Magyar Pszichológiai Szemle, 2010, 65. 3. 545–563. DOI: 10.1556/MPSzle.65.2010.3.5.
Könyvismertetések
CLINTON RICHARD DAWKINS: A legnagyobb mutatvány: Az evolúció bizonyítékai1 Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009, 496 oldal
Dawkins népszerű, sokak által olvasott szerző, korunk egyik legismertebb természettudósa. A legnagyobb mutatvány című könyvet mindenekelőtt azzal a szándékkal írta, hogy ismét megerősítse, amit már korábbi műveiben is tényként kezelt, nevezetesen azt, hogy nem csupán egy hipotézis az, hogy végbement az evolúció – és ez a folyamat ma is folytatódik. A szerző korábbi munkáiban2 is hasonlóképpen járt el, feltehetőleg úgy érezte, hogy az általa megalkotott rendszer mégsem áll elég szilárd alapokon. Az alap megerősítését 2009-ben pótolta, nem véletlenül épp ekkor, ugyanis Darwin egyik legjelentősebb művének – A fajok eredetének – ebben az évben volt a százötvenedik évfordulója (DAWKINS, 2009). Dawkins szerint az evolúció ténye ugyanúgy valóságos, mint az, hogy volt holokauszt: Az evolúció tény. Az evolúció az ésszerű kételyek, a komoly kételyek, az őrült tudálékos és intelligens kételyek felett álló tény. Az evolúció bizonyítékai legalább olyan szilárdak, mint a holokauszt azon bizonyítékai, amelyek ráadásul még szemmel láthatóvá is teszik a holokausztot. Az a színtiszta igazság, hogy unokatestvérek vagyunk a csimpánzokkal, valamivel távolabbi unokatestvérek az alsóbbrendű majmokkal, még távolabbi unokatestvérek a fokföldi tengerimalac-
cal… még ennél is távolabbi unokatestvérek a banánfélékkel és a tarlórépával… (DAWKINS, 2009, 21). Dawkins úgy gondolja, ha az evolúciót pusztán elméletként emlegetjük, és nem tényként kezeljük, elég komoly veszélynek tesszük ki magunkat: ti. ezáltal teret biztosítunk a kreacionista eszmék terjedésének. Úgy tűnik azonban, hogy az evolúció folyamatának és a világ keletkezésének megkülönböztetése Dawkins számára problémát jelent. Ugyan miért ne volna lehetséges, hogy valaki hisz abban, hogy a világ – benne a Földdel – egy teremtő aktus következménye és ugyanakkor azt is hiszi, hogy volt, van, és amíg halandó élőlények léteznek, folytatódik is az evolúció? Gary A. Stilwell szintén az évfordulóra megjelent kötetében (STILLWELL, 2009) sorra veszi, hogy milyen kreacionista és evolucionista elképzelések léteztek és léteznek a világ keletkezéséről. Kilenc különböző kreacionista irányzatot és négy evolucionista elméletet különít el. Utóbbiak közül az első a deista evolúció elmélete: akik a világ teremtését illetően ezt az álláspontot képviselik, azt vallják, hogy a teremtés folyamatát Isten indította el, majd pedig hagyta, hogy a világ az általa teremtett törvények alapján mű-
1
A recenzió Faragó-Szabó István tanár úr szemináriumára készült, a 2009–2010-es tanév tavaszi félévében. 2 Így például Az önző génben (1976), A kiterjesztett fenotípusban (1982), A vak órásmesterben (1986), A valószínűtlenség hegyének meghódításában (1996), az Ős meséjében (2004) és többi kötetében is.
546
Könyvismertetések
ködjék tovább, és hogy a Természet mintegy tovább folyjon a maga medrében (STILWEELL, 2009, 173). A teista evolúció képviselői ellenben azt állítják, hogy Isten folyamatosan beavatkozik a természet folyamataiba, mégpedig oly módon, hogy működésben tartja az evolúciót. Akik ezt az irányzatot követik, elfogadják az evolúció érvényesülését az élővilágban. Például a római katolikus egyház hivatalos álláspontja is ez (STILWEELL, 2009, 176). Ezzel szemben azok, akik a materialista evolúció elméletében hisznek, azt állítják, hogy semmiféle természetfeletti erő vagy lény nem létezik. A világ működése szerintük megmagyarázható az anyag, az energia és az okság fogalmaira támaszkodva (STILWELL, 2009, 173–176). Dawkins minden bizonnyal az utóbbi csoportba sorolható, és valószínűleg meglehetősen alaposan ismeri ezt a fajta kategorizálást. Korábbi írásában – az Isteni téveszmében (DAWKINS, 2007, 55–70) –, keményen bírálta az agnosztikusokat, főként Thomas Henry Huxley-t. Darwin barátja ugyanis azt állította, hogy Isten létezésének mind cáfolása, mind bizonyítása lehetetlen feladat lenne. Dawkins szerint azonban Isten létezése „[…] olyan közönséges, tudományos hipotézis, mint bármelyik másik” (DAWKINS, 2007, 58). Ezzel szemben – legalábbis Dawkins szerint – az evolúció nem tudományos hipotézis, hanem cáfolhatatlan, olyan, mint egy kőbe vésett tény. A kérdés az, hogy vajon a zöld leguánok (iguana iguana) alfajainak – a tartós földrajzi elszigeteltség következtében (DAWKINS, 2009, 275–279) – létrejött kialakulása vagy esetleg Dawkins alábbi szarkasztikus gondolatmenete egyértelműen bizonyítja-e az evolúció tényét? Nem akarok nevetségessé válni, de attól tartok, muszáj megemlítenem valamit az amerikai lakosság azon 40 százaléka miatt, akik […] szó szerint veszik a Bibliát. Képzeljük el az állatok olyasfajta földrajzi eloszlását, mintha valamenynyien Noé bárkájáról szóródtak volna szét. Ebben az esetben nem kellene-e egy olyan törvénynek léteznie, amely miatt a fajok sokféleségének epi-
centrumától – talán az Araráttól – távolodva csökkennie kellene ennek a sokféleségnek? Szükségtelen elárulnom Önöknek, hogy nem is ez a helyzet. Miért tették volna meg az erszényesek – az erszényes egértől az óriás kenguruig, a diprotodonig, a koalán és az erszényes ugróegéren át –, hogy egységesen és tömegesen elvándorolnak az Araráttól Ausztráliába? Vajon miért nem mentek a méhlepényesek? (DAWKINS, 2009, 286). Dawkins – akárcsak egy lusta, de rafinált oroszlán (hogy az állatvilágnál maradjunk) – szeret olyan prédát választani, amelyet könnyűszerrel le tud teríteni. Feltehetően ezért választotta céltáblaként a YoungEarth-Creationism felfogást képviselők elképzelését; ők ugyanis – legalábbis Stilwell leírása szerint – a Biblia minden egyes szavát szó szerint értik, valamint visszautasítják a modern tudományok eredményeit. A Föld korát illetően ugyan eltérő véleményen vannak, de egyikük sem helyezi 6 000–10 000 évnél korábbra azt az időpontot, amikor Isten megteremtette a Földet. Magától értetődő, hogy ezen irányzat képviselői elvetik az evolúció elméletét (STILWELL, 2009, 174). Dawkins azonban nemcsak azokat a kreacionistákat szedi ízekre – s teszi mindezt iszonyatos hévvel –, akiknek álláspontja jogosan tűnhet abszurdnak, de még az olyan, fajsúlyosabb gondolkodók eszméit is semmibe veszi, mint Russell: Mint Bertrand Russell mondta: „Mindannyian akár öt perccel ezelőtt is keletkezhettünk, használatra kész emlékekkel, lyukas zoknikkal és alapos nyírásra szoruló hajjal.” Az evolúcióval kapcsolatban rendelkezésünkre álló jelenlegi bizonyítékokat tekintve az evolúció csakis tény lehet, egyébként olyan szélhámosságot kellett volna elkövetnie a teremtőnek, amilyet kevés istenhívő tulajdonítana neki (DAWKINS, 2009, 28).3 Russell, akárcsak Dawkins, ateista volt (RUSSEL, 2004), azonban, mint a fenti idézetből is kitűnik, nem vetette el annak lehetőségét, hogy a világ akár öt perccel ezelőtt is keletkezhetett. De ha a világ öt perce keletkezett, akkor az evolúció nem lehet tény. Mielőtt – Russell érvelésére támaszkodva – bemutatom, hogy milyen ellenvetéseket lehet felhozni Dawkins azon elképzelésével szemben, hogy az evolúció nem egy hipoté-
Könyvismertetések zis vagy elmélet, hanem tény, azt a descartes-i gondolatot is számításba veszem, amely szerint minden külsődleges tárgy lehet puszta káprázat csupán. Erről Russell Descartes-ot értelmezve így ír: El kell ismerni, hogy bizonyos értelemben sohasem tudjuk bizonyítani önmagunkon és tapasztalatainkon kívül más dolgok létezését. Semmiféle logikai lehetetlenség nem származik abból a feltevésből, hogy a világ önmagamból, gondolataimból, érzelmeimből és érzeteimből áll, és hogy minden más puszta képzelődés (RUSSELL, 1996, 31). Russell The Analysis of Mind című írásában azt állítja, hogy semmiféle szükségszerű kapcsolat nincsen a különböző időpontokban megtörtént események között, szükségszerű ugyanis csak logikai kapcsolat lehet. Ennek a filozófiai elképzelésének az a következménye, hogy sem jelenbeli, sem jövőbeli események nem tudják megkérdőjelezni azt az állítást, hogy a világ akár öt perccel ezelőtt keletkezhetett. Annak ellenére, hogy Russell szerint nem vezet ellentmondásra az az állítás, hogy a világ öt perccel ezelőtt ke-
547
letkezett, ezzel a felvetéssel mégsem érdemes foglalkoznunk. Mindazonáltal annak a bemutatására vezeti be ezt az elképzelést, hogy jobban megértesse az olvasókkal, hogyan zajlik az emlékezés folyamata (RUSSELL, 1989, 159–160). Ebből viszont az következne, hogy Dawkins – jóllehet nem olvasta elég figyelmesen Russellt – mégis helyesen hagyja figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy a világ öt perccel ezelőtt keletkezett. Hiszen maga Russell is úgy gondolja, hogy ezzel az eshetőséggel nem érdemes számolnunk. Ugyan igen csekély a valószínűsége, hogy a világ öt perccel ezelőtt keletkezett, logikailag mégsem zárható ki, éppen azért, mert lehetetlen bizonyítani az ellenkezőjét. Ha viszont a világ öt perccel ezelőtt keletkezett, vagy – és ez az érvelés szempontjából közömbös – öt perccel ezelőtt teremtették, akkor az evolúció nem lehet tény, csak olyan események sorozata, amelyek ugyanolyan valószínűséggel megtörténhetnek, mint ahogy nem. Ferencz Dániel filozófiaszakos (MA) diák, ELTE BTK
IRODALOM DAWKINS, C. R. (2007) Isteni téveszme. Nyitott Könyvműhely, Budapest RUSSELL, B. (1989) The Analysis of Mind. Unwin, London RUSSELL, B. (1996) A filozófia alapproblémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest RUSSELL, B. (2004) Why I am not a Christian in Why I am not a Christian And other essays on religion and related subjects. Routledge, London STILWELL, G. A. (2009) Where Was God; Evil, Theodicy and Modern Science. Outskirts Press, Denver
3 A szerző az Oxford English Dictionary meghatározása alapján azt állítja, hogy – ellentétben a puszta következtetésekkel, megérzésekkel és sejtésekkel, melyekről nem tudhatjuk, hogy a valóságot tükrözik-e – az a valami, ami valóban megtörtént tény vagy tények sorozata. A Dawkins által citált meghatározás így hangzik: „Tény: valami, ami valóban megtörtént vagy ténylegesen fennáll; valaminek a biztosan tudott jellegzetessége; ebből eredően olyan konkrét igazság, amely ténylegesen megfigyelésből vagy hiteles tanúbizonyság miatt ismert, ellentétben azzal, ami puszta következtetés, sejtés vagy elképzelés; olyan tapasztalatból származó adat, amely elkülönül a belőle származtatható következtetésektől.”
