KISS DÉNES
EMBERSZÁM
1
2
KISS DÉNES
EMBERSZÁM
3
© Kiss Dénes, 2008
A tipográfia és a nyomdai előkészítés Döme Katalin és Dunay Sándor munkája
4
ELIGAZÍTÓ ELŐSZÓ A SZERZŐI SZÁNDÉKRÓL A szerző szavunkban is benne van a gyarapítás jelentése, ha így használjuk: megszereztük ezt vagy azt. De gondoljunk bele, a szeretet is a szerzésre irányul. Azt szeretnénk, ha a másik ember is megkedvelne, megszeretne bennünket. Szeretnénk ezt-azt venni, látni, ismerni és így tovább. Valamilyen gyarapítási elképzelés vezet bennünket. Legtöbbször tudásé, jó érzésé, jó lété, stb. Ha a formájában különbözik is egymástól e szavak zöme, de akár a „külön”, akár a „különböző”, szintén számtani kifejezés, mert elkülönítésről van szó. Azaz egyekre választja szét a többeket. Persze a „több” szintén számtani töltetű és lelkületű szó. Beszéd közben sem nagyon tudunk használni egymás után három olyan mondatot, amelyből legalább az egyiknek ne volna számtani vonatkozása. Valami sokasodik vagy csökken, aránylik ehhez-ahhoz, az már valamilyen „mérés” mutatója. Így hát a megértéshez, a többféle módon való „körbe járáshoz” szükség van némely dolgok ismétlésére. Erre sor is kerül a könyvben, de csak a jobb megértést kívánjuk vele szolgálni.
5
A Szó~ját~szó ház térbeli építménye
6
EMBERSZÁM
SZÁMOTTEVŐ SZÁMADÁSOK Emberszám. Valójában Ilyen szavunk nincs is. Pontosabban szólva, így nem használjuk. Legföljebb ebben a formában: nem veszik emberszámba. Látható, hogy ebben az összetételben lényeges rész a „szám” szavunk. Lehet, hogy éppenséggel maga a lényeg. Persze, aligha egyedüli azok közül a szavak közül, amelyeket csak valamilyen toldással, raggal, képzővel szoktunk használni. Nézzük csak, mit is jelent az „emberszám”? Úgy véljük, minél pontosabban kérdezünk, annál jobban megközelítjük a választ. Talán ami először eszünkbe jut, az a számottevő. Ebben a szóban: „emberszám” a legszámottevőbb szórész a „szám”. Ezt a megállapítást jegyezzük meg, ezt tartsuk elsősorban számon. Majd aztán számon kérhetjük a teljes jelentést. De számítani kell arra is, hogy csupán több kört írhatunk le a jelentés magja körül, de magát a pontos jelentést csak sejthetjük. Így számadásunk talán sosem lehet teljes. Mégis próbálkozunk, mert mást nem tehetünk. Húz-vonz a nyelv törvénye és titka. Ahogy többször emlegettem és írtam, a magyar nyelv alapja a logika és a matematika, azaz a számtan. Érdemes volna végre alaposan körüljárni ezt a megállapítást, illetve amennyire lehet, bizonyítani is. Magyarán, illő, hogy magam is számot adjak, ahogy azt tette valahai üknagyapám, aki számadó juhász volt Tekenyén. A magam számadói szerepe hasonló. Arról is szóltam, hogy minden magyar ember az ősi kettes számrendszer szerint beszél, akár tudja, akár nem. E könyvben végre elemezzük nyelvünknek ezt a páratlan és rendkívüli tulajdonságát. Valamint újra és újra azt, nyelvünknek emlékezete van ősi történésekre, és ősi tudást tárol, mint valami kincstár: szókincstár! Egyre bizonyosabb, hogy számomra, részemre, nekem is mind fontosabb e felismerések boncolgatása, az összefüggések elemzése. Már csak azért is, mert még a magyar nyelvűek is nehezen fogják föl, hogy mit is jelent ez a megállapítás. De külföldinek, például angol, orosz, francia stb. anyanyelvű embertársunk számára, részére – ez is számszerű arányosítás: hiszen valami egésznek csupán kisebb darabja az, amit „résznek” nevezünk – nem nagyon érthető ez a megállapítás. Reméljük azonban, hogy a részletezőbb elemzés megkönnyíti a nyelvünk titkaihoz 7
való közeledést is. Ezért kellett megírni ezt a munkát, noha ezúttal sem számítunk arra, hogy véglegesen elintéztük a gondot, és mindenki számára megvilágosul mondanivalónk. Mégis bízunk abban, hogy sikerül egyfajta összegzést bemutatni, és egyre több tanár, mérnök, fiatal érdeklődő magyar ismeri föl nyelvünk minden másnál fontosabb voltát. A magyar nyelv első számú világörökség, tehát nemcsak magyar érdek annak átfogó és alapos ismerete. De nem várhatunk másokra, magunknak kell ezt elismertetni. Csakis akkor sikerülhet közelebb kerülni a lényegéhez, ha nem csupán, mint nyelvre tekintünk rá. Ahogy erre már Sir John Bowring * már majd száznyolcvan éve figyelmeztetett. Ha tovább akarunk lépni, akkor ezt a komoly intelmet legalább nekünk, magyaroknak kötelességünk komolyan figyelembe venni. Ha nem ezt tesszük, vétkezünk az egész magyar nemzet ellen. TF
FT
A MAGYAR NYELV CSÚCSTECHNOLÓGIÁJA Avagy a ragozás játékai és törvényei Szándékosan használjuk az idegen szót, hogy fölhívjuk a figyelmet olyasmire, amit másként nem érzékelnének azonnal. Hiszen e nyelvi játékok és mutatványok valóban rendkívüliek. Itt ott láttathattunk belőlük elszórtan, így együtt még nem mutattuk be őket. Persze ezek is csak példák, valamennyi bemutatására egész könyv se volna elegendő. Így hát lehet még kutakodni a nyelvünkben, mert minden bizonnyal ta~lál~hat~u~nk nem is kevés érdekességet, amelyek szinte kizárólag a magyar nyelv sajátos – egyedül való – jellemzői. A csúcstechnológia igaz, ha rendszert írtunk volna vagy akár csúcsrendszert, talán nem keltettük volna föl kellően a figyelmet. Pedig a csúcsrendszer az a szó, ami alighanem ilyen vonatkozásban itt és most jelent meg először. Noha használata indokolt lehet sok más témával kapcsolatban is. Sokféle változatból van módunk mutatványokat közölni. Talán az is mindegy hogy mivel kezdjük. Ugyanis, ha meggondoljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a teljesen – nemcsak részben! – ragozó nyelv lehetőségeit kívánjuk bemutatni. Előbb már szándékosan tagolva írtunk le szavakat. Például a ta~lál~hat~unk szót megközelítőleg – meg~köz~el~it~ő~leg – így írtuk le. Ha ezt tesszük szavainkkal, szép lassan belső, állíthatjuk * Sir John Bowring (1792–1872), angol nyelvész, közgazdász, politikus, író és utazó. Magyar vonatkozású művei: Poetry of Magyars, London (1830); Translations from Alexander Petofi, the Magyar Poet, London (1866) T
T
8
törvényszerű rendszer alakul ki előttünk. Maradjunk is a véletlenül elsőként bemutatott szavunk mellett. Úgy véljük eléggé hat~hat~ós~an hat~hat ér~tel~münk~re, és jól mutatja törekvésünket. Ezért a szó~tag~ol~ás, azaz a tag~lal~ás jól le~fog~lal~ja figyelmünket. Természetesen a szavakat nem a megszokott vagy másként „akadémiai” szabályok, sokkal inkább a nyelvünk ősi és természetes szabályai szerint választjuk el. (Egyetértünk Varga Csabával, hogy elválasztáskor meghamisítódnak szavaink, „visszakeresve” nem könnyen jutunk az eredeti és valódi szóhoz.) Rögtön mutatunk egyszerű példát arra nézve, hogy mi lesz ebből a fontos alapszóból, „ok”, ha nem okosan választjuk el: o~kos. Látható, hogy valósággal eltűnik az eredeti, az „ok” szó, amelyből könnyedén ilyen változatokat képezhetünk: oktalan, oktondi, okoskodik stb. Ha azt kérdezzük – érdemes kérdezni! – mit is jelent az okos szavunk? Mi jellemzi igazában az okos embert? Mi az okosság lényege. Akkor azt mondhatjuk: az az okos ember, akinek sok fogalma van a dolgok, történések és viszonyok okairól és persze következményeiről. Mert a világ valósága, okok és következmények rendszeres és folytonos működése. Az egytagú szavak közül kezdjük az „al”-lal. Ide soroljuk az alap, alapos, alul, alku, alatt, alsó, alattomos, alapítvány stb. szavakat. A jelentés lényege, hogy a dolgok alapja alaposan készült, tehát erős és megbízható. Az alku azt jelenti, hogy a vevő lefelé vinné az árat, az alattomos rejtőzködik, eldugná szándékát, elbújna, mint a vakond. Az alapítvány is jó alapokon nyugszik és így tovább. Ám ugyanakkor mindegyikbe valami, nem éppen alantas, de lenti, aluli jelentés rejlik. Nemcsak a hangzás, a látvány, a dolog is fölmagasodik az „á” hangzóval. Az „al”-ból áll lesz. Álló, állvány, állomás, állhatatos, állítás, stb., valóban jól látható a tárgyi magasodás, noha átvitt értelmű magasodást is felismerünk. Majd eljátszunk az „el”, „le”, „lé”, „él”, „ól”, „ló” „öl”, „lő” stb. gazdag használatú szavainkkal is. De addig is mutassunk látványosabb szavakat. Érdekes például az „el~len”, „el~len~ben” szó. Gyakoriak a „lel”, „lal”, „tat”, „tet”, „hat”, „het”, „tak”, „tek”, „lag”, „leg” stb. szavak, szó részek. Ezek közül többnek saját jelentése is van. Például a „lel”, azaz valamit ta~lál, s az le~het például a „lelet”. Észbeli ta~lál~at a lel~e~mény, hogy~ha rá~lel~ünk. De a lél~ek, lél~egzik, szem~lél, szám~lál, fog~lal, ér~lel, kér~lel stb., mind azt bizonyítják, hogy e szavak, képzőként vagy másként, egészben kerülnek a szavakhoz, amelyekből ez által lesz „szó-tő”. Az is igaz, hogy nem mindegyik ta~lál~hat~ó meg a szó elején. A „lal”, „lál”, úgy látszik sosem. Tag~lal~hat~juk tovább a szavakat. Az eddig nem említett „tag” is ezek 9
közé tartozhat, amikor tag~ló, tag~díj, de a tág~ra, tág~ít~hat, formákban használjuk. Mert le~het. Sőt! Bizonyos szavak és formák azt bizonyítják, hogy e szavakat, toldásokat másként nem is lehet használni. A „het” nem más, mint a „hat” magas hangrendű párja. Ezt már tud~hat~juk, legalább is sejt~het~jük. Nem említettük valamennyi lehetőséget, például a „tak”, „ták”, „tek”, „ték” „tik”, „tok”, „tök”, „tuk”, „tük” toldásokét sem. Lássuk a benne~tek, ti~tek~et, vele~tek, (-val, -vel), változatokat. Ugyanis, ha a bennetek vagy veletek szavunkat nézzük, könnyedén észre vesszük, hogy ezekhez – meg másokhoz is! – a „tek” szótagot csatlakoztathatjuk. Hiszen, ha kipróbáljuk, hogy másként tegyünk, rögtön láthatjuk, hogy csakis így tehetünk, mert nincsen értelme másként a szavaknak. Íme: bennet, ennek nincs értelme, bennete, ennek sincs, ahogy a velet-nek, velete-nek sincs, csak a bennetek, veletek, értetek, nektek és így tovább szavaknak van értelme. Tehát a „tek” egészben csatlakoztatva képez továbbra is értelmes szót. Gondolható, hogy hasonló a helyzet a „tak”, „ták”, „ték” szótagokkal is. Bár lehetnek szavak, amelyekhez részben is csatlakozhatnak e szók végén levő szótagok. Éppen a személyragozás segíthet ebben. Mert lehet „szólt” vagy „szólta”, mármint elszólta magát, illetve szóltak, mondtak, néztek, jártak, vártak, ügyeltek és nagyon hosszan sorolhatnánk a hasonló példákat. Minden bizonnyal van meglelhető – meg~lel~het~ő – szabály. Alighanem az első változat az igazi, hiszen azt mondhatjuk valakinek, ne ide bújj, itt bárki meglelhet meg~ta~lál~hat. Tehát a szó így rakódik össze: meg~lel~het. Remeklés a magyar nyelv. Máskén szólva is érdekes: meg~ta~lál~hat. A „ta”, „te” is képző, sokféleképpen köt össze szó részeket. Érdekes a szerepe a „pár~ta” szavunkban. Aki pár~tá~ban maradt, az pár~ta~lan, azaz pár nélkül maradt. A -lan -len önmagában helyettesítheti a fosztó képzőt. Étlen, vétlen, szótlan, fátlan, de mintha ennek pedig feltétele volna. Fel~tét~len? A „t” hangzó után, ami rövidíti a szót, lehetséges ez. Hiszen írhatnánk vagy ejthetnénk így is: szótalan. Más esetben talán mindig köny~ör~te~len a szabály? Játszhatunk még kicsit, és akkor láthatjuk, hogy jobban hangzik a fogatlan, mint a fogtalan. És nem talán vagy talány dolga. Másutt is szóba jöttek a kéz, kész, készült, kézült, kezel, köz, közel, közös, stb. szavaink és újabb belső logikai szerkezet kapcsolatait találtuk meg. Nemcsak az a gondolattársítás, hogy a focista lábbal „kezeli” a labdát. Már fel sem tűnik, éppen kézzel nem szabályos az a játék, amelynek lényege, hogy jól kezeljék – nem úgy, mint a kezelő orvos! – a labdát. Mert ez a szó a múltba gyökerezteti a kezelés szót. Arról értesít bennünket ez az ősi szavunk, hogy annak idején kézrátétellel történt a „kezelés”. Íme, 10
milyen nagy idő ívét rajzolja meg ez a szavunk is. Másként szólva így hitelesíti az ősi valóság a háttérben a mai jelentéseket. Innét már érthető, hogy azt is feltételezhetjük, hogy a készülék és minden ami készült, az kézzel készült azaz kézült. Újabb réges-régi logikai kapcsolatra derült fény.
ELSŐ TŰNŐDÉSEK Tudásunk Mit tudunk magunkról? Senki sem emlékszik édesanyja emlőire, az anyatej ízére. Pedig emlékezete mélyén ott van a szívsimogató édesség, a vele való érintkezés örök, puha melege. És őrizzük a szopás hangemlékét a vele együtt járó cuppanó hangot, amit másutt „ősCének” hívunk és ez az alapja a magyar nyelv egyik nagyon érdekes jellemzőjének, a becézésnek. Mert ennek az egyetemes és ős-cuppanásnak köszönhető a becéz, becézés, becéző stb., szavunk. Ez a cirógató, cirmos hangzó, amelynek sajátos tisztsége van nyelvünkben, hordozza „génjeiben” az ősi valóság szent életmisztériumának, a szopásnak valóságos emlékét. Talán csupán sejtelmeink vannak erről, de a nyelvünk ősidőktől, százezer évekből őrizte meg a jelentést. Mert a magyar nyelvben valóságosan azt jelenti a becézés szavunk, hogy a „c” hangzó bekerül szóba. Lehetséges, hogy más nyelvekben van „becézés” vagy így hívnak valamit a nevekkel kapcsolatban, azonban éppen a nagyszerű ősemlékezet lényege, a „c” hangzó kivételes szerepét nem találjuk. Tehát még fordításként is pontatlan ez a dolog. Ez és az ehhez hasonló jelenségek tarkítják nyelvünket. Tudhatatlan Tudjuk, valóban tudva-tudjuk, hogy akaratunk nélkül – olykor talán ellenére?! – jöttünk világra, kerültünk elő a halálból és nem lehetséges új, másik születés. Csak a halálba való visszatérés a biztos. Egyszeriek és egyediek voltunk. Az istenhívő legfeljebb azt kérdezheti meg, vajon az Isten unatkozott vagy egyedül érezte magát, azért teremtődött az ember? De mi célja lehet az emberrel, aki jelentéktelen az őt körül vevő világban. Annak sorsán, útján, létén nem változtathat. Esendő idővel, térrel szemben. Létezése a nemlét idejéhez viszonyítva, nem is értelmezhető, mert annyira elhanyagolható. Ha nincs célja senkinek és semminek az emberrel, akkor magunk adunk, képezünk magunknak célt. Ez persze azt bizonyítja, mondhatják, hogy eleve van bennünk igény valami magasabb rendű, nemes iránt. És megint ott van a válasz: az ok! Vagyis tovább ke11
reshetjük s hiábavalóan a célt. De hát szabad akarat ez? Aligha, sokkal inkább kényszerűség. Ez a szabadság éppen úgy korlátozott, mint az akarat. Mi lehet a megoldás? Talán a hit? Válaszoljunk erre, de előbb kérdezzük meg, hogy aki sosem járt hittanra, nem gondolkodó típus, annak egyáltalán eszébe jut valaha a szabad akarat fogalma? Aligha. Nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy nagyon fontos fogalmak értelmezésével, elemzésével foglalkoztak volna! Ez látszik is a társadalmon. A köznapokban szükséges a hit, noha önmagában nem ad megoldást semmire. Hitünk A hit. Ez a kínálat minden kérdésre. S rögtön láthatjuk, hogy a hit csakis választ alakít, igazi, jól megfogalmazott kérdéseket nem hoz világra. Ez a lényege. A hit a mindenre való válasz. De éppen ezért csak elvi segítség. Lelkierőt azonban adhat, ha elég erős. De az ember hite csak olyan erős, mint ő maga. A gyenge jellemű embernek a hite is gyönge. Gondoltunk arra, hogy milyen erős a jellemünk? A kérdés is jellem kérdése, természetesen a szellemi adottságok mellett. Vajon lehetnek-e hívők, a nem istenhívő emberek? Mit jelent az a hit, amit nem neveznénk istenhitnek? Emberhitet? Azaz, alapvető tartást, magatartást, tiszteletet az élet minden formája iránt. Bizonyosan azt is jelenti. Ám a további vizsgálódásra vissza kell térnünk. Nem is egyszer. Határaink Amiről minden adatot tudunk, annak képesség határait is ki tudjuk számítani. Persze ez sem ilyen egyszerű. Éppen a határainkból adódó ellentmondás gátol abban, hogy magunkról – agyunkról, agyunk működéséről, az agysejtek számáról és így tovább – mindent tökéletesen megtudjunk. Tehát általában csak sejtéseink, jobb kifejezéssel: becsléseink vannak bizonyos mennyiségi dolgokról, ok-okozat kapcsolatokról. Az ebben az ellentmondás, hogy amivel mérünk, azt mérjük! Niels Bohr írja, hogy az a tudomány csapdája is, hogy tudjuk például a vérben ennyi-annyi vas, mész, foszfor stb., található. De amikor ezt tudományosan kimutathatjuk, akkor az már nem élő vér, hanem élettelen anyag. Éppen az, amit megállapítunk: vas, foszfor, mész és így tovább. Amíg bennünk kering, mindezt nem állapíthatjuk meg. Amikor képesek vagyunk összetevőinek meghatározására, az már nem vér, nem élet, nem kering. Valami más. Gondoljuk meg, mindig hasonló tényezők határozzák meg minden vonatkozásban a határainkat. A képességünk határait. Olyan ez, mint amikor a mérő műszer hibáját, tévedését is „hozzá mérjük” az eredményekhez. Mi12
vel mértékeink, mondhatjuk így, minőség mérőink, ítélő képességünk, öntudatunk vezetésével határozza meg a méltóságunkat, e dolgok szoros összefüggésének folytonos elemzése, vizsgálata elengedhetetlen életünk folyamán. Így lehet ezeknek az eszmei kísérleteknek a címe: mérték és méltóság. Láthatóan szorosan összefüggnek. Testi, szellemi határaink természetesen meghatároznak bennünket is. Ezt még a nyelvünk is tudja, hiszen a jellemes, erős akaratú emberre szoktuk mondani teljes joggal, hogy határozott. Vagy amiben teljesen bizonyosak vagyunk, amellett határozottan kitartunk, véleményünket a leghatározottabban képviseljük. Jellemünk Jelek jellemeznek bennünket. E jelek, jelzések jöhetnek a múltból, de a jelenből is. A jelen szavunk is minden valószínűség szerint a „jel” szavunkból van. A jelen a jelenlétünket jelenti jelen időben, mert ott vagyunk jelen. A jelek pedig minden olyant, ami velünk kapcsolatban érzékelhető. Tehát látható, hallható, megállapítható. Ezek sajátos üzenetek s vannak olyanok, amikre az ismerőseink azt mondhatják, látva, hallva azokat, hogy jellemző. Mármint ránk, valamilyen szó használata, mozdulat stb. Érthető, hiszen jellemünk szerint adunk választ a világnak mindarról, ami kell vagy amit szükségesnek látunk. De mindezek jelentősége? A legvalóbb valóság mindig a jelen és nem a múlt vagy a jövő. A bíróságon is a legfontosabb tanú az, aki jelen volt az eseménynél. Vagyis saját szemével – szemtanú! – látta, értékeivel érzékelte a történteket.
MIÉRT VAGYUNK A VILÁGON? „Aki fázik, fát keres”, egyszerű logika, azaz ok okozat viszonyának pontosítása térben, időben. Tehát minden következtetés lényege számítás, minden számítás logikai művelet, azaz szigorú gondolatvezetés. Ennek legmagasabb rendű megvalósítása az eszmeképzés és a képes beszéd. Az eszme képekkel való megjelenítése. Ez a legfontosabb emberi képesség. Ilyen esetekben a képzelet valódi testet ölt. A kép építménnyé nő és olykor oda is fordul minden égtáj felé. Ha nincs túlságosan körbevilágítva, észre is vesszük. A költészet java képbeszéd és logika, összesítve: eszmeképzés. Jórészt emiatt is, a magyar költészet legjobbjai, egyúttal a magyarság legnagyobb filozófusai is. Ennek alapja az uralkodó, mindent meghatározó logika. 13
Mindez együtt pedig meghatározza az egész magyarság gondolkodásának, képességeinek lényegét, azaz nemzeti és egyéni tehetségünket. S ha ezt a rendkívüli képességet hagyják érvényesülni, a magyarság nemcsak önmagát emelheti, hanem sok dologban segíthet – nem túlzás! – az egész emberiségnek. Nem szólva arról, hogy ha minden vonatkozását és lehetőségét kiderítjük, és tudatosan fejlesztjük, az egész magyar nemzet teljesítménye megnő! „Mindössze” ezek miatt önvédelmi kötelezettség a magyar nyelv ápolása, kutatása, elemzése, a magyar költészet ismerete. A magyar nyelv segítségével ősi tudás válik mai tudássá, valamint ősi tehetség mai tulajdonságunkká, építő, alkotó képességünkké, megtartó testi-lelki erővé. Magunk is szüntelen eszmeképzővé válunk. Létre hozzuk a személyes eszmét, ami tudást gyarapít, ezért nemesít, és megtartó méltóságot növel. Ez az edzett ember aztán csatlakozik ahhoz a törekvéshez, amely alapvető szabadságunkat adja, az önvédelem minden fajta eszméleten tartásához. Újra meghatározzuk közösen az értékeket, a romboló eszméket és tárgyakat. Mert nem új Magyarországot kell építeni ahhoz, hogy ennek lényege kisugározzon kellő erővel, hanem új világot. Ez csak akkor sikerül, ha áldozunk is érte, és következetesen felkészülünk a teendőkre. Lennie kell emberi eszmének, magyar eszmének és az ember létezéséhez méltó világ eszmének. Mert nem szerkesztünk, hanem alkotunk, nem elvont fogalmakat, hanem élő világot teremtünk. Még akkor is ezt kell tennünk, ha minden egyes magyarral vagy később minden egyes emberrel külön kell beszélnünk. Hiszen az az első tennivaló, hogy az ember meg tudja különböztetni az alantast és rombolót a megtartó értéktől. A rosszat határozottan kell elutasítani, a jóért közösen kell kiállni. Ezért a legfontosabb a felismerés, ami tartásra és tettekre ösztökél! Aki fázik, fát keres, hogy tüzet rakhasson, hogy melegedjen. Ebben és minden múlt kutatásban segít a magyar nyelv! Legfontosabb jellemzője annak, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk és hogy hova tartunk! Alább ezt a bizonyosságot igyekszünk sokféleképpen bemutatni, és ahol csak lehet bizonyítani nyelvünk törvényeivel és titkainak bemutatásával. És ez csak Önökkel együtt sikerülhet tisztelt Olvasók!
14
A RAGOZÓ NYELV LÉNYEGE A ragozó nyelv lényege: összeadó, számtani nyelv. Az alapjelentéshez – ősgyökhöz – további jelentéseket, képzőket, ragokat és más toldalékokat, jelentéseket adunk hozzá és így alakul ki a szavak végső jelentéstartalma. Mindez úgy lehetséges, hogy a magyar ábécé hangzóinak nemcsak alaki, hanem helyi értéke is van; a hangzók írását és ejtését páratlan állandóság jellemzi. A magyar azt ejt, amit ír, azt ír, amit ejt. A kivétel elenyésző, néhány régi név esetében, bizonyos tájszavakban, ám a mássalhangzókra akkor is megbízhatóan támaszkodhatunk. A jelentés összege pedig maga is logikus. Tehát: a magyar nyelv alapja a logika és a számtan. Az alaptörvénye olyan, mint a számtané. Csupán azt kell elhinni és megjegyezni, hogy egyszer egy az egy. A többi mind ebből következik. A ragozás maga is hozzáadást jelent. Csakhogy a toldalékokat nemcsak a szavak végén találjuk meg, hanem a szavak elején és a közepén is. Ha ragos a beszéd, akkor ragokat használunk. De hogyha „haragos” valaki, akkor az azt is jelenti, hogy indulatból sokféle formát, változatot használ szitkozódást szítás, azaz szidás alkalmával. Többféle benne a rag, a képző, ezért aztán rendkívülien haragos beszédről van szó. Mára elterjedt, az egyébként nem szép kiszólás, „nem ragozom” tovább. Mint látható összetett és logikus előzményei, valamint követelményei vannak annak, hogy ragozó nyelvről beszélhessünk. Véleményem szerint, csak egyetlen igazi ragozó nyelv létezik, az a magyar. Más nyelvekben is használnak jeleket, toldalék-féléket, ragszerűségeket, de olyan mértékben és finomságban, ahogy mindez a magyar nyelvet áthatja, átjárja működése közben, egyetlen nyelvnél sem tapasztalható! S mindezekhez csatlakozik az a tény, hogy a magyar ember alapjában a kettes számrendszer logikája szerint beszél és gondolkodik, valamint az is, hogy a magyar lehetőleg képekben fejezi ki magát. Rögtön itt van a másutt már többször is emlegetett és magyarázott szavunk. Mert az ember a fején már a megszólalása előtt „kifejezi”, hogy öröm, düh, bánat, indulat stb., jelenik-e meg a szavakban! Innen a szó rokon értelmű változata, a „kifejezés”. Milyen szépen fejezte ki magát! De szép ez a kifejezés. És így tovább. Egyébként a fej a legfontosabb, legfölül található, ezért a leg~fő~bb is. S ha „fő a feje”, akkor a fejét tényleg főként, fejként kell használnia! Pontosan látható és érzékelhető a kettős értelem nyomatékos jelenléte. Itt talán nem árt megjegyezni, a magyar először „számol” és csak azután olvas. Az írástudók is számoltak előbb. Mert látták, hogy egy vagy több dologról van szó. Ebből indultak ki a beszédben. „Magad jöttél?” „Egyedül vagy?” És így tovább. Általában a mennyiségi jeleket vesszük észre először, 15
aztán a nagyságokat és arányokat, tehát valamilyen, számmal kifejezhető jeleket, értékeket. Ahogy a csecsemő is először az egy karját veszi észre, csak sokkal később az ujjait. Így azt is mondhatjuk, hogy az értelem, a felismerés, de a jelentés is számok közvetítésével alapozódik meg. Ez egyetemesnek mondható, ám a nyelvek közül, nagy valószínűséggel csak a magyar nyelv tudja és tartja számon. És ezt is a „szám” szavunkkal fejezi ki. A birtoklási törekvések mögé eszmét állítunk. Még a gyilkos is meg akarja magyarázni, és jogosnak kívánja elfogadni tettét. A mi nyelvünktől közvetlen és erős, logikai szálak vezetnek el szinte minden nagy ősi műveltséghez. A mi nyelvünknek emlékezete van, élő működése közben úgy viselkedik, mintha egyszerre volna számtani rendszer és szerves élő szervezet. Sőt, az a pontosabb megközelítés, ha azt mondjuk, hogy a magyar nyelv élő rendszerek logikus halmaza. Nem szólva arról, hogy a magyar nép eszméje benne van a nyelvben, azt is mondhatjuk, hogy a magyar nép eszméje a nyelve! Ez minden lényeges, ránk vonatkozó dolog magyarázata. Tehát a logika és a számtan átható jelenléte a nyelvben a ragozás lehetőségének és működésének alapja. Sajátos, hálózatszerű kapcsolat rendszer biztosítja már ezer évek óta a teljes ragozás lehetőségét. Mert minden bizonnyal csak a magyar nyelv jellemzője a teljes ragozás. Ezt közli a nyelvünk is a magyarázat szavunkkal, csak meg kell érteni. Ez azt jelenti, hogy a ragok, képzők ellenőrízhetően és bizonyíthatóan önálló szavak voltak és azok ma is. Például az -on-en-ön helyhatározó ragok benne vannak az innen, onnan, amonnan szavakban. Vagy a -ra-re szintén ott van a rá, rája, erre, arra, amarra, hajrá stb., szavakban és hordozzák „képviselik” a jelentéstartalmat. Noha olykor elrejtőznek, mint a tolmács, tolvaj szavainkban a -tól-től, miközben tolakodóan ott van a „tol”, „eltol”, „taliga” „toliga”, „tolong”, „tülekedik” stb. szavakban. Mivel az írás és ejtés következetes egysége a magyar nyelv egyik erénye, így lényegét tekintve, a magyar ábécé áll a legközelebb a számokhoz. Hiszen a kettő, négy, hét bárhova írjuk mindig ugyanannyi, csak tizes, százas, ezres és így tovább. Vagyis a helyi értékekben változik, de az alapjelentése marad. A magyar ábécé hangzóinak is van nemcsak alaki, hanem helyi értéke is. Emiatt a magyar nyelvtan is alapvetően számtani művelet. De az ocsúdó gyermek is először számol, és mindenki más is, amikor mondani akar valamit. Meggyőződünk arról, hogy hányan állnak velünk szemben? Így a látvány és a helyzet nyomán döntjük el, hogy egyes számban vagy többes számban beszélünk. Arra is gondolhatunk, hogy sok tízezer évvel korábban az első jelek számot jelentettek ugyan, de ha számolunk, kimondjuk, hogy „egyetlenem”, számot jelenítünk meg hanggal. Vagy ha azt mondjuk, hogy „összegezzük a mondanivalónkat”, az „összeg” szót használjuk. 16
Vagy „összejöttünk”, „az együttes tagjai” ez nem azt jelenti, mint „az együttes tagja”. Nagyon hosszan sorolhatnánk a példákat, mert szinte alig tudunk olyan hosszabb mondatot használni, amiben valami ne utalna a számokra, arányra, mértanra, és így tovább. A számokra utaló jelentések ott vannak az „alig”, a „leg”, – legnagyobb, legény, azaz: leg~én, stb. szavakban, de például a legalább jelentése a legkevesebb – a nagy, hosszú, méret, ár, érték, bér, jel, – lásd, jelentés, jelentős stb. – kivon, levon – akár összeget, akár következtetést – ici-pici, kicsi, apró, parányi, keskeny, vagy az előbb, mint valami előtt, megelőzve, előző és így tovább, az emlegetett legény szavunk, ami összetétel. Hiszen a leg+én található a legény szavunkban. És arra se nagyon gondolunk, hogy az e~lég szóban is a benne van, ha nem is a leg~es~leg, de ugyanaz, mint az e~leg~em van szavunkban lévő „leg”. Vagy arra se nagyon gondolunk, hogy az al~ig magába foglalja az „al”, alul, alant, alku, alant stb. szavak al~apját. Az „ig” pedig, mint a Halotti Beszéd című nyelvemlékünkből tudjuk, egyet (1) jelent. Így aztán, ahogy másutt is utaltunk erre, a magyar igen szó a ragozott „ig”, emiatt jelenti azt, hogy egyezünk, ha igenlünk. Tehát ugyanazt mondjuk a megegyeztünk (?) kérdésre válaszul, hogy „igen”. Azt a címet adtuk a kis eszmefuttatásnak, hogy a ragozó nyelv lényege. Ám a lényeg szavunk vizsgálatára edd(ig) nem gondoltunk. Holott a lény szóhoz az „eg” csatlakozik, azaz nem más, mint az „egy”. Tehát a két külön szó jelentése ezúttal is, logikusan adja ki a szó értelmét, jelentését. Íme az említett rendszer részei, példái, amelyeket külön könyvben taglalhatnánk. Itt van ez a szó is, lássuk: tag~lal~hat~nánk. Érdemes is közelebb hajolni hozzá. A „tag” külön szó is. A „lal” ott van a fog~lal, tag~lal, szó~lal, stb. szavainkban. (A lal, lel, lél, mind „rokon” társa! A lelet, lélek, lelkes stb. szavaink töve.) Maga a rend~szer szavunk is csupa számtan, mértan, sőt esetleg alak, forma, megjelenés jelentéseit is magába fog~lal~ja. Nos, al~ig~ha leg~én~ked~het~ünk, mert a számos és számtalan vál~toz~at kiválóan mu~tat~ja, hogy akár a számok, összeadva adják ki a „végösszeget”. E csodálatos nyelvvel és vel~ünk könnyű kiegyezni. Mert a val-vel-ből a „vel” alkotja a vel~ünk szavunkat. Tehát rag és a mink, münk szavunkból, mint annyi helyen az „nk” mutatja a többes számhoz való tartozást. Tehát mink, bennünk, velünk, magunk, házunk, kezünk és sorolhatnánk hosszan az ezt igazoló példákat. Az „nk” önmaga meghatározza a jelentés lényegét. Alább újra látnunk kell néhány példát arra nézve, hogy miféle lehetőségeket is nyújt a ragozás, képzés lehetősége. Nem elemezzük most a következőket, a Tisztelt Olvasóra bízzuk ennek megkezdését, majdan később visszatérünk erre az érdekes és páratlan lehetőségre. Mert a nyel17
vekben találhatók ilyen-olyan toldások, jelek, ragfélék, de azok valóban nem az igaziak! Ban~da, ban~dá~ban, ben~dő, ben~dő~ben. (A jelentéstartalom a -ban-ben ragokban tömörül.) Lásd még: benne, bent, benső, bennfentes, vagy banda, bandérium, bandita, banditizmus. Bennünk, azaz mibennünk. Gát, – tág –, gát~ol, gát~ol~gat. (Tág, tág~ít, tág~ít~gat, tág~ít~ gat~tat~hat.) Tag~ad, tág~ul~gat. Tag~ad~ha~tat~lan~ul, tag~ lal~gat~tat~hat, stb. Lan~kadat~lan, len~dület~len, (Lanka, lankad, lankadat, lankadatlan, lankás vidék.) Hoz, hoz~om~ány, hoz~om~ány~hoz. Változatok: -hoz-hez-höz, ehhez, ahhoz, amahhoz, haza, hazához, házhoz, húz, húz-von, huza-vona, huzal-vonal, huzakodik és így tovább. Neki, -nak-nek, ennek, annak, amannak, neki~megy a fal~nak. De mi~nek? Nekem, neki, nekünk, azaz minekünk. (Itt a „mink”-ből elég, ha az „nk” a szó végére kerül. Ugyan az az „nk”, azaz n+k, amelyik például a nekünk szavunkban n+k–n+k, kétszer található meg.) Rá, erre, arra, emerre, rája, hajrá, hajrája, ró, rónán rója lépteit. Ráró, vadászsólyom, amelyik a hajrá-kiáltásra elröppen és lecsap. Őrá, énrám, miránk, reá, reám, stb. Rovásait rárója. Tol, -tól-től, ettől, attól, amattól, eltolja taligán, toligán, tol~vaj~tól tulajdonítja el. A tol~vaj a tol~ongásban, tül~ekedésben tul~ajdonít el, még a tol~mács~tól is, aki más~tól nem ezt, hanem mást, amazt tól~más~ol. Azaz, et~től at~tól más~t. Tőlem, tőled, tőlünk, stb. Belül, bévül, a bel~ső~ben van a bél. Valamint a bélés. Az bél~eli a kabátot. Ő a szabó cég~beli mester. Szab~ad szabó, nemcsak szab~dal, de szab~lyá~ja is van. Kör. (k+r) Korondon körbe forgatták korongon és így kerekedett kerekre a kerámia. (Talán a leggazdagabb mássalhangzó képlet a k+r és a g+r.) Erről több helyen sokat írtunk. Nála, nálánál, nála nélkül, nélküle, nélkülöz, enélkül, anélkül, nálam, nálunk, (-nál-nél), ennél, annál, amannál, stb. Itt is elég a nálunk, ugyanazt jelenti, mint a minálunk. Vele, -val-vel, velem, veled, vele, valaki, valami, valahol, valahova, valamivel, illetve mivelünk helyett, velünk. Hasonul: evvel-avval lesz ezzelazzal. (Mivé lesz? Ezzé, azzá, amazzá. Nem „kezem~vel”, hanem kezemmel, lábammal, stb. Ezek a nyelvi egyszerűsítések és egyúttal a beszéd színesítései, gazdagítása.) Szín, nemcsak helyszín, hanem valaminek a színe, valójában a felszíne, ami legelőször tűnik, villan a szemünkbe. Másként szólva, a dolgok fel18
színe, külső része. A színpad, színház, színmű a látással van elsősorban kapcsolatban. „Se színe, se hamva.” Így mondjuk, ha valaki eltűnt. Vagy régen láttuk. Nagyon érdekes, ahogy a nyelvünk a „negativ” jelentést, mintha mozgás volna, kifejezi: színe és visszája. Ráadásul a „szün-tűn” összefügg. Az ellenkezőjét jelenti, ha feltűnik, vagy ha eltűnik. Sok hasonló és feltűnő jelenség van a nyelvünkben! Vagyis, ahogy látjuk a „fel” és az „el” igazában ellentétek. Mert ebben az esetben is az „el” ugyannyi, mint a „le”. A letűnő, már közelebb van az eltűnéshez. Ide csatlakozhat mértani kifejezésképpen a „lejtő”. (A „le” a számtanban a kivonás, a „mínusz”. Például leértékelés. Az „al” hasonló, mint a „le”, ezért van benne az „alku” szavunkban. Ugyanis ebben az esetben is, lefelé akarja a vevő vinni az árat! Talán csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az „ellen” szavunkban azért jelentkezik az „ellenkező”, az „ellentét”, mert az „el” a „le” formájában egyértelműen, „leértékelődik”, számtani kifejezéssel minusszá változik. Azaz valami „le~vonódik”? De az említett „lejtő”, a dolgok „alja” stb., is ide tartozhat. A „felvonás” kezdetet, folytatást jelent, míg a levonás, elvonás-csökkentést. Megint úgy működik a magyar nyelvtan, mintha számtani művelet volna!) Azt is figyeljük meg, hogy az „al”, tehát: alul, alsó, alagút, alagsor, alacsony, alatt, alattvaló, alatti, sőt, alantas, alant – lent – stb., még a „landol” szavunk is a leérést jelenti, azaz a földetérést. Mert magyar szónak tartom. Hiszen a korábban említett „lanka” szavunkban is ott van a lent, – „A~lan~t repül a nap, mint a fáradt madár” – miként Petőfi írja. Jól látjuk, hogy az „al” és a „la” is tartalmazza ezt az ellentétet. De csökkenést jelez a „lankad”, „lankadat” szavunk is, azaz „al”~acsonyabb, kisebb hatású a len~dület. Szer, a nyelvi szervezetben, mintha a szor~zás, több~ször~ö~zés, szer~zés gazdagon használható szava – ragja, képzője, önálló szava volna? – Az ezer szavunkra gondoljunk! Másutt erről elemzően írtunk. – Különben ennek is hármas hangmagasságú változata van, mint a -hoz-hez-hoz vagy az -on-en-ön helyhatározó ragnak. De akkor is ezekre a szótövekre épülnek – de szép kifejezés az „épül”, „épülnek”, hiszen mintha azt is mondanánk, hogy épebbek lesznek. Mint a jobbul. A szer önálló szó is, jelzi, hogy minden rag és képző önálló szóból való, annak a jelentését képviseli. Kérhetünk valamilyen „szert” a betegségre. Göcsejben megvannak a „szeres” települések nyomai. A szeri szerződés szertartás szerinti szervezéséről nem is szólva. Mert az nem szertelenkedést jelent, ellenkezőleg. Szervezettséget! Mindezzel, ahogy fönt jeleztük, arra kívántuk fölhívni a figyelmet, hogy tényleg, bizonyíthatóan rendszer halmazok találhatók a nyelvünkben és azok élő állapotban találhatók és használhatók. Ezek „nyelvtani” mozga19
tója a logika és a számtan. Tehát csakis akkor beszélhetünk ragozó nyelvről, ha ilyen közel áll a logika lényegéhez és ennyire idézi a számtan lehetőségeit. Azt leírtuk, hogy valószínűleg az agysejtek húszmilliárdja is hasonló módszerrel, illetve rendszerrel „foglalkozik” a tudással. Tárolja és továbbítja több ágon a fogalmak vegyi vagy elektromos kódjait. Illetve alighanem a vegyi folyamatok és az elektromosság – mi más még? – együtt munkálkodnak, amikor tanulunk, gondolkodunk, vagy ki akarjuk fejezni magunkat. Úgy vélem a gondolkodás egyik legfontosabb képessége a gondolattársítás! Ez alkotja az összefüggések gyors felismerésének módját. Így épül föl maga a gondolat is. És maga az agy nemcsak megőrzi ezt a folyamatot, hanem megjegyzi minden egyes alkalommal a történteket. Nem kell mindent minden alkalommal elölről kezdenünk. A költészetben például a verseknek jellemző, kódszavai vannak. Mire gondolunk? Például, elég annyit mondani „mit nekem te” és az átlagosan művelt magyar – ma még! – „asszociál” Petőfi Sándor Az Alföld című versére. Ez csak egyszerű példa, de minden bizonnyal érti a Kedves Olvasó, hogy a rendszer a nyelvi halmazban is rugalmas hálóként, egymással kapcsolatokat építve és tartva él. Képes önmaga szakadásait is újra kötni. A lazának látszó és látszólag egymástól független szókincs a valójában folytonos kapcsolatban áll egymással. Arról is ejtsünk szót, hogy a képzők zömében összekötő szótagok, mint a da-de, ta-te, ad-ed, at-et, va-ve, és így tovább. Ezáltal is nagyon sok a lehetőség a szóalkotásra, a jelentések összeadására, a szókincstárban ennek következtében is szaporodik a mindennapi kincs. De ezzel sincs vége a lehetőségeknek. Noha csak példákat említünk, és nem törekedünk a teljességre. (A pohár, ha teljesen tele van, akkor teli pohár. Ha félig van tele, akkor félig üres is.) A beteljesülés vagy teljesült kívánság is olyan, mint a kiegyezés, megegyezés, bejött számítás. A meg~egyezés-ben az „egy”, (1), a lehető legtöbbet jelenti! Annál megfelelőbbet, jobbat, többet nem lehetett volna elérni. Hasonló a jelentés ahhoz, amit így fejezünk ki, valami kiegészült. S mivel az „egész” eredete az „egy”, a mindenkori kiegészülés, egésszé, azaz eggyé válást jelent. Tehát megint itt van az EGY. A sok-sok fontos tényező között akad még olyan, amivel nem lehet elég~szer, magyarán e~lég sok~szor foglalkozni. Ebben a szóban, „sokszor” kettős többesség található. Az egyik maga a sok – ebből a szóból használjuk a „k”-t, a többes szám jelét! –, a másik pedig a „szor”, tehát a szorzás, több~ször~ö~zés szava. Lám e mondatokban már törvény~szer~ű~en ott vannak a számtannal szoros kapcsolatban lévő jelen20
tések. De térjünk e kis eszmefuttatás témájára, ami nem más, mint a -ságség képző eredete és használata. Ezúttal is a mássalhangzó képlet segít. Ez pedig az s+g. S ha így van akkor lássuk milyen jelentést ad a szavakhoz? Hegy – hegység, sík – síkság, katona – katonaság, sok – sokaság. Nincs kétség afelöl – ahogy több évtizede már megállapítottuk –, hogy ez a képző képnövelő. Tehát nagyobb, több lesz a jelentés, ha használjuk ezt a képzőt. És mi az, ami általánosan sokat, nagyságot segít kifejezni? Minden bizonnyal a „sok” szavunk. A dolgok megnőnek, ha úgy tetszik sokasodnak általa. A hegyből vonulat, hegység lesz. A katonából szinte sereg. Van Ság-hegy, dimbes-dombos tájon Rétság nevű helyiség. Igazában nem is illeszkedik a magánhangzó! Az rétség volna. Megfelel az is a nyelvi szabálynak, hogy a képlet egyik tagja a „g” kemény párja a „k” hangzó. Tehát a „sok” s+k=s+g-vel. Vagyis a sok szavunk teljes joggal alakulhatott át a szavak végén, sajátos kopással, lágyulással -ság-séggé. Így is formálódhat képző, méghozzá anélkül, hogy elveszítené az eredeti jelentését. Ez az átalakulás ismét csak a magyar nyelv különleges voltát igazolja. Ugyanis minden ilyen és hasonló átváltozás logikus és törvényszerű!
SZÁMOS SZÁMTALAN SZÁMADÁS Én – van – egy – igen, töméntelen sokaság Számot adok a szám szavunkról, számosat és számtalant. Érdekes változatainak se szeri, se száma. Számot adok, noha nem vagyok számadó. Ugyanis annak idején a számadó, mint például a tekenyei juhász számadó üknagyapám, ugyanezt tette, amikor tavasszal kihajtotta a birkanyájat a legelőre. (Vagy a juh~nyájat, hogy fejlődjön a gyap~juh!?) Négyszögletesre faragott botra rótták a birkák mennyiségét – azaz: a számát –, majd középen kettévágták a botot. Az egyik fele maradt a gazdáknál, a másik a számadónál, aki aztán ősszel, megint számot adott, amikor számot adott át! A hosszában újra egymáshoz illesztett botok mutatták, hogy kinek mennyi volt a rovásán. Nyilván az életre jöttekről – ellésekről, hiszen ell, él, stb. – külön számoltak el, de nem számoltak le, csak el. Persze ebbe is több dolog belefér. Az elszámolás is lehet bot~rányos – mondjuk, ha bottal vagy netán fokossal történik – de a leszámolás már többet sejtet! Ez már másfajta fokozat! Íme, ebben is benne van a fok, s e szónak is kapcsolata van a mennyiséggel, nagysággal, aránnyal. Dr. Borbola János, aki Hollandiá21
ban kutatja a közép-egyiptomi ősi képírást, annak ragozó lehetőségeit, hívta föl a figyelmemet arra, hogy a fokos nem egyszerű ütő-verő szerszám, hanem annál több. Joggal töprenghettem e megjegyzésen, és ma már nem is véletlenül gondolhatom, hogy az őse sajátos „iránytű” lehetett, és a nevét talán a rávésett fokoktól kapta. Nagyon régi kőrajzokon is szerepel, s ha meggondolom, hogyha a nyele hosszában az ismert csillagra nézek, akkor akár éjszaka is tudok tájékozódni, különösen, ha e fegyverszerű eszközön, fokok is vannak! S a nyelétől egyenessel, mondjuk nyílvesszővel, meghatározom a sarki csillaghoz való viszonyt. Hasonlóan működik az ún. szextáns, a tengeri hajózás „fokosa”. Sőt, ha már itt tartunk, hadd említsem, hogy 1982-ben az északi sarkkör átlépésekor diplomát kaptunk Finnországban, Rovaniemitől, azaz a lappföld fővárosától északra, 11 kilométerre. E diploma neve Napapiirí Diplomi. A piiri jelentése kör, azaz e szóban benne van a pörgés, forgás, pireg-pörög. Ebben az esetben a latinból származtatott naví, a p-b-v hasonulat nyomán magyarul is olvasható. Vagyis „napkör”. És ez igaz is, mert körben a földgolyón az északi féltekén, addig „megy föl” a nap, onnét „fordul vissza”. A navigálni szóban benne van a magyar „nap” szavunk, ami szerint a hajósok nappal tájékozódtak. Valamint, akik így tájékozódtak, azoknak valami sejtésük lehetett a föld gömbölyűségéről! Egyáltalán, az ezzel kapcsolatos számításokról. Sok jel mutat arra, hogy régi eleink, akik ezt a nyelvet beszélték, több tízezer éve tudtak arról, hogy a föld gömbölyű! Ezt bizonyítja az egyenlítő szavunk is. Erről később szólunk. E kis kitérő után adjunk csak továbbra is számot a szám szavunkról, hiszen a Kedves Olvasó is azzal számol, hogy erről készítünk számvetést. Nos, azt is állíthatom, hogy a szám én vagyok! Hiszen a nagyon fontos, személyemre vonatkozó birtokos viszonynál a nekem, s a részemre helyett azt is mondhatom és mondom is, hogy számomra. Sőt ragozhatjuk: számunkra, számotokra és így tovább. A dolog azonban akkor válik igazán érdekessé és izgalmassá, ha azt vesszük számba, hogy bennünket kik tartanak számon? S hogy számítanak, és mi kikre számíthatunk, jóban-rosszban. Mert ha nem számítok, akkor számíthatok arra, hogy rám se számítanak, nem vagyok számukra számottevő s talán végső soron nem is vesznek emberszámba! Magyarán: a szám szavunk kifejezi az elemzést, a gondolkodást illetve az eszmeképzést! Aki számolt ezzel-azzal, az gondolkodott, s ha elszámolta magát, akkor rosszul gondolkodott. De minden bizonnyal a számnak ősi, valóságot hitelesítő jelentése volt, illetve van máig is, bár már elfeledtük. Ezt bizonyítja az emberszámba való vétel kifejezés is. Varga Csaba szerint a „szám” jel, jelzés. Így igaz, de az első „olvasás” is! Például a számottevő, sokat, nagy mennyiséget jelent. Ez az egyik kulcs22
szó a sok közül. Itt látszik, hogy a számbavétel ősi jelentése az volt, hogy valakiről tudomást vettek, a létét hitelesítették. A magyar olvasta a pénzt. Nagyanyám annak idején Zalában, azt mondta esténként: „Fiam, olvasd meg a csibéket.” – és mielőtt behajtottam volna őket a katrocba, „megolvastam”, azaz: megszámoltam őket. Ő maga pedig, amikor az olvasóval, rózsafüzérrel imádkozott, számolta annak gyöngyeit! Talán ez is ad némi magyarázatot ahhoz, hogy miért van külön írástudó szavunk, de olvasástudó nincsen? És valószínű az, hogy az írástudó nemcsak az írás módját tudta, hanem ismereteiben jelen volt az irásból jövő tudás, egyúttal természetesen számolástudó is volt! S mivel a számnak jelentése volt, egyegy szám hangzó-betű is volt. Azaz a magyar nyelvben a megolvasni a pénzt azt is jelentette logikusan, hogy aki ismeri a számokat, az miközben olvassa azokat, számol is. Sok köznapi szavunkban is előfordul a szám. Íme néhány példa: számla, számláz, megszámol, kiszámol, beszámol(ó), fölszámol, számvevő, szerszám, számszeríj, sorszám, számsor, hétszámra, számtan, leszámol – nemcsak pénzt az asztalra! – számottevő, számoz, és így tovább. Alighanem elég sok szavunk kimaradt a felsorolásból, de most nem is kívántunk e vonatkozásban a teljességre törekedni, inkább a figyelmet szerettük volna fölhívni arra, hogy a magyar nyelvben a szám nemcsak köznapi jelentést hordoz, hanem sokkal többet. Akivel végleg leszámolnak, azt nemcsak száműzik, számkivetik, hanem azt megsemmisítik! A leszámolásba gyakran, s természetesen beleértendő maga a halál is. (Ide kívánkozik a megjegyzés: a semmi, a nulla, a zéró is számjegy, ezt jól jegyezzük meg!) Nos, folytassuk, hogy minél több legyen a rovásunkon, rójuk utunkat e papír fehér rónán, de ne rovott múltuként! A szám szavunk mássalhangzó képlete az sz+m. S ahogy nézzük, aligha véletlen, hogy a szem szavunké is ugyanaz. Hiszen akit számításba vesznek, a legfontosabb tanú a szemtanú, aki személyesen volt jelen, ezért jelenti a legtöbbet, mert saját szemével látta – tán mint látogató – és nézete, azaz véleménye perdöntő. A szem szavunkkal tanúsítunk, ezért a legfontosabb a szemtanú, mert jelen volt! S kifejtheti nézetét. Nyelvünk logikusan a szem szavunkból képzi a személy, személyiség, vagyis az „ember” szavunk rokon értelmű kifejezését is. A belső, egymásra utaló és mutató nyelvi logika fontos alapja nyelvünk rendszerének. De a szem szavunkkal valóban számolunk. A gabona, búza, stb., gyüjtő fogalmak. Mondhatnánk őket akár számoló fogalmaknak is. De az egy vagy két szem búza, no meg a szemerkélő eső, a szemelvény, szemle, szemelget, már aprólékosabb részletezés. Ennél többet szemernyivel sem kell mondanunk. Reméljük, hogy számunkra sem semmitmondó e néhány sor. Joggal számolhatunk azzal, hogy a szám szavunk mögöttes, ősi értel23
mezését nem számolta föl az idő. Erre volt jó a mi számvetésünk, számot nem adó számadásunk. (Ámbár nagyanyám azt is mondta: ne szólj szám(ot), nem fáj fejem.)Természetesen a ragozott száj szavunkról van szó, ám ezzel a „szójátékkal” bocsánatos bűnt követtünk csak el. Ugyanis arra utalunk, hogy elég gyakori az alapszavak és ragképzett szavak formai azonossága, miközben általában nincs köztük közvetlen kapcsolat. Magam ezt gyakran számba vettem, (nem úgy, mint a cukrot.). Lám ezzel nem számoltam másként, mint törvényszerű egybeeséssel, ami azonban a nyelv lényegéből következik. Így tartottam számon, de ez mintha számon tartott s számon kért volna tőlem valami tudást. Az m-n hangzók rokon volta miatt, ide tartozhat a szán, mint rászán, megszán, valamint a szán(kó). És így tovább, ki-ki találhat hasonló szavakat. Ezek mögöttesében az a tény áll, hogy a magyar ábécé hangzói egyedül, másod- és harmadmagukkal még külön tisztségviselők is. Például betűket rajzolunk, és azt mondom, hogy az én „á”-m szebb, mint a tiéd, mint a te ád. Ezt szóban így mondom: „az én ám, a te ád”. Ámbár, ha leírom, akkor hasznosabb így közölni: az én „á-m”.. Ugyanígy a te „a”-d vagy „á”-d, stb. Ilyenkor a mondat teljes értelme határozza meg a szó jelentését. Ebben meg lehet egyeznünk. A ragozó-képző módból következnek ezek a játékra is sokszor csábító lehetőségek. Ismerős ez a mondóka: „Egy kis pesti vendéglőbe, egy kispesti vendég lő be.” És így tovább. Ám az ilyen lehetőségek is gazdagítják a nyelvet, mutatják páratlan képességeit. De főként azt, hogy mindez a ragok és képzők használatának egyenes következménye. Itt érdemes, sőt, szükséges megállni, és előre jelezni, hogy alább az ŐSEGY fogalmát éppen úgy ide soroljuk logikusan, és jelentőségéhez méltóan, mint a szám, (szem) sz+m azonos mássalhangzó képletét, ami pontosan és törvényszerűen veheti föl a z+m, (zöm, zömök), illetve a t+m változatot, (tömeg, tömérdek, támad). Ezek azonos rendszer alkotóelemei. Mindezekről alább érdemes lesz részletesebben is szólni. Meg is teszszük, mert roppant izgalmas rendszer áll elénk nyelvünkből és újabb adatokkal bizonyítja annak rendkívüli voltát. (Noha érdekes Varga Csaba eszmefuttatása a számról, amit kéziratból ismerek, aligha szabad a mássalhangzó képleteket félresöpörni. Tehát a közvetlen kapcsolatokat a sz+m, (szám, szem) majd a t+m (tömeg, tömkeleg, tömérdek, töméntelen stb.), illetve a z+m (zöm) jelentéstartalmak igazolnak. A „zöme” azt jelenti, hogy a számolhatónak nagyobb részéről beszélünk. Van további jelentéstartalma is a szónak. Mert például a zömök ember tömzsi. Tehát a z+m képlet egyenlő a t+m képlettel, ami a jelentés „zömét” illeti.
