Gérard NOIRIEL: A történetírás válsága. Bp., é.n.
Kivonat 1. fejezet
A kétségek kora A „történettudomány válsága” kb. egy évtizede tűnt fel. Bár ebben igen megosztott a történész szakma, mivel az ’60-as évektől kezdődően: - a történettudomány professzionalizálódott, - növekedett az ilyen irányú álláslehetőségek (kutatóhelyek, egyetemek stb.) száma - a társadalom is egyre nagyobb érdeklődést mutat a történelem iránt (média, megnövekedett történelem szakok, megemelkedett publikálások, stb.). Tehát nem lehet egyértelműen válságról beszélni. A válságot itt más értelemben használják, mégpedig a megelőző korok és versenytársaik munkáinak lejáratására, és a saját munkájuk / „iskolájuk” felmagasztalására (ami szerintük kivezeti a történettudományt a válságból). Ilyen értelemben a válságok már 200 éve a történettudomány részei (pl. August Thierry már 1820-ban kijelentette, hogy nem lehet történelmet írni úgy, ahogy eddig – nem szarozott) Ez a könyv tehát nem a válságról szól, vagy annak megoldásáról (hát igen, aki ezért vette a kezébe, annak ez nagy csalódás lesz), hanem arról, hogy mik vezettek oda, hogy a ’60-as évektől kezdve először más tudományok képviselői, majd egy jó évtizede már a történészek is elkezdtek a történettudomány válságáról beszélni.
A) „SZÉTFORGÁCSOLÓDOTT KÖZÖSSÉG” 1980-as évektől tűnik fel az a jelenség, hogy már nem érezték egységesnek a történettudományt kezdetben ezt csak a fejlődés dinamizmusának hozadékaként értelmezték, de aztán rájöttek, hogy itt valami többről van szó (a kis huncutok), a történész szakma és maga a tudomány is „szétforgácsolódott.” (tüü-düüüü-tüdüm) Ennek magyarázatára két érvcsoport: 1) Belső okok (az egyetem mint munkaerőpiac) 2) Külső okok (a történettudomány nyitása a külvilág felé) 1) Az egyetemi munkaerőpiac hullámzása és ennek hatása a történészszakmára (BELSŐ) A gazdasági konjunktúrák a történészszakmát se kímélték az ’50-es, ’60-as évektől kezdve egy felfutás a dolgozók számában, majd recesszió, végül a ’90-es évektől megint egy lassú növekedés.
1
a) Utódlási válság
A II. VH után a világgazdaság robbanásszerű fejlődésével a társadalom is átalakul, magával hozza a felsőoktatás demokratizálódását és növekedését. (Fr.o-ba 20 év alatt pl. megtízszereződött a bölcsészkaron oktatók száma). Kifejlődtek azok a tudományok, amelyek már a 19. század végén is léteztek, de még igen ingatagok voltak (pl. politológia, szociológia, antropológia). A II. VH előtt a történészszakma egyensúlyát a következők biztosították - már létezett szakmai közösség, de az még nem volt teljesen független a politikai hatalomtól, - másrészt mivel Fro.-ban soha nem volt nagy egyetemi könyvkiadási kultúra ezt a nagy folyóiratok helyettesítették (pl. Revue Historique [Révü Isztorik] – fuu már látom előre, hogy itt 350 oldalnyi francia buzulás lesz) - ezért a történészek kettős stratégiát alkalmaztak a minisztériumokba és a kiadóknál is igyekeztek befolyásos pozíciókat szerezni. Ez pedig azt eredményezte, hogy már a kezdetektől fogva „szét voltak forgácsolódva” (ez a csávó valami asztalos lehetett megelőzően) - a III. Köztársaság alatt viszonylag nagyobb autonómiát kaptak tudományos téren a történészek ekkor alakult ki a lényegében II. VH-ig fennálló tanítvány-mentor rendszer, amely az igen hosszú, akár tíz éves doktori képzést határozta meg (már értem, hogy miért írogatnak 8000 oldalas disszertációkat), egy szóval mindenki tudta, hol a helye, és amíg a mentora el nem patkolt, nem számíthatott zsíros falatokra. Az ’50-es évektől azonban változott a helyzet logikus, hiszen egyre több embert vettek fel az egyetemre, így már tarthatatlan volt ez a kihalásos rendszer. Ennek szimbolikus csúcspontja volt az 1968-as párizsi diáklázadás. Ez magával hozta, hogy bár Sorbonne és Párizs tudományos vezető szerepe továbbra is megmaradt de kezdtek kiemelkedni a kisebb vidéki egyetemek, mint új kutatási központok (itt most kimondhatatlan nevű és hosszúságú intézmények taxatíve felsorolása következik…). Valamint egy sor változást: - személytelenné vált a szakma megszűnt a mentor-tanítvány személyes kapcsolat - bürokratizálódott a szakma - annyira megnőtt a publikációk száma, hogy már nem lehetett mindegyiket kiadni ezzel fordítottan arányosan csökkent a társadalmi érdeklődés (gondolom mindenféle marginális hülyeségekről irkáltak…) - a kutatások annyira szerteágazóak lettek, hogy már a szakmabeliek se látták át az egészet
