kommentár közösség hagyomány szabadság kommentár közéleti és kulturális folyóirat NORMA ÉS POLITIKA A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN

közösség · hagyomány · szabadság

kommentár

kommentár

NORMA ÉS POLITIKA A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN MAGYAR FÁTUM A FELSŐOKTATÁSBAN

ISSN 1787-6974

közéleti és kulturális folyóirat

Bódy Zsombor

MEGFONTOLÁSOK ÜGYNÖKÜGYBEN

Ára: 500 Ft

Kiss Réka

2006|3

„ A NEMZET, MINT TISZTA IDEALITÁS” – JOÓ TIBORRÓL Filep Tamás Gusztáv

2006|3

közösség · hagyomány · szabadság

kommentár TARTALOM 2006|3

NORMA ÉS POLITIKA A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN a szerkesztésben közreműködött Romsics Gergely Elena Gnedina–Nicu Popescu: Mozgó célpont: Az Európai Unió külpolitikai identitása Rácz András: Az Európai Unió keleti perifériája: demokrácia és/vagy stabilitás? Huszka Beáta: Az EU költségvetése, a Nyugat-Balkán kettészakadásának veszélye és Magyarország Romsics Gergely: Etika és diplomácia – az államon innen és túl Strausz Erzsébet: Szemelvények a liberális retorika képzeletbeli kézikönyvéből: Irak-narrációk

3 15 28 36 55

MŰHELY Bódy Zsombor: Magyar fátum a felsőoktatásban

66

HONI FIGYELŐ Kiss Réka: Néhány megfontolás az egyházi közelmúlt vizsgálatának kérdéseihez

76

MESSZELÁTÓ Íjgyártó István: A földgáz geopolitikája és Európa energiabiztonsága

86

MAGYAR ALAKOK Filep Tamás Gusztáv: „A nemzet, mint tiszta idealitás” – Joó Tiborról 98

KOMMENTÁR NÉLKÜL A Sztrókay-ügy (közzéteszi: Papp István)

109

RE:CENSOR Mike Károly: Szex és New York (a City Journal)

114

SZEMLE ifj. Bertényi Iván: A nemzeti liberalizmus dualizmuskori prófétája (Müller Rolf Beksics-válogatásáról) 121 Kántor Zoltán: Konzervatív nemzeteszme nélkül (Roger Scruton könyvéről) 124 E számunk illusztrációi a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárából származnak. Köszönjük Jalsovszky Katalin segítségét.

kommentár • 2006|3

Az amerikai nagykövetség munkatársai szállítmányt vesznek át Ferihegyen 1956. október 22-én 2

kommentár • 2006|3 – Norma és politika a nemzetközi kapcsolatokban

Elena Gnedina – Nicu Popescu MOZGÓ CÉLPONT – AZ EURÓPAI UNIÓ KÜLPOLITIKAI IDENTITÁSA Bevezetés Az Európai Unió külpolitikai tehetetlenségét elemző írások tömege ellenére is kevesen tagadnák, hogy a kilencvenes évek óta az unió komoly haladást ért el az önálló és komolyan vehető külpolitika kialakításában. Ma már az EU tout azimut vesz részt a külpolitikában: védi külföldi érdekeit, nemzetközi fórumokon kommunikálja véleményét, aktívan részt vesz a demokratikus és emberi jogi normák terjesztésében, fejlesztési segélyeket nyújt, civil és katonai missziókkal képviselteti magát a válságövezetekben – mindezt az európai kontinens keleti felétől egészen a Közel-Keletig és Afrikáig. Az optimista olvasat szerint az EU saját egyedi jellegét sikerrel transzponálta a külpolitikába, innovatív és hatékony eszköztárat hozva létre a maga számára. A pesszimisták a közösségi külpolitikát gyengítő ellentmondásokat és a tisztázatlan kompetenciákat emelik ki, kudarcok hosszú listájával támogatva véleményüket. Azt azonban kevesen vitatják, hogy a tagállamok diplomáciájával való sokszoros összefonódásai ellenére az unió külpolitikája mára jól elkülöníthető és sajátos jelleggel bíró intézménnyé nőtt. Az Európai Unió külpolitikai identitását nem könnyű analitikusan vizsgálni. Először is, mivel egy kollektivitás külpolitikájáról van szó, ez utóbbi szintén különböző érdekek eredője – a tagállamok preferenciái külön kiemelendők ebből a szempontból. Az unió egyfelől bábu a globális sakktáblán, akár királynak, akár gyalognak véljük, melyet a tagállamok mozgatnak, másfelől azonban egyike a játékosoknak, amely saját döntéseket hoz. Ez a két szerep ráadásul összefonódik, keveredik, hol az egyik, hol a másik ír le jobban egy helyzetet. Másodszor, bárhogyan is vélekedjünk az uniós külpolitikáról, annyi biztos, hogy mozgó célpontra vadászunk: az EU belső és külső dimenziói egyaránt a folyamatos alakváltozás állapotában vannak, ráadásul a fejlődését legalább részben kondicionáló nemzetközi rendszer maga is egyre képlékenyebbé válik. Az elemzés nehézségét mutatja például, hogy amennyiben a közösségi katonai képességek fejlesztése nyugvópontra jut, át kell értékelnünk az egész szektorról alkotott képünket – az EU ezáltal ugyanis szintet fog lépni a külpolitika hagyományos, úgynevezett „kemény” szektorában. Végezetül meg kell említeni, hogy az unió diplomáciája rendkívül komplex módon viszonyul a nemzetközi kérdésekhez, szokatlan eszközök állnak a rendelkezésére, sajátosan a gazdasági és politi-

3


kai diplomácia határán pozicionálta magát, valamint a belpolitikákat sokkal inkább összekapcsolja a diplomáciai tevékenységgel.1 A befejezetlenség ellenére időszerű egy előzetes számadás elkészítése. Az Európai Unió súlya növekvőben van a nemzetközi arénában, és ha sikerül egységesen megszólalnia, hangja már meglehetősen erős. A boszniai, koszovói, ruandai és nepáli kudarcokból (és ez korántsem a teljes lista) számos tanulságot sikerült levonni, és ezek hatása lassanként érezhetővé válik a külpolitikai mechanizmusokban. Az ambiciózus tízes bővítés utáni telítettség, a további csatlakozni vágyóknak okozott csalódás szintén aktívabb szerepvállalásra sarkallja az EU-t, hogy legalább így kompenzálja partnereit. Mindezek következtében a közösségi külpolitika fejlődését várjuk, amelynek során intézményei láthatóbbá, hatékonyabbá és kezdeményezőbbé válnak majd.

Miért egyedi? Az Európai Unió sem nem állam, sem pedig nemzet-, vagyis kormányközi szervezet, és egyedi jellegének megfelelően külpolitikája is egyedi vonásokkal rendelkezik: az EU sajátos helyzetének és intézményes identitásának a terméke, egyben része, megjeleníti az unió önképét és a világról alkotott vízióját. Ez az identitás rendkívül komplex, hiszen rendkívül összetett helyzetből sarjad – a tagállamok érdekeinek hálójából, az ezek által aktívan konstruált közösségi gyakorlatból, valamint az unión kívüli világ várakozásaiból és projekcióiból. Ezzel a komplexitással messzemenően összefér ugyanakkor az uniós identitás mély beágyazottsága a nyugati liberalizmus norma- és értékrendszerébe, amelynek sarkalatos pontjai a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartása, a kisebbségek védelme és az erőszakmentesség, valamint néhány sajátos, a politikai kontextussal összefüggésbe hozható uniós érték. Az Európai Közösségek eredetileg nem rendelkeztek külpolitikai dimenzióval: mint ismert, az integráció a gazdasági együttműködés és a politikai együttélés projektjeként indult meg, leginkább francia–német kezdeményezésre. Csak az úgynevezett Európai Politikai Együttműködés 1970-es létrehozása után merült fel a valódi politikai közösség és egy ennek megfelelő, közös külpolitika létrehozása – egyelőre csak lehetőségként. Az 1973-as dokumentum az európai identitásról szögezte le: a „kilencek szándéka az aktív külpolitikai szerepvállalás”.2 Ennek megfelelően ekkor első ízben közös célokat is meg-

1 Brian WHITE: Foreign Policy Analysis and European Foreign Policy = Rethinking European Union Foreign Policy, szerk. Ben Tora – Thomas Christiansen, Manchester UP, Manchester – New-York, 2004. 2 European Political Cooperation: Document on the European Identity published by the Nine Foreign Ministers, Copenhagen, 14 December 1973, http://aei.pitt.edu/4545/01/epc_identity_doc.pdf.

4

gnedina–popescu: mozgó célpont

fogalmaztak, ám ezeket csak rendkívül elnagyoltan határozták meg. Az EPK tisztán kormányközi intézmény volt, delegált kompetenciák nélküli fórum, azonban így is hozzájárult a nemzeti diplomáciák közötti együttműködés élénkítéséhez, és a külpolitikai gyakorlatban is beindította az informális és lassú, de érzékelhető normálás folyamatát, melynek során egyes „játékszabályok” egyre inkább elfogadottá váltak. Ebből a szempontból az 1991-es Maastrichti Szerződés fontos lépcsőfoknak, vagyis inkább lépcsőfordulónak számít, hiszen ebben jelent meg formalizáltan a tulajdonképpeni közösségi külpolitika. A szerződés leszögezte, hogy az EU számára szükségessé vált saját identitásának megjelenítése a nemzetközi rendszerben.3 Az Európai Közösség, azaz első pillér ügyeiben illetékes bizottság a szerződésben a külkapcsolatok, a fejlesztési segélyek és kölcsönök, valamint a bővítés kérdésében nyert kompetenciákat. Ezek képezik a külpolitika szupranacionális szegmensét, amelynek jelentős részét minősített többségi szavazással szabályozzák, tehát egyes tagállamok érdekei figyelmen kívül is hagyhatók. A második pillért a közös kül- és biztonságpolitika alkotja, amely az EPK helyére került. A harmadik pillérhez (Igazság- és Belügyi Együttműködés) kötötték a nemzetközi bűnözéssel és a bevándorlással kapcsolatos ügyeket. Az utóbbi két pillér struktúráiban az Európa Tanács kezében összpontosulnak a kompetenciák, azaz ezek kormányközi jelleggel működnek, és egyhangú szavazással hoznak döntéseket. A bizottság és a parlament különböző procedurális és költségvetési kompetenciái révén ugyanakkor legalábbis hatást képes gyakorolni ezekre a pillérekre is. A közösségi külpolitika formális létrehozását a nemzetközi kontextus és a belső fejlődés egyaránt elősegítette. A tagállamok saját nemzetközi súlyuk növekedésére törekedtek. Az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és egyre inkább Kínával szemben egyetlen tagállam sem lehetett egyenrangú partner – így helyeződtek a remények a közös külpolitika „kumulatív”, hangosbeszélő jellegébe. Emellett Jugoszlávia ekkor zajló szétesése is fájdalmas tanulsággal szolgált: bebizonyította, hogy a tagállamok sem az unió révén, sem önerőből nem képesek hatékonyan fellépni saját szomszédságukban, még a legsúlyosabb válság idején sem. Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a közösségi intézmények az egyes tagállamok számára kiváló legitimációs eljárásnak látszottak, amelynek révén saját preferenciáikat nagyobb normatív erővel, ugyanakkor a háttérben maradva képviselhetik, orvosolva a gazdasági erejük és külpolitikai érdekérvényesítő képességük között tátongó szakadékot. Ezzel együtt helyesen állapította meg a KKBP főképviselője, Javier Solana, hogy a közös külpolitika „a tagállamok szuverenitását a lehető legérzékenyebb ponton érinti”.4 3 Treaty on the European Union, http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/12002M/htm/C_2002325EN.000501. html#anArt11. 4 Javier SOLANA: The Development of a Common European Security and Defence Policy – The Integration Project of the Next Decade, 17 December 1999, www.consilium.europa.eu/cms3_applications/applications/solana/details. asp?cmsid=422&BID= 107&DocID=59899&insite=1.

5


Emiatt az intézmények létrejötte óta máig aktuális a kérdés, hogy milyen módon lehetne tartós egyensúlyt kialakítani a közös eljárások és a tagok szuverenitásigénye között. Az utóbbiak 1991-ben késznek nyilvánították magukat arra, hogy szuverén jogaik egy részét delegálják, míg az Európai Közösség, amely ezeket a jogokat megszerezte, profiljában másra specializálódott szupranacionális intézmény volt. Ám mindkét oldalnak érdekében állt az együttműködés, és ezzel kezdetét vett a külpolitika kitalálásának máig tartó folyamata. A végeredmény egy természetében és tartalmában egyaránt „komplex” külpolitika lett. A tagállamok és a szupranacionális szereplők párbeszédének, és az alkalmanként fájdalmas kölcsönös alkalmazkodásának folyamatában jött létre, és elfogadása, amely csak nem kevésbé összetett döntéshozó mechanizmusok révén volt lehetséges, további innovatív megoldásokat tett szükségessé. Ez az utóbbi tényező semmiképpen sem alábecsülendő hatást gyakorolt a formálódó struktúrákra. Egyfelől komoly veszélyt jelentett, hogy könynyen politikai patthelyzet alakulhat ki, amely kis hatásfokú működéshez és elnagyoltabb célkitűzéshez vezetett volna. A tapasztalat is azt mutatja, hogy különösen nehéznek bizonyulnak azok a külpolitikai kérdések, amelyekben egy tagállam politikailag vagy gazdaságilag érintett. Egyes tagállamok saját agendájuk megvalósításába fogtak, mások továbbra is igyekeztek megőrizni függetlenségüket, mivel a közösségi eljárást eleve túlságosan időigényesnek és bizonytalannak találták. Éppen ezért komoly eredmény, hogy a tapasztalatokat leszűrve, a külpolitikával kapcsolatos eljárásokat azóta jelentősen egyszerűsítették – gyakran informális módon csupán, amit a közös gondolkodás szocializációs, egymáshoz nevelő hatása tett lehetővé. Általában igaznak bizonyult, hogy ha egy adott kérdésben sikerült egyhangú döntést hozni, ez utóbb kamatoztatható volt más kérdések vitájának dinamizálásában is, elősegítve újabb konszenzusok kialakítását. Mindez együttesen azt jelentette, hogy az Európai Unió külpolitikája jellegében kormányközi maradt, ám a szocializáció a szereplőket a közös testületek révén összekötő, bürokratikus kapcsolatokat létrehozó jellege miatt egy új, transzgovernmentális dimenzióra is szert tett. Más esetben a többszörös intézményi lefedettség a közösségen belül nézeteltérésekhez is vezethetett. Az Európai Parlament különösen erős saját külpolitikai identitást alakított ki magának. Bár a KKBP-ba kevés beleszólással rendelkezik, több esetben állást foglalt – a tanács véleményével szemben – a demokratikus és emberi jogi normák érvényesítésével kapcsolatban, és számos kérdésben sarkalatos elvi véleményt fogalmazott meg, amint ezt mindenekelőtt Törökország és Tajvan esete mutatja.5 Az EP és az EB részvétele a külpolitikai folyamatokban ezek kommunitarizációját eredményezte – egyszerűbb szavakkal: a kö-

5

Vö. Flavia ZANON: The European Parliament. An Autonomous Foreign Policy Identity? = The Role of Parliaments in the European Foreign Policy, szerk. Esther Barbe – Anna Herranz, Office of the European Parliament, Barcelona, 2005 (http://selene.uab.es/ _cs_iuee/catala/obs/working_ocasionals_archivos/Parlament/ParlPortada.htm).

6


zösség szerepe a külpolitikában lassan megnövekedett, a tagállamok szuverenitásának részben kárára. A gyakorlatban ez az összetett döntéshozatali folyamat a politikai környezet iránti felfokozott érzékenységben, a külpolitika nem-konfliktuális módszerei és menedzselése iránti preferenciákban mutatkozik meg. Az ötévtizedes „béke és együttműködés” a közösségi kereteken belül egyébként is sokban „érzékeny” hatalommá alakította az Európai Uniót, amely „civil”, békés eszközökkel képviseli érdekeit – amint ez a hagyományos hatalmakkal, a harcias Egyesült Államokkal és az agresszív Orosz Föderációval összevetve az első pillantásra nyilvánvalóvá válik. Természetesen az unió is minden esetben igyekszik megvédelmezni közvetlen és nyilvánvaló érdekeit, ám ezzel egyidőben a liberális értékrend elszánt képviselője olyan államokkal szemben, ahol a demokratikus és emberi jogi normák sérülnek. Ezt kiegészíti és erősíti „misszionárius identitása”, amely a szomszédos szuperrégiókban kifejtett erkölcsi és gazdasági szerepvállalásban jut kifejezésre, illetve általában a szegénység, éhínség és a HIV vírus elleni globális küzdelemben. Ezekben a kérdésekben az EU komoly eredményeket ért el. A legnagyobb teljesítmény kétségkívül a közép- és kelet-európai demokratikus fejlődés útjának egyengetése, de az is említést érdemel, hogy az uniótól érkezik a szegény országokba a legtöbb humanitárius segély és fejlesztési támogatás. Mivel az európai külpolitika, ha sikerül állást foglalnia, huszonöt államot képvisel, az EU különleges presztízzsel bír az államok és más külpolitikai szereplők vitáiban, amelyek gyakran elfogadják (más államokhoz képest még leginkább) pártatlannak tartott közvetítését. Az unió sokáig nem volt képes valóban aktív félként megjelenni a határain és szomszédságában folyó konfliktusokban (így Boszniában, Koszovóban, Moldáviában vagy Grúziában), ám a résztvevő felek így is gyakran kérték megfigyelő vagy közvetítő missziók kiküldését. Az állítólagos orosz „békefenntartókkal” ellenőrzött konfliktusokban az EU az egyetlen szereplő, amelyet a felek az Orosz Föderációval és az Egyesült Államokkal szemben elfogulatlannak vagy kevésbé elfogultnak tartanak. Ezzel magyarázható az Európai Unió megjelenése olyan közvetítési folyamatokban, mint a Transznyisztria (Moldávia) sorsáról folytatott tárgyalások, valamint uniós különleges képviselők (EUSR) delegálása Moldáviába és a Dél-Kaukázusba, amelyek természetesen az unió konfliktuskezelő profilját is erősítik az érintett régiókban. A fenti példák is jelzik, hogy az Európai Unió érdeklődésének homlokterében az európai szomszédságok állnak, amelyekkel gazdag közös múltra és részben közös hidegháborús tapasztalatra tekint vissza. Az Európán és szomszédságán kívül az EU elsősorban Afrikában aktív, amely a humanitárius és fejlesztési segélyek legfőbb célpontja. A közösségi külpolitika afrikai dimenzióját közvetlen humanitárius szükséghelyzetek és a koloniális örökség éltetik (mindenekelőtt Nagy-Britannia, Franciaország és Portugália, valamint Belgium esetében). A nemzetközi terrorizmus fenyegetése is közrejátszott abban,

7


hogy az unió komolyabban kezdett foglalkozni a közel- és közép-keleti helyzettel, és világosabban artikulálta álláspontját e régiók államaival kapcsolatban. Ennek során jól tetten érhető volt a kölcsönös függőség, az interdependencia hangsúlyozása, amely az EU számára saját mentális politikai földrajzában a dinamikus kompetencia- és érdekbővítés diszkurzív legitimációját nyújtja. Ennek a látásmódnak további következménye, hogy az unió a regionális megközelítést preferálja, szemben minden állam külön-külön történő kezelésével. Ez a konfliktuskezelés szempontjából hasznos, talán szükséges is, ám kontraproduktívvá is válhat, ha egy-egy kevésbé kooperatív állam a többivel folytatott együttműködésének bővülését is megakasztja. Ez történt például az európai szomszédságpolitika akcióterveivel a Grúziával és Örményországgal folytatott tárgyalások során, amikor egy tagállam (Ciprus) és Azerbajdzsán bilaterális vitája (az Észak-Ciprusi Török Köztársaság elismeréséről) 2005-ben hónapokon át késleltette a folyamatok lezárását – ezt pedig az egész Dél-Kaukázus megérezte. Az unió fontos prioritása a regionális együttműködések ösztönzése, mint ez a regionális jellegű megállapodások preferálásában is kifejezésre jut. Ezért kapcsolatot tart fenn az Afrikai Unióval, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségével (ASEAN), a dél-amerikai Mercosurral, részt vesz az Ázsia–Európa Találkozókon (ASEM), valamint prioritásként kezeli az Euro-Mediterrán Partnerséget (EUROMED). A regionális közelítés ezek révén mára egyértelműen a közösségi külpolitikai identitás stabil elemévé vált. Ennek keretein belül az EU saját tapasztalatait hatékonyan tudja kamatoztatni és közvetíteni, valamint tudatosan törekedhet az együttműködést generáló interdependenciák kialakulására megosztott régiókban. Az elmúlt években a szomszédságpolitikában érintett régiók biztonsági kockázatai, a terrorizmus terjedése, valamint a tömegpusztító fegyverek proliferációjával kapcsolatos félelmek az Európai Uniót újabb diplomáciai eljárásmódok és stratégiai eszközök kialakítására ösztönözték. A cél változatlan maradt: a „nemzetközi rendszerben kialakított profil minél markánsabb” képviselete.6 Ennek útja a fragmentált külpolitikai intézményrendszer konszolidálása, valamint új biztonságpolitikai intézmények és kompetenciák megalkotása lehet.

Az unió külpolitikai eszközrendszere Az EU „szerszámosládája” különlegesen nagy és változatos – akárcsak külpolitikai céljai. Javier Solana ebből a perspektívából úgy határozta meg az uniót, mint „az egyetlen regi6

Javier SOLANA: Reflections on a Year in Office, 27 October 2000, www.consilium.europa.eu/cms3_applications/ applications/solana/details.asp?cmsid=422&BID=107&DocID=63735&insite=1.

8


onális szervezet, amely kiterjedt politikai, diplomáciai, humanitárius, gazdasági és pénzügyi, katonai, valamint igazságügyi és rendőri eszköztárral rendelkezik, melyeket felhasználhat az uniós periféria stabilizálása során”.7 Az Európai Unió valóban számos különböző módon lép fel, részt vesz békefenntartó és államépítő missziókban, a klasszikus diplomáciában, a segélyezésben, de a bátorítás, a pozitív ösztönzők mellett szankciókat is alkalmaz. Ugyanakkor minél „keményebb” egy politikai javaslat, annál valószínűtlenebb, hogy sikerülhet az unión belül konszenzust kialakítani. Ezért a közösségi külpolitika preferálja a „puha”, konszenzuskereső és közvetítő, vagy éppen nem tisztán „politikai”, inkább fejlesztő-támogató jellegű megoldásokat. Ez a célokat nem befolyásolja, ám a működésnek sajátos „puha” karaktert kölcsönöz.

Bővítés és szomszédság Az Európai Unió rendelkezésére álló leghatalmasabb külpolitikai eszköz nem más, mint saját bővítési politikája. Azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a béke, a stabilitás és a biztonság előmozdításának legjobb módja a közép- és kelet-európai államoknak az unióhoz minél hasonlóbbá való alakítása, európaizálása. Ennek érdekében az EU-nak exportálnia kellett magát. A térség demokráciáinak megszilárdítása és fejlődése ennek az exportnak a révén történhetett meg, döntő szerepet játszva a poszt-szocialista átmenet kihívásainak sikeres kezelésében. Ez a szó hagyományos értelmében nem nevezhető külpolitikának, sokkal inkább volt kormányzati export és expanzió, ez a folyamat mégis nagyban befolyásolta – mintegy gyakorlóterepként – a külpolitikai működés gyakorlatát. A bővítés sok szempontból inspirálta és meghatározta az európai szomszédságpolitika formáját. Ennek politikai célja nem a bővítés, ám elvi céljai azonosak: a demokratikus és békés normák, valamint az uniós kormányzati-politikai rendszer (úgy gyakorlat, mint normák, standardok és értékek) minél nagyobb arányú meghonosítása a politikai határokon túl. Ennek útja a demokrácia és az emberi jogok a gazdasági növekedéssel való öszszekapcsolása, valamint a várhatóan hatékony kormányzati formák sikerének elősegítése többféle támogatás révén a szomszédos térségekben. A szomszédságpolitika azért kiváló példa az uniós külpolitikai identitás hatására, mert jól láthatóvá teszi, hogyan keveredik benne a hagyományos diplomácia a saját modell exportálásával. Az egészségügyi standardoktól az emberi jogokig terjedő normakincs népszerűsítése és terjesztése az EU egyik fő aktivitásává vált. A módszer legalábbis sajátosra sikeredett…

7

Javier SOLANA: Europe must assume its responsibility for security, The Irish Times 2003. szeptember 23.

9


Kondicionalitás és szocializáció Úgy a bővítési, mint a szomszédságpolitikában az EU két politikai mechanizmust preferál a kívánt változások előmozdítására: a kondicionalitást és a szocializációt. A kondicionalitás a szereplők viselkedését az együttműködés révén elérhető kifizetések (ösztönzők) révén igyekszik befolyásolni, míg ennek hiánya a kifizetésektől való elesést, sőt akár szankciókat vonhat maga után. A partnernek feltételeket kell teljesítenie, hogy az általa kívánt előnyöket megszerezze, és/vagy ne hozza magát kedvezőtlen helyzetbe.8 A bővítési és a szomszédságpolitika egyaránt az első típust, azaz pozitív ösztönzőket alkalmaz: az együttműködés elmaradása, a kívánt változások elsikkasztása a jutalmak felfüggesztését eredményezheti. Románia és Bulgária csatlakozása például könnyen késhet, amennyiben ezek az államok nem mutatkoznak elég elszántnak a korrupció és a szervezett bűnözés visszaszorítását célzó kormányzati és igazságügyi reformok kérdésében. Szankciókról szó sem esik, a büntetés a jutalomról, a csatlakozásról való lemaradás. A kondicionalitás a nemzetközi szervezetek eszköztárához tartozik, ám egyetlen szervezet sem alakított ki az európaihoz hasonló átfogó megközelítést. A Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap rutinszerűen alkalmazza a kondicionalitást hitelek megajánlásakor, ám feltételrendszerük meg sem közelíti az uniós elvárások összetettségét és mélységét. Ezek a szervezetek politikákat (policy) kívánnak megváltoztatni, míg az EU célja a politikai struktúrák (polity) visszafordíthatatlan megváltoztatása. Más területeken az unió ugyanakkor használ negatív ösztönzőket is. Ezek elsősorban szankciókat jelentenek, így például politikai és kereskedelmi egyezmények felfüggesztését, beutazási korlátozásokat, bankszámlák befagyasztását stb. Ilyen szankciókkal találta magát szembe például Belorusszia, Zimbabwe, Mianmar, Üzbegisztán és Moldáviából kivált de facto állam, Transznyisztria. Líbiával szemben néhány éve törölték el a szankciókat, és a milosevicsi Kis-Jugoszlávia is a vezető bukása után normalizálhatta csak a kapcsolatokat. Az Európai Unió minden esetben nemzetközi emberi jogi normák és demokratikus elvek (mindenekelőtt a szabad választások elvének) megsértése miatt folyamodott szankciókhoz. Ezek bevezetésére mindig azután került sor, hogy az EU panasza az érintett államokkal szemben nem vezetett a helyzet javulásához. Érdekes jelenség, hogy az Európai Unió jogszabályi keretek kialakítására törekszik, hogy szankciós politikáját szabályozza. A jog- és normavezérelt nemzetközi kapcsolatok érdekében történnek ezek a kiszámíthatóságot és elfogulatlanságot fokozni igyekvő kísér-

8 Ezekhez a típusokhoz lásd Frank SCHIMMELFENNIG – Stefan ENGERT – Heiko KNOBEL: The Conditions of Conditionality. The Impact of the EU on Democracy and Human Rights in European Non-Member States, Paper prepared for Workshop 4., Enlargement and European Governance, ECPR Joint Session of Workshops, Torino, 2002.

10


letek, amelyek meghatároznák, hogy milyen esetben milyen szankciók alkalmazhatók, mennyi időre, illetve milyen kivételek tehetők a szankciós rezsimen belül. Ez egyben az úgynevezett célzott vagy intelligens szankciók preferálását is tükrözi, amelyek vétkekben implikálódott egyéneket céloznának meg államok, különösen pedig társadalmak helyett. A külpolitikai változások nem kényszer útján történő elősegítésének eszköze a szocializáció, pontosabban a szociális tanulás folyamata. Az ösztönzőkkel operáló kondicionalitással ellentétben a szocializáció az uniós normákkal való értékvezérelt azonosulást kívánja előmozdítani, meggyőzés és dialógus révén.9 Ez az elképzelés a közösségi külpolitikai identitás legalapvetőbb értékeiből is levezethető, amelyek alapján az EU „civil” vagy „puha” nagyhatalomként definiálja magát. Joseph Nye híres definíciója szerint a puha hatalom „annak a képessége, hogy mások magukévá tegyék az általunk kívánt célokat”. Ennek útja az értékekkel való azonosulás, amely a szocializáció folyamatában megy végbe. Ennek jegyében a szociális tanulás mint a külpolitika eszköze úgy kíván közös nézőpontot találni, és érdekközösséget teremteni az EU és partnerei között, hogy nem kínál hagyományos ösztönzőket. Ennek módszerei közé tartoznak a diákcsere- és konferenciaprogramok, ahogy az ikresítés (twinning) is, melynek során tartósan delegált uniós szakértők (egykori tagállami közhivatalnokok) segítik tapasztalataikkal a partnerállam egy-egy hivatalának munkáját.

Az Európai Biztonság- és Védelmi Politika Az uniós külpolitikai eszközök könnyen azt a benyomást kelthetik, hogy az EU-diplomata egy idegen bolygóról érkezett, csetlő-botló aktor. Kétségtelen, hogy évtizedeken át az unió működési elve a nemzetközi térben a bővítés–szomszédság, kondicionalitás–szocializálás párjain, valamint a sárgarépa és bot eszközein alapult. Ez azzal is összefüggött, hogy története során az Európai Unió sohasem rendelkezett biztonságpolitikai és katonai kapacitással. Emiatt működése egészen aránytalanul a puha külpolitika arénáiban bontakozott ki, és a gazdasági, valamint humanitárius célok kerültek előtérbe. Ez az egyoldalúság ma már lassan csökkenőben van, az Európai Biztonság- és Védelmi Politikának (Europan Security and Defence Policy – ESDP) köszönhetően. Az ESDP révén az EU egyre inkább a hagyományos fogalmak alapján is számításba veendő nemzetközi szereplővé válik, amelynek profilja immár kiterjedhet a békebiztosító küldetésekre és az államépítés-jellegű vállalkozásokra is. Az ESDP gyökerei a kilencvenes évek végéig nyúlnak vissza. Eredeti célja a külpolitikai hang mellé a biztonságpolitikai izmok kialakítása volt, amelyet az egykori Jugoszlávia 9

Lásd Introduction = The Europeanization of Central and Eastern Europe, szerk. Frank Schimmelfennig – Ulrich Sedelmeier, Cornell UP, Ithaca, 2005.

11


területén zajló elhúzódó válságok és a vérontás megakadályozására tett sikertelen kísérletek tettek megkerülhetetlenné. Ezek a tapasztalatok valóban a reform mozgatórugóivá váltak, és a kilencvenes évek végétől kezdve egyre inkább megfigyelhető az uniós béketámogató kapacitás bővülése. Az ESDP lényegét kettős stratégiája adja, amely a katonai és polgári válságkezelési eljárásokat párosítja egymással. Előbbiek révén az EU képes volt önálló szereplőként megjelenni a Macedóniában, Bosznia-Hercegovinában, a Palesztin Hatóság területein és a Kongói Demokratikus Köztársaságban folyó nemzetközi béketámogató missziókban, a törvényes rend működését biztosító missziókban Irakban és Grúziában, valamint a fegyveres erők reformját is felügyelte a KDK-ban. Határfigyelő misszió működik a moldáv–ukrán határon és Palesztinában, valamint békemegállapodás végrehajtását felügyelik EU-csapatok Indonéziában. A uniós műveletek puszta felsorolása a külpolitikai identitás sajátos jegyeiről árulkodik. Látható, hogy komoly szerep jut a civil válságkezelő misszióknak, különösen összevetve a tisztán katonai aspektusokkal. Ennek oka, hogy a civil missziók általában kevésbé vitatottak, kevésbé veszélyesek, és forrásigényük is kisebb. A Bosznia-Hercegovinában állomásozó békefenntartó kontingens 6000 katonából áll, míg a két határellenőrző miszszióban a moldáviai–ukrán határon és Palesztinában egyenként 70 fő szolgált. A grúziai rule of law-küldetés létszáma mindössze 12 fő. Ez azonban nem jelenti, hogy a civil missziók eleve kevésbé lennének fontosabbak. A fegyveres erők általában véve nem képesek stabil békét létrehozni a háború által szétszakított régiókban. A konfliktusok erő útján történő megoldása helyett az EU az állami szereplők és a társadalmi-politikai környezet átalakítására törekszik, amelyekben a konfliktusok egyébként is gyökereznek. Ez a súlypont, a transzformatív hatás keresése elsődleges prioritás az unió számára. Ennek következménye az intézmény- és a demokráciaépítésre fordított figyelem. A hatósági szerveket támogató missziók, a biztonsági szektor reformjához nyújtott segítség, valamint a határvédelemmel kapcsolatos tanácsadás elsősorban korszerű és demokratikus intézmények megszületését hivatott elősegíteni, és a konfliktusokkal látszólag nem is foglalkozik közvetlen módon. A feleket így nem kényszerítik békére, inkább olyan feltételeket igyekeznek teremteni, amelyek között a béke létrejöhet és tartósnak bizonyulhat. Természetesen ennek a megközelítésnek is megvannak a problémái. Az EU-műveletek, különösen ha a Balkánon túlra tekintünk, ritkán egy valóban holisztikus átalakító kísérlet részei. Gyakran egész egyszerűen kísérletek, hogy „legalább valami történjen”, és nem fedezhető fel mögöttük kiérlelt stratégia. Ez is magyarázza elsősorban reaktív jellegüket, és hogy többnyire miért csak a nagy események margóján találkozunk velük. A megcélzott térségekben zajló vagy váratlanul kibontakozó folyamatok könnyedén megsemmisíthetik a missziók által elért eredményeket. Mindeddig ennek ellenére az EU igyekezett a hagyományos nagypolitikán kívül maradni, leszámítva a közvetlen

12


szomszédságnak tartott Balkánt, a Közel-Keletet, valamint egyre több jel szerint Moldáviát. További gyengeség, hogy az uniós műveletek rendkívüli módon rá vannak utalva a felmutatható sikerekre, és különös óvatossággal kerülnek kivitelezésre. Emiatt az EU eleve kimarad azokból a regionális konfliktusokból, ahol kevés az esély a sikerre. Ez persze racionális magatartás, hiszen miért használná az Európai Uunió amúgy is nagyon korlátozott forrásait olyan célok elérésére, amelyek a távolba vesznek. A másik ok az, hogy a közösségi külpolitika kialakulásának ebben a fázisában még nem engedhet meg magának kudarcokat, nehogy a megbízók, a tagállamok eltántorodjanak a kezdeményezéstől. Ezeknek a következménye az a sajátos szelekciós stratégia, amellyel az EU megválasztja magának az intervenciós terepeket. Ezzel is magyarázható, hogy a kevesebb nagypolitikai aggályt felvető kongói és indonéziai hadműveletek lényegesen nagyobb ráfordításokkal indulhattak meg, és sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a szomszédságpolitika célországai közé sorolt Grúziába delegált misszió.

Konklúziók Az európai külpolitikai identitás kérdéséről nehéz írni, hiszen konszolidált európai identitás sem alakult még ki. Ez azonban nem teszi a feladatot lehetetlenné. Az EU külföldi szerepvállalásai egyértelműen felvonultatnak egy sor olyan jellemzőt, amelyek jól tükrözik, hogy milyen elvek és milyen modus operandi alapján kerül sor egy-egy fellépésre. A közös nevező ebben a liberális normákhoz és értékrendhez való ragaszkodás. Ezek mély és figyelemreméltó hatást gyakoroltak a külpolitikai cselekvésre, még akkor is, ha néhány esetben az uniós vagy tagállami érdekekkel éppen ütköztek is. Az EU külpolitikai identitása ugyanakkor – az elvi állandóságok ellenére is – mozgó célpont. Állandó, az intézményes erőviszonyok és érdekek által előidézett mozgásban van. Az unió külpolitikai identitására ugyanis az elveknél nem kisebb hatás gyakorol intézményes összetettsége. Kollektív és többszintű szereplő, amelynek belső – és ebből következően külső – eljárási normái is rendkívül komplexek. Egyaránt ezzel magyarázható a konszenzuskeresés kivételes mértékben kifejlett képessége és a néha megmutatkozó döntésképtelenség. Az integráció intézménytörténete a külpolitikai eszközökből is kiolvasható. Egyfelől az EU meg van győződve arról, hogy saját modelljei jelentik a béke legjobb garanciáit, és így ezek exportjára törekszik. Ez magyarázza a bővítéseket, a szomszédságpolitika jellegét és a globálisan is megmutatkozó regionalizmusát. Másfelől kiütközik, hogy a közösség elsősorban és leghosszabb ideig gazdasági társulás volt, és eszközei között is kitüntetett helyen szerepelnek a gazdasági instrumentumok. Ezek közé tartoznak a fejlesztési támogatások

13


és kereskedelmi egyezmények, általában véve a gazdasági ösztönzők és szankciók, a kondicionalitás elve és a szocializáció módszere. Ezek önmagukban innovatív és hasznos megoldásokat tesznek lehetővé. Problémát inkább az eszköztár egyoldalúsága okoz, ami miatt egy valóban hatásos és meggyőző külpolitika csak nehezen alakulhat ki. Ezen a téren az Európai Biztonság- és Védelmi Politika hoz lassanként változást. Bár így lassan bővül az eszköztár és az aktív szerepvállalás lehetősége, az ESDP alkalmazásait mindmáig egy létrejöttét megelőző időszakban kialakult külpolitikai filozófia és forráskeret határozza meg, ami megmagyarázza a civil jellegű intézmény- és demokráciaépítés túlsúlyát. Mindmáig – a Balkán kivételével – az Európai Unió kezdeményezései csak kivételes esetben illeszkedtek egy megoldási, válságkezelési stratégia keretei közé – leggyakrabban reakcióként születtek egy-egy a helyszínekről érkező kérés, megkeresés nyomán.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angolszász tagjai a Magyar Szabadság Érdemrend átadásán, 1946 szeptemberében 14


Rácz András AZ EURÓPAI UNIÓ KELETI PERIFÉRIÁJA: DEMOKRÁCIA ÉS/VAGY STABILITÁS? „A nép? A nép elnökké fog választani. Mi mást tehetnének?” Ezek a mondatok Aljakszandr1 Lukasenko fehérorosz elnök szájából hangzottak el 2005 novemberében, öt hónappal a 2006 márciusában megrendezett elnökválasztás előtt. A jóslat valóra vált – az Európai Unió pedig jobbára tétlenül nézte, amint közvetlen szomszédságában „Európa utolsó diktátora” (copyright Condoleezza Rice) újra megerősíti a hatalmát. Annak megértéséhez, hogy az EU miért nem képes a gazdasági erejéhez hasonló hatékonysággal fellépni külpolitikai kérdésekben is, először meg kell vizsgálni az uniós külpolitika szerkezetét és ebből fakadó gyengeségeit. Ezt követően kerül sor az unió keleteurópai szerepvállalásának tanulmányozására, különválasztva a kilencvenes éveket a 2004-es bővítés kontextusában zajlott eseményektől.

Bevezetés Az európai integrációt a kezdetektől fogva az jellemzi, hogy míg gazdasági téren az egységesülés igen komoly szintet ért el, addig egységes külpolitika kialakításában egészen a kilencvenes évek elejéig szinte semmiféle eredmény nem született. Ez két fő okra vezethető vissza. Egyrészt a hidegháborús viszonyok között, a szovjet fenyegetés árnyékában élő Nyugat-Európában a NATO adta azt a keretet, amely bizonyos mértékig összehangolta az Európai Gazdasági Közösséget alkotó államok kül- és biztonságpolitikáját – noha mindenki számára egyértelmű volt, hogy egy esetleges fegyveres konfliktus esetén a katonailag erőtlen Nyugat csak az Egyesült Államok segítségére támaszkodhat.2 A hidegháború alatt tehát nem volt igazi kényszerítő körülmény, amely a nyugat-európai államokat hatékony és a NATO-tól független egységes kül- és biztonságpolitika kialakítására ösztönözte volna. A másik ok a külpolitika alaptermészetében keresendő. Az önálló kül- és biztonságpolitika – nem is szólva az utóbbi katonai dimenzióját jelentő védelem-

1

A belarusz vezető nevét oroszul is „ja”-val írják a magyarra hagyományosan Alekszandrnak átírt névalak „je” betűje helyett. Az önálló nyugat-európai védelmi kezdeményezés, a Nyugat-európai Unió (WEU) a hidegháború idején semmiféle jelentős szerephez nem jutott a NATO mellett. 2

15


politikáról – a nemzetállami szuverenitás talán legfontosabb eleme, amelyről az államok csak a legvégső esetben hajlandóak lemondani. Ilyen kényszer pedig, mint az előzőekben láthattuk, nem állt fenn. Rendkívül erősek voltak viszont az EGK-n belül a tagállami külpolitikai orientációk különbségei, gondolhatunk itt a megosztott Németország sajátos helyzetére, a briteket az Egyesült Államokhoz fűző „különleges kapcsolatra”, Franciaország tradicionális nagyhatalmi célkitűzéseire, az egykori gyarmattartókat a hatvanas években függetlenedő gyarmatokhoz fűző gazdasági és politikai kötelékekre stb. Mindezekből adódóan a nyugat-európai integráció a hidegháború alatt kizárólag a gazdasági kérdésekre fókuszált. Természetesen az EGK-nak volt külpolitikája, ez azonban nem szerződéses keretek között fogalmazódott meg, hanem részben informális egyeztetések során, részben pedig a külkereskedelem-politikába ágyazva. A biztonságpolitikai kérdések teljes egészében kimaradtak a Római Szerződésből, de még az 1986-os Európai Egységes Okmányban is csak a tagállami külpolitikák koordinálásának lehetősége fogalmazódott meg. A helyzet a hidegháború után sok tekintetben megváltozott. Megszűnt a Nyugat-Európát az Egyesült Államokkal egy táborba kényszerítő szovjet fenyegetés, a NATO szerepe pedig radikálisan átértékelődött. Az EGK számára a változások egyszerre jelentettek lehetőséget és kényszert, hiszen az új világpolitikai helyzet kihívásaira az eddig csak gazdasági vonatkozású európai integrációnak külpolitikai választ is kellett adnia.

Külpolitika pilléres szerkezetben – strukturális gyengeségek Az Európai Uniót létrehozó 1992-es Maastrichti Szerződés három pillérre alapozta az integrációt. Az első pillér továbbra is a gazdasági integráció volt, másodikként megjelent a közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy, CFSP), a harmadik pillért pedig a tagállamok közötti bel- és igazságügyi együttműködés alkotta. Ez a struktúra azonban a kül- és biztonságpolitika terén alapvető gyengeségeket hordozott (és hordoz ma is) magában. Egyrészt a második pillér – a külpolitikának a nemzeti szuverenitásban betöltött kulcsfontosságú szerepéből adódóan – döntéshozatala továbbra is megmaradt kormányközi szinten. Másrészt ez is csak a tagállami külpolitikák koordinációját írta elő, ráadásul hosszú ideig igen nehézkes döntéshozatali eljárásokkal. Ebből adódóan az EU-nak a mai napig nincs saját egységes külpolitikája, az unió mint egész ugyanis csak a különálló tagállami külpolitikák legnagyobb közös osztóját képes képviselni. Nem tisztázottak a hatáskörök sem. A kül- és biztonságpolitikai kérdések elvileg a kormányközi alapon működő, az Európai Tanács által irányított második pillérbe vannak sorolva. Azonban a külpolitika összes gazdasági eszköze (külkereskedelmi szabályok, vámpolitika, segélyek stb.) a gazdasági integrációhoz, tehát az első pillérhez tartoznak, amely

16

rácz andrás: Az Európai Unió keleti perifériája

viszont nemzetekfölötti, integrált szinten működik, vezetését pedig az Európai Bizottság látja el. A szerkezet tehát magában hordozza a hagyományos értelemben vett külpolitika mesterséges szétdarabolását külgazdaság-politikára, amely az első pillérhez tartozik, és biztonságpolitikára, amely viszont a második pillért alkotja. Ez a kettősség az EU egész külpolitikájára rányomja a bélyegét, érinti tehát a kelet-európai térséget is.

Közép- és Kelet-Európa az EU külpolitikájában: a kilencvenes évek Az Európai Unió a kilencvenes évek elejétől kezdve jövőbeli lehetséges EU-tagként kezelte a közép-európai volt szocialista államokat, így Lengyelországot, az 1993-tól különálló Csehországot és Szlovákiát, Magyarországot, a jugoszláv polgárháborúból szerencsésen kimaradt Szlovéniát, valamint a Szovjetunió széthullásával önállóságukat visszanyerő balti államokat. Voltak ugyan országonkénti eltérések, nem egyszerre és nem egységes módon zajlottak az átalakulási folyamatok, az EU szempontjából azonban ezek az államok jövőbeli lehetséges EU-tagnak minősültek. Ennek megfelelően az bővítéssel foglalkozó Európai Bizottság Főigazgatóságának (Directorate-General – DG) hatáskörébe tartoztak a velük kapcsolatos ügyek, és a jövőbeli EU-csatlakozás elősegítését szolgálták a nekik juttatott segélyek és támogatások is, melyek közül legfontosabb a PHARE program volt. Más volt a helyzet az egykori Szovjetunió európai területén létrejövő többi állammal. Ezek sok szempontból túlságosan „messze” voltak az EU számára. Korábban sem Belarusz, sem Ukrajna, sem Moldova nem létezett hosszabb ideig önálló, független európai országként, és az elszakadás után is ezer szállal kötődtek Oroszországhoz (sokkal inkább, mint a Moszkvától a kezdetektől fogva távolodni igyekvő három balti állam). Továbbá részükről fel sem merült az EU-csatlakozás mint szándék. Történelmi múltjukból nem ilyen irányultság következett, ráadásul a politikai vezetés számára épp elég problémát jelentett a frissen függetlenné vált országok államiságának kialakítása, az önálló gazdaság megteremtése stb. Mindezekhez járult még az EU külpolitikai figyelmét fél évtizeden át lekötő jugoszláv polgárháború is. Az EU és a poszt-szovjet térség európai államai közötti viszonyt tehát a kilencvenes évek során leginkább a kölcsönös érdektelenség jellemezte. Az unió a számára fontos biztonsági problémák kezelésére – gazdasági stabilizáció, humanitárius ügyek, nukleáris biztonság3 stb. kezelésére többféle segélyt (Technical Assistace for Commonwealth of 3 Ez főként az 1986-os csernobili nukleáris baleset következményeinek kezelését, illetve az erőmű körüli biztonsági berendezések karbantartását jelenti. Emellett ide tartoznak a többi, hasonló típusú atomerőmű biztonságának fejlesztésére költött összegek is.

17


Independent States – TACIS, European Comission’s Humanitarian Aid Office – ECHO) is nyújtott az érintett országoknak, a politikai kapcsolatok azonban meglehetősen alacsony szinten maradtak.

Moldova A Szovjetunió szétesésével létrejött európai államok közül a független Moldova története indult a legviharosabban. Az ország keleti részén fekvő, orosz dominanciájú Dnyeszteren túli terület Moszkva hallgatólagos támogatásával 1991 augusztusában Dnyeszteren Túli Moldáv Köztársaság néven elszakadt Moldovától. Az új, a nemzetközi közösség egyetlen tagja által sem elismert kvázi-állam fővárosa Tyiraszpol4 lett. Az 1992. április–júniusa között zajló rövid, de véres polgárháborúnak – a jugoszláv válság mellett ez volt a hidegháború utáni Európa egyetlen háborúja! – a térségben állomásozó orosz (volt szovjet) 14. hadsereg beavatkozása vetett véget. Az 1992 júliusában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében a nyugalom szavatolására békefenntartó erőként a Dnyeszteren Túli Köztársaság területén maradtak az orosz csapatok. Ezzel Moszkva lényegében fegyveres erővel biztosította a Dnyeszteren túli terület – közismert nevén Transznyisztria – különállását. A helyzet az elmúlt 15 évben nem sokat változott, annak ellenére sem, hogy több rendezési elképzelés is született. A fegyverszüneti megállapodásban létrehozott ötoldalú5 konzultációs mechanizmus eleve alkalmatlan a válság megoldására, hiszen annak ellenére konszenzusos döntést irányoz elő, hogy Tyiraszpolnak nyilvánvaló érdeke a rendezés megakadályozása. Mivel a szakadárok a konszenzusos döntéshozatal révén minden megoldási kísérletet blokkolni tudnak, ez a konzultációs mechanizmus csak a jelenlegi helyzet prolongálására alkalmas – ami tökéletesen megfelel mind Tyiraszpol, mind Moszkva céljainak.6 A folyamatban megfigyelőként és közvetítőként szerepet vállaló EBESZ ugyancsak tehetetlen, hiszen a szervezetben résztvevő Oroszország a szintén konszenzusos döntéshozatal miatt képes minden hatékony fellépés útjába akadályt gördíteni. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Transznyisztriával kapcsolatos válság nem fenyeget eszkalációval, Moldova lényegében kikerült az Európai Unió figyelméből. Ez rész-

4

A transznyisztriai főváros nevének írásmódja a magyar szakirodalomban helytelenül „Tiraszpol”-ként rögzült, noha az általánosan használt kiejtés szerinti írásmód alapján „Tyiraszpol” a szabályos forma. 5 Jelenleg Moldova, Transznyisztria, Ukrajna, Oroszország és az EBESZ vesz részt benne. 6 Lásd Nicu Popescu elemzését, aki kimutatja, hogy mind a tyiraszpoli vezetés, mind a PMR-t kívülről támogató erők sokkal inkább érdekeltek a válság prolongálásában, mint abban, hogy bármilyen módon „megnyerjék” a konfliktust. Nicu POPESCU: The EU in Moldova – Settling Conflicts in the Neighbourhood, Occasional Paper 60. (2005. október), Insitute for Security Studies, Paris, 17.