24
Kezdetben vala a fölismerés, az ősegy, az ig, igg, iga, igaz, ige, igen
Eg~ész~ség~es ig~ény ig~éret A magyar nyelvnek ősíbb, alapvetőbb köze van ma is a logikához és a számtanhoz, mint bármely más nyelvnek. Igaz, ezt nem a többi, netán valamennyi – de mennyi vala? – nyelv ismerőjeként állapíthatjuk meg, hanem például abból kiindulva, hogy a magyar a tiszta hangzók nyelve, ragokkal, képzőkkel a legtöbb szóváltozat létrehozására alkalmas. Őseredete a valóságban gyökerezik, csakis onnan lehetséges a megközelítése. Alulról építkező, jelentés összeadó, összegző. Szigorú logika nélkül nem is működne. (A magyar tréfásan azt is mondhatja, hogy „Az én házam házabb”. Azaz, szebb, jobb ház, mint a tiéd.) A fönti alcímben az „egy” szavunkat úgy írjuk, ahogy annak idején vagy nyolcszáz éve a Halotti beszéd szövegéből ismerjük: ig, igg, de meggyőződésünk, hogy ez szerepel az igaz, iga, ige, igéz tán az „igenelt igény” és az ig~en szavunkban is. Az utóbbiban, mint ragozott helyhatározó. Ám nem akármilyen! Hiszen azt mondjuk: eddig és ne tovább! Házig, falig, odáig, stb. És nem tovább. Határt szab ez a helyhatározó! S amikor azt mondjuk, hogy igen, akkor egyetértünk! Vagy: megegyeztünk, egyezségre jutottunk, egyezik a véleményünk. (A nyelvünk ezt is kifejezheti más~képp~en, például azonos a véleményünk, egyformán gondoljuk stb.) S ahogy másutt is jeleztük, ezt akár számokkal is leírhatjuk. És az írás szavunkat használjuk a számok lejegyzéséhez is. Nincs külön szavunk a számok leírására. Viszont a „számontartás” betűkkel lehetséges, miközben a leírt számokat kimondjuk, mintha betűket olvasnánk: Ime: 0, 5 + 0, 5 = 1 vagy: ½ + ½ = 1 Olvassuk a fönti számtani műveleteket, a két fél megegyezett. (Egyre jutott.) Az történik, amiről már szóltunk: olvastuk a számokat, mintha szövegek lettek volna, a képzéssel, ragozással összeadjuk a hangzókat, szótagokat, mintha számok lennének. De hiszen azok is, jelentések összegei. Így alakul ki az összetett szavak jelentéstartalma. Ha erről szólunk, látjuk, hogy e szavak, ekkora, akkora, arányokat jelentenek. Alighanem az ekkora szótöve az „ek”, magába foglalja az „egy” fogalmát. Akár az egész, egészség szavunk. Az egészséges jelentése teljes. Nincs hibája, másként kifejezve: hibátlan. Tehát a csecsemő, a kisgyerek először egyekre különíti el a világot, aztán később fedezi föl az összefüggéseket. Ezek megtalálásának egyik módja a szüntelen kérdezősködés. De a lényeg az, hogy az ősegy hatás a továbbiakban így is működik. Mikor azt mondjuk, hogy mekkora – a kérdező „m” milyen, meddig, mikor stb. – jelen van. Arról ér~dek~lődünk, hogy az a dolog milyen nagy vagy milyen 25
kicsi? De akármekkora, az egész felöl tudakozódunk. És egy kissé azt is tudni kívánjuk gyakran, hogy az, amiről szó van, mennyit ér? Miközben azt is megtudjuk, hogy meddig ér. Ha például telekről, kabátról, vízmélységről stb., van szó. Így függ össze – és még sok más~féle~képpen! – az ér~deklődés és az ér~ték, aztán még az ér~demesség is. (Mintha a „mér” szavunk tömören ezt is jelentené? Aztán a „méret”, a „mérték”, „mérnök” és így tovább. És ne feledjük a kérdőszavaink „m”-jét). A továbbiakban az ősegy fogalmát még alaposabban elemezzük. Ugyanis a magyar számára az az eg~ész, eg~ész~ség~es ember, a teljes EGY ember, akinek két szeme, két karja, két keze, két válla, két lába, két füle, két térde, stb., van. (Ne feledjük, most is féltérdre ereszkedünk!) Ezért, aki félvállra vesz valamit, az nem törődik a dologgal. Aztán az együgyű másként féleszű, félkegyelmű. Az „ügy” jelentése folyó. (Másutt is jeleztük, hogy Erdélyben ma is van Feketeügy nevü folyó.) S egyébként, hogy mennyire összefügg, logika, számtan, nyelv és őstörténet, Álmos apja volt Ügek vagy Ügyek. És Emese – Emesü, Eneh – miről álmodott? Hogy a Turul vagy sokak szerint Turuj – a „foló”, folyó szavunk is mutatja a lehető hangváltozást – áldott állapotba hozta Ősanyánkat, akkor ő azt álmodta, hogy ágyékából királyok folyama ered, – ugye, mint a forrás, patak, folyó ered – folyók fakadnak. És a nyelvünkben az ügyes ember általában ok~os ember is. Számon tartja a folyamatokat és az összefüggéseket. Jól érzékelhető, hogy alig van olyan bővített mondatunk, amely ne függne össze számtani, mértani, viszonyítási arányokkal, vonatkozásokkal! Tehát egyet mondunk, általában kettőt értünk. Igy lehet magyarul a fél pár cipő, egy cipő! Mindig legalább kettőre kell gondolnunk, s csakis emiatt érthetjük, amit közlünk, ha azt mondjuk: egyenlő, egység, egyenlet, egyenleg, egymás, együtt, együttes, egységes, egyezség, megegyeznek, egyezkednek, egyező, egyveleg, és nagyon hosszan sorolhatnám a példákat. Innen, e logika gyakorlatából alakulhatott ki például a feled, felejt szavunk is. Mivel nem egészen tudott valamit, csak félig azt el is feledte. És az igazi felelet lehet csak a jó válasz, ami a kérdést kiegészíti! Mert végső soron azt is mondhatjuk, hogy a pontos, jó kérdés tartalmazza a választ. De lássuk csak ezt a szót is közelebbről: ki~eg~ész~ít~i. Ott van az egy, az egész! Mindez arra utal, hogy a magyar nyelv a legősibb, – mert legkényszerübb! – gondolkodási rendszert építette föl és őrzi máig. Bár maga az ősegy jelenség egyetemes. De a nyelvek mintha nem tudnának erről. Miután ez tény, nem mondhatja senki, hogy elfogultak vagyunk nyelvükkel szemben. Mert bizony az egyezség sem jöhet létre, csak akkor, ha legkevesebb, ketten vannak. S ha az ember lábadozik, azaz betegségből gyógyul, tehát már lábra áll, aligha azt értjük ez alatt, hogy csak 26
az egyik lábára, hanem mind a kettőre. Hiszen már jár-kel, ha lassan is. Ami „egyben van”, az teljes, azaz „egészben van”. Folytatni kell annak az állításnak a további, sokszori vizsgálatát és elemzését, amelyet emlegettünk, vagyis azt, hogy a magyar ember akár tudja vagy sejti, akár nem, ősi időktől kezdve a kettes számrendszer szerint gondolkodik és beszél. Egyébként – az egyéb nem más, mint az „egy” fokozása: egyebb! – legalább háromszáz olyan szavunk van, amelyben benne van az „egy”. S nemcsak az egység szavunk hordoz alapvető ellentmondást, ezért elvont fogalom, hanem a kétség szavunk is. A világ dolgai természetesen egyekre különülnek. Ez az első látszat. Akkor van gondunk, ha valamiből kettő, vagyis több van. Tehát két dolog közül kell választanunk: a kétkedik, kételkedik, kétely, kétség stb., szavunk ide tartozik a kétségbeesés, a kétségbe ejtő, a kételkedés a kettő, két szavunkból következik. Hasonlóan van ez a német nyelvben is, mert így alakul a der Zweifel, azaz a kétség szó, mint a magyarban. A német nyelvben megjelenik a „Doppel”, azaz a páros stb. Az angolban pedig nem ez a rendszer található. Különben is a magyar nyelvben a fél (a ½), az egy (1), valamint a kettő (2) egymáshoz való viszonya érdekes igazán. A „fél” és az egy viszonya rugalmas. Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy a „felek tárgyalnak”, akkor nem azt kell érteni, hogy két félember beszél, de még azt sem, hogy két-két vagy három-három ember összeült. Lehet a tárgyalás résztvevőinek megjelölése páratlan szám is. E szempontból a lényeg az együttlét, – ez a szó is együttlét, az összegyülést, az összegzést is jelenti –, tehát az ügyfelek, egyezkedő felek létszáma külön-külön eltérhet. Az összeg jelentheti az összes egyet, az összegyet. A magyar a szerint értelmezi az egyezkedést, hogy mind a két „fél” képviselői – akik a saját képüket viselik, s erre van képük!? – összeültek. Csakis ekkor érvényes és teljes, vagyis egész, éppenséggel EGY a tárgyalás, amelynek következménye az egyezség, a megegyezés. A szemben ülő „felek” száma lehet négy, három, öt, négy és így tovább. Nem a számtani eredmény adja a teljességet, hanem a „felek” összeülése. Talán itt már utalnunk kell arra, hogy a „pár” szavunk, ami általában kettőt jelent, nemcsak többre vonatkozhat, hiszen: „voltunk ott páran”, azaz kettőnél többen, lehettünk tízen is. De jelenthet egyet is. Ha ezt kérdezzük: Hol van a kesztyű, a cipő stb. párja? Ebben a formában a pár~ja egyet jelöl. Kérdezzük németül, hol van a cipő párja: „Wo ist der andere Schuh?” Ez azonban szó szerint azt jelenti, hogy hol van a másik cipő? Igaz, a magyarban a „másik” is egyet jelent, gondoljunk a másfél kiló, másfél liter stb. kifejezésekre. Amelyek azt jelentik, hogy egy és fél. Viszont a „másik” az lehet a „második”, azaz a kettedik. Ám valójában az egynek a mása! Vagyis az is egy, ahogy az egy~más szavunkban is két egy van jelen. 27
Igen, mintha a párja pár~i~a lett volna. Az „i” hangzó a maga többes birtokos szerepéből alakulván, akár az anyja, apja stb. alakokban. De birtokos ragozás esetén, például, párom, párod, is egyetlenegyet jelent, nem többet. Íme a bizonyíték arra, hogy nyelvünk ragozó volta hányféle, finom belső tulajdonságot is jelent. Az „egy” a „pár” és a „fél” szavunk szerepeiről, még sokszor kell szólunk. De ne feledjük például ezt a magyar kifejezést: „Egy az Isten!” Vagyis egyedülien hatalmas, mindenható. Már ebben a szóban is csupa matematikai jelentés található, a minden összeget, összegzést jelent a hatás, hatvány ugyancsak számtani művelet! Ahogy másutt említettük, ám itt mégis újra szóba kell hozni, a magyar körré zárja a számokat. Ugyanis a világűr megnevezésére – számláló, nevező! – is két szavunk van. Az egyik a világegyegyetem, a másik a világmindenség. Látható, hogy az egy egyenlő mindennel! Az Egyistent ezért lehet mindenhatónak értelmezni, mert a valóságban is így egész a világ. Logikai körébe zárja nyelvünk azt a tényt, miszerint ahhoz, hogy egy ember szülessen, kettőre van szükség! (Ezt nem cáfolhatja a klónozás sem, mert ott már eleve a kettőt együtt másolják! Em~lítsük itt az em~ber szavunkat, amely szintén páratlanul magába foglalja a nőt és a férfit. Tehát ujra a kettő jelent egyet! Erről másutt is szólunk.) És itt újra álljunk meg. Az „együtt” legalább kettőt feltételez, az együttes szintén egynél több személyt. Akik összegyűlnek, ahogy Zalában mondják „összütt” vannak. Az előbbi megjegyzés, hogy a „kettőt együtt másolják”, igencsak izgalmas magyarul. Mert az „együtt” már többet feltételez, legkevesebb kettőt, de a másol sem csak azt jelenti, hogy egynek a mása, hanem, azt is, hogy aki másol, az sokszorosít!
Feleim Az ellenfél fél A félelem egész A két fél félelme félelmetes rész
28
A számtalan szám én vagyok – emberszámban számitok Folytatva az előbbi gondolatot, a „másol” azt jelenti általában, hogy létezik egy eredeti és abból lesz a másik, a másolat. Tudjuk, nem azt mondjuk, hogy egyedik, hanem első, és nem is azt, hogy kettedik, hanem második. Tehát a csodálatos egymás szavunkban tényleg két egy van jelen! Első és a második egy. Aki nem hiszi, gondolja el, hogy mennyi is a másfél liter bor? Ahogy ezt is említettük már. A másfél liter vagy másfél kiló az bizony egy és fél liter, egy és fél kiló! Íme a nyelv, mint mindig, önmaga alkotta meg a bizonyítékot! Ha azt mondjuk például, hogy ezt vagy azt másképpen csináljuk, adjuk-vesszük, kérjük, visszük, rajzoljuk és így tovább, akkor az azt is jelenti, hogy leg~alább egy~féle~képpen már csináltuk vagy csinálták. És bizony az a másféle is újra egyféle lesz. Csupa számtan tehát és logika. Többször említettük az egy, egész és az egészséges szavunkat. Mindegyik a teljes egyet jelenti. Mondhatjuk, minden igénynek, igennek megfelelőt. Ha bármit elismerünk, azt mondjuk: „Ez igen!”. De általában is az „igenlés” az egyezést jelenti, sőt, éppen a megegyezést a közös igény kielégítését. A leg-lég is nemcsak az elég szavunkban jelent teljességet, megegyezést, igenlést, hanem ami a leg~jobb, annál csak a leg~es~legjobb az ig~azán jobb! Ez már teljesen a számtan világa. És gazdag világ ez. S mintegy háromszáz szavunkban található meg az „egy” szavunk. Csak példaként lássunk néhányat: együtt, egymás, egység, egyebütt, egyéb, egylet, egyébként, egyedi, egyetem, egyetemes, egyenlő, egyenlet, egyveleg, mindegy, özvegy, elegy – szóba elegyedik –, egyezkedik, egyezmény, megegyezés, egységes, egyedül, egyik, egyikük, egyaránt, egybevágó, egyenruha, egyensúly, egyenlősdi, egykor, együttes, egyáltalán stb. Még sokáig sorolhatnánk a hasonló szavainkat, ahogy említettük, százával! Most menjünk újra sorba, és jobban nézzük meg az idézett szavakat. Már az első szóból kitűnik, hogy noha szintén az egy szavunkkal kezdődik az „együtt”, mégis legalább két résztvevőről van szó. De hasonló a helyzet az egymás, egység, egyenlő, egyveleg, elegy, egyezkedik, egyezmény, egyikük, egyensúly, és a többi szavunknál is. Jelentésük legkevesebb két valakire, valamire vonatkozik. Még az ilyen szavak is, mint a mindegy. Hiszen mondatban így hangzik, „mindegy hogy melyik”, „mindegy, hogy kinek” és így tovább. Az értelmi, logikai vonatkozások mindig többre, legkevesebb kettőre érvényesek. Ez a különleges jelentésbeli állapot, ismételjük: a kettes számrendszer „lelkületét”, jelenlétét mutatja. A magyar ősi gondolkodás szerint, ahogy az előbb is szóltunk erről, az az egészséges ember, akinek két szeme, két karja, két válla, két füle, két lába, két keze, stb., van. Aki egyszemű, az félszemű, az nem egész, nem teljes ember. Az együgyű fél29
eszű, félszeg, s valójában félénk, félkegyelmű. A fél szavunk bizony túl sokszor van jelen! Majd erre is be kell mutatnunk annak minden részét. De mindenekelőtt jelezzük, hogy a magyar nyelv tanúsága szerint: a szám én vagyok! Ebben a szellemben vizsgáljuk például a szám szavunkat s annak lehető s törvényszerű változásait, amit főként az sz+m, z+m és a t+m képletek magyaráznak és az előbb említett másalhangzó képletű szavak, szótagok képviselnek. A tömör, tömény, tömkeleg tövében ott jelez a t+m és meg is határozza a jelentést. E kutakodást úgy végezzük, mintha a nyelvünket erős nagyító alá tennénk, hogy azok minden porcikáját és ízét viszonyát megismerjük. Így kell megismerni a tumultus szavunkat is. Jelezzük, hogy a szótő mássalhangzó képlete t+m! És bizony sokaságot, tolongást jelent. A t+m jelentéstartalma sokféleképpen van meg a magyarban s hiába található meg a szó a latin, német, francia nyelvben, a mi nyelvünkben jelentéstartalmi rendszert alkot! Mivel teljesen szabályos a t+sz hasonulat a t+z is, támasszuk alá példákkal. A finn sata jelentése száz. Látható, hogy a finn szóban a második mássalhangzó a „t”, a magyarban „z” lesz. De az annyiszor említett családi példa, az orvosi műhiba miatt nagyothalló Dániel fiam sokáig nem tudta kimondani a finom „sz” hangzót, hiszen nem hallotta. Helyette „t” hangzót használt. És így kérdezte: „Apu, teretsz?” Nem is kell tovább hosszan magyarázni, hogy az sz+m képlet és a t+m képlet közé egyenlőségjelet lehet tenni. Alább e törvényszerü változások és egymásra hatások rendszerének kis részletét mutatjuk be. t+m, töm, (tám, tem, tim? – team??!!) s lássuk a legfontosabb szavakat: tömeg, tömérdek, – temérdek – tömkeleg, töméntelen – teméntelen –, tetemes, tömény, töm, tömör – ez a szó mongol nyelven vasat jelent. (Egyes magyar nyelvészek szerint, nyelvújítási szó!Magunk a Tömör tömkeleg – vaskos vas címmel, a Magyarok című folyóiratban tettünk közzé tanulmányt 1990 áprilisában) Jegyezzük meg ezúttal is hogy finnül a fémek közül réz, pontosabban a vörösréz, és érc, bronz jelentése vaski –, de hogy maga a „vas” szótőben sok helyen van jelen az sem elhanyagolható. Ott találjuk például a támaszték, tartó vastin szóban, a vasara kalapácsot jelentő szóban és nagyon sok olyan szóban, amelyek ellen, szemben jelentéseket hordoznak. Azért kevertük ide vasat, ami mongol nyelven tömör, mert nyelvünkben is rokonértelmü a vaskos, vastag kifejezés. A „vastag” gyerekre, emberre mondják, hogy tömzsi, de alighanem ide tartozik a tömb, tompa és talán, egészen érdekes jelentéssel a tombol szavunk is. Ebben a szóban ugyanis rendkívülien van jelen az erő! S mintha csak az előbbiekben találnánk meg ősi gyökerét. (Persze Budenz úr „alapos” munkát végzett, mert ha már az erőt említjük, a kovácsok erős emberek 30
voltak, tüzcsiholók, tüzzel és kalapáccsal bánók, fémformálók. S amig a kő és kova szavunk ősi örökségnek bizonyult, a kovács délszláv eredetű a TESZ szerint, H-Ó 598 oldal, noha latin betűs írásbeli előfordulása elég korai, 1075. Mindezt a sajnálatos szlavofil többség vagy szolgai magatartás miatt jegyezzük meg itt. Másutt utalunk arra, hogy akinél a tűzcsiholó, a kovakő volt, talán az lehetett a kovás ember?) De térjünk vissza még a tetemes szavunkhoz. E szóban belül, középen található a t+m képletű szótag, íme: te~tem~es. Kétségtelen, hogy a jelentése sok. Azt is mondhatjuk, hogy rengeteg. A mennyiség, sokaság és az erő egyenes arányuan képviselik egymás jelentését. Tehát minél nagyobb a sokaság, annál nagyobb erőt képvisel, különösen, ha tám~ad. De tám~falként is az erőt képviseli, mögöttesben sokaság áll. Rögtön mondjuk ki, hogy a képlet ősi időkbe visz bennünket, a sumer nyelven is túlra, de az meglehetősen közismert, hogy a mongol tümen tízezer lovast jelentett. Ez az 1200-as években roppant erő lehetett. Sok történész, tudós szerint, Árpád népe mintegy száz-százhúszezer fő lehetett s ebből azt valószínűsítik, hogy húszezer lovast állíthattak ki csatára. (Mi azt gondoljuk ugyan, hogy ennél több lehetett az a törökös magyarság csoport, amely Árpáddal bejött – visszajött! – ősi hazájába, a Kárpát medencébe, és akkor a lovasok száma is több lehetett. De ez csak olyan feltételezés, amit a dolgok együtthatása nyomán, a józan parasztész alakított ki. Tehát a tumenek nagy erőt jelentettek. Az is érdekes számunkra, hogy a hires „bicegő” hadvezér neve Timur Lenk, vagy másként megnevezve, Tamerlán volt. Mintha az ő név-változataiban egyaránt benne volna nevében is a sokaságot, erőt jelentő t+m mássalhangzó képlet.? De ne feledjük el Temudzsin vagy Temüdzsin nevet sem! Természetesen a kalapács is szláv eredetű. (Ugyanis a klepác=kaszakalapács.) De visszatérve Árpád népére, gondoljuk meg, mekkora lehetett az a „szláv népesség” itt, amelyet nyomasincs csatában, oly könnyen legyőztek? Alighanem az a jó magyar szó, hogy semekkora! Nem is említve azt a számunkra régen gyanus „hivatalos” honfoglalási keltezést. Jó, hogy órát és percet nem említenek, mint a vonat érkezése esetében. Szám, sz+m, (szem, szemenkint stb.). Érdemes újra fölsorolni azokat a szavakat, amelyekben szerepe van a „szám”-nak. Ezekből van – nyugodtan mondhatjuk –: számos és számtalan. Lássunk ezekből újra néhányat: számadó, számlál, számla, számláz, számol, számot ad, számadó, számvevő, számolatlan, kiszámít, számonkérés, számadat, létszám, szerszám, elszámol, leszámol, fölszámol, beszámol, kiszámol, számkivet, száműz, számottevő, számítás, elszámítja magát, emberszámba veszik, se szeri, se száma, számláló, számtan, és így tovább – nem valószínű, hogy ezúttal teljes a felsorolás. De ahhoz elég számomra, számunkra is, hogy fölismerjük a szám rendkívüli 31
szerepét. Mert bizony aki nem számított, azt nem vették emberszámba, s számíthatott arra, hogy ő nem számít, számkivethetik, száműzhetik, megsemmisíthetik, áthúzhatják minden számítását és senkire se számíthat. Sokféleképpen fogalmazhatnánk e mondatot, de minden esetben azt kérdeznénk, miért éppen a szám szavunkkal fejezi ki a nyelvünk a száműzést, számkivetés, leszámolást, azaz a legtöbbször a megsemmisítést? (Akivel leszámolnak, azt a legtöbbször megölik!) Miféle ősi szán~dék és jelentés lappang a szám szavunk eredete körül? Mert az is valószinű, hogy aki számol, számot vet lehetőségeivel, az a szándékát szembesíti a valósággal. Tehát a szándék is valamilyen terv, végig vezetett gondolat. Azaz másként szólva számítás. S ha jól gondolja, „bejön a számítás.” De egyúttal valamilyen mennyiség is. Gondoljunk arra a szóra, hogy valaki mennyit szán erre, arra? Érdekes például és átgondolandó a szánom-bánom kifejezés. SZEM, e szavunkat azért is ide kell sorolni, mert ez is a számolás kifejezése lehet. Ráadásul, mintha arra is magyarázatot adna, hogy miért olyan fontos az emberszámba vétel szavunk. Valamint arra is, hogy miért a „szem” szóból alakult a személy és a személyiség szavunk. Más nyelvekben – latin, angol, német, spanyol – a person szót használja, ám mindegyik nyelvben egészen más szó a „szem”, illetve a vele való látás, ami egyetemes logika szerint, a jelenlét legfontosabb bizonyítéka. Ezért alapvető a személyes jelenlét és a szemtanú azonossága. Ezzel kell igazán „számolni”. Látható, hogy ez a nézetünk bizony mennyire fontos és e tekintetben közel járunk az igazsághoz. (Fontos megjegyzés: szükséges foglalkozni a jel, jelzés, jelen, stb. szavakkal.) Valóban a számolni szavunk is a gondolkodást és a logikát együttesen jelenti. S ha már ennyiszer emlegetjük, ime a jel, jelen, jelenlét, jelzés, jelvény, jelenség, jeles – mint elsődleges, első fontosságú – minősített jelenlét, tett, számolás jelzője! Itt is folytathatnánk az elágazásokat, akárcsak a legtöbb szavunknál, és hamarosan valamilyen számtani műveletnél, jelenségnél vagy logikai kapcsolatnál kötnénk ki. De ezuttal másról kivánunk szólni, a szemről, mint egyszem, egyedi, számolási lehetőségről és mindezen jelenség együttes jelentőségéről. Ám előbb lépjünk vissza a föntiekhez, ahol újra emlegettük a szemtanú fontos szerepét, aki látta a történteket, mert személyesen jelen volt, tehát nézete, vagyis véleménye a leginkább mérvadó! A „szem”, a „nézet”, a „személyes jelenlét – jel és jelen idő együttese olyan jelenség, olyan „jegy”, azaz megjegyzésre alkalmas együttállás, hogy perdöntő lehet. Nos, egymást érik a számtanhoz kapcsolódó szavak. Ez a magyar nyelvi jelenség persze sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Most azonban magától kínálta magát, azért említettük meg szemléletünket. 32
Szemenkint veszi, egy szem, két szem. Szemerkél az eső. Lazán esik, szinte számolni lehet a csöppöket. Nagyságot is jelölhet, például a szemernyi. (A csöpp-csepp is!) De valaminek része a szemelvény, amit megszemlélhetünk. És egyébként is, a szemesnek áll a világ. Igy őrzi a mondás. Dehát ki a „szemes”? Aki lát is nemcsak nézi a látványt.. S ha már eddig eljutottunk, egészítsük ki egy másik, igen jó példával, ami nemcsak a valósággal való kapcsolatait mutatja meg, hanem a mögöttesben ott ragyog egy ősi hiedelem. Vagyis ez a példa minden tekintetben teljesnek mondható, s legalább annyira alkalmas nyelvünk rendkívüli voltának igazolására, mint az a felismerésünk, hogy aki fázik, fát keres, és ez ősi tapasztalatot hordoz. Vagyis a „fázik” szóban korántsem véletlenül található a „fa” szavunk! A szemérem hiedelme A szemérmes leányzó lesüti a szemét, azaz szégyelli magát, ha kilátszott a „szemérme”. Ez a mondás manapság aligha volna hiteles. De azért leskelődjünk a szemérem jelentése körül. Szemérem, csakis magyar nyelven jelenti éppen azt, pontosan azt, ez az összetett szó, ami az összetételből következik. Tehát szem+érem (vagy érme). A TESZ szerint: „Bizonytalan eredetü. Talán összefügg a szem látószerv főnévvel, az összefüggés azonban alakilag tisztázatlan.” És így tovább. Az illetékes nyelvész-tudósok szemét csaknem kiszúrja a jelentés, de nem veszik észre. A szemérem jelentése: szemérem. A halottak szemére teszik, hogy lecsukva – lesütve! – maradjon. Ahogy mondtuk, a szemérmes leányzó lesüti a szemét, ha netán kilátszott a „szemérme”. Viszont hajdan az elhunyt jobb szemére aranyérmét tettek, hogy a halottnak a tulvilágon is világitson – süssön! – neki a nap, a bal szemére pedig ezüstérmét, hogy a tulvilágon is süssön neki a hold. Együtt van a valóság, a cél és az eszme. Eszmeőrző szó tehát a szemérem szavunk és kiváló bizonyíték arra, hogy a valóságból hogyan lesz elvont fogalom, majd az elvont fogalom miként hoz létre, azaz nevez meg valóságot. Mivel a szemöldök szót is ismeretlennek vélik derék nyelvészeink, javasoljuk, induljanak el ezen a nyomon, és gondoljanak arra, hogy a szemet íves szőrzet védi… A szemölcs jelentésének kialakulását jól gondolják. Nem is érthető, hogy ennyire vakok. Csakis a dogmák okozhatnak ilyen szellemi farkasvakságot. Holott ezekre különleges tekintetet – szemet – kéne vetni. (De hiszen vetünk szemet, nemcsak pillantást, hanem gabonaszemet a földbe.) Lám, a számvetés szóból is mi jött elénk? Annak idején, a gyerek is betűvetést tanult az iskolában, s aki azt tanult, az olvasni is tanult. Ez a kettő egy 33
volt. De honnét ez a kifejezés? Miért „vetés”? Amikor általában magot vetünk földbe? Persze, „el is vethetünk” valamilyen „fölvetést”, azaz nem fogadunk el valamilyen vélekedést. Hanem magunk számot vetünk ezzelazzal. De maradjunk a vetés szónál. Már csak azért is, mert a „betű” – p-b-v hasonulattal lehet bötü-vetü – és némi „magyarázatot” adhatna például arra a tényre, hogy a sumérok a betűiket agyagba – földbe! – vetették, amikor írtak. Az ő írástudóik tehát valóban és szószerint betűvetést tanultak. Ilyen bizonyítékai is lehetnek az ősi nyelvi kapcsolatoknak! (Talán betű-vetü?) És végül, hogy ne terheljük ezt a részt túl, a már említett töm-szám-szem után jöjjön az utolsó, a zöm. Mondhatjuk, hogy zömmel a fiatalok jöttek el. A zöme egyetértett. Mindegyik esetben azok közül, akikről szó van, a többséget említjük! Megintcsak az erőt, az erősebbet. Akkor a zömök ember, aki vállas, másként „tömzsi”, vaskos, vastag stb., tehát jellegzetesen, láthatóan erős, tömbszerü. Együtt, egy szóban a t+m és még a „bé”, ez a búbos, bögyös, robbanó felsőfok jelét adó hangzó, együtt van jelen nemcsak az erőt jelentő tömb szavunkban, hanem például a korábban, nem véletlenül emlegetett tombol szavunkban is. Talán nem tévedünk nagyot ezek után, ha feltételezzük, hogy e dolgok megmagyarázzák e szavunk jelentését is. Valamint azt, hogy maga a „b” hangzó arcunk „búbosításával” hallatható. A tám-töm ezek szerint számottevő erőt, nagyságot, sokaságot jelentenek, és mint láttuk, össszefüggés van köztük és a szám szavunk között, amely pedig arra való, hogy nagyságot, sokaságot, mennyiséget, erőt jelezzünk s közöljünk vele. Természtesen minden bizonnyal van olyan ősi összefüggés, eszmei és valódi, ami még nem egészen világos, noha nem sütöttük le a szemünket a megoldás előtt. Szerintünk még az is föltételezhető, hogy a Kalevala című, nagy erejű eposzban szampóért küzdenek A szampó vasból lehet, roppant erőt képvisel. S ide kivánkozik – feltételezésként – a japán szamuráj szó is. Mindezeknek utána kell még járni. Ahogy a sumer samas (Isten jelentésű) szónak is, amire Tolcsvay Béla hívta föl a figyelmemet. Ebben bizony megtalálhatók lényegében a magyar számos szavunk mássalhangzói.
34
Páratlan párbajaink Egyszem magam – csak részben tartozik ide az „egyszál magam” –, jelentése az, hogy én, egyedül, noha ebben a két szóban három „egy” található! Itt van az „egy”, aztán a „szem”, valamint a „mag~”am. Mindennapos érdekesség az is, ahogy vásárolunk. Senki sem gondolja, hogy a kettes számrendszer szerint beszél egymással a magyar eladó és vásárló. Bemegyünk valamilyen üzletbe és válogatunk valamilyen árukból. Aztán az egyiket fölmutatjuk, jelezve, hogy azt választottuk. Az eladó azt kérdezi: „Megfelel?” Mi azt válaszoljuk, hogy „Igen.” Mi is történt? Kis kitérővel folytatjuk. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a „megmondtam” szavunk nyomatékosabb, mint a „mondtam”. Ha kimondjuk, érződik a nyomaték, amit a „meg” szavunk képvisel, nemcsak ennél a szónál, hanem a többi esetében is, amikor ezt az igekötőt használjuk.. Akkor is, ha nem emeljük föl a hangunkat, érezzük a nyomatékot. De miért? Véletlenről volna szó? Nem valószínű. Ugyanis a meg nem egyszerűen igekötő, hanem az összeadást vezérlő vagy vezénylő szó is: öt meg hat, huszonhat meg tizenöt, és így tovább. A számolásból lép elénk és kétségtelen, hogy az összeadás alapvető szava, mert a „meg” emlegetése hozzáadást jelez és növeli az összeget. Valóban föltételezhető, hogy ez a szerepe ott van, azaz megjelenik nyomatékként az igekötő használatakor. „Megtettem!”, „Megláttak!”, „Megvettem!” stb., De az ilyen esetekben is, mint például a „megverlek”, kimondva talán még jobban érződik a hangsúly, a nyomaték. Alább négy érdekes szót ajánlok figyelmükbe. Ezek az én, van, egy, igen. Azt állítjuk és ezt bárki ellenőrízheti, hogy ezek a jelentések, szavak bizonyos nyelveken fölváltva, egymás jelentését hordozzák. Hangsulyozzuk, hogy nem az írásra gondolunk, hanem az ejtésre. Például az angol one=egy, pontosan így hangzik magyarul: van. De például a finn on jelentése magyarul, van. Az orosz ja jelentése én, ugyanez németül azt jelenti igen. És így tovább, el lehet játszani e szavakkal. Nem lesz érdektelen ez a játék, és sokféle kérdést kényszerülünk közben megfogalmazni. Lehetséges, hogy most még nem tudjuk rá a választ, de bízhatunk abban, hogy egyszer képesek leszünk a hihető, hiteles és logikus feleletre. De közben gondoljunk arra, hogy nemcsak a feled, felejt jött létre a „fél” szavunkból, hanem igencsak komolyan feltételezhetjük, miként már emlegettük, a felel szavunk is. A beszéd, főként az eszmeképzés, a gondolat azáltal lesz teljes, hogy kérdezünk és válaszolunk. És az a jó kérdés, ami szinte már magába is foglalja a választ, a feleletet. Itt is érvényes, hogy néha az egy az valójában kettő! Különösen, ha társul hozzá, 35
azaz adódik hozzá „más”. Ezért állítom, hogy a második nem más, mint a másik egy. Ezt igazán jól bizonyítja az egymás szavunk. Ha ezt használjuk bármely vonatkozásban, legkevesebb kettőre gondolunk. S ha már itt tartunk, egyúttal lássuk csak közelebbről újra a „pár” szavunkat. Ez a szó is érdekes eszmei vívásra, tán vívódásra, „párbajra” késztet bennünket. Már csak ezért is megéri. Egyébként, mi nem nyelvtannal foglalkozunk, hanem a hangok mögöttesével, a hangzók jelentéstartalmának kialakulásával, ha úgy tetszik, a nyelv őstörténetével. Az a megjelölés, amelyet Dümmerth Dezső fogalmazott meg, hogy nyelvfilozófiával. Gyurkovics Tibor egyszer azt mondta, hogy nekünk magyaroknak nincsenek filozófusaink. Ez meghökkentett, mert látszólag igaza van. De aztán belegondolva, azt mondhatom, a magyarság filozófusai a nagy költők, akik egyuttal nagy gondolkodók is. Arany, Vörösmarty, még előbbről Berzsenyi stb. Vajon Babits Mihály, József Attila nem lenne filozófus? Kiegészítésül az előbbi négy szóhoz: én, van, egy, igen, ezek a szavak igazában mind egy~et jelentenek! Az „én” egy ember. A létezés egyik lényege az elkülönülés észlelése. Az „egy” lehet a minden, hiszen még fosztóképző sem szüntetheti meg, ez a szó egyetlenem, nem megszünteti az egy jelentését, hanem kiemeli, megnöveli. Például az „Egyetlen fiam!” Önmagában is, minden további magyarázat nélkül sajátos kiemelést érzékeltet. Fontosságot, örömteli vagy fájdalmas lényeget. Vagy nem az „én” szavunkból alakult az ennen-önnön szópáros? És ennek második tagjából az önző, önzés? De milyen érdekes, mintha az egyén szavunk is két egy volna? Hiszen így jött létre ez a szó: egy+én=egyén. Az „egy” is egy, no meg az „én” is. Miként jeleztük a kettes számrendszer megnyilvánulásának alaplényege az, ahogy a fél (1/2), az egy (1) és a kettő (2) egymáshoz viszonyul, egy+mást helyettesíti. Van persze még sokféle példa. Hiszen az „egyszem” ember is egy személy. A személy is egy ember, sőt, a személyiség egyetlen kiemelkedő ember – például jel~lemes –, de ilyesmi a szintén egy embert jelentő egyéniség. Holott ráadásul, a -ság, -ség képzőnk minden bizonnyal a sok szavunkból alakult. Példák: hegy és hegység. Megnövekedett, kiterjedt a hegy! Katona, katonaság. Ha csak néhány katona megy az utcán, nem mondjuk, hogy katonaság vonul. A szó tehát így alakul véglegesre: katona sok= katonaság, sok a sok=sokaság. Ezek után lássuk a számtani „összeadást”: egy+én~i~ség, jelentéstartalmi összeg. Ám azt várnánk, hogy az egy meg én az már kettő, akkor ehhez jön a -ség, azaz sok, tehát többé kellene válni a jelentésnek. Ehelyett finoman éppen az egy magasul, az egy~ség lesz nagyobb. Mintha az egyet szoroznánk százzal, ezerrel. Ám az egyéniség ennen-önnön jel~lemzői éppen a páratlan egy voltát emelik ki. A minőség – minő, milyen dolog? – nő, növekedik 36
Nem tudjuk, hogyan sikerülhet ez a számadás? Emlékezem tekenyei üknagyapámra, aki a türjei Kiss János nagyapám szerint, tehetős ember volt. Tehette, mert számadó juhász lévén, szép jövedelme volt s vette is egymás után a több holdnyi földeket. Ám mindebből az az érdekes, és izgalmas, valamint valós, igaz, hogy ő, amikor ősszel visszahajtották a faluba a tavasztól a legelőkön lévő juhnyájat, számot adott át a gazdáknak. Azaz, tán mondható, hogy „félszámot”, ami a bot felén volt. Mint említettük, a tavaszi megegyezéskor, botra rótták, kitől mennyi állatot vett át, majd a botot középen elvágták. Az egyik fele maradt a gazdánál, a másik a számadó juhásznál. Ősszel, az ellés – ellés, életrejövés, ell~él, elöl ell, öléből ell, úgy él – gyarapodását hozzáadták és így számoltak el az egymáshoz illesztett, rovásos botokkal. Igen, a számadó kézzel fogható számot adott át. (Van ám „számvevő” szavunk is!) Úgy vélem, egyértelműen kiviláglik ebből a részből is, hogy miféle „körök” és visszacsatolások igazolják azt a gyönyörű rendet, ami nyelvünket egyedülivé tán lehetséges, hogy minden nyelv ősanyjává teszi. Most olvashattuk az „egyedül” szavukat, azt is jelenti, hogy valaki „maga” van. S ha a második „a” már birtokos rag, akkor maga a mag is egyet jelent. A természet valóságában ősegyet. Az Ősegy titka és hatalma, avagy a magyar nyelv tana (Püski 1995), című könyvünkben található a következő fejezetcím: A rengeteg páratlan megközelítése a sokaságból s nemcsak ez a cím érdekes, hanem mindazok a szavaink, amelyek sokaságot, sokat, nagyot, roppant nagyot stb., jelentenek. Ilyenek például a tengernyi, rengeteg, valamint a következők is jórészt itt vizsgálhatók, mint például a bődületes, böhöm, bő, bőséges, irtózatos, rettenetes, iszonyu, irdatlan, hatalmas, roppant és így tovább. Ám ezek inkább jelzői a manapság sokszor használt, már részben el is koptatott, „nagyságrend” szavunk jelentésének. Alighanem érdemes ezekből is „szemelgetni”, vajon miért éppen ezek a szavak lehetnek, erő, nagyság, sokaság stb. jelzői. Alább sorra vesszük őket, mert már az idézett fejezetcímnek több értelmezése lehetséges. Lássuk tehát újra a címet: A rengeteg páratlan megközelítése a sokaságból. Miként is lehet ezt a mondatot értelmezni, azaz magyarázni. Azt hiszem érdemes megvizsgálni a szavakat külön-külön. De előbb, a korábban már emlegetett pár szavunkat járjuk újra, de most alaposabban körül. Akár körülményesen is. Mellékesen gyanakszunk ugyanis, hogy az angolban vagy inkább nemzetközien használt party – például kerti összejövetel – ebből a magyar szóból származik és a párt is, mint csoportosulás. A partyt szolgalelkek és a sznobok „visszahozzák”, visszatér világkörüli útjáról ez a szavunk is, akár a halló-heló. A „haló” Puskás Tivadar találmányával a távbeszélő központtal elhagyta e tájat. S 37
ma is, ha valaki telefonál, legyen az angol, német, francia stb., azt mondja gyakran „haló” vagy „álo”, mint a francia. Holott az ő nyelvükön a haló szó nem függ össze a hallás szóval. Annak idején, amikor a távbeszélő központban a kisasszonyok kapcsolták azokat, akik egymással kivántak beszélni, ellenőrízték, hogy a kapcsolat létrejött-e? Hogy hallják-e egymást a felek? Ekkor szóltak bele természetesen így magyarul, hogy hallják? Hallani? Majd ahogy szaporodott a munkájuk, rövidült a hallásra vonatkozó szó, és így lett belőle halló, haló. Amikor a távbeszélő központot a világ sok táján fölszerelték, azt hitték talán, hogy ez a haló, a kódszó, a távbeszéléshez illő tehát ezt használni. Igy lett belőle jelzőszó, beköszönő szó, aztán köszönő szó. Ez is visszajött nagy-nagy világkörüli útjáról! Azonban ez a jelenség nem páratlan, mint láttuk, van több párja is. Mi is maradjunk a pár, páros, páran, – pára, párolog, párlat – stb. szavaknál. Miközben itthon is sokan így „amerikaiasan” köszönnek: helo! Nem kell sok magyarázat ahhoz a szóhoz, hogy emberpár. Sem értelmezés ahhoz, hogy párosan szép az élet. Vannak azonban szavaink, amelyek „pár”-ral kezdődnek. Lássunk ezekből párat, azaz néhányat. Tehát párta, párna, parola, parlag, párzik, párhuzamos, és így tovább. Azt kell kérdeznünk, hogy van-e, lehet-e közük az eredeti „pár” szavunkhoz.? Persze a válasz nem egyszerű. Hiszen az is megengedhető, hogyha azt feleljük: igenis meg nem is. Ám mi inkább az igent választjuk. (Mi az, hogy inkább, méginkább, leginkább? Erre most ne válaszoljuk, mert csak arra gyanakodhatunk, hogy az az énkibb lehetett.) Tehát inkább az igenes válasznál maradunk, lévén egyenes-igenes ember(ek). Lépjen elénk végre a pár szavunk. Ragozva: párom, párod, párja, párunk és így tovább. Ahogy már emlegettük, ne feledjük, így, ragozva, egyet jelentenek. Másként szólva, emberpár, házaspár felét! Nincs vita, hogy eredetileg két emberről van szó. Olyan emberekről, akik egymás párjai, életpárjai, tehát emberpárok, s mint ilyenek, egyedek. S ezzel összefüggésben párosodnak. A hölgy nem maradt pártában, mert lett párja. Nem maradt parlagon sem a teste, sem a lelke. Egy az ágyuk, egy a párnájuk, vagy legalábbis egyforma. De a kézfogáshoz, a parolázáshoz is két emberre van szükség. Aki tehát végleg maga maradt, egyedül maradt, pártában maradt, annak nem volt sose hivatalos párja. Azaz, a pár~ta szóban ta~lán a „ta” a fosztképző része van jelen? Arra van példa, hogy a „lan”, „len” önmagában is elvégzi azt, amit a talan-telen. Ime: tét~len, ét~len, vét~len, fát~lan, stb. S mielőtt tovább mennénk, itt mutatjuk be azt a leleményt, amire manysi – Juvan Sesztalov – vers fordítása közben találtam rá, mondhatnám, hogy véletlenül, de igazában törvényszerűen. Arra, hogy a -lan, -len, amelynek a mássalhangzós képlete l+n, nemcsak manysi 38
szó, nevezetesen lun, és azt jelenti, hogy a folyó alsó folyása, hanem magyar szótő, például a lenn, lent, alant, lanka, lankad és így tovább. És amikor gondot okozott, hogy Kálmán Béla könyvében lévő szótárban a manysí lun jelentése, a folyó alsó folyása, sok mindenen el kellett tűnödni. Ugyanis négy-öt szótagos verssorba, még kettőbe is alig fér bele „a folyó alsó folyása” jelentés. Az egyetlen szótagot nyolccal tudtam volna kifejezni. Ekkor elgondolkodtam azon, hogy mit jelent a folyó alsó folyása? Mi történik, ha a folyó kiér az alsó folyás helyére? Mi is az alsó folyás, és így tovább. Rövidesen rájöttem a lehetőségre, de a valóságra is. A folyó, ha kiér az alsó folyás helyére, akkor oda a felső folyás helyéről ér le. Fönt a hegyekben, hegyek között, gyorsabban folyik, ha kiért a sikságra, akkor lasssul, lanyhul. Mert hova ért ki? Hát a lankára! Ime a megoldás, máris két tagura csökkent a nyolc szótag. A folyó folyása lassul, lanyhul, lankad a lankán. S jöhetett a vers fordítása, de jöhetett a játék és törvény is. Lássuk:
a~lan~t lan~kad~at~lan lan~ka Itt van az iskolában tanult „atlan”. Hát ilyen szó nincs és nem is volt. Márpedig, ahogy ide vágó meggyőződésünket többször is hangsúlyoztuk, a nyelv nem hozott létre azért értelmetlent, hogy azzal értelmeset fejezzen ki! Minden rag, képző valaha önálló jelentésű szó volt, abból az állapotból vált raggá, képzővé! De az ma is, mert például a -val-vel mi más, mint vele, velem, stb. A nak-nek neki, ennek, annak, amannak, de kinek... Sorolhatnám a többit. Hiszen például a „Huj! Huj hajrá!” kiáltásban pontosan az a ra-re rag található, mint rája, erre, arra stb. szavainkban. Alighanem vadászati kiáltás is volt, azaz vetélkedés kiáltása, ami azt jelentette, hajitsd rá! Engedd rá a rárót, a vadászsólymot a célvadra. És akié előbb elérte és legyűrte a célállatot, az győzött. Természetesen csatában a lándzsa rádobását, ráhajítását sürgette vagy éppen a nyíl kilövését a „Huj! Huj hajrá!”. Külön érdekessége a dolognak, ahogy erről nagy költőnk, végvári vitézünk is ír, igazolva a föntieket. Ebben a verssorban sok minden, később elemezendő dolog benne van. Balassi Bálint e versében mond bucsut hazájának és mindenkinek, akiket szeretett: „…rárószárnyon járó hamar lovak,” A ráró vadászsólyom, amit a lovasok karjukon tartottak a vadászatokon és adott jelre, éppen a hajrára, hajítottak el. A sólymok, a rárók, pedig rácsaptak a vadra. Mintha csak éppen a ra-re valóságát igazolnák a rárók. De gondoljuk meg, csak a levegőből, a semmiből és ok nélkül, előzmény nélkül, nem alakult szó az ősi kezdetekben! Az előzmény pedig csakis a valóság lehetett. Nincs más lehetőség, minden a valóságra vezethető 39
