„PÁRATLAN JOSÉPHINE”
1796. március 9-én este – a Forradalom IV. évében, ventôse – a szelek hónapja – 19. napján, este öten várakoznak a d’Antin utca 3. alatti palota első emeleti szalonjában. A régensség idejéből származó, aranyozott díszítésű terem ma a Párizsi és Holland Bank igazgatójának irodája. 1796-ban a II. kerület házasságkötő terme volt, és ezen a március 9-i estén a menyasszony, három tanú és a falábú bourbonnais-i direktóriumi biztos, Collin-Lacombe, aki a már nyugovóra tért Leclercq elöljárót fogja helyettesíteni, bár nincs joga hozzá, már több mint egy órája várják a vőlegényt és a negyedik tanút, Buonapartét és segédtisztjét, Lemaroist. A Joséphine-né lett Rose időnként Barrasra néz, aki, Tallien és a hűséges Calmelet mellett, a harmadik tanúja e meglepő házasságnak. Barras igencsak megdöbbent, amikor arról értesült, hogy az ostoba tábornok képes volt megkérni ennek a nőnek a kezét, akit akkor is megkaphatott volna, ha szépen kéri. Elmosolyodik, eszébe jut, hogyan dorgálta Buonapartét bőkezű ajándékaiért. – Azt hiszem, összetévesztetted Beauharnais asszonyt a vendémaire 13-i katonáiddal, akiket be kellett venned az osztozkodásba. Jobban tennéd, ha a családodra költenéd ezt a pénzt, nekik valóban szükségük van rá; én magam épp az imént segítettem ki őket. Buonaparte elpirult, és így mentegetőzött: – Nem ajándékoztam semmit a szeretőmnek. Ráadásul semmi kedvem szüzet elcsábítani. Inkább vagyok tanonc a szerelemben, mint tanító… Mindegy, hogy milyen helyzetben van Beauharnais polgártársnő, én azt akarom, hogy a kapcsolatunk komoly legyen. Az ajándékok pedig, amikért szemrehányást tesz nekem, eljegyzési ajándékok. Nos, mit válaszol erre, Direktórium-tag polgártárs? – Ezt komolyan gondolod? – Különben is, Beauharnais asszony gazdag – vágott vissza „hevesen” Buonaparte. Végül Barras így szólt: – A fenébe is, ha te ezt valóban komolyan meg akarod beszélni velem, a saját szavaiddal válaszolok: Miért is ne? Magányos vagy és szabad. Joseph fivéred jó példát mutatott a házasságával: Clary hozománya kihúzta őt a bajból… Nősülj! Egy nős férfi könnyebben megtalálja a helyét, igaz, a társaságban több támadási felületet nyújt az ellenségeinek, de ugyanakkor ellenállóbb is! Napóleon szerint – ahogyan azt Szent Ilonán mesélte –, Barras még hozzátette: – Beauharnais asszony közel áll az ancien régime-hez és az új rendszerhez is; ő majd megszilárdítja a helyzetedet, ráadásul az övé a legszebb ház Párizsban. Ez azért túlzás! A csupa fehér és arany d’Antin utcai szalonban minden tekintet a faliórára szegeződik… kivéve Collin polgártársét, aki elszundikált karosszékében. Joséphine nyugtalanul figyeli a mutatókat. Majd bátorítást remélve, a drága Calmelet-re néz, hiszen ő tanácsolta neki, hogy menjen férjhez Buonapartéhoz. Rose nem tudta beszerezni születési anyakönyvi kivonatát, így Calmelet közjegyző előtt tanúsította, hogy „jól” ismeri Beauharnais özvegyasszonyt, aki 1767. június 23-án született… Vagyis: Rose négy évvel fiatalította magát, s ezt jól is tette akkori helyzetében. Buonaparte már több, mint egy órát késett. És ha nem jön? Lehetetlen! Imádja őt, amióta – a minap – odaadta magát neki… De nem őrültség ez a házasság? Buonaparte féltékeny, garasoskodó, rendszerető. Ő pedig könnyelmű,