b) Utódlási válság
A ’70-es évektől gazdasági lassulás ez kihatott a felsőoktatásra is, csökkent a hallgatók és az oktatók létszáma, szűkültek az álláslehetőségek. Egy csomó tudományos fokozatú, tehetséges történész nem került oktatói státuszba (mivel Meki nem volt, meg amúgy se akkora divat a franciáknál, mint volt más tenni, hát) elmentek középiskolákba tanítani nagy szerepük volt azonban a különböző önszerveződő történész társaságok megalapításában, amelyek újabb kutatási területeket hoztak be (vallástörténet, technikatörténet, kivándorlás-történet stb. – benne voltak a tutiba) később.
2
A ’80-as évek közepétől azonban látszódott, hogy a rendszer tarthatatlan ugyanis az egyetemi oktatók és kutatók már kiöregedtek ez pedig megnyilvánult a kutatás dinamikájában és a kreativitás csökkenésében. De ezek a szakmai társulatok tényleg nagyon fontosak bizonyultak főleg a tengerentúlon, ahol már korábban is kiemelkedő szerepet töltöttek be, Európában ezek annyira nem tudtak meggyökeresedni. Ezek az önszerveződések szülték meg például: - amerikában a „public history”-t az egyetemeken kívül ragadt oktatók, tudásukat és képzettségüket szakszervezeteknek, helyi közösségeknek ajánlották fel, - vagy NB-be „history workshop”-ok Ezek elsősorban tehát az alsóbb néprétegek kollektív történelmének megteremtésén fáradoztak általában baloldali elköteleződés, és politikától nem mentes. Támadták a hivatalos egyetemi történészszakmát. (Nyilván mert ők is inkább ott ücsörögtek volna, egy relatíve nagyobb pénzösszegért cserébe)
c) Az egyetemek szerepének válsága
A ’80-as évek végére, ’90-es évek végére ismét emelkedni kezdett a disszertációk száma Fro-ban pl néhány év alatt 50%-kal. De! Ne legyenek illúzióink, ugyanis ez a növekedés, nem a II. VH utánihoz hasonló (huuh, egy pillanatra megijedtem), hanem pusztán az egyetemi oktatógárda újratermelődésének eredménye volt (mert már kiöregedtek a rohadékok) A ’90-es évektől az egyetemeknek, és végső soron a történettudománynak újabb kihívásokkal kellett szembe néznie ez pedig a gazdasági és pénzügyi nehézségek voltak (minél kevesebb összegből kellett kihozniuk egy megnövekedett hallgatói létszám oktatásának költségvetését). Ez azt eredményezte, hogy határozott idejű szerződéssel felvettek tanársegédeket, vagy oktatókat de azok terhelt óraszámuk miatt, nem tudták ellátni a kutatói feladataikat, így a disszertációjuk is nagyon lassan haladt. Tehát az egyetemek kutatási feladatai háttérbe szorultak ezt még fokozta az oktatókra nehezedő bürokrácia ellátása, valamint, hogy a ’80-as évek elején megszűntették a klasszikus doktori képzést, és bevezették az amerikai Phd rendszert, ami még jobban hozzájárult a szakma „szétforgácsolódásához” (mert a régi doktori rendszer legalább valami védelmet nyújtott a politikai nyomással szemben) Itt most oldalon keresztül részletezi a mai francia oktatási rendszert, meg különböző ellenőrző kormányszerveket…(nem értem amúgy ilyen baromságokat egyáltalán minek fordítanak le magyarra) A lényeg, hogy ezt a „szétforgácsolás” érzést az is erősíti a szakmán belül, hogy egy akkora nemzedékváltásra került sor az elmúlt években, amelyre legalább 30 éve nem volt példa és ez elbizonytalanította a szakmabelieket. (Ekkora kamu belemagyarázást rég olvastam…. ez a könyv is tipikus példája a franciák kényszeres írási szociopatizmusának…na mindegy)
2) A külvilágra nyitás hatása a tudományág kollektív identitására (vááá)(KÜLSŐ) A történészszakma „szétforgácsolódásához” (úgy látszik ez lesz a „word of the day”) az is hozzájárult, hogy megváltozott a tudomány és a külvilág kapcsolata.