vissza! S az is fontos, hogy a „ró” szavunkban is benne van kimondatlanul is, hogy valamire róják a jeleket, rovásírás betűit. De a nyelv ezt a lehetőséget is kihasználta, hiszen az ember a rónán rója lépteit, s hagyja nyomát. Térjünk azonban vissza a fosztóképzőhöz, azzal a mellékmegjegyzéssel, hogy aki nem talán~talan, az biztos a dolgában, nem mondja, hogy talán. Hiszen ebből a valós szóból vezethető le nemcsak a fosztóképző alakja, hanem a jelentése is, azaz a -talan-telen-hez való kapcsolódás. Eddig is azt tapasztaltuk, hogy nyelvünk választ ad minden hasonló kérdezősködésre. Mert alapjában logikus, azaz ok~os és nem oktondi vagy oktalan. Végre, többszöri ígéret után térjünk vissza a „pár” szavunkhoz. Nem árt tehát, ha a lehető jelentéseket sorra vesszük. Pár: kettő, egy pár, emberpár, cipő, házaspár, párbaj, páros és így tovább. Tehát e jelentés lényege, hogy két, kettő dologról van szó. De ennek a jelentéstartalomnak is van sajátos, elvont jelentés ága. Németül paar= néhány, (egy) pár, nagyjából, ahogy mi is használjuk. Szintén két darab: Ein Paar neue Schuhe – Egy pár új cipő. De használja a német nyelv párzásra, párosításra, a páronkint, párosával, párba áll stb. Ha megnézzük a magyar, „párját ritkitja”, mondást, azt látjuk megint, hogy akárcsak a valakinek vagy valaminek a párja, egyet jelent. Tehát ez a szó, ez a jelentés is beleillik abba a rendszerbe, amit kettes számrendszerként emlegetünk, ahol a fél, lehet ügyfél, tárgyaló fél, tehát semmiképpen sem „fél” valaki vagy valami, hanem eg~ész egy. Az egy lehet kettő és több, lásd együtt, együttes, egység, stb. Illetve a kettő, mint pár, valakinek a párja – társa, az angol nyelvben, a partner=társ, pair=pár, tehát valakinek vagy valaminek, valamilyen párja, egy személyt, embert, kesztyűt stb. jelent; az angol nyelvben a kettő jelentését több szóval is kifejezik. Egy=one, ejtése, mint a magyar „van”. Egyedüli=a sole, only, single, és az egyén individual, person, egyenletes=even, smooth. (Felületre vonatkozik, de a magyarban az „egyenletesben” is ott van logikusan az „egy”.) Egyenlítő=equalizer (gól), az Egyenlitő=the equatorial. Az utóbbi szóval kapcsolatban több nagyon fontos dolgot is elmondunk e könyvben. Következetességről az angol nyelvben nem beszélhetünk. Talán még érdekesebb, hogy a kettő, két=two, de már a kettős, kétszeres double, duplicate, aztán a kettősség duality, kétpólusú=bipolar, kétevezős=pairt (-oar), hajó, talán a kétevezős, a kétség=doubt, kétségbeejtő=desperate, hopeless, és így tovább. Ezek a példák nem azzal a céllal íródtak le, hogy a magyar nyelv jobb vagy rosszabb, mint az angol vagy a német, nem minősíteni kívánom egyiket sem. De a logika és a következetesség a magyar nyelvben nagyon is szembetűnő s az említett nyelvekben nem. S nagyjából hasonló a hely40
zet az ismertebb nyelvekkel is. Valamit azonban itt is meg kell magyarázni. A világban egyetemesen az a valóság, hogy az ocsudó ember, az eszmélő gyermek egyekre különíti el egymástól a dolgokat. Amikor pedig beszélni kezd, nevet ad mindennek. A nyelv lényege a megnevezés. Réges-régi rig-ragok – rögök Szükségesek e kis kacskaringós kitérők, de folytassuk a képzők, ragok vizsgálatát. Ezek a képzők pedig, mint az at-ta, ad-da, et-te, ed-de stb., átvezető szócskákká csökevényesedtek. Amint látható, még így is a legtöbbjük közül az egyik önálló szónak bizonyul. Nézzünk csak vissza: ad, te, de. Ha úgy tetszik, kettőzve szóvá alakulnak: dada és tata stb. S ha már itt tartunk, hadd jegyezzünk meg egy érdekességet. A „tata” szanszkrit nyelven „atyát” jelent és törökül az „ata” szintén ezt jelenti és kecsua nyelven is. Persze sok hasonló példát tudnánk találni arra nézve, hogy a szótagok sem a semmiből valók, eleve lehetőséget hordoznak akár többféle jelentéstartalomra is. Nyelvünk annyira kifinomodott az idők folyamán, hogy a legkisebbre, egyhangzósra csökkent megannyi toldalék. S gondoljunk bele, a magyar ábécé minden egyes hangzója – x, y, q, természetesen nem – önmagában, aztán másod- és harmadmagával külön tisztségviselő, főként a szavak végén, de a szavak elején és a szavak közepén is. Tehát amikor értelmezem például a „halhatatlan” szavunkat, azt a következőképpen teszem, illetve szótagolom: hal~ha~tat~lan, „lefordítva” hal, ha tét~len. Az illeszkedés törvénye hangolja össze mélyhangúra az egész szót. Mert a tét~len a megfelelője a mélyhangú tat~lan-nak. Igazában az így eltördelt szórészekről is állithatjuk, hogy önálló szavak. Nézzük külön a tagokat. Hal, nem kell magyarázni, hal, meghal, halódik stb. A ha, a feltételes mód szava. A következő a tat, lehet tatja hajónak, még inkább magasrendű változata a tet-nek, sőt a tét-nek. Másként a tevésnek. A lan, len, lenn, lent, alant, az aluliságot, lentiséget jelenti. Meg lehet próbálnunk hasonlóan értékelni a le~he~tet~len, lát~ha~tat~lan szavakat. Ebben az esetben a hat-het, a hat~ás érvényesül. Vagyis a látás hatása mindnek alatta van, azaz nincs meg. De a korábbiakra utalva, azt is látjuk, hogy a lanka, lenn van, lent van, alant helyezkedik el. (Gondoljunk egyuttal a német das Land=föld és a magyarul is használt „landol” kifejezésre, azaz földet ér, leér, már lent, lenn van, alant van! És akkor milyen eredetűek is ezek a szavak? A szigetek nevéről – island – akkor még nem is beszéltünk. Nem a Jégföldről van szó, hanem a többi sok tucat island megjelölésü szigetről. pélédául délkelet Ázsia partjainál, Japán közelében Erről is másutt hosszabban írunk.) A „tat”, „tet”, „tét” összefüggéseiről 41
szintén másutt szólunk. Azt azonban látjuk, hogy sajátos szőttes alakul ki előttünk, amelyből szálak szövődtek át más nyelvekbe is. Mégpedig meghatározó alapszálak. (Varga Csaba véleményét fogadjuk el. Lásd, Angol szókincs magyar szemmel című könyvének hátsó borítóján.) Ne hagyjuk ki ezt az összetartozó két szavunkat: étlen, szomjan, ám előbb fejezzük be a lan--len emlegetésének okait. Mert végül is bizonyítani kell azt, amit állítunk. Tehát miután annak idején, valamikor az 1980as évek elején, a manysí lun szóról kiderítettük, hogy lanka is lehet, játszottunk, de a nyelvünk törvénye szerint. És akkor maga a mutatvány bizonyít. Úgy közöljük együtt, ahogy a Játék és törvény című könyvünkben már 1984-ben megjelent. LAN~kad~at~LAN LEN~dül~et~LEN Látható párhuzamosan, az „at”, „et”, mint áthidaló szó, pontosabban képző, ahogy a „ta”, „te” egyike a párta szóban, létrehozza annak a fejre tehető tárgynak a jelképét, amit a lányok, az el nem kelt hajadonok hordtak. Ennek jelentése, hogy „pártában” maradt, azaz pár~ta~lan. Ez a fenti játék azt mutatja, hogy ugyanazt a „lan”-t, illetve „len”-t látjuk a szótőben, mint a szavak végén. De azt is azonnal észleljük – ész~lel! –, hogy ellenkezőjére vált a jelentéstartalom mind a két esetben. Az étlen megint azt bizonyítja, hogy ez a „fosztóképző” is kifejezi nem is a fosztást, hanem a hiányt. Az étlen jelentése az, hogy nem evett, de kissé azt is, hogy közben éhes és szenved az ét~el hiánya miatt. A szomjas játéka a következő: i~szom~i~az~om, mintha kettőznénk a szót és így vált ellenkezőjére a jelentés. Ilyesfajta jelenséget már említettünk másutt. Emlékezzünk az ér~ték és a ték~ozol szavainkra. A két „ték” – lám a két tükre a ték – is előfordulhat a szó elején és a szó végén is, de ellenkezőjére vált a jelentéstartalom. Megjegyezzük, hogy a „le” szavunk jelenléte a lendület-ben, logikusnak mondható. Tízezer vagy százezer éve, nem a motor, általában nem külső erő, hanem inkább a viszonyok hozhatták létre a gyorsító lendületet. Például a le~j~t~ők. A pár páratlan párja pártalan Megint szükség van egy kis kitérőre. Ugyanis mintha a haja~don szóban ugyanaz a szótag kerülne elénk, amit például az ok~ton~di szavunkban találunk, csak kissé keményebb a az első mássalhangzó. A „hajadonfőtt” való állás azt jelenti, hogy sapka, kalap, kendő stb. nélkül, azaz fed~et~len vagy fö~det~len fő~vel, fejjel állunk. Az a nő, hölgy, 42
akinek nem kötötték be a fejét, még födetlen, azaz hajadon leány, zalaiasan szólva „lán”. A mássalhangzó képlet l+n. De másfelé is mondták igy, „kislán”, „lánka”. S lám, a ta~lán szóban lévő „lán” is mintha ide sandítana. S bizony ez nem is olyan nagy csacsiság. Azt se hallgassuk el, hogy a finn fosztóképző a „ton”, a híres könyv címe finnül Tuntematon sotilas azaz Ismeretlen katona. Tudni, ismerni=tuntea. (Mintha a tudás és ismeret hiánya volna a fosztás?) Mintha ezt találnánk az ok~ton~di szavunkban? Rögtön mondjuk ki, hogy a számtan és logika segít eligazodni abban is, hogy azt a nőt, akinek volt párja, de már nincs, özvegy-nek hívjuk Mert a nyelvünk jelzi, hogy megvolt a házassághoz szükséges minkét egy~én. Már szóltunk arról, hogy Zalában, ha együtt volt a rokonság, azt így is kifejezhették: összütt volt. Tehát megvolt házaspár mindkét tagja, az összegy. Mert öszvejött. A pár~ta(~lan) egyedül maradt. A pár~ta~lan~ok sosem voltak ketten. De az „özvegy” esetében megvolt mindkét „egy~én”. Azt is érintettük, hogy a magyar olvassa a pénzt, vagyis a számolást az olvasás szóval is kifejezte. Ez pedig azt jelenti, hogy a számokat is olvasta! Mint ahogy lényegében ma is olvassuk, hogyha látjuk a számokat, és azokat hangosan kimondjuk! Például az 56-os számot látjuk, és azt mondjuk „ötvenhat”. Itt is segíthet a nyelvünk. Már kérdeztük, hogy miért csak írástudókat nevezünk meg külön? Olvasástudókat miért nem? Mert a kettő sokáig egyet jelentett. Aki írástudó volt, rótt, rovásról rovásra, az olvasta is a jeleket. Mindezek segíthetnek a magyarázatban, feltételezésben. De a továbbiakban is lássuk, hogy még miféle érdekes jelentéstartalmakat hordoz és mennyire rugalmas is a pár, páran szavunk. Innen az egytől, pontosabban a két egytől – pártól – eljutunk a több egyhez. Tehát a pár, páros, párosul, párzik, emberpár, párhuzamos, párbaj, házaspár, stb., világosan azt közli, hogy két, – kettő – személyről, dologról van szó. De ha azt mondjuk, jó pár napot eltöltöttünk ott, akkor már aligha csak kettőre gondolunk. Voltunk ott egypáran vagy páran, ez azt is jelentheti, hogy tizen-huszan, sőt ötven-százan is. Tételezzük föl, hogy nagy helyiségről, pályáról, szinházról van szó, ahol a több ezer helyből csak kevés volt foglalt. Mondható, hogy azért voltunk ott egypáran. (De miért egy~pár? Erre is majd válaszolunk, ha tudunk.) Aztán mind többen kezdtek „elpárologni”. azaz elmenni. Azt is említsük meg, hogy a páratlan és a pártalan nem ugyanazt jelenti! A páratlan lehet szám, mondjuk 753, de lehet „párját ritkító” dolog, amíg a pártalan olyasvalakit vagy valamit jelenthet, akinek, aminek nincs meg a párja, Láthatjuk, hogy a pár, párta, pártában stb. szavaink értelmezéséhez mennyi mindent kell tudnunk. S noha a nyelvünkben egymásba kapcsolódó rendszerek vannak, léteznek, 43
működnek és azok a maguk körén belül is logikusak, mégis szabadon ágazhatnak el erre, arra. Ilyen esetben mintha sajátos burjánzásról is beszélhetnénk. Azonban ez az utóbbi sem a véletlenségek láncolatából áll. Fűzzük még hozzá a korábbiakhoz, hogy alighanem a „pár” szavunkból következik az „angol” party, amelyeken összejönnek egypáran, néhányan, olykor jó néhányan. A pár, paar stb. egyik jelentése néhány. Ám a magyar azt is állítja, ami igaz is, hogyha ott vagyunk valahol, akkor azt pártoljuk is. Alighanem aztán – megint csak logikusan – ebből szóból alakult ki a párt szavunk. Mi pedig a magyar nyelvet pártolva vagyunk és leszünk annak pártján. Ez a mi igazi pártállásunk. S vagyunk „egypáran”, akik így gondolkodunk. A rengeteg többszöri megközelítése a sokaságból Látható, hogy eddig is a számok jelenlétével foglalkoztunk. Nyelvünkben, – ez is érzékelhető! – rendkívüli szerepe van a számoknak. Kutatgattuk, hogy az egy, kettő, nagyság, kiterjedés, arány, hatás, erő, növekvés, csökkenés és így tovább, szám rokon szavakban jelenik meg. Pontosabban, nem valamennyi számmal és méréssel kapcsolatos logikai jelenséget vettük szemügyre, csak néhányat. Alább viszont részben kiegészítjük ezt a próbálkozást. Ha nem említettük volna, most tesszük, talán még nem késő, nyelvünknek csaknem minden szava közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban van a számmal, számítással, logikával stb. Itt van rögtön a „rag” szavunk. Részt jelent. Zalában a háztetőnek azt a részét hívták így, amely a fal függőlegesétől a széléig, illetve a csatornáig tartott. (A csatorna szóban is benne van a a csat, csatlakozás, stb.) Nagyszüleim, ha elmentek hazulról, vagy kint a Vargyas dülőben a szőlőhegyen, a „rag” alá tették a kulcsot. Igy aztán az el sem veszhetett. (Vesz, mint vásárol, ez is alku, fizetés kérdése, de az vesz~teség, ami elvész. Az „alku” lefelé vinné az árat.) Alább azonban ezúttal a sok irányába indulunk el. Lássunk valamennyit azok közül a szavak közül, amelyekkel a „sok”-at fejezzük ki. Sok: tömeg, rengeteg, tengernyi, töméntelen, – teméntelen –, tömérdek, tömkeleg, tetemes, számtalan, számos, megszámlálhatatlan, se szeri, se száma, bődületesen sok, irtózatosan sok, rettenetesen sok, iszonyúan sok, sokaság, (Mesékben a hetedhét határon is túl. De mennyi a „hetedhét”? Az bizony egy!) Van: Hadd el had. A „rengeteg” első számú jelentése: erdőrengeteg, nagy erdő, amelyben tehát sok fa van, mondhatjuk, hogy a rengetegben rengeteg fa rengeti a talajt. Ebből következik, hogy az erdő és az erdőség mellett, ez a szavunk is sokat jelent. Nem is helyénvaló „rengeteg sok”-ról így együtt szólni. Következik a „páratlan” szavunk, olyan vonatkozásban, ami ugyan nem 44
„pártalant” jelent, mint mondtuk, ámbár azt is, de mindenképpen egyedülit, egyedűl valót, egyedit. Megállapítottuk, hogy az egypáran kifejezés (németül például a fiatal emberpár, azaz az ifjú pár=Ein junges Paar.) nagyonis változó lehet, az öt-hattól esetleg a több tucatig. Újra mondjuk, hogy minden a lehetőség és a valóság arányától függ. Kisebb eseményen a nyolc, tíz, tizenöt jelenlévőre is mondható, hogy páran eljöttek. Ez már közelebb esik a „néhány” szavunkhoz, amelyben már benne is van a „hány”, és a „mennyi” e két rokonértelmű szó. De mielőtt tovább „okoskodnánk”, próbáljuk meg kideríteni, vajon miért jelent egypárat a néhány? Lássuk csak miből is áll a néhány szavunk? Törjük el: né~hány. Benne van a „hány”, ami bizony számtani kérdőszó, sőt, a „hányados” szavunk is ebből képződik. Ez már érdekessé kezd válni. De ha az a „né”, nem is annyira né, mint „ne”, akkor bizonyos fokig a hányat már a szó elején tagadjuk. Vagyis nem tudjuk hány, nehány de valószínűleg nem sok. Éppenséggel kevés is lehet. (Talán hasonló meggondolással, a tagadáséval, kellene megközelíteni a néma szavunkat is.) És itt újra meg kell állnunk. Éppen csak jelezzük, hogy németül a hány és mennyi is, ugyanaz a szó: wieviel? Ámbár köztudottan azt jelenti milyen sok. Hiszen a wie?=milyen? a viel=sok. De mondhatom magyarul is, hogy valami milyen sok, milyen kevés. A hány párja a mennyi, ebből van a mennyiség szavunk. Jelzőkkel ez is jelenthet sokat. Bődületes mennyiség! Baromi sok, és így tovább. A sok jelzői több~nyire – a több is lehet sok! – irtó, irtózatos, iszonyú, rettenetes, rettentő, tengernyi, bődületes, baromi, borzasztó, stb. lehetnek. Sokaságra utalhatnak a beláthatatlan, fölmérhetetlen, elképzelhetetlen, istentelen, fölfoghatatlan szavaink is. Megint előjött a „-lan-len”. Érdekes, a szó elején len~ni, a szó végén élet~te~len. Itt maga a fosztóképző a szótő, hiszen a lenninek nincs más alakja, csak a főnévi igenév. De mi ennek az oka? Megvan a lét, létezni stb., de ez már nem ugyanaz a szó. (Érdekes nyelvi lehetőség: A levés a van~os~ságot jelenti. Hiszen mondhatjuk: „Vanni van, de drága” és így tovább.) Ez is egyes számot jelent, egy dolgot. Maga a létezés bár általános fogalom, egyre gondolunk, ami azonban egyetemes. Tehát az egy ki is tágíthat! Miközben látszólag szükít, behatárol. Talán itt is érdemes említeni az újra elénk kerülő „pár” szavunk „páratlan” jelentése mellett, ami szintén egyet jelent! Sőt, a már többször emlegetett „párját ritkítja” – szintén egyet jelent –, magyarán megszünteti, hogy maga maradjon, egyedül maradjon, egy maradjon. Ugyanakkor a ritkítás szó azt jelenti, hogy a erdőből sok fát irtanak, vágnak ki, de nem mind. Az irdatlan nagy erdő talán „irtatlan” volna? (Sütés előtt a szalonnát irdalják, azaz bevagdossák.) Ritkít az is, aki kukoricát kapál. A ritka jelentése pedig kevés. Ez igaz, de mégsem egészen az. Mert 45
a ritkás erdő is lehet nagy kiterjedésű, benne rengeteg fával. A ritka inkább az elhelyezkedés – méret – arányait jelenti. Már eddig is láthattuk, hogy a nyelvünk számoló nyelv, a számtan és logika nyelve. Ám aligha fejeztük be az érdekes példák sorát. (A „sor” is szám közeli szó! Szintén lehetséges növelő jelentése, ahogy például „sorakoznak” egymás után. De a sorvad, sorvadás már csökkenést jelent. Így némileg – nem+leg? – rokonságban van a ritka szavunk jelentésével.) A számtan rendszerei, amelyek elvét a logika szabja meg, s mint ilyen törvényerejű, át- meg átjárják, összetartják nyelvünk rendszerét. Ám olyan „rácsozatot” alkotnak, amelyeken átágazhatnak ugyancsak logikai „hajtások”, amelyek külön végződnek vagy vissza csatlakoznak a fő ághoz. Erre nézve is sokféle példával találkozunk még. Annyi bizonyos, hogy a mennyiség mindig erőt is jelöl. Mennyiség – hányság Nem használjuk – nem képezzük – így: „hány”, „hányság”, mint a „mennyi”, „mennyiség”. szavunk esetében tesszük. Mégis kérdőszava lehet a számtani mennyiségnek. De azért azt is észrevesszük, hogy a fejezet nem kevésszer emlegetett, aligha köznapinak vehető, hosszú alcímében négy szót találunk, abból három közvetlenül a számtannal kapcsolatos kifejezés valóban az erdőrengetegben lévő fák sokasága gondolattársítást indít el. Innen a sokaság érzete is, nem csupán a kiterjedésé, nagyságé. Következik a „megközelítése” szavunk. Ebben látszólag nincsen matematika, de logika és kiterjedés igenis van. Az igekötőt elhagyva, a „közelítés” ragozott, képzett alak. Az alapszó nyilvánvalóan a „köz”. De mi köze ennek a számtanhoz? Látszólag nem sok, ám a mértanhoz ennek is köze van. A „köz” ugyanis távolságot jelent, ez vitathatatlan. Valami milyen közel van, valami közeli, stb., Azonban a másik jelentése igenis a számtan lényegéhez áll közel, mert a „közösség” szavunk emberi közösséget jelent. Mégpedig ennek lehet számos és számtalan változata a közösködéstől a középen át a közegig. Természetes távolság meghatározó a kezünk, mint emlegettük: „a kéz, kézközeli eszköz”. Lám az eszköz szavunkban is ott van a „köz” és újabb jelentéssel, nyelvi tisztséggel mutatkozik be. (Itt jut eszünkbe, az általunk nem nagyon kedvelt „eszközölni”, azaz, tenni, csinálni, intézni stb., jelentésű szavunk is.) Maradt még a sokaság szavunk. Itt nem is érdemes arról beszélni, hogy köze van-e a számokhoz. Valóságosan köze van! De, hogy mennyire, azt nem is sejtjük. Itt az alkalom, hogy kicsit elemezzük és nagyon érdekes dologra bukkannunk. Erről tettünk említést már korábban is másutt, de ennyire, ilyen összefüggésekben nem elemeztük. 46
Annyit előre elmondhatunk, hogy bizony ezek szerint mind a négy szavunknak elég szoros köze van a számokhoz, a számtanhoz, vagyis ahhoz a tudományhoz, ami a legkövetkezetesebben képviseli a színtiszta logikát. És itt újra meg kell jegyeznünk, hogy alig van olyan szavunk, amelynek ne volna köze akár oka-létrejötte vagy jelentése miatt a logikához, illetőleg a matematikához. Ahogy föntebb emlegettük, a kötőszavak kivételével, – de még a „meg” igekötő is! – szavaink zömének alapjaiban, hátterében ott található a logika és nagyon gyakran a számtan is. De nézzük most a „sok~a~ság”-ot. Miféle szó is ez? Látható, hogy a „sok” szavunk képzése nyomán jött létre. Vagyis a „-ság-ség” képzőre volt szükségünk ahhoz, hogy ezt a szóalakot megkapjuk. Lássuk a jelentését. Más szóval tömeget, rengeteg embert, sok embert, tengernyi embert, és így tovább, jelent. A nagyszerű és e sorok írója által nagyon nagyra tartott Berzsenyi Dániel költő uraság híres gondolatában – mondatában – is megtalálható ez a szó, íme: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Nagy költőnk is foglalkozott a magyar nyelvvel, de ő sem vette észre, hogy e gondolati remeklésben is van ellentmondás. Mert ő azt írja, hogy „nem sokaság,” „hanem szabad nép”. Mintha ellentétbe állítaná a két szót, holott mi más a nép is, mint sokaság? (A nyelv mindent megnevez, nevesít s nevezetesen a nép, – p-b-v hasonulattal, ami természetes – névvé alakulhat.) De lássuk valóban, hogy mit tételezünk föl a sokaság szavunkról. Ám előtte meg kell jegyeznünk, hogy nagy költőnk sem úgy gondolta, hogy valódi az ellentét. Nyilvánvaló, hogy arra gondolt, önmagában a sokaság, mint megnyilvánulás, nem elég a „csuda” dolgokhoz, kell oda „lélek”, azaz nemesítő eszme is. A nyelvészek meglehetősen bizonytalanok a -ság, -ség képzőkkel kapcsolatban. Nekünk már évtizedek óta van elgondolásunk létrejöttéről. Mivel abból kell kiindulni, hogy a nyelv nem hozott létre értelmetlen szavakat, sőt ragokat, képzőket sem ahhoz, hogy értelmeset fejezzen ki, ez ugyanis ostoba fényűzés, a nyelv lényegével való természetes ellentét volna, azt kell feltételeznünk, hogy minden rag, képző, sőt jel is, valamikor értelmes szó vagy annak része volt. Ha megnézzük, akkor a „ra-re” ott van a rá, erre, arra, hajrá stb. szavainkban. A -nak, -nek nem más, mint a neki, ennek-annak része. A -hoz-hez-höz-ből a „hoz” önálló jelentésű szó. Mit hoz nekem a Jézuska? De van olyan szavunk, amelyben. kétszer is előfordul, íme például a hoz~omány~hoz. Hiszen mondható: hát te mit adtál, vagy mit hoztál a hozományhoz? Azonos szó, szótag, szórész, ami előfordulhat a szavak elején, közepén és végén is, de az alapjelentést mindenütt képviseli. Aztán a hozzá, ehhez-ahhoz, amahhoz, stb. 47
Sőt, minden bizonnyal ide csatlakozik a húz, huza-vona, huzat, huzakodik, hozam és a ház, haza, stb. Ismételjük: a képlet a h+z. Akárcsak általában a ragok, képzők „származására” nézve, kell lennie válaszoknak. Logikusan következik, ha ezt elfogadjuk alapelvnek, akkor az „-atlan -etlen”, illetve a „-talan -telen” fosztóképzőkre is kell lennie ok~os, logikus válasznak, ami beleilleszkedik az egész magyar nyelv rendszerébe. Úgy gondolom a -ság-ség esetében is megtaláltam nemcsak a választ, hanem magát a feleletet. S remélem egyetértés lesz közöttünk előbb-utóbb. Ugye, az egyetértésben is az „egy” található, s legkevesebb két személyre vonatkozik, és két személyre van szükség ahhoz, hogy értelme legyen a kifejezésnek. Itt az ideje azonban annak, hogy tényleg megvizsgáljuk a -ság-ség képző kialakulását, illetőleg azt, hogy van-e mód ez után „nyomozni”? A két változat közül a -ság számít mély hangzónak, például újság. És a -ség illeszkedik a magas hangú szótövekhez, szavakhoz, például hegység, képesség, egészség. Ez nem újdonság, ezt tudjuk. Azt nem szokták hirdetni, hogy honnét van ez a képző? Ha azt valljuk, hogy minden rag és képző valaha önálló jelentésü szó volt, akkor keresni kell olyan szót, ami ezt valamilyen módon igazolja. Kezdjünk hozzá, ahogy más ragok és képzők esetében tenni szoktuk. Vezetőnk a józan parasztész, vagyis a logika. Van a Dunántúlon a Ság nevezetű hegy. Magyarország északi részében egy nagyközség – vagy már kisváros? – neve Rétság. A Felvidéken, közvetlen a határon túl található Ipolyság. Valamint Celldömölk mellett Alsóság. Úgy látszik, néha igazodik a képző, illetve illeszkedik, néha nem. (Érdemes volt a né~ha szavunkat is megvizsgálni. A tagadó szócskához a feltételes „ha” szócska járul! Ne~ha, olyasmi, mint a ne~hány, ne~ma?) Egyértelmű a szépség, kézség, hegység, erdőség, egység, stb., szavak esetében az illeszkedés. Az Alsóság, adósság, valóság, nagyság, magasság, kunság stb., esetében is a mély hangzós egyezés, noha nem tarthatjuk igazán mély hangnak az „á”-t. Igaz, a bíróság, igazság, sőt, a birság, síkság stb., esetében valójában nem alkalmazkodik De már Nyírség! És amíg sírás-rívás, ugyanakkor rovás. Az „i” hangzó szerepe sajátosan alakul az ún. „ikes” igéknél, például úszik, kúszik, folyik, s az előbbi példák is ezt mutatják. Miként vízzel, vízre, de már hidra, sippal, likba – mert lukba, lyukba? –, de nem ez a kérdés, reméljük sikerül rajtkapni a törvényt, s a már ugyancsak emlegetett izen-üzen és társai, az í-ű útján nyomra vezetnek. Igyekszik, ügyekszik. Az ügy jelentése folyamat. S van még idő, üdő stb. Mi azonban maradjunk a „-ság-ség” eredetének kutatásánál. Ha abból indulunk ki, ami végső soron e könyv egyik alapvető mondanivalója, vagyis, hogy a magyar nyelv egyik fontos tulajdonsága az, hogy a jelentés48
tartalom zömét a mássalhangzók hordozzák, akkor meg kell keresnünk azt a szót, amely s+g, illetve s+k szótagképlettel kezdődik. Ezt persze több évtizede meg is tettük. Nem volt nehéz megtalálni a már sokszor emlegetett sok szavunkat. Azt is régen megállapíthattuk, hogy eleink nem tábortűz körül ülve szavazták meg a többes szám jelét, hanem az általános többet jelentő „sok” szavunkból veszi kölcsön a nyelvünk a „k” jelet. De hát ez is logikus, azaz nem véletlen. Lássunk ezúttal is példákat. Egységek kétségei Egy – egység. Ha ezt a két fogalmat egybeforrasztjuk, akkor ellentmondás keletkezik. Mert szerintünk ennek azt kellene jelenteni, hogy egy az sok. (Zárójelben: igazában nyelvünk ősi számértelmezésébe ez is belefér! Gondoljunk a világegyetem és a teljesen azonost jelentő világmindenség szavunkra újra. Mert egy egyenlő minden-nel.) Azonban a köznapokban ezt sokkal remekebbül s teljesen elfogadhatóan rendezi el a nyelvünk. Erről, mivel összetettebb dolog, alább elemzőn szólunk. Kettő – kétség. Hasonló a gond. Mert kettő sem sok! Azonban – s aligha véletlenül – ha két dologról van szó, a nyelvek többes számot használnak. Éppen a kettőtől kezdve. Ez az egyik, ami egyetemesnek mondható. A másik dolog, amit már szintén érintettünk, hogy a kisgyerek, az ocsudó emberke, először egyekre, egy dolgokra különíti el a világot. Ez az eszmélés útja. Ez jellemző minden ocsudó kis emberre, legyen akármilyen anyanyelvű. De ez csak az egyik fontos és figyelmünkre méltó dolog. A másik pedig az elkülönülés tudatában való gondolkodás. Ugyanis amíg csak egy dolog van előttünk, semmilyen vonatkozásban nem kell választani. A nehézség akkor kezdődik, amikor legalább kettő között kell választani. Legyen az elvont lehetőség, valós tárgy, már meggondolást kíván. S nyilvánvaló, hogy bármilyen szempont szerint kell is választani, az egyik dolog kétségessé válik, annak számunkra megfelelő voltában kételkedni kezdünk, kételyünk támad, ezért választjuk a másikat. Tehát egyik nagyon fontos emberi tulajdonság létrejötte, kialakulása is a számtannak köszönhető, mármint annak nyelvi megjelenítése is. A ság-ség képző titka A Ság hegy mintha magas~ság~ot jelölne? És a -ság-ség képző képnövelő lenne? Sokasító volna? Két~ség~telen, hogy a hegyből hegység lesz, a síkból síkság, a katonából katonaság, a sokból pedig sok~a~ság, mintha azt mondaná a nyelvünk, hogy sok a sok! Tehát mintha a szóvégi „k” zöngésült volna, s egyúttal tágabban értelmezné a dolgokat, a jelenté49
seket a szó. Lássuk akkor azokat a szavakat, amelyekben emiatt ellentmondás keletkezik. Itt van az „egység” szavunk. Ha jól értelmezzük, akkor itt az egy+sok egyesül. Ezért nem is valós, hanem elvont fogalom például a magyar egység, az egységes vélemény, stb., egyedül a katonai egység, vagyis alakulat változik „megfoghatóvá”, de az sem tárgyiasul. Ha valaki bevonul az egységéhez, a laktanyába, bizonyos katonai csoporthoz vonul be. * (Vonul? Megy! Ha vonakodva is.) Vagyis az „egység” szavunkban lévő ellentmondás, mintha nem is engedné, hogy valamilyen teljes valóságot jelentsen? Eszerint a két~ség szavunk, mintha ez is azt jelentené, hogy a kettő az sok? De a kettő sem sok. Újra két~el~ked~ünk, két~ség~eink támadnak ezzel kapcsolatban. Vagyis a belső számtani ellentmondásból jelentéstartalmi ellentmondás lesz. Így értjük, így használjuk! Efelöl nincs kétségünk. De azért nem is esünk kétségbe, hiszen nem kétséges, hogy a csoda „szám” törvényei hatnak a nyelvünkben. Az is logikus, hogy amíg csak egy dologgal állunk szemben a nagyvilágban, nincs gondunk, de ha már kettővel, akkor jöhet valamilyen kétely, és választanunk kell. Az örök egyes szám innentől többes számmá változik. Mert több változat nincs, a három~ság csakis vallási vonatkozásban létezik, a négység, ötség stb., pedig, noha használható, teljesen értelmetlen. Emiatt is valljuk, hogy az egy a mind, a minden, csakis egy van, és abból van több, végtelen sok és ez az ŐSEGY titka, de egyúttal valósága is. Az ember is egy. Mert így tudjuk és mondjuk, hogy „minden egyes embernek” tudnia kellene.” Hogy mit? Hát ezt, amit nyelvünk közöl, azaz, mint közlendőt, a közösséggel közöl, s így közvetítve eszközöl. Köz~el vagyunk a „köz” szavunkhoz. Ezt a játékos logikát rejtő szó, a közel, azt jelentheti, hogy közülünk elmegy a köz, és mi így kerülünk egymáshoz közel. Persze, ez csak játék, azonban a törvényből következik. A közel szavunk is arányt jelez, valamilyen távolságot, ami kicsi, tehát közel van az, amiről beszélünk. Ezzel is játszhatunk: kis távolság egyenlő nagy közelség. Mint ahogy beszélünk is kis távolságról, nem nagy távolságról, aztán nagyon közeliről is. Ezekben az esetekben a jelző határozza meg a teljes jelentést. Az „jelzi”, hogy abban az esetben melyik szó a nagyobb jelentőségű. Akárcsak a számoknál. Például a 199-es szám esetében, hiába kisebb az egyes és jóval nagyobbak a kilencesek, az elöl lévő egyes a nagyobb szám! Az jelenti a százat. A magyar nyelvben is hasonlóan a számtanhoz, a helyi értékek döntenek. Ezek után a felírt szavak közül lássuk a tengernyi~t. Világos, hogy nagyságról, a vízcseppek – csöppek – iszonyatos és irdatlan mennyiségéről van szó. Ezért lehet a sokaság kifejezője. De rettenetes, rettentő, irtózaTF
FT
* Sajnos, ma már nem!
T
T
50
tos stb., szavaink – inkább valami rossz – nagyságát, erősségét, félelmetes hatását tudatják. A szörnyű szavunkban, mintha a sokszorozást a -szer -szor-ször egyik tagja, a több~ször~öző „-ször” képviselné? Mintha csak át- meg át volna szőve a számtani rend szálaival a nyelvünk, s bárhol is feslik föl szép, élő szövedéke, azonnal látjuk, érzékeljük ennek nyomait. Bár még nem is említettük az ilyen szavakat, mint egyenlet, hatvány, szorzás, sokszoroz, gyökvonás, összeadás, kivonás vagy például az ilyen szavak, mint a hetedhét, az ötöd, negyed és így tovább. Ezekben gyakran benne van az egyik szám. Az egyenletben az „egy”, a hatványban a „hat”, de a „hatás” is, a hetedhétben a „hét” és még valami, amit rögtön elemzünk. Hiszen megkérdeztük, mennyi végülis a „hetedhét”? Ez az a szám, nagyság, távolság, ami nagy messziséget jelent. Például a mesékben így hangzik: „még a hetedhét országon is túl”. Tehát milyen messze is van az, ami a hetedhét országon is túl van? S amit netán csak „hétmérföldes csizmával” lehet elérni? Úgy értsék, mintha hetvenhétszer mondanánk, s egyáltalán nem hetvenkedve. A dolog annyira egyszerű, hogy nem nagyon gondolunk rá. Ugyanis a hetedhét pontosan egy! Ahogy az ötödöt, nyolcadnyolc is egy. Íme az egy mindenütt uralkodik, lehet minden, és mindennél több, de mindennél kevesebb úgy, hogy mégis lényege a teljesség, az egész~ség. Ezzel újra újabb „kört” zártunk. Szép lassan nyilvánvaló lesz, hogy nemcsak nyelvünk működési elve, hanem a szókincsünk is sokfajta közvetlen kapcsolatban van a logikával, a számtannal. Ámbár éppen csak kiragadtuk a leggyorsabban elénk kerülő kifejezéseket, szavakat, logikai törvényeket, de akár úgy is mondhatnánk, hogy a legfontosabb „okoskodásokat”. Mindig láttuk, hogy ok és következmény összefügg nemcsak formailag, hanem jelentésbelileg is. Azt is mondhatjuk, hogy szavaink egyszerre okok és következmények. Ahogy a számokban csak az egy lehet végleges, mert minden számtani műveletet az ősegy határoz meg. De akkor is a kettő és a többi, nem más, mint egy vagy több másik egy. Sajnálatosan a nyelvekben nem függ össze az „ok” és okosság. Más-más szó mind kettő. Pedig az egyetemes logika szerint is, az az okos ember, aki a világ történéseivel, viszonyaival, tehát ügyeivel kapcsolatban a legtöbb okot ismeri! Más nyelv ezt sajnálatosan nem „tudja”. De a magyar nyelv igen. (Emlegettük, hogy eredetmondánk ősanyja Emese szülte Álmost, aki anyja álombeli látomása után kapta nevét, hogy t. i. ágyékából királyok folyama árad. Az ügy jelentése folyó, folyamat és az Ügek vagy Ügyek, Álmos apja, szintén azért kaphatta a nevét, mert sokféle ügyet ismert, azok folyamatát és okát is. Nemes és jó értelemben volt ügyes! Nyelvünk tudata és logikai rendszere sok ezer éves. Valóban a beláthatatlan távoli múltban gyökerezik. Hihetünk neki! 51
Néhány utat és módot próbáltunk megmutatni példaként arra, hogy a nyelvünk lelkéhez és lényegéhez csakis akkor tudunk közel férkőzni, ha az ősi valóságtól indulunk el, és a logika vezet bennünket! Ahogy vezetheti azt, aki fázik, és fát keres. Vagy, említsük azt a mondást, illetve inkább sajátos kérdést, ami így hangzik: Mi szél hozott ide? Mert újra csak azt kell mondanunk, hogy az eddigi „különlegességeket” nyelvünk értelmezi, magyarázza. Jogos, sőt, kötelező a kérdés, hogy lovas embert miért hozná vagy vinné a szél? Nem arról van-e szó, hogy valamikor eleink vagy azok egy része hajózott? És vitorlájukat feszítve hozta-vitte őket a szél? Őstörténetünk kutatói nem kerülhetik meg a magyar nyelvet! A keresett helyekre csakis a magyar nyelv mutatta utakon, ösvényeken lehet eljutni. Nem valószínű, hogy kiegyenlítettük, kiegészítettük mindazt, ami hiányzott és már mindent tudunk arról, ami a magyar nyelvet a logikával és a számtannal összekapcsolja, mégpedig alapvetően és szervesen. De abban bízunk, hogy mindezek átgondolása után másként tekintünk anyanyelvünkre, mint eddig. Az imént – ez azt jelenti, hogy az előbb, de miért? Honnét adódik ez a jelentés? Tán majd erre is lesz válaszunk – tehát szándékosan használtunk két szót egymás mellett, a „kiegyenlítettük” és a „kiegészítettük” kifejezéseket. Most már tudhatjuk, hogy e két szó az „egy” szavunk által képviselt fogalom következtében, alapvető rokonságban van egymással. A kiegyenlítés azt jelenti, hogy valami, akárhány egységről is van szó, hasonlóval ellensúlyozódott. (E logika következtében az ellensúly is két fogalom jelenlétéről ad hírt. Ha valami ellen, ellenében, sőt annak ellentéteként történik bármi, akkor is két dologról beszélünk. Levonjuk a következtetést, az nem, ellenben ez igaz.) Valójában ilyen a „nem tudás” is. Maga a tagadás, a „nem” is két fogalomra hívja föl a figyelmet. Valamilyen állításra, illetve az állítás ellentétére. S ha egyszerűsíteni akarnánk ezt az egészet, – ez a kifejezés is valamilyen több dologból álló egységet jelöl – akkor azt mondhatnánk, hogy a „nem” a kettő, amely szóként egyenlő az „igen”-nel, ami pedig az egy! S az egy két fél, ám a két fél, sem mindig „fél”, mert mint ellenfél, ügyfél, feleim, lehet egy is. A kiegyenlítés egyformává, egyértéküvé tesz dolgokat, ha úgy tetszik, éppen a feleket. Mert az egész, noha egy, végső soron „több” annál, nagyobb a jelentősége, hiszen egyeket rejt magába, és azok alkotják valaminek a teljességét, s mint ilyen, az egészét. Ezért mondhatjuk: „Egészen biztos”, illetve „teljesen biztos”, ha nyomatékosan kívánjuk véleményünket, tájékozottságunkat alátámasztani. Vagyis az ig~az és az ig~en, szintén azonos jelentésűek. Így fejezzük ki magunkat, „Hát nem igaz?” A válasz: „De igen.” Egyszerűen egyezünk: Igaz? Igen! 52
Juhász számadó üknagyapámról, Kiss János, türjei illetőségű nagyapám, Isonzót, Piavét, Szkutarit stb., megjárt első világháborús katona, mesélt. Tőle tudok az ő tekenyei rokonáról, nagyapjáról, aki, mint másutt is említjük, számadó juhász volt, – másként juhász számadó –, aki botra rótt számokat adott át a gazdáknak a legeltetésre fölvállalt jószágokról tavasszal, amikor az állatokat átvették. A botra fölrótták a számokat, majd középen kettévágták a botot. Ősszel, amikor visszatértek a legelőkről, a hosszában félbevágott botot összeillesztették és nem volt vita, hogy mennyi volt a juhok száma. A valódi „szám” mit jelölt, hányat, mennyit? Egyúttal megjegyzem – ebben az esetben nem valódi, hanem jelképes útról van szó, ami azt jelenti, egyidejűleg, most a többi dologgal együtt, stb., – mindez azt is jelenti, hogy az ember emlékezete közvetlenül a nagyapjáig terjed, illetve jó esetben, közvetve a nagyapja nagyapjáig, ám a nyelvé, sok vonatkozásban, akár az időtlen időkig elér, visszanyúlik. S ha így van, vajon elérhetünk-e, akárcsak elméletben is – az elmélet jelentése talán az „elméjé lett”? – a nulla pontig? Amikor még az ember nem beszélt? S ha elérünk odáig, mely hangzó lehet, ami az első volt? Illetőleg mely hangzókat sorolhatnánk az elsők közé? Hiszen ezek aligha voltak tiszta hangzók. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg letisztultak, s a tudat finom pengéje „lehámozott róluk” hangkérgeket, hanghéjakat. Ez a tudati némaság embere eltérő helyeken és eltérő időben szólalt meg? Természetesen eltérő körülmények között. Ha a nyelvet nem máshonnét hozták e bolygóra – mert azért az sem zárható ki –, akkor a legkifinomultabb nyelv lehet a legősíbb, valamint e kifinomultság eszközei csakis a gyakorlati logika vezérletével alakulhattak ki, tehát innen a törvényszerű számtani rokonság. (Talán szólunk róla a későbbiekben, de itt is megemlítjük, hogy Gergely pápa újította meg a napok számlálását, illetve az ő kérésére, – amint ezt egy angol filmben láthattuk! – egy Dénes nevü szkita matematikus végezte el a számolást és alakította ki a mai naptárt. Addig „elvesztek” napok, tán évek, évtizedek is. Erről a német Illig nevű szerző ír, olyan következtetéssel, hogy Nagy Károly nem is létezett volna. Pontosabban, ha létezett is, a jelentősége kicsi volt. Mert folyamatosan „elszámoltak” néhány évszázadot? Nevezetesen csaknem hármat? * És oda az előtte és az utána lévő időből vetítettek vissza hamis oklevelek nyomán sosem volt történéseket és személyeket, ahogy erről Pap Gábor, oly elgondolkodtatóan beszélt. Az évek számolása a Gergely-naptárig valóban bizonytalan volt. Írják, hogy például az egyiptomiak úgy oldották meg a kérdést, hogy bizonyos időben egyszerűen nem számoltak napokat. TF
* Heribert Illig: Kitalált középkor. Allprint Kiadó, Budapest 2002.
T
T
53
FT
Mondjuk, 5-e után eltelt nyolc-tíz nap, de hogy kiegyenlítsék a dolgot, 6-a következett, mintha az eltelt napok nem is lettek volna. Így valameddig nagyjából megfelelt az időszámítás az évszakok helyzetének. Mert a föld mozgása a nap körül, illetve „tengelyének” néhány fokos „kilengése” nyomán, nagyjából azonos időben történtek döntő események a föld légkörében, éppen a felmelegedés vagy lehülés nyomán. Ez nagyjából ma is így van, de már szenvedünk az ember által okozott károsodások miatt is. Ott van például a sebként is felfogható ózonlyuk! Ma már tudjuk és értjük a szökőévek jelentőségét. Ezekkel és kisebb távon folyamatosan helyrehozzuk a számolási hibánkat, köszönhetően Dénes mesternek. Kétségtelen azonban, hogy ezt a nyelvünk még nem nagyon könyvelte el. De például azt, hogy a föld gömbölyű, úgy látszik, a nyelvünk sokkal régebben „tudja”, mint ahogy azt gondolhatnánk. E könyvben erre nézve is mutatunk elgondolkodtató tényezőket. Ami pedig a nulla fokot illeti, a csönd fokát, a tudattalan hangadás idejét, arra a következtetésre juthatunk, hogy a létező ábécék hangzóinak sorrendje nagyjából azonos vagy közeli, még akkor is, ha mondjuk a görög ábécé utolsó betűje az ómega. Azonban a kezdeti hangzó, az első hangzó az „a” vagy az ahhoz közeli magánhangzó és nem az „r” vagy a „zs”! Ez is jelzés és bizonyíték arra nézve, hogy egyetemesek a hangképző adottságok, minden hangadás levegőrezgést jelent és az ösztönös hangadások, sőt, az érzelmi hangadások ma is közeliek vagy azonosak, jórészt nyelvtől függetlenek! Gondoljunk ilyenkor mindig az ásít szavunkra. A magyar nyelv „á~sítja” az ásítást kifejező szót is. Hiszen „á”-t tesz bele. Amikor kimondjuk, hogy ásít, mondható, hogy az egyetemes hangzású ásítást utánozzuk. Ez a valós és könnyen ellenőrizhető példa legalább annyira fontos arra vonatkozóan, hogy nyelvünk lényeges tulajdonságait tekintve, eltér a világ legtöbb nyelvétől, alighanem valamennyitől. Most mielőtt tovább vizsgálnánk a logika, a számtan jelenlétét, ne feledkezzünk el az „egy” valóban sajátos nyelvi megjelenéséről. Ez pedig az első és a második, valamint az elöl, élen, stb., szavak jelentéséről.
