Óperencia
Szabadidő
2013. június
Könyv: Eleanor H. Porter: Az élet játéka Nem tudom, milyen rég nem volt már a kezemben ez a könyv. Hát egy pár éve biztos nem. Pontosítok: szerintem a hatodik osztály vége felé foghattam utoljára; azóta ott „szinyelt” a polcon. Egészen mostanáig. Különben most sem szándékosan vettem elő, nem ezt kerestem eredetileg; véletlenül akadt a kezembe, amikor az egyik újdonsült regényemnek próbáltam helyet szorítani a könyvespolcomon. Viszont hihetetlenül jó érzés fogott el, amikor megpillantottam. Nagyon sok régi szép emlék jutott eszembe Az élet játékáról. Ezzel a könyvvel még ötödikben kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor az akkori hittantanárunk minden második órán felolvasott belőle. Nekem már az első néhány oldal után megtetszett, és esdekelve kértem szüleimet, hogy amint lehet, vegyük meg ezt a könyvet, mert – mai kifejezéssel élve – „iszonyat jó”! Kinézetre nem a legmeggyőzőbb. Inkább gyerekes könyvnek tűnik, ennek ellenére bárkinek bátran merem ajánlani, akár fiatalabb, akár idősebb az olvasó. Hihetetlenül nagy kincset tartalmaz, valami olyat, amit csak akkor tud meg az ember, ha jobban megszemléli, belelapoz, elolvassa. Már ez is alátámasztja a regény mondanivalójának hitelességét, miszerint az értékek a belsőből fakadnak. A történet körülbelül egy évet ölel fel, és az Amerikai Egyesült Államok egyik tagállama, Vermont egyik kis városkájában, Beldingsville-ben játszódik. A mű eredeti címe Pollyanna, ami magának a főszereplőnek a nevét jelenti. Szerintem jó ötlet volt, hogy a magyarra fordításkor nem vették át az eredeti címet, hanem egy újat találtak neki. Ez ugyanis még jobban tükrözi a könyv mondanivalóját, sőt ezen felül talán még egy picit rejtélyes is lehet egy szőke kislánnyal a sárga borítón. Merthogy a mű címe első olvasásra csupa talány, s ha megfordítja az ember a könyvet, a hátoldalon található részből sem tud meg semmi konkrétumot a történetről. Kénytelen tehát belelapozni. 52
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Mi is akkor ez a titokzatos „élet játéka”? Nos, arról szól Az élet játéka, hogy a rossz helyzetekben, mindenben, mindenkor, bármi szomorúság is ér bennünket, amikor legszívesebben csak leborulnánk az ágyra és álomba sírnánk magunkat, vagy már ott tartunk, hogy „minek ez?, minek az?, úgyis teljesen mindegy” – na, akkor találjunk mindenben valamit, aminek örülni tudunk. „E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát – szinte játszva. Mondanivalója – hogy örömre születtünk a világra – mindig és mindenütt érvényes.” – írják az ajánlóban. Vagyis fedezzük fel még a legrosszabb helyzetekben is azt, aminek örülni tudunk, amiért érdemes élnünk. Persze ez nem mindig egyszerű! Ezt a címszereplő is nagyon sokszor elmondja. Sőt! Minél nehezebben találunk valamit, aminek örülni tudunk, annál nehezebb, de egyben jobb, érdekesebb a „játék”. A történet szerint az életvidám, korábban mindenben örömöt és boldogságot lelő naiv kis Pollyanna Whittier elárvul. Édesanyját már nagyon korán elvesztette, édesapja pedig a regény elején hal meg. A kislánynak az észak-amerikai kontinens nyugati részéről Beldingsville-be kell költöznie Polly nevű nagynénjéhez, megboldogult édesanyja nővéréhez, aki viszont egyáltalán nem Pollyanna életfilozófiájához hasonló életet él. Szigorú, kötelességtudó és mindennek gátat szab. Pollyanna szavaival élve: „nem él”. Eleinte a nagynéni megpróbálja megtartani közte és unokahúga között azt a bizonyos „két méter távolság”-ot, de egy ilyen „lehetetlen” (ahogyan ő sokszor nevezi Pollyannát) kislány mellett, az ember „tehetetlen”. A kislány tehát egy teljesen új környékre és környezetbe kerül, idegen emberek veszik körül. Nagyon hősiesen és bátran helyt áll, és a saját maga világával és varázsával néhány hónapon belül a legházsártosabb öregúrtól és -asszonytól kezdve mindenkinek befészkeli magát a szívébe. Még nagynénjének a jégszívét is sikerül szépen lassan megolvasztania, ezért érzi sokszor Polly néni azt a bizonyos tehetetlenséget, amit június huszonötödike előtt (amióta Pollyanna megérkezett) sohasem érzett. Mindig tudta, mit szeretne, és attól a gondolattól senki sem tudta eltántorítani. Arra a kérdésre, hogy „milyen is ez a gyermek?”, a könyvből vett idézettel válaszolok: „Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint: az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig. Tudat alatt 53
Óperencia
Szabadidő
2013. június
mindnyájukban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk.” A regényt kereken 100 évvel ezelőtt adták ki, 1913-ban és abban az időben is játszódik. Én nagyon szeretem ugyan azokat a könyveket, amik a jelenben játszódnak, de néha jó egy picit elmerülni a múltban is és korábbi írók könyveit elővenni. Időnként persze nem értjük őket, sőt helyenként egyenesen hülyeségnek tartjuk a főhősök tetteit s azon nyomban megcáfoljuk a gondolatmenetüket (mert ma már egészen másképp cselekednénk), de akkor is, nem árt ha az ember néha egy picit elmerül a XXI. század előtti időkben. Mint a bevezetőben írtam, engem nagyon megfogott a történet, és főleg hogy most ismét elolvastam, máshogy értelmeztem, mint néhány évvel ezelőtt. Igaz, nem egy olyan regény, aminek olvasásakor halálra izguljuk magunkat, mint egy akciófilm nézése közben – habár ott is minek izgulni, hiszen majd csak jön Bruce Willis vagy Tom Cruise, akik úgyis megmentik a világot a katasztrófától. Ez egy olyan könyv, amit csak többszöri olvasással ért meg igazán az ember. Elsőre csak mese, másodszorra már egy picit a felszín alá is merülünk, és ha talán ötödszörre vennénk a kezünkbe, akkor már mi is „játszanánk a játékot”. Oberfrank Alexandra II/B
Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala Az Éhezők Viadala című regényt Suzanne Collins írta. A könyv gyorsan világsiker lett, főleg azután, hogy a regényből készült film 2012-ben eljutott a mozikba is. A történet három kötetben jelent meg, az első „Az Éhezők Viadala”, a második „Futótűz”, a harmadik pedig „A Kiválasztott” címen.
