Külsô és belsô gettószituációk a 19. századi Magyar Királyságban

• Walter Pietsch • KÜLSÔ ÉS BELSÔ GETTÓSZITUÁCIÓK A 19. SZÁZADI MAGYAR KIRÁLYSÁGBAN

Walter Pietsch

Külsô és belsô gettószituációk a 19. századi Magyar Királyságban – két életrajz tükrében –

H

árom évvel ezelôtt jelent meg a Múlt és Jövôben1 a Magyar Királyságban a 19. század elsô felében élô vidéki zsidóság fejlôdési stratégiáival foglalkozó tanulmányom. A tanulmány a magyarországi zsidóság nagy része szociális felemelkedésének sikertörténetével foglalkozott, különös tekintettel a Habsburg-monarchia nyugati részeirôl bevándoroltakra. Ez a felemelkedés a mezôgazdasági termékek olyan horizontálisan és vertikálisan integrált hálózati adásvételének keretében történt, amely a legalacsonyabb szinten a zsidó házalók (batyus zsidók) tevékenységére épült. A napóleoni háborúk utáni Magyar Királyság a reformkorban viszonylag nyílt és gazdaságilag emelkedô társadalomnak számított, amely a zsidó bevándorlóknak kelet- és közép-európai összehasonlításban nagy felemelkedési lehetôségeket kínált. A 19. századi magyar zsidóság egyedülálló gazdasági felemelkedését értelmezô hipotézisemet kérdés formájában fogalmaztam meg: „A »stetl«-lakó kelet-európai zsidóság szellemi és kulturális tradíciója az itteni zsidóság körében a teljesen más jellegû város és vidék közötti megoszlás következtében nem talált visszhangra. […] Lehetséges, hogy azok az egyes aktív személyiségek, akik a szilárdan meggyökeredzett vallási intézményekkel és tradíciókkal rendelkezô származási »stetl«-jeiket elhagyták, és a letelepedés merész lépésével a Magyar Királyság nemesi birtokainak és falvainak gazdasági funkcióit magukra vállalták, gazdaságilag aktívabban és kreatívabban tudták az új lehetôségeket megragadni és felhasználni, anélkül hogy megkötötték volna ôket a túlhaladott életés viselkedési formák. Lehetséges, hogy a meghaladott hagyomány és közösségi struktúrák kötelékétôl való elszakadás olyan erôket és

energiákat szabadított fel, amelyek a Magyarországon történô megtelepedés után a gazdasági és foglalkozási tevékenységkörök gyakorlatában erôsebben koncentrálódhattak?”2 Ez a hipotézis visszhangra talált a magyar kutatók között. Kövér György a tiszaeszlári per elôtörténetét kutató terjedelmes helytörténeti vizsgálatában egy ellentétes példára utal.3 A magyarországi kutatásoktól felbátorítva az alábbiakban két önéletrajz segítségével szeretném megvilágítani azokat a belsô folyamatokat, amelyek a Magyar Királyságban a 19. században a meghaladott zsidóság hagyományos világától a nyitásig és egy új, nem zsidó környezetbe való integrálódásig vezettek. Annak ellenére, hogy a zsidó bevándorlók maguk mögött hagyták a gettót vagy azt a stetlt ahonnan származtak, és a Magyar Királyság nyílt feltörekvô társadalmában új lehetôségeket kerestek és hasznosítottak, láthatatlanul magukkal hozták – és ez még gyermekeikre is kihatott – azokat a tapasztalati és életformákat, amelyek érzelmi és értékrendszerüket formálták. Jelen értekezés forrásául – mint már említettem – két önéletrajz szolgál. Szerzôik: az 1830ban a megyeszékhely Nyitrán született Meir Ávrahám Munk (+ Nagyváradon, 1907-ben), valamint az 1831-ben Pozsonyban született és 1911-ben Bécsben meghalt Sigmund Mayer.4 Míg Sigmund Mayer, akinek élettörténetével kezdem vizsgálódásaimat, visszaemlékezéseit már eredetileg is publikálásra, egy szélesebb olvasóközönségre számítva német nyelven írta, Munk önéletrajza a szûkebb család számára héber nyelven íródott, a közzététel szándéka nélkül. Sigmund Mayer egy már korábban is gazdaságilag tehetôs családból induló sikeres élet reflektáló távolságából tekint vissza életpályájára,

