Kiss Ottó
ANGYAL ÉS TSA Novellák
EGY KIS GEOMETRIA
SZABOVNYIK ZSUZSANNA
Nevem dr. Jánk. Jánk Jenő. Orvosdoktor vagyok, egyszerű családorvosként praktizálok, de ez most mellékes, csak azért említem, hogy egyértelművé tegyem: nem vagyok szakembere az írásnak. Bár, meg kell vallanom, szabadidőmben a kártya mellett legszebb elfoglaltságomnak ezt a műveletet tartom. Általában betegeim történeteit teszem papírra, de mielőtt megfogalmaznék egyet-egyet, a vázukat mindig elmondom Bodrogi Rudinak, aki ács, meg Káplán Béla könyvtárigazgatónak. Persze csak úgy mellékesen, mintha mesélnék nekik, nehogy megsejtsék, tulajdonképpen tesztelem a vázlatot. A megírt történeteket pedig az otthoni fiókban őrzöm, eddig, Szabovnyik Zsuzsannán kívül, senki nem tudott róluk. Amit most elmondok, nem a betegeimtől hallottam, velem esett meg. Maga a valóság. Közel egy éve történt. Abban az időben Szabovnyik Zsuzsanna sokat járt fel hozzám, hetente akár négyszer-ötször is. Nem bántam, mert az arca szép volt, mint egy fotómodellé, nyaka hosszú, teste törékeny, járása könnyed, légies, vagy inkább: nemcsak a járása, maga Zsuzsanna is. Ha nem lett volna súlyos melle, talán nem is marad a földön, egy nagyobb szökkenés után elindul lassan az ég felé. Zsuzsannára mintha nem hatott volna a gravitáció, úgy járt-kelt a szobában, akár a régi filmfelvételeken látni az űrhajósokat, amikor mennek a Holdon, vagy ahogy egy pattanásig felfújt léggömb halad: a szőnyeghez érve puhán, és tovább lebbenve megint. Szabovnyik Zsuzsannának menyasszonyiruha-szalonja volt a közeli kisvárosban, néha az üzletben is segített, de inkább csak a megrendeléseket intézte. Egyszer fehér habselyem ruhában csöngetett rám, fátyollal a fején. Aznap itt maradt nászéjszakára is. Szabovnyik Zsuzsannáról már korábban, amikor még nem ismertem őt, hallottam férfitársaságban. Mindig megközelíthetetlen nőként írták le. Nem tudtam, hogy egyáltalán látta-e már valaki, mert hol fekete, göndör hajú, indulatos lénynek mondták, hol ártatlan arcú, szőke hajú, tündérszerű teremtménynek. Vadmacska, minimum fekete párduc, mondta Bodrogi Rudi egy este, és letett két ászt. Tündérkirálynő, mondta Káplán Béla, és három hetest rakott Bodrogi Rudi elé. Soha nem is láttad még, nézett Bodrogi Rudi szigorúan Káplán Bélára, és még egy ászt tett lassan az asztalra. Az igazság az, hogy Zsuzsanna sem vadmacska, sem tündérkirálynő nem volt. Körülbelül száznyolcvan centi magas, barna hajú nő, nagy, zöld szemekkel, kecses csuklóval és hosszú, vékony ujjakkal. A feneke selymes, bőre bársonyos, és mindenütt hibátlan, kivéve persze a hátát. Heg a scapula dexter cranialis részén. Valamikor angyal voltam, csak leesett a szárnyam, mondta nevetve, amikor rákérdeztem, miért van a forradás. Az a valamikor most van, simogattam meg a hátát. Nevetett megint, azt felelte, hogy egy régi baleset helye. Később már nem is firtattam, mert a heg is hozzátartozott, annyira, hogy tulajdonképpen hiányzott volna, ha nincs.
Szabovnyik Zsuzsannából minden mozdulatakor és minden megnyilvánulásakor szeretet jött, de nem áradt az parttalanul: mindig csak annyi, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy jól érezze magát, és jól érezze magát az is, aki vele van. Önzetlen természettel áldotta meg a teremtő. Sokáig ilyennek ismertem, aztán néhány perc alatt megváltozott. Akkor már több hónapja csak a lakásomon találkoztunk. Mielőtt jött, általában felhívott, de néha váratlanul csengetett be. Olyankor mindig megkérdezte, nem zavar-e, és én mindig ugyanazt mondtam, mert örültem a látogatásainak, akkor is, ha éppen dolgom volt, írtam, vagy egy-egy régi történetet javítottam. Mert javítani kell, írás közben olykor önállósítja magát a figura, azt csinálja, amit nem is szánt neki az ember, szabadon garázdálkodik, és közben tönkreveri a munkát. Nem is veszem észre, hogy mi van, csak amikor újra átolvasom az egészet. Teremtettem például egy iszonyúan kövér embert, Bozsedár Ludájt, kibuggyant a hája a nadrágszíj fölött. Túl volt már a hatvanon, hogy bölcs legyen, hogy elmondassak vele fontosnak hitt dolgokat, azután pedig, úgy a novella felénél, elvihesse szépen az infarktus, hátsófali, mert megvan hozzá minden adottsága, plusz semmi szükségem már rá. Nem akarok alpári lenni, de tényleg nem tudtam a szájába adni szinte semmit, pláne bölcs dolgokat. És akkor ez a Bozsedár Ludáj még elkezdett velem vitatkozni, hogy mi a fontos és mi nem, ami nekem fontos, az lehet, hogy neki nem, és egyébként se mond semmit, se fontosat, se nem fontosat, vegyem ezt tudomásul egyszer és mindenkorra. Ráadásul visszajött az utolsó oldalon, hogy túlélte, hogy menjek a fenébe, nem olyan könnyű őt meghalasztani, mert nem eszik zsírosat, és a dohányzásról is leszokott már három éve, jobb, ha tudom. Na, Zsuzsanna is ilyen volt, nem hogy vitatkozott vagy durván beszélt volna, hanem ilyen felbukkanós meg eltűnős fajta. Akkor jött és ment, amikor a kedve tartotta. De nem is erről akartam beszélni, hanem hogy sokáig önzetlennek ismertem, aztán néhány perc alatt megváltozott. Addig a napig azt hittem, megismerkedésünk véletlen volt, de mint kiderült, mégse. Zsuzsanna csak az ismerkedés véletlenszerűségének illúzióját hagyta meg nekem, ahogy ezt azon az estén elmesélte. Fontos dolgokról kell ma beszélnünk, mondta rögtön, ahogy ajtót nyitottam. Se habselyem, se fátyol. Bementünk a szobába, ő az ágy szélére ült, én a számítógép előtti székbe, mert nem tudtam mire vélni ezt a hivatali nyelvet, ami korábban nem volt jellemző rá. Azt mondta, menjek hozzá közelebb, de amikor látta, nem mozdulok, a székemhez lebbent. Leguggolt, megfogta a kezem, tapintása, mint a gyermeké, beszélt, de közben nem nézett fel rám. A történet arról szólt, hogy akkor este, amikor megismerkedtünk, nem véletlenül ült a Rondella teraszán. Már több napja figyelt, néha követett is, tudta, hogy késő délután vagy kora este mindig lemegyek a várkertbe meginni valamit. Aznap is látott elindulni otthonról, tudta, hová tartok, hát megelőzött. Futva kerülte meg a várat, és úgy ült le a terasz egyik asztalához, hogy bárhol fogyasztom is el az italomat, lássam őt. Attól kezdve nem volt nehéz dolga, néhányszor rám nézett, először félénken, hogy kifürkéssze, tekintetemmel biztatom-e, aztán feltűnőbben. Zsuzsanna elárulta, csellel vett rá, hogy megszólítsam. Szándékosan kutatott annyit pénztárcája után, szándékosan nézett rám kétségbeesetten, vonogatta a vállát és tárta szét a karját, mint aki nem hozott magával pénzt, hogy kisegítsem szorult helyzetéből, hogy kifizessem az italát. Ezután már csak meg kellett ígértetnie velem, hagyom, hogy másnap visszafizesse a tartozást. Az volt az első randevúnk.
Szabovnyik Zsuzsannát addig is közel éreztem magamhoz, nem úgy értem, hogy ott guggolt mellettem, hanem pszichésen, de a történettel megelégedettséget is hozott nekem. Hiúságomnak jólesett a női praktika. Becsúsztattam az inge alá a kezem, elölről. Ő is benyúlt, és kivette. Önző vagyok, nézett a szemembe Szabovnyik Zsuzsanna. Azt mondta, hogy az egészet csak azért csinálta, azért akart velem megismerkedni, mert tudta, hogy orvos vagyok, tudta, hogy van pénzem, és ő szereti a csillogást. Aztán meg, folytatta, azért maradt velem, mert azt is megtudta, hogy írok. Szeretett volna főszereplő lenni az egyik történetben. Sokáig várt, olvasgatta az írásokat, de nem találta bennük magát, még hasonló nőket sem. És közben megkedveltelek, mondta Szabovnyik Zsuzsanna. Már nem akarok egyik történet szereplője sem lenni, inkább az életedé, mondta Szabovnyik Zsuzsanna. Aznap este nem szeretkeztünk. Kérte, hogy gondoljam át a dolgot, aludjak egyet, majd felhív. Megsimogatta a kezem, a felhők érinthetnek ilyen puhán. Láttam, a hajába belekap a szél, ahogy kilép az ajtón. Olyan nő, hogy önzetlen, nincs is, mondta Káplán Béla az esti partin. Kivételesen most a Káplánnak igaza van, nézett rám Bodrogi Rudi, és elém tette a paklit. Gondolj csak a szexre, mondta, és légy szíves most már emelni. Másnap reggel úgy döntöttem, novellát írok Szabovnyik Zsuzsannáról. Parfümje illatát még akkor is éreztem a számítógépnél. Alighogy belekezdtem a történetbe, megcsörrent a telefon. Ő hívott. Sírva panaszolta, hogy nem tudja, mi van vele, a haja egyik percről a másikra fekete lett, aztán meg szőke, könnyűnek érzi magát, mintha a Holdon járna, vagy mintha egy léggömb lenne a teste helyén. Nagyon fél, alig mer mozdulni, csak ül a fotelban, és úgy érzi, mintha rá nem hatna a gravitáció. Ha feláll, lehet, hogy soha többé nem tud leülni, de ha mégis eljutna az ajtóig, és elindulna hozzám, elég lenne az utcán egy határozottabb lépés, egy rossz mozdulat, s akkor már biztosan nincs visszaút, talán az égig is felemelkedik. Szabovnyik Zsuzsanna nem jött el hozzám többé.
EGY KIS GEOMETRIA
Hatalmas, napsütötte ház a Heller mérnök úré. A belvárosi épület udvara talán az egyetlen zöld terület a környéken. A sarki ház valamikor a húszas években készülhetett, akkor, amikor Heller mérnök úr született. Heller mérnök most hetvennyolc esztendős. Közel két évtizede, mióta nyugállományba vonult, s mióta lánya Hollandiában él, egyedül van a hatszobás házban. A mérnököt igazi úriemberként ismerik az utca és a környék lakói. Felesége több mint ötven esztendeje, huszonhárom évesen hunyt el, ahogy a mérnök fogalmaz. Azóta nőre még csak nem is nézett, kivéve persze a lányát, akit egyedül nevelt fel. Heller mérnök urat gondosan nyírt ősz hajával, aranykeretes szemüvegében, kifogástalan szürke öltönyében sokszor látták sétálni a környéken, néhány hete azonban nem mozdult ki otthonról. Május elején hirtelen betegedett meg. Orvoshoz nem ment, életében nem járt ott, a lányát viszont felhívta, s elpanaszolta neki, mi történt. – Mindkét lábam bedagadt, nagyon nehezen járok – mondta a telefonba. Heller mérnök lánya három nap múltán a hatalmas, napsütötte belvárosi épület udvarán állt. A mérnök a kerti padon ült, előrenyújtott kezét botján pihentetve. – Hát jó, beleegyezem – mondta. A lánya még aznap ápolónőt fogadott, hat hónapra előre kifizette, másnap pedig visszautazott Hollandiába. Egy hét sem telt el, Heller mérnök úr ismét kénytelen volt felhívni a lányát, mert az ápolónő három napja nem járt nála, és amikor telefonon érdeklődött, közölték, hogy a nő meghalt. Heller mérnök lánya megint hazautazott Hollandiából, hogy intézkedjen. Másik ápolónőt fogadott, egy huszonhét éves, jól megtermett asszonyt. Három hónapi bérét ki is fizette, s amikor kezébe adta a pénzt, azt mondta neki: – Úgy tervezem, augusztus végén hosszabb időre hazautazom, de akkor, és azután is szükségünk lenne önre. Kérem, nagyon vigyázzon az apámra! Heller mérnök úr lánya azonban már május végén kénytelen volt hazajönni, igaz, nem hosszabb időre, csak míg új ápolónő után nézett. A huszonhét éves asszony ugyanis csupán öt napig állt Heller mérnök szolgálatában, a hatodik nap reggelén nem ébredt fel, férje és a kiérkező mentőorvos hiába próbálták életre kelteni. Heller mérnök lánya sokáig kutatott újabb ápolónő után. A kisvárosban, bármennyi pénzt ígért is, senki nem vállalta apja gondozását, ezért a szomszéd községbe utazott. Egész nap bolyongott, míg végre eljutott Gizella nővérhez. Amikor Heller mérnök lánya elmondta, miről van szó, a mindössze huszonhárom esztendős, szőke, zöld szemű, törékeny teremtés azt felelte: – Ha elvállalnám a mérnök úr gondozását, át kellene költöznöm a városba. Heller mérnök lánya felajánlotta, hogy segít Gizella nővérnek albérletet találni, közel apja házához. Megegyeztek. Másnap reggel Gizella nővér autóbuszra ült, s elment a megadott címre. Amikor benyitott a napsütötte ház utcai ajtaján, a mérnök és a lánya a kerti padon beszélgettek.
– Nem találkoztunk mi már valahol, kedvesem? – kérdezte a férfi, miután Gizella nővér bemutatkozott. – Nekem is ismerős az úr, de nem emlékszem, hogy találkoztunk volna – mondta Gizella nővér. Míg a mérnök lánya az épületben volt, hogy valami italt és harapnivalót készítsen, Gizella nővér váltott néhány mondatot a férfival. Tisztességesnek és nagyon szimpatikusnak találta. – Szívesen vállalom a gondozást – mondta Gizella nővér Heller mérnök lányának, már bent. A mérnök lánya körbevezette Gizella nővért a hatalmas épületben, aztán javasolta, hogy induljanak el albérletet keresni, mert ha lehet, ő már másnap vagy harmadnap visszautazna Hollandiába, halaszthatatlan ügyei elszólítják. A két nő egész nap albérlet után járt, de nem sikerült találniuk, sem a környéken, sem távolabb, ezért Heller mérnök lánya felajánlotta apja házának egyik szobáját. Gizella nővér a szobát csak átmeneti megoldásként fogadta el, s javasolta, hogy a mérnök urat is kérdezzék meg, mielőtt döntenek. Heller mérnök jó ötletnek tartotta a felvetést, sőt, az egyetlen ésszerű megoldásnak nevezte. Gizella nővér másnap áthozta kevés holmiját Heller mérnök úr házába, és elfoglalta a hat szoba egyikét. Amikor Heller mérnök lánya augusztusig, három hónapra előre ki akarta fizetni az ápolásért járó összeget, a nő tiltakozott: – Szó sem lehet róla! – mondta. Gizella nővér Heller mérnök lányának hosszas rábeszélésére később mégis hajlandó volt elfogadni egy kisebb összeget, miután megegyeztek, hogy az ápolási díjból levonják a lakbér árát. A mérnök lánya másnap hajnalban visszautazott Hollandiába. Reggel Gizella nővér segített Heller mérnök úrnak eljutni az illemhelyig, aztán a fürdőszobába kísérte. Kora délelőtt főzeléket csinált, kiültek az udvarra, ott fogyasztották el az ételt. A mérnök, míg Gizella az ebédet készítette, a kerti padon ült, a madarakat és a virágokat figyelte. Ebéd után a nővér is kiült Heller mérnök mellé a padra. A férfi a lányáról beszélt. Gizella Heller úr feleségéről is érdeklődött, de a mérnök csak annyit mondott: – Olyan fiatal volt, mint maga, kedvesem, amikor meghalt. Sokáig hallgattak. Heller mérnök előrenyújtott kezét botján megtámasztva a virágokat és a madarakat nézte. Gizella nővér egy mély ráncot választott ki a mérnök csuklóján, azt figyelte. A ránc vonalát Gizella nővér gondolatban tovább folytatta. Egyik fele az időben vitte vissza őt, egészen a negyvenes évekig, amikor Heller mérnök úr felesége meghalt. A ránc másik felének folytatását térben húzta meg Gizella nővér, az meg a házba vezette be, egészen addig a szobáig, ahol most lakott. Este Heller mérnök úr a botjára és a nőre támaszkodva az illemhelyre ment, majd a fürdőszobába, s ott letusolt. Aztán Gizella nővér is letusolt. A zuhany alatt fedezte fel csuklóján a ráncot. Ugyanolyan volt, mint Heller mérnök úré. Gizella nővér megijedt. Többször megnézte, hogy meggyőződjön róla, nem csak odaképzeli-e. De nem. Gizella nővér lába reggelre bedagadt. Majdnem annyira, mint Heller mérnök úré. Először azt gondolta, azonnal otthagyja az öreget. Aztán eszébe jutott, hogy nincs hova mennie. A régi albérletből már eljött, újat pedig egy nap alatt nem találna. Végül úgy döntött, felhívja Heller mérnök lányát Hollandiában, s visszamondja az egyezséget. Megpróbál albérletet keresni, és néhány nap múlva elköltözik.
Gizella nővér azonban Heller mérnök lányát nem találta otthon, ezért a mérnöktől meg kellett kérdeznie a nő munkahelyének telefonszámát. A mérnök készséges volt, megmutatta a fiókot, ahol egyebek mellett a telefonszámot is őrzi, de azért megkérdezte Gizella nővért: – Talán csak nincs valami baj, kedvesem? – Nincsen, Heller bácsi, csak kicsit bedagadt a lábam – mondta Gizella nővér. Heller mérnök úr lányát a munkahelyén sikerült elérnie. Elmondta neki, hogy nem sokáig marad a házban, s hogy a mérnök úr ápolását is feladja, bármennyire is megszerette őt. A mérnök lánya kérte Gizella nővért, hogy legalább még egy hétig tartson ki, s akkor ő mindenképpen hazautazik, hogy új ápolónő után nézzen. Gizella nővér beleegyezett, de hangsúlyozta, hogy csak Heller úr miatt, és csak azzal a feltétellel, ha azt az egy hetet ingyen vállalhatja. Megegyeztek. Másnapra Gizella nővér lábáról elmúlt a daganat, és a harmadik nap reggelén nem látta a ráncot sem. Még két napig várt, aztán ismét felhívta Heller mérnök lányát. – Nem kell, hogy jöjjön, szívesen maradok augusztusig – mondta a telefonba. Aztán hozzátette: – De pénzt nem fogadok el, se most, se később. – Minden rendben van, kedvesem? – kérdezte Heller mérnök, amikor Gizella letette a kagylót. A lány akkor vette észre, hogy a férfi ott áll mögötte, és nincs nála a bot. – Minden rendben van, Heller bácsi – mondta aztán, és megszorította a mérnök kezét.
HÁBORÚS JÁTÉKOK
Az alacsony nő, aki valahol Kállai köldöke és mellkasa között ért véget, lila bikiniben állt a fiú mellett a szálloda halljában. Átkarolta a fürdőnadrágos szakaszvezető csupasz derekát, aztán mély levegőt vett, megbillentette a fejét, és a tüdejéből az összes meleget a katona hasára fújta. A fiú a szállodaszobákhoz vezető lépcsősorra pillantott, ha a recepciós elfoglalt, lehet indulni, gondolta. Egy olajkép előtt álltak. A festő a farostlemezre hatalmas rácsozatú szúnyoghálót pingált. A főalak, a középponttól kissé balra, egy emberfejű és valószerűtlenül nagy szitakötő, a négyzetek átlóinál háromszor szélesebb testét próbálja átgyömöszölni a hálón túlra, a szemlélőkhöz. Kállainak nem nyújtott nagy esztétikai élményt a kép, annál inkább a nő. Elvirának hívták, körte alakú melle és körte alakú feneke volt. A szakaszvezető előző éjszaka állapította meg, hogy szereti a körte alakú mellet és feneket, ugyanis akkor látta először meztelenül Elvirát. Tíz hónapja vonult be a seregbe, egyetem előtt hívták be közel egy évre. A szülői háztól mindössze tizenöt kilométernyire szolgált, próbálta, de nem sikerült elkerülnie, hogy előléptessék. Két hete volt hátra. Az utolsó hónapra századával együtt a Bakonyba vezényelték, közös hadgyakorlatra lengyel és szovjet egységekkel. A gyakorlatot, akár a megelőző hónapokat, értelmetlenül elvesztegetett időnek tartotta, de tudta, ha ezt az időszakot nagyobb megrázkódtatás nélkül átvészeli, élete ott folytatódhat, ahol bevonuláskor abbamaradt. Érzésein azonban néha nehezen lett úrrá, legtöbbször a tehetetlenség kiváltotta dühön, például amikor a gyakorlótéren két tisztnek, egy őrnagynak és egy századosnak több géppisztolysorozattal sikerült lelőnie egy barátkozni kívánó kóbor kutyát, vagy amikor a világ legszelídebb sorkatonáját, Bekecs honvédot szólította fel Zsankó őrmester, akit a kiképzések szakszerű lebonyolítására vezényeltek a laktanyába, hogy a térdig érő fűben egyedül keressen meg egy fel nem robbant, kiélesített kézigránátot. Hiszel Istenben, kérdezte akkor halkan a sorban mellette álló fiútól Kállai. Bekecs nem válaszolt, csak hosszan pislantott. És Darwin, súgta az indulni készülő katonának a másik oldalon mosolygó kövér honvéd. Bekecs darab ideig hallgatott, aztán megfontoltan azt mondta: Darwin elmélete az a ruha, amivel Isten a testét előlünk eltakarja. Aztán, mielőtt elindult, Zsankó őrmesterre nézett, és hozzátette: most éppen ez a divat. Az eset még a kiképzési idő alatt történt, Kállai akkor szólt először a fiúhoz. Bekecs alföldi gyerek volt, akárcsak ő. Másfél hónappal azután, hogy a honvéd megtalálta a kézigránátot, összebarátkoztak. A századparancsnok kettőjüket jelölte ki egy háromnapos feladatra, néhány bevagonírozott és ponyvával letakart terepjárót kellett elkísérniük egy dunántúli vasútállomásig. Az első két napon még éjjel is őrizték a szállítmányt, aztán rájöttek, nincs élő ember, aki kíváncsi lenne a terepjárókra. A harmadik nap reggelén egyértelmű lett, oda sem érnek a tervezett idő alatt, nemhogy vissza is. A vasúttársaság, finoman szólva, nem kezelte kiemelten az ügyet, szinte minden állomáson órákig álltak, hogy a menetrendszerinti
járatokat ne tartsák fel. Nem bánták, a harmadik napon az egyik restiben a konzervfejadag felét becserélték sörre, és úgy tettek, mintha szabadok lennének. Éjszaka, vagy ha eső esett, a ponyva alatt ettek, aludtak vagy söröztek, csak nappal ültek kint nyakba akasztott géppisztollyal és lőszertáskával a terepjárók tetején. Hat nap múltán, amikor éppen elfogyott a sör, végre begördültek a célállomásra, egy hatalmas teherpályaudvar közepére. A helyi laktanyában azonban azt a parancsot kapták, hogy várakozzanak tovább, és őrizzék a szállítmányt, míg meg nem érkeznek az illetékesek. Így mondta az őrnagy, illetékesek. A két katonának akkor már szakálla volt, viszont babkonzervje egy se. Kállai kukoricacsöveket szedett a sínek melletti földeken, Bekecs alsónadrágra vetkőzött, és belegázolt a közeli tóba. Mégis maradt volna bennünk valami az isteni természetből, kérdezte magában Kállai, a szakaszvezetőnek ugyanis úgy tűnt, a vékony, szakállas fiú a vízen jár. Feltehetően az érzékcsalódás az, amit a teremtőtől örököltünk, tűnődött aztán, mert az élmény csak néhány másodpercig tartott, Bekecs honvéd hamar elmerült a tóban. Aztán felkavarta lábával az iszapot, és egy lombos tölgyfaággal a felszínre úszó halak közül többet kitessékelt a partra. Két napig, míg meg nem érkeztek az illetékesek, nyárson sült halat vacsoráztak, a kukorica ehetetlen volt. A lányt a második este látták meg a parton. Először a telihold fényében fürdött, csak aztán ugrott a vízbe. Te, én sétálok egyet a tónál, mondta akkor Kállai, beleszúrta a nyársat a földbe, és felállt a tűz mellől. Két hete, amikor megtudta, hogy a környékre jönnek a századdal, eszébe jutott a tóparti lila bikinis lány, akit azon a késő nyári estén, vagy kilenc hónappal korábban hazáig kísért. „Szatír járja a környéket, erőszakot pedig elsősorban teliholdkor képes elkövetni, ezért tartom szükségesnek a szép hölgyek fegyveres kíséretét.” Elvira mosolygott, a házuk előtt átkarolta Kállai nyakát, lábujjhegyre állt, és csattanós puszit adott a szakaszvezető szájára. Tegnap délután, amikor Kállai egy teljes nap kimenőt kapott, úgy döntött, megkeresi a nőt. Húszperces vonatozást követően koraeste érkezett meg a pályaudvarra. Azt gondolta, mielőtt Elviráék házához indul, lesétál a tóhoz, hátha talál valami nyomot, ami Bekecsre emlékezteti. A honvédet, illetve ami megmaradt belőle, tíz nappal azelőtt szállították haza egy fémládában. A gyakorlat első éjszakáján a fiút őrségbe vezényelték, pedig másnap neki is részt kellett vennie a támadásban. A forgatókönyv szerint a lengyel és a magyar katonák voltak az agresszor imperialisták, a szovjet egység meg a honvédő hadsereg. Kállai szakaszával egy álcázott teherautóban ült, feladata az lett volna, hogy az ország északkeleti és középső részéről érkező MIG 21-es vadászgépek helyzetét meghatározza, az adatokat pedig továbbítsa a zavaróállomásra, de az ütközet megkezdése előtt a magyar csapatokért felelős ezredestől, aki nyitott dzsippel érkezett a helyszínre, azt a parancsot kapta, hogy ne is érjen a műszerekhez, nehogy a szovjet pilóták tényleg megzavarodjanak. Kállai eleget tett a parancsnak, amikor az ezredes elhajtott, úgy rendelkezett, hogy a szakasz feküdjön ki napozni a teherautó mellé. Ahogy a távolban megindultak a harckocsik, a napozó katonák alatt megremegett a föld. Az egyik honvéd, aki a rádió állomáskeresőjét tekergette, egy Rolling Stones-számra bukkant, Kállai lapozott egyet A hóhér dala című Norman Mailer-könyvben, amelyet ezeroldalnyi terjedelme miatt kölcsönzött ki a gyakorlat idejére, és nem is sejtette, hogy Bekecs honvéddal éppen mi történik. Később azt mesélték neki, hogy a fiú nagydolgát végezni guggolt le egy bokor tövébe, a tolató T 34-es ezért gázolta el, a szakaszvezető azonban remélte, hogy a másik változat igaz, tudniillik, hogy az éjszakai őrségtől kialvatlan katona azért ült a bokor tövén, hogy a támadás megkezdése előtt még néhány percre lehunyja a szemét. Ennek ellentmondott ugyan, hogy a két részre szakadt fiú testén a többliter véren kívül a bélsár is szétkenődött, de ezt Kállai a harckocsi lánctalpainak és hatalmas súlyának tulajdonította. Ő már csak
fémládában látta viszont Bekecset, nem is az egész embert, csak a fejét, a tisztek ugyanis csak ezt a részt engedték neki megnézni. A fiúnak akkor már szaga volt, nem a véré és a bélsáré, mert a testet állítólag lemosták, valószínűleg csak a nyers hús édeskés illatát érezte, gondolt vissza később. A szagot azonban sohasem tudta felidézni, csak a jelenetet, az hívás nélkül jött, azóta talán ezerszer is, ahogy fordul el Bekecs látványától, és többméteres sugárban azonnal hányni kezd. És ilyenkor a nyikorgó hang is visszajött mindig, ahogy a két zászlós közül az idősebb rögtön visszacsúsztatja a fémláda tetejét, hogy a hazaszállításig most már végleg lezárja az emberfejnél alig szélesebbre nyitott részt. Az ezredes nem sokkal később díszsortüzet vezényelt, és Bekecs honvédet hősi halottnak nevezte, Zsankó őrmester pedig, aki soha nem szívlelte a szelíd fiút, megjegyezte, hogy ha nem történik több rendkívüli esemény, bőven belül maradnak a halálozási kvóta két százalékán. Kállainak a szálloda halljában az emberfejű szitakötő dülledt szeméről most Bekecs kifordult szeme jutott eszébe. A kíváncsi tekintetű recepcióssal is többször összeakadt a pillantása, lépett hát egyet, hogy jelezze a nőnek, ideje másik kép elé állni. Hogy a szállodába jöjjenek, Elvira ötlete volt. Előző este, amikor Kállai a vasútállomásról lesétált a tóhoz, a Bekeccsel együtt töltött napok emlékei helyett a nőt találta ott. Elvira úszott, és jobban mosolygott a fiúra, mint kilenc hónappal korábban, az első találkozáskor. Barátságos, kockásterítős asztalokkal teli vendéglőben vacsoráztak. Kállai pacalpörköltet evett főtt krumplival, vörösbort ivott, és nem engedte, hogy a nő fizessen. Elvirának akkor már kész tervei voltak. Hazakísértette magát a szakaszvezetővel, a ház előtt pedig közölte, hogy náluk alszanak majd, ő már három éve független nő, mondta, a helyi középiskolában tanít, az épületet ugyan ketten lakják, de az apja az utóbbi években nagyon keveset van itthon, most is csak reggel ér haza, éjszakázik. Aznap ők is éjszakáztak. Kállai akkor már több mint két hete nem érintett nőt, és Elvira kezdeti rámenősségéből úgy érezte, a lány is régen lehetett férfival. Elvira ragaszkodott hozzá, hogy a szakaszvezető először csak katonanadrágját gombolja ki, s hogy a fiú elé térdelhessen. Kállai a fülénél fogva húzta magára a lányt, amikor elengedte, az mélyeket bólintott, lassú, egyenletes tempóban, akár az alföldi olajkutak. Éjszaka négyszer szeretkeztek, volt, hogy vadul, mint a szabadfogású birkózók, volt, hogy finoman, egymás szemébe nézve. A fiú hajnalban azt gondolta, mégiscsak van valami jó ebben az országban, a körte alakú mellek és a körte alakú fenekek mindenképp. Nagyot nyújtózott a meggyötört párnák közt, ám amikor a lány közölte, hogy félórán belül hazaérhet az apja, azonnal kiugrott az ágyból. Elvira nevetett, és felajánlotta Kállainak, hogy elmegy vele reggelizni, aztán pedig, dél körül, kikíséri a vasútállomásra, úgyis le akar menni a tóhoz. Reggeli közben beszélte rá a fiút, hogy mielőtt indulna, fürödjön vele egyet, de nem sokkal azután, hogy megvették Kállai úszónadrágját, a nőnek más ötlete támadt: fürdőruhában besétálnak a közeli szállodába, mintha csak vendégek volnának, és egy alkalmas pillanatban felmennek az egyik szobába, hogy kihasználják az időt a vonat indulásáig. Még jó másfél órájuk volt hátra. A fiú érezte, Elvira már menne fel a lépcsőn, ám neki most, hogy a szitakötős képről eszébe jutott Bekecs honvéd kifordult szeme, egyetlen testrésze sem kívánta a szeretkezést. Le fogom késni a vonatot, próbálkozott tehát. Elvira átkarolta a szakaszvezető derekát. Nagy baj nem történhet, mosolygott, legföljebb beszélek az apámmal, délutánra megint kint lesz a gyakorlaton. Mert, kérdezte Kállai. Mert őrmester a seregben, mondta nő. Hogy hívják, nézett rá a katona.
Zsankó, mondta a körtemellű, és megint mosolygott. Aztán kezet nyújtott Kállainak: „Zsankó Elvira.” Akkor jött megint a fémládás jelenet, ahogy fordul el Bekecs látványától, és többméteres sugárban hányni kezd. Azonnal szétterült benne az érzés, a fejétől a talpáig, mint a vörösbor szokott, ha éhgyomorra issza. De most nemcsak a jelenet jött, először érezte Bekecs nyers húsának illatát is. Ugyanaz az édeskés szag volt, mint néhány órával azelőtt Elvira combja közt.
A NYUGALOM SZOBRA
Amikor Zsombó Milánnak sikerült elolvasnia Az Élet Háza előcsarnokában lévő tábla feliratát, azt mondta: – Végre egy hely, ahol nem másodpercekben mérik a teljesítményt. Zsombó Milán tudott olvasni, és szeretett is. Ifjú korában több regényt magáévá tett, volt Tom Sawyer St.Petersburgban, Robin Hood a sherwoodi erdőben, de legjobban Robinson Crusoe szeretett lenni a lakatlan szigeten. Annak ellenére, hogy a betűk tengerében, lám, jó hajósnak számított, az előcsarnokban lévő tábla szövegét nehezen betűzte. Ám a feladat, tapasztalt hajótöröttet, izgalommal töltötte el. A tábla tetején álló rész könnyen ment, nagy betűkkel írták ki rá: A TITOK NYITJA. De hogy mi is nyitja a titkot, az a rész borzasztóan apró betűs volt, ráadásul egyetlen ablak, egyetlen lámpa sem adott világosságot, meg kellett hát várnia, míg szeme hozzászokik a félhomályhoz. – Végre egy hely, ahol nem másodpercekben mérik a teljesítményt – mondta aztán Zsombó Milán, és magában azt a reményét is hozzáfűzte, hogy itt nem névsor szerint szólítják majd az embert, sőt, egyáltalán nem is szólítják, mint valami vizsgán, hivatalban vagy a fogorvosnál, hanem bemehet, amikor kedve tartja. Zsombó Milán nem szerette, ha névsor szerint haladnak valamely megmérettetésen, mert őt akkor mindig utolsónak vagy az utolsók között hívják, s így végig kell izgulnia azt az időt is, amit az előtte lévőknek. Sőt, Zsombó Milán egyáltalán nem szerette a sorrendiséget, legalább annyira nem, mint a hivatalokat vagy a fogorvost. Ez már az iskola alsóbb osztályaiban kiderült, részben emiatt irtózott az iskolától, nem is járt oda sokat. A táblán álló passzusok viszont sorrendről egyáltalán nem szóltak, és ezt biztatónak találta. Az pedig, hogy mindössze száz forintért bármennyi időt eltölthet Az Élet Házában, kíváncsivá tette Zsombó Milánt. Az apró betűs szöveg nem adott egyértelmű megoldást a titokra, annyit azonban megtudott belőle, hogy azon az ajtón kell majd bemennie, amelyen ez áll: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” A mondat ismerős volt Zsombó Milánnak, de hiába törte a fejét, nem jött rá, hol hallotta. Abban biztos volt, hogy tévéreklámban nem találkozott vele, és arra sem emlékezett, hogy újságban vagy könyvben olvasta volna. További utasításként mindössze annyi volt az előcsarnokban elhelyezett táblán, hogy a tisztelt látogató egy százforintos érmét mindenképpen vigyen magával, mert ellenkező esetben nem garantálják, hogy valaha is kiléphet a helyiségből. Zsombó Milán ezt a fenyegetést nem hitte el, hiszen, érvelt magában, nem kell sok ész ahhoz, hogy megértsük, ha valaki bemegy valahová, onnan egyszer ki is kell hogy jöjjön. Három napja, amikor a helyi lapban Az Élet Háza üzemeltetőinek hirdetésében először olvasott a száz forintról, azt gondolta, nem több, mint ügyes üzleti fogás, az üzemeltetők egyfajta biztosítéka, hogy feltétlenül megkapják a pénzüket. Zsombó Milán farmernadrágja zsebében mindenesetre ott lapult a százforintos érme, amikor benyitott az ajtón. A teremben két nagydarab öltönyös ember fogadta. – Huszadik század – mondta egyikük, amint végignézett a jövevényen.
