenfajta nacionalizmust és – a húszas-harmincas években meglehetõsen korszerûtlennek tûnõ módon – kiállt a demokratikus rendszerek eszméje mellett. 7 Az iskola színhelyéül szolgáló épület pedig a háború alatt romba dõlt. 5 6

72

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

O T O S

M

Á T É

:

K

4/20/07

E Y S E R L I N G

3:09 PM

É S

A Z

Page 73

A R I S Z T O K R A T I K U S

M A G Y A R

E T H O S Z

ott is halt meg 1946. április 16-án, kevéssel szeretett iskolája újbóli megnyitása elõtt.8 Kortársai mint filozófus különcöt, magányos, arisztokrata idealistát tartották számon. Származása és ismeretségei révén valódi kozmopolita, igazi európai vált belõle – nem meglepõ, hogy például az európai egység gondolatának egyik korai, ám igen markáns képviselõjét láthatjuk benne. Ugyanakkor, bármily csábító is volna most Hermann von Keyserling aktualitásáról beszélni, nem feledkezhetünk meg a balti junker személyes sorsáról mint kontextusról. Ez óhatatlanul múltidézéssé fogja változtatni az eszmetörténeti forrásolvasás-órának is beillõ szemelvényeket. Keyserling ugyanis átélte az általa teljesnek tartott, hagyományos világ bukását. Tragédiának fogta fel a társadalmi forradalmakat, legfõképpen azonban a szovjet rendszert. Keyserling porosz volt, s bár demokratikus elkötelezettsége általánosan elismert, mégis ízig-vérig intellektuális arisztokrata volt. Nem lelte helyét sem a weimari Németország polgári bizonytalanságában, sem a náci drill Harmadik Birodalmában. Arisztokrata volt, s mint ilyen, elitista. Borzalommal töltötte el a kommunista Szovjetunió kollektivista-egyenlõsítõ ideológiája. Romantikus historizmusa épp ezen izmusok ellenében állítja õt, ha nem is a konzervatívok közé, de mindenképpen melléjük.

Európa spektruma Keyserling Das Spektrum Europas (Európa színképelemzése) címû, nemzeti karakterrajzokat tartalmazó kötete 1928-ban jelent meg.9 A könyv sikerére jellemzõ, hogy három év alatt öt kiadást ért meg. A mû minden szubjektivizmusa ellenére kedvezõ kritikát kapott Ortega y Gasset, Miguel de Unamuno, André Maurois részérõl. A különbözõ országokat és népeket (összesen tíz nációt) felsoroló könyv minden tárgyalt nemzetnek egyfajta lelkialkatot tulajdonít. Gyakorlatilag e népek lelkialkata határozza meg a húszas évek végének kontinentális kultúráját. Ebbõl a szempontból az a tény, hogy Keyserling minket, magyarokat e nemzeti közössé8 Az iskola 1946-ban, az akkor húszas évei közepén járó Arnold von Keyserling (1921–2005) vezetésével újra megkezdte mûködését. Arnold késõbb – 30 éven át – a bécsi Mûvészeti Akadémia professzora volt. A Schule der Weisheit az õ vezetése alatt egyre inkább az ezoterikus ismeretek felé mozdult el, az amerikai tanítvány, Ralph Losey pedig a csakra-zenei kutatások és lemezek készítése felé irányította az öregedõ Arnoldot. 9 Graf Hermann KEYSERLING: Das Spektrum Europas, Heidelberg 1928. Az alább közölt részletek fordításai is ebbõl a kiadásból készültek.

73

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 74

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

gek között említ, megtisztelõ. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az, hogy Keyserling tapasztalatai a magyarokról alapjában véve mégiscsak egy letûnt világ archaikus anakronizmusairól szólnak. Az elsüllyedt Monarchia miliõje, hangulata, neveltetése érvényesül még. Keyserling ezt a jelenséget önállóként fogja fel, nem pedig mint az osztrák birodalom hatásának eredményét. A könyv azért érdemli meg a mai magyar olvasó figyelmét, mert – akár a harmincas évek magyar filmjei – egy olyan képet vázolnak a magyar társadalomról, amely – bár természetesen közhelyeken nyugodott – jellemzõ volt. Volt, mert napjainkban teljesen idegenként hat a német filozófus nemzetkarakterológiai vázlata. A mai magyar társadalom az egalitariánus kommunista, majd szocialistává szelídülõ kollektivizmus hatására úgy modernizálódott, hogy közben elvesztette jellemzõit. Ezért joggal merül fel az olvasóban a kérdés: megérte-e, megéri-e az a modernizáció, amely a lényeget törli ki az egyénbõl, a közösségbõl? Keyserlinggel szólva: spirituál-bioetikai kérdés, hogy egy nemzeti közösség fenntartása sajátosságainak eltörlése árán vajon nem a közösség elpusztítása-e. Globalizálódó korunkban a nemzeti sajátosságok ésszerû megõrzése értelemszerûen kapaszkodót ad, önmeghatározási lehetõséget, míg ennek ellenkezõje az egyénnek és a közösségnek még magasabb fokú kiszolgáltatottságát jelenti. Keyserling úgy volt kozmopolita, hogy a spektrál-analízisben a szivárvány színeit akarta észrevenni. A Das Spektrum Europas a kontinenst alkotó, markáns történeti múlttal rendelkezõ nemzeteket és más közösségeket is átvilágít: hiszen miként elképzelhetetlen Európa története az angol, majd brit királyság nélkül, ugyanígy a teljességhez tartozik a magyar nemzet és állama, a zsidóság és a cigányság is. Ezek nélkül éppolyan hiányos a kép, mint a könyv elsõ kiadása Portugália nélkül, amit Keyserling már a második kiadásba beszerkesztett. Magyar olvasó számára részben nemzeti büszkeség találkozni önmagunkkal, pontosabban nagyszüleink, dédszüleink képével – hiszen Magyarország szerepeltetése az 1920-as évek exkluzív színképelemzésében nem magától értetõdõ. Részben azonban szembenézés a múlttal, mint ahogyan a történelmi Magyarország egykori városainak – Brassónak, Nagyszebennek, Kassának, Szabadkának – millenniumi fényképei is emlékeztetnek arra, hogy milyen fokú a mára bekövetkezett romlás.

*

74

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

O T O S

M

Á T É

:

K

4/20/07

3:09 PM

E Y S E R L I N G

É S

A Z

Page 75

A R I S Z T O K R A T I K U S

M A G Y A R

E T H O S Z

Hermann von Keyserling EURÓPA SZÍNKÉPE Magyarország (Részletek) Ami […] leginkább megfelel természetemnek, az a magyar »ciganizmus«, nem pedig az orosz. Ez bizonyára onnan ered, hogy bennem is él, valahol lényem legmélyén, a nomád törzsfõ. Ez fõleg annak köszönhetõ, hogy ez a zene – és kizárólag ez – úgy érint meg, mint valami tisztán arisztokratikus szubsztancia. Kizárólag az arisztokrata lélek mélyed magába és pihen meg úgy, ahogyan azt a magyar cigányok zenéje fejezi ki. Ez az olyan ember lelke, akinek lelki lényege eredendõen magasabb rendû, mint természetének poláris feszültségei, és akinek nincs szüksége arra, hogy akár magával, akár mással kompromisszumokat keressen – ezt az alapjában véve polgári tranzakciót. Olyan emberé, akiben mindig egyszerre és egyforma erõvel nyilvánul meg a szellem és a vér, s akinek belsõ kettõssége sohasem jut el a szakadásig, mint Hamleté. Olyan emberé, aki számára nem léteznek az élet szenvedései, mert számára a szenvedés és az öröm, mint az élet és a halál, egymást szükségszerûen megfelelõ mellérendeltek. Márpedig a cigány a hallgatója kénye-kedve szerint játszik, csakúgy, mint a magyar prímás, aki improvizációját annak füléhez igazítja, aki leginkább hallgatja; csakúgy, mint ahogy a cigányok zenéje mindenütt azoknak a legbelsõbb természetét adja viszsza, akik között élnek. Spanyolországban annak szenvedélyét adja vissza, aki türtõzteti magát, ám szenvedélye alkalmanként kitör; Oroszországban egy céltalan vérmérsékletet, amely egyik végletbõl a másikba esik, olyan vérmérséklet, amely könnyed és nemtörõdöm, ám legbelül lenyûgözõ nagysággal bír; Magyarországon pedig egy nagyúri lélek megpihenését. Mert a magyarok a legarisztokratikusabb nép, amely ma az európai kontinenst lakja. […] Angliában az ideális állapot az, ha mindenki gentleman. Ez az ideál a személyi szuverenitás és a társadalmi egyenlõség fenntartásai közti kompromisszum; tagad mindenfajta különbséget minden típus között, kivéve a gentleman és a nem-gentleman köztit. Ez hát az ideálja egy olyan idõk nemességének, amely hitt az egyenlõségben. A magyar nép azonban, nagyon is pontosan kiemeli a különbséget. Nem irigyli nagyurai kivételes helyzetét, inkább büszke rá; nem várja el a festõi erdõben sétáló szarvastól, hogy magasra emelje a fejét, ezt a tartást inkább önmagától 75

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 76

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

követeli meg. Ez a nép oly módon van szervezõdve, hogy tudatosan azonosul azzal, ami egy kiválasztott és reprezentatív uralkodói rétegben a legnemesebb. A magyaroknak megvan az a belsõ lehetõségük, hogy felismerjenek maguknak olyan ideálokat, amelyeket az egyén nem érhet el a maga számára. Õk az aristoiok mint az különbnek elismertek fölényét kifejezetten akarják. Személyiségük egy olyan vonása ellenére, amelyet az egyenlõség egyetlen híve sem tanúsított soha, akarják a hierarchiát. Itt volnánk hát az arisztokratikus szellem jellemzõinek meghatározásánál: az arisztokrata gõgjének és méltóságtudatának egyáltalán nincs szüksége a létezése szempontjából ahhoz, hogy mással külsõ egyenlõségben legyen. És ez abból következik, hogy az õ tudatában a hangsúly az egyediségén van. Sosem hasonlítja magát máshoz, ebbõl következõleg nem lehet irigységgel eltelt. Értjük már, miért voltak azok a korszakok, amelyekben az emberiség a legmagasabb szinten állt, egyben a determináns arisztokratikus mentalitás korszakai? […] Az arisztokrata tehát elsõsorban egy különös állatfajta. Másodsorban az emberiség egy értékét testesíti meg. Harmadsorban azonban különleges külsõ körülmények terméke: különleges külsõ helyzetre van szüksége ahhoz, hogy növekedhessen és felvirágozzon. Ámde ez ugyanígy van minden emberi kategóriával, kivétel nélkül, még a proletár esetében is; minden különleges helyzet különleges lényt formál abból, akire az adott helyzet illik. A született proletár típusának tökéletes változatát csak egy proletarizált élethelyzetben érheti el. A bolsevisták ezt a tényt nagyon világosan ismerték fel. […] A fõnemes alapvetõen szabad, alapvetõen fensõbbrendû. Ethosza megtiltja számára, hogy bármifajta jelentéktelen vagy egyszerûen korlátolt dologgal foglalkozzék. A „noblesse oblige” elve szabályozza valójában az életét, hiszen létezésének feltétele e princípium tekintélyén nyugszik. A tökéletesen nagylelkû magatartás uralkodik náluk valóban, mert az adni tudás a kivételezett helyzetének jele. A magánérdekek soha nem a legvégsõ fórumai, hiszen, mintegy definícióképpen, neki nincs tulajdonképpeni magánélete. Tudja, hogy már mint magánember is reprezentatív, méghozzá nem is csak olyan értelemben, mint ahogy a király reprezentálja a „népet”, miközben áttörhetetlen korlátot állít maga és az egyes közé, hanem mint minden emberitõl megfosztott reprezentáló. Végül, és fõleg lényegileg szabad, nincs szüksége arra, hogy bárkivel is számoljon, hiszen értéke az egyszerû létében áll, – míg az uralkodó hercegnek minden egyes személyre tekintettel kell lennie. Valamennyi embertípus közül az uralkodó az bizonyos esetekben, akinek mások részérõl a legtöbbet kell elviselnie. E fentebb mondottak jellemzik ténylegesen a magyar fõnemest. […] Ugyanekkor Magyarországon a fõnemesség még valóban nemesség. Még azt a funkciót tölti be, ami a hivatása. Saját szelleme determinálja az egész népet, s en76

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

O T O S

M

Á T É

:

K

4/20/07

E Y S E R L I N G

3:09 PM

É S

A Z

Page 77

A R I S Z T O K R A T I K U S

M A G Y A R

E T H O S Z

nek megfelelõen az egész ország nemes. Minden hibája ellenére az egész ország ideálja a nagyszerûség, a nagylelkûség és az áldozatos lelkület. Minden magyar bírja az egyediségnek ezt az érzését, amely egyedül teszi az arisztokratát. […] Ámde vizsgáljuk meg most azt a kifogást, amit a leggyakrabban emelnek a nagyúri típussal szemben, s ez majd elvezet Magyarország különleges helyzetéhez: ez az ellenvetés a benne lévõ játékosat célozza meg, mondván, hogy hiányzik belõle a komolyság. A dolgok megértésének leggyorsabb módja a következõ német-magyar közmondás idézése: Értelemmel mindenki bír; esze már csak a huszárnak és a nemesnek van; de szellem csakis a mágnásokban és a fõpapságban lakozik. Ami alatt itt szellemet értenek, nem más, mint könnyedség. Márpedig ez a belsõ fensõbbrendûség egyedüli biztos kitevõje, pontosan ugyanolyan értelemben, mint ahogy a kegyelem önmagában a nehézkedési törvény feletti uralom bizonyítéka. Gyakran elkeseredem, amikor a következõt hallom olyan értelmiségiektõl, akik egyébként megérdemelnék, hogy komolyan vegyék õket: „Amit állítok, az nem egy könnyed játék eredménye, a probléma bizony sok fejfájást okozott nekem.” Ilyen érzésem van akkor is, amikor mások egy mûvet azért üdvözölnek, mert kínkeserves munka eredményének tartják. Az ilyesfajta gondolkodásmód abszolút értelemben véve alacsonyrendû, mivel csak a munka egyszerû ethosza szemszögébõl látja a dolgokat. Amint azt Walter Pater mondta: only work can efface the footsteps of work. Ámde alacsonyrendû azért is, mert a rabszolgamunkát a megvalósított mesteri tudás fölé helyezi. Aki számára a munka nehéz, az minden esetben és minden tekintetben alacsonyabbrendû annál, mint aki számára könnyû. […] Minden nemes ember egy-egy Don Quijote abban az értelemben, hogy a számára személyes spirituális világ többet jelent neki, mint minden tény és minden létezõ norma. Végezetül pedig a játékos magatartása fensõbbrendûségrõl tanúskodik mindennel szemben, ami objektív. Nincs „dolog”, ami megérdemelné, hogy valóban komolyan vegyük. Ezt egyedül az élõ ember érdemli meg; és itt ismét összetalálkozik egymással a nemesember és a kereszténység normája. Az arisztokrácia legfõbb elve, hogy ami számít, az a „ki” – nem a „mi”; sem pedig a jó és rossz, igazságos vagy igazságtalan; az élet és halál önmagukban véve. Innét hát a küzdelem: nem arról van szó, hogy objektíven eldöntsük, ki téved és kinek van igaza (ki is tudná ezt valaha is egész bizonyossággal eldönteni?), hanem arról, hogy ha egy konfliktust mint férfi a férfival döntenek el, annak, akinek igaza van, ugyanazon veszélynek teszi ki magát, mint a másik. Teljes meggyõzõdéssel énekeltem a Nagyúr énekét, ezt az Énekek Énekét. S tettem ezt ugyanazon meggyõzõdéssel Magyarország kapcsán, épp ebben az Európának szentelt könyvben. Mert minden, ami valaha is nagyszerû volt Európában, az arisztok77

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 78

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

rata szellemen nyugszik – amely ma csak a magyarokat hatja át mint népet. Bárki, aki meglepõdik ezen az állításon, gondolkodjon el azon, hogy amit én nagyúr alatt értek, az nem más, mint az emberi faj mûvelt típusa, amit a modern köztudat „nordikus ember” néven idealizál. Ami ezt az embert megkülönböztetné az alacsonyabb rendû fajoktól, az végsõ soron nem más, mint amit én arisztokratikus magatartásnak nevezek. Jóllehet, a magyarok turáni eredetû faj leszármazottai. Azonban Hermann Wirth Aufgang der Menschheit (Eugen Diedrichs, Jéna, 1928) címû könyvének megjelenése óta az a nézet, amely a ma nordikus emberét, a Germánt vagy még inkább a Németet mint olyat tartja fensõbbrendûnek, elavultnak nevezetõ. […] Mi hát ennek valódi mutatója? Nem más, mint a fõúri természet és egyfajta arisztokratikus mentalitás – nem pedig a szõke haj stb. Az emberben a psziché számít, nem a fizikum. Az öröklés törvényeinek egyedülálló módján, egy minimális százaléknyi nordikus vérnek több fontossága lehet, mint egy jelentõs százaléknak. […] Semmi meglepõ nincs abban, hogy egészen napjainkig minden kultúrát hódító típusú népek hoztak létre. Pszichológiai okokból kifolyólag ugyanis egyedül õk tudtak urak lenni. A jelenkorig létezõ kultúrák elégtelensége szintén ebbõl származik. Az alacsonyrendû ember, az utca embere soha nem vált volna ideállá, ha egy darabig nem szenvedett volna méltatlan bánásmódtól. Ez a pozitív feladata ennek az egyenlõségben hívõ átmeneti idõszaknak: hogy az ezen a téren fennálló visszaéléseket megszüntesse. Az emberi ideál mégis, ma éppúgy, mint mindig, az úri népekben testesül meg. Érthetõ már, miért emeltem ilyen magasra Magyarországot? Ez az egyetlen európai ország ugyanis, amelyben a legfõbb érték eredendõen meghatározott befolyással bír. […] És, minthogy egyedül a látható ideáloknak van példaerejük, Európa számára a legnagyobb fontosságú, hogy Magyarországot úgy értékelje, amint azt megérdemli. De érintsük ennek az országnak a különleges problémáját is. Mindeddig fõleg úgy kezeltem, mint egy jelképet, és már jeleztem, hogy a valóság az ideálnak csak korlátozott mértékben felel meg. Most, azután, amit az elõbb mondtam, kisebbítenem kell a dolgokat, jobban, mint ahogy szeretném, azért, hogy az olvasó ne tévessze össze önkéntelenül is a különleges állapotot az elsõdlegessel. A feudális Magyarország a mai világban, minden abszolút érték dacára egy elmaradott állapotot jelenít meg, és bizony sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy olyanná válhasson, mint amilyen virtuálisan. Egy olyan reprezentatív helyzet, ahol a nép nem ismer el bizonyos típusokat mint önmaga képviselõit, vagy ahol reprezentativitásuk többé már nem felel meg az idõk szellemének, még a legértékesebb személyek és csoportok esetében is fiziológiai visszafejlõdést mutat – legyen bár szó megcsontosodásról, a körülmények nem értésérõl vagy elkorcsosulásról. […] 78