54
Óperencia
Szabadidő
2013. június
A történet az „egykori” Egyesült Államok romjaira épült Panemben játszódik. Az „országot” összesen 13 körzetre osztották fel, de egy lázadás megtorlásának alkalmával a 13. körzetet lerombolták. Ennek emlékére rendezik meg minden évben az ország vezetői az éhezők viadalát. Minden körzetből kiválasztanak egy fiút és egy lányt, akik 12-18 évesek. A versenyt az nyeri meg, aki utolsónak életben marad. Jutalma egy ház a győztesek falujában és korlátlan élelem. A 12. körzetből a 16 éves Katniss Everdeen önként jelentkezik a versenyre, hogy megmentse a húgát, akit kisorsoltak. Tudja, hogy a testvére azonnal meghalna a versenyben és ezt nem engedheti. Mielőtt a kezembe vettem volna a könyvet vagy úgy döntöttem volna, hogy megnézem a filmet, már sok barátom rég elolvasta a történetet és mindannyian hosszasan unszoltak, hogy nekem is MUSZÁJ. Amikor rákérdeztem, hogy miről is szól, a rövid beszámolók mindig azt az érzést keltették bennem, hogy ez egy sci-fi, ezért nem volt túl sok kedvem hozzá. Nem szeretem ugyanis a sci-fi műfaját. Azonban a nyár folyamán, egy kánikulai napon, amikor jobban esett a ventillátor előtt hűsölni, úgy döntöttem, hogy megnézem a filmet. A hozzáállásom kezdetben nagyon negatív volt, de a film végére ez teljesen megváltozott. A műfajtól függetlenül teljesen odáig voltam a látottakért. Így jött aztán az ötlet, hogy amikor lesz időm, a könyveket is el fogom olvasni. Karácsonyra a különböző családtagoktól meg is kaptam őket, és azonnal belevetettem magam az olvasásba. A szüleim csak az étkezések alkalmával láttak, különben mindig a szobámban ültem és a könyveket bújtam. Amint kiolvastam az elsőt, rögtön nyúltam is a másodikért, majd a harmadikért a polcra. Egyszerűen nem bírtam letenni! Nagyon megfogott a történetben, hogy a főszereplő nem csak a maga, de a családja fennmaradásáért is vívja élet-halál harcát, és mindeközben képes olyan döntéseket hozni, amelyek időnként emberteleneknek tűnnek ugyan, de létfontosságúak a túlélés érdekében. Az írónő ezzel párhuzamosan nagyon jól beépíti a sztoriba a szinte kötelező szerelmi románcot is. Az olvasó folyamatosan drukkol Katnissnek, hogy megússza a különböző kihívásokat. Sok barátomnak ajánlottam már ezt a könyvet, és eddig mindenki úgy reagált, ahogy korábban én; amikor meghallották, hogy miről is szól a könyv, erősen ódzkodtak tőle. Ám amikor végre-valahára rávettem őket, hogy nézzék meg velem a filmet, egytől egyig beleszerettek a történetbe és utána kivétel nélkül mind elmentek a könyvesboltba, hogy megvegyék a könyveket. Remélem, ezzel a cikkel is fel tudom hívni pár kíváncsi ember figyelmét Suzanne Collins regényére, és hamarosan sokan beszerzik ezt a trilógiát. Neil Anita III/B 55
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Kiállítás: Múzeumok éjszakája Cikkem írásakor immáron 10. alkalommal szervezték meg a nagysikerű Múzeumok Éjszakája névre keresztelt programot. Idén a fővárosban 92 jelentkező 102 helyszínen, vidéken pedig 126 jelentkező 176 helyszínen kínált kultúrát és szórakozást. De mi is ez a Múzeumok Éjszakája? Minden évben a nyári napforduló, vagyis a Szent Iván éjjeléhez legközelebbi szombat éjszakán sok száz múzeum, kiállító- és kulturális központ megnyitja kapuit a látogatók előtt. Ez az éjszaka nagyon jó alkalom arra, hogy a legdrágább, leglátogatottabb vagy akár a már bezárt vagy a nagyközönség előtt máskülönben zárva tartó múzeumokat meglátogassák az érdeklődők. A gyerekeket kézműves foglalkozások és más programok, a zene kedvelőit pedig koncertek várják. A gyerekeknek 18 év alatt 600 forint, a felnőtteknek 1500 forint volt idén a belépő egész éjszakára. Hogy a közlekedést megkönnyítsék, Budapesten este 18.00 és hajnali 02.00 között külön BKV-buszok vitték a látogatókat egyik helyről a másikra. Én idén már negyedik alkalommal vettem részt a programon. Ezúttal alkalmam nyílt arra is, hogy a csak erre az alkalomra megnyitott Elektronikai Múzeumba ellátogassak. Itt érdekes fizikai bemutatókat lehetett meghallgatni és a kiállított kísérleteket ki is lehetett próbálni. A Zelnik István Délkeletázsiai Aranymúzeumban régi, a buddhista valláshoz kötődő kegytárgyakat lehetett megtekinteni. A kiállítás után a teaházban különleges teákat és süteményeket lehetett fogyasztani a helyhez illő kiszolgálásban, és akik jókor voltak jó helyen, még thai táncbemutatót is láthattak. Idén végre a Szépművészeti Múzeum előtt sem kígyózott óriási sor, így oda is bejutottam. Legjobban a „Fotóművészet születése” kiállítás tetszett, de a „Múmiák testközelben” és a „St. Gallen-i kalandok – Hartung, Tapies, Uecker és az Ecker jelenség” című kiállítások is érdekesek voltak. Előbbi kiállítás előtt a látogatók egy ismertető filmet nézhettek meg a múmiák megvizsgálásáról, az utóbbi előtt pedig a gyerekeket várta érdekes program: a teremben bemutatott művészeti alkotásformákat (pl. szögekkel kialakított formák dombornyomata) tudták hozzáértő segítséggel kipróbálni. A budavári Sziklakórház Titkos Légókórház és Atombunker is szeretettel várta a látogatókat, akik érdekes vezetésen vehettek részt az alagútrendszeren keresztül, ahol viaszfigurák tették élethűvé a tárlatot. Az este végén még lehetőségünk nyílt a dohány utcai Zsinagóga megtekintésére is. A ritka alkalmak egyike volt ez, hogy látogatókat beengedtek, vezetést biztosítottak nekik és még a levéltárba is bepillantást engedtek számukra. 56
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Az éjszaka hosszúra nyúlt, a végére nagyon elfáradtam, pedig a hajnali 2 óráig tartó lehetőséget nem is használtuk ki teljes egészében. Ennek ellenére idén is nagyon élveztem, biztos jövőre is el fogok menni. Remélem, sokak kedvét felkeltettem ezzel a kis ismertetővel, és 2013 júniusában lesz olyan olvasó, aki e miatt a kedvcsináló beszámoló miatt látogat el erre a rendezvényre. Léstyán Réka II/B