• 48 •


míg Meir Ávrahám Munk esetében a gyakran megpróbáltatásokkal terhes élet hátterében egy olyan szülôi házat találunk, amelyet a legegyszerûbb életszükségletek biztosításáért folytatott elkeseredett küzdelem határozott meg. Mindkét életrajz az 1830 és 1910 közötti idôszakra számos társadalom- és gazdaságtörténeti adatot és információt tartalmaz, de ezekkel most nem kívánok foglalkozni. Inkább arra a kérdésre koncentrálnék, hogy hogyan „dolgozták fel” gyermekkoruk és fiatalságuk kiindulási élményeit. Elôzetesen egy metodikai megjegyzés. Tisztában vagyok a társadalomtörténeti forrásul szolgáló életrajzok problematikájával. Az életrajzok többnyire erôsen szubjektívek, és rögtön felvetôdik, hogy mennyire tekinthetôk reprezentatívnak. Beleértve azt a kérdést is, hogy egyáltalán lehetséges-e egy ilyen egyedi esetre koncentráló ábrázolásból egy azt meghaladó társadalmi vagy társadalompszichológiai fejlôdésre vonatkozóan következtetésekre jutni. E nehézséget csak fokozza, hogy a többnyire idôs szerzôk fiatalkorukat kiegyenlítô harmonizációval ábrázolják, és gyakran a társadalmi konfliktusokat (így a zsidók és nem zsidók közöttieket) sem tárják elénk teljes mértékben. Ezekkel a metodológiai kérdésekkel Monika Richarz részletekbe menôen foglalkozott. A Jüdisches Leben in Deutschland. Selbstzeugnisse zur Sozialgeschichte címû háromkötetes mûve bevezetôjében mindazonáltal arra a megállapításra jut, hogy a memoárok minden korlátuk ellenére nélkülözhetetlen értékû anyaggal szolgálnak a társadalomtörténeti kutatásokhoz.5 A kérdéssel kapcsolatosan kiegészítésül megjegyezném, hogy a 19. századi emberek belsô élményvilágáról elsôsorban az életrajzok adhatnak számot, mivel más források nem állnak rendelkezésünkre. Sigmund Mayer életrajzi visszaemlékezéseit két részre osztja. Az elsô könyv címe „Das Pressburger Ghetto” (A pozsonyi gettó). Ebben gyermekkoráról olvashatunk a gettó 1840-es megnyitásáig. A második könyvet tanulmányainak és a bécsi gazdasági, valamint társadalmipolitikai felemelkedésének szenteli. Vizsgálatunk szempontjából természetesen a pozsonyi gettóban eltöltött évek ábrázolása bír különös jelentôséggel. Ezt az idôszakot Mayer tudatosan visszaemlékezései elején taglalja, és hangsúlyozza, hogy csak ennek a háttérnek az ismeretében érthetô meg a lelkiállapota és viselkedése

sok zsidónak – még olyanoknak is, akik késôbb belsôleg és külsôleg elszakadtak a zsidóságtól.6 Mayer ábrázolását egy korábbi elôadásából vett idézettel kezdi: „Önök közül már csak néhányan ismerhettek egy valódi és jogi értelemben vett gettót. Egy olyat, amelyben én születtem és nevelkedtem. Ez a gettó tipikus példája volt az összes többinek, egyetlen hosszú, de nagyon keskeny utcából állt. A rendôrség minden este egy nehéz vasráccsal lezárta és éjszakánként lehetetlen volt elhagyni anélkül, hogy az ôrök e rácsot fel ne nyitották volna. Ebben a szûk utcában, amelynek bôvítését a törvény tiltotta, az én idômben mintegy 5000 ember zsúfolódott össze; a szûk helyiségekben kellett élniük, lakniuk és idôvel halniuk. Ebben az utcában, ahol a költôvel szólva »az ég nyomasztóan és terhesen nehezedett homlokomra«, csak dolgozni és aggódni lehetett, az emberek nem ismerték mindazt, ami az életet a gondokon és munkán túl elviselhetôvé teszi, »a szürke lét idônkénti megszakítását jókedvvel és vidámsággal«. Ezekben a rácsok közötti termekben nem nevettek az emberek, még a gyerekek sem.”7

• 49 •


Sigmund Mayer portréja

Sigmund Mayer részletezôen leírja a nyomasztó lakhatási körülményeket. Az utca egyik oldalán a házak a hegyre támaszkodtak. Az itteni udvarok alig szolgáltak rá nevükre, nyomorúságos zugok voltak, amelyekben ingadozókorhadozó falépcsôk vezettek a lakásokba, amelyek hátsó, a hegyre támaszkodó fele mindig nedves és sötét volt. A csatornázás, ha egyáltalán létezett, siralmas volt, a légjárás a nyomorúságos udvari térségben teljességgel elégtelen. Egy ház sem rendelkezett saját kúttal. Az emberek a két közösségi kút rossz, alig fogyasztható vizének használatára kényszerültek.8 Sigmund Mayer számára világos volt, hogy ez a hihetetlen lakáshelyzet, a levegô-, tér- és mozgásszabadság hiánya nem csupán higiéniai szempontból volt elviselhetetlen, de sokkal nagyobb mértékben a gettólakók szellemét és kedélyét is a lehetô legnegatívabb módon befolyásolta.9 Az elnyomorodás érzése csak nyomasztóbbá vált, ha az ott élôk átlépték a gettórácsokat. A város és a gettó tényleg két külön világ volt, amelyek egymás mellett és nem együtt éltek, és amelyek közül az egyiknek állandóan a másik lenézését kellett elviselnie. Semmilyen más területen nem mutatkoztak meg ennek a lenézésnek a következményei világosabban, mint a jog területén. Sigmund Mayer az akkori viszonyokat a következôképpen írja le. „A zsidó… tejes jogi bizonytalanságban élt, nem azért, mert a törvények hiányoztak volna, csak éppen gyakorlásuk a zsidók számára nem