– Születési éve? – kérdezte a másik, és golyóstollának hegyét a mellette lévő kis asztalon fekvő notesz egyik rubrikájára illesztette. – Ezerkilencszázhatvanhat – mondta Zsombó Milán, és várt, hátha kérdeznek még valamit. Nem kérdeztek semmit, és a száz forintot sem vették el. Ehelyett egyikük, az, amelyik azt mondta, huszadik század, elkísérte Zsombó Milánt a helyiségben álló nagy fémkalitkákig, s rámutatott arra, amelyiken ez a felirat állt: Az elektromosság százada. Abban a pillanatban, amikor Zsombó Milánra a nagydarab férfi rácsukta az ajtót, a fémfalú helyiségben hirtelen fény gyúlt, és iszonyú hangzavar kezdődött. Négy rádiót számolt össze, mindegyik más-más adón szólt. Volt egy játékgép is, amely állandóan ugyanazt trillázta, és hét telefon csörgött egyfolytában. Zsombó Milán felvette az egyik kagylót, hallózott, aztán hellózott, majd hállózott is, ám a vonal túlsó végéről nem érkezett válasz. Amikor letette, a készülék újra csörögni kezdett. Egy magnetofonról technozene harsogott, egy másikon nagyzenekar játszott, valami szimfonikusok. Zsombó Milán megpróbálta lehalkítani a négy rádiót és a magnókat. A hangerő-szabályozók forogtak ugyan, de túl könnyen és eredménytelenül. A helyiségben két ütött-kopott tévékészüléket látott. Egyiken horrorfilm ment, a másikon épp egy seriff-jelvényes figura zuhant le valahonnan, a hátán égett a ruha, és a zuhanó rendőr ordított. A televíziók irányítószekrénye hiányzott, az egyiken volt ugyan kapcsológomb, de azt meg hiába nyomkodta, csak lötyögött. A falat papír tojástartókkal tapétázták ki, és a szoba minden berendezése élénk színűre volt befestve, vagy inkább csak festve, ugyanis itt-ott átlátszott az alapszín. Öt citromsárga és két kék telefont látott, a négy rádió, a két tévé és a két magnó élénkpiros volt. A hivalkodó színek ellenére, vagy tán éppen ezért, Zsombó Milán a szoba közepén lévő halványzöld asztalhoz és székhez lépett. Az asztalon műanyag edényben vizet, mellette, piramis alakban, több kilónyi sarat, amellett meg egy gépelt papirost talált. Zsombó Milán leült, és olvasni kezdte a szöveget. A papiroson az állt, hogy ha a látogató jól érzi magát a helyiségben, maradhat nyugodtan, amíg kedve tartja. Tévét nézhet, rádiót, magnót hallgathat, vagy úgy tehet, mintha telefonálna. Ám ez csak valamennyi szerkezet együttes működése esetén lehetséges. A helyiségből kijutni csak a készülékek egyszerre történő kikapcsolásával lehet. A készülékek többsége azonban hagyományos módon kezelhetetlen. Kikapcsolásukhoz kétféle módszer ismert. Az egyik módszerhez pénz és szerencse kell, a másikhoz mindenekelőtt nyugalom. – Nyugalom, ez jó – motyogta Zsombó Milán. Az események nyugtalanná tették, aggodalom töltötte el. Továbbolvasva a gépelt szöveget megtudta, ha ki szeretne jutni a helyiségből, a játékgépbe kell bedobnia a százforintost, és ha a gép három almát mutat, a készülékek kikapcsolnak, az ajtó pedig kinyílik. Amennyiben a látogató almát hozott magával, ugyanezt érheti el, ha az almába harap, de lehet, hogy ez csak vicc. Ez volt még a papiroson. Meg apró betűvel a lap alján az, hogy ha szándékosan megrongálja a szerkezeteket, a kárt meg kell fizetnie. Zsombó Milánt a képek villódzása nem zavarta, annál jobban a zaj. Úgy döntött, nyugalmat erőltet magára. A seriffes filmet kezdte nézni. Éppen egy hullaházi jelenet ment. Az összeégett rendőr meztelen holtteste mellett két nyomozó beszélgetett. Zsombó Milán nem értette, mit tárgyalnak, csak annyit tudott kideríteni, hogy a film nem szinkronizált. Pár perc elteltével, amikor a két nyomozó bement egy mosodába, Zsombó Milán úgy döntött, megpróbálkozik inkább a három almával, bedobja a százforintos érmét a játékgépbe. A gép elnyelte a pénzt, Zsombó Milán pedig meghúzta a fémkart a szerkezet oldalán.
Mindenféle gyümölcsök peregtek az orra előtt, aztán hirtelen abbamaradt a forgás, és két szilva meg egy cseresznye jelent meg az egymás melletti ablakokban. Ismét meghúzta a kart, de a gyümölcsök most nem indultak el, a játékgép viszont megint élénk trillázásba kezdett. Dühös lett és csalódott, de nem mutatta. Hátha figyelik. Mit várhat az ember ilyen fickóktól, motyogta az orra alá. Aztán azon kezdett tűnődni, amit évekkel ezelőtt Az Élet Házáról olvasott az újságokban. A híradások egy orvos-képzőművész házaspár kezdeményezéséről szóltak, akik európai kis- és nagyvárosokat járva ismertették meg az érdeklődőkkel a vállalkozást. Az egyik cikk azt fejtegette, hogy mindez terápiás módszerként is felfogható, s hogy az alkotás öröme mekkora szerepet játszhat az ember lelki egyensúlyának helyreállításában. Olyan sikerélményeket adhat, amelyektől egyes betegeknél akár fizikális javulás is várható. A cikk szerint Az Élet Háza segítségével ez úgy érhető el, hogy a beteg nem is figyel állapotára, éppen ellenkezőleg, a módszerrel teljesen elvonatkoztathat attól. Teljesen elvonatkoztathat attól, motyogta Zsombó Milán, aztán magában hozzátette, hogy neki semmiféle terápiára nincsen szüksége, hiszen nem beteg. Mindössze kíváncsiságból jött ide, igaz, most már nagyon ideges ettől az egésztől, de amúgy, kivéve a névsorolvasás és a fogorvos esetét, akár a nyugalom szobrát is megmintázhatnák róla. Zsombó Milán rájött, hogy míg ezt végiggondolta, nem figyelt annyira a hangzavarra. Az állandó trillázást és a telefonok csörgését hallotta ugyan, de a televíziókra és a magnetofonokra nem terjedt ki a figyelme. És ekkor úgy érezte, megtalálta a megoldást. Egy másik gondolattól meg még jobb kedvre derült. Sorban felvette a telefonkagylókat, és mindegyiket a készülékek mellé helyezte. A csöngések megszűntek. Hirtelen minden egyszerűnek tűnt. Nekilátott terve megvalósításának. Az asztalon lévő sárkupacot bevizezte. Eldöntötte, hogy mintáz egy fejet, olyat, mint az övé, hiszen azt ismeri a legjobban. Nem is figyel másra, csak mintáz. Ha teljesen ki tudja kapcsolni agyából a zajt, akkor az tulajdonképpen nincs, megszűnik létezni, a szerkezetek egyszerre állnak le, legalábbis érzékei számára. Ez lehet az egyetlen megoldás, és illik is ahhoz, amit az újságban olvasott. Ha elhallgatnak a készülékek, az ajtó kinyílik, ahogy a papiroson áll. Zsombó Milán gyúrni kezdte a sarat, és közben erősen figyelte reakcióit, de nem érezte, hogy elönti a várt nyugalom. Aztán rájött, hogy ez így nem megy, és teljesen az alkotásra próbált összpontosítani. Többször elrontotta a fejet, sokáig elégedetlen volt önmagával. Valahogy nem akart hasonlítani a sárkupac Zsombó Milánra. Órák múltak el, mire elkészült. A kalitkában csend volt, az ajtó pedig nyitva állt. Hogy mikor hallgattak el a készülékek, nem tudta. Bár, ahogy később visszaemlékezett, a trillát munka közben sokáig dúdolta együtt a játékgéppel. Nemcsak a kalitka ajtaja, a bejárati ajtó is nyitva volt, de a két férfit nem látta. Az előcsarnokban viszont most is ott állt a tábla: A TITOK NYITJA. Igaz, erre már nem figyelt, éppen csak rápillantott a szövegre. Az utcán rövid elmélkedést követően arra az álláspontra jutott, hogy Az Élet Háza nem lehet azonos a lapokban korábban olvasottal, hiszen akkor biztosan sokkal nagyobb felhajtást csináltak volna ennek az egésznek, az üzemeltetőknek pedig nem kellett volna a helyi újságban hirdetniük. Zsombó Milán azon is eltöprengett, vajon mi lehet ebben az üzlet a
vállalkozóknak, hiszen száz forint nem nagy pénz, és eltöltött bent jó néhány órát ennyiért, még az áram is többe van. A forgalom se lehet túl nagy, gondolta. Egy árva lelket se látott kimenni vagy bejönni. Aztán olyan érzése támadt, mintha kicserélték volna. Mintha a sárkupacból formált fej lenne most a valódi feje helyén. Alig látott és hallott valamit abból, ami körülötte történt. A zebra közepén állt, de úgy érezte, mégsem ott van. Mintha újra belemerült volna Tom Sawyer kalandjaiba, megint Robin Hood lenne a sherwoodi erdőben, vagy inkább Robinson Crusoe a lakatlan szigeten. Az úttesten közeledő gyors teherhajó sem érdekelte, nem akart felszállni rá, hiába integetett és nyomta a kürtöt a kapitány.
KÜLÖNÖS FÖLD ALATTI TÖRTÉNÉSEK
Augusztus elején szinte minden hazai napilap első oldalon számolt be arról, hogy egy délalföldi kisváros mellett néhány kilométerre, egy föld alá temetett kastélyromból előkerült az a már halottnak hitt tizenkét ember, akik valamivel több mint egy esztendővel azelőtt, pontosan háromszázhatvanhat nappal korábban tűntek el. A csoport tagjai tavaly július utolsó délutánján távoztak otthonaikból azzal, hogy a kastélyrom nagytermébe mennek egy előadásra, s hogy néhány órán belül hazaérkeznek – emlékeztettek az egy évvel korábbi eseményekre a cikkírók. A helyi kapitányságon már az esti órákban több családtag tett bejelentést, ezért röviddel éjfél után a helyszínre járőr ment, a rendőrök azonban a föld alatti kastélyrom termében senkit sem találtak. Hajnalban egy nagyobb csapat indult el, hogy átfésülje a környéket, ám a végül kétnaposra nyúló kutatás sem hozott eredményt. Az ügyről még néhány napig írtak a lapok, s a csoport eltűnését követő héten a televízió egyik csatornája kerekasztal-beszélgetést is műsorra tűzött, de a meghívott családtagok és a hatóságok képviselői csupán a már ismert tényeket tudták elismételni. A csoport rejtélyes előbukkanását követően a rendőrség képviselője nem kívánt nyilatkozatot adni, az eltűntek pedig, akik épen és egészségesen kerültek meg, nem értették, miért a rendkívüli érdeklődés irántuk. Közülük többen fenntartásokkal, többen döbbenten fogadták a hírt, mely szerint egy esztendő telt el azóta, hogy lementek a föld alatti kastélyrom nagytermébe Saáry Frigyes művészettörténész előadását meghallgatni. A csoport tagjai több interjút adtak, ám azokban csupán arról számoltak be, hogy az előadás elhangzását követően, amelyet Saáry Frigyes helyett végül egy fiatal képzőművész tartott meg, elhagyták a kastélyromot. Az ügy rövid időn belül ismét lekerült a lapok címoldaláról, és néhány nap elteltével a tévé és a rádió hírműsorainak éléről is. A rendőrség azonban a szokásos eljárást követően pszichiáterek segítségét kérte, akik a csoport tagjait hipnotikus állapotban is meghallgatták. A hatóság és a szakemberek a vizsgálatot a nyilvánosság teljes kizárásával folytatták le. A sajtót később ugyan informálták, de a rendőrségi közlemény eredménytelenségről számolt be. Most a szakemberek által rögzített hanganyag segítségével, illetve több hónapos kutatómunka eredményei alapján próbálom meg rekonstruálni az eseményeket. * Több, egymástól független forrásra támaszkodva feltételezhető, hogy a kastélyromot ötvenegy esztendővel ezelőtt takarta be a domb. Hogy a több ezer tonnányi föld hogyan temette maga alá a romot, vagy az akkor még ép kastélyt, nem tudni. Egy bizonyos: a laikus szemlélő nehezen talál rá a néhány éve épített apró bejáratra. A tavalyi év júliusának utolsó napján Saáry Frigyes ötven év körüli művészettörténész tizenegy fiatal képzőművészt vitt le a kastélyrom nagytermébe. Előadás-sorozatának egyik óráját kívánta ott megtartani. A vakolatlan téglafalra már korábban vetítővásznat akasztott, gondosan elhelyezte a diavetítőt is, így, azt követően, hogy a fiatalok elfoglalták helyüket a magukkal hozott székeken és pokrócokon, rögtön megkezdhette a diaképek vetítését. Az első felvételen egyik tanítványa, Vallendorf Aurél pontosan egy évvel azelőtt festett olajképe volt
látható. A címe: Elohimtól Elohimig. A kép tizenkét fázisban mutatott egy bohócképű figurát. Az első és az utolsó fázis, az apróbb eltérésektől eltekintve, megegyezett. A közbeeső szakaszok bohócképű figurája azonban jelentős átalakuláson ment át, annyira, hogy hatodik megjelenési formájában már nem is emberi lényre, inkább egy medúzaszerű valamire hasonlított. Saáry Frigyes elítélően beszélt az alkotásról, de ezt olyan árnyalt eszközökkel tette, hogy még készítője, Vallendorf Aurél is hajlott elfogadni érveit, persze bizonyos fenntartásokkal. A második és – Saáry Frigyes eredeti elképzelésével szemben – egyben utolsó diakép egy fényképfelvétel volt, amely a kastélyromot takaró dombot ábrázolta, bal szélén az apró bejárattal. A fotó nyáron készült, a fák lombjának színe és a fű zöldje dominált rajta, s ez kiegészült a kép előterében lévő virágok színorgiájával, amint azt a művészettörténész hangsúlyozta is. Amikor Saáry Frigyes, szokásához híven, egy hosszú, már-már követhetetlen körmondatba kezdett, megtörtént az első valószerűtlen esemény. Először Vallendorf Aurél vette észre a változást. A diakép előterében lévő virágok elhullajtották szirmaikat, és száradni kezdtek. Ezzel egy időben a felvétel jobb szélén a fű foltokban sárgult, a fák lombjai pedig elveszítették zöldjüket. Vallendorf Aurél megdörzsölte szemét, még egyszer jól megfigyelte az immár önálló életet élő fotót, aztán a mellette ülőre nézett, aki tágra nyílt szemmel meredt a vetítővászonra. Saáry Frigyes végére ért a körmondatnak. Észrevette a hallgatók nyugtalanságát, de annak okát csak e lélegzetvételnyi szünetben értette meg. Madárcsicsergést hallott a háta mögül, a vászon felől. Megfordult. Ekkor a felvételen már sűrű pelyhekben hullt a hó. A vetítővásznon a hólepel néhány másodperc alatt eltűnt, virágok nőttek ki a semmiből, a fű kizöldült, és Saáry Frigyes ismét hallotta a madárcsicsergést. A művészettörténész hátrálni kezdett, szeme rátapadt a vászonra, úgy ült le a hallgatók közé, hogy ne veszítse szem elől a látványt. Néhány másodperc múlva a fénykép szélén megjelent a fiatal képzőművészek csapata, élükön Saáry Frigyes ötven év körüli művészettörténésszel, amint együtt haladnak a kastélyrom apró bejárata felé, kezükben székek, pokrócok, mindazok az ülőalkalmatosságok, amelyeken akkor már helyet foglaltak, és zavart tekintettel figyelték a nem várt történéseket. Amint a vásznon Saáry Frigyes lehajolt és eltűnt a bejárat szűk nyílásában, abban a pillanatban megjelent a bejárat melletti nagyteremben, mintha akkor érkezne. Amikor Saáry Frigyes belépett a terembe, üresen találta. Ezen nem lepődött meg, annál inkább azon, hogy a diavetítő üzemel, s egy színes film képei peregnek. A vásznon az előadásra érkezők sorra bújtak be a szűk nyíláson, s amint ott eltűnt egy-egy hallgató, nyomban megjelent Saáry Frigyes mögött, a bejárat belső oldalán. Vallendorf Aurél utolsóként bújt át az üregen, így a terembe is utolsóként lépett, akkor, amikor Saáry Frigyes és a hallgatók többsége már helyet foglalt. Ahogy a fiatalok elcsendesedtek, Vallendorf Aurél a diavetítőhöz ment, egy pillantást mért a hallgatók között helyet foglaló Saáry Frigyes ötven év körüli művészettörténészre, laza mozdulattal kivette a vetítőből a fényképfelvételt, s egy hosszú, már-már követhetetlen körmondatba kezdett. * Többet sajnos a hipnózisban készült beszámolókból sem tudtam meg. Megválaszolatlanul maradtak bizonyos részletek, s hogy az elmondottak miért történtek, ha feltételezhetünk egyáltalán okot az események mögött. Az mindenesetre érdekes lehet, hogy röviddel a vizsgálat lezárása után az előadáson részt vevő hallgatók néhány tagja A Művészet
Ideje néven társaságot alapított. A nyolcfős csoport vezetője Vallendorf Aurél lett, a megalakulásról szóló információ tőle származik. Ezen a tényen kívül azonban csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy dolgoznak, s hogy a nagyközönség előtti bemutatkozásuk itt, a föld alatti kastélyrom nagytermében lesz.
KANADA
PATKÁNYIRTÁS
Nálunk a múlt hét keddjén hirdették ki a patkányirtást, mert aznap jött meg a postára a nyugdíj. Olyankor ötvenen is vannak a főutcán, már jóval nyolc előtt várják a nyitást. Milánnak se kell annyit bicikliznie a pénzzel, meg hamarabb hozzájutnak az emberek is, egyből lehet menni a Koalába. Tudja, doktor úr, nyugdíjosztáskor csend van a posta előtt, hallgatnak, mint a néma kacsa, lehet hirdetni is, nem kell falugyűlés meg hangosbemondó. A rügyes arcú Anka csak kijön a szemközti hivatalból, aztán megmondja, mi van. Kora délutánra az egész falu tudta, hogy szerdától patkányirtás lesz, hétvégeken meg közmunka, mert az emberek ebédre szétmennek a Koalából, hazaviszik a hírt. Hozzám a Barkó Imre kopogott be, mióta nem él a férjem, hat éve, ő jön-megy, neki adom a kenyérpénzt hó elején, mert én is négy hétre fizetem elő, mint a többiek az utcában, hogy biztosan kiadja a segély. A fennmaradóból vetetek zsírt, vajat, ecetet, na, az, mondjuk, nem sűrűn kell. Kedden csak intettem az Imrének, hogy jöjjön. Nyitva tartom az ajtót, nálunk mindenki ismer mindenkit, magunk között vagyunk, ezért nem olyan sűrű a bűn, mint a tévében. Tudja, doktor úr, ülök itt a heverőn, nem megyek sehová se, sokszor csak lesek kifelé az ablakon, várom Milánt, hátha hoz levelet, vagy nézem a Barkó Imre gyerekeit, Lacit meg Zolikát, hogy rendesen játszanak-e az udvaron. Erősen kell figyelni, két hete például levitték az esővizes kádat az érpartra, látom, teszik rá a vízre, mentem gyorsan kifelé, mert ha beleborulnak, elnyeli őket az iszap. Víz kevés van, de az iszap többméteres, harminc éve nem kotorták a medret, azóta megy bele a bőrgyárból a szenny. Kedden is lesek kifelé, a gyerekek nem voltak az udvaron, csak azt néztem, mi történik a nagyvilágban. Látom, erre tart a Barkó Imre, intek neki az ablakból, hogy jöjjön. Holnap osztják a mérget meg a dobozokat, újságolta, én nem szóltam, hagytam, hadd mesélje a hirdetést. Pedig akkor már tudtam mindenről, a közmunkáról, a patkányirtásról, és hogy mi a teendő, mert Milán hamarabb ideért a pénzzel. Tudja, doktor úr, ennyi huncutság kell hogy maradjon egy nőben, még ha ötven felé közelít is. Kedden Dojácsek hirdetett, biztosan azért, hogy szakszerűen legyen megmondva, meg hogy fontos dologról volt szó, nem bízta a rügyes arcú Ankára. Mióta szétvitték a téeszt, Dojácsek a polgármester, előtte agronómus volt, biztosan ért a patkányirtáshoz is. Imre régóta haragban volt vele, nemcsak én tudom, tudja az egész falu, kérdezzen meg bárkit, doktor úr. Régi történet ez, vagy harminc éve kezdődött, a Bakota lány tetszett mindkettejüknek. Jolán először Dojácsekkel kacérkodott, vele ment a szüreti bálba, engedte, hogy a Pista hazakísérje a moziból, egyszer még ölelkeztek is a kishídon, láttam. Aztán Jolán mégis a Barkó Imrét választotta, mert Dojácsek elkerült az egyetemre, csak nyáron mutatta magát a falunak. Imre sokkal fessebb ember volt fiatalon, szebb járású, a cigarettát pedig szipkával szívta. Ezt nem azért mondom, hogy tetszett volna nekem az Imre valaha is, hiszen sose gondoltam rá úgy, mint férfira, ezt higgye el nekem, doktor úr. Igaz, együtt nőttünk fel, merthogy már akkor is szomszédok voltunk, de csak játszottunk a góréban, vagy lestük a
vidrákat az éren. Mert nálunk nem úgy van, mint a számoknál, hogy két páratlant összeadunk, aztán mindjárt páros lesz, az ember másképpen van kitalálva. Amikor még nem volt ennyi patkány, vagy két hónapja, éppen azt gondoltam, tán a vidrák jöttek vissza, mert este hallottam a neszezést, akkor mozognak azok is, meg hajnalban, mint a patkány. Régen a vidrák szerettek itt a kert aljában, ahol az ér fut, na, az, mondjuk, inkább csak gyalogol, mert mióta engedik bele a bőrgyárból a szennyet, kásásabb lett, se halat, se vidrát nem láttam vagy huszonöt éve. Lánykoromban horgásztunk Imrével, meg lestük a vidrákat, akkor még sok volt, ha megláttak minket, buktak alá, mint a vízi búvár. A múlt hét keddjén még nem volt semmi baj. Estefelé elhúztam a függönyt, lestem, mit csinálnak a kölkök, aztán kiballagtam hozzájuk, mert volt náluk minden, ami nem kéne, olló, gyufa, gyertya meg légyirtós doboz, Pif Paf Bé. Lacika éppen gyömöszöli bele a lekapart gyufamérget a golyóstoll rézbetétjébe, kérdezem, mit csinál, azt mondja, ez lesz a tüzérség, a marslakók lövik majd vele az űrhajót. Gondoltam, szólok az Imrének. Belestem az ablakon, hát csak ült a konyhában, meredt maga elé, mondom, biztosan a Jolánra gondol, nem zavarom. Megálltam inkább a ház előtt, hogy figyeljem, mi sül ki abból az örökíróból, hát szó szerint kisült belőle a gyufa. Ahogy besötétedett, a Laci gyerek meggyújtotta a gyertyát, beletartotta egy fogóval a tollbetétet, aztán, ahogy átforrósodott a réz, sutty, kilőtte a gyufamérget, csak úgy süvített az érpartig. Még ügyködtek a gyerekek, benéztem hát megint az Imréhez, de az csak ült a konyhában, bámult maga elé, mint aki kút aljára néz. Majd ezt figyelje, Dragica néni, mondta Zolika, és kezdte vagdosni a műanyag csíkokat a bipes flakonból. Lacika meg kifúrta a légyirtós spré alját, aztán felkötötte a meggyfára, beleszúrt egy műanyag csíkot a lyukba, meggyújtotta a csík alját, és ahogy olvadt, csöpögött lefelé a műanyag, lila lánggal égett, még surrogott is. Kérdezem tőlük, ez meg micsoda, azt mondja Zolika, hogy ez az űrhajó, ebben ülnek majd ők, és ezt lövik majd a marslakók a tüzérséggel. Bele se fértek, incselkedtem velük. Most még kicsik, mondja a Zolika, azért csináltak kis űrhajót, majd ha nagyok lesznek, nagy űrhajót csinálnak, aztán igaziból is felmennek vele a Holdig, viszik az apjukat is, meg Rudit, az a juhászkutya, és kitűzik a magyar zászlót az amerikai mellé, hogy mindenki tudja, itt jártak Barkóék, különösen Laci meg Zolika. Ahhoz sok pénz kell, mondom nekik, egy űrhajó nem olcsó mulatság, erre azt feleli a Laci gyerek, hogy ők sok pénzt keresnek majd, egyrészt, hogy kiadja az űrhajóra, másrészt meg hogy minden vasárnap rántott csirkét egyenek ebédre, mert azt nagyon szeretik, utána meg madártejet, vaníliarúddal a közepén, ahogy az anyjuk csinálta. Tudja, doktor úr, tavaly ment el a Jolán, Barkó Imre felesége, harmincnyolc évesen vitte el a tüdőbaj, pedig volt a szűrésen is. Kilencvenhét nyarán járt erre a szűrős busz, sorban állt a Jolán is, tudom, merthogy éppen előttem. Amikor meghalt, az Imre bement a hivatalba, hogy Dojácsek Pista segítse eltemetni az asszonyt. Rendes temetést akart, pappal, harangszóval, ahogy illik, de Dojácsek nemet mondott, így aztán Imre hitelbe temettette el a Jolánt. Felvett hatvanegyezer forint kölcsönt az egyháztól, csak a temetésre, még mindig adós, éppen a múlt héten panaszolta, hogy hiába fizetett be egy év alatt harminchatot, még mindig negyvenháromezerrel tartozik, pedig lassan már nemcsak magától, a két gyerektől is megvonja a falatot. Szerda reggel itt voltak a hivatalból, a rügyes arcú Anka elém tette a papírt, aláírtam. Két dobozt adtak meg hat csomag mérget. Ideje volt már valamit tenni, a patkányok valóságos alagútrendszert fúrtak a kamrában meg a hátsó udvari ólban, és mostanában, hallom, rágják a szobafalat is. Rusnya dögök ezek, felzabálnak mindent. Itt még hagyján, de a szegénysoron, azt beszélik, Lakatoséknak a kölkét is megrágta a patkány, odavan a fél heréje, aztán még csak hat hónapos. Ezután mondta, körülbelül három hete Feri, a Dojácsek Pista fia a Koalában, hogy erősen gondolkodóba esett, még az is lehet, hogy beveszi a patkányokat a Bogármérnökségbe. Nevetett, így mesélték,
először nem tudtuk megfejteni az utcában, miről van szó, aztán kiderült, hogy viccnek szánta, de azért komoly dolog is volt benne, mert kiderült az is, hogy tényleg van neki ez a Bogármérnöksége. Tudja, doktor úr, Dojácsek Feri nem szereti a cigányokat, meg egyáltalán nem szeret senkit, aki nem magyar. Először csak ugráltattak két öreg cigányembert a Koalában, békaugrásban kellett nekik a biliárdasztal körül kergetniük egymást, amíg össze nem estek, de most már, mióta az apja a polgármester, jobban elszemtelenedett, egy- vagy kéthavonta lejön a városból a többi kopasz fejűvel együtt, isznak a Koalában, aztán verekszenek, ha meg nincs ott cigány, jó a magyar is. Előfordul, hogy kimennek a szegénysorra, beverik az ablakokat, azok meg nem mernek szólni, mert akkor könnyen megvonják a segélyt. Gyereknek csendes volt a Feri, hajóskapitány lesz, mindig ezt mondta, ha kérdeztem, aztán, amikor cseperedett, kijárt ide, az érpartra, lőtte a békákat meg a verebeket légpuskával, néha tyúkot is, akkor már nem hallgatott a jó szóra, sokszor alig bírtuk elkergetni. Most szólni se merek hozzá, nemcsak én, kerüli őket, aki teheti, mert ezek úgy mennek végig az utcán a zöld ruhájukban meg a bakancsukban, mint valami hadsereg. Azt senki se tudta előre, hogy megint itt lesznek. A múlt héten még minden rendben ment, szerda reggel, ahogy megjött a szer a hivatalból, mindjárt ki is tettem a dobozokat, bele a mérget, egy-egy zacskóval, előírás szerint. Láttam, Imre is ügyködik, még ide is szólt, hogy Dragica, ezek megint megcsinálták rajtunk az üzletet. Miért, kérdezem. Nézze csak meg jobban azokat a zacskókat, mondja. Megnéztem, hát rá van pecsételve, hogy Bogármérnökség. Nem értettem, mit akar ezzel az Imre, hiszen ingyen kaptuk, mondtam is neki. Akkor meg magyarázni kezdett, nem nagyon értettem azt se, nem értek én már semmit, a lényege az volt, hogy a falu pénzén vették a mérget, a mi pénzünkön, a haszon meg a két Dojácseké. Engem nem érdekel a politika, tudja, doktor úr, mondtam az Imrének is, aztán nem magyarázott tovább. Rendben ment minden, egészen tegnapig, esténként a marslakók lőtték az űrhajót, a múlt szombaton közmunka, jó időben, akkor kezdte Imre ásni a gödröt a meggyfa alatt. Nálam a ház előtti csatornát tisztították az emberek, kint voltam én is segíteni, kérdeztem Imrét, minek az a gödör, azt mondja, legyen hová temetni a patkányokat. Akkor már találtunk itt-ott döglött rágcsálót, még a csatornában is, Imre beledobálta őket a gödörbe, aztán szólt az utcabelieknek, szinte mindenki kint dolgozott, hogy vigyék hozzá az elhullott patkányt, egeret, még véletlenül se terjedjen valami kór. Tudja, doktor úr, kutya, macska nem eszi a patkányt, a szőre miatt, legfeljebb megfojtja, aztán otthagyja, az emberek meg a trágyadombra dobják, már akinek van trágyadombja, aki nevel még állatot. Három-négy napja, a hét közepén már szép mennyiség gyűlt össze, félig volt a nagy gödör patkánnyal. Hoztak egy-egy libát, tyúkot, kacsát is, mert volt, akinél megkóstolta az aprójószág a mérget. Az Imre megtiltotta a gyerekeknek, hogy a tetemek közelében játsszanak, úgyhogy a kölkök a meggyfáról átköltöztették az űrhajót a diófára, ott csöpögött a műanyag esténként. Csináltak telefont is, két kefires dobozból, kifúrták a flakonok alját, én adtam nekik cérnát, vagy negyven métert. A két végét gyufaszálakra kötötték, átdugdosták a dobozok lyukain, működött, péntek délután nekem is kellett telefonálgatnom. Kiültem a ház elé, kezembe adták az egyik flakont, csak a cérnára kellett vigyázni, mert ha hozzáért valami, recsegett a vonal, mint az igazinál. Aztán, ha valaki patkányt hozott, felvettem a kagylót, jelentettem nekik, beleszóltam a kefires dobozba, hogy marslakók érkeztek, nyissanak ajtót. Jöttek is mindjárt, irányították a vendéget a gödörhöz, hogy oda tegye a hősi halottakat, Rudi ugatott, a két gyerek meg nagyon élvezte. Tegnap, szombaton, kilenc óra felé kezdődött a munka, úgy számolták az emberek, hogy ebédszünettel együtt késő délutánra végeznek. Sok minden maradt a múlt hétről, az átereszeket csak a napos oldalon tudták megtisztítani, és metszeni kellett az akácokat, egyik-
másik teteje már csiklandozta a villanydrótot. Jól ment a munka, még viccelődtünk is, egészen addig, míg meg nem jelent Dojácsek Feri meg a csapata. Ferivel együtt tizenegyen voltak, úgy számoltam. Lapos gumilabdát rugdostak az utca közepén, fehér pöttyös pirosat, és olyan hangos szóval közeledtek, hogy kétszáz méterről már hallottuk őket. Háromnál sör volt, egyiknél meg cseresznyepálinka, fekete címkés, literes. Nem tudom, aludtak-e egyáltalán, mert úgy néztek ki, mint akik átmulatták az éjszakát, parázslott a szemük, és úgy viselkedtek, hogy csak na. Velem is úgy beszéltek, mint a kártékony állattal, amikor szólni mertem, hogy menjenek innen. Asszony szája befogódik, mondta Dojácsek Feri, és nézett rám a véreres szemével, azt hittem, azonnal megüt. Akkor Imre felkapta az ásót, és bizony ráemelte volna Ferire, ha a két szomszéd le nem fogja. Jegyezze meg, Barkó Imre, Dojácsek itt a király, mondta erre Feri, a többi kopasz fejű nevetett, aztán ketten rátették a gumilabdát Dojácsek fejére. Most már meg is vagyok koronázva, mondta Feri, és ő is nevetett. Menjetek innen, mert rátok engedem Rudit, nézett ki Zolika a kapu tetején, erre még jobban nevettek, körbeadták a pálinkát, Túró Rudi, mondta valamelyikük, megint nevettek, folyt a könnyük, csapkodták egymás hátát, aztán letelepedtek az árokpartra, és csak pocskondiázták a munkát, mert megint dolgozni kezdtünk, csendben, egymáshoz se szóltunk, nemhogy viccelődtünk volna. Úgy is mentek el, ahogy jöttek, hangos szóval. Rugdosták az út közepén a gumilabdát, a sörösüvegeket az árokparton hagyták, én szedtem össze, Soproni ászok, gondoltam, odaadom a gyerekeknek, majd visszaváltják. Estefelé, hat óra lehetett, látom az ablakból, hogy Imre nagy erővel lapátolja ki a patkányokat a gödörből, szívlapáttal, rá egyenesen a gumiskocsira. Kicsi kézikocsi ez, púposra rakta a dögökkel, volt rajta vagy nyolcvan kiló, ha nem egy mázsa. Izzadt az Imre rendesen, feltette a pulóvert a meggyfára, a piros gombos volt rajta, a Joláné. Azt már, doktor úr, én is csak hallomásból tudom, a szomszédok beszélték reggel, hogy egy nagy halom patkány van a Dojácsekék háza elé borítva. Engem a gyerekek ébresztettek, mert tovább aludtam, mint ahogy szoktam, megszunnyadtam a közmunka miatt. Sírva jöttek, hogy a Rudi megdöglött, csak aztán láttam, hogy fel van akasztva lánccal a diófára, ott himbálódzott az űrhajó mellett. Akkor, hogy csitítsam őket, mondtam nekik, nincs mit tenni, Rudi már bizonyára elindult a zászlóval a Holdra, mert még nem tudtam én se, hogy nagyobb a baj, csak akkor kezdtem sejteni, amikor megláttam a pulóvert a meggyfán, és hogy nincsen sehol a Barkó Imre meg a gumiskocsi.