költekező és rendetlen. Ráadásul hat év korkülönbség van köztük. Amikor ezt szóba hozta, a férfi – hamis hangon – énekelni kezdett: Ha mindenben örömöt lelsz, Húszévesnél több nem lehetsz! Napóleon már kétségkívül jobban öltözködik, és van benne némi charme. Tekintete és mosolya vonzó… De Rose nem szereti „Bonapartét”, így szólította – és mindvégig így szólítja majd, szokatlannak találva keresztnevét. Sokáig habozott, férjhez menjen-e hozzá. Számára Buonaparte csak egy „közönséges tábornok”, aki a vendémiaire-i barikádok kövei mögül bújt elő. De azért a hiúságának hízelgett, hogy ilyen heves szenvedélyre lobbantotta ezt a komor képű „csizmás kandúrt”. Tetszeni öröm – önző öröm – volt a számára… Az érdek, a józan belátás későbbi dolog. Idővel azonban nyugtalanítani kezdte Bonaparte – kissé terhessé vált – ragaszkodása. Egy barátnőjének így beszélt róla: „Azt kérdi, szeretem-e? A válaszom: nem… – Idegenkedem tőle? – Nem. De ez a mostani lagymatag állapot sincs ínyemre… Csodálom a tábornok bátorságát, nagy tudását, gyors észjárását, de – bevallom – irtózom attól, ahogyan uralkodni vágyik egész környezetén. Ha egybekelünk és szerelme szűnőben, nem veti-e majd a szememre, hogy mennyit áldozott rám? Akkor mit csinálok? Sírok…” Barras iránti érzelmei is habozásra késztették. Rose csodálta a vikomt eleganciáját és választékosságát. Maga előtt látta – mint Victorine de Chastenay – ahogyan „egy arany zsinóros, vörös bársony karosszékben ülve – ezekből a székekből minden szobában több volt – akár egy gyóntató pap, hallgatja sorjában, jobbról-balra haladva, az elébe terjesztett ügyeket, és veszi át, könnyed hanyagsággal a kérelmeket.” Barras az uralkodót játszotta, méghozzá igen jól. Ó, ha ő kérte volna meg a kezét! De ez elképzelhetetlen volt! Már kapcsolatuk kezdetén is érdeklődéssel nézegette Mailly de Châteaurenault asszonyt, és Rose kénytelen volt osztozni szerelmén riválisával, mint ahogy később Thérésiával is. A hármas nem tartott sokáig, Rose később így nyilatkozott róla: – Lemondó és együtt érző barátnőként átadtam helyemet ezeknek a hölgyeknek… De azért még az utolsó hónapokban is segédkezett Luxembourg szultánjának a fürdőzésnél… Barras csak kuncogott magában, amikor látta, hogy vendégei milyen tisztelettel csókolják meg a szépasszony kezét, amely még nedves volt a szerelmi fürdőtől. De ha férjhez is megy Buonapartéhoz, ugyan miért ne „láthatná viszont” kedves vikomtját? Huszonhárom nappal korábban talán nem közösen adtak vacsorát? Akkor így fogadkozott az asszony: – Örökké szeretni fogom, ebben biztos lehet. Rose örökre a magáé, csak intsen, és a rendelkezésére áll. Az asszony a Barras iránt érzett erős fizikai vonzalmat szerelemnek hitte… Sírt, amikor szakítottak. „Átölelt – meséli majd Barras –, szememre vetette, hogy már nem szeretem, egyre csak azt hajtogatta, hogy engem szeret legjobban ezen a világon, és ezen az sem változtat, hogy férjhez megy a kis tábornokhoz… Helyzetem Józseféhez hasonlított. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy olyan kegyetlen voltam, mint a fáraó ifjú minisztere Putifárnéval. Amikor Beauharnais asszonnyal együtt elhagytam a szobámat, kissé zavarban voltam.” Hogy kisírt szemére magyarázattal szolgáljon, a kis ravasz azzal vádolta meg Barrast, hogy vissza akart élni helyzetével. A kis korzikai, aki már a türelmetlenségtől égve várta odahaza Rose-t, nyomban felpattant: – Elégtételt kérek tőle! Joséphine nyugtatgatta. – Igaz, hogy kissé nyers a modora, de nagyon jó ember. Segítőkész, igazi jó barát. Semmi több.