54
Egy és más egyebek A sorszámok esetében ugyan mondhatjuk, hogy egyedik, kettedik, értjük is, mégis alakult a nyelvünkben két olyan szó, amely teljesen eltér az „egy” és „kettő” szavunktól, ám mégis teljes joggal helyettesíti azokat. Ilyen az első és a második szavunk. Látjuk valóban, hogy sem az egy, sem a kettő hangzói nem szerepelnek ezekben a soroló szavakban, illetve az „e” van ott az elsőben. Maradjunk is az elsőnél, nézzük hova ágazik a jelentés: Ki az első? Aki elöl jár, aki győz valami versenyben, aki valahova előbb ért, mint a többiek, és így tovább. De első az is, aki a csapat élén jár, aki elöl megy, azt is mondjuk, hogy ő az élenjáró. Rendszerint valamilyen vezető. A késnek is van éle, és egyúttal az az eleje is. Az is a kérdés, hogy az él, élni, élet stb., szavaknak van-e, lehet-e közük az előbbiekhez? Vagy például az elöl, ell, ellen, elv, élvez, élénk és így tovább, kapcsolatban lehetnek az előbbiekkel? Az él és az eleven, valamint az élvezet, eleve az élethez szorosan kapcsolódnak. Minden bizonnyal az ellés is, hiszen a születés, az ember vonatkozásában, a testen el~öl történik. Mintha benne volna az elöl szavunkban az „ell” és az „öl”, mint anyaöl, ölel stb. lényege? Miként a késél is tartalmazza az „él” szavunkat, mintha hasonlóan az „öl” is tartalmazná a születést és a halált? De ott van az „emberöltő” szavunkban is az „öl”, amely jelentésében szintén „egybeöleli” az élet kezdetét és végét. Ugyanakkor az „öltönyt” „felöltjük”, azaz felöltözünk. Mindenütt világos a logikai összefüggés, azonnal észrevesszük – rámegy az eszünkre, belemegy az eszünkbe, eszünkbe jut, eszünkbe ötlik, stb., – ám némely esetben nem könnyen világosodnak meg az ősi összefüggések, az ötlik eredete talán a hangzókeresés öööö-je, öööö hangzója az ötlés folyamat, az ötlet szülője. Miképpen az, aki „ötöl hatol”, sem az ötös számjeggyel és hatossal foglalkozik, hanem keresi a mellébeszélés hangzóit szavait és magyarázkodik… „öööö, ha én, öööö, ha…” stb. Tehát az „ö-ha”, „ö-ha” alkot szavat. Megint más irányból közelítünk, ha azt mondjuk, nem jut ötről-hatra? Bár azt is mondhatjuk, hogy egyről kettőre. A további előremenetelt hiányoljuk ezzel. Különösen így jár, aki „elszámítja” magát. Annál ez magától értetődő. Bizonyosan van még példa, később vissza is térünk erre a szintén érdekes magyar nyelvi jelenségre, amely ugyancsak azt bizonyítja, hogy nyelvünknek szoros köze van a számokhoz, a számtanhoz és a logikához. Később szólnunk kel az „él” jelentéseiről, de most lássuk az ugyancsak izgalmas más, második, másik, egymás, felemás, másként, másol, stb. korábban már itt-ott emlegetett szerepéről. Arról a különleges – kül~ön~leg~es – 55
szóról, amely egyik alapszava a kettes számrendszer jelenlétének a nyelvben. Illetve az ősegy elv egyik kulcsszava és szereplője. (Hadd jegyezzük meg a fönti szó nyomán, lehetne akár önleges szavunk, ami azt jelenti, hogy legnagyobb önös, személyes akaratunk, szándékunk.) A második már toldott szó. A kiindulás a más. Ezt aztán sokféleképpen ragozhatjuk, képezhetjük, még így is: névmás, képmás, másolat, másfél, másféle, és így tovább. Alighanem ide rokonítható a máz, miz-máz, mázol, mázolmány, maszk, maskara, maskurázik, mez, jelmez, s természetesen a meztelen, mezitláb, meztéláb, mis-más, sőt, netán a mézes-mázas beszéd, viselkedés. Ami azért jelent mást, mert álarcot, maszkot visel az illető, nem az igazi arcát mutatja! Máskülönben, ez a szó azt jelenti egy~ebb~ként, egyébként. Az egyébb nem más, mint az egy „fokozása” egy, egyebb, legegyebb. Ezt így nem szoktuk használni, noha beleillik a nyelv rendszerébe, ám amibe nem illik bele, az a számtani értelmezés, számtani logika. Az egynél egyebb aligha lehet. Ezért módosult egyébként egyébre. De hamarosan látjuk, hogy az egyéb is másik egyet jelent. A másutt=egyebütt, egyéb helyen, egyéb vélemény, sőt, vannak egyebek is. Az egyik-másik jelentése külön-külön is egy. Az egymás, egymással két személyre vonatkozik. Mert egyik játszott vagy beszélt a másikkal. A jelenlévők egyike a másikával. Íme láthatjuk, hogy milyen finomságig használhatóak e szavak, ragozva, képezve, a nyelv és a mi képességünk szer~int. El lehetne ugyan mis~másolni miz~mázasan egyik~másik tényezőt, ám csak időlegesen. Mert bármit is tesz egymással bárki, azt egyik ember teszi a másikkal. Minden esetben két személyről van szó! Lehet, hogy itt kell megemlíteni azt a különös nyelvi jelenséget, azt hintázó-bintázó, ilyen-olyan, ilyen-bilyen lehetőséget, amit például a számmal, az eggyel is játékosan meg lehet tenni, sőt, szerepel az egyedembegyedem, a következő mondókában: Egyedem begyedem tengertánc, Hajdú sógor mit kívánsz Az egyedem-begyedem vagy az ingyom-bingyom esetében az „ikerszó” egyikét sem találjuk meg a szótárakban. Más esetekben is legföljebb csak az egyiket. Vagyis a valóságban, az életben, a beszélgetésben, irodalomban stb., olyan szavak ezreit – nem százait! – használjuk a minden napokban, amelyek nincsenek benn a szótárakban. Például a most emlegetett míz-máz esetében a „míz”, vagy az ilyenek, mint a szíre-szóra, dirreldurral, „kippen-koppan” „szíre”, „dirrel” „kippen” stb., aligha található meg a szótárakban, de például a szánom-bánom esetében mindkettő 56
rendes szótári szó is. Noha ezúttal is az ugró b-hangzó játékáról van szó. Arról, amit így szoktunk emlegetni, mint kezem-bezem, szájam-bájam, fülem-bülem, székem-békem és így tovább. És most következik a Doppler-féle elv, ami akár innen is leágaztatható. Ezekről többnyire a korábbi munkáinkban is írtunk már. Nem árt azonban ebben az összefoglaló könyvben is említeni. Ezekhez tartozik az összes olyan szó, amit fölsoroltunk, s amelyekkel imigyen játszhatunk: fogam-bogam, házam-bázam, fülem-bülem, kutyám-butyám, fejem-bejem és így tovább. Azért nem érdemes sorolni, mert minden olyan szavunkkal eljátszhatjuk ezt a be~BÉ~ző játékot, amely nem „b” hangzóval kezdődik. A Laci-bacitól kezdve a maci-baciig. A nevezett „b” hangzó az ábécé első mássalhangzója. A második a „c”, e rendkívüli és ősi mássalhangzóról majd a be~cé~zés-ről szólva értekezünk alaposabban, amikor ámulva-bámulva látjuk, hogy a becézett szóba valóságosan belekerül a „c” hangzó. De előre mondjuk, a be~cé~zés rendkívüli és ősi időkre mutató, ugyanakkor egyetemes jelenség, bár ezt más nyelvekkel kapcsolatban ilyen logikusan és rendszer tanúsításával nem lehet láttatni. Magyarán erről más nyelvek egyáltalán nem tudnak. Mert bár emlegethetik, de egészen másról van szó és semmi köze a cirmosan cirógató-birógató „c”-hez. Majd megemlékezünk arról, hogy egyfajta számtani kapcsolata a becézésnek is van, illetve logikai folyamata bizonyos, mégsem itt a számok tárgyalásánál térünk ki rá. Annál is inkább, mert a magyar nyelvet átható, jellegzetes nyelvi rendszert képvisel. Úgy illik, hogy külön tárgyaljuk. Nem feledkezünk el az előbb említett Doppler-féle elvről, amely rejtetten is befolyásolja főképpen a magánhangzók hangszínét, hangsúlyát. Az „itt”, „ide”, „erre” stb., szavak magas hangzójú szavaink a hozzánk közeli és közeledő hangja magasodik, majd elhagyva bennünket, mélyül. Ez a fizikai jelenség is következetesen megvan a nyelvünkben. Erről is írtunk a Bábel után című kötetben (Püski, 2004). Most ennyi előzmény után megpróbáljuk összefoglalni a szám szavunk lehető jelentéseit, különös tekintettel az egy-re, ami talán szám is, betű is, azaz egyszerre olvashatjuk és számolhatunk vele. Ezen a helyen próbáljuk meg összefoglalni a SZÁM szavunk jelentését vagy inkább, leg~in~kább jelentéseit. A mássalhangzó képlet sz+m, miként a szem szavunké. A szám ősi fontosságú, mert akivel elszámolnak, azzal gyakran leszámolnak, de ő már előre tudja rend~szer~int, hogy ő rosszul számol, ha azt hiszi, hogy még számit, így nem jön be a számítása, mert nem veszik emberszámba, s ha lehet, számkivetik, száműzik, az is lehet, hogy megsemmisítik, és nincs mód tisztességes számadásra, ha alattomosan nyújtják be a számlát. 57
E kis szöveg példa arra nézve, hogy milyen fontos jelentései vannak a számnak. Noha ez a felsorolás – e szónak is szám jelentése van! Sorol, sorozat, soroz, stb., – nem is teljes, mert még számos és számtalan lehetőséggel kell számolnunk, hogyha számba kívánjuk venni a továbbiakat. Különösen, ha meggondoljuk, hogy ki-, be-, föl-, le-, el-számolhatunk, számlázhatunk, s lehet számadó, számvevő, számlás, számoló, stb. szavunk, ahogy föntebb jeleztük. És igen, attól is függ, hogy mennyi időt, erőt szántunk a kutakodásra. Szánalmas az eredmény, ha nem elszántan dolgoztunk, lehet is szánakozni munkánkon. Őszintén szólva, az sz+n képlet, bár szerepel a szín szavunkban, nem késztetett bennünket további kutakodásra, még felületesen sem. Pedig a szín, felszín például, meghatároz vagy a fő természeti színek, a kék és a zöld is, ugyancsak arányok irányadói lehetnek. A dolgok felszíne, amit legelőbb meglátunk belőlük. A színpad, színhely vagy helyszín lehet mértani minősítés. Mit csinál az, akire azt mondjuk: „Színt vallott.” Megmutatta igazi énjét, valódi önmagát, ha olykor ettől szánalmas is lett. Mondjuk éppen egészen, teljesen másnak mutatkozik, mint aki vagy ami. (Most jut eszünkbe, hogy közeli mássalhangzó képlet a sámán szavunkban található s+m is! A sámán mögöttesében szintén – (?) sz+n+t+n azaz szín+tény? – szakrális jelentés bújkál? De más színben látjuk a világot, ha sok pénzünk van?) Említettük a szem szavunkat, képlete ugyancsak sz+m. Aki szemelget, az egyenként kóstolgat, mondjuk szőlőt. A szemelvény pedig nem más, mint része valaminek. A szempont az az elvi vagy valós hely, amihez képest vizsgálunk, számolunk, valamit. A legfontosabb tanú, – akit éppen ezért koronatanúnak neveznek – a szemtanú. Ugyanis ő jelen volt a történés jelenében és látta a dolgok jeleit, jelzéseit. A sor folytatható nemcsak a sorszám, nyerőszám, számsor~tól a számvitelig, hanem addig a fontos tényezőig, amit ugyancsak fontos többször emlegetni, hogy a szám én vagyok! Azt mondhatom, hogy számomra, részemre, azaz nekem. Valamint sose feledjük, hogy a számítógép magyar találmány! Margittay Neumann János anyanyelvéből következően, hiszen minden magyar, akár tud róla, akár nem, a kettes számrendszer szer~int gondolkodik, ír, olvas, számol! Az „olvasót” számolja, aki a szerint imádkozik, a pénzt és a csibéket pedig még mindig, főként az idősek megolvassák. Nem ártana mindezt szépen számon tartani, illetve erről számot adni, majd ezt számon kérni az iskolákban is. Mert ez a mi rendkívüli és páratlan gazdagságunk! A szókincsünk nemcsak lelki, hanem gazdasági kincstár! Föl kellene fogni ennek jelentőségét a magyarságra nézve. Ez a megingathatatlan nézetünk! S aki nyelvünk igazi jelentőségének tudatosítását akadályozza, az egész 58
magyarság ellen vétkezik, legyen politikus vagy tudós! Elmondhatatlanul nagy bűnt követ el! Ezt, több mint negyven esztendei kutakodás után, teljes bizonyossággal és tiszta lelkiismerettel mondhatjuk. Sőt, kell mondanunk! Együtt vagy összütt? Ahogy a világegyetem és a világmindenség jelentése azonos, hasonlóan az „egy” és az „összes” előfordul egyetlen fogalom megjelölésére. Ezt is említettük már. Hogyha Zalában együtt volt a rokonság, azaz összegyűlt, egybegyűlt, akkor azt is mondták, hogy összütt volt. Egész pontosan mindenki eljött, jelen volt valamennyi rokon. Senki se hiányzott. És itt megint álljunk meg. Az előző mondatok tele vannak számokkal, a számtannal összefüggő fogalmakkal. Nézzük csak meg újra, mire is alapozzuk azt a kijelentésünket, hogy a magyar nyelv alapja a számtan és a logika. S nagyon sok szavunknak szoros vagy közvetett köze van a számokhoz. Föntebb ezek a szavak fordulnak elő a mondatokban: egy, minden, egyetlen, együtt, összegyűlt, egybegyűlt, – gyűl, gyűlés, gyülekezet stb., szintén többet, csoportot vagy olykor százakat, ezreket jelöl! – össze, összütt, mindenki, valahány, valamennyi. Ez utóbbi szó esetében az történt, hogy a „vala” szavunkhoz csatlakozott egy olyan szó, olyan jelentés, ami egyébként a sokra, többre vonatkozó kérdés szava: mennyi? Közvetve ide sorolható, a senki, hiány, tele stb. és még sok más hasonló szavunk. Maga a „sok” és a „több” is. Nem soroltuk föl a „vannak” szavunkat. A „van” egyes számra utal, a „vannak” többes számra. Ha mondatban látjuk őket, akkor: Itt van. Itt vannak. Ráadásul ebben az esetben is érvényesül az a magyar nyelvi törvény, hogy kétszer nem többszörözünk. Vagy mind itt vannak. Vagy itt van mindenki. De ha általában említjük, mondjuk a rokonokat, akkor azt is mondhatjuk: itt van mind. Mind eljött. És van még másik lehetőség, amikoris szükség volna a kétféle „e”, „ë” jelölésére! Mert mindën embër, de minden (mindannyian) eljöttek. Ez az a bizonyos dunántúli hangzás, amire a legjobb példa a hëgyës kés és a hëgyes-völgyes táj. A zárt és nyílt magánhangzó jelölése fontos volna. Különösen mostanában, amikor gátlástalanul folyik a nyelv torzítása, szürkítése, a szavaink korpa közé való keverése. Mi ezek ellenére, mindent számba véve, arra számítunk, hogy nyelvünk megvéd bennünket, ha mi is védjük. Ha ez így lesz, nincs erő, ami a magyarságot számkivetheti, megsemmisítheti. Mert nemcsak a szavak, hanem az őstörténetünk, történelmünk is benne van a nyelvünkben, amely nemcsak kincses szótár, hanem szókincstár! 59
Számontartó számba vétel Számos alkalommal és számtalanszor láthattuk, hogy a magyar nyelv nemcsak lényeges tulajdonságait tekintve tér el a világ valamennyi nyelvétől – ezt mintegy ötven évnyi kutakodás után kijelenthetjük –, hanem szerkezetét, belső rendszerét tekintve sem csupán egy nyelv a sok közül, hanem valami más is. Élő rendszerek szervezett halmaza, ősi tudás tára, sőt, kincstára. Olyan működő logikai, számtani szervezet, amelynek emlékei vannak, amely ősi valóságra épül. Alább folytatjuk azoknak a jelenségeknek a körül járását, bemutatását, amelyek a fentieket feltételezik, illetve alátámasztják, igazolják. Emlegettük, hogy zenei törvény szerint beszélünk, hiszen a ragok, képzők magas és mély hangúak és beszédünk megköveteli a magánhangzó illeszkedéseket vagy másként összhangot. Így aztán vannak mély és magas hangú ragok, képzők, bizonyos illeszkedő kivételek, de amelyek gyökere a messzi múltba nyúlik. Ugyanakkor vannak háromfajta zenei kínálatot nyújtó szavak, ragok, képzők is. Lássuk ezúttal őket is és töprengjünk. Ami a magánhangzókat illeti, látható, hogy mély, magas, illetve közép magas hangzásúakat találunk az alábbi szavakban, illetve ragokban, képzőkben. Hiszen mindegyik sorban található önálló szó. Az elsőben a „szer”. Valamilyen szert használunk erre, arra a betegségre, stb. Aztán ismertek, főként Zalában, Göcsejben a „szeres”, talán így is érthető, szórványos települések. Amikor is házcsoportok alkották a falvakat. A második sorban a „hoz” szavunk is ott van, ami azt jelenti, hogy valaki valamit hoz hozzánk, nekünk stb. A harmadik sorban talán említhetjük az „ön” szavunkat, ami például olyan szavakhoz is csatlakozhat, mint a „kül” és lesz belőle külön, különböző, el~kül~ön~ül. E néhány példa – a lehető nagyon sok közül! – is mutatja a ragozás, képzés szinte határtalan lehetőségét a nyelvünkben. Valamint azt, hogy minden rag és képző valaha ön~álló jelentésű szó volt, illetve az ma is, csak mi nem gondolunk rá, mi elfeledtük, ám a nyelvünk emlékezik. És mindenütt az összeadás alakítja a szavak jelentéstartalmát. A logika és a számtan mindenütt jelen van nyelvünkben. Az „ön” összefügghet az „én” szavunkkal. Mondhatjuk én, azaz önnön magam. szor – szer – ször, képlet: sz+r, sor, képlet: s+r, hoz – hez – höz, képlet: h+z, on – en – ön, (én-ennen-önnön magam, önmagam) Vegyük sorra, hogy miféle lehetőséget kínálnak és követelnek meg ezek a nyelvi képességek. Ugyanis a sor ebből következően a sorozat, sors, stb., is ide sorolható. A sorolás is folyamat, miként a számolás és a sors is! Te60
hát rendszerbe illik, nem is kicsibe. Alább ilyen és hasonló példákat veszünk elő és mutatunk meg. Aligha lesz mód a teljességre, ezt már gyakorlatból tudjuk. Mert később, teljesen váratlanul rá-rábukkanunk olyan szavakra, amelyek valahova bele illettek, de amikor írtunk az egyes rendszerekről, nem álltak elénk. És még mielőtt elemeznénk aprólékosabban mindezt, lássuk a szokásos mássalhangzó képleteket. Íme a lehetséges képletek. Rögtön jegyezzük meg, hogy az sz+r a leggyakoribb. Több száz olyan szavunk van, legalább háromszáz, amelyben ezek megtalálhatók. Például a szorgalom, sokszor, szerez, rendszer, szörnyű, többször és így tovább. De említsük meg, hogy nemcsak a szavak elején és a végén, hanem a közepén is megtalálhatók: sok~szor~oz, rend~szer~int, több~ször~öz, stb. E szavak mind valamilyen nagyobbra, többre utalnak. Ez a jelentésük. Mintha csak valóban meg~szor~oz~nánk a dolgokat. Ahol e szavak, ragok, képzők jelen vannak, ott tény~leg a „leg” van kimondatlanul is jelen. (A logikai – legigei? – megjelenés lehet nyomaték is, például a jelen~leg, éppen a mostaniságot erősíti. Máskor a szótő vagy az alapszó jelentéstartalmát: tény~leg, vég~leg, stb.) De térjünk vissza az sz+r képlethez, ugyanis lehetséges változata még az r+sz, fordított képlet. Azaz, amikor a rész, részes, részlet, részesül stb. szavaink ugyancsak a sokra, apróra, darabra utalnak. Nem is részletezzük valamennyit, részünkről mutatóban, eligazítóként jelenleg ennyi elég. Azonban azt már most el kell mondani, hogy sokszorozás lehet számtani többszörözés, de lehet nagyság, arány, hosszúság, idő növekedésének kifejezése is. Valamint mértani, azaz a térrel kapcsolatos dolgok, irányok, kiterjedések jelentése. Vagy amikor valaki valamit szétszór, elszór, szórványban él és így tovább. De a szoros, szorítás is erő növekedése az iránytól függetlenül. Gyakran a kicsi, apró, elaprózó jelentés is innen veszi a magját. A növények például, amikor magasúlnak, egyúttal magosúlnak is. Azaz a felső részükön, nemcsak a gabonáknak, hanem füveknek, virágoknak stb., felül képződik a magjuk. A természet eme logikai rendszerét is követi a nyelvünk. Az s+r-rel kapcsolatban először talán sereg, seregély, stb. jut eszünkbe. Visszatérve az sz+r, illetve az r+sz képlethez, de írjuk ide az sz+l képletet, hiszen az „sz” az „s” közeli rokona, ahogy az „r” lágy párja az „l”. Jó példa a szal~ma~szál. Most még lássuk a sok, a több, a többszörözés érdekes példáit. Mert itt áll egymás mellé két képlet, az sz+r, valamint az sz+l. Nézzük csak, a szőr vitathatatlanul eleve sok, apró szál, azaz szőrszál. Nem is mondjuk, hogy „szőrök” borítják a lábat, a bőrt stb., mert a szőr, ami borítja eleve sok! Ne „szőrözz”, mondjuk ezt is, ha nem akarunk valamit aprólékosan vizsgálni. Azonban a nyelv nagyon érdekesen viselkedik. Hiszen miképpen a magyar nyelvben az egy mindent 61
jelent, emlékezzünk arra, hogy a világűr szavunkra két kifejezésünk is van: világegyetem, világmindenség. Íme ebben az esetben az egy=minden. Ha nem is „szőrözünk”, hát szálazunk kicsit. Mert a szál jelentése viszont, gyakran szintén egy, (1). Egy szál magában, szálfa, cérnaszál, szálas, szálka, valamint ezek ragozott, képzett változatai. Mi ezt a következtetést tovább vittük és úgy gondoljuk, hogy a „szállás” szavunk nem más, mint ama szal~mával vagy náddal fedett épületek neve, ahol nemcsak a tetőn volt szálas növény, hanem a jószágnak is „szálas” takarmány. Így lehetett teljes a szállás, a fogadó. De van itt több más szavunk, amelyeket ebben a szellemben meg kell vizsgálnunk. Adódik rögtön a „száll” szavunk, ami viszont feltételezi a „szárny” szavunk esetleges ide tartozását. Annál is inkább, mert a madarak szárnyalása sok szárnycsapásból áll. Lássuk tehát e szavak teljes mássalhangzó képletét: a száll szavunké sz+l+l, a szárny szavunké pedig sz+r+ny. Vagyis amikor a szárnnyal szeli a levegőt, mintha kis „szeletekre” szelné, akár az ember a késsel a kenyeret. Ráadásul a szárnyalás sok mozdulatból áll. Így jelentkezik a számtan és a logika. A részelés szeletelést is jelenthet, máris láttuk, hogy miért. És ha a risztel szóra gondolunk, akkor a részel, eloszt jelentés áll elénk. A reszelő ember is sok apró részt, darabot hullat, amikor reszelővel rüszöli a vasat, a fát. Így bújócskázik előlünk, illetve jön elő ez a jelentéstartalom. E mássalhangzó együttesek jelzik, hogy sosem véletlenül. Ahogy kis méretre utal az arasz szavunkban is benne lévő r+sz képlet! Említsük újra az s+r képletet, ami a sor, sereg, sereglés, soroz, sorozat, sűrű, stb. szavainkban található. De araszoljunk tovább, mert van még vizsgálni való, holott a szor-szerször-nél nem jutottunk igazán messzebbre. De előbb nézzük a következő mondatot: Megszervezve, szertartásosan ejtették szerét Pusztaszeren a szeri szerződésnek és nem szertelenül, hanem ősi rendszer szerint szerződtek. Vagyis annak is volt „rendszer-gazdája”, aki alaposan megszervezte a szeri szertartást. Kiosztotta a szerepeket, és ott osztották el a szerzeményeket is. Mindez szerves része volt a haza újabb birtokba vételének. Az Árpádféle bejövetelnél nem voltak honfoglaló vagy akár honvisszafoglaló csaták. Magyar népek jöttek magyarokhoz. László Gyula személyes kérésemre írta meg az erről szóló tanulmányát, amit aztán a Trianon kalendárium 1998-as számában közzé is tettünk A szlávok régészeti kutatása hazánkban címmel. Azóta tudjuk, hogy hunok, avarok és többféle előmagyarok voltak itt jelen és hoztak létre jelentős műveltséget, írást, fémművelést. Mario Alinei ezek közé sorolja az etruszkokat, az ő szó használatával, az etruszk magyarokat, akik innen vitték Itáliába a vízmérnöki tudományt, a házépítés ismeretét, a rajzolást, a kardkészítés és a korongo62
zás ismeretét, többek között. S ha már a „korongozást” említjük, k+r képlet, a hozzá tartozó rokon – g+r – és az ide tartozó h+r képletből találjuk a legtöbbet a nyelvünkben. Ezek alapjelentése a kör, a mintegy három-négyszáz szavunkban is ezt a jelentéstartalmat hordozzák, illetve a kör részeire utaló jelentéseket. Karika, kerék, guriga, görög, és így tovább. S ne feledjük, a szabályos kör vagy gömb nem fordul elő a természetben, csak megközelítő alakváltozatai. Talán, ha pontosan függőlegesen ejtünk golyó alakú kavicsot a tó sima vizébe, akkor láthatunk pontos karikákat a víz színén. Nem szabályos kör a horog, hurok, hurrikán stb. sem. De a hordó például az. Számtanilag, illetve mértanilag a kör a legkényesebb alakzat. Nem könnyű megbecsülni például a területét. Kiszámításához is külön számra, a „pi”-re (3,14) van szükség, amit például a piramis építők népe már ismert az időszámítás előtt mintegy 4000 évvel, tehát hatezer éve, amikor a Sakkarai piramis épült. Nagyon komoly mértani, számtani teljesítmény volt a piramisok megtervezése! Úgy gondoljuk, ahogy azt már részben korábban megírtuk, hogy nyelvünk választ tud adni bizonyos olyan kérdésekre, amelyekre senki és semmi más e földön. A piramisok – sokak szerint, peremesek – oldalnézetből cikk-cakkosak, akárcsak a mezopotámiai vagy a mexikói zikkurátok, csakis magyar nyelven jelentik azt, amit a látványuk nyújt. Ugyanis olyanok, mint amikor „becikkelyeznek” valami szöveget. A jelenség más szóval hasonlít nemcsak a cikk-cakkra, hanem a zeg-zugra, aztán a sakk-sekk kockák alakzataira. Például eszerint lehetségesek a „lóugrások”. Ha leírjuk cikk-cakkjaikat a cikk-cakkos táblán, amelyen magunk is megrajzolhatunk több zikkurátot, figyelnünk kell nyelvünk jelzéseire. Azaz arra, hogy csupa véletlenségről van-e szó vagy van összefüggés? Mi az utóbbira hajlunk. Cikk-cakkban lehet közlekedni az utcán is, ha szédülünk, mondjuk az italtól. Ha valaki ré~szeg, láthatjuk a szót, benne van a „szeg”, a szeglet, a zug része. Tehát a zeg-zug is a maga különös egészében. Szükség van bizonyos megjegyzésre. Nemrég – 2007. augusztus 17-én – volt a Sofitel Szállóban Michelangelo Naddeo olasz kutató The Ugaritic Abjad… A rovás alphabet című, harmadik angolul írt könyvének a bemutatója. Könyve a magyar rovásírásról szól. A kutató, röviden szólva, azt a következtetést vonja le, hogy a magyar nép Európában őshonos, illetve a magyar rovásírás minden írás őse. Vagyis érthető lesz az is, hogy törökös-nevű és -nyelvű rokon-népek jöttek egymást követve keletről, mégis az erős, a helyben fejlődött ősnép ősnyelve maradt fenn. Miközben gazdagította azt. S ahogy Michelangelo Naddeo írja, nem ide 63
jöttek máshonnét írások, hanem innen sugároztak szét a világba. (Bosnyák Sándor gyűjtésében olvastuk, hogy a Kárpát-medencében volt a Paradicsom.) Lépjünk tovább azzal az elhatározással, hogy majd, ha valami indokolja (ind~ok~ol~ja), akkor ok~os~an visszalépünk. Most következzék a második sor, a hoz-hez-höz körüljárása. Természetesen ez a rag is képezhető, ragozható. Előfordul a szó elején, illetve önálló szó is. Itt van a „hoz”, valamit hoz, hozzánk, nekünk. A képlet h+z, mint például a ház szavunké. Mert a das Haus, azaz a ház magyar származású, ősi szavunk. Nem véletlen, hogy Mario Alinei szerint az etruszk magyarok Itáliába, innen a Kárpát-medencéből vitték a házépítés terveit, – szoktuk mondani, na ezt a házat is gyorsan főlhúzták –, a vízmérnökség tudását, a korongozás és rajzolás ismereteit. Természetesen a lótenyésztés gyakorlatát, a kardkészítés technikáját. Magyarán, Európa ősi műveltségét az etruszkok, azaz az etruszk-magyarok alapozták meg. Nem a görögök, nem a rómaiak, hanem az etruszk magyarok. Mint említettük, Michelangelo Naddeo előadásán hallhattuk, hogy az írás ősét, az ő kutatásai szerint, a Kárpátmedencében hozták létre, és innen vitték szét a világban. Valóban azt írja, hogy a magyar rovásírás minden bizonnyal az írás őse. A magyarok elődei már több tízezer éve itt élnek Európa közepén, a Kárpát-medencébe. Joggal nevezhetjük ezt a helyet ma már Kárpát hazánknak. A sorozatos honfoglalások valójában ősi folyamat részei, s ahogy László Gyula is szólt róla, nemcsak ide jöttek keletről rokon népek, hanem innét is mentek nyugatra és keletre is. Mi magunk több évtizede írunk, beszélünk arról, hogy nyelvünk az ősnyelv! Ezért fontos minden porcikájának ismerete. Ugyanis bizonyos „magyar tudósok” hajlamosak arra, hogy szavainkat másoknak adják, holott világos azok rendszerhez tartozó rendkívülisége is a maguk nemében. Az idő meghatározása nem könnyű. Varga Csaba az írással kapcsolatban, sokkal nagyobb időről ír és alighanem neki van igaza. Magam az Aki fázik fát keres című munkámban szintén sokkal nagyobb időre gondolok és nem ok nélkül! Bár ott nem az írás szerepe áll a középpontban, hanem a felismerés és a gyakorlat megjelenése a nyelvünkben. Nyelvészek tékozolják, „osztogatják” bizonyos uralmi erőknek eleget téve főként a szlávoknak, páratlan nyelvünk szavait. Ilyen például a számszeríj, amit horvát eredetűnek tartanak. De például, milyen érdekes, a szerszám már magyar eredetű. S láthatóan logikusan összefüggő három magyar szó alkotja. A „szám”, a „szer” és az „íj”. Ezek jelentéstartalma adja össze azt a jelentést, ami aztán kifejezi, hogy a számszeríj mire való, mire képes. Hiszen a szerszám magyar szó, ezt a szlavofil magyar tudósok 64
sem tagadják. Azt jelenti a szó, hogy az az eszköz olyan „szer”, amivel például sokszor, számtalanszor lehet szer~elni. Érdemes arra több helyet szánnunk, hogy az ilyen példákról hosszabban szóljunk. Mert az az igazság, hogy az ilyen példáknak se szeri, se száma! S ezért fontos az is, hogy a nyelvünkben lévő és munkálkodó rendszerekről mind többet tudjunk. Ám a leginkább azt kell tudnunk, hogy a nyelvünk ősi alapja a logika és a számtan. E célt szolgálja ez a könyv is. Ha nem is tudjuk ennek az óceánnak minden cseppjét fölmutatni, azok érintkeznek egymással és valamennyire hat is minden egyes csepp mindegyik cseppre, mi elmerülhetünk roppant méreteiben. S az olyan, mintha minden egyes cseppel érintkeznénk. Mielőtt tovább lépünk, hadd említsük, hogy a csepp, csöpp, csipet nagyságot is jelöl, sőt ragozhatjuk őket: cseppnyi, csöppnyi, csipetnyi, de lehet csöppség, csöppet, csöpög, csöpögtet, csöppentget, csöpörög, azaz térbeli és időbeli nagyságot is képesek vagyunk e szavakkal is kifejezni. A híres, magyar származású, az Egyesült Államokban élő és kutató professzor, Balázs Nándor, mondta már több mint egy évtizede, hogy ő maga is elgondolkodott azon, hogy mi a közös a Magyarországról származó nagy tudósokban? „Akkor döbbentem rá, hogy igen van közös, de az annyira szem előtt álló, annyira triviális tény, hogy eddig azért nem gondoltam rá, nem gondoltak rá mások sem, igen, a nyelv, az anyanyelv, mely mindannyiunk ifjúkorának éltető, tudatformáló rendszere volt, sajátosan magyar stílusúvá alakította gondolkodásunkat, talán ebben rejtőzik a probléma gyökere. Azt kezdtem vizsgálni, van-e a magyar nyelvnek a többitől eltérő, különös sajátossága, ami megjelenik az emberek, tudósaink gondolkodásmódjában?” Majd később valóban rá is jött a nagy titokra, ami – ma már tudom! – ősi jellemzője a magyar nyelvnek. Balázs professzor így folytatta a gondolatmenetét: „Úgy érzem, rájöttem a dolog nyitjára. A magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. A konkrétumot nem annyira a főneveink, hanem igéink adják meg, s a magyar nyelv hihetetlenül gazdag az igék módosulásában is, hogy egy példát említsek: csöppen, csöpög, csöpörög. S majdnem minden kifejezés egy konkrét kép alkalmazása.” Ha fizikus vagy matematikus jön rá erre, amire az egész magyar nyelvészet képtelen volt eddig fölfigyelni, az akkor nagyon lényeges és valódi dolog! Bár magánügynek látszik, bocsássa meg a Tisztelt Olvasó, hogy nyilvánosságra hozom a következőket, mert talán nemcsak nekem jelent elégtételt Balázs Nándor véleménye, sokkal inkább megnyugtató, hogy nem nyelvvel foglalkozó tudós sejtette meg nyelvünk titkának egyik lényegét. Tehát amikor elolvastam a vele készült interjút, amiből föntebb idéztem, megszereztem Balázs Nándor címét és írtam neki New Yorkba. Leveleket 65
váltottunk és örömemet fejeztem ki a gondolataiért. A csepp, esőcsepp valóban pici, ici-pici, „csöppem” – mondjuk kisgyermekünknek, vagy „csöppségem”, de minden bizonnyal ezzel függ össze a csipet, csipetnyi, sőt talán a csíp, csípés stb. szavunk is. A csípések is kis helyre összpontosulnak! A magyar nyelv pedig, a professzor úr szerint, tárgyszerű. Tőle függetlenül valljuk már több évtizede – ezért megnyugtató a véleménye –, hogy minden egyes szavunk tényleges ősi alapforrása a valóság. Még az elvont fogalmak távoli mögöttesében is – százezer évek! – és valós, tárgyi dolgok rejlenek. Ez logikus magyarázat nyelvünk sajátosságára. Ez a példa sorozat tényleg véletlenül került ide, és lám, ez lett belőle. Mert a csöpögtetés is más, mint a csöpögés vagy csepegés. A „tet” valójában valaki általi tettre utal. Ez a szó is véletlenül került most az utunkba, de ha már itt van, ne tetessük magunkat, erről is tudunk érdekeset mondani. Például Arany János versében Edward király „Léptet fakó lován”. A lép ige mozgást, haladást jelent. A lépés ünnepélyesebb lesz, ha a lép-ből léptet lesz. Nő a lépés méltósága, másrészt az üteme meghatározódik. Íme a szám így is belép a gondolkodásunkba. Mert az ütem lényege éppen az, hogy „fölaprózza”, kiméri az időt. De játszhatunk a tet, tetet, tettet, tetettet, tetetteti tettét és így tovább, a „tet” s ezzel együtt a „tét” szóval. De ide sorolható még több szavunk, például a vág~tat, rug~tat, buk~tat stb. Mindegyiknél az igéhez vagy igetőhöz csatlakozik a „tat”, „tet”. Még akkor is így van, ha az ige például a „lát”, mert láttat lesz belőle. Világosan elkülönül egymástól a szó és rag vagy képző. Hiszen lehet a szóból például rug~tat~tat, kész~tet~tet, ahogy tetet~tet is. Sőt, mint láttuk, tetettettet is. Már maga az a tény, hogy szavakat vagy szótöveket „adunk össze” más szavakkal vagy ragokkal, szintén a számtani módokat idézi. Logika, logika és kapcsolat mindenütt. Működik természetesen az illeszkedés törvénye is. A másik példasor a -hoz-hez-höz. Sokszor használjuk. Ne húzzuk az időt, ne huzakodjunk, és főként ne csináljunk huza-vonát, azaz ne vonakodjunk körbejárni a képletet. A „húz” szavunkból alakul a huzat, huzal, a húzó, stb. szavunk. De a von-ból is alakul a vonat, vonal, vonó, vonyigó és így tovább. Tehát sok mindenhez tartozik, főként ehhez, ahhoz, amahhoz. Talán a legtöbbször a „ház”, „haza”, „hoz”, „hozzá”, „húz” „hozzánk” stb. szavakat használjuk. De akad még ebből a képletből sok más szavunkban is. Valamennyit nem kívánjuk felsorolni. Inkább olyan példát mutatunk, amivel nyelvünk másfajta érdekessége is látható lesz. Mert a „hozzánk” szavunk így teljes „mihozzánk”, ahogy a „nálunk” így alakulhat „minálunk”. Az az érdekes, hogy a „mi” szavunk nélkül is értjük pontosan a jelentését. Miért? Megint a belső logika segít. Ugyanis a „mi” így is 66
hangzott: mink, illetve tik és ők. Vagyis a „k” a többes szám jele benne volt a személyes névmásokban, amikor többes esetekről volt szó. De végül az „i” is a többes birtokos eset ragja. Például övé, övéi, övéiéi és így tovább. Mieinkéiéi! Ezt az előbbi szavunk is bizonyítja. A „hozzánk” szavunkban valójában nincs „i” hangzó. Mégis egyértelmű, hogy azt jelenti mihozzánk. Hozzánk hozzák, azaz mihozzánk hozzák haza, a házhoz, ahol lakunk. Ugyanazért, amiért tudjuk a „lakunk” szóból, hogy ott mi lakunk. Azért amiért a jövünk, megyünk, hozunk és így sorolhatnánk hosszan, minden egyes esetben tudjuk, hogy „mink” vagyunk az érdekeltek. Bár a „mi” elmarad, a régies „mink”-ből ott van ezekben a szavakban az „nk”. Lám, sok hasonló hozadéka van annak, amit ragozásnak nevezünk. A „hozam”, „hozadék” mára üzleti, banki kifejezés lett. A „huzamos”, időre vonatkozó jelző. Űrre, pontosabban ürességre, valamilyen folytonosság megszakadására utal a hézag, s talán a hazug, hazugság, hazudozik stb. szavunk is ennek az oldalhajtása. Kivételnek látszik a hízó, hízik, szavunk. Ezek növekedést jelentenek. Tehát arányt és nagyságot fejeznek ki. A húz, mozgást jelöl, ami meg-megszakadhat, ha huzakodik valaki vagy éppenséggel huza-vonáról van szó. Aki ki~húzkodja például a gazt a kertben, a tevékenységet megszakítva tevékenykedik, bár ezt folyamatosan teszi. A hazug pedig „hézagozik”. Volna-lenne még nem is kevés példánk, de az a célunk, hogy az olvasó ta~lál~jon, lel~jen helyettünk ide vonatkozó szavakat. Mi lépjünk tovább az -on, -en, -ön irányában. Ezek a ragok honnan, honnét valók? Mondjuk rögtön: innen, onnan, eminnen, amonnan. Érdekes szó még például az az~on~ban, az~on~nal, ez~en~túl, stb. De egy magánhangzóból és egy mássalhangzóból álló ragunk kevés van. Említhetjük még a -babe, -ra-re ragokat. Illetve megemlíthető -nak-nek, -ban-ben-, -tól-től, -ból -ből, -ról-ről, -szeg-szög, kasz-kesz-kösz, -sok-sek, kos-kes és így tovább. Ezek képletei a benne lévő mássalhangzókból állnak. A -nak-nek eredője ennek, annak, amannak. A -ban-ben ott található a ban~dá~ban, ben~dő~ben, bennfentes, bensőséges, illetve bandita, bandérium stb. szavainkban. A -tól-től a tolmács, tolvaj szavainkban. Tőle, ettől-attól, amattól a tol~vaj el~tul~ajdonítja. A -ból-ből, azaz b+l képlet ott van bél, belső, bele, belül szókban. Nem kívánunk sokkal több példára emlékeztetni, inkább a nyelvünk, azaz szavaink számtannal és a logikával való kapcsolatára. A mássalhangzó hasonulás is működött, tehát: belőle, abból, ebből, ról-ről róla, erről-arról, amarról, ke~szeg, szeg~let, kes~keny, kés, küszöb, szűk, szükség, közösség, azaz sokaság, -ság-ség, – amely minden bizonnyal a sok szavunkból alakult – játszott közre a teljes jelentéstartalom összeadódásában. Azon67
nal szembe ötlik, hogy ezek a szavak mind-mind sajátos összeadás következményei, eredményei. A -ság-ség képzőről újra külön szólunk, bár egyik korábbi dolgozatunkban levezettük létrejöttének módját, de okát is. Ha például a külföld szavunk is összetett szó, márpedig az: kül+föld, aztán kül+világ, kül+ügy és így tovább, a nél~kül~e is az, valamint a mene~kül és sok más szavunk szintén. Köztük az el~küld, ki~küld is. Az egyik legérdekesebb kétségtelenül a menekül szavunk. Mi bár nem értünk egyet a finn-ugor csoportosítással, legföljebb egészen kicsi csoportban, ezúttal nevezzük a „mene” szavunkat, annak közeli változatait finnugor ágú szónak. Valóban ez a szó több kis „finnugor” nyelven azt jelenti: megy, menni, menés stb. Vagyis ez a magyar szó is két részből áll, az egyik része a „mene”, a másik az ótörök chül.” Vámbéry Ármin szerint a jelentése nem más, mint el a sátortól! A jurtától el! Kényszerű cselekvésről van szó. Pontosan benne van az a jelentés, ami a magyar szóban. Valakinek, valahonnan mennie kell, mert esetleg üldözik. (Eset~leg, a „leg”-re is visszatérünk, hiszen a szó végén található, akár a tény~leg, vég~leg, elő~leg esetében. De megnéztük a leg~jobb, leg~nagyobb, sőt, a legelő jelentését is) A „menekül” bizony kényszeres cselekvés. És a szó pontosan mutatja, hogy valami vagy valaki „küldi” azt, aki menekül. Méghozzá a jurtától, a sátortól, a háztól, hazától el. Gyalog aligha üldöztek bárkit is hosszan, inkább lóháton ül~ve, ül~dözték. Aligha tudunk olyan bővített mondatot alkotni, amelyből ne lehetne kimutatni a magyar nyelv és a logika, valamint a számtan kapcsolatát. Már korábban elgondoltam, amit most leírok. A menekül szavunk nyomán jutott eszembe az „üldöz” szavunk. Minden bizonnyal a nomád életmód teremtménye ez a szó is. Abból gondolom, hogy maga a fogalom akkor lett jelentős és fontos, amikor már lovagoltak eleink. A pusztaságokon aligha üldöztek embert vagy állatot tartósan gyalog. Ezért lehetséges, hogy az „ül”~döző lovon ült! Tehát ezért van benne ebben a szavunkban az „ül”. Mivel eddig minden vizsgált szavunk esetében megtaláltuk az okot, ebben az esetben is van logikus ok. Egyetlen szavunk sem véletlenül jelenti azt, amit jelent! Miért volna ez a kivétel? Az „öz”, az „űz” itt találkozik. Lásd: elűz, üldöz. E kis eszmefuttatás végén térjünk vissza a már itt is említett -ság-ség képzőre. Noha valóban elemeztük más munkánkban, itt sem tekinthetünk el ettől a rendkívüli szótól, képzőtől. Lássuk újra, hiszen más munkánkban már érintettük a témát. Íme: -ság -ség. A Ság-hegy ismert kiemelkedés, jellegzetes dunántúli hegy, inkább nagyobb dombnak mondható, Celldömölk közelében. A déli részén, a Tündérvölgyben, ritka, védett növényzet található. Ha feltételezzük, már68
pedig ezt tesszük, hogy talán magas~ság~ra utal a neve, akkor lássuk milyen logikai út vezethet a hangzókhoz, amelyek a nevében találhatók. Természetesen ezúttal is mássalhangzókra gondolunk. A szó mássalhangzó képlete: s+g. Jegyezzük meg, hogy ebben az esetben az „á” hangzó a mélyhangú illeszkedéseket képviseli. Például valóság, lakosság, orvosság és így tovább. Ebben az esetben a Rétság helyiség nevünkben nem érvényesül az illeszkedés törvénye. Hiszen akkor Rétség volna a név. Ahogy a kézség és más hasonló magas hangú szótövek esetében is a „ség”et használjuk. De lássuk, hogy milyen különbség adódik. Mert ha a rétség szavunkat használjuk, például valahogy így: a dombot nagy kiterjedésű rétség veszi körül. Vagy ellenség, reménység, erdőség, erősség és így tovább, érzékeljük a képző növelő szerepét. Azaz, az ellen sok, ezt jelenti az ellenség. Az erdő nagy kiterjedésű, szintén ezt jelenti az erdőség. A lakosság is a lakosok összessége. (Összes~ség!) Vagyis rugalmasan változik a képző jelentése, illetve alakul. Rétság helynév, a rétség pedig nagyság jelző. Általános nagyság, mennyiség jelző: sok, s ha a sok a sok, az a sokaság! A sok mássalhangzó képlete: s+k, a -ság-ség-é s+g. Miután a „k” hangzó rokona, azaz a zöngés „k” a „g”, lényegében az s+k=s+g-vel. Tehát szinte két azonos képletről van szó. A képző nagyít, sokasít, többesít: sík – síkság, mező – mezőség, katona – katonaság, hegy – hegység, kép – képesség, még az ilyen fogalmak is „megnőnek”, mint például a hely – helység, árva – árvaság és így tovább. Azonban e különös képzőnek sokféle szerepe van még a nyelvünkben. Mert például az egy – egység, sajátosan nő meg. Az egység valamilyen szervezet egysége, például a tűzoltóságé, rendőrségé, katonaságé. Vagyis az „egy” sajátos, nem számolhatóan szaporodik, hanem megint csak másfajta minőség jön létre. Egyrészt nem megfogható a fogalom, hanem elvont. Aztán nem az egy szám növekszik, hanem annak jelképe. A nyelvtani szabály átalakul akkor is, ha ezt írom egyetlen. A fosztóképző nem megfoszt, hanem kiemel. Az egyetlen tehát megkülönböztet: egyetlen fiam, egyetlen barátom, stb. Sokféleképpen láthatjuk, hogy az egy (1), valósággal érinthetetlen. Az egy a szám. Az egyetlen szám! Látszólag sok szám van, de alighanem valóságban csak egy, ami maga az egy. A többi csak ennek a mása. De a mása is egy! Természetesen bizonyítjuk állításainkat. Lássuk tehát újra. Ha azt mondjuk, járnak egymással, találkoztak egymással, stb. legkevesebb hány személyről van szó? Ugye, hogy kettőről. Akkor pedig az „egymás” szavunkban az egyik egy az „egy” a másik egy a „más”. A bizonyítás egyszerű. Ha azt mondjuk, hogy vásároltunk másfél kiló lisztet, akkor mennyi lisztet vettünk? Egy és fél kilót. Vagy megittunk másfél liter bort, akkor mennyi bort ittunk? Egy és fél litert. Tehát a „más” valóban 69
egyet jelent, noha – változatlanul azt állítjuk –, hogy az egynek a mása. Így alakulhatott logikusan az egyedik helyett az első, mert ki az első? Aki elöl van, az az elöljáró, az első, az élen levő, így hát például logikus e számok által is hitelesítve, hogy a késnek az eleje az éle! Csakis ezen az alapon közelíthető meg ez a szavunk. Honnét máshonnét lenne? Egyébként – vagyis egyebb~ként! – az élet is az első, azaz a legfontosabb minden földi dolog között. De az élet el-öl az anyaölben keletkezik, és például elléskor elöl jön a világra. Összevetve a dolgokat, az ember nem „ell”, hanem szül, de az él és az élet ezen a szálon is összefügg, öröktől és logikusan. Valóságos élvezet magyar nyelven gondolkodni, okosan keresni az okokat és összefüggéseket. Aki él élénk, mert mozgékony, lót-fut. (Finnül az anyaöl syli, ejtése szüli. Lásd a magyar szül, szülő, stb.) Végül, mintegy sajátos összegzésül, játszhatunk az „egy” szavunkkal és a „sok” kissé elrejtett formájával. Ugyanis az egység nem megfogható fogalom, inkább valamilyen szervezet része, csoport, század és így tovább. A fiú bevonult az „egységéhez” a laktanyába. Tehát az egység szavunk esetében nem fogadja el a nyelvünk logikai érzéke, hogy az egy egyenlő sok. Igen, lehet, hogy az „egy” valójában minden és egy mindenség van, de a napi számításainkban a logika ütköztet fogalmakat. Így az egység-nek lehet több, netán sok tagja, a szó ezt is sugallja, éppen a „-ség”-sok miatt, ám elvont fogalom marad. Lássuk a kétség szavunkat ezúttal is. A szoros jelentése az volna, hogy a kettő sok, de valójában nem sok. Azaz belső ellentmondás van jelen belül a szóban! És gondoljuk meg, nem éppen ez a jelentése? Ebből van a „kétség”, „kétely”, „kételkedik”, „kétséges”, „kétségbeesés” stb., szavunk! Íme a nyelvünk újra azt bizonyítja, hogy szavaink egyáltalán nem véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Ez a belső számtani ellentét adja a kétely, kételkedés jelentését. Folytatva, a háromság szavunkat csakis vallási értelemben használjuk. Ismert a „szentháromság” kifejezés. Egy „laza” megjegyzést ezúttal engedjünk meg magunknak: „Három a magyar igazság.” Vajon honnét is van ez az ismert mondás? Minden esetre négység, ötség, és így tovább, már nincs. Ugyanis ellentmondana nyelvünk rendszerének, törvényének. Annyi igaz – egy az! – e szavakkal kapcsolatban, hogy a kettő már többes számot jelöl. Illetőleg kettőtől kezdve általában a nyelvekben többes számot jelölünk. A mi nyelvünkben úgy néz ki, mintha volna egyes szám, kettes szám és többes szám. De azt is említsük meg ezen a helyen, amelyről már sokszor szóltunk, hogy a magyar ember lényegében a kettes számrendszer szellemében gondolkodik és beszél. Sőt, nyelvünk rendszere is ezen alapszik. Ha a magyar beszél, akkor akarva akaratlan a fél, az egy, valamint az egy kettő viszonya szerint értelmez, azaz magyaráz. Ez döntő szempont és hatalmasra 70
növeli a nyelvünk sokféle képességét. Például aligha véletlen a képesség szavunk. A nyelvünk látványt épít, tehát képek szerint gondolkodunk és beszélünk. Ezért is világelső a magyar költészet és az ún. „kreativitás”. Ráadásul a magyar költészet erőssége a képképzés mellett a filozófia. A magyar költészet a legmagasabb rendű magyar gondolkodás! A nyelvekben aligha van párja, vetélytársa. Roppant nagy, szinte összeszámolhatatlan a szókincse. Petőfinek, aki ezt megsejtette, igaza van. Nincs nyelv, amely vetélkedhetne a magyar nyelvvel! A legősíbb gondolkodásmód maga a számok rendje, azaz az egy mindent megrendítő törvénye. A logika, az arány, a nagyságok, mértékek vonatkozása és viszonya maga a magyar nyelv. Láttató szavunk a mérnök, méretes, mérték, mérvadó, mérő, mérleg, méret, stb. A továbbiakban is szükség lesz arra, hogy egyes dolgokat újra említsünk, mert minél több vonatkozásban tudjuk szemlélni nyelvünk szavait és rendjét, annál jobban megvilágosul annak képessége és vele a mi képességünk is. Ahogy az előbb említettük, az sem véletlen, hogy a tehetség szavunk rokon értelmű szava a képesség. Vagyis a képes gondolkodásunk rendkívüli, az értelmezést is sajátosan fejezi ki a nyelvünk, magyarázat az. Hűen mindahhoz, amit eddig írtunk. Csak az a szomorú, hogy erről vajmi kevés hangzik el az iskolákban! Ez a hiány az egyik legnagyobb vétke a magyar tudományosságnak! Megbocsáthatatlan! Életerőnket és védelmi erőnket csökkenti. Nagy baj e felismerés hiánya!
71
Rögös körök a térben Rögös körökön körben körös-körül Körösök Kanyarok girbe-görbe rokkant és kurta körök förgetegén rög pörög Korok rugója hurok Karámot rekeszt körém Guriga karika korona Garasom királyi rigolya Regélem régi regém Rögös körökön körben körös-körül örökök Gerincek rokkák görcse görnyedt öregek girhe Ragály rág s rög dübörög
72
REJTETT JELENTÉSEK
EGYBEN EGYEK EGYEBEK Kis és nagy számok, számomra se szeri, se számuk A cím és alcím együtt bizonyos fokig el is mondja e dolgozat sajátos tartalmát. Igaz szokatlannak mondható, mégse gondolhatjuk értelmetlennek. Olykor éppen a megszokottól eltérő szórend, megfogalmazás teszi értékesebbé a mondanivalót. Ilyennek gondoljuk Petőfi Sándornak az Alföld című verséből idézett sorokat. Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak Hiszen „hivatalosan” helyesebb volna a következő szórend: a nyargaló ménesek futása zúg a szélben, a körmeik dobognak, hallik a csikósok kurjantása (hallani a csikósok kurjantását) és az ostorok hangosan pattognak. Ezzel szemben a költő nem törődött a „szabályos” szórenddel. Mondhatjuk, hogy szerencsére, a költői ösztön sajátos remeklést hozott létre. Az ütemesen vágtató sorok magukkal sodornak bennünket is, részesei leszünk a vers-dallamnak. A muzsikának is szoros kapcsolata van a számtannal. Úgy vélem az ütemek, a hangarányok, azok rövid vagy hosszú volta olyasmik, mint a számtanban a törtek szerepe. Hasonlóan van ez a nyelvünk esetében is. Alább példákat mutatunk be arra nézve, hogy nyelvünk belső rendszere, sőt a szókincsünk fejlődése, alakulása szintén nagyon közeli kapcsolatban van a logikával és a számtannal. A ragok és a képzők, amelyek gyökökként is viselkednek, meghatározzák a jelentéstartalom alapjait. Csak rövid példát említünk ezúttal, hiszen másutt erről részletesebben szólunk, ez pedig a helyhatározó ragok szerepe, a -ban, -ben esetében szótő, ha akarjuk gyök a szó elején a rag. Íme: ban~da, ban~dá~ban, ben~dő, ben~dő~ben. Aligha vitatható ugyanis, hogy e szavak jelentéstartalmát nem a képző a „da” vagy a „de” határozza meg, hanem a szó elején sajátos szerepet vállaló „rag”, a „ban”, „ben”. Ami aztán a szó végén újra a helyhatározói tisztségben szerepel. 73
Mivel ezúttal is a számokat járjuk körül, olyan szavakat keresünk, amelyek eleve tartalmazzák a „szám” szavunkat, illetve annak valamilyen jelentését, közvetlenül arra utalnak. Adatra, arányra, mértani viszonylatra és így tovább. Ezt a kis dolgozatot erre szán~juk. Az „m” és az „n” megint megmutatja rokonságát. Hiszen előzetes számításról beszélünk, ha azt mondjuk, hogy vásárláskor – már ennek a szónak, jelentésnek a mögöttesében is ott van a szám! – mire mennyit szánunk? Azaz mennyi pénzt. Tehát a szándékot számítás előzi meg. Azaz „latolgatás”, tervezgetés a pénztárcánk függvényében. Akinek sok pénze van, arra azt mondjuk, tehetős, azaz a nyelvünk nagyon valóságosan fejezi a sajátos „tehetség” mögöttesét, a pénzt. Még abban az értelemben is, hogy minél gazdagabb valaki, annál tehetősebb, annál többet engedhet meg magának, annál többet költhet. Így tehát a „költés”, „költekezés” is számtan közeli szó. És bizony még a „tehet” szavunk is ide sorolódik, hiszen a tehetős embert nem gátolja a szegénység a tevésben. Vágyainak is jobban eleget tud tenni, mint más. Ezek a szavak is jól mutatják, hogy a számok ereje, hatása, „lelke” hány szavunkba költözik bele. Mert az előbbiekben olvastuk, hogy „sorolódik”, ez teljes egészében számtani vonatkozás. Nem is szólva az „elég”, „leg” szavainkról. Lássuk is rögtön, hogy mire gondolunk. Az elég szavunkban a „leg”-et találjuk. Különösen nem kell külön keresgélni, ha az előbbi formában használjuk: „e~leg~et”. Ott van benne a leg, amit a legtöbb, legnagyobb, stb, szavainkban használunk. Sőt, igazán fokozza a nagyságrendet a „leg és leg”. De ez van például a legény, azaz leg~én~kedő stb. szóban is. De még az olyan szavak is, mint például az „erő”, a „roham”, a „támad”, a „sereg” stb., közvetve számadatokkal a „hátuk mögött” hatnak ránk. De maga a „hat”, „hatás” önmagában is számokra utal, elég „hathatósan”. Külön kell emlegetünk a t+m mássalhangzó képlettel kezdődő szavakat, mert azok közel vannak az sz+m és ahogy meglátjuk a szótőben z+m képlettel rendelkező szavainkhoz. töm=t+m, tömeg, tömkeleg, tömérdek, töméntelen – temérdek, teméntelen – tetemes, tumultus, és így tovább. Ezek „őse” a mongol nyelvben a tumen, azaz tízezer. Annak idején távoli rokonunk, Batu kán „vendégeskedett” itt harmincezer, három tumen lovassal. Ez akkor a világ legnagyobb lovas serege volt. Valamint nem véletlenül találjuk ezt a képletet a tömény, támad, támaszték, stb. szavakban, illetve a nagy vezérek nevében: Temüdzsin, Timur Lenk, azaz Tamerlán. Most pedig ígéretünkhöz híven, lássuk az előbb bemutatott három mássalhangzó képletet, amelyek azonos vagy nagyon közeli jelentéseket hordoznak: sz+m (szám), z+m (zöm), t+m (töm) 74
Nyelvi törvénynek számít, hogy a „t” hangzó nemcsak „d”-vé, hanem, „sz” hangzóvá alakul. Így aztán a „tag” szóból „dag” lesz, azaz növeli a látványt (hegy!) mert akár heggyé dagadhat az amúgy domb vagy éppen dagállyá a víz. De a kövér embert is dagadtnak nevezzük. A zömök ember tömzsi, „tömör” ember, vaskos és erős, mint a vas. A kis erős, vaskos gyerek „vasgyúró”, a mongol „tömör” szó jelentése pedig: vas. A zöm külön álló szavunk, azt jelenti, hogy a nagyja. Például mondatban: a jelenlévők zöme egyetért. Azt jelenti, hogy az ott lévők többsége. Tegyük hozzá mindezekhez, hogy alighanem a tömb, tombol, támad stb., szavakban is ebben a mássalhangzó képletben rejlő jelentés adja a belső tartalmat. Ha a „t” helyébe, tehát a t+m helyébe sz+m kerül, akkor áll elénk a szám szavunk mássalhangzó képlete. Illetve a z+m, azaz a zöm is számtani, pontosabban fogalmazva mennyiségi arányt jelent. Ha például száz emberről van szó, és azt mondjuk, hogy a zöme megszavazott valamit, akkor ezt azt jelenti, hogy a nyolcvan-kilencven százaléka, azaz valójában nyolcvanan, kilencvenen szavaztak „egyöntetűen”. Az egyöntetű ugyan elvont fogalom, egyértelmű és azonos elvet, véleményt jelent, eredete, – ahogy többször is említettük a magyar nyelvvel, illetve szavakkal kapcsolatban – ősi valósághoz vezethető vissza. László Gyula beszélt arról, hogy a tarsolylemezeket nemcsak kis kalapácsokkal alakították, domborítva a díszeket, hanem öntötték is. Így ugyanabból az öntőmintából sok azonos díszítésű lemez kerülhetett ki. Természetesen „egyöntetűen” egyformák voltak. Tehát mára már csak az elvont fogalmi jelentés maradt meg. Igaz, az „öntet” szót külön használják és az „önt” folyadékra, valamilyen szószra utal, amivel ételeket öntenek le. Miként öntőformákat is használnak az öntvények elkészítéséhez. Ezek neve például „öntöttvas”. Kerti padokat ma is így készítenek. Ebben az esetben is azonos öntőformákban, azonos formájú padok vasváza készül. E padokat is lehet akár „egyöntetűeknek” nevezni. Így és ehhez hasonlóan őrzi nyelvünk az ősi dolgokat, köztük tárgyak, dolgok nevét, sőt, mint láthatjuk, mai szóval munka-módszer gyakorlatát is. Most újra folytassuk nyelvünk vizsgálatát, keressünk példákat arra nézve, hogy milyen sok szavunk áll közvetett, de közvetlen kapcsolatban is a számtannal, mértannal. Aránylag a szókincs zöme. A további elemzést az „egy” (1) szavunkkal folytatjuk. Ezért fölsorolunk minél többet azokból a magyar szavakból, amelyekben eleve előfordul az „egy” kifejezés. Miként láttuk ott van az egyöntetű szavunkban, amelyben egyformát jelent. Alább azonban olyan szavakat is fölsorolunk, nem is keveset, amelyek az „egy” szavunkkal kezdődnek, de ha meggondoljuk, legkevesebb kettőre vonatkoznak. 75
Egyén – rögtön látjuk, hogy ez az összetett szó: egy+én szavakból alakult és bár az egy is egyet jelent, az én is egy embert, összeadva is egy marad a jelentése. Sőt, még akkor is, ha egyéniség-re bővítjük a szót. (Miközben, ahogy másutt szólunk róla, a -ság-ség minden bizonnyal a „sok” szavunkból lágyult, alakult.) Láttunk ilyen példát is, amikor nem működött az „összeadás”. Pedig a magyar összeadó nyelv, azaz a jelentéseket a szótagok, ragok, képzők képviselik, ezeket adjuk a szótőhöz, majd következnek a toldalékok, és ha minden együtt, összütt van, alakul véglegesre minden egyes esetben a szó jelentése. Most pedig válasszunk találomra szavakat bemutatásra, elemzésre. Egyikük, egyik-másik, egytől-egyig – akár többezer emberről is lehet szó, hogy ebben a seregben mindenki egytől-egyig jó katona –, egyenruha, egyenlet, egyenlő, együtt, együttes, egység, egykorú, elegy, egyveleg – azaz: egy~vel~egy –, mindegy, egyeztet, egyezmény, egyezkedik, megegyeznek, egyenget, egyúttal, egyikük, özvegy, egységes, tehát egyöntetű választása vagy jelölése a sok közül egynek, egyazon – hittel, mozdulattal, szóval, stb. – egylet, egyesület, egybevágó, egybehangzó, egyedi – a sok közül kiválasztott –, egybeír, egybekel, egybevet, – azaz összehasonlít, de az egybekel jól bizonyítja, hogy ezúttal két egyénről van szó –, egyenlít, egyesít – az utóbbi szó esetében is legkevesebb két dologról van szó, amit egyesítenek, ám egyesíthetnek sokkal több dolgot is –, egynémely, mint a némelyik vagy némelyek, egyéb, másként egyebb, mert van az „egy”, de lehet egyebb is, azaz ezt egyébb-ként használjuk. A legérdekesebb, sőt, legizgalmasabbnak mondható az egymás szavunk. De magunk közt szólva, – ez is kettőről szól! – az egymás is igazi szó-csoda! Mert akik egymással járnak, azok egy pár. Az egy is 1, de a más is 1, ezért a másfél, egy és fél, 1, 5 kiló vagy liter. Erről többször szóltunk már. Főként azzal kapcsolatban, hogy szerintünk csak egyetlen szám létezik, ez az egy, azaz egyetlen egy! „Ő” az egyetlenem, egyetlen fiam, egyetlen barátom és így tovább. Egy az Isten, az egyetlen teremtő atya, nincs nála elsőbb, egyebb, erősebb, nagyobb, jobb és így tovább. Az egymás más~odik része a „más” és a többi szám is csak az ősegynek a mása. Másolata, de ugyanaz. A második, másik egy, majd a harmadik, századik, ezredik egy, valamint az összes szám csak jel. Mert csak egy szám létezik, az egy. Mivel a magyar nyelv alapvető lényege, hogy logikusan építi a szavait, a ragozás módját. Elmondhatjuk, hogy úgy működik, mintha megtervezett szervezet vagy rendszer volna. De fogalmazzunk pontosan, az is! E munkával is ezt kívántam érzékeltetni az olvasóval, sőt, talán bizonyítani is. Ugyanis, ha a nyelvek belső, ősi rendszerét, mai élő szervezetét nem ismerjük, akkor mit hasonlítunk össze, mivel? A nyelv sokkal több annál, mint amennyit általában tudunk róla. A 76
maga nemében teljesség, tehát nagyon alaposan kell ismerni páratlan, belső logikai rendjét, szervezettségét! A nélkül csak szó-szó minden „összehasonlítás”! Például az a tény, hogy az eggyel kezdődő magyar szavak közül nem kevés jelentése legkevesebb kettőre utal! Vagy például a „kétszerez” szavunk jelentése nem más, mint valamilyen számot önmagához hozzá adunk! Ezt jelenti a kettővel való szorzás. S ha már beszéltünk az „elegy” szavunkról, nem is kell említeni, hogy ide tartozik a vegyül, azaz v~egy~ül, eggyé lesz, ami több volt. Többről szól a ki~eg~ész~ül, ki~eg~ész~ít szavunk is. Ráadásul az „eg” nem más, mint egy. Vagyis az egy legalább kettőt jelent! Eg~ész~ít~sük ki mindezt még azzal is, hogy az egy – ha úgy tetszik, az ősegy – azt a felismerést is hordozza, hogy az „én” is egyet jelent, sőt, a van – az angol one=egy ejtése van – szintén egyet jelent. Így logikus, hogy a szám én vagyok, én egy vagyok, a szám maga az egy, a maga szintén egy, azaz egymaga, valójában két egy, de nem kettő. Talán ez a mondat elég pontosan jelzi a magyar nyelv sajátosságát, és ezt is figyelembe kell venni mindenféle összehasonlításnál! És így például az is értelmet nyer, hogy mi lehet a különbség a „két” és a „kettő” szavunk jelentése között. (A közt és a között egyaránt, no meg az egyaránt is, legalább két vonatkozásra utal!) Egyszerűen és magyarán fogalmazva az egy maga a felismerés, az ocsúdó gyermek számára a létezés tudomásul vétele, önmagát jelenti, vagyis én is egy vagyok. Később megvilágosodik, hogy a „vanság” egy és ismételhetetlen, a más, a másik is egy és hasonló, de más! Két egyforma személy nincs, még az egy petéjű ikrek sem azonosak. Minden, ami létezik, arra utal, azt a valóságot erősíti, hogy minden létező lényege, hogy egyedi és más, noha sokszor azonosnak látszik. Mindezt mondhatjuk úgy is, valamiből lehet még egy, de az más, a másik egy. Akármekkora számról van szó, az azt jelenti, hogy annyi egyről beszélünk. Itt az érdekesség kedvéért említsük meg, hogy a más, ellenkező irányba olvasva sám. Csaknem szám. Ha keressük a „szám” korábbi vagy másutt található előfordulásait, észre kell vennünk, hogy a Kalevala „titka” a szampo, – varázslatos vasmalom –, a japán szamuráj, talán a számum mögöttes jelentése vagy a sámán, a sumér samos, (Isten), mind tartalmazza lényegében a „szám” szavunkat és mindhez szakrális jellegű jelentés simul. És újra jelezzük, hogy számomra egyértelmű, hogy a szám én vagyok, számunkra pedig az, hogy a szám mi vagyunk. A lehető számonkérés pedig egész valónkat érinti! A magyar nyelvtől azt is tudjuk, hogy csakis akkor vagyunk valakik, akkor számítunk igazán, és ránk is akkor számítanak, ha emberszámba vesznek bennünket. Aki nem számít, az számíthat arra, hogy akár számkivetve, száműzetésben kell élnie. (Az oroszban: сам, 77
сама, само, ejtsd: szam, szama, szamo – ő maga) De lássuk e szavak „magyarázatát”, azaz magyar nyelvű jelentését, amelyekből legalább száz van! Számkivetés: A szám veti ki az embert, vagy mivel nem vették számba, emberszámba, őt a szám nem fogadta védelmébe, tehát kivetették maguk közül? A számon tartás, alighanem maga az élet. A szám pedig ősi eszme magja. Száműzetés, száműzés: A szám űzte el az embert vagy az ember vált „számtalanná” azaz, szám nélkülivé? Így jött létre a száműzés? Minden esetre a szám megléte vagy hiánya létfontosságú. Erre utal sokféle módon a mai nyelv. Ez az eddigi tapasztalatokból következő számvetések mérlege. h+t: Hat, hathat, hathatós, hatás, hatóság, hatalom, hatvány, hatol, hatoló, határ, határtalan, határos, határidő, hatalmas, behatol, áthatol, fölhatol, elhatárol, hatósugár, hatalmaskodás, behatárol, hatvan, átható, hatan, hatunk, ráhatás és így tovább. Valamint: hét, hetedhét, hétmérföldes, hetvenkedik, hetvenkedő, hétfejű, stb. A h+t mássalhangzó képlet alapszava a hat, több értelemben is, ezért vettük ide példának, hogy az erő, távolság, hatalmasság megjelölésére mutassunk példákat. Lássunk néhány ide tartozó szót a h+d képlettel. h+d: Had, hadúr, hadvezér, hadállás, hadszíntér, hadisarc, hadi, hadnagy, hadsereg, hadak, hadakozik, hadd el had, lohad, hadra fog, hadi gondozás, hadak útja, hadi ösvény, stb.