KANADA
Hideg volt már, november vége, talán december eleje, de én nem fáztam akkor éjjel, ugyanis előző este a gyufahúzásnál a szerencse mellém szegődött, nekem jutott ismét a rongyszőnyeg. Még azt a Népszabadságot is magamra terítettem, amit Zelinek hozott néhány hete valahonnan, s amit megtartottam, mert ünnepi szám volt, majdnem dupla, melegebb, mint a napilapok általában. Hóesésre ébredtünk, diónyi pelyhekben hullott. Valamikor hajnalban kezdhette, mert amint félrehúztam a marhavagon ajtaját, szokatlan kép tárult elém. Nem láttam a végtelenbe igyekvő síneket, a vágóhídhoz vezető út lepiszkított betonját, mindezt jótékony fehér hab takarta, mintha egy könyörületes lélek friss sörrel töltötte volna meg az állomás öblét. Megvártam, míg Zelinek negyvennégyes surranója elmerül a hóban, ezután merészkedtem csak a talpfák közé, ügyelve, hogy lehetőleg azokon lépdeljek, bokacipőm ne süllyedjen mélyre. Kár volt azonban óvatoskodnom, mert azon a reggelen Zelinek úgy döntött, nem megyünk el a kerekes kútig, helyben ejtjük meg a tisztálkodást. Egy váratlan mozdulattal felkapott, fejem és lábam helyet cserélt, jobb kezével erősen fogta a derekamat, miközben baljával arcomra kente az undorító kristályokat. Hatalmas teste rázkódott a nevetéstől, éreztem, gyengül, de ő tizedmásodpercre sem pihenve maszatolt. Már azt hittem, elejt, s én belefúródok orrommal a kavicságyba, ám ekkor hirtelen visszafordított, és letett, talán, hogy lássam, ő is beletemeti arcát havas tenyerébe. Amíg lódenem aljával körbetöröltem a homlokomat, Zelinek előszedte a fejszét, ma több napra vágunk, nyilatkoztatta ki, lehet, hogy nagy hó lesz. Az erdő felé indultunk, jó három kilométer. Nem szóltam, de magamban igazat adtam neki, amiért ilyen előrelátó, és örültem is, hogy nem kell egyedül mennem, hiszen aznap én lettem volna a soros. Csendben haladtunk el az őrház mellett, csak a hó ropogott lépteink alatt. Benjámin bakter szundított, tehette, hiszen ezen a töltésen ritkán jár szerelvény, a kilenc óra nulla ötös az első, és az még messze. Ha aludt, hát bizonyosan zöldhasú sörösüvegekről álmodott, amint azt mesélni is szokta, általában akkor, ha Zelinek teli szatyorral jön meg a városból. Olyankor Benjámin bakter meglátogat minket a marhavagonban, az ajtót behúzzuk, s ő velünk sörözik jóízűen. Néha ránk vigyorog, akkor mindig a százados úr feleségéről kérdez, akihez Zelinek négy-ötnaponta jár, amikor az asszony egyedül van, amikor a bakák előre tudják a szolgálati beosztást. Zelinek elkomolyodik ilyenkor, borotválkozni csak kell valahol, dörmögi az orra alá, és cigarettával kínálja Benjámin baktert, aki több szálat is kivesz a dobozból, jól van, mondja békülékenyen, bennem bízhattok, s a gyújtósra mutat, amit az ő tudtával vágunk az erdőszéli rönkökből, meg a tábori kályhára, amit a segítségével sikerült kicsempésznünk a laktanyából. Zelinek néhány hete mondta, hogy fölösleges nagyon berendezkednünk, úgyse sokáig maradunk a marhavagonban. Még az esztendő vége előtt, meglátom, elmegyünk innen, és úgy lesz minden, ahogy annak idején az otthonban ígérte. De senkinek ne mondjak egy szót sem, még Benjámin bakternek se, mert akkor nem tehet semmit. Tudtam, Zelinek Kanadában szeretne élni, legalábbis az otthonban ezt mondta mindig, ha a jövőről kérdeztem. Zelinek szerint Kanada nagy ország, békésen elfér benne mindenki. Néha
ugyan hatalmas a hó, de a hó alatt arany van, ezért az emberek és a srácok gazdagok, szánon közlekednek, a szánt meg kutyák húzzák, nem kell gyalogolni. De ott sincs mindig tél, ott is csak úgy követik egymást az évszakok, mint nálunk, és a fiúknak jó dolga van, nyáron nyaralnak, télen meg a hegyekbe mennek, még azok is, akiknek egyetlen rokona sincsen. Kanada egy ilyen ország. Amint megérkeztünk az erdőszélre, Zelinek legörgetett az árokba egy hosszabb rönköt, azok közül, melyek még nem voltak ölbe rakva, kérgét megtisztította kicsit a rátapadt hótól, hogy lássa, van-e benne görcs, azután nagyot lendített a fejszén, s élét hol jobbra, hol kissé balra tartva ütemes csapásokba kezdett. A két rövidebb darabot is kettévágta, a negyedeket szintén, az egész művelet nem tarthatott tovább huszonöt percnél. Amikor ezzel megvolt, előrenyújtott kezeire raktam a fa nagyobb részét, aztán felnyaláboltam a maradékot, és a fejszét vállamra perdítve utána indultam. Szinte abban a pillanatban, ahogy visszaértünk a marhavagonhoz, a hóesés elállt. Miután leraktuk a fát, a megmaradt gyújtós mellé pakoltam a hasábokat, és elkértem Zelinektől a gyufát, hogy befűtsek a kályhába. Korábban a borszeszégőn melegítettem az ételt, de mióta Zelinek elhozta a laktanyából a kályhát, azon készítem. A dolog nem túl bonyolult, mindig konzervet eszünk, töltött káposztásat, mert a bakák ezt kapják bent. Egy sörért három adagot adnak, igaz, a konzerveknek kissé fém ízük van, de megmelegítve, friss kenyérrel nem is kívánhatunk jobbat. Adamik tizedes négy-ötnaponta kerül felénk, általában az azt követő napon, amikor Zelinek a százados úr feleségéhez megy a városba. A tizedes szeptember vége óta mindig két újonccal jön, s ahogy megejtjük az árucserét, kíséretével tovább indul a határ felé. Adamik tizedes aznap váratlanul állított be, talán ha két nappal előtte járt nálunk, Zelinek borostái éppen csak látszottak. Azon, hogy a tizedes egyedül jött, mindketten meglepődtünk, de láttam, Zelinek különösebb jelentőséget nem tulajdonít ennek, sőt, mintha az első pillanatban örült is volna. Adamikon viszont az öröm leghalványabb jele sem látszott, pedig víg kedélyűnek ismertem, olyannak, aki elégedett az életével. Hozzám is volt mindig egy-két szava, igaz, csak jelentéktelenek, ám ezen a napon nem sokat beszélt, úgy tett, mintha engem észre se venne, és Zelineknek is csak annyit mondott, hogy megjött a konzerv, és hogy sört most nem kér, majd máskor. A hátizsák tartalmát a tizedes a marhavagon deszkáira borította, a töltött káposztás konzervek szanaszét gurultak, a zajtól alig hallottam, hogy Adamik kihívja Zelineket a vagonból. Amit beszéltek, nem sokáig tartott, mert mire sikerült egy helyre gyűjtenem a kóbor konzerveket, Zelinek visszatért. Bizonytalannak láttam, olyannak, mint még azelőtt soha. De a bizonytalanság hamar eltűnt az arcáról, talán ha néhány másodpercig volt ott, s aztán ismét olyan lett, mint máskor. Bemegyek a városba, kora délután itt vagyok, mondta, és kabátjába gyűrve az ócska műbőr fülesszatyrot elindult. Már több száz méterre járt, amikor utána néztem. Határozott és nagy léptekkel ment a friss hóban. Behúztam a marhavagon ajtaját, hogy ne menjen ki a meleg. Egész nap nem csináltam mást, csak tüzeltem, és már délelőtt ki-kilestem a vagon rácsos ablakán, hogy lássam, jön-e Zelinek. Nem jött, se kora délután, se később. Aznap éjszaka rosszat álmodtam, olyat, ami azóta többször visszatér.
Az álomban két egyforma ember jött egyforma bőrkabátban. A vágóhídnál szálltak ki egy katonai dzsipből, s ugyanolyan határozott és nagy léptekkel indultak a marhavagon felé, mint ahogy Zelinek aznap reggel távozott. Egyikük elhúzta a vagon ajtaját, a másik meg azt mondta, gyere, öcsi, kocsikázunk. Felvettem a lódenemet, és indultam. Amint leértem a talpfák közé, az egyik bőrkabátos megfogott, nem erősen, csak éppen rátette a kezét a karomra, a másik meg fellépett a marhavagonba, kigombolta a kabátját, aztán a nadrágját, és levizelte a tüzet meg a kályhát. Azt hiszem, ekkor kezdődött bennem a félelem. A vágóhídhoz vezető úton indultunk el a kocsi felé. Az járt a fejemben, hogy azon a betoncsíkon, amelyen korábban az állatokat kísérték utolsó útjukra, most én megyek. A gondolattól megrémültem, ezért másra próbáltam terelni a figyelmemet. A hófoltokat néztem, a sarat, meg a tócsákat, amelyek a délelőtti hóból maradtak, és a hólében feloldódott ürüléket, amely a Hold fényében úgy csillogott, mint az arany. A dzsip hátuljában, ahová be kellett szállnom, Benjámin bakter és egy szemüveges férfi ült. Korábban sok minden átfutott rajtam, s addig a pillanatig, míg ki nem nyílt a dzsip hátsó ajtaja, abban reménykedtem, hogy az otthonba visznek. Ám amikor megláttam Benjámin bakter csodálkozó és félelemről árulkodó arcát, már tudtam, hogy sokkal többről van szó. A két egyforma ember előre ült, és a város felé indultunk. Fogalmam sem volt, hová megyünk, de az meglepett, s ettől a félelem csak még nagyobb lett bennem, hogy átmentünk a városon, és csupán jó néhány kilométerrel arrébb, miután befordultunk egy mellékútra, és áthaladtunk egy erdősávon, álltunk meg. Egy kastélyforma épület előtt parkoltunk, két nagy autó mögött. Az autók feketék voltak, az épület sárga, a hatalmas ajtóig lépcsősor vezetett. Órákig tartott míg felértünk, legalábbis akkor úgy éreztem. És azt is éreztem, hogy valami visszafordíthatatlan történik, olyan, aminek nem szabadna megtörténnie. Az épület kissé túlméretezett előcsarnokából is lépcsősor vezetett fel egy hosszú folyosóra, ahonnan jobbról és balról is ajtók nyíltak. Az ajtók egyikén-másikán kijött vagy bement egyegy szürke öltönyös ember, többnyire húsz-harmincévesek, kezükben mindenféle papírokkal. Néhányan közülük elhaladtak mellettünk, egyikük sem nézett ránk, de a minket kísérő bőrkabátosok sem vettek róluk tudomást. Benjámin bakter a szemüveges férfival és a másik kísérőnkkel együtt bement az egyik ajtón, amelyre semmi más, csupán egy kilences szám volt felírva. Én továbbmentem a másik bőrkabátossal, egészen a harminchetes ajtóig. Kísérőm azon kopogott, aztán, meg sem várva a választ, benyitott, intett, hogy lépjek be, és elment. Az előzmények után arra számítottam, hogy a szobában durva emberek lesznek, és mindenféle kérdéseket tesznek majd fel. Ehelyett csak egy szőke fiatalember volt ott, aki számítógép mögött ült, és aki hasonló szürke öltönyt viselt, mint azok, akikkel a folyosón találkoztunk. A fiatalember azt kérte, vegyem le a kabátomat, és foglaljak helyet. Amikor leültem az íróasztal előtti székbe, kivett a nyomtatóból egy papirost, elém tolta, és azt mondta, ezt írjam alá, s már végeztünk is. A papír tetején a nevem és a születési dátumom volt, meg anyám és apám neve. Ezen kívül mindössze húsz ritkán szedett sor lehetett az oldalon. Hozzákezdtem, hogy elolvassam, de a fiatalember sürgetett. Igaz, csak annyit mondott, hogy mi lesz már, ám ezt olyan hangsúllyal, hogy éreztem, nincs időm olvasgatni. Ennek ellenére, miközben a tollért nyúltam, átfutottam a szöveget. A nevemet többször leírták, és Zelinekét is, de néhány számomra idegen név is volt a papíron. A szövegben egyebek mellett az állt, hogy azokat a feljegyzéseket, amelyeket Zelinek négy-ötnaponta készített a laktanyában folyó tevékenységről, az ő utasítására én
égettem el aznap délután a laktanya tulajdonát képező és onnan kicsempészett tűzhelyben. Dátum is volt a papíron, a fiatal férfi a mellé bökött ujjával, s azt mondta, némi gúnnyal a hangjában, hogy ott kell aláírnom, igazán nem nehéz feladat. Miután a dátum mellé biggyesztettem a nevem, megkérdezte, van-e még az ügyről valami közölnivalóm. Bizonytalanul ingathattam a fejem, mert a fiatalember felállt az asztaltól, szigorú tekintettel rám nézett, és azt kérdezte, tudom-e, melyik napra tervezte Zelinek szökésünket az államhatáron. Nem beszéltünk ilyesmiről soha. Ezt válaszoltam, azt hiszem. Vagy valami ehhez hasonlót. Láttam, a fiatalembert nem lepte meg a felelet, az arca inkább elégedettséget tükrözött. Visszaült az íróasztalhoz, nem kérdezett többet. De ha kérdezett volna, akkor se árultam volna el, hogy Zelinek meg én Kanadába készülünk. Már több mint egy hónapja, hogy Zelineket várom. Volt időm gondolkodni a történteken, és tudom, nagyot hibáztam. Egyetlen mentségem, hogy Kanadáról nem beszéltem. Mióta Zelinek elment, a vagon megváltozott. Most már van ágy, és egy keskeny rácsos ablak, szemmagasságban. A változást követő nap reggelén azt hittem, az ablak tejüvegből készült, de aztán rájöttem, hogy csak az éjjel esett nagy hó takarta el a kilátást. A hó még aznap elolvadt, és beszűrődött a délutáni napfény. Úgy emlékszem, ez a délutáni napfény volt az első jó dolog, ami történt velem azóta, hogy Zelineket nem láttam. Néhány hete figyelem a látóhatár szélét, és egyre biztosabb leszek abban, hogy hegyek vannak ott, hiszen napról napra ugyanazok a körvonalak rajzolódnak ki a távolban. Ám a kulcsos ember, aki reggelente kikísér a vécére, és napjában háromszor ételt hoz, nem mond semmit a hegyekről, hiába kérdezem. Legföljebb a fejét ingatja vagy nevet. Tegnapelőtt papírt és ceruzát hozott, és azt mondta, írjak le mindent, ami eszembe jut, hogy addig se unatkozzam. A kulcsos ember nagyon rafináltnak hiszi magát, de nem fog ki rajtam. Eldöntöttem, hogy egyetlen sort sem vetek papírra, vagy ha mégis, nem mutatom meg neki. Legalábbis addig, míg Zelinek vissza nem tér hozzám.
GYEREKNAP
A kígyós történetet az anyjától hallotta, még gyerekkorában, amikor egy vasárnap délután a játszótérre mentek. De a történet végét nem figyelte, mert azon a délutánon látta meg Katót. A kislány abban a hintában ült, amelyikben most ő. Ajka, két narancsgerezd, minden lendítésnél szétnyílt, mintha azt mondta volna, ó, a haja meg az égre lebbent, épp, amikor a kis test elindult a föld felé. Évtizedekig eszébe sem jutott a jelenet, csak most, hogy megint hintázott. Azt gondolta, amikor előrelendül, a jövőbe les, amikor hátra, a múltba siklik. A múltnál szorította jobban a láncot, nehogy kicsússzon az ülőkéből. Mostanában egyébként is az emlékekbe és a szokásokba kapaszkodott, azok lendítették tovább napról napra. Ezt a rendet nem boríthatja fel. Ha elmosódnak az emlékek, ha enged a szokásokból, egy nagyobb piálás után képes felakasztani magát. Virágh azt mondja, felvágni az ereket, az a leghumánusabb. Virágh szépen ejti ezt a szót, dallamosan. Leghumánusabb. Olyankor mintha Virágh is hintázna. „Kiveszik az embert a kádból, a vérét meg leengedik a vízzel együtt. Csak annyi a dolog, hogy ki kell húzni a dugót. A testet már lehet is tenni a ládába.” Virágh nevet, aztán megveregeti a hátát. „Teli kell engedni a kádat forró vízzel, beleülni, és a csuklóknál kezdeni a borotvával. Hátradőlni, kényelmesen, mint a moziban. A többit elvégzi a szív. Mert az dolgozik, nem úgy, mint te. Pumpál, pupák.” Jól meghajtotta a hintát, hogy ne mosolyogjon annyira Virágh, és hogy lássa, mit hoz a jövő. Akkor Erzsike azt mondta Virághnak, hogy hagyja már békiben azt a szegény embert, de Virágh tovább magyarázott, és nevetett, ezért még jobban meghajtotta a hintát, hogy elérje a kötelet az égen, vagy legalább megérintse. „Húzzák már vissza, kérem! Vagy engedjék lejjebb! Mindegy, csak csináljanak valamit azzal a kibaszott kígyóval!” Kató megint ordított, mint tíz éve, májusban, amikor a mentősök fényes pongyolájában a kocsihoz kísérték. „Nem tudta szegény, hogy az nem kígyó, hanem egy kötél.” Az egyik hátralendítésnél majdnem kicsúszott az ülőkéből. Megszédült. „A vérnyomással van baj, de az is lehet, hogy csak az adrenalin szökött fel hirtelen az égig.” Kicsi Zsoltit is oda, az égbe vitte a rettenetes angyal. Kövér, izzadt hónaljú orvos volt, és sokáig úgy tett, mintha segíteni tudna kicsi Zsoltin.
Kató három napig nem szólt senkihez, a száját harapdálta, vér csorgott a narancsgerezdekből. Aztán, a negyedik napon ököllel verte szét a falitükröt, és a gyerekszoba ablakát is kitörte, barnállott a vértől a plüssmackó feje. A piac felé indult, a piaci kocsmába. Levelet fogalmazott magában. „Drága Kató! Mi történt? Hiszen tudtuk, hogy így lesz, megmondta a rettenetes angyal. Lehet erre készülni, drága Kató? Virágh szerint csak azért vagyunk itt, hogy megismerkedjünk a halállal. És hintázik, kezében a kisfröccsel, közben meg mosolyog a humánus pofájával.” Virágh nem volt a piaci kocsmában, Erzsike azt mondta, hogy kiment a vurstliba egy cigánylánnyal. Lőni. Erzsike nevetett. „Milyen vurstliba?” „Hát itt vannak a vurstlisok, ünnep van, gyereknap.” Segített a nőnek összeszedni a poharakat. Mosogatni is akart, de Erzsike nem engedte. Anélkül is kitöltötte a fél deci cseresznyét. A cég ajándéka, mondta. A körhinta, a hullámvasút meg a céllövölde a városközpontban állt, a téren. Sokan voltak, szülők meg gyerekek, léggömbökkel és vattacukrokkal a kezükben, de Virághot meg a cigánylányt nem látta. A fűben és a padokon hagyott sörösüvegeket gyűjtötte össze, mire Virághék megjöttek, harminchetet váltott vissza. A cigánylány sárga nyári ruhát és szandált viselt. Még nem volt húszéves. Azt mondta, ötszáz forintért megmutatja a pináját, de nem adtak neki. Akkor a lány szembe ült velük, a pad elé, a fűre, széttette a lábát, és nevetett. Virágh is nevetett, aztán ő is. A lányon nem volt bugyi. „Mit nevetnek? Vének, mint az eperfa, azt’ nem láttak még ilyet? Itt jön ki a gyerek.” Megint nevettek. Aztán Virágh azt mondta, hogy ilyen szőrös lehet a pokol kapuja is, és hogy vegyenek egy üveg cseresznyepálinkát hárman. Meg egy doboz Szofit, nézett rá a lány. „Mért nem mindjárt hármat?” Megint nevettek. Később megszámolták a pénzt, kettőjüknek több mint ezerhétszáz forintjuk volt, és a lány is adott százhúszat. Három zsíros kenyeret vettek a kolbászosnál, arrébb egy doboz Szofit és két üveg sört. Virágh pálinkát akart, de azt a téren nem árultak. Elindult hát Szebenics vegyesboltja felé. Ketten maradtak. A lány a térdére ült, azt mondta, hogy ő is olyan büdös, mint Virágh. „Mért nem mosdol? Nincs otthon szappan?” Nevettek. A lány a körhintát nézte, aztán azt mondta, hogy fel akar ülni rá. Nem válaszolt neki, nagyot húzott a sörből, utána odaadta a lánynak, az is ivott. Amikor mind a két üveg sör elfogyott, a cigánylány felállt, megfogta a kezét, és rángatni kezdte. Azt magyarázta, Virágh megígérte neki, hogy szívet lőnek a céllövöldében, de Virágh becsapta, mert nem lőttek semmit, és hogy neki mindenképpen kell a piros szív.
Kicsi Zsolti volt ilyen erőszakos, amikor először és utoljára vitte el a vásárba. Egy szürke tankért könyörgött, amit aztán meg is vett neki. Gyufaszálakat lehetett vele kilőni. Kicsi Zsolti egész nap lövöldözött a szőnyegen. Jó, hogy megvette neki azt a tankot. „A gyerekek mindent el tudnak érni, nem szégyellik a módszert. Nekik van igazuk. Amit meg akar kapni az ember, mindenáron szerezze meg. Különben elveszett.” Kettőt lőttek, egyet ő, egyet a lány, de nem találták el a piros szíves pálcikát. A lány viszont nem akart elmenni onnan a szív nélkül, addig magyarázott a céllövöldésnek, míg az oda nem adta neki. Ahogy meglett a piros szív, vettek még két üveg sört. Mire Virágh megjött, besötétedett. Akkor a lány Virághnak kezdte mondani a körhintát. Virágh megitta az üveg pálinka felét, aztán azt mondta, hogy befizeti a lányt egy menetre. De Virágh magát is befizette, együtt ültek fel a hintára. Nézte őket, ahogy forognak, és azt gondolta, ennek a Virághnak nem lesz jövője, de tán még múltja se volt. „Mit akar ez? Csak forog körbe-körbe száz forintért egy cigánylánnyal?” Szél jött, hűvös, megbillentette a korláthoz kötözött léggömböket és a kolbászos sátor ponyváját. Felnézett az égre, nem látott csillagot. „Beborult.” Intett Virághnak meg a cigánylánynak, hogy hazamegy, de nem látták, éppen összekapaszkodtak. Virágh magához húzta a lány hintáját, a másik kezével meg a pálinkásüveget szorította. A cigánylány a piros szívet ölelte, és nevetett. A mézeskalácsos zárt. Bóklászott pár percig a padok és a bokrok között, aztán elindult hazafelé. Benézett a piaci kocsmába, Erzsike éppen placcolt. Kért fél deci cseresznyét, gyorsan felhajtotta, és fizetett. Jól sikerült ez a nap, sokat nevettek, gondolta, és felemelte az aknatetőt. Télen költöztek ide Virághgal, mert a föld alatt télen is meleg van. Lemászott az aknába, remélte, hogy Virágh kimarad éjszakára, végre jól kialhatja magát. Hat ötven előtt úgyse kel föl, ha fölébred is. „Meg kell várni a kettes buszt, az hat ötvenkor jön, csak aztán szabad emelni az aknatetőt.” Kiürítette zsebeit, hetvennyolc forintot talált. Elrejtette a többi közé. Holnap úgy kezdi a napot, mintha egy fillérje se lenne. A MÉH-telepen látott egy fürdőkádat, arra gyűjt. Szép kád, majdnem új, de az átvevő csak kilóra adja oda. Le se méri addig, míg nem mutat neki komolyabb összeget. Elhelyezkedett a plédeken, a fekete vattakabáttal betakarózott. Holnap mindenképpen megborotválkozik, gondolta, és már aludt is. Megint a csirkepörköltes történetet álmodta. Katóval együtt főztek, ő szaggatta a galuskát. Másnap mégis a kígyós történetet mesélte el Virághnak. Azt, amikor kigondolja az Isten, hogy leenged egy kötelet az égből, hogy segítsen az embernek fölemelkedni hozzá. De hogy abban az időben még kötél nem volt, magyarázta Virághnak, egy kígyót lógatott le, fejjel a föld felé. „A kígyó teste viszont nagyon csúszott, a vége meg nagyon sziszegett, ezért azóta se mászott fel rajta az Istenhez senki.”
VAN NEKI EZ A KUTYÁJA, A CSÁSZÁR
Fekete András a kutyát hívta. Császár, mondta. Császár, hol csavarogsz? Kezében remegett a pléhedény. Félt. Belülről vacogott. Közben dohogott magában. Hogy az a kutya mindig csavarog. Pedig ott a háza. Meleg. Ilyenkor este, téli este. Az ételt letette az eresz alá. Ott nem esik bele a hó. Majd megtalálja, ha hazajött. Fekete András hátrálva ment. A góré felől valami motozást hallott. A tyúkok, morogta. Az nem lehet. Alszanak. Alszanak, alszanak. Bent vagyunk, nyugtatta magát. Így ni. Belülről ráfordította a kulcsot a folyosó ajtajára. Most már nem jön be, bárki az. Lopják a darát. A disznókét. Hetek óta figyeli. Este háromnegyedig a zsák, reggelre félig. Valaki éjszaka bejár a kert felől. A drótkerítésen. A likon. Ahol a kutya ki. Császár! Hogy nem tudsz egyedül meglenni. Beengednélek a konyhába. Beszélgetnénk, mint régen Emíliával. Csak te meg én. Amikor még itt volt. Míg el nem szökött azzal a féreggel. Fekete András bekattintotta a tévé indítógombját, a fotelba ült. Cigarettát vett ki zakója zsebéből, rágyújtott. Ahogy fellobbant a gyufa, megvilágosodott előtte minden. Meg kéne keresni a légpuskát, gondolta. Holnap felmegy a padlásra, ott van valahol. Kitisztítja a csövet, biztosan berozsdállt már. Megkeresi a golyónyomót, az is ott lesz. Meg az ólom. Olyan, mint a szita, de ötven lőszer kijön még belőle. Ha nem száz. Hátramegy a kisablakhoz, eloltja a villanyokat. Vár. Az ablak persze félig nyitva. A puska csöve kint. Jön a tolvaj, puff, ad neki egyet. Persze csak mellé, hogy megijedjen. Ne jöjjön többet. Aztán, másnap, megint. Hogyha mégis. Eloltotta a cigarettát, a diófa szekrényhez lépett. Meghúzta a pálinkásüveget, literes cseresznye. Levetkőzött, pizsamába bújt, az ágyra ült, és magára tette a plédet. Már meg is ölték, morogta. Krimit adtak a kábelen. Álmában tizenhat éves volt, Birók Péter tizennyolc. Emília tizenöt. Az érparton ültek, a
térdig érő fűben, a szomorúfüzek alatt. Fekete András úgy nézett ki, mint a filmeken a balatoni vitorlások. Foltozott melegítőalsóját, amely valamikor a nővéréé volt, lengette a szél. Tizenhat éves korára se nőtt bele. Emília szűk rövidnadrágot viselt, a telt combokat körbeszorította a szára. A lány Birók Péter ölében ült, szájában fűszál, a vizet nézte. Menjél, hozzál barkát Emíliának! Birók Péter a túlsó partra mutatott. Fekete András leste a fiú másik kezét, hol matat. Nem hallod, menjél, hozzál barkát! Felállt, hajtogatta felfelé a nadrágja szárát, hogy átgázoljon az éren. Körbe menjél! Letűrte a melegítőt a bokájára. A fahíd felé indult. Egyszer visszanézett, és megállt. Emília nem mozdult, tekintetét a vízbe fúrta. Aztán hosszút pislantott, akkor Fekete András megint elindult. A hídig másfél kilométer. A melegítőn keresztül is érezte, hogy csípi a csalán. Megvakarta a lábát, a másik oldalára fordult. Üresen ébredt. Neki nem kell csörgőóra, percre pontosan kel. Fél hatkor. Felöltözött, felkattintotta az udvari villanyt, kiment. A kamrában megkeverte a moslékot, a vályúba öntötte. Nyáron időzött a disznóknál, beszélt hozzájuk, vakargatta a hasukat vagy a fülük tövét. Ilyenkor, télen, nem. Fázott. Meg most félt is kicsit. Az égő nem sok fényt adott. Ami világosság volt, az is inkább a hó miatt. Az jó. A hó. Gondolta. Az olyan: ártatlan. Tiszta. Mint egy nő. Mint Emília volt, míg el nem szökött azzal a féreggel. Az ám. Emília is besározódott egy életre. Akár a hó olvadáskor. Csak totyog az ember a sok ganéban meg pocsolyában, míg el nem viszi a kaszás. Benézett a kutyaólba. Üres volt. Nem szólt. Visszament a házba, elkészítette a reggelit. A kutyáét is. Amikor megvirradt, kinyitotta a folyosóajtót. Kiszólt. Császár! Császár, hol csavarogsz? A kutya farkát csóválva szaladt felé, a szeme csillogott. Az ételt a lépcsőre tette. Bement. Az üvegen keresztül leste, ahogy Császár falatozik. Csavargó, mondta neki. Délután havat söpört. Amikor végzett az udvari járdákkal, az utcán folytatta. Hódi Géza is kint volt. Hallja, szomszéd! A férfi odapillantott. Fekete András közelebb ment. Lopják a darát. Valaki éjente bejár, és egy-két lapáttal elemel. Hódi Géza mosolygott. Nekem nem kell a maga darája. Este a vályúban feltörte a vékony jégréteget, langyos vizet öntött rá. A disznók alól kilapátolta a trágyát. Ezt mindennap meg kell csinálni, úgy marad szép az ól. Úgy lesz büszke a gazda. A látogatók szemében. Már akihez jár látogató. Akit látogatnak. Vizet melegített, lavórba öntötte. Levetkőzött, megmosta kezét, nyakát, ágyékát. Leült a hokedlire, lábát a vízbe tette. Addig volt így, míg a víz ki nem hűlt. Szereti áztatni a lábát. Az valami gyönyörűség. Amikor átmelegszenek a csontok. Bizsergető. Örömet hoz. Valami ilyen
lehet a boldogság is. Gondolta. Darab szalonnát vágott, mellé szelet kenyeret. Evett. Ahogy befejezte, a bőrt beledarabolta a kutya tányérjába. Kenyeret aprított rá, tejjel bőségesen átitatta. Császár! Császár, hol csavarogsz? Várt. Kezében remegett a pléhedény. Dohogott magában. Hogy az a kutya mindig. Pedig ott a háza. Meleg. Ilyenkor este, téli este. Az ételt letette az eresz alá. Ott nem esik bele a hó. Hátrálva ment. A góré felől valami neszt hallott, motozást. A tyúkok, morogta. Az nem lehet. Alszanak. Alszanak, alszanak. Ráfordította a kulcsot a folyosó ajtajára. Most már nem jön be, bárki az. Lopják a darát. A disznókét. Hetek óta figyeli. Este félig a zsák, reggelre majdnem üres. Valaki éjszaka bejár a kert felől. A drótkerítésen. A likon. Ahol a kutya ki. Te, Császár, te mindig! Hogy nem tudsz egyedül meglenni. Beengednélek a konyhába. Beszélgetnénk, mint régen Emíliával. Míg el nem szökött azzal a féreggel. Birók Péter. A zoknigyár igazgatójának a fia. Káefté. Vagy mi van most. Azt hiszik, nekik mindent szabad. Bekapcsolta a tévét, a fotelba ült. Cigarettát vett elő, gyufát lobbantott. Meg kéne keresni a légpuskát, gondolta. Holnap felmegy a padlásra, ott van valahol. Kitisztítja a csövet, biztosan berozsdállt már. Megkeresi a golyónyomót, az is ott lesz. Meg az ólom. Olyan, mint a szita, de ötven lőszer kijön még belőle. Ha nem száz. Elkerekezik Birók felé. Úgy fél nyolc körül. Nem. Inkább hét óra tájt. Addig Birók nem jön haza. Az apjánál isznak. Van miből. Beveszi magát a bokrok közé, megtölti a fegyvert. Nem lő mindjárt, nem. Megvárja, míg Birók kopogtat az ablakon. Amikor nyílik az ajtó, akkor. Hogy Emília is lássa.
Mint az esti filmben. Csak az kocsiból lőtt, pisztollyal. Automatával. Ki kell cserélni a légpuskában a rugót. Valami jó erősre. És pontosan célozni. Az fontos. A pontos célzás nagyon fontos. Birók háttal fog állni. A tarkóját lövi. Belefúródik a golyó. Minimum bénulás. Ha nem hal is meg, megbénul. Az éppen elég. Emília is visszajönne. Ha hívná, biztosan visszajönne. És mért ne hívná? Persze nem árulná el, hogy ő lőtt. Talán csak később. Amikor meglennének a gyerekek. Kettő. Vagy inkább három. De mi van, ha elkapják? Bezárják egy életre. És akkor Emília is megtudja. Nemcsak ő, az egész falu. Az este is megfogták a gyilkost. Lecsukták, pedig neki volt igaza. Tíz évet kapott. Ha nem húszat. A felesége meg kint. Na szép. Éli a világát. Nem. Úgy kell csinálni, hogy ne jöjjenek rá. Ügyesen. Profi mód. Eloltotta a cigarettát, a diófa szekrényhez lépett. Meghúzta a pálinkásüveget. Büdöske, mondta neki. Bekapcsolta a tévét, levetkőzött, pizsamába bújt. Az ágyra ült, magára tette a plédet. Már két halott volt. Egy férfi, egy nő. Távcsövessel lőtték le őket. Éjszaka vonaton ültek, egymással szemben. Birók Péter a gimnáziumba utazott, sült húst evett. Disznóbordát. A diplomatatáskát az ölében nyugtatta, újságpapírt tett rá, azon volt a hús. Fekete András nézte a lerágott csontokat. Milyen, kérdezte. Ízletes, nyalta meg az ujját Birók. Omlik, akár a csibehús. Nevettek. A vörös lányt figyelték, aki átellenben ült. Aztán jött a fal. Az a nyári este. Ahogy állnak mellette Emíliával. Csak ők ketten.
A nyárfalevelek leintik a szelet. Csitt, csitt, susogják, hogy ne zavarjanak. Látjátok, mi születik? Szerelem. Emíliával a falnál. Öleli, csókolja. Csibehús, mondja Birók. Nem figyel rá, a lányt csalná be a folyosóra. Nem lehet. Nem lehet, csak esküvő után. A mellét markolássza. Tőgy lesz belőle. Málerné tehene. Aztán láncos falióra. Sokáig feji álmában. Huzigálja a vasfüggőket. Nem jön a tej. Az órára pillant, a mutatókra. Fél hat. Kinyitja a szemét. Felöltözött, kiment a konyhába. Megnézte az órát, tényleg fél hat. A kamrában néhány kilóval kevesebb volt a dara. Csóválta a fejét. Ha ez így megy, elfogy idő előtt. Megkeverte a moslékot, a vályúba öntötte. Kicsit félt. Gyér fény vetődött az ólakra. Hajnalra megenyhült az idő, olvadt a hó. Gumicsizmája tocsogott a lében. Benézett a kutya házába. Üres. Nem csodálkozott. Levette a sáros csizmát, papucsba lépett. Megreggelizett. Aztán a kutyának kevert ételt. Addigra megvirradt. Kiállt a folyosóajtóba. Császár! Császár, hol csavarogsz? A kutya a farkát csóválva szaladt felé. Megsimogatta, az ételt lerakta a lépcsőre. Búzát, kevés kukoricát és vizet adott a tyúkoknak. Seprűt fogott, kiment az utcára, hogy az árok felé terelje a latyakot. Málerné saját portája előtt lapátolta a kásás havat. Jó reggelt! A szomszédasszony visszabiccentett. Hallja, Erzsike! A nő megállt, a lapátnyélre tette a tenyerét. Figyelt. Lopják a darát! Valaki éjente bejár, és egy-két lapáttal elemel! Málerné megvonta a vállát. Krumplilevest főzött ebédre. Kolbásszal, úgy szereti. Aztán ledőlt az ágyra. Délután lehozom, morogta. Elaludt. Mosolyogva ébredt. Jókedvűen. Fél nyolc körül járt, amikor leért a padlásról. Már régen besötétedett. A kisablakhoz ment,
kezében a légpuska. A csöve kifelé néz, megtámasztja a párkányon. Tenyerében három tartaléklőszer. Vár. A délutáni álmot többször végigpörgeti magában. Egy szomorúfűz alatt feküdtek hárman. Birók Péter lehúzta Emília rövidnadrágján a zipzárat. Le akarta húzni a nadrágot is, de a lány nem engedte. Mi a baj? Nem jó így, nincs benned szeretet. Hát hol van? Emília az ér túloldalára mutat. Nyolc óra körül a kertkapu felől neszt hallott, nyikorgást. Figyelt. Nyílt a hátsó udvar ajtaja. Homályosan kivehető alak. Férfi. Úgy ítélte a mozgásából. Nála jóval testesebb. Mint Hódi Géza, olyan. A kezében műanyag zsák. A kamra felé megy. Ha kilép, lőni kell. Izzadt a tenyere. Csúszott a puskatuson. Mi van, ha észrevesz? Megfogja a csövet, és rám támad? Lefelé célzott, egy betonoszlop tövére. Közelről nehéz mellélőni. Izzadt a hónalja is. És az ágyéka. Dolgozott benne az adrenalin. A férfi kilépett a kamrából. A hátán volt a zsák. Rávetődött a holdfény. Akkor látta meg az arcát. Birók Péter lassan haladt a kert felé. Fekete András a betonoszlop tövéről Birók tarkójára irányította a csövet. Izzadságcsík csorgott a szemébe. Ujja a ravaszon. Céloz. Akkor jött megint a fal. Az a nyári este. Ahogy állnak mellette Emíliával. Mint az álomban, olyan volt. Emíliával a falnál. Markolja a mellét, szorítja a fegyvert, öleli magához. A kertkapu nyikordult, Birók Péter beleveszett a sötétbe. Fekete András maga mellé engedte a puskát, a tus nagyot koppant a fapadlón. Nem lőttem. Összeszorított fogakkal préselte ki a hangokat. Kiment az udvarra, a kamra felé, aztán vissza. Remegett. Le és fel járkált. Hirtelen állt meg. Ránézett a lábára, aztán fel az égre. Erőltetetten nevetett. Zokniban volt. Befelé rálépett a kutya táljára. Gőzölgött a lábfeje. Nem lőttem, morogta. Behajtotta a folyosóajtót. A tévét nem kapcsolta be. Ruhástól dőlt az ágyra. Hanyatt. Tíz percet feküdt így, aztán felállt, a szekrényhez ment, és kivette a pálinkát. Nagy kortyokat ivott.