És Napóleon elhitte. Na, persze! Nem sokkal később – ha hihetünk Napóleon Szent Ilonán elhangzott szavainak – Rose bevallotta, hogy valóban szeretője volt Barrasnak, és „gyereket várt tőle”. – Kellemetlen – sóhajtotta Joséphine –, nem tudom, mitévő legyek. És ő azonnal rávágta: – Házasodjunk össze. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Talán éppen ez a rendkívüli „szívesség” késztette arra, hogy felvegye a „Bonaparte polgártársnő” nevet? Más oka is volt rá. Úgy érezte, feltétlenül „meg kell állapodnia”. Harminchárom év nem kevés… már maga mögött hagyta fiatalságát! Igaz, hogyha levetkőzik csupa tükör budoárjában, a látvány még mindig felkavaró, bizonyság rá Bonaparte elragadtatása. Hosszú nyaka, lélegzetelállítóan szép lába, ringó kreol járása – főként ebben az öltözékben – igéző; de ha közelebbről szemügyre vesszük, ha még közelebbről… A kis ráncok ott vannak, mélyülésre készen; a festék és púder alatt már gyűrött ez az arc. Igaz, gondolnia kell rá, hogy mielőbb révbe érjen. Talán nem magányos? Sem Hoche, sem Caulaincourt nem hagyta el érte a feleségét. Így Rose beleegyezik, hogy férjhez megy szeretőjéhez. Azt gondolja, semmivel sem nehezebb a kezét odaadnia valakinek, mint a testét… Miért is gondolná? Ebben az új világban nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a házasságnak, hiszen elválni is egyszerű. Hoche és Coulancourt, akár „hivatalosan” is elhagyhatták volna feleségüket Rose kedvéért. Julie Talma, akitől Rose a Chantereine utcai palotát bérelte, így számolt be válásáról: – A férjemmel egy kocsiban mentünk a városházára. Az úton közömbös dolgokról beszélgettünk, akár a vidékre utazó emberek. Férjem kiszálláskor a karját nyújtotta, bent leültünk egymás mellé, aláírtuk az okmányokat, mintha egy egyszerű, közönséges szerződésről lenne szó. Kijöttünk, ő elkísért a kocsihoz. „Remélem – mondtam neki –, nem foszt meg végleg a társaságától, ez fájdalmasan érintene. Néha majd meglátogat, ugye?” „Minden bizonnyal – felelte zavartan –, a legnagyobb örömmel.” A házasság nem volt egyéb, mint egy hét, vagy akár egy éjszaka leforgása alatt felbontható haszonbérleti szerződés. Bizonyított tény, hogy a katonák téli szálláshelyükre vonulván, megnősültek, azzal a kikötéssel, hogy távozásukkor fel is bontják a házasságot, amely csupán egy a számos szórakozás közül. Mert frigyre lépni úgy Kell, mint táncba manapság; Kezdődik a mulatság, Választunk férfiút. De a férjfogás is egyre nehezebb. Ez a dal is járta akkoriban: Házasodni minek, A mások asszonyát míg Nem kell kérni sokáig, Lenne szintúgy mienk? Ritkán találkozni olyan szenvedélyes kérővel, mint Buonaparte. Rose kihasználja az alkalmat. A vőlegény már két órája késik. Barras a legidegesebb a hosszas várakozástól. Buonaparte talán meggondolta magát? Joséphine megint az ő nyakába szakad? Felrémlik előtte szeretője látogatása, amikor
bejelentette, hogy férjhez megy. „– Nem éreztem kötelességemnek, hogy felvilágosítsam rossz anyagi helyzetemről – vallotta be Rose. – Azt hiszi, van némi vagyonom, és Martinique-on komoly örökségre számíthatok. Ne áruljon el neki, drága barátom, mindent elronthat. Ha nem is szeretem, jól járhatok vele, ugye, megérti… Azt is tudom, hogy maga már nem szeret”, tette hozzá, „és úgy hullott a könnye, mint a záporeső, ami persze könnyen ment nála”. Hát ez az én nagy bánatom – folytatta –, és tegyek bármit, nem lelek rá vigaszt. Maga után, hogyan is szerethetnék bárki mást? – És Hoche? – kérdezte Barras nevetve. – Őt is mindenkinél jobban szerette. És kapásból felsorolt még néhány nevet. – Őket is! Tutti quanti! Mindahányat! Hagyja ezt abba, maga mindenkit megszédít! Így volt, valóban… Bánatot okozott szegény Hoche-nak is, aki visszakérte szerelmes leveleit: „Nem akartam, hogy a férje megtudja, mennyire szerettem ezt a nőt.” De a módszerei miatt, ahogyan „a kor kegyeltjeinek a pártfogását kereste, megvetem!”