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

O T O S

M

Á T É

:

K

4/20/07

E Y S E R L I N G

3:09 PM

É S

A Z

Page 79

A R I S Z T O K R A T I K U S

M A G Y A R

E T H O S Z

Magyarországon […] a magyar nemesség valóban képviseli az országot, s mivel az egész nép arisztokratikus mentalitású, s itt kasztszerû elszigetelõdés sohasem következett be; ezen kívül, mivel a politikai ösztön olyan fejlett, hogy még a hanyatló korszakokban sem követtek el végzetes hibákat a nemesség egésze ellen. Ámde a régi arisztokraták nem a mai világ született vezetõi. Ezért képviseletüknek nincs meg többé a végsõ felelõsség pátosza, így tehát belsõ alkotmányukban a tisztán játékos elem kerekedik felül. S a magyar nemesek uralkodói helyzetének különleges természete, amely tökéletesen megfelelt végsõ soron a 18. század általános állapotának, lelküket egy viszonylag eredeti állapotban õrizte meg. Amint a rabszolgatartás több kárt okoz a rabszolgatartónak, mint magának a rabszolgának, annak puszta lehetõsége, hogy egy szolgálót meg lehet ütni, meggátolja a fensõbbrendûség kialakulását, amely az úrnak, még kiváltságaitól megfosztottan is, fensõbbrendû jellegét megadja. A magyar mágnások lelke, magas intelligenciájuk és csodálatos vérmérsékletük dacára ebben az értelemben megdöbbentõen õsi állapotban van. És ez az õsiség, s nem csak az általuk elveszített végsõ felelõsségérzet magyarázza szélsõséges játékszenvedélyüket. Mely utóbbi ebben az országban még ma is majdnem olyan messzire mehet alkalmanként, mint Indiában a Mahábhárata idején, amikor is a hercegek asszonyaikat tették fel tétnek. Éppen ebbõl származik az, hogy a magyar politika gyakran fantasztikusnak tûnik – egyedül ez az, amit a képzelõerõ a fantasztához vezet, akinél a képzelet nem elég fejlett ahhoz, hogy szervesen illeszkedjen a valóságba. Károlyi Mihály a két dolog szélsõséges példáját nyújtja. Mint politikus, dupla vagy semmit játszott teljesen bizonytalan lehetõségek közepette. S mindezt tette, mint mondják, egy asszony kedvéért. Hasonlóképpen, a magyar legitimizmus különleges természete irreális szellemû. Akár a párbaj iránti makacs rajongásukban, amely az orosz krakélerek korára emlékeztet, akár abban, hogy inkább parlamentaristák, semmint politikusok, az nyilvánul meg, hogy a magyarok gyakran élnek múltbeli és idejétmúlt mentalitással. A politikai vitákat nem lehet úgy tekinteni, mint öncélút, csak ott, ahol egyszer s mindenkorra egy meghatározott rend jött létre, és ahol semmi lényeges nincs megkérdõjelezve. Innen származik ezen ország egyedülálló nyomorúsága, amely pedig a megfelelõen fontos személyiségekben olyannyira bõvelkedik: ez utóbbiak nem fejlõdnek; Magyarországon a lényegtelen dolgokat oly mértékben lényegesnek fogadják el, hogy ami alapvetõen teremtõ, az rejtve vagy burkolt marad, és semmi esetre sem válik, legjobb természetének megfelelõen, determináns erõvé. Mindezen hibák ellenére jogos volt, ismétlem, hogy Magyarországgal kezdtem a fõúri típus abszolút értékének vizsgálatát. Mert bárhogy legyen is, ez a típus képes ezen az elõkelõ népen keresztül fejlõdve megújítania magát, s ezáltal a kor 79

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 80

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

szelleméhez idomítania magát. Magyarországon, általános módon, elmaradottnak lenni nem a véget, hanem történelmi fiatalságot jelent. A magyar nép lényegében véve fiatal. Mostanáig talán középkorának csak elsõ szakaszán jutott túl. Ha a polgári kor folytatódott volna, kétségtelen, hogy hosszú ideig háttérbe szorult volna, azonban ez a kor már véget ért. Minden közegben él – és a proletárok nem a legutolsók köztük – egy új nemesi ideál vágya. Ezért lehetséges, hogy a magyarok, más módon, mint az oroszok és az olaszok, ugranak néhány etapot, és így hirtelen egy magasabb fejlettségi állapotba kerülnek, mint valaha is voltak. Ebben az értelemben geopolitikai helyzetük nem a legutolsó tényezõ. Fensõbbrendûek valamennyi szomszédjuknál. Legalább annyira begyökerezettek és ravaszak, mint bármelyik közülük. És végül vérükben van egy parlamentáris – tehát politikailag modern – gyakorlat, mely õsibb, mint a briteké. Ez egy politikailag érett nép. Ez a megállapítás minden szinten igaz, máskülönben nem lettek volna már a modern kor elõtt is politikailag érett népek. Így hát semmi sem érthetõbb, mint az, hogy a magyar nemzet egésze mint tûrhetetlen igazságtalanságot fogja fel jelenlegi helyzetét, amely az elnyomottak sorába dönti; nem érezhet mást, mint amit az angol nemzet érezne hasonló körülmények között. Itt nem beszéltem másról hosszasabban, mint a fõnemességrõl. Azonban igaz az, hogy ez elvileg minden valódi magyarra illik. Minden közegben ugyanazon szellem, ugyanazon ideál él; a fõnemesség csakis ezért megtûrt. Így Magyarország, belpolitikáját tekintve, a Robert Peel-korabeli Angliáéval hasonló állapotban van; s ez egyáltalán nem hátrány azok számára, akik visszatekintenek: annak számára, aki elõre néz, ez egyszerûen az érintetlen egészség jele. Ugyanakkor szükséges, hogy a magyarok felkeljenek. S ezt teszik máris óriás léptékkel. Külpolitikai téren ez a haladás nyilván csak lassú lehet. Ez a nép kicsi; szörnyû szerzõdések kötik gúzsba. De micsoda belsõ lendület van benne! Ez utóbbi évek alatt elég gyakran jöttem Budapestre: és minden alkalommal egy egyre erõteljesebb, élettelibb légkört tapasztaltam. Számomra ezért sem kétes egy csöppet sem, hogy Magyarország a közeljövõben fontosabb szerepet fog játszani a Közel-Keleten, mint valaha. Elérkeztünk a vér vizsgálatának kérdéséhez. Véleményem szerint a magyarok fensõbbrendûsége igen magas fokon a turáni vérkeveredésüknek köszönhetõ. A történelem egészét tekintve, a turáni vezetõ népek azok voltak, amelyek a legnagyobb uralkodók típusait termelték ki magukból. Soha a történelem árjái, akik a vér ösztöne és a rombolás szelleme által vezetve képesek lettek volna versengeni a többi fajjal, nem hoztak létre olyan csodálatos alakokat, mint Attila, Dzsingisz kán és Timur Lenk. És valahány alkalommal a turáni vér egy magaskultúra vérével keve80

kommentar_0702_belivkesz.qxd

B

O T O S

M

Á T É

:

K

4/20/07

E Y S E R L I N G

3:09 PM

É S

A Z

Page 81

A R I S Z T O K R A T I K U S

M A G Y A R

E T H O S Z

redett, egyedülállóan fensõbbrendû személyiségeket alkotott. A Nyugat sohasem nemzett olyan embert, mint Akbar, a timurida és rádzsputana vér e keveréke. Szinte mindenütt, ahol egy nagy akaratú ember jelenik meg, vonásai azt sugallják, hogy van benne mongol jegy, bármily õsi legyen is. Az utóbbi idõben például Leninnél vagy Clemenceau-nál figyelhetjük ezt meg. Ugyanez áll a népekre is. Ahol a turániak kedvezõ körülmények között keresztezték egymást, ott nemes és szép népek jöttek létre. Az elsõ törökök, akik Kis-Ázsiába érkeztek, a mai kalmükökre hasonlítottak; a bizánciak nem találtak elegendõ élcet, hogy kigúnyolják utálatos voltukat. Azonban az igazi törökök már régóta nemcsak az egyik legkiemelkedõbb, de az egyik legszebb nép is. Ugyanez igaz a magyarokra is, azokhoz viszonyítva, akik elsõként érkeztek a Pusztára. Ám a turáni vér különös erénye jellegzetességének erejében mutatkozik meg. Az orosz nagy nép, de nem szlávságuknak köszönhetõen, hanem annak a mongol vérnek, amely a szlávval keverve minden más szláv nép fölött mindazt adta nekik, ami mennyiségi és minõségi; így született meg a nagyszerû feszültség a lélek lágysága és a fõúri szellem keménysége között, ami az orosz embernek nagyságát adja. Egy ugyanilyen fajta erõnek köszönhetõen a magyarok is megkülönböztetõdnek azon népektõl, amelyekkel évszázadok óta együtt laknak, akikkel határosak és folytonosan keresztezõdtek. Végeredményben a turáni vér esetében a legcsekélyebb keveredés elegendõnek tûnik ahhoz, hogy az alapvetõ képességek örökletessé váljanak; a magyar fõnemesség mindenkor szövetkezett a nagy osztrák és német családokkal, és mégis egy tõlük gyökeresen különbözõ erõt képviselnek. […] Ha egy német lélekrõl beszél, a magyar ösztönösen szívet vagy vérmérsékletet ért alatta – vagyis épp azt, amit a német egyáltalán nem ért a „lélek” szó alatt. Minden turáni csiszolatlan, anti-metafizikus alkat, teljes mértékben e világ felé forduló ember. Egész történelmük folyamán léleknélkülinek tûntek, nemcsak azért, mert lényegileg „cselekedtek”, következésképpen nem lehetett túl sok „lelki életük”; de még inkább azért, mert természetük kizárólagosan harcos és politikus, ami azt jelenti, hogy bár van képzelõerejük és hajlandóságuk, de igen kevéssé differenciáltak az érzelmeik. […] A magyarok uralkodásra született nép. Egyetlen szomszédos nép sem az, talán a szerbek kivételével. Miért ne játszanának a magyarok újból fontos politikai szerepet? Tény, hogy – akárcsak a törökök – fõként egy nagyon biztos érzékkel rendelkeznek azon dolgokra nézve, amelyek mindenkor lehetségesek. Ha szükséges, szélsõséges módon opportunisták tudnak lenni, már amikor a képzelõerõ nem ragadja el õket… Kétségtelen, hogy egyszer a szellem és a lélek birodalmában valami fontosat alkotnak majd az emberiségnek. Ha nem tévedek, ami szellemük számára eredendõen a legközelebb áll, azok a formálisan jogi problémák; ez maga is a fõúri természet egyik jellemzõ vonása. És lelkük nehezen fogja elérni – hogy azt ne mondjuk, sohasem – a szláv lé81

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 82

•

2 0 0 7 | 2

–

L

E L E T

lek megkülönböztetettségét. Ám senki nem bírhat mindent; a nagyúri természetet is a korlátai határozzák meg. Íme, visszatértünk a magyar arisztokratizmus kérdéséhez. Ha a magyaroknak sikerül túllépniük a polgári állapoton, ha sikerül a modern alapokon idejekorán megvalósítaniuk a nagyúr típusának meghatározó helyzetét, az egész mûvelt Európa számára példaértékûvé válnak, feltéve, hogy Európának lesz arisztokratikus érzéke. Megtehetik ezt az Európa számára részben idegen természetük okán: a szokatlannak a gondolkodás szimbólumává kell válnia, hogy a tudattalan érdeklõdését magára vonja. Természetesen nem tudom, így történik-e. Mivel a magyar nép igen kicsi és igen nagy veszélyben van, lévén, hogy a távolság mágnás és paraszt között egyelõre túl nagy; s a szellem hordozója, a középosztály a békeszerzõdések következtében még inkább romjaiban van, mint másutt: elõfordulhat, hogy az alkalom elúszik. De ha van hely, ahol a fõúri mentalitás újjászülethet, amely egész Európát uralta, valahányszor a nemesség általános állapota felvirágzott, az csakis Magyarország lehet. Mert, ismétlem, a demokrácia Európa számára csak egy fázis lehet, amennyiben Európa mint érték nem tûnik el. Egy korszak, amelynek minden értelme abban áll, hogy az arisztokrácia bázisát kiszélesítse. Nevetséges dolog ma az arisztokráciában reakciós mentalitást látni: sõt ma az egyedüli haladó mentalitást képviseli. Sohasem lehetséges pontosan meghatározni, mi a haladás és mi a regresszió, anélkül, hogy figyelembe ne vennénk az idõ-tényezõt. Amikor az osztályok régi rendje lehanyatlott, a demokrácia haladó tényezõ volt. A világháború óta regresszív tényezõ, mivel kizárólag a minõség uralma mentheti meg Európát; a mennyiség elve minden értékét elveszítette.

82

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

Page 83

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Az óbudai gyülekezet presbitériuma az 1920-as években (középen, bajusszal Kontra Aladár lelkész)

A Ráday Könyvtár olvasóterme az 1950-es években

83

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 84

2 0 0 7 | 2

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Bartus Gábor A GÁZLÁMPA ALATT (Röpdolgozat a reformokról) Képzeljük el, hogy valami okból, teszem azt egy lámpaoszlop miatt, nagy felbolydulás támad az utcán. Befolyásos emberek le akarják dönteni. Elõkerül egy szürke csuhás szerzetes is, aki nem más, mint a Középkor szelleme, és egy skolasztikus filozófus száraz modorában elkezd magyarázni: „Mindenekelõtt is, testvéreim, vegyük fontolóra, hogy miben áll a Világosság értéke! Mert ha a Világosság jó önmagában…” S ekkor, némiképp menthetõen, a szerzetest leütik. Az emberek mind a lámpaoszlophoz rohannak, tíz perc alatt ledöntik, és hol ide, hol oda szaladgálva gratulálnak egymásnak a középkor szellemét félresöprõ tetthez. Ám ahogy múlik az idõ, kiderül, hogy nem is olyan egyszerû a dolog. Voltak, akik azért döntötték le a lámpaoszlopot, mert villanyvilágítást akartak; másoknak a vasra volt szükségük; voltak, akik a sötétséget akarták, mert gonoszak voltak tetteik. Egyesek azt gondolták, hogy a gázlámpa nem világít eléggé, mások meg azt, hogy túlságosan is világít; voltak, akik azért cselekedték, mert össze akartak zúzni valamit. És az éjszakában dúl a háború, és senki sem tudja, hogy kit csépel. Így azután – fokozatosan és elkerülhetetlenül – ma, holnap vagy holnapután, visszatér a meggyõzõdés, hogy a szerzetesnek végeredményben igaza volt, mert attól függ minden, hogy miben áll a Világosság filozófiája. Csakhogy: amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell megvitatnunk.1

Ez a Chestertontól való példabeszéd juthat eszünkbe, amikor fülünkben kissé elhalkul az aktuális „nagy átalakításokkal” járó csatazaj, vagy végére érünk Gyurcsány miniszterelnök legutóbbi politikai esszéjének.2 A célja szerint a most napirenden lévõ reformok szellemi hátterét megalapozni kívánó mû ugyanis mintha kicsit elkésett volna, hiszen már nagy lendülettel a reformok kellõs közepében vagyunk. A kórházakat és az iskolákat bezárjuk, a síneket felszedjük, a nyugdíjakat megkurtítjuk, a természetvédelmi õröket elbocsátjuk, mielõtt még megvitattuk volna, mi1 Gilbert Keith CHESTERTON: Eretnekek, ford. Lukácsi Huba, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 12. 2 GYURCSÁNY Ferenc: Szembenézés, Népszabadság 2007. január 26., I–VI.

84

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

A R T U S

3:09 PM

G

Á B O R

:

Page 85

A

G Á Z L Á M P A

A L A T T

ben is áll az Egészség, a Tudás, a Helyváltoztatás, az Idõsekrõl való gondoskodás vagy a Természet megóvásának „filozófiája”. Mint a felsõoktatásban már számos „haladó” átalakítást átélt oktató, megpróbálok néhány – fõképpen laikus – megjegyzést tenni a reformokról.

Amit nem nevezünk nevén Valami megmagyarázhatatlan ok miatt a mai magyar társadalom úgy bánik a dolgok nevével, mint Rowling varázslóközössége Voldemort nagyúr emlegetésével. Azaz hogy nem emlegetésével, hiszen a Gonoszt senki nem nevezi nevén, csak Tudjukki-nek hívják. Kis országunkban így többek között az áremelést árrendezésnek, a szemétégetõt hulladékhasznosító mûnek, a csõdöt fizetési nehézségnek, a csalást jogi pontatlanságnak, a lopást eredeti tõkefelhalmozásnak, a pornográfiát a szerelem szabadságának, a káromkodást az országért való indulatnak, a tandíjat fejlesztési részhozzájárulásnak, az egyenlõséget igazságosságnak illik nevezni. S nem kisebb a zavar a reform szóval sem. Vajon reform-e az, hogy megszüntetjük azokat a kórházi ágyakat, amelyeknek finanszírozására már egy árva fillérünk sem maradt, vagy ezt helyesebb lenne pénzügyi kényszerbõl megvalósított takarékosságnak nevezni? Reform-e az, ha nem biztosítjuk az egészségügyi szolgáltatást azoknak, akik (vagy akik után) nem fizetnek járulékot, vagy ez csupán egy eddig is megmagyarázhatatlan és tûrhetetlen slendriánság és ésszerûtlenség felszámolása? Ma minden kormányzati változtatás „reform”. S aki fel szeretne tûnni e reformtengerben, radikálisan meg kell újítania. Így lett – a környezetvédelmi minisztérium találmányaképpen – 2005 a „hulladékforradalom” éve,3 amin azt kellett érteni, hogy az országban épül néhány, az Európai Unió standardjainak megfelelõ regionális hulladéklerakó, s valamelyest növeljük a szelektív gyûjtés részarányát. A reform kifejezésen túl az ingyenesség fogalmával is hadilábon állunk. Ha jól értettem a felsõoktatási és az egészségügyi reform kormányzati indoklását, itt az egyik vezérmotívum az ingyenesség megszüntetése lenne. „Az ingyenesség illúzióját megszüntetendõ, érdemi hozzájárulást jelentõ vizitdíj bevezetésével racionális kapcsolatot építünk” – írja a miniszterelnök. „Az ingyenesség és a versenymentesség illúziójával való szakítás konfliktusos folyamat. Ennek része a tandíj bevezetése” – folytatja kicsit késõbb.4 (A pongyola fogalmazás másként is tetten 3 4

Lásd errõl pl. http://hvg.hu/itthon/20050510szemeteles.aspx; www.kukabuvar.hu/cikk/8911. GYURCSÁNY: I. m., 16. pont.

