Óperencia
Szabadidő
2009. június
Könyv: BATTLE ROYAL, avagy „van rosszabb az iskolánál” Elolvastam. Vége van. De azóta is ez megy a fejemben, oda-vissza. Nem hagy nyugodni. Teljesen megfogott ez a könyv. Előre szólok, nem egyszerű olvasmány. Hátborzongató. A BATTLE ROYAL a szerző, Takami Kósun egyetlen regénye, melyet gyakran neveznek a 21. század Legyek urának, botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen is vezeti a sikerlistákat. A könyv alapján készült filmet Amerikában is be akarták tiltani, Japánban sikerült is. Miért tiltják ennyire? Mert kegyetlen és brutális, a japán kultúrának pont az a része, amit mi soha nem fogunk megérteni. (ez persze nem zárja ki, hogy ne lehetne rajongani érte) A cselekmény egy alternatív közeljövőben (vagy egy alternatív jelenben) játszódik, egy diktatorikus távol-keleti országban (minden jel Japánra utal). És maga a történet egy egyszerű gondolatkísérlet: végy véletlenszerűen két gimnáziumi osztályt (42 fő) a súlyos társadalmi és morális problémákkal küzdő távol-keleti birodalomban, és egy teljesen legális állami program keretében rakd ki őket egy kiürített szigeten, majd szereld fel őket mindenféle fegyverrel. A géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig bármi álljon a rendelkezésükre. Majd add ki a parancsot: „Éld túl!” A Battle Royal Programnak csak egyetlen túlélője lehet: A GYŐZTES. (aki a végén dicséretet és vállveregetést kap). A „Játék” menete kicsit meg van még spékelve, nehogy a birodalom vezetői unalmasnak találják a gyerekek műsorát, ezért mindenkire raktak egy nyakörvet, amely mutatja hollétüket, és más egyéb hasznos dologra is jó, például felrobban, ha 24 órán belül nem hal meg senki, vagy ha a gyerekek menekülésre fognák a dolgot… Még váltakozó tiltott zónák is nehezítik az elrejtőzést, ezzel folytonos mozgásra kényszerítve a fiatalokat. Így elsőre hallva az alapsztorit, eléggé elrettentő a regény. De a könyvet olvasva rá kellett döbbennem, hogy sokkal többről van itt szó, mint egyszerű gyilkolászásról. A Battle Royal ugyanis – a kegyetlen és meglehetősen naturalistán ábrázolt vérfürdők közepette – pont azokat a kis szemétségeket, motivációkat, őrületeket, háttereket vágja a képünkbe, amelyek végül arra ösztönzik a résztvevőket, hogy belemenjenek a játékba. Ráadásul a szigeten – mivel úgyis minden mindegy – előjön az összes sérelem, félelem, megaláztatás, amelyet az osztálytársak egymásnak okoztak vagy az élet okozott nekik, a helyzet pedig nemigen szolgálja a konfliktusok békés rendezését. Az érzelmek felerősödnek és a résztvevőknek más-más, eddig (számukra is) rejtett oldaluk mutatkozik meg. Van itt minden: intrika, bosszú, kétszínűség és persze szerelem. 41
Óperencia
Szabadidő
2009. június
Ez a könyv fantasztikusan elemzi az embereket. Mert nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetben mindenki teljesen máshogy reagál, más dolgok jutnak eszébe és más taktikát választ. De mi a nyerő? Egyedül maradni és megbújni? Egyedül belemenni a játékba és elkezdeni irtani a barátaidat? Kihasználva mindenkit élősködni? Vagy csoportot alkotni és egymást segíteni? Mindenre van példa, mindenki máshogy próbálja túlélni, de a legnagyobb kérdés: kiben lehet megbízni? A gyerekek erről nem beszélnek, a feladatot mégis úgy fogják fel, mint valami nagy, misztikus próbatételt. Gyakorlatilag a halállal való megbékélés a feladat. És a legnagyobb próbatétel, hogy egy ilyen kilátástalan helyzetben is, ahol biztos a halál (és nem is fájdalommentes!) vagy a teljes idegi összeomlás (a barátok megölése nem egyszerű feladat…) embernek kell maradni. Ezt az elképzelhetetlen szituációt a hétköznapi emberi érzések hozzák közel, és az ember (az olvasó) teljesen beleéli magát. Van benne valami gyomorforgató, és most nem is arról beszélek, hogy a könyv minden vérfürdő után pontosan bemutatja az elesettek állapotát, hanem arról, hogy teljesen csontig hatol és megbénít azzal, ahogy az egyes karakterek elvesztik emberi lényüket. Vagy még megrázóbb, mikor egyes karakterek felülemelkednek állati ösztöneiken, és legyűrve a zsigereikig hatoló félelmet, emberek tudnak maradni. És persze a karakterek is igen szórakoztatóan sokszínűek. Van itt lelkileg üres gyilkológép, aki a túlélés reményében a nyerésre legalkalmasabb embereket öli meg először (nincs mit tenni, ezek a közeli barátai); van kétszínű, csábító, aljas, kiégett lány pengeéles sarlóval; fehér harisnyás kislány géppisztollyal; vannak itt számtechzsenik, akik rögtön a rendszert akarják feltörni; vannak elszánt szabadságharcosok; szerelmespár; az egyik főszereplő egy lánnyal, akibe a legjobb barátja volt szerelmes, de ő meghalt… És még a legváratlanabb variációk is felbukkannak… Ja, és az idei Programban részt vesz teljesen véletlenül a tavalyi játék győztese… Vajon ki éli túl? Kicsit meg van csavarva a történet, így nem olyan biztos, hogy az, akire legelőször gondolunk… „Kezdődjön a Játék!” Németh Nóra