. Hogyan eshetett a választása erre a kis tüzértábornokra, aki megtagadta, hogy az ő parancsnoksága alatt harcoljon Vendéeben! Ráadásul pimasz is! Hoche felidézi a napot, amikor Buonaparte Tallienné szalonjában kinyújtott tenyere fölé hajolva, egy jövendőmondó stílusában, hangosan azt merészelte mondani neki: – Tábornok! Ön ágyban fog meghalni. Buonaparte még mindig nem érkezett meg. Az ón gyertyatartóban csonkig égett gyertya fényében csillognak a széles frízen, rokokó díszek között játszadozó ámorok… A lassan kihunyó tűz közelében üldögélő menyasszony gondterhelt. Még meg kell törnie gyermekei ellenállását. Hortense gyakran jött Párizsba, és amikor meghívták Barrashoz vacsorára a Luxembourg-ba, feldúltan így kiáltott: – Anyám! Hogyan látogathatod azokat az embereket! Már elfelejtetted, milyen szerencsétlenséget hoztak a családunkra? Rose nem csak látogatta „ezeket az embereket”. A Luxembourg-ban szinte ő fogadta a társaságot… Barrasnál pedig a háziasszony szerepét töltötte be. A szép özvegy ekképp vágta ki magát a lánya előtt: – És arra nem gondolsz, hogy apád halála után milyen nehezen sikerült visszaszereznem a már elveszettnek hitt vagyonunkat? Nem gondolod, hogy köszönetet kell mondanom azoknak, akik segítettek és pártfogoltak? Január 21-én, a XVI. Lajos halálának harmadik évfordulójának megünneplésére rendezett vacsorán Hortense az asztalnál anyja és egy „tábornok” közé került, aki – mint majd a leendő holland királyné meséli – „olyan élénken és kitartóan beszélt anyámhoz, hogy még hallgatni is fárasztott, és kénytelen voltam hátrébb tolni székemet. Akaratom ellenére megfigyeltem, hogy vonásai szépek és kifejezők, de arca rendkívül sápadt. Nagy hévvel beszélt, és úgy látszott, anyámon kívül semmi más nem érdekli. Buonaparte tábornok volt az.” Buonaparte figyelmességét látva, Hortense kitalálta, hogy anyja újra férjhez megy. – Akkor majd kevésbé szeret minket – figyelmeztette fivérét. „Amikor a tábornok meglátogatott minket, tapasztalhatta, hogy barátságtalanok vagyunk hozzá. Próbált változtatni a dolgon, de rosszul fogott hozzá, nálam semmit sem ért el. Abban lelte örömét, hogy felbosszanthatott, minduntalan a nőket pocskondiázta, s én minél inkább védtem őket, ő annál hevesebb támadásba lendült.” Egy nap – Joséphine nem feledte – Hortense sírva borult anyja nyakába, és könyörgött, ne
menjen férjhez. Így anyjának nem volt bátorsága bejelenteni házasságát, Campannét bízta meg vele. A fiatal lányt „mélységesen lesújtotta a hír”. Már több, mint két órája várnak a házasságkötő teremben. Senkinek sem jut eszébe lecsippenteni a gyertya kanócát, és a viasz hosszan, „szakállt növesztve” csöpög alá.* Collin talán hortyog, Joséphine gondolataiba mélyed… Azt füllentette a tábornoknak, hogy van mit a tejbe aprítania. De tudja, hogy Buonaparte elment Emeryhez, hogy megérdeklődje, mennyi is a vagyona. A bankár ismertette a helyzetet: a La Pagerie-birtok évente ötvenezer frankot jövedelmezett, Rose egy húsz-huszonötezer frankos utalványt válthatott be évente. Ez bizony édeskevés! Márpedig ő valóságos aranybányára számított… Joséphine már nem mer a mutatókra nézni. Hogy lelket öntsön magába, „hozományára”: az itáliai hadseregre gondol. Barras elhitette vele, hogy ő neveztette ki Buonapartét az itáliai hadsereg főparancsnokának, és hogy a kinevezés szeretője férjének szólt. Valójában Carnot ötlete volt, csak éppen Barras is támogatta a tanácsban. Vajon a kis korzikai azért kérte meg a kezét, mert beteljesülni látta álmát? Rose, néhány nappal korábban, azzal merészelte vádolni „jegyesét”, hogy „érdekből udvarol” neki. Buonaparte hazaérvén, ezeket a sorokat vetette papírra: reggel 9 óra „Rossz érzéssel jöttem el öntől, és rosszkedvűen feküdtem le. Azt hittem, tisztel annyira, hogy meg sem fordul a fejében olyasfajta gondolat, amilyen tegnap este foglalkoztatta. Ha