Hadd-el-had Had hatalma hadd-el-had Ha behódol Lelohad Ötölhet és hatolhat mélyére nem hatolhat Had hatalma riaszthat Határtalan nem hathat
78
Egyebek, arányok, erők, jelzések Erő, sereg, banda, csapat, csoport, (Kacagtunk erőst, – mondják a csángók, hogyha hangosan nevettek), kis, nagy, széles, magas, hosszú, bő, böhöm, bőség, bőséges, bőg, csökött, csökken, csuk, keszeg, karcsú, küszöb, keskeny, szűk, (szükség), sokaság, hadsereg, hadosztály, ezred, század, zászlóalj, szakasz, (hosszúság is), osztag, asztag, vastag, vékony, véka, kosár, zsák, hordó, kupa, kupak, barázda, tenyérnyi, marok, maroknyi, markol, Pohár, fazék, lábas, csipet, csöpp, cseppnyi, ici-pici, kicsi, kicsike, picur, picurka, különböző, arány, irány, mákszem, homokszem, szem, szemernyi, pillanat, arasz, ujjnyi, lábas, szoroz, szerez, többszöröz, szerkezet, töredék, cserép, szilánk, darab, és így tovább. Ezek és nagyon sok más szavunk is a többre utalnak. Az „ezek” és a „nagyon” vagy a között, sok más is van ott, ahogy az oszt, szoroz, mindkettő többszöröz. Az irányok, arányok, viszonylatok, felezések, hatványok mind a szám valamilyen eligazító, meghatározó voltára utalnak. De nemcsak a szorzás – szórvány vagy szétszórás –, hanem például a „köz”, azaz a közösség, közös, közte is számokhoz vezet. Úgy látszik számok vezérlik az értelmet, illetőleg a logika. De mi a logika? Alapvetően összehasonlítás és tapasztalati felismerés. Azért tapasztalati, mert a róla való észlelés, sőt, tudás százezer évekkel – ha nem milliókkal!? – mérhető. Ha valamit elejtünk, az le is esik, ha nincs alátámasztva. A faág, ha nem elég vastag, letörik a súlyunk alatt. A dolgok és tárgyak viszonyai, összefüggései a köröttünk lévő folyamatok alapvető meghatározói, mutatói. Ez mind tapasztalat és ugyanaz a hatás jeleníti meg valamennyit. Ez nem nehéz fölismerés, sőt, az sem, hogy a mögöttesben ugyanaz az erő vagy nevezzük bárminek, hat és működik. Ha nem ismerjük föl az arányokat, az az életünkbe kerülhet és kerülhetett már millió éve is. Az a csodálatos, hogy mindezt a magyar nyelv tudja és még többet is, valamint mi is megtanulhatjuk az ő tudását, ha nagyon figyelünk. Noha bizonyosak vagyunk abban is, hogy nyelvünkben nemcsak „földi” jellegű tudás rejtőzik, de világűri, mindenségi is. De el kell hinnünk, hogy így van. S ha már miénk a felismerés, az megmutatja a tennivalókat. Számunkra a szám számos és számtalan kincs értékű meglepetést tartogat. És mondjuk ki ezúttal is, hogy a szavaink jelentéstartalma valóban piramisként épül föl. Minden szónak nagy, széles alapja van, és mivel már a hangzóink jelentéstartalmat hordoznak, erősebbet vagy árnyaltabbat, már meghatározzák a jelentések alapját is. A számok is mindig azt jelentik, amennyit leírunk. Nem többet és nem is kevesebbet. A magyar nyelv ezért 79
áll a legközelebb életszerű „működésével” a számtanhoz, a logikához. Magyarán, ahhoz az ősi és mai valósághoz, amit általa – főként képekben! – ki akarunk fejezni, meg akarunk mutatni. Ez a mi előnyünk. Tudnunk kell róla és élni páratlan lehetőségeivel, ha meg akarunk maradni.
RAGOK RAGASZKODÁSA – KÉPZŐK KÉPESSÉGE Apró játszadozások A rag ragaszkodva eredeti jelentéséhez, odaragad a szavak végéhez. Ámbár, mint többször is láthattuk, előfordulhat a szavak elején, mint meghatározó jelentés-mag, és előfordulhat a szavak közepén is. De éppen~ség~gel hasonló a helyzet a képzőkkel is. Szinte korlátlan az a szabadság, ahogy a nyelvben használjuk őket. A legegyszerűbb képzők valójában átvezető szótagok, mint például az ad, da, at, ta, ed, de, et, te, as, ás, es, és, os, ős, és így tovább. Rögtön látjuk, hogy „összeadva” őket, könnyedén szavakat hozhatunk létre, kizárólag a képzőkből is. Nézzünk csak néhányat: adat, ásat, ásta, dada, esős, stb. Azt is azonnal látjuk, hogy egy részük, például az, „ad”, „de”, „te”, „ás”, „és”, „ős” önálló jelentésű szavak. Ám az is igaz, hogy a magánhangzók „a”, „e”, „é”, „i”, stb. önmagukban is birtokos ragok lehetnek: ház – háza, kéz – keze, kék – kéké, több – többi(eké), övéiéiéi. Nagyon hosszan sorolhatnánk a változatokat. Vegyünk is ki egy szót találomra az előző mondatból. Íme: sor~ol~hat~ná~nk. Így áll össze a szó: sor, sorol, sorolhat, sorolhatná, majd ide jöhet a mink~ből az „nk”, tehát akkor lesz végül, az „összeadás” nyomán, azaz eredményeképpen, a „sorolhatnánk”. De lehetne „sorolhatnátok” is. Miközben azt is észrevesszük, hogy „belül” is szavak támadnak: „hat”, „hatná”. „hatnátok”. Persze, a hosszabb szavainkat egy~től egy~ig hasonló módon eltördelhetnénk. Ez a magyar nyelv másik csodája, hogy nincs haszontalan hangzónk! Mindegyik önmagában vagy más hangzóval lehet még külön tisztségviselő! Így alakulnak és „működnek” a ragok, képzők. Maga a „kép~ző” is képzett szó. Alapja a kép. Eképpen tehát mást jelent a „mire képes” kérdés esetében a szó, mint a „képes könyv” változatban ugyanaz a „képes” szó. Fontos tovább képzett szó a képesség. Mert az eredendő „kép”-hez jött az „es” képző, majd aztán még ahhoz a „-ség”. Ami, ahogy azt A ragozó nyelv lényege című részben leírtuk, már nem is először. Hiszen ha a nyelvünk rendszerének eddigi logikája szerint ok~os~kod~u~nk akkor azt 80
ész~lel~jük lel~kes~en, hogy a képesség szavunk bizony azt jelenti, hogy a jó képességű egy~én képe sok! Azaz sok képet képes képzeletében elképzelni, magyarán igen jó képességű! Sokszor bizonyított tény, hogy a legjobbak, legtehetségesebbek látvány, azaz olvasás nyomán tanulnak. Mások „fölmondják” maguknak hangosan a leckét. Egyértelmű, hogy az emberi tehetség, más – talán pontosabb – szóval képesség, az emberi képzelet erejétől függ. Az határozza meg nagyságát, minőségét. Ebben a szellemben kellene kicsit játszogatni a ragokkal és képzőkkel, a többit a lelkes olvasóra bízni. Tegyünk is próbát szabadon, csupán arra ügyelve, hogy nyelvünk saját törvényei szerint járjunk el. Ez nem is lehet nehéz, hiszen annak is birtokában van mindaz, akinek magyar az anyanyelve. Magam nem szeretem ezt a szót „szórakozás”, de számomra a szórakozás szóragozás, szók rakosgatása, ragasztgatása más szavakhoz. (Ehhez ragaszkodón ragozva ragaszkodom.) Kutakodjunk a ragok között Ime a ragok: ba, be, ban, ben, de a szó elején, ha rakosgatjuk őket, teljes értékűen csak a „ban” és a „ben” található. Azaz főként velük alkothatunk teljes értékű szavakat. Az első, amit említünk a ban~da, és a ben~dő. De ide tartozik szorosan a bent, benne, és ezek ragos változatai, aztán a bennfentes, bensőséges, benti, bennem, benned, bennünk és így tovább. Amikor tehát ragozó nyelvről beszélünk, akkor olyan nyelvről szólhatunk, amelyik eleget tesz ezeknek a követelményeknek. Tehát ősgyökökkel gyökerez, tővel alapoz, tagol, épít, képez és összead. Ha e legfontosabb tulajdonságok valamelyike nincs meg a nyelvben, már nem nevezhető eredendően ősi ragozó nyelvnek. Legföljebb részben hasonlíthat a ragozó nyelvre. Visszatérve e gondolatmenet elejére, például a „ba” gyermekes kettőzése, „baba” is lehetséges, ahogy az „abba”, „ebbe” vagy „abban”, „ebben” is vagy ezek többes számainak változatai. Például „ezekéiben” stb. Nem kell külön felhívni a figyelmet arra, hogy e két raggal is hány szót, hányféle nyelvtani műveletet tudunk végrehajtani. Hogy a „mi” vagy a „mink” magánhangzója önmagában is képviseli a birtokos állapotot. Mert ennyiből is sejthető, hogy a magánhangzók önmagukban is lehetnek tisztségviselő, jelentés-hordozó és továbbító, állandósító toldalékok. (Lám csak! Mintha a szavak végén a tol-tól az elvételt jelentené, de a szó elején, tol~dalék, told, inkább a hozzáadást jelenítené meg!) A magas hangú változat is érdekes: -től, tőlem, tőlünk stb. Aztán „ettől” – ugye tudjuk, hogy ez~től az eredeti szó, csak a „z” átváltozik, mint mindig a hasonló helyzetekben –, „attól”. E 81
szónak a jelentése is változhat a mondat többi szavai szerint. Mert „kitől vetted?” kérdésre, lehet a válasz, „attól a szakállas embertől”. De használhatjuk így is: „mitől függ?” Attól hogy mennyi pénzem lesz, milyen nagy, milyen messze van, hány kiló, és így tovább a kérdés oka szerint. Hadd jegyezzük meg az „ok” szó használata után, hogy mivel magában a szóban szerepel a többes szám jele, a „k”, több okról van szó, akkor „okok”-ról beszélünk. Ez esetben a szó kettőzése jelenti a többes számot. Hasonló a helyzet az ugyancsak egy tagú „ék” szavunkkal kapcsolatban is. A többes száma: „ék~ek”. És ha számoljuk, noha nem mondjuk ki a hangzókat, csak tudomásul vesszük: éé, azt kell olvasnunk, hogy „ék”. Kimondtuk, amit látunk, a két „é” hangzót. És ha ezt írjuk le: éé ee, akkor ezt kimondva, így hangzik a szó: ékek. Fordítva: ee éé, ekék. Tehát magát a többes számot jelöljük, jelentjük ki, mondjuk szóval. Nyelvtani esetből, számtani művelet, helyzet, állapot kifejezése lesz. Ahogy erről írtunk korábban több vonatkozásban is, vannak olyan szavaink, például a „mák”, „homok” amelyekben szintén ott található a többes szám jele, mint a szó szerves része. (Ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy valaha nem tartozott a szóhoz a „k”. Az csak hum, hom volt. Miként a türkménisztáni nagy sivatag neve: Kara kum. Azaz, fekete homok. S török nyelven a homok=kum. Mondható, hogy török szó. Mit keres itt a fekete homok? Ha a mássalhangzó képletekhez fordulunk magyar szót találunk, mert van. Történetesen a „korom” szavunk tövében van ott a k+r, és a korom még az éjszakának és a sötétnek is lehet jelzője: korom fekete. A hom-hum pedig azonosan ugyanazzal a képlettel keződik: h+m=k+m.) Nem sokalljuk a dolgok emlegetését, összevetését, mert valóban az ismétlés a tudás szülője, azt is állíthatjuk, hogy nálánál jobb módszer nincs is a tudás tartós rögzítésére. Ezért és a magunk örömére is sorba vesszük a ragokat, a szótövekre változatokat építünk. Kezdjük a -ba-be, -ban-ben közeli rokon ragokkal. Elég, ha az „ebbe”, „abba”, „ebben”, „abban” szavakat említjük, valamint a magas mássalhangzóval létrehozható további szavak közül sorolunk föl néhányat, de előbb a mély hangú képző a „da” segít minket szóhoz jutni. Íme a ban~da, szavunk, illetve, ha magunk is benne vagyunk, akkor ban~dá~ban. Lássuk tovább a bent, benne, bennünk, benti, bennfentes, stb. szavainkat, nem először. Csak a bennfentesről írtakat ismételjük röviden. A „benn” jelentése ezúttal, hogy valaki valamiben, valamilyen csoportban, körben benne van. Majd ehhez „adjuk” a mutató szót „fent” és végül következik a képző „es”. Külföldiek számára el tudjuk mondani, mit jelent ez a szó, és miért jelenti azt, amit jelent? A bennfentes nem más, mint aki olyan társaság 82
tagja, amelynek kapcsolata van a „fentiekkel”, ezáltal ő több, a köznép által nem tudható dolgot is ismer. A alap vagy szótő a „ben” kissé megváltozott alakja, ehhez jön a mutató szó, majd az „es” képző. Talán ennél, „nálánál” jobb példát nem is nagyon találnánk. A „nálánál”, amelyben a nál-nél rag egyik része megkétszerezve van jelen: nál~á~nál, olyasmi a mód, mint az előbb mutatott ban~dá~ban szavunk esetében. Mert ha azt kérdezzük, kinél van ez, az? A válasz lehet az, hogy nála, és rá mutatunk. De azt is kérdezhetjük, hogy ki ért ehhez vagy ahhoz, azt mondhatjuk, hogy nálánál senki se jobban vagy azt, hogy nála nélkül nem megyünk semmire. Valójában ekkor is megkettőztük ugyanazt a ragot. De rögtön tegyük hozzá, hogy megfelel a nélküle kifejezés is a kérdésre. Mondjuk nélküle nem tudjuk megjavítani a kocsit és így tovább. Jó volna azonban, ha a továbbiakban maga az Olvasó próbálkozna a felsorolt ragokkal, és változatokat keresve élne a játék lehetőségével. Lássuk: -ba-be, -ban-ben, -ból, -ből, (belőle, bélés, bél, belül, stb.) -on, -en, -ön, (önnön ennen magam) -hoz, -hez, -höz, (hoz~a~dék~hoz) -val, -vel, (velem, veled stb.) -ra, -re, rá, reá, rája, (hajrá! Keresés következzen) -nak, -nek, neki, (neki állhat~unk) -tól, -től, tol~vaj~tól stb., (majd önök tolmácsolják) -gat, -get, (nem kevés dolog gát~ol~gat~hat bennünket e nyelvi csete-patéban) -szor, -szer, -ször, e szavunk „szer” önálló jelentésű szó is, stb. -as, -ás, -es, -és, -ós, -ős, (esős, de ez két jelentés!) -ad, -da, -at, -ta, -et, -te, valamint a többiek Nagyjából ezek a képzők és ragok, az nyer, aki a legtöbb szót tudja létrehozni a segítségükkel. No meg a nyelvünk is nyer! De a képzők tára szinte kifogyhatatlan. Vannak nyelvünkben más csodák is, a mindkét irányban azonos jelentésű szavak. Talán ezek elsője, a KÉK szavunk. De hasonlóan fontosak és csodásak, a bab, báb, búb, déd, és még sok más, ami egyszerűsíti és színezi a beszédet, majd egyúttal játékra is ösztökél. Például a baba, dada, déd, (ded), édesdeden alszik a dundi kisded a dédi ölében. Megint említjük a kettes számrendszer – nézőpont! – alapjának vehető mama, didi, cici, stb. szavakat. A kisded is sajátosan kerekded, itt-ott tojásdad, jó érzés dédelgetni. A kerek is tükörszó. 83
Aztán különlegességek a tat, tát, tét, stb., a lal, lel, lél, stb. szavak, jelentések és külön nem kis könyvet töltenének meg a hangutánzó szavaink. Mindez egészen sajátos és páratlan nyelv lehetőségeit bizonyítja. A későbbiek során eljátszadozunk picikét azok közül néhánnyal, hogy a nyelv lehetőségeibe valamennyire belekóstoljunk. Akár verssorok segítségével is. Mert nyelvünk legnagyobb teljesítménye a költészet és vele párhuzamosan a filozófia.
IGENES EGYENES Gyerekkoromban hallottam az „igenes” kifejezést, mégpedig az „egyenes” jelentés helyett. Az út is lehet igenes, igenyes, igenyös, meg az ember is. Amióta tudom a Halotti Beszéd-ből, hogy az ott szereplő „ig”, illetve „igg” egyet jelent, íme: „…tilutua wt ig fa gimilce tvl.” Azaz: tiltotta őt egy fa gyümölcsétől. (Itt megjegyezzük külön, hogy bizonyos szavakat többször is leírtak a szövegben, de nem egyformán. Keresték a lehető legközelebbi hangzókat, de hiába erőlködtek, a latin ábécének csak 21+3 hangzója van. A magyar ábécének, még Forrai Sándor közlése szerint, azaz a rovásírásnak 47 hangzóra volt és van külön jele. Így nehéz dolga lehetett az inkvizitornak, aki átírta latin betűkkel a szöveget, amely mindezeket tudva, sokkal régebbi is lehet, mint amit a feltételezett 1192–1195 közötti vélt keltezés mutat!) Folytatva, ha csak egy szóval is az egyezéseket, hiszen ezúttal nem ez a témánk, arról a régi nyelvemlék elemzésekor másutt szólunk. Csak a „gimilcictul” mert ez is a többször is leírt szavunk egyike, és a „gimilce tvl” leírt változatát említjük. Látható, hogy egyszer a szóhoz írták a ragot, máskor külön írták. Hasonló több is előfordul ebben a szövegben, de például a korábbi, A tihanyi apátság alapítólevelében is. Folytassuk azonban a logikával és a számtannal szorosan összefüggő témát, az „egy” jelentésének, értelmezésének változataival. De annyit vessünk közbe, hogy újra tanulmányozva az 1000 és 1195 közötti magyar nyelvemlékeket, minden józan észt meghaladó arányban jelöli a „tudomány” a szláv eredetű szavakat! (Sajnos, e meg nem alapozott gyakorlat az egész magyar nyelvkutatásra jellemző!) Ebből lett aztán a pánszlávizmus útjának és a Trianon felé vezető útnak az egyengetése, kikövezése! Mondhatjuk: igenes útja! Menjünk vissza az egy szavunkhoz és jelentéséhez. Ugyanis ez a szó és jelentése, másképpen is megközelíthető. Nemcsak az a gyakorlat tehát, hogy sok szavunk jelentése, noha „egy-gyel” kezdődik, több mint egy. Legalább kettő. Mint például az „együtt” szavunk esetében gondolhatjuk. 84
Hiszen ha azt mondjuk, hogy együtt voltak, legkevesebb két egy~én-ről beszélünk. Vannak azonban szavaink, amelyekben az „egy” szavunk nincs is benne, mégis úgy érezzük, sőt, tudjuk, hogy egyet vagy egyeket, azaz többeket jelentenek. Induljunk ki abból a logikus tényből, ha valamiről magyarul beszélünk, akkor minden számtani megjelölés nélkül is tudjuk, hogy egyről van szó. Valaki bemegy a házba. Anélkül, hogy megjelölnénk, hogy egy ember bemegy egy házba, tudjuk, hogy egy valakiről van szó és egy házról. Általában így van. Csak akkor van szükség „számosításra”, ha több személyről vagy házakról van szó. Németül azt mondjuk „Ez egy jó ötlet.” „Ez egy szép város.” És így tovább. Magyarul ez jó ötlet, ez vagy az, szép város. Minden egyedüli, még a fűszál vagy a tenger cseppje is. A rét is egy, bár sok rajta a fűszál. Ezért lehet tréfásan azt kérdezni a „Hány hét a világ” módjára, „hány rét a virág?” Persze valóban lehet ezt kérdezni, a matematika el is „bírja” az ilyen kérdéseket. Hiszen másként ezzel azt mondjuk, hogy leszakítunk virágnyi rétet, azaz a virágot osztjuk el a réttel, és akkor megkapjuk a virágnyi rétet. A homok is egy, ámbár sok szemből áll. De még a sivatag homokja is egyes számban található a szövegben. Igaz, és áruljuk el, hogy a homok kivétel egy kissé. Ugyanis tudjuk róla, hogy eleve sok van belőle, és ez mintha benne volna a nevében is. Ugyanis ott van a szóban a többes szám jele a „k”. Akármennyi homokról is van szó, nem hordunk, nem látunk „homokokat”, csak homokot, még a sivatagban is. Hasonlóan nem mákokat eszünk, nem makkokat szedünk stb., a mákos mácsikon is mák van, nem mákok. Ha másról van szó, akkor homokszemről, mákszemről beszélünk. Rokon nyelvi állapot, amikor lassú eső esik. Az is eső, pedig sok esőcsepp hullik. Ha ez a hullás laza, akkor ebben az esetben is azt mondjuk „szemerkél”. Mindezekből szemernyit sem enged a nyelv. A szemernyi is kis rész valamiből. Nyilvánvaló, hogy a szemelvény, ami valami nagyobb műnek a részlete – ebben a szóban benne van az arányra utaló „rész” szavunk –, nem is távoli rokonként ide sorolódik. Gondoljunk arra, hogy sokféle dolog megszámolásához használjuk az „egy szem”, „két szem”, „húsz szem” stb., nyelvi lehetőséget a számontartásra vagy megszámolásra. Maga a megszámol kifejezés is olyan, mint a megles, megeszik, megvág, megérik és így tovább. Azt jelenti, hogy számon tartás. Akit megszámoltak, azt számon tartják és az számottevő, akár élőlény, akár tárgy. Csakhogy, miként másutt kifejtettük, a „megszámol” szavunkban kétszer is benne van a „szám”, mint meghatározó jelentés. A „meg” nyomatékosító ereje abból van, hogy az összeadás, azaz a számnövelés szava. 85
Nézzünk azonban olyan szavakat, amelyekben nincsen szám, mégis rövidesen kiderül, hogy használatuk célja valamilyen mértani viszonylat és számtani állapot felderítése. Lássuk tehát az egyiket, ez pedig a válogat szavunk. Aki válogat valamit, az legkevesebb kettő közül választja ki az egyiket, de többnyire – a több is a növelést, az aránylag többesedést jelenti – nem kettő közül, hanem olykor sokkal több közül teszi. Aztán itt van a változat kifejezés. Ha meggondoljuk, akkor ebben az esetben is lehet másikról – egy és másik, azaz kettőről – szó. De ezúttal is hasonló a helyzet, mint az előbbiekkel kapcsolatban volt. Lehet sok-sok változat valamiből, azaz nő a választék. Ezek után vállalhatjuk, hogy az alapszó a „váll”. Mégpedig az a testrész, amiből szintén kettő van, mint a szem, kéz, láb, fül, stb. Újra megállapíthatjuk, hogy a vállalás lényege az, hogy ne félvállra vegyük a dolgot, sem valósan, sem jelképesen. És itt vesszük észre, hogy elénk áll a „fél” fogalma. (Ügyfél, ellenfél, tárgyaló fél, stb.) Feleim, érzékeljük, hogy ők eg~észek. Vagyis az „egy” másai, ha úgy tetszik társai. Az azonban igaz, helytálló, hogy aki valamit félvállra vesz, az nem törődik igazán a dologgal. Ez a felelet a kérdésre, nem csupán a válasz, amely szóban a választás, választék jelentéstartalma is benne rejlik. Tehát ebben az esetben is igaz az a föltételezés, hogy amikor azt mondjuk együtt voltak, akkor legkevesebb két személyre gondolunk. És lám, a „vál” nem akármilyen szótő-szótag. Nemcsak megkettőzheti magát, hanem el is vál~hat! Aztán, ha elválik, akkor legkevesebb két részre válik. Ez már válásnak számít, de válhat akár több részre is. Azonban ebben az esetben is az az érdekes, hogy legkevesebb két részre válik, ami elválik. Ám ez is lényeges változás! Ismerjük azt a szólást, amikor valamilyen állításban két~elkedünk, (Benne a szám! Kettő.) azt mondjuk, „majd elválik”. Mit is jelent ez? Mire gondolunk, amikor ezt mondjuk? Bizonyos lesz valami. Éppen az, hogy elválik. És ne hagyjuk ki azt a jelentéstartalmat se, amit a váltás, a pénzváltás jelent! Ebben az esetben is az a helyzet, mint az előzőkben. A nagyobb értékű pénzt kisebb értékűekre váltjuk, s ha már legalább két fele értékűt kapunk annál, amit fölváltottunk, akkor megtörtént a váltás. Természetesen ebben az esetben is lehetséges, hogy sokkal több apróra váltsuk a pénzt, azonban már kettő esetében megtörtént a váltás. A sínek esetében is az egyik sínről a másikra fut át a vonat a váltó segítségével. Ennyi példa is mutatja, hogy a szám, talán pontosabban a fél, az egy és a kettő viszonyait jól érzékelhetjük nyelvünk használata közben. Mutatós példa erre nézve a félig teli és félig üres pohár esete, hiszen ugyanarra az edényre mondhatjuk mindkét megállapítást. Különben, ahogy szóltunk róla, nemcsak a számokról beszélünk, hanem arányokról, mértanról, tömegről, viszonylatokról, sokról, kevésről, csoportról, a pár jelentései86
ről – voltak ott páran, ezt is mondhatjuk, de lehet húszan, ötvenen stb., voltak ott, csak a nagy helyen kevésnek látszottak –, az emberpár bizonyosan kettő, az eljöttek páran, nem tudjuk mennyien. De ezzel a szóval is ki tudjuk fejezni a bizonyos egyet. Ha valaki pártában maradt, az egyedül maradt! És mit ad a nyelvünk? A -talan, -telen egy része a „ta” ott található a „párta” szavunkban. Mely végül is azt jelenti pártalan. Erről is írtunk másutt, ám azt valljuk – tapasztalatból! –, hogy a többszöri és a több vonatkozás nyomán való emlegetése, segíti a nyelvünk törvényeinek fölismerését. Márpedig a fölismerés nagyon fontos szellemi tevékenység, az eszmeképzés feltétele. A leginkább lábukon biztosan álló, tartásos emberek jellemzője az eszmeképzés szép képessége. Magyarán, ha kissé egyszerűsítve is, saját fejük szerint gondolkodók és cselekvők igazi jellemzője az eszmeképzés. Ők a legkevésbé befolyásolhatók. S mintha csak visszatértünk volna a dolgozatunk elejére, hiszen ők az „egyenes”, az „igenes” emberek. Ez pedig azt is jelenti, hogy határozottak. Képesek a történések, dolgok, összefüggések önálló megítélésére. Rájuk nem lehet mondani, hogy „tömeg emberek”. S ha már ezt a szót is leírtuk, hadd jegyezzük meg, hogy a tömeg is „egyedekből” áll. Berzsenyivel szólva: „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Tehát önmagában a „sokaság” nem minőségi nagyság, ezt mondja a költő. A nép sem. Csakis a szabad nép. A szabadság önmagában is csuda dolog, valós megléte azonban nagyon ritka. (Írhattuk volna, hogy igen ritka, tehát az igen jelenthet nagyságot, mennyiséget, minőséget! Miután írtunk arról, hogy az „ig” egyet jelent, úgy az igen ragozott egy! A minőségi egyetértés szava a nyelvünkben.) Valóságosan így jutottunk el az igenlés méltóságához. Nem egyszerűen az értés és egyetértés, a bólintás kísérője az „igen” szavunk, hanem a dolgok és viszonylatok fölfogásának közlése a másik emberrel, a másik magyarral. Megint láthatjuk, hogy egyetlen szavunk jelentését szinte az egész nyelvünk befolyásolja és az igen e vonatkozásban sem egyedüli. Hasonlóan hatják át szavaink a nyelvünket, a logika ősi és mai törvénye szerint! S az is valószínű, hogy az igény, igényes szavunk ősi gyöke is ugyanaz, mint az egyenesé, tehát maga az egy! Az igényes ember csakis azokat a dolgokat választja és vállalja, amelyek neki tetszenek, számára értéket jelentenek, akár tárgyak akár eszmék vagy cselekedetek. Egymást is azok szeretik, akik kölcsönösen szeretik a másikat és ezért lehetnek – gyönyörű és páratlan lehetőségű nyelvünkön szólva – egymáséi. Ebben a szavunkban is benne vannak mind a ketten, bár erre tudatosan nem is gondolunk, ám rögtön érezzük, amikor kimondjuk. De ha bizonyítani kell, itt is megtehetjük. Mert a „más” is egyet jelent, azaz az egy87
nek a mását. Jól bizonyítja ezt a következő példa. Mennyi a másfél kiló vagy másfél liter? Egy és fél kiló vagy egy és fél liter. Pedig a „másfél” kifejezésben az „egy” szavunk elő sem fordul! Noha volna-lenne még sokféle példa, ennyiből is érzékeljük, hogy különleges, és valamennyi ízében logikus, ősi nyelv a miénk. Minden nyelv szülője. Rendszereket teremtett, a teljes valóját át meg átjárja, behálózza a matematika. A csipkék, díszítések olyanok rajta, mint a ragok, képzők. Önmagából építi föl szüntelen önmagát, anélkül, hogy csökkentené, sőt, inkább gyarapítja lehetőségeit! Titka, mint a soha fel nem talált örökmozgóé!
A LOGIKA HÁLÓZATA A sokszor emlegetett hangutánzás sem más, mint az értelem – vagy talán a tudatalatti – által vezérelt logika megnyilvánulása. Hasonló elv szerint működik, mint amikor hangvillát pendítünk meg s annak rezgését átveszi a „levegőn át” a közeli másik hangvilla és ugyanazt a hangot rezgeti önmagától. Arányok, irányok, viszonyítások, hatások és rendszerek működése „várja el” és „méri ki” a hangmagasságokat, vonzásokat, és hozza létre nyelvünkben a magánhangzó illeszkedést. Azt is mondhatjuk, hogy törvényt valósít meg ez a nyelvi jelenség, amelyet eredetileg is a logika ereje hozott létre a magyar nyelvben. Mert igenis kérdés, hogy más nyelvekben – sok-sok nyelvben! – miért nincs magánhangzó illeszkedés? Miért nem található meg ez a zenei törvény? A késztetés minden bizonnyal ősi. Ez határozta meg a ragok, képzők kétféle, illetve többször is, háromféle voltát. Mert ahogy szóba került másutt is, nem csak mély és magas hangú változatokat használ – kínál a magyar nyelv –, hanem olykor három félét is. Létezik még a -nak-nek, -ra-re, -ba-be, -ról-ről, stb. mellett -hoz-hez-höz, -on-en-ön, szor-szer-ször, bár az utóbbi nem kifejezetten rag vagy képző. Hiszen például a szer önálló szó. Ilyen vagy olyan szert szedünk orvosságként, gyógyszerként, illetve lásd a „szeres” göcseji település-formákat. Izgalmas feladat átvizsgálni a velük képezhető mintegy háromszáz szavunkat. Ilyeneket, mint például a szerelem, szörnyűség, szorgalom, rendszer és így tovább. Az azonban bizonyos, hogy ebben az esetben hallhatunk mély hangot: szor. Például sokszor, szoroz, szorgalom, stb. Aztán közép magasat: ször, többször, először. Láthatjuk, hogy ebben az esetben is, két számolásra vonatkozó alakítja ezt a szót is. Az „elő” azaz 88
„első”, hiszen az elöl lévő az első, az élen lévő. És még sok-sok példát említhetnénk ebben az esetben is. Illetve lássunk magasat: szer. Ide tartozik sok tucat, a szerez, szervez, szervezet, szerint, rendszer, kényszer, ékszer stb. Persze mindez a számokkal kapcsolatos már tapasztalati következmény. A legelső talán a szerzés, ami lehet többszörözés, majd a szerkezet, de a szerelő, aki a szerkezetet ismeri és szereli, annak jelentéstartalmi köre is ide kapcsolódik, egészen a szerelvényig. A kisgyermek agya öntudatlanul is folyamatosan méricskéli a hangok magasságát, amelyeket hall, ezeket többféle másfajta, finom logika is táplálja. Figyeli a jelentések előzményében lévő érzést, indulatot, haragot, örömet stb. Mert ezek is meghatározzák a hangok magasságát. A hangutánzás tehát összetett tevékenység. Többféle dolog befolyásolja a gyakorlatát. Itt említhetjük azt a megállapításunkat, hogy mindenki úgy beszél, ahogy hall. A rosszul halló gyermek nem is tanul meg szépen, pontosan hangokat formálni, sokszor téveszt a beszédben. Előre bocsáthatjuk, hogy a logika önmagában is egyetemes törvény. Az is érdekes, hogy a -ban-ben, tól-től, és mind a többi rag esetében, jól láthatjuk, hogy al~ul~ról tart fölfelé a megnevezés – föl~fe~lé, ezek mind magas hangok – emelkedően mutatkozik a hang. Először mindig az alsót, a mély hangot említjük: „-nak” csak azután a magasat „-nek”. Mi késztet erre bennünket? Miért -nak-nek, -ban-ben, -ba-be, -ra-re, -ról-ről, tól-től, -ból-ből? És miért nem -ben-ban, -re-ra, -ből-ból? Vagyis miért a mély hangot ejtjük először? Talán, mert az alap, alul, alsó, alatt, alant, stb., úgy érezzük: logikusan mély hangzóval indul. Ami mélység, az általában is alul van. Bár van „lenn”, „lent” is. De „lenni”, „lenső” változatot nem használunk. Bár van „lenti”, mint alatti, alanti, aluli, – land, landol?! Igen ide sorolom a magyar szavak közé! – mégis mintha a nyelv jobban ragaszkodna ezekben az esetekben a mély hangzókhoz. Az alap-ozás alulról indul. Ez általános és ősi tapasztalati logika. Minden esetre, ez a lehetőség is gazdagítja a nyelvünket. A logikus törvényszerűséget sok minden igazolja, ugyanakkor nem ellentmondás, hogy akadnak kivételek, amelyek látszólag nem igazolják az elvárható nyelvi helyzeteket, de azért bizonyosak lehetünk abban, hogy kivételek sem maradnak ki a törvény egészéből. Mert az sem tagadható, hogy a magyar nyelvben lépten-nyomon törvények állnak elénk, azaz pontosabban szólva, működését meghatározó rendszerek. Első összegzés: a logika maga a valóság! Arról ismerhető meg minden valóság, hogy a logika szerint létezik, változik, hat, viszonyul, tartja színét, halmazállapotát, teljességgel nyomon követhető. A valóság lényege, hogy logikus. Ezért is fogadjuk el! 89
Akkor a számtan is ugyanolyan valóság, mint bármi másfajta ok-okozati működése a dolgoknak? A törvény a mindenkori világ örökös halmazállapota? Na de van-e ennek értelme: a törvény örökös halmazállapot? Először is, mi a törvény? Minden bizonnyal ezeket a dolgokat sokan megkérdezték önmaguktól, válaszoltak is a kérdésekre, most mégis megkérdezem én is. Sőt, saját választ kívánok rá kerekíteni. A törvény, a dolgok létére, változására, azaz állapotára vonatkozó, ismert vagy ismeretlen ok-okozati, folytonosan ható kényszer. S ha már a hangutánzásnál tartunk, először is lássuk, hogyan jön létre a hang? Mondjuk, melegedés nyomán elindul a levegő lyukon-likon, résen, fák ágai közt, stb. Ott torlódik, önmagának és anyagnak ütközik, és máris hang keletkezik. Az ütközés erő és rezgés, ami a levegőben száll, lökődik tova. De közben azt is tovább rezegteti, egészen addig, amíg elfogy a kibocsátó erő. A rezgés is erő, és ha nekiütközik valaminek, arra is hatással van. Ha olyan tárgy, ami gyöngébb, mint az erő hatása, például papír vagy akár húr, akkor azt is rezegteti. Ha erősebb, akkor nekiütközik és önmaga, a levegő torlódik s így jön létre a hang. Eljutottunk ahhoz az egymást kiegészítő és erősítő megállapításhoz, hogy a logika maga a valóság, illetve, hogy a valóság lényege, hogy logikus! Ez már nemcsak a nyelvre vonatkozó törvénynek látszik, hanem egyetemesnek! És ezt is a magyar nyelv vizsgálata közben találtuk és állapíthattuk meg. A magyar nyelv egésze lényegében erről „beszél”. Megmutatkozik a szemünk láttára, amit a címben is jeleztünk, a nyelvünkben a logika sajátos hálózata található, sőt, szünet nélkül működik. Ezt persze nem tételeztük föl előre, mindez a kutakodás közben állt elénk, mutatta meg magát. Jól érzékeljük újra és újra, hogy sokféle finom szál vezet szavaktól szavakig. Ezek akár a gombafélék finom szálai a „talajban”, úgy húzódnak és képzeletünkben érzékelhetők a logika vezetékei, amelyek közvetítik a jelentéseket. Ahogy maga a nyelv bizonyítja, sokszoros összeköttetés valósul meg a nyelvünkben, mintha csak az agysejtek, idegközpontok, – neuronok – kapcsolatait utánozná a nyelvünk. De hát ez nem is utánzás, hanem törvény szerinti, azonos vagy közeli alakzat. Hogy ennyire hasonlít, az is logikus és törvényszerű. Azonos elvű rendszerek kialakulásának látványa is azonos. Az elv, akár a kristályrendszereknél ugyanaz, ám a formák változatosak. Mert valójában, természetesen, nincsenek megfogható „szálak”, hanem a nyelv működése mutat rá, hogy minden úgy működik, mintha volnának. Valamint a nyelvünk lehetőségei adnak lehetőséget arra, hogy a nyelv valóban úgy munkálkodjon, ahogyan az agyunkban az idegközpontok és valódi vezetékek, kapcsolatok ezt lehetővé teszik. E logikának éppen az a titka, hogy fizikai kapcsolat nincs, 90
azaz, ami megvalósul az a „kártyázás” sajátos változata. A kártyák nem tartoznak egymáshoz, de a játékot a gondolat irányítja. A gondolat viszont szintén a logika törvénye szerint épül föl, jön létre. Azt is mondhatnánk, hogy a nyelvünkben minden olyan dolog megvan, mint lehetőség, amit nem is fedeztünk föl, nem is fogalmaztunk meg. S éppen ez ösztökél bennünket a további kutakodásra. A magyar nyelv „titka” tehát nem titok, nem is hit vagy elfogultság kérdése, hanem a legvalósabb valóság játéka és törvénye nyilvánul meg benne, amikor e kettő szorosan együtt működik és megvalósul. Olykor olyan kristálytisztán, mintha csupán élettelen rendszer volna, pedig a folytonos élet hatása építi szünet nélkül!
SZÍV SZÍVÉLYES – SZÍVÓS SZIVATTYÚ A szív fogalmáról, jelentéséről már korábban is szóltunk. Ezúttal fontosnak tartottuk összefoglalni mindazt, amit megállapíthatunk e témával kapcsolatban. Illetve bizonyos összehasonlítást is végzünk más nyelvek szívet jelentő szavaival. Ez azért jó, sőt, szükséges, hogy azt az állításunkat, miszerint a magyar nyelv lényeges tulajdonságait tekintve eltér a világ valamennyi nyelvétől, ily módon is alátámasszuk. Ezzel összefüggésben mindenek előtt arra van szükség, hogy megvizsgáljuk e szavunk jelentését. Hiszen mint annyi ősi egytagú szavunknak, a „szív”-nek is több jelentése van. Az egyik a szívó, azaz szippantó jelentés, a másik az érzelem testrésze, a szív. Vegyük sorra a jelentéseket, mielőtt bemutatnánk néhány érdekes összehasonlítást arra nézve, hogy a magyar nyelv képes a logikus következetességre, de ez nem tartozik más nyelvek lényegéhez. Szív: az egyik legfontosabb szervünk. Dolga és lényege, hogy szüntelenül vért szív be és nyom ki, azaz kerenget a szervezetben. Munkálkodása egyetemes törvényen alapszik. Ugyanis összehúzódva, légüres – azaz nyomás nélküli – teret teremt, ahova aztán a külső nyomásra bezúdul a vér. Működésének ezt az alapelvét követi minden mesterséges szivattyú. Mivel egyetemes törvény, hogy üres terek nem lehetségesek, és minden térben kell lennie valamilyen anyagnak, azt kitölti, betölti, ha mégis előfordulna ideiglenesen ilyesmi, azaz puszta üresség, azt valamilyen anyag azonnal igyekszik betölteni. Például ha fémből készült pénzt, húsz forintos érmét erősen és gyorsan a homlokunkhoz nyomunk, akkor az ott is marad. Ugyanis az egyik nyomás, a bőrünk felöl megszűnt, maradt a kül91
ső, a világ felöli légnyomás, ami odaszorítja homlokunkhoz az érmét. Csak arra kell vigyázni, hogy a sima bőrhöz szorítsuk, ne legyen alatta ránc, mert akkor levegő szivárog – szívárog – oda és ellensúlyozza a külső nyomást, tehát nem marad ott a pénz érme. A jó szívű ember szívélyes, szíves, szívességet tevő, szívesen segítő, stb. Lássunk még néhány összetett szót, kapcsolódást: szívszakadva, (fut, rohan, intézkedik, kiabál, panaszkodik stb.); szívfájdalom, (a szív nem fáj, nincsenek benne fájdalomérző idegek, nem rákosodik, így ez a jelentés inkább lelki érzelem, mint biológiai érzés kifejezője); oroszlánszív, (az ember lelkierejét, akaraterejét kifejező szó); szíverősítő, (lehet akár pálinka is); szíves látás, (jó vendéglátás); szívbéli, szívbeli, (igaz, őszinte, mélységes, stb.); szívbe markoló, (nagy hatású, kínokat előidéző, bántó állapot, körülmény, történés, hír, stb. következménye); szível vagy nem szível, (kedvel vagy nem kedvel). Megjegyzés: magam ezt a szót a szívlel nem szívlel változatban szoktam használni. Meglepődve láttam, hogy A magyar helyesírás szabályai c. kötet tizenegyedik kiadásában úgy található, ahogy itt írtam. Pedig úgy vélem ez hasonló helyzet, mint a színlel. Tehát az önálló „lel” csatlakozik a „szív” szavunkhoz. És jelentése, hogy a szívével rátalált valamire, valamit meglelt. Miként például az érlel, kérlel, aztán taglal, foglal, talál, vagyis a „lel” mellett a „lal”, „lál” is használható. Bár a nyelvünkben kétségtelenül sok az olyan ragozott, képzett szó, amikor például az elválasztás esetében: ta-lál formát használunk vagy tá-lal, holott az utóbbinál az alapszó a „tál” lehet. Tehát ide-oda értelmezhetőek e szavak. Azaz másként szólva mindkét irányban van értelmük tál-lát, tél-lét, tér-rét, le-el, és így tovább. Rengeteg példát ta~lál~hat~u~nk erre. És máris kérdezhetjük, ha nem így volna a „ta-lál” szavunk esetében, akkor vajon a megta~lál~ás miért jelentené ugyanazt, mint a meg~lel~és? Mivel a nyelvünkben roppant és kivételes rend uralkodik, ennyit legalább minden esetben meg kell kérdezni. Természetesen a szívvel kapcsolatosak a következő szavak is: szívós, (azaz erős, jól bírja a küzdést, gyűrődést, a sorsot), szivarka, szivar, (ezeket szívni kell, levegőt szívunk be a parázsló dohányon át), szivattyú, (pontosan az, amiről több helyütt is szóltunk, légüres teret hoz létre, amikor összehúzódik a szív, aztán kitágul és külső hatásra betódul a vér vagy a külső légnyomás hatására a levegő). 92
Ugyanígy működnek a fémből készült szivattyúk is, amikor dugattyú szorít ki minden folyadékot vagy levegőt, majd visszafelé mozogva ugyancsak légüres teret hagy maga mögött és odanyomódik valami folyadék vagy gáz, s amit az érzésről emlegettünk, az igazolódik például a szívtelen kifejezésben. Szívesség, szíveskedik, szívvel-lélekkel, (azaz teljesen, teljes erőből, nagy hittel és akarattal); aztán beszív, kiszív, elszív, fölszív, leszív, és így tovább. Még sok más összetételben és önmagában is számos jelentéstartalmat alakíthat és meghatározhat a szív szavunk jelenléte.. Álljon itt még néhány szó, szópáros, amelyekben szerepel a szív: szívélyes, szíveskedik, de van szívós küzdelem, szívet tépő esemény, szívhez szóló üzenet, galambszívű, kőszívű, szívszorongás, szíves örömest stb. Lássunk még olyan példákat, amikor a szív szavunk v-je átalakul p-vé. Megteheti. És akkor kapjuk azokat a lényegében ide sorolható szavakat, mint a szippant, – azaz: beszív –, szipka, szipolyoz, szipákol, stb. Az utóbbi ilyen formában, hogy „elszipkázta”, azt jelenti, hogy elvette, például egyik csapat a másiktól vagy másik elől elszipkázta a játékost. Akad a nyelvünkben még több, hasonló további kifejezés, köztük például az, amelyből megtudhatjuk a „szív” jelentésének sajátos szerepét. Íme: szívére veszi. Valami történés erősen hat rá. Érzelmileg erősen és különleges módon hat rá. Ez is jellemzően a magyar nyelv megkülönböztető tulajdonsága. Rögzíti, és a maga módján közli ezt a jelenséget. Önnön részévé lesz, szókincsét is gyarapítja ez a tényező. A fizikai „szív”, amely ténylegesen szívást valósít meg, általános visszajelző. Régtől az érzelem jelképe is. Erre utal például a „szívem” „szívecském” megszólítás. Talán még arról kellene szólni, megkísérelni arra a kérdésre a választ, hogy miért éppen ezek a hangzók találhatók a szív szavunkban? Lehetséges erre válaszolni? Próbáljuk meg. Szív: található benne „sz” erős hangutánzó hangzó, az „i-í” kis lyukon ejtett, formált éles magas hangzó, síphang. A „v” szinte semleges, de ott van a sok vonatkozásban hasonló jellegű „vív” szavunkban az „í” hangzóval együtt. A jelentés sok mozgás íves alakban, nem véletlen, hogy az „ív” szavunkban is megtaláljuk. A szívás, mint alap tevékenység sziszegő hangzással jár általában. Mindezekben első látásra vagy hallásra nincs számtan, de logika mindenképpen érezhető. A „szivarkát”, azaz a (sz)igarettát szipkába tesszük, amikor cigarettázunk. A szivar elnevezése is a „szív” szóból adódott.