85

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 86

2 0 0 7 | 2

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

érhetõ: mindkétszer az ingyenesség illúziójának megszüntetésérõl van szó, vagyis az ingyenesség eddig illúzió, tehát nem valóságos volt; az illúzió megszüntetése pedig azt jelentené, hogy az ingyenesség végre valóságos lesz – a vizitdíj és a tandíj bevezetésével. Vagy már eddig is megfizettették ezt velünk, csak eddig egy trükkel leplezték a csalást, s most ettõl az illúziótól kell megszabadulnunk? Akinek pedig az agya beletörött volna, forduljon – a vizitdíj befizetése után – dr. Zirzurrhoz…5) Csakhogy sem az egészségügy, sem a felsõoktatás nem volt eddig sem ingyenes. Az egészségügyi szolgáltatások fejében társadalombiztosítási járulékot fizetett a magánszemély és annak munkáltatója is, a patikában (valamennyit) fizetni kellett a gyógyszerek többségéért. Sõt aki olyan egzotikus szolgáltatásokra vágyott, mint például a középkori kínzóeszközökön túllépõ fogszabályozás, a homeopata orvoslás vagy valamilyen természetgyógyászati módszer, akkor piaci alapon a teljes költséget fedezte, hiszen ezeket a szolgáltatásokat a társadalombiztosítás még részben sem finanszírozza. Az egyetemi hallgatók pedig fizettek a tankönyvekért vagy a kollégiumi férõhelyért. Ennél is lényegesebb azonban az úgynevezett alternatív vagy haszonáldozat-költség figyelembevétele. Öt éven keresztül egy hallgató elesik attól a munkabértõl, amit akkor kapna, ha az egyetemi tanulmányok helyett már érettségivel a zsebében munkát vállalna. Egy szegényebb család esetében vélhetõen ez jóval nagyobb teher – feltéve, hogy a szóban forgó ifjúra nem munkanélküliség várna –, mint az alapképzésben fizetendõ évi 105 ezer forint tandíj. Aki beteg, kiesik a munkából, s a táppénz kisebb összegû, mint a normál jövedelem. Aki sokat beteg, arra rossz szemmel néz a munkaadója, s eleshet a további foglalkoztatástól vagy az elõléptetéstõl, ami szintén kifejezhetõ a munkavállaló költségeként. Azaz a közszolgáltatások igénybevétele – mint például az egészségügyé vagy az oktatásé – eddig is költségekkel járt a társadalom tagjai számára. Az, hogy „az állampolgárok fogyasztási igényét szinte semmi nem határolja be”6 ezeken a területeken, túlzás. Az viszont igaz, hogy a közjavakként rendelkezésre bocsátott szolgáltatásokkal hajlamosak vagyunk pazaroló módon bánni. Ahhoz tehát, hogy a reformokról, s az azt kiváltó tényezõkrõl (ingyenesség) érdemi vita folyhasson, szükséges (de persze nem elégséges) feltétel lenne ezen fogalmak pontos használata. A közszolgáltatásokban megvalósítandó változtatásoknak tehát azzal kellene kezdõdnie, hogy pontosan nevén nevezzük a dolgokat.

5 6

Dr. Zirzurr a feledhetetlen Lázár Ervin egyik figurája A fájósfogú oroszlánból. GYURCSÁNY: I. m., 16. pont.

86

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

A R T U S

3:09 PM

G

Á B O R

:

Page 87

A

G Á Z L Á M P A

A L A T T

Következetlenségek világa A rendszerváltozás utáni újszülött magyar demokrácia másik jellemzõ (és valószínûleg szintén a Kádár-rendszer hazug világából eredõ) gyermekbetegsége a fogalomhasználat és az érvelés következetlensége. Lássunk egy példát a demokrácia témakörébõl. A miniszterelnök elõször azt állítja, hogy a Fidesz megsértette a demokratikus elveket, amikor a politikát kivitte a Parlament falai közül az utcára, a polgári körök, továbbá a gazdasági konzultációk helyszíneire.7 Késõbb azonban azt is állítja, hogy a koncepcióalkotó és döntéshozatali folyamatot ki kell tágítani: „Ezért próbáljuk »demokratizálni« a munkát, ezért emeljük majd ki a meglehetõsen zárt parlamenti térbõl a hosszabb távú reformok elõkészítõ szakaszát, nyitjuk ki a szakértõ értelmiség számára és vonjuk be a munkába a releváns szakmai mûhelyeket, szakmai szervezeteket.”8 Tehát akkor a politikának a Parlament falain belül vagy kívül kell lennie, hogy demokratikus legyen? (Vagy a parlamenti demokrácia is kettõs természetû, mint a fény, hétfõn-szerdán-pénteken belül legyen, kedden-csütörtökön-szombaton kívül, vasárnap pihennek a politikusok.) De ugyanez a helyzet az Árpád-sávos zászlóval, amely történelmi ereklye, ha a Parlamenten vagy a múzeumokon belül van, amelyre többek között a miniszterelnök felesküszik, de náci jelkép, ha ellenzéki rendezvényen lobogtatják. A következetlenség egyik leggyakoribb elõfordulási módja a célok és az azok megvalósításához szükséges eszközök meg nem feleltsége. Az egészségügyi reformok deklarált célja az esélyegyenlõség növelése, „a hozzáférés esélyegyenlõségének nagyságrendi fokozása”.9 Eltekintve attól, hogy egyáltalán lehetséges-e valaha is teljes esélyegyenlõséget elérni, vessük most össze ezt a célt a választott eszközökkel. Az egészségügyben a kórházak centralizációja, a szolgáltatások fizetõssé (co-payment) tétele és – vélhetõen – a több-biztosítós modell alkotja az eszközrendszert. Növelik-e ezek az eszközök az esélyegyenlõséget? Ha esélyegyenlõségen azt értjük, hogy valaki függetlenül lakóhelyétõl, iskolázottságától, mûveltségétõl vagy jövedelmi helyzetétõl, ugyanolyan valószínûséggel kerülhet be egy kórházi szobába (hogy meggyógyuljon), akkor azt állítom, hogy szó sincs róla. A kórházcentralizáció eleve elõnyhöz juttatja a helybenlakókat, s esélytelenebbé teszi a 30 km-re lévõ településen élõket. A centralizáció és az esélyegyenlõség paradox kapcsolata világosabbá válik, ha a gyógyulás esélyét két tényezõ függvényé7 Uo., 8. pont. 8 Uo., 17. pont. 9 Bokros Lajos:

Magánbiztosítói verseny indokoltsága az egészségügyben, Élet és Irodalom 2007. február 2., 3–4.

87

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 88

2 0 0 7 | 2

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

ben szemléljük, nevezetesen, hogy (1) a betegnek el kell jutnia a kórházig, és (2) ott megfelelõ (azaz általában a legkorszerûbb) ellátást kell kapnia. A gyógyuláshoz vagy életmentéshez mindkét feltételnek teljesülnie kell. A centralizáció egyébként ebbõl a szempontból szükségszerû megoldása éppen a második tényezõre koncentrál, arra, hogy az orvostudományi ismeretek és a technika fejlõdésével egyre több betegséget tudunk gyógyítani, de ez az ellátás egyre drágább gyógyszereket, mûszereket és eljárásokat igényel. Az egészségügyben ezért a méretgazdaságossági tényezõ egyre kérlelhetetlenebbül meghatározóvá válik. (A centralizáció elsõsorban a hatékonyság javulását szolgálhatja.) Kérdés viszont, hogy összességében jobban jártunk-e, ha a második tényezõt illetõen javult ugyan a helyzetünk, de nem érünk idõben oda, ahol ezen javuló feltételek gyümölcseit leszedhetnénk (például meghalunk, mielõtt egyenlõ gyógyulási esélyünket élvezhetnénk). A felsõoktatásban az igazságosság és a minõségfejlesztés nevében láttak hozzá a reformokhoz. Itt a tandíj (pardon: fejlesztési részhozzájárulás!) bevezetése (ezt már jogszabályba foglalták) és a felsõoktatási intézmények közötti állami támogatásos férõhelyek allokációjának megváltoztatása (errõl még csak ötleteket hallottunk) lenne a megoldás. A tandíj a felsõoktatás finanszírozási terheinek újraelosztását, míg a reform másik eleme az egyetemek közötti férõhelyeloszlás redisztribúcióját jelenti. Az új rendszerben – ha bevezetik – az államilag támogatott helyeket csak azután osztanák el az egyetemek és fõiskolák között, ha a leendõ hallgatók már felvételiztek. A helyeket tulajdonképpen csak közvetve kapják az intézmények, mert azokat a sikeresen pályázó hallgatók „viszik magukkal” a megszerzett pontszámok sorrendjében. Így ott lesz államilag finanszírozott képzés, ahová az okosak jelentkeztek. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a tandíj bevezetése után az egyetemek rögvest árkartellbe tömörültek,10 csökkentve ezzel a verseny kibontakozása egyik tényezõjének érvényesülését. Vegyük észre, hogy ez a szisztéma egyáltalán nem változtat azon a helyzeten, amit a miniszterelnök kárhoztat: „Ilyen módon kettõs hátrány, mély igazságtalanság sújtja a nehezebb sorból érkezõ tanulókat: több akadályt leküzdve legtöbbször alacsonyabb rangú és nekik személyesen többe kerülõ felsõoktatási intézménybe jutnak csak be.”11 Az állam és a hallgatók közötti 10 A szabályozás elvileg lehetõvé tenné, hogy az egyes felsõoktatási intézmények a tandíj irányadó mértékétõl lefelé vagy felfelé eltérjenek. A létrejött felsõoktatási árkartellben – állítólag egyéves „próbaidõre” – minden intézmény az átlagos díjat fogja beszedni (alapképzésben évi 105 ezer forintot). 11 GYURCSÁNY: I. m., 16. pont.

88

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

A R T U S

3:09 PM

G

Á B O R

:

Page 89

A

G Á Z L Á M P A

A L A T T

pénzbeli transzferek, továbbá az államilag támogatott helyek valószínûsíthetõ koncentrációja nem teszi könnyebbé az oktatáson keresztüli felemelkedést. Sõt, ha a koncentráció Budapestnek kedvez, akkor ez a hallgatói terhek növekedését fogja jelenteni a magasabb fõvárosi megélhetési költségek miatt. Az árkartell pedig még attól az esélytõl is megfosztja a szegényebbeket, hogy habár egy nem neves fõiskolán, de alacsonyabb költségekkel hozzájuthatnak a számukra fontos tudáshoz. (Az esélyegyenlõséget majd legfeljebb az a közoktatási reform hozhatja el, amelynek kimondott-kimondatlan célja az „elit” gimnáziumok megszüntetése, a képzési tagolás – 4+8, 6+6, 8+4 – egységesítésével. A lefelé nivellálás mindig is sikeres fegyver volt az egyenlõsítõk kezében.) Kétségeim vannak afelõl is, hogy a tandíj mennyiben szolgálná a minõségjavulást. Az ezen érvet hangoztatók szerint, ha a hallgatónak fizetnie kell ezért a szolgáltatásért, cserébe magasabb színvonalú oktatást vár el. Az utóbbi évek tapasztalatai12 alapján állítom, a hallgatók egy jelentõs részét nem az oktatás színvonala, hanem a diploma puszta megszerzése motiválja. A tandíj bevezetésével sokan fogják úgy gondolni, hogy a diploma nekik „jár”, hiszen megfizették azt. A minõségjavulást csak részben fogja eredményezni az egyetemekhez befolyó, tandíjból származó többletforrás. Habár igaz, hogy a mûszerigényes képzések esetében minden forint számít, az elméleti oktatás során igazából mindegy, hogy krétával táblára ír az ember, vagy lézershow-val körített számítógépes prezentációt tart, hiszen a személyes tanár–diák kapcsolat, a vita, a tudományos párbeszéd lenne az egyetemi oktatás esszenciája – s éppen ez az, ami a tömegoktatással megszûnt. Ide, a következetlenség körébe tartozik még az is, hogy a reformokat – melyek nagy számban, számos területen kerülnek kidolgozásra – általában nem hangolják össze. A kórház-centralizáció következménye, hogy az egészségügyi szolgáltatások igénybevételéhez többet kell utazni. A gépkocsival nem rendelkezõk itt súlyos hátrányban vannak, mert a kistelepülésekrõl egyre kevesebb tömegközlekedési járat indul a városok felé. Komoly logisztikai képességeket igényel majd, hogy a falusi betegek beutazzanak a kórházba, ott sorra kerüljenek a számukra szükséges vizsgálatokon, s még éppen elérjék a hazafele tartó utolsó buszt vagy vonatot. Különösen fontos lesz ez ott, ahol remek érzékkel nem az adott régió közlekedési csomópontjában van a kiemelt kórház, hanem átszállással elérhetõ másik településen (ilyen lehet például Békés megye, ahol Gyula nyerte a kórháA szerzõ szemeszterenként mintegy 500-600 hallgatót oktat és vizsgáztat le az ország egyik legnagyobb, jelentõs presztízsû egyetemén.

12

89

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 90

2 0 0 7 | 2

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

zi lobbicsatát, míg a régió közlekedési csomópontja Békéscsaba). Tegyük még hozzá, hogy – valószínûleg önmagában ésszerûen – a mentõk betegeket utaztató funkcióját szintén megszüntetik. (A gépkocsival rendelkezõ szerencséseket pedig a globális klímaváltozáshoz való ilyetén fokozott hozzájárulásuk miatti lelkiismeret-furdalás kínozhatja majd.)

Mit várhatnánk a Középkor szellemétõl? A fogalmak tisztázatlansága és pontatlan használata, valamint a célok és eszközök között feszülõ ellentmondás általánossá válása eleve kétségessé teszi a Nagy Modernizáció sikerességét. De a reformokkal kapcsolatos gyakorlati kérdések pontos kivitelezése esetén is maradnak olyan akadályok, melyekbe a reformerek belebotolhatnak. A hazai reformálások feltûnõen alacsony hatékonysága alapvetõen az alapkérdések fel nem ismerésébõl és tudatos vagy tudat alatti elkerülésébõl fakadnak. Mert nem vagyunk hajlandóak fontolóra venni, miben is áll a Világosság, az Egészség vagy a Tudás értéke. Vajon mindenkit kötelességünk meggyógyítani, kerül amibe kerül, akit lehetséges a siker bármilyen reményével kezelni? Igazságos lenne-e az egészségügy finanszírozásában a felelõsségi elvet érvényesíteni – azaz hogy aki rizikósabb életmódot választ, fizessen magasabb biztosítási díjat? Kizárólagos-e a szolidaritás mint vezérlõ elv az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutás megszervezésénél? Milyen mértékben legyen vezérlõelv az esélyegyenlõség? Mi a felsõoktatás szerepe? Fényesebb karrierhez és nagyobb jövedelemhez segíteni a tehetségesebbeket, s ezért növelni kellene a tandíj arányát a finanszírozásban? Avagy biztosítani a tudást a társadalom egyes tagjai számára annak érdekében, hogy magasabb hozzáadott érték elõállítására legyünk képesek a tudásalapú nemzetközi gazdasági versenyben? Azaz kiemelt szerepet tulajdonítunk az oktatás externáliáinak, s ezért továbbra is az adóforintokból történõ költségfedezés lenne az ideális? Vagy ezeknek valamiféle elegye? Az egyetem pusztán egy munkaerõ-termelõ gyár, melynek kibocsátása a munkaerõpiac elvárásain kell hogy nyugodjon? S mivel ezeket vagy más alapkérdéseket nem válaszolunk meg, állandó reformokra ítéltettünk. A haladók ugyanis hiába találnak újabb és újabb modernizálnivalót, mindig kiderül, hogy kinek-kinek más érdeke fûzõdött a reformhoz, s az ellentétes irányú erõk nagyjából kioltották vagy eldeformálták egymást. A modernizálók azzal sem számolnak, hogy az emberek természetes módon ragasz90

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

B

A R T U S

3:09 PM

G

Á B O R

:

Page 91

A

G Á Z L Á M P A

A L A T T

kodnak a már megismerthez, a megszokotthoz, a beválthoz, még akkor is, ha tisztában vannak mindezek hibáival is (amikhez szintén alkalmazkodtak már). Ilyenkor történik meg, hogy a Reformer elszörnyed az eredmény láttán. Ezért aztán újabb reformnak kell kezdõdnie. Az állandó, egymást követõ reformok pedig óriási pazarláshoz vezetnek. Az elõzõ egészségügyi reform az esélyegyenlõséget úgy biztosította volna, hogy számos, eddig elhanyagolt helyen, például kisvárosokban felújította, kibõvítette, drága berendezésekkel látta el a kórházakat, amiket a mostani reform elsorvasztásra, bezárásra ítél; a város lakossága pedig értetlenül szemléli az eseményeket. Szabad utat adtunk számos, kis fõiskola létrehozásának, amiket most elsorvadásra ítélünk az államilag támogatott férõhelyek új elosztási módjának bevezetésével. A közigazgatási államtitkári poszt elõször megszûnik, kifizetésre kerülnek a végkielégítések, majd lehet, hogy hamarosan visszaállítjuk azt. Nem vitatva azt, hogy egyes reformok elõrelépést jelenthetnek a jó élet egyes feltételeinek javításában (például a közszolgáltatások hatékonyabbak lehetnek), ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a jó élet más feltételei (biztonság, kiszámíthatóság) rendszeresen sérülnek a hazai modernizációs hullámokban.13 A legjobb reform talán az lehetne, ha jelentõsen csökkentenék az egységnyi idõ alatt a társadalomra erõszakolt reformok számát. Változtatásokra természetesen szükség van. Nyilvánvaló, hogy a mai egészségügyi vagy nyugdíjrendszer sok elemében nem igazságos, nem hatékony vagy éppen nem nyújt biztonságot, azaz nem szavatolja a jó élet feltételeit. A változtatásokhoz azonban szükség lenne az alapértékek tisztázására, a pontos fogalomhasználatra, a következetességre, az egyes ágazatok közötti összehangoltságra, s persze más, itt nem taglalt feltételek teljesülésére. A Kommentár egy korábbi számában Náray-Szabó professzor felhívta a figyelmünket a konzervatizmus evolutív jellegére.14 Érdemes lenne megfontolni, hogy a szükséges változtatások végbevihetõk-e egyfajta evolutív technikával. Például az egyészségügyben elõször megoldanánk, hogy mindenki tisztában legyen befizetéseinek és az értük kapott szolgáltatások értékével, s ezzel egyidõben meg kellene szüntetni a potyázást a rendszerben (ami valóban az igazságosságot biztosító cselekedet lenne). Ezután következhetne az egy állami társadalombiztosítási intézményben a biztosítási elem szükséges mértékû növelése. S ezen lépések eredményeinek ismeretében lenne érde13 A jó élet politikai feltételeinek szerepérõl lásd John KEKES: A konzervatizmus ésszerûsége, ford. Balázs Zoltán, Európa, Budapest, 2001. 14 NÁRAY-SZABÓ Gábor: Evolúció és konzervativizmus, Kommentár 2006/5., 34–42.

91

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 92

2 0 0 7 | 2

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

mes megfontolni, hogy érdemes-e több-biztosítós modellre váltani. Persze minden lépésnél tudatában kellene lennünk, hogy „miben is áll az Egészség filozófiája”. A Középkor szellemének bizony sok dolga lenne, ha nem ütöttük volna le már idõnek elõtte. Így marad az ökölharc a gázlámpa kidöntése utáni sötétségben.