Visszarakta az üveget. Hanyatt dőlt megint. Micsoda egy féreg vagyok. Többet nem szólt. Halkan és gyorsan sírt. A mennyezetet bámulta. Van rajta egy csík keresztben, azt. Éjfél is elmúlt, mire elaludt.
ZIZI NÉNI
Drága fiam, ömlik az eső. Már vagy negyven napja nem kímél se embert, se állatot, se földet, se házat. Mintha a sok keserűség kiszakadt volna az Isten szemiből, nem apasztja már azt az imádság se, mindenütt víz, drága fiam, mindenütt. Az első udvari fák, a két barack meg a szilva, tavaszra kipusztultak, egyik se hozott virágot, mert már egy éve, tavaly ősszel megállt az eső az udvaron, már akkor se fogadott be több vizet a föld. Az emésztő gödriből feljött a szenny, az ette meg, a vegyszeres lé, a gyökereket. Az egyik barack, a nagykapu felőli, amelyiken azok a szép szemek teremtek, amelyiket minden kora ősszel meg kellett támogatni, mert olyan bőséggel adta a termetes barackot, még tavaly télen kettéhasadt a hó alatt. A hátsó udvari nagy eperfát, amelyik a kék epret hozta, másfél éve kivágattam Öreg Pista bácsival, elvitte gerendának, mert a fia, Péter, építkezésbe kezdett a főutcán a göndörebbik Fuksz lánnyal. Bár ne tette volna, mert csak a falakat húzták fel, aztán a Fuksz lány, úgy, ahogy volt, sárga nyári ruhában meg szandálban elszökött egy fekete orvossal délnek, Görögországba vagy Itáliába, mert nem tudja még, fiatal, hogy azon a tájon se leli meg, amit annyira óhajt, ha nem magán belül keresi. A két barack meg a szilva Öreg Pistának se kellett, azt mondta, hagyjam őket békiben, a fa is csak ott érzi jól magát, még holtában is, ahol nevelkedett. A kerítés melletti kis cseresznyének is vége, az fájt a legjobban, mert azt együtt ültettük veled meg apáddal, még ettél is róla, tudom, hogy emlékszel, nagyon szeretted. Piacra nem járok. Tavaly tavasszal vittem ki tulipánt, nyáron meg kardvirágot, rózsát, néhány szál dáliát, de csak a gyümölcsöt keresték, azt is cefrének, mert megint inkább főzetik a pálinkát, boltba nem mennek érte, kocsmába is csak addig, ameddig tart a pénz. Kimérés annyi van, hogy csak én harmincat tudok megszámolni, iszik mindenki, míg bele nem pusztul. Még a Czárityék fia is rákapott, pedig az nem szerette, tudod, fiam, soha az erőset. A fiatalabbja mosolyog tőle, elégedett a szemük, néha még énekelnek is ilyen limbóléceset, de az öregebbje csak átkozódik meg köpköd hazafelé, aztán meg leesik a bicikliről, csuda, hogy nem szegi a nyakát. A nyáron, ahogy a Fuksz lány elment, Öreg Pista is beleborult a kacsák közé itt szemben, mert Czárityék akkor még az árokban úsztatták az állatot, volt benne víz rendesen, ebihallal meg békával teli. Az idén tavasszal meghalt Szmola borbély. Már szinte csak Sípos tanító úr járt hozzá, nem is csuda, hogy ő talált rá. Azt mondják, megszállták a döglegyek a műhelyt, beköpték a testét, hemzsegett a lárváktól. A büdösből ítélték meg, hogy akkor már legalább három napja ült a vendégszékben, szemben a tükörrel, a vértócsa közepén, mert a kezin meg a lábán is felvágta az ereket a borotvával. Miklóska Anna a férjével még a nyáron kivette a műhelyt, ők hivatalosan árulnak, vegyest meg szilvát, de nem nagyon jár hozzájuk senki, inkább megveszik háznál, vagy megisszák Filimonnál a kocsmában, aztán, ha elfogyott a nyugdíj meg a segély, Filimon hó elejéig bezár. Egyedül tán a román templom harangozója nem iszik, a csücsöri szájú Miska, akit Móglinak csúfoltatok, amikor odavette a pópa. Mióta az apja is elment, hiába kínálják, csak csücsörít, meg veri a harangot, ha kell, ha nem. A Fehérló Óvoda két hete összedőlt. Már tavaly ősszel lehetett sejteni, hogy nem bírja soká tartani a vályog a vizet. A polgármester, a Tornyai fiú akkor be is záratta, úgyis csak kilenc
gyerek járt oda. Öreg Pista meséli, hogy Lívia néni, aki neked is a dadád volt, a múlt kedden beleült a homokozó gödribe, vagy másfél órát volt ott csendesen, derékig a vízben, az ölében egy műanyag vödörrel, és csak nézett bele a szakadó esőbe. Nem tudni, mi történt, mert mindig tisztességes asszony volt, te is úgy szeretted a szelídségit, drága fiam, mint a többi gyermek. Kora délután kapott erőre, kezdte merni kifelé a vizet a homokozó gödriből, de minél jobban merte, annál jobban dolgozott az eső is. Estefelé már lila volt, mint az ég alja, Öreg Pista szerint akkorra már a szíve is átázott. A Péter fiú nem is bírta tovább nézni az ablakból, kiment hozzá, hogy hazavigye, de lefogni se igen tudta, olyan erő lakik még mindig abban az asszonyban. Végül az apjával ketten vitték el Miklóska Annáékig, de akkorra már kikelt magából, annyira ordított, hogy Anna kihívta a mentőket telefonon, azok meg csak beleszúrták a tűt, aztán már vitték is, azóta se láttuk. Sípos tanító úr szerint él, mert két napra rá elutazott hozzá a megyei kórházba, de csupán annyit mondott, amikor hazajött, hogy Lívia él, semmivel se többet. Ha kérdezik Filimonnál, nem válaszol, vagy másról kezd beszélni, eltereli a szót az asszonyról, rendel még egy fél decit, aztán csak elfordítja a fejit. A két magyar iskolát már tavalyelőtt összevonták. Integráció meg fúzió szükséges, ezt mondta a Tornyai fiú, pedig mindenki más tudta a faluban, hogy kevés a gyermek, arról van itt szó. Azóta csak a tejcsarnok mellettiben tanítottak, így mondom, hogy tanítottak, mert egy hónapja oda se jár senki. Amikor jött a nagyobb víz, a polgármester bezáratta, igaz, csak átmenetileg. Mondjuk, ebben igazat adok neki, hiszen az ernyő nem segít, amikor a járdán bokáig kell gázolni a szagos lében. A gyerekek az elején élvezték, de szívük szerint most már mennének szanaszéjjel, nehezen viselik, hogy szobafogságon tartja őket az Úristen. Aki tehette, el is vitte innen a csemetéjét, sokan a rokonoknál vannak, már azok, akiknek van rokonuk. Azt tudom, hogy Miklóska Annáék lánya Szegedre került, jó helye lesz, Anna azt mondta, onnan könnyebben felveszik felsőbb iskolába, meg nagyobb a biztonsága is, a városok esetében elvezetik a vizet. Ha mégis nagyobb baj lenne, szinte biztos, hogy a kormány ottan, Szegeden, de máshol is, a szebbik városokban, segít, nem hagyja pusztulni az értéket meg a rengeteg sok embert. Miklóska Anna szerint az Európai Uniónak se tetszene, ha magára hagynák a polgárokat, ezt nem is engedheti meg magának a politika. Így aztán lehet, hogy ők is mennek Szegedre a lányuk után, persze csak tavasszal, ha Anna addig meg tudja győzni a férjit, hogy ottan nagyobb az esély a boldogulásra, meg ha sikerül túladniuk a házon. Ha meg nem, tavaszra az olvadás szépen megmutatja nekik is a jövőt. Én, fiam, nem megyek sehová se. Három napja beköltöztem ide, a tisztaszobába, mert a többi helyiségben bokáig ér a víz. Tegnap hozzám is benézett az ajtó alatt, de csak rám köszönt, hogy tudjam, itt van. Érzem én amúgy is a jelenlétét, a falak nedvesek, az ágynemű nyirkos, hideg van nagyon, tüzelni nincs mivel. Szenet az idén nem vettem, nem akadt, aki elhozza a tüzépről. Öreg Pista akkor már rég nem tudott fuvarozni a víz miatt, sokáig árulta is a Csillagot, de hogy nem kellett senkinek, beadta a fehérje-feldolgozóba, meg is ríkatta vele rendesen a Péter fiút, szebben siratta az a lovat, drága fiam, mint a Fuksz lányt. A csutka, ami volt, elfogyott, fát meg nem lehet szedni, a kiserdőben térdig ér a szennyes lé, ellepi a gumicsizmát. Ha mínusz lesz, ha megfagy, majd kimegyek, aprítok, amennyit tudok. Arra az esetre, ha hirtelen lepne meg a fagy, álligattam ide a tévé mellé korhadt lécet meg deszkát a disznóól kerítéséből. Szerencsére nagyobb állatom évek óta nincsen, a végére csak két süldő maradt, azokat meg odaadtam Czárityéknak, három évig minden télen kapok értük két oldal szalonnát meg tepertőt, azt eszem most is. Van vagy hat kiló rádióújságom, tavalyig járattam, de aztán nagyon felvitték az árát. A kipusztult fákat egyelőre nem bántom, a kalendáriumokat és a te könyveidet, a Búvár-sorozatot, a Bélyeggyűjtést meg a Mit üzen a tévé kuckó?-t se teszem a tűzre, már csak a lélek gyengesége miatt se, amúgy meg, ha lesz áram, lehet, hogy majd megint olvasok.
A nyáron ritkásabban esett. Egy hétig szemetelt, aztán egy-két nap szünetet tartott. Olyankor a melegtől megbüdösödött a víz az udvaron, terjengett a szag, mint mikor a fehérjefeldolgozó felől erre hozza a langyos szél a büdöset. Akkor még kisebb volt a szenny, csak a sarat dagasztottuk a csizmával, de azért a mélyebb helyeken megállt, és az utcai árkok is megteltek. A kertek aljába meg Czárityék udvarába a tűzoltók jöttek szivattyúzni, nálam a téesz gépeit tették le Öreg Pistáék, sürgött-forgott mindenki, tele volt az udvar csövekkel. Vagy másfél hónapja leálltak a gépek, a tűzoltók se jönnek, mert nem tudják hova szívatni a vizet, mindenhonnan visszajön, a határ is tele van, vetni se igen vetettek, aki mégis, az most bánja. Meg esik is állandóan, szakad, már a csücsöri Miska kalapjáról is leázott a galambszar, csak pazarlás lenne ilyen időben erőltetni, hiszen benzinre is, azt mondják, csak kölcsön forint van. A kert alól meg a kiserdőből hord ide, az udvarba nekem sok mindent a víz. A múlt kedden, amikor Lívia nénit elvitték, három kismacskát vettem ki, a szemük még alig nyiladozott, nem is bírták sokáig, fulladoztak, aztán megdöglött mindenik. Már akkor se nagyon éltek, amikor kivettem őket a tésztaszűrővel, hiszen műanyag zacskóba kötözte őket valaki. Az árnyékszékből nyáron, amikor itt voltak a gépek, kiszívattam a bélsárt, mert felhozta a víz az ülőkéig. Hogy nagyobb állatom nincsen, nálam eddig nem volt olyan nehéz szag, de az eső most megint kibuggyantotta a klozetet, és széthordja a szomszédok trágyarakását is, úszik a vízen az ürülék, emberé, állaté egyformán, úgyhogy az utca, ha éppen nem veri az eső, legjobban disznóólra hasonlít. Hallgatnám a rádiót, de nem szól. Hiába cseréltem ki az elemet, ennek is kiült az oldalára a sav. A tévézsinórt meg két hete kihúztam. Úgyse nézem a műsort, nem mutatnak rendes filmet, zorrósat vagy ilyesmit, mindig csak lövöldöznek meg robbantanak, azt meg nem szeretem. Évek óta nem játszanak végig filmet, mióta megváltozott a politika, kenőcsöt meg sampont reklámoznak helyette, már kívülről tudom azt is, melyik a jobb mobiltelefon, pedig csak egyszer láttam közelről a Miklóska Annáét. Mostanában állandóan a számítógépről beszéltek, hogy amikor fordulunk a kétezerbe, nem tudja váltani a dátumot, aztán jön a világvége. Sok okos ember magyarázott a képernyőn, de egyik se érte fel ésszel, hogy ha jön, akkor azt se ő, se más nem fogja megállítani, mert a világ végit az Úristen rendeli el erős fejbólintással. Villany tegnap este óta megint nincs. Egyszer kimegy, aztán visszajön. Az ég meg egyfolytában olyan szürke, mintha ott végleg kiment volna az áram. A nagyablakon hiába lesek kifelé, a másik oldalra is alig látok, Czárityékig. Egész nap a szürkeség, a Nap sehol, aztán sötét lesz, aztán megint szürke minden, eltűntek a galambok is a dúcból, madárcsicsert, kakast, kutyát se hallani. Mostanában vízikutyát többet láttam, mint rendeset, egy hónapja meg őzgidát hozott a kiserdőből a víz, a szeme olyan volt, drága fiam, mint a tiéd. A tyúkok, az a kettő, ami maradt, fenn gubbasztanak a góréban, találnak még szemet, gilisztát, azt eszik, de olyan göthösek, hogy megkopasztani se merem őket, pedig, azt hiszem, nem bánnák. Tojni nem tojnak, igaz, nem is nagyon nézem, csak néha megyek fel a góréba, amikor csendesedik az eső. A tisztiorvos, amikor osztották a klórt, azt mondta, jobb lenne kicsavarni a nyakukat, és elásni őket. Tegnap éjjel a csillár körül leszakadt a tapasztás, rázuhant a nagyasztalra. Nem ijedtem meg, mert nemigen alszom mélyen mostanában. Alighogy leesett, hallom, hogy csücsöri Miska veri félre a román templom harangját. Már éjfél elmúlt, kinéztem, hogy tán valami baj történt, de csak az eső zuhogott irgalmatlanul. A Nap máma is felkelt, úgyhogy rendben van, fiam, minden. A vakolatot nem bántottam, még mindig ott van a nagyasztalon, a vázát még csak el se borította. Majd eltakarítom, de most nem tapasztok, ilyen időben nem érdemes, úgyse száradna ki soha. Tavasszal már kirajzolódott ez a rész a plafonon, olyan az alakja, mint az országnak, összeegyeztettem a kilencvenhetes kalendárium elejivel. Még aznap, ahogy megpúposodott, kibontottam, nehogy leessen, megtapasztottam sárral meg a Csillag friss
trágyájával, aztán be is meszeltem. Bírta is tegnapig, de, úgy látszik, az a rész hamarabb átvette a nedvességet, meg lehet, hogy a csillár súlya is beleszólt. Reggel, ahogy világosodott, rajzolódott kifelé az ország a plafonon, majdhogynem nevettem rajta, mert még a Balaton is megvan, ott fennmaradt egy darab a meszes falból, igaz, nem éppen olyan alakú, de jó helyen van. Meg Budapestet is pontosan jelzi a csillár, ami zsinór fut hozzá, még az is a Duna medrit mutatja. Gondoltam, ha jön Öreg Pista, megviccelem, behívom a tisztaszobába, ám elébb komoly szóval megmondom neki, ne piszkítson ide a csizmájával, mert, ha hiszi, ha nem, ez itten az ország háza. A nagydolgomat, szégyen, nem szégyen, másfél hónapja műanyag zsákba gyűjtöm, szerencsére nem sok van. Mindig jól bekötözöm a zsák száját, felteszem a kamrapolcra, még körbe is szórom klórmésszel, úgyse kell az másra. Pisálni a lavórba szoktam, utána kizuttyintom az esőre, elviszi a víz. Sokan, az urak, mert most azokból megint van bőven, azt hiszik, hogy az öregasszonyok már nem is hugyoznak, hogy ilyen csúnya szóval mondjam. Máskülönben jól vagyok. Nem is tudom, mikor voltam utoljára orvosnál. Igaz, majdnem egy éve nincs is, mert az öreg Dombi meghalt, a helyébe meg egy fiatal nőt tettek, de az tán még gyorsabban elszökött, mint a Fuksz lány. Mondjuk, nekem nem hiányzik, csak a szívem rendetlenkedik néha, arra meg, ahogy Dombi doktor mondta, nincs orvosság. A tisztaszoba ajtófélfájára év elején, amikor járt a pap, felírattam a háromkirályokat, most is ott van az évszám meg a G+M+B, az véd engem a betegségtől, a szobát meg a víztől. Ebben az évben nem is lesz baj, de szerintem jövőre nem jön ki a pap, mert most még mise sincs, tavaly már kóringyálni se igen jártak a gyerekek, még a szerbekhez se, nemhogy hozzánk. Hogy ettől-e, vagy mástól, nem tudom, de sokszor úgy érzem, drága fiam, nincs bennem senki se, néha teljesen kiürülök. Itt hagy valami, aztán szálldos, mint a pillangó, vagy a víz viszi, nem tudom. Hol veled van meg apáddal, hol Miklóska Annáéknál, hol Filimonnál, vagy beoson a Czárity ház nagy repedésén, egyszer a Fuksz lánnyal iparkodik délnek, másszor meg Líviához megy a kórházba, és van úgy, hogy estére se tér vissza, Öreg Pistával meg a fiával alszik az utca elejin. Nem jól mondom, mert azért valahogy mégis mindig itt vagyok, éjjel is, nappal is. Az egerek meg a patkányok már rég felmenekültek a padlásra, éjszaka hallom őket, ahogy szaladnak. Nem félek, tudom, hogy el kellett ennek következnie, nem is vagyok haragban az Úristennel. Esténként csak arra szoktam kérni, oda tegyen temelléd, hogy átölelhesselek, drága fiam, ha csak rövid időre is. Mert az öröm olyan, mint a pillangó, így fogalmaztam meg magamnak itten tegnap, nem időzik, virágrúl virágra száll, ha meg akarod fogni, csak hamarébb elröppen, ha meg azt hiszed, sikerült, mire kinyitod a tenyered, már vége is. Gyertyám még van négy szál, beosztom tavaszig. Azt mondja Öreg Pista, halottak napjára úgyse tudok kimenni hozzád meg apádhoz, a temető is vízben áll. Egy hete azt hallottam, most be akarják vezetni nálunk is a hamvasztást, mert már Szmola borbélyra is alig tudták rátenni a földet. Azért az jó lenne, drága fiam, ha ezt a hamvasztás dolgot meg tudnák valósítani, még mielőtt egészen közel kerülne hozzánk az ég.
OLIMPIA PRESSZÓ
MEGÁLLÍTOTTA-E SÁRGA MIHÁLY AZ IDŐ KEREKIT?
Vajon meddig élnek a mackók, kérdezte Mihály bácsi péntek este a Vadászban, és nagyot húzott a söréből. Ahogy emelte a fejét, szemüvegén megcsillant a fali neoncső fénye, ragyogott a nyolc dioptriás lencse, mint Rózsika pincérnő arany szemfoga, ha mosolyog. Mihály bácsi, akit rendesen Sárga Mihálynak hívtak, nem várt választ a kérdésre, ugyanis a kérdés költői kérdés volt. Sárga Mihály korábban is költő volt, igaz, csak másodállásban, de mióta nyugdíjba ment, főállásban foglalkozik a költészettel. Míg a bútorgyárban dolgozott, rakodóként, csak éjszaka, álmában írt, és reggelre többnyire elfelejtette, mit diktált a Múzsa. Mert Mihály bácsinak általában éjszaka diktált a Múzsa, majdnem mindig azokon az éjszakákon, amikor reggeles volt. Sárga Mihály régebben haragudott is a Múzsára, amiért az nem hagyja aludni, de mióta nyugdíjas, inkább örül neki. Mostanában, ha megálmodja a verset, felkel, kimegy a konyhába, és az előkészített papírra írja a szöveget. Reggel megnézi, és ha el tudja olvasni, jó hangosan felmondja Mackónak. Mackó egy tacskó, abból is az alacsonyabb fajta, de Mihály bácsi szerint az értelemnek és a méretnek semmi köze egymáshoz, így az is könnyen lehet, hogy Mackó a legértelmesebb kutya a Földön. Ha tetszik neki a vers, csóválja a farkát erősen. Vagy ahogy Mihály bácsi szokta mondani a Vadászban: legelébb is a farok találja meg az igazságot, ott kering körülötte. Sárga Mihály jó verseket ír, sokat nevetnek rajta a pincérlányok. Régebben már akkor kuncogtak, amikor Mihály bácsi belépett a Vadászba. Míg a hatalmas ember kordbársony nadrágjában és kék mackófelsőjében az asztalához ért, ahol Hernyó Pistával párban szokott üldögélni, nekiment néhány széknek vagy asztalnak. A virágvázák jobb esetben csak imbolyogtak az abroszokon, ha meg eldőlt egyik-másik, Mihály bácsi, mielőtt földet értek volna, mindig elkapta a „guruló fenevadokat”. Sárga Mihály mostanában is nekimegy az asztaloknak, ám a két pincérlány néhány hete már este fél nyolc előtt összeszedi a vázákat, mert tudják, hogy az öreg rögtön érkezik. – Diktált ma a Múzsa, Mihály bácsi? – kérdezte Rózsika pincérnő, nem sokkal azután, hogy Sárga Mihály belépett a Vadászba. – Mackó-verset mondott – felelte az öreg, és egy korsó sört rendelt. A Vadász pincérnői és a törzsvendégek tudják, hogy a Mackó-vers olyan vers, ami a kutyának is tetszik. Ezenkívül a Mackó-vers még olyan vers is, amit a Vadászban Sárga Mihály elszaval. – Vajon meddig élnek a mackók? – kérdezte tehát Mihály bácsi a Vadászban, és nagyot húzott a sörből. Szemüvegén megcsillant a neoncső fénye, letörölte szájáról a habot, aztán még hozzátette: – Ezt diktálta a Múzsa. Csak ezt az egy mondatot. Az is kérdő mondat. – Lehet, hogy csak a címéig jutott – nézett rá a Gumiember. A Gumiember rendes nevét senki se tudja. Azt viszont igen, hogy valamikor tanár volt, legalábbis ő ezt állítja. Lehet ebben igazság, mert a Gumiember mindent tud. Vagy ha nem is mindent, de sokkal többet, mint Sárga Mihály vagy Hernyó Pista. Pedig azok se buta emberek. Meg azért az is igaz, amit egyszer Sárga Mihály mondott ki a Vadászban, hogy a Gumiember sokat tud ugyan, de okosság nincsen benne.
– Nem csinált még ilyet – mondta Mihály bácsi. – Kicsoda? – kérdezte Rózsika pincérnő, aki nem figyelt az előbb. – Hát a Múzsa – felelt Sárga Mihály. – Talán kifogyott a versekből – próbálkozott Rózsika. Aztán hozzátette: – Hisz a Múzsa is csak ember. – Embernek ember, de finom ember, majdnem biztos, hogy nő – mondta Mihály bácsi Rózsika pincérnő szemébe, kért még egy sört, és úgy folytatta: – Aztán meg, szerintem nagyon is komolyan gondolta a Múzsa ezt a mondatot, csak nem tudom, mit akart vele. Félek, hogy a Mackó már nem sokáig él. – Egyszer minden kutya kimúlik – vetette oda Sárika pincérnő, aki éppen akkor ért vissza az asztaloktól a pult mögé. Lepakolta a tálcáról a poharakat, és mosogatni kezdett. – A mackókból jó esetben először medvék lesznek, csak azután múlnak ki – mosolygott a Gumiember, és közelebb ment Mihály bácsihoz, aki a pultot támasztotta. – Hülyeség – mondta Rózsika. – A Múzsa a kutyáról kérdezett, nem a mackókról. – Ez az – tűnődött Sárga Mihály. – Kisbetűvel vagy nagybetűvel kérdezett a Múzsa? – tudakolta a Gumiember Mihály bácsitól. – Már mit? – kérdezte Sárga Mihály. – Hát ha a mackó kis kezdőbetűvel van, akkor kis medvét jelent, ha meg naggyal, akkor tulajdonnév, tehát a kutyát értette alatta a Múzsa – magyarázta a Gumiember. – Ugyan már, nem értett alatta semmit – mondta Rózsika pincérnő. – Olyan alacsony az a kutya, hogy nem férne el alatta ekkora marhaság – tette hozzá, és nagyot kacsintott Mihály bácsira, akkorát, hogy megcsillant az arany szemfoga. – Ez az – mondta Sárga Mihály. – Alacsonynak alacsony, de annál értelmesebb. Úgy van ez, mint az embernél – nézett Sárika pincérnőre, aki vagy négy fejjel volt kisebb nála, és csak aztán folytatta: – Vegyük például azt, hogy nem túl nagy baj, ha egy magas ember beleesik egy mély gödörbe. Mert ugye végre megpihenhet a nagy rohanásban, és jobban látja az eget is a gödörből, hiszen csak arra van kilátás. De míg nem esik a gödörbe, nem néz fölfelé a sok kicsi ember meg a sok nagy dolog között. – Jól mondod, Mihály bácsi! – szólt oda köszönés helyett Hernyó Pista, aki akkor lépett be a Vadászba. – Neked is – mondta Sárga Mihály, és intett Hernyó Pistának, hogy csak üljön le az asztalhoz, megy ő is mindjárt. De Hernyó Pista nem ült le, Sárga Mihály mellé állt, a pulthoz, és sört kért. – Látja, Sárika! – mondta most a Gumiember. – Látom, látom – mondta Sárika, és megint mosogatni kezdett. A Gumiember ugyanis előző nap magyarázta el Sárika pincérnőnek a megfigyelését: Hernyó Pista mindig követi Sárga Mihályt. Nem elég, hogy egy asztalnál ülnek, mondta a Gumiember csütörtök este Sárikának, de ha Mihály bácsi elindul valahová, Hernyó Pista röviddel később utánamegy. Egyedül meg szinte el se indul. Mintha csak Sárga Mihállyal együtt tudna létezni. – Menjen már! – mondta akkor Sárika pincérnő a Gumiembernek, de az csak bizonygatott: figyelje meg, Sárika, hogyan is követi a Hernyó Pista Sárga Mihályt. Mint az árnyék. – Lehet, hogy kíváncsi a Múzsa, meddig élnek a kutyák vagy a mackók, merthogy ő se tudja! – mondta most Sárika pincérnő Mihály bácsinak tüntetően, hogy a Gumiember nehogy megint magyarázni kezdje a megfigyelését. – És velem üzente meg a kérdésit? – töprengett Sárga Mihály a szemüvege mögött, aztán megint nagyot húzott a sörből.
– A kutyák átlagban tíz-tizenkét évig élnek – kapcsolódott be megint a Gumiember. – A medvéknél meg attól függ, hogy milyen medvéről beszélünk. Mert ugye van a barnamedve, az örvös, a jeges, a szürke medve vagy más néven grizzly ... – Hagyja már a medvéket! – mondta Rózsika pincérnő a Gumiembernek. – Most, amikor élethalálról van szó – mosolygott aztán vakítóan Mihály bácsira. – Ez az – mondta Sárga Mihály. – Élet és halál a kérdés ma már itt, hogy megállítja-e Mihály az idő kerekitt? – idézte Hernyó Pista most Sárga Mihály egyik versét, azt, amelyiket Mihály bácsi néhány nappal ezelőtt olvasott fel a Vadászban, azt követően, hogy cenzúráztatta a Mackó kutya farkával. – Bizonyosan jelezni akart a Múzsa, hogy készüljünk fel a Mackó kimúlására – mondta Sárga Mihály, aztán hozzátette: – Hiszen már tizenkét esztendeje szolgál hűségesen. Hernyó Pista később azt tudakolta, hogy vajon a kutyáknál is örök élet vár a lélekre, amint van az az ember esetében, vagy csak ő, Hernyó Pista hallotta rosszul ezt az egészet. – A test csak ráadás – mondta erre határozottan Sárga Mihály. – Keletkezik és elmúlik, mint a fa vagy a madár. Ám a lélek örökké él – magyarázta aztán, hogy mindenkinek érthető legyen. – Beszél maga összevissza már megint – legyintett a Gumiember, és arrébb ment. – Tán zavarja a nion? – nézett Sárga Mihály a Gumiemberre, aztán Rózsika pincérnőre. – Tudja, Rózsika, olyan ez, mint az égi fény – fordult Mihály bácsi végül a neoncső felé –, minél jobban issza az ember a sört, annál inkább közelít. Ezután olyan, amit elmondani érdemes volna, már nem történt pénteken este. Hacsak az nem, hogy amikor Sárga Mihály megitta a negyedik korsó sörét is, kiment az udvari vécére, a Gumiember pedig ismét megállapította, hogy négy korsó után Sárga Mihálynak vizelnie kell. Másnap, szombaton érkezett meg a hír a Vadászba: Sárga Mihály otthon beleesett az udvari budiba, ott lelte halálát, költőhöz, ebben egyetértettek, meglehetősen méltatlan körülmények között. A törzsvendégek közül többen nem tudták elképzelni, hogyan férhetett be az a hatalmas ember az árnyékszék viszonylag szűk nyílásán. Végül a Gumiember feltételezte, hogy Sárga Mihály budiján a lyuk nem is lyuk, hogy a gödröt nem fedi faborítás, csak úgy tátong az ürülék az ég felé. Ez meglehetősen ésszerű magyarázat volt. A történtekről egyébként pontos részleteket nem tudtak a Vadászban. Valószínűnek tűnt, hogy Sárga Mihály álló helyzetben szédült meg, ugyanis, ha hinni lehet a híreknek, a nadrágja nem volt letolva, amikor megtalálták. A szomszédok szerint Mihály bácsiba úgy beleivódott az ürülék, hogy miután sikerült őt megszabadítani ruháitól, és a testet szivaccsal lemosni, még mindig iszonyúan bűzlött. A szájából és az orrlyukából óriási giliszták bújtak elő, amelyek korábban a bélsárban tenyésztek. Azután, hogy a ruhákat a trágyadomb tövében elásták, a testet pedig elszállították, még órákig lehetett érezni az átható szagot. Az is biztos, hogy a szemüveget nem viselte, hiszen egybehangzó állítások szerint az bent a házban, a konyhaasztalon hevert. És ami még figyelemreméltó: Sárga Mihály kutyája is kimúlt, reggel találták meg a ház előtti vizesárokban. A Vadászban azt mondják, lehet, hogy a kutya a gazdája halálát követően vízbe ölte magát, de a Gumiember szerint ilyen nem létezik, biztosan valaki megfojtotta, aztán dobta a ház elé. – Most akkor megy a Hernyó Pista is a Mihály bácsi után? – kérdezte szemrehányóan Sárika pincérnő a Gumiembert, mert már nem lehetett újat mondani: elölről hátra, meg hátulról előre is kitárgyalták, mi is hangzott el előző este a Vadászban. A Gumiember erre nem szólt semmit, csak belekortyolt a sörébe.
Hernyó Pista néhány perccel fél nyolc előtt lépett be a Vadászba, éppen akkor, amikor Rózsika pincérnő az utolsó vázát is begyűjtötte az asztalokról. – Lehet, hogy mégis igaza van magának – tűnődött Sárika a vázákra, aztán meg a közeledő Hernyó Pistára nézve. – Ezek tényleg együtt járnak – mondta a Gumiembernek. Aztán később hozzátette: – Hiszen akkor Sárga Mihály nem halt meg, csak megállította az idő kerekit. – Jól mondja, Sárika! – nézett Hernyó Pista a pincérnőre, utána meg a Gumiemberre, és két korsó sört rendelt. De a Gumiember akkor se szólt semmit. A karóráját figyelte, hogyan jár rajta körbe a másodpercmutató.
OLIMPIA PRESSZÓ
Él a faluban egy ember, aki járt már a fővárosban. A Szvitánka Józsi. Szikár alkat, barna, olajfoltos pantallóban jár, de fölül márkás pólót visel, jó nagy betűkkel van ráírva, hogy Adios Adidas. Ez a Szvitánka Józsi négy napja megegyezett az öreg Hurgullyal, hogy együtt vállalják az Olimpia presszó cégérének átfestését. Precíziós munka, kérdezte húsz perccel azelőtt Szvitánka Atit, a kocsmárost, aki legjobban egy Várakozni tilos táblára hasonlít, nemcsak alakra, de a motívumot tekintve is, mert két hete le van ragasztva a bal szeme. Ati rövid gondolkodás után bólintott, és azt mondta: négy liter bor, plusz a szóda. Fejenkint, jelentette ki Szvitánka, miközben jobbját fejmagasságba emelve mutatóujjával az ég felé bökött. Aztán, látva, hogy a kocsmáros még bizonytalan, hozzátette: komplett betűfelújítás, sárga festékkel. Ati, aki teljes nevén Harmadik Ati, mert az apja meg a nagyapja is Ati volt, megadóan bólintott. Akkor Szvitánka leült a sarokasztalhoz, a Miss Májusos kép alá, hogy egy fröccs mellett várja meg az öreg Hurgulyt. Hurguly svájcisapkás ember, lépésnél lendülő pocakkal, agyonmosott kék atlétája épp a köldökéig ér. A nadrágszíj fölött tíz centi has látszik, azt szokta vakarni, ha erősen gondolkodik. Miután Hurguly leült, és megegyeztek, hogy ő hozza a festéket, az ecsetet meg a vödröt, Szvitánka pedig a precíziós munkát végzi, megitták a felajánlott bormennyiség felét. Másnap Hurguly beszerezte és előkészítette a szükséges eszközöket, Harmadik Ati kihozta a raktárból a létrát, Szvitánka pedig ünnepélyesen bemártotta az ecsetet. Aztán felmászott a magasba, körültekintett a falun, merjünk nagyok lenni, mondta, és hozzálátott a munkához. A végén kezdte, az a betűvel, azt is hátulról előre, nehogy elmaszatolja a friss precíziós festést. Azóta megy a munka, már amikor dolgoznak, mert különben munkaszünet van, és fröccsöt isznak. Éppen ma tíz éve, hogy Szvitánka Nagy-Budapesten járt, és most, az évfordulón, az utat meséli az öreg Hurgulynak meg Kora Gergőnek az Olimpia sarokasztalánál, a Miss Májusos kép alatt. Hurguly már kívülről tudja a csudálatos eseményeket, látszólag nem is nagyon figyel, de ha Szvitánka valamit nem úgy mond, mint kellene, nagyon szúrós tekintettel tud nézni. Szvitánka mondatai tíz év alatt szépen kicsiszolódtak, az öreg Hurguly meg nem szereti az újdonságot. Negyven évet dolgozott le kőművesként az Állami Építőipari Vállalatnál, és amikor, tizennégy éve, leszázalékolták, megmondta itt, az Olimpiában, hogy most már biztosan nem épül fel a szocializmus. És úgy is lett. Kora Gergő esete teljesen más. Ő még csak tizenhét éves, nem jár rendszeresen az Olimpiába. Háromszor ha volt itt, és mindig csak egy-egy üdítőre. De most különleges nap van, nem a legjobb Kora Gergő életében, ezért ő is fröccsöt iszik.