Cézanne-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban A családommal együtt néztük meg az impresszionista festészet egyik legnagyobb alakjának munkáiból rendezett kiállítást. Paul Cézanne, ez a 19. századi festészeti irányzatokat nagymértékben átalakító francia festő 1839-ben született Aix-ben,. Eleinte jogot tanult, de már tanulmányai során is festő akart lenni, ezért három év múlva abbahagyta iskoláit és elment Párizsba, ahol megismerkedett a híres festővel, Pissaróval. Később végre festeni tanult és visszatért Aix-be dolgozni, majd ismét Párizsba utazott, hogy Pissaróval dolgozhasson. Több helyen is bemutatta képeit, de mindenütt elutasították. Újra visszatért szülőfalujába és feleségül vette Hortense Fique-ét, majd útja ismét Párizsba vezetett, ahol végre elérte, hogy kiállítsák képeit több helyen is. 67 éves korában, 1906-ban halt meg cukorbetegségben. Kb. 20 perces sorban állás után jutottunk csak be a kiállításra. Három teremben nézhettük meg Cézanne gyönyörű alkotásait. Amikor beléptem az első terembe, azonnal megfogott a képek csodálatos színvilága. A festő a színek valami utánozhatatlanul csodás árnyalatait használta, némely kép annyira élethű, hogy szinte az az érzésem támadt, hogy a vásznon lévő tárgyak megfoghatóak. Különösen feltűnő ez a hatás a csendéletekben. A csendéletek mellett a tájképek is nagyon tetszettek, különösen megfogott a mediterrán növényvilág sokszínűségének ábrázolása pasztell színekkel. A harmadik csoportba a személyábrázolások tartoznak, leghíresebb képei közül megtekinthető 57
Óperencia
Szabadidő
2013. június
volta az „Önarckép” és a „Kártyázók”. Nekem ebből a csoportból a „Harlequin” tetszett a leginkább, gyönyörű a bohóc élénkvörös ruhája. (Érdekesség, hogy a festő legtöbb festményét először lerajzolta, majd csak utána festette le. Sőt egy időben más híres művészek munkáit is megpróbálta a maga sajátos stílusában megörökíteni.). Nagy élmény volt a kiállítás, bánhatja, aki elmulasztotta megtekinteni! Várhelyi Noémi I/B
Film: Míg a Jackpot el nem választ A film New York-ban kezdődik, ahol két embert ismerünk meg. Mindenekelőtt Joyt (Cameron Diaz), az elbűvölő fiatal nőt, aki egy tőzsdecégnél dolgozik és keményen küzd az előléptetéséért. Élete minden percét igyekszik megtervezni, és nagyon szeretne megfelelni vőlegényének, akinek a születésnapjára meglepetés bulit szervez. Azonban – egyáltalán nem meglepő módon – minden balul üt ki. A férfi ugyanis az egész meghívott társaság füle hallatára közli Joyjal, mennyire idegesíti, hogy mindent megszervez és ezért szakítani akar vele. Ezután persze elég furcsa hatást kelt, mikor előbújnak a barátok eddigi rejtekükből… A másik főszereplő Jack Fuller (Ashton Kutcher). A fiatalember nem akar komoly kapcsolatot, csak szórakozást és bulikat. Apja bútorgyártó cégénél dolgozik, ám ott sem megy semmi simán, ugyanis soha nem fejezi be a munkáját. Az öreg ezt megelégeli, s kihívja fiát egy kosármeccsre (tipikus amerikai megoldás, számos filmben találkozhattunk már ehhez hasonló megoldással), és mivel Jack veszít, hát kirúgja. (Előtte azért még közli Jackkel, itt az ideje, hogy megtanuljon felelősséget vállalni és a saját lábára állni.) A csalódott főhősöket legjobb barátaik próbálják jobb kedvre deríteni egy-egy bárban, és azt tanácsolják neki, utazzanak el Las Vegasba. Így is tesznek. Ott azonban a négy szereplő véletlenül egy szobát kap a szállodában és itt kezdődnek a bajok. Miután tisztázzák a szobák elrendezését 58
Óperencia
Szabadidő
2013. június
a recepcióssal, együtt vágnak neki az éjszakának. Rájönnek, hogy egyformán ki vannak készülve és ezen csak egy fékevesztett éjszaka segíthet… Ellátogatnak hát a legmenőbb bárokba és kaszinókba, kihasználják Las Vegas összes lehetőségét. Nem csoda, hogy másnap meglepetésként éri őket: összeházasodtak. Mivel azonban egyikük sem akarja a dolgot, megegyeznek, hogy amint visszatérnek New Yorkba, elválnak. Csakhogy Jack véletlenül megnyeri a 3 millió dolláros jackpotot. Joy pénzével. Azonnal megindul köztük a háború, mert ugyan Jack húzta meg a kart, de Joy pénzét dobta be. Nem tudnak dűlőre jutni, hogyan osszák el az összeget, hát irány a bíróság. Balszerencséjükre azonban a bíró megelégelte már a válásokat és hogy az emberek nem vállalnak tetteikért felelősséget, így fél év házasságra és párterápiára ítéli őket. (Ez is csak „odaát” történhet meg!) A két fél persze mindent megtesz, hogy megkeserítse a másik életét. Joy órákra bezárkózik a fürdőbe, így sztrájkolva Jack gusztustalanságai ellen, férfi erre leszerelteti az ajtót… A terápián megpróbálják eljátszani, mennyire szeretik egymást, ám a doktornő átlát a szitán. Ezután tör ki az igazi harc. Mind a ketten azon ügyeskednek, hogy bemártsák a másikat valami ürüggyel és így a pénz kizárólag csak az övék legyen. De ez a kísérletsorozat sem jár sikerrel. Jack ezután elmegy a nő volt vőlegényéhez, aki elmondja neki, hogy Joy mindig bizonyítani akart neki, ezért soha nem érezte magát elég jónak, de most végre boldog. Bár szakításukkor kidobta az eljegyzési gyűrűjüket is, azt „pusztán férfiúi összetartásból” Jack visszahozta neki. Azt remélte ugyanis, a férfi így talán visszamegy Joyhoz. Csakhogy egy együtt töltött hétvége során Jack és Joy fegyverszünetet kötnek. Ezután már nem ölik egymást, mindketten kivirulnak, Jack is visszamehet dolgozni az apjához és szorgosabb, mint valaha. Rájönnek, hogy szeretik egymást, bár ezt nem mondják ki. Joy ekkor azonban összefut volt vőlegényével, aki újra megkéri a kezét azzal a gyűrűvel, amit Jack vitt vissza. Joy ezek után a tárgyaláson közli a bíróval, hogy ő nem kér semmit a pénznyereményből, egyszerűen csak el akar válni. A munkahelyén is felmond, még az előléptetést is visszautasítja, amiért pedig annyit küzdött. Jack sem tud örülni a hirtelen jött temérdek pénznek, elmegy, hogy megkeresse Joyt és ő is megkérje a kezét. És mint azt már várhattuk az elején is, a történet vége természetesen happy end lett. Mégis miért pont ez a film? – kérdezhetik sokan okkal-joggal, mikor pont olyan, mint a többi 1 millió amerikai romantikus vígjáték. Talán a vicces jelenetek miatt? Vagy a színészek tettek rám ilyen nagy hatást, hogy írtam róla? Hogy őszinte legyek, mindezeknek természetesen szerepük volt a választásomban, de ami igazán megtetszett ebben a máskülönben habkönnyű hollywoodi „műalkotásban”, hogy a főszereplőknek nem kellett egymás előtt megjátszaniuk magukat, mert fél év alatt megismerték egymás jó és rossz 59