548
Könyvismertetések
LÁNYINÉ ENGELMAYER ÁGNES: Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2009, 374 oldal
Lányiné Engelmayer Ágnes a magyar gyógypedagógiai pszichológia meghatározó művelője és kutatója. Munkáiban kiemelten foglalkozik a fogyatékos személyek általános emberi jellemzőivel, a társadalmi környezet hatásával a sérült vagy mássággal élő emberek mindennapi életére és a fogyatékos gyermekek pszichoszociális fejlődésével. A kötet egy személyes vallomással kezdődik, és ez a személyes hangnem, párosulva a sokéves szakmai tapasztalattal a könyv minden fejezetén nyomot hagy. Legyen szó történeti elemzésről vagy elméleti modell bemutatásáról, a leírásból érezzük a szerző személyes élményeinek, elhivatottságának és megértő beleérzésének hatását. A kötet nem előzmény nélküli. Számos téma, kutatási kérdés és szakirodalmi hivatkozás megtalálható a szerző korábbi Értelmi fogyatékosok pszichológiája című művében. Ennek ellenére, nem csupán egy átdolgozott, bővített kötetet tartunk a kezünkben. Az Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés egy korábbi alapokra épített új mű. A korszerű szakirodalmi ismeretek és elméletek bemutatása mellett a kötet tükrözi a fogyatékos emberek társadalmi elfogadásának újfajta szemléletét is. A látásmód átalakulásával összefügg az elnevezés megváltozása – értelmi fogyatékosság helyett intellektuális képességzavar (az intellectual disability fordítása). A könyv első részében a szerző nyomon követi a fogalom és az emberszemlélet alakulását az elmúlt 200 évben. Röviden ismerteti a tudományos és társadalmi fejlődés hatását gondolkodásunkra a fogyatékos emberekkel és az általános emberi léttel kapcsolatban. Példákat olvashatunk az értelmi fogyatékosság/intellektuális képességzavar fogalom definíciós kísérleteiről, hang-
súlyozva a különböző szakmák és tudományágak – gyógypedagógia, pszichiátria, pszichológia, igazságügy – eltérő szemléleti megközelítését. A fogalmi változás hátterében, a szakmai szempontok mellett kiemelt szerepe volt a fogyatékos emberek mozgalmának és a világszervezetek – mint például a WHO – válaszának az érintett személyek megmozdulásaira. A definíciós változások leírását érdekes kérdések sorával zárja a szerző, amelyek az ép és fogyatékos értelem közötti határ létét, szükségességét és milyenségét feszegetik. A fogalomhasználat alakulását az értelmi képességek mérésének pszichometriai megközelítése követi. Míg az előző részben a szerző inkább gyógypedagógiai szemszögből tárgyalta az intellektuális képességzavar fogalmának alakulását, addig a mérésről szóló rész pszichológiai hangsúlyú. Rövid áttekintést kapunk az intelligenciatesztek elméleti hátteréről, majd bemutatásra kerülnek a hazánkban is elterjedt intelligenciát vizsgáló eljárások (például Binet–Simon-, Wechslerféle tesztek). E leírásokban érdekesen keveredik a történeti bemutatás és a skálák pszichometriai hátterének tárgyalása. Az általános elemzést az értelmi fogyatékosság/intellektuális képességzavar diagnózisának pszichometriai megközelítésű bemutatása követi. Különösen értékes ebben a részben a Magyarországon végzett vizsgálatok, tesztadaptációs és sztenderdizálási tevékenységek ismertetése. Olyan vizsgálatokról van szó, amelyek máig a legátfogóbb képet nyújtják az intellektuális képességzavart mutató személyek pszichológiai, kóreredeti és szociológiai jellemzőiről (például Budapest-vizsgálat, Zala megyei vizsgálat). Az adott populáció leírásán túl, e vizsgálatok
Könyvismertetések hozzájárultak az általános iskolában gyengén teljesítő tanulók és az intellektuális képességzavart mutató gyermekek sajátosságainak elkülönítéséhez. Erőteljesen érződik a szerző szakmai elhivatottsága e kutatások leírásánál, hiszen jelentős részükben ő maga is közreműködött. Egyetemi hallgatók és gyakorlati szakemberek számára egyaránt hasznos a témát lezáró összefoglaló kérdéssor, amely felhívja a figyelmet az IQ tesztek használhatóságának korlátaira az intellektuális képességzavart mutató egyének csoportjában. A kötetnek a „Változások a szakmai megközelítésekben” alfejezete szemléletesen bemutatja az intellektuális képességzavarokkal kapcsolatos biológiai és környezeti paradigmákat, majd a szerző elmagyarázza, hogy miért nem lehet az öröklés és a környezet hatását egymástól elválasztva tárgyalni. Példákon keresztül elemzi a különböző tudományágak szakembereinek eltérő szemléletű megközelítési módjait az intellektuális képességzavarok kategorizálásában. Rámutat arra, hogy a tudományos módszerek fejlődése milyen szemléleti változásokat eredményezett a fenti kategóriák meghatározásában és leírásában. A különféle források idézésének következménye, hogy ebben a részben többféle terminológiával találkozunk az érintett populáció megnevezésére vonatkozóan (például értelmi fogyatékos, mentálisan retardált stb.). Ezt követően azonban részletes, tisztázó leírást kapunk a névváltozások hátterében álló tudományos és társadalmi folyamatokról, figyelembe véve az emberi értékeket és az úgynevezett segítő rendszerek alakulását. Epidemiológiai kutatások bemutatásán keresztül elemzi a szerző a gyakorisági adatokban tapasztalható eltérések háttértényezőit. Részletesen tárgyalja a gyakorisági mutatók fajtáit, a kialakulási, létezési és nyilvántartási gyakoriságot. Különböző országokból vett példákon keresztül szemlélteti a mutatók közötti eltérések lehetséges okait és ezek következményeit a szolgáltatások tervezése és az oktatáspolitika szempontjából. Egyúttal azt is bemutatja, hogy a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetősége és az
549
aktuális oktatáspolitika hogyan hat vissza a gyakorisági mutatók alakulására. A képet tovább színesíti az életkor, a társadalmi nem, a fogyatékosság súlyosságának és a szociális környezetnek, valamint e tényezők interakciójának hatása. A könyv második részében az egyéni életutak és a fogyatékos gyermeket nevelő családok sorsának bemutatásán keresztül tárgyalja a szerző a gyógypedagógiai pszichodiagnosztika legfontosabb kérdéseit. A szakmai tények ismertetése érzelmekkel átszőtt formában történik. Nincsenek titkok, nincsenek tabuk, a legnehezebb kérdések is megértő hangnemben kerülnek megbeszélésre. Empátia és sok éves szakmai tapasztalat tükröződik a leírtakból. Nem könnyű a tényszerű, ugyanakkor átérző magatartást összehangolni. Megjelentek magyar nyelven is olyan művek, amelyekben a fogyatékos gyermek megszületését követő nehéz időszakok bemutatását elbagatellizálták vagy szentimentális hangneművé tették. Jelen kötetben a szerző jól megtalálta az egyensúlyt a száraz tények és az erőteljes érzelmek között. Rendkívül fontos mind az érintett családok, mind a szakemberek szempontjából a szerző hitvallása, miszerint a gyógypedagógiai és pszichológiai tanácsadásra vonatkozóan vannak ugyan általános szabályok, de nincsenek receptek. Az egyéni sors, a családi adottságok, a nehezítő és támogató körülmények sokféle kombinációja miatt elengedhetetlen az egyedi problémakezelés. A könyvnek e részében található fejezetek többsége akár szülői kézikönyvként is használható. Számos klinikai tapasztalat gazdagítja a fejlődés- és nevelés-lélektani ismeretek leírását. Magyarországon ma már széles körű korai fejlesztési hálózat működik, aminek kiterjesztésében a szerző maga is aktív szerepet vállalt. Mindezek ellenére nagy eltérések tapasztalhatók a különböző korai szolgáltatások színvonalában. Ezért is értékes fejezete a könyvnek a korai gyógypedagógiai-pszichológiai segítségnyújtás szervezésével kapcsolatos elvek összefoglalása. Közéjük tartozik a szociális interakciók szerepének hangsúlyozása, az individuális progra-
550
Könyvismertetések
mok jelentőségének kiemelése, a lépésekben haladás szükségességének figyelembe vétele és annak középpontba emelése, hogy a fogyatékos gyermek nem tárgya, hanem alanya a fejlesztésnek. A kötetnek ez a második része nagyon gazdag. A szerző rendkívül sok irányból közelítve tárgyalja a fogyatékos gyermek megszületését követő nehézségekkel való megküzdés lehetőségeit, a fejlődés fokozatait és az egyes életszakaszokban szükséges és lehetséges szolgáltatások körét. A téma gazdagsága és a terjedelmi korlátok meghatározzák, hogy milyen mélységekben kerül egy-egy kérdéskör kifejtésre. Az iskolás évekről szóló részekben már inkább megjelennek a részletesebben elemző leírások. Erre példa a rajzi fejlettség bemutatása, amit számos ábra is kiegészít. Az intellektuális képességzavar tanulási és viselkedési jellegzetességeinek súlyosság szerinti tárgyalása – enyhe, mérsékelt, súlyos – együtt jár a tanulási és viselkedési jellemzők terén tapasztalható hangsúlyok eltolódásának illusztrálásával. Míg az enyhe intellektuális képességzavarok esetén inkább a tanulási és emlékezeti sajátosságok leírása áll a középpontban, addig a súlyosabb esetekben a magatartási jegyek ismertetése szerepel nagyobb jelentőséggel. Az általánosítás könnyen vezethet sztereotípiák használatához. Bár az alfejezetek címeiben szerepel ezekből néhány, a részletesebb kifejtés során sikerül a szerzőnek ezzel a kihívással megküzdenie. Az ifjúkor és a felnőtté válás újabb élethelyzeteket teremt az intellektuális képességzavart mutató fiatalok és családjaik számára. Ebben a témakörben még az előbbieknél is szegényesebb a magyar nyelvű szakirodalom. Emiatt rendkívül fontos, hogy számos, a szexualitással és pszichoszexuális fejlődéssel kapcsolatos kérdés tárgyalásra kerül. A szerző ezzel is hangsúlyozza az általános emberi lét fontosságát. Az átfogó emberi értékeken túl, olyan kérdéseket is említ, amelyek viszont speciálisan erre a fogyatékos csoportra vonatkoznak. Közéjük tartoznak az intézeti élettel összefüggő nehézségek, a beszűkült élettér következményei, a függőség, valamint az intellektuális képes-