jelentett abszolút biztonságot. Ennek hiányát a zsidók között a kicsiknek és nagyoknak mindennap és minden órában drasztikusan és jól észlelhetôen testben-lélekben érezniük kellett. Mi zsidógyerekek, ha elhagytuk a gettót, és más fiatalokkal találkoztunk, állandóan abban a veszélyben forogtunk, hogy összevernek minket…. Ez a jog- és védelemnélküliség a zsidókban és jellemükben még egy további, csaknem általános következménnyel is járt. Innen származott az a gyávaság, amit akkoriban nem minden igazság nélkül a zsidóknak tulajdonítottak. Minden bizonnyal nem akadt egész Pozsonyban egyetlen zsidó sem, aki egy ôt megpofozó kereszténynek vissza mert volna ütni, és még mi, a gyerekek sem gondoltunk arra, hogy a ránk támadó keresztény fiúknak a valódi mezôn válaszoljunk, mivel nem neveltek minket arra a bátorságra, hogy öklünket félelem nélkül használatba vegyük.”10 Sigmund Mayer édesapja, aki a gettóban textil-nagykereskedést ûzött, így általánosította ezt a tapasztalatot, summázva fia számára meggondolásait: „A zsidó nem képes félelmét leküzdeni; fél a rebbétôl (a tanítótól), az asszenciótól (a katonasághoz való behívástól), a kridától (csôdtôl) és egész életében a gójoktól.11 A gettólakók egyetlen fénysugara a zsinagóga, vagy ahogy Pozsonyban mondták, a „sul” volt. A zsidó egész héten megalázva érezte magát, mindenféle sértegetéseknek kitéve. A „sul”ban azonban közvetlenül az Úristen elôtt állt, és mélyen lenézte azokat, akik ôt üldözték és kigúnyolták. A vallás volt az a könnyebbség, amely ezeknek a zsidóknak az élet nyomorúságával szemben vigaszt nyújtott.12 Sigmund Mayer amint ezen visszaemlékezéseket több mint egy fél évszázad távlatából megfogalmazta, újból érezte azt a csendes borzongást, amit ezeknek az idôknek a felidézése kiváltott. Érzéseit a következôképp foglalta össze: „A gettóban béke honolt, de hiányzott az öröm, még a gyermekek körében is. Ezeknek a gyermekeknek nem volt fiatalkoruk, és ez a hiány lelki ürességet okozott nekik, amelytôl szenvedtek, és amely egész életükben elkísérte ôket. Nem tudtunk vidámak lenni, mivel sohasem láttunk vidám embereket. Minden zsidóra ránehezedett a láthatatlan nyomás, amitôl nem tudta magát megszabadítani, és amely

• 50 •


semmiféle örömöt sem engedett a felszínre törni. A purimi ünnep csak látszólagos kivétel volt, nem a »szabad emberek friss vidámságá«-ra emlékeztetett, hanem egy nyomasztó, gondterhelt szentestére a fegyházban. Visszatekintve úgy tûnik nekem, mintha a gettóban sohasem uralkodott volna nappali világosság, mindig éjszaka honolt.”13 Annak ellenére, hogy Mayer nagy ívû ábrázolását szükségszerûen csak röviden tudtuk felidézni, mégis világos, hogy a külsô térbeli gettó kiolthatatlan nyomokat és benyomásokat hagyott vissza az ott élô emberekben még azután is, hogy ezek a gettó 1840-es megnyitását követôen már rég elhagyták annak falait, és egy rendkívüli társadalmi és foglalkozási felemelkedés részesei voltak. Ez teljességgel igaz Sigmund Mayer esetében. Jogi tanulmányok után sikeres nagykereskedôként futott be karriert a textilszakmában. Közszereplô lett; bécsi városi tanácsos, az Österreichische-Israeltische Union díszelnöke, sikeres publicista és író. Épp ezért különösen feltûnô, hogy tagadhatatlan sikerei ellenére kiindulási helyzetének és a pozsonyi gettóban eltöltött gyermekkorának egy világos szellemi távolságtartásban és önreflexióban milyen nagy súlyt szentel. MEIR ÁVRAHÁM MUNK ÖNÉLETRAJZÁRÓL

A kiindulási helyzet, a családi háttér és a foglalkozás íve teljességgel más. Sigmund Mayer eleve publikálásra szánt élettörténetétôl eltérôen az 1830-ban Nyitrán született Munk 1897/98 táján keletkezett életírását héber nyelven írta. Ezt a héber kéziratot csak 1942-ben fordították magyarra, de továbbra is kiadatlanul a család tulajdonában maradt.14 Csak 2002-ben tette közzé Michael Silber egy tudományos utószó kíséretében az önéletrajz magyar szövegét. Az utószóban Silber kijelöli a szöveg irodalmi és társadalomtörténeti helyét, és kihangsúlyozza annak nagy jelentôségét a magyarországi zsidóság társadalom- és mûvelôdéstörténete szempontjából.15 E tanulmány szempontjait követve nincs most módunk kitérni ezen önéletrajz számos aspektusára – analóg módon Sigmund Mayer élettörténetének kezelésével –, vizsgálatom középpontjába az önéletrajz gyermek- és ifjúkori visszatekintését helyezem. Az önéletrajz 273 nyomtatott oldalából az elsô 23 évnek, tehát a

tágabb értelemben vett gyermek- és ifjúkornak a szerzô 200 oldalt szentel. Élete végén írt visszatekintésében Meir Ávrahám Munk ennek az életszakasznak adja az oroszlánrészt.16 Élete lényegét Meir Ávrahám Munk a maga szerzette (bibliai versekbôl összeszerkesztett) gyászdal-akrosztichonú sírfeliratában a következôképp foglalja össze:

• 51 •

„Mi vagyok én, s mi nekem a múló élet (Zsolt. 89, 48)?! Bánat volt az én osztályrészem gyermekségtôl fogva: Törekedtem tudományra, de azt el nem értem; A gazdagság felé, de azt nem találtam meg. Ifjúság nem volt számomra: Szegény voltam, borús felhô terült rajtam (Jób 3.5). Férfiúvá lettem, lombom nem zöldellt (Jób 15.32):


Elkeseredett lelkû s a betegség meghittje lettem (Jes. 55.3) A bódító ital (szenvedések) kelyhébôl ittam, s megteltem vele. (Jes. 51, 17, 34, 7). Áldás a jámbor emlékezete.”17 Még ha ez a sírfelirat – mint Michael Silber találóan megjegyzi – a hászkálá korabeli zsidó elit bizonyos sztereotípiáiról tanúskodik,18 egyértelmû, hogy Munk a legkevésbé sem törekszik életének idealizáló, megszépítô ábrázolására. Ez különösen igaz önéletrajza esetében, amely teljes ellentétben a Monika Richarz által gyakran észlelt harmonizáló ábrázolásokkal, még a legbelsôbb családi élet ábrázolásában is tartózkodik a múlt megszépítésétôl. Míg Sigmund Mayer élettörténetébôl egy városi gettó külsô struktúráit és azoknak a benne élô emberek lelki fejlôdésére gyakorolt hatását ismerhetjük meg, Meir Ávrahám Munk visszaemlékezéseibôl egy 19. századi magyar királyságbeli zsidó család szociális társadalmi felemelkedésének keserû háttérkörülményei tárulnak elénk. Tekintsük át még egyszer a legfontosabb adatait ennek a családtörténetnek. Habár Meir Ávrahám Munk szülei egy tekintélyes nyugatmagyarországi családból származtak, Munk apjának már a hanyatlás volt az osztályrésze. Egész életét házalással töltötte, hogy nyolcgyermekes családját – aki közül a nyomorúságos körülmények miatt öten idô elôtt meghaltak – a legnagyobb fáradsággal eltarthassa. Maga Munk anyja is nem utolsósorban az elszenvedett nélkülözések következtében 35 éves korában meghalt. A szülôk generációjának eme félreismerhetetlen hanyatlásával szemben Meir Ávrahám Munknak a legnagyobb erôfeszítések árán sikerült mind magas szintû vallásos oktatásban részesülnie, mind egy olyan gazdasági-foglalkozási keretet kialakítani, amely lehetôvé tette, hogy Sára feleségével hét gyermeket tudjanak felnevelni. A legidôsebb fiú (késôbbi nevén) Munkácsi Bernát a magyar nyelvtudomány egyik megalapítója lett. Már 1890-ben, alig harmincévesen, a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja lett, és az ország legnagyobb hitközségének, a pestinek, legelsô tanfelügyelôje. Munkácsi két fivére jómódú kereskedôként élt, és négy lánytestvérük is tehetôs emberekhez ment férjhez.19

Boltos a pozsonyi gettóban

Amikor tehát Meir Ávrahám Munk élete alkonyán megírta életrajzát, minden oka meglett volna, hogy határozott büszkeséggel ábrázolja azt a háromgenerációs „sikertörténetet”, amely az elsô nemzedék koldusszegény batyus zsidóitól a harmadik generáció társadalmilag és gazdaságilag nagyon sikeres tagjaiig terjedt. Egy nyomorúságos kívülálló helyzetbôl családja, anélkül hogy zsidó identitását feladta volna, a magyar társadalomba történô mintaszerû asszimilációs és integrációs folyamatot valósított meg. Ez akár képeskönyvi illusztrációja is lehetne egy zsidó modernizációs és felemelkedési folyamatnak a hosszú 19. században a Magyar Királyságban. Mégis Meir Ávrahám Munk a gyermekei és azok gyermekei számára héberül – s nem magyarul – írott munkájában a hangsúlyt azokra a hihetetlen személyi megpróbáltatásokra és torzulásokra teszi, amelyeket életében, legfôképpen gyermek- és ifjúkorában kellett elszenvednie. Mint unokája Winkler-Munkácsi Noémi az 1942-ben készült „Nagyapám, apám és egy kézirat sorsa” címû esszéjében írja, édesapja, Bernát kifejezetten kérte Meir Ávrahámot, írja meg élettörténetét, hogy az utódok megismerjék eredetüket. „Legyen ez az írás ôszinte. Ne hallgasson el se jót, se rosszat. Mondja el az életté sorakozott napok történéseit úgy, ahogyan azt Isten neki osztályrészül adta.”20 A Munk család érthetô módon bizalmas, féltett kincsként ôrizte ezt a legszûkebb családi kör számára fogalmazott családtörténetet. Csak Munkácsi Bernát halála (1937. 09. 21.) után fordíttatta le fia, Munkácsi Ernô a kéziratot magyar nyelvre. Meir Ávrahám Munk számára meghatározó