Nemes Árpád, az óbudai gyülekezet presbitere az 1950-es években

92

kommentar_0702_belivkesz.qxd

K

4/20/07

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 93

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Vizi Balázs BALKÁNI KRÉTAKÖR Nemcsak a 20. század elején, de az 1990-es évek óta újra fontos szabály lehetne, hogy Európa vigyázó szemeit a Balkánra vesse. Annak ellenére, hogy az európai hatalmak vezetõi régen és a közelmúltban is gyakran figyelmen kívül hagyták ezt a jó tanácsot, az utóbbi években a balkáni ügyek megoldása ismét komoly kihívás elé állítja Európát. A balkáni „puskaporos hordó”, akárcsak az I. világháború elõestéjén, ma is a nagyhatalmi viták kereszttüzébe került. A NATO 1999-es bombázásai és az ENSZ-igazgatás bevezetése óta Koszovó státusának kérdése a nemzetközi alkudozások fontos eleme lett. Az Európára egyre kevesebb figyelmet fordító Egyesült Államok, a nagyhatalmi pozícióit újraépítõ Oroszország és a közös biztonságpolitika álmát dédelgetõ Európai Unió számára egyformán fontos, miként alakul az egykori jugoszláv tartomány jövõje. A volt Jugoszlávia területén kirobbant háborúk rendezésében az 1990-es évek második felében az Egyesült Államok vállalt vezetõ szerepet. A boszniai háborút lezáró daytoni béke éppúgy Washington hathatós fellépésének köszönhetõen született meg, ahogy 1999-ben a Szerbia elleni NATO-bombázások is amerikai ösztönzésre indultak meg (nem véletlen, hogy Pristina egyik sugárútja nem valamelyik európai politikus, hanem az amerikai elnök, Bill Clinton nevét viseli). Az USA külpolitikai irányváltása, például afganisztáni és iraki szerepvállalása azonban azzal járt, hogy a balkáni térségbõl Washington mindinkább hátrahúzódik. Helyét az Európai Unió próbálja meg átvenni, amit az is jelez, hogy a közös külpolitika bukdácsolása ellenére az EU egyre nagyobb feladatokat vállal a nemzetközi missziókban a volt Jugoszlávia területén: elõször 2003-ban Macedóniában vette át a nemzetközi rendfenntartó szerepet a NATO-tól, 2004 decemberétõl Bosznia-Hercegovinában vállalta az unió a nemzetközi katonai és polgári erõk irányítását, és a koszovói rendezésrõl készített ENSZ-terv is az EU kezébe adná a kvázi-önálló állam feletti nemzetközi ellenõrzést. Nem vitás, a kibõvített uniónak elemi érdeke, hogy a térségben sikerüljön tartós politikai stabilitást elérni, ezért pedig az EU-nak a gazdasági segélyezõ szerepnél többet kell tennie, még ha az EU-tagállamoknak a közös stratégia kialakítása nehezen sikerül is. Magyarország, Románia és Bulgária uniós csatlakozása után is elég közel fekszik a Balkánhoz ahhoz, hogy ne legyen számunkra közömbös, hogyan alakul a térség jövõje és hogyan alakul az unió és 93

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 94

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

a nyugat-balkáni államok kapcsolata. Koszovó státusának jövõje ebben meghatározó lehet.

A nemzetközi környezet és az Ahtisaari-terv A Koszovó jelenlegi helyzetét meghatározó 1244. számú ENSZ biztonsági tanácsi határozat eredetileg hároméves átmeneti idõszakkal számolt. Erre az idõre, a terület végleges státusának meghatározásáig nemzetközi igazgatást vezetett be, Koszovó gyakorlatilag ENSZ-protektorátus lett. Az 1244. számú BT-határozat a terület jövõbeni státusát teljes homályban hagyta, és pusztán a nemzetközi igazgatás bevezetésének feltételeit és alapelveit rögzítette. A hároméves határidõ ellenére az ENSZ fõtitkára csak 2006-ban nevezte ki a koszovóiak és a belgrádi kormány közötti tárgyalások vezetésére ENSZ különmegbízottként az egykori finn elnököt, Martti Ahtisaarit. A tárgyalások 2006 nyarától elsõ körben a kevésbé érzékeny kérdésekkel foglalkoztak, a kulturális és vallási örökség (mindenekelõtt a szerb ortodox kolostorok) sorsával, a gazdasági helyzettel, a kisebbségek jogaival. A lényegi kérdés, a nemzetközi jogi státus csak a tárgyalások záró szakaszában került napirendre, és egyértelmûvé vált, hogy a felek álláspontja szöges ellentétben áll egymással. A koszovói albánok számára egyedül a függetlenség jöhet szóba, míg a szerb vezetõk hajthatatlannak mutatkoznak abban, hogy akármilyen áron, de a szerb fennhatóság helyreállítása az egyetlen lehetséges megoldás. Már a tárgyalások kezdetén nyilvánvaló volt, hogy a státus-kérdésben lehetetlen a szerbek és az albánok közötti kompromisszum, ráadásul az elmúlt tizenhét év története igazán csak a koszovói függetlenség realitását alapozta meg, Szerbia szuverenitásának akár csak részleges visszaállítása is a területen nyilvánvalóan újabb fegyveres konfliktusokhoz, koszovói albán ellenálláshoz vezetne. A felek álláspontja ebben a kérdésben a tárgyalások alatt sem változott. A Bécsben, az ENSZ közvetítésével zajlott kétoldalú tárgyalások kudarca után a koszovói rendezésben közvetítõ szerepet vállaló Kontakt-csoporttal (az ún. Contact Group tagjai: Franciaország, Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország) történt egyeztetéseket követõen lépett a nyilvánosság elé idén januárban rendezési tervével Ahtisaari különmegbízott. A tervezet közzétételével a szerbiai parlamenti választások eredményét is megvárta. A Kontakt-csoport legbefolyásosabb tagja ma is az Egyesült Államok, nem véletlen, hogy az Ahtisaari-terv Washington álláspontjához áll a legközelebb: a lehetõ legkevesebb kockázat vállalásával szeretné a mai de facto függetlenséget de jure is biztonságban véglegesíteni. 94

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

V

I Z I

B

3:09 PM

A L Á Z S

:

B

Page 95

A L K Á N I

K R É T A K Ö R

Az óvatosság, ami Ahtisaarit a szerbiai választásokhoz igazított nyilvánosságra hozatalban vezette, már jelezte, hogy a tervezet közelebb áll a realitásokhoz és a koszovói albánok elképzeléseihez, mint a szerb állásponthoz. A rendezési tervet elõször az érintett felekkel próbálta meg elfogadtatni a különmegbízott, de azt a szerb kormány – a függetlenségre tett utalások miatt – még kiindulási alapnak sem fogadta el, így Ahtisaari végül Szerbia egyetértése nélkül terjesztette az ENSZ elé.1 A javaslat lényege, hogy Koszovó „nemzetközi ellenõrzés mellett” nyerje el függetlenségét. Fõbb pontjai a következõk: olyan koszovói alkotmány elfogadása, amely biztosítja az emberi és kisebbségi jogok védelmét; a hagyományos kisebbségek részére különjogokat ad; biztosítja a szerb kulturális, egyházi és mûemléki örökség védelmét; Koszovó saját himnusszal, nemzeti zászlóval és jelképekkel rendelkezhet; nemzetközi szerzõdéseket köthet és nemzetközi szervezetek tagja lehet, saját, többnemzetiségû, könnyû fegyverzetû védelmi erõkkel, titkosszolgálati, polgári védelmi képességekkel, saját igazságszolgáltatással rendelkezhet; ugyanakkor a javaslat kimondja, hogy a rendezési terv életbelépésétõl kezdve egy nemzetközi polgári képviselõt (International Civil Representative) kell kinevezni, aki jelentõs hatáskörökkel felruházva a rendezési terv betartása felett õrködik. A terv értelmében, a jogállamiság védelmében, a rendõrség, a vámszolgálat és a független igazságszolgáltatás mûködtetésének segítésére az Európai Unió egy európai biztonsági és védelempolitikai missziót hoz létre (European Security and Defense Policy Mission), ennek vezetõje lenne egy személyben a nemzetközi polgári képviselõ. Ugyanakkor az ENSZ megbízásából ott lévõ NATO biztonsági erõk, a KFOR továbbra is Koszovóban maradna. Az Athisaari-terv vegyes fogadtatásban részesült. Az Európai Unió legtöbb tagállama és az USA méltatták Ahtisaari erõfeszítéseit, és akárcsak a koszovói albánok képviselõi, támogatásukról biztosították a javaslatot. Mivel a tervezet alapján fokozatosan ugyan, de a teljes függetlenség is elérhetõnek tûnik, a koszovói közvéleményben – a szórványos és azonnali, feltételek nélküli függetlenséget követelõ tiltakozások ellenére is – kedvezõ visszhangot váltott ki, aminek egyik fontos jeleként a pristinai törvényhozás idén április 5-én egyhangúlag, ellenszavazat nélkül hozott határozatban állt ki a terv elfogadása mellett. Szerbia élesen elutasítja a közvetítõi javaslatot. A szerb politikai erõk konszenzusát mutatja, hogy a szerb álláspont markáns megjelenítését az sem befolyásolta, hogy a három hónapja lezajlott választások óta sem állt fel még az új kor1 Lásd Ahtisaari különmegbízott az ENSZ-fõtitkár és a Biztonsági Tanács számára készített jelentését, amelyet 2007. április 2-án hoztak nyilvánosságra. S/2007/168/Add.1 (26 March 2007), www.unosek.org.

95

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 96

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

mány. Annak ellenére, hogy a nemzetközi közösség reményei igazolódni látszanak, és nem valószínû, hogy a kormányerõk közé kerül a szélsõséges Szerb Radikális Párt, bármilyen kormány alakuljon is Szerbiában, a koszovói kérdésben a teljes politikai elit egyetért a jelenlegi ügyvezetõ kormány tiltakozó álláspontjával. A mérsékeltnek és Nyugat-barátnak tartott Demokrata Párt vezetõje, Boris Tadic´ államfõ egy interjúban azt fejtegette, hogy akkor is, ha minden erõfeszítésük ellenére Koszovó függetlenné válna, a szerb politika legfontosabb célkitûzése nem a békés egymás mellett élés, hanem Koszovó visszacsatolása lenne.2 Vojislav Kostunica ügyvezetõ kormányfõ egyenesen a nemzetközi joggal ellentétesnek nevezte a javaslatot, szerinte Koszovó elszakítása Szerbiától olyan veszélyes precedenst teremthet, amelyre még nem volt példa az ENSZ történetében.3 Kostunica – és vele együtt a szerbiai politikai elit – véleménye az, hogy Koszovó Szerbia része, és ekként a tartomány bármilyen típusú függetlenségének elismerésével az ország területi integritását sértené meg a nemzetközi közösség, amely szembemegy a nemzetközi jog alapelveivel. A szerb álláspont ezért a tárgyalások folytatását követeli, de valójában csak idõhúzásra játszik. Nyilvánvaló, ahogy az elmúlt egy év alatt, úgy ezután sem várható, hogy bármilyen kompromisszum kialakuljon a koszovóiak és Belgrád között a státus kérdésében. Nem vitás ugyanakkor, hogy Szerbia számára komoly érzelmi tragédiát jelent Koszovó elvesztése, és hazai közönsége elõtt minden szerb politikai erõ jelesre szeretne vizsgázni nemzeti érzésbõl. De valószínûleg a belgrádi politikusok is tisztában vannak azzal, hogy mindez nem elég a szerb államhatalom akármilyen szimbolikus helyreállításához egy olyan területen, amelynek lakossága 90%-a régóta a függetlenségért küzd, ahol a nemzetközi igazgatás bevezetése óta a szerb közhatalom gyakorlatilag megszûnt, és ahol a szerb állam, Milosevicnek köszönhetõen, a legsötétebb emlékeket hagyta maga után. Ennek ellenére a szerbek még bíznak abban, hogy álláspontjuk megértõ partnerekre találhat. Oroszország nemcsak Szerbia hagyományos szövetségeseként, „szláv ortodox szolidaritásból” kéri a terv újragondolását és a tárgyalások folytatását, hanem azért is, mert az orosz vezetés titkon tarthat attól, hogy Koszovó függetlenné válása precedenst teremthet, s bátorítást adna például a csecsen szakadár mozgalomnak. (Érdekes módon ez a félelem azonban nemcsak Oroszország kárára, hanem javára is beigazolódhat, amennyiben mondjuk Abházia, DélOszétia vagy a moldvai Dnyeszteren-túli területek oroszbarát vezetõi erõsítenének rá függetlenségi követeléseikre.) Mindenesetre a precedens-félelem nem2 3

Serb President Defiant on Kosovo, BBC World 2007. április 12. Final Kosovo talks end deadlocked, BBC News 2007. március 27.

96

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

V

I Z I

B

3:09 PM

A L Á Z S

:

B

Page 97

A L K Á N I

K R É T A K Ö R

csak Oroszországban, hanem az Európai Unió egyes tagállamaiban is felütötte a fejét. Szlovákia parlamentje Robert Fico kormányfõ álláspontját elfogadva, március végén határozatban rögzítette, hogy Belgrád beleegyezése nélkül semmilyen határmódosítással nem értenek egyet. Ennek okát a politikai pártok egyszerûen abban nevezték meg, hogy nem szeretnék, ha a szlovákiai magyar autonómiatörekvések a koszovói példa miatt megerõsödnének. Hasonló módon Románia is nagyon tartózkodó álláspontot fogalmazott meg az ENSZ-különmegbízott javaslatával szemben. A belpolitikai okokra visszavezethetõ vonakodást azonban a közös európai érdek mindkét országban legyõzte, és Pozsony – amely egyébként most épp a BT tagja is – éppúgy, mint Bukarest, az utolsó pillanatban kiállt az ENSZ BT elé kerülõ terv mellett.4 A szerbek utolsó reménye a Biztonsági Tanácsban lehet: bármilyen döntés szülessen is Koszovó jelenlegi státusának megváltoztatásáról, ahhoz az ENSZ Biztonsági Tanácsának kell egy új, az 1244. számú határozatot felváltó határozatot hoznia. Oroszország és/vagy Kína pedig vétójogával élve még megakadályozhatja, hogy Belgrád beleegyezése nélkül szülessen döntés Koszovó státusáról. Megfigyelõk szerint azonban ez elég valószínûtlen: Kína számára vélhetõen nem éri meg, hogy egy ilyen kifejezetten európai ügyben nyíltan szembe kerüljön az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, s Oroszország sem biztos, hogy nyer azzal, ha a végsõkig feszíti a húrt ellenállásával. Ugyanakkor Moszkva érdeke, hogy emelje hozzájárulásának tétjét. A Biztonsági Tanácsban a precedens-félelem hangsúlyozása kellõ alapot adhat ahhoz, hogy az orosz tartózkodást vagy igen szavazatot más területeken kompenzálják – nagy kérdés persze, hogy ebben a nyugatiak meddig hajlandóak elmenni.5 Ezt tükrözi Tadic´ szerb elnök véleménye is, aki az idézett interjúban úgy fogalmazott, hogy „pillanatnyilag nagyra értékelem Oroszország álláspontját Koszovó kérdésében, de tudjuk azt is, hogy az oroszok a saját érdekeiket képviselik. Ma Szerbia érdekei nem jelentenek prioritást Oroszország számára.” Mégis érdemes eljátszani a gondolattal, milyen következményekkel járna a függetlenség esetleges elutasítása a BT-ben. A nemzetközi közigazgatás 1999-es bevezetése óta Koszovó gyakorlatilag teljesen elszakadt Szerbiától, a szerb közigazgatás, rendõrség és katonaság jelenléte megszûnt, és ezzel a koszovói albánok tizenhét éve tartó küzdelmét részben siker koronázta. A koszovói közhangulat ma egyértelmûen a jelenlegi nemzetközi bábáskodás megszüntetését és Koszovó önállóságát követeli.6 Új ENSZ BT-határo4 Precedens Koszovóban? Magyar Rádió 2007. március 29.; Szlovákia Koszovó mellé állt, MTI 2007. április 5. 5 Lásd pl. Mary DEJEVSKY: An independent Kosovo can be delayed no longer, The Independent 2007. április 6. 6 Vö. Koszovó státusa, Budapest Analyses 2007. január 5.

97

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 98

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

zat híján valószínûleg a koszovói albánok egyoldalúan kikiáltanák a függetlenséget, amit vélhetõen az arab államok, Törökország, talán az Egyesült Államok és az EU egyes tagállamai is elismernének. A kérdés tehát Ahtisaari érvelése szerint is nem az, hogy Koszovó független lesz-e vagy sem, hanem hogy milyen formában lesz az: nemzetközi ellenõrzés mellett, vagy anélkül utóbbi esetben a következmények esetleg beláthatatlanok lennének. Meglepõ fordulat volna, ha „nem” szavazatával Moszkva magára venné kudarc felelõsségét. Márpedig a kudarc ebben az esetben szinte biztosra vehetõ: a nemzetközi jogi státus feletti döntés lebegtetése bármikor könnyen kirobbanthat egy újabb lázadást. Az Ahtisaari-terv mellett érvelve erre a veszélyre hívta fel a figyelmet Richard Holbrooke is, a daytoni béke fõkonstruktõre, aki ma is talán a legbefolyásosabb amerikai Balkán-politikus. Holbrooke egy március 13-án, a Washington Postban publikált elemzésében óvott attól, hogy az Ahtisaari-tervet Oroszország megtorpedózza. Ahogy fogalmazott, a terv késleltetése vagy bukása esetén „a törékeny koszovói béke, napok alatt elillanhat és újabb erõszakhullám – ha nem egy újabb háború – törhet ki”. Tény, hogy a megfigyelõk többsége egyértelmûen azt állítja, a koszovói közhangulat, gazdasági és politikai helyzet miatt a függetlenségi menetrend elfogadásán kívül nincs reális „B” terv a nemzetközi közösség kezében. A Biztonsági Tanácsban azonban nem csak az orosz vétó fenyegetheti az Ahtisaari-terv elfogadását. Az ENSZ BT áprilisban kezdte meg az Ahtisaari-terv tárgyalását, és ahhoz, hogy érvényes határozat szülessen, a 15 tagállamból az öt állandó tagállammal együtt 9 egyetértõ szavazatra lesz szükség. Ezért nemcsak az állandó BT-tagok meggyõzése, hanem például Kína és Oroszország tartózkodása miatt a nem állandó tagok megnyerése is fontos lehet: Indonézia, Ghána vagy Kongó számára – a gyarmati múltból örökölt területi viták, törzsi követelések miatt – igen nehéz lehet elfogadni, hogy egy egykori autonóm tartomány függetlenné válása csupán egyedi, elszigetelt eset lehet. Nem véletlen, hogy Martti Ahtisaari erõs diplomáciai offenzívába kezdett, ellátogat a ghánai fõvárosba és a többi BT-tagállammal is konzultál annak érdekében, hogy a nem-európai államokat is meggyõzze a javaslat elfogadásáról. Mindenesetre ma még egy nyílt végû játszmának tûnik, milyen döntést fog hozni a Biztonsági Tanács, de várható, hogy a hosszú viták kereszttüzében mégis a független Koszovó megteremtésének útiterve fog megszületni. Az Egyesült Államoknak és az EU legtöbb tagállamának egyértelmûen ez a szándéka, és ma a balkáni kérdésekben katonai jelenlétük és gazdasági-politikai támogatásuk miatt nekik van a legnagyobb befolyásuk.