Három órája búcsúzott el a nővérétől, aki vonatra ült, hogy Budapestre induljon. Felvételizni megy, és ha sikerül neki, ott tanul majd szeptembertől. Kora Gergő tengerészpólós testében vihar dúl. Szeretné, ha Évát, mert így hívják a lányt, felvennék, akkor ugyanis teljesülhetne nővére álma. De ha Évát felveszik, Gergő évekig nem mehet a fővárosba tanulni. Tudja, kevés a család pénze, azért. Nemrég, amikor cigaretta után kutatva egy bekeretezett hirdetést talált anyja tanítós köpenyének zsebében, megértette, hogy egyszerre csak egyikük tanulhat ott. „Teljesen csótány- és patkánymentes szoba főiskolás/egyetemista lány részére kiadó. Ár: 30 ezer forint/hó.” Évának, két átszállást követően, tíz óra tízkor kell megérkeznie a Keleti pályaudvarra. Keleti pu, mondja most Szvitánka Józsi. Aztán hozzáteszi, hogy ha nem késik a vonat, odaér a lány időre. „Nekem elhiheted, fiam, sok mindent tudok az életről. Egyébként ez a neve az első nőnek is, aki még a Bibliából jött.” Keleti pu, kérdezi Hurguly, és szúrósan néz. Kutyafaszát, ingatja a fejét Szvitánka. „Éva.” Azt mondjad akkor, mordul Hurguly, és kortyol a fröccsből. Iszik Szvitánka is. Délelőtt van, május huszonhatodika, tíz óra tíz perc. Kora Éva most lép le a vonatról a pályaudvar esőáztatta betonjára. Na, ez a Keleti pu nagyobb, mint a kultúrotthon, mondja Szvitánka az Olimpiában. Hurguly bólint. „Belülről akkora a tér, hogy négy-öt mozdony elfér benne vonatostul, és mégis marad hely. A kultúrba meg legföljebb egy. De már akkor ki kell ütni az ajtókat.” Kora Gergő az óráját nézi. „Józsi bácsi, ha igaz, most ér be a vonat.” Hurguly szeme a fiúra villan. Gergő nem szól, felemeli a poharat, és iszik a fröccsből. Nagy lépcsősort kell képzelni, olyat, ami lefelé mutat, folytatja Szvitánka. „Persze ha majd visszafelé jövünk, a lépcsősor éppen felfelé mutat.” Ilyen ez, fiam, bólint Hurguly. Aztán, ahogy leér az ember a lépcsőn, veszi át megint a szót Szvitánka, mindjárt a kikövezett csarnokban találja magát. „Olyanban, ami errefelé nincsen. Ott pedig annyi az ember, mint vasárnap a piacon.” Ilyen ez, fiam, bólint Hurguly. A főváros nagyon szép, és titkokkal teli, folytatja Szvitánka. „Madár ugyan nincsen, de mégis minden szobor le van szarva. És minden szobor nagyobb, mint az ember. Ráadásul a házak is sokkal magasabbak, mint nálunk, ezért a kukkolók is magasak, nem olyan lapos a körvonaluk este, mint itten, fa meg nincs, se szilva, se barack, se eper, de még akác meg alma se, nem tudnak miben megkapaszkodni. Hurguly nagyot bólint, aztán hozzáteszi, hogy az itteni kukkolók bezzeg egész este faszán fogják a fát, csüngenek az ágakon rendületlenül, attól olyan láthatatlanok a sötétben. A falu környékén még most is sok a kukkoló, ezt tudják mind a hárman ott, az Olimpiában. Kora Gergő ugyan még csak négyet látott összesen, azokat is évekkel ezelőtt, amikor kint játszott a legelőn pajtásaival. Kétszer úgy esett, hogy ő pillantotta meg először a kukkolót. Azonnal odaszólt a pajtásoknak, hogy nézzétek, ott rohan egy kukkoló! A pajtások erre mind arra fordultak, és ámulattal nézték, hogy rohan a legelőn a kukkoló. Kora Gergő ezt mesélné most az Olimpiában, de csak addig jut, hogy néhány éve a legelőn, mert Szvitánka Józsi közbeszól, hogy az kutyafasza, a hetvenes évek végén, amikor még élt a szép Romsics Juli anyja, sokkal több volt. „Mert a Romsics Juli anyja nemcsak kecses
asszony volt, de csecses is, a fara meg melegített, mint az olajradiátor, és legalább olyan szépen is duruzsolt.” Ilyen ez, fiam, bólint Hurguly, aztán óvatosan megkérdezi: milyen Zsolt? Kora Éva közben nyolc vonaljegyet vásárol. Hetet a pénztárcájába tesz, egyet a kezében tartva elindul a metróállomás felé. A lejáratnál lyukaszt, rálép a mozgólépcsőre, és nézi a feje fölött elhaladó táblákat. Virágmintás szoknyáját tenyerével tapasztja a combjára, hosszú haját a huzat az égbe emeli. Figyeli a feliratokat, nehogy eltévedjen. Balra fordul, várja a szerelvényt. Az első akadályba, és, megjegyzem, nem is kicsibe, az úgynevezett metrólejárónál ütközik az ember, sóhajt az Olimpiában Szvitánka Józsi. „Mert nem úgy van ám ott, mint nálunk, hogy kedvire közlekedik a nép, hanem hogy elébb a zsebibe kell nyúljon, ha el akar jutni innen oda vagy, mondjuk, fordítva. Ilyen ez, fiam, bólint Hurguly. „Úgynevezett vonaljegyet vesz az ember, aztán kilyukasztja egy szerkezettel, ami nagyon rafináltan van kifundálva. A lépcső pedig mozog, nem is kell rajta menni, viszi a népet, azok meg maguktól haladnak. Bejön a szerelvény, felszáll az utas, kapkodja a fejit, mert úgy kilövik, mintha Gagarin lenne, csak vízszintesen.” Le vagy térve, Józsi, a helyes irányról, ingatja a fejét Hurguly. Szvitánka kortyol a fröccsből, csak utána folytatja. „Na, feljövünk az alagútból, aztán megyünk, küzdünk az elemekkel, míg végre valahogy megérkezünk a Nemzeti Múzeumhoz, amire, rosszul, azt írták ki: Operaház. Legyint csak az ember ilyenkor nagyvonalúan, és felidézi magában a tanultakat, hogy például negyvennyolcban Petőfi, aki akkor, csak felvilágosításképpen mondom, még nem utcanév volt, hanem itt szavalt a munkatársaknak a föl-földobott kőről, de hiába, mert az mindig visszahullott.” A fejére, kérdezi Hurguly. Kutyafaszát, mondja Szvitánka. Elkapta, néz rá Hurguly szúrósan, és vakarja a hasát. El, bólint Szvitánka. Az Ady volt, szól Kora Gergő. „Ady írta azt a verset a kőről.” Na, ezt mondom én is, mondja Szvitánka. „Ugyanúgy hulltam vissza a fővárosból ide, közétek, mint az a kő. Mi a faszt akarnak ezek a darazsak?” Szvitánka Józsi legyezgeti a darazsakat a fröccsöspohár körül. „Lebzselnek egész nap a bor mellett, mintha nem lenne dolog.” Ilyenek ezek, bólint Hurguly, és iszik. Hol jártok, Józsi, kérdezi most a kocsmáros a pult mögül. Az Operaháznál, mondja Hurguly. Nem úgy értem, támaszkodik a pulton Harmadik Ati. „A festéssel.” Csak az eleje hiányzik, mondja Szvitánka, csak négy betű. „A pia már megvan.” Úgy látom én is, legyint a kocsmáros. Nyugodjál meg, Ati, mire ideér az olimpia, mi is megleszünk, mosolyog Szvitánka, és Gergőre kacsint. A fiú zavartan a pohárért nyúl. Négy napja, amikor megegyeztek a munkában, Szvitánka megkérdezte Harmadik Atit, hogy mért ez a nagy felhajtás, a régi táblával se téveszti el senki a kocsmát. Máskülönben neki mindegy, mondta, legalább nem kell fizetni a borért. Beolvasták az okosok a tévében, hogy készüljünk, mert olimpia lesz, felelte akkor Ati. „Gondoltam, ha újrafestjük a táblát, nemcsak a magyar, a külföldi tőke is hamarabb idetalál.” Hát ez igaz, bólintott négy napja Szvitánka Józsi, aztán, kis gondolkodás után hozzátette, hogy tavaly is volt olimpia, mégis mindenki a kocsmában ivott. Nem egészen, húzta el a száját Harmadik Ati.
Szvitánka nem szólt, tudta, igaza van Atinak, mert négyen részt vettek a versenyeken, csak a többiek ittak a kocsmában. Az olimpiát Harmadik Ati szervezte a presszó előtt, azért, hogy megnőjön a forgalom, de csak a törzsközönség jelent meg. A versenyszámokat Kalmár Pista nyerte, igaz, rajta kívül csak a száztíz kilós Nyergesné indult, meg a két fia, ők négy- és hatévesek. Az is igaz, hogy Kalmár Pista be volt rúgva, de így is simán hozta a malacvisíttatást időre, a térdrogyasztást zsákban és a térdrogyasztást zsák nélkül. A kaszafenés ugyan szoros volt, végül ebben a számban is sikerült legyőznie Nyergesnét. A faluban később azt mondták, a két gyerek jobban csinálta volna, csak azokat nem engedte fenni az anyjuk. Plusz egy liter bor, ha még ma befejezitek, mondja most Harmadik Ati a pult mögül. Fejenkint, kérdezi Szvitánka. Fenéket fejenként, válaszol Harmadik Ati, és csap egyet a pohártörlő ruhával. Behajtjátok ide a darazsakat, mondja aztán az orra alá. Szvitánka állna fel, de ekkor lép be az Olimpiába a szép Romsics Juli, akit ritkán látni itt. Annus néni, a bánat asszonya fekete kendőben követi, mögöttük meg egy ismeretlen férfi jön munkaruhában, tornacipőben. Amikor a három alak megáll egymás mellett, Szvitánka visszaereszkedik a székre, hogy figyelje, mire készülnek. Kora Éva közben megérkezett a Kálvin téri megállóhoz. A mozgólépcsőn megint a combjára tette a tenyerét, aztán engedett a szorításból, itt nem volt akkora a huzat, mint a Keleti pályaudvarnál. A Ráday utcán jött fel, azt mondta az anyja, innen már csak néhány perc gyalog az egyházkerület kollégiuma. Körülbelül félúton, a vörös postakocsihoz címzett vendéglőnél megállt, hogy megkeresse ernyőjét, mert szemerkélni kezdett az eső. A kollégium fiatal portása készséges volt, miután kikereste a lány nevét a vendéglistából, segített neki összecsukni az ernyőt, mert Kora Éva nem boldogult a szerkezettel. A szobában kivette táskájából a vasalót, a fehér inget meg a sötét szoknyát, aztán munkához látott. Sietnie kell, gondolta, tíz perce van, hogy elkészüljön és átérjen a másik épületbe. Tizenegykor kezdik írni a tesztet. Tied a létra, Atika, kérdezi most a szép Romsics Juli megfontoltan az Olimpiában, aztán mosolyog kicsit. Hurguly és Szvitánka erősen figyel, milyen hegyeket és völgyeket képez Juli melle a könnyű pulóver alatt. A munkaruhás férfi kukkolóforma, ezt jól látják mind a ketten ott, az Olimpiában. Nem szólnak, de tekintetük mutatja: nem tetszik nekik ez az alak. Mi a bánat van, mordul feléjük Annus néni, a bánat asszonya. Aztán, csak a bajusza alatt, hozzáteszi: széltolók. Kora Gergő a pohárral játszik. Párnás felhőket képzel, közéjük Hurgulyt meg Szvitánkát, ahogy nekifeszülve próbálják tolni a szelet, sikertelenül. A felhőkről a paplanos ágy jut eszébe, mert erősen érzi a bort a lábában. Arra gondol, legjobb lenne hazamenni és ruhástul lefejelni a nagypárnát. Hurguly és Szvitánka is csendben van, tudják, az öregasszonnyal nem jó haragban lenni. A létra, kérdezi Harmadik Ati. Az enyém, Julika drága, mondja, és fülig érő szájjal kijön a pult mögül. Kacsint is, de az nem látszik, mert éppen a kötéses szemével. Itt van ez a jó ember, néz Romsics Juli a kukkolóformára, megcsinálná az ereszemet, csak nincsen neki létrája. Azon könnyen segíthetünk, dobja a vállára a pohártörlő ruhát Harmadik Ati. Mindjárt befejezik a fiúk a festést, szól Szvitánka felé, és viheted. Hát ha fejenkint lesz a liter, akkor igen, mondja Szvitánka, és már áll is fel. Kora Gergő leteszi a poharat, és követi Szvitánkát. Hurguly nézi az idegen férfit, aztán ő is feláll.
Harmadik Ati összeszedi a poharakat, mindhármat a pultra teszi, és az ajtó felé fordul, hogy a vendégek után induljon. A teszt könnyű volt, Kora Éva elégedett. Hamar befejezte, és szinte biztosan jó lett, az is lehet, hogy hibátlan. Már csak az életkép van hátra, igaz, erre a feladatra nem számított. Másfél órát adtak, hogy ki-ki írjon valamit annak a településnek a mindennapjairól, ahonnan érkezett. A téma szabadon választott, de a fiatal tanár, aki kiosztotta az A/4-es lapokat, megsúgta, jó pont lehet, ha valami kulturális vagy sport tárgyú történetet dolgoznak fel. Kora Éva még nem kezdte el a munkát, egyelőre csak a cím virít a lap tetején: Olimpia presszó. És mi lesz ez az Éva lány, ha nagy lesz, kérdezi most Szvitánka a kettős létra magasából, miközben nagy gonddal kerekíti az i betűre a pontot. Művelődésszervező, mondja Gergő. Az tiszta munka, felel Szvitánka, és bemártja az ecsetet. „És te, fiam, mi leszel?” Regényíró, mondja Kora Gergő kis gondolkodás után. Nem a betegségedet kérdeztem, néz le Szvitánka a létráról. „Viccel, Szvitánka bácsi?” Viccelek hát, mondja az öreg. Ilyen ez, fiam, bólint Hurguly, és átteszi a másik kezébe a vödröt. Aztán megírod majd ezt a precíziós festést, kérdezi Szvitánka. Meg, mondja Gergő. Ha lehet, azt is írjad bele, hogy jártam már a fővárosban, azaz Budapesten, néz komolyan Szvitánka a fiúra, csak utána kezd a következő betűhöz. Írjál bele engem is, szól határozottan Hurguly, aztán elgondolkodva vakarja a hasát. „Magát nem lehet, mert ha szól is, csak azt hajtogatja folyton, hogy ilyen ez, fiam. És ha maga mindig csak ezt hajtogatja, nem lesz elég plasztikus a figurája.” Az enyém, kérdezi Hurguly. „A magáé.” „Plasztikus?” „Az.” Mi az az az, mordul Hurguly. Azzal kezelik a tejet, szól Szvitánka a létráról. „A plasztikus tej sokáig eláll.” A zacskós, kérdezi Hurguly. Pláne, mondja Szvitánka. Így beszélgetnek ők az Olimpia előtt, miközben megy a munka. Hurguly tartja a vödröt, Szvitánka fest. Kora Gergő, Harmadik Ati, a szép Romsics Juli, Annus néni, a bánat asszonya és a kukkolóforma figyelik. A kocsma most üres, csak a darazsak köröznek bent kitartóan, és Miss Május mosolyog a falon rendületlenül.
A FELHŐK, A SZIVÁRVÁNY ÉS A NEGATÍV ANGYALOK
Landeszman Ernőt én igazán nem ismertem, mindössze négyszer vagy ötször találkoztam vele. Iharostól hallottam róla először, amikor kongást kerestünk az együtteshez. Akkor még Iharos is csak annyit tudott, hogy gitárja van ennek a Landeszman Ernőnek. – Japán gitár, de nem kicsi, normális méretű dobozgitár, gyöngyház berakással – mondta, s közben egy normális méretű dobozgitárt rajzolt ujjával a Kis Pipa pult melletti asztalára. – Gyöngyház berakással? – kérdeztem. – Gyöngyház berakással – bólintott Iharos, és már fordult is a pult felé, hogy elvegye a söröket. – És kongást nem tudsz? – kérdeztem halkan. – Azt nem – törölte le egy mozdulattal az asztalról a normális méretű japán dobozgitárt, hogy legyen hely a korsóknak. Busszal mentünk, mert Landeszman Ernő nagyon messze lakott a Kis Pipától. Szállt velünk az Ikarus, mintha szárnya lenne. Iharos útközben kérdést intézett az előttünk ülő testes hölgyhöz: – Meg tudná mondani, kérem, melyik az a megálló, ami három lámpára van a kettős hídtól? – Juli, jelezzél! – ordított azonnal a testes hölgy a busz eleje felé. Juli, ha lehet, még testesebb, mint akit Iharos kérdezett, rátenyerelt a jelzőgombra. Ahogy felálltunk, kidurrant a busz jobb első kereke, a sofőr fékezett, Iharos pedig beesett két ülés közé. Kinéztem az ablakon. A szemközti házon kézzel festett tábla virított. „Landeszman Károly – mészoltó kisiparos”. – Köszönjük – mondta Iharos a hölgynek, miközben felsegítettem.
Landeszman Ernő gitárja tényleg normális méretű volt, a fiú viszont rettenetesen alacsony, nagyon rosszul nézett ki, amikor megállt a szoba közepén, nyakában a hangszerrel. – Talán menjünk ki a Körös-partra, a fater nem nagyon csípi, ha gyakorolok – mondta Landeszman Ernő, mert látta a szemünkben a döbbenetet. Kimentünk a Körös-partra, de Ernő ott is nagyon rosszul nézett ki. Tartása, mint a szomorúfűz vihar után, haja sárga, csomókban lógó, a barna pólóban és a zöld nadrágban szépen beleolvadt az Alföld flórájába. Nézett minket bizakodóan. – Mit tudsz? – tapogatózott Iharos. – Saját számokat – mondta Landeszman Ernő, aztán csücsörített, nagyot bólintott, és hozzátette: – Mindig, ami éppen jön. Az előbb például arról énekeltem, mi lenne, ha kidurranna annak a rohadt busznak a kereke, mert az állandóan jön, nem lehet tőle gyakorolni. – Mutass valamit – tapogatózott tovább Iharos. – Hashimoto, essel – mutatta Landeszman a feliratot a gitáron. Iharos rám nézett.
– Kongást nem tudsz? – kérdezte aztán lemondóan. – Van itt egy figurának kongája, csak már nem használja, eperlekvárt tart benne, de lehet, hogy barackot – mondta egy levegővel Ernő, a végén kissé tűnődve, aztán támadóállást vett fel, és négyszer a húrok közé csapott. – Na, bevesztek? – nézett ránk. – Elemi erővel gyakorolok. Ahogy mentünk vissza a Körös-parti fák közt Landeszmanékhoz, tettem én is egy óvatos kísérletet. – Tudsz mást is? – Hogyne. A felkelő nap házát. Csak azt még nem annyira.
Jó három héttel azután, hogy a zenekar alapítására tett első próbálkozásunk kudarcba fulladt, Landeszman Ernő apjával találkoztunk a Kis Pipában. Svájcisapkában és munkásruhában volt, fűző nélküli lakkcipőt viselt, olyat, amiben legalább négy maratoni táv benne van. Iharos a fiáról faggatta. Mit csinál az Ernő mostanában, játszik-e még egyáltalán, kérdezte, mire az apja azt felelte, hogy talán három hete felkérte őt két töketlen, hogy álljon be egy zenekarba, de a fia nem vállalta, mert nagy egyéniség, nem alkalmas a csapatmunkára. – Ismerem, igazi mester – mondta Iharos, bólintott, aztán oldalba lökött. Landeszman Ernő apja, akit a Kis Pipa vörös fejű csaposa Karcsi bácsinak szólított, kért nekünk egy korsó sört, két pohárral, és szétöntötte. – Családi hagyomány – mondta. Aztán leültetett minket az asztalához. Megtudtuk, hogy a felesége egy hazudós kis kurva volt, tíz éve hagyta ott őket, ám a fiában nagy bizodalma van, mindig tisztességesen nevelte, és megadta neki, amit tudott. Amikor az Ernő érettségire készült, Karcsi bácsi választás elé állította. – Ha sikerül a vizsga, kapsz tőlem egy robogót vagy egy gitárt, lehet választani – mondta neki. A fiú három nap gondolkodási időt kért, aztán azt felelte: – Gitár. – Hát így jutott Landeszman Ernő a gitárhoz – bólintott mélyet Iharos, és kiitta a sört. – Nem egészen – csücsörített Karcsi bácsi. Cigarettát vett elő, hogy folytassa a történetet, de Iharos felállt, közben erősen markolta a könyököm, és húzott magával. – Mennünk kell – mondta. – Bocsásson meg, de várnak a malacok és a bádogos munka. A fiúval három nap múltán találkoztunk, nem messze a Kis Pipától. – Mit csinálsz itt, Ernő? – kérdezte Iharos, és leült mellé a padra. – Gyakorolok – mondta Ernő. – Megmondták a többiek, hogy a gitáron nagyon sokat kell ám gyakorolni. Iharos bólintott, és cigarettával kínálta Landeszman Ernőt. A fiú két szálat vett ki, egyiket a füle mögé helyezte, a másikat a szájába, és tüzet kért. – Nem lehetett ám mindig gitárt kapni az Univerzál áruházban – mondta. Iharos ránézett, megint bólintott, de most megfontoltabban, aztán zakójából öngyújtott vett ki, és tűzzel kínálta Ernőt. A fiú elmesélte, hogy másfél éve az apja azt ígérte, gitárt vesz neki, ha leteszi az érettségit. A vizsga után Ernő a többiekkel együtt beült a Körös Hotelbe ünnepelni. Ott látta meg a gitárt. A felkelő nap házát játszotta vele a hotel gitárosa, egy nagy bajuszú, izzadt ingű férfiember, akinek az arcára Landeszman Ernő szerint nagy betűkkel írta ki egy negatív angyal: rohadtul utálok már ezzel a gitárral játszani.
„Odamentem hát a nagy bajuszúhoz, és így szóltam: – Látom, mester, ezzel el lehet játszani A felkelő nap házát. Mennyit kér érte? – Tízet – mondta a gitáros, és örömében még egyszer eljátszotta A felkelő nap házát. – Na, mi van, Ernő? – kérdeztek a többiek az asztalnál. – Gitár lesz véve – feleltem. Aztán kértem még egy sört magamnak, meg egyet a többieknek is. A többiek igazságosan elosztották a sört, utána pedig megmondták, hogy nagyon sokat kell ám gyakorolnom ezen a gitáron.” – Néha olyan volt ez az Ernő – fordult Ernő Iharos felé a padon –, hogy ha megmondták neki a többiek, akkor annyi. – Nem is vagy te olyan hülye – szólt Iharos, és kivette a fiú füle mögül a cigarettát, hogy ő is rágyújtson. – Hát még ha tudnád, hogyan játszom – nézett Landeszman Ernő Iharosra bizakodóan, aztán lemondóan.
Másnapra Iharos kiderítette, hol lakik az eperlekváros. Meglátogattuk, de akkor kiderült az is, hogy nem kongáról van szó, hanem üstdobról, egyébként meg lilahagymát tart benne a család, nagyon szeretik. Iharos el volt keseredve, utálom a lilahagymát, nézett rám, és végérvényesen lemondott a zenekar-alapításról. Aztán hívott a Kis Pipába, de nem mentem, csak másnap, amikor a várhoz rendelt. A telefonban erőszakosnak tűnt a hangja, és úgy beszélt, mintha életbevágó ügy miatt hívna, de a vár előtt nem volt nagyon közlékeny. Először a melegre hivatkozott, aztán, ahogy faggattam, egyre több gondja lett, fájt a hasa, a gyomra, később a haja, a füle, a jobboldali szíve, a középső válla és a bal orra. – A fejed nem fáj? – kérdeztem. Folyamatosan forgatta, mint valami galamb vagy úrinő. – Az nem. – Mikor jön? – próbálkoztam mással. – Kicsoda? – Akire vársz. – Azt nem tudom. – Megbeszélted vele? – Nem. Hallgattunk. Később Iharos azt mondta: – Rendben, elmesélem, mi volt. És kezdte mondani, mi történt néhány nappal azelőtt a Kis Pipában.
– Jó napot, Karcsi bácsi! Megy a mész? – kiáltott Iharos, ahogy belépett a kocsmába. – Inkább te gyere ide – mondta az öreg morcosan. – Mit ordítasz? – Csak oszlatom a hagymaszagot, Karcsi bácsi. Tudja, lilahagymát hámoztunk a barátommal, egész üstdobbal van a padláson. Az öreg kétfelé öntötte a sört, aztán legyintett, ne bohóckodj már, fiam, mondta, és Ernőről kezdett beszélni, hogy az mennyit gyakorol, mióta megvan neki véve a gitár, és hogy olyan csuda dolgokat művel rajta, ha ihlete van, hogy csak na. Még a mész is jobban fogy.
– Ismerem, igazi mester – bólintott Iharos. – Tudom én, ki vagy, úgyhogy ne szórakozzál, töketlen. – Jól van, Karcsi bácsi, iszik egy sört? – Lehet róla szó. Iharos kikérte a sört, letette az asztalra. Landeszman Károly elégedett hangon beszélt. „Mióta az én fiam, az Ernő megkapta a gitárt, folyton gyakorol. Gyakorol esőben, gyakorol szélben, gyakorol hóban, gyakorol nyáron, ősszel és kora tavasszal. Néha otthon, néha a Körös-parton, néha pedig a nagymamájánál, Nagykátán. Miután elmentetek, azt mondja nekem: – Fater! Ezután a vár elé járok, úgy vettem ki, nem áll jól nekem a Körös-part. Érzékeny gyerek az én fiam, ha nem látszik is rajta, a művészetén hallatszik. Egyszer egész éjjel gyakorolt Nagykátán, akkor a nagymamája elég ideges volt, de éppen akkor lett meg az eredmény. Hajnalra el tudta játszani A felkelő nap házát. Annyira megörült, hogy játszotta, játszotta csak A felkelő nap házát, míg meg nem virradt. Akkor abbahagyta, és elaludt. Úgy mesélte, aznap délelőtt szép álmot látott a nagymamájánál, Nagykátán. Amikor az álomban eljátszotta A felkelő nap házát, felkelt a Nap. A sikeren felbuzdulva énekelt egy saját szerzeményt a lemenő Napról is, akkor meg lement a Nap. Énekelt egyet álmában a szélről, akkor szél jött, énekelt egyet a hóról, akkor hó jött, énekelt egyet a nyárról, akkor nyár jött, énekelt egyet az őszről, akkor ősz jött, és énekelt egyet a kora tavaszról, akkor pedig felébredt. – Milyen kibaszott furcsa idő van mostanában – nyitott be hozzá a nagymamája. Akkor értette meg az én fiam, az Ernő, hogy csodát tett.”
– Ezt mondta? – Ezt. Méregettem Iharost, de nem nézett rám, kezdte megint az úrinő figurát. – Gondolod, hogy idejön? – próbálkoztam. – Egyszer biztosan – mondta, és forgatta a fejét kitartóan, egészen addig, míg meg nem látta a lányt, aki a várkert felől közeledett. Akkor abbahagyta a forgatást, és figyelte a nőt. Hollófekete hajú lány volt, szemüvegben. Iharos két hónappal azelőtt magyarázta el a Kis Pipában, mért jobbak a szemüveges nők. Egyel több dolgot lehet róluk levenni, mondta, és mutatta is a kezével, ahogy veszi le a képzeletbeli lányról a képzeletbeli szemüveget. – De ez még semmi – helyezte vissza óvatosan a képzeletbeli szemüveget, aztán végigsimította a képzeletbeli lány arcát. – Gondold el, hogy mindent levesz, csak ezt hagyja magán. Istenem, mennyire be tud a végére párásodni! A lány elhaladt előttünk, és eltűnt. Befordult a vár mögötti sétányra, a játszótér felé. Iharos sokáig követte a szemével az útvonalat, amerre a nő mehetett, aztán megmutatta, hogyan vette volna le róla a szemüveget, csak utána folytatta a történetet.
Karcsi bácsi nagyot húzott a sörből a Kis Pipa sarokasztalánál. Cigarettát vett elő, és megkínálta Iharost is. Ernő gyorsan döntött, bólintott az öreg. „Összecsomagolt, elbúcsúzott a nagymamájától, el Nagykátától, és vonatra ült, hogy hazajöjjön Gyulára. A vonat tömve volt, csak a peronon talált helyet. Nem baj, gondolta, leülök itt a peronon. Leült a peronon, és elővette a gitárját, hogy gyakoroljon. Először csak pötyögött a húrokon, így mondja itthon is, csak pötyögök kicsit a húrokon, fater. A vonat elindult, Ernő pedig azt gondolta, hogy 1863-ban van, a nagy aszály évében. Ismerte ezt az évjáratot még az érettségi tanulmányokból. Ki-kinézett a vonatablakon, és amikor játszani kezdett, látta, hogy minden úgy van, ahogy a könyvben olvasta. A tájban a kukorica csak egy-két lábnyira nőtt meg. Tudta az én fiam, hogy a termés nagyon csekély lesz. A legelőkön a marhák a kopár földet harapdálták, arrébb elhullott állatok feküdtek, a tetemeket döglegyek dongták körül, némelyik gyomrát kóbor kutyák kezdték ki. Látott embereket is, éppen zsúpszalmát szedtek le egy ház tetejéről. Ínséget és nyavalyát figyelt meg az arcokon, egy asszony szájában pedig, aki éppen a vonat felé kiáltott, foszló és rothadó húst látott. Tudta az én fiam, hogy C-vitamin kellene neki, amit azonban még a Szent-Györgyi nem talált fel. Bejött a kalauz, elkérte a jegyet, és közben megjegyezte, hogy jó lenne már egy kis eső, rohadt nagy a szárazság odakint. Jószívű gyerek az Ernő, azt gondolta hát, ha a kalauz elmegy, csinál egy kis esőfelhőt a gitárjával a kék égre, hadd örüljön a nép. Eltette a jegyet, és újra játszani kezdett. Előbb zöldpaprikákról és savanyított káposztákról énekelt egy rövidet a C-vitamin miatt, aztán meg recsegő esőfelhőkről egy saját szerzeményt. A refrénben mindig jöttek az esőfelhők, és megöntözték a kiszáradt földeket, a szomjazó embereket, a tikkadt marhákat. Amikor befejezte, kinézett az ablakon. Nagy esőfelhők jöttek, recsegtek, mint az énekben, aztán csak áztatták a földet, marhát, embert, mindent, ami élt.”
– Mekkora baromság – mondtam Iharosnak. – Vagy te ezt elhiszed? – kérdeztem aztán óvatosan, mert elég csúnyán nézett. De válaszra nem volt ideje, mert villámlott egyet, aztán megdördült az ég, még tán recsegett is. Hirtelen minden nagyon barátságtalannak tűnt, futottunk a vár mögötti sétányra, onnan a környék egyetlen fedett helye, a játszótér felé. Már messziről láttuk, Landeszman Ernő a meseház egyik padján ül. Azt gondoltam, a szemüveges lány is oda menekült az eső elől, de nem, a fiú egyedül volt. A cseréppel fedett faépület a játszótér szélén áll, oldalfalak nélkül, belül két paddal és sok mesefigurával. Itt van Hugó, a víziló, Donald, a kacsa, Mardel, a kutya, Süsü, a sárkány, Balu, a medve, Moha és Páfrány, Bat- és Superman, Miki egér és más bajszos fickók. Landeszman Ernő Frakk, a macskák réme előtt ült, ölében a gitárral. Így jöttek sorban: Batman, Superman, Landeszman. – Neked Nagykátán lakik az öreganyád? – kérdezte Iharos, és levette a pólóját. Megtörölte vele a haját, és kijelentette, hogy ez a zápor elég váratlanul jött. – Kellett már a földnek, hetek óta nagy a szárazság – mondta Ernő, megköszörülte a torkát, aztán hozzátette: – Nagykátán. – Apád mondta – ült le mellé Iharos. – Találkoztam vele a Kis Pipában. Mondott mást is, úgyhogy most már nyugodtan elállíthatod. – Nem olyan egyszerű az – felelt Landeszman Ernő. – Sok a negatív angyal mostanában.
– Az meg milyen? – kérdezte Iharos, és rám nézett. – Kívülről tisztára ugyanaz, mint egy pozitív angyal, csak nincsen meg a belseje. – Hiányzik belőle a szív? – kérdezte Iharos. – Ja. Nagyot villámlott, aztán meg hosszan recsegett az ég, mintha görögdinnye repedt volna ketté valami kihangosított mikrofon előtt. Megtöröltem én is a hajam, és leültem a szemközti padra. – Te tudod, meddig fog esni? – kérdezte Iharos. – Nem sokáig – mondta Ernő. – El lehet állítani, csak hinni kell benne, hogy sikerül. Különben nem működik. – Ezt mondom én is – mondta Iharos. Landeszman Ernő megint megköszörülte a torkát, megigazította térdén a japán dobozgitárt, és nagy átéléssel játszani kezdte A felkelő nap házát a-mollban, bontásban, szépen, alig giccsesen. Ahogy vége lett, a szemben parkoló Nissan Maxima krómozásán megcsillant a fény. Felnéztünk az égre, a sötétszürke felhők közül előbújt a Nap. Landeszman Ernő másik dalba kezdett, egy saját szerzeménybe. Az eső akkor már csak permetezett, fent pedig halvány szivárvány jelent meg. Ahogy Ernő játszott, a szivárvány egyre erősebb lett. Lestük mindhárman a szabályos égi félkör ívét. Barba papa hasánál kezdődött, és Barba mama feje mögött végződött.