Óperencia
Szabadidő
2013. június
tulajdonságait. Sok más hasonló komédiában a szereplők alig ismerik egymást, mégis egyből együtt vannak, és mikor szakítanak egymással, egy világ omlik össze bennük, pedig nem is ismerik a másikat valójában. De Jack és Joy már tudták, milyen a másik, és ezzel együtt el tudták fogadni egymást. Nem kellett idealizálniuk senkit. Horváth Márta Liza II/B
Men in Black – Sötét zsaruk 3 A fekete öltönyös ügynökök ismét visszatértek a mozivászonra! Szervezetük többet tud a CIA-nál és titkosabb, mint az FBI. Rájuk nem vonatkoznak a törvények. Egyetlen feladatuk van csupán: a Földön tartózkodó űrlényeket kordában tartani. Némelyikük ugyan békével jött a Földre, becsületesen dolgozik, de vannak, akik el akarják pusztítani a bolygót. És itt jönnek a képbe a sötét zsaruk, akik egy csomó hi-tech űrlénykütyüvel és szép, nagy, krómozott fegyverekkel próbálják megfékezni őket. Az első részben megtudhattuk, miként lépett be a szervezetbe J. ügynök és lett a veterán K. ügynök társa. K. felvilágosította J.-t, hogyan álcázzák embernek magukat az idegenek, illetve ha mégis lebuktatnák őket az ügynökök, egy „villogó izé”-nek nevezett géppel törölni tudják az emberek rövid távú memóriáját, így megőrizve a titkokat. A második részben kiderült, hogy K.-nak rengeteg bajos ügye volt a múltban, és nem egyszer mentette meg a Földet egyedül, de ezeket még a legjobb barátja és társa, J. elől is titokban tartotta. A harmadik részben, 14 év elteltével már J. is komoly ügynöknek számít, béke van, éppen semmi nem akarja elpusztítani a Földet, amikor K. hírtelen eltűnik. Először J. kezdi el keresni, de sehol sem találja, majd amikor megkérdezi a többi ügynököt, mindannyian azt mondják, hogy K. már 40 éve meghalt. Kiderül, hogy K. egykori ellensége, akit egykor elkapott és börtönbe záratott, megszökött és visszautazott az ídőben, hogy megölje K.-t, mielőtt az elkapná és emiatt mennie kéne a börtönbe… Tehát J. is visszautazik egy kicsit az időben, hogy figyelmeztesse és ezáltal megmentse az akkori fiatal K.-t az őt érő fenyegetéstől. Először persze senki nem akar hinni neki, de később „ismét” társak lesznek, és együtt legyőzik K. ellenségét, miközben sok érdekes információt tudunk meg a múltjáról és hogy miért nem akar beszélni róla. A trilógia egy új korszakot indított el a filmtörténetben. Legalábbis az első része. Ez volt az első film, melyben az űrlényeket nem mind vérszomjas vadállatoknak állították be, akik az amerikai építészeti látványosságokat jöttek lerombolni. A filmnek van egy üzenete, miszerint 60
Óperencia
Szabadidő
2013. június
lehet, hogy az eltérő tulajdonságok tesznek minket különlegessé, de céljaink nagyjából azonosak, és a különböző hátterektől függetlenül mindenki egyenlő. Ez egy rendkívül komoly dolog egy olyan filmtől, amiben éneklő kutyák is vannak. Az első részben nagyon odaillő, szellemes poénok is voltak. Egy ilyen „klasszikus” például: K.: Rendkívül szeretem Elvis zenéjét. J.: Én is, nagy kár, hogy meghalt. K.: Nem halt meg, csak hazament. Vagy amikor K. meséli J.-nek, hogy a legtöbb űrlény becsületesen dolgozó embernek álcázza magát. Erre J.: A taxisok! K.: Becsületest mondtam. Illetve ha közelebbről megnézzük a bázison játszódó részeket, a háttérből kiderül, hogy egy csomó híresség, mint például Lady Gaga vagy Michael Jackson is űrlény… A 2. rész már kevésbé sikerült ilyen jól. Rengeteg ócska, túlhasznált viccet nyomorítottak bele az amúgy már közel sem annyira érdekes „Megmentjük a világot, és közben megismerjük egymást” -ra alapuló történetbe. A legújabb, 3. rész ismét próbál visszatérni a gyökereihez – szerencsére. Ha az ember szerette az eredeti filmet, ezt is nagyon fogja élvezni, amúgy önmagában nem egy nagy durranás. Film közbeni fogyasztásra mindenesetre ajánlok egy nagy bögre kakaót. Ki fog derülni, hogy miért. Feuerer Kristóf III/A
61
Óperencia
Szabadidő
2013. június
John Carter Végre megtörtént! Egy nemzeti ünnepünk ismét munkanapra esett, méghozzá csütörtökre, ami két nap sulimegvonást jelentett nekünk. Ez volt március 15-e. Nekem tervbe is volt véve a nagyon-nagyon sokáig alvás, a délutáni semmittevés stb. De szürke felhők gyülekeztek napos tervem felett, ezek voltak a szülők. „Gonoszan” a fejükbe vették, hogy nem hagynak aludni, mert családi programot kell szervezni. Ez eddig nem is lett volna akkora gond, egy jó kis ebédért simán kiugrom az ágyból korábban, de jó idő lévén rendbe kellett rakni a kertet, ami persze nem ér rá estefelé. Miután elegett tettem elsőszülötti feladataimnak, meg is ejtettük az ebédet. Utána viszont mozit terveztünk, ahova a húgomat is vittük, tehát szóba sem jöhetett valami komolyabb film. Így esett a választásunk (amibe persze nekem semmi beleszólásom nem lehetett) egy Disney-filmre, a John Carterre. Na már most én elég heves ellenérzéssel fogadtam ezt a filmet. Miért? Talán mert röpke 250 millió dollárból készült úgy, hogy egy darab híres/tehetséges színészt nem találunk benne, de még egy hagyományosan felépített díszletet sem. Tisztázzuk, manapság a CGI már közel sem ilyen drága. Ráadásul a film sehol nem mutatkozott még be, de a Disney fejesei már azt számolgatták mennyit fognak rajta veszíteni. Így semmiképp nem reklámozunk egy mozit! (Úgy, hogy felpakolunk az internetre egy tízperces megvágott valamit, azzal talán már lehet valamit kezdeni.) Miért volt mégis kellemes meglepetés? Lássunk hozzá! Bármíly meglepő, nem a történet miatt. Az alapkoncepciót sokszor láttuk már a mozikban, én személy szerint pontosan két évvel ezelőtt. Adott nekünk