98

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

V

I Z I

B

3:09 PM

A L Á Z S

:

B

Page 99

A L K Á N I

K R É T A K Ö R

Egy függetlenségi terv alkalmazása, koszovói kérdõjelek Tény, hogy a külsõ tényezõknek hatalmas befolyása van Koszovó jövõjére, de a lassan nyolc év óta nemzetközi igazgatás alatt álló egykori jugoszláv tartomány – és tulajdonképpen a tágabb régió – sorsát is legalább ilyen mértékben befolyásolják a helyi és a regionális társadalmi, politikai folyamatok. Koszovó státusának kérdése nem az 1999-es háború és a nemzetközi közigazgatás bevezetése óta terheli a balkáni stabilitást, hanem az 1989 óta tartó, gyakran erõszakos összeütközésekkel járó ellentét a belgrádi Milosevic´-vezetés és a koszovói albán közösség között vezetett a konfliktus elmérgesedéséhez, az 1998–1999-es albán felkeléshez, a belgrádi kormány népirtással felérõ katonai akcióihoz és az ezeket megállító NATO-bombázásokhoz. Igaz, egészen 1999-ig nem a függetlenség, hanem a koszovói albánok és a belgrádi kormányzat közötti megegyezés volt a tét, de miután a milosevic´i kormányzat semmilyen tényleges megállapodásra nem volt hajlandó, és Koszovóban is egyre nagyobb befolyást szerzett a gerillamódszerekkel harcoló Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK), a szerb hadsereg hadjáratának megfékezésére és a környezõ országokat is veszélyeztetõ menekültáradat megállítására egyedül a nemzetközi katonai beavatkozás volt képes. A függetlenedés útjára lépett Koszovó sorsát azonban nem csak a nemzetközi alkudozások és az ENSZ BT határozata fogja megszabni. A koszovói politika számára ma a nemzetközi jogi státus rendezése a legfontosabb probléma, de ez olykor csak elfedi a mélyebb társadalmi, gazdasági és politikai gondokat, melyeket önmagában a függetlenség kivívása nem fog tudni megoldani. Közismert, hogy Koszovó lakossága – az európai átlagtól eltérõen – dinamikusan nõ, becslések szerint ma a koszovóiak 60%-a 30 évnél fiatalabb. Ugyanakkor a gazdaság több mint tíz éve, de különösen az 1999-es háború óta romokban hever, a munkanélküliség 35-40% körül van, versenyképes ipari termelés szinte nem létezik, a társadalombiztosítási és egészségügyi ellátás nehezen mûködik, az infrastruktúra elmaradott. A Világbank helyi irodájának felmérése szerint Koszovó 90%-ban importra szorul, és egyetlen jelentõs exportterméke a fémhulladék. (Pontos adatok – sem a lakosság lélekszámát, sem a gazdaságot illetõen – azért nincsenek, mert a nemzetközi igazgatás alatt sem sikerült a háborúban megsemmisült statisztikai adatbázist és adatszolgáltatást rendesen újraszervezni.) A nemzetközi segélyek mind a mai napig komoly arányt képviselnek a koszovói költségvetésben. A jelentõs érckészletek kiaknázása külföldi befektetõk hiánya miatt jelenleg gyerekcipõben jár, átláthatatlan módon zajlik. A gazdasági nehézségeknek persze részben politikai okai vannak, a rendezetlen nemzetközi státus miatt a koszovói kormányzat nem köthet nemzetközi szerzõdéseket, 99

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 100

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

nem vehet fel nemzetközi kölcsönöket, a külföldi befektetõk számára nem vonzó egy bizonytalan, ENSZ-ellenõrzés alatt álló terület, a privatizációt nem lehet érdemben elindítani addig, amíg az állami tulajdonviszonyok sem tisztázottak stb. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzetközi és a helyi igazgatás közötti hatáskörmegosztás kuszaságai, a jogrend bizonytalanságai miatt nagy a korrupció, a különbözõ érdekcsoportok és maffiák is jelentõs befolyásra tettek szert. Ennek leküzdése, a szabad piaci körülmények kialakítása, egyáltalán a jogállamiság megteremtése a független Koszovó politikai sorsára is hatással lesz. A kelet-közép-európai tapasztalatok alapján is mondhatjuk: nem valószínû, hogy a függetlenség elnyerése automatikusan segíteni fogja a gazdaság talpra állását. Az ideiglenes nemzetközi igazgatás nem tudta érdemben kezelni a gazdasági problémákat, sõt inkább csak elodázta azok megoldását. Nem csak a gazdasági fejlõdést fékezõ hatása miatt kritikusak azonban a nemzetközi igazgatás mûködésével szemben a koszovóiak. Az ENSZ-igazgatás alatt a belpolitikai helyzetet sem sikerült igazán stabilizálni, és számtalan súlyos probléma (így például a menekültek visszatérése, a helyi közigazgatás átszervezése, a szerb kisebbség integrációja) megoldatlan maradt. A lakosság kb. 10%-át jelentõ szerb közösség helyzetének rendezése jelentõs mértékben hatással lesz egy független Koszovó jövõjére. A legnagyobb gondot ezen a téren az jelenti, hogy a Koszovóban maradt szerbek egyáltalán nem fogadják el a Szerbiától való elszakadás gondolatát. Ma a koszovói szerbek túlnyomó többsége a KFOR ellenõrzése és védelme alatt szinte független enklávékban él, amelyek szinte semmilyen formális kapcsolatot nem tartanak fenn a helyi koszovói szervekkel, nem ismerik el a nemzetközi igazgatás és a koszovói parlament, kormány hatáskörét, nem alkalmazzák a koszovói jogszabályokat, és a helyi állami infrastruktúrát (közoktatás, egészségügy stb.) jelentõs részben a belgrádi kormány támogatásából tartják fenn. Ezekben az enklávékban a pristinai kormány semmilyen hatalmat nem tud gyakorolni. Az ENSZ az elmúlt években számtalan kísérletet tett arra, hogy enyhítsen a szerbek elkülönülésén, a koszovói állami és közszolgálati szervek számára kötelezõ a kétnyelvûség (vagy a nemzetközi jelenlét miatt az angollal együtt sokszor a háromnyelvûség) biztosítása, több mobilitási és integrációs programot indítottak, de ezen a téren semmilyen áttörést nem sikerült elérni. A szerb lakosságú falvak és municípiumok gyakorlatilag Szerbia külsõ területeiként élnek. A legtöbb feszültséget éppen az okozza, hogy milyen jogi garanciákkal lehetne ezeken a területeken a koszovói kormányzati hatalmat úgy helyreállítani, hogy az ott élõ szerbek jogai ne sérüljenek. A közigazgatási rendszer átalakítása, az enklávék széles körû autonómiájának megteremtése látszik az egyik lehetséges megoldásnak, de a helyi szerb kö100

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

V

I Z I

B

3:09 PM

A L Á Z S

:

B

Page 101

A L K Á N I

K R É T A K Ö R

zösségek szinte teljes mértékben a belgrádi politika befolyása alatt állnak, ezért az ENSZ koszovói szervei képtelenek voltak eredményesen közvetíteni a pristinai kormány és a szerb kisebbség között. Az idõ múlásával viszont a bizonytalan közjogi és politikai helyzet csak növeli a feszültséget, a belgrádi kormányzat semmilyen formában nem kíván lemondani befolyásáról, a koszovói albánok pedig egyre inkább indokolatlannak tartják a széleskörû területi igazgatási jogok biztosítását egy, a független Koszovót hazájának nem érzõ közösség számára. A KFOR és a polgári igazgatási feladatokat ellátó UNMIK eddig arra volt csak képes, hogy a nyílt konfliktusok lehetõségét csökkentse. Hosszú távon azonban, a két közösség egymás mellett élése érdekében a nemzetközi szervezetek szerepén is jelentõsen változtatni kell, mert a nemzetközi igazgatás jelenlegi formájában nehezen mûködtethetõ. Márpedig bármilyen ENSZ BT-határozat érvényesítéséhez a koszovói nemzetközi igazgatási szervek hitelességére és hatékonyságára lesz szükség. A nemzetközi igazgatás mindig ideiglenes megoldást jelent, s legnagyobb problémája az ideiglenesség mellett, a bonyolult igazgatási rendszer és az elszámoltathatóság hiánya.7 Érthetõ, hogy a NATO-bombázások után kialakított ideiglenes katonai és polgári közigazgatás „abszolutisztikus” módon szervezõdött, a nemzetközi szervezetek közvetlen lakossági felhatalmazás nélkül tevékenykednek, képviselõiket csak saját küldõ államuk hívhatja vissza, ugyanakkor az állami feladatok teljes körét ellátják. Koszovóban a háborús konfliktus után ez a struktúra többé-kevésbé jól mûködött az alapvetõ infrastruktúra háborús kárainak elhárításában (utak, közlekedés, repülõtér, segélyek elosztása stb.), inkább az jelentett gondot, hogy az ideiglenes igazgatás tartóssá vált, és az évek múlásával minden változtatás ellenére is megmaradt ez a „felvilágosult abszolutizmus”. Bár 2001-ben fontos váltást jelentett a koszovói igazgatásban, hogy elfogadták az ún. Ideiglenes Önigazgatás Alkotmányos Keretét, amely lehetõvé tette a helyi szervek megerõsödését, közvetlen választásokon megválasztott parlament és a parlamentnek felelõs kormány létrehozását, de alapjában nem változtatott azon, hogy a végsõ döntést minden lényeges kérdésben az ENSZ-fõtitkár által kinevezett különmegbízott (Special Representative of the Secretary General – SRSG) szinte teljhatalmú hatáskörébe utalta. A helyiek által csak „Koszovó királyának” aposztrofált különmegbízott ugyanis az igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a törvényhozás felett is komoly ellenõrzõ szerepet gyako7 Vö. HALÁSZ Iván: A válságkezelõ nemzetközi igazgatás Koszovóban, Pro Minoritate 2005. tavasz, 3–34; Axel SCHWARZ: Rückkehr des Absolutismus? – Machtstrukturen in UNMIK’s Kosovo, Südosteuropa 2002/11–12., 526–527.

101

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 102

2 0 0 7 | 2

–

M

E S S Z E L Á T Ó

rol, ami ma már jelentõs akadálya egy természetes és felelõs politikai közösség, egy fejlõdõképes gazdaság és jogrend kialakításának. A nemzetközi igazgatás lehetõségei idõben ezért csak korlátozottak lehetnek; ám az ideiglenesség a helyi társadalomban is komoly feszültségeket gerjeszt. A perspektívátlanság, a gazdasági helyzet átláthatatlansága, a politikai felelõsség homályossága hosszú távon politikai destabilizálódáshoz vezethet. Ezt tükrözték egyébként a 2004. márciusi zavargások, amikor szinte egyik napról a másikra súlyos erõszakos akciókra került sor, és a nemzetközi szervek (a KFOR és az UNMIK) éppúgy elvesztették az ellenõrzésüket az események felett, mint a helyi politikai és rendõri erõk.8 Ezt a türelmetlenséget jelzi az is, hogy az Ahtisaari-terv fõbb pontjainak elsõ nyilvánosságra kerülésekor, idén február 10-én több ezres tüntetést szervezett az azonnali és feltételek nélküli önrendelkezést sürgetõ Vetëvendosje (Önrendelkezés) mozgalom, amely végül az ENSZ pristinai irodájának megtámadásába és a KFOR rendfenntartói erõivel való összecsapásba torkollott, s halálos áldozatokat is követelt. Amennyiben az ENSZ-tõl a közeljövõben az Európai Unió veszi át a nemzetközi ellenõrzõ szerepet, akkor a nemzetközi igazgatás jelenlegi rendszerén gyökeresen változtatni kell. A politikai struktúrák bizonytalansága csak a társadalmi és politikai feszültségek forrása lehet. Bár alapvetõ elvárás a helyi koszovói szervekkel szemben, hogy átláthatóan, demokratikusan és az emberi jogok tiszteletben tartásával mûködjenek, az ENSZ-közigazgatás korántsem tudott ebben példát mutatni, mivel a helyi ENSZ-szervek nem a helyi lakosságnak, hanem a New Yorkban mûködõ Biztonsági Tanácsnak tartoznak elszámolással. Ezért gyakori kritika volt a vezetõ koszovói politikai pártokkal szemben, hogy õk sem a választóiknak, hanem az ENSZ és a nemzetközi hivatalnokok elvárásainak kívántak megfelelni.9 Ennek nemcsak a közintézmények mûködésének átláthatatlansága, hanem lakossági apátia lett az eredménye, hiszen az ENSZ-hivatalnokok a helyi vezetõkre, a helyi politikusok pedig az ENSZ-re mutogathattak, anélkül, hogy a közvélemény számára kiderült volna, egyes döntések ténylegesen kinek a hatáskörébe tartoznak, ki viseli értük a felelõsséget. A legsúlyosabb esetek egyikének tekinthetõ a már említett február 10-i tüntetés feloszlatása, amelyben az ENSZ rendõri erõi és a helyi koszovói rendõrség együttesen vett részt. A rendõrök 8 A zavargásokat az a hír robbantotta ki, hogy a félig szerbek, félig albánok lakta megosztott városban, Kosovska Mitrovicában két albán gyerek a két városrészt elválasztó Ibar folyóba fulladt, amit a helyiek a szerbek rovására írtak. Az ezt követõ zavargásokban 19 ember vesztette életét, Koszovószerte szerb templomokat és kolostorokat gyújtogattak, pl. a második legnagyobb koszovói városban, Prizrenben az egykor szerbek lakta városrész teljesen kiégett. 9 Fron NAHZI: Time for Accountable International Authority in Kosovo, Balkan Insight 2007. április 5.

102

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

V

I Z I

B

3:09 PM

A L Á Z S

:

B

Page 103

A L K Á N I

K R É T A K Ö R

könnygázt és gumilövedékeket is használtak, ami késõbb két ember halálát okozta. Mielõtt azonban a rendõri intézkedés vizsgálata lezárult volna, a halálos lövések leadásával gyanúsított két román ENSZ-rendõrt Románia hazarendelte, ami az ügy tényleges kivizsgálását is megakadályozta. Érthetõ, hogy a jelenlegi koszovói SRSG, Joachim Rücker is az eset demoralizáló és a közvéleményt joggal felzaklató következményeitõl óvott.10 Az ENSZ-el szemben az Európai Unió még nem tette kockára politikai és erkölcsi hitelét a koszovóiak szemében. Ráadásul a közhangulatot komoly bizakodás jellemzi az unióval kapcsolatban: sokan azt remélik, hogy amennyiben a független Koszovó felett az EU veszi át az ellenõrzést, az radikálisan fel fogja gyorsítani a térség európai integrációját is. Az uniós tagság perspektívája pedig még mindig nagyon jelentõs vonzerõt jelent ahhoz, hogy a lakosság és a politikai pártok a státussal járó átmeneti megoldásokat elfogadják és a sikeres európai felzárkózás érdekében áldozatokat hozzanak. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi helyzet nemzetközileg és belpolitikailag sem tartható fenn sokáig, Koszovó státusáról a nemzetközi közösségnek belátható idõn belül döntenie kell, és olyan döntést kell hozni, amely a koszovói lakosság többsége számára elfogadható, ugyanakkor megfelelõen védi a szerb kisebbséget is. De a legfontosabb talán, hogy a döntés alkalmazható és végrehajtható legyen. Az Európai Uniónak ebben vezetõ szerepet kell vállalnia, hiszen Koszovó sorsa az unió bõvítését is befolyásolja. Ma úgy néz ki, hogy az EU és Szerbia közötti viszony rendezése nélkül sem Horvátország, sem Macedónia nem számíthat a csatlakozási tárgyalások lezárására. Szerbia számára viszont a politikai és gazdasági reformok elindításában az EU-hoz való közeledés komoly ösztönzést adhat, de ez a közeledés nem képzelhetõ el Koszovó státusának rendezése nélkül.

10

UN regrets withdrawal of Romanian police in probe demonstrators’ death, BBC News 2007. március 27.