Moszad A Moszad egy 1951-ben alapított elit hírszerző alakulat, melynek feladata, hogy egy esetleges háború során támogassa Izraelt. Szervezete hierarchikus, élén a főigazgató áll. Felépítése szigorúan szabályozott, azonban voltak olyan időszakok, amikor nem ez jellemezte. (A szervezettség fenntartása sok esetben a politikai helyzettől és a felső irányítástól is függött.) Sokak szerint egy félelmetes titkosügynökség, könyörtelen kémhálózat, mely 42
Óperencia
Szabadidő
2009. június
a világ leghajmeresztőbb bevetéseiért felelős. Rengeteg gyanús ügy kapcsán felmerült már a nevük, de valós szerepükre soha nem derült fény. Ezek a rejtélyes esetek teszik még titokzatosabbá. Mi is egy titkosszolgálat valódi feladata? Legfőképpen az, hogy a saját országának információkat gyűjtsön, melyek egyebek mellett a más országokkal való esetleges konfliktus idején hasznosak lehetnek. Ezek az információk jellemzően politikai vagy gazdasági tartalmúak. Az efféle ismeretek megszerzésének rendkívül sokféle módja van, s ezek sokszor egyszerűbbek, mint gondoljuk. Ez a munka valójában nem kizárólag a filmekből ismert látványos akciókból áll. Sok esetben viszont olyan események mögött is ők állnak, amelyekről nem is gondolnánk. Tragikus és könyörtelen események lehetséges irányítói. Sok eset közül ilyen volt Lady Diana autóbalesete is, mivel a híresztelések alapján a sofőr kapcsolatban állt a Moszaddal, egy másik ügy kapcsán. Henry Pault, a sofőrt a Moszad mint informátort akarta beszervezni, és sokak szerint az emiatt ránehezedő nyomás okozhatta a figyelmetlenségből történt balesetet. Azonban a Moszadot nem kizárólag rossz hírnevet keltő eseményekkel hozzák összefüggésbe. Ők voltak azok, akik a Vatikánban a II. János Pál pápa ellen irányuló sikertelen merénylet mögött állókat leleplezték. Elmondható, hogy munkájuk eredményes, és általában elérik céljukat. Nemrégiben kezdtem el olvasni a Moszad történetéről, és azért írtam e témáról, mert az őket körbeövező történetek felkeltették az érdeklődésemet. Koev Marcell
Színház: Ady „felolvasóest” Én Harsányi Gábor Kommunikációs Iskolájába járok, amit nagyon élvezek. Megkérdeztem Melindát, az egyik tanárunkat , nem játszhatnék-e egy kisebb szerepet egy színházban idegen közönség előtt, mert már unom, hogy csak a szülőknek mutathatom meg, mit tudok. Szombaton 11-re Újpesten kellett lennem, ahol szembesültem a ténnyel, hogy Harsányi tanár úr újpesti csoportjával fogok dolgozni egy Ady Endre életét feldolgozó darabon. Mivel mindenki idegen volt nekem a csoportból, eleinte nehezen szoktam össze velük, de a tudat, hogy végre, ha nem is dolgozhatok hivatásos színészekkel, de idegen közönség előtt léphetek fel, nem kis mértékben motivált. Eleinte mondatnyi szerepeket kaptam, mivel vendégszínészként nem volt jogom többet kérni. Alakítottam örömlányt, aki Adyt és barátait kényeztette, majd egy nagyváradi kisasszonyt, végül Boncza Berta osztálytársát. 43
Óperencia
Szabadidő
2009. június
Az egész darab úgy indult, hogy a tanár úr bejött magyarórát tartani, de képtelen volt bírni velünk, ezért üzletet ajánlott. Először eljátsszuk Ady életét, majd jöhet a buli. Kiosztottuk a főbb szerepeket (idős Ady, fiatal Ady, Léda, fiatal és idős Csinszka), majd kezdődhetett Ady élete. Szerencsére kaptam többmondatos szerepeket is, ahol jobban ki tudtam bontakozni. Alakítottam például egy szigorú svájci leánynevelő intézet igazgatónőjét. Ennél a szerepnél végre hasznát vehettem annak, hogy franciát tanulok. A francia akcentusom mindenki tetszését elnyerte, főleg Harsányi tanár úrét. Mindezek mellett a halotti beszéd egy részét is én mondhattam. Nagyon élveztem a felkészülést, és bár szombaton 9-kor kellett kelnem, hogy 11-re Újpesten legyek, megérte. Az előadás Ady-versekkel volt fűszerezve, amiket Nyári István előadóművész szavalt el. Ő igazán tudott verset mondani. Sajnos nem volt hálás a közönség, hiába tették a poénok élvezetessé az előadást; de hát mit vár az ember 13-14 évesek gyerekektől? Szerencsére a szülők számára egy héttel később ismét színpadra lépett a csapat. A közönség ezúttal az általam elvárt és megszokott módon reagált. Nevetett minden poénon, hiába nem adták jól elő, megtapsolt mindenkit, hiába játszott csapnivalóan. Erre az előadásra meg kellett tanulnom Ady Endre „Héjanász az avaron” című művét, amelynek elmondása nagy kihívást jelentett, de megoldottam. (A második előadásban ugyanis a gyerekek mondták a verseket is, hiszen minden szülő a saját gyerekére kíváncsi és nem egy hivatásos művészre.) Nehéz egy idegen közönséget lenyűgözni, de korántsem lehetetlen, és én meg fogok tenni mindent ennek érdekében. A csapat hiányozni fog, hiszen a hetek alatt sok kedves embert ismertem meg, és barátokra is szert tettem. Azt még nem tudom, hogy a szombat délelőttjeimet ezentúl mivel fogom tölteni, de majd csak kitalálok valamit. Kelemen Éva