ilyesmi jár az eszében, igazságtalan velem szemben, asszonyom, és boldogtalanságra kárhoztat! Azt gondolja hát, hogy nem önmagáért szeretem? Ugyan ki másért, mi másért szeretem? Ó, asszonyom, ennyire megváltoztam volna? Ilyen alantas érzés hogyan fészkelhet meg ily tiszta lélekben? Nagyon meglepett a dolog, és az még inkább, hogy ébredéskor minden harag és ellenkezés nélkül ismét odaborultam a lába elé. Ennél gyengébb, megalázottabb már nem is lehetnék. Honnan van ez a különös hatalmad, páratlan Joséphine? Egyetlen gondolatod megmérgezi az életemet, feldúlja szívemet, amelyben a legellentétesebb indulatok forrnak, de aztán feltámad bennem egy erősebb érzés, kedvem megenyhül, visszatérek hozzád, ismét igádba hajtom a fejemet, s bűnösnek érzem magam. Világosan látom, ha vitára kerül a sor közöttünk, szívemre és lelkiismeretemre nem számíthatok: megbabonáztad őket, mindig a te pártodat fogják. És te, mio dolce amor, te legalább jól aludtál? Eszedbe jutottam egyszerkétszer? Három csókot kapsz tőlem: egyet a szívedre, egyet a szádra, egyet a szemedre.” A levél vége bizonyítja, hogy Joséphine feleslegesen aggódik. De ott van a férfi családja is! Ezek a korzikaiak félelemmel töltötték el Joséphine-t, még mielőtt megismerte volna őket. Buonaparte, ellenkezésüktől tartva, nem értesítette a házasságkötésről sem Joseph bátyját, a családfőt, sem Letizia asszonyt, a madré-t. Joséphine elképzeli megrökönyödésüket. Egy kétgyermekes özvegy, aki ráadásul idősebb a férjénél! Két felnevelendő gyerek, akik nem tartoznak a klánhoz! Egy elegáns, költekező, frivol, párizsi nő! Egy nő, akinek a fényűzése nyomorba dönti őket! Egy volt vikomtné, egy vezérkari tábornok, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökének az özvegye! Hogyan tekint majd sógornőire? És ez a nagyvilági hölgy az oka, hogy a drága Napoléoné nem veszi feleségül a kis Clary lányt, aki e pillanatban is zokog: „már nem gondolhatok rá többé, már nem szerethetem!” Szegény Désirée, aki ezt írja volt jegyesének: „Szóval megházasodott! Nem tudok hozzászokni ehhez a gondolathoz, iszonyatosnak találom. Nem tudom elviselni. És majd megmutatom magának, hogy én hű maradok adott szavamhoz, és bár eltépte a szálakat, amelyek összefűztek bennünket, sohasem jegyzem el magam mással, sohasem leszek másnak a felesége…”
Az lesz! Sőt Svédország és Norvégia királynéja lesz… de most egyetlen dolog biztos: Julie, Désirée nővére – Joseph felesége – Joséphine esküdt ellensége! Végre kard csörömpölése visszhangzik a lépcsőházban. Nyílik az ajtó. Buonaparte az, nyomában Lemarois. Nem is mentegetőzik, odasiet a biztoshoz, és felrázza: – Gyerünk, adjon össze bennünket, de gyorsan! És Collin, álomtól kótyagosan, megkötöttnek nyilvánítja ezt a különös házasságot, melynek során a vőlegény – „Napoleone Buonaparte, Charles Buonaparte magánzó és Letizia Ramolino fia” – másfél évvel lesz idősebb, és a menyasszony – „a Szélfelőli Szigeteken, Martinique-on született Marie-Josčphe-Rose Tascher” négy évvel fiatalabb. Ráadásul – akármit állítson a házasságkötés jegyzőkönyve – Lemarois nem lehetne tanú, mert még nem nagykorú… és az elöljárót helyettesítő biztosnak sincs felhatalmazása rá, hogy hivatalosan összeadjon két polgártársat, így az okiratot másnap alá is kell íratnia Leclerqkel. Öt perccel később, a társaság már a d’Antin utca járdáján búcsúzkodik. Barras, aki a Luxembourg-ban, és Tallien, aki Chaillot-ban lakik, kocsiba száll; Calmelet és Lemarois, akik kétlépésnyire, a Vendôme téren, illetve a Kapucinus utcában laknak, gyalogosan indulnak el, miközben Joséphine férjébe karolva a Chantereine utcai kis palota felé veszi útját, és ezzel fellép a történelem színpadára. Ugyan ki látta volna előre a fényes jövőt? * Joséphine 1809-ben fogadja a volt direktóriumi biztost, aki férjhez adta őt: „Nos, Collin, emlékszel a gyertya hosszú szakállára?” – kérdi tőle.