103

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:09 PM

K

Page 104

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Sebestyén Andor kelenföldi lelkész 1953-ban

Konfirmandusok az óbudai gyülekezetben 1953-ban

104

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 105

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

Halm Tamás OBJEKTIVISTA PÉLDÁZATREGÉNY Ayn Rand: Az õsforrás. Ford. Takácsy Enikõ, Path Kiadó, Budapest, 20062, 768 oldal, 3000 Ft

Ayn Rand (1905–1982) a 20. század egyik legismertebb amerikai gondolkodója: az írónõ mûvei hatalmas példányszámban keltek és kelnek el, s a legváltozatosabb olvasóközönség köreiben találtak népszerûségre, eszméi pedig számos jelenleg is divatos politikai filozófiai irányzatra voltak hatással. Az Amerikai Egyesült Államokban neve egyet jelent a büszkén vállalt individualizmussal: egész életmûvével és életével az emberegyén primátusát képviselte mindenfajta kollektivizmussal szemben. Rand a cári Oroszországban született, és 1926-ban, 21 évesen emigrált az Egyesült Államokba. A forradalom és polgárháború eseményei, majd a bontakozó szovjet rendszer megtapasztalása mély nyomokat hagyott benne, s minden bizonnyal hozzájárult a kollektivizmussal szembeni ellenszenvéhez. Választott hazájában (melyet késõbb „a világtörténelem leghatalmasabb, legnemesebb, és alapító eszméit tekintve egyedül erkölcsös” országának nevezett) küzdelmes kezdeti évek után a filmiparban helyezkedett el: többek között forgatókönyvíróként kereste kenyerét; késõbb pedig színdarabbal és két regénnyel is jelentkezett: ez utóbbiakban már a kollektivizmus–egyén problémát dolgozta ki. 1943-ban adták ki egyik fõmûvét, az Õsforrást, amely szinte azonnal bestsellerré vált, és megalapozta Rand meghatározó helyét a 20. század második felének amerikai gondolkodásában. (Magyarországon viszont neve és munkássága szinte teljesen ismeretlen maradt, miután Fogoly lelkek címen lefordított és 1944-ben kiadott könyve rákerült az Ideiglenes Kormány által ’45-ben betiltott, „fasiszta, szovjetellenes” kiadványok indexére.) Rand munkásságában az irodalmi mûvek legalább olyan fontos szerepet játszottak, mint a filozófiai írások és tudományos elõadások: az Õsforrás gyakorlatilag nem más, mint a Rand által formálisan késõbb kidolgozott és „objektivizmus”-nak keresztelt filozófiai igényû eszmerendszer erkölcstanának kifejtése egy monstre példázatban. Az objektivizmus mint filozófiai iskola státusa vitatott: a legutóbbi idõkig az akadémikus filozófia peremén (sokak szerint azon kívül) helyezkedett el. Az objektivizmust metafizikai objektivizmus, ismeretelméletében a szkepticizmus el105

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 106

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

vetése és egyfajta racionalizmus jellemzi, legnagyobb hatását azonban kétségtelenül erkölcstanával gyakorolta. Maga Rand is második nagyregényében, az Atlas Shruggedban (Atlasz vállat vont) így foglalta össze filozófiája lényegét: My philosophy, in essence, is the concept of man as a heroic being, with his own happiness as the moral purpose of his life, with productive achievement as his noblest activity, and reason as his only absolute.*

Rand etikájának kiindulópontja tehát az emberi egyén értéke, méltósága; az õ felfogásában autonóm (öntörvényû), kreatív, szabad, boldogságra törekvõ egyén a kozmosz csúcsa: minden, ami ezt kisebbíti vagy korlátozza, akár egyéni, akár társadalmi léptékben, mélységesen rossz és pusztuláshoz vezet. Ebbõl az alapállásból érthetõ az Õsforrás elsõre talán meghökkentõ legfontosabb üzenete: mindenfajta altruizmus és kollektivizmus a humanizmus látszata ellenére szükségszerûen embertelen, amennyiben a közösséget tévesen a legfõbb érték, az emberegyén fölé helyezi, önfeladást, az emberegyén méltóságáról, személyiségérõl való lemondást követelve. Az Õsforrás gyakorlatilag nem más, mint ennek a gondolatnak illusztrálása és igazolása egy, a két világháború közötti idõszak keleti parti építésztársadalmában játszódó fordulatos, filmszerû történetben: a szereplõk küzdelmei, döntései és választásai mögött valójában az individualizmus és a kollektivizmus összecsapása rajzolódik ki. A kollektivizmus õsbûne Rand szemében az, hogy antropológiai pesszimizmusával a legszentebbet, az ember inherens értékét tagadja: az ember értéke valójában az, hogy ember; a kollektivizmus szerint – Rand interpretációjában – pedig az, hogy a közösséget, illetve a másikat szolgálja. Rand szerint az ember lényege szerint alkotó, kreatív lény; a kollektivizmus pedig mindezen tulajdonságok ellensége: uniformizál, visszafog, lefojt; nem jutalmazza, sõt kifejezetten bünteti az egyéni elgondolást, az átlagon felüli képességet és eredményt. A kollektivizmus az Õsforrásban a középszerûség menedéke, sõt maga az intézményesített középszer: ez nemcsak az ember mint alkotó lény lényegét tagadja meg, de a természetes alkotó impulzusok lefojtása révén lélektorzuláshoz, zsákutcás életekhez is vezet. Másrészt az ember lényegéhez tartozik az autonómia (ön-törvényûség) és a szabadság, melyek alapja az ember önértékének tudata. Ezzel szemben a kollek* Nem véletlen, hogy Rand az Egyesült Államokat tekintette az egyetlen morális rendszernek: a Függetlenségi Nyilatkozat ugyanis szó szerint az ember elidegeníthetetlen jogaként deklarálja „a boldogság keresését” (pursuit of happiness).

106

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A L M

4/20/07

T

A M Á S

:

3:09 PM

O

Page 107

B J E K T I V I S T A

P É L D Á Z A T R E G É N Y

tivizmus az egyént a közösség érdekeinek és értékítéleteinek veti alá. Ezen túlmenõen a kollektivizmus egzisztenciálisan is fenyegeti az embert, amennyiben legtermészetesebb impulzusait, egyéni vágyait bûnösnek állítja be: ezekrõl való lemondást kíván, ami végsõ soron meghasonláshoz és kiüresedéshez vezet. Ráadásul, mint azt Rand igen plasztikusan bemutatja szereplõi sorsán keresztül, a kollektivizmus nemcsak az egyes egyén kiteljesedésének akadálya, de a hiteles emberi kapcsolatok gyilkosa is. Hiteles kapcsolat ugyanis csak az emberegyén méltóságának és önértékének elismerésére, egymás tiszteletére épülhet. A kollektivizmus azonban lebecsüli az egyént, pesszimista az ember értékével szemben, a tisztelet helyett a lesajnálás és szánalom hamis érzéseire épít. A kollektivizmus legfõbb ígérete, hogy az emberi az egész emberiséggel, a közösséggel vállalt testvériségben találja meg a boldogságot, szintén cáfolatra lel a regényben: ez a „testvériség” ugyanis az egyén önfeladását, közösségben való feloldódását követeli, vagyis az ígért boldogság helyett az egyéniség (s így az egyén) halálához vezet. A regény bõségesen illusztrálja azt is, hogy Rand felfogása – mely szerint az ember egyetlen erkölcsi célja saját boldogsága kell hogy legyen – nem jelent másokat eltaposó, elnyomó individualizmust. Jelent viszont kreativitást, emberségünk büszke megélését, õszinte, hiteles, bátor, kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatokat (ellentétben a kollektivizmussal, amely valóban az egyén eltiprását jelenti). Mint említettük, a regény egyes szereplõi Rand világának egy-egy lehetséges életmódját, értékválasztását testesítik meg. A szépreményû fiatal építész, Peter Keating sorsa a közösség értékítéleteitõl, a külsõ megerõsítésektõl függõ, önértékében nem bízó, nem-autonóm ember útját mutatja be: a megfelelési kényszer megalkuváshoz, õszintétlenséghez, a hiteles kapcsolatok halálához és teljes kiüresedéshez vezet. A szocialista-humanista társadalomtudós és építészkritikus Ellsworth Toohey a kollektivizmus ördöge: emberszeretet hazudva manipulatív módon valójában az ember nagyságának lebontására tör egyéni és társadalmi szinten: a középszer propagálója, az egyéniség, a tehetség, az önállóság esküdt ellensége; a nyomában elfojtás, frusztráció, elmagányosodás és szürkeség terem. Toohey a regény egyik legsikerültebb, már-már parodisztikusan eltalált alakja. A regény fõhõse a már-már übermenschi kvalitásokkal bíró fiatal építész, Howard Roark: az autonóm, hiteles, kreatív, mások ítéleteitõl független, tetszeni nem vágyó, tetterõs, saját emberi kapacitásainak kiteljesedésén dolgozó, racionálisan önérdekkövetõ ember. Küzdelme a szakmájában uralkodó középszerrel, az értetlen tömegekkel és az ellene fenekedõ kollektivizmussal nem kecsegtet hírnévvel és sikerrel, sõt a köznapi értelemben vett teljes bukással fenyeget. Mégis, Rand szemében ez az emberlét kozmikus nagyszerûsége megélésének 107

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 108

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

egyetlen útja. Roark útja ilyen értelemben Keating útjának antitézise: míg az utóbbi a társadalmi elismertség érdekében feladja önmagát, az elõbbi bátran megéli emberségét, nem hagyja megzabolázni magát, kockáztatva a teljes bukást a társadalom szemében. Roark Rand ideáljainak megtestesítõje: azt mutatja be, mivé válhat az ember, ha bátran megéli emberségét. Azonban korántsem õ az egyetlen hiteles személy a regényben. Ilyen még végsõ soron a Roarkhoz méltóvá váló nõi fõhõs, Dominique Francon, az egyszerû munkás Mike, vagy a gazdag Austen Heller. Utóbbi azért is fontos, mert az írónõ rajta keresztül mutatja be, hogy míg a az egyént háttérbe szorító kollektivizmus szükségszerûen rossz, az egyén (önmagam és a másik) értékének és méltóságának abszolút tiszteletén és szabadságán alapuló, önfeladástól és szánalomtól mentes együttérzés nem az: míg Toohey jótékonykodásával a hamis testvériség szürke, középszerû masszájába húzza le az embereket, Heller politikai foglyokat támogat, vagyis éppen a szabadságukért küzdõ egyéneket. Az Õsforrás hatásosan és meggyõzõen közvetíti Rand etikáról, valamint az egyén és kollektívum viszonyáról formált nézeteit. A mû azonban ebben szinte ki is merül: nem sokkal több példázatnál, illusztrációnál, gyakran átlátszó, egysíkú, és alaphangját tekintve szájbarágósan didaktikus: gyakorlatilag egy monstre tanmese. Szerkezetét tekintve nem más, mint hatásosan felépített jelenetek kronologikus sorozata, amelyben az egyes szereplõk képében látványosan ütköznek és megmutatkoznak a különbözõ felfogások, életstratégiák. Ezek a színpadias dialógusok egyrészrõl igen hatásosak: jó drámai érzék, feszültség, hiteles és metszõ párbeszédek és monológok jellemzik õket, másrészt egy idõ után egysíkúvá, repetitívvé teszik a regényt. A nagyjeleneteket gyakran lírai képek tagolják: ezek közül sok valóban igen költõi, de a mechanikusság, ahogyan az író elhelyezi a nagyobb szakaszok között, már-már az óvodai sormintára emlékezteti az olvasót. Erõssége ugyanakkor a regénynek a humor, mely leggyakrabban iróniába és szarkazmusba öltözik. Ami a jellemábrázolást illeti, ez néha meglehetõsen sematikus-karikaturisztikus (például Ellsworth Toohey esetében), másutt viszont pedig zavarba ejtõen jó lélektani meglátásokkal találkozunk: Peter Keating vívódásainak, és különösen jegyesével való kapcsolatának ábrázolása hiteles és megrázó. A történet izgalmas, fordulatos; az építészháborúk, az alkotó, autonóm egyéniségek és közízlést szolgáló, szürke középszer összecsapása igen alkalmas miliõ Rand nézeteinek kifejtésére. Ami viszont a monumentális terjedelmet illeti, a szerzõ ezzel alighanem túllõtt a célon: a regény gyakran önismétlõ, az említett jelenetfüzér-szerkezet pedig nem képes ekkora szövegtest hordozására. Összességében az Õsforrás tehát igen hatásos, irodalmi kvalitásait tekintve azonban vegyes mûnek tûnik. 108

kommentar_0702_belivkesz.qxd

H

A L M

4/20/07

T

A M Á S

:

3:09 PM

O

Page 109

B J E K T I V I S T A

P É L D Á Z A T R E G É N Y

A regény üzenete kristálytiszta és meglehetõsen lekerekített, valójában azonban hagy megválaszolatlan kérdéseket. Például még ha igaz is Rand állítása, mely szerint individualizmusa éppen hogy kizárja a másik elnyomását (ugyanis az igazi individualista nem szorul rá arra, hogy másokat eszközként használjon saját nagysága igazolására), a társadalomtudomány számos olyan szituációt ismer (lásd a közlegelõk tragédiáját), ahol a racionális önkorlátozás hiánya mind társadalmi, mind egyéni szinten negatív következményekkel jár. Kissé problematikus Roark alakja is. Bár hangsúlyozottan nem õ az egyetlen hiteles szereplõ a regényben, mégis mérföldekkel emelkedik társai fölé: szinte emberfeletti kvalitásokkal bír, külsejében pedig – elég elcsépelt módon – a szõke teuton hõs típusát testesíti meg. Sok esetben bosszantó, ahogyan Rand becsmérelve elutasít bizonyos, a jelek szerint a szellemi horizontján kívül esõ jelenségeket, mint a modern irodalom vagy a pszichológia, különösen, mivel õ maga irodalmilag vegyes kvalitású regényében meglehetõs pszichológiai naivitásról tesz tanúbizonyságot (amikor a társcsoportok megítéléstõl való függést abnormálisnak állítja be). Végül néhány szó a kiadásról: ahhoz a státushoz képest, amelyet Ayn Rand és írásai képviselnek a tengerentúlon, és fõleg a szerzõ szándékaihoz viszonyítva, a magyarországi kiadó mintha kissé alulpozicionálta volna a könyvet. A 2006-os utánnyomás (elsõ kiadás: 2002) védõborítója ízlésvilágában egy Stephen Kingregényt idéz: ember legyen a talpán, aki megsejti, hogy itt egy filozófiai igényû emberiségkölteményrõl van szó. Az már valószínûleg csak az Ayn Rand-ínyenceket zavarja, hogy a borító a Rockefeller Centert és az elõtte álló Atlasz-szobrot mutatja, vagyis sokkal inkább alkalmas lenne az írónõ másik fõ mûve, az Atlas Shrugged illusztrálására. Ami a magyar fordítást illeti: ez általában gördülékeny és megbízható, elõfordulnak azonban bosszantó félreértések, félrefordítások. Rand robusztus és hatékonyan prezentált eszmerendszere (amelyet a fentiekkel összhangban a laissez-faire kapitalizmus kérlelhetetlen propagálása és mindenfajta kollektivizmus: a totalitarianizmustól kezdve a nacionalizmuson át az etatizmus, a jóléti állam és a vallás elvetése jellemzett) az évtizedek során számos elszánt hívet szerzett magának Amerikában és szerte a világban. Eszméinek terjesztésén széles körû intézményrendszer munkálkodik: kutatóintézetek, folyóiratok és különbözõ társaságok foglalkoznak munkásságával, gondolatait pedig már nemcsak eredeti mûveiben, de az azokat kivonatoló kompendiumokban, enciklopédiaszerû kiadványokban is megismerhetjük. Az intézményesedés ellenére Rand továbbra is az amerikai intellektuális élet egyik besorolhatatlan, megcímkézhetetlen és erõsen provokatív jelenségének számít: hívei valóságos orákulumként és az emberi méltóság hõseként tekintenek rá, számos kritikusa vitatja 109

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 110

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

eredetiségét, illetve eszméinek filozófiai jelentõségét. Az bizonyos, hogy Ayn Rand az emberi lét egyik örök, mindenkit érintõ kérdésében, az egyén és a közösség viszonyában foglal el markáns álláspontot, amely – még ha nem is minden ízében eredeti – provokatív, kristálytiszta, gondolatébresztõ, és robusztus antropológiai optimizmusával frissítõen hat. Az Õsforrás ennek a figyelemre méltó gondolatrendszernek hatásos és bizonyos irodalmi kvalitásokkal is bíró reprezentánsa.

Pándi János keresztel a Pestszentlõrinc-Szemere telepi templomban (1970-es évek)

110

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

•

Page 111

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

Papp István PESTI REFORMÁTUSOK Reformátusok Budapesten I–II. Tanulmányok a magyar fõváros reformátusságáról. Szerk. Kósa László, Argumentum – ELTE BTK Mûvelõdéstörténeti Tanszék, Budapest, 2006, 8500 Ft

Zugló Budapest középkorú kerületei közé tartozik. A hagyományos pest-budai városmagnál késõbb, a nagy szocialista lakótelepeknél viszont korábban népesült be. A 19. század második felében alakult ki a területének egy részére jellemzõ zöldövezeti családi házas lakóövezet. Az itt lévõ hangulatos kis utcák egyike Laky Adolf nevét viseli. Többször eltûnõdtem azon, hogy kirõl kaphatta nevét az utca. Laky Adolf a régi századfordulón élt, jómódú ékszerész volt, aki többek között 300 ezer koronával segítette a Fasori Református Templom megépítését. A hálás utókor szobrot állított tiszteletére a templom kertjében, így hirdetve nemes tettének emlékezetét. Ezt a történetet azért meséltem el, mivel Laky példája nyomán azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon hova tûnt, fellelhetõ-e ma ez a fajta nemes áldozatkészség. Úgy gondolom, a Reformátusok Budapesten két vaskos kötete méltó módon példázza, hogyan lehet nehéz anyagi körülmények között is összefogott, szervezett mûhelymunkával komoly tudományos értékeket teremteni. A mûhely, amelybõl a tanulmánykötet kisarjadt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kósa László vezette mûvelõdéstörténeti tanszéke volt. Több éven keresztül végzett szorgos munka eredményeként speciális kollégiumok, doktori órák és házi konferenciák hozadékaként formálódtak a tanulmányok. Kósa professzor tanítványi körén túl a Károli Gáspár Református Egyetemrõl és a Zsinati Levéltárból is érkeztek szerzõk. Ez önmagában is nagy kihívást jelentett, mivel a 32 történészbõl, levéltárosból, teológiai tanárból, lelkészbõl álló szerzõgárda esetén igen nehéz biztosítani az egyenletes színvonalat és minimálisra korlátozni az elkerülhetetlen ismétlések számát. A kötet szerkesztõjének alapvetõen sikerült mindkét fenyegetõ veszélyt elhárítania, és az eltérõ karakterû szerzõk – 1-2 kivételtõl eltekintve – élvezetes, jól követhetõ tanulmányokat és összefoglalókat tettek le az asztalra. A lábjegyzetekben szereplõ utalások pedig összekapcsolják az egyes tanulmányokat. Ennek köszönhetõen bármelyik fejezetet felüthetjük, a különbözõ témakörök szervesen összefonódó hálózata tárul fel a szemünk elõtt. E kissé száraznak szánt elméleti bevezetõt azért bocsátottam elõre, mert nem egy alkalommal találkoztam olyan többszerzõs tanulmánykötettel, amely sokkal inkább egy csáléra si111

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 112

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

került szalmakazalra emlékeztetett, mintsem gondosan szerkesztett tudományos alkotásra. A Reformátusok Budapesten üdítõ kivételnek számít. Mindazontáltal szerencsés lett volna, ha valahol elolvashatnánk a szerzõk listáját, így egyértelmûvé válna, ki melyik intézménybõl érkezett. A kötet bevezetõjének szánt tanulmányában Kósa László összefoglalja a magyar fõvárosban élõ református közösség sajátosságait, és utal a kutatás során jelentkezõ nehézségekre is. A budapesti reformátusság históriája több fontos ponton is eltér a vidéki református közösségek történetétõl és hagyományaitól. A legfontosabb az, hogy csupán 1796-tól mûködhetett szabadon a pesti egyházközség. A török megszállás, majd az ellenreformációs diszkrimináció miatt jelentõs késéssel kezdõdhetett el a gyülekezet és a hozzá kapcsolódó intézmények kiépítése. Eltérõen a tiszántúli és erdélyi területekrõl, a fõváros lakossága nem hordozta magában olyan mélyen a sokat emlegetett protestáns függetlenségi hagyományt. A reformátusok roppant kicsiny létszámú gyülekezetként indultak el, viszont az elmúlt 200 évben dinamikus növekedésük révén is Budapest második legnépesebb gyülekezetévé váltak. Ráadásul az 1939 és 1989 közötti fél évszázad történelmi útvesztõi a reformátusok arányát apasztották a legkisebb mértékben. Különleges ennek a közösségnek az életében, hogy hamar szembesült a modernizálódó nagyvárosban, majd világvárosban egyre erõteljesebb szekularizációval. Ennek ellenére a két világháború közötti idõszak mégis felfelé ívelõ korszaka volt a budapesti reformátusoknak, ami cáfolja a fokozatosan visszaszoruló, ha úgy tetszik, hanyatló felekezet képét. A két kötet 57 tanulmányt vagy adatközpontú összeállítást foglal magában, ezért természetesen nem áll módunkban mindegyik írást bemutatni, értékelni. Inkább az egyes fejezetek és az azokban felvetett, gyakran ma is igen aktuális problémákat mutatom be, utalva egy-egy magas színvonalúnak tartott írásra. Az elsõ nagyobb fejezet társadalomtörténeti szempontból vizsgálja a reformátusok helyét Budapesten. Népmozgalmi adatokról, az egyházi adólistákról és a presbitériumok társadalmi összetételérõl is olvashatunk. Ki kell emelnünk Nagy Áron Budapest vallásföldrajzáról szóló tanulmányát, amely úttörõ jellegû, hiszen a négy nagy (római katolikus, izraelita, református, evangélikus) budapesti felekezet számarányának alakulását elemezi 1813-tól 1949-ig, kiegészítve a 2001-es népszámlálás adataival. Ezen tanulságos adatsorokat remekül egészíti ki Julianne Brandt tanulmánya, aki rámutat egy, a már 19. század második felében jelentkezõ és azóta egyre jobban elhatalmasodó problémára: az egyházi adófizetõk egyre csökkenõ arányára a magukat reformátusnak valló népesség körében. Ez napjainkban még inkább égetõ gond, hiszen a formális egyházhoz tartozás és az aktív hitélet között igen jelentõs szakadék tátong. 112