egy férfi főszereplő (John Carter), aki egy kicsit szétzüllött úriember, ráadásul gyötrik a múltban elkövetett hibái, de amúgy jó fej és a maga módján vonzó is. Van nekünk még egy hercegnőnk (Dejah), aki nem akar apja óhajának engedelmeskedni, mert azzal romlást hozna a birodalomra, ráadásul idegesítő hangja van és folyton próbálja megvezetni főhősünket. Aztán akad még a történet szempontjából két lényeges mellékszereplő (Sola és Tars Tarkas), és persze az elengedhetetlen főgonosz(ok). Nem ismerős? Ha nem, nagy baj van, mert ezek szerint kevés mesét néztél gyerekkorodban. A lényeg, mint minden Disney-műben, hogy a hercegnő beleszeret a harcosba/hercegébe (vagy válassz valami hasonlót), akivel boldogan élnek, amíg meg nem... Miközben persze legyőzik a gonoszt és megmentik az egész világot. Ha már a történet ilyen vállalhatatlanul klisés volt, akkor ne lepődjünk meg a többi hibán sem, de a kellemes meglepetésnél tartottam. Szóval én annyira rosszra számítottam, hogy egész meglepődtem, amikor összességében egy korrekt, élvezhető valamit kaptam. Mert tényleg minden hibát elkövet, amit egy nagy költségvetésű produkcióban el lehet, és itt jön a 62
Óperencia
Szabadidő
2013. június
nagy DE. A látványvilág hozza, amit elvárunk, talán még többet is. Ámulunk-bámulunk, az állunkat meg valahonnan a földről szedjük össze. A kis részletek pedig nagyon ötletesek. Mivel a Marson vagyunk, ahol gyakorlatilag az egész bolygó egy nagy sivatag, nem vizen, hanem fényen hajóznak! Van, aki szerint ez tiszta őrültség, de most komolyan: te nem próbálnád ki? Aztán ott van még egy olyan igazi filozofikus beszélgetés a főhős és a főgonosz között, amiben a gonosz logikusan megmagyarázza, miért teszik azt, amit. Nincsenek hataloméhes terveik, ők csak rendet akarnak tartani a világban, de ehhez minden eszközt bevetnek. Igazából olyanok, mint a régivágású szülők, míg a főhős inkább a lázadó gyerek. Lázad is rendesen, hol karddal, hol szavakkal. Aztán meg a befejezés afféle „Sherlock minőségűre” sikeredett; nem gondoltam volna, hogy ilyen ravasz valakivel volt dolgom végig a történet során.
A szereplőkról csak röviden annyit, hogy nem voltak rosszak, de nem is lopták be magukat a szívembe, mondjuk egyikük karaktere sem volt éppenséggel valami érdekes. Egészen a stáblistáig észre sem vettem, hogy ki alakította valójában a főgonoszt, nevezetesen Mark Strong. Mentségemre legyen szólva, hogy rendesen ki volt maszkírozva és szinkronosan láttam, ami szerintem azért sokat rontott az eredetin. Strong amúgy egyfajta Jolly Joker, ha főgonosz szerepről van szó. Senki érdekes nem volt a szereplőválogatáson, nem baj, hívd Markot, biztos szívesen beugrik. Fonyódi Noémi IV/A 63
Óperencia
Szabadidő
2013. június
„Mi már nem gyártunk robbanó tollakat” (Skyfall-kritika) 1962-ben készült az első James Bond-film, Dr. No címmel Sean Connaryvel a főszerepben, James Fleming eredeti ötlete alapján. Hiába, rég volt. Sokan bújtak már a kedvenc titkos ügynökünk bőrébe (Connaryn kívül például Roger Moore vagy Pierce Brosnan), mindegyiküknek egyéni stílusuk volt, sajátosan értelmezték a karaktert, de mindig rázva és nem keverve kérték a martinit, szmokingban írtották az ellent, Aston Martint vezettek és persze szemérmetlen nőcsábászok voltak. Mivel kerek ötven év telt el az első mozi óta, az alkotók nagyon oda akarták tenni magukat a csalódást keltő A quantum csendje után. Nos, sikerült nekik! A történet valahol Törökországban kezdődik, amikor is Bond egy lánnyal karöltve mindent feldúlva üldöz egy terroristát, aki megszerezte az összes külföldön beépítve dolgozó MI6-es ügynök listáját, és feltett szándéka azt odaadni Silvának, a főgonosznak. Sajnos Bond ezt képtelen megakadályozni, és ki is alakul a konfliktus, hisz Silvát mindenképp le kell győzni, a lista kiszivárgását pedig meg kell akadályozni, amire persze csakis az öregedő 007-es ügynök képes. Ennyi és nem több, de vannak benne csavarok, jól felépített, látszik rajta a belefektett munka és nem mellesleg vicces is. Engem lekenyerezett a folyamatos poénkodás. A Bond korán való élcelődés sajátos hangulatot adott a filmnek, ami eddig nem létezett a Daniel Craig-es időszak során. Van egy jelenet a filmben, amikor találkozik az új Q ügynökkel, akit keményen kritizál, hisz még látja a pattanásokat az arcán, szerintem ez az egyik legjobb jelenet a filmben. Csak azért piszkálja, mert frusztrálja, hogy egy ilyen fiatal valaki a munkatársa. Ebből a jelenetből idéztem a címben is: „Mi már nem gyártunk robbanó tollakat.” Ez a kulcsmondat a filmben, ez a rész már a XXI. század szellemében készült, már csak nyomokban emlékeztet minket a régi 007-es kalandokra, pedig az egyik eredeti James Fleming-történetet vették alapul. Akik nosztalgiára vágynak, azok csalódni fognak. Nincsenek már jó és rossz lányok, a főgonosz nem a világot akarja elpusztítani csak M-et. Ez egy személyes bosszúhadjárata Silvának, és úgy akarja ezt elérni, hogy közben tönkreteszi az egész MI6-et, aminek a feje M. Végre egy főgonosz, aki kapcsolódik főszereplőinkhez, nem csak valami hatalommániás, kapzsi rossz ember, hanem egy tönkretett jó. Silva valaha Mnek dolgozott és a legjobb ügynöke volt. Igazi érzelmek és célok vezérlik. Az első találkozás Bonddal igazán telitalálat, mert rögtön bemutatják, milyen Silva. Nincs ködösítés, ő ilyen, és ha elsőre nem is úgy tűnik, félni kell tőle, pont azért, mert neki ez az egész ügy személyes indíttatású, és bármit meg is tesz a siker érdekében. De nem csak a főgonosz karaktere kapott komoly hangsúlyt, hanem Bondé is. Megtudjuk, honnan is jött ő (legalábbis földrajzilag), és bebizonyítják, ő is ember. Vannak hibái, nem tökéletes, nem 64
Óperencia
Szabadidő
2013. június