Film: Regénysorozatok – a megfilmesítések három példája Érdekes elgondolkozni azon a három regénysorozaton, ami itt lázban tartotta, tartja… mondjuk a fiatalokat.J Az első őrület a Harry Potter-sorozat. Tizenkét évesen a padban elrejtve olvastam, rám is szólt az egyik tanárom, hogy talán jobb lenne odafigyelni… Szobatársnőmmel pár hete úgy döntöttünk, rászánunk öt estét és megnézzük az eddig készült filmeket. Egyrészt természetesen remek mulatság volt, másrészt pedig érdekes dolgokat állapíthattam meg, megszerzett tudásom röviden összefoglalva a következő: az első két film (2001, 2002 – Chris Columbus; Reszkessetek betörők 1 és 2, Mrs. Doubtfire) 44
Óperencia
Szabadidő
2009. június
gyerekeknek készült, izgalmas, de azért szülői felügyeletet igénylő igazi amerikai igényeket kielégítő mozi. A gyerekek egész jól játszanak, de inkább a külsőre/külsőségekre fektettek hangsúlyt, mintsem a könyvben rejlő zseniális ötletek megvalósítására (kivétel ez alól pl. az első film végi sakkjelenet, amit remekül emeltek át az alkotók). A harmadik film (2004 – Alfonso Cuarón; Az ember gyermeke) isteni, szobatársnőm megszavazta, hogy a legsikerültebb. A történetet persze itt se sikerült százszázalékosan vászonra vinni, de a lényeg benne van; összefüggő, kerek a cselekmény, ráadásul remek (értsd felnőtt, tapasztalt, érett J) karakterszínészek jelennek meg (Gary Oldman, David Thewlis, Emma Thompson, Timothy Spall…), akik színvonalat adnak a gyönyörű képi világgal elkészített műnek. Egészen eddig azt hittem, a negyedik film (2005 – Mike Newell; Négy esküvő és egy temetés, Donnie Brasco, Mona Lisa mosolya, Szerelem a kolera idején) izgalmas, frankó kis darab volt, most, hogy ismét megnéztem, nagyot csalódtam. Bár a rendező valóban nagyon jó filmeket csinál(t), ezúttal ez nem nagyon sikerült neki, talán nagy volt a nyomás… Persze nehéz egy Harry Potter-regényt filmre vinni (a rengeteg tartalom miatt; én nem akarnék a forgatókönyvíró helyében lenni), de azért ezt tényleg jobban is meg lehetett volna oldani. Olyan a „Tűz serlegét” nézni, mintha egy fényképalbumot nézegetnék. Sok-sok szép kép, de hiányzik a kapcsolat, éppen hogy van közük a jeleneteknek egymáshoz, és hiába a remek színészgárda (ismét soksok új arc és a gyerekek is filmről filmre jobbak lesznek). David Yates (aki eddig „csupán” színházban és tévébe rendezett!) viszont helyre teszi a sorozatot, az ötödik HP (2007) az én kedvencem. Talán a színház miatt, de a film valóban magába szívja az embert, dinamikus, de nem rohan, és mikor kihagy a könyvből, a kulcsjelenetek megkapják a kellő hangsúlyt és nem a látványos akció a lényeg (bár az is adott és fantasztikus), hanem a dramaturgia. De nem reklámozok itt tovább, nagyon elvetemült rajongóknak ajánlom a www.veritaserum.com -ot, egyébként pedig a hatodik film (szintén David Yates) idén júliusban kerül a mozikba, a hetedik, záró részt (ismételten David Yates J) pedig két darabban, 2010-ben és 2011-ben hozzák forgalomba. Nem írnék a Gyűrűk Uráról, hogyha nem tudnám, hogy nem is olyan sokára megint aktuális lehet a sorozat. A trilógia három egymást követő évben, már eléggé régen (2001, 2002, 2003) robbant be a köztudatba, de annyira nem régen, hogy elfeledtük volna. És mivel J.R.R. Tolkien nem egyetlen irományáról volt szó, várható volt, hogy megfilmesítik az előzményt is. Egészen pontosan „A hobbit” (vagy „A Babó”; eredetileg 1937-ben jelent meg) című meséről van szó, ami valójában egy gyermekeknek írt történet és Zsákos Bilbó (a Gyűrűk Ura egyik főszereplőjének nagybátyja) kalandjairól szól. A film előreláthatóan 2012-ben (és két darabban – efelől nem vagyok biztos) érkezik a mozikba, s én személy szerint nagyon várom. A trilógiát rendező Peter Jackson ezúttal a forgatókönyvírás és a producerség mellett nem vállalta a rendezést, ezt a mexikói Guillermo del Toro (Penge 2, Hellboy 1 és 2, Faun labirintusa) tette. Így bár meséről van szó, aki látta például a 45
Óperencia
Szabadidő
2009. június