93
KÖLÖK KÖLTŐ KÖLTÖZÉS KÖLDÖK Mielőtt e szavakat és társaikat közelebbről is megvizsgálnánk, lássuk a szótő mássalhangzó képletét. Ez nem más, mint a k+l. Így hát feltételezhetjük, mint más mássalhangzó képletek esetében a további kapcsolatokat is. Olyan szavakkal való jelentéstartalmi rokonságot, mint például a köldök, költ, költözik stb., szavaink. Ezt sugallja a nyelvi törvény, amit soksok szó esetében „rajta kaptunk”. Mert valóban így történt. Azaz, olyan esetekben, amikor azonos mássalhangzók vannak a szótőben vagy mondjuk az egy tagú, kéttagú szavainkban, általában azonos vagy nagyon közeli e szavak jelentéstartalma is. Lássuk például a talán legtöbbször használt szót, a költ szavunkat. A jelentése elkölt vagy kikölt. Aki a pénzét költi, annak fogy a vagyona, legalábbis valamilyen mértékben csökken. Persze elkölthetjük a reggelinket, ebédünket is. Ilyenkor az élelem fogyatkozik, olykor teljesen el is fogy. Ám ha sokat eszünk és mértéktelenül, akkor a súlyunk gyarapodik. Persze a költő embernek szaporodhatnak is az értékei, akár pénzköltéssel, hiszen vásárol valamit, de a kotlós költése is azt jelenti, hogy kibújnak a tojásból a kiscsibék. Tehát növekszik a szaporulat, több lesz a jószág ezáltal. Látható, hogy többféle módon kell a jelentéstartalomhoz közelíteni. Mert van olyan jelentése is a költ szavunknak, hogy a költő verset ír, költeményt hoz létre, hoz a világra azaz alkot, teremt. Másként szólva, a költészetet gyakorolja. Úgy is ki szoktuk fejezni ezt a gyakorlatot, hogy vers született. És akkor már meg is van a kapcsolat a köldök szavunkkal, hiszen az ember születésénél éppen a köldök az, ami összekapcsolja a csecsemő – kölök, kölyök – testét, tehát az életét a szülőanya testével, életével. Itt mutatkozik meg a kapcsolat a kotlóssal, bár ott nincs szó köldökről, amikor a csibék megszületnek. Ám a születésről, ami maga a lényeg, igen. Pontosan érzékeljük nemcsak a valódi, hanem a jelképes, logikai köldök zsinórt ami a szavakat, a közeli vagy azonos jelentéstartalmakat összeköti. És mivel a születés, szülés lehet ellés vagy akár kölkezés is, máris erősödik a köldök kölök, kölyök szavak közötti szoros kapcsolat is. Jegyezzük meg, hogy az ell, ellés szavunkban benne van az „elöl”, az „él” szavunk is. Sőt, itt is logikus elágazást találunk, mert aki az élen jár, az elöl halad. Illetőleg a kés éle az eleje és így tovább. De el is költözhetünk, kulloghatunk, kalandozhatunk stb. Valamelyik nap angolul elemezte a képernyőn egy úr a történelem kifejezést, szerinte a történelem csak mitosz, szerintünk és a magyar nyelv szerint nem így van. Többször is emlegettük, hogy a magyar nyelvben ősi tudás rejtőzik, nemcsak szó-kincs-tár, hanem a tudás tára is. Tehát nem 94
véletlen az, hogy a történet, történés, történik, történelem mind a „tör” szótővel kezdődik. (Említsük meg az érdekesség kedvéért, hogy a történet finnül tarina, törökül pedig tarihi.) A nyelvünk válaszol a kérdésre, hogy van-e összefüggés a történések jelentése és a történelem jelentéstartalma között? Igen, ezt válaszolja a nyelvünk. A történelem nem más, mint valós történések sorozata. Ám aki ezeket nem tudja, azaz nem tud magyarul, az általában téves következtetésekre jut. Bennünket segít a nyelvünk! Azt is mondhatjuk, hogy törődik velünk. Ez a kis kitérő is jól példázza a magyar nyelv rendkívüli voltát! Akadémiákat egyetemeket, könyvtárakat pótol. Még az is elképzelhető, hogy az ilyen és hasonló mássalhangzós rendszerek, amelyekben egymást igazolják, azaz önmagukat, a mássalhangzó képletek, bizonyos vitákban eldönthetnek kérdéseket. Talán többször kellett volna hasonló példákat bemutatni, hogy értsük, lássuk milyen sajátosak a belső logikai szálak, gyökerek és elágazások. Mennyire átjárja és behálózza nyelvünket a logika. Valamiképpen így működhet az emberi agy. Ennyiféle vagy sokkal több kapcsolat kezd működni akárcsak egyetlen szóval kapcsolatban is. Ha vázlatosan is, de nem árt átnézni más magánhangzókkal is a k+l mássalhangzó képlet szavait. Kezdjük az „a” hangzóval. Kallantyú, kalézol, kaland, kalap, kallódik, kalauz, kalács, és így tovább. E hét szóból öt jelentésében benne van a mozgás. Csak a kalap és a kalács nem mozgásra utal. Fontos dolgot kell említenünk, elsősorban a kalap szóval kapcsolatban. Ugyanis a képlet lehetséges változata a két mássalhangzó „rokon” hangzója egyrészt a „k” hangzóé a „g”, az „l” hangzóé az „r”. Tehát ugyancsak rokon képletnek nevezhetjük a k+r, illetve a g+l változatokat. A k+r talán a leggyakrabban előforduló mássalhangzó képlet a szavak elején. Erről több alkalommal, több helyen is szólunk. Egyébként mintegy 3-400 szavunkban találhatók ezek a képletek. A k+r rendszerint a kör, karika, kerék, kerek, karám, korona, stb. szavakban található. És a körre, annak részére utaló jelentéstartalmat képvisel. De a teljesség kedvéért említeni kell a g+r, azaz garat, görög, görgő, gurul, guriga, gerinc és így tovább jelentéseket formál. Tehát oda akartunk elérni, hogy lássuk, egy-egy képletbe többféle jelentéstartalom is belefér. Ebben az esetben így is felírható ez a két képlet k+l=k+r és mi tagadás, a „kalap” karimája is kör alakú! Lehetnek tehát törvényszerű leágazások. Nemcsak ezzel a képlettel, kapcsolattal, hanem valamennyivel ez a helyzet. Még a kalapácsra is jellemző az a mozgásfajta, amit kalézolásnak, sőt, kalimpálásnak nevezünk. Az első számú jelentéstartalom meghatározója a két kemény mássalhangzó, a k+r. Azaz a körre és a rá vonatkozó jelentések, valóban a körtől a körömig, karomig, s ha úgy tetszik, a „kür”-ig. De a kar, karol, 95
kard, stb., ide tartozik, noha van másik leágazás is! Ez pedig a carbon, a korom, azaz a fekete – gra~fit, szén – jelentéseit idézi. Azt gondoljuk, hogy például a vulkán felső karimáját sem véletlenül nevezzük kráternek. Mert akárcsak a gr~afit esetében, ott van ez a két meghatározó mássalhangzó és ebben torlódásos formában is körre utaló kr~áter. Az utóbbi esetében a sötét szín, – szén, szenesedés, égett maradvány – találkozik a „kör” jelentésével. A kráterek nagyjából kör alakúak. Ehhez hasonló átfedések sem ritkák. Ezek azok az esetek, amelyekre ráillik ez a mondás: a kivétel erősíti a szabályt. Sőt, ezek is belül vannak a szabályon, a törvényszerűségen. Van valami, amiről szükséges szólni ezen a helyen. A költöző madarak csakis itt a Kárpát Hazában (Bárki használta is először ezt a szót, köszönjük meg neki!), igen, csakis itt fészkelnek, illetve költenek. Úgy látszik, hiába van ott is – pl. Afrikában – meleg, megfelelő éghajlat, szaporodni csakis itt képesek. Vajon miért? Több évtizede megfogalmazott kérdésre próbálunk meg válaszolni. Azt már láttuk, hogy a költ, költés, kölök, köldök valósan összefüggnek. Akkor talán a madarak valaha csakis a mostani költő helyeiken költöttek. De aztán a jégkorszak miatt el kellett „költözniök”, előbb ideiglenesen, majd esetleg évezredekre véglegesen, de örökre megmaradt génjeinkben az ősemlékezet és amint lehetett újra visszajöttek költeni az ősi és mostani költőhelyükre. Ezért is nem tévednek el? Benne van ízeikben az útvonal? A térkép? Az eredendő költőhelyek biológiai „lenyomata”? Ha így volna, az sok mindent megmagyarázna. Ahogy most nekünk mondta el, magyarázta meg ezt a nagyon logikus és lehetséges madármozgást a magyar nyelv. Illetve, hogy pontosak legyünk az összefoglalásban is, ezt a lehetőséget vázolta elénk azzal, hogy újra komolyan vettük mássalhangzóinak jelentés hordozó tulajdonságait, törvénnyel felérő működését. S ha már itt vagyunk, nem árt azt is szóba hozni, és egymás mellé illeszteni, hogy a k+l képlet egyenlő a k+r, – kör, kerék – g+r – guriga, görög – illetve a g+l képlet jelentéseivel részben vagy egészben. Például goló, mint golyó, galacsin, globus, stb. De a k+l képletről annyit még elmondunk, hogy a kóló állítólag román körtánc. Lehet, de megnevezése nem román! Szépen beleillik az eddigi képletek közé! Íme, újabb példája ez is annak, milyen fontos, hogy mindent tudjunk nyelvünkről. Olyasmiket is, amiket nem lehet tanulni az iskolákban sem, Sőt, azt mondják ezekre egyesek, hogy hülyeség. Pedig a legalapvetőbb magyar érdekek közé tartozik a magyar nyelv ősi törvényeinek ismerete. Őrző-védő nyelv a miénk, de nemcsak bennünket őriz, hanem tudásunkat és értékeiket is! Ha nem ismerjük föl nyelvünk megtartó erejét, képességét, fontosságát, megérdemeljük rossz sorsunkat. 96
CSETE-PATÉ Korábban is foglalkoztunk ezzel a különös szó-párossal. De nem árt újra körüljárni, mert mint sok más szó esetében, ezúttal is váratlan érdekességek állnak elénk. Persze, mint mindig, most is törvényszerűen. Tehát nyelvünk páratlan alkotó képességével találkozunk megint és csodálhatjuk ezt az eléggé meg nem becsülhető tulajdonságát. Rögtön az elején mondjuk meg, hogy a csete török szó, jelentése banda. Ugyanis ezzel a tudással minden további gondolatnak sajátos jelentősége lesz. De mielőtt tovább haladnánk, azt is jegyezzük meg, hogy a magyar nyelvben pedig a hangutánzó szavakhoz sorolható. Mégpedig a „csett”, „csetteg”, „csat”, „csattan”, sőt, használatos a játékos „csitteg-csattog”, „csattog-pattog” változat is. De használhatjuk a csetereg, csett-csatt, csattanik, csattanós, aztán a csatlakozik, amikor a csatba csattan vagy csetten bele a másik csat vagy annak csatlakozó része. De ne hagyjuk ki azt a szavunkat, amely mintegy gyűjtő értelmezése ezeknek a hangutánzó szavaknak. Ez pedig, ugye már tudják a Kedves Olvasók is, a csata szavunk. Illetve a csata fogalmának mögöttesében ott van a mindenféle csattogás, csettenés, mégpedig azokból az időkből, amikor kardokkal, lándzsákkal, pajzsokkal, buzogányokkal és más fém fegyverekkel zajlottak a nagy csaták. Hangzott sok minden, csak a csitt nem nagyon. Mert aki azt mondja „csitt” az a csendre int. A magyar nyelv ebből a lehetőségből újabb szót szült, jobb szóval, alkotott. Aki azt mondja tehát, hogy csitt, az csitít. Aki pedig ereje megfeszítésével, akár gyalog, akár lovon csatázik, az előbbutóbb csatakos lesz. Aztán a csata vagy a csetepaté végeztével, csutakkal csutakolhatja sáros, vizes, azaz csatakos lovát. A hajdani nagy csaták jellemzője volt a csattogás, csattanás, csatlósok és mások ütötték verték a páncélt, a fémsisakokat és így tovább. Bizony csengett a kard, csattantak az ütések a pajzsokon, nemcsak kardok csapásai, hanem fokosoké, baltáké, buzogányoké. Rettentő zajjal jártak ezek a csatakosra piszkoló csaták, de csetepaték is. De álljunk meg kis tűnődésre. Van tehát egy egész csapatnyi szavunk – mert csapatok, bandák csaptak össze –, amelyek azonos és valós tőről származnak. Ha így van, akkor azt is meg tudjuk állapítani sajátos nyomozással, hogy ezek a szavak milyen idősek. Mondhatjuk, hogy ez a fajta csatai hangzás, legalább nyolc-tízezer éves lehet. Már akkor meg kellett nevezni. Sőt, akár sokkal több is, amióta az ősi csatokat – hajhoz csatlakozókat is! – használták. Látható, hogy a nyelvünk az idő meghatározására is alkalmas. Amit a tudomány megállapít, sokszor bizonyít, azt a ma97
gyar nyelv is alá tudja támasztani. És nem csak ebben az esetben, a hasonló példák sorát sokáig mondhatnánk, írhatnánk. Mert sokféle módon lehet az időt, a történelmi ember-időt mérni. Ez a példa csak egyfajta logikus lehetőséget mutat, de ez nem egyedüli idő kutatás a nyelvünk segítségével. Hadd említsük azt a dolgot, ami egyik könyvünk címe. Íme: Aki fázik, fát keres. Ez egyik, mintegy két évtizede írt játékos versem sora is. A „fázik” szavunk nagyon messzire mutat az időben, mondhatjuk, hogy azonnal nem is gondolnánk, hogy hány százezer évre! Ha a meleg „előállítására”, azaz a tűzgyújtáshoz szükséges fára gondolunk, az idő még sokkal távolabbi! Ám ezt a témát elég alaposan földolgoztuk, jelen esetben éppen csak utalunk rá. Ez a tanulmány, alaposabb elemzéssel, benne van a Bábel után című összefoglaló kötetben is. Aligha tudjuk túlértékelni annak jelentőségét, hogy a nyelvünknek miféle rejtett tulajdonságai vannak. Sajnálatosan alig tud erről a magyar emberek sokasága. Ez nem csak nagy hiba, hanem nagy baj, nagy vétek is! Az egyoldalú és elfogult, finnugristának nevezett tudományosság a legfőbb gátja annak, hogy a bennünket alapvetően érintő, akár azt is állíthatjuk, hogy sorsunkat meghatározó dologról, jelentésének megfelelően, tudomásunk legyen! Nincs olyan intézmény, sem akadémia, sem más, ami eltitkolhatná előlünk a nagy kincs meglétét. Hivatalnokok és tehetségtelen emberek – nem éppen zsenik! – intézik a nyelv nagyszabású ügyét, sorsát. Kisszerűség határoz, nemcsak a magyarság számára fontos, igenis nagyszabású dolgok sorsáról! Ez a magyarság ellen való ügyködés! Bizonyos körök úgy viselkednek azokkal szemben, akik mást állítanak, mint ami a megszokott, rég túlhaladott elméleteket megkérdőjelezi, és újakat hoz napvilágra, mint annak idején az inkvizició. Azt tapasztaltuk, hogy ezek „tudós” képviselői még a fejünket is vennék az ilyen és hasonló megállapításokért, ha tőlük függne. Ám az ismeretlen dolgok felfedezéséhez, bármik is legyenek azok, elsősorban nem diplomára, hanem nagy tudásra és zsenialitásra van szükség. Sajnálatosan ilyen embereket nem látunk a nyelvészet művelői között. Vagy ha vannak is, azokat is maradi eszmék gúzsai kötik, szemüket régi beidegzettségek – amikből vizsgáztak, diplomáztak stb., – vakítják és hiányzik belőlük teljesen az eredetiség. Pedig csupán arra van szükség, hogy a megszokottól eltérő módon közeledjünk nyelvünkhöz. Az megnyílik és eddig el sem képzelt rendszereket, valamint élő szervezetet mutat meg nekünk. Nem volna hiteles ez a kis eszmefuttatás, ha nem néznénk meg még néhány példát arra vonatkozóan, hogy milyen gazdag választékban található meg ez a szavunk különböző összetett kifejezésekben. Ilyenek például a több ezer éves sírokban található különböző csatok. Talán az elsők 98
között kell említeni az „övcsatot”, amelyeket szintén gazdag díszítések jellemeznek. Az övek ruhákat fogtak össze, sőt, rangokat is jelölhettek. Azokon függött a kard, tőr stb. Olykor a nemzetségek jelei is, azaz a hovatartozást is jelezhették az övek. A régészek számára kincset érnek ezek az ősi üzeneteket tartalmazó, művészi értékű csatok, amelyek csattanócsettenő hangot adva csatlakoztak. Mivel a magyar nyelvben a hangutánzó ősi szógyökök száma a szókincsben feltűnően magas, többszöröse, mint általában a nyelvekben. Hiszen a nyelvek többségében ez 4-5 százalék, talán csak egyetlen perzsa nyelv a kivétel a maga 26-27 százalékával. A magyar nyelvben, az ősi hangutánzó szógyökök jelenlétét mintegy hetven százalékra becsülik. Ez az arány, mondanunk sem kell, feltűnően nagy a többi nyelvhez viszonyítva. Lássunk azonban még néhány érdekes szóösszetételt. Rögtön csatlakozzunk a további, fontos sírleletek közé tartozó „hajcsat” vizsgálataihoz. A nagyszerű és nagy tudású László Gyula sokszor foglalkozott a hajcsatokkal, de sokféle kisebb ruhacsattal is, amelyek ékszerekhez, díszekhez tartoztak. Mindezek más tárgyakkal együtt, ugyancsak elősegítették a kormeghatározást, a társadalomban elfoglalt rangok meghatározását is. Természetesen az övcsattal és a hajcsattal nem merült ki az összetételek sora. Mert a szó ott van a „csatatér”, „csatakiáltás”, „öntözőcsatorna”, „csatos üveg”, „csatos cipő” és így tovább, ismert összetételekben. És nemcsak a csetepaté szavunkban található a magas hangrendű változata, hanem például a csetlik-botlik szópárosban is. Elismerően csettinthetünk ilyen gazdagság láttán, noha csak egy részét mutattuk be a lehető változatoknak. Hadd említsük, hogy például A magyar helyesírás szabályai című az Akadémia Kiadó által kiadott könyvben, amelynek el kellene igazítani bennünket, illetve annak 1997-es kiadásában nincs benne a csutka, csuta, csutak, csutakol, csutora stb., szavunk egyike sem. Pedig valóban játszhatunk ezekkel a szavakkal, miközben az igazat állítjuk kissé előbb e dolgozatban is: a lovas csata vagy csetepaté után szalma-csutakkal csutakolta le csatakos lovát. Lássunk e kis gondolatmenet végére egy kis, talán először furcsának vélhető feltételezést. Megint abból indulunk ki, hogy az ős-szógyök a cs+t mássalhangzó képlethez tartozik. Még akkor is érdemes ezt szóba hozni, hogyha egyértelműen – újra láthatjuk, hogy nem is tudnánk a logika, matematika fogalmai nélkül beszélni! – és vitathatatlanul hangutánzó szógyökökről van szó. Tehát, hogy ne mondjunk csütörtököt, lássuk, vajon honnét van ez a tényleg érdekes kifejezés? Alighanem eredetileg itt is a hangzás határozta meg a jelentés kialakulását. Jól tudjuk, s ezen nem is érdemes vitatkozni, hogy először megint maga a valóság hozta világra ezt a szót, a maga különleges jelentéstartalmával együtt. Mert mit is jelent ez a kifejezés? 99
Érdemes ennek a rövid kutakodásnak új bekezdést szentelni. Gondolható, hogy mindannyian tudjuk, sejtjük, kitalálhatjuk, hogy első sorban, ha ezt a kifejezést halljuk, hogy „csütörtököt mondott” valaki vagy valami, akkor kis tűnődés után azt mondjuk, hogy a fegyver nem sült el. Persze mondhat „csütörtököt” ilyen értelemben ember is, ha valami szándék, terv, elképzelés, megbeszélés stb., – s íme a nyelv belső logikája! – rosszul „sült el”. Ez is bizonyítja, hogy az ősalapja e hangutánzó szónak a fegyver csődje, amikor nem sült el, nem dörrent, csak csattant, még inkább kifejezi a másik szó, amit ilyen esetekben hallottunk, a csettent. Valóban az ütőszeg csett-csatt-ja hallatszott csak, de elmaradt a fegyver elsülése, a lövedék kiröppenése. S ha összevonjuk a csett-csattot, akkor a csütt-csüt hallatszik, mint legmegközelítőbb hangutánzó szó. Lehetséges, hogy más vonatkozásai is vannak a „csütörtököt mondott” szólásnak, de ez a változat, elképzelés, aligha tagadható. Miután, ahogy tudjuk, a dolog „rosszul sült el” szólás, szintén azt fejezi ki, hogy valaki vagy valami „csütörtököt mondott”. Mert annak nem volna semmi értelme, hogy „csütöt” mondott. Arra már elég okkal gondolhatunk, hogy a csőd szavunknak is lehet köze ehhez a „csüt” szótaghoz. Hiszen aki csütörtököt mondott, az csődöt is mondott. Nem értünk ezzel sem a végére a mondanivalónknak. Eredetileg nem akartunk erről szólni, de beleolvastunk A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárába, – továbbiakban TESZ –, ahol ezúttal is, mint már annyiszor ugyancsak ellentétes megállapításokat olvastunk az első kötet 484485 oldalain. Ott azt olvashatjuk, hogy a csat szavunk 1211-ben fordul elő szövegben és török eredetű. A csata, ahol annyi fém csitteg-csattog és annyi pifen-pofon elcsattan vasingen, vas sisakon, hangosan, igencsak csattanósan, mint szó szerb-horvát eredetű. Hát mi ehhez nem csatlakozunk, ennek az eszmének nem leszünk csatlósai! Emlegettük, hogy a magyar nyelv alapvető életben tartója és működtetője a hangutánzás erős és szüntelen gyakorlata. Nem szólva arról a tényről, hogy egyébként a világon minden kisgyerek a hangzásokat utánozva tanul meg beszélni! A magyar nyelvre legalább tízszer jellemzőbb ez a tény, tehát miért lenne éppen a csett-csatt, csata szavunk szerb-horvát eredetű? Ugyanakkor a csatak, csatakos, idézzük: „Hangutánzó-hangfestő eredetű szócsalád.” A nagy kötetben a bal oldal (484), nem tudja, hogy mit írnak a jobb oldalon! (485) Ha csak két ilyen oldalt találnánk a három vastag kötetes műben, nem is szólnánk. De ezer hasonló ellentmondás „erősíti” egymást! Ezt még el kellett mondani, mert nem csete-paté, de harc folyik ellenünk, a nyelvünk ellen is, életre, halálra! Azonban a támadók nem jól mérték föl az erőviszonyokat. Mert nem úgy van, ahogy ők hirdetik. Azaz nem mi 100
vettünk tőlük sok szót „kölcsön”, hanem az ő nyelveik vannak tele ősi magyar szavakkal! Ezt ne feledjük el! Ezért fontos, hogy ilyen szemszögből lássuk, ismerjük nyelvünket. A belső logikus rendszereit és élő mozgásait, azaz szervezetét. Ha ezt tesszük, akkor látjuk, hogy a csattan és a csata szorosan azonos tőről fakad, a valóságból lesz a szó, nem kell csatangolni egyetlen más nyelv határain belül sem. Mert mint annyiszor, ezúttal is a magyar nyelv a szószülő és átadó! Igazolja ezt az a több tucatnyi szó, amelynek gyökét a cs+t mássalhangzó képlet határozza meg! Foglalkozni kell nyelvünkkel, vizsgálni, kutatni, dédelgetni, védeni, mert nemcsak hazánk földjét, de nyelvünk szavait is elveszik tőlünk, olykor éppen a tudatlan magyar „tudósok” és „tudomány” vétkes segítségével. Teljesen egyértelmű, hogy aki a magyar nyelvet védi, az a magyar földet védi!
Ige igéz Ige igéz ha igazság Gézengúzok gúzsa gazság Gazt a gazban gúzsa tartja igát igéz igazadra
TERMÉSZETES ŐSHANGZÓK ÉS HANGZÁSOK Ha végignézzük a magyar ábécé hangzóit, ahogy már többször is megtettük, egyre inkább az mutatkozik meg, hogy a hangzók mögöttesében úgynevezett őshangzókat találunk. Természetesen minden állítás megszüli a maga kérdéseit. Vagyis miféle hangzókról és hangzásokról beszélünk? Azokról, amelyek külső hatásokra, akaratlanul is „kiesnek” a szánkból, miután a torkunkban, szánkban stb. képződtek. Gondoljunk csak arra, ha bennünket gyomron ütnek, mellünkbe bokszolnak és így tovább, a tüdőből levegő jön ki kisebb-nagyobb erővel és hangot ad. Ez a hang lehet sikoltás, sikoly. Már itt látjuk, hogy a nyelvünk kitűnően nevezi meg, illetve 101
egyúttal jellemzi is az ilyesfajta hangokat, hiszen a sikítás megnevezése is jellegzetesen magas hangú. Íme: sikít, visít. Ahogy a törvény kívánja, gyors, sűrű levegő suhan ki, magas hang a következmény. A jelenséget magas szógyökkel, illetve hangzóval fejezi ki a nyelv. S ha már itt tartunk, próbáljuk megmagyarázni, hogy az „éles” hang megnevezésbe hogyan kerül a lágy „l”? Alighanem ebben az esetben ott tartunk, ahol a kés éle esetében. Hiszen éppen a legélesebb része egyúttal a kés eleje. Azaz a kés elején, élén van az éle. Ez a jelentés megelőz minden mást. Mondhatjuk, hogy a többihez képest élen jár. Mindezekhez elégséges a képző és máris elénk áll az éles szavunk. Jól látható, hogy az „él” is többféle értelmet, jelentéstartalmat foglal magába, és mindegyik logikai ágon kutatható, nyomon követhető. Persze hasonlóan vagyunk az akaratlanul képződő mély hangzókkal. Mert az is meghatározható, hogy egyes esetekben, szinte az anyanyelvtől függetlenül, „a”, „ó”, „á”, „ö” stb. hangzókat „morrant”, ümmög-hümmög, köhint az ember. Ezek is őshangzók. Sőt, azt állíthatjuk, hogy az őshangzók lényegében egyetemes hangadások. Ilyenek például a sírás, nevetés vagy röhögés, bőgés, nyögés és így tovább. Gyakran ezek indulattal és más érzelmekkel telítődnek. A szitkok, káromkodások, átkok, imádságok stb., szintén egyetemesen közeli hangadást jelentenek. Itt említhetjük a szöveg nélküli dúdolást is. De térjünk vissza az őshangzáshoz és az őshangzók által képviselt jelentéstartalmakhoz. Igazában erről már, ha nem is részletezve, alaposan elemezve, de szóltunk. Ezek a közelítések azonban inkább csak érintések voltak. Általában, ha akaratlanul és nagyobb kényszer nélkül hang jön ki a szánkon, az valamiféle morgás-dünnyögés vagy pedig ilyesmi: aaa, ááá, hej, héé és így tovább. A „aaa” jelentése enyhe kétkedésféle. Az „ááá” meglepődés, csodálkozás. De például, ha így mondjuk: a-a-a, tagolva, akkor is sajátos értetlenséget, vagy inkább egyet nem értést fejezünk ki. A hangos „áááá!” tényleg meglepődés, meglepetés, de lehet örömféle. Amikor régi kedves barátunkat, hozzánk közel állót, hosszú idő után újra látunk. „Ááááá! De örülök!” Ez is, mondhatjuk így, nemzetközi hangadás, talán megint pontosabb, ha egyetemes emberi hangadást mondunk, amely nem kötődik egyetlen nyelvhez sem, mégis azonos vagy nagyon közeli a jelentése. Valahogy így adódnak a jelentések ezekhez az ösztönösen, valamilyen kényszer hatására formált és kiadott hangokhoz. A ijedtséghez a sikoltás, sikoly, a nehéz dolgok emeléséhez a nyögés, más ingerekhez a köhögés, csuklás, cuppantás – erről hosszabban írtunk az őscé tárgyalásakor a Bábel után című könyvünkben – hörgés, röhögés, nevetés, jajdúlás, megerőltető futás után a lihegés, stb. Meglepetés hangzója és hangja a rövi102
debb hosszabb „óóó!” Aztán szintén „nemzetközi” az „aha”, „ahá”, „hej”, „hij”, „húj”, és itt álljunk meg. A magyar nyelv ezt a sajátos hangadást, mint ehhez hasonlóan annyiszor, szóalkotásra használta föl. Amikor folyamatosan és többször mondjuk, akkor ujjongunk. Ide tartozik a „huj”, a „hű”, „hűha”. Másutt írtunk róla, de ide sorolható az „ötöl-hatol”. Látszólag számokról van szó, de lényegében csupán a teljes logikai út a járható, ha a szószületésről beszélünk. Ugyanis a bizonytalankodó ember az, aki „ötöl-hatol”, másként szólva, mellébeszél. Azt mondja ugyanis – egyáltalán nem ujjongva! –, hogy „Öööö, ha én… Öööö, ha nekem…” Tehát ö-zik, ha-zik. És megszületik az ötöl-hatol kifejezés. Ahogy az „Ó, ha nekem… Ó, ha én…” Másként, óhajtok valamit. Ó, ha nekem pénzem volna! Ó, ha én elutazhatnék! Vagy lássunk még egy példát, a „hőköl” szavunk létrejöttét. Mondjuk a lónak többször, gyorsan, hogy „hő!”, „hő!” Ezek hallatán megáll. Azaz hátrahőköl. Így alakult a „hőköl”, „hátrahőköl”, „meghökken” stb. szavunk És hasonlóan tovább. Ezekben és az ezekhez hasonló esetekben a logika útján alakul a szószülés. Ez a logika egészen sajátos – az „egész” szavunknak is az „egy” a szülője! – tehát nem tértünk el az eredeti témától. Nemcsak azért, mert az egy-ből er~edeztetünk sok-sok szót, amelyek „egyenkint” látszólag nem a számtannal kapcsolatosak, ám annál inkább a logikával függnek össze, de szorosan! Ahogy maga a számtan is! Mert számtan – számok tanító tana – a mértan, az arány és minden meghatározott mennyiség, nagyság, hosszúság, rész, súly, időtartam, viszonylat, mélység, magasság, gyorsaság, mozgás, de minden mozdulat is. Számtan az ok okozat, a tömegvonzás és minden törvény, ami hatásként van jelen a mindenségben, ami fok, fokozat. Folyó, hegy, tenger, terjedelmes vagy kisebb síkság, mert kiterjedés. Számtan a nap, a hold, a csillagok járása, az hogy vagyunk és emberek számoltak meg, vettek bennünket számba, emberszámba s ezzel jelezték – mert szám a jel, a jelen, a múlt –, hogy számítanak ránk és mi is számíthatunk rájuk. Sehonnét nem száműzhetjük a számokat, amelynek ősalapja az egy. Ami egyetlen egy, ami bizonyosság, az egység legkisebbje vagy legnagyobbja, ami nem osztható törtekre, ha így is nevezzük. Ami csak másféle egyekre osztható és ezért létezhet a nyelvben – mert ezt a nyelvünk tudja! – a fél úgy mint másfajta egy, például az „egymás” szavunkban, másik egy, az „egyebb” egy, azaz maga az egyéb. Mert egy minden fogalom, azaz egy vagy több egy. A fej, a kéz, a láb, azaz a fél is lehet egy, feleim, ellenfeleim, ügyfeleim, mint látjátok. Egyek vagyunk, mondjuk, hangoztatjuk és ezt el is fogadja minden egyes ember s még ha vannak is két~el~kedő egyesek, azokra is vonatkozik az egész egészségessége! Hiszen az egész és egészséges ember nem más, mint akinek két szeme, két füle, két keze, két lába, stb., van. 103
A „félség” mindezekből valójában a félelem maga. A „maga” is egy, ahogy a mag is, magam is egy vagyok, sőt, a maga nemében – magam nemében-nevében – vagyok magam az egyetlenegy! A mostani és a mindenkori időben páratlan és soha nem ismételhető egyén, egyéniség. Egyéni múlttal, jelennel, születéssel halállal. Tehát a törtrészt is csakis akkor értjük és használhatjuk, ha minden egyes alkalommal egynek vesszük. Minden törtrésszel, bármekkora legyen is, csakis egyként tudunk számolni! Mindez is benne van a magyar nyelvben. Rendben és törvény szerint érvényesül, hat és működik elronthatatlanul! Nincs méltó testvére se párja a nyelvek között, mert működése egybeölel és megnevez minden mozgót és létezőt. Egyúttal számtani erejével és lelkületével megfogalmaz minden lehetőséget. Ez a magyarság védelmének titka. Gyökere beláthatatlan idők és terek végtelenébe vész. Nemcsak az egyenlítőt nevezi meg önmaga szavaival és logikájával, hanem követi a nap, hold és a csillagok járását. Hiszen addig tart a nappal, amíg együtt vagyunk a nap-val. És valamennyi belső összefüggés e rendszer szerint alkotódik és működik benne. (Az egyenlítő fogalmával másutt foglalkoztunk.) A válasz azonban, hogy az „egy” megnevezésére sem az angol, sem a német, sem az orosz és még sok más nyelv nem a saját „egy”-ét – one, ein, agyin – használja, mint a magyar, hanem az „ek”, „eq” szótövet, ami nagyon közel van a magyar „ig”-„egy” szóhoz, mintha ezekkel lenne közeli rokon! Állíthatjuk, hogy az emberiség, az ember legősíbb és egyben a legfontosabb megfigyelése a logika létezése és mindent átható működése. Tehát ha ez a magyar nyelv alapja, akkor mindez ugyancsak azt bizonyítja, hogy nagyon régen jött létre, ősi kapcsolata van az egyetemességgel. Magyarán szólva: beláthatatlanul régi nyelv a magyar. Lehet minden nyelv anyja, szülője. Mint ahogy annyiféle bizonyíték szól amellett, hogy az is. Mindez az eltérés, ahogy Balázs Nándor professzor úr is fogalmazott, a magyar nyelv sajátos rendszere és képessége az, ami magyarázatot ad a rendkívüliségére. Az igék és általában a magyar szavak gyökéből, majd törzséből is rengeteg jelentés ágazhat ki a ragos ragok, képzett képzők segítségével. Példaképpen a meghívattathatnátok szavunkat és társait, valamint Kölcsey Huszt című ismert verséből a második szót szoktuk kiemelni: „düledékeiden”. Az első példa jelentéstartalmi alapszava a „hív”, a többi nyelvtani csúcstechnológia. Semmi kétség. És hasonló a helyzet Kölcsey szavával is, nem szólva annak rendkívüli dallamosságáról! Miután már több alkalommal is emlegettük, hogy a magyar ábécé hangzóinak eleve van önálló jelentésük önmagukban is, most is visszautalhatunk a fentiek tudtával erre a tényre. Tehát többszörösen nem a semmiből alakultak már a hangzók sem! Hát még a szavak, a megnevezé104
sek. Volt szerencsénk arról is szólni, hogy a nyelv megnevezések rendszere. Hát ezekből a tulajdonságokból, mint páratlan lehetőségekből következik, hogy a szavak jelentéseit végképpen nem a véletlen alakítja ki a magyar nyelvben. Itt kell újra szólni arról, hogy a nyelvünkben nagy a hangutánzó szavak száma. Ezek természetes bizonyítékai annak, hogy a szavak bizony egyáltalán nem véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Lássuk az egyik legkézenfekvőbb hangutánzó szavunkat: szél. Ha kimondom máris utánzom a mozgó levegőt, ami sajátos hangot ad, amikor fúj a szél. Ha gyöngébb az a szél, akkor nem zúg, hanem csak susog, az a szellő. Aztán vannak társai, amelyek mind a levegő mozgását idézik: szelel, szellent, szeles, és így tovább. Persze létezik vihar, zivatar, zuhé, bár ezekbe már belejátszik az eső hangja is. De most álljunk meg rövid időre és mondjuk el, hogy a tudós nyelvészek szerint a „szelíd” szavunk ismeretlen eredetű. Holott máris megállapíthatjuk, hogy amikor szelídül a vihar, a szélvihar, akkor lesz belőle szellős idő. Az már csak szeleburdi, széltoló tevékenysége a viharnak, pusztító szélnek. (Lásd: TESZ 3. kötet, 709. oldal.) Nyelvünknek ez a fajta ismerete lényeges eligazítást nyújt szavaink származását illetően is. A síkság széles és általában szeles is, ott mindig fúj egy kicsit a szél, azaz „szelel a táj torka” és picikét mindig táncoltatja a fűszálakat. Önmagában a hangutánzó szavak kiugróan magas száma a magyar nyelvben, azt mutatja, hogy igenis logikusan alakítja a szavainkat nyelvünk. Hiszen az egész emberiség hangutánzás, vagyis a valóság útján tanul meg beszélni. A gyermekek ezen a módon tanulják meg az anyanyelvüket. Egyetemes tehát ez a mód, csak a többi nyelv „elfeledte” ezt, illetve a gyermekek gyakorlatát nem használja föl önnön építkezésében és működésében. Mert folytathatnánk nagyon hosszan a hangutánzó szavak felsorolását, de akkor ezer és ezer szót kellene ide írnunk. Mert az összefüggések is sajátosak. Alighanem a súg, suttog, sutyorog, suttyan, suhan, suhog, suppan, de még ha kissé távolról is, a surran halksága is innét adódik. Persze csak ebből nagyon sokat lehetne még felsorolni, – az „s”, „sz”, „z” hangzókkal kezdődő szavakból – a sisteregtől kezdve az eső zúdulásáig, süvítő zuhanásáig, azaz a zuhéig. S ahol a víz lezúdul az a zuhatag, ahol zúgva, zúgókon át is zuhan le a víz. Nem szólva a sok, sziszeg, szuszog, sziszereg, szippant, stb. szavaktól kezdve – maga a „szó” szavunk is idetartozik és a beszédre vonatkozó többi is mind – egészen a szelepig, zizegig stb. Vagy gondoljuk meg, találomra említve, hogy a bőgés összefügg a bő szájjal. Csücsörítve nem lehet bőgni, legföljebb fütyülni. Az éles, „metsző” szél se zúg, hanem inkább fütyül. Ki tudja, és ki számolta össze, 105
hányféle árnyalatban alakultak, léteznek s hangzanak a hangutánzó szavak és változataik? Tény, ritka gazdagsággal találhatók a nyelvünkben. Összehasonlítva más nyelvek hasonló szavaival, a magyar nyelvben általában tíz-tizenötszörös a hangutánzó szógyökök száma, mint a többiben. Nem haszontalan, ha egyik érdekes szavunk formai alakulását megnézzük ezúttal is. Legyen ez a suháng szavunk. A suháng vékony hajtás, de lehet vékony faág is. Ha beleütünk vele a levegőbe, és ott suhan, akkor suttyanó hangot ad. Suhángnak hívják a facsemetéket, amelyeket kiültetnek. Tehát a suhanó, suttyanó suháng fiatal hajtás, ág vagy facsemete. És miként hívják az ember csemetét? Suttyónak, suhancnak, sihedernek stb. Íme logikusan így hagyományozódik át a hangutánzó jelentéstartalom. Könnyen nyomon követhető az útja a „suj” vagy „suh” szógyöktől a valóságig. A suhintástól, suhanástól, sújtástól, suttyanástól, ami elvont fogalom, az újabb emberi valóságig. Ezzel a példával arra kívántuk fölhívni a figyelmet, hogy a nyelvünkben ez a logikus útja a szavak születésének és nagyon sokszor az alapjelentések körbe zárulnak, miközben az elvont fogalom gyökere, gyöke is megfoghatóan látszik a múltban, ősi valósághoz vagy történéshez tartozóan, majd szemünk láttára alakul hiteles valósággá. A szó fogantatásának, kihordásának, szülésének ez a módja a nyelvünk alapvető jellemzője. Így létezik, így él és működik. Egyszerre számtani alapú logika, valamint élő, ám szervezett szervezet. De szerves voltán is áttetszik logikus rendszere! Az őshangzás és az őshangzók hitelesítik szavainkat, amelyek nagyon is a valóságból, az emberi való életből rügyeznek és fakadnak és százezer éveken át léteznek, tartják erőben, egészségben a nyelvünket. Elég, ha csak azokat a szavakat vizsgáljuk, amelyeket a testünkkel, mozgásunkkal hozunk létre. Magyarán, azzal a ténnyel, hogy élünk, jókora mennyiségű szót formálunk. Mert az ember beszél, szaval, szónokol, kiabál, üvölt, sir, böfög, csuklik, köhög, röhög, sőt, riheg-röhög nemcsak nevet. Aztán a gyomra korog, s csontja roppan, ropog, ujjaival csettint, tenyerével csattant, tapsol, szájával cuppant, tüdejével zihál, lábával toppant, lépése koppan, cipője nyikorog, kabátja suhog, tüsszent, fogát csikorgatja, dünnyög, dörmög, mormog, stb. Tehát hangokat hallat, amelyek nem minősülnek szavaknak, beszédnek nem részei, mégis valamilyen jelentést hordoznak. E jelentések nemcsak a szótagokban, hanem a hangzókban is megjelennek. Érzéseink üzenetei ezek, valamint bizonyos értelmet is jeleznek. Azt mindenképpen, hogy például éhesek vagyunk vagy didergünk – ez is jelzés –, fázunk, rosszul vagyunk és így tovább. A magyar nyelv először is e hangjelzéseket utánozza, amikor szóként használja például a „bőg” szót. Ráadásul, ahogy említettük, a nagy, erős hang ki106
adásához nagyra nyitott szájra van szükség. A „b” hangzó ejtésekor búbos lesz az arcunk. A „bő” kifejezésekor szintén nagyra, bőségesen nagyra kell nyitni a szánkat, hogy el~bő~dülhessünk. A bőség másként nagyságot is jelent. Ősi középvezető rangot jelentett a „bű”-k vagy „bő”-k szerepe a társadalomban. Nem törzsfőnökök, de vezetők voltak. Így mutatnak egymásra és erősítik föltételezéseinket a hangutánzás gyökű, gyökerű szavak. Nagyon finom logikai szálak ezek és behálózzák az egész nyelvet. Logikai, számtani rendszer és szervezet erősíti egymást. És most azt is láthattuk, hogy ennek szerves és lényeges része a nagyfokú hangutánzó tulajdonság. Már ez is annyira különleges sajátosság, egymagában is eltérővé teszi a magyar nyelvet más nyelvektől. Mert nemcsak feltűnő, hanem ősi másságot sejtet, ami az idő múlásával csak még finomodott. Távoli térbeni és időbeni tudás rejtőzködését kell feltételeznünk, minél többet foglalkozunk gyönyörű és szilárd, csipke finom rendszerével, amely úgy viselkedik, mintha élő szervezet volna. Él is! Általunk.