18


ben annak is betudható, hogy az országban az orosz népesség rendkívül jelentős politikai és gazdasági pozíciókkal rendelkezik, így a moldáv vezetés alapvetően nem az EU, hanem Moszkva felé orientálódott. Az EU–Moldova Partnerségi és Együttműködési Megállapodás (Partnership and Cooperatin Agreement – PCA) csak 1998-ban lépett hatályba, ami azt is jelzi, hogy a mindössze 4,3 millió fős lakosságú, rendkívül szegény ország az unió számára kereskedelmi partnerként sem jelentős. Az EU mindvégig távol tartotta magát a transznyisztriai konfliktustól, a Moldovának juttatott segélyek alapvetően gazdasági és humanitárius jellegűek voltak, 1991–1998 között összesen mintegy 160 millió euró értékben.7

Ukrajna A kilencvenes évek során az ukrán politikai vezetés – időben eltérő hangsúlyokkal – folyamatosan egyensúlyozni igyekezett Nyugat-Európa és Oroszország között. A sajátos ukrán elnevezéssel szólva „multivektoriális” külpolitika8 lényege a lehető legtöbb kereskedelmi és gazdasági előnyt csikarni ki az EU-tól anélkül, hogy hozzá kellene kezdeni a társadalmi és politikai rendszer mélyreható átalakításához (különös tekintettel a függetlenséget követően kialakult politikai-üzleti érdekcsoportok hálózatára), valamint hogy veszélyeztetné az Oroszországhoz fűződő viszonyt. Ennek megfelelően az EU-val fenntartott kapcsolatok sokáig nem léptek túl a kereskedelmi kereteken. Bár Ukrajna volt az első poszt-szovjet állam, amellyel az EU partnerségi és együttműködési megállapodást írt alá (1994-ben), mely a gazdasági és politikai együttműködés kereteit szándékozott kialakítani, sokatmondó, hogy ezt csak 1998-ban ratifikálta az ukrán parlament. Ezt követte az EU 1999-es helsinki csúcsértekezletén elfogadott, négy évre szóló közös Ukrajna-stratégia, amely koherensebb fellépést sürgetett az EU-tagállamok részéről Ukrajna irányába. A fő cél az ukrán gazdasági reformok és a demokratikus társadalmi átalakulás támogatása volt, valamint az unió és Ukrajna közötti bel- és igazságügyi együttműködés elősegítése. Utóbbinak főképp a határokon átívelő szervezett bűnözés, különösen pedig az illegális migráció, az ember- és kábítószer-kereskedelem visszaszorítása volt a célja. Az általánosságban nem túl intenzív politikai kapcsolatokban a segélypolitika volt a markáns kivétel. Az ország méretéből adódóan eleve nagyobb segélyigény mellett Ukrajnában számos olyan politikai és biztonsági kihívás is felmerült, melyek kezeléséhez az

7

Lásd http://ec.europa.eu/comm/external_relations/moldova/intro/index. Az ukrán multivektoriális külpolitikáról sajnálatosan kevés magyar nyelvű elemzés áll rendelkezésre. Ezek közül talán a legjobban használható PÓTI László: Ukrajna kül- és biztonságpolitikája 1990–2000, Stratégiai és Védelmi Kutatóhivatal, Budapest, 2001.

8

19


EU-nak elemi érdeke fűződött, annál is inkább, mivel a frissen függetlenné vált állam ezekkel önerejéből nem boldogult. Ezek közül a legfontosabb a nukleáris biztonság kérdése volt, amibe a csernobili baleset következményeinek kezelése mellett beletartozott az ukrán területen maradt szovjet atomfegyverek Oroszországba szállításának támogatása is. A TACIS segélyprogramnak Oroszország után Ukrajna volt a legnagyobb kedvezményezettje. Kijev 1996 és 1999 között közel 538 millió euró TACIS-támogatást kapott részben a fenti célokra, részben pedig a civil társadalom építésének elősegítésére. Ehhez jött még számos kisebb segély- és támogatási program, például az ECHO által nyújtott humanitárius segélyek, makrogazdasági támogatások stb. Ezek összértéke 1991 és 1999 között mintegy 1395 millió eurót tett ki.9

Belarusz A bíztatóan induló EU–Belarusz kapcsolatokat derékba törték az 1994-ben demokratikusan elnökké választott Aljakszandr Lukasenko autoriter intézkedései, melyekkel néhány év alatt diktatúrává alakította az országot. Emiatt az EU 1997-től lényegében „befagyasztotta” a politikai kapcsolatokat Belarusszal, és felfüggesztették a PCA aláírásáról szóló tárgyalásokat is. Ezt követően Minszk az uniós segélyprogramokból is csak igen kis mértékben részesült. Humanitárius célokra, illetve a demokratikus folyamatok támogatására 1991–2004 között összesen körülbelül 235 millió euró értékű támogatást kapott, részben mint technikai támogatást, részben a különféle TACIS-programok keretében, részben pedig az ECHO-tól. Ehhez jött még a csernobili baleset következményeinek kezelésére 2003-ig kapott kb. 27 millió euró segély. Az EU és Belarusz közti alacsony szintű kereskedelemi forgalom legnagyobb részét az orosz energiahordozók tranzitja tette ki.

Élénkülő uniós külpolitika az ezredfordulón Mint láthattuk tehát, a kilencvenes évek során Brüsszel a kelet-európai, nem tagjelölt államokkal meglehetősen alacsony intenzitású kapcsolatokat tartott fenn. Az EU-t is érintő problémák kezelését segélyekkel támogatta, egyébként azonban nem mutatott érdeklődést az említett államokban zajló politikai folyamatok iránt. Ebben több tényezőnek is szerepe volt. Egyrészt a nyugat-európai államok vezetése számára Kelet-Európa túlságo-

9

Lásd http://ec.europa.eu/comm/external_relations/ukraine/intro/index.htm#tech.

20


san „messze volt”, nem jelentett akut fenyegetést. Még a nyíltan diktatórikus irányba tolódó, ráadásul kiterjedt fegyverkereskedelme miatt komoly veszélyforrást jelentő Belarusszal szemben is elegendőnek tűnt a passzív elhatárolódás. A keletről érkező híreket még az évtized végén is Jelcin Oroszországának fejleményei dominálták, az 1998-as pénzügyi válság, az utódlás kérdései stb. Másrészt az EU külpolitikájának akkori eszközrendszere nem is tett volna lehetővé hatékony uniós fellépést. Ez a cselekvésképtelenség megmutatkozott mind a jugoszláv polgárháború, mind a koszovói válság idején. A kül- és biztonságpolitikai eszközrendszer tekintetében az 1999-es helsinki EU-csúcs hozott jelentős változást, ahol megkezdődött a CFSP hatékonyabbá tétele, továbbá döntés született a katonai dimenziót jelentő védelempolitika kialakításáról is. A születőben lévő uniós védelempolitika számára a válságkezelést határozták meg mint fő célkitűzést, közvetlenül reagálva a koszovói konfliktus tanulságaira. Ezzel párhuzamosan zajlott egy másik folyamat is, amely szintén az uniós külpolitikai szerepvállalás élénkülése irányába hatott Kelet-Európában. Ahogy a 2004-es EU-bővítés kezdett realitássá válni, a brüsszeli döntéshozók felismerték, hogy a kelet-európai térség államaiban jelen lévő számtalan kisebb-nagyobb gazdasági és politikai probléma mintegy „közelebb fog jönni” az unióhoz, mivel ezek az országok közvetlenül határosak több, 2004-ben belépő állammal is.

Az Európai Unió szomszédságpolitikája… A fenti folyamatok eredményeképpen az Európai Unió 2003 folyamán elkezdte kialakítani a szomszédos államokkal folytatott, a korábbinál intenzívebb politikai és gazdasági dialógus egységes kereteit. Az első ide vonatkozó dokumentum a bizottság által 2003 márciusában készített Wider Europe koncepció volt, amely még alig volt több egy, a célokat felvázoló szándéknyilatkozatnál. Ezt követte decemberben a már jóval kidolgozottabb Strategy Paper on the European Neighbourhood Policy (ENP). Az ENP egyaránt vonatkozik az unió keleti és déli szomszédaira,10 sőt 2004-től a Grúziában lezajlott forradalom hatására bekerültek a dél-kaukázusi államok is. Az ENP keretében az EU intenzívebb politikai és gazdasági együttműködést kínál, ám ezeket az előnyöket egy alaposan kidolgozott feltételrendszer teljesítéséhez köti. A legfontosabb követelmények között szerepelnek a piacgazdasági reformok, a demokratikus értékek és az emberi jogok tiszteletben tartása, a jogál-

10

Az ENP-be beletartozott Algéria, Belarusz, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Libanon, Líbia, Marokkó, Moldova, a Palesztin Hatóság, Szíria, Tunézia és Ukrajna.

21


lamiság fejlesztése és a fenntartható fejlődés elősegítése. Azon országokkal, amelyek hajlandóak voltak vállalni az unió által támasztott feltételeket, az EU bilaterális akcióterveket (ENP Action Plan) írt alá.11 Ezek tartalmazzák az adott ország számára specifikusan előírt követelményrendszert.

…és gyengeségei A szervezetileg alaposan kidolgozott uniós szomszédságpolitika azonban számos gyengeséggel küzd. Ezek közül az első és legfontosabb, hogy az ENP nem képez önálló fejezetet az EU költségvetésében, a szomszédságpolitika keretében kiosztandó támogatásokat a meglévő segélyalapokból finanszírozzák. (A kelet-európai térségre a már említett TACIS program vonatkozik, a Mediterráneumra a MEDA [Mediterranean Development Assistance], az emberi jogokért felelős EIDHR [European Initiative for Democracy and Human Rights] pedig minden érintett országba juttat pénzeket.) Másképp fogalmazva tehát: az uniós szomszédságpolitika pénzügyi tekintetben nem más, mint a meglévő segély- és támogatási programoknak egy politikai kerettel történő összefogása, de semmiféle ezen túlmutató cselekvésre nem alkalmas. A helyzet a 2007–2013-as EUköltségvetéssel változni fog, ebben ugyanis már szerepel egy külön az ENP céljaira elkülönített fejezet, amely az ENPI (European Neighbourhood and Partnership Instrument) nevet viseli. Hiányos az ENP politikai eszközrendszere is. Bár a hosszútávú reformok elősegítésére, a piacgazdasági viszonyok stabilizálására a kiosztott segélyek alapvetően megfelelnek, a civil társadalom fejlesztésére adott támogatásokkal már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az érintett államok NGO-i [non-governmental organization – nem-kormányzati szervezet] számára súlyos problémát jelent az uniós támogatási rendszer túlbürokratizáltsága: túlságosan bonyolult hozzáférni az erre szánt összegekhez, ráadásul a folyamat nem egyszer éveket vesz igénybe. Ezt sok forráshiányos NGO egyszerűen nem engedheti meg magának.12 Az EU-nak nincs eszköze annak ellenőrzésére sem, hogy a támogatásért jelentkező NGO-k mennyire képviselnek valós cselekvési potenciált – az egész térségben bevett szokásnak számít civil szervezeteket alapítani azzal a kizárólagos céllal, hogy hozzáférhessenek az uniós pénzalapokhoz. Az unió azt is nehezen tudja definiálni, hogy mennyire „civil” az adott szervezet, vagy mennyiben képviseli akár a helyi központi hata-

11

Jelenleg az EU-nak Izraellel, Jordániával, Marokkóval, Moldovával, a Palesztin Hatósággal, Tunéziával és Ukrajnával van aláírt akcióterve. 12 A civil társadalom építésének támogatására valószínűleg hatékonyabbak az amerikai rendszerű közalapítványok, amelyek az uniós struktúráknál jóval gyorsabban és egyszerűbben tudnak támogatásokat folyósítani.

22


lom, akár más külső hatalmak érdekeit. A transznyisztriai válsághoz kapcsolódóan, de akár Belaruszban is tucatjával lehet találni ilyen kvázi-NGO-kat, amelyeket működtetőik elsősorban nem érdekképviseletre, hanem politikai nyomásgyakorlásra használnak. A kelet-európai államok szempontjából van az ENP-nek egy további politikai problémája is. Ezek az országok történelmi múltjukból és nemzettudatukból adódóan nem Európa szomszédainak tekintik magukat, hanem Európa integráns részének. Mind Ukrajna, mind Moldova (legalábbis a jelenleg hatalmon lévő politikai vezetés) hosszú távon az EUtagságra törekszik – ezzel szemben az ENP-nek deklaráltan az a célja, hogy az érintett országok az unió stabil szomszédai legyenek.13

Keleti politika a huszonötök Európájában Az élénkülő uniós szerepvállalás igen különböző formákat öltött a három vizsgált országban. Az elemzés szempontjából két szakaszt érdemes elkülöníteni. Az első, amikor az EU lényegében egyoldalúan próbálta intenzívebbé tenni az adott államokhoz fűződő kapcsolatait – ez főképp a segélyek összegének növekedésében, illetve a formális diplomácia fokozott aktivitásában volt tettenérhető. Ez a szakasz Ukrajna esetében 2004 késő őszéig, Moldovában 2005. február–márciusig tartott. Belarusz helyzete ebből a szempontból bonyolultabb, mert ott az unió a humanitárius segítséggel a fennálló rezsimet támogatja, a civil társadalom építésére és demokratizációra szánt összegekkel viszont az ellenzéket. Az élénkülő uniós szerepvállalás második szakasza onnan kezdve számítható, hogy az adott ország politikai vezetése nemcsak elfogadja az uniós támogatásokat, hanem az EUval való aktív együttműködésre is törekszik. Ukrajna esetében ez a 2004 decemberében lezajlott „narancsos forradalom” során hatalomra került nyugatbarát politikai vezetéshez köthető. Moldovában igazi elitcserére nem került sor, legalábbis nem forradalmi formában. A 2005. márciusi parlamenti (és az áprilisi elnök-) választások igazi tétje az volt, hogy a 2001 óta hatalmon lévő Vlagyimir Voronyin elnök képes lesz-e továbbvinni 2003 óta egyre inkább nyugatbarát politikáját. Belarusz tekintetében az EU-val való aktív együttműködés inkább csak az ellenzékre igaz, noha az utóbbi időben megfigyelhető, hogy Lukasenko egyfajta óvatos gazdasági nyitást készít elő a Nyugat felé, így próbálva ellensúlyozni Moszkva dominanciáját.

13

Ennek megfelelően a kelet-európai államok a külkapcsolatokkal foglalkozó DG hatáskörébe tartoznak, nem pedig a bővítési folyamatokat felügyelő DG-hez.

23


Az EU keleti politikájának korlátai Fontos azonban látni, hogy az élénkülő uniós szerepvállalás csak a térség hosszú távú gazdasági stabilizációját célzó intézkedések terén volt hatékony – az EU-nak ugyanis ehhez fűződnek igazán komoly érdekei, és ehhez vannak meg a képességei. Az elmúlt tizenöt évben nagyjából változatlan orosz energiaáraknak, és az ezzel összefüggően növekvő európai befektetési kedvnek köszönhetően mind az ukrán, mind a moldáv gazdaság mára stabilnak tekinthető, Moldova 2001 óta WTO-tag, és elérhető közelségbe került Ukrajna csatlakozása is. Ebben fontos (bár nem döntő) szerepet játszottak a különféle uniós segélyek és pénzügyi támogatások.14 A politikai stabilizációt illetően sokkal kevesebb eredmény született. Az EU egésze nem volt képes hatékonyan fellépni az ukrajnai „narancsos forradalom” idején. Javier Solana rövid kijevi látogatása inkább csak szimbolikus értékű volt, Juscsenko győzelmében sokkal nagyobb szerepe volt az Egyesült Államok részéről érkező nyomásnak. Hasonló a helyzet a jelenlegi, a 2006. tavaszi parlamenti választásokat követően kialakult politikai krízis esetében is. De megemlíthető a 2006. januári ukrán–orosz gázárvita is, melynek során az EU annak ellenére is csak igen kevés aktivitást mutatott, hogy több tagállamot közvetlenül érintett az orosz gázszállítások ingadozása. Moldovával az EU 2005 tavasza óta intenzíven fejleszti a politikai kapcsolatokat, ám ezek szintén alapvetően stabilizációs, nem pedig demokratizációs célúak. A Moldovának juttatott segélyek annak ellenére is folyamatosan növekszenek, hogy a jelenlegi rendszert számos kritika éri elsősorban a pártrendszer működése, illetve a sajtószabadság vonatkozásában. Az unió – a válság tizennegyedik évében! – szerepet vállalt a transznyisztriai probléma rendezésében is. A moldáv–ukrán határ transznyisztriai szakaszán 2005 decembere óta működik egy uniós határőrizeti misszió, melynek fő feladata a szakadár rezsim kiterjedt csempésztevékenységének visszaszorítása. A misszió mandátuma azonban meglehetősen szűk, az egész ellenőrzés hatékonysága alapvetően attól függ, Ukrajna mennyire hajlandó együttműködni. Ez pedig a „narancsos forradalom” óta tartó ukrán–orosz politikai birkózás mellékszereplőjévé degradálja az EU-missziót. A 2006. márciusi belarusz választások során az EU korábbi önmagához mérve meglepően aktív, összességében azonban mégis nagyjából hatástalan fellépést tanúsított. A választások antidemokratikus jellegét elítélő nyilatkozatok mellett Brüsszel 2006 februárjától beindította a Radio Free Belarus rádióállomást, amely a Lukasenko-rezsim tájékoztatási monopóliumát hivatott lazítani – ez azonban túl későn indult el ahhoz, hogy

14

A segélyeknél és támogatásoknál nagyságrendekkel fontosabb volt az élénkülő kereskedelmi forgalom ezekkel az államokkal, illetve az ebből származó bevételek.

24


az események menetére érdemi hatást gyakoroljon. A választást követően az elnök és közvetlen bizalmasai ellen elrendelt uniós beutazási tilalom (pontosabban a Lukasenko és 6 másik belarusz vezető ellen már 2004. novembere óta érvénybe lévő beutazási tilalom kiterjesztése további 24 főtisztviselőre) inkább csak szimbolikus értékű – ezek a vezetők ugyanis sokkal inkább utaznak Moszkvába, mint Brüsszelbe, helyetteseik pedig továbbra is szabadon mozoghatnak. Az EU területén tartott belarusz bankbetétek befagyasztása már hatékonyabb nyomásgyakorlási eszköz lehetett volna, ha nemcsak 36 vezetőre terjed ki, ha nem jelentik be hónapokkal korábban, és ha kiterjeszthető lett volna Svájcra is. Az unió egészének hatékony kelet-európai politikai szerepvállalását a tanulmány elején ismertetett általános tényezők mellett további két fontos elem gátolja. Egyrészt a kelet-európai térséget az EU egyszerűen nem tekinti politikai prioritásnak. Solana egy 2005. október 19-én tartott beszédében ezt többé-kevésbé nyíltan ki is mondta: „jelen vagyunk és fontos politikai szereplőnek ismernek el bennünket […] a Balkánon, a Közel-Keleten, Afrikában és Dél-kelet Ázsiában”.15 Figyelmet érdemel, hogy sem KeletEurópa, sem a Kaukázus nem szerepel a felsorolásban. A másik kulcselem az Oroszországhoz való viszony. Ennek legfontosabb része az energiafüggőség kérdése – az Európai Unió éves földgázfelhasználásának mintegy 25%-át Oroszország szállítja, egyes tagállamokat tekintve azonban ez az érték jóval magasabb. Ezenkívül a régi EU-tagállamok között eleve sokkal kisebb a hajlandóság az Oroszországgal való konfrontálódásra, mint a 2004-ben csatlakozott országok némelyikében.

Tagállami külpolitikák uniós keretben Az EU egészének relatív külpolitikai tehetetlensége ellenére egyes tagállamok saját nemzeti külpolitikájuk keretében igen komoly aktivitást tudnak kifejteni, amely többnyire jelentősen meghaladja az uniós fellépés szintjét. A kelet-európai térség vonatkozásában ez elsősorban Lengyelországot jelenti, amely történelmi okokból elkötelezett a régió sorsának alakítása iránt, és ehhez megvannak a szükséges erőforrásai is. Igen aktív Litvánia, Lettország, és kisebb mértékben Szlovákia is. Az új EU-tagok kelet-európai politikai szerepvállalására általánosan jellemző, hogy önálló akcióikat szeretik „uniós köntösbe bújtatni”, azaz megnyerni a brüsszeli döntéshozókat az adott kezdeményezés anyagi és politikai támogatására. Így nemcsak kiegészítő források bevonására nyílik lehetőség, de nő az

15

„[…] we are present and recognized as major political actors […] in the Balkans, the Middle East, Africa and SouthEast Asia” (www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/discours/86672.pdf.htm#tech).

25


egész fellépés – és vele a kezdeményező ország – presztízse is. Ez kisebb mértékben egyébként fordítva is igaz, az egyéni tagállami külpolitikai akciókat a „fogadó fél” oldalán hajlamosak európai uniós fellépésként érzékelni. Az EU-n belül Varsó az uniós keleti külpolitika meghatározó tényezőjének tekinti magát. Lengyelország támogatta a legaktívabban az ukrán „narancsos forradalom” győzelmét, a kritikus időszakban, 2004 november–decemberében közel 6000 lengyel tartózkodott Ukrajnában választási megfigyelőként, különféle civil szervezetek munkatársaként, ifjúsági aktivistaként stb. Emellett Kwas¸niewski lengyel elnök kulcsszerepet vállalt a helyzetet rendező híres nyolcoldalú kerekasztal-tárgyalás megszervezésében is.16 A 2006. márciusi belarusz elnökválasztások előtt és alatt Lengyelország nyíltan a demokratikus ellenzék pártját fogta. Ez egyaránt jelentett infrastrukturális és politikai támogatást. Alexandr Millinkievics ellenzéki elnökjelölt beszédet mondhatott a lengyel szejmben, sőt Brüsszelben is; a nem túl hatékony Radio Free Belarus mellett pedig Varsó beindította saját alternatív rádióállomását, a Bialystokból működő Radio Racját. Emellett a lengyel lakosság országszerte hatalmas tüntetéseken nyilvánította ki szolidaritását a belarusz demokratikus ellenzékkel. Lukasenko győzelme után a lengyel egyetemek rektorai közös határozatot hoztak arról, hogy azok a belarusz egyetemi hallgatók, akiket ellenzéki szerepvállalásuk miatt az otthoni egyetemeikről kizártak, Lengyelországban folytathatják tanulmányaikat. A jóval kisebb Litvánia szintén igen aktív a térségben. Belarusz egyetlen nem állami egyetemét, az European Humanities Universityt (EHU) a belarusz vezetés 2004-ben bezárta, működését ellehetetlenítette. Erre válaszul Litvánia „befogadta” az EHU-t, sőt 2006 márciusában sor került az itteni képzés uniós akkreditálására is. Litvánia emellett részt vesz a Radio Racja működtetésében, és számos kisebb programmal támogatja a belarusz és ukrán civil társadalom építését. A közvetlen, direkt politika szerepvállalás mellett a közép-európai tagállamoknak több, hosszabb távú kezdeményezése is van a kelet-európai térség támogatására. Ennek egyik fontos, de kevésbé reflektorfényben lévő területe az oktatáspolitika. Lengyelországban, Litvániában, Csehországban és Szlovákiában számos középiskolai és egyetemi ösztöndíj van ukrán, belarusz, orosz és moldáv diákok, hallgatók számára, de megemlíthetők a Nemzetközi Visegrádi Alap külön ukrán ösztöndíjai is.

16

Ezen (Kwaœnievski mellett) részt vett Leonyid Kucsma ukrán elnök, Viktor Janukovics és Viktor Juscsenko elnökjelöltek, Volodimir Litvin, az ukrán parlament szóvivője, Borisz Grizlov az orosz duma képviseletében, Valdas Adamkus litván elnök és Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője.

26


Konklúzió A jelenlegi uniós külpolitika szerkezetét alapul véve Kelet-Európában az EU a hosszú távú, alapvetően gazdasági stabilizáció elősegítésére kétségtelenül alkalmas. Erre megvannak az eszközei, valamint a keleti szomszédság felől érkező fenyegetések (gazdasági problémák, szervezett bűnözés, illegális migráció stb.) kérdéseiben azonosak a tagállami érdekek is. Az érzékenyebb területeken viszont, mint a keleti szomszédság demokratizációja – ide értve az Oroszországhoz való viszonyt is –, az unió egésze hasonlóképp megosztott, mint nyugati irányban, a transzatlanti viszony tekintetében. A tagállami akaratok legnagyobb közös osztója túlságosan alacsony a hatékony fellépéshez. Ebből adódóan az uniós álláspontokon túllépő tagállami külpolitikáknak továbbra is tág tere nyílik az EU és a keleteurópai államok viszonyának alakításában.

Amerika garden party a Park Klubban 1946 nyarán

27


Huszka Beáta AZ EU KÖLTSÉGVETÉSE, A NYUGAT-BALKÁN KETTÉSZAKADÁSÁNAK VESZÉLYE ÉS MAGYARORSZÁG Mindeddig többé-kevésbé elkerülte az érdeklődő európai uniós közvélemény figyelmét, hogy a decemberben megvitatott, majd nemrég végül elfogadott hétéves EU-költségvetésnek komoly hatása lehet az unió további bővítésére. A nyugat-balkáni térség európai integrációs esélyeit legalább annyira befolyásolja a hosszú távú közös büdzsé, mint az a lebegtetett francia vétó, amit végül nem vettek be Macedóniával szemben. A hivatalos nevén Volt Jugoszláv Köztársaság – Macedónia így tagjelölti státuszt kapott, mégpedig a csatlakozási tárgyalásokat 2005-ben megkezdő Horvátország után másodikként, ha a 2004-ben tagállammá vált Szlovéniát Közép-Európához soroljuk. A médiában alig vagy egyáltalán nem lehetett hallani-olvasni arról, hogy a megállapodás során alaposan megkurtították az EU külpolitikájára fordítható kiadásokat: az Európai Bizottság eredeti, 92,1 milliárd eurós javaslatát 50 milliárdra csökkentették. Miután az Európai Parlament ez év januárjában elutasította a költségvetési javaslatot, májusban az EP, az Európai Tanács és az Európai Bizottság által közösen tető alá hozott intézményközi megállapodás értelmében a csatlakozásra felkészítő programokra 11,5 milliárd euró fordítható, ami jelentősen elmarad az Európai Bizottság 14 milliárd eurós eredeti javaslatától. Márpedig az EU szerepvállalásának csökkenése a régió stabilizálódása szempontjából semmiképpen sem lenne kívánatos. Az Olli Rehn bővítési biztos által januárban előterjesztett úgynevezett Nyugat-Balkán-program végrehajtása is problémákba ütközhet a jelenlegi finanszírozási keretek között. A program számos politikai célkitűzést tartalmaz, többek között a Délkelet-európai Alap kibővítését, a térségből érkező diákok számára nyújtott ösztöndíjak növelését és a vízumfeltételek könnyítését. Míg a már hivatalos tagjelöltek számára a források jóval tágabbak, a bővítésre szánt pénzek csökkenése különösen rossz hír a tagjelölti minősítéssel még nem rendelkező, Jugoszlávia szétesésével önállóvá vált többi ország, illetve függetlenedni kívánó „állam” – Szerbia, Montenegró, Koszovó, Albánia és Bosznia-Hercegovina – számára. A régiónak szánt EU-pénzek apadása mindenképpen előrevetíti az unió jelenlétének gyengülését, a hivatalos EU-retorika ellenére is. Miközben Olli Rehn úton-útfélen hangsúlyozza, milyen fontos, hogy az EU betartsa a nyugat-balkáni országoknak tett csatlakozási ígéreteit – hiszen ez a stabilitást és békét ösztönző reformok megvalósításának legfőbb eszköze –, egyre többen figyelmeztetnek egyes tagállamokból az EU abszorpciós képességének, illetve az uniós közvélemény akaratának figyelembe vételére. Úgy tűnik, hogy EU-s berkek-

28

Huszka Beáta: az EU költségvetése...

ben két, egymásnak igencsak ellentmondó külpolitikai irány kezd kirajzolódni a NyugatBalkánnal kapcsolatban. Egyrészt az Európai Bizottság a tagság világos és egyértelmű perspektívájának a fenntartását szorgalmazná, és halad előre az egyes országokkal folytatott tárgyalásokkal, például 2006 júniusában Albániával minden bizonnyal aláírják a stabilizációs és társulási megállapodást. Az Európai Bizottság fontosnak tartotta volna a vízumfeltételek könnyítésével is demonstrálni az EU-nak a régióval szembeni elkötelezettségét, amit egyébként a fent említett „Rehn-program”-ba is belefoglaltak. Azonban az igazságügy-miniszterek legutóbbi, idén tavasszal tartott tanácsán több ország is szorgalmazta a vízumdíjak lényeges emelését, amit Somogyi Ferenc egyszerűen a „pénzügyi vasfüggöny felhúzásaként” értékelt. Az Európai Bizottsággal együtt nemcsak Magyarország, de Svédország és Görögország is ellenezte a vízumdíj emelését, ennek ellenére az intézkedés 2007 januárjától életbe fog lépni. Általában elmondható, hogy az európai alkotmány francia és holland vétója óta egyes tagállamok közvéleményében lohadni látszik a bővítési kedv, és némi feszültség fedezhető fel a megfogalmazott retorika és a gyakorlati lépések között, ami ellentmondásos üzeneteket küld a nyugat-balkáni országok közvéleménye számára. Az időzítés nem túl szerencsés, tekintve, hogy Montenegró a minap kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, és hamarosan várható, hogy Koszovó státusának kérdésben is döntés születik; az UNMIK még idén tervezi a tartomány elhagyását. A térség instabilitását jelzi, hogy a határok még mindig nem véglegesek. Kérdés, hogy a szerb társadalom hogyan fogja megemészteni Montenegró és Koszovó elvesztését. Mindeközben az Európai Bizottság nemrég függesztette fel átmenetileg Szerbiával a stabilizációs és társulási tárgyalásokat Ratko Mladics kiadatásának elmaradása miatt. Mindezek fényében aligha várható – legalábbis rövidtávon –, hogy a szerbiai közhangulat a kisebbségekkel szembeni toleráns közeg megteremtését fogja szorgalmazni, de akár a demokratikus reformok folytatása is veszélybe kerülhet, amennyiben az átélt nemzeti traumák a radikálisok hatalomra kerüléséhez vezetnének. Ilyen körülmények között különösen fontos lenne az EU hiteles és következetes elkötelezettsége a régió iránt, ami a csatlakozásra felkészítő programok folytatását, illetve javítását és erősítését is jelenti. Miközben az EU nagyon jól teszi, ha nem enged bizonyos politikai elvárásokból – így például a Hágával való megfelelő együttműködésből –, rendkívül fontos lenne azon programok erősítése, amelyek az intézmények fejlődését és a regionális fejlődést célozzák. Ugyanakkor ez utóbbi nehezen megvalósítható minimális pénzügyi feltételek híján. Már az Európai Bizottság eredeti költségvetési javaslata is aggodalommal töltött el sokakat a régióban. Szerb civil szervezetek vezetői és értelmiségiek 2004 áprilisában levelet intéztek Olli Rehn bővítési biztoshoz, amelyben figyelmeztettek az EU nyugat-balkáni csatlakozás előtti programtervezetének (IPA) hosszú távú, nem szándékolt lehetséges negatív következményeire. A levélben megfogalmazottak erősen rímelnek arra a beszámolóra, amelyet az International Commission on the Balkans (ICB: Balkáni Nemzetközi Bi-

29


zottság) készített 2005 áprilisában. (E bizottság tagjai között szerepel többek között Gyarmati István, Kiro Gligorov volt macedón elnök, Ilir Meta, Albánia volt miniszterelnöke és Goran Svilanovic volt jugoszláv külügyminiszter is.) A levél üzenetének lényege, hogy a Nyugat-Balkánra vonatkozó EU-s programok a háború utáni konfliktuskezelésre lettek kialakítva, és mint ilyenek, mára már többnyire elavultak, tehát nem alkalmasak a jelen problémáinak kezelésére. Ma a térség legfőbb gondjai gyenge államokkal, nemzetközi protektorátusok jelenlétével, alacsony gazdasági növekedéssel, magas munkanélküliséggel, mindent átszövő korrupcióval és kiábrándult lakossággal fémjelezhetők. Ha az unió nyugat-balkáni politikája nem változik, fennáll a veszélye annak, hogy a régió szerencsétlenebb fele – tehát azon országok, amelyek egyelőre nem számíthatnak a tagjelölti státus elnyerésére – leszakad, izolálódik, miközben Horvátország, Románia, Bulgária, esetleg Macedónia elnyeri az EU-tagságot. A kezdeményezők ezért azt kérik, hogy mind az öt csatlakozás előtti programot – vagyis a regionális-, vidék- és humánerőforrás-fejlesztési programokat is – terjesszék ki az összes nyugat-balkáni országra, azaz a nem tagjelöltekre is. A nemrég elfogadott büdzsével ennek az esélye minimálisra csökkent.

Csatlakozás előtti balkáni pénzek Szintén a régió kettészakadásának veszélyére hívja fel a figyelmet az ESI (Európai Stabilitási Kezdeményezés) jelentése is. A berlini agytröszt 2005 júniusában készített erről tanulmányt, még az Európai Bizottság által eredetileg javasolt költségvetési keretet alapul véve. Az ESI Bulgária 15 éves tapasztalata alapján amellett érvel, hogy nem feltétlenül szükséges a támogatásokat megnövelni a jelenleg csak a tagjelölteknek járó programok beindításához a többi országban, sőt a tagjelölti státus megadása sem előfeltétel, elég ha az adott ország aláírta a stabilitási és társulási egyezményt. Ugyanakkor a költségvetés jelenlegi verziója szinte lehetetlenné teszi, hogy ezeket a programokat kiterjesszék a nem tagjelöltekre, ha lenne rá politikai akarat az unióban. Az úgynevezett csatlakozás előtti támogatási eszköz (Draft Council Regulation Establishing an Instrument of Pre-Accession Assistance – IPA) határozza meg konkrétan, hogy az EU mekkora összegű támogatást szán a régiónak 2007 és 2013 között, és milyen célokra kívánja ezeket felhasználni. 2007-től az összes csatlakozás előtti programot – PHARE, SAPARD, ISPA, CARDS – összevonják az IPA-ba, tehát elvileg egységes keretbe kerülnek azok az eszközök, amelyeket a tényleges és a potenciális tagjelölteknek szánnak. Viszont a gyakorlatban megmarad különbségtétel, mivel az IPA öt eleme – gazdasági, politikai reformok és intézményépítés; regionális és határmenti együttműködés; regionális fejlesztés; emberierőforrás-fejlesztés; vidékfejlesztés – közül csak az első kettő vonatkozik a potenciális tagjelöltekre, míg a tényleges tagjelöltekre mind az öt.

30


Ez egyrészt a támogatások szintjében jelent különbséget, bár önmagában nem az öszszegek nagysága a legfontosabb. Ugyan a nem tagjelöltek esetében az egy főre eső támogatás mértéke 2011-re elérné a tagjelölteknek biztosított szintet, a következő néhány év kulcsfontosságú. 2007 és 2011 között a rendelkezésükre álló uniós támogatások a három évvel ezelőtti és a jelenlegi szinthez képest is jelentősen csökkenni fognak, ami éppen arra az időszakra esik, amikor igen kényes politikai kérdések kerülnek terítékre, mint amilyen Koszovó függetlensége, Montenegró elszakadásának utóhatásai Szerbiában, vagy Boszniában a nemzetközi protektorátus megszüntetése. De talán még ennél is fontosabb a két csoportot célzó uniós programok közötti minőségi különbség. Az ESI és az ICB is hangsúlyozza, hogy egyrészt a tagjelöltek számára az acquis communautaire – az EU joganyagának – átvétele az Európai Bizottság szoros közreműködésével az intézményi reformok legjobb katalizátora. Másrészt a csak nekik járó támogatások jelentősége – amellett, hogy komoly forrásokat biztosítanak –, hogy hosszú távon fejtik ki pozitív hatásukat. A tagjelöltek egy 7 éves, szektorokra lebontott nemzeti fejlesztési programot készítenek, az EU strukturális alapjait kezelő intézményeket hoznak létre, és konkrét fejlesztési technikákat tanulnak uniós intézményektől. Az említett elemzések szerzői kiemelik, hogy a csatlakozás előtti programok alapvetően azáltal gyorsítják fel az intézmények reformját, hogy strukturális reformokra ösztönöznek, és közvetlenül az uniós tagságra készítik fel az érintett országokat. Ez utóbbi pedig különösen fontos tényező. Ezzel szemben a potenciális tagjelölteknek nevezett másik csoport számára a tagság perspektívája meglehetősen távoli. Ha ugyanazzal a sebességgel haladnak, mint Bulgária, akkor feltehetően 2020-ban csatlakozhatnak. Esetükben a tagjelölti státus is csak 2010ben várható, ami nemcsak azt jelenti, hogy addig jóval alacsonyabb pénzügyi támogatásra számíthatnak, de az csatlakozás előtti programokban sem vehetnek részt. Ezek a programok, továbbá a vízumkötelezettség megszüntetése a társadalmi folyamatok dinamikája szempontjából sem elhanyagolhatók, hiszen a belső reformok társadalmi támogatottságát növelheti, csökkentheti a xenofóbiát és a szélsőséges nacionalista pártok támogatottságát. Ráadásul a csatlakozás előtti programok az eddigi tapasztalatok szerint éppen azokon a területeken hoznak radikális változást, ahol a nyugat-balkáni országok a leginkább segítségre szorulnak, és ahol a CARDS program – a Nyugat-Balkánnak szánt újjáépítési, fejlesztési és stabilizációs közösségi támogatásokat keretbe foglaló program – nem bizonyult igazán hatékonynak: az intézmények reformja és az infrastruktúra fejlesztése terén. Az Európai Bizottságnak a CARDS-ról készített értékelése szerint a program az intézményépítés és az igazságügyi reform terén volt a legkevésbé sikeres, de bevallottan a közlekedési infrastruktúra fejlesztése is „problematikus volt”, néhol kevéssé látványos eredményekkel. Nem elhanyagolható az sem, hogy a térségben még mindig éles biztonságpolitikai feszültség csökkenése aligha várható az uniós tagság kézzelfogható perspektívája nélkül. Svilanovic szerint Macedóniát ma az Ohridi Egyezmény és az EU-csatlakozás reménye

31


óvja meg a szétesés veszélyétől. Szerbiának a Hágai Törvényszékkel való együttműködése, Koszovó státusának békés rendezése, Bosznia integrálása mind az EU-csatlakozás fényében támasztott elvárások. Tehát az EU költségvetése előrevetítheti az unió nyugat-balkáni szerepvállalásának gyengülését, illetve a tagjelöltek és reménybeli tagjelöltek közti szakadék elmélyülését. Ráadásul, ha a költségvetésnek lesz ilyen következménye, az nem azért lesz, mert bárki tudatosan erre törekedett volna. Tény: nem egyértelmű, hogy a nyugat-balkáni országoknak ugyanolyan uniós programokban kellene részesedniük függetlenül attól, hogy a csatlakozási folyamat mely stádiumában vannak. Mindenesetre a fent említett dilemmák és veszélyek a legutóbbi költségvetési vita során nemigen merültek fel, ugyanakkor hasznos lenne ezek végiggondolása, hogy ne a költségvetés által szabott kényszerpálya határozza meg az EU 2007 és 2013 közötti balkáni politikáját. A decemberi Európai Tanács-ülésen nem nagyon akadt szószólója ennek a problémának. Ha Magyarország számára valóban stratégiai jelentőségű a térség felzárkózása – hiszen a nemzetközi szervezetekben gyakran a nyugat-balkáni országok csatlakozásának a támogatójaként szerepel –, akkor felvethetné a régiót érintő stratégiai szempontokat az uniós intézményekben. A magyar külpolitika fontos hozzáadott értéke lehetne az EU Nyugat-Balkán-politikájához, ha nem hagyná az uniós intézményekben zajló viták során ezeket elsikkadni. A költségvetés vitája lezárult, és ez az elkövetkező 7 évben igencsak behatárolja majd az EU mozgásterét. Ugyanakkor a fent említett problémák maradnak, maguktól aligha fognak megoldódni, sőt komoly biztonságpolitikai kockázatokat hordoznak az EU számára is. Az EU-tagság perspektívájának hiteles fenntartása és az unió kézzel fogható jelenlétének erősítése a régióban kulcsfontosságú a Nyugat-Balkán hosszú távú stabilizálódásának szempontjából. Magyarország az Európai Bizottság és még néhány tagállam szövetségeseként aktív kezdeményezője lehetne annak, hogy megoldást találjanak ezekre a problémákra a költségvetés által szabott igen szűk kereteken belül.

Magyarország szerepe a Nyugat-Balkánon Annál is inkább, hiszen Magyarország már régóta aktív szorgalmazója a nyugat-balkáni térség demokratikus fejlődésének, szavakban és tettekben egyaránt. Már a kilencvenes években megvolt ez a politikai irány, azonban Magyarország EU-tagsága óta vált kifejezett prioritássá. A hivatalos kormányprogramban kiemelik, hogy Magyarország az Európai Unió és a NATO tagjaként aktív szerepet vállal a térség stabilitásának megszilárdításában. A célokat kettősség jellemzi: egyrészt Magyarország EU-tagállamként támogatná a demokratikus fejlődést, a politikai, gazdasági és társadalmi reformokat, másrészt erőteljes hangsúlyt fektet a magyar kisebbségek védelmére. Az is felfedezhető, hogy deklaráltan megkülönböztetett figyelmet fordít Szerbiára.

32


Konkrétumok dióhéjban Az ezt a fajta politikai retorikát alátámasztó gyakorlati kezdeményezések közül kiemelhető a Szegedi Folyamat, amelynek keretében Magyarország számos területen nyújt szakértői segítséget a térség országainak, ösztöndíjprogramok, szemináriumok és szakemberképzés révén. A kezdeményezés 1999-ben indult, és 2004 júniusában újították meg azzal a szándékkal, hogy az európai integrációra felkészítő programok kerüljenek a középpontba. Kiragadott példaként megemlíthetők a vámhatósági és ellenőrzési továbbképzések, a mezőgazdasági tapasztalatok átadása, illetve az intézményi reformokat és a határon átnyúló együttműködést elősegítő programok. Szintén a Szegedi Folyamat részeként kétoldalú konzultációkkal segíti Magyarország Bosznia-Hercegovina felkészülését a NATO Békepartnerség Programjára, illetve Szerbiát a világkereskedelmi szervezeti tagságra. Fontos megjegyezni Magyarország részvételét a macedóniai és boszniai békefenntartó tevékenységben és újjáépítésben is. Az a 100 millió eurós kötött segélyhitelprogram, amelyet Magyarország a nyugat-balkáni országok számára tett elérhetővé, egy további lényeges gyakorlati kezdeményezés. Szintén ide sorolható a nyugat-balkáni országok, főleg Horvátország érdekében kifejtett diplomáciai lobbi. Az elmúlt egy-két évben az egyes szaktárcák is aktivizálták magukat, például elkezdődött egy belügyi együttműködés Szerbiával. A teljesség igénye nélkül összeállított lista végére kerülhetne a 2005 októberében megrendezett Nyugat-Balkán-konferencia, amelyből kiderült, hogy Magyarország a visegrádi együttműködés egyik alapvető céljának tekinti a nyugat-balkáni szerepvállalást, tehát nem egyedül kívánja megvalósítani, hanem a V4-kel együtt, Szlovéniát és Ausztriát is bevonva. A konferencián konkrét együttműködési területekről tárgyaltak, Magyarország a bel- és igazságügy terén felhalmozott ismereteit osztja meg a Nyugat-Balkán országaival.

A vajdasági etnikai incidensek és kommunikációs problémák A felsorolt kezdeményezésekből is látszik, hogy határozottan van tartalom a Nyugat-Balkánra vonatkozó külpolitikai retorika mögött. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy gyenge ennek a politikai kommunikációja, és sajtóvisszhangja is alig van. A Szegedi Folyamat részleteit például nem egyszerű kinyomozni, és a sajtóban sem sokat hallani a konkrét programokról. Ellenkezőleg, 2004 eleje óta a szerb–magyar kapcsolatokat legfelsőbb politikai szinteken – és a sajtóban is – teljesen a vajdasági magyarok ügye foglalta le. 2004 során számos diplomáciai látogatás, telefonbeszélgetés, levélváltás témájául szolgáltak a Vajdaságban történt incidensek. A kérdés idővel az Európai Parlamentben is napirendre került. Ugyanakkor épp ebben az időszakban, 2004 júliusában jelentette ki Javier Solana, az EU

33


kül- és biztonságpolitikai főképviselője, hogy Magyarországra óriási feladatok várnak Szerbia és Montenegró, Bosznia és Macedónia vonatkozásában. 2005-ben továbbra is a vajdasági incidensek uralták a szerb–magyar párbeszédet. Ez történt például Boris Tadic elnök budapesti látogatásakor is, amit a szerb fél egyenesen kiábrándítónak értékelt. A látogatást elemző, a Magyar Hírlapban megjelent cikk (Makai József: Egy látogatás margójára, Magyar Hírlap 2005. október 11.) szerint Tadic számított arra, hogy lesz szó az etnikai incidensekről, arra viszont már nem, hogy szinte csak erről esik szó. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha más témák fel is merülnek a kétoldalú tárgyalások során, azokról a sajtóban már alig tudósítanak. Miközben a szerb–magyar kapcsolatoknak valószínűleg nem tett jót, hogy a magyarverések ügye ennyire előtérbe került, az is tény, hogy a magyar kormány nyomásgyakorlása nélkül aligha lehetett volna arra számítani, hogy a szerb kormány érdemben reagál a történtekre. Az Európai Parlament szeptember végi figyelmeztetése kellett ahhoz, hogy a szerb kormány a nemzeti kisebbségek képviselőivel egyeztetve november elején programot dolgozzon ki a helyzet kezelésére, például olyan gyakorlati kérdéseket is felvetve, hogy hogyan lehetne a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban növelni a kisebbségek arányát. Bíztató az is, hogy vegyes bizottságot hoztak létre az incidensek kivizsgálására. Ugyanakkor igen fontos lenne, hogy a magyar politikai elit biztosítani tudja a szerbiai demokratikus erőket arról: számíthatnak Magyarországra mint hosszú távú partnerre, hiszen enélkül értelmes együttműködés aligha képzelhető el.

A kétoldalú gazdasági kapcsolatok nehézségei A nyugat-balkáni szerepvállalás jegyében kifejezésre jutott az is, hogy nagyobb gazdasági aktivitásra kellene törekedni a térségben. Például 2005 januárjában a magyar kormányfő hangsúlyozta, hogy gazdaságközpontú magyar külpolitikát szeretne. Szerb részről is gyakran hangzottak el olyan nyilatkozatok, amelyben arra ösztönözték a magyar befektetőket, hogy vegyenek részt a szerbiai privatizációban. A magyarországi székhelyű multik a tőkekivitelt illetően élen járnak a régióban: például az OTP jelen van Bulgáriában, Romániában, Horvátországban, a MOL Horvátországban, Romániában (ez a két ország a legfontosabb a magyar tőkekihelyezés szempontjából), a Dunapack, a Zalakerámia Horvátországban, a Matáv Macedóniában, Montenegróban, a Hunguest Hotels Montenegróban, a MAL Rt. Boszniában, és a sort még lehetne folytatni. Mindezek fényében talán meglepő, hogy Szerbiában csak nemrég sikerült bekapcsolódniuk a privatizációba, Albániát kivéve utolsó célpiacként a régióban. Az OTP és MOL már régóta próbálkoztak, a MOL-t a Beopetrol eladásánál az orosz Lukoil ütötte ki, az OTP a Jubankát szerette volna, amit végül a görög Alpha Bank kapott meg. Némileg ár-

34


nyalja a képet, hogy az OTP nemrég szerezte meg a Niska Bankát és a Zepter Bankát. A MOL is aktivizálódott, december elején nyitotta meg az első kutakat Belgrádban. A magyar kis- és középvállalkozók részéről viszont továbbra is elenyésző a befektetői tevékenység. Mindenesetre továbbra is igaz, hogy Szerbia bizonyult a legkeményebb diónak a magyar befektetők számára a térségben. Valószínűleg nem véletlen, hogy a MOL-lal és az OTP-vel szemben épp az orosz és a görög befektető nyert. A magyar tőkével szembeni negatív hozzáállás egyrészt azoknak a még mindig meglévő indulatoknak tulajdonítható, amelyek az 1999-es NATO-bombázások alatti magyar szerepvállalásra vezethetők vissza. Másrészt annak köszönhető, hogy Magyarország szinte állandóan a vajdasági magyarok problémáival foglalkozik, ha Szerbiáról van szó. Azért is kétséges a magyar híd-szerep a Balkán felé, mert a szerbek számára a szlovének sokkal elfogadhatóbbak, ráadásul ők a magyar politikusokkal és vállalkozókkal ellentétben valódi helyismerettel rendelkeznek. Ebből a szempontból a görögök, vagy akár az olaszok is esélyesebbek. A balkáni országoknak szánt 100 millió eurós hitel története is a fenti feltevést látszik alátámasztani. A hitelt annak ellenére, hogy elsősorban Szerbiának szánták, egyelőre Boszniában és Montenegróban használják fel. 2002-ben a magyar és a szerb fél együtt választott ki nyolc projektet, amit a szerb parlament elutasított, (valószínűleg azért, mert mind a nyolc projekt vajdasági volt). Azóta sem történt előrelépés, bár ennek az is az oka, hogy Szerbiának egyeztetnie kell az IMF-fel minden hitelfelvételt, illetve más helyekről, például az olaszoktól kedvezményesebb feltételekkel jut forrásokhoz.