ségzavart mutató fiatalok szexuális életének tabuként való kezelése a társadalomban. A kommunikáció, az ítélőképesség és a döntéshozatal terén jelentkező eltérések, valamint a szegényesebb élettapasztalat ezeket a fiatalokat az átlagosnál is kiszolgáltatottabbá teszi a szexuális zaklatásokkal szemben. A fentiek közrejátszanak e fiatalok és felnőttek életminőségének alakulásában. A szerző öszszefoglaló leírást ad az életminőség különböző szemszögű meghatározásaiból. Másként jelenik meg az életminőség kérdése az antropológiában, a pszichológiában, az orvostudományban vagy a szociológiában. E kérdéskör kapcsán a szerző pozitív és negatív példákon keresztül mutatja be a normalizációs elv hétköznapi életben történő megvalósulását. Szembeállítja egymással az intézetekben megfigyelhető, gyakran embertelen körülményeket és a deinstitucionalizációs programok és a kiscsoportos lakóotthonok sikerét. A könyv harmadik, utolsó része a kóreredet alapján tárgyalja két szindróma jellegzetességeit: a Down-szindrómáét és a Williams-szindrómáét. A szindrómák általános leírását követően, az adott csoportra fókuszálva kerülnek azok a kérdéskörök tárgyalásra, amelyek a kötet előző részeiben szerepeltek. Míg ott gyakoriak voltak az általános megállapítások, ebben a részben több konkrét kutatás és vizsgálat eredményeit és következtetéseit is bemutatja a szerző. Egyaránt vonatkozik ez a pszichoszociális fejlődés, a kognitív jellegzetességek és a családi viszonyulások alakulására. Ebben a részben a képeknek nem magyarázó, hanem hangulatot kifejező szerepük van. Összefoglalva, a kötet az intellektuális képességzavart mutató személyek sokszínű ábrázolását nyújtja. A tárgyalt témák az élet valamennyi területét érintik, a kora gyermekkortól a felnőttkorig. A könyv kitűnő bevezetést ad az intellektuális képességzavarok megismeréséhez a téma iránt érdeklődők számára. Bár az egyes kérdéskörök tárgyalása eltérő részletességű, a széles témaválaszték lehetőséget biztosít arra, hogy az olvasó felfedezze a számára leginkább fontos területeket, amelyeken aztán szakfolyóiratok cikkeiben tovább kutakodhat.
Könyvismertetések A szerző elhivatottságát tükröző hangnem és a bárki számára érthető nyelvezet miatt a kötet nemcsak a szűkebb szakmai közeg számára értékes. Lányiné Engelmayer Ágnes magas szakmai színvonalú munkája hozzá-
551
járul a fogyatékos emberekről alkotott társadalmi kép további pozitív változásához. Segíti a sokak számára ismeretlen, idegen világhoz való közelítést, a társadalmi gátak csökkentését. Marton Klára, ELTE
MICHAEL TOMASELLO: Origins of human communication The Mit Press, Cambridge, MA., 2008, Bradford Books, Jean Nicod Lecture Series, 327 oldal
Mik az emberi kommunikáció fajspecifikus vonásai? Milyen evolúciós gyökerekre vezethetők vissza? Tomasello Az emberi kommunikáció gyökereiben az emberi nyelv gyökereit az együttműködéshez szükséges társas interakciók szelekciós nyomásában keresi. Érvelésében ötvözi saját főemlős- és gyerekkutatásainak eredményeit, és a nyelvevolúciós elméletek körében szokatlan részletességű és magyarázó mélységű elképzelést rajzol fel. Amellett érvel, hogy az együttműködést igénylő tevékenységek teremtették meg az önkényes nyelvi konvenciók evolúciós kialakulásának kontextusát. A kooperációs helyzetekben közös szándékokra, közös figyelmi fókuszra és összehangolt működésre volt szükség, amit kezdetben a gesztusalapú kommunikáció természetes formái teremtettek meg. Tomasellónál a nyelv elsődleges evolúciós előnye nem a gondolatok kifejezésének képessége vagy a reprezentációs erő növelése, a kommunikáció pedig nem csak hasznos melléktermék, hanem a központi szelekciós erő is. A nyelv a cselekvés egyik eszköze a társas világban, és az együttműködés infrastruktúrájának két alappillére teszi lehetővé a működését: 1. a kommunikáció fogadására alkalmas és 2. együttműködésre hajlandó fajtársak. A könyv e központi komplex tézise több provokatív állítást is tartalmaz. Tomasello egy merész lépéssel összekapcsolja Grice
megfigyelését, miszerint az emberi kommunikáció alapvetően kooperatív, saját kutatásainak eredményeivel, amelyek azt mutatják, hogy az emberi társas interakciók is alapvetően együttműködő jellegűek, míg ugyanez nem mondható el a főemlősök interakcióiról. A szerző az első fejezetben a főemlős kommunikáció jellegzetességeit számba véve meggyőzi az olvasót arról, az emberi nyelv evolúciós gyökereit nem a főemlősök vokalizációiban, hanem a gesztusaikban kell keresnünk. A főemlős vokális kommunikáció rugalmas ugyan a megértés oldaláról nézve, de a produkció tekintetében semmi flexibilitást nem mutat (más fajok által felnevelt makákók például megértik a másik faj hangadásait, de nem tudják azokat produkálni), teljesen kontextusfüggő, és bonyolultsága sem egyedülálló az állatvilágban. A hangadásokat Tomasello a versenytársakat elriasztó és a partnereket vonzó, az evolúció által hosszú idő alatt kialakított akaratlan és rugalmatlan kommunikatív jelzések körébe sorolja (amilyen a páva farktolla is). A főemlős gesztushasználat ezzel szemben sokkal közelebb áll az emberi nyelvhez: a gesztusok rugalmasabbak, fejlettebbek más fajokénál, egyéni elsajátítási útvonalat követnek, kombinálhatók és változatosan használhatók. Kulcsfontosságú különbség a vokalizációkkal szemben, hogy a gesztusok használata során a főemlős figyelembe veszi a másik figyelmi állapotát, a
552
Könyvismertetések
gesztust szándékos kommunikációs jelzésként használja, amelyet a fogadó felé irányít, azzal a céllal, hogy befolyásolja annak viselkedését. A gesztusoknak is több fajtája van: szándékkifejező-felszólító (a csimpánz felemeli a másik felé a karját, és elkezdi ütögetni, a játékra való felszólításként) és figyelemfelkeltő gesztusok (a csimpánz csapkodhatja a földet, megpiszkálja a másikat, vagy hozzádobhat valamit). Az ilyen viselkedések az állatvilágban egyedülállóak és talán csak a főemlősökre jellemzőek. A főemlősök a gesztusokat egymás után is fűzik, kombinálva a szándékkifejező és figyelemfelkeltő mozdulatokat. Ez azért különösen figyelemreméltó viselkedés, mert a vokalizációk tartományán belül csak két főemlősnél találtak bármiféle bizonyítékot is a kombinációs szerkezetre. Vagyis a főemlős-gesztuskommunikáció elég kifinomult, még valamiféle szerkezete is van (bár az nem emlékeztet az emberi nyelvére). A történetet TOMASELLO így foglalja öszsze az 5. fejezet végén (241–242. oldal): „…a főemlősök figyelemfelhívó jelzései az emberi mutatásba alakultak át. E lépés után a főemlős szándékkifejező gesztusok aztán átalakulhattak emberi ikonikus gesztusokká, amelyeket olyan helyzetekben lehetett használni, ahol a résztvevők közös háttere vagy közös figyelmi kerete miatt nem a rámutatás volt a kommunikáció legideálisabb módja – feltéve, hogy az ikonikus gesztust kommunikatívnak tekinthetjük, a grice-i kommunikációs szándék értelmezése alapján. Aztán megjelentek a kommunikatív konvenciók: kívülállók is utánozták az ikonikus gesztusokat saját kommunikációs céljaikra, de az eredeti közös háttér egészének hiányában – ez idővel egyfajta »önkényesség felé sodródáshoz« vezetett, ami aztán konvenciók létrehozásává általánosult. A vokális tartományba váltásnak valószínűleg több oka volt; az egyik az lehetett, hogy a vokális tartomány alkalmasabb arra, hogy a dolgokat a közös térbe helyezzük ki. A váltásnak azonban a már természetesen jelentéssel bíró, cselekvésalapú gesztusokat kellett ideiglenes hídként használnia, hiszen az »önkényes« kommunikatív konvenciók nem je-