Huza-vona vonat Gyerekhangra Huza-vona vonaton Hez-hoz-hözhöz utazom Párhuzamos sineken huzal vonal fut velem Csitteg-csattog zakatol Vonakodva néha tol Ha áll szele sincs sehol levegőt se huzagol Nem tartja föl semmi gúzs Házhoz hozzá haza húz Huza-vona vonaton Hoz-hez-hözhöz utazom
107
MENNYI A HÁNY? Egy szál szálfa – szal~ma~szál Ha valamilyen sokaságra, sokra, mennyiségre, vagy például tömeg nagyságára kérdezünk, akkor általában ezt a két szót használjuk: „hány”, „mennyi”? Már az előző mondatban használtuk a mennyi szavunk képzett változatát: mennyiség. De azt is megfigyelhetjük, hogy hasonló módon nem használható a hány szavunk. Nincs „hányság”. Azt persze kérdezhetjük, hogy valahol „hányan voltak”, illetve „mennyien voltak”? Azt is kérdezhetjük, hogy például, ha meghívnak valahova: „hányra menjek”? Viszont azt, hogy „mennyire menjek” szintén furcsa alakzatnak érezzük, és nem használjuk. Úgy látszik a különböző jelentések árnyalatait „elosztották” egymás közt e szavak. Sokféle példa mutatja, hogy használatuk gazdag lehetőséget nyújt a jelentéstartalmak finom változataira. Mert a „mennyiségi” szavunk fogalma határt képez, hiszen egészen más világlátásra utal, mint a minőségi. Sőt, azt mondhatjuk, hogy másfajta eszmét közvetít. Vagy például azt használjuk, hogy hányadik, de azt nem mondjuk, hogy mennyiedik. De már, hogy hányan voltak, mennyien voltak elfogadott kérdő változatok. Megjegyezzük, hogy a mennyiségek, nagyságok – végül is ezek is mennyiségek! – kérdőszavai a „me” szótaggal kezdődnek: mennyi, mekkora, meddig (tart), melyik, stb., Illetve az sajátos meghatározás, hogy valami milyen, milyenség, mikor, mi(csoda), minek, miért és így tovább. Még a „minő” szavunkat is használjuk, ha nem is gyakorta. Ebből alakítható a minőség, minősítés s talán a minta szavunk is, ami másként példa is lehet. Tehát a „mi” szavunk szótővé válik és eszmét is szolgáltathat. A számtani vonatkozás vagy éppen a mértani nem mindig látható, de a „mindig”, „minden”, „mindenütt” stb., azonnal tudatja, hogy van ilyen! Hiszen a minden szavunkat olyan hangsúllyal is használhatjuk, hogy minden, azaz mindannyian, mindnyájan ott leszünk. Vagy így: legyen boldog minden ember. (Itt is jegyezzük meg, be kellene vezetni a nyílt e és zárt ë írásban való megkülönböztetését. Mert egyre kevesebben hallják, hogy például az „ember” szavunkban kétféle „e” hangzó található. Az alföldiek vagy Debrecen környékiek közül sokkal kevesebben, mint például a zalaiak vagy a vasiak közül. Talán így kellene leírni: embër vagy a hegyes-völgyes vidék esetében hëgyes-völgyes. Aztán a kés, a dárda, a tű hëgyës.) Folytatva az eredeti gondolat menetét, ezúttal sem árt tovább vizsgálni a számtannal, a számokkal, illetve a mértannal, aránnyal való kapcsolatokat megkeresni. Az előbb említett minta arányt is jelent. A „mi” szavunk eredeti, önálló jelentése a „mink”, „münk”. Minket az együtt lévőket, azaz bennünket értjük alatta. A miénk is jól mutatja a 108
többesszám jelenlétét, egész pontosan a többes birtokos esetét. Aligha véletlenül lehet, hogy az „i” hangzó jelenti a többes birtoklást, a legkisebb lyukon-likon-lukon formált síp-hang. Az is rendkívüli, ahogy nyelvünk könnyedén változtatja az övé, övéi, övéiéi, övéiéiéi stb., változatokat. Vagy a mieinkéiéi és így tovább. És ne feledjük, hogy amikor a Halotti Beszéd és Könyörgés című nyelvemlékünkről írtunk, bizonyítottuk, hogy az „ig” és az „igg” szavak jelentése nem más, mint egy. Ott is az „i” hangzót találjuk. És így az „igen” szavunk ragozott egy! Azaz igen, azt jelenti, egyetértünk. Lássuk azonban azokat a kifejezéseket, amelyek önmagunkban, számok megjelölése, írása vagy ejtése nélkül határozottan utalnak például az „egy”re. Ilyen a „szál” szavunk. Ahogy az alcímben írtuk, a szálfa nemcsak azt jelenti, hogy egyenes – bár látjuk, hogy az egyenes szavunkban is benne van az „egy” és ebben az esetben azt jelenti, hogy nem görbe. Határozottan tartja magát szálságához, nem tart, nem dől, s főként nem görbül semerre – ahogy a szép szál legény kifejezés is arról ad hírt, hogy jó tartású, erős fiatalemberről van szó. Aki akár egy szál magában is elbánik többekkel. Érdekes, hogy ide kerül és aligha véletlenül, mert a szép szál legény szembe szál(l) egy egész csapattal is, ha kell. Ám lássuk azt is, hogy még miféle szavakban találjuk az 1-re utaló jelentéseket. Itt van a szalmaszál szavunk. Megint nem kell magyarázni, hogy ezúttal is egyetlen szál szalmáról beszélünk, semmivel sem többről. Mert ha azt mondjuk, hogy valaki hozzon be szalmát, akkor általában két karral összefogható szalma csomót hoznak be. De ha az emlegetett érdekes – szándékosan választjuk el így – szal~ma~szál szavunkat használjuk, nincs vita arról, hogy egyetlen szál szalmáról beszélünk. Vagyis a szal~ma szótöve maga a „szál”. Hogy hányféleképpen jelent egyet a „szál”, illetve a „szalma”, arra jó példák a virágszál, ami egy szálat jelent. A szalmaözvegy, aki egyedül van. A szalma egyébként gyűjtő fogalom. De éppen a szalmaözvegy mutatja, hogy a szalmaszál visszahatóan viselkedik és a szó végén a „szal” ékezetet kap és lesz belőle „szál”, ez hat vissza, ha nem is írjuk ki külön. De itt van, az előbb írtuk le az „egyébként” szavunkat. Láthattuk már, miféle szó is ez. Nem más, mint az egyeb, egyebek, egyéb stb. szavainkból képzett változat. Önmagában igazán az egyéb szavunk az érdekes. Mert azt jelenti, hogy van egy és van egyeb(b), majd ebből való az egyéb, az egyebek, az egyébként stb. E kis belső kitérő után lépjünk vissza a szalmaszálhoz. Arra gondolunk, hogy a szállás szavunk – csak kissé másként, így: szálas – alighanem összefügg azzal, hogy a régi szállások, ahol megszálltak a nomádok, éjszakára, zsup fedelűek voltak. Talán nád kévékből vagy gabona kévékből készült a tetejük és szélárnyékot képeztek. Beköthették oda az állataikat a vándorok, mert volt ott a tetőn 109
nádszál vagy szalmaszál, illetve alomnak szalma, ennivalónak széna. Többszörösen kellett, hogy legyen ott szálas növény! Innen lehet a szálasszállás, ahol megszálltak és lett ebből a szálloda szavunk. Mint ahogy a lókötőnek nevezett ifjak ma gépkocsikat kötnek el. Vagy említsük azt a helyet, amelyet árnyékszéknek neveztek. Hiszen ez a szükséges hely minden bizonnyal nem a napon helyezkedett el, hanem árnyékban. E felett is valami szálas lehetett, nád vagy szalma. S végül ne felejtsük el azt a magától értetődő kifejezést, hogy „feleségül vette”. Mit is jelentett ez a valóságban régen? Bár a gyakorlatban ma is így van, mert a leány, ha asszony lesz „hozományt” kap. Anyagiakat, amelyeket a házasságba visz. Azaz: hoz. Éppen innen van a hozomány szavunk. Még fontosabb azonban maga a megszokott kifejezés: feleségül vette. Mert azt mondjuk ezzel, hogy feleségnek vásárolta. Annak idején megszabták, nyilván előzetes megegyezéssel, hogy az „eladó leánynak” mi az ára. Hány ló, hány ökör, hány egyéb jószág és nyilván szőnyegek s talán arany ékszerek is? Ezeket aztán az alku után a vevő, azaz a vő vagy rokonsága ünnepélyesen át is adta. Az is lehet, hogy ezt a vőfély ki is fizette, legalábbis intézte. (Vevő fél?) Ámbár az is lehet, hogy ez a szülők dolga volt. Mindenesetre leírtunk közben egy szót és nem nagyon hisszük, hogy észrevették volna, hogy a számtannal kapcsolatban áll. Ez a szó az „alku”. Mit is találunk ebben a szóban? Az eleje „al”, azaz ebből lehetséges az alsó, alul, alatt, alant és a többi. És mi az alku lényege, hogy a vevő minél kevesebbet fizessen, minél alább vigye az árat. Lám még az ilyen egyszerű, mindennapos szavunk is ősi tudást hordoz és megmagyarázza önnön felépítésével a létét, jelentését. Tehát az alku szavunkban is logika található, egyféle szertartás krónikás bizonyítéka ez a szó. Van benne irányjelzés is, lefelé tart az értelem által kijelölt irány, miközben az arány is változik, a között, amiről kezdetben szó volt és végül amiben megegyeztek. Mi nem alkuszunk, abból a hitből, meggyőződésből nem engedünk, hogy nyelvünk alapja a logika és a számtan, ezért is lehet az ősi valóság nyelve! Hánykolódásunk nem hányattatás. Németül például egyetlen szó a hány és a mennyi: wieviel? Igaz, összetett szó és azt jelenti milyen sok? Nekünk erre a fogalomra hány, mennyi szavunk is van? Ugye bizony legalább kettő! Azonban mi is rákérdezhetünk így is, milyen sok? Vagy hogyha az aránylag szavunkat használjuk, akkor egyaránt vonatkoztathatjuk mennyiségi és minőségi tényezőkre. Aránylag sokan voltak, aránylag jól teljesítettek. Ősi valóságunk is példátlanul gazdag lehetett. Erről is tündöklően tanúskodik a magyar nyelv. 110
A KUR+GAN ŐSI TITKA Régebbi gondolat érik bennem évtizede. Mostanában azonban felerősödött és szinte naponta foglalkoztat. E téma egyetlen szóval is kifejezhető: kurgán. Nevezik halom sírnak is. Gondoljunk a kunhalmokra, vagy például a Százhalombatta nevét is adó halmokra. Ott a város környékén, tudomásunk szerint 123 halom sír is található. Ezek és a hasonló földhalmok megtalálhatók a nagy szibériai síkságon és egyre bizonyosabb, hogy a hunok, illetve vezetőik, talán királyok – sírhelyei. A közeli múltban is találtak világra szólóan gazdag, aranyleletekkel zsúfolt vezérsírt. Az öveken és más tárgyakon csupa-csupa finom szarvas ábrázolással. Noha nem kívánok a régészet amúgy nagyon izgalmas témáiban turkálni, az jól felkészült szakemberek dolga, ám a díszítő művészet is sajátos közlést jelent. Tehát nem térhetünk ki az elől, hogy hasonló érdekességre fölhívjuk a figyelmet. A kurgánokat síksági piramisoknak is hívják. Ily módon az a megállapítás is figyelemre méltó, hogy a valóságban az egész földgömböt figyelembe véve, azt láthatjuk, hogy ezek az építmények – érdekes magyar szólehetőség az ékítmény! – változatai csaknem mindenütt megtalálhatók. Gondoljunk a sakkarai piramisra, a mezopotámiai zikkurátokra, – cikkcakk alakzatokra! Ezekről másutt is írtunk, – a mexikói lépcsős piramisokra és így tovább. A kurgánok méreteikkel és azzal tekinthetők másnak, hogy ezek körös és gömbölyded formájuk eltér a piramisok szegletesszögletes és nagyon jellegzetes formájától, mondható, hogy szegletes építményeitől. A szeglet, másként zúg, tehát zeg-zúg kifejezés rokona a magyar cikk, cikkely, cikk-cakkos stb. szavaknak. Látványosan is azonosak! S akkor megkérdezhetjük újra a sakk nem „cikk-cakkos”-e. Vagy éppenséggel benne van a piramis alak is? (Miként a magyar nyelvben is már sokszor közölt kettős piramis keresztmetszete?) Az említett régebbi gondolat szinte folyamatosan erősödik bennem. De nemcsak a magam képzelgései erősítik, hanem mások sejtelmei, feltételezései is. Magam különben is úgy gondolom, hogy mindenki tudhat valamit, de senki sem tudhat mindent! Ez az ember helyzete a világban. Ennek ellenére vagy éppen ezért, a magunk tudásának gyökereit meg kell találnunk. A kurgánok ebből a szempontból, legalábbis nagy valószínűséggel, nemcsak eszmei örökséget hordoznak és közvetítenek, hanem ősi csúcstudást. Ha valós szerkezetben megvalósítható ez az üzenet, ami a magyar nyelv segítségével észlelhető, akkor nagyon nagy lépést tettünk abban a vonatkozásban is, amit úgy nevezünk, hogy csúcstechnológia. Már csak emiatt is, foglalkoznunk kell a kurgán szavunkkal. Mert elsősorban magyar szó! Nincs hasonló értelmezhetősége egyetlen más nyelven sem. 111
Milyen is valójában a kurgán? Alapos leírással úgy jellemezhetnénk, hogy földgömböt – gömböt? – körbevevő kör. De fölfoghatjuk úgy is, mint két egymásra merőlegesen elhelyezkedő kört. S ha az úgynevezett „szabad tengelyre” gondolunk, akkor különleges és a földön nem létező szerkezet jut az eszünkbe. Mégpedig az, amelyik a gravitációs erőt használja „üzemanyagként” a csillagközi repülésekhez. Igen, nem tévedés, az ufókra gondolunk! Ki nem ismeri azt a „mutatványt”, amikor a kerékpárkereket le kellett venni, hogy beragasszuk a gumin keletkezett lyukat, akkor kipróbálhattuk az előbb emlegetett szabad tengelyhatást, működés közben. Elég volt a levegőben szabadon, mondjuk madzagon megforgatni a kereket úgy, hogy a tengelynek csak az egyik részét tartotta a madzag, amíg forgott a kerék, nem esett le, nem „dőlt” el. Holott csak az egyik oldalon támaszkodott valamire. Az a gondolatunk ösztökél a további elképzelésekre bennünket, ha miközben a kerék forog az egyik oldalon „megtámasztva” és nem dől le, lebeghetne is, ha rá merőleges forgást is végezne. A két egymást keresztező forgás sajátos erőt képvisel. Valami ilyesmi lehet a világűrben „utazgató” járművek titka is. (?) Mert ezt a kettős forgást egy testhez rögzíteni, legalábbis ma, lehetetlennek látszik. Mondhatom, hogy ezt a formát valósítja meg a kurgán. E szóban ugyan is – akár csak a valódi alakzatban – kétszer van jelen a körre forgásra utaló szó. Lássuk csak:
KUR–GAN KUN–KOR Ebben az esetben is kétszeres, azaz egymásra merőlegesen álló körről van szó! A „kun” alak megfelel a „gan” alaknak, hiszen azonos mássalhangzók találhatók benne, csupán annyi az eltérés, hogy a „kun” kemény „k”-ja helyett a lágyult, zöngés „k”, azaz a „g” található a szótagban, illetve a szóban. De a kettős jelentés aligha vitatható. Azaz a k+r és a k+n mássalhangzó képlet, a kétszer is körre utaló szó és jelentése ott van mind a két szóban. A magyar kunkor éppen úgy kétszeres kört jelent, mint a kurgan szóban a kur+gan. A k+r körre, kerekre, kerékre, karikára utaló jelentést hordoz. Az „n” hangzó rokoni párja az „m”! Így a kam~pó, gam~ó, kany~ar, köny~ök, göm~b, gom~ba, és így tovább, szavakban jelen van a kör vagy annak ívére való utalás. Vagy ide sorolható a kanna, kancsó éppen úgy, mint a korsó, stb. Minden valószínűség szerint a kengyel éppen úgy ide tartozik, mint például a hen~ger, ha figyelembe vesszük a k-h, illetve a k-g változási lehetőségeket. Mint ahogy a kőkerítéssel körülvett gorod, azaz gor~od „gor” tagja is, minden bizonnyal a körre utal. A falakkal körülkerített városokra. Sőt, magára a körülkerítettségre, amely jellemző volt városokra, várakra. De természetesen a 112
k+r, k+n mássalhangzó képletekkel kezdődő szavainkból sokkal több van, nem túlzunk, ha azt állítjuk – nem először itt –, hogy több száz található a magyar szókincstárban. Nemcsak az említettek, hanem például a korona, karám, karol, karom, karvaly, kard, köröz, környék, körünkben, kerék, kerek, kerekedő, kerekedés, és így tovább. Mert gyakran nem a szabályos és teljes kör jelenik meg, hanem annak egy része, ha úgy tetszik íve, ívelése, például a halak íves, ívelő mozgása a vizekben. A kard is ilyen, de a karol, karfa, karom-köröm, kerengő, és még sok szavunk igazolja e tételünket. A nyelvi rugalmasságra jellemző, hogy amikor azt mondjuk, itt van a körünkben valaki, akkor sincs szó szabályos körről. S aki kör~ülményesen adja elő mondanivalóját, arra azt szoktuk mondani, hogy jól elkerekítette a történetet. Vagyis az összes lehetőséget figyelembe vesszük. Akkor, ha a k+r, r+k, – rokka, rokolya stb. – k+n, sőt a k+ny – konty, konyul, alkony stb. – és még nagyon sok szavunkat az eddigiek jegyében megnéznénk, bizony négy-ötszázat is felsorolhatnánk. Gondoljunk az ilyen szavakra is, mint például a hen~ger, hempe~reg, hente~reg, és így tovább. De az is látható, hogy a hempereg szóban benne van a „pereg”, illetve „pörög” szavunk is jelentésestől! Hát, ha még idevesszük például a nem magyar szónak vélt „hurrikán” szót. A forgószél megnevezésében is ott van a lehető h+r képlet, akárcsak az íves „körös” jellegű „hurka”, „hurok”, „hurkol”, sőt a „horog”, „hórihorgas” stb. szavainkban. Mivel itt jól láthatóan egyetemes magyar nyelvi törvény érvényesül, bizony sok eddig idegen eredetűnek tartott szavunk visszatalál ősi fészkébe! S hogy lássuk nyelvünk rendkívülien rugalmas voltát, ide tartozónak vehetjük a „keret” szavunkat is, amely például, többnyire szögletes. Ám mivel körülveszi a képet vagy bármit, az „áthallatszó” jelentés ereje meghatározó lesz. Vagy a ker+get, ami sajátosan jellemezte eleink harci gyakorlatát. Ugyanis űzték, kergették, majd becsapták az ellenséget. Majd a harc közben, váratlanul úgy tettek, mint aki menekül, miközben ezt tették félkört alakítottak ki, aztán abból egész kör lett: ker-, illetve get, azaz magánhangzó illeszkedés nélkül „gát”! Így ker~ült csapdába az ellenség. És így, egyúttal, e csellel kerekedtek felül és győztek. Másként hogyan is magyaráznánk, hogy az űz, hajt, azaz kerget szavunkba miért és mi okból ker~ül a „ker” – valójában a „kör” szavunk? Csakis úgy, hogy valóban a körbevevést, a teljes bekerítést jelenti. Ha a szavaink zöménél ezek és ezek a hasonló összetételek magyarázhatók, akkor ezúttal is van logikus magyarázat. Alighanem éppen az, amit állítunk. És azt se felejtsük el, hogy e kétféle mozgás teszi biztonságossá a Földünket azon a helyen, ahol van. Hiszen miközben kering a Nap körül, – ez az egyik kör, ami fogva tartja –, aközben forog a saját tengelye körül. Így tökéletes a gravi113
táció biztonsági szerepe. Vagy gondoljunk arra, hogy kerékpárunk is azért nem dől el, mert forog a kereke. Amíg tehát „tekerjük”, addig függőleges helyzetben marad. Ha nem hajtjuk, eldől. De ez természetesen csak az egyik forgás. Ismert és sokszor láttunk már olyan mutatványt, amikor a kör alakú építményben, amolyan nagy hordóban, belül elindul a motorkerékpár és fölmegy a hordó oldalára. A gravitáció fönntartja, amíg megfelelő sebességgel mozog a hordó belső oldalán. Minden bizonnyal még több hasonló dolgot tudnánk találni arra nézve, hogy a magyar nyelvet érdemes tovább tanulmányozni, mert sok ilyesfajta tudást őriz. S valóban nemcsak őrzi, hanem képes azt is megmutatni, hogy rendszeres és működése az egyetemes fizikai, biológia törvényeknek alávetve, azokat fölmutatva történik. Most már láthatjuk, hogy a föltételezésünk, ami a kunkor, a kettős kör kifejezésében gyökerezik, nem köznapi jelzés, hanem a csúcstechnológia része is lehet, és kódolva jelen van nyelvünkben. Tehát, ha nagyon szükséges, az igazi, nagyszabású űrjármű elvét az emberiség megtalálja a magyar nyelvben! A tét tetettetett tette tetézését tetettette
114
A HANG NG-JE Szél sziszegése – szószóló szava A következő szavakban jelentős hangidéző szerepet játszik két mássalhangzó, az „ng”. együttese. Lássunk példákat. Íme: zeng, bong, cseng, csöng, dong, döng, zsong, harang, kong, peng stb., de az ilyen álszavakban is, mint például a „beng” jól hangzik a „bengés”. Természetesen képzők, ragok segítségével más szavak is jönnek létre. Például a pengő, penge, zengő, bongó, csengő, – csilingelő –, harangozó, harangszó, dongó – rovar! – donga, zsongás – azaz zsibongás –, de ott találjuk a zongora szavunkban is. Eléggé köztudott, hogy ezt a nyelvújítás hozta létre, és a „zengő tambura” volt az ősalapja. S ha már ennyit elmondtunk, lássuk ezt a két hangzót, amely, mondanunk sem kell, a hang szavunk alapja, lényege is. Ám akadnak olyan szavak is, mint például a korong, kereng, kerengő, borong, barangol, dereng, dorong, dülöng, dülöngél, szorong, mereng, stb., és ezek ragozott, képzett, összetett változatai, amelyeknél nem gondolunk semmiféle hangra. De mégis beszivárog a hangzás hangulata. Lám ebben is benne van az „ng”. Vagyis ha távolról is, de sajátos sejtelmi tényezővé válik ez az „ng”. Mert aligha kell hosszan magyarázni, hogy a mereng, borong, barangol és így tovább szavakban sajátos érzelmi, hangulati elem járul hozzá a jelentéstartalomhoz. Egyébként tanúnak hívhatjuk kedves költőnket, Tóth Árpádot, aki a Körúti hajnal című versében így ír: A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a színek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Aligha kétséges, hogy a költő a „felmerengtek” szóval azt kívánja közölni, hogy a harangok is megszólaltak. Így hangzik át, s lesz hanggá a hangulat. Azaz ráhangol bennünket a vers hangulatára. Kétségtelen, hogy az egész versben is sok olyan szó található, amely elősegíti ezt a gondolattársítást, pontosabban szólva, éppen ezt segíti elő! Csak ebben a versszakban is ott található a „hang”, „zengtek”, „dalra kelt”, „hangon”, „harangok”, sőt a „tompa, telt” jelzők is már-már hangi árnyaltságot hordoznak. Gondoljuk meg, hogy a csorda vezér tehenének nyakában kolomp kolompol. Ott van ugyanaz az az „mp”, mint a tompa szavunkban. A tompa küllemre olyasmi, mint a „tömpe”. De nemcsak az „mp”, hanem az „mb” is hasonló képzetet ébreszt, közeli jelentést tömörít. Ime: tompa, ami domború, például a domb. De tompa a tompor is vagy akár a tömb is 115
hasonló, hiszen tömpe. De az „mp” rokon párja az „mb” ott van a doromb, dorombol, trombita stb. szavakban is. És a p-b-v lehető változásait figyelembe véve, az „mb”, „mp” hangzó együttesből az „mb” ott található például a tombol szavunkban. De távolodjunk el kissé, és lássuk például a kampó szavunkat. Megvan ebben is a domború jelentéséből a görbülés – gamós – jelentése. Ami ott található a gomb, gombolyag, gombóc, gomba és nem véletlenül a gömb, gömbölyű, gömbölyded jelentésében. Sőt, a gömbölyded kétszeresen is gömbölyű, hiszen a kerekded, dada, didi, déd, dedó, és így tovább, mindezek lágy kerekségre utalnak. A kisded dédik és dundi dadák körében édesdeden szundít. Tehát az „nd” is lágy irányba andalít. A megszólaló harang ezért kondul. Az említett hangzó változás nyomon követhető más úton is. (Például piros-vörös-bordó. A „p” pedig „f”-fé változik. Pireg-pörög, fireg-forog és így tovább. Erről többször is írtunk, de itt sem hagyhatjuk el az értés kedvéért.) De térjünk rá újra a hanggal kapcsolatos szavakra, Hiszen nagyon fontos alapszavunk – kifejezésünk – a szó. Alapvetően ősi hangutánzó! A szélmozgás, a susogás, súgás, a mozgó levegő képessége van benne. Persze az sem utolsó dolog, hogy aki szépen be~szél, az arányosan, zene szerint zengetve azokat, közli mondanivalóját. Írtuk, hogy aki beszél, annak szájába jár ki-be szél, az szellőt szeletel szeletkékre, tehát hangokra, hangzókra, másképpen szólva, levegőt gyurmál a nyelvével. Nem beszélve arról, hogy hány szavunkhoz tapad-ragad vagyis rag~aszkodik a szó szavunk! Lássunk ezek közül néhányat: harangszó, füttyszó, zeneszó, muzsikaszó, énekszó, jajszó, zokszó, zárszó, előszó, vezényszó és így tovább. A szólás, mondás, beszéd, szavalás, szónoklás, szintén tartalmazza a szó szavunkat, tehát az „sz” mássalhangzót, vagy a súg, súgás „s” hangzóját. E két mássalhangzóval szoktuk legtöbbször – nem véletlenül! – kifejezni, utánozni a szél, szellő, a zúgó vihar – itt a „z” hangzót találjuk! – hangját. A zuhé a lezúduló zápor és a suhanó szél ránk sújtó hangját utánozza. Ahogy a „hangutánzó” szavunk is jelzi, sajátos és tudatos „visszhang”-ról van szó, arról beszélünk, szólunk. Egész pontosan, a gyermek úgy tanul meg beszélni, hogy ismétli a felnőttet. Szélben a falevél zizeg, a résben susog vagy sziszeg, sőt, sípol a mozgó levegő. Az alvó szuszog, azaz: „szusz~ok”-at hallat. Ebben az esetben a „k”, a többes szám jeleként is átalakul lágy, zöngés g-vé. Azonban a folyamatosságot – mint a többesség egyfajta módját, jelzi. Az erős és folyamatos szél zúg. (Zú-kat hallunk folyamatosan!) Az ember tehát szóval közöl valamit, amikor beszél vagy szónokol, szaval. Amikor valaminek a szószólója, s valami miatt „megszólal”, „felszólal”, szólásra emelkedik, valamit szóvá tesz, és így tovább. Innen eredeztethető a szórakoztat, szórakozás – szó-ragozás stb. – kifeje116
zés is. Sok hangutánzó szavunk alakult ezekkel a hangzókkal. A sziszeg, zizeg, zuhog, susog, sustorog, susmorog, sziszereg, szuszog, sistereg, sivít, süvít, de az ilyen képződmények is ide tartoznak, mint a „sugall” és így tovább. Noha ez a szavunk valóban hangutánzóként „indult”, de aztán már a sugallat formája tárgyiasul. Ne feledjük azonban az ilyen nyelvi jelenségeket, mint amiket a pszt, pisszenés, pisszegés, susmus, stb., szavaink hordoznak. Ezek jórészt önmagukban is hangutánzók. Vagy nyelvünknek azt a tulajdonságát se feledjük, hogy megnevezi, és szóvá teszi, szóvá alakítja önmaga tulajdonságait. Ha valakinek az „sz” hangzóval van gondja, az „pösze”, akinek az „s” hangzóval az „selypít”, akinek pedig az „r” hangzóval, az raccsol. A magyar nyelv azonban nemcsak a valóság, hanem az ősvalóság nyelve. A hangra, hangzásra való utalások is megtalálhatók a hangszerek nevében, azaz megnevezésében. Ott van az „ng”, az „mb”, „mp” stb., illetve a beszédre vonatkozó szavakban az „s-sz-z”, sőt a „zs” is, például „zsibong”, „zsivaj”, „zsinat”, „zsong”. Mindezekről másutt is írtunk, de érdemes alaposabban körbe járni e vonatkozásokat. Talán nem hiábavaló a hangszerek nevében sem kutakodni. Bőgő – aligha kell sokat magyarázni, hogy e magas hangnak tartott „ő” hangzók végülis mélyen zendülnek, ha e hangszert halljuk. Síp – milyen egyszerű ez, jutott eszünkbe, a sípcsont onnan kapta a nevét, hogy lyukas, üreges és abból lehet sípot, furulyafélét készíteni. De ha síp, akkor miért furulya? Azért, mert a fából készült „sípot” fúrták! Azaz fúrással készítették. A zongoráról szóltunk már. Ott van a nevében az „ng”. Ahogy a csengőében is. A zengő szóban, ráadásul a „ze~ne” szavunk első szótagját találjuk. A harang rögtön egyértelműen igazolja az összefüggést. Ahogy a cimbalom is az „mb” jelenlétét a kolomppal együtt. (Nem magyar szó, így tudjuk, de a magyar nyelv törvényei átütnek a viola da gamba megnevezésén. Olykor az összetételek is érdekesek, például a japán ongaku jelentése hang, zene. És a szon-, zon-, zson- stb. szótövek is ezekhez kötődhetnek. Vagy lágy mássalhangzók találhatók, főként az „l”, például a dal, dallam, dalol, dúdol szavakban.) S ne feledjük a már említett hangulat szavunkat, amely jól kifejezi, hogy az érzéseink összhangját vagy zavarait a hang, pontosabban a zene, áthatóbban megjelenítheti, mint a szó. A nyelvünkben nem találunk véletleneket, sokkal inkább logikus rendszerek sorában megnyilvánuló törvényt. A hangszerek neveinek emlegetése csupán ösztökélni kíván arra, hogy érdemes ilyesfajta összefüggéseken is eltűnődni, ezekben elmélyülni. Mert bizony aligha lehet véletlen, hogy a lábszár – benne szárcsont is található – fő csontját sípcsontnak hívjuk. Azt volna jó tudni, hogy mikortól 117
létezik ez az elnevezés és melyik nyelvben található eredetileg? Hiszen több ezer éves sípokat, hangszereket találtak, amelyek sípcsontból készültek. Az elnevezés helye és ideje nagyon fontos eligazító volna. Más hangszerek esetében is fellelhető összefüggés, hogy csak két példát említsünk: tambura vagy trombita. Mindkettőben ott találjuk az „mb”-t. Kis összegzésként jegyezzük meg, hogy az „ng-és”, valamint „sziszegőszizegős” példákat két szélsőségként is kezelhetjük. Az egyik ugyanis kifejezetten a levegő szélszerű mozgására utal, miközben hangot ad, a másik pedig a rezgő, orrzengető, szájüreg-rezgető légmozgásra. Mert a sivítás, visítás, süvöltés, süvítés, sikoly, egészen a szuszog, szusszan, sziszeg, zizeg stb., szavainkig tart. Amíg a másik hangféle nem más, mint az orrhang. Vagyis amit nazálisként emlegetnek. A zengéstől a sziszegésig meghatározzák a lehetőségeket. Mondhatnánk, hogy a zengő-bengő, zsongó-bongó stb. hangoktól sziszegésig, szuszogásig tart. Ugyanakkor mindkét hangadással létrejövő szavak hangutánzó szavak. S az se természetes más nyelvekben ilyen következetesen, hogy a beszélő ember szóvá tesz valamit, teheti ezt verses formában, akkor szaval, fennkölt prózában pedig szónokol. Ismerjük a közmondást: „Szóból ért az ember.” A kis gyermek „szót fogad”, ezért „szófogadó”. De a választások idején is szavaz a magyar. Így is hívjuk: szavazás. (Talán benne van a régebbi közfelkiáltással való választás?) Ha pedig a zenekari hangzást akarnánk ezen a módon meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy a vonósok – hegedűk, csellók, bőgők, stb., – hangzása rezgő-zengő. A fafúvósoké sziszegő-rezgő, a rézfúvósoké kis sziszegés nagy zengés, az ütőhangszereké a csilingeléstől a harangkongásig nagyon sokféle. Persze mindez egyszerűsítés. Az azonban, hogy vannak a hang szavunk – szónk? – mögöttesében sajátos törvény jegyében, de logikusan ide tartozó hangzó együttesek, amelyek akárcsak a ragok, képzők előfordulhatnak a szavak végén és a szavak belsejében egyaránt, de a jelentéstartalmat hasonlóan határozzák meg, ez a szerepük aligha vitatható. Előfordulnak a hangzó kettősök másféle jelentésekben is, térjünk ki erre a lehetőségre, jelenségre is. Ugyanis, mint írtuk, megtaláljuk az „ng” párost például a rang, ráng, reng, ring, dereng, borong, bolyong, mereng, stb. szavakban is. Holott ezek első látásra nem kifejezetten hangadásokat jelentenek. Hangulatot, legalábbis a többségük, igen. Hiszen nem vonható kétségbe, hogy a bolyong és a járkál, bár csaknem ugyanazt jelenti, mégis hangulati többletet hordoz az előbbi. Vagy akár a reng, amely kifejezheti a föld rengését, mozdulását, remegését – mindez sajátos hanggal is járhat! – szintén ide sorolható. A borong olyasmi, mint méláz, de szomorúságot sugall. Vagy a dereng-ben ott találjuk a „dér” szavunkat. Azaz, amikor de118
reng a hajnal, fehéredik. A mereng szavunkat már idéztük Tóth Árpád verséből. Tehát ha nem is közvetlenül, de közvetve e szavak zömében is ráismerünk az „ng” sajátos szerepére. Ám végül is a nyelvünk logikai, számtani rendszerek szövevénye, de egyúttal élő, fejlődő, változó szervezet. Talán még az is feltételezhető, hogy a harsona, harsog, harsány szavainkban a jelenlévő „s” hangzó határozza meg a jelentést. S bizonyosak vagyunk abban, hogy hasonló példákat elég hosszan sorolhatnánk nyelvünkből, amelyekből arra következtethetnénk, hogy a magyar nyelvben a szavak nem véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Egyáltalán, semmi sem véletlen. Az „ng” együttesétől és a szó szavunktól idáig jutottunk. A zengetéstől, dúdolástól a „szófogadó” „szavamat adom”-ig! További jó szóragozást kívánunk. Kis ődöngő utóirat És ez lesz az igazi befejezés. Régi őszökből, hangulatos szüretekből hangzik idáig a hordók dongáinak kongása. Lám a „do~ng~a” szavunkban is ott van az „ng”. Valódi tárggyá lett a hangutánzó jelleg. Megfogható ívelt fa a hordók dongája, amely annál jobban kong, minél üresebb. Láttam, ahogy készítik. A megfelelő méretre vágott lécfélét először kiszárítják, majd tűz fölött hajlítják, és megfeszítve tartják. A tűztől, illetve a füsttől lesz sötét vörös színe a dongáknak, s persze, magának a hordónak is. Érdekes, hogy a harang is kong-bong-zeng, de már, ha a kezdő hangot hallatja, akkor kondul, hasonlóan a döng, amikor kezdődik a hangadás, akkor döndül. A „g” mindkét esetben „d”-vé alakul át. Így történik ez, a zeng, illetve zendül esetében is. Ugyanakkor kongat-bongat-zenget stb. És nemcsak a donga utal nagyon erősen az „ng” jelenlétére, hanem például megfoghatóvá válik a hangutánzásból fejlődött „dongó” szavunk is. Erre is utalva fejezzük be ezt a kis eszmefuttatást egy több évtizede írt gyerekvers részletével:
Kong a donga kong kong Mustra vár a hordónk Döng a darázs döng döng Kádak körül ődöng Részeg dongó lusta Beesik a mustba
119
ALIGHANEM LEGINKÁBB ELEGEM VAN Mint ahogy annyiszor, ezúttal is meglepetést okozna nyelvünk e sorok írójának, ha nem szokta volna meg, hogy rendkívüli renddel rendelkezik a magyar nyelv. Ezért egyáltalán nem szokatlanok azok a kisebb-nagyobb belső rendszerek, amelyek elénk jönnek. Persze azért így is meglepnek bennünket. S különösen az okoz szép izgalmakat, ahogy akár a számtan vagy a logika visszatérően zárnak rövidre jelentéstartalmakat. Kezdve már a hangok lehető eredeti jelentésétől. Íme az erre vonatkozó első példa, amelyet azért vettünk e kis dolgozat elejére, mert már a hangzóknak is van önálló jelentése. Legalábbis többszöri kisebb „közvélemény kutatás” igazolta ezt. Legyen ez a szó az „alul”, de lehetne az alsó, alant, alantas, alacsony (aljas), de akár az alku szavunk is. És még sokkal több, ha kicsit is kutakodnánk. Ehhez alig kellett gondolkodni, ennyi azonnal eszünkbe jutott. Nem kell sokat magyarázni, azonnal szembe tűnik, hogy a szótő minden esetben az „al”. Ha közelebb hajolunk e szavakhoz és az itt nem említett társaikhoz, alighanem rögtön látjuk, hogy a jelentésük többféle csökkenésre, kevesedésre, alapvetően alsóságra, alacsonyodásra utal. De ilyesmi található az alap, alapzat, sőt a szón belül a talapzat, alapítvány, alapos, stb. szavaink jelentésében is. Mert minden dologban a jó alapos alapzat alkalmas bármiféle dolog további elégséges megalkotására. Bizonyára akadnak még példák, de addig is kezdjük el e sajátos játék és törvény elemzését. Amikor ugyanis közvélemény kutatásokat végeztünk előadásokon, még iskolákban is, és több tucatszor került erre sor, akkor egymástól függetlenül mindenütt egyöntetű volt a válasz a következő két kérdésre. A magas vagy a mély hangok utalnak világos, illetve a sötét színekre? Kivétel nélkül a mély hangokat vélték sötétnek és a magas hangokat világosnak. Arra a kérdésre, hogy a magas vagy mély hangok fejezik ki a lentiséget, alacsonyságot? A válaszok zöme az volt, hogy az alacsonysághoz – a mélységhez – inkább mély hangok tartoznak, illetve azokból következik a sötétebb szín, míg az alacsonyabb és az élesebb – világosabb – hangzókhoz tartozik a magasság. Példákat szoktunk ilyenkor is keresni: a fent, fönt, föl, ég(bolt), fény, főnök, fölség, reggel, ég virrad, pirkad, stb. magánhangzókban rejlő jelentéstartalmak ezekben az esetekben nemcsak a fizikai föntiségre, hanem a társadalmi fentiségre is utalnak. Az alul, alant, alvó, alszik, alagút, stb. pedig inkább az alacsonyságra vonatkoznak. Még akkor is így van ez, ha az alant és a lent szavakban, amelyek lentire utalnak, találnunk magas és mély hangzókat. Ámbár itt másra is figyel120
hetünk, ebben az esetben is, mint annyiszor, a legdöntőbb a mássalhangzók azonossága. A lent és alant szavakban azonos három mássalhangzó található! A síkságot jelentő lanka fölött „Alant repül a nap…” A helyről vagy a hegyek közül ér a folyó ki a lankára és ott lankad is a futása. Sok másféle szó is azt bizonyítja, hogy a magán és mássalhangzóknak eleve van valamilyen eredeti, saját jelzése, amely bizonyos mértékben befolyásolja a jelentéstartalmat. Némely esetben jobban, máskor enyhébben. Például az ó, ódon, ócska, ómama, stb. is visszautal az öregségre, vénségre, régiségre. Bár sose feledjük el, hogy a nyelv rugalmas, élő rendszer! De az is igaz, hogy a már említett alapos alap megalapozza mindenféle alkotás minőségét. Ne hallgassuk el, hogy az előbb említett virrad és pirkad szavainkban mély, azaz „sötét” magánhangzók is találhatók. Ám ilyenkor is, maga a szótő a meghatározó elsősorban. De folytassuk más ágon a jelentés vizsgálatát. (Irul-pirul-perel-pöröl.) A szótő tehát az „al”, illetve a lent esetében a „le”. Jól látjuk, hogy a nyelv is eredendően „tudja”, hogy aki az alsó részek felé tart, megy, néz és így tovább, az le, lefele tekint. S ráadásul ez a szavunk is azt bizonyítja, hogy az egytagú önálló szavainkból képződtek, alakultak a ragok és a képzők. Azokból pedig általában kétféle van, magas és mélyhangú. Például val-vel, ra-re, ban-ben és így tovább. Illetve néhányból három fajta, mély hangú, közép magas és magas hangú. Ilyenek a hoz-höz-hez, szorször-szer. S lám a „szer” is önálló jelentésű szó is, meg toldalék is. S a ragok, képzők előfordulhatnak nemcsak szavaink végén, nemcsak odaragad a rag, hanem megtalálható a szavaink elején és közepén is. Vagyis nagyon sokszor bebizonyosodik, hogy téveszme és káros is az, hogy a szavaink véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Szó sincs erről, a magyar nyelv a valóság nyelve, tehát már a gyökök, magyarán a gyökerek meghatározzák a jelentéstartalom javát. Eddig nem szóltunk a ragozó magyar nyelv képességeiből, lehetőségeiből következő szavakról. Ilyenekről, mint például az alsónadrág, alsónemű, alszeg, alattomos, – az utóbbi az alantas, rejtett szándékra utal – de vannak helységnevek is, például Alsórajk, Alsóörs, Alag, stb., illetve alultáplált, aluli, alvilág. Erről juthat eszünkbe a másutt már említett: alszik, alvó, alvás, aludni stb. szavunk. Szintén „al” a szótő. Vajon véletlen ez? Vagy van, lehetséges valami logika szerinti összefüggés: Minden bizonnyal, igen. E szóval is bizonyítottuk, hogy a nyelv logikusan építkezik, mi is így használjuk, bár a legtöbbször nem is tudunk róla. Ugyanis mondható, ha valaki alszik, akkor sajátos mély álomba merül le. Ez minden további nélkül vállalható, elismerhető. De nem kell ezt elhinni! Módjában áll nyelvünknek, hogy az „al” szótő, valóban alantira, alul lévőre 121
utaljon. Utal is! (Ezentúl azt is jelentheti, hogy lefele vezet az út! Út+al.) Ám az elválasztások nem a magyar nyelv ősi törvényeihez alkalmazkodnak, hanem az erőltetett „akadémiai” szabályokhoz. Sok-sok szavunk torzul ilyenkor, mert megcsonkítják a gyököt! Például a mindennap használt „okos” szavunkat „szabályosan” így kell elválasztani: o~kos. Ebből hogyan tudjuk meg, hogy az eredeti szó az ok? Sajnálatosan sok ilyen és hasonló példát tudnánk so-rol-ni. Íme ebben az esetben is a szótő maga a sor, nem pedig a „so”. Tehát sor~ol~ni! Az elválasztásnak is olyannak kell lennie, amiből azonnal fölismerjük az eredeti magyar szavakat, illetve a valódi szótöveket, gyököket! De mielőbb tovább lépnénk, lássuk a nyelv bizonyítását azzal kapcsolatban, hogy az alvás, alszik, stb., hogyan függ össze az alatt vagy alsó szavunkkal. Mindezekről azért írunk, mert sokan korábban félreértették megállapításainkat, és egyes szavakról állították, hogy azok megvannak más nyelvekben is. Igaz. Sosem állítottuk, hogy ez nem lehetséges. Például a nem aludtam kifejezés, amit így is mondunk: fönn voltam. Mi azonban mindig rendszerekre gondolunk. Nincs vita azzal kapcsolatban, hogy az „al” és a „föl” összefügg. Gondoljunk arra, hogy mit mondunk akkor is, ha lent a pincében voltunk és ott pihentünk volna éjszaka, de nem tudtunk aludni. Ezt mondjuk: „Egész éjjel fönt voltam.” Tehát lent, alant, alul sem lent volt, azaz nem aludt az illető, hanem „fönt volt” az épület legalján is. Így függ össze az alul és az alvás szótöve. Mert az „al” éppen úgy jelen van az alvó, alszik, alvás, stb. szavainkban, mint az alul, alsó, alatt, alom szavakban és így tovább. Alább lássunk még érdekes dolgokat. Mert nem akárhova akarunk eljutni, leg~al~ább addig, hogy láttassuk azt is, amit a címben em~leg~et~tünk. Jól tudjuk, hogy az utóbbi szónak megint nem ez a helyes elválasztása, bár ha a magyar nyelv szellemében cselekszünk, akkor ez volna-lenne a helyes. Mit is jelent a leg~al~ább? Mit jeleznek a hangzók, illetve a szótagok? Benne van a címben a háromszor előforduló „leg” alakja. Majd a végén meglátjuk, hogy valóban háromszor ta~lál~juk, lel~jük meg az l+g mássalhangzóképletet, hiszen ott van az a~lig szóban is! Ám előbb utaljunk az előző mondatban ta~lál~ható l+l képletre. Megint a nyelvünk hívja föl a figyelmet arra, hogy a csaknem azonos jelentésű ta~lál és lel – megtalál, meglel – szavainkban ott a lel és lál szó, illetve szótag. S minden bizonnyal ezek hordozzák az azonos jelentéstartalmat, tehát újra logikáról és nem véletlenről van szó! Ezt is tag~lal~hat~juk. Következzen a jelzett leg~al~ább szavunk hasonló áttekintése. Itt a szótő a „leg”, ami jelen van a szavak elején, a legjobb, legszebb, legnagyobb, legelső, stb. szavainkban, ahogy megnevezik a felsőfok ragjaként. Ám ne felejtsük el, hogy ott ta~lál~juk, lel~jük, mint szép 122
lel~e~tet, leg~es~leg, tény~leg, vég~leg, aztán a mély hangú változatokban az utó~lag, futó~lag, újó~lag, stb. szavainkban is. Jó, ez nem nagy dolog, mondhatják. Ám ki gondolt arra, hogy ez a huncut „leg” ta~lál~hat~ó az e~lég, e~leg~em van, alig, aligha, e~lég~ség~es – itt a ság-ség-ből a „ség” bukkanik elő! – szavakban? Alighanem kevesen. Hátha még azt merem föltételezni, hogy az em~leg~et, sőt talán az em~lék vagy az em~lék~ezet, em~lék~szik, stb. szavainkban a lágy „g” helyett annak kemény rokona a „k” található. Tehát sokkal tágabb jelentéstartalmú kör áll elénk. Jól mutatva azt a tényt, hogy törvény szerint jelennek meg azok a hangzók ezekben a sorrendekben, amit jelentenek. Egyébként ez a szó nem más, mint az egy~ebb! – az egy-nek felsőfoka. Például egyebünk nincs. Ez a szóalak, ebben az esetben lezárja a legkisebb, legkevesebb jelentést. Leg~inkább erre gondolok. De hát az egynek, mint a legkisebb számnak, nem is lehet egyébként alsóbb vagy fölsőbb foka. (Ha csak nem az egy a minden) Mert a magyar nyelv, ahogy erről másutt is szóltunk, a világűrt kétféleképpen képes kifejezni, azaz két szóval, amelyek látszólag ellentétesek, de igazában azonosat jelentenek. Mert mi így mondjuk: világ-egyetem és világ-mindenség. Mindkettő ugyanazt jelenti. Vagyis eszerint egy egyenlő a minden-nel.) Lássuk még az alig, aligha, alighanem szavainkat. De előbb nézzük a lig változatot. Ez a „lig” szintén a csökkenést, a keveset, valamilyen hiányt, időbenit, térbelit jelent. Az alig azt jelenti még, hogy éppen csak van időnk, éppen csak annyi pénzünk volt, hogy alig tudtuk kifizetni, alig bírtuk ki, alig, hogy felnőtt – azonnal – történt valami. Tehát kis idő, kis tér, kis pénz, kis lehetőség és így tovább e szó jelentése. Mert miből is áll ez a szavunk: lássuk újra. Az „al”-hoz az „ig”, azaz az egy szavunk csatlakozik. Gondoljunk a Halotti Beszéd és Könyörgés néven ismert nyelvemlékünkre. Abban az „ig”, azaz egy, két változatban szerepel, egyszer ig, aztán igg változatban s egyértelmű, hogy a jelentése EGY! Ebből sok minden következik, például az a páratlan dolog, hogy mi az „ig”-et ragozzuk: igen, és így jelezzük az egy~et~értést, a meg~egy~ezést. Különben az „ig” határt is jelent, jelöl. Például falig, házig, kertig, eddig, addig és ne tovább! Félig. (A tovább szótöve a t+v, tova, távol, távolság, távolodik, stb. Ezt megint csupa ig~a~zol~ás~képpen, ig~en~lés~ként, egy~et~értve a nyelvünk következetes logikájában is meg~egy~ezve írtam ide.) Alig van olyan hosszabb magyar mondatunk, amiben ne találnánk akár számtani, akár logikai kapcsolatot! Amikor ezeket em~lék~ezve em~leg~etjük eszünkbe juthat a másutt már em~leg~etett legény szavunk. Mert aki nagyfiúskodik, veri a mellét, hogy mindenben ő a legjobb, akkor leg~én~kedik. Így és hasonlóan keletkezett megannyi szavunk. S emiatt fogalmazhatunk 123
ílyen mondatot: Leglegénebb legénkedés, én ki, aki legénykedés. Nyelvünk maga is zseniális alkotás, ez sem lehet alku tárgya. A korábbiakhoz tegyük is hozzá az „alku” szavunkat. Mi is az igazi jelentősége? Hát nem éppen az, hogy a megvásárolható áru drágább legyen, hanem, hogy csökkenjen az ára. Amiatt nincs alku, hogy az ár nagyobb legyen! Az alku nem más, mint az eladandó áru alá-értékelése. De egyúttal, ha azt mondjuk, hogy nem alkuszunk, akkor azt mondjuk a nevezett ügyben eddig és ne tovább! Különösen nyomatékos mindez ebben a formában: nincs alku! S főként nincs megalkuvás. De azt is mondhatjuk, majd csak megalkuszunk. És ez azt jelenti, hogy megegyezünk. Így zárulnak be, logikai „köröket leírva” a jelentések. Alighanem sokkal több példát említhettünk volna, de könnyedén leginkább ezek jutottak az eszükbe. És legalább ennyit, alku nélkül is föl lehetett és kellett sorolni.
VAN FOGALMA? — FOGALMAM SINCS! Sokszor használt, de már alig értelmezett szavak magyarázata, elemzése következik komolyan és játékosan. Mert az emberek, de az újságok, a média is sok olyan szót használ, amit sokféleképpen érthetünk, illetőleg félreérthetünk. A magyar nyelv nagy pontosságú kifejezésekre képes! Nincs szükség az értelem ellen való fog~almazásra! Az egyre jobban elterjedő pongyolaság és germanizmus, kis odafigyeléssel elkerülhető és nemcsak szebben, hanem érthetőbben is fogalmazunk ez által. A „fogalom” szavunkkal kezdjük, amelynek ősi alapja a „fog”. Ebből van a megfog, elfog, lefog, de fogda, fogás, fogócska, stb. is. Jelentés és valóság így áll össze: Foggal, körömmel. Ugyanis, amihez nagyon ragaszkodik a magyar, ahhoz teljes erővel, azaz: foggal, körömmel ragaszkodik. Persze ide sorolható nagyon sok szavunk, egészen az elvont fogalom~ig, tehát maga a fogalom sem fogható meg. Mit jelent valójában, hogy „Van fogalma erről, arról?” Vagy a „Fogalmam sincs.” mondat. Ezeket kívánjuk körbejárni, de nem fogalmazásszerűen, hanem fogékonyan a játékosságra, miközben nyelvünk nagyszerű és csodálatos törvényeivel is újra megismerkedünk Mint látható azt is meg kell magyarázni, hogy miként került a „fog” a fogalmazás szavunkba? Vagy éppen a fogadás, fogadalom, elfogad, befogad stb. szavainkba. Illetve honnét van a magyaráz, magyarán, magyarázat, megmagyaráz, „magyarázata”? 124
Egy-egy alkalommal egyetlen szó volna a játék és magyarázat, elemzés középpontjában, de amint látható, ehhez sok más szóra is szükségünk van. Maga a téma kívánja, hogy éppen a „fogalom” szóval kezdjük. Szóval nem mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs, hogy miért ezzel kezdjük. Ellenkezőleg, nagyon is van fogalmunk azzal kapcsolatban, hogy miért ezzel a szóval kezdtük. Hiszen láthatjuk hogy a „szóval” szavunkkal kezdtük a mondatot. Sokszor használjuk a „szóval” kezdést. Ime: Szóval azt mondod? Szóval nem jössz el? Szóval az a véleményed… És így tovább. Ha mondjuk persze, hogy szóval, szókkal, szavakkal mondjuk. De használjuk a bizonyosság igazolásaként az „egyszóval” kifejezést is. Így például: „Egyszóval erről többet nem is tudsz?” Vagyis egyszerűsítve a szóval való közlés a fontos, s az is volt hajdan a hiteles. „Szavamra mondom!” Aki „szavát adta”, az a becsületével vállalt kezességet. Akár meg is kérdezhetik naponta: van még ilyen? Létezik ez a mindenek feletti megbízhatóságot jelentő forma? És meg is tartják az „adott szót”? A válasz csaknem az, hogy bizony „szó sincs róla”, hogy ez a gyakorlat általános lenne a társadalomban, sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy ritka. Sajnos sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy az adott szó, az emberi szó értéke mind kisebb lesz. S ha így folytatódik, teljesen el is értéktelenedik. Mivel a nyelv a társadalom mindenféle mozgását, viszonyát, állapotát is kifejezi, sajnálatosan állapíthatjuk meg, hogy a szavak elértéktelenedése nagyon rossz jel! Mert az általános vagy éppen egyetemes emberi értékvesztésről is hírt ad. S ha ezt állapítjuk meg, akkor már teljesen nyilvánvaló, hogy betegség kezdte ki a társadalmat, emberi viszonyaink eltorzulnak, és mindenféle romlás kezd eluralkodni az emberi közösségekben. S mivel a „fogalom” szavunknak különben is értéket jelölő értelme is van, hiszen azt szoktuk mondani, hogy egy-egy tárgy, dolog fogalom. Magyarán, ha valaki például új Mercédesz kocsit vásárolt, akkor – mivel ez a kocsi a minőség jelzője is – minden bizonnyal jó és drága kocsit vásárolt. Ez a tény útmutatást jelent az illető anyagi helyzetére is. Igaz, erkölcsi vonatkozásban nem közöl teljes képet az emberről. Legföljebb viszonylatot sejtet. Vagyis létezik a szavak mögöttes jelentése és ezek, mintegy összeadás eredményeként határozzák meg a szó teljes jelentését. Miután nyelvünk mai állapotában nem más, mint a logika és számtan sajátosan megjelenített elegye, fontos, hogy amiket összeadunk, annak jelentése önmagában, külön is azonos legyen. Azonban, ha nem így van, a teljes értetlenség is kialakulhat. Ezáltal veszít hiteléből is a nyelv, még inkább az ember, a társadalom, amikor használja. Ezekben az időkben, éppen a média „jóvoltából” egyre inkább nő a bábeli zűrzavar. Azaz, mindenki mást ért ugyanabból a mondatból, ugyanabból a szóból. Mindez a zavarosban halászóknak és a hazugoknak kedvez. Félő, 125
hogy abba az irányba tart ez a magyar világ is, amelyikben összezavarodik az ember. Ezért van itt az ideje annak, hogy jobban figyeljük szavainkat, azok használatát, óvjuk értelmüket, mint a szemünk fényét. Alighanem egyre többször lesz arra szükség, hogy tisztázzunk fogalmakat. S lehetőleg egy-egy magyar szó jelentésével kapcsolatban se kelljen úgy éreznünk, hogy éppen csak sejtjük, hogy mit jelent. Tehát arra kell törekedni, hogy magunk is pontosan és érthetően fogalmazzunk. Eljutottunk újra oda, ahol elkezdtük. A szavak értelmének tisztelete nélkül egyszer csak ellenünk fordul a nyelvünk. Ezzel olyan szövetségest veszítünk, amit senki és semmi más nem pótolhat. Nagy veszteség volna, hiszen már a gyerekkort szegényítené. Sajnos, már most szegényíti. Azzal, hogy felnőttek és gyerekek mind kevesebbet olvasnak, bizony szegényülnek s ráadásul észre se veszik, hogy mit veszítenek. Nagy a tétje annak, hogy a világ dolgairól van-e fogalmunk, illetve, hogy miként fogalmazunk. Mondhatjuk időszerűen, hogy a fogalmazás az ember. Rögtön látszik az elmélyültség vagy a felületesség a szavai nyomán. A szó megjelenít. A szó fogalom. Láthatjuk, hogy a szó szavunkból alakul a szólás, szavalás, még a szavazás is, stb. A fogalomból pedig a fogalmazás. A magyar nyelv ezzel is jelzi, hogy nem mindegy hogyan fogalmazunk. Hogy van-e fogalmunk arról, amiről beszélünk vagy fogalmunk sincsen. Ezért kell arra is törekedni, hogy az beszéljen, az szóljon és fogalmazzon, akinek van fogalma arról, amit közöl. Tehát ne az beszéljen érdekünkben, akinek sorsunkról fogalma sincs. Nagyon fontos, hogy mi is megfogadjuk, hogy ezzel nemcsak foglalkozunk, hanem ehhez mindig minden erőnkkel ragaszkodunk, ha szükséges, és nemcsak fogadkozással, hanem foggal-körömmel! Az iskolában, amikor a „fogalmazást” tanultuk, gyakoroltuk, nem is sejtettük – de még a tanító néni sem –, hogy a mögöttesben az a bizonyos „fogalom” áll, fogalmunk sem volt erről, de még az egyetemi tanároknak sem. Nyelvünket logikai, értelmi kapcsolatok, szálak hálózzák be, szövik át meg át. Nincs olyan része, sem rése, amelyik kivétel volna. Azonban mégse mondhatjuk, hogy nyelvünk a fogalmak fogságában sínylődne. Ellenkezőleg. A logikai rendszer különíti el a magyar nyelvet minden más nyelvtől, anélkül azonban, hogy azok fontos tulajdonságai hiányoznának belőle. Mert a logikai rendszer szervezi nyelvünk lehetőségeit és biztosítja páratlan képességeit mindenféle – verses, prózai, időmértékes, dallamos – kifejezésre. Aki nem mélyed el a magyar nyelv titkaiban és törvényeiben, annak fogalma sincs mindezekről, s főként arról, hogy mit veszít!