Q Összességében megállapítható: annak ellenére, hogy 2005-ben is gyakoriak voltak a magas szintű diplomáciai találkozók, a kapcsolatok nem felhőtlenek, és úgy tűnik, nem biztos, hogy Szerbia tényleg elfogadja Magyarországot mint EU-közvetítőt. Alapvetően a bizalmatlanság jellemzi a helyzetet, ami például megmutatkozik a gazdasági kapcsolatokban. Feltehetően már hatékonyabb kommunikációs stratégiával is javítani lehetne a kétoldalú viszony hangulatát, amennyiben bekerülne a magyarországi és a szerbiai köztudatba, hogy nem csak a vajdasági magyarverések kötik össze a két országot. Igen hasznos lenne, ha többet lehetne hallani a már működő gyakorlati kezdeményezésekről. Másrészt az is segítene, ha a régió felzárkóztatása és EU-csatlakozása melletti magyar elkötelezettséget az is alátámasztaná, hogy Magyarország felvállalja az érintett országok stratégiai érdekeinek képviseletét az uniós intézményekben. Főleg olyan helyzetekben, mint amilyen a költségvetési vita, amikor őket is erősen érintő döntések születnek. Ilyenkor egyszerre lehetne bizonyítani: nemcsak a történetileg kondicionált ellentétek meghaladhatóak, de sikeresen halad az a tanulási folyamat is, amelynek végeztével a rövidtávú haszonmaximalizálás helyét a távlati célokért folytatott együttműködés foglalhatja el.

35


Romsics Gergely ETIKA ÉS DIPLOMÁCIA – AZ ÁLLAMON INNEN ÉS TÚL The eternal return of ethics – az etika örök visszatérése: ezzel a Nietzsche-variációval jelölte ki a nemzetközi kapcsolatok posztstrukturalista iskolájának sztárja/botrányhőse, James Der Derian azt a funkciót, amelyet nézete szerint a posztmodern, konkrétabban a „kritikai pluralista” International Relations felvállalhat.1 Der Derian nem véletlenül beszélt örök visszatérésről: a tudomány kezdeteinél bábáskodó wilsoniánus liberális internacionalizmus, majd a II. világháború után angolszász területeken dominánssá vált klaszszikus realizmus egyaránt erkölcsfilozófiai felvetésekből (is) táplálkozott. A hidegháború sajátos moralitású világrendje, illetve a tudományos pozitivizmus által posztulált értéksemlegesség, e sajátos véletlen, műtőasztalon zajló románc azonban a mai nemzetközi kapcsolatok meghatározó iskolái – a neorealizmus és a neoliberális institucionalizmus – számára kívánatossá tette ennek az erkölcsfilozófiai alapvetésnek a kiiktatását, mígnem a diszciplína szaknyelve valóban alkalmatlanná vált a nemzetközi viszonyok etikai szempontból való tárgyalására. A két iskolával szemben felsorakoztatott legsúlyosabb vádak egyfelől a nemzetközi rendszer hatalomcentrikus elgondolására és az ebből következő antihumanista praxiológiára, másfelől pedig az igazságtalan globális elosztó- és piaci rendszerek működésére vonatkoztak. Az alábbiakban annak bemutatására teszünk kísérletet, hogy a kritikai és posztstrukturalista nemzetközi kapcsolatok tudományából – bevallottan a cél alapján szelektálva – azokat a fogalmakat játékba hozzuk, amelyek megengedik az etikai jellegű rákérdezést a mai nemzetközi viszonyokra, majd ezt követően feltegyük a kérdést, hogy a pozitivista tudományosság által száműzött klasszikus politika-fogalom és a kritikai nemzetközi kapcsolatok perspektívája között milyen viszony határozható meg. Sejtésünk, amelyet alább igyekszünk dokumentálni, arra vonatkozik, hogy nem feltétlenül igaz az az oppozíció, amelyet a „konzervatív” politika-pártiak és a „poszt” kritikai pluralisták is buzgón konstruálnak – persze ellentétes előjellel. Az oppozíciók merev rendszerének feloldása a politika hagyományos fogalmába beépült államközpontúság felmutatásával, valamint a politikának az állam fogalma nélkül történő elgondolásával kísérelhető meg. A nemzetközi térben, amelyre ez az írás korlátozza magát, ez a diplomá-

1

James DER DERIAN: Post-Theory. The Eternal Return of Ethics in International Relations = New Thinking in International Relations Theory, szerk. Michael W. Doyle – G. John Ikenberry, Boulder, CO, Westview Press, 1997, 54-76.

36

Romsics Gergely: Etika és diplomácia

cia hagyományának újraolvasásával tehető meg, és véghezvitele azon múlik, hogy mennyire adekvát diplomácia-fogalom konstruálható az államközpontúság előítélet-rendszerének mozgósítása nélkül.

I. Poszthidegháború A neorealizmus, mint minden elméletek legjózanabbika, minden rendszerek legstabilabbjaként a kétpólusú világokat azonosította. Ezek feszült, szigorú békét jelentenek, ám legalább békések, hiszen minden interakció valakinek a hasznát, a másiknak pedig azonos arányú kárát jelentik. Éppen ezért bipoláris világokban a két meghatározó játékos csak egymást figyeli, egymásról pedig sokat tudnak. Éppen ezért jól informált döntéseket hoznak egy könnyen kalkulálható játékban, ahol a tévedés veszélye kicsi, a túlzott agreszsziót pedig kizárja a MAD, a kölcsönösen biztosított pusztulás (mutually assured destruction) abszolút fegyvere, az interkontinentális nukleáris arzenál.2 Richard Ashley A neorealizmus nyomorúsága (The Poverty of Neorealism, 1984) című írásában elsőként tett kísérletet arra, hogy a korábban strukturális realizmusnak nevezett, általa átkeresztelt elméletet ontológiai kritikának vesse alá. Azaz nem falszifikálni igyekezett az elmélet alapján generálható hipotéziseket, hanem bevallott és rejtett előfeltevéseit, világképét vette nagyító alá. Amint Ashley megfogalmazta, a neorealizmus árulkodó hallgatása a „4 p”-ről, a folyamatokról (process), a (társadalmi) gyakorlatról (practice), a hatalom (power) társadalmi konstruáltságáról és a politikáról, saját magát leplezi le.3 Miért ez a hallgatás? A neorealizmus olyan államközpontú és rendszerszintű elmélet, amelyben funkcionálisan hasonult biztonságmaximalizáló szereplők racionális döntéseket hozva relatív hasznukat maximalizálják. Azaz mindenki (minden állam) saját biztonságát igyekszik növelni, és ebben a versenyfutásban ab ovo minden más állam az ellenfele.4 Túl azon, hogy ez a leírás nyilvánvalóan csak a nagyhatalmakra (lehet) igaz, nincs benne hely múltnak, kultúrának, társadalomnak és döntésnek. A neorealizmus ideje az abszurd színházra emlékeztet: a felvonások követik egymást, változások is történnek, de a folyamatoknak nincsen iránya, értelme, az akaratnak és a szabadságnak nem tart fenn helyet. Ahogy a Godot-ra várva első felvonásában Pozzo vezeti pórázon Luckyt, a másodikban Lucky Pozzót – hogy miért a változás és mit jelent, arról semmit sem tudunk meg.

2 Vö. Kenneth N. WALTZ: Realist Thought and Neorealist Theory, Journal of International Affairs 44. (1990), 21-37; UŐ.: The Origins of War in Neorealist Theory, Journal of Interdisciplinary History 18. (1988), 615–628. 3 Richard K. ASHLEY: The Poverty of Neorealism, International Organization 38. (1984), 237. 4 Vö. Alistair J. MURRAY: Reconstructing Realism. Between Power Politics and Cosmopolitan Ethics, Keele University Press, Edinburgh, 1997, 3–4; Kenneth N. WALTZ: Theory of International Politics, McGraw – Hill, New York, 1979, 6. fejezet.

37


Ashley kritikáját az azóta eltelt bő két évtizedben számos másik követte. Köztük feministák, mint Carol Cohn, aki a férfiasra hangszerelt biztonságpolitika dehumanizált diskurzusát dekonstruálta, felmutatva a fegyverek és szakértőik rabló-pandúr-nyelve által elfedett áldozatok rejtett univerzumát,5 vagy éppen Der Derian, aki a szimulákrum baudrillard-i fogalmát alkalmazva a neorealista diskurzust mint mesterséges világkonstrukciót világította meg, amelynek reprezentációs dominanciája nem engedi meg nem konfliktuson alapuló rendszerek elképzelését, és amely felszámolja, illuzórikusnak mutatja az értelmes emberi cselekvés tereit a nagypolitikában.6 De a leghíresebb talán Alexander Wendt Az anarchia az, amit az államok csinálnak belőle (Anarchy Is What States Make of It) című írása volt. Ebben amellett érvelt, hogy az anarchikus, azaz piaci versengésre emlékeztető, felsőbb hatalom, hierarchia nélkül létező nemzetközi rendszer számos érvvel védhető tételezése nem jelenti ennek a rendszernek a szükségszerű konfliktusosságát. Azaz sántít az a neorealista logika, amely az anarchiából közvetlenül következtet arra, hogy minden szereplő (állam) csak saját biztonságával fog törődni, és így akaratlanul is mindenki fenyegetni fog mindenkit. Mint Wendt bemutatta, az anarchia rendszerei korántsem azonosak: az általa hobbesi anarchiának keresztelt verzió valóban a neorealista logika szerint működik, ez azonban legalábbis is 1648 óta keveredett a locke-i rendszerrel (versengő államok, de erős konvenciók tiltják egymás elpusztítását, annexióját) és a kanti anarchiával, amelyben egymás mellé rendelt, de egymásban bízó aktorok kooperálnak és rendezik vitáikat.7 A hidegháború végeztével ezek a kritikák érthető módon egyre tovább szaporodtak. A közvetlen, ellensúlyozandó fenyegetés elmúlása az atlanti államközösség számára olyan helyzetet teremtett, amelyben a legkomolyabb fenyegetések sem nem feltétlenül állami szereplők részéről jelentkeztek, sem nem volt többé egyértelmű, mi kondicionálja ezeket a fenyegetéseket. Az anarchia fogalma után problematizálódott tehát a korábban problémamentes(nek tűnő) monadikus államfogalom alkalmazása is, hiszen éppen a legbékésebb (európai integráció) és a legfenyegetőbb (terrorizmus, nem-állami erőszak) interakciók ebben az új rendszerben egy a nemzetközi teret tisztán államokkal benépesítő elmélet számára nehezen voltak megragadhatók.

5

Carol COHN: Sex and Death in the Rational World of Defense Intellectuals = Exposing Nuclear Phallacies, szerk. Diana Russell, Elmsford, Pergamon, New York, 1989, 127–159. 6 James DER DERIAN: The (S)pace of International Relations. Simulation, Suveillance, Speed, International Studies Quarterly 34. (1990), 295–310; UŐ.: The Simulation Syndrome. From War Games to Game Wars, Social Text 24. (1989), 187–192. 7 Alexander WENDT: Anarchy is What States Make of It. The Social Construction of Power Politics, International Organization 46. (1992), 384–396.

38


II. Posztkapitalizmus A neoliberális institucionalizmus kritikái tulajdonképpen az elméletet magát is megelőzik. Az irányzat legfontosabb alakja, Robert Keohane eredetileg a waltzi neorealizmus ravasz módosítására vállalkozott, elméletében az államok abszolút hasznára koncentrálva, és így a vetélkedés helyére a kooperációt állította, az ekkoriban páratlan társadalomtudományos karriert befutó fogolydilemma nevű játékra támaszkodva. A neoliberális institucionalimus szerint az államok legfőbb célja a jólét, és a bizalmatlanságot, amely a jólét maximalizálásához szükséges optimális stratégiák alkalmazásának legfőbb akadálya, nemzetközi intézmények számolhatják fel, amelyek normákat artikulálnak, ezeket felügyelik, és információt áramoltatva megakadályozzák a másik kijátszásán alapuló potyautas-stratégiákat.8 Az ontológiai kritika számára az elméletben a belépési pontot az a kimondatlan feltételezés jelenti, amely szerint a piac torzítatlan működése optimális körülményeket teremt a szereplők számára, amennyiben az egyensúlyi állapot valahol a Pareto-határon fog elhelyezkedni. Ez persze így is van, mondják a kritikusok, ám csak egy tisztán elméleti és etikai kérdéseket nem ismerő modell számára lehet érdektelen, hogy melyik pontokon válnak „lakottá” a határok. A Pareto-határon amúgy egyensúlyi helyzetben lakozó szegényebb társadalmak, amelyek nem engedhetik meg maguknak a piacról való kivonulást, amennyiben fejlett partnereik kevésbé vannak ráutalva exportjaikra, mint ők az importált árukra, relatíve kizsákmányoltak lehetnek, noha a csere maga a piac torzítatlan körülményei között megy végbe. Ez a dependencia logikája, amelynek „neo-neomarxista” újragondolása már a galtungi elitkooperációt sem feltételezi,9 hanem pusztán a piacnak való kiszolgáltatottsággal magyarázza, hogy autonóm partnerek önkéntes interakciója hogyan vezethet mégis alárendeltségi viszonyok kialakulásához. Ez a heteronómia olyan decentralizált rendszer, amelyben nem hierarchikus módon ugyan, de mégis léteznek aláés fölérendeltségi viszonyok. Az információ mennyiségének növekedése valóban kialakíthat stabil kooperatív viszonyokat a nemzetközi rendszer tetszőleges állami vagy nem-állami szereplői között, ám a kooperáció nem bizonyul automatikusan igazságosnak, fairnek – rámutatva ezzel a neoliberális institucionalizmus vakfoltjára.10 A kritikai meglátást, amely szerint az újabb legjobb világ is csak azért tűnik annak, mert az azt leíró/álmodó diskurzus hangszerelése alkalmatlan bizonyos típusú állami és

8 Lásd Robert AXELROD – Robert O. KEOHANE: Achieving Cooperation under Anarchy: Strategies and Institutions, World Politics 38. (1985), 226–254; Robert O. KEOHANE: International Institutions: Two Approaches, International Studies Quarterly 32. (1988), 379–396; Robert O. KEOHANE – Lisa L. MARTIN: The Promise of Institutionalist Theory, International Security 20. (1995), 39–51. 9 Johan GALTUNG: A Structural Theory of Imperialism, Journal of Peace Research 8. (1971), 81–117. 10 Vö. Nicholas ONUF – Frank F. KLINK: Anarchy, Authority, Rule, International Studies Quarterly 2. (1989), 149–173.

39


társadalmi létezés (a periféria) megragadására, kiegészítette az intézményfogalom kritikája. A neoliberalizmus megtartotta az államközpontúság premisszáját, és intézményképe emiatt relacionális maradt – azaz nem szubsztantíve koncipiálta az intézményeket, mint amelyek identitással és saját preferenciákkal rendelkeznek, hanem kizárólag olyan köztes változóként, amelyek a rendszerben realizálható kifizetéseket módosítják. Az új institucionalizmusok közül a történeti (historical institutionalism) ehelyett az intézményeket a hatalomért és jólétért folytatott versengés szabályrendszereként, a versengés bizonyos módjait legitimáló kognitív keretként értelmezte, azaz – kritikai olvasatában – a hatalom fogalmát társadalmiasította, és fordította a „naiv” neoliberális institucionalizmus ellen, amennyiben kiemelte, hogy ezek a „kooperatív” intézmények éppúgy lehetnek a rajtuk kívül maradtak kizsákmányolását engedő, mint a belül lévők hasznát optimalizáló arénák. A szociológai új institucionalizmus pedig azt a területet problematizálta, amely az állami szereplők előzetesen adottnak vett preferenciáit hangsúlyozta.11 Láthatóvá tette, hogy a fix preferenciákat posztuláló racionális döntések elmélete ebben a kontextusban az állam monolitikus koncepcióját védelmezi, hiszen kizárja a vizsgálat mezejéből, hogy az intézmények – így a nemzetközi és a szupranacionális szervezetek – menynyiben alakítanak ki és fogadtatnak el tagjaikkal célokat és értékeket, amelyek preferenciáikat folyamatosan, inkrementális módon változtatják. És persze a tagok is hatnak az intézményes identitásra (ezt senki nem vitatta), és ebben a komplex térben (efelett már elsiklott a klasszikus elmélet) a kommunikáció állandó folyamatában termelődik újra a racionalitás maga, amely mindenkor korlátozott ugyan, de változásra nagyon is képes.12 A két – a nyolcvanas éveket saját vitájukkal meghatározó – elmélet kritikái számos ellentétet és premisszát problematizáltak tehát. Tömören úgy foglalhatjuk össze ezt az „elméleti hozzáadott értéket", hogy láthatóvá vált mindkét elmélet viszonyának problematikussága a hatalomhoz, hiszen az egyik anélkül tette kulcsváltozóvá, hogy kísérletet tett volna fogalmi megragadására, a másik pedig el-gondolta (wegdenken) kooperációs modelljeiből, és ezáltal vakká vált a hatalom működésének a jólétet, de még inkább a „jó életet” torzító hatására – holott liberális ontológiájú elméletként ennek problematikája elvben központi jelentőséggel bírt számára. Emellett mindkét nagyelmélet – nagyon hasonló – államfogalma is megkérdőjeleződött, mivel számukra is elismerten fontos jelenségeket került meg, hagyott értelmezetlenül.

11 Lásd Thomas A. KOELBLE: The New Institutionalism in Political Science and Sociology, Comparative Politics 27. (1995), 231–243; Peter HALL – Rosemary TAYLOR: Political Science and the Three New Institutionalisms, Political Science 44. (1996), 936–957. 12 Jeffrey T. CHECKEL: International Institutions and Socialization in Europe. Introduction and Framework, International Organization 59. (2005), 801–826; Thomas RISSE: Let's Argue! Communicative Action in World Politics, International Organization 54. (2000), 1–39.

40


III. Posztelmélet A deriani fogalom azokat a megközelítéseket jelöli, amelyek a nemzetközi kapcsolatok tudományában szakítanak a popperi tudományfilozófiára építő klasszikus elméleti konstrukciókkal, továbbá az etikai szempontoknak az elemzéstől való elválaszthatatlanságát hirdetik, az átideologizált nyelvi konvenciók kritikai feltárását szorgalmazva. A cél ebben az esetben nem más, mint rámutatni arra, hogy tudomány és hatalom praxiológiája között szoros, egymást kölcsönösen tételező viszony van. Ez a vállalkozás etikai természetű, hiszen a beszélt nyelvek erőszakos világformáló hatását analizálja, nem elégedve meg azzal, hogy felmutatja az adott diskurzus (például a neorealizmus) kompakt világképét, hanem destabilizálja is azt, ráirányítva a figyelmet arra, hogy mely történetek nem mondhatók el ezen a nyelven, mely nagyon is valós szenvedések vesztik el alapvető emberi minőségüket, és változnak számmá, járulékos költséggé vagy hasonlóan személytelen fogalommá. A posztstrukturalista IR talán legismertebb korai kiáltványa, Ashley és Robert Walker 1990-es közösen szerkesztett, már idézett tanulmánygyűjteményének mottójában – Foucault mellett – Julia Kristevát idézi, aki a száműzetés és kivonulás (dissidence) fogalompárjával írja le azt a pozíciót, ahonnan megszólalni kíván. Ez a „száműzetés” és a „kívülállás” nyelve, amelynek kiindulópontja a családból és a nemzetből való kiszakítottság és ön-kiszakítás (uprooting oneself) élménye.13 A kívülállás két szempontból is kulcsfontosságú: egyrészt lehetővé válik a rákérdezés azokra az alapvető kategóriákra, amelyek meghatározzák a „belül” lévők számára elképzelhető és elfogadható interakciókat, ezek értékét és legitimitását, másfelől – ezzel szorosan összefüggve – radikálisan megkérdőjelezik a hagyományos értelemben felfogott tudást, azaz azt a hitet, hogy a létezés helyzetei megragadhatók a rendelkezésre álló valamely nyelvi konvenció segítségével. A nemzetközi kapcsolatok tudományán belül ez a megkérdőjelezés elsősorban az általánosan elfogadott emberi normák által definiált emberkép és bizonyos konkrét, konvencionálisan az államközpontú társadalmak legitim eljárásai által kialakított léthelyzetek közötti ellentmondásra mutat rá, „a küzdelem azon helyére és idejére, ahol a hatalom működése leginkább kitapintható”. Ezek a példák – így a vendégmunkás kiszolgáltatottsága hivatalnak és munkaadónak, az antiglobalista tüntető elveszettsége a racionalitás nyelvébe burkolózó világrend struktúráival szemben, a társadalmi erőszakot elszenvedő nő megjelenítetlensége az államok között zajló politika férfias tereiben – arra mutatnak rá, hogy a természetes, önmagát szabadnak tartó társadalmak létrehoznak olyan zónákat, ahol saját szabadságfogalmukra rácáfolva járnak el a némák, a megszólalni, érdekeiket védeni vagy igazságukat reprezentálni nem 13 Richard K. ASHLEY - Rob B. J. WALKER: Introduction: Speaking the Language of Exile. Dissident Thought in International Studies, International Studies Quarterly 34. (1989), 259–268.

41


tudókkal szemben.14 A fenti néhány példa is jól mutatja, hogy ezek a helyzetek sem nem képezik részét 1. a nemzetközi kapcsolatok hagyományos diskurzusainak, és szinte előhívják a „beszéljünk inkább a komoly dolgokról” nemzetbiztonsági, nemzetgazdasági, energiapolitikai vagy a nemzetközi terrorizmusból faragott husángját, sem pedig 2. a politikai gyakorlat által kijelölt és az előbbivel meglepő izometriát mutató arénákat, azaz azokat a kérdésköröket, amelyek kapcsán tárgyalások folynak, szerződések köttetnek vagy akár amelyekért háborúkat vívnak.

IV. Posztdiplomácia Ezek után elvárható lenne, hogy e kritikai – konvencionálisan, különösen konzervatív és liberális perspektívából egyszerűen újbalosként aposztrofálható – posztstrukturalizmus etikai fókusza és a pozitivista International Relations előtti nagyelmélet, az akadémiai diszciplínát az ötvenes években uraló klasszikus realizmus közötti kétségtelen szakadék a látásmódok abszolút összeegyeztethetetlenségét fejezze ki. Ezt erősíti olyan alapvető realista hivatkozási pontok fogalomkészlete, mint Raymond Aron Béke és háború című könyve vagy Hans Morgenthau Nemzetek közötti politika című, hasonlóan impresszív műve. Aron a vörösben és a feketében, a katona zubbonyában és a diplomata frakkjában pillantja meg a politika tulajdonképpeni jelképeit, a végső és leginkább fontos kérdések szereplőiként ezek az egyenruhák hordozzák azt a felelősséget, amelyet a modern ember a vesztfáliai rendben létező államokba tömörülésekor magára vett: a szervezett együttélés és a szervezett pusztítás közötti választást, amelyek közötti cikázása az aroni felfogásban a nemzetközi politika maga.15 Hasonlóan a meghatározatlanságot, a dinamikus döntések állandó játékából kinövő (azaz egyszerre nagyon is Carl Schmittből táplálkozó és vele a leghatározottabban, antiesszencialista alapokon szembeforduló) nemzetközi politikai rendszert állította elemzése középpontjába Morgenthau is.16 A szövegei által felírt tragikus alakvázlat, a korlátozott lehetőségekkel, az elvakító ideológiákkal és az emberi természetben rejlő animus dominandival küzdő diplomata alakja teljes dicsőségében utóbb Henry Kissinger életművében öltött héroszi méreteket – nem mint a világot megváltó, de

14

UO., 264–265. Lásd Raymond ARON: Peace and War. A Theory of International Relations, Doubleday & Company, Garden City (NY), 1966, 1–18. 16 Hans J. MORGENHAU: In Defense of the National Interest. A Critical Examination of American Foreign Policy, University Press of America, Washington D.C., 1982, 50–51; bővebben kifejtve UŐ.: Politics among Nations. The Struggle for Power and Peace, Knopf, New York, 19856 (első kiadása: 1948). 15

42


mint állandóan fenyegető pusztulását ideig-óráig megakadályozó különleges ember.17 Az ebben a kontextusban értelmezett politika-fogalom látszólag korlátos és eleve kizárja a nem-állami szereplők érdekeinek képviseletét, hiszen csak az államot a nemzetközi térben képviselő szereplőket ismer, mereven ragaszkodva a hobbesi államkép fikciójához. Több helyen is olvasható, hogy éppen Der Derian írt könyvet Antidiplomácia címmel (1992), amelyet a felületes szemlélő a diplomácia hagyományával való szembefordulásként értelmezhet, különösen ha Kissinger nagy művéről írt recenziójának azon kitételei jutnak eszébe, amely szerint sokáig úgy gondolta, a volt külügyminiszterre „jobban illő középső név lenne a Háborús Bűnös, mint az Alfred”.18 Ez látszólag logikus is, hiszen kézenfekvő felmutatni az ellentétet a nagy emberek, nagy diplomaták erőfeszítéseit heroizáló (és, úgy tűnik, magát előképek konstruálásával legitimáló-felmentő) Kissinger és általában az államcentrikus klasszikus realizmus, valamint a marginalizált, nagypolitikához szokott fülünkkel nem hallható hangokat a száműzött pozíciójából megszólaltatni kívánó posztstrukturalizmus között. Csakhogy a helyzet egészen más. Der Derian 1987-es A diplomáciáról (On Diplomacy) című művében tárgyalta a nemzetközi érintkezés nyugati intézményeit, az Antidiplomácia éppen annak veszélyeiről szól, ami ezen intézményeket felválthatja. A diplomata Der Derian szerint annak az univerzalista álomnak a megtestesítője, amelynek kulcsfikciója, hogy a nemzeti alapon definiált alteritás, azaz az európai állammozaik összefogható a közös kultúra rendjében. A diplomácia nem más, mint racionálisan kifejthető politikai nézetkülönbségek közötti mediáció, és az ez által teremtett második szintű univerzalitás, habermasi fogalommal megragadva: a kommunikatív racionalitás érvényesülése a nemzetközi rendszerben. A kommunikabilitás, az értelmes beszéd letéteményese egy olyan világban, amelynek alapja a Vesztfália óta elvben nemcsak egyenjogúként, de azonosként tételezett másik állam Másikként való azonosítása, tehát a nemzetközi jogi homogenizáció hazai, identitáspolitikai tagadása. Egy olyan „hibás” világban, amelyben a közösségi működés privilegizált szintjévé a nemzet fikciója által legitimált állam válik, a diplomata halk – és az életbenmaradáshoz szükséges – elismerése az államközösség elvének, a nemzetközi működés „praktiko-tradicionális gerincének” (pragmatic-traditional backbone).19 Der Derian célja e korábbi könyvében tehát nem a diplomata mítoszának megsemmisítése volt, hanem annak bemutatása, hogy a modernitás nemzetközi politikájának moz-

17

Vö. Henry A. KISSINGER: A World Restored. Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace, 1812–22, Houghton Mifflin, Boston, 1957; UŐ.: Diplomácia, Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 1996. 18 James DER DERIAN: Great Men, Monumental History, and Not-So-Grand Theory. A Meta-Review of Henry Kissinger's Diplomacy, Mershon International Studies Review 39. (1995), 173–180. 19 James DER DERIAN: On Diplomacy. Geneaology of Western Estrangement, Blackwell, Oxford, 1987.

43


gatórugójaként azonosított elidegenedés (a poszt-kereszténység éthosza) miért nem képes olyan nemzetközi rendet létrehozni, amely valóban kooperáción alapulhatna. A diplomata ebben a kontextusban áldozat, amennyiben áldozatnak tekintjük egy előadás azon szereplőjét, akinek funkciója a megjelenített és összeütközésbe kerülő erők (az államok) közötti közvetítés, holott éppen önképük következtében egyik erő sem kívánja az univerzális rekonciliációt. Más szavakkal: az államok között a béke lehet praktikus, de sohasem önérték. Kissinger, Morgenthau és Der Derian tehát olvasható együtt. Ami Morgenthaunál a klasszikus diplomácia borongó etikáját elsöprő ördögi nacionalizmus és a tömegtársadalmak megjelenése,20 a szűkebb érdeklődési körű Kissingernél a klasszikus reálpolitika alkonya és a telhetetlen Weltpolitik megjelenése21 (mindkettejük számára az I. világháború a fordulópont), az Der Derian művében mélyebb értelmezést nyer, és kiemelkedik a lineáris narrációból. A egység megmentésére, örökös restaurációjára (recuperation) törekvő diplomata nemcsak 1914–19-ben veszít csatát a nacionalista dühvel szemben, hanem állandó küzdelemben áll, immár nem a tömegtársadalommal, hanem a saját identitását mindig a másik révén definiáló állammal, saját megbízójával. A deriani olvasat a realizmus antidemokratikus élét eltávolítja a diplomata értelmezéséből, és egy radikális államvagy hatalomellenes éllel váltja fel. Ez komoly különbség, ám nem számolja fel a diplomáciai tevékenység alapvetően tragikus interpretációjában létező közösséget. Az Antidiplomácia az előző könyv folytatásának is tekinthető. Der Derian antidiplomáciának azokat a tevékenységeket tartja, amelyek felszámolják a közösség, az együttműködés lehetőségét, elsősorban annak révén, hogy a mediáció – a diplomácia tulajdonképpeni lényege – helyére az immediációt, az azonnali és közvetlen szimulákrumát állítja.22 Egyszerűbb szavakkal kifejezve: kész és zárt képet ajánl a másikról, amely természetesen egyértelműen meghatározza azt is, mi a teendő a másikkal. Ilyen képet alkot szomszédjáról az intoleráns nacionalizmus is (itt kapcsolódik Der Derian a klasszikus realizmus világháborúértelmezéséhez), ám a könyv egy sajátos, jelenkori antidiplomáciát igyekszik elsősorban bemutatni. Ez – tíz évvel a War on Terror meghirdetése és közszájra kerülése előtt! – a hírszerzések és hadijátékok, a katonai tervezés és (Der Derian kulcsfogalma) a sebesség által konstituált szimulákrum, amelyet a modern média képes azonnal megjeleníteni, sokszorosítani és eljuttatni a közönséghez, a társadalomhoz.23 Ebben az új antidiplomáciában a kulcs a sebesség: a reakció gyorsasága, a felkészültség minden helyzetre, a kész „válaszok” már-már egyidejű bevethetősége. Nem nehéz belátni, hogyan fedi el a terror/antiterror, 20

MORGENTHAU: I. m., 50–51. KISSINGER: Diplomacy, 169. 22 James DER DERIAN: Antidiplomacy. Spies, Terror, Speed, and War, Blackwell, New York, 1992. 23 James DER DERIAN: A Reinterpretation of Realism. Genealogy, Semiology, Dromology = UŐ.: International Theory. Critical Investigations, New York UP, New York, 1995. 21

44


csapás/válaszcsapás szimulákruma a kommunikatív racionalitás lehetőségét, azaz a diplomácia létmódját magát. A jeleknek abban a túldeterminált világában, ahol bizonyos a, b, c jelölők feltűnése azonnal és automatikusan A, B, C tartalmakra adott válaszok szükségességét implikálja (mivel az azonnaliság követelménye a költségek/veszteségek/vereségek elkerülésének érdekében kiköveteli az automatizmusok rendszerbe kódolását), a megértés, a mediáció, a másik másikként való el- és megismerése olyan hely nélkül marad, ahol ezek az időigényes folyamatok kibontakozhatnának. Az azonnali válasz csak akkor lehet az elfogadásé, ha végtelenül gyengének vagy végtelenül érdektelennek definiáljuk saját magunkat. A végeredmény, ha a két eset közül egyik sem áll fenn, nem más, mint a saját érdek védelme egy olyan fiktív világ díszletei között, amely csak konfliktust ismer.

V. Posztorientalizmus De nem csupán a hírszerzés-kockázatelemzés-preempció gyorsan hírhedtté vált hármasa alakítja ki az antidiplomácia szimulákrumait. Ugyanezt teszik a „népszerű” elméletek, Samuel Huntington civilizációs neobarbarizmusa vagy az amerikai külpolitika „neokon boszorkánykonyhaként” történő beállítása. Huntington esetében ezt elég könnyű belátni, ahogy a legkülönbözőbb társadalomtudományos diskurzusok nyelvén ezt sokan meg is tették. Posztstrukturalista nézőpontból sajátos reflexióra nyílik lehetőség. Mintha csak az orientalizmus, a civilizált Nyugat ellenőrző-diszciplináris jelrendszere jelenne meg, writ large, azaz az értéksemlegesség fügefalevelét, a globális-elmélet-voltot, a Nyugat-Kelet és Amerika-Kína ellentétet látszólagos decentrálással (a többi civilizáció elnagyolt inklúziója révén) meghaladó analitikus látszatot tartva maga előtt. Huntington világot mond, amikor Keletet gondol, civilizációt, amikor Nyugatot vagy az iszlámot érti. Elemzése azonban önleleplezővé válik, amikor kiderül, mennyire nem képes saját értelmezési keretével mit kezdeni a félig külön civilizációként felfogott Japánnal, amikor Afrikát a kolonializmus reprezentációs mintáit feltámasztva bizonytalan, kialakulatlan civilizációként írja le, amikor Oroszország és az ortodox Kelet-Európa között habozik meghatározni a viszonyt, és amikor a furcsán „kifehérített” Latin-Amerikától is megvonja a még csak éppen megítélt civilizáció-mivoltot a túlságosan alacsony elkülönbözés okán.24 (Csak gondolhatjuk, hogy ha Morales, Chavez és Castro mellé más vezetők is felzárkóznak, esetleg korrigálja majd elméletét – hiszen létrejön valódi konfliktus.) Mintha csak az antropológia Fredrik Barthtól származó s máig számtalanszor ismételt és újrafogalmazott felismerését kívánná illusztrálni a szöveg: másikként csak azt tudom

24

Samuel P. HUNTINGTON: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, Budapest, 1998, 57–62.

45


világosan megragadni, amellyel már megosztoztam a munkán és a javakon, amellyel szemben normatív igénnyel lépek fel, vagy amellyel konfliktusom van.25 Aki nem sért, aki nem partnerem, és akit nem akarok különösebben a magam képére formálni, csak halványan létezik, alig-ember vagy alig-civilizáció, mint a fókuszát vesztett Robin Williams Woody Allen Agyament Harryjében. Az értelmezési keret recseg-ropog: az ortodox EU-tag Görögország (és Románia), a szekuláris, de muszlim lakosságú Törökország, a NAFTA-tag Mexikó „vándorló államokként” pozíciót készülnek váltani, a szöveg azonban nem ajánl analitikus utat annak megértésére, miképpen történhet a kilépés egy civilizációból és az átlépés egy másikba. Ez nem vakfolt, illetve csak a naiv, átlátszó nyelvet tételező olvasás szempontjából az. A létrejött rendszer nagyon is adekvát: civilizációba fagyasztva monolitikus reprezentációt hoz létre a muszlim másikról és a „kihívó” Kínáról, önkényesen bánva az iszlám vallás tartalmával és társadalmi jelentőségének bemutatásával éppúgy, mint a Kína metaforájaként alkalmazott konfucianizmussal, utóbbinak agresszív ideológiává történő stilizálásakor. A civilizációs konfliktológia szempontjából ez nem veszteség, hiszen a reprezentáció célja eklatáns módon a civilizáció-közi különbözőség újratermelése, melynek leghatékonyabb megkérdőjelezése éppen a civilizáció fogalma által elfedett intra-civilizációs különbözőség, az egyént, társadalmat, kultúrát, államot és szuperrégiót konstruáló sokféleség, az alteritások áttekinthetetlen, örökké mozgó, változó és a végletekig determinálatlan elegye lenne. Ez ugyanis megakadályozná stabil civilizációk közötti oppozíciók konstruálását, sőt a civilizációk reprezentációit közös meghatározatlanságuk miatt még közelítené is egymáshoz. Egy ilyen, a civilizációs különbségek abszolutizálása által konstituált szimulákrum helyett az arkhimédészi pontot nélkülöző plurális reprezentációs (azaz önés másik-azonosító) praxisok kontextusában újra széles tér nyílna a mediáció számára, hiszen a folyamatok és struktúrák meghatározatlan irányúként és célúként jelennének meg az értelmező kísérletekben, az ágensek determinálatlansága következtében. Determinálatlan, de értelmes ágenseket tételezve pedig megnyílna a valódi emancipáció lehetősége a kommunikáció folyamatában, amelynek racionalitása a másikat partnerré avatja, anélkül, hogy a kultúra szemioszférájában valamilyen rögzített és megváltozhatatlan kontextusban helyezné el. Csak egy konkrét példát hozva: Irán esetében a huntingtoni elmélet megszünteti a megértés iránti igényt. Mi más történne, mint ami természetes – a globális dominanciára törekvő nyugati civilizáció korlátozni kívánja agresszív iszlám riválisát, amely kvázi-paritásra tör az elrettentés arénájában, melynek tulajdonsága, hogy nagyon kevéssel (már-

25

Lásd: Ethnic Groups and Boundaries: the Social Organisation of Culture Difference, szerk. Fredrik Barth, Universitetsforlaget, Bergen–Oslo, 1969, 9–38.

46


mint kevés nukleáris fegyverrel) majdnem annyira lehet fenyegetni, mint nagyon sokkal. Társadalom és politikai elitje a civilizáció fogalmában nemcsak örökre egybeolvad, de a perzsa Irán és az arab világ, síiták és szunniták is hasonló egységbe helyeződnek. Mit zár ki ez az olvasat? A George Bush invázióját váró teheráni taxis szenvedélyes és kétségbeesett kommunikációját a nyugati látogatóval, az iráni nők öntudatos küzdelmét egyenjogúságukért, az elit küzdelmét legitimációja megőrzéséért, melyben a társadalmi mobilizáció szélsőséges eszközeihez folyamodik, annak érdemi társadalmi tudatosítását, hogy bizonyos kormányok, így Peking és Teherán, korábban Iszlámábád aktív és valóban nemzetközi jogot sértő módon kooperálnak haditechnika-fejlesztésekben. Kizárja továbbá saját gazdaságaink olajfüggőségének érdemi elemzését, szükségszerűség és gazdasági érdekcsoportok viszonyának megkérdőjelezését, és nem utolsósorban saját antidiplomáciánk kontraproduktivitásának felismerését. Paradox módon archaikus liberálisok, Amerika-ellenes jobboldaliak és baloldaliak egyaránt áldozatai és társadalmi újrateremtői a civilizációs paradigmának, amikor a nukleáris vitában a kulturálisan azonosított gonosz, a muszlim teokrácia újabb cselét, vagy éppen a globalokrata stb. atlanti elit által a határtalan kiszolgáltatottság szolgaságába tört iszlám állam kétségbeesett védekezését látják a civilizációs alapon megfogalmazott kihívással szemben. Huntington kipécézése persze megkérdőjelezhető cselekedet. Nemcsak annyi kritika zúdult már rá, hogy érdemi hozzájárulást futó kommentárok formájában aligha lehet már tenni, de rendszere végeredményben egyetlen eleme csupán az amerikai Nyugat reprezentációs rendszerének, amely bizonyos fokú pluralitást őriz, és amely más szemioszférákkal összehasonlítva általában különös készséget mutat saját maga megkérdőjelezésére. Huntington – véleményünk szerint szerencsére – csak egy hang, és majdnem akkora hiba a Nyugat (mert mi is az?) reprezentációja és a fentebb kritizált szöveg közé egyenlőségjelet tenni, mint a szöveg által megjelenített szélsőséges neobarbarizmust igazságként, pláne valóságként elfogadni. Különösen, hogy nemcsak a vulgarizált globalizációkritika mindenütt „Amerikát” szimatoló paranoiája az antidiplomácia instanciája, de még olyannyira nagy és korszakos jelentőségű gondolkodó, mint Edward Said is belesétálhatott a korábban saját maga által elemzett csapdába. Said Albert Camus-ről posztumusz megjelent műve (Le premier Homme, 1994) után írt értékelésében utasította vissza az életmű újraolvasását.26 Az 1958-ben az algériai háborúról hallgatást fogadó, civil békét (tre^ve civile) reklamáló Camus aktatáskájából a halálos, 1960-as baleset helyszínén előkerült szöveget Said ugyanis bizonyítékként olvasta, mely szerint Camus maga is képtelen volt Algériát másként, mint a nyugati civilizáció által belakott – végeredményben létrehozott – szimbolikus térként felfogni. Azaz Camus sem tu26

Edward W. SAID: Un homme moral dans un monde immoral. Albert Camus, ou l'inconscient colonial, Le Monde diplomatique 2000. november, 8–9.

47


dott az orientalizmuson túllépni, úgy megnyilvánulni, hogy szövegében teret engedjen az eleve létező, arab Algériának – viszszanyúlása a colon alakjához végeredményben a koloniális nosztalgia egy formája. Hol olvassa ideologikusan Camus-t Said? Nézetünk szerint ott és annyiban, ahol a colon alakját kizárólag a nyugati/francia penetráció letéteményeseként értelmezi, és ezzel dehistorizálja. A „fehértől” vagy „franciától” elvitatja a szubaltern létezést (ki gondolta volna, hogy dicsőség lesz kicsinek, elnyomottnak, némának lenni?), nem látja a petit blanc – kis fehér – fogalmában kifejezett periferikusságot. Az 1848-ban a forradalom konszolidációjakor bezárt kommunális, municipális műhelyek munkanélkülijei (jórészt ugyanakkor képzett szakmunkások), akik az első 14 000 telepes javát kitették, azonban maguk is egszisztenciálisan fenyegetett csoport, akiktől a polgári Franciaország megszabadulni igyekszik a gyarmatosítás szelepén keresztül.27 Gyarmati munkájuk olyan egzisztencia teremtése, amelynek során jórészt magukra vannak hagyva, emlékezetük ugyanolyan néma – megjelenítetlen – emlékezet (ahogy a főszereplő Jacques Cormery lassanként felfedezi), mint az araboké. Az elbeszélő perspektívája a kívül-levés, a száműzött helyzete – ahogy Camus írja –: „múlt, erkölcs, irányítás és vallás nélküli, de boldogan vállalt”. Camus ráadásul problematizálja a telepes-nemzedékek felzárkózását a gyarmati adminisztráció és a nagybirtokosok mögé, a kooptációnak azt a cselét, amellyel a francia hatalom kitermeli saját társadalmi bázisát az általa periferizáltak tömegéből. Said mindezt nézetünk szerint nem súlyozza megfelelően, a kooptált pieds-noirs számára úgy jelennek meg, mint eleve fehérek/franciák, akiknek helyét kultúrföldrajzi származásuk a bináris Nyugat-Kelet szembenállás rendszerében egyértelműen kijelöli. Emiatt a Camus-regény saidi recepciója maga is újratermeli azt az oppozíciót, amelynek hatalmidiszkurzív dekonstrukcióját éppen Said 1978-ban oly briliánsan hajtotta végre. Az, amit az Orientalizmus szövege az erre szakosodott társadalmi intézmények által termelt világképként határoz meg, itt már reáliává szilárdul, a hatalom egykori instrumentuma a valóság struktúrájaként jelenik meg, ami – egyebek mellett – megakadályozza Camus újraolvasását posztumusz szövege fényében. 28

VI. Az államon innen és túl Az antidiplomácia jelenségei minden alkalommal ugyanazzal fenyegetnek. A meghallásmeghallgatás helyére a tudás és cselekvés valamilyen szimulákrumát állítják, finalizálják a történéseket, azaz olyan kontextusban jelölik ki események helyét, hogy azok egyértelmű 27 28

Vö. Daniel LECONTE: Les pied-noirs. Histoire et protrait d'une communauté, Seuil, Paris, 1980, 61. Vö. Edward W. SAID: Orientalizmus, ford. Péri Benedek, Európa, Budapest, 2000, 28–29.

48


tendenciát áruljanak el, és egyértelmű választ követeljenek meg. A felhozott példák is mutatják, hogy a világban zajló interakciókról számos módon alakítható ki olyan rögzített kép, amely „rövidre zárja” a lehetséges reakciókat, és – várhatóan – zsákutcás, költséges és végső soron dehumanizáló megoldásokat helyez előtérbe, mutat egyedül racionálisnak. Mint előrebocsájtottuk, a klasszikus realizmus képviselői hasonló utat jártak be, amikor a 19. és 20. századi diplomácia nagy elemzéseit írták. Ám a két látásmódot más szempontból mégis világok választják el egymástól. A klasszikus realizmus a történeti rendszerekből indult ki, és ezáltal a diskurzusában feldolgozott tapasztalatkincs is az ezekből leszűrhető tanulságokra korlátozódott. Bár ez önmagában is hatalmas tudás, fontos ráirányítani a figyelmet arra, hogy ez a hatalmi – és elsősorban a nagyhatalmi – politika működésével kapcsolatban szolgált tanulságokkal. A klasszikus realisták, így Morgenthau, Kissinger vagy George F. Kennan műveiben a nagyhatalmak és vezetőik a főszereplők, és a kisebb államok meglehetős természetességgel válnak a vezető országok és kormányok alkuinak tárgyává – más funkciójuk nem is igen marad. De szempontunkból a perspektíva ezen szűkösségénél is lényegesebb az a jellegzetessége, amellyel ezek a szerzők nemcsak a kisállamoktól vitatják el a szereplő státusát (jelezve, hogy a szuverenitás fogalmának relativitását maguk is felismerik), hanem a politika autonóm működésének lehetőségét keresve a társadalmi érdekek hálójának bonyolult szövedékét a kompakt állam vágyképével helyettesítették. Ez az álom az államról az afelett érzett kiábrándultságban gyökerezett, hogy a nacionalizmus, a társadalmi preferenciák súlyának ez a történetileg legnagyobb súlyú bizonyítéka felborította a kipróbált és jól működő, apoteózisát az 1815-ös bécsi kongresszuson elérő rendszert. A klasszikus realizmus szövegei ebből a szempontból olvashatóak úgy, mint egy nagyszabású kísérlet részei a diplomata egykorvolt alakjának feltámasztására, amelynek a politika nyelvén kifejezett megfelelője a külpolitikai szféra autonómiájának visszaszerzése. Ezzel a perspektívával a ma elvégzett újraolvasás szempontjából a legfőbb baj az, hogy valóságábrázolásából erőszakos módon kiírja az egyént: mint univerzális jogok alanyát és mint a különböző közösségek tagját. Az egyetlen konceptualizáció az egyénről az a halvány árnyék, ami átdereng a monolitikusan felfogott, a társadalom fogalmát is inkorporáló, és ezzel a társadalmi pluralitás elgondolásának lehetőségét kizáró állam képén, melynek ő is tagja. Ez az egyén azonban egy a felismerhetetlenségig kiürített jelölő csupán, valódi tartalom nélkül: a szöveg pusztán technikailag ismeri el az individuumot, erkölcsileg nem jelöli ki helyét a nemzetközi politika államok által benépesített tereiben. Az egyén a klasszikus realizmus rendszerében egyetlen másik, hasonlóan absztrakt kontextusban tűnik még fel: a realista külpolitikát elkerülhetetlenné tevő animus dominandi hordozójaként, azaz bukott emberként, akinek potenciális gonoszsága állandó fenyegetésként, a nagyhatalmak viselkedését kondicionáló biztonság-dilemma ontológiai forrásaként jelenik meg a szövegben.

49


Aligha képzelhető el, hogy számos, a későmodern és posztmodern társadalomtudományos elméleteket megelőlegező bölcseleti tartalma ellenére ez a klasszikus realizmus a ma számára zsinórmértékül szolgálhatna. Vakfoltjai éppen azokat a területeket fedik el, amelyek azokért a konfliktusokért felelősek, amelyek leginkább befolyásolják a posztbipoláris világhoz hangolt mai biztonságfogalmunkat. A realistákat ezen a terepen elsőként határozottan kihívó Karl Deutsch kritikájának jogosságát (bár az európai integráció első, igen optimista tudományos elméletalkotóit, a neofunkcionalistákat is sokban megihlette) legtragikusabban éppen annak a „piszkos”, azaz nem állami szereplők által elkövetett, ám a nemzetközi rendszert mégis alapjaiban befolyásoló erőszaknak a burjánzása mutatja, amellyel a kilencvenes évek óta a világ különböző pontjain újra és újra találkozunk. Az elkövetők és az áldozatok gyakran nem köthetők világosan államokhoz, legyen szó akár a Balkánról, akár Fekete-Afrikáról vagy az arab–izraeli konfliktusról. A hidegháború által kondicionált konvencionális, államcentrikus gondolkodás a külpolitikai döntéseket sokáig befolyásolta – és teszi ezt még sok esetben ma is. Ma az európai külpolitikának talán legnagyobb teljesítménye éppen formájában rejlik: abban, hogy minden korábbi mintához képest sokkal komplexebb reprezentációkat alakít ki a partnerekről, rugalmasan és szükség esetén több ponton tud kapcsolatot teremteni, mivel nem preferálja mereven a kormányokat a társadalommal és az alternatív politikai intézményekkel szemben.29 Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne kimutatható nagyon is komoly politikai előítélet számos esetben a kormányzati szint javára, de önmagában az is komoly eredmény, hogy a társadalmakat megcélzó kvázi-diplomáciai tevékenység éppúgy, mint a nem-kormányzati politikai szereplőkkel fenntartott kapcsolatok kiléptek az államközi diplomácia árnyékából. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a közös külpolitika finanszírozási és intézményes keretein belül jelennek meg az ezzel kapcsolatos tételek és célkitűzések, megszüntetve a segélyszervezetek másodlagos státusával asszociált „civil külpolitika” egyirányú függését a hivatalos külpolitikától, másrészt pedig a nem-kormányzati szereplőkkel fenntartott kapcsolatokat is kiemeli a titkosszolgálati és informális diplomáciai működés „szürke” biztonságpolitikai zónájából. A másik nagy eredmény az Európai Uniónak a keleti bővítés idején végbement hoszszú tanulási folyamat során kialakított diplomácia-felfogása, amely a partner szándékát, és nem feltétlenül eredményeit veszi figyelembe. Ennek az elmozdulásnak a jelentőségét nehéz túlbecsülni. A nemzetközi szervezetekre jellemző preskriptív tendenciák a részben hasonlóan működő EU külpolitikai intézményrendszerét is meghatározták: a megbízók,

29

Az EU külpolitikájának részletes elemzése az írásnak nem célja, az az értelmezés, amelyet elfogad és alkalmaz, megegyezik az Elena Gnedina és Nicu Popescu által a Kommentárnak ebben a számában leírtakkal.