Faun labirintusát, tudhatja, hogy könnyedén hátborzongató is lehet Bilbó és a tizenhárom törpe kalandja. J S végül a Twilight-sorozatról pár szót. Beütött ideát („Nyugaton”) a mánia, minden kamaszlány Edward Cullenbe szerelmes. Azt hiszem, mostanra mindenki ismeri már valamennyire a regénysorozatot, de azért nagyon röviden: az első részben Bella megismeri Edwardot, a vámpírt, halálosan egymásba szeretnek, aztán a lányt megpróbálja megölni egy másik vámpír. Happy end. Egyszóval… hát, a történet nem valami „hűdehűde”, hogy finoman fogalmazzak. Viszont van a regényben valami, amitől a lányok két nap alatt kiolvassák s rajonganak érte, nyíltan vagy titkolva. Az a valami pedig az írónő stílusa. Igen, az agyamra megy, mikor huszonhatodszorra írja le Edward isteni, márványszerű, tökéletes mellkasát, de ha ettől eltekintek, a szerelmet és vonzalmat hihetetlen átérzéssel mutatja be… Az Edwardot a filmben (erről rögtön többet) alakító Robert Pattinson (aki a Harry Potterfilmekben is szerepelt, Cedric Diggoryt alakította) mondta egy interjúban, hogy az írónő nem normális, teljesen bele van esve Edwardba. Ez minden lapból süt, de pont ez adja az egyedi stílust. S a fehér lovon érkező hercegben reménykedő lányoknak, azt hiszem, a huszonegyedik század hajnalán pont erre van szükségük (de szépen leírtam J). A film (2008)… hát, ismét megpróbálkoztak azzal, hogy szó szerint vászonra vigyenek egy sikeres regényt. És persze nem kellett volna, mert a könyv egyedül azért nyereséges, mert a lányok el tudnak veszni benne, és a leírásokban élhetnek addig, míg ki nem rángatja őket a felnőtté válás vagy legkésőbb egy komoly kapcsolat. Igazából az a baj, hogy olyan semmilyen. Benne van minden, ami a könyvben, de valahogy furán: a forgatókönyv megpróbálja két órába sűríteni az ötszáz oldalt, ami az eseményeket illetően ugye nem túl sok, de a Bellában lejátszódó monológokat és a párbeszédeket nagyon szerencsétlenül kombinálja össze, teljesen nevetségesek a filmben elhangzó beszélgetések. Kár, mert az akciójelenetek tisztességesek, a filmzene pedig remekül kidolgozott, két lemez is megjelent, egy a klasszikus zenével, egy pedig a betétdalokkal, amik rockosabbak illetve elvontabbak. Úgyhogy annyira nem várom az idén érkező második részt, a tervezett harmadikat és esetleg negyediket szintén nem (ezekről még nincs hivatalos terv) – összesen négy regény jelent meg, az utolsó végén ott a bűvös The End. A véleményem ezeknek a tükrében a következő: a Gyűrűk Urafilmek technikailag úttörők, nagyon pontosan és korrektül megtervezett és kivitelezett művek. A Harry Potter-filmek nagyon egyenlőtlenek, remélem, hogy David Yates nem okoz csalódást, s a hatodik rész olyan jó lesz, mint ahogyan az előzetesek ígérik… A Twilight második részének döntő jelentősége lesz a sorozat jövőjét tekintve. (Ám valószínűleg sikeres lesz, a fiatal lányok meglátják majd Robert Pattinsont és rohannak a moziba.) Nem 46
Óperencia
Szabadidő
2009. június
tudom, mitől lesz egy regénysorozat világsiker, s min múlik, hogy ilyen széles körben hozzájutunk. De nem is olyan nagy baj, hogyha minőséget kapunk, a kamaszok pedig egy lehetőséget, hogy olvasással, egy regényben leljenek valami nyugalmat az összevissza, érzelmekkel túlcsorduló években. Remélem, élvezni tudom ezeket a dolgokat (amikből azért kinőttem már valamennyire) még egy jó darabig, mert tényleg szórakoztatóak. Kovács Dóra
Koncert: Egy kis szelet a tv világából Amikor tavaly december közepén zeneiskolánk szokásos (gitártanárunk által rendezett) karácsonyi hangversenyén felléptünk, nem gondoltuk, hogy pár hét múlva meghívást kapunk a Duna Televízió „Kívánságkosár” című műsorába, melyben a nézők és a szerkesztők által választott műsorszámok kerülnek adásba, és közben egy-egy meghívott vendéggel készül beszélgetés. A karácsonyi koncerten ugyanis hallotta játékunkat egy növendék apukája is, akiről később kiderült, hogy az előbb említett tv egyik főszerkesztője; mivel nagyon tetszett neki a gitárjátékunk, úgy döntött, megpróbál majd az egyik adásban időt szorítani nekünk. Természetesen nagyon hálásak voltunk, de őszintén szólva nem igazán vettük komolyan ezt az egész dolgot, hisz úgy gondoltuk, majd úgyis elfeledkezik rólunk... Jött a téli szünet, teltek a napok, mígnem egy januári délután megcsörrent a telefon: gitártanárunk volt, és közölte, hogy megkapta a jövő hétre szóló meghívást, és jó lenne, ha külön és együtt is játszanánk pár darabot. Teljesen pánikba estünk, hisz az ünnepek alatt bizony nem sok idő jutott gyakorlásra. Ráadásul duót már régóta nem játszottunk... Szerencsére megkaptuk az egyik szerkesztő telefonszámát, akivel pontosítottuk a címet, időpontot, a darabokra szánt időt (azt is megtudtuk, hogy élő adásról van szó), mígnem hirtelen felvetette, hogy mi lenne, ha nem a jövő heti, hanem az azutáni adásban szerepelnénk, mivel az előbbiben már van egy gitárjátékkal aláfestett képkiállítás-megnyitó. Titokban nagyon örültünk, hogy nyertünk még egy teljes hetet, de tudtuk, hogy kemény munka vár ránk. Ennek ellenére nagy izgalommal vártuk a felvétel napját. A szólódarabok összeállítása hamar kész volt, ám a duóban nem tudtunk megegyezni egymással. Egyikünk úgy gondolta, egy technikailag könnyebb darabot kéne játszanunk, mert élő adásban nem szerencsés dolog téveszteni... A másikunk azonban addig győzködte, míg kedvencében, a Manuel de Falla által írt Rövid élet című spanyol táncban egyeztünk meg. Eddig minden szép és jó volt, ám neki kellett állni végre gyakorolni. Első 47