lenhetnek meg anélkül, hogy ne valamilyen már jelentéssel bíró kommunikatív tevékenységre támaszkodnának.” Tomasello nem kis részben saját kutatócsoportjának munkáira építve amellett is érvel, hogy az emberi kooperatív kommunikáció először természetes gesztusok és utánzás formájában jelent meg. A konvencionális kommunikáció – először szintén gesztusok formájában, később vokálisan – csak akkor alakult ki, amikor az emberek már rendelkeztek a természetes gesztusokkal, és rendelkezésükre állt a közös intencionalitás infrastruktúrája a kulturális tanulás képességével (a közösen megértett kommunikatív konvenciók létrehozására és átadására) együtt. Tomasello szerint az emberi kommunikáció kialakulásában alapvető fontosságú a biológiai adaptációk, a kooperatív társas interakciók és az emberi kommunikáció pusztán nyelvi dimenziói, kulturális konvenciók és konstrukciók, amelyeket egyegy kulturális csoport hoz létre és ad tovább. Tomasello elméletében a gesztusok a nyelvi kommunikáció szerves részét alkotják, és a nyelv nem redukálódik absztrakt nyelvtani szerkezetek halmazára. Megmutatja, hogy a gesztusok a törzs- és egyedfejlődésben is a nyelv kialakulásának előzményei és előfeltételei. A 9 hónapos babák a gesztusokat már számos módon használják, beleértve a kérés, információ- és segítségnyújtás és megosztás három társas funkcióját is, felülmúlva ezzel a főemlősök társas képességeit. Tomasello a gesztusok strukturálatlanságától a nyelvtan komplexitásáig azzal az új elképzeléssel jut el, hogy a három szociális funkciót a nyelvtani komplexitás három szintjéhez kapcsolja. A kooperatív kommunikáció alapja itt tehát a közös figyelemben és a közös háttérben megnyilvánuló közös intencionalitás. Ezek eredetileg az együttműködés és a kultúra létrehozásának nélkülözhetetlen építőkövei. Az intencionalitás alapvető motívumai a segítségnyújtás és a megosztás: az emberek azért kommunikálnak, hogy segítséget kérjenek, hogy segítő szándékkal információt nyújtsanak mások számára és megosszák attitűdjeiket, ami elősegíti a kötődést
Könyvismertetések a kulturális csoport tagjai között. Ezek a kooperatív motívumok eltérő funkcionális nyomást gyakoroltak a nyelvtani konstrukciók grammatikalizálódására. A segítségkéréshez a közvetlen te-és-én és itt-és-most helyzetekben minimális nyelvtan is elég volt, de a másik két funkció egyre bonyolultabb nyelvtani eszközöket igényelt. A segítségkéréshez elegendő volt az erősen helyzetfüggő „egyszerű szintaxis”. A következő lépés az információnyújtáshoz szükséges „komoly szintaxis”, ezzel különböző kontextusokban egyértelműen lehetett referálni, távollevő referensekre is, ez már nyelvtanilag azonosítja az események résztvevőinek szerepét, és megkülönbözteti a kérdő és informatív kommunikációs szándékot. Az evolúció utolsó állomása a hosszú és bonyolult elbeszélések szervezését lehetővé tevő „különleges szintaxis”: ennek segítségével elhelyezhetjük az eseményeket egymáshoz képest időben, és a szereplőket is követhetjük a különböző eseményeken keresztül.
553
Az ismertetést azzal kezdtük, hogy Tomasello nyelvevolúciós elmélete a nyelvevolúciós elméletek körében szokatlan részletességű és magyarázó mélységű, de természetesen ennek a történetnek az olvasása után is maradhat űr (főként a nyelvészeti érdeklődésű) olvasóban; mivel Tomasello a fent vázoltnál szorosabb megfeleléseket nem állít fel, még mindig nem érezhetjük megmagyarázottnak, hogy a mai nyelvek bonyolult és változatos nyelvtana hogyan alakult ki. Hiányérzetet kelthet az is, hogy Tomasello nem kapcsolja saját elméletét más (nyelv)evolúciós elméletekhez, még Dunbar vagy Donald elméletéhez sem, amelyek pedig fontos előzményeket képviselnek. Ez azonban a lényeget nem érinti; Az emberi kommunikáció gyökereit ezzel együtt is kiemelkedő könyvvé teszi a hipotézisek világos megfogalmazása, számos feltevés szisztematikus kísérleti alátámasztása, eredetisége, alapossága és olvasmányossága. Lukács Ágnes, BME
LEHMANN MIKLÓS: A dinamikus elme Trezor Kiadó, Budapest, 2008, 173 oldal A könyv egy doktori értekezés monografikus feldolgozása. Ugyanakkor a mai doktori értekezések önállóság-hangsúlyú felfogásával szemben, kifejtése elsősorban tankönyvszerű. Az utóbbi három évtized kognitív tudományának alapvető fogalmait és felfogásrendszerét mutatja be a reprezentáció fogalma köré összpontosítva. Van is egy kis ellentmondás a könyv címe, a szerző feltehető eszmei meggyőződése és a könyv tényleges tartalma között. A dinamikus elme azt sugallná az olvasónak, hogy a szerző a megtestesítettség (embodiment) elméleteinek híve, mely elméletek radikális formájukban a konzervatív értelemben vett megjelenítést, a reprezentáció nélküli felfogást állítják előtérbe. Kétségtelen, hogy Lehmann evolúci-
ós ismertetései a szelekciós gondolkodással való kacérkodással, és az evolúciós ismeretelmélet középpontba állítása is ezt sugallják. Mégis a könyv jó része – több mint kétharmada – a reprezentáció elvén alapuló kognitív tudománnyal foglalkozik. Többé-kevésbé korrektül. Ami a pszichológiát illeti, igen részletes beszámolót kapunk a különböző reprezentációs formarendszerekről, különös tekintettel az olyan nagy pályát befutott fogalmakra, mint a séma, a kognitív térkép, a forgatókönyv és így tovább. Egy másik fejezet a nyelvi reprezentáció elméleteit mutatja be. Mindkettőnél van azonban hiányérzete az olvasónak. Éppen azok a reprezentációs megfontolások maradnak ki Lehmann perspektívájából,
554
Könyvismertetések
amelyek mind történetileg, mind a 20. század végén kitüntetett szerepet játszottak a reprezentáció fogalom karrierjében. Hiányzik belőle az, amit én a reprezentáció „szigorúbb fogalmának” szoktam nevezni. Hiszen Lehmann perspektívájában a reprezentáció egyszerűen idegrendszeri és mentális leképzelés. Az izgalmas ebben a keretben éppen e kettő közötti viszony. Azt azonban, hogy a reprezentációk milyen értelemben modelljei a világnak, hogy menynyire képesek maguk mintegy „ingyen” külön információkat adni, Lehmann nemigen veti fel. Nagyon jellemző, hogy hiányzik a könyv perspektívájából az 1940-es években a modern elméletet először megfogalmazó CRAIK (1943), FREGE (1980) vagy a pszichológia oldaláról felmerülő Shepard (SHEPARD, COOPER, 1982) neve. Vagyis azok a kutatók, akik a reprezentációk sajátos önálló életét állították előtérbe. A nyelvi reprezentációról szólva is kicsit szűkmarkú a könyv. Sok mindent bemutat, ugyanakkor nem mutatja meg a reprezentációs vitákat, a szemantikai és szintaktikai alapú teljesen formális, illetve interpretált kognitív reprezentációk elméleteinek vitáját a nyelven belül. A könyv zárófejezete, az intencionalitás fogalmából kiindulva a tudatelmélet és reprezentáció kapcsolatát vizsgálja. Nagyon izgalmas ez a fejezet, és
helyesen sok oldalát kapjuk az Én és a Tudat fogalom neurobiológiai értelmezéseinek. Lehmann elsősorban BAARS (2008) és DAMASIO (1996) felfogására támaszkodik, amikor kiemeli a magtudatosság és a széli tudatosság kettősségét. Ugyanakkor ismét a történész hiányérzetét kell kifejeznem. Érdekes és tanulságos, hogy miközben az intencionalitás elméleteit, DENNETT (1998) és FODOR (1990) vitáját világosan exponálja, nem mutatja meg BRENTANO (1874, 1982, 1994) kitüntetett szerepét az intencionalitás kérdéskörének kognitív reneszánszában. Hasonló módon, miközben a könyv átfogó kerete a reprezentációk keletkezésének és működésének evolúciós szemléletét képviseli és ígéri, nem foglalkozik az utóbbi 20 évben PREMACK és WOODRUFF (1978), illetve LESLIE (1987) munkái óta oly központi szerepet játszó másoknak való gondolattulajdonítás, a tudatelmélet (Theory of Mind, ToM) egész kérdéskörével. Nehéz pedig megküzdeni az emberi reprezentáció problémájával úgy, hogy nem térünk ki a reprezentáció-tulajdonítás egész kérdéskörére. Mindezzel együtt Lehmann munkája jó tankönyv. Egy kiegészítéseket használó tanár attitűdjével kiváló bevezetés, éppenséggel nem is a dinamikus elme, de a reprezentáció-központú kognitív tudomány világába. Pléh Csaba, BME
IRODALOM BAARS, B. J. (2008) Consciousness, the WEB course for fall 2008. http://bernardbaars.pbworks.com/#nbspConsciousnessTheWebCourseforFall2008 BRENTANO, F. (1874) Psychologie vom empirischen Standpunkt. Meiner, Lipcse BRENTANO, F. (1982) Deskriptive Psychologie. Meiner, Hamburg BRENTANO, F. (1994) Az erkölcsi ismeret eredete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest CRAIK, W. (1943) The nature of explanation. Cambridge University Press, Cambridge DAMASIO, A. (1996) Descartes tévedése – Érzelem, értelem és az emberi agy. Aduprint Kiadó, Budapest DENNETT, D. (1998) Az intencionalitás filozófiája. Osiris, Budapest FODOR, J. (1990) A theory of content and other essays. MIT Press, Cambridge, Mass. FREGE, G. (1980) Logika, szemantika, matematika. Gondolat Kiadó, Budapest LESLIE, A. (1987) Pretense and representation: The origins of the “theory of mind.” Psychological Review, 94, 412–426. PREMACK, D., WOODRUFF, G. (1978) Does the Chimpanzee Have a Theory of Mind. Behavioral and Brain Sciences, 1 (4), 515–526. SHEPARD, R., COOPER, L. (1982) Mental images and their transformations. MIT Press, Cambridge, Mass.