50


jelen esetben a tagállamok ügynöküket úgy képesek hatékonyan ellenőrizni, ha nemcsak az információ folyását és vétójogukat biztosítják, de a lehető legpontosabban – elvben legmerevebben – meghatározzák azokat a típusú és célú lépéseket, amelyek az ügynök, azaz a közösségi külpolitika szereplőinek az eszköztárába kerülnek. Éppen ezért a nemzetközi szervezetek és formailag az unió külpolitikai mechanizmusai rendkívül merevek, nem alkalmasak hagyományos értelemben vett diplomáciai cselekvésre. A gyakorlatban ennek meghaladása történt, amennyiben a partnert nem tényleges teljesítménye, hanem politikai szándéka szerint ítélték meg, minden esetben jelentős diszkréciós zónát hagyva a diplomáciai tevékenység számára. Ennek leglátványosabb – és itthon sok esetben értetlenséggel fogadott – példája a bővítés körének radikális kibővítése volt. Ennek során a (gyors) bekerülés lehetőségét olyan esetekben is felvillantotta a közösségi diplomácia, mindenekelőtt pedig Günther Verheugen bővítési biztos, amikor az uniós normák alapján ez nehezen lett volna elképzelhető. Az öt élenjáró állam, Lengyelország, Csehország, Szlovénia, Észtország és Magyarország mellé csak így zárkózhatott fel váratlan sebességgel Litvánia, Lettország és Szlovákia. Az eseménnyel kapcsolatban ugyanakkor a legeltérőbb magyarázatok láttak napvilágot, köztük jóindulatúak (ha nem vesznek fel most minél többet, sok állam könnyen tartósan kint rekedhet a megcsömörlött régi tagok ellenállása következtében) és konspiratívak (az Európai Bizottság így próbálja túlterhelni és megrokkantani a közösségi struktúrákat, hogy az elkerülhetetlen intézményi reform felé terelje a hazai politikai költségektől irtózó nemzeti kormányokat). Ezekkel nem vitatkozva is fontos felismerni, hogy bármi motiválta is a bővítéssel való merész bánásmódot, az nem lett volna lehetséges, ha nem a hagyományos politikai jellegű mérlegelés, az interakciók etikai-intencionális értelmezése határozta volna meg az EU külpolitikai racionalitásának horizontjait. Ez a merészség és politikai ösztön, időnként cinizmus tette legalább részben elérhetővé az orosz kisebbség inklúziójának megindulását Lettországban, adott morális tőkét a páratlan fordulatot végrehajtó szlovák kormány számára. A bővítéssel párhuzamosan és azt követően is folytatódott az a szomszédságot építő folyamat, amely az elmúlt években szintén egyre inkább a reálpolitika tartalmaival töltődött fel, az ettől elválaszthatatlan pragmatizmussal (értsd: kompromisszumokkal és szembehunyásokkal). Ennek kapcsán a közösségi külpolitikát, azon belül is a szomszédságpolitika déli és keleti dimenzióját a legkülönbözőbb kritikákkal lehet illetni, akár „idealista” akár „pragmatista” (értsd: a szomszédos, nem demokratikus elitekkel lepaktáló) aspektusa miatt. Ez a kettősség azonban maga bizonyítja, hogy a jelenlegi kísérlet éppen azzal operál, hogy sem az eliteket nem bélyegzi reformképtelennek, sem saját demokratikus identitását nem hajlandó szemrebbenés nélkül zárójelezni, hanem egy viszonylag széles mezőt igyekszik létrehozni, amelyben politikai módon, azaz felelős döntéseket hozva és álláspontok között ingadozva járhat el.

51


A fentieket nagyon is könnyű lenne érvek dömpingjével elintézni, mely szerint nem más történt, mint hogy a közösségi elit sznobizmusa által ambicionált „posztmodern diplomácia” vaskarikáját faragtuk ki, holott valójában egy gyenge elit önérvényesítési kísérletei és a megbízók nemzetállami érdekeinek eredője önmagában is elegendő magyarázattal szolgál a pragmatizmus és diplomáciai innováció, a hagyományos politika és a hagyományos (valamilyen univerzalizmus szolgálatába szegődött) antipolitika szempontjából apóriának tűnő magyarázatára. Ez az ellenvetés afelett siklik át, hogy nem az unió definiálhatatlan állagú és forrású külpolitikájáról volt szó, hanem a szupranacionális külpolitikai bürokrácia gyakorlatáról és kognitív szkriptjeiről. Így az itt felhozott példa nem mást akart meghatározni, mint az európai külpolitikák közösségi szintjén belül egy olyan hasadást, amely egyszerre tűnik képesnek arra, hogy meghaladja a hagyományos diplomácia államközpontú és elitista szemioszféráját és az ideologikus antidiplomáciák reprezentációs gyakorlatát, amely a mediációt és a racionalitást száműzi a nemzetközi térből, illetve azokat a hazai tervezés/hírszerzés/döntéshozás (mélyen egoista, regresszív és konfliktuskereső) szintjére szállítja le. Az alteritás ezáltal újra megnyitott jelölőinek területe, vagyis az a kommunikációs tér, ahol másnak lenni megengedhető, és éppen ezért amely képes lehet valóban emancipálni (kooptálás és exklúzió helyett), a nemzetközi cselekvés olyan kontextusát kínálja, amelynek belakása jelenleg a legígéretesebb lehetőség a feltehetőleg középtávon komoly kihívásokat tartogató regionális külpolitikáknak.

VII. Harapd le! 30 Ha az etika szempontjából közelítünk az Európai Unió külpolitikájának fenti szektoraihoz, a legfontosabb kihívás azoknak politikai textusoknak a feltárása, amelyek – csak látszólag paradox módon – éppen ezt a politikusságát, más szavakkal az etikai-deliberatív és nyitott külpolitika jogát vitatják el a közösségi szereplőktől. Ilyen a „nemzeti érdek védelmének” archaikus államnyelve, amely arra a fikcióra épül, hogy lehetséges territoriális alapon képviselni kompakt közösségek érdekét, és az államhoz (alá)rendelt társadalommal szemben fogalmazza meg a kizárólagos képviselet a priori érvényesként beállított igényét. Ez az igény nemcsak azt a pluralitást és indeterminizmust számolja fel, amelyet az európai külpolitika innovatív informális interakciós mintái legalább elvben megengednek, hanem a társadalmat is inkompatibilissá hangolja vele szemben. A társadalom csoportjai és az egyén helyére az érdekek lehetséges sérelmének közösségét helyezi, és az eb-

30

Friedrich NIETZSCHE: Vidám tudomány, 341.

52


ben felajánlott tagság révén állítja elő saját legitimitását és a társadalmi konszenzust, a másikkal való fenyegetés lehetőségét az új külpolitika gyakorlatára hárítva. Mintha Camus colonja, petit blanc-ja térne vissza a történelem színpadára, csak ezúttal már nem a kolonizálást védelmező koalíció belső passzivitásba és kifelé irányuló agresszióba integrált tömegeként, hanem a kolonizáció kudarcáért revansot vevő, az exklúzió kül- és belpolitikai újratermelésének részeseként. A regionális külpolitikának a „kinek adunk a miénkből” és a „ki ülhet még az asztalunkhoz” vulgaritásába való beszorítása egy olyan skálát állít fel, amelyben az inklúzió és az integráció sikere paradox módon kudarccá válik, hiszen költségként aposztrofálódik – amint az különösen egyes régi tagállamokban nyilvánvaló, ahol a belső és külső exklúzió egymást kölcsönösen támogató és értelmező gyakorlatként egyszerre zárja rövidre a társadalmi-kulturális pluralitás beáramlásának csatornáit. A másik gyakori elutasító retorikai transzformáció a külpolitikában az új eszközök és új praxiológia jelentkezését a gender-szatíra eszközével hitelteleníti, amennyiben a „férfias” állami külpolitikával (amely hatékony, mert képes fenyegetni, mert képes az erőszakra, mert fegyverei vannak és mert a kormány, a pater familias belátására van bízva) a „nőies” közösségi külpolitikát szegezi szembe. Ezt utóbbi alacsony hatásfokú, mert a meggyőzésre épít, mert nem tud erőszakkal kikényszeríteni, lebombázni, leváltani. Egyáltalán: gyenge a befejezettséget kifejező igekötőkkel kikerekített folyamatokban. A gondoskodás és hatáskörének feltételessége, processzuális és örökösen feltételes kimenetekben tételezett céljai a határozatlanság és az inkongruencia szinonimájaként jelennek meg; sajátos, a modern, gyakran kritikai társadalomtudományok diskurzusait példátlan módon integráló nyelve a kékharisnyaság bizonyítékává stilizálódik a politikai „realitások” maszkulin reprezentációival szemben. Ezekkel a diszkurzív stratégiákkal is szembefordul a posztstrukturalizmus nyelve, amikor azt a kérdést teszi fel, hogy a nemzetközi politikáról szólva milyen módon koncipiálható a hatalom működése, és hogyan mutathatók ki azok a konvencionális értelemtulajdonítások, amelyek ezt a működést helyesként vagy egyetlen lehetségesként mutatják be. Ezzel kapcsolatban – és ez az írás is erre igyekezett felhívni a figyelmet – a diplomáciát mint a nemzetközi mediáció gyakorlatát elítélni, és az uniós külpolitikát ebből a nézőpontból kárhoztatni elhamarkodott cselekedet, hiszen a diplomácia konzervatív hagyománya konstruktív módon újraolvasható a kommunikatív racionalitás emancipatorikus perspektívájából is. Ezzel a megközelítéssel szemben itt az államcentrikus külpolitika gyakorlatát és az ezeket legitimáló társadalmi diskurzusok antidiplomáciáját szegeztük szembe, mint az új körülményekhez elvben alkalmazkodni tudó diplomácia kerékkötőjét. A diplomácia mint a mediáció gyakorlata önmagában semleges, a kormányzat önképe az, ami ezt az államközi diplomácia esetén normatív tartalommal tölti fel. A közösségi diplomácia ezért volt ellenpélda a diplomácia elvi védelmében: „kemény” eszközei szűkösek,

53


megközelítése a kommunikáción és meggyőzésen alapszik, és igyekszik újrateremteni a belátás játékterét – úgy, hogy eközben a társadalmaikat külpolitikai kérdésekben a Másik reprezentációi révén összefogni kívánó kormányzat, azaz az állami szint ellenőrzésen alapuló logikáját felcseréli egy olyan világképpel, amelyben az embernek számos minőségben és számos csoporttagsága jogán megengedett megjelenni a nemzetközi térben. Ennek felidézése révén egyszerre kíséreltük meg a diplomáciát a múlt diplomáciáját jellemző hatalmi gyakorlatok emlékezetének súlyától megszabadítani, a sokáig kimondatlanul is mellégondolt monadikus államfogalomtól való leválasztása révén. Az államok interakciójára redukált nemzetközi tér rendszer különböző szintű szereplőkkel történő újrafeltöltése, egyben ezen szereplők emancipálása révén végtelenül komplexszé vált térben nincs kötelező és egyértelműen megragadható cél (például az állam biztonsága), és éppen a meghatározatlanság és a telosz bizonytalansága révén támaszthatja fel a klasszikus diplomácia tudását egy, az inklúzión alapuló erkölcs nevében.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság búcsúestje a köztársasági elnöknél: Key tábornok és Nyárádi Miklós pénzügyminiszter 54


Strausz Erzsébet SZEMELVÉNYEK A LIBERÁLIS RETORIKA KÉPZELETBELI KÉZIKÖNYVÉBŐL: IRAK-NARRÁCIÓK Az emberi test sérülékeny, legyen szó akár a sajátunkról, akár másokéról. Ez a biológiai tulajdonság univerzális, megkérdőjelezhetetlen tény, így ilyen minőségében nem képezi politikai vita tárgyát. Ez a Giorgio Agamben által „puszta életnek” (zoe-) nevezett szféra viszont kétségkívül egyre inkább a politika tárgya, hiszen ellentétben a természeti létezés és a politikai élet (biosz) klasszikus, poliszbeli elkülönülésével, a modern demokrácia legfontosabb megkülönböztető jegye a klasszikus demokráciához képest az, hogy magát kezdettől fogva a zoe- védelmezőjének és felszabadítójának tekinti, kitartóan törekedve a puszta élet politikaivá alakítására, a zoe- bioszának fellelésére.1 A vita ott kezdődik, ahol a politikai hatalom korlátja is megjelenik: az emberi szabad cselekvés (agency) alapvető feltételének, a hatalom beavatkozásától való mentesség mibenlétének meghatározásával, vagy a kérdést megfordítva: annak a vizsgálatával, hogy milyen körülmények között szűnik meg az emberi élet az alapvető emberi jogok alanyának lenni.2 Minden hatalmi diskurzusnak rá jellemző sajátossága, hogy ezt a kérdésfeltevést miként válaszolja meg, de még inkább az, hogy a problematikát mivé alakítja. Foucault szerint ugyanis a gouvernementalité fogalmával legjobban leírható modern kormányzás meghatározott politikai racionalitás mentén, tudatosan definiálja és konstruálja meg a hatáskörébe vonni kívánt (egyébként nem szükségszerűen létező) problémacsoportokat, amelyeket társadalmi szinten bizonyos szabályozó, optimalizáló, normalizáló technológiák segítségével érvényesít, realizál.3 Ez a társadalmi viszonyokat hajszálerekként behálózó, decentralizáltan érvényesülő adminisztratív hatalomgyakorlás működésére nézve instrumentális: eszközeit stratégiailag, céljainak megfelelően használja, nem a hatalom metafizikai, kényszerítő erejének engedelmeskedve cselekszik. Elvi síkon ebben az olvasatban nem merül fel a kormányzati cselekvés erkölcsi dimenziója, a jó vagy az igazságos kormányzás követelményének való megfelelés. A morális alapú érvelés, feltételezzük, a modern hatalmi racionalitás szolgálatába rendelt eszközként, retorikai fo-

1 Lásd Giorgio AGAMBEN: Homo Sacer, Sovereign power and bare life, ford. Daniel Heller-Roazen, Stanford UP, Stanford, 1998, 1, 9. 2 Vö. Judith BUTLER: Precarious Life. The Power of Mourning and Violence, Verso, New York - London, 2004, 57. 3 Michel FOUCAULT: Society must be defended: lectures at the College de France 1975–76, szerk. Mauro Bertani – Alessandro Fontana, Picador, New York, 2003, 240–242.

55


gásként, technikaként jelenik meg, nem pedig az agambeni zoe- tartományára vonatkoztatott szubsztantív igazságigényként. A hatalmi gépezet működésének kritikai vizsgálatában tehát a hangsúly a miért? helyett a hogyan? kérdésére, az egyes kormányzati célok és az emberi kreativitás termelte kimeríthetetlen technológiaarzenál összekapcsolódásának mikéntjére helyeződik: azt keressük, hogyan válik a „puszta élet” nemcsak a politika tárgyává, de eszközévé is, hogyan változik a lét törékenységének retorikai megjelenítése a politikai céloknak megfelelően, azaz melyik biosz milyen zoe-t konstruál.

Q Az iraki háború és a vele kezdettől fogva összekapcsolódó erőszak diskurzusa az idő múlásával és a katonai kudarcok szaporodtával ugyan megosztotta mind az amerikai közvéleményt, mind az értelmiséget, mégis úgy tűnik, a kritika valójában inkább a Bush-kormány ténykedése ellen irányul, mint az Irakkal szemben folytatott háború legitimitására való rákérdezést segíti elő. Ahogy Judith Butler látja, az Amerikai Egyesült Államok leküzdendő problémáinak egy részét éppen az okozza, hogy a liberálisok, csendesen felsorakozva a háború mögött, részben maguk is hozzájárultak annak a racionalitásnak a kialakításához, amely megakadályozza, hogy az amerikaiak által elkövetett erőszakot terrorizmusnak nevezzük. Nemcsak a konzervatív republikánusok nem akarnak „okokról” hallani. Az „igazságos háborút” támogató liberális baloldal sem akar „ekszkúznyikokat”.4 Gramsci fogalmaival élve: a Bush-kormány terrorizmus elleni harca, magát domináns ideológiává kinőve, a társadalom különböző rétegeit bejárva kitermelte a hegemóniája megtartásához szükséges „organikus értelmiségi” réteget is, melynek tagjai társadalmi funkcióként, az egyes társadalmi osztályok között közvetítve intellektuális tevékenységükkel működnek közre a hatalmi status quo megőrzésében.5 Az amerikai háborús gépezet két, nagy szakmai presztízzsel rendelkező, (a jelen cél érdekében önkényesen kiemelt) retorikai fogaskerekének tüzetesebb szemügyre vételével a fenti folyamat jól illusztrálható. Mainstream jogtudósok kommentárjaikon és blogjaikon keresztül közvetlenül az amerikai népet szólítják meg könnyen fogyasztható, jól érthető, együttgondolkodásra és praktikus megfontolásokra sarkalló egypercesekkel. Anne-Marie Slaughter, a Princeton Egyetem Woodrow Wilson School of Public and International Affairs dékánja, valamint Michael Ignatieff, a Harvard Egyetem Carr Center for Human Rights Policy igazgatója, a kanadai képviselőház liberális képviselője soraiból ilyen módon az iraki háború liberális retorikai kézikönyve bontakozik ki, amelynek egységet teremtő ge-

4 5

Lásd Judith BUTLER: Explanation and Exoneration or What We Can Hear, Social Text 20. (2002), 180. Vö. Edward W. SAID: Representations of the Intellectual, Vintage, New York, 1996.

56

Strausz Erzsébet: Szemelvények a liberális retorika...

rincét az aktuális helyzet kávé mellé szervírozott napi elemzésén keresztül a jog és a politika alapvető viszonyának legitimációs célú definiálása adja meg. A liberalizmusnak ugyanis több fajtája létezik, Gerry Simpson értelmezésében például megkülönböztethetünk egy klasszikus, toleráns, sokféleségre nyitott, objektív kritériumokkal operáló (ENSZ) kartaliberalizmust, illetve egy újfajta, az illiberálissal szemben intoleráns, moralizáló liberális antipluralizmust.6 Slaughter és Ignatieff normatív tartalmú, a jelenlegi hatalmi rendszerre vonatkoztatott eszmefuttatásai helyüket ugyan az utóbbi kategóriában jelölik ki, érveléseik szerkezete, a materiális és a spirituális (erkölcsi) racionalitás, a pragmatikus partikularizmus és az univerzalizmus, a szabály és a kivétel, a sok és az egy, illetve a kontinuitás és a diszkontinuitás ellentétpárjai mentén dekonstruálható retorikai stratégiáik mégis legalább annyira a kategorizálás és a különbségtétel sokféleségére és stratégiai alkalmazására, a hatalmi diskurzus érvényre juttatásának különböző lehetőségeire hívja fel a figyelmet.

Biosz Az iraki háború jogszerűsége és legitimitása mind az amerikai offenzíva előtt, mind azt követően heves vita tárgyát képezte, különös tekintettel a nemzetközi jog szabályai, az állami gyakorlat és a megváltozott politikai helyzet értelmezési összhangjának megteremtését illetően. Nemzetközi jogi szempontból jól feltérképezhető skálán mozognak a pró és kontra nézetek aszerint, hogy a fegyveres erő nemzetközi alkalmazásának korlátozását legfőbb céljai között tudó 1945-ös ENSZ Alapokmány önvédelemre bizonyos keretek között mégis lehetőséget adó 51. cikke vagy más rendelkezése alkalmazható-e a Bush-adminisztráció által indított offenzívára Irakkal szemben. Az érvelésnek több szintje is létezik, gondoljunk csak a háború preemptív vagy preventív természetét illető retorikai polémiára.7 A legszigorúbban restrikcionista nézetek szerint önvédelem csak konkrét, kétséget kizáróan azonosítható támadásra adott válaszreakció lehet, jelen esetben ez a követelmény hiányzik Irak oldaláról. Valamivel nagyobb akadémiai támogatottságnak örvendő nézetek szerint preemptív (megelőző) támadásra sor kerülhet közvetlenül fenyegető veszély esetén is, ami a Carolina-esetben megfogalmazott önvédelem-definíció alapján olyan azonnali, mindent elsöprő szükségszerűséget jelent, amely más eszközök igénybevételére nem hagy lehetőséget, és megfontolásra sincs idő.8 A legnépszerűbb példával élve ilyen helyzetben volt az 1967-es hatnapos háborúban a határon masírozó egyiptomi és szíriai had-

6

Gerry SIMPSON: Two liberalisms, European Journal of International Law 12. (2001), 543. A preventív illetve preemptív fogalmak elhatárolásról lásd Whitley KAUFMAN: What's wrong with Pre-emptive War? The Moral and Legal Basis for the Use of Preventive Force, Ethics and International Affairs 19. (2005), 23–38. 8 Lásd Malcolm N. SHAW: Nemzetközi jog, szerk. Valki László, Osiris, Budapest, 2002, 687. 7

57


erő szorításában először támadó Izrael. A hagyományos, szuverén államok között vívott preemptív önvédelem alapján indított háború igazolása némi egyszerűsítéssel egy definíciós probléma: volt-e az Amerikai Egyesült Államokat közvetlenül fenyegető veszély Irak részéről? A preventív (megakadályozó) háború fogalma ebben a kontextusban tartalmilag egy lépéssel korábbi mozzanatra vonatkozik: a pusztán potenciális veszély és annak (fenyegetővé válásának) megakadályozására irányul, tehát fogalmilag kizárja az elsősorban reaktív önvédelem lehetőségét. Ebben az esetben az ENSZ Alapokmány 1., 2(5), 50. cikkei alapján megakadályozó céllal az egyes államok helyett a Biztonsági Tanács cselekedhet, ha úgy dönt, hogy az adott helyzetben a nemzetközi béke megőrzése így érhető el. Egy preventív-preemptív, valamint unilaterális-multilaterális tengely mentén megrajzolható mátrixban a Bush-kormány háborúja tehát a jogszerű unilaterális önvédelem és a multilaterális prevenció között a jogszerűtlen unilaterális prevenció tartományába esik. Retorikai szempontból ez a jogilag sajátos helyzet a hivatalos kommunikációban ellentmondásos nyilatkozatokat szült, egyszerre hangsúlyozva a hagyományos, államok közötti hadviselés kereteibe illeszthető „önvédelem” szükségességét, valamint a helyzet újszerűségét és súlyosságát kiemelendő, egy nem állami, nem lokalizálható ellenféllel való szembenállást: a terrorista támadás potenciális bárholiságát.9 Az újszerű és a konvencionális közötti ellentmondás tudományosan megformált feloldására példa Anne-Marie Slaughternek az Irak elleni offenzíva megindítása előtti napon, 2003. március 18.-án a Financial Times hasábjain megjelent írása, amelyben a Bush-adminisztráció tervezett lépését „illegálisnak, de legitimnek” nevezi. Illegális, mert az ENSZ jóváhagyása nélkül történik, legitim viszont, mert a nemzetközi közösségnek az ENSZ Alapokmányban szentesített, a fegyveres erő használatának korlátozására vonatkozó elvek alapján érdeke Irak lefegyverzése.10 Ezen a ponton egy formális szempontot győz le egy közösségi támogatottsága miatt magasabb érvényűnek tekintett elv, hiszen a formalitás követelménye az ENSZ utólagos jóváhagyásával is teljesülhet. Irak Amerika általi lefegyverzésének egyoldalú kivitelezése persze nehezen képzelhető el a klasszikus nemzetközi jog másik alappillérének számító szuverén egyenlőség tanának áttörése, de legalábbis átértelmezése nélkül. Slaughter korábbi tudományos munkásságában többször feltűnik a „szuverenitás kényszerzubbonyaként” aposztrofált jelenség, amely, beszorítva az esetleges alternatív megközelítések mozgásterét, nem teszi lehetővé a nemzetközi jogban az egyes államok közötti belpolitikai tulajdonságok alapján való különbségtételt.11

9

Vö. Katie Rose GUEST: The Ideology of Terror. Why We Will Never Win the „War", The Journal of American Culture 28. (2005), 370–371. 10 Anne-Marie SLAUGHTER: Good Reasons for Going around the UN, Financial Times 2003. március 18. 11 Lásd Anne-Marie SLAUGHTER: International Law in a World of Liberal States, European Journal of International Law 6. (1995), 1–39; UŐ.: A New World Order, Princeton UP, Princeton, 2004.

58


Míg a korábbiakban erre a demokratikus államok egymás közti békés viselkedésének jobb magyarázata (democratic peace theory) és ennek normatív következményei szempontjából lett volna szükség, jelen esetben a szuverenitás univerzális fogalmának áttörése a demokratikus államok nem-demokratikus ellenfelei leküzdésének témakörében vetődik fel. Mindez a retorika szintjén egy kettős érvrendszer mentén történik: 1. A nemzetközi jog elméleti és gyakorlati fejlődéstörténetén keresztül „a védelem felelőssége” elvének ontológiai és elméleti megalapozása, majd ennek „a megakadályozás kötelessége” elveként a biztonságpolitika területére való transzpolálása.12 2. „A megakadályozás kötelessége” elvének az adott helyzetre való alkalmazását elősegítő ténymegállapítás, amely szerint a szeptember 11-i terrortámadás a megváltozott világpolitikai viszonyokra hívja fel a figyelmet, amelyek miatt nem várhatunk addig, amíg a veszély (a preemptív önvédelem megfelelő igazolásához) közvetlenül fenyegetővé válik, mert addigra már túl késő lesz. A hatékony megakadályozás érdekében még a fenyegetés közvetlenné válása előtt kell támadni.13 Ez utóbbi környezeti „szükségszerűség” azt mutatja, hogy a világ megváltozott, és az azt vezérlő régi nemzetközi szabályok egy része tartalmilag elégtelenné vált. Kedvező fordulat viszont, hogy ez a szubsztantív szegénység átmeneti: folyamatos és szerves fejlődés által a szabályok alkalmazkodnak az új politikai viszonyokhoz. A nemzetközi jog például individualizálódott, hangzik az érvelés, mivel az államok egységes aktorokként való elméleti megjelenítése az idők során diszegregálódott, eljutva így először a kormányok és társadalmak, majd a vezetők és egyének nemzetközileg releváns megkülönböztetéséig. Ez a genealógiai okfejtés két fontos következményt és egyben követelményt von magával: a civilek sérthetetlensége emelkedjen a nemzetközi jogban alkotmányos szintre, valamint az ezt nem garantáló vezetőket és rezsimjük tagjait nemzetközileg felelősségre lehessen vonni.14 A nemzetközi szakértői bizottság által kidolgozott „védelem felelőssége” (a responsibility to protect) elv ontológiai prioritása az egyes egyén: a világ megváltozott, és ezt a bőrünkön érezzük. De a legfontosabb, hogy jogunk van nem érezni: a szakértői definíció szerint az ENSZ tagjainak ugyanis kötelessége, hogy állampolgárai életét, tulajdonát, alapvető jogait megvédje, és ha ezt elmulasztja vagy nem képes biztosítani, a nemzetközi közösség felelőssége, hogy beavatkozzon.15 Ez, a szuverenitást feltörő, humanitárius alapokon nyugvó felelősség és a környezeti szükségszerűség tényének találkozása hozza létre „a megakadályozás kötelességét” (a duty to prevent), amely – a jogi érvelés praktikus biztonságpolitikai extrapolációjaként – a megfe-

12

Lásd Anne-Marie SLAUGHTER: Rogue Regimes and the Individualization of International Law, www.nesl.edu/lawrev/vol36/4/ slaughter.pdf; Lee FEINSTEIN – Anne-Marie SLAUGHTER: A Duty to Prevent, Foreign Affairs 2004. január-február, 136–151. 13 Lásd: The Best Defence, kerekasztal-beszélgetés, 2005. május 26. 14 Vö. SLAUGHTER: Rogue Regimes, 816–820. 15 Lásd FEINSTEIN- SLAUGHTER: I. m., 137.

59


lelő belső fékek és egyensúlyok nélküli belpolitikai berendezkedésben abszolút hatalommal bíró vezetők tömegpusztító fegyverekhez való hozzájutását gátolná meg, mert a megfelelő kapacitáshoz társuló gonosz szándék egészen biztosan civil életeket követel, akár Irakban, akár a világ bármely más részén. A folyamatosan fejlődő jog aktuális helyzetének megállapítása és gyakorlati továbbgondolása segítségével tehát lokalizáljuk Szaddám Huszeint a politikai horizonton, majd tömegpusztító fegyverei hírére és kegyetlen múltjára hivatkozva az elvek és a katonai erő egyesített erejével elmozdítjuk. Együtt, mert Slaughter szerint ehhez a nemzetközi közösség együttes fellépése kell. De mit lehet tenni akkor, ha az ENSZ működése, csakúgy, mint a szabályok, melyekre épül, mára elavulttá vált? Meg kell reformálni, de az új szabályok formális elkészültéig marad az antiformalista kézi vezérlés, mert a Bush-kormány jól látja, hogy néhány kirívó esetben csak rezsimváltással lehet a nemzetbiztonsági kérdéssé vált emberi biztonságot garantálni.16 A szükség törvényt bont, de alkot is: Amerikának szüksége van a nemzetközi jogra, mert (összhangban a liberális politikatudomány mai állásával) az ínyére való nemzetközi együttműködés úgy hatékony, ha a felek magukat hitelesen elkötelezve biztosítják egymást szándékaik tisztességességéről. A jog a rendezett nemzetközi kapcsolatok elengedhetetlen eszköze, még ha kikényszeríthetősége kérdésességénél fogva messze nem tökéletes is. Az Egyesült Államok pedig elég nagy hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy a terrorizmus elleni politikai szükséghelyzetben érdekeinek megfelelően alakítsa és használja ezt az eszközt: Amerika ne uralja, hanem vezesse a világot, ezt viszont csak a jog által teheti, nem annak ellenében. A Bush-kormány ott hibázik, hogy nem ismeri fel: a nemzetbiztonság kontra nemzetközi jog hamis dichotómia; az önként vállalt multilateralizmus a legitim illegálist legálissá teheti, a kivételből szabályt kovácsolhat.17 A politikai társasjátéknak meg nem szűnő realitásai és az ahhoz alkalmazkodó jog keresztmetszetében elhelyezkedő univerzális igényekkel operáló pragmatikus kalkuláció több szempontból élesen szemben áll Michael Ignatieff érvrendszerével. A nagy intellektuális és morális vihart kavaró The Burden című, 2003 januárjában megjelent írásában Ignatieff egyértelműen a háború mellett foglal állást, amikor is az Irak megtámadása mögötti problematikát – szemben a slaughteri idealisztikus pragmatizmussal – realista, ám erkölcsi érvektől mégsem mentes alapokra fekteti. Kezdi mindezt azzal, hogy rávilágít egy retorikai elkendőzésre: az Amerikai Egyesült Államok, bárhogyan is igyekszünk nem így nevezni, egy de facto birodalom. Tehát nemcsak a világ legnagyobb hatalommal bíró állama, hanem egy imperiális feladatokat ellátó modern „empire lite”, amely a demokrácia, az emberi jogok és szabad piac terjesztésének nemes céljaihoz történetesen a

16 17

Anne-Marie SLAUGHTER: A Chance to Reshape the UN, The Washington Post 2003. április 13. Anne-Marie SLAUGHTER: Leading Through Law, The Wilson Quarterly 27. (2004/4.).

60


világ legnagyobb haderejével rendelkezik.18 Ez a birodalmiság öntudatlan, definiálatlan állapotot jelent, az amerikai népet alkotó szabadságszerető emberekét. Vagyis ezt tette egészen a szeptember 11-i terrortámadásig, mert attól kezdve nincs többé ártatlan választás a köztársaság jótékony fátylának fellebbentését illetően. Már nem az a kérdés, hogy a birodalmiság felvállalásával megőrizhetőek-e a köztársasági erények egy ilyen cudar világban, sokkal inkább az, hogy a túlélés lehetséges-e birodalmi politika nélkül. Ignatieff szerint az Irak elleni offenzíva erős lábakon áll. Először is, a politikai realitásén. Egy birodalom az érdekeiben álló világrend kikényszerítése során maga alkotja a szabályokat, vagy bújik ki alóluk. Amerika unilaterálisan cselekszik, ha kell; multilaterálisan, ha akar. Az amerikai nemzetbiztonsági szempontból fontos iraki rezsimváltás birodalmi feladatának útjában tehát nem áll külső akadály, a jogszerűség követelménye nem eleme a birodalmi problémahalmaznak. A második láb az erkölcsi realitás. Áthidalandó azt a morális kérdést, hogy vajon az Egyesült Államok saját szabadsága egyben kötelezettséget is jelent-e számára a határain kívüli területek szabadságának megvédelmezésére, tényként kezelendő, hogy sok nép köszönheti az elnyomás alóli felszabadítását Amerikának. A nemzeti siker egyetlen fenntartható modellje a demokrácia és a szabad piac együttese, amelynek exportjáért egy messianisztikus szerepet vállaló elnök sokat tehet – egy erkölcsileg védhetetlen pozícióban lévő zsarnok pedig nem bújhat a szuverén egyenlőség pajzsa mögé. A harmadik indok a történelmi szükségszerűség. Irak végső soron egy Franciaország és Nagy-Britannia által összefoltozott, születésétől erőszakkal összetartott imperiális fikció, szükséges láncszeme az egész közép-keleti régió stabilitásának. Nem véletlen, hogy a gazdasági szankciókkal történő elszigetelés nem vezetne célra: egy erőszak uralta államban, ha sikerül is a tömegpusztító fegyverek használatát megakadályozni, azok fejlesztését és továbbadását nem lehet ellenőrizni. Persze mindig alaposan meg kell vizsgálni azt is, hogy a birodalmiság szereplő terhe mibe kerül. A régió újrarendezése nem csekély hosszútávú diplomáciai, katonai és gazdasági költségekkel jár. Erkölcsileg a jó és rossz közötti választás lehetőségének eleve tragikus vesztesége feletti agóniában a két rossz közötti döntés árával szembesülünk: a helyén hagyni egy emberi jogokat sárba tipró zsarnokot, vagy felszabadítani egy nemzetet - ártatlan emberéletek elvesztése árán is. Ignatieff szerint a kisebb rossz mégiscsak a háború, hiszen minden megoldás jobb, mint egy második 9/11. A terror legyőzéséhez erőszak kell, még ha ezt nem szívesen halljuk is egy demokráciában. A jog uralmának következetes érvényesítése túl szélesre tárja az ajtót a terroristák előtt, a jogrend teljes feladása viszont a legértékesebb demokratikus intézményeket árulja el. Elkerülhetetlen tehát, hogy magunk is gonosszal üzérkedjünk: határozatlan ideig fogva tartsunk, kény-

18

Michael IGNATIEFF: The Burden, New York Times Magazine 2003. január 5.

61


szervallassunk, orgyilkoljunk vagy megelőző csapást mérjünk – a kérdés csak az, hogy ezeket a jogszerűség alóli kivételeket a szabad intézményeink szigorú ellenőrzése alatt tudjuk-e tartani. Ha ez sikerül, akkor mindez vállalható, bár kezünk piszkossá válik.19 Egy évvel az offenzívát követően a Bush-adminisztráció kritikája természetesen elkerülhetetlen, mert tömegpusztító fegyverek híján a nemzetbiztonsági érv megrogyott, az amerikai életek fogynak, az iraki nép pedig nem úgy viselkedik, mintha éppen a demokrácia előszobájában toporogna. Nem a Bush-kormány hibázott – mert a politika mindig az aktuális megegyezés kérdése –, hanem azok, akik támogatták. Ignatieff belátja, kár volt bízni egy olyan kormányban, amelynek nem teljesen megbízhatóak a szándékai, hiszen ha a Bush-adminisztráció komolyan törődött volna az emberi jogokkal, tudhatta volna, hogy egy invázióhoz az azt követő megszállást és demokratikus átalakítást is tervezni kell. Ám ha nem tettünk volna semmit, akkor a Szaddám Huszein uralma alatt szenvedő iraki nép viselné az elnyomás minden emberi terhét – ezt figyelembe nem venni egyenlő a háború erkölcsi dimenziójának megkerülésével. A tanulság, hogy a szándékok valóban alakítják a következményeket: nemcsak a beavatkozásra okot szolgáltató sötét múltú és jelenű Huszein esetében, ahol a rossz szándék, rossz következmény premisszaként funkcionál, hanem az egyébként támogatott szándékú Bush-kormányt illetően is.20 A definiálatlan szándék balul üt ki; Amerika azt hitte, működő államot vesz át, de a problémát utóbb mégsem a humanitárius kihívás, hanem az iraki fegyveres ellenállás okozta. Ha az egyetlen védhető oka az amerikai jelenlétnek Irakban mára a demokratikus intézmények létrehozása maradt, akkor nem az a fontos, hogyan tudná Amerika minél előbb kivonni a csapatait. Irakban szabad választások voltak, mégis katasztrofális az ország állapota. Ignatieff stratégiát vált: ki mondta, hogy a szabadság nem tud rémisztő is lenni? Minden szabad népnek joga van ahhoz, hogy önmagát kormányozza, de a realizált politikai forma, ahogy számos felszabadított kolónia esetében történt, mégis könnyen zsarnokságba torkollhat. Jelen esetben Amerikának módjában áll eldönteni, hogy polgárháborút vagy stabil demokráciát maga mögött hagyva felel-e majd a feláldozott emberéletekért.21

ZoeA fentiekben bemutatott módon az iraki háború politikai legitimitását univerzális jogi kötelezettségek és pragmatikus realitások keresztmetszetében megragadó slaughteri érvrendszerben, valamint Ignatieff morális realizmusának teher-retorikájában az offenzíva

19 20 21

Michael IGNATIEFF: Lesser Evils, New York Times Magazine 2004. május 2. Michael IGNATIEFF: The Year of Living Dangerously, New York Times Magazine 2004. március 14. Michael IGNATIEFF: The Uncommitted, The New York Times 2005. január 30.

62


legitimitásbeli diszkontinuitása a szükségszerűség fogalmának bevezetésével tompul, s válik az elfogadott hatalmi diskurzus részévé. Ahogy David Kennedy kritikai munkásságában megállapítja, a heterogenitás mindig veszélyt jelent a pragmatikus, racionalizáló vezetési stílusok univerzalizmusára éppúgy, mint az univerzális erkölcsi igényekre. Ebben az esetben az előbbin az erkölcs visszahozása, az utóbbin a kicsit több pragmatizmus segíthet.22 Anne-Marie Slaughter és Michael Ignatieff érvelésében jól követhető a racionalizáló elme működése a politika által befogni kívánt területeken, amely kiterjeszti igényét a „puszta élet” tömeg- és egyén-szintű megnyilvánulásaira is. Foucault szerint a modern ellenőrző társadalom egyik sajátossága, szemben a diszciplináris társadalommal, hogy az embert nem mint egyes élő egyént, hanem mint populációt, tömeget kezeli, szabályozza, ez az úgynevezett biopolitika. A normalizáló, racionalizáló hatalom alanyaként megjelenő társadalom védelme érdekében a hatalomnak el kell döntenie, hogy hol van az a cezúra a biológiai kontinuumban, amely elválasztja a fenntartani kívánt saját és az elpusztítani rendelt ellenséges populációkat egymástól. A tömegként kezelt társadalomban ugyanakkor mindvégig megmarad az egyénekre bonthatóság kritériuma; a produktivitás, születés, halálozás általános, statisztikai szabályozásával szemben a hatalom végpontját a legpartikulárisabb összetevő szintje, az egyes egyén, pontosabban annak halála jelenti.23 A szerzőink retorikájában megjelenő, a hatalom preferenciáit kifejező humanizmusmotívum ugyanezt a biopolitikai logikát tükrözi, bizonyos szempontokból különbséget téve, más szempontokból egyenlőségjelet látva nép és nép között, ugyanakkor a tömeg egyénekre bontása terén mindketten elméleti nehézségekbe ütköznek. Michael Ignatieff például egy, kifejezetten a kínzás kérdését tárgyaló írásában, korábbi álláspontjával ellentétben a következőképpen érvel. A kínzást és a kényszervallatást az emberi jogi aktivisták szerint természeténél fogva nem lehet elválasztani: mindkettő morális folytonosságot képezve az emberi test és lélek sanyargatásának ugyanazon skáláján helyezkedik el. A jog viszont különbséget tesz: a kínzás jogellenes, a kényszervallatás jogszerű, tehát megengedett. Elmosni a határokat és teljes mértékben megtiltani mindenfajta kegyetlen vagy embertelen bánásmódot morális perfekcionizmus lenne. A világ azonban nem ilyen, mert létezik a szükséges rossz esete. A probléma valójában menedzseriális típusú: intézményileg nem valósítható meg a kényszervallatás úgy, hogy az egészen biztosan ne fajuljon kínzássá, hiszen technikailag nem lehetséges felsorolni az egyik vagy másik kategóriába tartozó eszközöket. Pragmatikus ellenérv, hogy a kényszervallatás működik: potenciálisan kiemelt jelentőségű információ forrása lehet, aminek a Bushkormány többszörösen bizonyítottan hiányában van. Az elvi szintű ellenérv: a csekély 22 David KENNEDY: Two Sides of the Coin. Human Rights Pragmatism and Idolatry, www.law.harvard.edu/faculty/dkennedy/ speeches/TwoSidesoftheCoin.pdf. 23 FOUCAULT: I. m., 240–243, 255.

63


számú egyén kára a közösség biztonságához járul hozzá. Ignatieff fő argumentuma viszont az, hogy a demokrácia abszolút hatalmat korlátozó politikai identitása az a faktor, amely nem teszi lehetővé, hogy a hatalom emberi cselekvőképességüktől jogszerűen megfossza a saját alanyait. És ez fontosabb az információhiány esetleges negatív következményeinél, akár egy második 9/11 emberi és materiális költségeinél is.24 A szabad emberi cselekvőképesség mint agency fontossága hangsúlyos Ignatieff akadémiai munkásságában is, ahol az emberi jogok nem mint az emberi természettel vagy méltósággal kapcsolatos metafizikai alapú igények jelennek meg, hanem az emberi cselekvési szabadság mértékeként. Az alapján van szükség rájuk, hogy tegyenek valamit az emberi lényekért: garantálják politikai alanyiságuk minimumát. Ez a mindenkit megillető univerzális, a hatalom korlátjaként felfogható minimum lényegénél fogva egy közös nyelv, amely tartalmát illetően mindig politikai vita tárgya, ezért helytől és időtől függően mást és mást jelent. Ignatieff emberi jogi realizmusa szerint a jog tehát deliberatív politika, nem pedig bálványimádásszerű hit.25 Ez az érvelés összhangban van a modern biopolitikai társadalom hatalom-képével: a hatalom mint társadalmi viszony jelenik meg, amelynek alkotóeleme maga a szubjektum is, mivel csak a választás lehetőségével rendelkező szabad egyének cselekedhetnek a hatalomnak megfelelően vagy annak ellenében.26 Ebben a kontextusban egy morális individualizmuson alapuló retorikának valóban problémát okoz az azonosítható, megszámlálható, csekély számú egyénnel szemben tanúsított kínzás vagy kényszervallatás, amely egyben a hatalom általi politikai alanyiságuk végét, politikai halálukat jelenti. Ezzel szemben sokkal inkább elfogadható a tömegek vagy akár az egyén biológiai halála, hiszen az előbbi a biopolitika természetes folyamata, a másik a biopolitika diskurzusán kívül eső, megszólíthatatlan random faktor, a hiba rendszerben. Ignatieff érvelésének önpusztító magva ezen a ponton helyezkedik el: az egyén és szabadsága ontológiai elsőbbségének normatív vonzata kifejezetten lehetővé teszi, hogy az elnyomott tömegek felszabadítása mind maguk a kedvezményezettek, mind más népek ártatlan életébe kerüljön. Irak megtámadásában az iraki nép felszabadítására való hivatkozás pont az emberi jogok deliberatív természetét tagadja, mivel kizárja a sajátjától különböző hatalmi racionalitások legitim érvényesülését. Vagy az emberi jogoknak mégis kell hogy legyen egy politikán felülemelkedő, normatív tartalmú megkérdőjelezhetetlen alapja. Anne-Marie Slaughter idealisztikus pragmatizmusa a kínzás kérdését illetően egyértelmű erkölcsi dimenziót kap, amikor kifejti, hogy a jog uralmának, hatalmat korlátozó természe-

24

Michael IGNATIEFF: If Torture Works…, Prospect Magazine 2006. április. Lásd Michael IGNATIEFF - Amy GUTMANN: Human Rights as Politics and Idolatry, Princeton UP, Princeton, 2003, 54–58; Anthony DWORKIN: Human Rights Realism. A Review of Michael Ignatieff's Recent Book, Human Rights as Politics and Idolatry, http://writ.corporate.findlaw.com/books/reviews/20011019_dworkin.html. 26 Lásd Michel FOUCAULT: The Subject and Power = UŐ.: Beyond Structuralism and Hermeneutics, szerk. Hubert L. Dreyfus - Paul Rainbow, The University of Chicago Press, Chicago, 1982, 208. 25

64


tének kifejezett erkölcsi célja van: a jog nem felhatalmazást jelent, hanem korlátot a legroszszabb elemi ösztöneinken. Az emberek természetüknél fogva esendők, ezért külső kényszerre van szükségük ahhoz, hogy szabadságukkal élni tudjanak. Ha katonáinkat kegyetlenkedésre utasítjuk, éppen azt az erkölcsi tartást biztosító féket vesszük el tőlük, amire hazafias büszkeségüket építhetik. A Bush-kormány kijelentése, hogy a genfi konvenciók nem alkalmazhatók a terror elleni háború fogvatartottjaira, a jog betűjének egyértelmű kiforgatását jelenti. Amerika nemzeti lelke és identitása ugyanis a jog szerinti és a joggal való éléshez szükséges mélyebb önfegyelmen nyugszik.27 Slaughternek a kínzó - kínzást elszenvedő viszonyból az elkövető amerikai katonát kiemelő érvelésében tehát az derül ki, hogy a jogot mégsem lehet akárhogyan eszköznek használni. A jognak az egyént kényszerítő aspektusa ugyanúgy erkölcsi tartalma, mint a szabad cselekvés központi magjának politikán felülisége Ignatieffnél.

Q Két organikus értelmiségi, két, hatalmat támogató és egyben vele szembe is szálló diskurzus, példái a foucault-i hatalomfelfogás törékeny hatalmi viszonyai párhuzamos produktivitásának és rendszeren belüli potenciális visszafordíthatóságának. A liberalizmus egyénközpontú, lentről felfelé építkező elméleti magja kiindulópontjánál fogva egyszerre képes megszólítani a Giorgio Agamben által az egyén politikai (biosz) és biológiai (zoe-) létezésére bontott szférákat. A modern demokrácia biopolitikai törekvéseinek megfelelően meg kell határoznia, hol kezdődik és végződik a biosz igénye a zoe- politizálására, vagyis hol húzódik a hatalom korlátját jelentő egyéni politikai szabad cselekvés. Anne-Marie Slaughter és Michael Ignatieff az Irak elleni háború diszkontinuus mozzanatának kontinuitásteremtését célzó érvelésében ugyanúgy találkozik a tömegekben gondolkodó modern biopolitikai hatalom és az általuk vallott morális individualizmus összeegyeztethetőségének elméleti problémái. Az egy és a sok ellentétpárját illetően az emberi cselekvőképesség egyéni vagy tömegszempontú vetületének megfelelően marad alul hol az egyik, hol a másik minőség. A biopolitika hatalmi törekvése alapvetően tömegeket lát és mozgat, az univerzális minimum liberális tartalma pedig mindaddig segít a hatalom céljainak megfelelően megkülönböztetni ezeket a tömegeket egymástól, míg az egyes egyén partikuláris szintjére jutó szabadságmérték veszélybe nem kerül, bármelyik tömeghez tartozzék is. A közösség az első számú prioritás, de az egyes egyén politikai cselekvőképessége nem sérülhet. Ellenkező esetben, a hatalommal szembeni ellenállás gyanánt, a normalizáló különbségtételt organikus értelmiségijeink részben felfüggesztik. És erre minden eszközük meg is van: utolsó pillanatban érkező spirituális érvek az anyagias, instrumentális pragmatizmussal szemben. 27

Anne-Marie SLAUGHTER: Degrading our soldiers and ourselves: America, be beautiful, The International Herald Tribune 2005. október 28.