Másnap délután négyre a vár elé beszéltünk meg találkozót. Iharos pontos volt, Landeszman Ernő kicsit késett, azt mondta, segítenie kellett az apjának meszet oltani. Iharos rögtön a lényegre tért, felszólította Ernőt, hogy játsszon, de esőről, pláne hóról ne énekeljen, mert nincs nála kabát és hócipő, megfázik, és akkor biztosan nem lesz együttes. – Hinni kell benne, hogy sikerül. Egyébként nem működik – figyelmeztette Iharos. A fiú bólintott, leült mellénk, a külső várfal megmaradt tégláira, az ölébe helyezte a gitárt, és játszani kezdett. Bizonyos Lotharingiai hercegről énekelt, aki máskülönben szintén Károly volt, mint Ernő apja, és aki 1687 szeptemberében futárt küldött azzal a hírrel, hogy a hatalmas esők a hadsereget megakadályozták Gyula elleni akciójában. Iharos az esőnél kicsit csóválta a fejét, de nem szólt, hagyta Ernőt kibontakozni. Az énekből kiderült, hogy a hadsereg Gyula elleni vonulását lehetetlen volt végrehajtani, mert a mocsarakon keresztül sem a málhát, sem a tüzérség ágyúit nem tudták a város közelébe hozni, ezért a herceg Szolnokra vonult, és elhatározta, hogy Veteráni tábornokot háromezer lovassal Debrecen alá és Szoboszlóra rendeli, kényszerítve ezzel a két várost, hogy gondoskodjanak az emberek és állatok ellátásáról. Ez már idáig is elég hosszú és ráadásul szomorú dal volt, Iharos szerint a Ki mit tud?-on biztosan nem engedték volna előadni, de még csak ezután jött a java. A külső várfal megmaradt téglái, ahol ültünk, lassan megemelkedtek. Emelkedtünk mi is, és csak akkor álltunk meg, amikor vagy harminc méteres magasságba jutottunk. Iharos kijelentette, hogy szédül, Ernő játék közben mondott neki valamit, de nem értettem, mert a várfal előtt haladó Trabant reklámautó fedélzeti hangszórója elnyomta. – Figyelem, figyelem! Mindenkinek adatik tudtára: újra nyit a látványkonyha a Hotel Aquába’. Egy dologba’ biztos lehet: érhetik még csodák! Ön előtt sül meg a húsa, színin is
meg fonák. Próbálhatja vidéki vagy Gyulán élő lakos, az ára inkább alacsony, nem annyira magos! Iharossal egymásra néztünk. A Trabant tett néhány kört, aztán újra hallottuk, mit énekel Landeszman Ernő. Amikor túljutott azon a részen, hogy a Szeged környéki helységekből összevont magyar huszárkülönítmény észrevétlenül átkelt a Tiszán, a távolban megpillantottuk a közeledő nyolcszáz főnyi lovascsapatot. Kétszázan a város melletti rétre vonultak, a magasból jól látszott, a többieket pedig elnyelte a rétet körbeölelő erdő. Amikor Ernő vidáman legelő marhákról kezdett dalolni, a réten bús magyartarka tehenek jelentek meg. A kétszáz huszár összeterelte őket, erre alattunk, a várkapun kilovagolt vagy négyszáz török, élükön a parancsnokkal. Mögöttük japán turistacsapat szaladt, villogtatták a vakukat. A sétányon nézelődő hazai turnus egy emberként tapsolt, ritmusra ütötték össze a tenyerüket, mint valami tévés kvízjátékban. A török lovascsapat a jószágokat terelő magyarok felé vágtatott, azok a barmokat hátrahagyva menekültek, a nyeregből néha vissza-visszapillantva. A törökök erre vágtába fogtak, és néhány perc alatt elérték őket. A túlerő miatt várható vesztes ütközet láttán Iharos lemondóan legyintett, és engem is kezdett elhagyni a remény, ám akkor Landeszman Ernő ránk kacsintott, és egy oktávval megemelte a hangját. A rétet körbeölelő erdő rejtekéből azonnal előtört a hatszáz lovas huszár. Még teljesen be sem kerítették a törököt, a korábban jószágot terelő magyar lovasok is megfordultak, és kaszabolni kezdték az ellenséget. Ebben a felállásban már elviselhetőbb, bólintott elégedetten Iharos, aztán lefelé mutogatott. Láttam, a bámészkodók között áll, és forgatja a fejét az a szemüveges lány, akivel előző nap találkoztunk. Keresi a kameramant, mondta Iharos, és önfeledten mosolygott. Mióta ismertem, először. A csata közel egy órán át tartott, ezalatt a Trabant kétszer is áthaladt a küzdő felek között. Félidőben a japán turisták és a hazai csoport elérte a küzdelem helyszínét. A magyarok a huszárokat biztatták, a japánok állandóan fényképeztek. A vakuvillogástól az egyik szélső ló megriadt, olyan volt, mint a Delacroix-festményen. Közben oroszokkal teli Neoplan busz futott be a helyszínre, egy török vitéz azonnal megtámadta, lándzsájával nekirontott a bal reflektornak, mire egy testes asszonyság leszállt a járműről, és úgy nyakon vágta, hogy rögtön lefordult a lóról. Amikor már biztosnak tűnt a huszárok győzelme, a környékről villákkal és petrencerudakkal felszerelt parasztcsapat érkezett, többségük Kinizsi Pál és Toldi Miklós volt egy személyben, csak egyikük hasonlított az apró Rumcájszra, de éppen ő hergelte folyamatosan a többieket, és annyira rohangált a lovasok között, hogy felülről úgy látszott, inkább valami dühösen meglökött biliárdgolyó. Így zajlott az ütközet. Biztos nyerőre álltunk, amikor Landeszman Ernő egy rossz akkordot fogott, megbicsaklott a hangja, és ezt Iharos nem tudta neki megbocsátani. Hiába lett végül győztes a csata, hiába a sok egészséges hang és akkord, Iharos nem feledhette, hogy néhány perccel az ütközet vége előtt a szemüveges lányt elrabolta egy rücskös képű magyar huszár. Abban a pillanatban, amikor Landeszman Ernő éneke hamis lett, a rücskös képű megpederte bajuszát, felkapta a szemüveges lányt, keresztben maga elé dobta a lóra, és elvágtatott vele a rejtekadó erdőbe.
Legközelebb, és egyben utoljára, majdnem két hónappal később, egy augusztus végi napon láttuk Landeszman Ernőt, de akkor kétszer is. Az Univerzál áruház előtt állt, nem volt nála a gitár, barna pólójában és zöld nadrágjában a kirakatüveg mögötti robogókat nézegette. Hátulról közelítettük meg, nem vette észre. Úgy helyezkedett, mintha egyik motoron ülne, berogyasztotta a térdeit, aztán gázt adott.
– Brr, brr! – mondta Landeszman Ernő, és tekerte a láthatatlan gázkart a járdán. Iharos rám nézett, aztán vissza a fiúra. – Brr, brr! – tekerte továbbra is Landeszman Ernő a gázkart, míg a kirakat üvegében meg nem látott minket. – Mit csinálsz itt, Ernő? – kérdezte akkor Iharos. – Robogok a várhoz gyakorolni – mondta Ernő, és leszállt a képzeletbeli robogóról. – Gitár nélkül? – Ja. – Elviszel minket is? – nézett rá Iharos. – Megbüntet a rendőr – mondta Landeszman Ernő. – Kis komisz! – ingatta mutatóujját Iharos, mert nagyon haragudott rá, mióta Ernő a huszárral elraboltatta a szemüveges lányt. A fiút a kirakat előtt hagytuk, és a Kis Pipa felé indultunk. Útközben Iharos dúdolni kezdett, aztán énekre váltott. Idézem: „Fényreklámok és betonberregés. A csend, a fű, az est elköltözött. Egy kocsma, ketrecbe zárt röppenés, maradt. A tájba hajló idő megszökött. Mondd, haver, meddig maradnak velünk a szavak?” – Saját szám? – kérdeztem a kocsma ajtajánál. – Tudod, mért nem csináltunk mi együttest? – kérdezett vissza Iharos. – A lány miatt – mondtam. – Egy frászt. Mert nem hittünk benne, hogy sikerül – fordult a pulthoz, hogy kikérje a söröket. – Karcsi bácsi nem volt itt? – néztem a vörös képű csapos szemébe. – A Landeszman? – csodálkozott rám az egész fejével. – Hát nem tudják? – Mit? – nyúlt Iharos az egyik pohárért. – Már hat hete halott, még nem töltötte be az ötvenet – emelte a másik poharat a csaphoz a vörös. – Állítólag a volt felesége unszolására visszaadta az ipart, a fiával fel akartak menni a nőhöz Pestre, de az asszony közben meggondolta magát, Karcsi bácsit meg elvitte az infarktus – tette elém a teli poharat. – Azt beszélik, a fia bedilizett, három napig énekelt neki a gitárjával, csak akkor találtak rá az öregre a szomszédok a kamrában. Az arca fehér volt már, mint a mész. – Köszönjük – mondtam, és elvettem a poharat. Leültünk az asztalhoz, de Iharos nem akart maradni. Megittuk a sört, és indultunk. A vár előtt cigarettával kínáltam. Kivett egy szálat, sodorgatta az ujjai között, közben forgatta a fejét. Aztán, amikor meglátta Ernőt, a cigarettát a füle mögé tette. A fiú motoron közeledett. Lassított, amikor mellénk ért. – Azonnal álljál meg! – kiáltotta Iharos. – Nem lehet, robogok Kátára! – ordította Ernő, és ütközésig tekerte a gázkart. Még le tudtam olvasni az üzemanyagtank feliratát: Romet 4. Aztán csak néztünk utána Iharossal, egészen addig, míg Landeszman Ernő teljesen bele nem veszett az Alföld flórájába. Akkor Iharos megcsóválta a fejét, és azt mondta: – Nagyon rosszul néz ki azon a kibaszott motoron.
A KÉK OROSZLÁN BEZÁR
Zólyomi postás letámasztotta kerékpárját a Kék Oroszlán előtti akácfához. Tekintett jobbra, tekintett balra, és tekintett maga elé is egy hosszút, mert nem bízott abban, hogy bent elhiszik majd, amit mond. Végül mégis úgy döntött, érdemes próbát tenni. A reggeli eset meglehetősen megrázta Zólyomi postást. Nem sikerült kézbesítenie özvegy Hávelkáné nyugdíját, ugyanis a harmincas és a harmincnégyes szám között nem talált semmit, a két épület úgy simult egymáshoz, mintha soha nem lett volna közötte harmadik. Március utolsó hétfője volt, ígéretes tavaszi reggel, amikor eltűnt a Hősök tere 32. számú ház minden benne lévővel, így a korábban ott élő Hávelkáné született Lipótszeghy Terézzel együtt. Zólyomi postás többször megnézte a környék házait, még a kerékpárjáról is leszállt, csóválta a fejét erősen, bólogatott kicsit, aztán ismét a nyeregbe ült, és elkerekezett a helyszínről. – Na, most mit csináljak? – kérdezte kevéssel később a Kék Oroszlánban, azután, hogy elmesélte a történteket Bérci művezetőnek és Bélának, a rosszkedvű csaposnak. – Tizennyolc éve viszem a nyugdíjat az öregasszonynak, de ilyen még nem fordult elő – tette hozzá Zólyomi postás, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmet az eset súlyosságára. – Hát csak vidd vissza a pénzt a postára, a többi már nem a te dolgod – javasolta Bérci művezető, aki régebben mindig csak egy felesre jött be, de mióta nincs munkája, sötétedés előtt sose hagyja el a Kék Oroszlánt. – Aztán milyen volt az a ház, az öregasszonyé? – kérdezte rosszkedvűen Béla csapos, hogy kitapintsa, nem valami nagy szélhámosság készül-e a kocsmájában. Jó két hete is át akarták verni, igaz, nem Zólyomi postás, hanem Bérci, de ki tudja, lehet, hogy most meg összeszűrték a levet Zólyomival. Bérci mindenre képes, a múltkori eset után azt magyarázta, hogy meggyőződése szerint a hibák viszik előre a világot, vagy a hibáknak vélt dolgaink. – A hazugság pedig, ha több is hibánál, eltérés az elfogadott értékrendtől – mondta akkor Bérci művezető, és magasra emelte a mutatóujját. – Nagyon gyors is a fejlődés – felelte rosszkedvűen Béla csapos. Ebben megegyeztek. Már csak azt kellett tisztázni, mi az, hogy előre. Zólyomi postás akkor azt mondta, hogy ő szabad idejében történeteket eszel ki, hogy így csináljon a gondolatokból valóságot. Ám ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz, folytatta, ellenben az igen, hogy véleménye szerint az ember emlékszik még a teremtőjére, aki saját képére formálta őt, vagyis Zólyomi postást, de ugyanúgy saját képére formálta Bérci művezetőt is, meg Bélát, a csapost. Így aztán, mondta Zólyomi, mi sem tudunk meglenni alkotás nélkül. – Elemi szükséglet – bólogatott akkor egyetértően Bérci művezető. – Mióta megteremtett minket az Isten, azóta létezik ő is – magyarázta tovább a dolgot Zólyomi postás. – Mert az Isten teremti az embert, hogy az ember megteremthesse őt. Egymás nélkül nem is léteznének. – Lehet, hogy az Isten akarata ellenére teremtett minket? – kérdezte Bérci művezető, és ledöntötte torkán a fél deci pálinkát.
– Semmiképp sem – mondta Zólyomi. – Inkább unalmában. Hisz az Isten is csak társas lény. – Mi vagyunk a bizonyíték – morgott Béla csapos. Akkor hallgattak vagy öt percet. Aztán Zólyomi folytatta: – Azért szólít magához az Úr közülünk néha-néha valakit, hogy ne unatkozzon ott fenn. Amikor meg többen mennek egyszerre, mondjuk, járvány vagy háború idején, akkor lehet tudni, hogy nagy ünnepség készül az égben. Zólyomi postás ezután a jó két héttel ezelőtti kijelentése után kérdőn nézett Béla csaposra, ám az nem szólt többet, mosogatni kezdett. De most elejét akarta venni a sok üres beszédnek, azért csapott le rögtön Zólyomi postásra: – Aztán milyen volt az a ház, az öregasszonyé? – kérdezte hát Béla csapos, de látszott, nem hiszi, hogy valaha is létezett az épület, pláne Hávelkáné, ezért Zólyomi postás részletes mesélésbe kezdett. Mesélt régi nagy csöngetésekről meg kopogtatásokról, és arról, hogy az öregasszonytól mikor mennyi borravalót kapott, ami aztán, nézett Zólyomi postás Béla csaposra, mindig a maga kasszájába ment. Béla csapos ritkán engedett rosszkedvéből, e kivételes pillanatok egyike volt, amikor a bevételről esett szó. Ilyenkor ábrázatán kis mosoly játszott, ezt, bárhogy igyekezett is, nem tudta eltüntetni. Csak ha témát váltottak, akkor olvadt le onnan a mosoly. Most a csaposnak meg kellett állapítania, Zólyomi története minden valószínűség szerint igazságon nyugszik, mert a postás olyan részletesen írta le az eseményeket, és Hávelkáné házát is az oroszlánfejes kopogtatóval, a szúette bejárati ajtóval, a szárazkapuval, hogy nemcsak Bérci művezető, hanem Béla is maga előtt látta az épületet. Az elbeszélést az ácsember jövetele sem tudta megzavarni, igaz, kis fennakadás volt, mert az ácsember, amikor belépett a Kék Oroszlánba, figyelmen kívül hagyta, hogy éppen egy történet közepébe csöppent. De aztán hamar hozzáigazította magát a hallgatósághoz. Csak intett Béla csaposnak, aki szó nélkül töltötte ki a fél deci barackpálinkát, amelyet aztán az ácsember csendben le is engedett a torkán. Egy pisszenés nem volt, míg Zólyomi postás beszélt. Az apró szünetekben ugyan Béla csapos morgott egyet-egyet, és az ács is cuppantott néha savanyú cukorkája miatt, mert most is savanyú cukrot szopogatott, mint mindig, ha nem talált alkalmas dolgot, amit a szájába tehetett, gyufaszálat vagy százas szöget, de az alig hallható morgolódások és cuppogások nemhogy megkérdőjelezték, inkább megerősítették Zólyomi elbeszélésének hitelességét. Nem sokkal később, amikor Zólyomi a történetben éppen leírta özvegy Hávelkáné született Lipótszeghy Teréz alakját, amint hegyes bottal a kezében, papucsban, pongyolában, őszen és szemüvegesen, ám mégis úriasszonyhoz hasonlatos tartással ajtót nyit, nyílott a Kék Oroszlán bejárati ajtaja is. – Csukja be az ajtót, Hávelkáné, nincs még itt a nyár! – mondta akkor erélyesen Bérci művezető. Mert olyan hiteles volt Zólyomi postás és özvegy Hávelkáné egykori találkozása a Hősök tere 32. kapujában, hogy mindnyájan azt hitték, Hávelkáné belépett a Kék Oroszlánba. Zólyomi postás ki is nyitotta a tárcáját, hogy kiszámolja a nyugdíjat, de az asszony leintette. És még ugyanazzal a mozdulattal hátraarcot is csinált, hegyes botját meglendítette a nyitott ajtón át, és kiment a kocsmából. A Kék Oroszlán lenyűgözött törzsvendégei szó nélkül követték Hávelkánét. Igaz, Zólyomi postás megjegyezte, ő szabad idejében történeteket eszel ki, hogy így csináljon a gondolatokból valóságot, de csak halkan mondta, az orra alatt, mert tudta, ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz. A törzsvendégek után Béla csapos is csatlakozott a menethez, azt követően, hogy gondosan lezárta a pénztárgépet és a kocsma ajtajára ráfordította a kulcsot.
Az útra két teli pohár debrői hárslevelűt vitt magával, s igen ügyelt, hogy ki ne lötyögjön az értékes nedű. Amikor egy piros lámpánál megállt a menet, előrekiáltott Hávelkánénak, hogy tudakozódjon: – Hova megyünk, asszonyom? Hávelkáné botjával az ég felé bökött, ami felhőtlen volt, csupán itt-ott látszott rajta egyegy fehér pamacs, aztán azt mondta, hogy csak ide igyekszik, ide, a másik oldalra. Azzal az autók között elindult a Hősök tere irányába. A többiek követték. Csak Béla csapos maradt le kissé a debrői hárslevelű miatt, de aztán ő is rászánta magát az útra. Óvatosan lépett le a járdáról, szemét pedig nem vette le többé a borról. Így érte utol Béla csapos Zólyomi postást, aki éppen akkor tolta Bérci művezető és az ácsember közé a biciklijét, és éppen akkor jegyezte meg, de csak halkan, mert tudta, ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, hogy bizonyára nagy ünnepséget rendeznek valahol. Bérci művezető erre csak morgott, az ácsember meg cuppantott néhányat a savanyú cukorkájával. Béla csapos a lezárt kasszára gondolt, és rosszkedvű ábrázatán megjelent apró mosollyal figyelte a bort: ki ne lötyögjön. Így haladt a menet a Hősök tere felé, élén Hávelkánéval, lassan, mindig csak előre.
SZÜLETÉSNAP A MAGASBAN
Zengő Tihamér a falu egyetlen vendéglőjének sarokasztalánál ült. Mostanában naponta bejárt ide, szerette ezt a helyet. Talán az asztalterítő miatt, amely ugyanolyan volt, mint az otthoni, talán a csend miatt, amely szintén ugyanolyan volt, mint az otthoni. Különbség csak az asztallap és a padló közötti távolságban van, gondolta Zengő körülbelül egy hónapja, amikor először ült le a sarokasztalhoz, amikor először sikerült térdét, valamint alsó lábszárát kényelmesen elhelyeznie. Igen, itt öt-hat centiméterrel nagyobb volt az asztal alatti tér, mint saját konyhájában. És Zengő Tihamér úgy érezte, ezt az öt-hat centimétert szereti a legjobban. Apja, kit másfél hónapja temetett el, nyolc centiméterrel alacsonyabb volt Zengő Tihamérnál, de így is egy arasszal a két méter felett. Idősebb Zengő Tihamér szerencsés ember volt, gondolta most ifjabb Zengő, hisz általában otthon borozgatott, lábát az asztal alá téve, s mint jómódú úriember, lazán megtámasztva hátát a széktámlán. Anyját négyévesen vesztette el, arcára csak a régi fényképekről emlékezett, amelyeket apja mutatott neki szentestéken, és olykor vasárnaponként. A képeken a szülőket együtt láthatta a Balaton-parti üdülőben, hová kétszer is eljutottak, s a debreceni nagytemplom előtti téren, ahol anyja idősebb Zengő hóna alá bújik a szemerkélő eső elől. Szentestéken, és olykor vasárnaponként, Zengő hosszú történeteket hallott a képek születéséről, a nyári élményekről, az utazások örömeiről. Az évek során a történetek mindig újabb részletekkel egészültek ki, s egyre szebbek és szebbek lettek. A pincér most megállt Zengő asztalánál, és azt kérdezte: – Bort? – Egy üveg vöröset – mondta erre Zengő Tihamér. Azután, míg a mélynövésű pincér nyakig eltűnt a pult mögött, Zengő körbejáratta tekintetét a vendéglőben, amely üres volt, mint általában. Arca hirtelen derült fel, amikor megpillantotta a falon lógó naptárat. December elsejét mutatott. A nap Zengő Tihamér születésének napja volt. Zengő nem titkolta felfedezésének örömét, rámosolygott a naptárra, még a mélynövésűre is, amikor az elhelyezte a poharat és a vörösbort az asztalán. – Születésnapom van ma – közölte Zengő. A pincér töltött a borból. – Boldog születésnapot – mondta, de olyan hangsúllyal, hogy Tihamér úgy érezte, nem hisznek neki. Miután a mélynövésű távozott, Zengő finoman az asztallaphoz ütötte a borospohár alját, idősebb Zengő Tihamérra, mondta halkan, a pohár tartalmát az utolsó cseppig kiitta, és újra töltött. Arra a közel húsz esztendővel ezelőtti születésnapra gondolt, amikor apjával együtt ünnepeltek. Tihamér abban az évben kapta az ágyat, amelyen még most is alszik éjszakánként, abban az évben nőtt meg annyira, hogy lába fél métert is lelógott a kiságyról.
Idősebb Zengő a december elsejei ünnepre gyümölcstortát készíttetett a szomszéd Nemcov nénivel. A kis Zengő sok időt töltött az özvegyasszonnyal, szerette, mert rendes és okos asszony volt. Idősebb Zengő is okos volt, gondolta most Zengő Tihamér a sarokasztalnál, de ki tudja, forgatta meg a poharat ujjai között, melyikük volt az okosabb. Mindkettőjük tervek szerint élt, igaz, idősebb Zengő Tihamérnak nagyobb, Nemcov néninek pedig kisebb tervei voltak. Ám az is igaz, gondolta még Zengő, hogy Nemcov néni nemcsak kieszelte, általában meg is valósította terveit. Például a szilvásat. „Szórunk a kamra elé egy kis búzát meg kukoricát, erre a tyúkok mind odaszaladnak, és míg csipegetik a szemeket, nyugodtan megrázhatjuk a szilvafát.” Ifjabb Zengő azt a késő délutánt idézte fel magában, amikor Nemcov néninél maradt, mert az apja túlórázott a vasasoknál. Nemcov néni ezt jól kitalálta, bólintott most Zengő Tihamér elismerően. Ha nem szór búzát a tyúkoknak, megkóstolják a szilvát, birizgálják a csőrükkel, pedig nem is szeretik. És már akkor hogy rohantak, amikor Nemcov néni a kamra felé indult! Pedig akkor még nem is szórta! A tyúkoknak bizony csak ennyi eszük van, gondolta Zengő Tihamér a sarokasztalnál, töltött a borból, és megint elmerült az emlékekben. Néhány nappal később megint túlóra volt az új ágy miatt a vasasoknál. Akkor Tihamér vacsorára is Nemcov néninél maradt. Kását csináltak, de az asszony nem elégedett meg a vacsorával, kihasználta az időt, hogy közben tanítsa is a kis Zengőt. Amikor Nemcov néni elkészült, két tányért tett az asztalra, aztán elővette a kenyeret. – Te is megkóstolhatod, finom, friss buci! – mondta. – Rakunk egy keresztet a hátára, mint Jézus Krisztusnak, a durcását meg eltesszük, hogy ha betérne hozzánk valaki, legyen kenyér a háznál...Tudod, amikor Jézus Krisztus a földön járt, bement az egyik házba, mert már nagyon éhes volt, meg hát fáradt is, kért egy darab kenyeret, de nem adtak neki, mert elfogyott. Akkor tanácsolta ezt Jézus Krisztus, tegyétek el a durcását a sifonérba, mondta, hogy soha ne maradjon kenyér nélkül a ház. Ifjabb Zengő tizenegy éves volt, amikor Nemcov néni meghalt. Az apja nem engedte, hogy részt vegyen a temetésen. – Ez felnőtt dolog – vágta rá azonnal, amikor Zengő Tihamér megkérdezte, miért nem mehetnek együtt. – Te most csak arra vigyázzál, hogy ki ne boruljon a szemét – tette hozzá idősebb Zengő Tihamér, mert a kis Zengő, amikor rákérdezett a temetésre, éppen a teli szemetesvödröt vitte keresztül az udvaron. Később, amikor Tihamér már az üres szemetesvödörrel visszafelé tartott, apja még megjegyezte: ő úgy látja, a kukatető hasonlóképpen van megszerkesztve, mint az az átkozott égbolt, hogy a szemét legyen lent, a többi meg legyen felette. Vagy a többi legyen felette, a szemét pedig legyen lent? Erre a mondatra Zengő nem emlékezett pontosan, pedig annak idején tisztán hallotta, csak akkor sem tudta, mi lehet az értelme. De most nem is ezt akarta felidézni, hanem azt a közel húsz évvel ezelőtti december elsejei ünnepet, amikor apja gyümölcstortát készíttetett Nemcov nénivel. Idősebb Zengő Tihamér aznap veresbort bontott, a kis Zengőnek literes narancslevet, s kettesben ünnepeltek. Egy alkalmas pillanatban apja töltött a narancsléből, aztán felállt, és úgy tett, mintha vécére indulna.
Végül mégis a kamrába nyitott be, hogy kihozza a meglepetést. Amikor a kis Zengő meglátta a gyümölcstortát, rettenetesen megörült. Apja mosolyogva ült le, lábát az asztal alá helyezte, hátát pedig lazán megtámasztotta a széktámlán. – Na, fiam, boldog születésnapot! – mondta. Micsoda ünnep volt! A fiók mélyéről előkerültek a régi fényképek, a szülők együtt voltak láthatók a Balaton-parti üdülőben, hová kétszer is eljutottak, újra eső esett a debreceni nagytemplom előtti téren, és az égi áldás elől anyja ismét idősebb Zengő hóna alá bújt. Tihamér most úgy érezte, a mélynövésű neheztel rá, amiért olyan nyugodtan és kényelmesen ül, lába az asztal alatt, háta lazán megtámasztva a széktámlán. Megitta a maradék bort, melynek narancsíze lett, és indult. Elmenőben biccentett a pincérnek, aki kidugta kezét a pult mögül, úgy köszönt vissza. Méltóságteljesen lépett ki a vendéglőből. A bor megtette hatását, elégedett volt most az életével. Kényelmes léptekkel haladt hazafelé. A főtéren elhajolt egy utcára nyíló ablakszárny elől. Ilyenkor szellőztetni, mondta az orra alá, de nem volt dühös, még el is mosolyodott. Azután eszébe jutott, hogy néhány hét múlva itt a karácsony, és vele a szenteste, amikor megszületik majd a Megváltó, és amikor a vendéglő majd zárva tart. A mosoly eltűnt az arcáról, és elgondolkodott. Aztán megint elmosolyodott. A terv készen állt. Nemsokára minden másképpen lesz. Ezután mindennap félretesz majd egy darab kenyeret, hogy ha betérne hozzá a Jézus Krisztus, legyen mivel megkínálnia.
SZÁVÓ UDVARA
ÚT HAZA
Azt álmodtam, Varró Margit a várudvaron ül. A dús fűre tett zsámolyon. Tudtam, hogy halott. Fejét a telihold takarta, a visszaverődő sárga napfény bevilágította az éjszakai várudvart. A szürke kráterekből jöttek az üzenetek felém, de nem hangok, hanem érzések. Varró Margit valami olyasmit akart, hogy utazzak haza hozzá, legyek ott a temetésén. Csörgött a telefon, az álom megszakadt. Nyikos hívott, azt kérdezte, tudom-e, hogy Varró Margit tegnap meghalt. A testet nem akarják ebben a melegben sokáig tartani, ma délután lesz a temetés. „Várlak a hídon.” Vonattal mentem. Üres kocsit kerestem, de nem találtam. Beültem az utolsóba. Egy nő volt ott meg egy tinédzser lány. „Anya és lánya.” A tinédzser egy kirándulásról beszélt, közben pattanásokat kapargatott az orrán. Valami barlangtúrán jártak a fiújával, akit Gábornak nevezett. A lány azt bizonygatta, hogy az a barlang egyáltalán nem volt veszélyes. „Persze vannak más barlangok, olyanok is, ahová nem menne be még képzett barlangász se. De itt csak egy kis víz volt, néhány centis és nagyon hideg. Jólesett ebben a hőségben.” „Csoda, hogy nem fáztál meg, te lány.” „A levegő is ötfokos volt, mint a víz.” Elhagytuk az állomás épületét. Kinéztem az ablakon, tél volt. Befagyott az Élővíz-csatorna, korcsolyáztunk rajta Nyikossal. Ő ment elöl, nagyon gyorsan. Visszanézett néha, nevetett. „Nem bírod, öreg, a tempót?” Megbeszéltük, a zsilipig megyünk. Hét híd van addig. Amikor Nyikos besiklott az első híd alá, rögtön elsüllyedt. Ott nem fagyott be a csatorna vize. Az arcán láttam a halálfélelmet. Egy perc is eltelt, mire megfelelő botot találtam, hogy kihúzhassam. Amikor otthon az anyja megszárította Nyikos haját, ő odahajolt hozzám, hogy megsúgja a titkot. „Varró Margit is ott volt a jeges vízben, visszhangzott a nevetése a híd alatt, mint valami barlangban, de azért segített. Ő tette a botot a partra, hogy megtaláld.” „Gábor olyan okos, sok új kifejezést is tanulok tőle.” „És mit tanulsz még tőle?” „Ugyan, anya!” „Ne kapargasd annyit a pattanást, mert elfertőződik!” „A múltkor például azt mondta, hogy a Föld nem is föld alakú, hanem geoid.” „Az mindegy, kislányom.” „Már hogy lenne mindegy?” „Ugyanazt jelenti, csak latinul.” „A geoid nem is latin, hanem görög szó, Gábor azt mondta.” „Ő tudja.” „Szóval, először azt hitték, hogy a Föld lapos, aztán jött Kopernikusz meg Galilei. Kopernikusz azt állította, hogy nem is a Föld van a középpontban, hanem a Nap. Akörül forog a környéken minden. Galilei meg be is bizonyította, és távcsövet csinált, hogy tanulmányozza a napfoltokat meg a Hold hegyeit. Kopernikuszig mindenki csak azt hitte el, amit látott. Meg sokan most is. Ha kinézel az ablakon, olyan, mintha lapos lenne a Föld. De az űrhajóból látszik, hogy nem az.”
„Geoid.” „Az, geoid. Azt mondja a Gábor, nem is biztos, hogy geoid, csak most meg úgy látjuk az űrhajóból. Már aki látja. De lehet, hogy az egész bonyolultabb. Mert ha van Föld meg Naprendszer, a párjának is meg kell lennie valahol. Negatívban. Mindennel így van. Van pozitív meg negatív oldal, van jobb kezünk meg bal, van férfi meg nő, világosság és sötétség, születés és halál. A Naprendszer sem lehet önmagában, meg a Föld sem.” „Negatív geoid... Mondtam, hogy ne kapargasd a pattanást, mert elfertőződik.” „Jól van, na. Azt mondja a Gábor, hogy amit mi látunk, az a múlt. A csillagoknál is így van, tudod, amit látunk, a fényt, az nagyon régen indult el, több száz év, mire ideér. Gábor úgy mondja, a jövő emléke, vagy úgy, hogy az érzékelhető múlt. Mert lehet, hogy a csillag már nincs is, felrobbant, mi meg látjuk. Gábor szerint minél több múltat látunk, annál gyorsabban jön a jövő. Mint az embereknél. Minél öregebb valaki, annál gyorsabban telik az ideje. Hát a világ is ilyen. Annyi a múltja, hogy úgy felgyorsult, nézd meg. Régen az emberek évekig elcsámcsogtak egy-egy felfedezésen, most meg annyi van, nem is lehet követni. Nemsokára ott tartunk, hogy amit kigondolunk, már meg is valósul. Aztán egyszer átfordul az egész, és a jövőt látjuk, nem a múltat. Gábor szerint lehet, hogy már így is van, csak nem vettük észre. Látjuk azokat a valakiket, akik mi leszünk.” Kinéztem a vonatablakon, nyár volt. Varró Margit fehér fürdőruhában ment az uszodaparton. Rózsaillat lengte körül, mint mindig. A zuhanynál megállt, letusolt, szeméremdombja és mellbimbói átlátszottak a fehér bikinin. Meztelenül ment vissza a törölközőhöz. Nem zavarta, hogy nézik. Lehet, hogy észre sem vette, soha nem figyelt senkire. Amikor Nyikos közel akart kerülni hozzá, Margó megriadt, mint az őzek. De a strandon nyugodt volt, hanyatt feküdt a törölközőn, a Nappal szemben, a lábát szétvetette, mintha csak a Napot akarná befogadni az ölébe. A Napot meg a környék fáit, a fenyőt és az akácokat akarná befogadni. Az uszoda lépcsőjén éneklő rigót és a turbékoló galambot a fenyőn. A kerítést, a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat, a fürdőmestert a fehér rövidnadrágjában, szájában síppal. A parkot a madaras szoborral és a kastélykerttel. A napernyőt az uszoda előtt, a padokat a strandpapucsokkal és a törölközőkkel, a tegnapi újságokat a földön, és benne a híreket mind. Varró Margit be akarta fogadni a mezőgazdasági riportot az ötödik oldalról, a relégyárban történtekről szóló tudósítást, a párt központi bizottságának határozatait, az egész hidegháborút, a szövőgép mellett dolgozó Szabó Jánosné fényképét és a megyei első osztályú bajnokság eredményeit. Nagy törölközőn feküdt, füle mellett egy MK 27-es magnóval. Slágereket hallgatott, főleg Omegát, de csak halkan. Ha elment mellette valaki, nemcsak látta Varró Margitot, érezte a rózsaillatot, és slágerfoszlányokat is hallott. Margóhoz ugyanúgy hozzátartozott mindez, akár a fehér, átlátszó bikini. A slágerek és a rózsaillat is Varró Margit volt. Bejött a kalauz, de nem kérte a jegyeket, végigment a kocsin, aztán visszafordult, és becsapta az ajtót. Kinéztem az ablakon, őzek futottak el a tisztásról, be az erdőbe. Nyikos kigombolta Varró Margit blúzát, de csak a két felső gombot, mert Margó azt mondta, ő a nyárba szerelmes, nem Nyikosba, a vőlegénye is a nyár lesz, ha lesz egyáltalán vőlegénye. „Te durva vagy, nem tudsz úgy simogatni, mint a nap.” „Csak még egy gombot, Margó.” Varró Margit nem engedett, Nyikos mégis belesett. Puha bokrokat látott a blúz alatt, a bokrok mögött meg riadt szemű őzeket. „Varró Margit melle helyén őzek játszanak, figyelik az embert riadt szemmel.” Nem hittünk neki, pedig megesküdött az anyja életére. Nyikos nagyon szerette az anyját, az apja elhagyta őket, amikor a fiú tízéves volt. „Hülye vagy, milyen őzek?”
„Két őz, egy kisebb meg egy nagyobb. Ha békén hagyod őket, játszanak. De amúgy félnek.” Nyikost beledobtuk a vízbe, nagyot csattant. Varró Margit közelében mászott ki. Óvatosan ment el mellette, nehogy összecsapja hideg vízzel. Láttuk, hogy beleszagol a rózsaillatba. Halkan énekelt, amikor visszajött. Leült mellénk a padra. „Volnék tánc, mely kööörbe forog, mitől a Föld szíve dobooog.” Megint beledobtuk Nyikost a vízbe. De az őzekből nem engedett, és Varró Margitot megint megszagolta. „Én lennék egy szííívben a vér, mely soha nem áll, de visszatééér.” A két nő leszállt, nem is vettem észre, hol. „Mennyi pattanása volt!” Ránéztem az órámra, néhány perc múlva be kell érnie a vonatnak. Már láttam az állomást. Jó volt újra otthon. Más minden. Más a levegő, mások az illatok. Még a por is más. Bementem a Gulyásba, hogy igyak egy fröccsöt. A kocsma falára ki volt téve Varró Margit gyászhíre. Róla beszéltek bent is. „Szűzen született, úgy is halt meg. Tisztességes lány volt, én csak azt mondom.” „A feleségem szerint elmehetett volna szépségkirálynőnek Pestre. Pedig ő megválogatja a szavait, ha nőről van szó.” „Megmondom én neked, mi volt a baja a Varró lánynak. Az volt a baja a Varró lánynak, hogy nem engedett közel magához férfiembert.” Régen, estébe nyúló strandolások után sokszor bementünk a Gulyásba. Gyerekkorunkban üdítőt ittunk. Meggy Márkát. Később kisfröccsöket, mindig halmaji borból. Ha a fürdőben lányokkal ismerkedtünk meg, összetoltuk az asztalokat, és tálcán kértük a kisfröccsöt. Aztán a vár mögé mentünk, a bozótos részre, ott mindig dús volt a fű, nem nyírták. A bikinik helyén világított a lányok bőre, a sötétben olyan színe volt a mellüknek, mint a bozótos felett a Holdnak. Kisfröccsöt kértem. Láttam, a csaposnak ismerős vagyok, de nem tudja, honnan. Nem szólt, csak nézett, aztán szódát engedett a Halmajira. Pár forint borravalót hagytam nála, megköszönte. Néztem az órát, még van időm a temetésig. Később kértem még egy kisfröccsöt. Az aszfalt forró volt, a burkolat akkor adta ki magából a napközben beszívott meleget. Az Élővíz-csatorna hídján álltam. Rózsaillatot éreztem. Hallottam, jön Nyikos. Még messze volt, de tudtam, hogy ő az. Megismertem a hangját. Énekelt. A híd korlátjára támaszkodva vártam. A gyalogút, Varró Margit széttárt karja, egészen a fürdőig vezetett. Átölelte a fenyőt meg az akácokat. Átölelte a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat és a parkot a madaras szoborral meg a kastélykerttel. Margó combja a csatornaparton feküdt, tegnapi újságok takarták. A hajában tücsök ciripelt. A hasán ment le a Nap. Harangoztak.