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

4/20/07

A P P

I

3:09 PM

S T V Á N

:

P

Page 113

E S T I

R E F O R M Á T U S O K

Természetesen ez a hatalmas ûr szoros összefüggésben van az 1949 és 1989 közötti materialista világnézetû diktatúra évtizedeivel. Ez nem csupán megakasztotta a két világháború közötti, és a második világháború után nagy méretekben kibontakozó ébredési folyamatot (az utóbbiról lásd Kiss Réka tanulmányát), hanem erõszakos és kevésbé erõszakos eszközökkel minimalizálta a történelmi egyházak, közöttük a reformátusok mozgásterét. Szépen kitapintható ez a folyamat, ha végigböngésszük Milisits Máté összeállítását a Budapest területén lévõ református templomokról. Ezt érdemes lenne áttekinteni az egyházakat kívülrõl, a megértés és a megismerés cseppnyi szándéka nélkül bíráló kritikusoknak. Az 1981-ben felszentelt külsõ-kelenföldi templomot leszámítva nem épülhetett új református imaház Budapesten, különösen nem a több százezer embernek otthont adó lakótelepi övezetekben a diktatúra évtizedeiben. Vagyis esély sem nyílott arra, hogy a református egyház alkalmazkodni tudjon a fõváros megváltozott népességéhez. Óvatos bizakodásra adhat okot az 1990 után épült templomok egyre gyarapodó száma. A templomépítés és a gyülekezetalapítás talán a legszebb küldetés, amit egyegy református lelkész földi élete során megvalósíthat. Ezt példázzák a kötetben a Bodoky Richárd, Haypál Benõ vagy Joó Sándor életét bemutató tanulmányok is. Mellettük a püspöki tisztet betöltõk rövid biográfiáját is elolvashatja az érdeklõdõ, így például a 19. század talán legnagyobb egyéniségéét, Török Pálét. Úgy vélem, hogy politikai szerepvállalásuk okán nem csupán a református egyház- és mûvelõdéstörténet iránt érdeklõdõknek, hanem a 20. századi magyar történelmet tanulmányozóknak szolgál örömére a Ravasz Lászlóról és Bereczky Albertrõl szóló két tanulmány, Kiss Réka tollából. A magyar református egyház jellegzetessége kormányzati rendszere: a lelkész mellett fontos szerep jut a világiakból álló presbitereknek. De nem csupán presbiterként, hanem különbözõ református egyesületek vezetõiként vagy több generáción keresztül tevékenykedõ családtagokként is jelen voltak világiak a református egyházi és közéletben. Többek között Soos Géza, Zsindelyné Tüdõs Klára és a Ballagi család három nemzedékének portréját rajzolták meg a kötet szerzõi. Míg az elsõ kötetben inkább az református egyház életéhez szorosabban kötõdõ tanulmányok láttak napvilágot, addig a másodikban zömmel a reformátusok közéleti szerepvállalását taglaló összegzéseket olvashatunk. Ezek sorában elsõként a legfontosabb református oktatási intézményeket mutatják be a szerzõk: a Teológiai Akadémiát, a Lónyay és a Baár–Madas Gimnáziumokat, a Julianna Református Iskolát. Különleges intézmény a Vörösmarty utcában mindmáig mûködõ Skót Misszió, melynek fordulatokban gazdag históriáját Kovács Ábrahám jóvoltából ismerhetjük meg. Az oktatási intézmények mellett a különbözõ alapítvá113

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 114

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

nyok és egyesületek is szép színt jelentettek a református közéletiség palettáján. Ezek közül többek között a Bethesda Kórház és az Országos Protestáns Árvaegylet fordulatokkal tarkított históriája tárul elénk Géra Eleonóra Erzsébet kellemes stílusban íródott, lelkiismeretes filológiai kutatásokkal alátámasztott tanulmányaiból. A második köteten belül több olyan összeállítást is találunk, melyek a református egyháztörténet, sõt tágabb értelemben véve a történettudomány iránt érdeklõdõ mûkedvelõk és professzionális kutatók munkáját egyaránt segítik. Erre szolgál példaként a Ráday Gyûjteményt vagy a Zsinati Levéltárat bemutató két tanulmány, illetve az az összeállítás, amely az 1818 és 2004 között Budapesten megjelent református és közös protestáns idõszaki sajtótermékeket összegzi. Hasznos magyarázatként szolgál a szerkesztõ által jegyzett összeállítás, amely református egyházi nyelvhasználatban elõforduló fogalmakat gyûjtötte egybe. A IX. fejezet pedig két kronológiát tartalmaz: az elsõ vezérfonalként is szolgált a budapesti református közösség 1989-ig tartó történetéhez; a második pedig, amely a Reformátusok Lapjának áttekintésével készült, a rendszerváltozást követõ másfél évtized eseményeit foglalja össze. Végezetül szeretnék szólni két, igen fontos fejezetrõl. Az elsõ Az azonosságtudat ápolása címet viseli, és az itt található két írás közül Hatos Pál tanulmányára szeretném felhívni a figyelmet, amely az 1909-es Kálvin-jubileum jelentõségét, az abban való magyar szerepvállalást mutatja be. Ennek a fejezetnek a kapcsán támadt a kötettel kapcsolatos egyetlen – lehet, hogy nem is feltétlenül jogos – hiányérzetem. Akár ebben a részben, akár másutt el lehetett volna helyezni egy tanulmányt, amely röviden bemutatja azokat a fontos teológiai irányzatokat (teológiai liberalizmus, történelmi kálvinizmus, szolgáló egyház stb.), amelyekre számos tanulmányban történik utalás. Igaz, több alkalommal is megmagyarázzák a szerzõk, hogy mit is értenek az egyes fogalmak alatt, s maga a tanulmánygyûjtemény sem teológiai megközelítésû. A református egyházat kívülrõl, rokon- vagy ellenszenvvel figyelõk számára egyaránt érdekfeszítõ a közelmúlt, pontosabban az 1945 és 1989 közötti idõszak néhány fontos történését bemutató két írás, amely ugyancsak Kiss Réka alkotása. Úgy vélem, azért kiemelten lényeges ez a fejezet, mert a kötet egészéhez hasonlóan belülrõl, de mégis kritikus szemmel közelít a református egyház mai arculatát is meghatározó kérdésekhez. Bemutatja, hogy a református egyház milyen hallatlan nehézségekkel szembesült az elnyomó diktatúra idején, de azt is tárgyalja, hogy az egyházvezetés milyen mértékben fonódott össze az uralkodó hatalmi elittel, eljutva a fennálló diktatúra teológiai igazolásáig. Mindezt visszafogott, mérsékelt hangvételû, forrásokkal bõségesen alátámasztott tanulmányokkal 114

kommentar_0702_belivkesz.qxd

P

4/20/07

A P P

I

3:09 PM

S T V Á N

:

P

Page 115

E S T I

R E F O R M Á T U S O K

teszi meg a szerzõ. Rámutat a mostanában sokakat érdeklõ és általában szélsõségesen egyoldalúan szemlélt ügynökkérdés bonyolult összefüggéseire is. Összességében a Reformátusok Budapesten címû testes tanulmánykötet legnagyobb erényének azt tartom, hogy belülrõl, egy most felnövekvõ fiatal református értelmiségi réteg több tagjának részvételével mutatja be egyháza múltját. Ugyanakkor számos, ma is égetõnek számító problémát vet fel, elég csupán a belmisszió, a szeretetszolgálat, az egyesületi élet, a református-kálvinista azonosságtudat, a felekezetközi együttmûködés vagy az egyház és a fennálló politikai hatalom közötti viszony problémájára utalnom. A szerzõk nem kerülték meg a kényes kérdéseket, ugyanakkor a református egyházat és hitéletet ismerve írták meg tanulmányaikat. Példájuk követésre érdemes, akár a többi történelmi nagy- és kisegyház, akár az ország más területén elõ vallási közösségek részérõl.

Ravasz László búcsúja a Kálvin téri gyülekezet presbitériumától (1953. március)

115

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 116

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

Salát Gergely AZ IGAZI MAO – AVAGY A HATTYÚ BOSSZÚJA Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet [Mao. The Unknown Story]. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 884 oldal, 4500 Ft

Mao Zedong (Mao Ce-tung) kínai pártvezetõrõl az utóbbi évtizedekben több száz életrajz jelent meg világszerte, a magyar olvasók számára azonban – egy rövid életrajzi esszén kívül1 – Chang és Halliday mûve az elsõ, amelybõl megismerhetik a 20. századi történelem egyik legjelentõsebb szereplõjének életét. A könyv egyébként minden idõk legterjedelmesebb Mao-biográfiája, s alighanem – a nyugati világban – a legolvasottabb is. Mao élettörténete viszonylag ismert. Gazdag paraszti családban született 1893-ban, tanítói képesítést szerzett, majd különbözõ ideológiai kitérõk után 1920 körül csatlakozott az akkoriban kibontakozó kommunista mozgalomhoz. Jelen volt a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-es megalakulásánál, majd kisebb párttisztségeket töltött be, szervezett, írt, és tanulmányozta a kínai falvak helyzetét. 1927-ben egy sikertelen felkelés után a vidéki bázisterületekre húzódott vissza. Itt az 1930-as évek közepére átvette a KKP feletti irányítást, levezényelte a legendás „hosszú menetelést”, s háborút vívott a Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) vezette Guomindanggal (Kuomintang), majd a Kínára támadó japánokkal. A II. világháború lezárását követõ véres polgárháborúban legyõzte Chiangot, s 1949-ben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (KNK), amelynek haláláig, 1976-ig elsõ számú vezetõje volt. Miközben uralma alatt Kína jelentõs mértékben modernizálódott és atomhatalommá vált, Mao sorra indította a kíméletlen kampányokat („virágozzák száz virág”, „nagy ugrás”, „kulturális forradalom”), melyek során tízmilliók vesztették életüket. Élete vége felé szakított a Szovjetunióval, majd rendezte kapcsolatait az USA-val és a nyugati világgal, így halála idejére a KNK a nemzetközi közösség elfogadott tagjává vált. A Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) fémjelezte korszak elején kiadott értékelés szerint Mao tevékenysége „70%-ban jó, 30%-ban rossz” volt, s Kínában ma is ez a hivatalos álláspont. 1

POLONYI Péter – A. SAJTI Enikõ: Mao – Tito, Pannonica, Budapest, 2000.

116

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

S

A L Á T

3:09 PM

G

Page 117

E R G E L Y

:

A

Z

I G A Z I

M

A O

Nyugati értékelõi és életrajzírói hasonló módon ítélik meg a kínai diktátort. Bár a maói korszak embertelenségeit általában nem tagadják, a többség nem felejti el leszögezni: Mao múlhatatlan érdemeket szerzett az egységes, erõs, független Kína megteremtésében. S a nyugati közvélemény is meglehetõsen megbocsátó Maóval szemben. Pedig a történeti tényeket ismerõk számára nem férhet hozzá kétség, hogy Mao a 20. század egyik legvéreskezûbb, legkíméletlenebb, leggátlástalanabb egyeduralkodója volt. Szoktak arról ostoba vitákat folytatni, hogy Hitler vagy Sztálin felelõs-e több ember haláláért – nos, ha a véralgebra e hívei nem feledkeznének meg róla, számolgatásaikban Mao alighanem mindkettõjüket felülmúlná. Ennek ellenére Mao nyugaton afféle vicces figura. Andy Warhol híres 1972-es sorozatában Mao popkulturális ikonként jelent meg. A nyugati turisták úgy veszik Kínában a Mao-relikviákat, mint a cukrot – immár külön iparág létesült ezen igények kielégítésére. A „kis vörös könyv” kedvelt ajándék Kína iránt érdeklõdõ ismerõsök számára (legutóbb Fábry Sándor kapott tévéshow-jában egy példányt egyik Kínát megjárt vendégétõl, a közönség hangos kacagása közepette). Az 1970-es évek elsõ felében Nixon és számos más nyugati vezetõ örömmel vette, sõt ügyes kampányfogásnak értékelte, ha Maóval fotózkodhatott. Személyes élmény: amikor néhány éve a budapesti Centrális Galériában kiállítást rendeztek a kulturális forradalom idõszakának plakátjaiból, a jármûvén is Mao-könyvet olvasó traktoroslány képe a megnyitó közönségébõl halk kuncogást váltott ki, nem elborzadást; s a megnyitó beszédet tartó volt liberális politikus is mulatságos fiatalkori kisiklásként említette azt, hogy egykor õ is a „maoisták” közé tartozott. Nemigen voltam még hasonlóan jó hangulatú kiállításmegnyitón. Más tömeggyilkos diktatúrák emlékei aligha csalnak ennyi mosolyt az arcokra. Az Ismeretlen történetet jegyzõ Chang–Halliday szerzõ- és házaspár vállalkozásának célja egyértelmû és méltányolható: szét akarják zúzni az uralkodó Mao-képet, hogy oda számûzzék Maót, ahova szerintük való: a 20. század elvetemült, felmenthetetlen, megbocsáthatatlan bûnû zsarnokai közé, Hitler, Sztálin, Pol Pot és mások társaságába. Jung Changnak minderre személyes oka is van: ifjúságát és családját a „nagy proletár kulturális forradalom” tette tönkre – melynek vörösgárdistaként õ maga is aktív résztvevõje volt, s amely nyugaton a ’68-as baloldali értelmiség körében igen nagy elismerést váltott ki. Nagyrészt e családi tragédiáról szól Chang elõzõ bestsellere, a Vadhattyúk, amely az 1990-es évek legnagyobb nem fikciós könyvsikere volt: több mint harminc nyelvre fordították le, s mintegy tizenkétmillió példányt adtak el belõle. A Vadhattyúk elsöprõ sikere adhatta az indíttatást arra, hogy Chang – immár történész férjével együtt – a már csak a szerzõ neve miatt is várható nagy olvasottságot kihasználva rögtön nekilásson a 117

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 118

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

maga és egész Kína tragédiájáért fõ felelõsséget viselõ Mao mítoszának lerombolásához. Saját bevallásuk szerint az Ismeretlen történeten több mint egy évtizedig dolgoztak, elolvastak minden hozzáférhetõ irodalmat, áttanulmányoztak minden levéltárat, amelybe beengedték õket, s meginterjúvoltak mindenkit, aki hasznos információkkal segíthette vállalkozásukat. Az eredmény azonban nem egy jól dokumentált, hiteles Mao-életrajz lett, hanem egy terjedelmes, szenvedélyes, végletesen elfogult vádirat. A szerzõk elõzetes koncepciója már az elsõ sorokból jól kivehetõ, s a könyv minden mondatában megjelenik. Mao embertelen szörnyeteg volt, életének 83 éve alatt egy olyan tette vagy megnyilvánulása sem volt, amit normális és erkölcsös ember elfogadhatónak tarthatna. Már anyja méhében pszichopata gonosztevõ volt, s haláláig egyetlen megingás nélkül az is maradt. Lusta, vérszomjas, buta, tehetségtelen és élvhajhász volt, katonai vezetõnek katasztrofális, politikusnak pocsék, szónoknak szánalmas, embernek aljas. Életének egyetlen mozgatórugójaként a hatalomvágy szolgált, s vágyai beteljesítéséhez két fõ tulajdonsága, az intrikákban való ügyessége és kíméletlensége voltak kizárólagos eszközei. A könyv elsõ mondata így hangzik: „Mao Ce-tung, aki évtizedeken át teljhatalommal uralkodott a Föld lakosságának egynegyede fölött, jóval több mint 70 millió ember békeidõben bekövetkezett haláláért felelõs, és ezzel túltesz minden XX. századi politikai vezetõn.” Az utolsó mondat pedig így szól: „Életét ép elmével fejezte be, és mindvégig egyetlen gondolat foglalkoztatta: önmaga és hatalma.” És a két mondat közötti csaknem hétszáz oldal minden sora hasonló szellemben íródott. Ennek megfelelõen a könyv szereplõi két csoportra oszlanak: vannak a jók (Peng Dehuai [Peng Tö-huaj], Liu Shaoqi [Liu Sao-csi], Deng Xiaoping stb., sõt Chiang Kai-shek), illetve a rosszak (Mao, Zhou Enlai [Csou En-laj], Lin Biao [Lin Piao] stb.). Mindez nem is lenne probléma, ha Chang és Halliday nem próbálná monumentális filippikáját a tudományos munka köntösébe öltöztetni. De a könyvhöz hetvenöt oldalnyi jegyzet és több mint ötvenoldalas bibliográfia tartozik, s a szerzõk tizennégy oldalon sorolják fel az általuk meginterjúvoltak nevét, emellett két oldalt tesz ki a meglátogatott levéltárak listája. A jegyzetapparátus lenyûgözõ, a szerzõk szinte minden állítását elsõdleges források tucatjai vannak hivatva alátámasztani. Ha azonban jobban megvizsgáljuk a hivatkozásokat, rájöhetünk, hogy forrásaik kezelésében a szerzõket semmilyen gátlás vagy tudományos igény nem korlátozta – a lényeg minden esetben Mao elvetemültségének igazolása volt. Szövegkörnyezetükbõl kiragadott félmondatok, megbízhatatlan vagy hiteltelen források, sõt olykor tudatos hamisítások kísérik végig a könyvet. Emellett a szerzõk sok olyan megállapítást a saját szenzációs felfedezésükként tüntetnek fel, amelyek már 118

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

S

A L Á T

3:09 PM

G

E R G E L Y

Page 119

:

A

Z

I G A Z I

M

A O

évek, évtizedek óta ismertek a kutatók elõtt. Például azt, hogy Maóék Yan’anban (Jenan), a legendás forradalmi bázisterületen ópiumot termesztettek, már elég régóta tudjuk. Az önkényes forrásfelhasználás és -félremagyarázás eseteit csaknem olyan hosszan lehetne sorolni, mint amilyen hosszú maga a könyv; erre itt természetesen nincs mód, ezért csak néhány példával szemléltetem a szerzõk módszereit. A könyv egyik fõ tétele az, hogy Mao az 1950-es évektõl egy „titkos szuperhatalmi programon” dolgozott, mely azt célozta, hogy a Nagy Kormányos ne csak Kína, hanem az egész világ urává váljék. Ezt a szenzációs állítást azonban csak Mao néhány hencegõ megjegyzése támasztja alá („Meghódítjuk akár Nagy-Britanniát is […] tizenöt év vagy valamivel több elég lesz rᔠ[408]), dokumentumok nem. A szuperhatalmi program létének igazolására a szerzõk azt állítják, hogy az elsõ ötéves terv (1953–1957) idõszakában – hivatalos adatok szerint – a katonai kiadások a költségvetés 61%-át tették ki (s a valóságban még ennél is jóval többet [409]). Valójában hivatalosan az arány 23,4% volt – a 61% úgy jött ki, hogy a szerzõk ehhez hozzáadták az építési beruházásokra fordított 37,6%-ot, mintha annak egésze katonai célokat szolgált volna. A lényeg szempontjából ezt tulajdonképpen mindegy – tény, hogy Kína hatalmas összegeket fordított hadiipara fejlesztésére –, de a szerzõk itt egyértelmûen ferdítéssel próbálják meggyõzõbbé tenni mondanivalójukat. Ugyancsak a szuperhatalmi programmal kapcsolatban a könyv idézi Mao egy 1959-es beszédét: „»A Csendes-óceán messze nem csendes. Csak akkor lehet ott béke, ha mi megszálljuk.« Lin Piao ezen a ponton közbevágott: »Nagy hajókat kell építenünk, és készen állnunk arra, hogy [katonai] partraszállást hajtsunk végre Japánban, a Fülöp-szigeteken és San Franciscóban.«” (461) A szerzõk elfelejtik megemlíteni, hogy a szóban forgó tanácskozáson arról volt szó, hogy mi a teendõ, ha Kínát megtámadják, s Pekinget és Sanghajt atomtámadás éri – vagyis nem a világuralmi tervek, hanem a védekezés lehetséges módjai volt a téma.2 A szerzõk több helyen hivatkoznak olyan forrásokra, amelyek nagy jóindulattal sem tekinthetõk hitelesnek. Ilyenek például azok a – kínai nyelvterületen is igen divatos – történeti fikciós mûvek, amelyeket a kínaiak „vad történelemnek” (yeshi, je-si) neveznek. Ezekben a szenzációhajhász mûvekben az ismert történeti tényeket a szerzõk fiktív párbeszédekkel, kitalált elemekkel vegyítik, s céljuk bevallottan nem a tájékoztatás, hanem a szórakoztatás. Chang és Halliday számos 2 MAO Zedong: Maozhu weikangao, „Mao Zedong sixiang wansui” beiji ji qita [Mao elnök nem hivatalos mûvei, „Éljenek Mao Zedong eszméi!” és más beszédek, kiegészítõ kötetek], XI. B, Center for Chinese Research Materials, Oakton, 1990, 80.