Könyvismertetések
555
JERRY A. FODOR: LOT 2: The language of though revisited Oxford University Press, Oxford, 2008, 228 oldal Jerry Fodor, a kognitív elmefilozófia doyenje, egy régi-új könyvet adott az olvasó kezébe. A cím nem egyszerűen utalás az eredeti, 1975-ös műre, és még a finom kétértelműség ellenére sem a folytatásról van szó. Kisebb hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de tulajdonképpen a LOT főbb gondolatait ismétli meg. A kognitív fordulat legfontosabb pontjait összefoglaló első könyv eredetileg szerény gyűjteménynek készült, az idők során azonban meghatározó és megkerülhetetlen elmefilozófiai művé nőtte ki magát. A szerző mindmáig úgy gondol rá, hogy nem tartalmazott semmi igazán újszerűt, pusztán az aktuális helyzet ismertetését követően levont néhány triviális következtetést. Persze ezt már akkor megkérdőjelezte a könyv és a szerző körül fellángoló vita, amely aligalig csillapodik. A gondolat nyelvének súlyát mutatja, ahogy az eredeti gondolatok 33 év távlatából visszhangoznak. Fodor nagy teljesítménye, hogy egy teljes, koherens és következetes elmefilozófiát dolgozott ki, amelynek lényege, hogy az elme szintaktikai szerveződésű. Kulcsmetaforája a chomskyánus nyelvfelfogás: az elme tartalmai (számos filozófiai tradícióval ellentétben) nem elemek, például asszociátumok, hanem maguk a műveletek, amelyek alapvetően nyelvtani jellegűek. Ez lenne az elme nyelve, a Mentalese (magyarosan a mentaléz), a „közös nyelv”, amelyre az érzékek minden információt lefordítanak, és amin az összes magasabb szintű művelet megfogalmazódik. Ehhez szorosan kapcsolódó, rejtettebb metaforája a számítógép, amely szerint az elme nem más, mint egy állandóan számításokat végző Turing-gép, amelynek egyenletei csak részben matematikaiak – éppen csak annyira, amennyire a szintaxis az –, noha időnként ma már úgy tűnhet, hogy az elme sok szempontból nem úgy viselkedik, mint a számítógépek. Ennek elle-
nére Fodor metaforája valójában számítógépek nélkül is megállja a helyét, és lehet, hogy részben ez is motiválta az elmélet ismételt átgondolását. Mivel Chomsky jobbára semleges maradt azzal, hogy elméletét elsősorban a nyelvészetre vonatkoztatta, Fodor vállalta magára a kognitív szemléletmód első lovagjának szerepét, és kitartóan, következetesen és – ami a legfontosabb – rendkívüli éleslátással érvelt és érvel a „következmények” mellett. Valójában ő dolgozta ki (a LOT-1 során) a korai kognitív tudomány elmefilozófiáját, amit meghökkentő módon, az azóta felbukkanó új megközelítések sem voltak képesek alapjaiban megrengetni. Az új analógia részletes kidolgozása mellett Fodor nagy erénye, hogy az elme működéséről folyó gondolkodást visszatereli az elmefilozófia klasszikus áramlatai közé, abba a mederbe, ahonnan a tudományos pszichológia a 20. század elején lépett ki. Mára ismét megszokottá vált, hogy értelmes dolog az elme tartalmairól beszélni, nem lehet őket egy nagy (behaviorista) fordulat keretében kidobni az ablakon. Fodor ebből a szempontból is kilóg a sorból, hiszen nem az elmeműködés egy-egy meghatározott aspektusát vizsgálja, hanem teljes víziót vázol, ráadásul a tudományos pszichológia közvetlen közeléből, alkalmanként kísérletekre és valós adatokra támaszkodva. Így vitapartnereit is javarészt empirikus szemléletmódok képviselői között találja meg. A korábbi művel ellentétben, amely során számos irányzattal fordul szembe (mint például redukcionizmus, behaviorizmus, empiricizmus és operacionalizmus), mostanra egyetlen, közös gyökeret vél felfedezni mögöttük: ellenfele a pragmatizmus – a gyakorlat és eredményorientált amerikai pragmatizmus. Persze Fodor korábban sem kertelt, de izgalmas a tudományos szövegek gyakran
556
Könyvismertetések
óvatos stílusától igen eltérő, határozott állásfoglalását olvasni: „A LOT-2 karteziánus szemléletmódja felől nézve a pragmatizmus géniusza az, hogy minden magyarázatot megfordít: a karteziánusok úgy gondolják, hogy a gondolkodás megelőzi a percepciót (mivel a percepció inter alia1 egyfajta következtetés). A pragmatisták az ellenkezőjét gondolják. A karteziánusok úgy tartják, hogy a fogalmak megelőzik a perceptumokat (mivel a következtetéshez inter alia egy perceptumot kell rendelni egy fogalom alá). A pragmatisták az ellenkezőjét gondolják. A karteziánusok úgy tartják, hogy a gondolat megelőzi a cselekvést (mivel a cselekvéshez tervezésre van szükség, és a tervezés a gondolkodás egyik fajtája). A pragmatisták az ellenkezőjét gondolják. A karteziánusok úgy gondolják, hogy az elemzés sorrendjében egy fogalom önállósodása megelőzi a fogalom birtoklását. A pragmatisták az ellenkezőjét vallják. A karteziánusok szerint a cselekvés a gondolkodás kivetülése. A pragmatisták szerint a gondolat a cselekvés belsővé tétele. A pragmatizmus gyakorlatilag a jobbról balra olvasott kartezianizmus. (…) És a pragmatizmus nem lehet igaz; legalábbis az a fajta pragmatizmus biztosan nem, amely szerint az elme meghatározó funkciója a cselekvés irányítása.” (FODOR, 2008, 12–13). Vagy nemes egyszerűséggel: „…a pragmatizmus a valaha volt legrosszabb ötlet.” (FODOR, 2008, 9). Talán érzékelhető a fentiekből, hogy a könyv szövege a komoly téma és az olykor csípős és éles megjegyzések ellenére kifejezetten könnyed, és nem árt neki az elsőre talán modorosnak ható, rendszeresen felbukkanó kísérő, a Snark, Lewis Carroll elképzelhetetlen mesebeli állata, aki még csípősebb, de talán kevésbé éles vitapartnere a szerzőnek. Hogyan is néz ki tehát az elme és a mentaléz nyelv Fodor interpretációjában? Először is, a kognitív fordulathoz hűen, a szerző a mentalisztikus pszichológia művelője, tehát az elme tartalmait, a vágyakat és a vélekedéseket valódi létezőknek tekinti, nem fikcióknak, mint például CHURCHLAND (1981); 1
2
továbbá a vágyakról és vélekedésekről folyó népi pszichológiai diskurzust is valóságosnak tekinti, szemben mondjuk DENNETtel (1998), aki szerint a mentális folyamatokra utaló szófordulatok nem feleltethetőek meg azoknak. Fodor tehát hiperrealista a propozicionális attitűdöket illetően. Álláspontja szerint az elme tartalmai, a mentális reprezentációk (amik lehetnének akár képek vagy térképek is), valójában olyan propozíciók (kijelentések, vélekedések), amelyek attitűdöket (viszonyulásokat, vágyakat) fejeznek ki; például: „Tudom, hogy süt a nap”. Jelen esetben az „attitűd” egy kissé eltérő értelemben jelenik meg, mint általában a pszichológiában, mert az emocionális-motivációs tartalmat (például szeretem vagy utálom) itt egy episztémikus (tudom, hiszem, látom) vonatkozás is kiegészíti. Legkézzelfoghatóbb nyelvi leképeződésük a „hogy”-os predikátumok: „Kétlem, hogy a föld lapos”, vagy „Szeretném, hogy nyisd ki az ablakot”, amely szerkezet leegyszerűsítve „vágy, hogy vélekedés” formában is kifejezhető – a főmondat tulajdonképpen egy vélekedést, a keretmondat pedig egy vágyat fejez ki (persze így a „vágy” jelentése, az „attitűdhöz” hasonlóan módosul). A fentiek alapján az elme tartalmai tulajdonképpen belső beszéd jellegű, nyelvileg és logikailag helyes, kijelentés- vagy mondatszerű gondolatok. Ismert jelenség, hogy ha valaki huzamosabb ideig külföldön tartózkodik, hazatérve olykor nehezen találja a megfelelő szavakat, és egy-egy szót második nyelvén szúr be a mondataiba – mintha a fogalmak kifejezéséhez két szótárból válogatna, gondolkodása mégis egységes lenne. Reprezentációs elmeteóriák, a behaviorizmus viszonylag rövid regnálását leszámítva, persze nagy számban akadtak és akadnak, mint például az asszociácionizmus vagy a konnekcionizmus. Fodornál a legfontosabb tényező maga a művelet, habár a mentális reprezentációk esetei vagy tokenjei2 nélkül nem csupán mentális folyamatok nincsenek, de mentális állapotok sem. A mentális állapotok tokenjei a teremtmények és a
egyebek között A „tokenek” esetek, amelyek absztraktumai a „típusok”.
Könyvismertetések mentális reprezentációik közötti kapcsolatok esetei (továbbá a mentális reprezentációik és az általuk kifejezett propozíciók közötti kapcsolatok esetei). A mentális folyamatok tokenjei pedig számítások (vagy komputációk), vagyis általában következtetés jellegű (inferential) műveletek ok-okozati láncolatai, amelyeket mentális reprezentációkon hajtunk végre. A mentális reprezentációk fejezik ki a mentális állapotok intencionális tartalmát, vagyis szándékát (célját, irányultságát), miközben a mentális folyamatok biztosítják számukra a közös terepet, teret, közeget. Lényegében a megismerés, a gondolkodás, illetve a gondolatok metaforája a nyelv, ugyanakkor gondolataink mégsem egyszerűen belső beszéd jellegűek. Az elme műveletei egy olyan közös közegben futnak, ami jellegében a nyelvre, a nyelv logikájára hasonlít a legjobban – a mentaléz az elme univerzális műveleti nyelve. Fodor képviseli tehát a karteziánus, racionalista hagyományt, Platón és az ideák távoli követőjeként, és határozottan szembeszáll a mentalizmus más formáival, az empiristákkal, a távoli értelemben vett arisztoteliánusokkal, vagyis mindenkivel, akire a pragmatizmus leghalványabb árnyéka is vetül, és bárkivel, aki az elméleti megfontolásokat másodlagosnak tekinti a gyakorlati megoldásokhoz képest. Így például a többek között GIBSON (1966) és PUTNAM (2001) nevével fémjelzett közvetlen realizmus képviselőivel is, akik szerint az észleléshez nincs szükség mentális reprezentációkra, mivel a világ megismerése közvetlen, az észlelés tehát nem következtetés jellegű folyamat. A pragmatizmus sötét árnya feketíti be a konnekcionizmust is, ahol szemantikai tartalommal, jelentéssel kizárólag a csomópontok címkéi rendelkeznek, miközben a címkék maguk semmilyen szerepet sem játszanak a mentális folyamatokban. Következésképp a tartalom, a jelentés sem játszik szerepet a mentális folyamatokban. Ez szintén teljességgel elfogadhatatlan Fodor számára, és valóban súlyos a kérdés, hogy miért beszéltünk valaha is a jelentésről, ha tulajdonképpen nincs is jelentősége.