65

kommentár • 2006|3 – Műhely

Bódy Zsombor MAGYAR FÁTUM A FELSŐOKTATÁSBAN A felsőoktatás reformja évek óta napirenden lévő kérdés. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a bolognai átalakulásnak meg kell történnie, s az is, hogy a felsőoktatásban a dolgok jelenleg – és már régóta – nem jól vannak úgy, ahogy vannak. A reform mibenlétét, a bolognai átalakulás egyes részkérdéseit illetően azonban nincs konszenzus, sem a pártok, sem a felsőoktatás különböző szereplői között. Jelen írásban a számos vitatott kérdés – az egyetemi autonómia mértéke és működési módjai, a finanszírozás, a kutatás helyzete, a szakstruktúra stb. – közül csak eggyel, az oktatás színvonalával kapcsolatban szeretnék észrevételeket tenni, s ezt is csak az általam jobban ismert bölcsészkarokra korlátozva. Egyéb kérdésekre csak annyiban fogok kitérni, amennyiben az oktatás színvonalával kapcsolatban állnak. Az oktatás színvonalának kérdése nyilvánvalóan egyike a legfontosabbaknak, hiszen mi mással is lehetne mérni a felsőoktatás hatékonyságát – eltekintve a kutatástól –, mint az oktatás színvonalával, s következésképp a végzett hallgatók tudásával, szakmai kompetenciájával. Az okleveles képzetlenek és diplomás műveletlenek seregének káros társadalmi hatásairól felesleges is értekezni. Ma pedig, sokunk tapasztalata szerint, legalábbis közel van a veszély, hogy a diplomagyárrá vált egyetemek elárasszák ilyenekkel az országot. Minden oldalról általános a panasz a színvonal folyamatos és feltartóztathatatlan eséséről. Nemrégiben az Élet és Irodalomban adott közre egy történész cahier de doléances-t, amely szerint ő már odáig jutott, hogy az egyes szigorlati tételeket maga dolgozza ki és osztja ki a diákok között, különben értékelhetetlen eredményt kap a szigorlati szóbeliken. Ám már az is előfordult, hogy a diákok megkapván a tízoldalas szöveget, visszakérdeztek, hogy tényleg el kell-e ennyit olvasniuk a francia forradalomról. Más alkalommal a tanári továbbképzésben részt vevők, tehát már középiskolai tanárok szintén a francia forradalommal kapcsolatban egy Marie-Antoinette-ről szóló regényt jelöltek meg mint ismereteik forrását, arra már nem vállalkozva, hogy a szerző, Stefan Zweig franciának vélt, „nehezen kimondható” nevét kiejtsék.1 Saját karunkon közismert történet két bölcsész diáklány frappáns válasza, akik arra a tanári javaslatra, hogy két szeminárium közötti lyukas órájukban beülhetnek a könyvtárba, azt felelték, „nem szeretünk olvasni”. Egy kolléga a záróvizsga után a minap azon 1

Vö. HAHNER Péter: Háttal a falnak. Egyetemi helyzetkép, Élet és Irodalom 2006. március 10. (www.es.hu/pd/ display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0610&article=2006-0312-2054-37FKRK).

66

Bódy zsombor: Magyar fátum a felsőoktatásban

szörnyülködött a diák produkciója kapcsán, hogy „ezt finanszírozta a magyar állam öt éven át?” A bölcsészkarok tele vannak hasonló panaszokkal. Minden oktatónak megvannak a maga történetei a hallgatók tudatlanságáról és sokszor valóban ártatlan naivitásáról, amellyel még csak észre sem veszik tudatlanságukat, s fel sem merül bennük a nélkülözött tudás megszerzésének igénye. Az egyetemekre ugyanis a diákok gyakran nem úgy tekintenek, mint valamifajta tudást átadó (eladó?) intézményekre. Az ő szemszögükből egy bürokratikus procedúrán kell áthaladniuk a felsőoktatásban, amelyben a tanulmányi osztályok, dékáni hivatalok, halasztásokat, vizsgaismétléseket engedélyező és ösztöndíjról döntő bizottságok mellett egy további bürokratikus faktor az oktatók kara, amelyet bizonyos írásbeli vagy szóbeli produkciókkal formálisan ki kell elégíteni, hogy a fárasztó folyamat végén a vágyott diplomához jussanak. Hogy az egyetemet mennyire nem a tudás megszerzésének helyeként, hanem hivatalként fogják föl, ahova bizonyos dolgokat be kell adni, hogy az azután kiállítsa a diplomát; mutatja az, hogy milyen zavar nélkül képesek kimondani olvasott vagy az internetről leszedett fogalmakat, kifejezéseket, melyek jelentéséről mit sem tudnak. Bájosan eltorzítják az idegen eredetű szavakat, szent együgyűséggel nem kutatván értelmüket. Sok diáknál hiányoznak azok az attitűdök, amelyek a tudás megszerzésének előfeltételét jelentenék, nincs meg a tanulás tevékenységének ismerete. Persze nem jellemző ez mindenkire, de annyi hallgatóra igen, hogy éppen eléggé megnehezítsék az oktató dolgát, ha valóban tudást akar átadni.2 Az eredmény: frusztrált oktatók, és olyan diákok, akik – vagy mert (a jobbak) vágynának valami tartalom után, vagy pedig mert bosszantják őket a sok bürokratikus formasággal – szintén frusztráltak. A képzés végeredménye egy silány, gyakran rövidke szakdolgozat, s a borzongás az oktatók részéről, hogy a kiengedett hallgató esetleg majd középiskolában fog tanítani. Bölcsészkari körökben – bár szakonként és karonként nem teljesen ugyanaz a helyzet3 – régóta folyosói beszélgetések tárgya a színvonal kérdése. Néha, egy-egy zaklatottabb kolléga nagyobb nyilvánosság előtt is előáll a problémával, egyetértő mormogást vagy a belefásulás és cinikussá válás előtti stádiumnak kijáró gúnyos hallgatást váltva ki az oktatókból és a vezetőségből. Hiszen mindenki tudja, hogy az utóbbi másfél évtizedben mennyire megnövekedett a hallgatók létszáma, ez szükségszerűen vezetett a színvonal romlásához, nincs mit tenni, a tömegoktatás csak ezen a színvonalon lehetséges. Ez az a félhivatalos és az oktatók körében is elterjedt magyarázat, amelynek a belenyugvást kellene meghoznia: a tömegoktatás fátuma. 2 A helyzetet jellemzi, hogy amikor nemrégiben két hallgatóról magánbeszélgetésben kiderült, hogy valódi szépirodalmat szoktak olvasni, a társalgást azzal a kéréssel zárták: „Tanár úr, el ne mondja a többieknek, mert beégünk!” 3 Benyomásaim szerint az egyes bölcsész szakok és az egyes bölcsészkarok között is vannak minőségbeli különbségek, de ezeket itt nem tárgyalom. Természetesen sok olyan oktató is akad, aki ragaszkodik a színvonal őrzéséhez, jelenleg azonban ez egyenlő a partizánharccal.

67


Külföldön szerzett benyomásaim szerint azonban a francia vagy a német bölcsész egyetemi oktatás magasabb színvonalú szokott lenni. Pedig ezekben az országokban nem kevésbé tömegoktatás zajlik. Miért van ez? És vajon segíti-e a bolognai átállás, hogy a magyar bölcsészképzés színvonala a nyugat-európaihoz közelítsen? E két kérdés megválaszolására – hogy ne csak bizonytalan benyomásokra támaszkodjam – német, osztrák, svájci és olasz, valamint magyar egyetemi honlapokon tallóztam, elsősorban a BA-programokat vizslatva. Hogy az eredményt megelőlegezzem: a magyar bölcsész BA-k, fellelhető akkreditált tervezeteik alapján, kevésbé színvonalasnak tűnnek, mint nyugati megfelelőik. Induljunk ki a legegyszerűbb módon a szakdolgozatokkal szemben támasztott formális igényekből. Ez jó mutató, hiszen a szakdolgozatban kell számot adnia a diáknak a megszerzett tudásról és az elsajátított készségekről. „E.” nagy magyar egyetemen egy fontosabb bölcsész BAképzés végén egy 4 kredit értékű szakdolgozatot várnak el, a négy kreditből kettő azonban a szakdolgozati konzultációért jár, a szakdolgozat kreditértéke tehát valójában csupán kettő. Az egységes európai felsőoktatási térségben, amelynek a bolognai folyamatban ki kell alakulnia, általános alapelv, hogy egy kreditnek 30 munkaóra felel meg a diákok részéről. Ezek szerint a szakdolgozat elkészítésére 60 munkaórát kell fordítania a diáknak (és ugyanennyit konzultálnia a tanárával). Napi hat óra tényleges munkával számolva tíz nap alatt készül el a szakdolgozat. „M.” magyar egyetemen a BA végi szakdolgozat ugyanezen a nagy szaknak számító BA-n szintén 4 kredit. Itt nem számítják bele a konzultációt, az külön szerepel 2 kredit értékkel. (Tehát az elvileg az anyaggyűjtésre és megírásra fordítandó 120 óra mellett 60 órát kell beszélgetnie az oktatóval a témáról, ami kevéssé életszerű.) Ez esetben, mindent összevéve (konzultáció + szakdolgozati anyaggyűjtés és írás) elvileg már 30 napnyi munkával készíthető el a szakdolgozat, megint csak hatórányi napi munkaidővel számolva. Itt az ennyi idő alatt elkészítendő szakdolgozat terjedelme 15-20 oldalban van meghatározva. A legtöbb magyar bölcsészkaron a BA végén négykredites szakdolgozat áll (a terjedelmet vagy előírják, vagy nem). A legutóbbi OM-rendelet rögzítette azt is, hogy a bölcsész BA-szakdolgozat értéke 4 kredit. Ezzel szemben a bolognai egyetemen egy bölcsész BA végén 60-70 oldalas szakdolgozatot várnak el, amelynek elkészítésére háromhónapnyi intenzív, kizárólagos munkát kell fordítani. A szakdolgozat terjedelmét (15-20 oldal kontra 60-70) vagy a ráfordított időt (az igényesebbik magyar esetben 30 munkanap, szemben az olasz három hónappal) nézve ez háromszorosa, sőt több mint háromszorosa a magyarországi követelménynek.4 A berlini Freie Universitäten a BA-programok egyetemi szabályozása a szakok választására bízza, hogy mekkora kreditértéket adnak a szakdolgozatnak; a legalacsonyabb le-

4

Lásd www.storia.unibo.it.

68


hetséges 6 kredit, a legmagasabb 12 kredit. A szakdolgozati tutorálás ebben nem szerepel. A hatkredites szakdolgozat hossza 15 oldal, a 12 kreditesé 30. A legrövidebb elkészítési ideje a szabályzat szerint négy hét, a leghosszabbé tíz. Itt tehát a szakdolgozat terjedelme nagyjából azonos a Magyarországon igényelttel, tartalmába azonban a leggyengébb szakdolgozat esetén is elvileg háromszor több munkát kell fektetni (6 kredit szemben 2 kredittel), mint a magyar „E.” egyetemen. A hatkredites dolgozat elkészítésére előírt négy hét azt jelenti egyébként, hogy – ha egy kredit 30 munkaóra – hozzávetőleg 44 órás munkahéttel számolnak.5 Az ugyan csak berlini Humboldt Egyetemen a bölcsész BA-szakok végén a szakdolgozat értéke 10 kredit (azaz 300 munkaóra), terjedelme 20-30 oldal, elkészítési ideje hat hét.6 A bécsi egyetem Hungarológia BA-jának végén két szakdolgozatot kell készíteni, egyet magyar nyelvészetből, egyet magyar irodalomból. A terjedelem és a kreditérték szabályozását itt nem leltem fel a honlapon, de a bécsi egyetemen általában 10 kreditesek a BA-szakdolgozatok. Hosszan folytathatnám még a példák sorát, amelyek rendre azt mutatják, hogy Nyugat-Európában a bölcsész BA-k végén a hasonló magyar képzések végén elvártnál jóval komolyabb szakdolgozatot kell írniuk a diákoknak. De vajon milyen különbségek vannak az igényszintekben magának az oktatásnak folyamatában, amely ezekhez a szakdolgozatokhoz vezet? A Freie Universitäten például a BA-képzés nagyon rugalmas szerkezetű, a 180 kreditet, amelyből a BA áll, nagyon sokféleképpen szedheti össze a hallgató. A 30 kreditinyi alapozás után fölvehet egy 150 kredites fő szakot, ha eltökélt és tudja, hogy egy határozott irányba akar továbbmenni. De felvehet egy 90 krediteset és egy másik 60 kredites képzést is, sőt az is lehet, hogy egy 90 kredites és két 30 kredites képzést választ. Ennek megfelelően minden szaknak létezik 90, 60 és 30 kredites változatú tanmenete. Ugyanakkor a hallgató mégsem vehet fel akármit, mert megszabott, hogy mely modulok melyekkel párosíthatók. Így nem fordulhat az elő, mint a jelenlegi szabályozás szerint nálunk, ahol az alapozó 30 kredit után 90 kredit tartozik a tulajdonképpeni fő szakhoz, és 50 kreditet a hallgató minden megkötés nélkül, a fő szakjától teljesen idegen területekről is összeszedheti. A német megoldás nyilvánvalóan koherensebbé és tartalmasabbá teszi a BA-képzéseket. Feltűnő ugyanakkor az is, hogy a német képzésben milyen sokféle órafajta található. Míg Magyarországon az előadás és a szeminárium a kurzusok formája, addig a Freie Unin annak megfelelően, hogy az óra az alapozó, a törzsképzésbe vagy az ismereteket valamilyen irányban elmélyítő képzési szakaszba tartozik, összesen hatféle óratípust különböztetnek meg, s mindegyiket a céljának megfelelő sajátos számonkérési forma jellemzi.

5 6

Lásd www.fu-berlin.de/bms/doku/index.html#bms. Lásd http://studium.hu-berlin.de/beratung/sa#Monobachelor.

69


Még lényegbevágóbb különbség, hogy míg Magyarországon a BA-képzésekben a nagyobb kreditsúly az előadásokra esik, addig Berlinben egy előadás szóbeli vizsgával a végén csupán 2 kreditet ér. Ha zárthelyi dolgozat zárja, már 6 kreditet ér, ha pedig a diák házidolgozatot készít – ennek első változata 10 oldal, majd a megvitatás utáni második változata 20 oldal –, akkor 8 kredit. Tehát a házidolgozatok önmagukban olyan súlyúnak tűnnek, mint nálunk a szakdolgozat. A bázeli egyetemen a különböző óratípusokhoz a kreditek a következőképp kapcsolódnak: az előadás 2 kredit, előadás kollokviumal 3, szeminárium 3, proszemináriumi dolgozat 3, szemináriumi dolgozat 5, gyakorlat 3 kredit.7 Mint látható, legkevesebb kreditértéke mindkét esetben az előadásnak van, ami reális is, hiszen egy előadás hallgatása jóval kevesebb munkát és munkaórát kíván meg, mint a szemináriumi, gyakorlati munka, illetve a házidolgozat készítése. Nálunk ezzel szemben általában az előadások kapták a magasabb kreditpontszámot. Ennek nyilván nincs alapja a diákok részéről ráfordítandó munkamennyiségben, hiszen még a két kreditnek – nemhogy a háromnak – megfelelő 60 munkaóra is gyakran hiányzik.8 Elvileg 15 hetes félévekkel számolunk, azonban mindenki, aki járt egyetemre, tudja, hogy ez a valóságban maximum 12 alkalmat jelent. Így az előadásokra – amelyekre ráadásul a szemináriummal ellentétben nem kötelező járni – eleve csak meglehetős nagyvonalúsággal lehet 30 munkaórát számolni. Ezen felül tanulna még a diák harminc órát az előadáshoz kapcsolódó vizsgára? Hiszen nagyon sokan csupán egyetlen tankönyvből – vagy csupán a tankönyvből a társak által készített kivonatból tanulnak. Ezzel szemben ha a német, svájci és olasz kurzusokhoz tartozó témaleírások és irodalomjegyzékek szintjét is megvizsgáljuk, akkor azt látjuk: ott komolyan veszik a „30 munkaóra egyenlő egy kredit” elvet. A kiadott könyvek, tanulmányok mennyisége – gyakran azzal a megjegyzéssel, hogy a házidolgozatokhoz az irodalmat majd személyesen adják meg – valódi munkára, gondolkodásra, nemcsak valami tankönyvi zanza bemagolására késztetik a diákokat. (A részletek nélkül: Bolognában kb. 6-700 oldalt adnak meg egy 9 kreditpontos modulnál, Bázelben két könyvet és egy 30 oldalas tanulmányt egy 3 kreditpontos kurzusnál, hasonló irodalomjegyzékeket találunk a müncheni egyetem bölcsészkarán is,9 valamint a berlini egyetemeknél.) Ennyiből is látható, tőlünk nyugatabbra egyszerűen komolyan veszik magukat a bölcsészkarok.

7

Lásd www.unibas.ch/index.cfm?uuid. Az előadások a BA-programokban azért kaptak magasabb kreditpontszámot, mert a paraméterek úgy lettek kialakítva, hogy ha a szükséges kreditszámot a diákok nagyobbrészt szemináriumokon kapnák meg, akkor az oktatók – lévén a szeminárium létszáma korlátozott, és ezért sokat kell belőle tartani – belerokkannának a munkába, és idejük sem maradna kutatásra. Mindez élesen ellenkezik a reform meghirdetett céljaival – az önálló ismeretszerzés képességének elsajátításával –, hiszen a diák így leginkább frontális oktatásban találkozik tanárával, és nem a később önállóan is használható készségek kialakítására alkalmas szemináriumokon, gyakorlatokon. 9 Vö. www.geschichte.uni-muenchen.de/index.shtml. 8

70


Persze a fenti összehasonlítással szemben felhozható, hogy a nyugat-európai egyetemeken rögzített igények sem teljesülnek tökéletesen. Nyilván így is van, azonban itt a hivatalos elvárásokban rögzített igényszintek különbségéről van szó. Valószínű, hogy az elvárásokat túlteljesítők, az annak megfelelők és a sumákolók aránya nagyjából minden országban azonos. Az alacsonyabban rögzített igényszint átlagosan alacsonyabb teljesítményre fogja késztetni a hallgatókat is, míg a magasabb magasabbra. A felsőoktatás színvonaltalanságának ez a nálunk tapasztalható mértéke, úgy tűnik, nem a tömegoktatás kikerülhetetlen következménye, nincs ez így mindenütt; ez a magyar fátum. Összességében tehát nem látszik, hogy a háromosztatú (BA – MA – PhD) képzés bevezetése közelítené a magyar bölcsészképzés színvonalát a nyugat-európaihoz. Nem valószínű, hogy a magyar gyerekek szellemi képességei genetikailag lennének rosszabbak, mint nyugati társaiké. (Félreértések elkerülése végett: mindazért, amit a diákok tudásszintjéről és hozzáállásáról a bevezetőben mondtam, összességében nem ők a felelősek, a hiba nem az ő készülékükben, hanem a köz- és felsőoktatásban van.) Az okokat másban kell keresni. Ezek messze vezető történeti elemzése helyett most azonban az ismert és valójában nem túl nagyszámú reformjavaslatokat szeretném áttekinteni. A reformhevületben olyan konkrét javaslat, amely kimondottan a színvonal emelésére irányulna, nem nagyon hangzott el eddig. Két általános és egymáshoz szorosan kapcsolódó felvetés érintette a színvonal kérdését. Az egyik szerint a tandíj bevezetésével a hallgatók maguk válnának érdekeltté abban, hogy minőségi árut kapjanak a felsőoktatásban, s ez vezet majd a színvonal emelkedéséhez. Ezt az elterjedt vélekedést visszhangozta nemrégiben két cikk is.10 Az érv szerint a tandíj a piaci viszonyok bevezetését jelentené a felsőoktatásban, s hagyni kellene, hogy piaci versenyben választódjanak ki azok az egyetemek, amelyek jól eladható árut, értsd: minőségi tudást bocsátanak ki. Ez azonban téves várakozás. A diákok nem tudják, hogy mit kellene vásárolniuk. Technikai értelemben vett minőségi tudást vásárolhat valaki, ha már rendelkezik előzetes áttekintéssel arról, hogy mi a kínálat és kereslet a piacon, és megvannak az eszközei a minőség értékeléséhez. Diákjaink zöme azonban ezzel nem rendelkezik, éppen a felsőoktatásban kellene elsajátítania az áttekintéshez és a minőség értékeléséhez szükséges ismereteket, gondolkodási készségeket. Jelentős részük nem tudást és készségeket akar vásárolni, hanem diplomát, és oda megy, ahol ezt a legkisebb erőfeszítéssel és a legolcsóbban megkaphatja. Mivel pedig a kormányzat által pénzügyileg szorongatott egyetemek futnak a pénz után, mindez inkább a minőség további romlása irányába hatna. A felsőoktatásnak azonban nem is csupán technikai értelemben vett tudást kell átadnia. Ki kell alakítani a türelmes, kitartó 10 Az egyikben a Graphisoft elnöke kritizálta tandíjpárti alapról és meggyőző módon az utólagosan fizetendő képzési hozzájárulás ötletét (BOJÁR Gábor: Tandíj vagy adó? Magyar Hírlap 2006. május 26.), és ugyancsak ezen ötlet apropóján ismételte meg az érvet Andor Mihály (Magyar abszurd, Népszabadság 2006. május 26., www.nol.hu/cikk/405204)

71


erőfeszítés képességét, amely nélkül valóban elsajátított tudáshoz nem juthatnak a hallgatók. Ez az, amit jelenleg nem követel meg az átlagos magyar bölcsészkar a diáktól, és még kevésbé fog megkövetelni a BA-s hallgatótól. Márpedig éppen ez a fő probléma a tandíj mint a minőség kikényszerítője érvvel: az emberek nem azért hajlandóak fizetni, hogy erőfeszítést tegyenek, hanem azért, hogy elkerüljék azt. Ahhoz, hogy valaki keresse a türelmes erőfeszítéssel megoldható kihívásokat, előbb el kell sajátítania bizonyos értékeket, vagy interiorizálnia a tartós munka készségét. Diákjaink zöme most nem ezekkel fölszerelkezve érkezik a közoktatásból. A minőség kikényszerítésére tehát a tandíj bevezetése nem jó eszköz, és ez nem jó érv a tandíj bevezetése mellett. (Szólhatnak mellette persze más érvek; ez egy másik vita. Mindenesetre egyszerűen vicces a tandíj mellett érvelők részéről a Stanford, a MIT és más amerikai elitegyetemek tandíjával való érvelés.) A másik felvetés, amelyet például a Heti Világgazdaság reformjavaslatai is tartalmaznak (a vállalatok kapjanak szerepet az oktatásirányításban),11 még általánosabban arra vonatkozik, hogy a gazdaság igényeinek meg kellene jelennie a felsőoktatásban, a gazdasági szereplőknek szerepet kellene biztosítani a felsőfokú képzés minőségének ellenőrzésében. Ez valójában imperializmus, a gazdasági szféra imperializmusa, pontosabban ugyanannak a piaci logikát zászlajára tűző diskurzusnak az imperializmusa, amely a tandíj minőséggarantáló szerepével érvelőknél is megtalálható. A modern társadalmak számos szférából, alrendszerből állnak. Az e témával foglalkozó szociológiai irodalom ismertetése helyett inkább példát hozok. Mi lenne, ha a gazdaság feladatává kívánnánk tenni a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését? Meg tudná ezt oldani a piacgazdaság? Nyilván nem, s nem is lenne helyes, ha ezzel kísérleteznénk, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése a szociálpolitika feladata (és helye van, mint szempontnak, az oktatáspolitikában is). A piac modellje megfelelő a gazdaság számára, ám a társadalom más szféráira nem alkalmazható minden további nélkül. (Más szférákra alkalmazva a piac ideája nem modellezi a tényleges folyamatokat, inkább pusztán metaforaként, sőt, hogy ne mondjam, ideológiaként funkcionál.) Mások a siker, a hatékonyság kritériumai a gazdasági szférában, mint a társadalom más alrendszereiben. Az egyetemek által biztosított tudás mérlegre tehető a gazdaságban a piac szabályai szerint is, ám vannak más érvényesülési terepei is. A tudás előállításának és átadásának folyamatában – azaz a kutatásban és az oktatásban – pedig a hatékonyság és a siker mérésére a piac nem alkalmas, olyan javakat állít ugyanis elő – s ez közgazdaságtani közhely – amelyeket a piac egyes magánszereplői általában nem vennének meg, mégis társadalmi érdek az előállításuk. Amint egyébként sok más terület sem képes a piaci logika szerint működni; érvényesüljön a piac a gazdaságban, de ne bízzuk az egész társadalom integrációját a piacra, mert abból ugyanúgy nem

11

Lásd http://hvg.hu/hvgfriss/2006.18/200618HVGFriss128.aspx.

72


sül ki semmi jó, mint ahogy a piaci logikának a gazdaságból való száműzése sem vezetett jóra. (Egy kitérő: még a természettudományos képzést sem lehet egyszerűen a gazdaság igényei szerint alakítani. Az alapkutatások kiiktatásával Magyarország rövid úton lekerül a világ természettudományi térképéről, s idővel kétségessé válhat az alkalmazott kutatások magas szintje is. Bölcsészettudományok esetén még annyira sincs értelme az alap- és alkalmazott kutatások megkülönböztetésének, mint a természettudományokban.) A tudománynak és oktatásnak tehát megvannak a saját – a piacon pénzben kifejezett értékre közvetlenül át nem váltható – hatékonyság- és sikerkritériumai, ezeket kell érvényesíteni az egyetemek teljesítményének értékelésekor, és akkor majd minőségi tudással fogják kibocsátani a végzett hallgatókat (akik így – ha úgy adódik, illetve azt választják – a gazdaság piaci versenyében is jobb eséllyel mérethetik majd meg magukat). Miként lehetne azonban a bölcsészkarok teljesítményét megbízható módon mérni, a bölcsész készségek és tudás természetének megfelelő sajátos mértékkel? Vagyis olyannal, amely árnyalt érvelést, szubtilis bizonyítást, szövegek értő megközelítését, egy vitában az álláspontok helyes feltárását, kritikus, szelektív anyaggyűjtést, szövegek jó megszerkesztését, illetve ezek megtanítását méri? Véleményem szerint ezt a mérést másra bízni, mint bölcsészkutatókra és oktatókra, nem lehet. Ők értenek hozzá, azért ők a kutatók és az oktatók. (Ha már ők sem értenek hozzá, akkor kész; de maradjunk optimisták.) Ugyanakkor a mérést nem lehet a felsőoktatási intézmények keretei között végrehajtani, mert a jelenlegi feltételek között mindegyiknek maga felé hajlana a keze, azaz a lehető legjobb eredményeket igyekezne felmutatni, s ezért nem állítana valódi követelményeket a diákok elé (ahhoz hasonlóan, ahogy a fejkvóta-rendszer miatt az utóbbi években már bárkit fölvettek). A megoldás tehát egy olyan mérce létesítése lehet, amely a bölcsészettudományok sajátos eszközeivel méri a diákok teljesítményét, de az egyes egyetemek falain kívül. Ilyen lehetne a BA-képzés végén egy központilag – az emeltszintű érettségi mintájára – szervezett vizsga. A gondolat csak első pillantásra képtelenség. Németországban például a közvetlenül törvényekkel szabályozott szakok esetében – ilyen a jogászi, orvosi, gyógyszerészi, állatorvosi és tanári szak – a szó régi értelmében vett államvizsga zárja a képzést, tehát egy – persze az egyetem részvételével, de nem kizárólag általa, hanem az egyes tartományi oktatási minisztériumok által szervezett – vizsga után nyerhetik el a diplomát a diákok. Franciaországban egész rendszere van a versenyvizsgáknak, igaz magasabb szinten, mint a BA, de ezek révén lehet például tanári állásokhoz jutni. Egy ilyen vizsga országos megszervezése a BA-képzés végén persze komoly logisztikai feladat, de egyáltalán nem lehetetlen. Akár a szakdolgozatok (amelyek megírásához egyenlő időt kellene a hallgatók rendelkezésére bocsátani, a téma kijelölésétől kezdve a leadásig) anonim értékeléséig (az OTDK-dolgozatok értékelésének mai rendszeréhez hasonlatosan, amelyeket a teljes felsőoktatásban osztanak ki bírálatra), akár más vizsgaformák bevezetésével mindez megoldható. Üdvös is lenne az egyoldalú magyar vizsgáztatási gyakorlatot változatosabbá tenni.

73


Kaphatnának például a hallgatók egy témát és egy hetet, hogy egy, mondjuk 2000 szavas esszét kidolgozzanak. Lehet azonban tesztet is íratni, vagy mindezen vizsgamódokat kombinálni. Akármilyen módon zajlik is a vizsga, központi jellegénél fogva alkalmas az egyes karok, illetve a karokon az egyes szakok teljesítményének mérésére, hiszen az eredmény nyilvánossága biztosítaná, hogy az egyes képzések színvonalának különbségei láthatóvá váljanak. Mindenki tudhatná, honnan hány hallgató milyen eredményt ért el. E vizsga egyben belépésként is szolgálhatna az MA-kurzusokra, ami az ilyesmit ambicionáló diákokat motiválttá tenné, mert a továbbtanulást a mesterszinten így nem a helyi intézménybe való beépülés szolgálná, aminek megvan az esélye, ha az MA-felvételiket – ahogy az most körvonalazódni látszik – az egyes intézmények maguk rendezik. Hiszen a diákoknak így egyszerűen a felső egyharmadba kell bejutni a vizsgán ahhoz, hogy továbbtanulhassanak. Ugyanakkor a minél jobb vizsgastatisztika elérése az egyes karokat is arra késztetné, hogy minél magasabb színvonalú képzést nyújtsanak diákjaiknak. Különösen így volna ez, ha a jobb színvonal nemcsak presztízst, hanem kedvezőbb finanszírozást is jelentene. A fejkvóta minőség szerinti szétbontásával például azok a szakok, amelyek azt választják, hogy emelt szintű érettségit kívánnak meg a BA-képzésbe való belépés feltételéül, kaphatnának emelt szintű fejkvótát, amelyhez való jogukat azonban csak akkor őrizhetnék meg, ha a kimenetnél diákjaik meghatározott arányban érnek el jó eredményt a központi vizsgán. Így a diákok is, a karok is versenyeznének, azonban a bölcsésztudományok saját természetének megfelelő pályán. Mindez teret nyithatna az oktatók teljesítmény szerinti bérezésének is az egyes intézményeken belül. A felsőoktatásban így kialakított versenyhelyzet kedvezően hatna a közoktatásra is, mert a jobb BA-szakokra való bejutás vágya már ott is motiválná a diákokat. Az ötletrohamot a központi vizsga mikéntjével és a kapcsolódó szabályok kialakításával kapcsolatban bőven lehetne még folytatni. A lényeg azonban az alapelv: egy az intézményektől független, de szakmai mérce felállítása. Ez az intézményeket, amelyekben jelenleg minden a színvonal további lecsúszása irányában hat, arra késztetné, hogy a diákjaikat tanítsák, és tőlük követeljenek. Egyszerűen az „1 kredit egyenlő 30 munkaóra” előírást kellene komolyan venni. A kihívás elé állított diákok megtanulnának tanulni, képessé válnának – a ma hiánycikknek számító – kitartó erőfeszítésre, amely a bölcsészettudományokban egyedül vezethet a tudás gyümölcseihez.

Q A mindenkori kormányzat feladata megítélni, hogy hány bölcsészre van szükség. Helyes, ha ezt meg is teszi és meghatározza országosan a keretszámot az egyes szakokra. (Például ezt sem érdemes piaci mechanizmusokra bízni, mert a gimnazisták és szüleik nem rendelkeznek megfelelő tájékozottsággal ahhoz, hogy felmérjék a munkaerőpiac különböző

74


szegmenseinek jövőbeli állapotát; itt helye van a központi tervezésnek.) Tulajdonképpen az az érthetetlen, hogy miért nem tette ezt meg eddig, hiszen például azt, hogy hány tanárra lesz szükség az elkövetkező 20 évben a tanártársadalom mai korszerkezetének és az utóbbi évek születési számainak ismeretében, némi pályaelhagyással mint lemorzsolódással számolva, meglehetős pontossággal meg lehet mondani. De helytelen, ha a minisztérium az egyes karok keretszámát is meghatározza, amint az ma gyakorlat. Ezt a jelentkezőkre kellene bízni, akik az intézmény színvonala, specifikus oktatási kínálata és földrajzi helyzete s egyéb személyes vonzalmaik alapján választanának. A következő észrevételem a jogszabályalkotás módjára vonatkozik. Az Oktatási Minisztérium utolsó, márciusban kelt rendelete (15/2006 OM) 330 oldalas. Az OM honlapján tartalomjegyzék nélkül férhető hozzá. A helyenként jogszabályba nem illő módon locsifecsinek tűnő szöveg részletekbe menő módon szabályozza, hogy melyik szakon mit kell tanítani. A történelemnél például nem szerepel a tanítandók között a gazdaság- vagy a társadalomtörténet, miközben más területek ott vannak. Ugyanakkor előírja azt is, hogy a végzős diákoknak milyen személyes tulajdonságokkal kell rendelkezniük. A határrendészeti MA végzőseit, akik – gondolom – határőrtisztek lesznek, egyebek mellett 14 tételben sorolják fel, hogy milyennek kell lenni a határőrtisztnek: intuíció és módszeres gondolkodás jellemzi őket, valamint széles látókör. Németországban a tartományi oktatási miniszterek konferenciája 2003-ban tízegynéhány oldalon szabta meg a BA- és MAképzések alapvonalait, a tartományi törvények ennél már lényegesen hosszabbak, de száz oldalakra már csak a kérdéseket részleteiben is elrendező egyetemi szabályzatok rúgnak.12

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai a köztársasági elnök búcsúfogadásán 12

Lásd a német rektori konferencia honlapját: www.hrk.de.

75

kommentár • 2006|3 – Honi figyelő

Kiss Réka NÉHÁNY MEGFONTOLÁS AZ EGYHÁZI KÖZLEMÚLT VIZSGÁLATÁNAK KÉRDÉSEIHEZ A rendszerváltás után újjászerveződő egyházaknak, hasonlóan a magyar társadalom egészéhez és annak elitjéhez sem erejük, sem energiájuk nem volt, hogy szembesüljenek a közelmúlt kérdéseivel. Nem segítette a szembenézést sem a politikai elit magatartása, amely megmegújuló lendülettel igyekezett az egyházvezetést az ügynökkérdés mentés sarokba szorítani, sem a diktatúrától való következetes elhatárolódás, a Kádár-rendszer diktatórikus jellegéről való határozott közbeszéd elmaradása. Az elmúlt másfél évtizedben egyszerre zajlottak a különböző tudományos és közéleti fórumokon a Kádár-rendszer felemás rehabilitációjára, felmentésére tett nem éppen sikertelennek tűnő kísérletek, és az egyházaknak az ez idő alatt született ügynökdossziékkal való sorozatos aktuálpolitikai ízű szembesítése.1 Az egyházakat a rendszerváltás meglehetősen kiszolgáltatott és megfáradt, legyengített állapotban érte. Az államszocialista rendszernek mindvégig alapvető törekvése volt a szabad szerveződések akadályozása, korlátozása, az autonóm, cselekvőképes közösségek működésének ellehetetlenítése. A hatalom totális kisajátítására törő kommunista párt 1945től kezdődően szisztematikusan számolta fel politikai és közéleti vetélytársait, sorra lehetetlenítette el a civil társadalom életének hagyományos szerveződéseit is. A berendezkedő totális diktatúra számára az egyik legnagyobb kihívást a társadalmi beágyazottságuk révén kiemelkedő tömegbefolyással bíró egyházak jelentették, s ateista ideológiai alapokon nyugvó párt kezdettől kiemelt figyelmet fordított a vallásos hagyományok megtörésére. Az egyházak már 1945-től gyökeresen új politikai mezőbe kerültek. Az ötvenes évek a „durva szekularizáció”, a látványos terror időszaka volt: az egyház társadalmi-közéleti szerepének minimalizálása, perifériára szorítása, az egyházak anyagi függővé tétele, az egyházi autonómia felszámolása, az egyházak tevékenységéhez szükséges infrastruktúra felszámolása, az egyházi intézmények államosítása, egyesületek felszámolása jellemezte ezt az időszakot. Az egyházak teljes körű állami felügyeletére 1951-ben létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt, 1989-ig ennek jóváhagyása kellett a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez, ez a hivatal intézte az állami támogatással kapcsolatos személyi és dologi ügyeket, engedélyezte a nagyobb tömegeket mozgató egyházi eseményeket, konferenciákat, kiadványok megjelenését, s hozzájárulása nélkül külföldre sem lehetett utazni. 1 Dolgozatom bár alapvetően olyan kérdéseket igyekszik felvetni, amely az egyházak mindegyikét érinti, a kérdéseket megvilágító példákat többnyire saját kutatásaimból, a református egyház közelmúltjából merítettem.

76

Kiss Réka: Néhány megfontolás az egyházi közelmúlt ...

1956 után a berendezkedő kádári hatalom az ötvenes évek látványos terroreszközei helyett az egyházak alávetésének sokkal burkoltabb, ugyanakkor számos területen lényegesen sikeresebb egyházpolitikai módszereivel élt. 1958-ra már az egyházpolitika színterén is jelentős sikereket könyvelhetett el a Kádár-kormány. Lényegét tekintve sikerült restaurálnia az 1950-es évek legfontosabb egyházpolitikai elemeit, s bár a szavak szintjén továbbra is hangsúlyozottan igyekezett elhatárolni egyházpolitikáját a Rákosi-korszaktól, a gyakorlatban mégis az egyházak rendkívül aprólékos ellenőrzését valósította meg. Az egyházakat mindvégig alapvető ideológiai ellenségeknek tekintette, amelyek állandó veszélyforrást jelentettek a hatalom ideológiai monopóliumával szemben, s bár a velük szemben folytatott politikai taktika sokat módosult, az ideológiai alapvetés a korszakban lényegében nem változott. Miként Horváth János, az egyházügyi hivatal elnöke 1958 májusában az egyházpolitikai helyzetről készített jelentésében figyelmeztetett: „A szocialista építőmunka jelenlegi körülményei között az egyházak (első helyen a római katolikus egyház) jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét.”2 1958-ban újra napirendre vették a párt egyházpolitikájának stratégiai és taktikai átgondolását, amely két olyan párthatározatot is eredményezett, amelyek hosszú időre rögzítettek a kádári egyházpolitikai gyakorlat sarokpontjait.3 A határozatok jelezték, hogy a taktikai megfontolások továbbra sem tették érdekeltté a pártvezetést a frontális támadásokban, sőt Kádárék belátták, hogy „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak”, s ezért olyan politikát igyekeztek körvonalazni, amelyben az egyházakat is fel tudják használni saját céljaik támogatására. Ennek érdekében egy olyan háromszintű egyházpolitikát hirdettek meg, amely megkülönböztette a klerikális reakció elleni harcot, az egyházakkal kapcsolatos politikát, valamint a vallásos világnézet elleni harcot. A klerikális reakció és a vallásos világnézet elleni harc megkülönböztetésével a párt az egyházaknak a lojalitásért és támogatásért cserébe viszonylagos nyugalmat valamint egy igen erőteljesen korlátozott és ellenőrzött mozgásteret ajánlott. A gyakorlatban ugyanakkor a politikai rendőrség továbbra is bármilyen vallásos tevékenységgel szemben felléphetett adminisztratív eszközökkel, hiszen lényegében bármely legális egyházi munka minősülhetett klerikális reakciós tevékenységnek. A hatvanas évek második fele a téeszesítés befejeződésével, a nemzetközi enyhülési folyamat látványos jeleivel, a Vatikán keleti politikájában bekövetkező változással szoros öszszefüggésben egyházpolitikai si elmozdulást jelentett. A Szentszék és a magyar kormány által 1964-ben kötött részleges megállapodás jelentős kompromisszumok árán rendezte

2

Jelentés az egyházpolitika helyzetéről és javaslatok a helyzet javítására, 1958. május 5. MOL XIX-A-21-d-002-4/1958. 8. Tájékoztató a PB 1958. június 10-i az állam és az egyházak viszonyára vonatkozó határozatáról, 1958. június 24. MOL XIX-A-21-d-002-11/1958. 10. o. Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1958. július 22. üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/87. ő.e. Közli MOLNÁR Attila: A vallásos világnézet elleni harcról, Protestáns Szemle 1994/1., 44–66.

3

77


a katolikus egyház és az állam viszonyát. 1971-ben a pártállammal szemben keményen elutasító álláspontot képviselő Mindszenty bíboros ügye is a párt érdekeinek megfelelően „nyugvópontra került”. A hetvenes–nyolcvanas évek hivatalos propagandája a teljes vallásszabadságot hirdette, s valóban, az egyházi gettó falai áttetszőbbek lettek. Egyfelől az egyházi perek lezárulta jelentett egyfajta egyházpolitikai stílusváltást, illetve az egyházüldözésben egyfajta modellváltást. A korábbi totális ellenőrzés ugyan továbbra is fennmaradt, de az elnyomás mechanizmusai finomodtak, az egyház alávetése egyre kevésbé látványos, s egyre inkább bürokratizálódott az egyházak kontrollálása. A hatvanas évek végére az egyházakat gyakorlatilag teljesen sikerült kiszorítani a társadalmi életből, közéleti tevékenységük minimálisra csökkent, a társadalom felé irányuló kezdeményező szerepük elhalványult, s emellett konzerválódott egy egyre korszerűtlenebbé váló egyházi struktúra, egy olyan egyházi intézményrendszer, amelyen az egyházak nem tudtak változtatni, de nem is változtathattak. Az új társadalmi kihívásokra pedig nem adhattak ütőképes válaszokat. Az egyház előtt álló kihívásokat súlyosbította a hatvanas években lezajlott foglalkozásszerkezet- és generációváltás. A fiatal generáció nagy része már minden vallási szocializáció nélkül nőtt fel, a nagyvárosokban komoly gondot jelentett a téeszesítés miatt a tradicionális közösségek szétverése után a városba áramló tömegek megszólítása, s az újonnan épült lakótelepek lakossága is kívül esett az egyház működésének hagyományos keretein. Az egyházak cselekvési lehetősége azonban meglehetősen korlátozott maradt. Például új templomot a korszak végéig csak az ÁEH engedélyével lehetett építeni. A hatalom igyekezett toleránsabb arcát mutatni: az új egyházpolitika immáron a társadalmi súlyát tekintve perifériára került, politikai szempontból kevés veszélyforrást jelentő egyházak vezetésével való együttműködésre fektette a hangsúlyt. Megindult az állam és egyház között, pontosabban a pártideológusok és az egyházvezetéssel szövetségben álló teológusok szűk körében a „párbeszéd”-nek nevezett véleménycsere. Ez azonban közel sem jelentette a szabad vallásgyakorlást, a taktikai együttműködés az ideológia harc felszámolását. Az ÁEH és a politikai rendőrség folyamatosan figyelemmel kísérte az egyes gyülekezetek hitéleti aktivitását. „Mintha a templomba járó híveket közvetlenül akarnák megnyerni, kivált a közömböseket, sőt még a nem hívőket is” – rótta fel az egyik budapesti gyülekezet túlzott aktivitását a hetvenes évek közepén az ÁEH. Az ifjúság és értelmiség felé való egyházi nyitásban pedig fokozott veszélyforrást láttak. A feladat továbbra is „az új egyházi módszerek háttérbe szorítása” maradt, együttműködve az egyházvezetőkkel. A kádári egyházpolitika lényegi sajátossága éppen abban rejlett, hogy a szűk mozgástér biztosítása mellett minél szorosabb hálót igyekezett fonni az egyházak köré. Az ellenőrzés, a hatalom elvárásai szerinti működés egyik legfőbb biztosítékát pedig az egyházi hierarchia meghatározó pozícióiba való kinevezések állami kontrollja jelentette. A sokat idézett 1957/22 törvényerejű rendelet a Rákosi-rendszerhez képest még inkább kiterjesz-

78


tette az állami hozzájáruláshoz kötött egyházi tisztségek körét, ami azt jelentette, hogy a hatalom mindinkább az egyházvezetésen keresztül igyekezett az egyházak kontrollját kiterjeszteni. Egyre nyilvánvalóbbá lett az is, hogy a tisztségekkel együtt jár valamiféle együttműködés, az információadás kötelezettségének elfogadása is. Az ÁEH megbízottjával való kapcsolattartás volt ennek a legális formája, a belüggyel való kapcsolattartás a titkos. A hatalommal kapcsolatba kerülők szempontjából azonban a két intézmény nem feltétlenül különült el olyan élesen, mint amilyen éles megkülönböztetést az utókor tesz. Hiszen ha a találkozót magát nem is, de az ott elhangzottakat mindkét szerv bizalmasan, titkosan kezelte. Mind az ÁEH, mind a politikai rendőrség a beszámoló, jelentésadó szempontjából információgyűjtő szerv volt. S ahogy a III/III-as ügynökök magatartása, jelentésadási technikái között jelentős különbségek fedezhetők fel, úgy az ÁEH vagy más állami, illetve pártszervvel való kapcsolattartásban is nagyon eltérő emberi, egyház-politikusi magatartásminták rajzolódnak ki. Az egykori egyházvezetők nem minden alap nélkül hivatkozhatnak arra, hogy az egyházellenes hatalom által diktált kényszerű kompromisszumként élték/élik meg a belügyi szervekkel való együttműködést, információadást, amelynek tartalmát és akkori súlyát tekintve számukra nem vált el élesen a többi állampárti szerv, elsősorban az ÁEH, a tanács, a pártszervezetek mindenre kiterjedő ellenőrző tevékenységétől. Ezt az érvelést számos hálózati jelentés is alátámaszthatja. Hiszen a vezető posztokon lévők, püspökök, egyházi tisztviselők által írt jelentések nagy része valóban nem mélyebb, nem ad több titkos információt, mint bármely hivatalos jelentés vagy a mindenki által tudott és kötelezően megírt ÁEH jelentés. A kikényszerített együttműködés – beleértve az ügynöki tevékenységet –, a körülményekkel való kiegyezés pedig vállalható árnak tűnhetett a háború után alapjaiban megrendített egyházi közösségek újbóli, legalább részleges társadalmi integrációjáért cserébe. A hatalom szempontjából a jelentések tartalmánál gyakorta sokkal fontosabbnak tűnt a kapcsolattartás puszta léte, az, hogy minden egyes egyházi személy beszervezése az egyházak körül szőtt hálót erősítette, az egyháziak kiszolgáltatottságát, zsarolhatóságát, pórázon tartását rögzítette. Ugyanakkor azonban az is nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben az együttműködésből mindkét fél profitált. S nehéz eldönteni, hogy a kölcsönös haszonszerzés, az egyháziak BM-es kapcsolatai milyen mértékben szolgáltak egyházi érdekeket, tették lehetővé bizonyos ügyek kijárását, más ügyek botrány nélküli elintézését, engedélyek, kis kedvezmények megszerzését, s mennyire szolgáltak személyes ambíciókat. Hiszen kétségtelenül jelen volt az egyházi adminisztrációban egy olyan kontraszelektált réteg is, amely nemcsak kereste a kapcsolatot a hatalom képviselőivel, hanem igyekezett azt kihasználni, hatalmának biztosítékaként, karrierjének előmozdítójaként tekintett a lojális magatartásra, az együttműködésre. „Az utóbbi időben a protestáns egyházak vezetői körében elharapódzott az a szokás, hogy emberek azzal dicsekszenek: kapcsolataik vannak a belügyi emberekkel. Ezzel természetesen mások előtt befolyásukat és fontosságukat akarják fitog-

79


tatni, de ezeknek a kijelentéseknek veszélyes volta főképpen külföld felé van meg, a külfölddel fenntartott kapcsolatainkat nehezíti” – írta jelentésében egy, a református egyház nemzetközi kapcsolatainak alakításában aktív szerepet vállaló ügynök munkatársairól.4 Az állambiztonsággal, illetve az egyházügyi hivatallal való szervilis együttműködésnek, a diktatúra intézményrendszerét a saját karrierépítésre való felhasználásnak kirívó illusztrációjaként idézzünk egy másik református lelkész ügynöki jelentéséből is: A meglepő nem az volt, hogy a lényegében reakciós egyházi vezetés senkit nem vont felelősségre, hanem az, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal rendkívül elnéző, gyenge, sőt néha – úgy látszott – szándékosan bizonytalankodó […] az egyházban másféléven keresztül elszomorító tehetetlenség mutatkozott és burjánzott az ellenforradalmi hangulat, természetesen nagyon ügyesen leplezett egyházi mezben […] Egy kérdés van még ezen a ponton hátra, látja-e ezt vagy sem az Állami Egyházügyi Hivatal? Ha igen, helyesli-e vagy miért tűri? […] Még sem történt s nem történik semmi gyakorlatban a betanizmus és a jobboldal ellen. Ugyanakkor érthetetlenül nézik és engedik baloldali lelkészek háttérbe szorítását […] Saját helyzetemről […] Nem helytálló az ÁEH-nak az az érvelése, hogy három állást nem lehet betölteni, mert még esperesi lemondásom előtt írásban lemondtam Grnák úrnak főtitkári tisztemről. Mivel ezt nem fogadták el, nyilvánvaló volt, hogy mint esperestől akarnak megszabadulni. Mi következik ebből? Objektíve az, hogy az egyház belső életéből kizárattam […] Szubjektíve pedig az következik, hogy teljesen megrendült a bizalmam az ÁEH-ban […] Az önökkel való kapcsolatom 1962. január 6. óta szinte teljesen megváltozott. Addig általában megelégedettek voltak a munkámmal, sőt 1961. szeptemberében még az is felmerült, hogy én lennék esetleg a dunántúli püspök. 1961. január 6-a után azonban idegesség, elégedetlenség, néha mintha bizalmatlanság és gyanakvás férkőzött volna közénk. Levélnek titkos úton való kijuttatása, dolgok elhallgatásának gyanúja merült fel, amikor mást sem teszek, mint becsületesen igyekszem ellátni a rám bízott szolgálatokat. Szóval a baráti munkatársi viszonyt érzem valahogyan megszakadtnak […] .És talán az is meg kellene beszélnünk, hogy milyen perspektíva áll előttem, vagy egyáltalán.5 A diktatúra kiszolgálásának, az egyházi érdekvédelem feladásának jellegzetes példájaként lehet idézni Bartha Tibor debreceni református püspöki pályáját is. Püspökségét gyakorta jellemzik Ravasz László találó szavaival: „meggyengíteni az egyházat az egyház által”. Ezt a megítélést ügynökmunkájának belügyi értékelése is csak erősíti: 4 5

Tolnai fn. ügynök 1960. október 27. jelentés, ÁSZTL O-13586/2, 87. Kende fn. ügynök jelentése, 1963. július 5. O-13586/1, 119–120.