egy szuperhős, akire mindenki rábízná az életét, csak hisznek benne, hogy nem szúrja el. A színészek mindent megtesznek, hogy nem csak jók, de tökéletesek legyenek, senkire nincs panasz. Craig szerintem már A tetovált lányban bebizonyította, hogy nem véletlenül lett ő Bond. Szigorú, mégis képes az érzelmek átadására. Javier Bardemet (Silva) szerintem felesleges hosszan ecsetelni, ő csak szimplán zseniális. Judi Dench (M) nyújtja, amit elvárunk tőle, a csajok korrektek, Ben Whishaw (Q) remekül dolgozik együtt Craiggel. Akiket viszont kiemelnék a mellékszereplők közül, az Ralph Fiennes (Gareth Mallory) és Rory Kinnear (M asszisztense), mindketten kiemelkednek, bár előbbi már nem egyszer bizonyította tehetségét, az utóbbi pedig mintha a Bosszúállókból ismert Coulson ügynökről mintázta volna szerepét, amit elnézek neki, mert igazából máshogy nem lehetett volna megformálni a karaktert. Végezetül egy kis érdekesség: Daniel Craig a legpiálósabb James Bond valamennyi eddigi közül! Ugyanis az Economics összeállított egy listát arról, melyik színész ölte meg a legtöbb embert, mennyi nő szívét törte össze, és hány pohárral húzott le 007-es ügynökként. A statisztika szerint Daniel Craig messze a legvehemensebb alkoholfogyasztó, de Pierce Brosnan kezéhez tapad a legtöbb vér (szám szerint 19), és az eredetileg modell George Lazenby okozta a legtöbb csalódást a női szíveknek (egész pontosan 5), pedig csak egy filmben szerepelt. (Mellesleg az életben is hasonló eredményeket ért el, legalábbis egy nyilatkozata szerint.) Hiába, a mai Bondnak valahogy le kell vezetnie a feszültséget. :) Sokan egyedülállónak és lehengerlőnek nevezik az új részt, én azért még megvárom a következőt – mert biztosra vehetjük, hogy lesz –, mielőtt ilyen kijelentéseket tennék. Félreértés ne essék, nagyon is tetszett, csak szerintem Craig most kezd igazán Bonddá válni, és lesz ő még ennél jobb is. De addig is egyszerűen szeretjük. Valóban, a film a közepe kicsit unalmas és vontatott, de ennek így kellett lennie, ezzel is sajátos atmoszférát teremtettek az írók és a rendező. Nem pénzkidobás ez a mozi, tessék megnézni! Fonyódi Noémi IV/A 65
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Holt költők társasága A Holt költők társasága című filmet a múlt héten láttam először, de minden bizonnyal nem utoljára. Az 1989-ben készült film egy amerikai elit fiúiskolában, a Welton Akadémián játszódik, az ötvenes években. Ez a bentlakásos iskola messze földön híresen kemény: szigorú tantervet követ, négy alapelve pedig a hagyomány, a becsület, a fegyelem és az érdem. A történetet nagyrészt egy Todd Anderson nevű diák szemszögéből követhetjük, aki újonnan kerül a Weltonba. Nehéz dolga van, hiszen bátyja, aki valamikor szintén ide járt, rendkívül jó tanuló volt, és ezért az ő árnyékában kell érvényesülnie. A másik főszereplő Neil Perry, aki már régebb óta jár az iskolába, Todd szobatársa lesz. Ő, a szégyenlős Toddal ellentétben, tele van energiával és ambícióval, viszont szülei, akik megtervezték helyette az egész életét, és orvosi pályára szánják fiukat, nem nézik ezt jó szemmel. A film kezdetén az iskolába új irodalomtanár is érkezik: Mr. Keating, aki évekkel ezelőtt szintén a Weltonban tanult. Hamar kiderül róla, hogy ő nem a megszokott szigorral és precizitással tanít, hanem teljesen újszerű értékeket akar a diákoknak bemutatni. Első óráján Neil és Todd osztályában felolvastat a diákokkal egy Horatius-verset, amiben szerepel a „Carpe diem!” mondat, ami annyit tesz: „Élj a mának!”. Hatalmas lendülettel és szenvedéllyel magyarázza a diákoknak, hogy az élet hamar elröppen, ezért meg kell ragadniuk a pillanatot, hogy hatással legyenek a környezetükre vagy akár a világra. Mr. Keating önálló gondolkodásra tanítja a növendékeit, arra, hogy a kötelességek és feladatok rengetegében ne felejtsenek el élni. Egyik óráján megkéri az egyik diákot, hogy olvassa fel az irodalomkönyv bevezető részét, ami egy tudományos elemzési módszer arról, hogyan tudjuk meghatározni a versek értékét. Ezután szokatlan dologra kéri az osztályt: tépjék ki ezt a részt a könyvből. Elmagyarázza, hogy egy verset nem lehet meghatározott módszerek alapján minősíteni. Minden vers más és más, mindegyiknek megvan a maga értéke. A gyerekek meglepődnek a tanár egyedi stílusán és tanítási módszerén, de rögtön megszeretik. Mr. Keating még egy régi titokba is beavat pár tanulót: diákéveiben a Holt Költők Társaságának tagja volt. Mesél nekik a gyűlésekről, ahol a tanulók titokban, éjjel összegyűlve beszélgettek, verseket olvastak fel egymásnak vagy saját szerzeményeiket adták elő. Neilre nagy hatással van az irodalomtanár, ezért osztálytársaival újra létrehozzák a HKT-t. A további cselekmény elég bonyolult, a lényeg viszont az, hogy az új tanár teljesen megváltoztatja a diákok, de legfőképp Todd és Neil életét. A film ezek után még számos fordulatot tartogat. Neil, aki rájön, hogy színész akar lenni, Mr. Keating biztatására jelentkezik az egyik színházba a 66
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Szentivánéji álom főszerepére, szülei tudta nélkül. Amikor édesapja megtudja, hogy mit csinált az engedélye nélkül, eltiltja a színészkedéstől és ki akarja íratni a Weltonból. Neil, aki még sosem mert szembeszállni apjával, teljesen összetörik és végső elkeseredésében öngyilkos lesz. Az iskolában nyomozás indul, és a Holt Költők Társaságára is fény derül. Ennek eredményeként Mr. Keatinget teszik felelőssé a történtekért, aki az iskolavezetés véleménye szerint sajátos tanítási módszereivel megzavarta a fiúk gondolkodását, ezért kirúgják az iskolából. Az utolsó jelenetben Todd osztálya meghatóan búcsúzik egykori tanárától: már a mindenható igazgató helyettesíti az irodalomórán, amikor maradék csomagjaiért jön. A diákok rá sem hederítve a régivágású direktor egyre hangosabb felszólítására, a padokra állva szállnak szembe az önálló gondolkodást gúzsba kötő szemlélettel. Úgy, ahogy azt korábban Mr. Keating tanította nekik, hogy mindent nézzenek meg más szemszögből is, ne csak a jól megszokottból. Az igazgató figyelmeztetése ellenére majdnem az egész osztály az asztalokra lép, így tüntetve egy emberközpontúbb pedagógiai gyakorlat (és ennek elterjesztője) mellett.