Óperencia
Szabadidő
2009. június
alkalommal nagyon szétcsúszott a darab, először ugyanis csak arra törekedtünk, hogy a technikailag nehéz részek kerüljenek a helyükre. Amikor már jöhettek volna a zenei megoldások, rá kellett döbbennünk, hogy mennyire más a zenei ízlésünk is, annak ellenére, hogy ikrek vagyunk. Egyikünk ugyanis mindig is nagyon ragaszkodott a zenei szabályokhoz, míg a másik – inkább „romantikus alkat” lévén – a zene színesítése, a hanglejtés megformálása mellett foglalt állást. Így elég nehéz dolgunk volt gyakorlás közben egymással, sokszor összevesztünk néhány – egyébként csekélynek tűnő – kérdésen. Eljött a nagy nap, már 5-kor felkeltem, hogy még utoljára mindent átgyakoroljak (közben persze mindenféle ijesztő képek villantak át a fejemen, mint például a darab eltévesztése, és minden ilyesmi, ami csak félresikerülhet majd a felvétel alatt). Reggel 9-kor már ott is voltunk (természetesen anyu vitt el, hisz ő is kíváncsi volt ránk). Ő elindult helyet keresni, mi a tesómmal pedig elsőre ugyan rossz épületbe mentünk be (kezdetnek nem rossz…), ám a helyes épületben nagyon kedvesen fogadtak, mi pedig azonnal hozzá is láttunk a darabok felvételéhez. Ennél a pontnál nagyon megkönnyebbültünk, hogy a zene nem élőben folyik majd, csak a hatás lesz az:) Élmény volt bemenni az elsötétített, kamerákkal, emelőrudakkal és persze díszletekkel teli stúdióba. Mivel már láttam a műsorból néhány adást, megdöbbenve vettem észre, hogy a díszletek (és maga a stúdió is) élőben teljesen másképp fest, mint a tv-ben. (A legfurcsább észrevételem az volt, hogy a látottak alapján a poros dolgok is tisztának látszanak a képernyőn.) Miután beállították a fényeket, mikrofonokat, kamerákat, következett a hangpróba, majd a darabok felvétele. Nagyon izgultunk, de szerencsére nem rontottunk el semmit, sőt jó érzés volt, hogy nem miattunk, hanem egyszer az egyik kamerás (vagy talán mikrofonos?) hibájából kellett leállnunk. Ezután kimentünk az aulába, majd vettünk egy kis harapnivalót a büfében. Közben megjelent a két műsorvezető is, majd elkezdődött az adás. Csodálkozva és örömmel vettem észre a kinti tévéken, hogy a műsort az én szólószámommal nyitották. Mi dél körül voltunk soron, így nagyon unalmasan telt a várakozási idő. Közben egy hölgy kérdéseket tett fel, majd megérkezett a gitártanárunk is (hát igen, ő mindig késik), és szóba elegyedett anyuval. Épp amikor már a hibrid hajtású kocsikról kezdtünk beszélgetni tanárunkkal, szóltak, hogy nemsokára mi következünk, és feltették a mikrofonokat. Mint reggel a felvételkor, ugyanúgy gitárral, lábtartóval stb. kellett bevonulnunk a stúdióba, tanárunk pedig közvetlenül a műsorvezetők mellett foglalt helyet. Végül megkezdődött a beszélgetés. Tanárunkat faggatták zeneiskolai és ügyvédi teendőiről, szó esett néhány versenyeredményünkről, de sajnos olyan ütemben tették fel a kérdéseket, hogy nem nagyon volt idő válaszolni. Sajnáltam, hogy mi a tesómmal szinte egyáltalán nem jutottunk szóhoz. A 48
Óperencia
Szabadidő
2009. június
felvétel után, miközben a duót adták le, volt viszont időnk egy kicsit beszélgetni a két műsorvezetővel továbbtanulásról, eredményekről, majd sok sikert kívánva elbúcsúztak, hisz már jöttek is a következő vendégek. Ennek ellenére nagy élmény volt egy kicsit belekukkantanunk a tv világába, és a valóságban is megtapasztalni, hogy nem minden felel meg a képernyőkön látottaknak. Haraszti Mária és Vilmos
„Rezső bá”-ék, avagy a Chameleon Big Band Ella Fitzgerald, Louis Armstrong – ismerős a nevük? Nem véletlen, hiszen ők a jazz legismertebb alakjai. Nyilván akadnak jó páran, akiktől nem áll távol a jazz, és pont ennek apropóján szeretnék a címben is feltüntetett együttesnek némi reklámot csinálni szűk iskolai körünkön belül, hiszen az egyik zenekari tag nem más, mint (a címben szintén szereplőJ) Bálint Rezső, az iskola új zenetanára! Ha ezt az írást most az említett személy is olvassa, remélem, elnézi nekem, hogy a címben csak úgy „lerezsőbáztam”, de szerencsére nyomós okom van rá, hiszen aki nem ismeri a CBB-t, annak halvány lila gőze sem lesz arról, hogy mi köze lehet neki ehhez, és hogy miért is kéne elolvasnia ezt a kis szösszenetet. Ha egészen véletlenül nem szeretném a jazzt és nem ő lenne a zenetanárunk, akkor meg kell, hogy valljam, én sem cselekednék másképp, de mivel a közelmúltban ellátogattam az egyik fellépésükre, 49