• 52 •


kiindulópont édesapja házalói tevékenysége volt. Teljes részletességgel mutatja be, amint apja minden héten egy mintegy 120 bécsi fontos (kereken 60 kg) batyuval a hátán elhagyja otthonát, hogy faluról falura vándorolva hideggel, meleggel nem törôdve áruját kínálgassa.21 A négy-öt napos munkahétre az apja ennivalóul csak egy vekni kenyeret vitt magával. Egész idô alatt nem jutott meleg ételhez. Jóllehet Meir Ávrahám ezt a kenyérkereseti formát az akkori idôre tipikusnak mondja, mégis keservesen panaszkodik, hogy apja sikertelensége következtében „…rettenetes szegénység [volt] házában. Még most, 55 esztendô után is sírnak bennem szívem barázdái, és szánalom gerjed bennem anyámért, ki elpusztult fiatal napjaiban a nagy szegénység, nyomor és szükség miatt, amely körülvette…”22 Száraz, gyakran penészes kenyér volt a család fô tápláléka. Csak évente kétszer láttak libazsírt, pészahkor és ros há-sáná alkalmából. A ház, amelyben laktak, gyakorlatilag egy szobából állt. Teljességgel szûk és kicsiny volt. Az ablakokat és az ajtót nem lehetett rendesen bezárni, a hideg és a szél szinte akadálytalanul bejutott a helyiségbe. A szobaberendezés egy asztalból, egy ágyból, három székbôl és egy lámpából állott. Nem volt mosdóteknô, vagy akár egy fésû, netán kefe, mert az apa ezeket mint a „tisztasági mánia” eszközeit mereven elutasította. Mindösszesen három tányér és evôeszköz volt – a szülôk számára. A három gyerek a szülôkkel aludt együtt az egyetlen ágyban. Nem volt elég hely, hogy a többiek számára egy további ágyat felállíthassanak. „Én, ki a legnagyobb voltam, rövid ládán feküdtem összehúzódva, mint egy béka.” A szülôk és gyerekek ruhái egyaránt szakadozottak, foltozottak voltak. „Sohasem láttam, hogy a szabó új ruhát hozott volna házunkba.”23 Ha a szülôk minden máson takarékoskodtak is, ez nem áll a gyerekek tandíjára. Ezen a téren – emeli ki büszkén Meir Ávrahám – egyenlôk voltak a gazdag zsidókkal. 1848-ban az apa Meir Ávrahámért és Gávriel (Gabriel, Gábor) testvéréért havonta tizenhárom forintnyi tandíjat fizetett. Hogy ez milyen nagy összeg volt, világosan kitûnik abból a ténybôl, hogy a hattagú család egész havi megélhetési költsége ugyanekkora összeget tett ki.24 Meir Ávrahám hihetetlen tudásszomjjal és buzgalommal fizetett apjának ezért az áldozatért. Már az elsô iskolaév végén, ötévesen, beté-

ve tudta az imakönyv összes imádságát, hétévesen már csaknem befejezte Mózes öt könyvének tanulmányozását és megismerkedett a Talmuddal.25 Az apa önfeláldozásával, de elkeseredett keménységével is Meir Ávrahám szívébe plántálta a Tóra iránti szeretetet és az istenfélelem szent lángját. A család nyomorúságos helyzetének ábrázolása és a szülôk önfeláldozása a fiúgyermekek iskoláztatása és képzése érdekében a zsidó önéletrajzok toposza lehetne, hogy ily módon kifejezze a szülôk iránti hálát és megbecsülést, és egyúttal az utódok számára megmutassa, milyen nehéz volt akkortájt az élet és az egyéni felemelkedés lehetôsége. Ez azonban nem téríti el Ávrahám Munkot attól, hogy ne ábrázolja atyjának árnyoldalait: „Amilyen csendes, nyugodt és jóságos volt atyám a házon kívül minden ismerôsével és embertársával szemben tehetsége szerint, olyan civakodó, le nem csillapítható haraggal teli volt, mint kegyetlen vad kezdettôl fogva odahaza feleségével és gyermekeivel szemben. Elkeserítette életüket, hogy elvesztették kedvüket tôle, és ô is idegenkedett tôlük. Minthogy egész életén át kenyérkeresete szûken volt kimérve, azért volt otthonában szomorú és fájdalmas lelkû, rosszkedvû és zúgolódó ember. Vidámságot, lelki örömöt sohasem lehetett rajta észrevenni. Ezért volt veszekedô, civakodást gerjesztô. Mindenért megharagudott feleségére és gyermekeire. A háztartás költségeit, habár a legvégsôkig csekélyek voltak – mert minden jóízû ételt megvontak maguktól egész éven át, és csak annyit ettek, hogy éhen ne haljanak – sokallta, és magasabbaknak tartotta, mintsem kibírhatná. Ekkor kiabált, ordított és szitkozódott, hogy tönkremegy. A hitelezô kiveti hálóját arra, amije van, és idegenek prédája lesz fáradozása, ez a kis ház is, ami birtoka.”26 Meir Ávrahám Munk ismételten hangsúlyozza, hogy atyja kiállhatatlansága és szigora kenyérkeresô foglalkozásának, a házalásnak keménységébôl, könyörtelenségébôl és sikertelenségébôl adódott. Azt a lebecsülést és lenézést, amely ebben a mesterségben osztályrészéül jutott, feleségén és gyermekein reagálta le, akiket minden apróságért kritizált. A gyermek Meir Ávrahám számára még az iskola is, amiképp az otthoni élet, mindennemû öröm vagy gyermeki pihenés és játék hiányával fonódott össze:

• 53 •


„Azt a gyermeket, akit egész héten nyomorgatott és megkínzott a kegyetlen tanító, aki ugyancsak szidta és verte a gyermekeket, verte és megsebesítette bottal, kancsukával, és senki meg nem akadályozta, és meg nem tiltotta. Ennek a gyenge gyermeknek, aki elmélkedett és fáradozott egész héten át reggeltôl estig a nehéz tanulással, hogy egy ízben el is ájult, szemei is lecsukódtak, és egész környezete fejét csóválta, mint guruló kerék; ennek a gyermeknek, aki egész héten nem ízlelt sem édes, sem zsíros ételt, még csak nem is olyan ételt, ami emberi ínynek ízletes, mert asztala nem étvágygerjesztô, és mégsem panaszkodott, ennek a fiúnak nem akart az atya egynapi pihenôt adni, hogy felviduljon a nagy fájdalom után a többi gyermekkel játszva. Ilyen nevelés nem szigorú, hanem kegyetlennek mondható.”27 Meir Ávrahám leírja azt a könyörtelen büntetést, amit 12 éves gyerekként apjától kapott, amikor egy kimerítô és az ô szemszögébôl sikeres gemárá-stúdium után egy délután más gyerekekkel játszani akart. Apja emiatt a „lazaság” miatt érzett haragjában olyan erôsen megütötte, hogy Meir Ávrahám elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, apja bocsánatot kért tôle, de elmondta, hogy a büntetéssel csak a fia javát akarta keresni. „Én is éppúgy szenvedek, mint te. És mit tegyek. Ha az Isten megfeledkezett arról, hogy engem bôvebben ellásson? És miért legyen a fiú gazdagabb, mint az apa? Hogy keményen bánok veled, azért van, ha majd a jövôben akkora leszel, mint én, legyen a fiú sorsa jobb az atyáénál, és ne éld le napjaidat oly nyomorban, mint én ma.”28 Az apa aktivitása és az anyagi támogatása fia tanulmányait illetôen egyedül és kizárólagosan a tórai stúdiumokra vonatkozott. Könyörtelen gyûlöletet tanúsított mindennemû világi ismeret elsajátítására irányuló törekvés iránt. Az a szellemi koordinátarendszer, amelyben Meir Ávrahám mozoghatott és mozognia kellett a zsidóság tradicionális világa volt, a stetlre és annak intézményeire korlátozva. Míg Sigmund Mayer esetében ez a koordinátarendszer egy külsô, fallal és vasráccsal körülvett materiális gettóban testesült meg, Meir Ávrahám Munk esetében egy láthatatlan, de pszichikailag még hatékonyabb rendszerben jelent meg, amely a nem zsidó külvilággal szemben egy belsô gettószituációt teremtett. Jóllehet Meir Ávrahám már 7 éves korában jól ismerte Mózes öt könyvét, egészen 14 éves

koráig Nyitrán csak a zsidó iskolát látogatta. Minden kísérlet a világi tudás elsajátítására apja legélesebb elutasításába ütközött. Vallási stúdiumait Meir Ávrahám 14 éves korától a 21.-ig a lakompaki, galgóci, leipniki és pozsonyi talmudi fôiskolákon (felsô jesivákon) folytatta. Önéletírásában részletesen és szemléletesen írja le a jesivai vándor- és diákévek stúdiumait, életkörülményeit, élményeit „Oberland”-ban és Morvaországban. A legnagyobb anyagi nehézségek közepette – ebben az idôben apja már semmilyen anyagi támogatást nem tudott nyújtani – minden erôvel a talmudi tanulmányoknak szentelte magát. Annak ellenére, hogy többször is változtatta tanulóhelyét – mindegy, hogy Magyarországon vagy Morvaországban tartózkodott –, mindvégig ugyanabban a szellemi koordinátarendszerben mozgott. A zsidó intézményeken kívüli társadalmi, politikai és etnikai változások és konfliktusok Munk életrajzában nem találnak visszhangra vagy említésre. Az egyetlen feszültségekkel terhes konfliktus, amirôl beszámol az a világi stúdiumokkal kapcsolatos belsô zsidó kontroverziák és a növekvô feszültség az ortodoxok és a reformzsidóság között.29 Jóllehet az 1848/49-es forradalmas év harci cselekményei miatt egy évet szülôvárosában, Nyitrán kellett tölteni, ott sem vett tudomást a politikai konfliktusokról. Érdeklôdését teljességgel lekötötték a megélhetési gondjai és tanulmányai. Még fél évszázaddal késôbbi visszatekintésében sem tartotta említésre méltónak Meir Ávrahám Munk, hogy tudatosítsa, milyen változásokban gazdag forradalmi idôszakban, milyen feszültségterhes nemzeti és etnikai határvidéken töltötte iskola- és tanulóéveit. Zsidó-ortodox életformájának láthatatlan határai olyannyira átjárhatatlanok s meghatározók voltak, hogy számára mindez nyilvánvalóan természetesnek tûnt. Olyan mélyen gyökereztek benne, hogy még a rájuk való reflexiót sem tartotta szükségesnek. Egy másfajta realitás közvetve mégis megjelenik Meir Ávrahám Munk életében nyitrai tartózkodása során, jesivaévei végén. Egy korábban számára tökéletesen ismeretlen érzelmi felindulás folyamodványaként beleszeretett egy fiatal lányba, aki errôl mit sem tudott. Amikor a Munk által nagyra becsült anyai nagyanyja értesül érzelmeirôl, nagy jelenetre került sor, és az öregasszony megparancsolta neki, hogy soha többé