119

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 120

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

alkalommal hivatkozik ilyen jellegû mûvekre: például a máig titokzatos Lin Biaoügyrõl a saját verziójukat jelentõs részben egy ilyen hongkongi ponyva alapján vázolják (606, 609–611, 613, 615).3 Az Ismeretlen történetben hivatkozott források között számos visszaemlékezés, emlékirat is szerepel; az ezekben foglaltakat a szerzõk a legtöbbször készpénznek veszik, noha közülük soknak a megbízhatóságát a kutatók kétségesnek tartják.4 Hasonló a helyzet a szóbeli interjúkkal is: az alanyok sokszor hatvan évvel azelõtti eseményekrõl beszélnek, nyilvánvaló, hogy beszámolójukat fenntartásokkal kell kezelni. Ráadásul a könyv megjelenése óta több állítólagos megszólaltatott jelezte, hogy érdemben soha nem beszélt a szerzõkkel.5 S ha igen, néha az interjú értelme is kérdéses: Michael Caine brit filmsztár közkatonaként bizonyára hõsiesen harcolt a koreai háborúban, de az õ elmondására építve felvázolni Mao csapatainak haditaktikáját nem tûnik túl tudományos megoldásnak (392). Chang és Halliday néha a források meghamisításától sem riad vissza; erre is érdemes említeni egy példát. Súlyos állítása a szerzõknek, hogy a Molotov–Ribbentropp-paktum után Mao úgy gondolta, Lengyelország mintája alapján Kínát is fel kéne osztani egy japán uralta részre és egy szovjet befolyási övezetre, mely utóbbinak õ lenne a vezetõje (236–244). Ha ez a vád igaznak bizonyulna, az Maónak mint a kínai függetlenség hõsének tekintélyét döntené romba. Legfõbb bizonyítékként egy interjú szerepel, amelyet 1939 szeptemberében Edgar Snow amerikai újságíró készített Maóval. Changék ezt írják az interjú kapcsán: „Arra a kérdésre, hogy a »kínai felszabadítási mozgalomnak nyújtott szovjet segítség hasonlóvá válhat-e« Lengyelország orosz megszállásához, Mao igenlõ választ adott: »Nagyon is benne van ez a leninizmus lehetõségeiben.« Mao tehát elfogadta Kína számára a lengyel forgatókönyvet.” (237) Az eredeti interjúban azonban Lengyelország nevét meg sem említik: Snow kérdése arra vonatkozott, hogy a belorusz és ukrán ellenállási mozgalmakhoz hasonlóan a Szovjetunió támogathatná-e katonailag a xinjiangi és belsõ-mongóliai felszabadítási harcokat. Erre a kérdésre feleli Mao, hogy a leninizmus szerint ez elfogadható lenne, s hozzáteszi: „De az alapkérdés az, hogy a kínaiak küzdenek-e önmagukért.”6 Vagyis a szerzõk Belo3 A szóban forgó mû: MING Xiao – CHI Nan: Mousha Mao Zedong de heise taizi [A fekete herceg, aki megpróbálta megölni Mao Zedongot], Zhonghua Ernu Chubanshe, Hongkong, 2000. 4 A könyv többször hivatkozik például Mao személyi orvosának emlékirataira (LI Zhishui: The Private Life of Chairman Mao, Chatto & Windus, London, 1994), melynek hitelességét sokan kétségbe vonják. E könyvnek egyébként létezik magyar fordítása, az azonban nem jelent meg. 5 Például Zhang Hanzhi, Mao angoltanára és közeli munkatársa (lásd Nicholas D. KRISTOF: „Mao”. The Real Mao, The New York Times 2005. okt. 23., www.nytimes.com). 6 China Weekly Review 1940. jan. 20., 277–278.

120

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

S

A L Á T

3:09 PM

G

E R G E L Y

Page 121

:

A

Z

I G A Z I

M

A O

russzia és Ukrajna helyére önkényesen szúrják be Lengyelországot, míg Mao megjegyzését Kína saját küzdelmének szükségességérõl szándékosan kihagyják. Ugyanitt idézik Mao egyik körlevelét, mely szerintük azt bizonyítja, hogy Mao elõtt Franciaország németek általi felosztása is példaként lebegett, s ebben a Szovjetunió segítségére számított. A körlevél azonban arról a helyzetrõl szól, hogy ha Chiang Kai-shek kapitulál a japánok elõtt, akkor a kínai kommunistáknak szükségük lesz a szovjet segítségre a japánokkal való tárgyalásokon – s ez nem elérendõ célként, hanem egy pesszimista forgatókönyvként szerepel.7 Ugyancsak ezen az oldalon a szerzõk azt is közlik, hogy Mao határvonalként a két Kína között a Jangcét jelölte meg. A hivatkozott dokumentum azonban a kommunista vezetés azon tervét részletezi, mely szerint a KKP-nak és a Guomindangnak a japánok ellen küzdõ erõit el kell választani egymástól, nehogy összecsapások törjenek ki közöttük – itt sincs szó tehát Kína szuverenitásának feladásáról.8 A hasonló példákat oldalak százain keresztül lehetne sorolni. Ez nem azt jelenti, hogy Chang és Halliday minden egyes állítása hamis. A könyvben bizonyára vannak jó észrevételek és pontos információk – ezek azonban oly mértékben keverednek a hanyag vagy rosszhiszemû forrásértelmezés és torzítás szülte megállapításokkal, hogy az Ismeretlen történet lényegében használhatatlan, legföljebb szórakoztató irodalomként olvasható, már ha valakit szórakoztat egy tömeggyilkos élettörténete. Márpedig ez nagy baj. Mao személyét és történelmi szerepét ugyanis tényleg helyre kéne tenni. Changék szerint Mao 70 millió ember haláláért felelõs (békeidõben), s ez nem feltétlenül áll messze a valóságtól. De ha – ahogy a könyv legélesebb bírálói állítják – ennek a számnak csak a fele igaz, attól Mao még nem lesz kevésbé bûnös. S a halottak mellett ott vannak a meghurcoltak, megkínzottak, „munka általi átnevelésre” küldöttek milliói, az elégetett könyvek, az elpusztított mûemlékek, a kultúrától, szórakozástól, emberhez méltó élettõl megfosztott százmilliók. Mégis, úgy tûnik, Maónak a világ – s különösen a nyugati baloldali értelmiség – hajlamos megbocsátani. Ennek egyik oka, hogy Mao zseniális propagandista volt, aki hatalmas energiát fektetett abba, hogy a nyugati közvélemény elõtt afféle népi hõsnek tûnjék. Másrészt Kína távoli, egzotikus, zárt világ, így diktátora is inkább egzotikum, mint szörnyeteg. Ráadásul Mao Kínájáról még mindig nagyon kevés az információnk. A sztálinizmus, nácizmus, fasizmus bûnei ismerZhonggong zhongyang wenjian xuanji [Válogatás a KKP Központi Bizottságának dokumentumaiból], Zhonggong Dang’anguan, Beijing, 1989–1992, XII., 541. 8 Vö. Gregor BENTON: New Fourth Army, University of California Press, Berkeley, 1999, 741. 7

121

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:09 PM

O M M E N T Á R

Page 122

•

2 0 0 7 | 2

–

S

Z E M L E

tek – a maói rendszert azonban még mindig sûrû homály fedi, s emiatt bizonyos marxista körökben Maót, ha nem is hibátlan politikusnak, de legalábbis jelentõs gondolkodónak tartják. Harmadrészt, az „árnyalt” megközelítés és az idealistautópista ideológiák hívei szívesen hangoztatják, hogy a fejlõdéshez bizonyos áldozatokra van szükség – s hogy így a Mao által a népének okozott szenvedések szükségszerûek voltak ahhoz, hogy Kína függetlenedjék, modernizálódjék és megerõsödjék. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács – s ha a fa nagy, mint Kína, ott sok lesz a forgács. Éppen a fentiek miatt lenne szükség hiteles munkákra a kommunizmus kínai változatával kapcsolatban. Olyanokra, amelyek nem összeesküvés-elméletek, spekulációk, csúsztatások és hamisítások révén mutatják be tárgyukat – ellentétben Chang és Halliday könyvével. Ha ugyanis Mao mítosza tovább él, hivatkozási alapul szolgálhat újabb embertelen kísérletekre, amelyek a társadalom erõszakos, felülrõl történõ megváltoztatását tûzik ki célul, valamiféle elvont fejlõdéseszme jegyében. Ne feledjük, a világ több országában ma is mûködnek maoista gerillák – és magában Kínában is mutatkoznak a Mao-reneszánsz jelei. Mert természetesen a legfontosabb kérdés Mao örökségével kapcsolatban az, hogy maguk a kínaiak hogyan látják saját közelmúltjukat. Changék egyik fõ célja ennek befolyásolása lehetett. Ez a kérdéskör is rendkívül összetett. A jelenlegi kínai vezetés Mao közvetlen utódjának vallja magát. A Nagy Kormányos képe és mauzóleuma uralja az ország központjának számító Tiananmen teret, az õ arcképe szerepel az összes kínai bankjegyen, s az állami propagandában és oktatásban Mao nemzeti hõs, az Új Kína megteremtõje. Mao tekintélyét nyíltan nem lehet megkérdõjelezni – nem csoda, hogy az Ismeretlen történetet Kínában betiltották, sõt a nemzetközi magazinok azon lapszámait is, amelyek ismertetést közöltek a könyvrõl. (Ettõl függetlenül a kalózkiadások és az internet révén a munka kínaiak milliói számára elérhetõ.) Ugyanakkor nincs, ami távolabb állna Mao eszméitõl annál, ami ma Kínában zajlik. A párt korlátlan politikai hatalma mellett Kínában ma kõkemény kapitalizmus uralkodik, s a régi eszmények – a nacionalizmus kivételével – összeomlottak. A szabad versenynek pedig vesztesei is vannak: a nyugdíjasok, a nagy állami vállalatok elbocsátott alkalmazottai, a falvakból a városokba özönlõ munkanélküliek tízmilliói. Körükben kialakult egyfajta Mao-nosztalgia: õk szívesen gondolnak vissza arra a korra, amikor még minden egyértelmû volt, nem uralkodott el az élet minden szintjén a korrupció, amikor mindenki egyformán szegény volt, s amikor a „vas rizsestál” – a mindenkinek garantált állami alapellátás – még nem volt összetörve. A jelenlegi, magát Mao örökösének tartó rendszerrel elégedetlenek tehát szintén Mao felé fordulnak. Maónak egyfajta népi kultusza is kialakult: a sofõrök Mao-képet akasztanak 122

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

S

A L Á T

3:10 PM

G

E R G E L Y

Page 123

:

A

Z

I G A Z I

M

A O

a visszapillantó tükörre, nem politikai állásfoglalásként, hanem mert egy babona szerint megvéd a balesetektõl; egyes falvakban oltárokat állítanak fel Mao tiszteletére; a Nagy Kormányos szülõfalujában pedig – a tiltó feliratok ellenére – az ide zarándoklók füstölõt égetnek Mao nagyszüleinek sírjánál. Mindezen az Ismeretlen történet – még ha széles körben elterjed is Kínában – aligha fog változtatni. Mao kultusza, egymásnak ellentmondó okokból ugyan, de tovább él a kínaiak körében. Szó sincs azonban persze olyan jellegû istenítésrõl, amely az 1960–70-es éveket jellemezte. Valószínûleg a kínaiak többségére jelenleg inkább az 1990-es évek pekingi vicce igaz. Eszerint a kínaiak egyszerre két okból szokták felkeresni Mao mauzóleumát: egyrészt tiszteletüket akarják kifejezni a nagy vezetõ elõtt; másrészt pedig meg akarnak gyõzõdni róla, hogy Mao valóban halott. De hogy valóban halott-e, azt egyelõre nem tudhatjuk.

Szabó Imre esperes beiktatja Szabolcska Lászlót, a Budahegyvidéki Egyházközség elsõ lelkipásztorát (1935)

123

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:10 PM

K

Page 124

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Zágonyi Anna lelkész, Zsindelyné Tüdõs Klára, Pilder Mária teológus (1947)

Makkai Sándor elõadást tart a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság ülésén (1932)

124

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

K

3:10 PM

Page 125

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 2

Számunk szerzõi BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója, a Magyar Környezetgazdaságtani Központ kutatója BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE BTK doktorandusza BOTOS MÁTÉ (1968, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója HALM TAMÁS (1981, Budapest), közgazdász, az ELTE BTK hallgatója, a Matthias Corvinus Collegium alumnusa HATOS PÁL (1971, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója KEYSERLING, HERMANN alapítója

VON

(1880–1946) filozófus, író, a Schule der Weisheit

PAPP ISTVÁN (1979, Mezõtúr) történész, levéltáros, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa ROTT FERENC (1897–1950) mérnök SALÁT GERGELY (1975, Budapest) sinológus, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója SCRUTON, ROGER (1944) filozófus, a Salisbury Review alapító fõszerkesztõje SZATMÁRY ISTVÁN, DR. (1975, Miskolc) ügyvéd, Európa-jogi szakjogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Kereskedelmi Jogi Tanszékének megbízott oktatója VIZI BALÁZS (1974, Kaposvár) jogász, a Corvinus Egyetem oktatója

125

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:10 PM

Page 126

XVI. ÉVFOLYAM / 2007. 1. SZÁM SZERKESZTÕSÉGI KÖSZÖNTÕ BIBÓ-DÍJ Szabó Márton: Ellenfél és ellenség a politikában ÚJ PÁRTOK EURÓPÁBAN Kurtán Sándor: A Szabadság Párt (Ausztria) Szabó Tibor: A Forza Italia (Olaszország) Polgár Tamás: A Haladás Párt (Norvégia) ÖSSZEHASONLÍTÓ VÁLASZTÁSKUTATÁS Ilonszki Gabriella –Várnagy Réka: Vegyes választási rendszer és nõi képviselet VITA Thomas von Ahm: Demokrácia vagy utca? Schöpflin György: Demokrácia, populizmus és politikai válság Magyarországon A MAGYAR POLITIKATUDOMÁNY HAGYOMÁNYAI Prohászka Lajos: Postludium Európa vagy a megnemértés KÖNYVEKRÕL Hülvely István: Balogh István: Igazságosság és politika (L’Harmattan Kiadó, 2006) Szûcs Zoltán Gábor: A történetírás uralkodó eszméi (Gángó Gábor: Eötvös József Uralkodó eszméi: Kontextus és kritika. Budapest, Argumentum – Bibó István Szellemi Mûhely. 2006) KÖNYVFIGYELÕ ABSTRACTS CONTENTS

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:10 PM

Page 127

FIZESSEN ELÕ A MAGYAR IRODALOM EGYETLEN SZEMLÉZÕ FOLYÓIRATÁRA!

SZÉPIRODALMI FIGYELÕ Irodalmi, kritikai, szemlézõ folyóirat

Szemle rovat: válogatás az elmúlt két hónap teljes folyóirattermésének szépirodalmi anyagából Figyelõ rovat: ismertetõk széles érdeklõdésre számot tartó irodalmi, történelmi, társmûvészeti, társadalomtudományi könyvekrõl, kiállításokról, mûvészeti eseményekrõl Interjú: beszélgetések a kultúra aktuális eseményeirõl Íróportrék: kortárs magyar írók bemutatása Látószög: egy szépirodalmi mû több nézõpontból történõ elemzése Bibliográfia: az elmúlt két hónap folyóiratainak szépirodalmi kínálata

MEGJELENIK KÉTHAVONTA Éves elõfizetési díj: 3000 Ft Bõvebb információ: www.szepirodalmifigyelo.hu A megrendelést eljuttathatják: postán: 1462 Budapest, Pf.: 629 • faxon: (1) 321-4757 • e-mailben: [email protected]

A 2007/1. szám tartalmából:

• Íróportré Darvasi Lászlóról • Kritikák Deák László verseskötetérõl • Ismertetések Szécsi Noémi, Nagy Koppány Zsolt, Jenei László, Tóth Krisztina, Villányi László, Kemény István, Kondor Béla, Máthé Andrea, John Perkins, Bencze Géza, E. Csorba Csilla könyveirõl • Szépirodalmi bibliográfia 2006. november–december

kommentar_0702_belivkesz.qxd

4/20/07

3:10 PM

Page 128