557
Fodor szerint a propozicionális attitűdöket a mentális állapotok tartalmai közötti viszonyok révén lehet megmagyarázni: egy propozicionális attitűd nem más, mint egy vélekedés tartalma és egy vágy tartalma közötti meghatározott viszony, amelynek következménye maga a cselekvés. A funkcionalisták szerint a mentális állapotokat nem az alkotóelemeik hozzák létre és különítik el, hanem a működésük (valójában nem számít, hogy egy agy vagy egy számítógép hajt-e végre műveleteket), de mivel ebben az értelemben a működés megelőzi a tartalmat, és a cselekvés megelőzi a tervezést, szintén teljességgel elfogadhatatlan egy kartéziánus számára. A terv nélküli cselekvés nem csupán valamiféle lődörgés: nem teszi lehetővé célok megvalósítását, és hogyan is nevezhetnénk a cél nélküli viselkedést cselekvésnek? A cselekvéshez tervre van szükség. Az elme valódi értelme az, hogy képesek vagyunk igaz gondolatokra gondolni – egy gondolat igaz volta pedig kizárólag a világgal történő megfeleltethetőségétől függ. Fodor reprezentációs elmeteóriájában éppen a szimbólumok és a világ közötti megfeleltetések biztosítják a jelentést, sőt, álláspontja szerint a szemantikának nincs is szüksége másra. Fregével fordul szembe, amikor azt javasolja, hogy a megfeleltetés, illetve vonatkozás (reference), mint az elme és a világ közötti egyetlen primitív jelentésviszony önmagában elegendő (Fregenél ezt kiegészíti a „sense”, vagyis hogy milyen értelemben használunk egy szót). A referencializmus szerint azonban egy fogalom tartalmát kizárólag a referenciája, vagyis az adja meg, hogy mire vonatkozik, és így Fodor szerint a mentaléz szemantikájának is referencialistának kell lennie. A mentális reprezentációk szemantikájának központi fogalma az összetettség, vagyis a kompozicionalitás, ami azt fejezi ki, hogy – miként Chomskynál a mondatok szavakból – a gondolatok fogalmakból állnak össze, és ezért a gondolatok tartalmát teljes mértékben meghatározza 1. struktúrájuk és 2. az őket alkotó fogalmak tartalma. Az a felvetés ugyanakkor, miszerint a jelentés természetére úgy deríthetünk fényt, hogy kisebb
558
Könyvismertetések
elemekre bontjuk a nagyobb egységeket, valójában Fregétől származik. Fodor szerint a kompozicionalitás teszi lehetővé a gondolkodás (illetve a nyelv) produktivitását és szisztematikusságát. A mentális reprezentációknak (a „chomskyánus” mondatokhoz hasonlóan) belső jelentésstruktúrával, vagyis logikai szintaxissal kell rendelkezniük. A gondolatok pedig azért mondatszerűek, mert csak nyelvi jellegű dolgok rendelkezhetnek logikai alakkal. Egy gondolat szintaxisa összekapcsoló, kompozicionális jellegű, ami egyrészt igazságfeltételeit, másrészt a következtetések során tanúsított viselkedését, harmadrészt a mentális folyamatokban betöltött ok-okozati, illetve számítási (a Chomsky- és Marr-féle komputációs) szerepét is meghatározza. Tulajdonképpen a kompozicionalitás (így a szintaxis) következménye a referencializmus is. Chomsky híres mondata visszhangzik itt, a Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak, amellyel arra mutatott rá, hogy egy értelmetlen mondat is rendelkezhet helyes szintaxissal, azonban megfelelő szintaxis nélkül a jelentés biztosan elveszik (Alszanak zöld színtelen dühösen eszmék), tehát a szintaxis elsődleges. Ezt a gondolatot vetítette Fodor az elmére – a kognitív tudomány alapzata az, hogy a logikai szintaxist összekapcsolta a mentális folyamatok elméletével. Minden látszat ellenére a modularista Fodorról van szó, aki a magasan specializálódott, területspecifikus, enkapszulált (zárt, önálló és egymástól független) agyi inger-, illetve információfeldolgozó modulokat tekinti az elme (és az agy) működését meghatározó egységeknek. Tűnhetne akár úgy is, mintha két szerzőről lenne szó. Talán nem éppen azokkal vitázik a modularista, akik egységes agyi feldolgozást hirdetnek? Nem mond ellent ennek a LOT elmenyelvének univerzalizmusa? A megoldás éppen a két szint integrációjában rejlik, ahol az elemek és az alegységek specializáltak, azonban a kimenetek egységes műveleti nyelven jelennek meg, és éppen ez teremti meg a közös keretet, a műveletek közegét, ezáltal válik lehetővé a specializálódott, de mégis egységes agyműködés.
Fodor persze nem véletlenül ül neki bő három évtizeddel később a LOT újragondolásának. Az alapvető mondanivaló azonos, de a hangsúlyeltolódások mellett számos ponton kiegészít és pontosít. Az „újralátogatott” témák közé tartozik a pragmatista fogalomfelfogás cáfolata, amely helyett a rendkívül eredeti, szintaktikai alapú szemantikát javasolja. Tulajdonképpen ez a mű legletisztultabb és legerősebb része. A szintaxis lokalitását vizsgálva kitekint az elmélet keretei közül, és érdekes módon szkeptikus (ön)kritikát gyakorol elmefilozófiájának globális lehetőségeivel kapcsolatban. Nem siklik át a jól ismert és talán legprovokatívabb felvetésén, a nativista fogalomfelfogáson, amit minden kétely ellenére igyekszik megvédeni; végül pedig, mintegy a gyenge pontok elismerése jeleként, egyfajta kompromisszumos javaslatot tesz a tapasztalatszerzés lehetőségére, a prekonceptuális ikonikus reprezentációk bevezetésével. A hagyományos, analitikus megközelítések szerint (amilyen mondjuk a lexikai szemantikai tradíció) a fogalmak igenis definiálhatóak, mégpedig az őket meghatározó következtetések által. Ehhez szükség lenne legalább néhány olyan egyszerű (alap)fogalomra, amelyeket nem kellene meghatározni, hogy aztán ezekből épülhessen fel a többi. Ilyen fogalmi primitíveknek látta (vagy szerette volna látni) az empiricista szemantika az érzékleti fogalmakat (mint a PIROS vagy a KEREK); a lexikai redukcionisták (JACKENDOFF, 1993) metafizikai fogalmakkal (ÁGENS, OK, CSELEKVÉS stb.) szerették volna kiegészíteni az előbbieket; megint mások a leginkább hozzáférhetőeket (a fogalmi alapszintet, ROSCH, 2004) javasolták. Azonban ez az analitikus filozófiai vállalkozás, a tartalmazás-elmélet, annak ellenére, hogy a hosszabb kifejezések esetében jól működik, soha nem járt valódi sikerrel a lexikai elemek, azaz a szavak esetében. Tulajdonképpen soha nem sikerült meggyőzően azonosítani a fogalmi primitívumokat, ami Fodor szerint csak annyit bizonyít, hogy a fogalmak nem így működnek, és nem is definiálhatóak. A fogalmak meghatározásának problémájára nem ad megnyugtató választ a hasz-
Könyvismertetések nálat általi definíciók (definiton-in-use) pragmatista megoldása sem. Gondolkodhatunk úgy is, hogy elfogadjuk, hogy sok definíció létezik, azonban szemantikai szinten kevesebb konstituenciát engedünk meg, mint az analitikus filozófusok. Ez a nézet a fogalmakat (szemantikájukat és birtoklási feltételeiket egyaránt) a logikai következtetésekben betöltött szerepük, vagyis a használatuk alapján kívánja meghatározni (Inferential Role Semantics). RYLE (1974) felfogása felől nézve, a tudni hogyan megelőzi a tudni mit. Fodor egy klasszikus példával cáfol: érvelése szerint az ÉS (szabályalapú) definíciójához szükség lenne magára az ÉS fogalmára is, hiszen a használati szabályban feltétlenül meg kell jelennie magának az ÉS-nek; azonban ha nincs meg eleve az egyik (a fogalom), nem lehet meg a másik (a szabály alapú definíció). Karteziánus a kritika: hogyan is lehetne használni valamit, ha nem tudjuk, mi az, amit használunk? A szerző szerint a pragmatizmus és a használat általi definíciók elméletének találkozása kizárólag szörnyeket hozott a világra, mint amilyen ez az elképzelés is. A megoldás az, hogy a fogalmak és a fogalom-birtoklás produktivitásának nem a szemantikai, hanem a szintaktikai kompozicionalitás az esszenciája, és éppen ez adhat választ a Frege-problémára is. Frege problémája, hogy bizonyos fogalmak több értelemben is használhatóak; például a VÍZ és a H2O azonos referenciával bírnak (tehát ebből a szempontból azonos fogalmak), de ha felcseréljük őket, elveszíthetjük az igazságtartalmat bizonyos helyzetekben (nem mondhatjuk, hogy sok ásványi anyag van a H2O-ban). A lényeg az, hogy a jelentést (H2O) nem egyértelműsíti önmagában a referencia (VÍZ, GŐZ, JÉG), ugyanakkor a referencia (VÍZ) sem határozza meg egyértelműen a jelentést (H2O, ÁSVÁNYVÍZ, NEHÉZVÍZ). Fodor javaslata az, hogy nincs szükség kétfaktoros szemantikára (jelölet plusz jelentés), mivel az azonos referenciájú fogalmak között a szintaxis éppen eléggé differenciál. A „Tullius az Tullius” és a „Tullius az Ciceró” állítások mentaléz szintaxisa eltérő, még akkor is, ha valaki tudja, hogy Tullius Ciceróról van szó mindkét esetben.