• 54 •


ne lépje át a lány apja házának küszöbét. Meir Ávrahám meghajolt a parancs elôtt, mivel el kellett ismernie nagyanyja szavainak igazságát.30 Ez a fordulat mindazonáltal olyan gondolatokat és kérdéseket váltott ki belôle, amelyek korábban eszébe sem jutottak: „Elkezdtem terveket szôni jövômre vonatkozólag, és azt kérdeztem, mi célja, hogy a Tórával foglalkozom csupán, és nem gondolok arra, hogy életfát készítsek magamnak az elkövetkezô idôben. Megvizsgáltam magamat, mi vagyok most, és mi leszek a jövôben. Mit tanultam, és mit tudok ahhoz, hogy férfi legyek, aki asszonyt és gyermekeket tart el, ha évek múltán megint erôt vesz rajtam a szerelem. […] És akkor láttam, hogy mezítelen vagyok, balga, nem pedig olyan ember, aki hasznára lehet az emberi társadalomnak. Íme mesterséget, ipart nem tanultam, nem vagyok sem szabó, sem cipész, sem ács. Adásvételhez sem értek. És ha értenék is, hol van hozzá szükséges pénz? És még mint tanító sem boldogulnék, mivel az új idô szelleme más tanulmányokat kíván a gyermektôl, mint amilyeneket én tanultam. Mert a kor halad napról napra hatalmas léptekkel, én pedig még hátul állok. És az idôszerû tudományok ismeretében ott vagyok, ahol a kor száz év elôtt állott. A Talmud lapjain kívül, amelyet alaposan tanultam, a tudás összes forrásai el vannak tömve elôlem. Minden könyv el van zárva elôlem. Nem ismerem nyelvüket, írásukat sem ismerem. Még az illemszabályok is, amelyek a világ színvonalán élô emberek között szokásosak, járatlan utak számomra. Nem ismerem sem az utat, sem az ösvényt. S ha beszédüket hallom, nyelvüket nem ismerem, pedig ma tizennyolc éves ifjú vagyok. És én nem akarom – szóltam magamban –, hogy szemlélôje legyek számos éveken keresztül mások asztalának mint jesivabóchur, hogy kegyelemkenyeret egyem.”31 A jég megtört. Az érzelmek kiváltotta konfrontáció az eddigi életformával megváltoztatta Meir Ávrahám alapbeállítottságát. Anélkül hagyta el az eddigi vallásos képzés belsô gettószituációját, hogy megszerzett értékelképzeléseit teljességgel feladta volna. Ez az átalakulási folyamat hét évet vett igénybe, amelynek során a jesivatanulóból elôször magántanító, majd 1857 után önálló gabonakereskedô lett Nagyváradon. Miután anyagilag megalapozta egzisztenciáját, 1858-ban feleségül vette Stern Sárát, akivel több mint negyven évig boldog házasságban élt.

Piac a pozsonyi zsidó utcában

Meir Ávrahám élete végéig ortodox zsidó maradt. Azokat a deformációkat és megaláztatásokat, amelyeket gyermekkorában kellett elszenvednie, nem örökítette át saját gyerekeire. Apjának a családi életben tanúsított kényszeres magatartása és erôszakossága nem talált folytatásra. Meir Ávrahám kitört az erôszak ördögi körébôl. Ahogy fiának, Munkácsi Bernátnak és unokájának, Munkácsi Noéminak írásaiból kitûnik, utódai ôszinte hálával tisztelték, és visszaemlékezéseit maradandó hagyatékként ôrizték.32 Térjünk vissza tanulmányunk kiindulópontjához. Túl a szûkebb értelemben vett családtörténeti összefüggéseken, mivel járul hozzá e két önéletrajz a 19. századi Magyar Királyságban élô zsidók társadalomtörténetéhez? Mit mondhatunk a sikeres modernizáció és integráció keretében végbement példátlan társadalmi és gazdasági felemelkedési folyamatukról? Bizonyosan egyik önéletrajz sem reprezentatív abban az értelemben, hogy egy tipikus életpályát tárna elénk. Ehhez mindkét szerzô egyszerûen túl jelentôs személyiség. De mindketten – s ez különösen igaz szerzôink gyermekkorának és ifjúságának ábrázolására – olyan életszituációkat tárnak elénk, amelyek általánosíthatók. A külsô gettó formálta Sigmund Mayert és ott élô társait, és ez a kötés akkor sem szakadt