A II. VH után megindul a globalizálódás, és ez a történettudományra is hatással volt (már nem nemzeti, hanem nemzetközi keretek között zajlik)
3
Ez egyrészt közelebb hozta a történészeket és azok kutatásait, de másrészről felerősítette a belső ellentéteket. (Pl. a ’60-as évek végére több Franciaországot kutató amerikai történész volt, mint USA történetével foglalkozó ez persze kialakított egy kettős történeti olvasatot, hiszen az amerikaiak nyilván máshogy értelmezték a francia eseményeket). Lényegében a történész szakma ebben a kérdésben is kettévált: - „provincionalisták” azok a történészek, akik távol maradtak az amerikaiak által diktált nemzetközisedő történettudománytól - „jet society” azok, akik inkább a nemzetközi karriert választották – ezzel el is fordultak az egyre inkább nagyközönség felé forduló nemzeti keretek közt működő történettudománytól. A másik aspektusa a nemzetköziesedésnek az interdiszciplinaritást hozta el, amelyet már az Anneles (hát igen, nincs igazi francia munka anál nélkül) a ’30-as években szorgalmazott. De csak az ’50-es évek végén intézményesült (École Pratique des Hautes Études [Ékol Praktik dé z’Ot Étüd]), és vált általánossá a bölcsész- és társadalomtudományi karok összefonódásának fejlődése.
Szintén a ’60-as évektől kezdődik meg egy nagyobb fokú nyitás a társadalom felé - a társadalom egyre inkább fogyasztójává válik a történelemnek - a történelem terjesztésében az is közre játszott, hogy sok történész másodállásban szerkesztő volt valamilyen lapnál - már nemcsak a kultúra támasztott igényt a történettudomány felé, hanem pl. politikai kérdésekben, vagy esetleg peres ügyekben is kikérték történészek véleményét.
A kifelé való nyitás a szakmára is rányomta a bélyegét: - iskolai tankönyveket kezdtek el írni, - valamint összefoglaló Franciaország története köteteket, - egyre fontosabbá vált a tudományos ismeretterjesztés. Ez azonban újabb feszültségekhez vezetett, mert: - a népszerűségben csak egy szűk szakmai réteg részesülhetett, - ugyanakkor a bírálatokat már nem az újságírók készítették, hanem pont azok a történészek, akik éppen a népszerűségen kívül rekedtek. A népszerűségnek azonban meg volt a maga hátránya is ha kevésbé jól sikerült munkáról volt szó, a szakma kikérte magának, hogy ez nem tudományos munka… ez megint növelte a feszültséget (komolyan ezek annyira feszültek lehettek, hogy egy áramfejlesztő hozzájuk képest smafu volt) A ’90-es évektől kezdődően azonban újabb fordulat következett be csökkent a népszerűsítéssel szembeni érdeklődés: - a kutatók elbátortalanodtak, és visszavonulót fújtak, nem mertek már ismeretterjesztő munkákat írni - ugyanakkor csökkent a kutatás alapszínvonala is a régi nagyok már kihaltak - a történettudomány piaca az angol nyelv közvetítő jellege ellenére is folyamatosan szűkül atomizálódott, és túlságosan leszűkültek a kutatási témák, amiket már nem lehet eladni a nagyközönségnek, mert nem értik.