559
Továbbá a részekre bonthatóság, az analitikus jelleg a mentaléz formulák tulajdonsága, nem pedig az általuk kifejezett propozícióké. Kizárólag a szintaxist elemezhetjük, a propozíciókat nem, és Fodor szerint ezért nem működhetnek a tartalmazás-elméletek. A legalapvetőbb mentális reprezentációk olyanok, mint a betűk: többféle is van belőlük, de nem bonthatóak további alkotóelemekre. Ebből következik az is, hogy a mentaléz nyelv nem tanulható, és nem is a kommunikációt szolgálja. Fodor ezen a ponton teljesen elszakad a hétköznapi értelemben vett nyelvtől és nyelvtantól, hogy rámutathasson az elme nyelvére, ami sok tekintetben más, mint a beszélt nyelvek. (Ezért lenne olyan bonyolult a filozófia, a formális logika és a nyelvészet?) Az információt nem az elemek, hanem a számítások hordozzák, a mentaléz szótára pedig nem logikailag épül föl: „A reprezentációs elmeteória szerint a mentaléz szavai, predikátumai és az effélék egyrészt a világ dolgaira utalnak, másrészt a mentaléz kifejezések alkotják azokat a reprezentációkat, amelyeken a mentális folyamatok definiálhatóak” (FODOR, 2008, 93). Felmerül azonban, hogy ha már a gondolkodás metaforája a nyelv, miért nem vizsgálja meg a szerző a tartalomszavak és a funkciószavak nyelvészeti megkülönböztetését. A funkciószavak a nyelvek leggyakoribb szavai, és bár a magyarban sokszor toldalékokként jelennek meg, ilyen az ÉS, VAGY, DE stb., ők biztosítják az elemek (a tartalomszavak) közötti kötőanyagot. Tulajdonképpen nyelvi és nyelvtani műveleteket közvetítenek, így szerepük (legalább részben) szintaktikai, illetve komputációs jellegű. Ilyen formában egyszerre tekinthetőek absztrakt nyelvi, és a szintaxist, a szabályokat hordozó elemeknek is, ezáltal érdekes találkozási felületét képezik a könyv főbb témáinak, a fogalmaknak, a szintaxisnak és a definiálhatóságnak egyaránt. Fodor a fogalmak kapcsán egy másik elme-metaforát, az irattartó szekrényt is bemutatja, amely egyúttal a számítógépek belső felépítésének metaforája is, eredetileg a számítógépek szekrény-korszakából (file = ak-
560
Könyvismertetések
ta, folder = mappa stb.). Eszerint fájlnevekben gondolkodunk: a fájlnevek egyszerre szolgálnak a gondolataink tartalmaiként és címkékként, azon mentaléz kifejezésekként, amelyeket arra használunk, hogy azokra a dolgokra utaljunk, amelyekre gondolunk. A kifejezések tehát egyszerre mentaléz kifejezések, és azoknak a fájloknak a nevei, amik a (tisztán referenciális) információt tárolják. Ezért van például az, hogyha Tulliusról és Ciceróról két külön fájlunk van, de kiderül, hogy ugyanarról a személyről van szó, a két fájlt egyszerűen összeolvasztjuk, és a továbbiakban ugyanazt a fájlt más szintaxissal használjuk – nem kell külön (értelemben) kezelni őket. Érdekes az önkritika az elmélet egészével szemben, ami a lokalitás kapcsán merül fel. Mivel a mentális műveleteket kizárólag a szintaxis határozza meg, továbbá a szintaxis, jellegéből fakadóan, lokális (a reprezentáción belül helyezkedik el), az elmélet számos magasabb szintű, globális kognitív folyamatot nem tud és valószínűleg nem is fog tudni megmagyarázni, mint amilyen például az indukció, a percepció, a tanulás vagy a koherencia stb. A kissé pesszimista hangvételű rész a fentiek kapcsán azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán központivá válhat-e egy reprezentációs elmeteória a kogníció kutatásában, mindazonáltal az önreflexió javára válik-e a mű egészének. A LOT legprovokatívabb gondolatmenete tulajdonképpen a nativista fogalomfelfogás. Ennek lényege, hogy véges számú fogalommal születünk, amelyek nem bővülnek valójában a tanulás során. A fogalmi primitívumok nem tanulhatóak, és így egyik fogalom sem, mivel a fogalmak tanulásához (a hipotézis-ellenőrzéshez) szükségünk lenne magukra a fogalmakra is. A fogalmak tanulása helyett a szerző a nem komputációs jellegű, induktív általánosítások révén történő megszerzést vagy hozzájutást (acquisition) javasolja. Fogalmakhoz nagyon sokféleképpen hozzá lehet jutni, mivel számos elme-világ interakció módosíthatja a fogalomkészletünket, többek között a fejünkre eshet egy tégla, de akár szenzoros és motoros tapasztalatok vagy se-
bészi beültetés is előidézhet ilyesmit. „Mivel senki sem tudja, hogy milyen exogén változók módosíthatják egy teremtmény fogalomalkotási kapacitását, teljesen nyitott, empirikus kérdés, hogy mi tartozik ehhez a listához” (FODOR, 2008, 132). Az induktív általánosítások révén sztereotípiákat hozunk létre, amelyeket aztán valahogy a világ jelenségeihez társítunk – a szerző szerint így jutnánk hozzá a fogalmainkhoz. Fodor itt egy nagyon érdekes, de kissé bizarr metaforával él. Az (innát) fogalmak tulajdonképpen newtoni attraktorok, olyanok, mint az örvények az elme napfényes tengerén; a sztereotípiák kecses hajók, amelyek úgy helyezkednek el, hogy annál közelebb vannak egy adott fogalom-örvényhez, minél pontosabb a sztereotípia, az attraktor pedig így még jobban vonzza őket magához. Kérdés, hogy mi marad a kis hajókból, ha netalán a „helyükre” kerülnek a fodrozódó tengeren? És vajon miért történne ez meg könnyebben, ha vihar tör ki? Az elég valószínűtlennek tűnő, erősen nativista fogalomfelfogás alátámasztásához kicsit vadregényes és romantikus ez a kép, többet bíz a képzeletre, mint várhatnánk. Talán még ennél is kérdésesebb Fodor „sztereotípia” fogalma. A szerző ugyanis úgy kezeli a sztereotípiákat, mint ha egy prototipikus hajót helyeznénk a számos vízi jármű helyébe, de vajon nem éppen az a baj a sztereotípiákkal, hogy megtévesztenek minket, és mindent hajónak nézünk, ami nem süllyed el a vízen? Lehet, hogy nem is egy prototípust képviselnek, amihez mindegyik (kicsit eltérő) példány hasonlít, hanem inkább egyetlen kiugró tulajdonságot vetítenek rá a számos – valójában igen eltérő – esetre? Azért megtévesztőek, mert nem egy prototipikus jelleget emelnek ki, hanem mindenütt egy-egy (önkényes?) tulajdonságot vélhetünk felfedezni általuk: talán inkább elfedik a valóságot, semmint megjelenítik azt. Társadalmi értelemben bizonyosan ez teszi problematikussá őket. Továbbá, ha nem tanuljuk a fogalmakat, felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán bármilyen fogalmunk? Illetve miért pont olyan fogalmaink vannak, amilyenek? Le-
Könyvismertetések het, hogy minden fogalom tulajdonképpen „üres” (file), pusztán egy nyíl, egy referencia a világ irányába – és talán éppen ezért nem tudjuk definiálni sem őket? Minden tudásunk annyi, hogy milyen a címke (vagyis a nyíl) szintaxisa? Azonban így vajon nem épp egy know-how, egy tudni hogyan csapdába esünk bele? Vajon nem egy „használati” szabályról van itt szó? Valószínűleg a probléma gyökere a tanulás meghatározása, a „fogalombeszerzés” gondolata pedig a kérdés átfogalmazására tett kísérletnek is tekinthető. A nativizmus darwinista kritikája lehetne, hogy az evolúció során vajon milyen folyamat révén kerültek elménkbe az innát „platóni ideák”? Ebben az értelemben magát az evolúciót is egyfajta tanulásnak tekinthetnénk, ahol más léptékben ugyan, de az információ (vagy a tudás) felhalmozódása történik. Ha ódzkodunk a tanulás ilyen általános felfogásától, akkor is egészen új keretbe helyezi azt a természetes pedagógia elmélete (GERGELY, CSIBRA, 2007), amely egy kizárólag az emberre jellemző tanulási mechanizmust az evolúció eredményének tekint. Noha ez a kutatási irány a racionális, kompetens csecsemő feltételezéséből indul ki (a tudni mit megelőzi a tudni hogyant), a teória egyik sarokpontja az, hogy nem az (eleve a fejünkben lévő) kultúra teszi lehetővé a tanulást, hanem éppen ellenkezőleg, a tanulás (a természetes pedagógia) teszi lehetővé a kultúrát (PLÉH, 2010). Egy hétköznapi példán is szeretném megmutatni, hogy milyen elméleti problémákhoz vezethet, ha nem tanulhatunk új fogalmakat. A hétköznapi nyelv megújulásának állandó terepe a szleng. Lehetséges, hogy ebben az esetben sem új fogalmakról van szó? Azonban úgy tűnik, mintha ezek az új kifejezések nem pusztán a meglévő fogalmainkat helyettesítenék, hanem kicsit újrakombinálnák azokat, és a kognitív környezet más-más elemeit emelik ki. Ráadásul, amikor meg szeretnénk ismerni egy új kifejezést, sokszor a kontextusra – vagyis a használati helyzetre – van szükségünk, és egy találó példa jó definíció lehet. Fodor szerint ezeket nem reprezentálhatjuk fo-
561