Óperencia
Szabadidő
2009. június
szeretném, ha ismertségi szintjük megváltozna iskolánkban (ha már egyszer a hirdetésükre sokan rá se hederítettek). Hogy miért? Nos, akinek a feljebb leírtak alapján mindenféle hátsó gondolata támadna és elkezdene kombinálni mindenféle iskolai jegyekkel, azt hadd nyugtassam meg: nagyon rossz úton jár…
Bálint Rezső „zenetanár” alkalmi zenekarával az igazgató úr búcsúztatásán
Azért, mert a Chameleon Big Bandre bizony érdemes odafigyelni! Ezt azért mondom, mert bár nem játszom semmilyen hangszeren, szeretem a jó zenét, és ez esetben a nagyon jó jazz zenét! Most untathatnálak titeket azzal, hogy a srácok (és egy hölgyJ) már több mint 4 éve „tördelik a műfajt”, és ez alatt az idő alatt több mint 140 koncertet adtak országszerte, de nem teszemJ. Azt hiszem, hogy a zenéjük magáért beszél, és ha már Chameleon a nevük, a „nomen est omen” elv itt is tökéletesen passzol. „A repertoár gerincét a szving slágerek, a forró, latin ritmusok, valamint a 70-es évek felejthetetlen jazz-rock szerzeményei adják” – olvashatjuk a honlapjukon (www.chameleonmusic.hu), ezenkívül persze még akadnak más stílusok is, mint például a blues vagy a funk. Ha valaki szereti a jazzt és elmenne egy jó kis koncertre, a CBB-ben biztos nem fog csalódni. Bár én egyelőre csak egy előadásukon voltam, de szerintem ez a szám még növekedni fog, mert állíthatom, hogy ha egyszer elkap a ritmus, menthetetlenül visszavágyik az ember abba a hangulatba, amikor akaratlanul is elkezd dobolni a lábával és ritmusosan csettint az ujjával, és úgy érzi, hogy egész este elhallgatná a zenéjüket. Igazából nem is lehet hogyan körülírni azt a hangulatot, ami egy ilyen előadáson elragad, ezt 50
Óperencia
Szabadidő
2009. június
egyszerűen mindenkinek magának kell felfedeznie és átélnie. Addig is mindenkinek jó nyarat és sok bulizást meg lazítást, mert „…what a wonderful world”. -Koi
Életmód: A Mozgás Művészete Futok. Az izmaim megfeszülnek, az elmém egy dologra összpontosít: az előttem lévő útvonalra és az akadályokra, amik benépesítik azt. A célom: gyorsaság, hatékonyság, légiesség. Úgy érzem, semmi sem állíthat meg és senki sem érhet a nyomomba. Amint vége az útnak, ugranom kell, hogy elérjem a túloldalt. Elrugaszkodom, és hirtelen elfog az oly ismerős érzés, amit minden hasonló ugrásnál érzek. Az a röpke egy, másfél másodperc, ami elválaszt a két faltól, a szabadság mézédes ízével kecsegtet és EZ az, ami hajt! A hűvös reggeli levegő az arcomba csap, mégis izzadságcseppek futnak végig rajta, majd A landolás erejétől a földre hullanak. Az esés után ismét visszanyerem testem felett az irányítást és kilövöm magam, akár egy rakéta! Egy fal állja el a továbbjutásomat, de már nem gondolkodom, csak ösztönösen gyorsítok, felfutok rajta és fél kézzel még éppen elérem a szélét. Felhúzom magam és megtorpanok egy pillanatra. Zihálok, pedig még csak most kezdek belejönni. Megtorpanok egy pillanatra, hogy megcsodáljam az előttem elterülő város forgatagát. Az a sok nyüzsgés és MOZGÁS! Olyanok akár a hangyák: mennek egyenesen előre, majd befordulnak, megint mennek és megint befordulnak. Olyan, mint egy dzsungel. Betondzsungel. Utcák, sikátorok és sétányok végeláthatatlan labirintusa, amiben az emberek csak mennek előre, és amint elérnek egy falhoz, kénytelenek elkanyarodni. Mint abban a régi a játékban azzal a fura sütifaló figurával. A falak mint néma pásztorok terelgetik a népeket, akik szófogadóan engedelmeskednek. Pedig van másik út is… Automatikusan felmérem a környezetemet, a „terepet”: előttem kb. 5m különbség a fal és a föld között. Már nem zihálok; mélyen belélegzem a sűrű, hideg levegőt, ami szinte égeti a tüdőmet a futás után. Ismét lenézek, visszahátrálok, egy lépés és ismét a levegőben vagyok. Az adrenalin keveredik a véremmel, amitől a szívem úgy ver, akár egy légkalapács! A világ mintha lelassulna körülöttem, visszafogott lélegzettel várom a becsapódást; minden elmosódik, csak a pont, ahová érkezem, marad tiszta. Ismét szabadnak érzem magam, akár a madár, bár repülni nem tudok. Földet éréskor előregurulok a füvön, hogy tompítsam az érkezés erejét. Szinte álló helyzetbe érkezem, ismét érzem, hogy a tüdőm megtelik levegővel és a szívverésem visszalassul. Az izmaim ismét összehúzódnak, nekirugaszkodom és futok tovább. Úgy, ahogy a festőnek a színek, a költőnek a szavak, a zenésznek a hangok, úgy nekem ez a MŰVÉSZETEm.