SZÁVÓ UDVARA
Vasárnap reggel Ilke néni kiáltozására ébredtem. A kertben állt, a virágok között, és azt hajtogatta, hogy meg fog halni. Mindenki meg fog halni, drága Ilke néni, gondoltam, és kinyitottam az ablakot. Az arcomba ömlött a meleg. Huszonnégy éve nem aludtam ebben a házban. Senki sem lakott itt, mióta elköltöztünk. Az utcai akácokat kivágták, csemetéket ültettek a helyükre. Mintha a fákkal együtt az épület is összement volna, legalábbis úgy éreztem, amikor előző este megláttam a házat. A szobám falát rég megszűnt együttesek fotói díszítették, King Crimson, Yes, Jethro Tull, a vakolat itt-ott lehullott, a Mecalor 629-es olajkályha csöve kifordult a falból. Állítólag bizonyos Ráczék, akik bérlik a földünket, ügyelnek a házra, füvet nyírnak és néha takarítanak is. Az udvar tényleg elég gondozottnak tűnt, a bukszusokon csak néhány friss hajtás nőtt túl a szögletesre vágott formán, és a füvet is csak tíz-tizenöt centi magasnak ítéltem. A szomszéd kertre nyíló ablak nehezen mozdult, akár az ajtó előző este, mintha a nyílások még az épületnél is jobban összementek volna. Mi történt, Ilke néni, kérdeztem. Megszúrtam a kezem egy rózsatövissel, és pont a csuklómnál, mondta. Ilke néni legalább ötven kilót hízott, mióta, több mint két évtizede, nem láttam. Úgy állt ott a virágoskertben, bokáig érő szoknyában, lepkemintás ingben, akár valami rettenetes angyal. Kérdésemre olyan természetesen adta a választ, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Akkor még nem tudtam, miért. Be kell kenni jóddal, mondtam neki, aztán próbáltam meggyőzni, hogy egy kis szúrásba még senki se halt bele. Csak közben fogtam fel, mit is beszélek. A férje, Lauri bácsi, huszonhat éve, két évvel azelőtt, hogy elköltöztünk innen, vérmérgezést kapott egy jelentéktelennek tűnő balesetben. Futott az udvaron, nem tudni, mi okból, egyedül futott az udvaron, megbotlott és nekiesett az olajos fakapunak. Szálka fúródott a csuklójába, nem vette komolyan. Értelmetlen halál, mondtam néhány héttel később Dombó Petinek. A halál mindig értelmetlen, felelte Dombó Peti. Tizenkét évesek voltunk. Elpróbáltam az életemet, szép lesz, mint Zorróé, néztem rá később, aztán feltettem a fekete álarcot. Dombó Petivel akkor beszéltünk utoljára a halálról. Szávó udvarán álltunk, ami tulajdonképpen Lauriék hátsó udvara, csak mi, Dombó Peti, Lauri bácsi és én hívtuk Szávó udvarának. Ilke néni és Lauri bácsi fia, Szávó, mindössze három hónapot élt. Petivel soha nem láttuk, de az ötlettel, hogy Szávó udvarának nevezzük el a ház mögötti részt, mégis mi álltunk elő. Amikor Lauri bácsi megmutatta nekünk a temetőben a borostyánnal benőtt kis sírhelyet, elhatároztuk, megtesszük a halál ellen, ami tőlünk telik. Másnap, vasárnap délelőtt elmondtuk neki a tervet. Lauri bácsi mosolygott, kivette a szájából a gyufaszálat, megsimogatta a fejünket, bólintott, és azt mondta: Szávó udvara megmutatja az igazságot. Aztán hozzátette: ha nem is az igazságot, de valami olyat, amit más nem tud mutatni. „Ebben az udvarban, fiúk, mindennek meg kell történnie, mindennek, ami Szávóval nem történhetett meg.”
Lauri bácsival megegyeztünk, hogy Szávó udvara hármunk titka marad, a feleségének nem szólunk róla. Ha jól számolom, tízévesek voltunk akkor. Ki akartam menni Ilke nénihez, hogy megnézzem a kezét, de már nem volt a virágoskertben. Nyoma veszett: elillant, elpárolgott, felszívódott, szétfoszlott, megsemmisült. Vagy csak egyszerűen bement a házba. Behajtottam az ablakot, felvettem a farmert és a pólót. Aznap éjjel is meztelenül aludtam, mint általában meleg nyári éjszakákon. Az járt a fejemben, hogy el kellene mennem Dombó Petihez. Pesti indulásom előtt telefonon megígértem neki, szombat este, legkésőbb vasárnap délelőtt mindenképpen meglátogatom. Huszonnégy éve kölcsönadtam neki a focicipőmet, úgy éreztem, ideje személyesen is rákérdezni. Még egyszer kinéztem az ablakon, hátha visszajött Ilke néni. Nem volt ott, csak egy fehér pöttyös, piros műanyag labdát láttam a rózsabokor alatt. Dombó Peti és a focicipő még várhat néhány percet, döntöttem, aztán megkerültem a házat, és bementem Ilke néniék virágoskertjébe. A labda lyukas volt, mégis felvettem, dekáztam vele néhányat, aztán csüddel rúgtam bele egy egészségeset. Na jó: borzalmas rúgás volt. A lábszárammal találtam el. Gyerekkoromban történt velem ilyen utoljára. Körbenéztem, látta-e valaki. Senki. Megnyugodtam kicsit. A labda Szávó udvarában landolt. Előbb telibe kapta a nagy eperfa törzsét, csattant rajta, leesett, és beleragadt a sárba. Elindultam, hogy megkeressem. Lauri bácsi azután, hogy elneveztük az udvart, jó néhány vasárnap délelőtt ott tanított minket az életre. Ez az élet, fiúk, mondta vasárnap délelőttönként Szávó udvarában, bólogatott, aztán mindig valami trükköt mutatott. Szívesen voltunk együtt vele az udvarban, csak a nagy eperfa tövéhez nem szerettünk menni, ott egy-egy kiadósabb eső után napokig nem száradt fel a föld. Sárból sok mindent lehet csinálni, mondta nem sokkal azután, hogy visszaértünk a temetőből. A nagy eperfa alatt állt és bólogatott. „Tudjátok, fiúk, sárból egész világot lehet teremteni. Itt van például a kukumbáré. A kukumbárét úgy készítjük, hogy a képlékeny agyaghoz hasonlatos sárgolyót ellapítjuk a tenyerünkben.” Lauri bácsi megpaskolta a képlékeny agyaghoz hasonlatos sárgolyót a tenyerében, és elénk tartotta. Ez az élet, fiúk, mondta. Bólintottunk. Meg a kukumbáré, bólintott ő is. „Az ellapított sárgolyó szélére falat hajlítunk, hogy hasonlatos legyen egy csirkeitatóhoz. Középen az alját egészen elvékonyítjuk, annyira, hogy ha végighúzzuk rajta a mutatóujjunkat, csiklandozza a tenyerünket. Ez pedig a következőképpen történik.” Lauri bácsi megsimította mutatóujjával a vékony sárréteget, és nevetett. Erre Dombó Peti is nevetett. Én is nevettem. Akkor Lauri bácsi abbahagyta a nevetést. Erre Dombó Peti is abbahagyta a nevetést. Aztán én is abbahagytam a nevetést. Ez az élet, fiúk, mondta Lauri bácsi. Bólogatott kicsit, aztán a szájához emelte a sárcsomót. „Már csak bele kell köpni egy jó nagyot, ez a lélek miatt van, aztán lehet a földhöz vágni, de még jobb, ha egy járdalaphoz. Ha a kukumbárét jól készítjük, akkorát szól, mint az ősrobbanás.”
Lauri bácsi beleköpött a sárkupacba, és teljes erejét összeszedve a repedezett járdalaphoz vágta. Aztán rövid ideig tűnődött, és azt mondta, hogy bizonyára differencia volt a dobással. A szerkezet ugyanis nem durrant, még csak nem is pukkant. Miközben Lauri bácsi felfejtette a járdalapról az ellapult sárdarabot, hozzátette, hogy néha van az életben olyan művelet, amely elsőre nem nyújt sikerélményt. Később ismét csirkeitató formát készített a sárból, jó nagyot beleköpött a lélek miatt, és megint a járdához vágta. Azután, hogy Lauri bácsinak sikerült az ősrobbanás, csak ritkán mentünk az udvar sáros részére, az eperfa alá. Általában a szárazságtól repedezett földrészen voltunk, amit Dombó Peti Európának nevezett. Többször mondtam neki, hogy ilyen már van, mi is ott élünk, Európában. Peti erre csak bólogatott, tudja ő, mondta, aztán mindig elmagyarázta, hogy a kettő nem ugyanaz. Az eperfán kívüli rész nem az az Európa, amiről én beszélek, az eperfán kívüli rész Szávó udvarának európai része. Bólogattam én is, mint aki érti. Azután ott, ebben az Európában folyt vasárnaponként a játék. Még azon a délelőttön, amikor Lauri bácsi megteremtette a világot, biztatott minket felhőtlen élvezetekre, veszekedésre, dulakodásra, verekedésre, háborúra, egymás fojtogatására és megalázására, de hogy gyűlölet nélkül egyiket se tudtuk elvárható szinten kivitelezni, megsimította a fejünket, bólintott, és bemutatta a szabadság érzését. Bemutatom nektek a szabadság érzését, mondta. „Mert érzése van neki, de szabadság, az nincsen. Az is csak olyan, mint a darázseregetés. Azt hisszük, hogy lehetséges, közben meg lófaszt.” A mondat végét kicsit elharapta Lauri bácsi, tűnődött darab ideig, ránk nézett, végül is Szávó udvarában meg lehet próbálni, mondta, aztán a mutatóujját az ég felé tartva magyarázni kezdett. Pont olyan volt, mint Görbe Karcsi, a fizikatanár. „A darázseregetés a következőképpen történik. A kis Szávó lát például egy darazsat az orgonabokron.” Lauri bácsi ekkor az orgonabokor felé mutatott. Megvárta, míg mindketten a jelzett irányba fordulunk, csak aztán folytatta. „Erre a kis Szávó bemegy a házba cérnáért, és persze keres egy papírdobozt is.” Lauri bácsi felment a falépcsőn, kihozott egy üres babapiskótás dobozt a házból, a tetejét az egyik, az alját a másik kezében tartva meggörnyedt, majd az orgonabokor felé araszolt. Mi mögötte lopakodtunk. Lauri bácsi az orgonabokor közelében lassan kiegyenesítette derekát, aztán hirtelen összecsapta a babapiskótás dobozt. Megvan, fordult hátra, felénk, és most már teljesen kihúzta magát. Akkor Dombó Peti is kihúzta magát. Erre én is kihúztam magam. Lauri bácsi megrázta a papírdobozt, ha-ha, fiúk, mondta elégedetten, száját összeszorítva bólintott egy nagyot, aztán megkért minket, hogy jól figyeljük meg a műveletek sorrendjét, mert többször nem mutatja meg. És ez később is így volt, Lauri bácsi azután mindent csak egyszer mutatott meg. Ez az élet, fiúk, mondta, ha nem sikerült valami. Persze ha sikerült, akkor is ezt mondta. A sikertelen próbálkozások után mindig bólintott, aztán maga elé nézett, hosszan. „Ha elbaszod, nincs repeta.” A darazsat a babapiskótás dobozban addig rázzuk, míg el nem szédül, folytatta Lauri bácsi az oktatást azon a vasárnap délelőttön. „Amikor ezzel megvagyunk, óvatosan leemeljük a doboz tetejét, hogy bepillantást nyerjünk az aljába.” Lauri bácsi belenézett a dobozba, aztán megmutatta nekünk is az alélt darazsat. „Miután meggyőződtünk róla, hogy darazsunk szakszerűen elájult, fogjuk a cérnát, és a derekára kötjük. De óvatosan ám, vigyázva, hogy a szárnyát szabadon hagyjuk.”
Lauri bácsi elővette zsebéből a cérnát, vagy négy métert letekert a papírhengerről, és a végét összecsomózta a darázs derekán. Minél több cérnát adunk a darázsnak, annál nagyobb lesz benne a szabadság érzése, mondta. Aztán Dombó Peti kezébe nyomta a cérna másik végét. Vártunk. Amikor a darázs magához tért, körbe-körbe járkált a földön, majd hirtelen az ég felé indult. A cérna megfeszült, a darázs pedig ismét körözni kezdett, akkor már a levegőben. Fussál, kicsi Szávó, fussál, kiabálta Lauri bácsi. És Dombó Peti futott. Előrenyújtott kezében szorongatva a cérnát a falépcsőtől a repedezett járdalapon keresztül az eperfáig, aztán az orgonabokrot érintve a fakapuig: Portugáliától Ausztriáig, és onnan fel Németországig, vagy talán Dániáig is, aztán le, egészen Szicíliába, és vissza. Fussál, kicsi Szávó, fussál, kiabálta Lauri bácsi. A labdát visszatettem a rózsabokor alá, oda, ahonnan elvettem. Elindultam kezet mosni, mert sáros lett, az eperfa alatt azon a vasárnapon is ragadt a föld. Az járt a fejemben, hogy ha megírom majd ezt az utat, azt a címet adom neki: Szávó udvara. Mert gyerekkoromban úgy gondoltam, Szávó udvarához nemcsak a ház mögötti rész tartozik, Ilke néniék virágoskertje is benne van, rózsa- és orgonabokrostul, és a mi házunk is benne van, King Crimson-ostul, Jethro Tull-ostul, olajkályhástul, mindenestül, és lehet, hogy nemcsak az a két ház, az egész utca is benne van, és talán a másik is, a Dombó Petiéké. És lehet, hogy ilyen udvar nemcsak ebben a kisvárosban van, más hazai városokban is, sőt, talán egész Európában, és talán még túl azon is, Amerikában vagy feljebb, Kanadában. És az is lehet, hogy nemcsak a térben van benne Szávó udvara, az időben is, minden időben, az ősrobbanástól egészen addig, míg világ a világ. Ezen tűnődtem akkor is, amikor kiléptem Ilke néniéktől, és megláttam Dombó Petit. Az autójában ült, a házunk előtt parkolt. Mit állsz ott, mint egy balfasz, kérdezte a lehúzott ablakon át, aztán elnevette magát, kiszállt, és elindult felém. Megölelt, de utána neheztelően nézett, és megkérdezte, hogy miért vagyok én a szomszédban, amikor azt ígértem, délelőtt hozzá megyek le. Most indultam volna, szóltam, és megnéztem az órámat. Tizenkettő múlt tíz perccel. Reggel Ilke nénivel találkoztam, azt hajtogatta, hogy meg fog halni, mondtam zavartan. Ne hülyéskedj, szólt Dombó Peti, de nem nézett rám. Volt szárnya, kérdezte aztán, mintha csak mellékesen, és intett, hogy üljek be. Szárnya, kérdeztem én is, de nem ültem be. Szárnya, mondta Dombó Peti, most mit csodálkozol? Megvan még a focicipőm, kérdeztem megfontoltan. Szórakozol velem, kérdezte ő is megfontoltan. Ilke néni huszonkét éve halott, két évvel élte túl Laurit, tette hozzá. „A csuklóján szúrta meg magát, mint a férje, csak nem szilánkkal, hanem egy rózsatövissel.” Figyeltem Dombó Petit, és nem tudtam, mit mondjak. Láttad a szárnyát, kérdezte megint, és egészen mélyen nézett a szemembe. „Volt szárnya, vagy nem volt szárnya, döntsed most már el!” Nem szóltam. Dombó Peti kis szünetet tartott, aztán kiabálni kezdett. Volt szárnya, ordította, bele az arcomba, és úgy rázott, hogy azt hittem, rögtön leesik az álarc.
ANGYAL ÉS TSA
Klemm Andorral a füvön térdeltünk, egymással szemben, fülünket a földre tapasztva. Én csak a gyöngykavics ropogását hallottam. A tóhoz vezető úton szerelmespár vagy öregember megy, gondoltam, mert néhány lépés után szünet jött, csend, és csak aztán megint a ropogás. Andor azt mondta, kihagy a szíve az angyalnak, azért van a szünet. Közvetlenül a Glázer-tó mellett a föld gyomrából lomha ütések jönnek, de én nem hallottam addig, és akkor se, csak a ropogást. Elefántnak vagy dínónak lehet ekkora szíve, mondtam mégis. „Angyal az, nekem elhiheted.” Nem volt okom kételkedni Klemm Andor szavaiban, mert Pálfy nagymama is azt mesélte mindig, hogy angyal járt a tónál, akkor, amikor még nem is volt tó, csak egy hatalmas árok. Az ő fiatalkorában sírta tele az angyal az árkot, mert akkor olyan kemény idők jártak. Szemerkélni kezdett az eső, elindultunk a fáskertbe. A ládákból vagonokat raktunk, eléjük mozdonyt. Andor lapátolta a szenet, és pöfögött, én meg vezettem. Néha, amikor az eső csendesedett, kiszálltam, hogy kezeljem a váltót. Az almafák alatt viszonylag gyorsan lehet haladni, tíz perc telt el, míg Párizsba értünk. Visszafelé én tüzeltem, teljes gőzzel jöttünk, haza akartam érni vacsorára, anyám azt mondta, bundás kenyér lesz. Ha Szeredi Mari is ott van, még gyorsabban haladunk, segített volna pöfögni. Igaz, akkor meg Párizsban töltünk több időt, mert felmászunk az Eiffeltoronyba. Régen megígértük neki, de Mari már több mint egy hete nem tudott jönni, mert levágták a bal mellét. Az anyja azt mondta, hogy rák. „Marika most nem utazik. Menjetek szépen haza.” Moszkvában, mert apró kitérővel mentünk Párizsnak, Andor azt magyarázta, hogy nemcsak a vonat, szerinte minden az almafák alatt megy, még az is, ami éppen nem megy. Például az apja Rigája vagy a Glázer-tó, a drótkerítés, amely a fáskertet körbeveszi, és Mari levágott bal melle. „ Az egész a Biblia miatt van, amit anyám olvas esténként a kanapén.” Nálunk csak Pálfy mama olvasta a Bibliát, de sose mesélt belőle. A kemény időkről se beszélt, azokat a részeket mindig nagytata mondta. „Meséld el, Ferenc, a csajkásat!” Nagymama csak ilyeneket szólt. És tata elkezdte. Hogy akkor éppen egy padlást akartak visszafoglalni. Hasra feküdtek a tyúkszaros udvaron, és célba vették a géppuskafészket. „De onnan is röpködtek rendesen a golyók, csak úgy pattogott a száraz tyúkszar az udvaron.” Nevetett nagymama, nevettem én is. Aztán újabb kukoricát vettünk a kasból, nagytata meg folytatta. „A hátamon volt a zsák, éreztem, ahogy lökdösnek a golyók. A kés meg a kanál elrepült, igaz, a csajka ott maradt, de enni már nem lehetett belőle, úgy kilyuggatták. Egy golyó a kisujjamat súrolta, azóta van így.” Nagytata ilyenkor mindig letette a kézi morzsolót, és megmutatta nekünk a kisujját. „Látjátok, nem lehet kinyitni!” Azután a műtét jött, azt már nem szerettem. Almádi százados csinálta. Késsel hosszában felvágta az ujjat, kiszedte a szilánkokat, és összevarrta tűvel meg cérnával. Nagytata csizmája tele lett izzadsággal, annyira folyt róla a víz. De meg se nyikkant közben.
Így volt, Ferencem, bólintott nagymama, és szólt anyámnak, hogy hozzon még a góréból kukoricát, mert kevés lesz. Vagy az ebédről kérdezett. Aztán elmondta az angyalt a tóval. Mert szerinte, ha nagytata mesél, még mindig emelkedik az árokban a vízszint. Aznap, amikor Klemm Andorral a földön térdeltünk, Pálfy mama már legalább egy éve nem lakott velünk. Ahogy nagytatát eltemettük, a szíve miatt kórházba került. Tata vasárnap halt meg, otthon, egyedül, míg nagymama a templomban volt. Mama azon a vasárnapon otthagyta a misét, mert nagy hasítást érzett a szíve táján. Fél tizenkettőkor jött értünk, anyámmal a szőlőben voltunk, kacsozni. „Gyere, lányom, mert Ferenc nem beszél!” Tata az ágyon ült, a szája szegletén kis buborékkal. Az orvos agyvérzést állapított meg, és azt mondta, hogy irigyli az öreget, mert neki ilyen könnyen ment. A műtétet nem mondtam el Andornak, csak a padlás visszafoglalását. A hátamra ládát tettem, hogy legyen zsákom, ő meg felmászott a legnagyobb almafára, az lett a géppuskafészek. Tyúkszar ugyan nem volt, de mégis ládákat toltam össze, azokra feküdtem, hogy ne legyek vizes, hogy anyám vacsora után elengedjen horgászni a tóhoz. Alighogy megkezdődött a csata, megjött Petru bácsi, a csősz. Már messziről kiabált. „Erigyetek inét, mert lelölek beneteket! Feküdjetek tonál, nem almás láda közé!” Petru bácsi a szőlőben, és néha itt, a fáskertben is megkergetett minket, de azóta, hogy leesett a tűzlétráról, és megműtötték a bokáját, nem féltünk tőle, nem tudott futni. Csak kiabált és fenyegetett a kettős puskával, amelyet akkor is leemelt a válláról, de tudtuk, nem lő. Andor leugrott a fáról, és intett, induljunk a hátsó kapu felé. Mondtam neki, tudom, hogy Petru figyelt minket a tónál. „Láttad?” „Nem láttam, de hallottam, ahogy a rossz lábával csoszog a kavicson.” Nyugodtan mentünk, tudtuk, Petru nem ér utol. Ha a vadászkutyája megvan, biztosan futunk, de a tavaszi búcsúban a léggömbárus a kutya nyakába akasztotta a lufikat, és az eb örökre elszállt. Még a levegőből is vicsorgott az árusra, de az akkor már megkönnyebbülten nézte, ahogy emelkedik a kutya az ég felé. Petru bácsi a tanácsháza tűzlétráján mászott fel a tetőre, onnan lőtte a kettős puskával a léggömböket, de csak három durrant ki, két piros meg egy sárga. A kutyát az iskolagondnok még másnap is látta a város felett elmenőben. Petru bácsi azóta sokat néz fölfelé, követi a bárányfelhőket a szemével. Ahogy kiértünk a tóhoz, megint rákezdett az eső. Megbeszéltük, hogy vacsora után horgászbottal jövünk vissza. Esőben meg eső után kapnak legjobban a halak, néhány nappal azelőtt kilenc kárászt meg egy csíkhalat vittünk haza ugyanilyen időben. A kárászokat Andoréknál sütöttük meg, a csíkhalat meg addig a fűre tettük, úgy siklott, mint a kígyó. Tényleg bundás kenyér volt a vacsora. Nagyon szeretem, de akkor nem ettem. Amikor leültem az asztalhoz, anyám megkérdezte, hogy hallottam-e, mi történt a Szeredi Marival. „Levágták az egyik mellét, a balt.” Szeredi Mari reggel meghalt, mondta anyám, aztán arrébb tette a teáskannát. Hányingerem lett, pedig nem ettem egy falatot se. Savas lé jött fel a torkomon, kimentem az udvarra, hogy hányjak, de nem sikerült, csak a gyomrom görcsölt, és hullámzott a hasfalam, mint a Glázer-tó vize, amikor fúj a szél. Előrehajoltam, és ledugtam a középső ujjam a torkomon. Csak egy kis sav jött, azt kiköptem az eresz alá. Azonnal elmosta a víz. A vacsorát otthagytam, és elindultam a tóhoz. Már sötét volt, amikor megláttam a közeledő alakot. A kavicsos úton jött felém. A szakadó esőben csak a körvonalai látszottak, és hogy a hátán van valami. Nem tudtam, ki az, Andor a horgászbotokkal vagy Petru a kettős puskával. A földre tapasztottam a fülem, hogy megtudjam, melyikük jön. De nem volt csoszogás, nem ropogott a gyöngykavics a közeledő alak lába alatt. Lomha ütések jöttek a mélyből. Hallottam, ahogy a föld alatt dobog a szíve az angyalnak.
GOLDBERG-LEVELEK
A Soperla-házba csak egyetlen nyáron jártam rendszeresen, és csak hétköznapokon, amikor Eszter szülei már dolgozni mentek. Ő akkor tizennégy éves volt, magasra nőtt lány, én két évvel fiatalabb. A Soperla-ház óriás épület, a városból kivezető főút mellett áll, közel a helységnévtáblához. Utána már csak a péküzem kenyérillatot árasztó téglaépülete magasodik. Mögötte a városhatárt jelző fasor, és a hatalmas búzamező, amely sokszor elrejtett minket, Esztert és engem Danka bácsi elől. Danka bácsi mindig ugyanazt a trükköt alkalmazta, ha észrevett bennünket a búzában. Kiszámítható volt, de nem tehettünk ellene semmit. Úgy látom, mondta jó hangosan a földútról, őzek motoznak a vetésben. És már emelte is le a vadászpuskát a válláról. Nem csinálhattunk mást, felálltunk, hogy lássa, mi vagyunk azok az őzek. Aztán persze Danka bácsi fejcsóválásától kísérve ki kellett jönnünk a búzából, vissza a Soperla-házba. Nekem az az épület legalább annyira rejtélyes és megfejthetetlen maradt, mint Eszter vagy Angelika mama. És ezen az sem változtatott, hogy másfél héttel ezelőtt, huszonnégy év múltán ismét jártam ott. Tulajdonképpen azért kísérlem meg most együtt felidézni a huszonnégy év előtti nyár és a közelmúltbeli látogatás emlékeit, hátha összeáll előttem valami, ami magyarázatot adhat a történtekre. A Soperla-háznak rengeteg a szobája, tizennégy vagy tizenhat is lehet. A mennyezet nagyon magasan van, az üveg nélküli vajszínű ajtókon rézkilincs. Azon a bizonyos nyáron sokszor jártam ott, a szobák mégis mindig idegenek maradtak, mintha csak akkor lennék bennük először. Mindegyikben ágy, fotel, polc, tele régi könyvekkel, az ablakokban és a sarkokban virágok, csupa olyan dolog, ami gyereket nem érdekel. Minden szobabelső más-más elrendezésű, egy közös tulajdonságuk azonban huszonnégy év távolából is biztosnak tűnik: akármelyikbe léptünk be Eszterrel, Angelika mama valahogy mindegyikben ott ült, a fotelban vagy az ágyon, és olvasott. De hiába gondolok vissza erősen, ez a tény nem hagyott bennem mély nyomot, valószínű, fel sem fogtam vagy nem érdekelt. Eszterrel mindig fontosabb elfoglaltságot találtunk. Az első napok valamelyikén még elvittem hozzá a képeslapgyűjteményem legszebb darabjait, de meg se nézte. Hamar rájöttem, a tárgyak nem érdeklik, szinte semmi, ami kézzelfogható. Pedig a Soperla-ház padlásán lett volna mit felfedezni, láttam ott biciklit, hurkatöltőt, szúette rokkát és világháborús ejtőernyőt. De Esztert a padlásra csak a naplemente miatt lehetett felcsalni. Ha estefelé megemeltem egy-két tetőcserepet, mindig megnézte, hogyan nyeli el a tenger a kenyérillatú korongot. Eszter a búzatáblát tengernek nevezte, tudom is, miért. Egy délelőtt, miután mezítláb többször végiggázoltunk a pince bokáig érő hűvös vizében, s miután kint, a péküzem mellett hanyatt dőltünk a kalászok között, elmesélte a titkot, amit addig még senkinek sem a városban. Eszter tízéves koráig egy közeli faluban élt, csak akkor vették meg szülei a hatalmas házat. Ezen a tájon, ahogy az egész Kárpát-medencében is, mondta azon a délelőttön hanyatt fekve a búzában, évmilliókkal ezelőtt járt már a tenger. Felém fordította az arcát. „Nem nevetsz ki?” Úgy éreztem, belém lát. Nem nevetlek, feleltem. „Én sose jártam a tengernél,
neked elárulom, nem is hiányzik a látványa, mert a testemben érzem, amikor csak akarom. A gyomromban, a tüdőmben, a gerincemben érzem a hullámok vigasztalását.” Akkor én fordítottam felé az arcom. Nem nézett rám, az eget figyelte, és mosolygott. „Hét-nyolc éve, kislánykoromban vettem észre, hogy ha akarom, ring bennem a tenger. Nyárestéken, amikor a régi házunk udvarán a fűben feküdtem, és hagytam, hogy a hasamon tücsök ciripeljen, vagy tavasszal a nagyréten a pitypangok között, meg az őszi avarban a kiserdőn. Gyerekkoromban a többiek kinevettek érte, senki se hitt nekem, elnyel a tenger, Soperla Eszter, kiabálták kórusban, ha megláttak a láncos hintán, a mászókán vagy a homokozóban. Később már nem érdekelt, szinte mindig a szabadban voltam, pedig anyám haragudott érte. Tudod, a szabadban jó, nemcsak a tenger miatt, hanem mert itt könnyebben tud figyelni ránk a szemével az Úristen. Ha kint voltam, és jöttek a többiek, csak lefeküdtem a fűre vagy bele a pergő homokba. Soperla Eszter, elnyel a tenger, kiabálták, én meg hagytam, hogy ringasson, csak ringasson.” Eszter azon a nyáron nem beszélt többet a tengerről, de attól a naptól kezdve érdekes dolgokat tudtam meg tőle, amikor a búzában feküdtünk. Régen élt emberekről mesélt, régi korokból mondott történeteket, olyan szemléletesen, mintha csak könyvből olvasná. Pedig nem olvasott, hanyatt dőlt, mosolygott, és az eget figyelte. Az események a Soperla-ház környékén játszódtak, de általában olyan időkben, amikor még nem volt meg a Soperla-ház. Legszívesebben löszhátakról, rétekről és a mocsárvilágról beszélt, én viszont azokat a történeteket szerettem, amelyekben mi is szereplők voltunk. Egy késő délelőtt, néhány perccel azt követően, hogy a kalászok közt mesélni kezdett, alig ötvenméternyire tőlünk színpadot láttam. Mellette jelmezes fiú dolgozott, idősebb, fekete kalapos úr nézte. Eszter felállt, és rángatni kezdte a kezem, hogy menjünk közelebb. A szakadt jelmezbe bújt fiú a színpad elejére táblát szögezett. „Az 1880-ik év szeptember 3-án dr. Lippay Ferencz és Matuzik József rendezősége alatt a felső osztály rendes- és magántanonczai növendék kisleányokkal a katholikus iskolák javára gyermekszíndarabokat adnak elő.” Mire elolvastam a szöveget, Eszter a kalapos úr mellett állt. Én is közelebb mentem. A kalapos Matuzik Józsefként mutatkozott be. A tavalyi évben, Szent István napján népünnepélyt rendeztünk szépség- és szamárversennyel, csárdástánccal, lepényevéssel, körtekapkodással, melyek oly kitűnően sikerültek, hogy most, a több bevétel reményében, gyermekszínházzal gondoltuk ezeket kiegészíteni, mondta a kalapos. Aztán hozzátette, hogy a jövedelem felerészben a katolikus iskolák, felerészben a sétány pénztára javára fordíttatik. Eszter végigtekintett Matuzik Józsefen, a fejétől egészen a csizmájáig, és megkérdezte, hogy mit adnak elő. A címe Marcipán hercegnő, mondta a kalapos, igen fényes kiállítású színjáték, benne Hervay Vilma is közreműködik. Bólintottam, mert láttam Matuzik József tekintetében, hogy Hervay Vilma nem akárki. A kalapos elébb nyugtázott, csak aztán folytatta. „Ezt megelőzi az Árva fiú, ifjabb Némayer Gyula világtalan gyermek zongorajátékával, aki a Marcipán hercegnőben előforduló Rákócziindulót is zongorázza.” Furcsa érzések jártak bennem, a gyomromnál időztek kicsit, aztán továbbmentek a tüdőm és a gerincem felé. Utána megint vissza a gyomromba. Az sem kizárt, gondoltam, hogy a világ a vége felé jár. Jól végignéztem Soperla Eszteren, úgy, ahogy azt ő Matuzik Józseffel tette. Rendben volt. Mindene megvan, gondoltam. Magamon is végignéztem, én is megvoltam, az is rendben volt. De semmi más nem volt rendben. Mi ez, kérdeztem később Esztert. Vállat vont, mint más alkalommal is, ha faggattam,
honnan vesz ilyeneket. Általában nem felelt semmit, vagy csak annyit, hogy a Goldberglevelekből. Máskor meg, akkor már pléddel mentünk a búzába, mert Angelika mama ránk erőltette, Eszter egy alig harminc évvel ezelőtt itt járt fiúról, bizonyos Hanzó Gáborról beszélt. Azt mondta, abban az időben már kihasználták ezt a földet, csak nem búzát termeltek benne, hanem kukoricát. „Gábor a traktor tengericsövekkel megrakott pótkocsija tetején szeretett hazautazni, de néha nem engedték a szülei, mert akkora volt a rakomány.” Egy kora őszi estén, amikor Hanzó Gábor tizenegy éves volt, nézett az ég felé Eszter, éjszakáig dolgozott a család. „Gábor biciklivel indult a púposra rakott jármű után, de lemaradt, és eltévedt. A felhős őszi éjszaka hideg volt és rettenetesen sötét, a kormányt markoló kezét se látta. Egy ideig a földúton hajtott, aztán puha talajra tévedt, akkor a bicikli megfeneklett, ő pedig lassan a mélyszántásba borult. Percekig négykézláb tapogatta a földet, rátalált ugyan az útra, de akkor meg a bicikliért nem mert visszamenni. Gyalog indult neki az éjszakának, néha letérdelt, hogy ne veszítse el a lovas kocsik és a traktorok vájta mélyedést. Tíz percig ha bírta idegekkel, aztán futásnak eredt. Megint friss szántást érzett a lába alatt, sokáig rohant rajta, ütemesen vette a levegőt, ordítani akart, de tudta, hogy akkor vége, akkor még rémültebb lesz. Lába néha megbicsaklott, néha elmerült a földben, aztán hirtelen sima talajt ért. Újra lassan lépdelt, tapogatta az éjszakát, mint akinek bekötötték a szemét, míg a keze egy fatörzsre nem talált. Rájött, hogy erdőben jár, megfordult, hogy kijusson a tisztásra. Akkor üvöltést hallott, olyat, mint amikor kegyetlenül kínoznak valakit.” Ott van az a bükkös, mutatott Soperla Eszter a búzatábla széle felé, a földút végére, aztán azt mondta, hogy az a fiú soha nem tudta meg, miféle üvöltést hallott, mert azt hitte, képzelődik, amit pedig félelmével magyarázott. És te tudod, Eszter, kérdeztem, de nem válaszolhatott, mert Danka bácsi megzavart minket. Úgy látom, őzek motoznak a vetésben, hallottuk a kiáltást a földútról. Felálltunk hát, hogy lehajtott fejjel visszamenjünk a Soperla-házba. Angelika mama, aki kissé nagyothallott, és bizonyos hangokat furcsán ejtett, ha nem volt a szájában a foga, abban a szobában ült, amelyikbe beléptünk. Felnézett a könyvből, amit olvasott, aztán rám mosolygott. Láttam, nem ismer meg, sose ismert meg. Úgy figyelt akkor is, mintha először látna. Vevő jött, eladjuk a házat, mondta neki Eszter, mert látta, hogy Angelika mama nagyon kerekíti felém a szemét. Feneket jot vevo, fiatal ez vevonek, nézett rám Angelika mama, és megint beletemetkezett a könyvbe. Eszter nevetett. „Mamu, tegye be a fogát, ne mammogjon itt, azt hiszi a kedves vevő, hogy valami űrlény.” Felmentünk a padlásra, onnan jól lehetett látni, Danka bácsi mikor kerül biztonságos távolságra. Azt hiszem, aznap megvártuk a naplementét is, és csak utána feküdtünk vissza a búzába. Eszter hanyatt dőlt a pléden, az égre nézett, és azt mondta, hogy az 1863-as évben, amikor már az elharapódzott rablás és gyilkolás miatt statáriumot hirdettek az egész megyében, itt, a bükkösben a közeli csárda tulajdonosát, Rosenthal Illést kirabolták és kegyetlenül megkínozták. Így van a Goldberg-levelekben, nézett rám. „Rosenthal Illés kezét és lábát eltörték, levetkőztették, szalonnával bekenték a lágyrészeit, és kutyákat engedtek rá.” Lágyrészeit, kérdeztem. Lágyrészeit, mondta Eszter. „Az öt főbűnösből, alig négy nap törvénykezés után, Molnár Pétert és Szarvas Lászlót a Bleier-féle pusztán innen, a későbbi fáskert helyén felakasztották, és testeiket még aznap eltemették. A három másik bűnös közül az egyik, bizonyos Kolek Gergely a védőügyvédnek, Domanovszky Dánielnek rögtön az ítélethirdetést követően kijelentette, hogy ő tizenöt év múlva szabadul, és bűnei alól feloldatik, ám Rosenthal Illés nemcsak életében, halála után is szenvedni fog. Az igazi szenvedés azonban csak száz esztendő múlva veszi kezdetét, és száz esztendeig tart.” Eszter azt mondta, hogy Kolek Gergely anyját boszorkányként emlegették a környéken, és hogy Rosenthal Illés üvöltését hallotta közel harminc éve az a fiú, a Hanzó Gábor.