galmi szinten, csak nyelvjátékról van szó. Ugyanakkor kérdés, hogy miért bővül a szótárunk ezekkel az új kifejezésekkel? Nyelvjátékok másként is lehetségesek, és a szleng egy idő után észrevehetetlenül beépül nyelvünkbe. Sajnos úgy tűnik, a LOT a tanulás minden lehetőségét kizárja, és így ez a szemlélet az sugallja, mintha mindig ugyanannyit tudtunk volna, illetve mintha mindig mindent tudtunk volna. Abszurd következmény, hogy magára a LOT-ra sem tudunk gondolni, vagy csak úgy tudunk gondolni rá, mintha valójában már ismertük volna. Egy másik lehetőség, hogy mentaléz fogalmaink egyszerűen nincsenek kapcsolatban a beszélt szavainkkal, mivel egy egészen másik szinten helyezkednek el. Akkor viszont miért elemeztünk szavakat és kifejezéseket a fogalmak metaforáiként? Hogyan gondoljunk a fogalmainkra, ha valójában egyáltalán nem is hasonlítanak a szavainkra? Létezhetnek-e olyan „fogalmak” vagy gondolatok az elménkben, amikre nem tudunk gondolni (mert akkor máris szavakká „alacsonyodnak”)? Ebből egy további súlyos kérdés fakad: tartható-e egyáltalán, hogy Fodor hiperrealista a propozicionális attitűdöket illetően? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a LOT sem a propozicionális attitűdökről szól? Valószínűleg a fenti probléma orvoslására tesz kísérletet a szerző, amikor egy váratlan fordulattal a prekonceptuális reprezentációk bevezetését javasolja, amivel lehetőség nyílna arra, hogy ne kizárólag a fogalmaink formálják tapasztalatainkat. Ellentétben a nyelvszerű, diszkurzív, fogalmi reprezentációkkal, az ikonikus reprezentációk képszerűek és fogalom előttiek, készen adottak a megismerés számára, de tudattalanok, nincsenek feltételeik, modalitásuk, mennyiségük és igazságértékük sem. Példaként JULESZ Béla (1962) sztereogramjait hozza, ahol semmilyen tudatos hozzáférésünk nincs a közvetlen perceptuális információ struktúrájához, csak és kizárólag random pontok kásáját látjuk, amelyek mégis oly módon reprezentálódnak a vizuális rendszerben, hogy a magasabb szintű folyamatok során,
562
Könyvismertetések
amikor a két szemből érkező (értelmetlen) információ integrációjára sor kerül, háromdimenziós ábrák illúzióját érzékeljük. Ha valakit mostanra a könyv már majdnem meggyőzött, erre a pontra érve nyugodtan érezheti magát úgy, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. A tudatos, fogalmi gondolkodást megelőzi a nem tudatos, nem fogalmi gondolkodás. Hogyan intünk így búcsút a pragmatizmusnak? Paradox módon éppen ez a felvetés mutatja meg, hogy a szerző filozófusként kiteljesedett, és minden harcos érvelés közepette végtére egyensúlyra törekszik. Fodor az európai kultúrtörténet egyik legrégebbi és legnagyobb vitájának komoly képviselője. Két örök szemléletmód ütközik a könyv lapjain: a belső világ, az ideák, reprezentációk, a jelentés, a tartalom elsőbbsége, szemben a külső világ, az érzékletek, a percepció, a folyamat, a cselekvés, a forma elsőbbségével. Platón és Arisztotelész. Racionalizmus és empirizmus. Tudni mit és tudni hogyan. Metaforikusan a két nagy emlékezeti rendszert is felfedezhetjük itt, a deklaratív és a procedurális memóriát. A tudást, mint beszédet, mint gondolkodást, szemben a cselekvés és a készség tudásával. Talán még metaforikusabban a verbális, racionális bal agyféltekét és a képi, téri-orientációs, testibb jobb féltekét. Az elmélet és a gyakorlat karteziánus és pragmatista ellentétét. Azonban Fodor, egyértelmű állásfoglalása után, beemeli a „másik oldalt” is a rendszerbe, amikor a fogalmi tudás és az ikonikus tudás különbségtételével él. A pragmatisták fellélegezhetnek: nem minden tudás szintaktikai, vagy ha az, van más is, ami a tudást meghatározza. A könyv érvelése kicsit veszít az erejéből, Fodor viszont nagyot nyer. Ebben a keretben a kartezianizmus is megszelídülhet valamelyest, ha úgy tekintünk rá, hogy a test-elme, illetve a világ-elme kettőségek „metaforikusan” a két agyfélteke kétféle reprezentációs rendszerét idézik, és ily módon férhet meg Fodornál is a két hozzáállás, a két szemléletmód egymás mellett. A racionalista hagyománynak egy ilyen áthallását is felfedezhetjük az ikonikus, tudattalan reprezentációk mögött. Innen nézve
talán nem is olyan idegen Descartes öröksége a kortárs elmefilozófia számára, mint ahogy az néha tűnhet. Mindent összevetve a könyv kifejezetten tartalmas olvasmány, a témához képest viszonylag könnyed és kifejezetten érthető – nemcsak azoknak szól, akik az elmefilozófia vagy Jerry Fodor iránt érdeklődnek, de azoknak is, akik izgalmas, új gondolatokkal szeretnének megismerkedni. Végezetül a könyv kapcsán szeretnék felvetni egy alternatív megoldási javaslatot az analitikus fogalmi rendszer problémáira, amivel talán Fodor is megúszná a veleszületett repülők, macik és kőbalták kérdését. Ez az ötlet a konkrét fogalmakat magukba foglaló absztrakt fogalmak elképzelésének megfordításán nyugszik, így inverz tartalmazás-elméletnek is lehetne nevezni. Az analitikus fogalomfelfogás evidenciaként kezeli, hogy a konkrétabb, a Rosch-féle hierarchia alacsonyabb szintjein lévő fogalmak nagyobb számban vannak, és így olyan csoportokat alkotnak, amiket a magasabb szintű, absztraktabb fogalmak fognak össze. Tulajdonképpen az absztraktabb fogalmak nagy buborékai tartalmazzák a kisebb, konkrétabb, könnyebben kézzelfogható fogalmakat. Azonban éppen itt merül fel az Xprobléma, amivel Fodor is foglakozik, mint az egyik fontos ellenérv az analitikus fogalomfelfogással szemben. E szerint nem létezik olyan X, ami megfelelne a piros → színes + X képletnek, hacsak nem maga a piros lenne a bizonyos X (bár nem egyértelmű, hogy miért pont a konkrétabbat kéne megmagyarázni). Minden fogalom hordoz egy meghatározhatatlan, egyedi elemet, és már csak ezért sem lehet meghatározni. Ugyanakkor ezt az érvelést megfordítva érdekes eredményre jutunk. Nyilvánvaló, hogy könnyebb helyzetbe kerülnénk az X-et illetően, ha egyszerűen megfordítanánk a képletet: színes → piros + X. Ebben az esetben az X az összes többi szín felsorolása lenne (kék, zöld, sárga). Ez alapján a „pirosat” a következőképpen, az összeadás helyett egy kivonással definiálhatnánk: piros → színes – X. Így azonban
Könyvismertetések az X-nek a „színes” részét kéne képeznie. Ez azért problematikus, mert a „színesnek” a „pirostól” független definícióval kéne bírnia (másként körkörös lenne az érvelés). A tartalmazás-elméletek tulajdonképpen egy absztrakt → konkrét + X sémát javasolnak, amit (véletlenül?) éppen Fodor színes → piros + X példája állít a feje tetejére: konkrét → absztrakt + X formában. Tulajdonképpen éppen ezzel a megfordítással izgalmas lehetőség nyílik a fogalmi primitívumok (újra)értelmezésére: eszerint tekinthetnénk rájuk úgy, hogy nem egyszerű, érzékleti fogalmakat kéne keresnünk, vagy a fogalmi alapszinten találhatóakat, de nem is metafizikaiakat, hanem „egyszerűen” rendkívül absztraktakat. Így az absztraktság lenne atomisztikus, és nem definiálható vagy definiálandó fogalmi primitív, és a konkrétság hordozná az információtöbbletet, vagyis éppen az eredeti példa megfordítása lenne érvényes: a konkrét fogalmak nagy buborékjai foglalnák
563
magukba az absztrakt fogalmak atomjait. A fenti példánál így a színesség meghatározásától tekinthetnénk el, és a pirosság hordozna valami egyedit. A konkrétabb fogalmakat határoznák meg a absztraktak, és nem fordítva (konkrét → absztrakt + egyedi jellegzetességek; a hiányzó X az „egyedi esetet” címkézné). Ily módon az ember születhetne néhány (de mindenképpen véges számú), rendkívül absztrakt fogalommal, mint például élőélettelen vagy minőség-mennyiség, amelyek jelentését az osztenzív kommunikációs jegyek horgonyoznák le a konkrétabb fogalmak bizonyos elemeire; ezeket pedig a relevancia egyértelműsítené a tapasztalatainkban. Ez magyarázattal szolgálhatna például a gyerekek túláltalánosítási hibájára is. A tapasztalat definiálna, és a tapasztalatok alapján válna körülhatárolhatóvá a veleszületett fogalmak készlete, amelyek eleinte nagyon sok konkrét fogalom alkotóelemeiként jelennének meg. Forgács Bálint PhD-diák, BME
IRODALOM CHURCHLAND, P. M. (1981) Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes. Journal of Philosophy, 78, 67–90. DENNETT, D. (1998) Az intencionalitás filozófiája. Osiris Kiadó, Budapest FODOR, J. A. (1975) The Language of Thought. Crowell, New York GERGELY GY., CSIBRA G. (2007) Ember és kultúra. A kulturális tudás eredete és átadásának mechanizmusai. Akadémiai Kiadó, Budapest GIBSON, J. J. (1966) The Senses Considered as Perceptual Systems. Houghton Mifflin, Boston JACKENDOFF, R. (1993) Languages of the Mind. MIT Press, Cambridge JULESZ, B. (1962) Visual Pattern Discrimination. IRE Transactions on Information Theory, 8, 84–92. PLÉH CS. (2010) Darwin és a pszichológusok. Iskolakultúra, 20 (2), 3–22. PUTNAM, H. (2001) Agyak a tartályban. Magyar Filozófiai Szemle, 44 (1–2), 1–12. ROSCH, E. (2004) Egyetemes és kulturálisan specifikus jegyek az emberi kategorizációban. In PLÉH CS., BOROSS O. (szerk.) Bevezetés a pszichológiába. 379–404. Osiris Kiadó, Budapest RYLE, G. (1974) A szellem fogalma. Gondolat Könyvkiadó, Budapest