Kozma István 51
Óperencia
Szabadidő
2009. június
Hobbi: Airsoft Gondolom, már sok ember ismeri a Paintballt. (Legalább hallomásból.) Leginkább ehhez lehet hasonlítani az Airsoftot, csak itt műanyag golyót lőnek ki. Az Airsoftot nem tartják sportnak, mivel nem játszható komolyabb tétre, így jobb híján elnevezték „hobbisportnak”. Hogy miért? Mivel itt ugyebár műanyag golyókkal lövöldöznek egymásra az emberek, így nem látszik a ruhán semmiféle folt. Ennek alapján az első számú szabály a becsületesség, amiről a játék hevében könnyű megfeledkezni! A játékok lehetnek végkiállósak vagy visszaállósak, ami a pálya nagyságától, illetve a résztvevők létszámától is függ. A cél egy bizonyos feladatot teljesíteni, mint például területet elfoglalni, valamilyen céltárgyat megszerezni, egy fontos személyt adott útvonalon végigkísérni stb. Az Airsoft-fegyverek szinte teljesen hasonlítanak az igazi katonai fegyverekhez, csak a súlyuk és az anyaguk kicsit eltérő, bár nem az összes esetében jelenthető ez ki. Kizárólag 6 mm-es műanyag (vagy környezetbarát) BB-gömblövedéket használhatunk. Ez általában 0,5-1,5 Joule (80-120m/s), maximum 3,3 Joule (160m/s) torkolati energiájú lehet. Persze annak is megvan a szabálya, hogy mennyire erős lehet az energiájuk különböző helyeken. Például egy épületben a sorozatlövés nem lehet több 100m/s-nál, különben komolyabb sérüléseket is lehet szenvedni. 130m/s feletti teljesítményű fegyverekkel 20m-nél közelebbről tilos lövést leadni stb. Lézerirányzékon kívül bármilyen célzóberendezést szabad használni. (Akár oldalakat is lehetne még írni a szabályokról, de kedvcsinálásnak érjétek be ennyivel!) Most térjünk át az Airsoftban használt fegyverekre: Spring vagy felhúzós fegyverek: Ezek főleg pisztolyok, shotgunok, pár puska és komoly lőtávú sniper fegyverek. Itt minden egyes lövés előtt kézzel kell a szánt felhúzni. A shotgun és a sniper kivételével általában nem nagy energiával lőnek, viszont olcsóbbak a többinél. Kezdő társaságoknak ajánlott. Gázzal üzemelő fegyverek: Ezek főleg pisztolyok. Itt (értelemszerűen) gáz adja a lövedék kezdő sebességét. Ezek az ún. Gas Blow Back- (GBB) pisztolyok a hüvelyen kívül ugyanúgy működnek, mint az éles, félautomata, öntöltő pisztolyok. A gáz lehűlése és a hőmérséklet befolyásolja ennek a fegyvernek a használatát. Ezek miatt főleg csak másodfegyvernek szokták használni. Elektromos fegyverek vagy az AEG-k (Automatic Electric Gun): Ebben az esetben egy nagy teljesítményű akkumulátort használnak. Az alapműködés itt az egyes vagy a sorozatlövés. Ezek az Airsoft legelterjedtebb, „fő” fegyverei. Általában a mai öntöltő puskák, smg-k másolatai. Egy jó minőségű japán modellel – kb. 40-50 méteres lőtávon belül – centiméteres pontossággal lehet lőni. Kaphatók hozzá pót- és tuningalkatrészek, lézerek, kiegészítők, nagy kapacitású póttárak, sínek, optikai célzók, hangtompítók stb. Ez a legdrágább kategória a három közül. 52
Óperencia
Szabadidő
2009. június
A Magyarországon is kapható fegyverek komolyabb gyártóinak a márkái a következők: Tokyo Marui, Classic Army, VFC, G&P, ICS és G&G. A lövedék leggyakrabban használt nevei: BB, pellett, bullet, golyó, ammo, bogyó, skuló, lövedék. Két fő tulajdonsága a minősége és a tömege. Annál jobb, minél gömbölyűbb, simább, és lehetőleg sorjamentes legyen. Tömege 0,12-0,36 gramm közötti. Már lehet kapni különböző színekben is BBket, sőt van világítós BB is, ami sötétben fluoreszkál. Utoljára, de nem utolsósorban megemlíteném a BIO BB-t is, ami a természetben magától lebomlik, és nem ártalmas a környezetre. Találtam az interneten egy videót, ahogy éppen játszanak, gondoltam belinkelek: http://www.youtube.com/watch?v=zJNv1Ct2XUI&feature=related És találtam még az Airsoft „testvéréről” is egy videót, a Paintballról. Itt is látszik, hogy mennyire komolyan veszik ezt a hobbit: http://www.youtube.com/watch?v=0QUDX-m3R-8&feature=related És még egy utolsót ajánlok a figyelmetekbe, hogy mennyire erős lehet egy golyó:) : http://www.youtube.com/watch?v=ddMowxKchko&feature=related Holländer Sebastian