Mióta láttam, az egyik kedvenc filmem ez, mert komoly mondanivalója van, és mert diákként talán jobban bele tudom képzelni magamat az iskola történéseibe és a diákok világába, mint egy felnőtt. Robin Williams, aki egyébként is nagy kedvencem, nagyszerűen alakítja a lázadó és lázító tanárt, Oscar-díjat is kapott érte. Nagy hatással volt rám ez a mozi, és azt hiszem, megragadt bennem valami Mr. Keating tanításaiból, és azóta talán egy kicsit másképp állok a dolgokhoz. Rosdy Gergely II/B 67
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Tévé: Charlie Harper (Két pasi – meg egy kicsi) Charlie Sheen a Két pasi – meg egy kicsi című, 2003-ban indult amerikai vígjátéksorozatban alakítja a gazdag, kicsapongó életet élő zeneszerzőt, Charlie Harpert. Charlie zeneszerző-dalszövegíróként dolgozik, bár az igazat megvallva soha sem kellett megdolgoznia a pénzéért. Amiből pedig sok van neki… A gyengébbik nemről sem gondolkozik szokványosan. Rengeteg nőt csábított már az ágyába, de soha sem akart ennél többet. Így éli könnyed életét, amikor öccse, Alan és annak tízéves fia, Jake beállít tengerparti házába. Alan elvált a feleségétől és nincs hol laknia. Charlie befogadja őket, nem tudván, hogy a következő kilenc évben nem is fognak elköltözni tőle. Ez a fordulat Charlie jellemére nem hat különösebben, továbbra is éli szokásos életét… Alan Harper viszont bátyjával ellentétben becsületes dolgozik. Minden reggel bejár orvosi rendelőjébe, ahol csontkovácsként fogadja a betegeket. Mielőtt kényszerből a bátyjához költözött volna, nem nagyon érintkezett vele. Amikor pedig rádöbben, hogy Charlie alig dolgozik, mégis dől hozzá a pénz, kényelmetlenül érzi magát. Nagyon nehéz dolga van, mivel dúsgazdag, népszerű bátyja mellett jelentéktelen, szánalmas. Charlie gyakran szóvá is teszi, hogy nem fizet lakbért, ezért a háztartásban csak másodlagos szerepet tölthet be. Sokszor cikizi is testvérét, amiért az spórolni próbál. Alan pedig többször kiborul, amiért léha öccse nem vagy csak alig dolgozik, és ráadásul egyáltalán nem törődik az alkalmi barátnők érzéseivel sem. Amíg a kisebbik testvér a válása után próbál tartós kapcsolatokat kialakítani, Charlie csak az egyéjszakás kalandokat keresi. Sok rész a két agglegény szerelmi életéről szól. Alan nem egyszer nevetség tárgya lesz, hiszen nincs érzéke a nőkhöz, gyakran szerencsétlenkedik. Igazából mindenki lenézi, de sokszor neki van igaza, ő látja helyesen a dolgokat. Charlie a teljes ellentétje. Sok pénze miatt tapadnak rá a nők, ő pedig legtöbbször csak kihasználja őket. Alan kisfia, Jake nem különösebben értelmes fiú. A hétvégéket apjával tölti, így egyben Charlie-val is. Sok bonyodalom keletkezik a butaságaiból. Ennek ellenére édesapja, Alan természetesen nagyon szereti, és 68
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Charlie is egyre jobban megkedveli a hónapok során. Az idő múlásával Jake a cuki kisfiúból idegesítő kamasz lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy a lányok már őt sem hagyják hidegen. Innentől kezdve már három szingli pasi kalandjait kísérhetjük figyelemmel. Alan és Charlie édesanyja, Evelyn is gyakran feltűnik, akit fiai „lelketlen boszorkánynak” tartanak, és ez, lássuk be, bizony igaz is. Bár fiait és unokáját szereti, sokszor teljesen döbbenetesen viselkedik. Ennek oka, hogy nagyon pénzéhes, fiait is nemegyszer tudtuk nélkül arra használja, hogy még több pénzt keressen ingatlanügynökként. Másik negatív tulajdonsága, hogy mindenben megtalálja a rosszat. Az egyik jelenetben például Alan – éppen ezt tesztelve – odamegy hozzá: „Képzeld, anya, feltalálták a rák ellenszerét!”. Erre Evelyn unott hangon csak annyit mond: „Igen? Miért nem lehetett volna egy fél évvel előbb? Akkor Herb bácsikád még élne...” Összességében véve ez egy nagyon szórakoztató, mondhatni megunhatatlan sorozat. Sok mulatságos mellékszereplő is játszik benne, mint például Rose, a szomszéd, aki miután Charlie otthagyta, nem adja fel, hanem tovább próbálkozik nála. Charlie viszont már nem akar tőle semmit. Vagy említhetjük Berthát, Charlie bejárónőjét is, aki a háztartást vezeti, s ami nélküle valószínűleg maga lenne a tökéletes káosz. Noha a sorozat már tíz éve a képernyőkön van, népszerűsége töretlen. Csak ajánlani tudom mindenkinek… Anonim
Cirkusz: Cirque de soleil – Michael Jackson: Immortal Egy véletlen folytán kerültem az előadásra, mert eredetileg csak a szüleim mentek volna kettesben – anyukám nagy rajongója Micheal Jacksonnak, apukám meg a társulatnak –, de anyukám összeszedett valami csúnya kórságot, így rám hárult a felelősség, hogy apukám társasága legyek. Titokban persze nagyon örültem neki, mert én is szívesen megnéztem volna ezt a hires cirkuszi műsort. Nagyok voltam az elvárásaim, talán túl nagyok is, aztán a végén jó nagyot koppantam. Én életemben nem csalódtam még ekkorát, ha valamilyen táncos produkcióról van szó! Mert ha úgy hirdetik, hogy a nagy Cirque de soleil társulat jön el hozzánk, én ámulatba ejtő akrobatikusokat és légtornászokat várok. A francia cirkusz ezekről híres, ezenkívül soha nem használnak állatokat a produkciókban. Csak tehetséges, magasan képzett artistákról van szó, akik ezer közül a legjobbak. Meglehet, erre a világturnéra csak egy kisebb csapat kelt útra, a nagyok meg inkább otthon maradtak. Az előadás 69
Óperencia
Szabadidő
2013. június
kilencven százaléka ugyanis minden volt, csak nem akrobatika. Félreértés ne essék, mint show és szórakoztatás remekül működött, viszont mint Cirque de soleil megbukott.