Néhány nap elteltével megint szóba került Kolek Gergely anyja. Eszter Danicáról beszélt, aki négy évvel azelőtt lett az osztálytársa, azt követően, hogy megvették a péküzem melletti házat. Danicát én csak látásból ismertem, együgyű lány hírében állott. Az volt az egyik Neducsin-tanya, mutatott Eszter a távolba, a bükkös melletti romos épületre, aztán hanyatt dőlt a búzában. Neducsin Vója és Roczkov Merina 1906-ban kötöttek házasságot, mondta. „Két gyermekük született, egy fiú meg egy lány. Neducsin Nenád kanászgyerek lett nem messze innen, Vidiczki András módosabb szerb gazda tanyáján. A gazda hozzáadta legidősebb lányát, aki két fiút és egy leányt szült neki. Nenád lótenyésztéssel alapozta meg a család jövőjét, később tizenkét fertály földet gyűjtött össze, és fiainak egy-egy tanyát építtetett a környéken.” Az volt az egyik, mutatott Eszter megint a bükkös melletti romos épületre, és felült. Danica Neducsin Nenád két unokájának, Milánnak és Merkának a lánya, nézett aztán felém. „A rokonházasság mindig ritka volt erre, a szerbeknél is alig fordult elő. A vagyont másképpen őrizték, kevés gyermekre törekedtek. Ha az asszony mégis teherbe esett, a kezdeményt elcsinálták a bábánál vagy házilag.” A kezdeményt, néztem most én Eszterre. A kezdeményt, mondta. „Tályoggyökeret nyomtak fel a méhükbe, zsákot emeltek a hasukon, de Vidiczki András felesége például kötőtűt szúrt fel magának.” Aztán persze Vidiczki András feleségének meg kellett ennie a gyereket a túlvilágon, vagy legalább azt a húsmennyiséget, ami a gyereké volt, mondta Eszter. És hozzátette, hogy Kolek Gergely anyja szerint a halottak húsvétján az elcsinált gyerekek a temetőkapuban állnak és sírnak. Vagy a gyermek nélkül maradt asszonyok sírnak a temetőkapuban? Már nem emlékszem pontosan, mit üzent Kolek Gergely anyja Eszterrel, mert az ilyen történeteknél hajlamos voltam másra figyelni. A kegyetlenséget soha nem szerettem, pedig a Goldberg-levelekben volt bőven, főleg a török időkből. Akkor inkább a löszhátakról, rétekről vagy a mocsárvilágról akartam hallani. Legtöbbször azonban Eszter se tudta előre, miről beszél majd. Sokszor egy-egy ispán, udvarbíró, bujdosó vagy katona megjelenése őt is váratlanul érte. Ha faggattam, hogyan is van ez, mindig azt mondta, nem tehet róla, az emlékek hullámokban jönnek. Számomra az egyik legérdekesebb az a borongós júliusi nap volt, amikor Csák Károllyal találkoztunk. Ő jött oda hozzánk, letérdelt, megtapintotta a plédet, és azt mondta, hogy igen szép a mutatványos kelme. Leült, a kalapját maga mellé tette, és csak aztán kérdezte meg, hogy megpihenhet-e, csupán annyira, hogy kitöltse az étkezés idejét. Tarisznyájából szalonnát vett elő, hagymát és kenyeret, megkínált minket, de nem kértünk. Csák Károly magát a természet vizsgálójának nevezte, és hangsúlyosan felhívta a figyelmünket arra, hogy szabadidejében napszámot is vállal. Azt mondta, a hét elején az ütődött alma megbarnulásának folyamatát tanulmányozta, valamint a veres meg a rendes hangyák harcát, mert ha összeengedi őket, csatáznak, hasonlóan az emberhez, azzal a csekély különbséggel, hogy a hangyák esetében mindig az győz, akié a terület. Most a rémicset, avagy a marhabogároztató bogarat, ha így jobban ismerjük, indult éppen tanulmányozni. Értetlenül nézhettünk, mert Csák Károly elmagyarázta, hogy ő is csak valamivel több mint egy esztendővel ezelőtt, az Úr 1819. évének Szent András havában vagy karácsony havában, már nem emlékezik jól, hallott először a rémicsnek nevezett kis állatról, amely kicsinységéhez képest annyira rémítő, hogy az inszektumok egész klasszisában nincs hozzá mérhető, és hatalmas dolgokat visz véghez a szarvas, ökör, bika, taránd, jávor és egyéb nagy állatok körül, csupáncsak egy hozzáéréssel, sőt gyakran csak dongásával, melyet az ember teljességgel nem hall. Nincs oly bátor szívű marha, mondta Csák Károly, melynek szíve el ne olvadjon, mihelyt
ez a bogár megjelenik. A szabadon lévő marhák egyszerre felugranak fekvésükből, eszük nélkül futnak, és végre egészen elfáradván megállanak, de azt sem tudják sokáig, honnan szaladtak el. Rettentőbb sokkal a megköttetett marhák állapotja, vágott szalonnát Csák Károly. Ezeknek a fülük szüntelen résen van, mindenfelé forognak, tekingetnek azokra a legyekre, vadméhekre, bögölyökre vagy pöcsikékre, melyek rajtok legelnek, keveset ügyelvén esznek vagy pihennek, de ha a rémics közel jár, a szörnyű ijedség miatt mintegy a nyavalya láttatik őket törni, senki szavára többé nem hallgatnak, a verejték őket kiveri, hugyoznak, és mit harmadnaptól fogva ettek, azonnal kiadják. A beteg marha és a rest bivaly, ha vasvillával szúrják is, nehezen mozdul, vágott hagymát Csák Károly, de ha rémics jár körülötte, még a legbetegebb állat is, melyet egyébiránt az orra alá való füstölés nem indít, egyszeriben tűzbe jön, felugrik, futni akar, de ereje arra nem lévén, orrára bukik. Nagy jótéteménye a gondviselésnek, hogy ilyen rémics bogár kevés van, mondta Eszter, és felült a pléden. Jó lenne akár élőre, akár holtra lelni, felelt Csák Károly. Aztán, miközben ruhába göngyölte az ételt, a bicskát pedig összecsukta, hozzátette: annyi ismerete van, hogy formája ezen bogárnak inkább gömbölyű, mint hosszúkás, felényi nagyságú, mint a bögöly, hasa sárgás, háta feketés-sárga cirmokkal csíkos, valamint oly serény és virgonc, hogy csupa kocka és szerencse, ha valaki ilyet láthat avagy foghat. Tiszta zsír volt a haja, néztem Eszterre, amikor Csák Károly elment. Ő megint hanyatt dőlt a búzában, és azt mondta, fogalma sincs, mitől, csak azt tudja, hogy ennek a Csáknak az elsőszülött fia, egyébként szintén Károly, már ifjúkorában disznózsírt meg disznóhájat ken majd a hajára, hogy sima legyen, hogy tapadjon a fejére. „Disznóvágáskor kiveszi a hájat az állatból, hashártyával kifelé összevarrja, gömbölyűre formálja, mint a gömbicet, kantárba teszi, és felakasztja a kéménybe, hogy rájárjon a füst. Amikor kell, létrát hoz, felmászik érte, és levág egy darabot. Nyáron meg, ha jól befűt az Isten, csepeg a hajáról a zsír.” Mi az a gömbic, kérdeztem, aztán megtapogattam a hajam. Nem volt zsíros. Ki tudja, vont vállat Eszter, ez van a Goldberg-levelekben. Rengeteg ilyen élmény ért azon a nyáron. Mindet elmondani talán több nap is kevés volna, ráadásul, azt hiszem, csak a szót szaporítanám, de a kérdésre, hogyan történhetett mindez, ilyen módon választ biztosan nem találnék. Elmesélem inkább a másfél héttel ezelőtti látogatásomat, amely huszonnégy év óta az első és feltehetően az utolsó is volt a Soperla-háznál. Előbb azonban annyit szükségesnek tartok megemlíteni, hogy azt a bizonyos nyarat követően, augusztus végén szüleimmel a fővárosba költöztünk. Eszterről azóta csupán egyszer hallottam, röviddel a költözés után beszélt róla Gabriella néni. Ő korábban szemben lakott velünk, az utca túloldalán, s meglátogatott minket az új helyen. Gabriella néni azt mondta, Esztert szeptember másodikán súlyos baleset érte, elütötte egy pótkocsis Ifa a városközponthoz közel. A részletekre nem voltam kíváncsi, mert nem szeretem hallani az ilyet, de Gabriella néni annyit megjegyezett, hogy Eszter biciklijének kormánya a nyakába fúródott. Még három napig élt, nézett rám, szeptember tizedikén temettük. Sokszor eszembe jutott a több mint két évtizeddel ezelőtti nyár, de magamban is csak másfél héttel ezelőtt idéztem fel igazán, akkor, amikor a városon keresztül vitt az utam. A Soperla-ház mellett leállítottam az autót. Kiszálltam, hogy megnézzem az épületet, s hogy néhány percre elmerüljek az emlékekben. Bemenni először nem volt szándékom, mert úgy látszott, senki se lakik már ott, a fű az utcai kapu előtt térdig ért. Aztán mégis benyitottam. Az
udvart felverte a gaz. A pincelejáró ajtaján régi lakat rozsdásodott, de a ház bejárati ajtaja résnyire nyitva állt. Az előszobában két pár szandál, falitükör, mellette polc és egy apró kaktusz jelezte, élnek itt. A tükör melletti ajtón nyitottam be. A szobában, a heverőn negyven év körüli nő ült, könyvet olvasott. Amikor észrevett, felnézett, és megkérdezte, kit keresek. Lakott itt egy ismerősöm, Soperláék lánya, Eszter, mondtam. „Talán hallott róla.” A nő becsukta a könyvet, rám mosolygott, és felállt. Magasabb volt nálam, közel két méter, és testes is, de nem kövér. Az arcát ismertem valahonnan, de hiába fürkésztem, nem tudtam rájönni, hol láttam. Eszter meghalt, mondta a nő, úgy, mintha csak azt közölné, foglaljak helyet. Beljebb hívott, de én nem mentem, elnézést kértem a zavarásért, és elköszöntem tőle. Eszter haláláról tudtam, nem akartam részleteket hallani. Hát akkor a viszontlátásra, mondta a nő. Beültem az autóba. Néhány percig onnan figyeltem a házat, aztán, amikor megláttam, hogy valaki egy cserepet elmozdít a tetőn, kiszálltam újra, és elindultam a péküzem felé. A földútról már lehetett érezni a frissen sült kenyerek illatát. Közelebb mentem, be az aratásra váró búzába, arrafelé, ahol Eszterrel sokszor feküdtünk. Ott ült, a régi helyünkön, az a magas nő, aki azelőtt a házban fogadott. Nem volt nála könyv, egy folyami kavicsot forgatott a kezében. Amikor meglátott, letette a plédre, és megkérdezte, hogy mit keresek itt. Nem ismert meg. Az előbb találkoztunk a Soperla-házban, mondtam. Igen, igen, nézett rám bizonytalanul, és hellyel kínált. „Tudja, én szeretek itt ülni, sokszor egész nap nem csinálok mást, legfeljebb olvasok.” Én is sokat jártam ide valamikor, mondtam, a Soperláék lányával, Eszterrel. Érdeklődve nézett. Úgy éreztem, belém lát. Akkor mesélni kezdtem neki Angelika mamáról. Aztán a Soperla-ház rejtélyes szobáiról. Aztán a naplementékről. Aztán a Soperla-ház padlásáról, pincéjének hűvös vizéről, az őzekről, és persze Danka bácsiról. „Mindig ugyanazzal a trükkel kényszerített ki minket a búzából. Kiszámítható volt, de nem tehettünk ellene semmit, pedig Eszter nagyon szeretett itt feküdni. Azt mondta, a szabadban jó, mert itt könnyen tud ránk figyelni a szemével az Úristen. A búzaföldet pedig tengernek nevezte.” Honnan tudja, kérdezte a magas nő, és megforgatta tenyerében a kavicsot. A Goldberg-levelekből, mondtam. Felállt. Közölte, hogy szédül. Homályosan lát, úgy érzi magát, mintha víz alatt lenne. A vérnyomásommal lehet baj, mosolygott. Velem is előfordult már, feleltem. Akkor a kezembe adta a kavicsot. Azt mondta, nagyon kérem, fiatalember, dobjon meg ezzel a kővel. „Ne féljen, nem lesz baj, csak azt akarom tudni, hogy csobbanok-e már.” Ahogy a fejem fölé emeltem a kezem, megcsapott a friss kenyér illata. Másra nem emlékszem.
WESSENAUERÉK KÚTJA
Ma is világosan emlékszem arra az estére. Olyan közelinek tűnnek az események, mintha nem huszonöt évre, hanem huszonöt percre lennének. Jázmináról és a fényről baráti körben már beszéltem, de mindig csak az említés szintjén, általában akkor, amikor valami kapcsán úgy éreztem, Zimmermann bácsit muszáj idéznem. „Ki kell végre mondani, fiúk, hogy olyan bolygón élünk, ahol nem lehetséges minden. Nem lehetséges például a csoda. Az ember ebben a világban csodát tenni nem képes, legföljebb a könyvekben képes csodát tenni, akkor is csak a fantázia angyala segítségével. Ha van egyáltalán angyala a fantáziának. Mert könnyen lehet, hogy az angyal is csak a fantázia szülötte.” Zimmermann bácsi ilyenkor a trafik üvegablakán át a szemközti Horger utca végtelenbe vesző házait figyelte, és lassan, tűnődve tette hozzá: tudjátok, fiúk, semmi nem ellensége annyira a természetnek, mint úgy nézni a dolgokat, ahogy vannak. Azután ránk emelte tekintetét. „A hűvös és tökéletes világosság olyan méreg, ami ellen nincs mit küzdeni. A valóság, tömény állapotban, egyből elállítja a szívverést.” Az öreg mindenről szívesen beszélt nekünk, gyerekeknek, csak ha fiatalkoráról kérdeztük, akkor tért ki, akkor felelt ezekkel a mondatokkal. Főleg az 1940-es évek eleje volt az az időszak, amelynek személyes vonatkozásairól nem volt hajlandó részleteket közölni. Ha tehette, kerülte a témát, és a fenti választ adta. Néha indulatosan, néha közönnyel vegyes mélabúval, mint aki már régen beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ilyenkor nem kérdeztünk tőle többet, sem erről, sem másról, mert nem szerettük, ha indulatos, nem szerettük, ha mélabús, azt szerettük, ha olyan, mint egyébként: nyugodt, vagy legalábbis kiegyensúlyozott, és – szigorúan a szó melléknévi értelmében – bölcs is. A nyugodt, kiegyensúlyozott és bölcs ember, mint az baráti körben köztudomású, állandóan egy domb tetején áll, hogy onnan szemlélje a lenti világot. És bármi történjék is a lenti világban, ő mindig ugyanazt látja fentről: békés völgybéli falut, ahol a házaknak piros függönyeik vannak, a piros függönyök mögül meleg fény szűrődik ki, a kéményekből kék füst száll az ég felé, a háztetőkre pedig nagy pelyhekben hó hull. És csend van, csak néha hoz a szél egy kis zenét. De nem Zimmermann bácsi jelleméről akartam én beszélni, hanem egy huszonöt évvel ezelőtti kora tavaszi estéről. Mielőtt azonban belekezdenék, feltétlenül el kell mondanom, hogy az egyetlen hely a világban, ahol én igazán otthon érzem magam, egy mellékutca, mégpedig a miénkkel, a Királykert utcával párhuzamos Áron. Ha tavaszi vagy nyári estén a hatalmas lámpákkal kivilágított főútról fordulok be ide, az Áron utcára, olyan érzésem támad, mint amikor a tűző napról lefüggönyözött szobába lépek. Gyerekkoromban megfigyeltem, először Csoszor János bácsi fehérre meszelt nádtetős házát látom meg tisztán. Addig a sötétben három épületet és három, kátránnyal bekent fakaput kell elhagynom. Az egyetlen utcai lámpa csak ezután következik, a túloldali fa villanyoszlop tetejéről azonban csupán gyér világosságot oszt a sárga fényű égő.
Csoszor bácsi házát másfél méter magas kerítés védi, attól jobb néhány méterrel eltávolodni, ugyanis nyáron a nagyra nőtt fű közül előbújhat egy-egy sün vagy sikló, télen meg a kertből átnyúló, alacsonyra hajló gyümölcsfaágakon megtelepedett hó zúdulhat az óvatlan ember nyakába. Körülbelül tízezer alkalommal tettem meg ezt az utat. Hétéves korom óta talán nem is volt olyan este, hogy ne lettem volna itt. Ha más városban éltem, elalvás előtt pár percre akkor is mindig itt jártam. Lehunyt szemmel méregettem Csoszor bácsi gyümölcsfáit, hogy nőttek-e, vastagodtak-e, s hogy vajon ágaik most is úgy hajolnak át a kerítésen, mintha kíváncsiskodnának, ki jár itt ilyen esti órán. Persze ahhoz, hogy az Áron utcára be tudjak fordulni, előbb a kivilágított főúton kellett néhány száz métert haladnom. Mindig elmentem Ferikéék kis trafikja előtt, az ma is olyan, mint gyerekkoromban, az a szürke, hullámos lemez védi éjszakára, amelyet a nagyapja húzott le nagy szakértelemmel, és zárt alul lakatra a napi nyitva tartások után. A göndör és vörös és szeplős Zimmermann Ferikével bármiről kérdezgettük is őt a trafikban, szívesen beszélt, de mondandóját, ha nem volt már vevő, pontban hatkor mindig abbahagyta. Ferike, ideje van a menésnek, mondta az öreg, és kezébe vette a fényesre kopott rézszínű lakatot. Olyankor tudtam, Zimmermannéknál vacsoraidő jön, nekem pedig mennem kell. Mentem is, nem volt szükség külön felszólításra. Kivéve egyetlen esetet. Kora tavaszi este volt. Néhány perccel hat előtt még a trafikban álltunk, a pult előtt, a Kossuth, Munkás, Fecske, Gitár, Filtol és Románc cigarettás dobozok gyűrűjében. Zimmermann bácsi az ember holdbéli utazásáról magyarázott, amikor nyílt a trafik hátsó, udvar felőli ajtaja. Wessenauer Jázmina lépett be. Bizonyos Jules Verne már jóval az amerikaiak Holdra szállása előtt megjövendölte ezt az utat, mondta Zimmermann bácsi, közben hátrafordult, és az ölébe kapta Jázminát, akit én akkor láttam először, s akibe, tudtam, Zimmermann Ferike szerelmes. A kislányt, neve és Ferike korábbi elbeszélései alapján, szebbnek gondoltam, vagy legalábbis szépnek. De amikor megláttam, elhamarkodottnak tűnt az előítélet. Jázmina combközépig érő zöld szoknyájában alakra olyan volt, mint egy karácsonyfa, és ezt a benyomásomat csak erősítette, hogy mindenféle szerkentyűk lógtak rajta: a hajában szalag, a fülében nagy karikák, a nyakában rózsaszín szemüveg és kapukulcs. A szoknya és a szerkentyűk állandóan ugyanazt ismételtették bennem: karácsonyfa. Azóta persze tudom, és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni, hogy minden, ami a világban van, szép. Mert a létezés, esztétikai kategóriáktól függetlenül, önmagában szép. Zimmermann bácsi eligazította térdén a karácsonyfát, aztán azt mondta, mindezt egy kék fedelű könyvben írta meg az a bizonyos Verne. Tudtam, az következik, hogy ha nagyon kíváncsiak lennénk a kék fedelű könyvre, hát azt ő, Zimmermann bácsi kölcsön tudná adni, mert éppen megvan neki. Akkor már túl voltunk Huckleberry Finn és Tom Sawyer kalandjain, néhány robinzonádon, Ferike pedig nagyapja színes rajzokkal illusztrált csillagászati és hajóskönyvén is. Utóbbi eredményeként ő bármikor meg tudott volna különböztetni egy klippert egy karaktól, vagy egy görög gályát egy római személy- és áruszállító vitorlástól, ha valamelyik hajó egy délután fel talált volna tűnni a főút és az Áron utca sarkán. Ferike nagyapja nemcsak kölcsönadta a könyveket, de mindegyikhez egy-egy történetet is adott, ellentétben a könyvekkel, azokat örökbe. A Robinson Crusoe mellé például azt, miszerint a szerző, bizonyos Daniel Defoe, egy skót tengerész beszámolója alapján írta meg művét, ám ez a Defoe az eredeti elbeszélést nem ítélte megfelelőnek, olyan hihetetlennek találta, hogy jobbnak látta, ha egy képzeletbeli alak képzeletbeli történetét meséli el.
Akkor, ott, Zimmermannék trafikjában határoztam el, hogy ha valaha is nyilvánosságra kívánok hozni valami általam megtapasztalt dolgot, nem mesélem el íróféle embernek, sem Mark Twainnek, pláne ennek a Defoe-nak nem, nehogy el találják ferdíteni a valóságot. Inkább, ha alkalmam lesz rá, magam vetem papírra úgy, ahogy történt, úgy, ahogy átéltem. Ezt a fogadalmat azóta is tartom. Ott voltunk tehát a trafikban azon a kora tavaszi estén. Zimmermann bácsi a holdutazásról beszélt, aztán nekünk, fiúknak, felajánlotta, hogy kölcsönadja Verne kék fedelű könyvét, de nem volt módunk a válaszra, mert Wessenauer Jázmina közbeszólt, azt mondta, hogy pontosan az ő udvarukba süt be a Hold, sem Csoszor bácsihoz, sem Zimmermannékhoz nem süt be, csak hozzájuk. „Aztán pedig, amikor már eleget sütött, elmerül az udvari kútban.” Zimmermann bácsi fejét csóválva javította ki Jázminát, hogy nem a Hold süt, kislányom, hanem a Nap süti a Holdat, s arról verődik vissza a napfény a Föld felé. Aztán elmagyarázta, hogy a Hold semmiképpen sem férne be egy kútba, mert olyan nagy, hogy csak az átmérője majdnem három és félezer kilométer, ami sokkal nagyobb távolság, mint ide Párizs, ráadásul nyolc kilométer magas hegyek is vannak rajta, azok, egy próbálkozás esetén, biztosan beleakadnának a szélébe. Jázmina helyeselt, aztán kijelentette, hogy akkor nem is a Hold megy be az ő udvari kútjukba, hanem a Nap. Zimmermann bácsi bólintott, leemelte térdéről Jázminát, és azt mondta, hogy ideje van a menésnek. Felnéztünk a faliórára, pontosan hat órát mutatott. Az öreg elővette a pult alól a pénztartó kazetta kulcsát, kinyitotta a kék fémdobozt, kiemelte belőle a fényesre kopott rézszínű lakatot, és beletette az aznapi bevételt. Ha nem hisz nekem, Zimmermann bácsi, jöjjön, nézze meg, mondta Jázmina, és a trafik hátsó ajtajának üvegablakán át rámutatott a lemenő Napra. Onnan tényleg úgy látszott, Wessenauerék kútja felé tart, és abba éppen belefér. Az öreg a záráshoz készülődött, de mi nem mozdultunk, vártuk, hogy elmerüljön a Nap. A kút mellett álló kiszáradt diófának a fényben csak a körvonalai látszottak, varjak ültek rajta mozdulatlanul. A hátsó megvilágításban úgy néztek ki, mint valami fekete termés. Az öreg megint ránk szólt, elindultunk. Miután Zimmermann bácsi kulcsra zárta a trafik ajtaját, és iszonyú zajjal lehúzta, majd alul lelakatolta a hullámos lemezt, Ferike a Napról kezdett magyarázni Jázminának, úgy, hogy mi is halljuk. Egyebek mellett megtudtuk, hogy a Nap a Naprendszer központi égitestje, öt-hat milliárd éve létezik, és körülbelül még ugyanennyi ideig él majd. Magas hőmérséklete miatt űrhajóval nem ajánlatos leszállni rá, de egyébként se tudnánk, mert az egész egy nagy, sugárzó gázgömb. Belsejében a hidrogén héliummá alakul, s ez a folyamat, amelyet tudományosan termonukleáris reakciónak nevezünk, termeli azt az energiát, amely földi életünk fenntartója. Termonukkeláris akció, próbálkozott Jázmina is, és elismerően pillantott Ferike vörös hajfürtjeire. Zimmermann bácsi jobb kezét Jázmina, balját pedig a fiú fejére tette. „A Nap valóban ilyen öreg, de a Hold, ki kell mondani végre, fiúk, a Hold csak azóta létezik, mióta az első szerelmespár megpillantotta, és nem is fog tovább élni az utolsó szerelmespárnál.” Ahogy lefordultunk a főútról az Áron utcára, Zimmermann bácsi is felnézett a teliholdra, aztán megjegyezte: holnap már csökkenni fog. Ha C-betű formát mutat, csökken, ha D-betű formát mutat, dagad, mondta Zimmermann bácsi. C mint csökken, D mint dagad, nevetett Zimmermann bácsi. C mint csökken, D mint dagad, nevetett Jázmina is.
Wessenauerék előtt váltunk el. Ferike a nagyapjával tartott. A kislány elköszönt, leakasztotta nyakából a kapukulcsot, és bement a házba. A kerítés deszkái között láttam, az udvari kút felé indul. Ahogy arra fordult, a termés megmozdult a diófán. Először csak egy varjú szállt fel, a többi néhány pillanat múlva egyszerre követte. Jázmina felvette rózsaszín szemüvegét, ráállt két odakészített téglára, és mélyen behajolt a kútba. Azt hittem, beleesik, mert combközépig eltűnt az üreget védő betonhenger mögött. Néhány másodperc múltán azonban újra megjelent, hét-nyolc méteres kötéllel a kezében. A fűre tette, és bement az épületbe. Akkor már sötétedett. Én is hazaindultam. Nálunk még nem volt készen a vacsora. Hallottam, apám gépel a nagyszobában. Benéztem hozzá, három iratköteg feküdt előtte, néggyel már megvolt. Tudtam, ilyenkor nem ajánlatos őt zavarni. Nem lesz mérges, vagy ilyesmi, csak, ahogy mondani szokta, kiesik a ritmusból. És akkor a vacsoraidő a reggelihez közelít. A kamrában magamhoz vettem két krémest, és szóltam anyámnak, hogy nemsokára itthon vagyok. Wessenauerék háza felé indultam, mert nem hagyott nyugodni, mit keresett az a kötél a kútban. A kerteken át mentem, alacsony kerítéseken, virágágyakon, frissen ültetett vetemények között. Így nem kellett átmásznom Jázmináék kapuján, viszont az udvarokból két kutya is megugatott, ismerős ebek, mindkettő mintha csak kötelességből. A kutat kúszva közelítettem meg, kihasználva a betonhenger takarását, hogy ha Wessenauerék kinéznének az ablakon vagy ha kijönnének a házból, ne lássanak meg. Csak akkor álltam fel, amikor a közvetlen közelbe értem. A henger belső oldalából rozsdás fémkampó meredt a kút ürege fölé, nem volt nehéz rájönnöm, hogy Jázmina onnan akasztotta ki a kötelet. A kút alját nem láttam, kavicsot kerestem hát és beledobtam. Nem csobbant. Gyorsan döntöttem: megnézem, mi van odalenn. A feladat izgalmasnak tűnt, az adrenalin-szintem megemelkedett, és a gyomrom is jelezte a kihívást. A kötél egyik végét leengedtem a mélybe, a másikat beakasztottam a kampóba, és indultam. Lent hűvös volt. Négy-öt méterig az izgatottságon kívül semmi különöset nem éreztem, aztán hirtelen eltűnt a talpam alól a kút fala. Egy oldalüreg bejáratánál lógtam. Behajoltam, hogy körbenézzek. Az üreg, három-négy méterre a nyílástól, kiszélesedett. A végében pedig, amelyről nem tudtam eldönteni, néhány kilométerre vagy csak néhány méterre van tőlem, ragyogott a Nap. Nem féltem, hajtott a kíváncsiság és valami addig még meg nem tapasztalt erő. Bemásztam, és elengedtem a kötelet. Közel járok az igazsághoz, gondoltam. Néhány métert mentem csak, amikor eltűnt a ragyogás az üreg végéből. Hirtelen lett sötét. Egy pillanatra megrémültem, de a következőben már megnyugodtam. Tudtam, vízben lebegek, meleg vízben. Fölöttem és alattam is víz volt, de mégis minden nehézség nélkül vettem a levegőt. Tompán hallottam valami áramlást és lassú dobogást, mint amikor egy hatalmas, lomha szív dolgozik. Aztán, ugyanolyan hirtelen, akár az előbb, megint fény lett. De akkor már nemcsak az üreg végében, hanem körülöttem is. És szilárd talajt éreztem a lábam alatt.
Az áramlás és a dobogás megszűnt. Körbenéztem. Az üreg fala eltűnt. Minden puszta volt, nyers és üres. Akkor megint sötét lett, és megint világos lett. Ismeretlen táj volt körülöttem, mindenféle színű fák és bokrok. És megint sötét lett, és megint világos. Aztán megláttam az égen a Holdat. Egy völgyben álltam. Úgy éreztem, jártam már itt. A fűből sikló bújt elő, nem sokkal később pedig egy sün. Akkor már tudtam, hogy az Áron utcában vagyok, Csoszor János bácsi kerítése előtt. Tisztán láttam a sötétben a fehérre meszelt nádtetős épületet. Hazaindultam. Végigmentem az Áron utcán, utána keresztül a Horgeren a Királykert utcáig. Otthon benéztem a nagyszobába, apámhoz. Két iratköteg még mindig előtte feküdt az asztalon. Kimentem a konyhába, anyám tenyérnyi halakat pucolt egy tálban. Látom, libamáj lesz, mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az, felelte anyám fáradtan, sült hal. Aztán a kezembe nyomott egy kést, hogy segítsek. Miközben egy közepes kárászt próbáltam megszabadítani a pikkelyétől, beszámoltam neki Ferike kiselőadásáról, és hogy mit mondott Jázmina a kútról meg a fényről. Azt beszélik, van benne egy oldalüreg, vett újabb halat a tálból anyám. Nem szóltam. Öregapád szerint, folytatta, a háború alatt Wessenauerék ott bújtatták Zimmermannékat. Aha, mondtam, mint aki mindent ért, és tovább küzdöttem a hallal. A sors fintora, nézett rám anyám, hogy a családból éppen Zimmermann bácsi élte túl a háborút, pedig csak ő nem volt hajlandó elrejtőzni a kútban. Már miért kellett volna neki elrejtőzni, kérdeztem. Más világ volt, felelte anyám, és kiejtette kezéből a kést. A lényeg az, hajolt le érte, a lényeg az, hogy Zimmermann bácsi először Flossenbürgbe került, aztán Hersbruckba, utána pedig, azt beszélik, megjárta Dachaut. És ott mit csinált, kérdeztem. Rizzsel vagy krumplipürével kéred, kérdezett vissza anyám. Huszonöt év telt el azóta. Nem mondhatom, hogy közben lényeges dolgok történtek velem. Kitanultam az orvoslást, elolvastam párszáz fontosnak hitt könyvet, mindegyik elszigetelt világba vitt. És esténként, ha csak rövid időre is, egy-egy elbeszélés erejéig, sikerült Zimmermann bácsi trafikjába költöznöm. De onnan az öreg mindennap pontban hatkor kitessékelt. Ideje van a menésnek, mondta, és kiküldött az írásokból, ki a trafikból, ki a Kossuth, Munkás, Fecske, Gitár, Filtol és Románc cigarettás dobozok gyűrűjéből, ki a fényes főútra. Olvasmányaim és tűnődéseim eredményeként megértettem, hogy Zimmermann bácsinak több mindenben igaza volt. Egyebek mellett abban, hogy csodák nincsenek. Aztán abban, hogy a szeretet másképpen működik, mint egyéb földi dolgok. A fájdalom természete pedig megint teljesen más. Apám egy novemberi szombat reggelen lett rosszul. A kórházban azt ígérte, újra felveszi a ritmust, mert jó néhány iratköteg várja még a nagyszoba asztalán. Hazavittük, mert nem lehetett rajta segíteni. Állapota gyorsan és megállíthatatlanul romlott. Február 14-én, anyám születésnapján öt szál hóvirágot csempésztem apám kezébe. Úgy, fektében adta át, amikor anyám legközelebb fölé hajolt.
Akkor már nem tudott beszélni. Négy héttel később, amikor már mozdulni sem tudott, anyám egy este egyedül akarta kiemelni az ágyból, de nem bírta, visszaesett vele a párnák közé. Anyám hónapok óta először nevetett, apám nézte az arcát, azt hiszem, értette is, mert ő is mosolyogni próbált. Akkor fordultam be a kivilágított főútról az Áron utcába. Apám a tavasz első napján halt meg. Aznap este is jártam Csoszor bácsi háza előtt. Aztán hazafelé indultam, a megszokott úton, a végén mégis egy dombra jutottam. És bárhogy igyekszem, nem tudok mozdulni innen. Csak nézek lefelé, a völgybe. Hó, kék füst, piros függönyök, ilyesmi.
TARTALOMJEGYZÉK
EGY KIS GEOMETRIA Szabovnyik Zsuzsanna.................................................... Egy kis geometria........................................................... Háborús játékok............................................................. A nyugalom szobra......................................................... Különös föld alatti történések.........................................
KANADA Patkányirtás.................................................................... Kanada........................................................................... Gyereknap...................................................................... Van neki ez a kutyája, a Császár. ................................... Zizi néni......................................................................... OLIMPIA PRESSZÓ Megállította-e Sárga Mihály az idő kerekit?..................... Olimpia presszó............................................................... A felhők, a szivárvány és a negatív angyalok.................... A Kék Oroszlán bezárásának hiteles története.................. Születésnap a magasban................................................... SZÁVÓ UDVARA Út haza.......................................................................... Szávó udvara.................................................................. Angyal és Tsa................................................................ Goldberg-levelek........................................................... Wessenauerék kútja.......................................................