A megosztottság és a belső feszültségek, még a sokkal jobban szervezett USA-ban is megjelentek csak ott nem a tudomány-népszerűsítés ellentéte mentén, hanem a politika-tudomány kettőssége mentén.
4
B) „A TÖRTÉNETI TUDÁS VÁLSÁGA” 1) Elakadt újítások?
A történészek számára azonban nem az idáig tárgyaltak jelentették igazából a válságot (huuh akkor megérte ennyit szenvedni…), hanem inkább az tudományos újításokat hiányolták ami elsősorban abból fakadt, hogy az utóbbi 60 év erős interdiszciplinaritása megrengett. Az Annales is próbált ehhez igazodni, annak ellenére, hogy ő volt a legnagyobb zászlóvivője az interdiszciplinaritásnak. Mindenki tudta, hogy már nem igazak azok a régi megállapítások: - Furet [Füre] az ’50-es évekbe azt állította, hogy a történettudomány = kvantatív kutatásokkal - Le Roy Ladurie A holnap történésze informatikus lesz! - Chaunu [Sonü] Csak a statisztika! (Ezeket csak azért írtam le, mert az Atelier-en a szentírással egyenértékűek)
Tehát ezeken a megállapításokon ma már mindenki mosolyog elavultságuk okán, ugyanakkor egyetlen új téma se volt képes ezek helyébe lépni és ennek kapcsán eljutunk az örök kérdéshez: hagyomány VS. újítás?? (modernisták vs. konzervatívok) Az újítók azt kívánják, hogy még ennél is jobban nyisson más tudományterületek felé a történettudomány szerintük pl. nem lehet a történettudományt minimális filozófiai alapismeretek nélkül művelni (pl. mi az objektivitás stb.), ugyanakkor szerintük a konzervatív hagyományhoz ragaszkodók számára az objektivitás valamiféle álarc, ami mögé bújhatnak. Amerikában is hasonló folyamatok zajlottak le itt elsősorban az egyetemi rendszer decentralizáltsága miatt tudott kibontakozni egy „lázadó irányzat”, és itt is jobb és bal, tehát haladó és konzervatív irányzatokra szakadtak szét. (Ez a rész elég zavaros volt nekem, nem tudom mit akart ezzel pontosan…) 2) A viták sokasodása és a szembenállás vége
Nincs akkora szembenállás, mint az elsőre feltételeznénk ezt csak azok hangoztatják, akik a „szétforgácsolódott” állapotot próbálják igazolni (…mondjuk nem értem, mert idáig 30 oldalon keresztül ő is ezt tette…na mindegy). Annyi mondjuk igaz, hogy a nemzetköziesedéssel és az interdiszciplinaritással nagyon sok félreértés született a szakmában már csak kommunikációs szinteken is (ide-oda fordítgatják a szövegeket, annak ellenére, hogy ott az angol, mint közvetítő nyelv) Félreértést okozott továbbá az utóbbi időkben a történelem a médiával és a politikával való kapcsolata is egyre több olyan intézet, és társulat jött létre, amely inkább már a jelenre és a kortárs történelemre koncentrált, háttérbe szorult a klasszikus múlt értelmezés.(sokszor olyan személyekkel foglalkoznak, akik még életben vannak) Ebből eredően megváltozott az újságírással is a kapcsolatrendszere megfordult a viszonyuk: már a történészek használják forrásként az újságírók cikkeit. Ezzel párhuzamosan viszont a valódi szakmai viták teljesen háttérbe szorultak.
3) A kollektív munka hiánya
A II. VH után kedvezőek voltak a feltételek, hogy jól szervezett tudományos közösség jöhessen létra műhelyek alakultak, amelyek kedveztek a kollektív munkának
5
A ’60-as évek végétől azonban egyre inkább tarthatatlanná vált ez a rend az oktatók eltávolodtak a hallgatóktól. Egyre kevesebbet követeltek tőlük, de nem is voltak hajlandóak bevenni őket a kutatásaikba a szakma „elmagányosodott” És ezt csak némileg enyhítették a ’80-as évektől megalakuló újabb kutatócsoportok.
(Hát gyerekek, ez az apokalipszissel volt egyenértékű, remélem mindenki jól szórakozott!!)
6