Miután kifejtettem, hogy miért is volt ez ekkora csalódás, jöjjenek a pozitívumok, mert abból is van egy zsákkal. Az előadás témája: Micheal Jackson. Azt nem mondanám, hogy az alapötlet meghökkentően eredeti lenne, de egy nagyon kidolgozott elképzelés alapján megrendezett előadást kaptunk végeredményben. A rendező profi, akárcsak a fellépők, látható, hogy nem először csinálják. Itt pedig muszáj kiemelnem egy nagyon fontos szereplőt, mégpedig egy olyan artistát, akinek csak egy lába volt, de ez semmiben nem akadályozta. Ugyanúgy brékelt, mit bárki más, és észrevehetően teljes szívéből élvezte, amit csinált. Az egész kiállása jó hangulatot árasztott. A meghajlásnál nem volt meglepő, hogy övé lett a leghangosabb taps. Minden tiszteletem az övé! (A második a rúdtáncos hölgyeményé lett, ami nem mérvadó, ha figyelembe vesszük, mennyi férfi volt jelen.) A digitális technológia maga volt a tömör gyönyör, sok képernyő akár vízszintes helyzetbe is hozható volt, így remek táncfelületet nyújtott mindenkinek, miközben futott rajta az animáció. A fénytechnika pedig egyszerűen lélegzetelállító bizonyult! Hihetetlen látványt nyújtott, amikor a táncosokon izzókat helyeztek el, azok pedig mozgásukra változtatták színüket és alakzatukat. (Hozzá kell tenni, nem ők az elsők, akik ezzel a technikával élnek, ettől függetlenül felemelő volt élőben is látni.) Említésre érdemesek még a koreográfiák, amik nagyon passzoltak az egész Jackson-hangulathoz. 70
Óperencia
Szabadidő
2013. június
Sok klasszikus mozdulatot láthattunk egy kis modern aromával ötvözve, összességében kifejezetten jól visszahozta Jackson lényegét. (Az én személyes kedvencem a Thriller és a Smooth criminal volt.) Nem utolsósorban pedig tetszett az a néhány táncos, aki a szünetben kijött a nézőtérre szórakoztatni a közönséget. Vicces és jó hangulatot teremtettek: tanítottak kicsiket táncolni, fotózkodtak azokkal, akik odamentek hozzájuk, betáncolták az egész területet. Senkinek egy rossz szava nem lehetett rájuk, teljes odaadással végezték a munkájukat. Még az utánpótlás tehetségét is megcsillogtatták egy kisfiú személyében. Így visszagondolva, mégiscsak azt mondanám, élveztem a programot, de abban a pillanatban teljesen maga alá temetett a csalódás érzése, mert bár mint Micheal Jackson zenéjére megrendezett előadás zseniális, de mint Cirque de soleil nulla volt. A nézők többsége nem valószínű, hogy a társulat neve miatt váltott rá jegyet. Legközelebb inkább megszerzem valahonnan a Cirque de soleil Egy világ választ el című filmjét, ami James Cameron közreműködésével készült. Vagy ha legközelebb ellátogatnak kicsiny országunkba, kisebb elvárásokkal ülök be. Fonyódi Noémi IV/A
Sajtófesztivál: Egy emlékezetes péntek délután története, avagy én is ott voltam a 20. Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon A Millenáris D csarnokában, 2013. május 10-én, pénteken került megrendezésre a 20. Országos Ifjúsági Sajtófesztivál. Az eseményre Fuxreiter tanár úr hívta fel a figyelmemet. Büszkeséggel töltött el, hogy tiszteletjegyet kaptam tőle az iskolaújság szerkesztésében való részvételemért. Így kerültem a fesztivál igencsak zajos forgatagába. Eleinte zavart a hatalmas nyüzsgés, a hangzavar, de aztán a programfüzet áttanulmányozása és egy kis akklimatizálódás után nekiindultam a terep felderítésének. Nagyon sok ismert médiaszemélyiséggel volt lehetőségünk találkozni. Szinte minden sarokban más-más ismert ember válaszolt a fiatalok kérdéseire. Ott volt az eseményen például Vujity Tvrtko riporter, a tv2 Napló című műsorának vezetője; Azurák Csaba, a tv2 Tények című műsorának szerkesztője, de meghívták a DUE-fesztiválra – többek között – Till Attilát, Radics Gigit, Pataki Zitát és még sok más hírességet. A csarnok egyik sarkában „Egy kis Bűvösvölgy” elnevezéssel megnézhettünk egy valódi greenboxot, sőt lehetőségünk volt kipróbálni. vajon milyen időjós vagy híradós válna belőlünk. Sokáig szemeztem a 71
Óperencia
Szabadidő
2013. június
lehetőséggel, de valahogy elszállt a bátorságom, meg egyébként is sokszor megkaptam már, hogy monoton hangon beszélek, így kihagytam a lehetőséget. Szinte forgott velem a világ, ahogy körbejártam, és mindenhol valami esemény, közönségtalálkozó vagy interjú zajlott a tévéből jól ismert arcokkal. Kicsit nyugodtabb programra vágytam, ezért megörültem, amikor egy fiatal lány odalépett hozzám és egy filmvetítésre invitált a moziterembe. Délután 2 körül kezdtek egy részletet vetíteni a Csukás István Berosált a rezesbanda című forgatókönyve alapján készült ifjúsági filmből. A vetítést követően lehetőségünk volt személyesen találkozni Csukás István íróval, Mátyássy Áron rendezővel, Csortos Szabó Sándor producerrel és a film egyik főszereplőjével, Szemző Simonnal. A film egy csapat tizenéves gyerekről szól, akik megelégelik, hogy tanáruk zsenit akar belőlük nevelni és túlzott szigorral tanítja őket. Akkor telik be a pohár náluk, amikor eltiltják őket a zenéléstől, ugyanis a rezesbanda mindennél fontosabb számukra. Úgy döntenek, hogy elszöknek az iskolából és addig bujkálnak, amíg a felnőttek nem teljesítik a követeléseiket. A filmben a felnőttek a nevetségesek, a gyerekek vagányak, szabad szájúak, kreatívak, túljárnak a felnőttek eszén. A moziterem tele volt, még a lépcsőn is fiatalok ültek, ami megerősített abban, hogy rajtam kívül még nagyon sokan rajonganak a mesékért, a kitalált képzeletbeli történetekért. Csukás István, vagy ahogy a közönségtalálkozón szólították: Csuki bácsi, évtizedek óta jól ismert szerző, többek között a Mirr-Murr, a Pom Pom és a Süsü, a sárkány alkotója. 1975ben a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm, mely az ő ifjúsági regényéből készült, megkapta a hollywoodi X. televíziós fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is. Idősebb kora ellenére is hihetetlen, mennyire fiatalos, sőt gyerek tudott maradni. A beszélgetés során elárulta, hogy története apropóját a Nemzeti Alaptanterv megváltozása adta. Úgy érezte, hogy a felnőttek túl magas követelményeket támasztanak a gyerekekkel szemben, mindenkiből zsenit akarnak nevelni, ezért elkezdte őket sajnálni. Nagyon nehéz visszaadni a beszélgetés bensőséges, baráti jellegét, gyakorlatilag tátott szájjal hallgattuk a jobbnál-jobb sztorikat. Nagyon nagy hatással volt rám ez az esemény, és már akkor is azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha ezt a kis csapatot iskolánk is vendégül láthatná. A film nemsokára bemutatásra kerül, mindenkinek nagyon ajánlom figyelmébe! Sajnáltam, amikor vége lett a beszélgetésnek, a fejemben pörögtek a gondolatok, és ezzel a nagyon kedves élménnyel távoztam a fesztiválról. Neil Anita III/B 72