80


A jelentésből világosan kiderül, hogy az ügynök nem azért akar központi vezetést, hogy ezen keresztül az egyházi élet intenzívebb legyen, hanem elsősorban a mi szempontjaink miatt […] Igen lényegesnek tartom, hogy „Debreceni” a mi szempontunkból nézi, látja és értékeli az egyházon belüli problémákat. Ez azt tükrözi számunkra, hogy elsősorban nem az egyházát féltő ember szemével nézi az egyházi jelenségeket, hanem az ügynök szemével, aki az egyházi reakciót akarja felszínre hozni, azzal akar leszámolni és a haladó lelkészek táborát akarja növelni.6 Nyilvánvaló azonban, hogy Bartha Tibor püspöki pályájának, egyházvezetői megítélésének mérlegét elsősorban nem ügynöki mivolta alapján fogja megvonni az utókor. Jelentései legfeljebb árnyalják – az ő esetében még sötétebb színre festik – a túlnyomórészt amúgy is borús képet, és segítenek egy-egy döntésének, tisztázatlan lépésének hátterét a belügyi szervekkel való együttműködésének fényében tisztázni. Az egyházvezetői tevékenységéről alkotott kép azonban ügynöki jelentéseinek ismerete nélkül is meglehetősen negatív. Példaként most az utolsó református egyházi perként ismert, úgynevezett 1967-es KIE-per előkészítésében játszott szerepét idézzük. Bartha Tibor püspök mint a zsinat elnöke első reakcióként az érintett lelkészek letartóztatásában jó lehetőséget látott arra, hogy egyházi ellenzékével leszámoljon, s egyúttal a gyengekezűnek s engedékenynek tartott Szamosközy István dunamelléki püspök pozícióit is gyengítse, amint ezt az ÁEH elnökéhez intézett levelében kifejtette. Így vázolta az ÁEH részére készített feljegyzésében Bartha püspök a budapesti református egyház „megtisztítására” vonatkozó elképzeléseit 1967 szeptemberében: Kovács Bálint és társainak a napokban felszínre került ügye csak igazolja és elmélyíti […] a gondokat és aggodalmakat. […] Egy-két évtizedes folyamatok összegződnek abban a tényben, hogy az ország fővárosában több református gyülekezet lelkipásztora és presbitériuma távol tartja magát attól az irányzattól, amelyet a Magyarországi Református Egyház elnöksége […] képvisel, sőt egyenesen szemben áll azzal. [… Az] Egyházi törvények adta lehetőségekkel élve a lehető legsürgősebben gondoskodni kellene arról, hogy olyan egyházi vezetők neveljék, tanítsák, irányítsák a Budapesten működő lelkipásztorokat és gyülekezeteket, akik a Magyarországi Református Egyház […] irányvonalát […] magukévá teszik. […] A megválasztandó új esperesek, ha beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, megnyerik majd azokat, akiket meg lehet nyerni, megtámadják azokat, akiket meg kell támadni és vagy érvekkel meggyőzik, vagy az egyházi törvény erejével megfegyelmezik a tévúton

6

O-13586/1 45. 1960. márc. 2.

81


járókat. Ugyancsak az ő feladatuk lesz majd a kontraszelekció révén Budapesten egybesereglett rendkívül selejtes munka hálózat (lelkipásztorok és presbiterek) fokozatos kicserélése.7 Prantner Józsefhez, az ÁEH elnökéhez írt novemberi levelében pedig Bartha arra kérte az elnököt, járjon közbe a bíróságnál, hogy az ítélethozatal indoklásánál hivatkozzanak a MRE hivatalos (elítélő) állásfoglalására is, „mert így adhatnánk leghatásosabban választ az ellenséges elemek áskálódására”.8 A KIE-per nem az egyetlen, amikor az egyházi vezetőség az ÁEH és a belügy támogatását kérte saját belső ellenzékével szemben. Ugyancsak nem titkos, hálózati tevékenysége miatt, hanem emberi, egyházvezetői magatartása alapján alkothatunk ítéletet annak a vezető konventi tisztviselőnek a pályájáról, aki a következő jellemzést adta beosztottjáról az egyetemi felvételi bizottságnak, amikor annak fia az egyetemre kérte felvételét: „Nevezett egyike annak, akik nem sokat tettek annak érdekében, hogy hazánk népi demokrácia legyen, de ha már van, akkor megpróbálják annak adottságai között exisztenciájukat biztosítani […] a régi úri rend egyik ott maradt tagjaként meglehetősen konzervatív jellegű. Ennek szembetűnő tünetei úgy az ellenforradalom előtt, mint után, de különösen az ellenforradalom alatt megmutatkoztak […]” Ha az egyháziak ügynöki tevékenységét vesszük górcső alá, igen markáns különbségek rajzolhatók meg az ügynöki pályaképek között. Az ügynöki tevékenységnek nagyon eltérő indíttatása, jellegére találhatunk példákat mind az egyházvezetés soraiban, mind a közegyház szintjén. A fentiekben példaként idéztük „Debreceni” és „Kende” esetét, akik jól illusztrálják az állambiztonsággal készséggel együttműködő egyházvezetői magatartást. Mégis meglehetősen egysíkúnak tűnik az a konklúzió, amit Majsai Tamás von le az egyházi ügynökök magatartásával kapcsolatban, tagadva „az egyházakkal szembeni diktatórikus arrogancia romantikáját”. Szerinte „az alapképlet mindig is az volt, hogy az érintettek a hálózati kötelékben valósággal kivirultak. Annál is inkább, mert az ilyen kontúrokat magukon viselő történetek strukturális vezérfonala az volt, hogy bennük aljasság aljassággal találkozott.”9 Ez az állítás kétségtelenül jó néhány esetre igaz, de közel sem általánosítható, még az egyházi vezetők körében sem. Egy-egy egyházvezető a hatalommal való együttműködésének, s ezen belül ügynöki tevékenységének mérlegelésére valójában csak jelentéseinek megismerése, s mellette az ÁEH vonatkozó irataival való összevetése után lehet vállalkozni. Csak így van ugyanis esélyünk arra, hogy egy-egy ügyben írt jelentés hátterét megérthessük. Óvatosan kell bánnunk a tartótisztek által írt ügynökjellemzések

7

Több Budapesten és környékén működő református lelkipásztor magatartása. Bartha Tibor feljegyzése az ÁEH elnöke részére, XIXA-21-a-R-10-5/1967 1967. okt. 8. 8 Bartha Tibor levele Pranter Józsefhez 1967. november 13., XIX-A-21-a R-10-9/a/ 1967. 9 MAJSAI Tamás: Harminc éven át állambiztonsági ügynökök álltak a magyar református egyház élén, Mozgó Világ 2006/4., 85.

82


interpretálásával is, hiszen a szervezetnek elemi érdeke volt, hogy hatékonyságát, működésének sikerességét bizonyítsa, s ennek egyik fokmérője a beszervezések száma s a foglalkoztatott ügynökök együttműködési készsége volt. Ezért az „ügynök társadalmi és politikai rendszerünkhöz lojális, jól dolgozik” típusú jellemzések legalább annyira tükrözhetik a belügy stratégiáját, mint a valós ügynöki tevékenység minőségét. A totálisan behódolt, a hatalommal készségesen együttműködő egyház meglehetősen egysíkú képének kimerevítéséhez a gyakran tendenciózusan klérusellenes történészi olvasat mellett a hatalom egykori működtetői is jelentősen hozzájárulnak. A volt állambiztonságiak az egyházi elhárítást a III/III „sikerágazataként” aposztrofálják. „Teljesen kezünkben tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a portárstól a püspökig a hierarchia minden pontján megtalálhatóak voltak” – nyilatkozott a BM volt III/III-as elhárító tisztje. S így könnyen abba a megtévesztő helyzetbe juthatunk, hogy a kompetens egyházi személyiségek visszaemlékezéseinek hiányában továbbra is a rendszer egykori működtetőinek a szemüvegén keresztül látjuk, láttatjuk a mögöttünk hagyott negyven év egyházpolitikájának s benne a titkosszolgálatokkal való együttműködésnek az alakulását. Ugyanakkor ha az egyes ügyek operatív sikerességét nézzük, gyakorta fény derül a hálózati munka hiányosságaira, ami ellentmondani látszik a mindent kézben tartó III/III legendájának. S végül, visszatérve Majsai sommásnak tűnő megállapítására, mit kezdjünk azokkal az esetekkel, ahol egyértelműen bizonyítható, hogy a beszervezett ügynök nemhogy „kivirult”, hanem minden eszközzel igyekezett tompítani az együttműködés következményeit? Az ügynök kompromittálására fiának bűncselekményben való részvételét [1956-os forradalom alatti szerepvállalását – K. R.] használtuk fel. Az ügynök idős beteg ember volt már beszervezésekor is azonban beszervezését azért hajtottuk végre, hogy a felső egyház vezetésében lévő ügynökeinket ne kompromittáljuk az EVT [Egyházak Világtanácsa] előtt azzal, hogy népszerűtlen feladatokat hajtank végre a református egyház legmagasabb tisztségére [sic!], aki hivatott minden adminisztratív és egyéb intézkedést hivatalból aláírni a református egyház részéről. A feladatokat azonban az ügynök nem hajtotta végre, hónapokon keresztül nem tudtak vele találkozni, „többszöri megbeszélés ellenére sem hívott fel telefonon találkozó megbeszélés céljából bennünket […] Írásbeli jelentést sem adott” – olvasható az egyik ügynökjellemzésben. Ugyancsak elgondolkodtató „Zágoni” esete, akit 1957-ben internálása során, „kompromittáló anyagok” alapján szervezték be. „Kétségtelen, hogy ügynök az egyes személyekre vonatkozó feladatokat végrehajtotta és arról jelentésben beszámolt, azonban eddigi tartása során nincs egyetlen olyan jelentése sem, amelyben kompromittáló tényeket mondott volna el ismert reakciós lelkészekről.” Úgy látszik, Zágoninak si-

83


került kicsusszannia a harapófogóból, mert tartótisztje, miután „az ügynök nem akar részünkre felderítő munkát végezni”, a hálózatból való kizárását javasolta.10 Az alábbi két példa egy további kérdésre is felhívja a figyelmet. Bár kétségtelen, hogy mind egyháztörténeti, mind politikai-egyházpolitikai szempontból rendkívül jelentős súlya és hírértéke van annak, hogy a legnagyobb létszámú keresztény felekezet legmagasabb rangú klerikusa együttműködött a diktatúra titkosszolgálatával, s hogy 1956 után egy kivétellel ügynökök álltak a református egyház élén, mindezek a felszínre került adatok inkább a diktatúra működésének, egyházpolitikájának, a pártállam és az egyházvezetés viszonyának alakulását segítenek megérteni, mintsem meglepetést, megrendülést váltanának ki. Az egyház közvéleményét, a gyülekezetek közösségét mélyebben rendítheti meg egy-egy köztiszteletnek, általános megbecsülésnek, szeretetnek örvendő lelkipásztor beszervezésének, megtörésének, elbukásának históriája, amelynek gyakran nincs köztörténeti jelentősége, de a diktatúra igazi természetrajzához, az egyes emberek – köztük az egyháziak – kiszolgáltatottságának megértéshez mégiscsak közelebb vezet minket. Ilyen, nyilvánosságot kapott eset volt az utóbbi időben az evangélikus egyházon belül a néhai, az Andrássy út börtönét is megjárt Deák téri lelkész ügynökmúltjával való megrázó szembesülés. Az 1956-ot követő megtorlás során zsarolással, újbóli börtönnel való fenyegetéssel beszervezett lelkész ügynöki működésének valóban felkavaró története a lehetőségek adta keretek közötti kibújás, a másoknak való ártás elkerülésére tett erőfeszítések, vergődések zavarba ejtő példázata, amely óvatosságra int az ügynökkérdésben tett minden általános érvényű (morális) ítéletalkotással szemben.11 Az egyes egyházi személyek hatalomhoz való lojalitása, a diktatúrával való együttműködésnek titkosszolgálati vonatkozásai mellett, miként fentebb is láttuk, vannak olyan további nyitott kérdései is a közelmúlt egyháztörténetének, amelyek az egyházak és a kommunista diktatúra viszonyának strukturális problémáit az állambiztonsági múlt felderítésénél is mélyebben érintik. Ezek egyik legfontosabbika az ideológiai együttműködés kérdése, amely a legszembetűnőbben a protestáns egyházak esetében volt tetten érhető. Hiszen a radikális személycseréknek köszönhetően 1948-tól, a két történelmi protestáns felekezet egyházvezetése nemcsak kész volt az együttműködésre, hanem teológiailag is törekedett igazolni a totális állammal való együttműködését, és alátámasztani az állam célkitűzéseit, vallásos nyelvezetbe öltöztetve propagálni azokat. Miként Bogárdi Szabó István egy évtizede született úttörő munkájában fogalmazott: „az igazi kérdés voltaképp nem az, hogy mi történt titokban, hanem az, hogy mit hirdettek a »háztetőkről is«”.12 A korabeli egyházkormányzat tevékenységének, lehetőségeinek mérlegelésekor a legélesebb kritikával éppen ezt a ma10

O-13586/1 273., 1960. április 11. Vö. ZÁSZKALICZKY Péter: Ügynökkérdés a Deák téri gyülekezet múltjában, Keresztyén Igazság 2005. nyár, 30–40, 2005. ősz, 38–44. 12 BOGÁRDI SZABÓ István: Egyházvezetés és teológia a Magyarországi Református Egyházban 1948 és 1989 között, Debrecen, 1995, 9. 11

84


gatartást szokták illetni, azt, hogy az állami kényszert egyházi érdekként, a kiterjedt egyházi munka felszámolását természetes és egészséges folyamatként igyekeztek feltüntetni, s ennek teológiai alátámasztásaként önálló teológiai tanítást vezettek be.13 Ez az ideológiai azonosulás az egyházvezetés részéről a rendszer korlátainak elfogadását, tiszteletben tartását jelentette. A hivatalos egyházi tanítás az egyház cselekvési kereteinek beszűkülését, a társadalom perifériájára kerülését, oktatási, kulturális, közéleti súlytalanságát az egyház előtt álló reálprogramként fogadta el, a hitéleti lehetőségek határát tágítani akaró kezdeményezéseket pedig az egyház nyugodt létezését veszélyeztető törekvéseknek bélyegezte. Hiszen ha az engedélyezett, szűkre szabott mozgástéren kívülre lépett valaki, akkor azonnal beleütközött a hatalom ellenállásába és repressziójába. A legismertebb példák a katolikus ifjúsági kisközösségek, lelkiségi mozgalmak elleni ciklikusan megismétlődő eljárások. De az egyházi-gyülekezeti élet szinte minden területén tetten érhetőek voltak a hatalom által felállított korlátok. Például a pasaréti református gyülekezet renitens presbitereinek névsorát, akik az ÁEH és Szamosközi István püspök jelöltjével szemben saját jelöltjüket szerették volna lelkésszé választani, azért küldte el az ÁEH a kerületi pártbizottság illetékeseinek, mert „azok a reakciós erők, melyek a pasaréti református lelkészválasztásnál aktivizálódtak, feltehetően más területen is jelentkeznek, s az ellenük folytatandó politikai harcot nem elég csak az egyházpolitikai területen folytatni”.14 Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az adott keretek között az, hogy az egyházvezetés kerülte a nyílt szembenállást, a hitélet biztosítását és bizonyos fokú védelmet is jelentett. A konfliktusok kerülése segíthetett abban is, hogy a hatvanas évektől kezdve az állam fokozatosan bevonta az egyházakat bizonyos társadalmi problémák megoldásába, mint például az alkoholizmus, az ifjúsági bűnözés, ami az egyházak számára a gettóból való további kilépést, s egyben a missziói munka újrakezdésének a lehetőségét jelentette. Ugyancsak az állampárt bizonyos irányaival való együttműködési készség gyümölcse volt, hogy az egyház a saját értékrendje szempontjából elsőrendű kérdések felé fordulhatott, s bár szigorú korlátok között, de felkarolhatta a történelmi, nemzeti hagyományok ápolását, és a határontúli magyarság ügyét. Sokáig vitatott kérdés marad azonban, hogy az együttműködés különböző formáiért cserébe milyen lehetőséget, mozgásteret akart, tudott kiharcolni az egyházak vezetése, mennyire igyekezett az egyházi érdekeket a lehetőségek határáig érvényesíteni. Milyen fokú volt az egyes egyházvezetők ideológiai azonosulása a szocialista állammal, s az „egyházat az egyház által” elv, azaz hogy az egyházi ellenzéket az egyházvezetésen keresztül igyekezett legyűrni, milyen károkat okozott. 13 Míg a protestáns egyházakban a kötelező teológiai tanítások, a református egyházban a keskeny út és a szolgáló egyház teológiája, illetve az ugyancsak egyeduralkodó evangélikus diakónia-teológia megkérdőjelezhetetlensége jelölte ki az ideológia hasonulás kereteit, addig a katolikus egyházban a Mindszenty-kérdésben való nyílt állásfoglalás jelentette a hatalomnak való lelki-politikai behódolás egyik legfontosabb sarokpontját. 14 Miklós Imre levele Kovács Ottónak, a II. kerületi pártbizottság 1. titkárának, MOL XIX-A-21-d-0029/6/1970. 55. d.

85

kommentár • 2006|3 – Messzelátó

Íjgyártó István A FÖLDGÁZ GEOPOLITIKÁJA ÉS EURÓPA ENERGIABIZTONSÁGA A 2006 elején kirobbant ukrán–orosz gázvita nyomán keletkezett feszültség drámai körülmények között irányította rá a magas energiaárak, a kitermelő országokat magában foglaló régiókban fellobbanó válságok vagy éppen a szokatlan természeti jelenségek következményei miatt amúgy is ideges nemzetközi közvélemény figyelmét az energiakérdésre. Noha előreláthatóan az elkövetkező évtizedekben nem kell számítanunk arra, hogy a meglévő készletek nem fedezik a világ kőolaj- és földgázigényeit, az „egyre kevesebbet, egyre kevesebb helyről, egyre többért” felismerése a világpolitika szereplőit egyre inkább újfajta szcenáriók végiggondolására és nagyszabású geopolitikai játszmák elindítására sarkallják. Habár a földgáz nem veszélyezteti a kőolaj primátusát a fosszilis energiahordozók között, az utóbbi években az egyik legdinamikusabban növekvő értékesítésű nyersanyaggá vált a világ energiapiacain versenyképes ára, elterjedt ipari és háztartásokban való hasznosítása és főként a környezetet relatíve kisebb mértékben szennyező volta miatt. A földgáz értékének, hasznosíthatóságának, szállíthatóságának és értékesítésének jellegzetességei ugyanakkor számos területen eltérnek a kőolajéitól. Egy köbméter gáz egy ezrelékét tartalmazza annak az energiának, amennyit ugyanakkora mennyiségű kőolaj. A gázszállítás költségei jóval magasabbak: egy egység energia földgáz formában az Északi-tengerről az európai kontinensre való szállításának költségéből ugyanazt az energiamennyiséget kőolajban kétszer körül lehet szállítani a Földön. Az olaj árában kevésbé jelenik meg a CIF-elem (cost, insurance, freight), ezért a végső ára is alacsonyabb. Az olaj vezetékes szállítása sokkal kevésbé távolságfüggő. A gázvezetékek technológiailag bonyolultabbak, és költségesebb ráfordításokat igényelnek. Az olaj alternatív szállítási lehetőségei sokkal szerteágazóbbak (vezeték, tanker, vasút) és biztonságosabbak (bár a környezeti kockázat itt is magas). Az olajpiac globális, a gáz regionális; a kitermelő (szállító) és a vevő között egyedi megállapodások alapján alakul ki az ár, irányadónak legfeljebb a régióban érvényes fűtő- és Diesel-olajárakat tekintik. A gáz sokkal fogyasztásfüggőbb (szezonális), míg az olaj inkább kitermelésfüggő, a gáz széles körű (háztartási) felhasználása miatt az ellátási problémák azonnal jelentkeznek társadalmi szinten. A gáz esetében a kölcsönös kiszolgáltatottság igen magas: bármilyen leállás a szállításban leértékeli a beruházásokat mind az upstream, mind a downstream1 ré1

A kőolaj- és földgáziparban az upstream alatt általában a feltárással és kitermeléssel, a downstream alatt a feldolgozással és értékesítéssel összefüggő tevékenység- és eszközrendszert értik.

86

Íjgyártó István: A földgáz geopolitikája és európa ...

szen; az olaj esetében mind a fogyasztó, mind az eladó könnyebben talál a piacon más partnert. A gázvezetéknek a beruházás és a működtetés magas költségei miatt teljes kapacitáson kell működnie (egy 51 mm-es vezeték 50%-os működése esetén az egy egységre jutó költség megduplázódik), ezért a kitermelők általában a vezeték tulajdonlására is törekednek, hogy a teljes kihasználtságot biztosítani tudják.2

Az európai gázpiac helyzete Becslések szerint az Európai Unió országainak földgáz-igénye 2015-re elérheti a 601 milliárd m3-t, melyből 195 milliárd m3-t energiatermelésre használnak fel. Az ipar és a lakosság növekvő fogyasztását egyre nehezebb a hagyományos energiatermelő egységekkel kiszolgálni. Az európai országok közvéleményének többsége – Franciaországot kivéve – továbbra is idegenkedik a nukleális erőművek számának növelésétől. Az alternatív energiaforrások felhasználásának intenzitása folyamatosan nő, de belátható ideig még nem jelentenek igazi kihívást a fosszilis tüzelőanyagoknak. Az EU szabályozása ugyanakkor egyre szorosabb korlátokat szab a tagállamok számára a környezetet terhelő szennyezőanyag-kibocsátás terén.3 A közelmúltban üzembe állított újgenerációs gázturbinás erőművek4 kedvező szennyezőanyag-kibocsátás mellett nagy hatékonysággal és gazdaságosabban állítanak elő energiát a szén- és olajtüzelésű erőművekhez képest. A fogyasztásnövekedést segíti a klímaváltozás hatása az európai mediterrán országokban (például Olaszországban 2003-ban a tartós nyári kánikula a villamos energiahálózat összeomlásához és időleges áramkimaradásokhoz vezetett). Ezekben az országokban egyéb lehetőségek híján szintén a földgáztüzelésű erőművek beállítása enyhítheti az energiaéhséget. Az EU-tagállamok közül szén- és kőolaj-tüzelésű erőműveket energiatermelésre jelenleg a legnagyobb mértékben Németország, Görögország, Spanyolország, Olaszország, az Egyesült Királyság, Csehország és Lengyelország használ fel. Ezekben az országokban a fent említett megfontolások komoly mozgásokat indíthatnak el az energiaszektor átalakítására.5

2 Cross-Border Oil and Gas Pipelines: Problems and Prospects. Report for the Joint UNDP – World Bank Energy Sector Management Asssistance Programme (ESMAP), June 2003. Lásd még: The IEA Natural Gas Security Study, OECD – International Energy Agency, Paris, 1995. 3 2008. január 1-jén hatályba lép az EU Nagyméretű Hőerőművekre vonatkozó Irányelve (Large Combustion Plant Directive), amely kimondja, hogy a legalább 50 mW kapacitású hőerőműveknek jelentősen csökkenteniük kell nitrogén-oxid- és kén-dioxid-kibocsátásukat. Ellenkező esetben további 20 000 órás működés után vagy 2015-ig (amelyik hamarabb bekövetkezik) ezen erőműveket véglegesen le kell állítani. 4 Combined Cicle Gas Turbine – CCGT. 5 Anouk HONORÉ: Future Natural Gas Demand in Europe. The Importance of the Power Sector, Oxford Institute for Energy Studies, January 2006 (www.oxfordenergy.org).

87


Tekintettel arra, hogy az EU-tagállamok területén a kitermelhető földgáz mennyisége folyamatosan csökken, a növekvő fogyasztási igényeket csak importból lehet fedezni. Becslések szerint 2030-ban a felhasználás 70%-át éri el a behozott földgáz. Az európai gázpiac folyamatos mozgásban van. A 2004 előtti EU-tagállamokban jórészt liberalizált piaci körülmények alakultak ki, s ehhez az újonnan felvettek is csatlakoznak. Habár az energiaügy az EU-n belül továbbra is tagállami hatáskör, egyre nagyobb az igény egy összehangolt európai energiapolitika kialakítására. Az EU állam- és kormányfői a 2005. októberi és decemberi csúcstalálkozókon javaslatokat kértek a Bizottságtól egy közös európai stratégia kialakítására. A Bizottság 2006 márciusában kiadott Zöld könyve – a helyzet és az eddig elért eredmények elemzése mellett – megállapítja egy európai energiapolitika lehetséges három fő célkitűzését: fenntarthatóság, versenyképesség és az ellátás biztonsága. E célkitűzések elérése érdekében többek között javasolja egy közös energiaügyi külpolitika kialakítását, az alábbi célokkal: – európai prioritások meghatározása az EU energiaellátásának biztonságához szükséges új infrastruktúra kiépítéséhez, – összeurópai energiaközösség megállapodás létrehozása, – új energetikai partnerség Oroszországgal, – egy olyan új közösségi mechanizmus bevezetése, amely lehetővé teszi az EU külső energiaellátását befolyásoló energiaellátási szükséghelyzetekben való gyors és összehangolt válaszadást, – az energetikai kapcsolatok szorosabbra fűzése a főbb termelőkkel és fogyasztókkal, – egy energiahatékonyságról szóló nemzetközi megállapodás létrehozása.6

Az európai piac szállítói A jelenlegi számítások szerint a Föld ismert földgázkészletei az érvényes fogyasztásnövekedési modellek mellett kb. 65 évre elegendőek. A készletek főként három régióban helyezkednek el: Oroszország, a Közel-Kelet (az Arab-öböl) és a Kaszpi-tenger térsége. Az európai ellátás szempontjából számításba veendő jelentősebb forrásokkal rendelkezik még Norvégia, az észak-afrikai mediterrán térség és Nigéria.

6 Zöld könyv. Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért, COM (2006) 105., Brüsszel, 2006. március 3. (Magyar változata: http://ec.europa.eu/energy/green-paper-energy/doc/ 2006_03_08_gp_document_hu_pdf.)

88


Norvégia Norvégia hagyományosan az európai gázpiac legmegbízhatóbb földgázszállítója, s várhatóan az is marad az elkövetkező évtizedekben. Készletei a jelenleg kitermelés alatt álló 1200 milliárd m3 mellett 1400 milliárd bizonyított, valamint további 1200 milliárd m3 feltáratlan mennyiségre rúgnak. A kiterjedt – 6600 km – tengeri vezetékhálózat 4 fogadóállomáson éri el a kontinentális Európát, további kettőn Nagy-Britanniát. A kontinenshez közel eső északi-tengeri lelőhelyek lassan kimerülőben vannak, a kitermelés súlypontja áthelyeződik a nehezebb körülmények között kitermelhető Barents-tenger térségébe, emiatt a relatíve ma is magasabb árú norvég földgáz ára tovább nő (a Barentstengeri kitermelés csak cseppfolyósított gázként [LNG] szállítható a távolság miatt). A norvég szállítás jelenleg az európai fogyasztás 15%-át fedezi, legnagyobb vásárlói Németország és Franciaország.7 Készletezési, kitermelési és környezetvédelmi megfontolásokból Norvégia nem kívánja növelni exportját, amely várhatóan 2007–2008-ban évi 120 milliárd m3 körül állandósul A magasabb árakat kompenzáló földrajzi közelség és a politikai megbízhatóság ellenére tehát Norvégia hagyományos partnereinek kiszolgálásán túlmenően a jövőben nem vehető figyelembe sem az európai ellátás diverzifikációjának, sem a növekvő fogyasztási igények kielégítésének szempontjából.

Algéria Algéria becsült földgázkészlete 8,1 trillió m3-t tesz ki, éves kitermelése 2000 óta eléri a 85 milliárd m3-t, ami a készleteket figyelembe véve még évtizedekig fenntartható. Legnagyobb mezői a Hassi R’Mel, valamint a nyolcvanas évek óta kitermelt Alrar és Rhoude Nouss. Az algériai gázt két fő exportvezetéken szállítják Európába: az Enrico Mattei (korábban Transmed) Tunézián és Szicílián át éri el az itáliai szárazföldet; a Pedro Duran Farell (korábban MED) Marokkón keresztül Spanyolországba és Portugáliába szállít. 2006-ban tervezik szolgálatba állítani az Algériát Spanyolországgal közvetlenül összekötő Medgaz vezetéket, tervezik továbbá az itáliai vezeték megduplázását, valamint egy délfranciaországi leágazás kiépítését. Algéria az elsők között kezdett cseppfolyósított földgázt exportálni, melynek legnagyobb felvevő piaca az USA volt. A nyolcvanas évek elején kezdeményezett egyoldalú, robbanásszerű áremelés miatt az amerikaiak leállították az importot, súlyos veszteségeket

7

Lásd: The Norwegian Petroleum Sector Facts 2006, Ministry of Petroleum and Energy, Oslo, March 2006 (http://odin.dep.no).

89


okozva a kitermelőknek. Az évi 30 milliárd m3-es LNG-exportot azóta Franciaország, Belgium, Spanyolország és Törökország veszi fel.8 Az észak-afrikai ország hosszabb távon kiegyensúlyozott és viszonylag alacsony áron értékesítő szállítója marad az európai piacnak, s szállításait képes 2015-ig a jelenlegi 5055 milliárdról 75-80 milliárd m3-re növelni. A növekedést azonban várhatóan teljes egészében fölveszi az európai mediterrán térség.

Oroszország Jelenleg Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb földgázkészletével, 47 trillió m3-rel. A kitermelés súlypontja a nyugat-szibériai óriásmezőkre esik, ezen belül Urengoj, Jamburg és Medvezsije vidékére. Ezek a hetvenes–nyolcvanas évek óta kitermelt mezők ugyanakkor fokozatosan túllendültek a maximumon – a kitermelési szint már eléri az 54–76%-ot –, és a következő években megkezdődik kimerülésük. Ezért szükségessé válik olyan időközben feltárt óriásmezők rendszerbe állítása, mint a Barents-tenger orosz szektorában található Stokmanovszkoje (1,8 trillió m3) vagy a Jamal-félszigeten már működő Zapoljarnoje (3,4 trillió m3). További jelentős készleteket tártak fel Kelet-Szibériában. E mezők kiaknázásával ugyanakkor az orosz gáziparnak súlyos technológiai és financiális kihívásokkal kell szembenéznie: a tengeri kitermelés a távolság miatt LNGberuházást igényel; az új szárazföldi mezők a kedvezőtlen éghajlatú sarkvidéken vannak, és egyre távolabb kerülnek az elérendő piacoktól, egyre hosszabb és költségesebb vezetékeket igényelve.9 A monopolhelyzetben levő Gazprom óriásvállalat rendelkezik az orosz gázkészletek 65%-a fölött, a kitermelt gázmennyiség 90%-át állítja elő, egyúttal egy kb. 400 000 km-es gázvezeték-hálózatot is üzemeltet. A vállalatnak két elvárásnak is meg kell felelnie: egyrészt kiemelten fontos szerepet játszik a Putyin-féle vezetés geopolitikai indíttatású elképzeléseiben, mely szerint Oroszországnak belátható időn belül az eurázsiai térség első számú energiaszállítójává kell válnia; másrészt folyamatosan biztosítania kell a hazai ellátást. A vállalat bevételei egyúttal jelentős többletforrást is biztosítanak az orosz költségvetésnek. Tekintettel a korábban feltárt uráli és nyugat-szibériai mezők kitermeléscsökkenésére a Gazprom – kihasználva a szovjet időszakban egyoldalúan kialakított vezetékes infrastruktúrát – többirányú kötelezettségei teljesítéséhez folyamatosan kénytelen évi

8 Lásd: Security of Gas Supply in Open Markets. LNG and power at a Turning Point, International Energy Agency, Paris, 2004 (www.iea.org). 9 Vö. Vlagyimir MILOV – Ivan SZELIVAHIN: Problemi energetyicseszkoj polityiki [Az energiapolitika problémái], Rabocsije Matyeriali 4., Carnegie Moscow Center, Moszkva, 2005.

90


50–60 milliárd m3 földgázt vásárolni a Kaszpi-tenger térségéből (türkmén, kazah és üzbég forrásokból). Az ambiciózus célok eléréséhez a Gazpromnak hatalmas tőkemennyiséget kell akkumulálnia, mivel mind a kimerülő mezők pótlásához, mind a vezetékek karbantartásához és bővítéséhez, valamint újak építéséhez, az export bővítéséhez további forrásokra van szükség. A bevételek növelésének viszont gátat szab az a tény, hogy a belső piacra szállított gázt – a kitermelt mennyiség közel felét – rendkívül nyomott árakon kénytelen értékesíteni. Enélkül az 1998-as válságot követően csak lassan magára találó orosz iparnak még esélye sem lenne a versenyképességre, a lakosság energiaszámlájának növelése pedig súlyos belpolitikai feszültségekhez vezetne. A legutóbbi időkig – politikai megfontolásokból – a Gazprom igen kedvező áron szállított a volt szovjet köztársaságokba is. 2006-tól azonban – mintegy a térségben bekövetkezett geopolitikai változásokat, az úgynevezett „színes forradalmakat” lereagálva – a vállalat új árakat kívánt elfogadtatni partnereivel, nem riadva vissza a szállítások leállítástól sem „érveinek” alátámasztására. Az árvita – bár csak átmenetileg – a kritikus téli időszak kellős közepén komoly ellátási zavarokhoz vezetett például Ukrajnában és Moldovában, de áttételesen az orosz gázszállításokra nagymértékben ráutalt közép-európai régióban is. A fentiekből is kiviláglik, hogy a Gazprom – s áttételesen az orosz állam – számára kiemelt fontosságú az európai és a világpiacokon való részesedésének megőrzése, lehetőség szerint növelése. Az orosz gáz jelenleg négy irányban éri el az európai piacokat: 1. Finnország (közvetlen), 2. Belorusszián keresztül (Jamal-Európa), 3. Ukrajnán keresztül (Testvériség, Orenburg, Urengoj, Jamburg, Északi fény), 4. Délkelet-Európa és Törökország (BlueStream). A Gazprom 2005-ben az európai piacokra 145 milliárd m3 gázt exportált, melyből az ukrajnai irányon át 128 milliárd m3-t szállított. Ukrajna tehát a nyugatra irányuló orosz gázexport döntő hányadának tranzitországa. Az ukrán tranzitot részben kiváltani képes alternatív exportvezetékek közül a Belaruszon és Lengyelországon átvezető Jamal-Európa vezeték csak 2006 végétől működik teljes hosszában, 33 milliárd m3 éves kapacitással. A második, párhuzamos és ugyanilyen kapacitású vezeték üzembe helyezése 2010 után várható. Az orosz óriásvállalat évek óta arra törekszik, hogy megszerezze a két európai szovjet utódállam által megörökölt vezetékrendszert, mindeddig sikertelenül, hiszen annak birtoklása Kijev és Minszk számára fontos ütőkártyát jelent a Moszkvával folytatott alkudozásban. Ahhoz, hogy az európai piacon való részesedését megőrizze, esetleg növelje, a Gazpromnak további, biztonságos szállítási kapacitásokat kell rendszerbe állítania. Ennek megfelelően indult meg a vállalat egyik legnagyobb projektjeként a közvetlen német (illetve észak-európai) összeköttetést biztosító északi-tengeri gázvezeték előkészítése. A vezeték az újonnan kiaknázandó észak-oroszországi mezők termelésére építene. Ekkora vo-

91


lumenű beruházás megtérüléséhez viszont elengedhetetlenül szükséges biztos pozíciókkal rendelkezni a fogyasztói oldalon. Ezért az orosz vállalat élénken kutatja az európai gázszolgáltató cégekben való részesedésszerzés lehetőségeit. A Gazprom egyik legköltségesebb beruházása a Törökország irányába kiépített Blue Stream vezeték, amely a gyorsan növekvő gazdasági és lakossági fogyasztásra számítva került megvalósításra. 2002-ben a török kormány hosszas huzavona után – tekintettel a gazdasági visszaesésre és a makroökonómiai instabilitásra – újratárgyalta az importálandó gáz mennyiségét és árát. A Blue Steam így jelenleg kapacitásának alig felén működik, és Oroszország keresi a lehetőségét annak, hogy a török–görög vezetékhálózat összekötésével és Délkelet-Európa felé való meghosszabbításával lekösse a maradékot. Tartalékait, kapcsolatrendszerét és bővítési lehetőségeit tekintve belátható ideig Oroszország marad Európa legperspektivikusabb földgázszállítója. Az orosz földgáz már most is 80–90%-ban fedezi a legtöbb közép- és délkelet-európai ország, 30–40%-ban a legnagyobb nyugat-európai fogyasztók igényeit. A szállítási kapacitások bővítésével Oroszország a következő 15 évben képes további 50 milliárd m3-rel növelni kivitelét, de ezzel várhatóan el is éri teljesítőképessége határait. Az EU Oroszországgal kialakított különleges kapcsolatainak keretében évek óta párbeszédet folytat az energiakérdésről is. Az unió nem titkolt célja, hogy az együttműködés révén elérje reformok beindítását az orosz energiaszektorban. Különösen alkalmasnak tűnt erre Oroszország felvételi kérelme a WTO-ba, melyhez Moszkvának számos feltételt kellett teljesítenie. Brüsszel szerint a gázszektorban a legfontosabb feladatok a következők: a belső piacon az árak emelése; a szabad hozzáférés a vezetékhálózathoz és a Gazprom monopolhelyzetének megszüntetése, különösen az export területén. Ezen túlmenően Moszkvának minél előbb ratifikálnia kellene az Európai Energetikai Chartát, amely többek között előírja a szállítási kötelezettségek megbízható teljesítését. Oroszország elvben nem zárkózik el bizonyos reformok bevezetésétől, de időben eltolva és fokozatosan végrehajtva.10 Ezzel egyidejűleg egyes EU-tagállamok energiaipari nagyvállalataival igen gyümölcsöző kapcsolatot igyekszik kiépíteni: jelenleg Németország (E.on-Ruhrgaz) és Olaszország (ENI) a Gazprom legfontosabb partnerei (2004-ben 57 milliárd m3 gáz vásárlásával), de Franciaország (Gaz de France) is egyre fontosabb vevő (2004-ben 13 milliárd m3, az ország gázszükségletének 30%-a), és távlatilag NagyBritannia szintén számításba jöhet. A Merkel kancellár legutóbbi oroszországi látogatása során megkötött megállapodások nyomán úgy tűnik, hogy az orosz gáz legfontosabb elosztói Európában német vállalatok lesznek, amelyek ugyanakkor részt vállalhatnak

10 Vö. Filipp KAZIN: Globalynaja sztratyegija Gazproma i nacionalnöje intyereszi Rossziji [A Gazprom globális stratégiája és Oroszország nemzeti érdekei], Kreml.org 2006. május 5.

92


egyes szibériai gázmezők kiaknázásában is.11 Ez is jól mutatja, hogy Oroszország hoszszabb távon nem nélkülözheti sem a külföldi tőkét, sem a technológiát exportpotenciálja fenntartásához.

Alternatív beszerzési lehetőségek, tranzitországok, fogyasztói konkurencia A földgáz – mint fentebb már utaltunk rá – ma kétféleképpen juthat el a fogyasztó országokhoz: vezetékes szállítással vagy speciális vízi szállítóeszközökön, cseppfolyósított formában (LNG). A földgáz árának növekedésével, valamint a technológia fejlődésével az LNG egyre inkább versenyképessé válik, s sokak szerint további elterjedésével várható a földgáz világpiacának kialakulása. Ráadásul 3000 km távolság fölött az LNG már rentábilisabb, mint a vezetékes gázszállítás. Az Arab-öböl országainak egy része (Oman, Katar, Emirátusok), valamint Líbia és Egyiptom jelentős készletekkel rendelkeznek, és az elmúlt évek nagyberuházásai révén komoly cseppfolyósítottföldgáz-exportőrré léptek elő. Az EU már most is behozatalának közel 10%-át LNG-ből fedezi, az elkövetkező években a fogadókapacitás megduplázódhat. Az LNG viszont speciális infrastruktúrát igényel, továbbá igen költséges (egy teljes projekt kb. 9–12 milliárd USD), az eljárás során 15-18%-a a felhasznált gáznak elvész, a biztonsági kockázatok szintén igen magasak.12 Kétségtelen ugyanakkor, hogy az új LNG-szupertankerek a világ bármely kikötőjébe elszállítják a cseppfolyósított földgázt. A Közel-Kelet legdinamikusabb LNG-projektjeinek hátterében a robbanásszerűen fejlődő ázsiai gázpiac áll. Az EU számára potenciálisan elérhető lelőhelyek közül számosan nem rendelkeznek a tengeri kijárattal, így a vezetékes szállítás marad az egyetlen lehetőség. A Kaszpi-tenger térsége és Közép-Ázsia egyes országai jelentős földgázkészlettel rendelkeznek (Irán 33,6, Türkmenisztán 9,4 trillió m3, alig valamivel kevesebbel Üzbegisztán és Kazahsztán). Ennek a térségnek a nyersanyagaiért ugyanakkor egyre összetettebb geopolitikai játszma bontakozik ki, melynek – a maguk sajátos érdekeit szem előtt tartó – szereplői Oroszország, Irán, Kína és az Egyesült Államok. Oroszország számára komoly előnyt jelent, hogy a közép-ázsiai térségből jelenleg egyetlen jelentősebb exportvezeték – a szovjet időkből származó közép-ázsiai – vehető igénybe szállításra. A Gazprom – a fentebb említett szükségleteit fedezendő – hosszú távra igyekszik le is kötni a vezeték teljes kapacitását, sőt monopolhelyzetét erősítendő a ter-

11

Lásd Tatjana SZTANOVAJA: Rosszija i Germanyija dosztyigli percedentnovo uszpeha [Oroszország és Németország precedensértékű sikert értek el], Politkom.ru 2006. április 28. 12 A 2004 januárjában az algériai Skikdában működő LNG-üzemben bekövetkezett súlyos baleset 13 emberéletet oltott ki és kb. 800 millió dolláros kárt okozott.

93


vezés stádiumában van annak megduplázása egy párhuzamos vezeték megépítésével.13 A közép-ázsiai gázexport ellenőrzése érdekében abba is hajlandó belemenni, hogy a korábban megállapított árakat – a világpiaci tendenciákkal összhangban – partnerei jelentősen meg kívánják emelni. A továbbértékesítéssel (például Ukrajna felé a legutóbbi elhíresült RosUkrEnergo-megállapodás révén) így is jelentős haszonra tesz szert. Moszkva tehát abban érdekelt, hogy jelenlegi helyzet minél tovább fennmaradjon, s a közép-ázsiai gázexport belátható ideig ne veszélyeztesse sem az Európában meglévő, sem a TávolKeleten az elkövetkező években kialakítandó piaci pozícióit. Az óriási iramban fejlődő gazdaság igényei már jelenleg is komoly feszültségeket okoznak Kína energiarendszerében, mely 2030-ig becslések szerint 2,3 trillió (!) dollár fejlesztést igényel. Ezen belül a földgázfogyasztás – évi 5,5%-os bővülést feltételezve – ugyanebben az évben eléri a 162 milliárd m3-t.14 Nem véletlen, hogy a kínai állami energetikai vállalatok gyakorlatilag a világ összes kőolaj- és földgáztermelő régiójában intenzív kapcsolatokat építenek, különösen a földrajzilag közel eső Oroszországgal és a középázsiai utódállamokkal, ahonnan zökkenőmentesen elláthatók lennének az ország belsőázsiai területei. Bár Moszkva számára hasonlóképpen vonzó a japán és a dél-koreai piac, a kínai variáns látszik győzedelmeskedni: Putyin elnök legutóbbi pekingi látogatásának margóján a Gazprom és a kínai állami olajvállalat (CNCP) keretmegállapodást írt alá 2010-től kezdődően évi 20 milliárd m3 földgáz szállításáról kelet-szibériai lelőhelyektől kiépítendő vezetéken keresztül.15 Mindeközben Peking is diverzifikálni igyekszik jövőbeni beszerzéseit. Alig pár nappal az orosz elnök látogatását követően Nyijazov türkmén elnök Pekingben egy Kazahsztánon és Üzbegisztánon átvezető gázvezeték 2009-ig történő megépítéséről állapodott meg, melynek elkészültét követően Türkmenisztán harminc éven át évi 30 milliárd m3 földgáz szállítását vállalta (a kazah–kínai szakaszról korábban Asztana és Peking már készíttetett megvalósíthatósági tanulmányt).16 Irán a Szovjetunió felbomlása óta fokozott érdeklődést tanúsít a régió iránt. A térség energiahordozó-készletének egyik legrövidebb és leggazdaságosabban kivitelezhető exportútvonala iráni területen át vezethetett volna, igénybe véve az ország jól kiépített vezetékes és kikötői infrastruktúráját. Az energiahordozókban gazdag Irán – némileg meglepő módon – vásárlóként is számításba jöhetett, mivel az elsősorban az ország déli területeire koncentrálódó jelentős földgázkészleteknek a sűrűbben lakott északi terü-

13

Lásd Turkmenyija i Gazprom vedut peregovori o posztavkah 50 mlrd m3 gaza v god [Türkmenisztán és a Gazprom évi 50 milliárd m3 gáz szállításáról tárgyal], Gundogar 2006. április 19. (www.gundogar.org). 14 Noé van HULST: Prospects and challenges for Natural Gas Market in China. Presentation at the International Conference on Northeast Asian Natural Gas Pipeline at Shanghai, China, March 8, 2004 (www.iea.org). 15 Lásd Nyikolaj CSEHOVSZKIJ: Kitaj pricenyivajetszja k gazu [Kína érdeklődik a gáz iránt], Strana.ru 2006. március 21. 16 Vö. Stephen BLANK: Turkmenbashi in Beijing. A Pipeline Dream, Eurasianet.org 2006. április 4. Lásd még Sergei BLAGOV: Stung by Cheney’s comments, Moscow plays energy card, Eurasia Daily Monitor 92/3., (2006. május 12.), www. jamestown.org.