• 55 •


meg, amikor lakóhelyük és társadalmi helyzetük megváltozott. Meir Ávrahám Munk nem élt egy külsôleg megnyilvánuló gettóban, a szó szûkebb értelmében, de a vallási nevelés és képzés szellemi koordinátarendszere, amelyet a meghatározott családi struktúrák csak felerôsítettek, gyermekés ifjúkorában mégiscsak egy ilyen belsô gettó volt számára. Ennek lényegi jegyei minden bizonnyal nemcsak rá hatottak, hanem érvényesek voltak mindazok körében, akik héderbe és jesivába jártak. A tanulmány elején megismételt kérdésre, hogy tudniillik milyen következménnyel járt a fizikailag létezô stetlek hiánya a 19. századi Magyar Királyságban, az alábbi megjegyzéseket látom szükségesnek: Az aktív személyiségek képét, akik többé már nem származási helyük külsô intézményi függôségéhez vannak kötve, és magukat egyre növekvô mértékben gazdasági funkcióiknak és lehetôségeiknek tudják szentelni, azzal szeretném kiegészíteni, illetve módosítani, hogy ezeknél az embereknél a stetlek minta- és gyermekkoruk gettójának élményvilága szellemileg és fizikailag még sokáig kísértett. Egy gyakran nagyon is nehéz, egyéni elszakadási folyamaton kellett keresztülmenniük, súlyos terheket leküzdeniük. A Magyar Királyságra is igaz, amit Jacob Katz Kifelé gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870 címû klasszikus mûvének bevezetésében az európai zsidóság összhelyzetérôl ír: „Történelmi hagyományuk szerint, amely hagyomány a keresztény (és nemkülönben a mohamedán) környezet uralkodó felfogásában is visszhangra talált, a zsidók nem tartoznak ahhoz a helyhez, ahol élnek, hanem csupán – mert saját országukból kiûzték ôket – ideiglenes menedékre leltek a népek között.”33 A külsô gettó és beállítottsági mintái még hosszú idôvel a gettók megszüntetése után is jelen voltak a viselkedési és percepciós mintákban. Meir Ávrahám Munk önéletrajza arra is könyörtelenül rámutat, hogy a házalói kenyérkereset milyen borzalmas hatást gyakorolt a családon belül az egyes hozzátartozókra. Ez a kenyérkereseti forma ugyan nem a „királyi út” volt, de a vidéki zsidóság széles tömegeinek ez adta a mindennapi kenyeret. Családi körben drága árat kellett fizetni érte. A 19. századi magyar zsidóság felemelkedési és polgáriasodási folyamatának „napos oldala” mellett felismerhetôen megvolt a maga „árnyékos oldala” is, és ez

a két oldal csak együtt teszi ki a szociális valóság egészét. Ehhez szolgáltat Meir Ávrahám Munk önéletrajza egyedülálló és kiváló szemléltetô anyagot. NÉMETBÔL FORDÍTOTTA: HARASZTI GYÖRGY

JEGYZETEK 1 Pietsch, Walter: A magyar vidéki zsidóság fejlôdésirányzatai a 19. század elsô felében. In: Múlt és Jövô, 2003/3. 75–82. 2 Pietsch: i. m. 78. 3 Kövér György: Performációk I., „Zsidó társadalom” Tiszaeszláron a nagy per elôestéjén. In: Korall, Társadalomtörténeti folyóirat, 2004. 17. sz. 5–42., itt 38. Lásd továbbá Gyáni Gábor: Image versus Identity. In: HS-Hungarian Studies, 2004. XVIIII. 154–162. 4 Meir Ávrahám Munk: Életem történetei. Michael K. Silber utószavával. (A továbbiakban Munk: Életem.) Budapest, Múlt és Jövô Könyvkiadó, 2002. Mayer, Sigmund: Ein Jüdischer Kaufmann 1831 bis 1911. Lebenserinnerungen. (A továbbiakban Mayer: Jüdischer Kaufmann.) Lepzig, Dunder & Humblot, 1911. 5 Richarz, Monika: Jüdisches Leben in Deutschland. Selbstzeugnisse zur Sozialgeschichte 1780–1871. Bd. 1. Stuttgart, Deutsche V.-A., 1976. 14 és skk. 6 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 5. 7 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 4. 8 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 5. és skk. 9 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 8. 10 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 9. 11 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 79. 12 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 61. 13 Mayer: Jüdischer Kaufmann, 84. 14 Meir Ávrahám Munk családi hátterérôl lásd Magyar zsidó családok genealógiája: Közzéteszi az Országos Magyar Zsidó Múzeum: Elsô Kötet: A nyitrai, nagyváradi és budapesti Munk-család genealógiája, valamint a nyitrai, nagytapolcsányi, balassagyarmati, nagykanizsai, szentesi és budapesti Felsenburg család genealógiája: Ôsök és Ivadékok. Összeállította Munkácsi Bernát, kiegészítette, átdolgozta és sajtó alá rendezte Munkácsi Ernô. Budapest, 1939. 15 Silber, Michael: Utószó. In: Munk: Életem. 336. 16 Munk héder- és jesivaábrázolásával vö. Bányai Viktória: A zsidó oktatásügy Magyarországon 1781–1880. Budapest, Eötvös Loránd Egyetem – Gondolat Kiadó, 2005. 105. és skk. 17 Munk: Életem, 325. 18 Munk: Életem, 338, 346. 19 Munk: Életem, 284. 20 Munk: Életem, 328. 21 Munk: Életem, 16. 22 Munk: Életem, 17. 23 Munk: Életem, 19. 24 Munk: Életem, 20. 25 Munk: Életem, 51. 26 Munk: Életem, 26. 27 Munk: Életem, 30–31. 28 Munk: Életem, 36. 29 A külvilág eseményeinek korlátozott tudomásulvételérôl Munk önéletrajzában lásd továbbá Ballagi Ernô: „A múlt század regénye. Régi magyar zsidó memoárok”. In: OMZSA-Évkönyv 5704 (1943–1944. 128–133., különösen 133. 30 Munk: Életem, 163–164. 31 Munk: Életem, 165. 32 Lásd Michael Silber: Utószó. In: Munk: Életem, 337. 33 Katz, Jacob: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870. (Pap Mária fordítása.) Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 10–11.

• 56 •

Külsô és belsô gettószituációk a 19. századi Magyar Királyságban

Recommend Documents