Elballagtunk… (2008. június 13., péntek) Az év legemlékezetesebb napja számomra az általános iskolai ballagásunk volt, ami pont egy pénteki napra (ráadásul 13-ára!) esett. 11 órára kellett csak iskolába mennünk nekünk, 8.-osoknak, hogy elbúcsúztassuk tanárainkat, akik a felső tagozatos éveink során terelgettek minket a gimnázium felé vezető úton. Minden tanuló a számára kiosztott tanárhoz írt egy rövid fogalmazást, de senki se tudta könnyek nélkül felolvasni a saját kis búcsúbeszédét. Mindössze egy óráig tartott csak az egész, de végigsírtam, mert tudtam, hogy nyolc év zárul le egyetlen napon. 5 órára mentem vissza az iskolába, mindent virágok borítottak: a kapukat, folyosókat, sőt a korlátokat is. A padomon pedig egy rózsát és egy „Zsifi” feliratú tarisznyát találtam. Az összes ismerősöm az osztályterembe lépve egy nagy csokor virágot nyomott a kezembe. A ballagást az ilyenkor szokásos „hagyományos” sírás helyett szerencsére végignevettük. A virágok egyensúlyozása a karunkban, a hamis éneklés és a lufijaink elhagyása adott okot a szokatlan jókedvre. Ez a nap már csak azért is emlékezetes marad, mert az igazgatónő meglepően rövid beszéddel zárta le az évet… Az osztályterembe visszatérve levetítették nekünk a nyolc év alatt összegyűlt képeket. Azon már senki sem tudta visszatartani a könnyeit… A 53
Óperencia
Szabadidő
2009. június
vetítés végén elbúcsúztunk egymástól és hazamentünk, tudva, hogy az általános iskolás éveinknek örökre vége.
Borosnyai Zsófia
Péntek 13., a baljós dátum Az emberek különböznek egymástól mind külső, mind belső tulajdonságaikban. Természetesen vannak, akik reménytelenül, vannak, akik egyáltalán nem és vannak, akik csak részben babonásak. Feltehetőleg mindenkinek beugrott az úttestet keresztező fekete macska vagy péntek 13. Néhányan aggodalmaskodva tekintenek a naptárra, ha közeleg ez a nap. Pedig ez is csak egy olyan nap a 365-ből, mint a többi. A hiedelem szerint ezen a napon a balszerencse minden sarkon ott leselkedik, és csak arra a pillanatra vár, amikor lecsaphat. De miért pont ezen a napon? A pontos magyarázat elveszett az idők során, de természetesen vannak feltételezések. Sokak szerint a magyarázat a keresztény valláshoz kapcsolódik. Történhetett ezen a napon Ádám és Éva esete az almával, a bábeli torony leomlása, az utolsó vacsora vagy akár Jézus keresztre feszítése. (Itt állítólag Júdás volt a 13. apostol, aki elárulta Jézust.) Ehhez kapcsolódik az a nyugati babona, ami szerint ha tizenhárom ember eszik együtt, az egyikük egy éven belül meghal. Vannak olyanok, akik nagyon figyelnek arra, hogy elkerüljék a kapcsolatba kerülést ezzel a számmal, legyen az hotelszoba, éttermi asztal száma, autók rendszáma stb… De ki szabályozza ezt az időintervallumot, hogy minden évben, pontosan péntek 13-án a balszerencse mindenkire csapjon le? Valószínűleg csak azzal történik negatív dolog, aki tényleg hisz ebben a hiedelemben. Az illető bebeszéli magának csütörtök este, hogy másnap biztosan történni fog vele valami rossz. Aztán pénteken csak ez jár a fejében, nem tud másra összpontosítani, például munka közben, vagy amikor az úttesten át megy. Egy pillanatra nem figyel oda arra, amit csinál, és rögtön ott lehet a baj. Én nagyon minimális szinten vagyok babonás. Pont annyira, hogy semmi bajom ne származzon abból, hogy nem figyelek oda valamire, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy mikor fog velem történni valami. Emlékeim szerint velem soha semmi negatív dolog nem történt ezen a napon, sőt még akkor sem, amikor egy nap két fekete macska szaladt át előttem az úton. J Nem kaptam pánikrohamot, mert nem hiszek abban, hogy pont egy macska fogja befolyásolni például az egészségi állapotomat, vagy hogy aznap mennyire jó dolgozatot fogok írni. Mindenesetre mindenki maga dönti el, hogy egy tárgy vagy egy állat mennyire befolyásolhatja az életét, a szerencséjét, mert ebben az esetben valószínűleg csak arról van szó, hogy ki mennyire hisz magában…
Bielek Nóra 54