94


letekre szállítását kiválthatta volna a szomszédos országokból való beszerzéssel. Ezen erőfeszítéseknek mindössze egy helyi jelentőségű, kiskapacitású türkmén–iráni exportvezeték lett az eredménye. Az Iránon át vezető fő exportútvonal kiépítését – más-más megfontolásból – sem Oroszország, sem a térségben befolyását éppen a perzsa állam távoltartásának céljából is növelni igyekvő USA nem támogatta, sőt az utóbbi egyenesen szankcióval fenyegette a befektetőket.17 Teherán befolyásának növekedését más szempontok is gátolták. A régió volt szovjet utódállamaiban megerősödő, klánszerűen hatalmat gyakorló elitjei erősen központosított, alapvetően szekularizált állam kiépítésében voltak érdekeltek, elkerülendő, hogy az eltűnő szovjet hatalmi ideológia helyét a radikális iszlám vegye át e hagyományosan muzulmán államokban. Ezért a teokratikus iráni iszlám államra a kezdetektől gyanakvással tekintettek. E gyanakvást csak tovább erősítette, hogy Irán rendkívül rugalmatlan álláspontra helyezkedett a Kaszpi-tenger megosztására irányuló tárgyalások során, vitatva a partmenti államok már megkezdett nyíltvízi kitermelési projektjeinek jogosságát. Teherán ugyanakkor aggodalommal figyelte az amerikai energetikai óriásvállalatok, illetve a tevékenységüket egyengető washingtoni adminisztráció befolyásának térnyerését a térségben. Bekerítettség-érzését csak fokozza a NATO afganisztáni katonai jelenléte, valamint az ezeket támogató bázisok létrejötte északi határainak közelében. Az iráni vezetés növekvő Nyugat-ellenessége és a „nukleáris Irán” fenyegetése ugyanakkor tovább erősítette a régió államainak félelmeit egy új regionális középhatalom megjelenése miatt. A kilencvenes évek közepétől az akkori Clinton-adminisztráció is nagy figyelmet szentelt a Kaszpi-tenger térségének. Az amerikai stratégia négy főbb elemből épült fel: 1. a térség országai függetlenségének és gazdasági fejlődésének megerősítése az energiahordozók értékesítéséből származó jövedelemből, 2. az energiaellátás-biztonság növelése a térségből származó energiahordozók a világpiacra juttatásával a földrajzi adottságok támasztotta nehézségek és más szereplők befolyásának leküzdésével, 3. a térség országai politikai és gazdasági kapcsolatainak erősítése a konfliktusok megakadályozása érdekében, 4. a térségbe irányuló befektetések számára biztonságos feltételek megteremtése.18 E stratégia gyakorlati megvalósításának legfontosabb eleme egy olyan szállítási korridor létrehozása volt, amely Oroszországot és Iránt egyaránt elkerülve Grúzián és Törökországon át a Földközi-tengerre juttatja el az újonnan feltárt azeri lelőhelyek kőolaját (Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezeték). Ezzel párhuzamosan a Kaszpi-tenger azeri szektorában felfedezett, jelentős készletekkel rendelkező Shah-Deniz lelőhely földgázát a török-

17

The Iran-Libya Sanctions Act (ILSA), US Congress, 1996. Lásd Zeyno BARAN: Energy Supplies in Eurasia and Implications for U.S. Energy Security. Testimony before the Subcommittee on International Economic Policy, Export and Trade Promotion, US Senate, September 27, 2005. 18

95


országi Erzurumig kiépített vezeték szállította volna az USA térségbeli legfontosabb szövetségesének egyre ígéretesebben fejlődő piacára. A projekt második fázisaként tenger alatti vezetékekkel kötötték volna össze a kazah és türkmén lelőhelyeket a korridorral. Washington emellett komoly összegeket biztosított a régió országaiban zajló átalakulási folyamatokra és az érintett országok védelmi képességeinek növelésére.19 2001. szeptember 11-ét követően a Bush–Cheney-kormányzat által a terrorizmus ellen meghirdetett globális küzdelemben a korábban kiépített stratégiai pozíciók igen hasznosnak bizonyultak. A régi elitek hatalmának véget vető „színes forradalmak” Grúziában, Ukrajnában, Kirgíziában, valamint az üzbegisztáni véres zavargások – melyek hátterében a Nyugat „aknamunkáját” vélték felfedezni – következményeként lehűltek a kapcsolatok egyes középázsiai vezetők és Washington között. A dolgok sajátos logikájából fakadóan amíg a térségben operáló nagyhatalmak egymásra ügyelve, diplomáciai manővereket alkalmazva és komoly anyagi terheket vállalva igyekeznek pozíciókat megőrizni, kiépíteni és megszilárdítani, a régió államai jól profitálnak a megnövekedett érdeklődésből: ha lassan is, de fokozatosan létrejön az a diverzifikált szállítási útvonalhálózat, melynek révén a Kaszpi-térség energiahordozó-kincse eljut a piacokra. Ezt saját erőből nem lettek volna képesek megteremteni, s a bevételek végső soron őket gazdagítják. További nyertesekként kell említenünk az úgynevezett tranzitországokat, például Grúziát és Törökországot. Grúzia számára az áthaladó vezetékek anyagi haszna mellett a „korridor-szerep” olyan felértékelődést hozott a nemzetközi színtéren, amely a hánytatott sorsú ország számára hosszabb távon lehetővé teszi belső problémáinak megoldását, a sikeres külpolitikai orientációváltást. Törökország pedig a területén koncentrálódó orosz, kaszpi-tengeri/közép-ázsiai, illetve – egy pozitív végkifejletű fordulat nyomán – iráni vezetékek révén olyan alternatív beszerzési útvonalat kínálhat az európai piacok irányába, ami nem lebecsülendő ütőkártya lehet az ország EU-tagságáról folytatott vitákban (gondoljuk csak a Balkán-félszigeten át Európa szívébe vezető Nabucco-projektre). Q A kőolaj és földgáz iránt világméretekben megnövekedett igény élesebbé tette a versenyt, és mára az energiabiztonsággal kapcsolatos kérdéseket a gazdaságpolitikából egyértelműen a kül- és biztonságpolitika területére sorolja át. Ennek megfelelően a fogyasztó országok egyre inkább kénytelenek ezen eszköztár figyelembevételével is biztosítani a be-

19

Vö. Amy JAFFE: US policy towards the Caspian region: can the wish-list be realized? = The Security of the Caspian Sea Region, szerk. Gennady Chufrin, SIPRI (Oxford UP), Oxford, 2001.

96


szerzési források elérhetőségét. A szállítók és a fogyasztók között sajátos függőségi viszonyok alakulnak ki. Az energiaszállítások elmaradása súlyosan megrendítheti egy fogyasztó ország gazdaságát, de ugyanez igaz a szállítóra is az esetlegesen elmaradó bevételek esetén. A kulcsszó ma a diverzifikáció: a szállítók újabb fizetőképes és perspektivikus piacokat, a fogyasztók megbízható és olcsó szállítókat keresnek. Az államok egy harmadik csoportja tranzitországgá, egyfajta energia- „hub”-bá kíván válni, mivel ez növeli biztonságát, felértékeli nemzetközi szerepét, és nem utolsósorban jelentős bevételekhez juttatja. A napjainkban elindított és az évtized végéig befejeződő projektek nyomán az eurázsiai energia-tájkép jelentősen átrendeződik, s ez várhatóan nem hagyja érintetlenül a nemzetközi viszonyokat sem. Magyarország évi 14,6 milliárd m3 (2004) gázfogyasztásával az EU25 kilenc nagyfogyasztója közé tartozik, ráadásul ezen fogyasztás 85%-át importból fedezi. 2006 januárjában hazánk egyike volt azon importőröknek, melyeket leginkább sújtott az ukrán–orosz gázvita nyomán kialakult szállításkiesés. Indokolt és releváns tehát, hogy hazánk érdemben részt vállaljon a közös európai gázpiac és -rendszer kialakítására irányuló erőfeszítésekben. Be kell látnunk ugyanakkor, hogy ez hosszú és nehézkes folyamat lesz. Távlatilag az energiakérdés nemzetbiztonsági kérdés (is) marad, ezért nem mondhatunk le saját hosszú távú energiastratégia kimunkálásáról sem.

Tildy Zoltán köztársasági elnök az amerikai követség garden partyján 1946 nyarán 97

kommentár • 2006|3 – Magyar alakok

Filep Tamás Gusztáv „A NEMZET MINT TISZTA IDEALITÁS” JOÓ TIBORRÓL A Magyar Történelmi Társulat 1943-as közgyűlésén Hóman Bálint elnök egyszerre bírálta a történettudomány két, szerinte szélsőséges és egymással szemben álló irányzatát, azok metodikáját, a népiségtörténet fajkutatásba hajló változatát és a szellemtörténeti nemzetfogalom-kutatást.1 Ez utóbbinak a művelői szerinte „az igazi historizmustól távolálló spekulációval valami elspiritualizált, ködös nemzetfogalmat állítanak szembe a népnemzet s egyszersmind a történeti nemzet fogalmával”, s „a mai népben és nemzetben pusztán életszemléleti, erkölcsi és akarati tényezők által meghatározott szellemi terméket látnak”. Hóman azokat a citátumokat, amelyek révén az utóbbi irányzatot vélte leleplezhetőnek, Joó Tibor munkáiból vette. Mályusz Elemér pedig, a népiségtörténeti irányzat magisztere a magyar történetírásról szóló vitairatában2 szintén kiemeli Joó Tibor szerepét e számára idegen nemzetfölfogás népszerűsítői között. Ezekben az években egyébként is minden szakmabeli számára világos volt, hogy a Hóman emlegette „erkölcsi és akarati tényezők által meghatározott” nemzet bölcseleti meghatározása, a magyar törtenelemre vonatkozó ismeretekből való levezetése elsősorban Joó munkájának eredménye. Noha a nemzet e szellemtörténeti fölfogása a harmincas–negyvenes években politikai állásfoglalást is jelentett – a függetlenség védelmét az Európát átszerkesztő német birodalmi programmal szemben –, Joó Tibor merőben tudomány- illetve filozófiatörténeti szempontok alapján alakította ki koncepcióját. Pályája első szakaszában egyik legfontosabb kutatási területe a magyar filozófiai gondolkodás története volt; vélhetően egy tervezett történetfilozófiai szintézis számára gyűjtött ekkor anyagot. Erre következtethetünk második nagyobb lélegzetű, Ernst Troeltschről szóló, illetve a történetfilozófia mibenlétét, szerepét vizsgáló munkájából (is). (Első terjedelmesebb művében a rendszeralkotó magyar filozófussal, Böhm Károllyal foglalkozott.) Ernst Troeltschnek Joó Tibor nagy jelentőséget tulajdonított a szellemtörténet metodikájának kidolgozásában (későbbi, 1935-ben megjelent, Bevezetés a szellemtörténetbe című könyvében is tárgyalta munkásságát), de szerinte a német tudóst a történetfilozófia feladatának meghatározásában néhány tényező tévútra vitte. Troeltsch nem határolta el

1

HÓMAN Bálint: Elnöki megnyitó beszéd [a Magyar Történelmi Társulat 1943. évi június 10-én tartott közgyűlésén], Századok 1943, 137–153. p. 2 MÁLYUSZ Elemér: A magyar történettudomány, Bolyai Akadémia (Bolyai Könyvek), Budapest, 1942.

98

Filep Tamás Gusztáv: „ A nemzet mint tiszta idealitás”

ugyanis egymástól a történetfilozófia metódusát – amit Joó szívesebben nevezett volna történelemlogikának – és a történelmet – Joó értelmezésében: a „lett dolgok”-kal foglalkozó tudományt –, sőt a kettő szétválasztásának igénye meg sem fogalmazódott benne. Troeltsch normát akart kidolgozni a jövő számára, s ezt az addigi történetből nyert ismeretek nyomán megszerkesztendő kultúrszintézis révén vélte teljesíthetőnek, amelyet viszont a teológiai alapozású etikai norma kontrollja alá helyezett. Csak a lezárult korszakok kutatását és értelmezését ismerte el a történetfilozófia feladataként, s emellett megvalósíthatatlannak gondolta a világtörténelem megírását, sőt kétségbevonta az egységes emberi történet létét. Megismerhetőnek csak az európai történet totalitását tekintette, s minthogy ezen belül a legérvényesebb szellemi vonulatnak a kereszténységet tartotta, célként is a kereszténység története megszerkesztését tűzte ki. E ponton, utókora által szinte sohasem forgatott e korai munkájában megtalálhatjuk Joó Tibor világértelmezésének haláláig töretlenül kimutatható elemét: Troeltsch szerint […] a történelem tárgya az individuális jelentéstotalitás. Tehát egyéni hatások egyéni egysége. Ebből önként következik, hogy a történelem tárgyának a határa egybeesik az egyéni hatások öszszehatása lehetőségének a határával. A történelem legtágabb tárgya az egyének ama csoportja, melyen belől még lehetséges a kölcsönhatás. Éppen ezért Troeltsch a kultúrkört tekinti ilyen legtágabb totalitásnak, és az emberiség egységét tagadja. […] De ha figyelmesen áttanulmányozzuk az itt idézett helyeket, akkor kiderül, hogy Troeltschnek erre a korlátozásra ugyanaz a titkos motívum adott ösztönzést személyiségében és személyes problémájában, mint amely a normatív erőt az objektív szellemben3 tételeztette vele. Ha elfogadja az egyetemes emberiség eszméjét, s valóban egyetemes történetet tesz a történetfilozófiai vizsgálat tárgyává, akkor könnyen lehet, hogy nem az óhajtott keresztyén-európai hagyományok új kultúrszintézisét kapja eredményül. S így történt meg az a csodálatos dolog, hogy ez az oly mélyen keresztyén férfiú a legmélyebben keresztyén gondolatot ejtette el, az univerzalizmus gondolatát.4 Joó Tibor, a Protestáns Szemle állandó szerzője több résztanulmányt szentelt annak, hogy az emberi nem a fölfedezések és az azokat követő integráció révén folyamatosan egységesül, a 20. században már léteznek a kultúrának a világ minden pontján ható azonos 3

Eduard Spranger szerint – és ez Joó Tibor szellemtörténet-értelmezésének egyik központi eleme lesz – a szellemnek három síkja van. Beszélhetünk szubjektív, objektív és normatív szellemről: a szubjektív szellem maga a személyiség, a maga egyéni értékirányultságával, az objektív szellem az a személyfölötti „tárgyi valóság”, amelyet a szubjektív szellemek kölcsönhatása hoz létre, a normatív szellem pedig mindkettő fölött áll, s normaként, megvalósítandó feladatként munkál bennük. 4 JOÓ Tibor: A történetfilozófia feladata és Ernst Troeltsch elmélete, Az Egyetem Barátainak Egyesülete (Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae), Szeged, 1931, 83.

99


vonásai; egyébként pedig az emberiség biológiailag egynemű, azaz semmi sem jogosít föl arra, hogy lemondjunk erről az egységről, amelyben minden nemzeti kultúrának megvan a maga szerepe. Ezért aztán a modern nacionalizmus 20. századi változatát, amely „izolációs őrületbe” torkollott, maradéktalanul elutasította. Szembefordult tehát az új kollektivizmusokkal, amelyek szerinte voltaképpen partikularizmusok. A történetfilozófia diszciplínája nem arra való, hogy megoldja a történet problémáit, arra sem, hogy receptet adjon a jövő számára. Nem az a dolga, hogy az emberiség történetét kauzális (tehát természettudományi) vagy teleologikus összefüggésekbe helyezze. Létezik a priori a történetfilozófia számára, de ez nem azonos a teológia közvetítette etikai normákkal, hanem a szellem kategóriáinak és funkcióinak rendszere, mely a priori a tapasztalathoz képest. A történetfilozófia feladata „a történet tényei totalitásának a szellem funkcióiból való magyarázata”.5 Az egység nem homogenitást jelent: a harmónia ellentétek egysége. Joó Tibor számára az volt a leglényegesebb kérdés, hogy mivel járult hozzá ehhez a magyar kultúra, különösen a filozófia, a módszeres, rendszeres világértelmezés. A magyar szellemi életnek talán egyik ismeretágát – egyik „tudatformát” – sem érte akkora totális vereség az 20. század második felében, mint a filozófiát. A Nyugat, az Újhold vagy a népi írói mozgalom hagyománya az 1960-as évektől újra föl-fölbukkant az irodalmi életben, de a század első felének bölcseleti iskolái legfönnebb a „munkásmozgalom” ideológiájával megalapozott filozófiatörténeti földolgozásokban kaptak helyet, vagy az „ideológiakritiká”-ban, negatív példa gyanánt. A magyar filozófia hagyománytalansága ennek ellenére nem a marxizmus-leninizmus egykori egyeduralmának következménye; így volt ez már az 1930-as években is. Joó Tibor több tanulmányban is fölhívta a figyelmet a magyar bölcselet s általában a magyar tudományosság folytonossághiányára. Az 1935-ben a Magyar Szemlében közölt programcikkében Erdélyi János 19. századi filozófiatörténeti kutatásait ismertette.6 Erdélyi a korábbi évszázadokból, a skolasztikától kezdődően gazdag és rétegzett magyar filozófiai hagyaték létére hívja föl a figyelmet, amelyből viszont nem teremtődött hagyomány. Ennek egyik okaként Erdélyi és az ő tételeit továbbgondoló Joó a 19. században kialakuló modern nemzettudat egy bizonyos dogmacsoportját jelölte meg. Ennek lényege az, hogy a magyarságot állítólagos őseredeti alkata racionalizmusra, kontemplálódás helyett gyors problémamegoldásra készteti a magyar ember józan és reális, „természetéhez nem illik a filozófia elvont, haszontalan szócséplése”. Joó szerint ez a tévhit három forrásból táplálkozik, de mind a három „általános európai motívum”, nem pedig magyar jelenség. E század uralkodó áramlatai voltak a pozitivizmus, a pragmatizmus és a materializmus, kísérőjelenségük pedig az általános filozófiaellenesség, összefüggésben a technikai vívmányok kultuszával, a gyakorlati használhatóság 5 6

UO., 89. JOÓ Tibor: Magyarság és filozófia, Magyar Szemle XXV. [1935], 359–363.

100


igényével. Ugyanakkor nyílt szembefordulás volt ez a német idealizmussal és a metafizikai filozófiai rendszerekkel. Minthogy a romantikus nacionalizmus korában „minden koráramlatot legott nemzeti sajátságnak is kineveztek”, meg sem vizsgálva, hogy korábbról kimutatható-e magyar szellemi életben, „tehát csakugyan általános vonása-e a mindenkori magyarnak”, „az Európa-szerte általános pozitivista filozófiaellenességet is alapvető magyar jellemvonásnak tették meg”. Joó Tibor pályáján fontos teret foglal el tehát ezeknek a hagyományoknak az újrafölépítése. Sokszor tűnik föl szövegeiben a 19–20. század két rendszeralkotó filozófusának, Böhm Károlynak és Pauler Ákosnak a neve, s a korabeli szakmai bölcseleti munkáknak is az egyik legszorgalmasabb recenzense lett. Ő maga a Böhm nevéhez köthető kolozsvári iskola második generációjának a tagja volt; ezt a csoportot Hanák Tibor „a neokantianizmus értékelméleti irányának leányvállalata”-ként aposztrofálta,7 amelynek teljesítményei szerinte nem maradtak el a korabeli hasonló gyökerű német csoport (a badeni iskola) eredményei mögött. Az 1901-ben Kolozsvárt született Joó Tibornak az első világháború után Szegedre költözött kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a leghűségesebb Böhm-tanítvány, Bartók György volt a tanára. A nemzet összetevőinek, jellemzőinek kutatása „a filozófiátlanság mítoszá”-nak tagadása kapcsán jelenik meg Joó Tibor munkásságában. A másik fontos tényező a nemzeti nyelv szerepét illető fölismerés volt; már idézett, Magyarság és filozófia című tanulmányában fölhívta a figyelmet „a nemzeti irodalom fogalmának fogyatékos értelmezésére”, arra, hogy a(z úgynevezett) „nemzeti nyelvnek valami mámoros tiszteletében” a középkori latin nyelvű magyar szövegeket kirekesztették a nemzeti irodalomból. (Olyan ez – hoz szemléletes példát e fölfogás abszurditására –, mintha Descartes-ot kivetnék a francia irodalomból arra hivatkozva, hogy latinul írta meg a Meditationest.) A további, a nemzettel kapcsolatos könyveiben, de kisebb tanulmányaiban, sőt apróbb jegyzeteiben, glosszáiban is igyekezett leszámolni a nemzet mibenlétét érintő babonákkal. Azt, hogy mi érdemlegeset lehet elmondani a (magyar) nemzetről, akkor tudhatjuk meg, ha előbb kibontjuk, mikor mit tekintettek nemzeti tulajdonságnak, mikor mi volt – miből lett – a hagyomány. (Logikusan következik ebből, hogy az ő értelmezésében a modern [liberális] nemzetnek volt történelmi előzménye.) Az első, döntő kérdéscsoport az lett, hogy mennyiben tartható, igazolható a közkeletű nemzetértelmezés. Ez adja A magyar nemzeti szellem (1937), A ma-

7 HANÁK Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. A magyar filozófiai gondolkodás századunk első felében, Göncöl, Budapest, 1993, 86. Joó Tibor egy, a harmincas évek elején megjelent tanulmányában értekezett arról, hogy a magyar tudományosságban két-három évtizednyi különbséggel két újidealista iskola alakult ki, párhuzamosan a hasonló német irányzatokkal: a századfordulón a Böhm vezette kolozsvári iskola (melynek másik jelentős alakja a pedagógus Schneller István volt), majd később a budapesti egyetemen a Pauler Ákos körül létrejövő szellemi kör. Paulerék a kolozsvári eredmények ismeretének hiányában fordultak mintáért a német tudományossághoz. A két iskola csak az 1930-as években kapcsolódott össze, a történész Révész Imre személye révén. Lásd JOÓ Tibor: A magyar tudomány útjai, Magyar Szemle XII. [1931], 74–76.

101


gyar nemzeteszme (1939) és A magyar nacionalizmus (1941) című munkáinak egyik fontos rétegét. A magyar história ezer évéből kivont adatokkal bizonyította be e műveiben, hogy a közgondolkodás szerint a nemzetet képező kritériumok egyike sem elengedhetetlen nemzetkonstruáló tényező. A középkorra és a kora újkorra vonatkozó legfrissebb kutatási eredmények ismeretében tucatszámra hoz föl példákat arra – sokszor éppen a magyar politika és kultúra vitathatatlanul legkiemelkedőbb alakjain bizonyítva be tételei igazát –, hogy sem a „nemzeti” nyelv, sem a közös származás, sem a közös állampolgárság, sem a közös kultúra nem szükségszerű ahhoz, hogy valaki a nemzet tagja legyen, elengedhetetlenek viszont ehhez az utóbb (például) Hóman által bírált tényezők. Legrészletesebben A magyar nacionalizmusban ismertette a modern európai nacionalizmusok kialakulását és közép-európai térnyerését, s azt, hogy a nyugat-európai változat hogyan szorította ki – főként az 1800-as években – az általa tételezett „eredeti” magyar nemzetfogalmat, amely szerinte a nomád birodalomnak az alattvalók etnikuma iránti közömbössége és a keresztény univerzalizmus kontaminálódásának szülötte. E könyvek másik rétege a történelmi és bölcseleti érvelés a világkultúra egységében is fönntartható, értékképző erőként tételezett „humanista nacionalizmus” (például Széchenyi István eszmerendszere) érvényessége mellett. Joó hitt a nemzet depolitizálásának szükségességében; a nemzeti ellentéteknek idővel ugyanúgy el kell tűnniük, fejtette ki több ízben is, mint azoknak az indulatoknak, amelyek egykor a vallásháborúkhoz vezettek. Ennek alapfeltétele viszont a nemzet és az állam – tehát egy szellemi struktúra és egy specifikusan bürokratikus intézmény – szétválasztása; az egyik érve ezek „lényegben rejlő különállása mellett” az, hogy a nép vagy nemzet nem azonosul, sőt szembefordulhat az állammal, gyakran „nem helyesli azt, amit az állam akar vele”. A könyvek további lényeges vonulata az, amelyben a szerző elhatárolja egymástól a „faj”-t (azaz a fajtát), a népet és a nemzetet, s amelyben ismeretelméleti módszerrel bizonyítja be a tudatosság más, magasabb szintjét jelentő nemzet fölényét a másik kettővel szemben, továbbá elvégzi a fajelmélet kritikáját és leszámol a „fajtisztaság” babonájával – a fajták ugyanis már a nemzetek kialakulása előtt fölbonthatatlanul összekeveredtek (aminek igen szemléletes példája éppen a magyar nemzet). A Magyar Filozófiai Társaság erről szóló vitájában azon álláspontját sem rejtette véka alá, hogy „a mai intézményes kísérletek e keveredés meggátlására múló próbálkozások”.8 Végül elvágta a nemzetnek a természetibe, a biologikumba vezető gyökérszálát – az elmélet logikus következménye ugyanis az az állítás, hogy a nemzet a szellemből ered, nem a fajtából, illetve a népből (ott áll ugyanis a nép és a nemzet között a tudatosság fokozata) –, s ami végül a szemlélő előtt áll: a hivatásnemzet, „a nemzet mint tiszta idealitás”. Ez az utóbbi elhatárolás az elmélet

8

Mi a nemzet? A M. Filozófiai Társaság vitaülése 1939. november hó 14-én, Athenaeum 25. [1939], 379.

102


szintjén túlságosan is sikeresnek bizonyult. Az intézeti vita során gróf Révay József figyelmeztette Joó Tibort: abból, hogy a közös nyelv, a közös származás, a közös kultúra különkülön nem nemzetképző tényezők, még nem következik az, hogy ezek közül több együtt nem konstruálhatna nemzetet. A történetfilozófusnak a II. világháború alatti publicisztikájában már ott szerepel az is, hogy az így fölfogott nemzet (elsősorban) a népből kapja utánpótlását. Joó Tibort kora magyar tudományos életében a szellemtörténet-írás legkövetkezetesebb, más oldalról (szerintünk alaptalanul) legtúlzóbb teoretikusának tartották. (Tér hiányában nem szólhatunk most Joó történelemlogikájáról; igyekeztünk megtenni ezt, ha röviden is, máshol, Történetfilozófia és metafizika címmel 2001-ben kiadott válogatott írásainak előszavában, s nem adtuk föl a reményt, hogy másutt lesz módunk részletesen interpretálni nézeteit.) Ezen belül azonban nem lehet valamely csoportba besorolni őt; helyesebb talán, ha utalunk a kapcsolathálókra: a Magyar Nemzet létrejöttéig a Protestáns Szemlében és a Nyugatban adta közre legtöbb írását (de természetesen a filozófusok folyóiratában, az Athenaeumban, továbbá Szekfű és Bethlen István Magyar Szemléjében is sűrűn találkozunk szövegeivel). Szegedi éveiben részt vett a diákmozgalomban, az egyetemisták Bethlen Gábor Körének alelnökeként, legelső, önálló kiadványként megjelent előadásszövege (Ady arca a történetphilosophia megvilágitásában, 1928) a kör kiadványainak sorozatában jelent meg, s annak darabjaként adta ki kéziratból Böhm Károly ifjúkori önéletrajzát is, 1930-ban. Budapestre költözve, a harmincas évek közepétől az evangéliumi egyházakhoz kötődő protestáns elitbe tartozott, másrészt pedig a Nyugat esszéíró generációjához, Szerb Antal és Halász Gábor köréhez, illetve velük együtt, továbbá Barta János, Kardos Tibor, Kerecsényi Dezső, Németh László és mások mellett ő is tagja volt az Irodalomtudományi Társaságnak. Ifjúkora óta a klasszicizmus értékeit és a magyar történet szellemi hagyományait integráló Babits Mihályt tartotta igazi mesterének, az élők közül ő volt számára a legfontosabb viszonyítási pont. A Babits-emlékkönyvbe írt esszéjében már a címválasztással – A nemzetnevelő – is érzékeltette, hogy hasznavehetetlennek tartja az elefántcsonttorony mítoszát, s a szövegből az is világossá válik, hogy az erkölcsi értelemben fölfogott nemzet Babits késői műveiben fogalmazódik meg a számára leginkább vállalható formában. A rendkívül tagolt népi írói mozgalomtól az a meggyőződése tartotta távol, hogy az a népet és a nemzetet nem azért választja szét, hogy utóbb összeforrassza; Móricz Zsigmondban látta meg az egyetlen szellemet, akinél „ez a két fél egész és egység”.9 Joó a mozgalom azon irányzatával, illetve csoportjaival találhatott közös pontokat, amelyek célja a népnek a nemzetbe emelése volt – tehát a népi-nemzetiekkel. Azokkal viszont, akik a népnemzet (tehát az etnikai nemzet, a „faj”) egyeduralmát kívánták megvaló-

9

JOÓ Tibor: Móricz Zsigmond, Protestáns Szemle 1939/8., 436.

103


sítani, mindvégig szemben állt, így például elsőként bírálta Németh László alapvetően polgári, illetve német hatásra kialakított ekkori – Kisebbségben című könyvébe foglalt – nemzetfölfogását. A Protestáns Szemlébe írott vitacikkében10 nemcsak azért illette kritikával Némethet, mert az voltaképpen kizárná a (nép)nemzetből az „asszimiláltak”-at, hanem azért is, mert „a fajmagyarok közt is szigorú szelekciót hajt végre, és kitaszít a magyarság köréből olyanokat, akiket soha senki másnak, mint igazi, jó és hű magyarnak nem tartott” – példának okáért Kazinczy Ferencet és Kölcsey Ferencet. (Természetesen fölfigyelt arra is, hogy Németh László elmulasztotta besorolni Madách Imrét az általa konstruált – tudományos tekintetben természetesen használhatatlan – terminusokkal jelölt csoportokba, „mélymagyar”-nak ugyanis tárgya és életműve alapján nemigen nevezhette, „hígmagyar”-ként viszont mégsem merte emlegetni.) A történészek közül Joó Szekfű Gyulát tartotta a mesternek; szellemtörténész lévén nyilván azonosult Szekfű módszerével és tisztelte tárgyismeretét, ám van jó néhány ellentétes vonás is kettejük között. Szekfű Habsburg-rokonszenveivel, katolicizmusával, német mintáival szemben ő a függetlenségi hagyományból kinövő, protestáns, „tiszai magyar” szemléletet képviselte, s bár bölcseletében a német idealizmusból indult ki (külön hangsúlyozva a kriticizmus szerepét), az antikvitás és a latinitás is mintát adott számára. A népiségtörténeti iskolával való viszonyát megvilágítja föntebbi, Mályusz Elemér pamfletjére vonatkozó utalásunk. (Egyébként Joó nagyra értékelte a Mályusz módszerét – de nem ideológiáját – követő Szabó István munkásságát.) Minthogy azonban Szekfű a harmincas évek második felében már egyértelműen náciellenes gondolkodó, míg Mályusz óhatatlanul összeköthető (volt) a völkisch ideológiával, Joó Tibornak az e kérdésekben való állásfoglalása a magyar nemzet és állam céljának, érdekeinek a Mályuszétól eltérő felfogásából ered. Szekfűvel, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Szabó Zoltánnal, Kovács Imrével találkozott aztán össze a német ideológia ellen emelt bástyán, a Magyar Nemzetben (mindazonáltal például Bajcsy-Zsilinszkyvel vitába is keveredett ugyanott; a magyar függetlenség későbbi mártírja ugyanis [kezdetben?] nem tudott mit kezdeni Joó állítólagosan „elspiritualizált” nemzetfogalmával). Az a fajta történetírói módszer vagy szemlélet, amelynek Joó Tibor a híve és népszerűsítője volt, a harmincas évek második fele új, neopozitivistának is nevezett történész generációjának kritikáját is kivívta, nemcsak a marxistákét. A Protestáns Szemle 1938-as évfolyamában vita folyt közte és Istványi Géza, a néhány évvel később hősi halált halt fiatal történész között; az utóbbi Hajnal István szociologizáló módszerét tartotta követendőnek a filozófiai szemlélet helyett. Az Istványi által érvként előhúzott egyik Hajnal-szöveget azonban Joó példaszerű szellemtörténeti munkának nevezte, ami arra figyelmeztet, hogy a „neopozitivisták” nem azzal a szellem-

10

JOÓ Tibor: Öncsonkítás. Jegyzet Németh László könyvéhez, Protestáns Szemle 1939/7., 372–376.

104


történet-koncepcióval vitáztak, amelyet Joó Tibor kifejtett, hanem egy misztikusabb változattal. (Kiderül ez persze abból is, hogy Istványi filozófiai fogalomhasználata rendkívül pontatlan.) Válaszában Joó arra hívta föl a figyelmet, hogy ő és társai a szociológia szerepét éppúgy elismerik, mint Hajnal és köre, sőt ők az igazán realisták, mert a társadalmi fejlődést előidéző „kis mozgások dialektikáját” eredeztetik valahonnan – jelesül a szellemből –, míg a fiatalok nem kutatnak annak eredete után; Joó véleménye az, hogy éppen ez az utóbbi az igazi metafizikai hiposztázis, amelynek forrása a nihilizmus.11 Hogy mennyire megalapozatlan az az állítás, amelyet – egyébként részben doktriner ellenfelei – Joó Tibor gondolatmeneteinek életidegen voltáról, „elspiritualizáltság”-áról terjesztettek, bizonyítja a történetfilozófus ritkán emlegetett és soha nem elemzett publicisztikai munkássága. A Magyar Nemzetben 1939-ben megjelent első féltucatnyi cikke A magyar nemzeteszme bevezető részeiben kifejtett koncepcióját tartalmazza, majd két év múlva újra a nemzetfogalom-értelmezéssel kapcsolatos cikkekkel kapcsolódik be a napilap munkájába; Szekfű Gyula méltatja – bár a „korszellem”-hez viszonyítva „korszerűtlen könyv”-nek nevezi – az egyik nyári számban Joó Magyar nacionalizmusát, a történetfilozófus pedig erre válaszol július 13-án. Ettől az időponttól kezdődően Joó a Magyar Nemzet rendszeres munkatársa lesz az ország német megszállását követő betiltásáig. Ott megjelent írásai az alábbiak szerint csoportosíthatók: A magyar nemzetfogalomról és ezzel kapcsolatban Magyarország és Európa egymástól elválaszthatatlan voltáról írott, elméletibb jellegű cikkei alkotják az első egységet. Ezekben, tanulmányai gondolatmenetét is követve, több ízben is a hivatásnemzet terminusát használta, amelyből kiindulva egy olyan „kisebbségpolitika” kiépítését tartotta szükségesnek, amely megbékíti a nemzetiségeket, hogy azok őszintén, az „anya”-nemzetükhöz való politikai csatlakozás igénye és jogkülönbség nélkül vehessenek részt az ország életében. A nép és nemzet fogalmi szétválasztását az akkori jelenre vonatkozóan itt is sürgeti, elsősorban azért, hogy a biologista népnemzet-fogalom ne táplálhassa az uralkodó eszmét. Szorosan idekapcsolódnak azok a kimondottan történelmi vonatkozású írásai, amelyek – olykor egy-egy könyv kapcsán – a magyar história eseményeivel és egyes kimagasló személyiségeivel foglalkoznak: például a Mohács Magyarországa (1941. augusztus 27.), a Nagy Lajos kora (1942. május 17.), a Széchenyi akadémiai beszédének jelentősége (1942. november 27.), A fejedelem (1943. február 21.), A kolozsvári szoborig (1943. április 18.), Mátyás király és nemzete (1943. május 2.), Károlyi Sándor (1943. szeptember 8. – ez utóbbinak az a sajátossága, hogy nem a függetlenségi hagyományt tekinti az egyetlen használható magyar örökségnek, hanem a labanc magatartásnak a nemzet védelmében elért eredményeit is méltányolni tudja). 1939. április 9-én Báthory Istvánról írva a lengyel függetlenség védelmének szükségességére figyelmez-

11

Joó válaszcikke: Tudomány és nemzedék. Szellem és társadalom, Protestáns Szemle 1938/7–8., 369–377.

105


tet. Talán e szövegcsoportból nő ki a hagyományápolással kapcsolatos cikkek, riportok sora. Szemben a korábbi szövegekkel, amelyekben nemzetkoncepciójának (intellektuális értelemben) arisztokratikus vonásait domborította ki, most a nép nemzetté emelése kerül napirendre. Azokról a helységekről közöl beszámolókat, amelynek lakói „A nép voltak, nem a nemzet”, akik csöndben építkeztek, és azzal végeztek a nemzet számára pótolhatatlan munkát, hogy megőrizték a magyarokat – önmagukat. Így nyerhet a kortárs impulzusokat az alföldi Szentes városától, amely átélve a török időket, még az 1848-as törvények előtt megváltotta magát, megteremtve ezáltal a „magyar kapitalizmus” egyik sajátos változatának helyi hagyományait.12 1941. október 19-én közli a Hagyományápolás Egerben című cikkét, melynek központi eleme az, hogy a „nemzeti érzés és öntudat csak eleven történeti emlékezésből” fakadhat, s hogy az átélésnek pótolhatatlan szerepe van a nemzetnevelésben. November 30-án, az előbbi íráshoz kapcsolódó Még egyszer a hagyományápolásról című cikkében egy a tárgyi történeti emlékekért felelős szervezet fölállítására tesz javaslatot. Címjavaslata és a polgári kezdeményezésre mint szervező elvre és erőre való hivatkozása kétségtelenné teszi, hogy ez a cikk volt az – vagy azok egyike –, amelyből néhány hónappal később a náciellenes polgári ellenállás központi szerve, a Magyar Történelmi Emlékbizottság kinőtt. A bizottság fölhívását Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Illyés Gyula, Katona Jenő, Kovács Imre és mások mellett Joó Tibor is aláírta. Külön csoportot alkotnak a magyar szellemi élet aktuális teljesítményeiről szóló írások, könyvkritikák, amelyek legtöbbje az 1943-as Tudományos élet című sorozatában jelent meg. A Teleki Intézet egyik könyvében közölt Deér József-tanulmányt méltatva közvetlenül állást foglal az élettér-elmélettel szemben.13 E sorozatban – és ez éppen a harmincas évek szellemtörténet-vitái későbbi megítélésének szempontjából tanulságos – szigorúan bírálta például Ferdinandy Mihálynak az Árpád-ház történetéről írott, Az istenkeresők című „mítosz”kutató könyvét, illetve általában – szerzőjük ideológiai elkötelezettségétől függetlenül – elutasította azokat a kiadványokat, amelyeket az empíria és a logika kiiktatása jellemzett. Ezt a „szellemi” magatartást A sugallat című, 1942. március 1-jén megjelent cikkében tette kritika tárgyává a legszemléletesebben. Az, hogy a frontok mennyire összekuszálódtak ez időben, világosan megmutatja, hogy az egyik cikke nyomán kirobbant, több lapra kiterjedő vita során éppen a materialista völkisch-elmélettel való szembeszállásra predesztinált Református Életben jelent meg egy névtelen cikk, amely Joó Tibort „valami titkos maffia eszközé”-nek nevezte. A Magyar Nemzet 1943. augusztus 25-i számában saját rovatában az egyetemi tanszékek betöltéséről értekezik Joó; eloszlatja a kétségeket: a háború után majd valóban az erre méltók ülnek a katedrára, azaz bekövetkezik „e sarkaiból ki-

12 13

JOÓ Tibor: A nemzet szolgálatában, Magyar Nemzet 1941. augusztus 3., 9. JOÓ Tibor: Tudományos élet, Magyar Nemzet 1943. július 24., 4.

106


fordult, a tárgyilagosság, a logika és racionalizmus s az egyetemesség iránti érzékében úgy megrendült világ helyreállítása”.14 A sorozaton kívül 1942 augusztusában kétszer is ír Arisztotelész Szabó Miklós fordításában épp ez időben megjelent Etikájáról, az „erkölcsi autonómia tisztaságát” állítva a középpontba, s minősíti az európai válságirodalom produktumait is. Éppen az értelmiségi és középosztályi erkölcs vizsgálata és bírálata az előzménye azoknak a cikkeknek, amelyek a társadalmi élet közvetlenül a politika szférájába is tartozó kérdéseit, a konzervativizmus jelenségét, a párt és az osztály, a vezetők és a vezetettek viszonyát vizsgálják, főként az 1942-es évben, s a függetlenség védelmében egységesítendő társadalom víziójának jegyében. 1943 tavaszán–nyarán közli a lap Joó Tibor Útilevelek Itáliából című sorozatát; ebben az arra vonatkozó utalások a legszembetűnőbbek, hogy az olaszoknak nem volna szabad föladniuk a humanizmusnak a nemzeti kultúrájukat évszázadokon át tápláló szellemét. Az olaszokhoz kapcsolódik az az írása is, amelyik a legnyíltabban, fogalmi szinten is állást foglal nemcsak a háború, a német szellemihegemónia-igények, hanem a nemzetiszocializmus és a fasizmus ellen is. Az olasz fasiszta állam 1943-as összeomlása idején az új közoktatási miniszternek és Benedetto Crocénak – Joó interpretálásában a szabadságától húsz éven át megfosztott olasz nép igazi hagyományai őrének, „a tiltakozás eleven megszemélyesítőjé”-nek – a táviratváltását kommentálja.15 Utolsó írásai között ott van az a maró kritika, amellyel a nemzetiszocializmus utolsó, elméletileg iskolázott magyar ideológusának, Baráth Tibornak Az országépítés filozófiája a Kárpát-medencében című könyvét szedi darabokra, rábizonyítván a kolozsvári tanszékvezetőre – akinek kinevezéséért, írja, nem az egyetemi autonómia a felelős – a fogalmi és alkotmányjogi pontatlanságok egész rendszerét, a német élettér-ideológia szellemének, sőt terminológiájának átvételét, s az egész szellemi konstrukciónak a magyar nemzet jövőjére nézve minősíthetetlenül káros voltát. E – Philosophia actualis című – cikk második része a napilap március 12-i számában jelent meg, azaz éppen egy héttel azelőtt, hogy a német hadsereg megszállta Magyarországot; s ebben az írásban Joó a „demokratikus parlamentarizmus”, „az emberek és népek egyenlőségébe vetett keresztény humanizmus” és a hagyományos magyar kül- és belpolitika mellett tett hitet. Ez az utolsó tőle származó közlemény, amit ismerünk. Budapest ostromának utolsó napján, amint feljött az óvóhelyről, légiakna robbant mellette. Van még egy közvetlen hivatkozásunk Joó Tibornak a háborús évekbeli magatartására vonatkozóan. A Magyar Filozófiai Társaság 1946. áprilisi közgyűlésének a társaság halottait is búcsúztató jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy „Joó Tibor egyetemi magántanár […] bátor, radikális ellenzékisége nagy szerepet játszott abban, hogy Társaságunk közvé-

14 15

JOÓ Tibor: Tudományos élet, Magyar Nemzet 1943. augusztus 20., 2. JOÓ Tibor: Croce, Magyar Nemzet 1943. augusztus 11., 6.

107


leményének irányvonalát mindvégig nem sikerült jobbfelé elhajlítani”. (Természetesen itt a szélsőjobbról van szó.) A társaság szolidaritást vállalt zsidó tagjaival, folyóirata, az Athenaeum egyetlen kézirat közlése elől sem zárkózott el szerzője származása miatt; az egész háborús korszakban csak egy kizárási javaslat hangzott el, amikor Joó és Mátrai László indíttattak eljárást a társaság pénztárosa ellen, mert az állítólag volksbundista volt, és mert nyilaskeresztes jelvényt viselt.16 Végül Joó Tibor e korszakának lezárásaként is, de pályájának, életművének egészére utalóan is idézzünk a Magyar Filozófiai Társaság folyóiratának ugyanebben a kötetében közölt, Hamvas Béla által írt nekrológjából – a kortárs tiszteletadását az utókor tisztelgése gyanánt: Az a bomba, amely Joó Tibor életét Budapest ostroma alatt kioltotta, jellegzetes magyar pályát tört meg erőszakosan. Gondolkozónak indult és Böhm Károlyt vallotta mesterének. De a német idealizmusból következő doktrínák hatottak rá elhatározóan, és az innen származó gondolatok állottak művének hátterében. Fiatalkora arra az időre esett, amikor nálunk forradalmat jelentett a szellemtörténet. Joó Tibor volt az, aki ennek a szemléletnek teljes módszertanát nálunk kifejtette. Elsősorban történetfilozófus volt, aki a történetben levő alapmozzanatok folyamatosságát és törvényszerűségét kutatta. […] Mint oly sok magyar tudós, gondolkodó és művész, amikor az idő hívta, otthagyta nyugalmas szobáját. Pedig abban az időben már mindenki nemcsak gyanús volt, aki olyan napilapokba írt, mint ő. Ennél több. Az uralkodó kormányzat ellensége volt. Viszont szívükbe zárták azok, akik minden ellenzéki szóért hálásak voltak: hírt kaptak arról, hogy tiltakozásukkal nincsenek egyedül. Joó Tibor tudósnak indult és egy csapással a közélet embere lett. A háború közepétől kezdve az ilyen vakmerő ember már állásával és szabadságával játszott. Joó Tibor kimondta azt, amit gondolt, többször a józan óvatosság ellenére is. Amilyen mértéktartó gondolkozó volt, olyan szenvedélyes harcos lett. Barátai, tanítványai és olvasói sok olyan esetre emlékeznek, amikor egyenest kihívóan szállt szembe az erőszakkal és a hazugsággal. Emlékezetünkben is úgy él, mint az ellenállás egy legelső és kezdeményező, ugyanakkor egyik legbátrabb alakja.17

16

Lásd Jegyzőkönyv a Magyar Filozófiai Társaság 1946. április hó 26-án a Bölcsészeti Kar V. számú tantermében tartott rendkívüli közgyűléséről, Athenaeum 31–32. [1945–1946], 57. 17 HAMVAS Béla: Joó Tibor, Athenaeum 31–32. [1945–1946], 36.

108

kommentár • 2006|3 – Kommentár nélkül

A SZTRÓKAY-ÜGY – AVAGY HOGYAN KERÜLT EGY MŰKEDVELŐ TUDÓS AZ ÁVH LÁTÓKÖRÉBE? Közreadja: Papp István Hogyan és mi okból kezdett el vizsgálódni egy-egy ügyben az államvédelem az 1950-es évek elejének Magyarországán? Olyan kérdés ez, amely első hallásra feleslegesnek tűnik, hiszen egy diktatúra rendőrsége ritkán töpreng azon, hogyan tegyen bűnbakká és áldozattá ártatlan embereket. Az ÁVH vezetői és törzsgárdájának tagjai sem túl sokat bíbelődtek, ha le kellett csapni egy-egy személyre. De 1950 őszére a magyar politikai rendőrség eljutott oda, hogy saját iratanyagára támaszkodva kezdett el tömegével ügyeket gyártani. Hogyan is történt ez a folyamat? Minden jel szerint 1950 októberében–novemberében az Államvédelmi Hatóság munkatársai sorra elővették azokat az aktákat, melyeket a Horthy-korszak belügyminisztériumától örököltek. Több száz ügyben indult ekkor vizsgálat, elsősorban olyan ügyekben, ahol kommunistákról vagy nyilasokról esett szó. Az 1945 előtt keletkezett iratokból kiválasztották azokat a személyeket, akik tevőlegesen felléptek az illegális kommunista mozgalom tagjaival szemben (csendőrök, nyomozók vagy civil feljelentők). Ezen túl olyanokat kerestek, akik a Horthy-rendszer 1945 februárjában betiltott politikai szervezeteivel álltak kapcsolatban. Gyakran még ennyi sem kellett a vizsgálat elindításához, elég volt, ha valakinél általánosságban felmerült az „ellenforradalmi tevékenységben való részvétel”. Az alább közzétett dokumentumok is ezt az „ügyalkotási” folyamatot mutatják be. A főszereplő Sztrókay Kálmán matematika–fizika szakos tanár, aki élete nagy részét a tudományos ismeretterjesztés szolgálatába állította. Amennyire lehetett, kívül maradt a politikán, de tanácsköztársaság alatti újságírói ténykedése egész élete folyamán elkísérte. Elsőként 1939-ben, a Rendőrség Budapesti Politikai Nyomozó Csoportjának főkapitányához írott levelét tesszük közzé. Ebből kiderül, hogy bár olyan jeles személyiségek igazolták, mint Kosztolányi Dezső és Pethő Sándor, mégis számon tartották a kommün alatt elkövetett ballépését, és adminisztratív nehézségekkel találta magát szemben újságírói pályáján. A következő dokumentum Bauer Miklós államvédelmi őrnagy utasítása, amelyben elrendelte a Sztrókay Kálmán elleni vizsgálatot. Majdnem két hónappal később keletkezett az ügyet összegző végső papiros, melyből kitűnik, hogy Sztrókay a politikától távolságot tartó, csendes tanárember volt, akinél semmilyen kompromittáló adatot sem sikerült találni, a legnagyobb igyekezet ellenére sem. Ez a folttalan múlt és jelen bizonyára boszszanthatta Bauer Miklóst és Nádor Györgynét, hiszen amint a negyedik dokumentumban olvasható, beszúrtak egy bizonyára kompromittálónak szánt mondatot: „Jelenleg állító-

109


lag lakásán tudományos munkát folytat.” A P-018-as jelzetű, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dossziéból nem derül ki, hogy milyen módszerekkel gyűjtötték az adatokat, tudott-e, sejtett-e valamit mindebből az érintett. Bár ez az ügy szerencsésen zárult Sztrókay Kálmán szempontjából, az 1956 utáni államvédelem is rajta tartotta vigyázó szemeit. Egy 1964. november 28.-án kelt feljegyzésből kiderül, hogy pont került az ügy végére, hiszen a derék matematika–fizika szakos tanár 1956. december 23-án meghalt.

1. sz. dokumentum Méltóságos Főkapitány úr, Két évtized óta valahányszor újságírói kordonigazolvány, vagy útlevél-ügyében a Főkapitánysághoz fordulok, mindig zavart okoz az, hogy valami figyelőlap merül fel, melynek eredete az, hogy a kommunizmus után sajtó útján elkövetett egyházellenes izgatás címén eljárás indult ellenem. Ez a figyelőlap annyira indokolatlan, felesleges és bántó, hogy végül mégis Méltóságodat kérem meg annak megszüntetésére. Az ügy története a következő: A kommunizmus alatt, mint minden újságírónak, aki kénytelen volt itt maradni és munkából élni, nekem is elsősorban a propagandanépbiztosságnál kellett munkát vállalnom. Két röpiratot írattak velem, egyiknek címe volt: „Nincsenek csodák”, a másiké: „Mért nincs szükség vallásoktatásra az iskolában”. Mindkét kézirat eredetileg egészen komoly tudományos írás volt, amelyet azonban a propagandanépbiztosságnál kommunista propagandával bővítettek ki, és aztán tudtom, beleegyezésem, megkérdezésem nélkül nevem alatt adták ki. A cél az volt, hogy kompromittáljanak, amikor ez megtörtént, már kaptam közönséges újságírói állást a Képes Krónikánál, hol népszerű természettudományos cikkeket kellett írnom. Nem voltam soha kommunista, ezt akkor is mindenki nagyon jól tudta rólam, még a kommunisták is, és az egész idő alatt benne voltam a közelemben levő ellenforradalmi szervezkedésben. Annyira nem voltam kommunista s anynyira magyar nacionalistának ismertek, hogy a kommün bukása után az Új Barázda szerződtetett politikai rovatvezetőnek. Mikor az eljárás megindult ellenem és előzetes letartóztatásba is helyeztek, barátaim Pethő Sándor, a Magyar Nemzet főszerkesztője, néhai Kádár Lehel és Kosztolányi Dezső mentek kihallgatásra az akkori igazságügyi miniszter úrhoz és jót álltak értem, hogy nem voltam kommunista és csak szándékos kompromittálás volt az, hogy a két füzet nevem alatt jelent meg. A miniszter úr el is rendelte szabadonbocsátásomat és úgy intézkedett, hogy a főtárgyalást lehetőleg elhúzzák, amíg az amnesztiarendelet megjelenik, amelynek alapján úgys megszűnik az eljárás. Ugyan kétszer volt kitűzve főtárgyalás az ügyben, de azokra nem mentem el, már az, hogy ez megtörténhetett, eléggé bizonyítja a miniszter úr közbe szólását. Valóban, az amnesztiát meg is kaptam és ezért nem is került sor tárgyalásra és ítéletre.

110

Papp István: A sztrókay-ügy

Később voltam munkatársa a Magyarságnak, lementem szerkesztőnek Nagykanizsára fontos és bizalmas feladatokkal, a miniszterelnökség beleegyezésével csináltam külön egységpárti lapot ott lapengedély nélkül. Pár évvel később ugyancsak a miniszterelnöki sajtóosztály és a kereskedelemügyi minisztérium támogatásával adtam ki a Magyar Sofőr újságot, melynek az volt a célja, hogy a gépkocsivezetőket egy magyar nemzeti alapon álló szervezetbe tömörítsem. Ebbe sajnos belebuktam. Míg tehát felsőbb helyeken mindenkor megbíztak bennem, s mindenütt tudtak mindent rólam, a rendőrségen közben nyilvántartottak mint kommunistagyanus elemet, minden bírói alap nélkül. Ebből a nyilvántartásból közvetlenül ugyan nem volt semmi kellemetlenségem, csak bántó és bosszantó volt mindenkor, hogy minden ügyem elintézésre titokzatosan körülményes lett és mindig csak záradékos útlevelet kaptam. Ez a helyzetet végképpen megelégelve fordulok Méltóságodhoz, kérve annak megszüntetését. Méltóztassék bárkihez fordulni információért, nem akadhat senki, aki azt mondhatná, hogy nem vagyok megbízható magyar voltomban, és hogy valaha is volt bennem csak egy lehelletnyi kommunistaság. Mély tisztelettel: Sztrókay Kálmán Budapest, 1939. június 7.

A SZEB tagjai a köztársasági elnök fogadásán 111


2. sz. dokumentum Szolgálati jegy. Budapest, 1950. október 16. Kérek Sztrókay Kálmánról (szül: Bp. 1886, anyja neve: Ranschmann Mária, lakik Bp. Mártírok útja 40. II emelet 20., az Állami Lapkiadónál dolgozik) rövid jellemzést, különös tekintettel jelenlegi politikai tevékenységére, pártállására, és hivatali beosztására. A jelentést kérem sürgősen Nádor Györgyné áv. fhdgy. részére megküldeni. Bauer Miklós áv.örgy. osztályvezető I.-4.-b .-Alosztály Vezetőjének

3. sz dokumentum I/4.-i. alosztály. Tárgy: Sztrókay Kálmán ügye (Sm.2.) Jelentés Budapest, 1950. december 11. Sztrókay Kálmán (Bp. 1886. Rannsmann Mária, II.ker. Mártírok útja 40.sz. alatti lakos, író) Értelmiségi családból származik, apja állami tisztviselő volt. Igen jó anyagi körülmények között nevelkedett. Érettségi után az egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, ahol 4 évet hallgatott. Egyetemi tanulmányai után kizárólag mint író fejtett ki tevékenységet. Könyvei tudományos, főleg matematikai és fizikai tárgyúak. Ilyen irányú könyvei megjelentek az Egyetemi nyomdánál, többek között „Természet titkai nyomában”, „Száz kísérlet”, „Még 100 kísérlet”, „Kémiai kísérletek” stb. Ezenkívül több könyvét adott ki az Athenaeum is. Újságírói tevékenységet is fejtett ki: Pesti Hírlap, Új Idők, Vasárnapi Újság, Tolna Képeslap, Magyarság, Magyar Nemzet, Híd. Az újságoknak mint külső munkatárs főképpen a tudományos rovataiba írt. Ezenkívül kb. 40 kötet műfordítása van, német és francia nyelvből. Felszabadulás előtt politikai tevékenységet nem fejtett ki. A felszabadulás után sikerült elhelyezkednie az Irodalom és Tudomány szerkesztőségénél, ahol a tudományos rovatot vezette. Ekkor lépett be 1945 márciusában a MKP-ba. A Pártban tevékenységet nem fejtett ki és jelenben sem végez. Minden idejét a könyvírásnak és a keresztrejtvényfejtésnek szenteli. A felszabadulás után hosszú ideig

112

Papp István: A sztrókay-ügy

munkatársa volt a Magyar Nemzetnek, majd 1949 szeptemberétől 1950 júniusáig az Állami Lapkiadó N.V. belső munkatársa volt 1.100 forintos fizetéssel. Működése a vállalat megszüntetésével ért véget. 1950 nyarán az Írószövetségből kizárták, mivel nem fejtett ki elég tevékenységet. Tagja az Újságíró Szövetségnek, valamint a Színpadi Szerzők Szövetségének is, de egyik szervnél sem fejt ki semmilyen irányú munkát. Közvetlen írótársai előtt sem beszél politikai természetű dolgokról. Minden idejét a tudományos írói munkával tölti és társalgási köre is ilyen irányú. A Lapterjesztő N.V-től való elbocsátása óta lakásán dolgozik, környezetével barátságot nem tart fenn, bár kb. 13 éve lakik jelenlegi lakhelyén. Zárkózott, visszavonult ember, feleségével és kb. 5-6 éves gyermekével rendes családi életet él. Szentgáli István áv.őrm.

4. sz dokumentum III.-3- Tárgy: Sztrókay Kálmán ügye “P”. –018. Jelentés Budapest, 1950. december 13. Intézkedésre megküldöm: Sztrókay Kálmán 1939-ben a budapesti főkapitánysághoz intézett sajátkezüleg aláírt kérvényében azt állítja magáról, hogy sohasem volt kommunista, és 1919-ben részt vett az ellenforradalmi szervezkedésben. Az I. –4, -i alosztály 1950. december 11-i környezettanulmánya szerint 1945 óta az MKP tagja. Tagja az Újságíró Szövetségnek és a Színpadi Szerzők Szövetségének. Jelenleg állítólag lakásán tudományos munkát folytat. Az ÁVH nyilvántartásában nem szerepel. Mellékelve: Sztrókay régi kérvényének és más rendőrségi iratainak fotokopiája és az I.-4.-i.- alosztály környezettanulmányának egy példánya. Bauer Miklós áv.örgy. osztályvezető

Nádor Györgyné áv.fhdgy.

Szőlősi György áv.alezredes elvtársnak

113

kommentár • 2006|3 – RE:censor

Mike Károly SZEX ÉS NEW YORK – ÉS A KONZERVATÍVOK A hetvenes–nyolcvanas évek filmjeiben többnyire ridegnek, csúnyának és kaotikusnak tűnő New York a címben megidézett ezredfordulós szappanopera legelbűvölőbb szereplője: otthonos, szép és jó ízlésű, örökifjú hölgy. Jóllehet sokat számít, hogy korunk szingli hősnői nem Bronxban, hanem Manhattanben kergetik ábrándjaikat, korántsem véletlen, hogy éppen ez a sorozat határozza meg ma világszerte leginkább a városról élő képet. Az új imázs hű tükre annak a látványos átalakulásnak, amelyen New York az 1980-as évek óta keresztülment, és amely mindenekelőtt a konzervatív Rudy Giuliani polgármester nevéhez köthető. A nyolcvanas évek végére már-már elviselhetetlen közállapotokat idézett elő a hagyományosan baloldali várospolitika, amely az engedékeny bűnüldözést nagyvonalú jóléti kiadásokkal és a gazdasági életbe történő erőteljes állami beavatkozással ötvözte. Legalább is ez volt Giuliani diagnózisa, aki mindennek az ellenkezőjét ígérte, amikor 1993-ban polgármesterré választották, és ígéreteiből sok mindent meg is valósított 2001-ig, utolsó mandátumának lejártáig. Giuliani várospolitikai elképzeléseinek első számú forrása a Manhattan Intézet volt, amelyet 1978-ban Anthony Fisher brit üzletember, a thatcheri reformok egyik ihletőjének tanácsára alapított egy vállalkozókból álló csoport azzal (az akkori korszellemmel szögesen ellentétes) céllal, hogy elősegítse a jóléti állam viszszaszorítását, valamint a szabadpiac és a konzervatív értékek együttes érvényre juttatását. Miközben Giuliani sikerei egyértelműen a Manhattan Intézet sikerei is, az utóbbi mindmáig megőrizte anyagi és szellemi függetlenségét a New York-i republikánus politikai elittől, és hivatali ideje alatt Giulianit sem kímélte, ha elhibázottnak látta egy-egy döntését. Az intézet szócsöve a negyedévente megjelenő City Journal (www.city-journal.org), amely a kilencvenes években az Egyesült Államok legbefolyásosabb várospolitikai lapjává nőtte ki magát. A „várospolitikai” címke megtévesztő lehet: minthogy a városi politika szinte az összes policy-területre kiterjed, s elszakíthatatlan a kultúra és a társadalom legfontosabb kérdéseitől. A City Journal egy igazi közéleti folyóirat, amely rendszeresen foglalkozik az amerikai társadalmat foglalkoztató szinte minden kérdéssel: a helyi adópolitikától Hollywoodon keresztül a külpolitikáig.

Az „új urbanizmus” bibliája A folyóirat sikerének egyik titka, hogy ügyesen ötvözi a magas szintű teoretizálást a gyakorlati javaslatokkal. Jó példa erre az „árukapcsolásra” a városi építészet kérdéseinek tárgyalása a lapban. Roger Scruton Miért fontosak az utcai lámpák és a telefonfülkék? (1996. nyár) és A modernizmus után (2000. ősz) című esszéi verik le az elméleti cölöpöket. A brit filozófus szerint a modernista építészet eredendő bűne, hogy megtagadta azokat az elveket, amelyeken minden korábbi jelentős városépítészet alapult: az utcát mint az elsődleges közössé-

114

Mike Károly: Szex és New Yokr – És a konzervatívok

gi teret, a homlokzatot mint az épületek közösség felé mutatott arcát, és azt a szemléletet, hogy az építészetnek mindenekelőtt egy közösség által elfogadott szabályokon nyugvó gyakorlatnak kell lennie. A történelemben azok voltak a sikeres építészeti korszakok, amelyek reprodukálható-variálható minták és típusok gazdag tárházát hozták létre: egy-egy olyan nyelvet, amelyet az emberek értettek, és amelyre a középszerű építészek is sikerrel hagyatkozhattak. A modernizmus ebből a szempontból kudarcot vallott. Ezen a diagnózison alapul a Scruton által ajánlott pozitív program: a klasszikus hagyományhoz való visszatérés. Arra buzdítja a kimagasló tehetségű építészeket, hogy Palladio példáját követve olyan minták megalkotására törekedjenek, melyeket a művészi tehetséget nélkülözők hada reprodukálhat. Hiszen a bennünket körülvevő épületek zöme elkerülhetetlenül másodrangú és a művészi ihletettséget nélkülöző lesz, és a legtöbb, amit elvárhatunk, hogy jó ízléssel tervezzék őket. A posztmodern építészet nem jelent kiutat a válságból, mivel szerves folytatása a modernizmusnak, amennyiben a hagyományos burzsoá (vagyis városi) életmód varázstalanítására és felszámolására törekszik, és az eredetiséget mentségként fogadja el a városkép és a városlakók igényeinek legbrutálisabb megsértésére is. Scruton hangsúlyozza, hogy a harmonikus városkép – az építészeti stílusokhoz hasonlóan – nem jöhet létre állami utasításra, hanem kizárólag spontán rendként. A várospolitika feladata nem több és nem kevesebb, mint e rend létrejöttének elősegítése a város- és utcakép klasszikus elveket követő szabályozása révén. A brit filozófustól a stafétabotot a 2002. őszi számban a nemzetközi hírű „progresszív klasszikus” építész, Robert Adam veszi át, aki az amerikai felhőkarcolót mint a nyugati építészeti hagyomány szerves részét mutatja be. Amellett érvel, hogy az 1880-as években induló bátor kísérletezés eredményeként az 1920-as évekre kialakuló új épülettípus korántsem pusztán műszaki teljesítmény volt: megalkotói tudatosan törekedtek a klasszicizmus nyelvének megújítására. Az itáliai campanile mintája nyomán egy háromrészes szerkezet alakult ki, amely az utcához szervesen kapcsolódó, nagyszabású bejárati, egy egyszerű és repetitív mintájú középső és a város sziluettjébe illeszkedő, markáns formájú záró részből áll. Sajátos történeti amnézia eredménye, hogy a felhőkarcolót ma a modernizmushoz kötjük. A modern mozgalom – élén Le Corbusier-vel – valójában nem tett mást, mint puszta mérnöki teljesítménnyé csupaszította a toronyházat: a technikai feltételekhez igazodó, sajátosan amerikai stílust maradinak ítélte, és elvetette. Noha az építészek hamar ráuntak a fém-üveg egyendobozokra, a klasszikus szerkezethez való visszatérés helyett a forma és az anyag (az utcai élet és a városkép szempontjából) önkényes variálásába fogtak. Minél önkényesebb, megdöbbentőbb a forma, annál nagyobb sztár az alkotó. Adam a tradicionalista építészek szemére veti, hogy elhanyagolják a felhőkarcolót, és a klasszikus háromrészes típus felújítását szorgalmazza. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás tragikus, ám egyben kivételes alkalmat kínált a lap számára, hogy megpróbálja elérni az általa hirdetett városépítési elvek átültetését a

115


gyakorlatba. Még 2001 őszén felkért egy építészirodát és egy szobrászt, hogy készítsenek terveket a Világkereskedelmi Központ helyszínének újjáépítésére. A város vezetése azonban végül a posztmodern sztárépítész, Daniel Libeskind pályázatát fogadta el. A lap kritikái (2003. tél, 2005. ősz) szerint az új épületkomplexumnak ugyanazok lesznek a hibái, mint a WTC-nek: nincs semmilyen kapcsolatban sem New York gazdag építészeti hagyományaival, sem az őt körbevevő manhattani belvárossal – a várostól elkülönült, mesterséges teret hoz létre. A lapnak azt a tanácsát sem fogadták meg, hogy magánbefektetők bevonásával, piaci alapon építsék újjá a lerombolt városrészt. Tanulságos, hogy az elpusztult modernista monstrumhoz hasonlóan a tervezett posztmodern komplexum is állami megrendelésre épül. A hivatali és az építészi önkény ismét egymásra talált. A City Journalt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen kudarc elkedvetlenítse. Éppen ellenkezőleg. Miután a városi kormányzat engedélyt adott egy új irodanegyed felépítésére, a lap szerkesztői 2004 őszén felkértek hat neves építészirodát egy-egy új felhőkarcoló megtervezésére. A cél kettős volt: egyrészt (Adam tanácsát követve) a tradicionalista építészek figyelmét újra a felhőkarcolókra akarták irányítani, másrészt meg akarták mutatni az ingatlanfejlesztőknek és a nagyvállalati vezetőknek (ha már a politikusoknak nem sikerült), hogy van alternatívája a modern építészeti ortodoxiának. Egyelőre nem tudjuk, hogy lesz-e, aki a folyóirat által megrendelt épülettervek valamelyikét megvalósítja. New York demokrata polgármestere ugyanis időközben azzal a tervvel állt elő, hogy a szóban forgó negyedben állami vezénylettel stadiont és kongresszusi központot építsenek. Steven Malanga 2005. őszi vitriolos írása szerint ez nem véletlen, hiszen az állami óriásberuházásoknál semmi nem kínál jobb alkalmat a politikusoknak a klientúraépítésre. A csata egyelőre nem dőlt el. Egy biztosnak tűnik: a folyóirat szerkesztői nem adják fel.

Együttérző konzervativizmus A City Journal tematikájában kiemelt helyet foglalnak el a szociális kérdések. Meghatározó Myron Magnet főszerkesztő hatása, akinek Álom és rémálom: a hatvanas évek öröksége az underclass számára című könyve George W. Bush kedvenc olvasmányai közé tartozik, és erősen rányomta bélyegét az elnök „együttérző konzervatív” (compassionate conservative) politikájára. Magnet tézise szerint az amerikai kultúra hatvanas évekbeli radikális átalakulása felelős a társadalom felsőbb rétegeitől elszakadó underclass létrejöttéért és a legalsó rétegek reményvesztett és destruktív magatartásáért, amely korunkban a legnagyobb fenyegetést jelenti a civilizált városi élet számára. A jóléti állam kudarcot vallott: csak még nyomorúságosabbá tette azoknak a helyzetét, akiken segíteni akart. A kormányzatnak kötelessége a hátrányos helyzetben lévőkkel foglalkozni, ám a szegények segítésének leghatásosabb módja a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés elősegítése.

116


A hatvanas évek egyik öröksége az a jóléti politika, amely egyrészt a szegényeket a „rendszer áldozataiként” fogja fel, másrészt igyekszik egyenlően kezelni az „alternatív családmodelleket”, nagyvonalú támogatásban részesítve a gyermeküket egyedül nevelőket. Kay S. Hymowitz A fekete család: negyven év hazugság című írásában (2005. ősz) amellett érvel, hogy ez a politika nagyban hozzájárult a hagyományos család összeomlásához a szegények és különösen a feketék körében (ma a fekete gyermekek 70%-a házasságon kívül születik), a két szülő nélkül felnövő fiataloknak pedig szinte semmi esélyük sincs a társadalmi előrejutásra. Ma már senki sem tagadhatja: tragikus tévedésnek bizonyult, hogy az állam pótolni tudja a családjáról gondoskodó apát. Noha a kedvezőtlen tendenciák már a hatvanas évek közepén jól látszottak, a politikai korrektség harcosai a „rasszizmus” és a „társadalmi igazságtalanság” bunkóival egészen a kilencvenes évek közepéig sikerrel ütöttek le minden olyan reformjavaslatot, amely szerint az államnak a szegények önerőből történő felemelkedését kell elősegítenie. Azt a csigalassúságú folyamatot, amelynek eredményeként a közvélemény (és Clinton elnök) végül a reformok mellé állt, Charles Murray 1984-es Talajvesztés (Loosing Ground) című könyve indította el, amelyet a Manhattan Intézet felkérésére írt. Néhány bátor konzervatív és libertárius szerző, valamint az őket támogató thinktankek kitartó munkája nélkül aligha született volna meg az 1996-os jóléti reformtörvény (Welform Reform Act), amely többek között megszüntette a gyermeküket egyedül nevelő, rászoruló anyáknak juttatott föderális segélyt, a tagállamokat pedig rövid távú, munkaorientált programok indítására ösztönözte. A törvény elfogadása óta immár tíz év telt el, és az új szociálpolitika még támogatóinak „legvérmesebb reményeinél is sikeresebbnek” bizonyult. Hymowitz legfrissebb cikkében (2006. tavasz) sorra veszi a törvény korábbi ellenzőinek előrejelzéseit, és bebizonyítja, hogy egytől-egyig tévesnek bizonyultak. A „jóléti anyák” (welfare moms) minden várakozást felülmúló számban vállaltak munkát, a munkába állással a többségük jövedelme nőtt, a gyermekszegénység pedig 2001-re minden korábbinál alacsonyabb szintre esett vissza. A reform a szociálpolitikát lényegében a központi szint helyett a tagállamokhoz rendelte. Számos ellenzője azt hangoztatta (hasonlóan az EU szintjén központosítandó szociálpolitika híveihez az Atlanti-óceánnak ezen a partján), hogy a decentralizáció a szegényeket sújtó káros versenyt gerjeszt a tagállamok között. A valóságban az USA tagállamai egyáltalán nem bizonyultak szűkmarkúnak: a korábban laza feltételekhez kötött segély összegét továbbra is ugyanannak a rétegnek a segítésére, elsősorban a munkavállalást megkönnyítő programokra (például a gyermekmegőrzés, a munkába járás támogatására) fordították. A szerző szerint a reform minden várakozást meghaladó sikere azzal magyarázható, hogy nem pusztán a gazdasági ösztönzőkben hozott változást, hanem azt a világos üzenetet küldte a szegények felé, hogy meg kell próbálniuk a saját lábukra állni. A jóléti reform ugyanakkor rávilágított a kormányzati ösztönzők korlátaira is. Csalatkozniuk kellett azoknak, akik azt remélték, hogy a munkába állás – azáltal, hogy erősíti a

117


nők önbecsülését és jövőbe vetett hitét – házasodásra is ösztönzi majd őket. Attól ugyanis, hogy valaki dolgozik ahelyett, hogy otthon ülne, még nem tudja sikeresebben megtervezni gyermekeinek jövőjét. Márpedig éppen az a probléma, hogy a házasság opcionálissá válásával eltűnt a nők elől az egyetlen megbízható minta, amelynek alapján sikeresen rendezhették be életüket, és reményük volt arra, hogy gyermekeik jövőjét biztosítsák. A hatvanas évek szexuális forradalmát valójában nem elsősorban a Manhattanben karriert befutó diplomás nők vették komolyan, hanem a harlemi leányanyák. Míg a felsőfokú végzettségű anyáknak csak 10 százaléka neveli egyedül a gyerekét, az alacsonyabb iskolázottságúak körében ez az arány 35 százalék! Noha a magasan képzett nők többsége semmi rosszat nem talál abban, ha valaki anélkül szül, hogy előtte megházasodna, elegendő kulturális tőkéjük van ahhoz, hogy felmérjék, a saját életükben az érzelmi és anyagi siker legjobb garanciája a házasság. A hatvanas évek legkárosabb hagyatéka éppen az, hogy a társadalom alsó rétegeit megfosztotta azoktól a hagyományos előítéletektől és intézményi támaszoktól, amelyek lehetővé tették számukra a sikeres hosszú távú tervezést, és azt, hogy ennek révén urai legyenek a saját sorsuknak.

Konzervatív forradalom az amerikai médiában A City Journal maga is része annak a tágabb folyamatnak, amelyet Brian C. Anderson, a lap főmunkatársa az amerikai közélet konzervatív forradalmának nevez (Nem állunk többé vesztésre a kultúrharcban, 2003. ősz). A kilencvenes évek közepén még egyértelműen a baloldali liberális1 médiaelit szabta meg a vezető napi- és hetilapokon, valamint a nagy tévécsatornákon keresztül a közéleti viták „napirendjét” és a szalonképes vélemények körét. Az azóta eltelt szűk egy évtizedben, és különösen a 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta azonban több fronton is előretörtek a konzervatív véleményformálók, és egyre inkább valódi versenyre kényszerítik a hagyományosan baloldali beállítottságú médiaelitet. A „forradalmat” mindenekelőtt az új kommunikációs csatornák megjelenése tette lehetővé. Miközben a klasszikus sajtótermékek (mindenekelőtt a nagy véleményformáló napilapok) ideológiai beállítottsága mit sem változott, a kábeltévék és az internet egyre nagyobb hatékonysággal ismertetik meg a konzervatív álláspontot a társadalom mind szélesebb rétegeivel. A változásokban kulcsszerepet játszott a Ropert Murdoch által 1996-ban indított Fox hírcsatorna, amely célul tűzte ki, hogy „menedéket nyújtson a hírsajtó liberális elfogultságától megcsömörlött nézőknek”.

1 Amerikai szóhasználatban a „liberális” címke ma egyértelműen 'baloldali'-t jelöl.

118


A Fox határozottan kiáll a hagyományos amerikai értékrend mellett. Míg például a liberális hírcsatornák (CBS, CNN) a halálra ítélt bűnözők kivégzéséről szóló tudósításaikban a halálbüntetést ellenzők tiltakozó akcióira helyezik a hangsúlyt, addig a Fox rendszeresen az elkövetett bűntények ismertetésével kezdi a beszámolóit. Szerkesztői szerint a tévécsatorna jelentős mértékben annak köszönheti sikerét, hogy hangsúlyozottan antielitista, és jóval közelebb áll a hétköznapi emberekhez, mint a belterjes és a nézőket gyakran lenéző elitsajtó. Különösen nagy népszerűségnek örvend a hirdetők által leginkább kedvelt 25 és 54 év közötti korosztály körében, sőt a 18 évesek között is. És korántsem csak konzervatívok nézik. A jobb- és baloldali véleményeket ütköztető vitaműsorok és a kiegyensúlyozott híradások számos „centrista” és liberális nézőt vonzanak. Az amerikai konzervatívok a szórakoztató kábelcsatornákon is számos kedvükre való műsort találhatnak. A színes palettából érdemes kiemelni a Magyarországon is vetített South Park rajzfilmsorozatot, amely egyesek szerint a létező legjobb ellenszer a politikai korrektség fojtogató kultúrájával szemben. Noha a hagyományos ízlésű nézőket szélsőségesen vulgáris humorával megbotránkoztatta (az epizódok előtt megjelenő felirat szerint a rajzfilm „olyan sértő tartalmú, hogy senkinek sem lenne szabad megnéznie”), a műsor a fiatalok körében rendkívül népszerű. Egyre több a „South Park-republikánus”, aki támogatja a kemény külpolitikát, rendkívül szkeptikus a politikai korrektséggel szemben, ugyanakkor számos szociális és kulturális kérdésben (például a homoszexualitás megítélésében) liberális. Az amerikai médiában lezajlott „forradalom” egy másik fontos összetevője az internetes hír- és véleményoldalak (DrudgeReport, NewsMax, Dow Jones OpinionJournal, AndrewSullivan, InstaPundit, NationalReviewOnline stb.) megjelenése volt, amelyek nagymértékben kiterjesztették a közéleti vitákban megjelenő vélemények körét, és lényegében aláásták a baloldali túlsúlyú írott sajtó véleménymonopóliumát. Az internet versenyelőnye mindenekelőtt a gyorsaságából fakad. A véleményformáló napilapoknak egyrészt számolniuk kell azzal, hogy az internetes oldalakon pillanatok alatt ízekre szedik a bennük megjelenő tendenciózus írásokat, másrészt nem hagyhatják figyelmen kívül az aktuális eseményekről a virtuális nyilvánosságban még a lapzártájuk előtt megjelenő értékeléseket. A folyamatos online kritika jelentősen megtépázta például a világ első számú balliberális orgánumának, a New York Timesnak a tekintélyét, olyannyira, hogy a főszerkesztője is lemondásra kényszerült. Az internetes nyilvánosság csupán enyhén jobboldali túlsúlyú, a fő haszonélvezői mégis egyértelműen a konzervatív vélemények, hiszen ezeket az írott sajtó korábban szinte teljesen figyelmen kívül hagyhatta. A kábeltévék és internetes oldalak által megteremtett nyilvánosság rendkívül kedvezően hatott a konzervatív könyvkiadásra is. Míg a kilencvenes években gyakorlatilag csak egy kiadó (a Regnery) jelentetett meg rendszeresen konzervatív köteteket, az elmúlt egy-két évben egy sor nagyobb cég indított jobboldali olvasóknak szánt sorozatot. A nagyközönségnek szóló pamfletirodalom (például a Random House Crown Forum sorozata) mellett egyre na-

119


gyobb számban jelennek meg az értelmiségi köröket célzó kiadványok is (többek között a következő kiadóktól: Peter Collier Encounter Books, Ivan R. Dee, Intercollegiate Studies Institute, Yale University Press, Lexington Books, Spence Books). A konzervatív könyvpiaci konjunktúra több okra vezethető vissza. Egyrészt míg az írott sajtó korábban rendszeresen agyonhallgatta a bevett liberális nézeteket megkérdőjelező kiadványokat, az új kommunikációs csatornák jóvoltából a tájékoztatás a megjelenő kötetekről ma már sokkal kiegyensúlyozottabb. Az eszmék piacának „demokratizálódásához” ezenkívül az internetes könyvforgalmazók megjelenése is nagyban hozzájárult. Míg a könyvesboltok túlnyomórészt baloldali beállítottságú tulajdonosai előszeretettel rejtik el a nekik nem tetsző köteteket az üzletek hátsó polcain, az on-line forgalmazók előítéletmentesek, sőt a legnépszerűbb internetes könyváruház, az Amazon az olvasói kritikák közzétételével sikeresen megtörte az írott sajtó gyakran ideológiailag elfogult ítészeinek monopóliumát is. Amint a City Journal szerzője figyelmeztet, korántsem arról van szó, hogy a liberális média kisebbségbe került volna Amerikában, a túlsúlya továbbra is jelentős. Csupán anynyi történt, hogy megtört a baloldali médiamonopólium, és a liberális szerzőknek ma már valódi vitában kell megvédeniük álláspontjukat. Mindez azonban jóval több, mint amiről tíz éve az amerikai konzervatívok többsége álmodni mert.

Schoenfeld amerikai követ a városligeti Washington-szobornál 120

kommentár • 2006|3 – Szemle

Ifj. Bertényi Iván A NEMZETI LIBERALIZMUS DUALIZMUSKORI PRÓFÉTÁJA Beksics Gusztáv. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Müller Rolf, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005, 235 oldal, 3800 Ft Az elmúlt években gyakorta lehetett olvasni-hallani arról, hogy Magyarországon a konzervatív gondolkodás gyökértelen; hogy nincsenek ma is vállalható hagyományai, nincsenek nagyformátumú egyéniségei. Ezzel szemben szinte mindenki, aki számított, liberális volt, a reformkor nagyjaitól a Horthy-korszak polgári értelmiségijein át akár Bibó Istvánig. Bár az ilyen címkézéseknek, politikai és kultúrharcos szándékú kisajátításoknak nem sok létjogosultsága van, mégis van abban igazság, hogy történelmi okoknál fogva Magyarországon a szabadelvű gondolkodás hagyománya gazdagabb, mint a konzervatív elmélkedésé. Ebbe az igen sokszínű liberális hagyományba tartozik a dualista korszak termékeny publicistája, Beksics Gusztáv (1846–1906) is. Munkássága tartalmazza a liberalizmus kevéssé rokonszenves válfaját: a türelmetlen, a konzervatív, katolikus és agrárius hagyományokkal élesen perlekedő, azokkal mindenféle kompromisszumot megtagadó publicisztikát is. De liberalizmusa nem csupán antikonzervativizmus és antiklerikalizmus. A szabadelvűség védelmében kiállva nem csupán támadni és rombolni, hanem teremteni, építkezni is akart. És ami egész pályáján meghatározó: Beksics szabadelvűsége át volt itatva a nemzeti eszmével, sőt, mint maga vallotta: „ha a liberalismus és a magyar érdek ellentétben volna egymással, akkor minden fontolódás nélkül feláldozná az előbbit az utóbbinak oltárán”. Beksics, a falusi tanító fiából lett művelt, polgári értelmiségi gazdag nyelvtudásán alapuló, széles körű ismereteire hivatkozva állt ki Magyarország megreformálása, ha tetszik: modernizálása mellett. A tudás megbecsülését sürgetve a politikai döntések előtt szakértők meghallgatását indítványozta. Roppant termékeny publicistaként maga is a korabeli tudományos ismeretekkel felvértezve szállt harcba eszméi mellett, gyakran hivatkozva német, angol, francia, olasz vagy akár spanyol jogtudósokra, gondolkodókra vagy éppen a legfrissebb statisztikai adatsorokra. Magyarország felemelése érdekében – egyebek mellett Kossuthig visszavezethető programmal – új nemzeti középosztály megteremtését tűzte ki célul, s ennek érdekében kiállt az asszimilálódó zsidóság mellett, és bírálta a veszni látszó pozícióit mesterséges eszközökkel védelmező dzsentrit. Beksics az osztályérdekeket feladó, egymás értékeit meg-

121


becsülő, sőt átvevő, több társadalmi csoportot magába olvasztó nagy középosztály kialakulásában reménykedett. Ennek érdekében sürgette a városiasodást, az iparfejlesztést, az oktatás színvonalának általános emelését. Igazodva a 19. század második felének általános európai trendjéhez is, modern nemzeti államot, egységes nemzeti kultúrával és szabadelvű intézményekkel bíró, erős gazdaságú államot akart, mivel csak ez tűnt számára versenyképesnek a hasonló berendezkedésű nyugat-európai nagyhatalmakkal. A korszak nemzetközi politikai viszonyaiban és gondolkodásában is egyre inkább a kiéleződő versengés, a létharc dominált, így a nyugati nemzetekhez képest gyengébb középosztállyal bíró magyarság versenyképessége érdekében az állam segítő beavatkozását is fontosnak tartotta. Az állami vasútépítések, az ipartámogatás mellett a közigazgatás centralizációját és államosítását is elengedhetetlennek tartotta, s ezzel a korban gyakori „etatista” állásponthoz csatlakozott. Beksics tehát azért és addig volt liberális, amiért és ameddig úgy látta, hogy a liberális reformok, Magyarország szabadelvű berendezkedése nincs ellentétben a magyar nemzeti érdekekkel, sőt a magyarság történelmileg kialakult vezető szerepét segítik, a magyarság kedvező helyzetét erősítik. Az alapkérdésekkel bátran szembenéző értelmiségiként pontosan látta a dualista Magyarország problémáit is, így különösen a nemzetiségi kérdésben rejlő feszítő erőt. Az országot modernizálni hivatott reformelképzeléseitől is a magyarság fölényének növekedését várta, ami ugyanakkor nem jelentett sovinizmust vagy erőszakos asszimilációt. Pályája kezdetén józanul belátta, hogy a nyelvi asszimiláció az adott etnikai viszonyok között legfeljebb a nagyon távoli időben lesz lehetséges, és az ország homogén szlovák vagy román lakosságú megyéiben még akkor sem. Ezért nem is ez volt a célja – mint ahogy a kor kicsit is világosabban látó magyar politikusainak sem –, hanem a politikai asszimiláció. A magyar államhoz való lojalitás esetén az anyanyelv használata az ő számára nem jelentett problémát, mivel a középrétegek magyar nemzeti szellemiségében látta a döntő kérdést. Ezért nem zavarták a magyar nyelvet rosszul tanító nemzetiségi elemi iskolák, de kiállt a közép- és felsőfokú oktatás magyarosításáért. (Igaz, itt sem a nemzetiségi intézmények betiltásában, hanem a magyar iskoláknak a nemzetiségeket is odavonzó minőségi fölényében látta a megoldást.) A már többnyire magyar jellegű városok további erősítésével kívánta fenntartani a nemzetiségi vidékek feletti magyar kulturális dominanciát, az előrelépést pedig a magyar nemzeti kultúra társadalmi jellegű terjesztésében látta, közművelődési egyesületek révén. (A Dunántúli Magyar Közművelődési Egylet létrehozásában neki is oroszlánrésze volt.) Mindezek az elgondolások, mivel a történeti fejlődés során kialakult realitásokra támaszkodhattak, a mesterséges magyar nyelvoktatás erőltetéséhez képest sokkal ésszerűbb és talán hatékonyabb eszközei lehettek a magyar politika akkori céljainak. Éppen ezért sajnálatos, hogy az utókorban Beksicsről mégsem ez a kép maradt meg, hanem a millennium korszakában írt néhány munkájában kifejtett merész elképzelése a

122

Ifj. Bertényi Iván: A nemzeti liberalizmus...

magyar birtokstruktúra teljes átszervezéséről. Itt a szerző a magyarság demográfiai és gazdasági fejlődését gátló nagybirtokokat kívánta áthelyezni a nemzetiségek által lakott hegyvidéki régiókba, s ennek eredményeként 50 év múlva 65–70%-ban magyar Magyarországot vizionált. (Tegyük hozzá: a Trianon utánról szemlélve persze utópisztikusnak tűnő terv azáltal remélte a magyar nemzeti állam megerősödését, hogy a középosztály egységesen, a lakosság zöme pedig – leszámítva a szegényebb és elmaradottabb peremterületeket – szintén magyar lesz, s Beksics itt sem az asszimilációtól, hanem a magyarság nagyobb demográfiai növekedésétől várta a sikert.) A fényes jövő azonban nem kápráztatta el Beksicset annyira, hogy ne látta volna azokat a tényezőket, amelyek a célok megvalósításának útjában álltak. Számára minden olyan erő, amely az egységes nemzeti középosztály kialakulását és megerősítését felekezeti vagy osztályérdekből gátolta, leküzdendő ellenfélnek tűnt. Ezért lépett fel az „ultramontán” katolicizmus nem nemzeti elven szerveződő mozgalmai ellen, és jelentette ki – katolikus létére! –, hogy a katolicizmus ugyan lehetett államvallás, de a nemzeti vallás a protestantizmus volt. Ezért (is) lépett fel az antiszemitizmus ellen, és ezért támadta a hagyományos elit konzervatív pozícióféltő mozgalmait, különösen agráriusokat. Müller Rolf értő válogatása segítségével a korszak Magyarországát leginkább érdeklő témákba csoportosítva Beksics saját szövegeiből kaphatunk alapos képet gondolkodásáról. Megismerhetjük azt a liberális indíttatású értelmiségit, aki tulajdonképpen csak eszközeiben tért el a kor többi gondolkodójától, politikusától. Bár például a fiatal Bethlen István szinte minden alapkérdésben az ellenkezőjét vallotta (a városok helyett a vidéket, a polgárság helyett a középbirtokosokat, az ipar fejlesztése helyett a mezőgazdaságot akarta támogatni és a liberális reformok helyett a hagyományos magyar pozíciók konzerválását sürgette), céljaikban mégis egyek voltak, ami rámutat a liberális–konzervatív szembeállítás korlátozott hatékonyságára is. Müller Rolf szövegválogatása révén színesebbé válik a szabadelvű magyar hagyományról alkotott képünk, ezért reméljük, hogy a szerkesztő hamarosan önálló monográfiát is olvasói elé tár Beksics Gusztávról.

123


Kántor Zoltán NEMZET, ÁLLAM, NEMZETÁLLAM

Roger Scruton: A nemzetek szükségességéről. Helikon Kiadó, Budapest, 2005, 224 oldal, 2990 Ft Aki kezébe veszi Roger Scruton A nemzetek szükségességéről írott könyvét, arra számít, hogy végre egy konzervatív álláspontot olvashat a nemzetről. Az olvasónak azonban csalódnia kell. Scruton tanulmánya – amely a szerző bevallása szerint politikai pamflet – nem a nemzet szükségessége, hanem a nemzetállam szükségessége mellett érvel, s egyben jó alkalom számára, hogy Európai Unió-ellenes érveket felsorakoztasson. A nemzetállamot állítja szemben az államok feletti Európai Unióval, mint az európai társadalmak kívánatos szerveződési formáját. A magyar olvasó számára a nemzet mást jelent, mint az angol nyelvű olvasó számára, aki a nation fogalmat nemzetnek, de inkább országnak, államnak fogja értelmezni. A kötet két tanulmányt tartalmaz, ám most csak a kötet címadó tanulmányát veszem górcső alá. Scruton tanulmánya – a 11 fejezet ellenére – lényegében két részből áll. Az első részben analitikus eszközökkel elemzi a nemzet, a nacionalizmus, az állampolgárság kérdéskörét, ám látnunk kell, hogy mindezt elsősorban azért teszi, hogy felvezesse tényleges mondanivalóját: figyelmeztesse az olvasót a nemzetállamra leselkedő veszélyekre. Csalódottsága ellenére a recenzens igen fontosnak tartja, hogy ez a könyv magyar nyelven is megjelent. A kötetben felvetett kérdések a magyarországi – konzervatív, liberális, szocialista – nemzetről szóló vitának új lendületet adhat. A tudományos terminológiával írott, ám nem feltétlenül tudományos munka olyan kérdéseket feszeget, amelyekre a jelenkori magyar közgondolkodóknak válaszokat kell adniuk. A két évvel ezelőtti „baloldali nemzetfelfogásról” kezdődött, de mind a mai napig lezáratlan vita után konzervatív oldalon is elkezdődhet a modern magyar nemzetfelfogásról való eszmecsere. Annak ellenére, hogy a nemzet központi kategória a magyarországi politikai jobboldalon, mind ez idáig nem sikerült előállni egy modern nemzetfelfogással.

Q Arra, hogy szükség van-e a nemzetre, Scruton válasza egyértelmű igen, de a nemzet nem önmagáért való cél, hanem a szabadság és a demokrácia számára keretet adó forma. Be-

124

Kántor Zoltán: Nemzet, állam, nemzetállam

vezető mondata manapság akár idegenül is csenghet: „A demokrácia a nemzeti hűségnek köszönheti létét”, majd alább: „Ahol a nemzettudat gyönge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret”. Arra emlékeztet, hogy a 19. században a kettő – nacionalizmus és szabadság (liberalizmus) – egymástól elválaszthatatlan volt. Az egyenlőség és szabadság – univerzális – eszméi egy adott kormányzati egységen (államon) belül fogalmazódtak meg, ennek modern formája pedig a nemzetállam. A nemzetállam a politikai rendszer már kipróbált formája, s a nemzet és az állam nevében elkövetett szörnyűségek ellenére az a rendszer, amelyben lehetővé vált az emberi szabadságjogok kiteljesedése és az állampolgárok közötti egyenlőség biztosítása. Az államok- és/vagy nemzetekfeletti politikai rendszerek – a nemzetállamra gyakorolt befolyásukkal – meggyengíthetik a kialakult társadalmi rendet. Scruton egyik alaptétele, hogy a területi nemzetállamban alakult ki a lojalitás és szolidaritás, a szabadság és a demokrácia ezért csak nemzetállami keretben valósítható meg. Az államok feletti szervezetek nem rendelkeznek demokratikus legitimitással, ennek ellenére egyre meghatározóbb a szerepük az egyes államok politikájában. Ebben a konstellációban nem működik, nem működhet a társadalmi kontroll a döntéshozó intézmények felett. S bár a szabadság Scruton szerint nemzetállami keretekben jött létre, ezt az (egyéni) szabadságot veszélyeztetik egyrészt az államfölötti szervezetek, másrészt pedig a bevándorlók. Az államfölötti, globális szervezetek (ENSZ, EU, WTO) nem alternatívái a nemzetállamnak. Legitimitásuk, támogatottságuk a nemzetállamoktól függ, mégis akár a nemzetállam szuverenitását érintő kérdésekben is döntéshozatali jogokkal rendelkeznek. A konzervatív felfogásba nehezen illeszthetők a kötelességek nélküli jogok: ezen az alapon bírálja Scruton a liberális menekültpolitikát. Olyan emberek számítanak az európai nemzetállam állampolgárainak szolidaritására, akik nem járulnak hozzá a közjó megteremtéséhez. A nemzet fogalmának használata igen kétértelmű a tanulmányban. A nacionalizmusról Scruton a nacionalizmus-elméletek modern képviselőihez hasonlóan gondolkodik: a nemzeteket nem ősidők óta meglévő társadalmi egységeknek, hanem a társadalmi kölcsönhatás önkéntelen melléktermékeinek tekinti. Ernest Gellner, Benedict Anderson vagy Eric Hobsbawm munkásága alapján a társadalmi átalakuláshoz köti a nacionalizmus kialakulását, amely lényegét tekintve nem más, mint az írásbeliség kultúrája által egy adott területen megteremtett nyelvi és kulturális homogenizáció. Ebből a szempontból érthető, miért hangsúlyozza, hogy a „nemzeteket a szülőföld, nem pedig a vérség és a vallás határozza meg”. Scruton egy nemzet-meghatározással is megpróbálkozik: „Nemzeten én az olyan emberek csoportját értem, akik egy bizonyos területen telepedtek meg, közös intézményeket és szokásokat tartanak fenn, a közös történelem tudata alakult ki bennük, és úgy vélekednek magukról, hogy elkötelezték magukat mind a lakóhelyüknek, mind pedig az azt kormányzó jogi és politikai folyamatoknak.”

125


Scruton nemzet-meghatározása az államra is érvényes elemeket tartalmaz. Lazán használt nemzet-fogalma az angolszász terminológiában igen gyakran egyet jelent az állammal. A jelenséget helyesen – bár fogalmilag pontatlanul – ragadja meg, a modern nemzet és modern állam egymást feltételezve, egymást erősítve alakult ki, azt a politikai formációt eredményezve, amit ma nemzetállamnak nevezünk. A nemzetállam nem feltételezi a lakosság nyelvi, kulturális homogenitását, ám az ennek megvalósulására törő politikát mindenképpen. Ebben a keretben, a nemzet- és államépítés politikája segítségével alakul ki a lojalitás, valamint – göröngyös folyamat eredményeként – fogalmazódik meg a szabadság, alakul ki a demokrácia: egy adott területi joghatóság, egy adott kormányzati egység vagy állam keretében. A nacionalizmus megjelenése, valamint európai elterjedése központivá tette a nemzeti lojalitást, a nemzeti hűséget. Intézményein, infrastrukturális hatalmán keresztül az állam a nemzeti alapú szolidaritást erősítette, majd intézményesítette az állampolgárság intézménye révén. Tagadhatatlan, hogy a nemzetállamot nem csupán erényei jellemzik, ám az utóbbi másfél évszázadban ebben a keretben csiszolódtak egymáshoz az emberek és váltak állampolgárrá. A nacionalizmus folyamatának korrekt leírása után meglepő Scruton azon megállapítása, hogy „a nacionalizmus a beteg nemzeti hűség tünete, nem a normális állapot”, hogy „különbséget kell tennünk a nemzeti hűség és nacionalizmus között”. Scruton is elköveti azt a hibát, amelyre Walker Connor már a hetvenes években felhívja a figyelmet: a nacionalizmus és a patriotizmus különböző jellegű fogalmak. A nacionalizmus a nemzethez, míg a patriotizmus, hazaszeretet az államhoz való lojalitást jelenti. Scrutonnál a nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ami a patriotizmust jelenti. A nemzeti hűségnek fogalmilag nem sok köze van a patriotizmushoz, azon empírikus igazság ellenére sem, hogy a haza a nemzetre hivatkozva szólít fel az állam védelmére (erről lásd bővebben Yael Tamir zseniális, Pro patria mori című tanulmányát). A patriotizmus jó nacionalizmusként való értelmezése terminológiai lazaság. Talán elszakadhatnánk a nacionalizmus zsurnalista értelmezésétől, és folyamatként, intézményesülésként, társadalomtudományi fogalomként értelmezhetnénk. Habár nem feltételez semmilyen közös származást, vérségi kapcsolatot egy adott nemzet tagjai között, Scruton kiemelt jelentőséget tulajdonít az összetartozás-tudatnak. Ennek hiányában nem alakulhatott volna ki az egyenlőség eszméjét középpontba helyező társadalom: a mi-tudat megelőzi a társadalmi szerződést. Állítása összecseng Huntington nemrégiben magyarul is megjelent könyvének állításával: az alkotmány nem teremtheti meg a „Mi”-t, hanem azt megelőzően is létezett egy összetartozás-tudat, ami az amerikaiak esetében a telepesek kultúrája. A nemzetet, nemzeti hűséget fenyegető strukturális problémák mellett az univerzalista szemlélet és a saját nemzetét gyűlölő gondolkodásmód veszélyezteti a kialakult európai rendet. Találó, ahogyan Scruton az ENSZ emberjogi kartájának és az európai emberjogi

126

Kántor Zoltán: Nemzet, állam, nemzetállam

egyezménynek a szemléletét jellemzi mint „az utópista gondolkodás ama válfaját, amely jobban szerette volna, ha történelem nélküli világba születünk, minden előzetes kötődés nélkül”. A saját nemzeti értékeiket, a nemzeti hűséget gúny tárgyává tévő látásmódot oikofóbiának nevezi (a xenofóbia ellentétpárjaként). Ennek a gondolkodásmódnak a terjedését teszi felelőssé az európai nemzetállamok növekvő legitimációs válságáért.

Q A magyar olvasó hiányérzettel teszi le a könyvet. A nemzettel összefüggésben a nemzeti kisebbségekről gyakorlatilag szó sem esik. Ha Scruton élesebb szikével boncolgatta volna az állam, nemzet, nemzetállam kérdéseit, akkor az államon belüli törésvonalakat, a megosztott nemzeti hűségeket is észrevette volna. A Scruton által felvetett kérdések talán fontosabbak a válaszainál. Válaszai politikaiak, kérdései viszont tudományosak. E kérdésekből kiindulva lehetne választ találni térségünk nemzetre, nacionalizmusra vonatkozó problémáira.

Szviridov altábornagy a Parlament előtt beszél 1948-ban 127

Számunk szerzői IFJ.

BERTÉNYI IVÁN (1975, Budapest) történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója BÓDY ZSOMBOR (1970, Budapest) történész, a Miskolci Egyetem oktatója FILEP TAMÁS GUSZTÁV (1961, Budapest) művelődéstörténész, szerkesztő HUSZKA BEÁTA politológus, a CEU doktorandusza ELENA GNEDINA politológus, tudományos ösztöndíjas ÍJGYÁRTÓ ISTVÁN (1963, Beregszász) történész, a Külügyminisztérium munkatársa KÁNTOR ZOLTÁN (1968, Temesvár) szociológus, a Teleki László Intézet munkatársa KISS RÉKA (1975, Budapest) történész, néprajzkutató, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász NICU POPESCU politológus, a CEU doktorandusza PAPP ISTVÁN (1979, Mezőtúr) történész, levéltáros, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa RÁCZ ANDRÁS történész, a Teleki László Intézet tudományos ösztöndíjasa ROMSICS GERGELY (1977, Kecskemét) történész, a Kodolányi János Főiskola oktatója STRAUSZ ERZSÉBET egyetemi hallgató

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő, közéleti és kulturális folyóirat ISSN 1787-6974 Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs főszerkesztő, Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László. Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor, olvasószerkesztő: Csillag István. Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax: 411 1348 www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Németh Georgina. Lapterv, nyomdai előkészítés: Artinpress. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: 303 3440

kommentár közösség hagyomány szabadság kommentár közéleti és kulturális folyóirat NORMA ÉS POLITIKA A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN

Recommend Documents