126
A KÉPET KÉPZŐ NYELV KÉPESSÉGEI, LOGIKÁJA ÉS EMLÉKEZETE Ha tömören akarnánk megfogalmazni a magyar nyelv legfontosabb jellemzőjét, tulajdonságát, működésének lényegét, akkor a következőket állíthatjuk: biológiai (egyúttal fizikai) valóság+logika+számtan és arány. Ezek a forrásai eredetének és ebből eredeztethető az eredmény, ami a mai anyanyelvünk. A szógyökök, gyökerek messzi múltba ereszkednek, méghozzá bizonyíthatóan a legősibb műveltségekhez. Nyelvünk működése mutatós, látványos, nagyon könnyen mondhatjuk, hogy könnyedén képez, épít föl a szógyökökre szavakat, szavak felhőkarcolóit, miközben már maguknak, a gyököknek újabb jelentéstartalma van. Ilyen például a nem éppen „szokványos „ér” szavunk. Ez a szó előfordulhat a szavak elején, például: érdek, érdekes, érték, érvényes, érvelés, érzés, érdem, érdemes, érint, érintkezés, és így tovább. Aztán a szavak végén: elér, odaér, hozzáér, fölér, leér, kiér, beér, megér~ik, megé~ri, ígér, ráér stb. A két példasort nagyon hosszan folytathatnánk! De lássuk az egyik könnyen fölfogható példát arra nézve, hogy nemcsak az „ér” a testben, hanem sok más, az emberi testet, szervezetet érintő példánk van arra vonatkozóan, hogy a magyar nyelv valóban a legvalóságosabb valóság nyelve, az igazi élet nyelve. Ez a tény is megkönnyíti a megértését, és háttérből ösztökéli a logikáját. Reméljük, hogy már az első példa meggyőzi a tisztelt Olvasót arról, hogy az életnek, a biológiának ténylegesen döntő szerepe van a magyar nyelv rendszerében. Legyen a szó a könny, illetve könnyű. Annakidején, mintegy három évtizede, azt kérdeztem magamtól: vajon véletlen-e hogy a „könny” és a „könnyű” szavunk lényegében azonos? Akkor még nem volt teljesen nyilvánvaló előttem, hogy ebben bizonyos lehetek. Tehát abban, hogy az ilyen és hasonló nyelvi „véletlenek”, egyáltalán nem véletlenek, hanem igenis logikai kapcsolat van közöttük. Sőt az volna a különleges és véletlen, hogyha nem így lenne! Orvosi könyveket is forgatva aztán véglegesen megvilágosodott, hogy nagyon is ősi kapcsolat van a „könny” és a „könnyű”, de különösen a „megkönnyebbül” szavaink között. A könny – talán így pontosabb: a sírás – kisebb-nagyobb érzelmi sokkos állapot következménye. Annyira így van, hogy valójában ezt az idegi bántalmat sajátos vegyfolyamat kíséri az agyban, arról olvastam, hogy valójában méreg képződik ilyenkor, és azt mossák ki a könnyek. Azaz végső esetben ez a méreg, hogyha benne marad a szervezetben, halált is okozhat. Így a sírás, tisztítási, tisztulási folyamat, ami az egészség érdekében történik. Tehát a sírás nem más, mint a szervezet önvédelmi 127
„intézkedése”. Ezáltal valóban megkönnyebbíti az embert a könny, a könnyezés, a sírás. Mondják is sokszor: „Bőgd ki magad, majd megkönnyebbülsz.” És úgy is történik. Tehát az ősi tapasztalatot „tudja” a nyelvünk, emlékezik erre a fontos összefüggésre, és máig használjuk ezt a – valójában orvosi, sőt, tudományos – tényezőt a köznapokban is. És a nyelv könnyítette meg a dolgunkat azzal, hogy ezt az összefüggést rendszerében elraktározta. Tegyük még hozzá, hogy minden bizonnyal a „könyörgés”, „könyörület” stb. is ide tartozik. De lássunk néhány példát Forr, forrás, forrad, forgó. A forrásnak két jelentése van. Forrásban van a víz, illetve forrásból buggyan a felszínre. A forró víz forog. Szintén fizikai törvény, hogy az alul lévő, melegedő víz fölfelé törekszik, a fönt lévő pedig ennek következtében lefelé megy. Azaz a fazékban vízszintes tengelyű forgás jön létre. Ez történik a levegővel is, ami általában lebegő helyzeten áll szélcsendben. S ha fúj a szél, persze ezt is a melegedő vagy lehűlő levegő mozgása indíthatja el. A hőmérséklet miatt változtatja a helyzetét. Párát is létre hoz, ha felmegy a hő, így alakult ki a felhő. Hő fel – fel hő. Valamint megint mintha megjegyzett volna nyelvünk. A vese vízkiválasztó szerv. A víz finnül vesi, ejtése veszi. A madárfélék zúzája valóban zúzó szerv. Sokszor láttam otthon, hogy a felboncolt tyúkok zúzája tele volt apó kavicsokkal. Nagyanyám, amikor boncolta a levágott „tikot”, én pedig bámészkodtam, elmondta, hogy azzal morzsolják apróra a kukoricát, búzát és mindenféle magot. Maga a „tik” szó összefügg a „teke” szavunkkal, valamint a tikász szavunk is. Ugyancsak sokszor láttam, hogy a felboncolt tyúkban ott voltak különböző nagyságban a leendő tojások. Mérges is volt, ha véletlenül olyan tyúkot vágott le, amelyikben több öt-hat tojás fejlemény volt. Jól láttam, hogy mindegyik szabályos gömb, azaz golyó alakú. Tehát amikor a tojás kinyomódik a tyúkból és még puha a mész, a héj, akkor kapja meg azt az enyhe csöpp-csepp alakot, aztán az szilárdul meg. Ezért hívták nálunk, Zalában a hátán nagy kosárral járó valakit, általában legényt, fiatalembert, aki összeszedte naponta a tojásokat, „tikásznak”. Látható, hogy újra és újra az élet valósága mutatkozik a magyar nyelvben. Mintha csak gondolkodna a nyelvünk, nem a semmiből alkotja s véletlenszerűen a szavakat, hanem íme nagyon tudatosan. Itt van a szív szavunk. Másutt is foglalkoztunk vele. Ezzel a szótaggal kezdődik a szivattyú szó, ott van az elején a „szív”, és minden szív lényege, hogy légüres teret hoz létre, amikor összehúzódik, majd amikor kitágul, a külső nyomás bepréseli a vért, illetve vizet, levegőt stb. De a szív jelentése is elágazik. Mert aki kedves, az „szívélyes”. Aki segít az „szívességet tesz”, akinek pedig jó a szíve, bírja a nehéz ügyeket, az „szívós”. Ebben az utóbbi szóban már remekül összenőtt a szívvel az erő jelentése. Szép példa arra nézve, hogy milyen finom, 128
valódi logika szül szavakat, forraszt össze szótagokat, amelyek azonban utalnak eredeti jelentésükre is, miközben új szóként lépnek elénk. Másutt is említettük a száj szavunkat. Valamint azt is, hogy annak a madárnak, amelyet meg lehet tanítani szavakra, akár bizonyos papagájokat, „szajkó” a neve. Ebben benne van a magyar „száj” szavunk. Aligha igaz a magyar nyelvészek véleménye, hogy a szajkó szó, horvát eredetű. Hiszen azt is mondjuk, hogy sokat szajkózik valaki, ha sokat szájal, azaz sokat beszél, sokat „jár a szája”. Arról aligha kell bárkit is meggyőzni, hogy a száj szavunk nem véletlenül található az ilyen képességű madár nevében. Nem szólva arról, hogy sok hasonló példa is ezt erősíti. Itt van az orr, amely kiemelkedő testrész. Minden bizonnyal összefügg a hegyorom, oromzat, stb. szavakkal. Vagy a homlok, ami elől van és a házak elejét így nevezik: homlokzat. Illetve a fontos téma mindig a beszélgetés, az érdeklődés homlokterében van. A szem szavunk pedig különösen sokféle jelentés meghatározója, a személytől a személyiségen át a szemelvényig vagy a szemléletig, szemerkélig. A jelentésekben előjön elsősorban a látás, azután az elkülönülés, hiszen a személy, még inkább a személyiség az „ember” rokon értelmű szava. Aki szemelget, az aprólékosan végez valamit, azaz akár egyenkint szed vagy vizsgál valamit. Megvan a számtan jelenléte. Ha szemerkél az eső, akkor olyan ritkásan esik, szemenként, hogy akár meg is lehet számolni. Ráadásul képszerű a jelenség. Ha valaki megkövül, látványosan moccanatlanná válik. De milyen a kövesztett szalonna? Miféle „kő” szerepel ebben a jelzőben? Akkor emlegetjük, amikor azt mondjuk el, hogyan lehet faedényben főzni. Főtt is a főnk, azaz a fejünk emiatt. De tudtuk, most már fő a fej! Így rá is jöttünk a „titokra”. Ugyanis fából készült fazékban úgy főztek, hogy vizet tettek bele, majd a tűzben követ izzítottak és azt tették a vízbe, majd a főznivalót. Tehát a kő közvetítette a hőt. A főtt szalonnát gyermekkoromban nagyanyám kövesztett szalonnának hívta. Az ő nyelve még emlékezett hőt átadó kőre. Természetesen százával tudnánk még példákat hozni arra vonatkozóan, hogy nyelvünk lényege a kezdetektől az ősi valóságból való eredeztetés, annak őrzése és minden további fejlődés, változás alapja. A szavak elrejtőznek és gyakran elég nehéz kideríteni mivoltukat. Most lássuk, a menekül szavunkat. Fontos, ősi szó lehet, hiszen szükség volt rá réges~rég is. De háromtagú a szó! És ősi alapszavaink általában egy tagúak. (Fej, arc, kéz, száj, szem, szív, stb.) Azt kell megvizsgálni, hogy ez a szavunk eredendően tényleg három tagú-e? Vagy van más lehetőség is? Van. Vámbéry Ármin írja, hogy a „chül” ótörök szó, – tehát eléggé beláthatatlan idejű – és a jelentése az, hogy a „jurtától el”. Magyarán kényszerű dolog van a háttérben. Ugyanakkor az ún. kis-finnugor, rokon nyelvekben a „menni” egészen közeli alakban ugyanazt jelenti. A me129
nést. Ha tehát összerakjuk ezt a két szót, méltán kapjuk a „menekül” szavunkat. Ami, most már jól láthatjuk, azt jelenti, el kell menni valahonnét, a közösségtől valamiért. Ilyen esetekben természetesen ezer évekről van szó, ha az eredetet kutatjuk. S főként az az érdekes, hogy a menni szó hét-nyolc, vagy még több nyelvben is megtalálható, csaknem teljesen azonos alakban és a jelentése pedig teljesen azonos! A „chül” ejtése nagyjából megfelel a magyar „kül”-nek. Ebből alakulhatott a külfelé, küld, külföld, külvilág, stb. szavunk is. Ami pedig a megváltozott jelentéstartalmat illeti, újra számtani feladat adatott számunkra. Ám nagyon világos a logika szerepe abban a helyzetben is, amikor úgy mondjuk: utána ered, és ha eléri, az az eredmény. Például üldözünk valakit. Miből is áll ez a szavunk? Az elején az „ül” található. Feltételezhetjük, hogy ennek nyomós oka van! Nagy a valószínűsége annak, hogy miközben kergeti, nem annyira kerekes járművön ül, bár az is lehet. Hiszen az elindulást így is mondjuk: fölkerekedett, fölkerekedtek. Megint föltételezhetjük, hogy amikor fölkerekedtek, valamiféle kerekes járművük is volt. De az üldöző, hasonló logika szerint, ugyancsak nagy valószínűséggel ül! Vagyis az üldöző lovon, nyeregben ülve, követi a másikat. Hihetünk a nyelvünknek, jól emlékezik ezúttal is, mint annyi más alkalommal. Mutatunk még alább azokból is néhány érdekeset, de most friss, 2007 márciusának első napjaiban kikristályosodott gondolatot mutatunk be. Már emlegettük, hogy írástudó szavunk van, de olvasástudó nincs. Arról is sokszor szóltunk, hogy a nyelvünket át- meg átszövi a logika finom rendszere és a rendszer élő szervezethez hasonló indázása, amely szintén nem nélkülözi az összefüggéseket. A nyelvünk megnevezés, ez az alapvető lényege. Minden tudást, folyamatot és így tovább megnevez és önmagába – állíthatjuk, hogy önmagává – építi. Élő rendszer és építmény is tehát, és mint ilyen minden ősi tudás raktára. Talán pontosabb, nemcsak szebb, a kincstára kifejezés. Ezúttal olyan mutatvány következik, amelyet több évtizede ismerünk, amelynek változatairól írunk is, de nem neveztük meg, hogy valójában micsoda. Lássuk az alábbi példákat: pp ejtése pék, ppee=pékek, eeéé=ekék, ééee=ékek, ejtése kisék, nagyék rokonok. Azaz úgy olvasunk, változtatunk szöééÉÉ vegekké jeleket, itt nevezetesen számokat, hogy előbb számolunk. Ránézve a jelekre, látjuk, több van belőlük, például pp pék és hozzá olvassuk ee, azaz ek. Ez a felismerés figyelmeztető jelzés arra nézve, hogy a dolgok majd a jelek számolásával kezdődött az olvasás. A kettő úgyszólván azonos volt a kezdetekben. Kimondtuk, amit láttunk: éé kis é-k, ÉÉ nagy é-k, valamint roro, azaz rok és rajtuk az o-k. Pontosan ro~k~on~o~k. Ezért mondhatta nagyanyám mintegy hatvan éve: „fiam olvasd meg a csibéket, mielőtt behajtod őket a katrocba”. Vagyis számoljam meg, hogy valamennyi megvan-e? Ő 130
még a pénzt is „olvasta”, de a templomban számolta az olvasója gyöngyszemeit. A nyelvünk őrzi az ősi gyakorlatot. Persze ez egyszerű példa, hiszen e betűk se voltak még, így csak a módot próbáljuk érzékeltetni. De írhatunk akár verssorokat is csupa mássalhangzóval. Íme: Ha LSM fölkelek MLM a kék eget
ha elesem fölkelek emelem a kék eget
Valójában a jelek megnevezése – ha számok voltak, akkor a számoké – indította el az olvasást, mégpedig a sajátos számolással. Nemcsak az embereket kellett emberszámba venni, hanem mindent számba kellett venni, azaz számként vagy számolva kezelni. A szám a legvalósabb valóság. A tudat számára biztos jel rögződése. Vagyis már együtt van a logika, a szám, az emlékezés két előfeltétele. Az emlékezés aligha más, mint annak tudása, hogy valami valamivel kapcsolatban van. Aztán ennek finomabb változata, hogy a kapcsolat eleve sajátos függés. Sőt, a függés honnan hova, milyen irányban hat? Az irány is arány! A következetes logikára pedig egyik legmutatósabb példa a „gát” illetve a „gat-get” értelmezése, magyarán szólva, a magyarázata. Ugyanis ha feltételezzük, már pedig azt tesszük, hogy minden rag, képző önálló jelentésű szó volt, illetve az ma is, akkor a „gat-get” nem más, mint a gát. Ha ez a szorzás, – azaz a gyors összeadás –, akkor ennek ellenkezője és bizonyítása az osztás. Van, tehát ez a szavunk gátol, ez a folyamatos cselekvés vagy mondjuk gátkészítés. Hiszen a tárgy, valóság vált cselekedetté. Bármi is az a gát, ha gátol, akkor folyamatosan történik a gátolás. És ha azt akarjuk, hogy ez a folyamatosság megszakadjon, akkor magát a folyamatosságot kell gátolnunk. Mivel gátolhatjuk? Természetesen gáttal! Azaz ez a nyelvi jelenség ekként működik: „gát~ol~gat” nincs tovább folyamatosság, szak~gat~ott~ság jött létre. Ezt nyelvtanilag úgy hívjuk gyakorító rag, képző. De nem folyamatos, nem szüntelen, hanem meg-megszakítgatott cselekedet. Nem gáttalan cselekvés, hanem szag(k)~gat~ott! Ha valóban gátol a gát, akkor tárgy is lehet, amit odatettek, építettek. Ne feledjük, hogy az ajtó is gát, éppen azt gátolja, hogy szűnetlen átjárjunk. Ám egyúttal megvan az átmenés, átjárás lehetősége is. Ha nyitjuk, átenged, megszűnik a folyamatos gátoló szerepe, és mehetünk éppen azon át. Ha becsukjuk, újra gátolja az átjárást. (Ilyesfajta szerepét több nyelvben, főként az angolban jól megfigyelhetjük.) Mert a logika számtani tulajdonság, fölfogásához nem kell nyelvtudás. Most aztán „ujjonghatunk”, mert valóban valami új dologra, újra jöttünk rá. Persze olyanra, ami nyelvünk szerves tartozéka. És az a kutakodás, elemzés, szó131
eredeztetés célja, hogy alaposan megváltoztassuk a gondolkodásunkat. Képesek legyünk a dolgok, összefüggések mögé nézni. Sokkal igazabbul áll elénk a világ. Ezért alapvetően önvédelmünk része anyanyelvünk. Megtanulhatjuk a magyar nyelvtől ezt a lehetőséget. Kissé távolabbra tekintve, az emlékezés és a logika megint összekapcsolódik. Mi nem, de a nyelvünk emlékezik az összefüggésekre a nyilallik, nyilallás stb. szavunk esetében is. Ha azt mondja a magyar, hogy „de belém nyilallt”, akkor tudjuk, hogy éles, szúró fájdalmat érez és ezt közli velünk. Nincsen semmi kétségünk afelől, hogy nem tompa fájás tört rá. Bár amikor ezt mondják, szinte senkinek se jut eszébe, hogy miért van ez így, mi az oka ennek az egyértelműségnek. Pedig végső soron egyszerű a válasz, mert a szóban benne van a nyíl szavunk, és ugyan elég régről, de eszünkbe jut, sőt ott van a tudat alatt az ősi, éles, szúrós fájdalom. Nagy a valószínűsége annak, hogy a nyíl szúrására utal a nyilallik szó. Látható, hogy megint csak a nyelvünk emlékezett és nem mi magunk. Csak átvettük az emlékezést, mert logikusnak éreztük. Persze, ezzel az ősi tudást is átvettük. Ennek a nyelvi tulajdonságnak éppen ez a kettősség az egyik világcsodája! Egyébként is minden tudás: emlékezés. Még akkor is az, ha nem a saját tapasztalatunkra emlékezünk. Sőt, a nyelv úgy működik, mintha sok-sok számítógép összehangoltan „törődne” ezekkel a folyamatokkal. Az az ősi tudás azonban, ami ilyen esetekben elénk áll, mondhatjuk, hogy előjön a nyelvünkből, valójában közös tudás. Annak a közösségnek a tudása, amelyik létrehozta és műveli. Itt az ősi valóság jelenléte a titok. Ha például az égtájak megnevezését nézzük, azonnal feltűnik, hogy a napkelte és a felkelt nap, méghozzá nem akárhol, hanem keleten, megint csak a logikai összefüggéseket mutatja. Ha a Nap „fölkel”, akkor feljön a látóhatár fölé, és ez a napkelte ideje. Az elvetett mag nyomán a csíra is feljön a földből, azaz kikel, méghozzá ugyancsak kikeletkor. De „keltetik” a tojásból a kiscsibéket vagy a kislibákat is. Sőt az arcunkon kelés keletkezik. A mérges ember kikel magából, a kovászos kenyér megdagad, másként megkel. Látható, hogy nyelvünk a növényvilág egyetemes valóságát is sokféle módon használja föl. Bár minden bizonnyal még több hasonló példa rejlik a nyelvünkben, ennyi után is kellő – azaz szükséges – bizonyítékkal, logikusan érzékelhető és elfogadható, hogy ahol napkeltekor följön a Nap és ott meglátjuk, az lehet a keleti irány. Még a levelünkre is ráírjuk, hogy kelt ekkor és ekkor. Mert a keltezés is ebbe a logikai rendbe tartozik. Ráadásul, ha elkel a leányzó, akkor kell a kellő kelengye. Ez nem kevés példa, de azt gondoljuk, hogy a valóságban ennek többszöröse található nyelvünkben. S ha már az égtájakat vizsgáljuk, lássuk a többit. Mert több, mint negyvenévnyi kutakodás és száz meg száz példa nyomán bizonyosra vehető a logika jelenléte, megha132
tározó szerepe – más nyelvekhez képest példátlan jelentőségű szám szerint és minőségi vonatkozásban is – a magyar nyelvben. Nyugodtan hagyatkozhatunk rá, valamint a számtan szüntelen jelenlétére is. Ám nézzük, hogy a többi égtáj megnevezésében is uralkodik-e a logika. Dél. Deli, dalia, daliás, delel, rögtönözve ezek a szavak jutottak eszünkbe. (Erről is írtunk részletesebben más munkánkban.) Hihető, hogy a „dél” szavunkban jelen levő „él” jelentése akaratlanul is befolyásolja a tudat alatt az egész szó jelentését, valahogy úgy, ahogy a „kövér” szavunkban a „vér” jelenléte. Ehhez fűzhetünk akár vérmes reményeket is. De már a deli, bizony derék, mutatós legény. A dalia még erősebb, talán magasabb is. Nem beszélve a delel szavunkról, amely magasságot határoz meg. A Nap akkor van az égbolt legmagasabb pontján, amikor delel. És amikor delel, akkor, ha az északi féltekén vagyunk, tőlünk mindig déli irányban van a Nap! Az ember élete delén van a „tetőn”. De a lényeg a déli irány. A meleg éghajlat, mondhatjuk az élhetőbb éghajlat iránya. Meglehetősen régi lehet ez a szavunk is, mert mögöttesében nem kis földrajzi tudás, tájékozottság rejtőzik. Észak szavunkból az „éhség”, zordság tájára gondolhatunk, az „éhszakra”. Vagy netán a hosszú sötétségre, az „éjszakra”? De a kettő együtt is erre emlékeztet, ezt idézi. A nyugat tán az elnyugvásra, lenyugvásra, a nyugalomra emlékeztet. Hiszen az „alkony” szavunkban benne van a „le~kony~ul” jelentése, ami napnyugta is lehet. Vagyis elég könnyen kitalálható, hogy milyen okok és tényezők játszhattak közre az égtájak megnevezésekor. És minden esetben jól érzékelhető a logika jelenléte, a minden esetben rajt kapható valóság szerepe. A fogalmak megnevezése minden példánál, a kézzel érinthető tárgyakkal, az érzékelhető és látható cselekedetekkel és történésekkel mutat szoros kapcsolatot.
A fej kifejez Koldús dúskál fogalom fog és tart a nyelv lombos fáján Virág vagyok gyümölcs leszek Melyik találmány talál rám?
fájdalom s düh az arcomon a lét száz kifejezése Mutogattam a fejemen Anyanyelvem régtől tudja A nyelv! Nem én emlékezem Múltam a szél ködbe fújta
Rám találhat mint lövedék amit fegyverből kilőttek Nagy találmány ez is más is De nagyobb a lüktető seb
Koldús dúskál Fogalom fog Megvéd nyelvem lombos fája Egyszer majd csak betekintek az isten emberi arcába
Fejen ül a kifejezés Ott van már millió éve 133
FÖLKEREKEDIK A KÖR ÉS IREG-FOROG PIREG-PÖRÖG Ír, ró, rajzol: az „r” hangzó ősi szerepe Nyelvünk titkainak ismerete összefügg az igazsághoz való ragaszkodás természetes követelményeivel. Vannak valós titkai nyelvünknek, amelyek csak azért titkok, mert noha tudhatnánk róluk, nem ismerjük őket, hiszen senki sem tanítja azokat. Azaz e sorok íróján kívül azt a százezer évekkel mérhető, emberi közösség által létrehozott legnagyobb alkotást, ezen a módon, senki sem elemzi. (Pontosabban említve, hasonlóan Varga Csaba mer csak szólni nyelvünkről, de egyetlen nyelvész sem.) Bár az nem biztos, hogy mindez egyenlő a titok megfejtésével, de a hozzá való, nagyszabású közeledés nyilvánvaló. A legtöbbet hosszú – történelmi! – távon nyelvünknek köszönhetjük, még akkor is, ha nem is tudunk róla. Megmaradásunk és képességünk, önkifejezésünk alapja. Fontos tehát, hogy ismerjük minden ízében-bogában törvényeivel együtt, valamint a vele való ármánykodást is és azt értelmünkkel feldolgozzuk. Másként nem védhetjük nyelvünket és az sem védhet bennünket. Holott az időben ez lesz az egyik legfontosabb szerepe! Ennek fölismerése késztetett arra, már az 1950-es évek végén, hogy kutakodni kezdjek a fölkínálkozó rendszerében. A versírás, a könyvek szeretete vezetett hozzá. Már középiskolás koromban, közelebbről 1952-től számítva, szonett versenyeken vettem részt és akár a folyókban fickándozó halak ezüst hasa, föl-fölvillant a sajátos szépség és látvány, amely aztán hamarosan megmutatta valós jelentőségét. Ezek után egyre jobban és mind többet kutakodtam szavaink között, főként azok „eltördelése” vezetett sokféle felismeréshez. A hetvenes évek elején, amikor a Kortársban, az 1971-75 közötti számokban megjelent öt nagyobb tanulmányom – és nemtelen támadás indult ellenem –, éppen az eltördelésekre csodálkozott rá Nagy László, és bíztatott, hogy ne hagyjam abba ezt a nagyon is komoly játékot, mert még ő is tanult belőle. És ki is mondom, hogy ő intézte el, hogy az Élet és Irodalom c. lapban, ahol a támadás elindult, válaszolhattam az elgondolásaim elleni sanda rágalmakra. Fontos volt számomra Kodály Zoltán kérdése is, amikor azt tudakolta a hozzá eljuttatott tanulmányom elolvasása után, hogy valami olyasmit keresek a magyar nyelvben, mint a zenében a pentatónia? Ez a kérdés önmagában is azt bizonyította, hogy a mester ráérzett a törekvésre, noha kutakodásom a hatvanas évek végén még nagyon ügyetlen volt. Lassan betelik az ötödik évtized is, mióta nyelvünkkel foglalkozom – közben szükséges ezért-azért más nyelvekkel, azok szavaival is bibelődni – és megvilágosodott több évtizede, hogy ahogyan a nyelvészet „kutat”, az a mód 134
régen zsákutca. Inkább a másfajta kutatás elleni tiltással, mint nagyobb ívű látásmóddal, tovább lépéssel foglalkoznak. Mert már az is bizonyosra vehető, hogy a magyar őskutatás első rendű tere a nyelvünk! Időben is a legtovább vezet vissza bennünket. Ugyanis, ahogy baráti tanárom, László Gyula emlegette, a leletek nagyon fontosak, de az a gyöngéjük, hogy nem tudnak beszélni. A nyelv viszont nemcsak megnevezi a régészeti leleteket, hanem értelmezi, magyarázza is! Tehát amióta napi munkaként foglalkozom nyelvünkkel, nyugodt lélekkel állíthatom, hogy az eddigi kutatás, például a szószármaztatás elfogult volt és zsákutcába vezetett. Ezt a fiatal nyelvészek közül többen belátták, de alighanem csak nagyon lassú és suta fejlődésre számíthatunk. Az sajnos föltételezhető és bizonyítható – éppen a három kötetes Történeti- etimológia szótár segítségével –, hogy sajátos szellemi gyarmatosítás eszköze lett a nyelvészet. Szavaink feltűnően nagy százaléka ismeretlen vagy főként szláv, latin stb. eredetű. A „tudományos” módszer jó szándékkal való alkalmazása is hátrányunkra van, mert az elmúlt évszázadban sem a hiteles rátalálás és bizonyítás döntött – ilyen egyébként is ritkaság! –, hanem azoknak a birodalmaknak a nagysága és a tankjainak száma, amelyeknek vazallusai voltunk. Mostanra, ha a nyelvtan tanítását is számításba vesszük, sikerült elérni azt, hogy a magyar anyanyelvű gyerek az iskolában, ne szeresse a magyar nyelvtant. Mert úgy tanítják, mintha valami idegen nyelvet kellene elsajátítani. A magyar nyelv ily módon való tanítása ugyanis unalmas és nehézkes, holott a magyar költészet azért világelső, mert a logikára, a szókincs gazdagságára, a sokféle ragozó, képző lehetőségre hagyatkozik és egyébként is, csupa játék. Bár, és ezt nem tudjuk elégszer mondani, hogy föl is fogják azok, akikre vonatkozik, fontos önvédelmi részünk, akár testünké a bőrünk. HAMAR mar ha SEBESEN ha HAMAR SEBESEN mar ha SEBESEN HAMAR mar SEBESEN ha mar HAMAR
135
FAZÉK LÁBAS HOMLOKZAT Mi szél hozott ide? Már láthattuk, hogy magyar nyelven több irányból is lehetséges arányok, mértékek megközelítése. A fél pohár ital esetében mondhatjuk, hogy a pohár félig tele van, illetve félig üres. Más edények esetében is legalább kettős a megközelítés lehetősége, ha valami félig van, vagy félig kiürült. Boros hordók esetében használta nagyapám ezt a szót, amikor megkopogtatta a hordót és a „dereka” körül szűnt meg a kongás, alább már keményebb hangot adott a donga. Na már ez is félig kiürült. Ebben az esetben az ürülés, a bor csökkenése a hordóban, volt a fontos szempont. Ebből számította ki, hogy körülbelül meddig tart ki a bor. Ebben az esetben az idő arányosság volt a segítségére, mert a hordóban lévő bor aránya a hordó űrtartalmához képest mutatta, hogy még meddig tart ki. Azt tudta, hogy mennyi idő alatt fogyott el, ami hiányzik a hordóból. Íme a mennyiséggel időt mérünk, akárcsak a homokóra esetében, a homok lecsurgásával. Tehát ami moccan a világban, az mind valamilyen utat tesz meg, időt mér! Akkor is, ha távolságot győz le, akkor is ha mennyiség változik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mozgás és a távolság aránya áll az idő mérésének homlokterében. Mint ahogy az embernek elöl van a homloka, a háznak az előre néző fele a homlokzata és igen, a vita homlokterében áll valami, azaz a középpontjában, talán éppen a „homluk” azaz a szemüreg, amelyből kilukucskálunk. Az utóbbi szavunk használhat is, e sorok írója versben használta. A „lukucskál” szavunkban benne van a „luk” és a játékos, gyermeknyelvi szó, a „kukucs”. Az elöl lévő homlokkal, homlokzattal kezdtük, pedig a címben a fazék, lábas található előtte. Úgy véljük, hogy talán több magyarázat szükséges ezekhez a szavakhoz. Noha emlegetjük őket másutt is, megint a fazék szó töve, a „fa” a lényeges. Ezt az edényt fából készítették. A megfelelő fa törzséből magasodó edényt faragtak, ezt az alakot és jelentést őrzik a fazekak, legyenek bár alumíniumból vagy más anyagból. Az alakjuk meghatározza, hogy az edény fazék-e vagy lábas. Az utóbbi edénynek pedig eredetileg valóban lába volt, három vagy négy. Érdekes módon – de nem véletlenül, ha a közvetlen összefüggést minden vonatkozásban nem is ismerjük – Dél Amerika egyik részét Patagóniának hívják és a jelentése „Lábak földje”. Hát kérem, a lábat tréfásan „pata” kifejezéssel is emlegetjük. „Vidd odébb a patádat!” Persze, azon van a valódi pata is, amire fölverik a patkót. (Másutt szólunk a pata, patkó, patak, padka stb., összefüggésekről.) Van azonban más érdekes dolog, méghozzá szibériai eredetű szó. Egy útleírásban olvashattuk a következőket. 136
Amikor a nagy szibériai tundrán, észak-kelet felé indultak, az élelmiszer csomagokat hátra hagyták azon az útvonalon, amelyiken céljukat el akarták érni. Magyarán, majd ugyanazon az úton kívántak visszatérni és természetesen csak azt az élelmiszert vitték magukkal, amire a cél eléréséhez szükségük volt. Így valójában élelmiszer raktárakat építettek, ahol majd megállnak, és ott várja őket visszafelé az élelmiszer készletük egyegy része. Mindezt a következőképpen oldották meg. Kiszámították, hogy a célig mennyi élelmiszerre van szükség, azt a csomagokban hagyták, amit magukkal visznek. A többit ládafélében sajátos módon helyezték el fákon. Mivel erdős részeken mentek, kiválasztottak négy egymáshoz közel lévő fát, amelyek nagyjából négyszöget alkottak. Majd a törzsöket mintegy négy méteres magasságban elvágták így maradt négy láb, arra fából nagy ládákat (Lada!) készítettek és alaposan fölerősítették, hogy a medvék és más vadak el ne érjék az élelmiszert. Sőt a fák kérgét is lehántották, hogy simák legyenek, semmi se tudjon fölmászni a „hütőkamrákhoz”. Mert az ottani hőmérséklet olyan volt, akár a hűtőgépeinkben. Tartósan hűtött helyen volt egymástól talán napi járóföldre egy-egy élelmiszer raktár a magasban. Visszafelé ezeket érintve tették meg az utat. Így nem kellett felesleges készleteket cipelni arrafelé, csak amire szükség volt. Tehát négy lábon álltak ezek a „hűtőkamrák”, amelyeket – most figyeljen a kedves Olvasó – labas-nak neveztek. Bár a könyv írója magyar utazó volt, nem jelezte, hogy ez valójában a „lábas”. Azaz lábakon álló éléskamra, amely minden vonatkozásban megbízható volt! A legfontosabbat azonban nem említettem, ezeknek a fákra készített ládáknak, igencsak sajátos, de hasznos hűtőládáknak a nevét az ottani népek adták. Tehát a „labas” nevet, amit szibériaiak adtak e hasznos építményeknek, amelyekben ők is az elejtett vadak húsát tárolták, a kitűnő magyar utazó és tudós sem ismerte föl. Pedig a lábas ősi magyar szó, a vándorló, nomád életet élők fontos eszköze volt. A már parázsló tűz fölé kellett állítani – nem kellett fölakasztani, mint a bográcsot – máris lehetett benne sütni, főzni. Végül bevallom, szándékosan emlegettem együtt „Patagónia” nevét, ami lefordítva azt jelenti, hogy a „lábak földje”, valamint a „labas”-t, hogy lássa az olvasó, nagy titkokat rejt még a mi rendkívüli nyelvünk. Olyanokat, amelyek megtalálása, nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség szempontjából fontos. Mert Patagónia ugyancsak nem Szibéria szomszédságában található! Különben, mára elfogadott, hogy Szibéria nevét a szabírokról kapta, Moszkva pedig a manysiktól. Mindkét nép nyelve rokona a magyarnak. Ráadásul a lábbal, menéssel, járással kapcsolatos szavakat találunk a szanszkrit nyelvben. A patha jelentése út, aztán pathati jelentése utazik, pathika utas, a padika pedig gyalogos, akinek a lova a lába 137
volt, aztán a magyar padka ott van útpadka szavunkban. De még a lábszék, zsámoly – kis pad – is benne van a szanszkrit szóban, a „pad”, hiszen az egész szó így hangzik padásanam. Úttal, utazással, sőt a patak, patakzik a könnye és a „könnybe lábad” érdekes jelentés koszorút alkot, miközben a szavak hasonlósága is intő! Itt is titok lappang. Kőrösi Csoma Sándor kis szótárából idéztünk, ő sem véletlenül írta le ezeket a szavakat. Alcímként írtuk: Mi szél hozott ide? Elég furcsa szólás-mondás lovas nomád nép esetében. Meg az a kérdés, amit nem mi találtunk ki: Hogy van a családod és a lovad? Elfogadható, ha a nomád a szomszédjához megy és így köszön. Ahol a ló családtag, gyakran életmentő, ott lehet így köszönni, sőt, ez a természetes. De a „mi szél hozott ide” nem illik igazán a nomádsághoz. Viszont ezek a szólások valódi emlékek, azaz valódi történések emlékei. Eleink valamikor – és erre más jelek is utalnak – feltételezhetően hajókon is utaztak. Nyelvünk hiteles tanú. Mert csak példaképpen említjük, hogy akik valahol megtelepedtek, ott maradtak, mondjuk faluban, és házat építettek, azokra azt mondták, na ezek is gyökeret vertek. És megint „átszól” a rokon nyelvből a szó. Finnül juuri=gyökér, juurtaa=gyökeret ereszt, és tudjuk, hogy az ősi, remek találmány, a hordozható és gyorsan felépíthető ház a jurta. Ha elköltöztek, szedték a sátorfájukat. Az volt a jurta talán legfontosabb eleme. Ezt a szót még manapság is használjuk, noha hol van már a sátorfa? És amikor elindulunk, szintén mondjuk még ma is, hogy fölkerekedünk. Azaz, dolgainkat kerekes járműre rakjuk. S ha ezek a szólások igazak, a valóság dolgait őrzik, akkor hihetünk nyelvünknek. Hiteles tanúja és tanúsítója a történéseknek. Mondhatnánk figyelt és „fülelt” ezer meg ezer éveken át és azóta őrzi e fogalmakat, szavakat, mégpedig a valósággal, minden esetben és változatban, logikus kapcsolatban maradva. Ebben a hitben kell mondani, ne csüggedjünk – ami csügg, az csüng, lefelé hajlik, kókad stb., – mert jön a változás. De tegyünk azért, hogy lábadozzon a nemzet és kilábaljon ebből a sötét letargiából. Mert hosszú távon ez az egyik legpusztítóbb betegség! Mi közben fő a fejünk, azaz, dolgozik, erősen működik az agyunk, ne csüggedjünk, emeljük föl, mert ne feledjük, hogy egyúttal valóságosan is emelt fővel kell járnunk. Éljünk fönséggel, méltósággal és tanuljunk az ősi megtartónktól, a magyar nyelvtől. Ugyanis sokféle látszat ellenére, a magyar nyelv nem fogyatkozik, szókincse nem csökken, sőt állandóan növekszik. S mindebben azért lehetünk bizonyosak, mert ez a lényege! Az ősi valóra építve működik, miközben a mai valóságot is szüntelen felhasználja, és amit létrehoz és beépít önmagába, az nem üres egyveleg, azaz egy~vel~egy, – gondoljunk a német der Mischmasch-ra, ami egyveleget jelent. Ebben az esetben éppen a magas és mély 138
magánhangzók távolságra utaló szerepe is eligazíthat bennünket. Az a nyelvi lehetőség, ami megvalósul, az itt-ott, ide-oda s talán a kis-nagy stb., esetében is. A magyar „egyveleg” valójában egy~vel~egy. Másként több egy. A fazék, farag, fázik szavaink „elmondják” miből készültek. A lábas is tudatja, hogy lába van és ezek után mi is tudjuk, hogy e dolgok fölmutatása miatt írtuk meg néhány példával díszítve e dolgozatunkat. Ám jelezzük, sokkal-sokkal több példát említhetnénk arra nézve, hogy a tárgyak és mások neve, jelentése nem véletlen, hanem nagyon is a lényeghez tartozik az őket megnevező szó. Azért is került ezúttal ez a törekvés e dolgozat homlokterébe.
NYELVÜNKBEN A FÖLD GÖMBALAKJA? Végső célunk, ahogy ezt többször is emlegettük, nem más, mint az, hogy láttassuk: a hangzóknak már önmagukban is van jelentéstartalmuk! Tehát az egyes szavakban nem véletlenül azok a hangzók fejezik ki azt a jelentéstartalmat, amit kifejeznek. Sok szavunk azt bizonyítja, hogy például a keménységet jelentő szavakban benne van a két kemény mássalhangzónk, a „k” vagy „t” egyike vagy mindkettő, mint például a kattog, katakol, tákol stb., szavunkban. De ott találjuk a „k” hangzót a kemény, kő, kavics, kövecs, küjj, (tájszó), kattan, kovács, kalapács, kova, szikla, szikár, szikes, kés, zakatol stb. jelentésű szavakban. S noha a nyelv rugalmas, a „k” és a „t” jelenléte önmagában nem feltétlenül utal közvetlen keménységre, még együtt se mindig, de aligha véletlen, hogy ezekben a szavakban ott vannak a nevezett mássalhangzók. Ahogy ott találjuk alább a lágy mássalhangzókat a lágyságot, puhaságot jelentő szavakban. Említsük meg, hogy kemény hangzónak vehetjük az „r” hangzót is, például ropog, roppan, ropogtat, e hangutánzó szavaink és társai egyértelműen kemény „ropogtatás” változatait jelentik. Érdekes azonban, hogy például a „roggyan” szavunk is a kemény „r”-el kezdődik, a lágy „gy” csökkenti a kemény hatást. S minden bizonnyal sok szavunkban egyenlítik ki egymást a lágy és kemény mássalhangzók. Azaz egyikük csökkenti a másik tulajdonságának érvényesülését. Keménységre utal a rekedt, retesz, rikolt, rikkan, ratatata, arat, és a „t”-t tartalmazó üt, sőt a tű, tőr, szavunk is. E szavakban pedig erősítik az eredendő kemény jelentéstartalmat a „t” és a „k”hangzók, amit legelöl az „r” képvisel és határoz meg. 139
Következzen néhány „lágy” szavunk: agy, lágy, puha, pihe, szellő, dal, dallam, dúdol, legyez, dunyha, ciha, selyem, sál, hal, hál, hó, fű, légy, folyó, (folik), nyál, nyelv, nyelő, nyal, mell, ágy, anya, anyu, ölel, emlő bog, bogyó és így tovább. Sok és sokféle változatot sorolhatnánk például olyan vonatkozásban, mint a lebeg, pille, pillangó, lepke, álom, szárnyal stb., szavaink jelentései. Hiszen a „levegő” azt jelenti, hogy lebegő. S lám mindkét szóban mindhárom mássalhangzó lágy hangzónak tekinthető. A szuszog, piheg, liheg, sziszeg, pisszeg, szavakban szintén lágy mássalhangzókat találunk, érdekesen meghatározó a „k” hangzó zöngés, azaz lágy rokona, a „g” jelenléte a szavakban. Ez van a „hang” szavunkban, és a csengő, cseng, bong, csöng, zeng, zsong, harang, kong, stb, szavakban ez a hangzó „leng” ide-oda, akár a harang szíve, verője. Sőt, a könny, könnyű, könnyed szavaink elején, mintha kissé könnyülne, lágyulna maga a „k” is? Akár az olyan esetekben, mint például az „anyuka” cinege, cinke, s valamennyi kedvesítő, kicsinyítő szavunkban, ahol a kedvesítő-kicsinyítő jelleg a fontos. Például, kee, keed, kend, őkelme, kedves, kellemes, és így tovább, mondhatnánk hosszan. Ráadásul nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a jelentéstartalmak kialakulása több irányú, több okú lehet. Mert nyelvünk rugalmas is. És akkor még nem is említettük a magánhangzók színesítő szerepét. Láthattuk, ha a szó elején magas magánhangzó található, akkor, mint például a cseng, csengő szavak esetében, magasul és kissé keményül a hangutánzó jelenség. Sokszori próbálkozás bizonyította, hogy amikor a jelenlévőktől megkérdeztük: világos vagy sötét színekre gondolnak, ha az „e”, „é”, „ő”, „ü” „í” hangzókat hallják? Illetve ha az „a”, „ó”, „ú” hangzókat? Az előző magánhangzókról minden esetben azt válaszolták például iskolákban gyerekek, hogy világos színekre, a második kérdés esetében pedig szintén minden alkalommal az volt a válasz, hogy sötétebb színekre gondolnak. Az „á” hangzó esetében is inkább világos színekre gondoltak, de voltak bizonytalankodók is. De számít a magánhangzók „magassága” is. Alakítja, idomítja a jelentést. Szerintünk aligha egészen véletlen, hogy a „kés”, „éles”, „tőr”, „szúr” stb., szavakban magas, ha úgy tetszik éles magánhangzókat találunk. Mindezek azonban nagyon rugalmasan alakítják, egymással összhangban a jelentéstartalmat. S ne feledjük azt sem, hogy a magánhangzó illeszkedés törvénye aztán szintén megszabja az egész szó magasságát, színét, hangulatát stb., és mindez együtt a jelentéstartalmat. Lehetséges volna még több, másfajta vizsgálat sok-sok szóval, de inkább csak az elvet tételezzük föl, és annak már megvalósult lehetőségeiből mutatunk példákat. Nyelvünk egyik lényeges, mondhatjuk alapvető és meghatározó tulajdonsága a hangutánzás. Ez az, ami valós jelentéstartal140
makat közvetít; a hangi valóságot, ami pedig a tett, cselekvés hangi valóságát jelenti! Aki a tenyerét összecsapja, az csattogtat vele, azaz; tapsol. Az ököl szavunk, a mássalhangzókból következően, „keményen lágy”. Ám ha ütünk vele, akkor inkább kemény. Láthatjuk, hogy sokféle módon áll össze szavaink jelentéstartalma. S minden módnak valamilyen oka van! Sőt, emlékezete! A legkevesebb az olyan szavunk – véleményünk szerint nincs is! – amelyben a jelentés és a hangzók között nincs valamilyen kapcsolat, ok-okozati összefüggés, amely úgymond teljesen véletlenül jelenti azt, amit jelent. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy igenis van mód arra, hogy vizsgáljuk a hangzók összegzett jelentését az egyes szavak jelentéstartalmában. Rögtön adódna sok, főként egy szótagú kifejezés, például a „zúg”, „búg”, a „zizeg”, a „szuszog”, stb. Itt álljunk meg, mert aki szuszog az „szusz~„ok~at hallat. A sziszegő „szisz”~ek~et, és így tovább. De talán a legkézenfekvőbb a „jaj” szavunk. A jajdulást váratlan – hirtelen – inger, például fájdalom, ütés, szúrás stb., előzi meg. A „j” nem igazi mássalhangzó, akárcsak a „h” sem. Nem kell külön formálni a szánkat, nyelvünket ahhoz, hogy kiejtsük. Elég a torok és a tátott száj. Vagyis ez a hang, ez a szó tud a leggyorsabban, a legkisebb akadály nélkül kijönni a szánkon, mint jelzés. A „titok” tehát természetes ok. És mindig az! Mindezek fényében és tudtával igenis okunk van arra, hogy magyarázatot keressünk és találjunk a szavak jelentéstartalmának kialakulásának okára, módjára, logikai rendjére. Meg is kell próbálnunk bemutatni az elképzelésnél többet jelentő próbálkozásokat. Mindezek után már jöhet annak magyarázata, amiről a címben tudósítottuk az Olvasót. Ugyanis megkíséreljük annak bizonyítását, hogy nyelvünk bizonyos szavait elemezve, illetve a szavakat alkotó hangzókat, következtetni próbáljunk régi, ősi jelentések törvényszerű kialakulására, illetve arra, hogy bizonyos jelentések miért éppen azokból a hangzókból adódnak, amelyeket a megnevező szavakban találunk. Lássuk a vizsgálandó szavakat. De előbb újra ismételjük, a gömbre, gömbalakra, golyóra, és természetesen a kör szavunkra kell elsősorban figyelnünk. Hiszen a gömb térbeli, azonos központú és sugarú, eltérő síkokban elhelyezkedő körök sokasága! A vizsgálat tárgya, a földgolyó, illetve a gömb, gömbölyű, gömbölyded, kerekded, tojásdad, édesded, kisded, dundi, didi, dudor, talán előbb kellett volna említeni a búb, bab, baba, bába, bábu, bugyog, buggyan, búb, (púp), buborék, bugyborék(ol), stb., szavainkat. De a fő cél a föld szavunk elemzése s ehhez két főirányból közelítünk. Az egyik az a különös tény, hogy a nagy nyelvek s tán a legtöbb nyelv, az egyenlítő szó kifejezésére nem a saját „egy” szavát használja, hanem az „ek”, „eq” szótövet, amely a 141
mi nyelvükben megvan az egy, ig-, eg-, ek- változatokban. Például Ecuador, az Egyenlítőn található, onnét kapta a nevét. Angolul az egy: one, de az egyenlítő: equator, egyenlít: equalize. Németül egy: ein/eine/ein, egyenlítő: der Äquator, egyenlőség: die Gleichheit, stb. Oroszul az egy: oдин (agyin), egyenlítő: экваториальный (ekvatoriálnüj). Törökül egy: bir, egyenlítő: Ekvator. Francia egy: un, une, egyenlítő: l’équateur, egyébként is gyakran használja a francia nyelv az égal szót több más szóhoz, például az egyenlő, egyenlően stb., szavakhoz, de már az egyenletes az uniforme, homogéne, soutenu. Latinul az egyenlítő: aequator, az egy pedig unus! Tehát a latin nyelv sem a saját „egy”, „unus” szavát használja, akárcsak a többi nyelv az egyenlítő szóhoz, kivéve a magyart! A magyar nyelv erre a fontos földrajzi, mértani, alapvető tengeri tájékozódási szóra, a saját szavát használja! Ezek csak példák arra nézve, hogy a fönti nyelvek valahonnét átvették ezt a megnevezést. Azért szólunk erről, mert az „egyenlítő” lényege, hogy valamit „kiegyenlítő” módon, pontosan két részre oszt! Méghozzá pontosan. Ki tudja, mióta számolnak eszerint? Valójában két egyenlő félről van szó. Azaz, valami szabályos egyet, azonos nagyságú és lényegű kettővé oszt az egyenlítő! Már ebből is következtethetünk arra, hogy amelyik nyelv az „egyenlítő” kifejezést először használta, annak tudnia kellett arról, hogy a föld „kör”, sőt, gömb alakú! Csakis szabályos gömbtesten lehet ily módon felező vonalat húzni. A megnevezés mögött tudás birtoklása rejlik. S ahogy másutt is emlegettük, a nyelv megnevezés. A „ház” szó is azé, aki az első házakat megépítette. Hiszen meg is kellett neveznie a lakhelyét. S a ház mindinkább az a lakhely lett, ahol lakik az ember, ahol a haza van. Ahova -hez-hoz-höz, hozzá hazatérünk! Van a magyarban idehaza és odahaza. Ha idehaza vagyunk, akkor itthon vagyunk. Ám ha odahaza szót használjuk, akkor távol vagyunk, nem vagyunk itthon az otthonunkban, tán a hazánkban sem. Természetesen mindez csak példa arra nézve, hogy rávezessük az Olvasót a gondolat menetre és hogy értse, mi a gondunk. Sok hasonló példa van még arra nézve, hogy a magyar nyelv bizony nagyon régi, sok köze van a számtanhoz és a logikához, de a mér~tanhoz is! (Így már jobban érthető, hogy a Gergely-naptár névadója miért éppen szkíta matematikust bízott meg az új naptár elkészítésével.) Annak is megnő a jelentősége, hogy sok olyan „egy”-gyel kezdődő szavunk van, amely valójában legkevesebb kettőt jelent. Például egyezkednek, együtt, egyensúlyoz stb. Erről is szóltunk több helyen is.
142
Földgömb A további elemzések előtt, lássuk a mássalhangzók hasonulását, változását. Az f>p változás jól látható a pireg-pörög, fireg-forog példában. Egyébként fönnáll a finn pesä és a magyar fészek szavak esetében is. De fönnáll a p>b>v hasonulás lehetősége is. Már láthattuk a búb – púp szavak esetében a váltást, amikor a jelentéstartalom lényegében nem változott. Ide is idézhetjük a finn vauva szót, amely magyarul baba. De gondoljunk a piros-vörös-veres-bordó kapcsolatokra, amelyeknél legföljebb az árnyalat változik, segít ebben a bíbor szó is. Vagy a bársony vörösepirosa, de a lényeg a piros alap. De piros-vörös a parázs is, no meg a vér is vérpiros, vérvörös és így tovább. A másik közelítés lényege a hangzókból adódó, lehető jelentéstartalom. Ha abból is arra következtethetünk, hogy közük van a gömbölyűséghez, bizony levonhatunk következtetést is. Lássunk azonban még ide sorolható szavakat. Azt is tudjuk, hogy a „k” hangzó zöngés párja a „g”, görgésre, görbületre, gurigára, görgőre, gomb, gomba, gombolyag stb. szavaknál ugyanúgy – mint például az Esztergom (Istergam) szó végén a „gom” vagy „gam” –, kanyarra utal. A kampós bot, a gamó, gumó és így tovább, mind a gömb, a kör, a kanyar, konyul – al~kony=le~konyul – jelentéseire utalnak. Bizonyítva, hogy az azonos hangzók, azonos vagy nagyon közeli jelentéstartalmakat jelenítenek meg a szavainkban! Rögtön láthatjuk, hogy maga a föld szavunk önmagában is eligazító mássalhangzókat tartalmaz. Úgy vehetjük, mintha már ezek láttán is levonhatnánk bizonyos következtetéseket. Megpróbáljuk, s talán eljutunk valahova, éppen annak közelébe, amire kíváncsiak vagyunk. Lássuk tehát, hogy a „föld” szavunk mássalhangzói milyen szavakban fordulnak elő? Ha minden szót nem is tudunk bemutatni, talán az a néhány tucat példa is közöl velünk valami tűnődésre késztetőt, amiből valóban következtethetünk feltételezésünkre. A föld szavunk a Történeti etimológiai szótár szerint (TESZ), ismeretlen eredetű. De itt említik a „feld” és a „land” szavakat. A feld minden bizonnyal a magyar föld szóval függ össze, és a land pedig a „lenn”és a „lent”, illetve az alant stb. szavaink sorába illeszthető. De most nézzük külön a hangzókat, illetve azokat a szavakat, amelyekben meghatározó módon vannak jelen. Az „f” jelen van a forr, forog, forrás, forog, fordul, aztán a fireg-forog, majd a p>f váltással, ami természetesen f>p váltás is, a pireg-pörög stb., szavakban. S gondoljuk meg a forró víz, az egyúttal forgó víz! De ott van a 143
fúr, farag, forgács – ami faragáskor elgörbül! – szavakban is. Meglehetősen feltételezhető, hogy a forma, formáz, (forgó korongon!), sajátos jelentést alapoz meg az f+r szótövi mássalhangzó képlettel. Fordulatot, (pördületet) forgást, ferdítést vagy valamilyen ezekhez hasonló, jellegzetes fordulatot jelent. Mivel a föld szavunkban az f+r képlet lágy változata található, az f+l, meglehetős alapja van annak, hogy valójában első sorban fordulatra utal ez a képlet. Vagyis a föld forgására a „tengelye” körül. Az „f” hangzó önmagában vagy az „r” hangzó nélkül ritkábban utal közvetve fordulatra. Noha görbülhet a fű, fa, fő, (a fő, mint fej, nagyjából gömb alakú) fú, stb., valóban általában csak másodjelentésében, elemzés nyomán jelent mozgást, elhajlást, görbületet. De akkor határozottan! De például a facsar szavunk, másként csavarodást jelent. Ennyi példa után már kijelenthetjük, hogy az „f” hangzóból is következik mozgás – föl, fel, a felhő szavunkban benne van a felhő képződésének fizikai törvénye, hiszen az alul levő hűvösebb levegő fölfelé áramlik, akár a forrásban lévő víz! – s még a fúj, sőt a faj, fáj, far, farok, és így tovább, szavaink is utalnak mozgásra, hajlatra. Vagy például a fazekas koronggal dolgozik, de maga a fazék is kerek! Természetesen az elvont fogalmak esetében nem juthatunk el mindig könnyen az emlegetett jelentéstartalmakig. Valamint a nyelvünk nagyon gazdag a ragok, képzők, jelek és mindenféle toldalék következtében. De gondoljunk csak bele a fel, föl mellett olyan távoli szavak, mint a forint, fillér, (kör alakú krajcár), vagy a fon, fonat, stb., megint magában rejti a fordulatot. Vagy a fészek is kör alakú! A fog s mindenféle fogásban, mondható, hogy kézzel foghatóan ott rejlik benne valamilyen hajlat! És mozgás a folyás, folyó, folyam, folyamat, folyamodvány stb., De a főzéskor is a meleg, a forróság teszi ehetővé az ételt. A fűz, fűző, fűzés megint csakis ívekkel, kis kacskaringókkal történhet, hajlékony fűzfa vesszejével. A füzet is fűzés által áll össze. A fül meglehetősen kerek alakú. A füst pedig kacskaringózva száll. Aki fut, az alaposan mozog. Vagy gondoljunk a fürész recéire. Ha tehát összeírnánk azokat a szavakat, amelyek első szótagában ott van az „f” hangzó, meglehetősen nagy százalékban jutnánk el a körhöz, forduláshoz, mozgáshoz! Ime már maga a föld szavunk első hangzója legalábbis nem kis meggyőződéssel sugallja a fordulatot, a mozgást. Az f+l képletben már egyértelműbb mindez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az „l” hangzó lágy párja az „r” hangzónak. Még szaporíthatnánk a példákat, amelyek arra mutatnak, hogy az említett százalékos arány olyan jelentős volna, amiből a kerekségre, forgásra, mozgásra (mondjuk: keringésre?) lehet következtetni. Lássuk a föld szavunk utolsó mássalhangzóját, ez pedig a „d” hangzó. Nem kevés szóban egyértelműen a gömbölyűségre utal a „dad”, „ded”, 144
„déd”, „did”, „dud” szótag. Jelentése nemcsak a kerekséget, kerekded, hanem a gömbölydedséget is jelenti. De lássunk több példát. Ime, a talán legtöbbször használt, ide vonatkozó szavaink: kisded, dada, didi, duda, tojásdad, dédik, dédek, stb. Ám ide sorolható a dundi, dudor, az elvont fogalmat jelentő édesded, dedó és így tovább. Az utóbbi szavak közvetve utalnak a kerekded testű, édesdeden alvó kisdedre, akit dadák és dédik dédelgetnek. Nem is kell talán többet mondani. Ennyiből is kivehető, hogyha a föld szavunkban található mássalhangzók mögöttesében rejlő jelentéstartalmakat „összeadjuk”, akkor kijön nemcsak a kerekség, hanem a gömbölyűség, a mozgás, keringés, forgás. Megállapítható, hogy akik ezt a nyelvet beszélték, már réges-régen tudták, hogy a föld gömbölyű és mozog, kering. A gömbölydedségére utal, a már korában – másutt is – emlegetett „egyenlítő” szavunk is. Összegezve, nemcsak ezek a hangzók és szóbeli jelentésük, de más szó – talán szavak is – mind azt közlik velünk, hogy a magyar nyelvben ősi tudás rejlik emberről, világról, számtanról, valamint a mindenségről is. Utójegyzetek Oroszul az egyenlítő=экватор (ekvátor); egyenlő=равный (rávnüj), одинаковый (odinákovüj); egyenlet=уравнение (uravnyénie); egyéniség=личность (licsnoszty); egyenleg=салдо (száldo); egyenruhás=форма (forma); majd a következő szavak tucatjai: egyetértés=согласие (szoglászie); egyezik=совпадать/совпасть (szovpadáty/szovpászty) és így tovább. Tovább sorolhatnánk azokat a szavakat, amelyek ős-alapja az „egy”, ám egyikben sincs az orosz egy, tehát az odin. Végül több száz magyar szóban logikusan benne van az egy, de az alábbi – és még több – nyelvben nincs. Tehát az „egyenlítő”, „egyenlő” és hasonló kifejezésekben nem találjuk az illető nyelv „egy”-ét, legfeljebb a magyarból levezethető „ig”, „igg”, „eg-”, „ek-” stb. egyet jelentő, egyre utaló szótagot; mégpedig az „aq”, „aeq”, „äq” stb. alakokat az egyenlítőt megnevező szóban. Amely szó pontosan kettévágja a szabályos gömbalakot, vagyis egyenlő részeket hoz létre! Latin egy=unus; egyenlítő=(földrajzi) circulus aequinoctialis, aequator; egyenlít=aequo; egyenleg=compensatio; egyén=homo; egyenes=directus; egyéb=alius, ceteri, reliquus; egyezmény=conventum, conventio, (pactum) és így tovább. Csak kevés példát említünk a sokból arra nézve, hogy nyelvünkben a belső logikai rend összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint ezekben a nyelvekben. E dologban egyezkedésnek (pactio) helye nincs, mert tény mindez. Csupán bele kell nézni a szótárakba. Angol egy=one (ejtsd: van); egyén=individual person; egyedüli=a sole, only, single; egyenleg=balance; az egyenlítő=the equator; egyben (egyút145
tal)=at the same time; egyéb=other, else, de itt álljunk meg. A magyar „egyéb” valójában az „egy” középfoka, azaz van az egy és az annál „egyebb”, s egyébként így különbözteti meg. Mert az egyenlő=equal, az egyenletes=even, smooth; egyezkedés=negotiations, (üzleti) bargaining. Német egy=ein; egyéb=ander, sonstig; egyén=das Individum; egyenes=die Gerade; egyenlet=die Gleichnung; egyenlítő=der Äquator; egyesület=der Verein. Érdekes, hogy a magyar „egy” ott van Egyiptom nevében s végül a német szó is, Ägypten, ezt tartalmazza. Továbbá az egyház=die Kirche; egyveleg=der Mischmasch/das Gemisch (Az „egyveleg” valójában egy~vel~egy, azaz eggyel egy, vagyis több mint egy, tehát másként szólva keverék!); egyező=gleich; egyetem=die Universität és így tovább. Még a német nyelvben fordul elő legtöbbször a német „ein”. Spanyol egy=uno, una; egyaránt=igualmente, por igual, igual qve; egyben (egyúttal)=al mismo tiempo; egyedül=solo; egyenlítő=ecuador; egyház=Iglesia; Egyiptom=Egipto. Látható, hogy latin alapú nyelvekről van szó, ám az is, hogy az elején megjelölt magyar „eg” vagy „ig” stb. bizony megmutatják magukat. Lássunk még néhányat: egyveleg=mezcla, compuesto, mezcolanza; egység=unidad; együttes=colectivo, mancomunado, reunido, combinado, concertado stb. Érdemes újra és újra átolvasni e néhány szót és eltűnődni azon, hogy vajon honnét hova „jöttek-mentek” a szavak. Persze nemcsak ennyi, hanem ezer és ezer! És vitték a magyar nyelv rendjének ízeit, részeit.
ITTHON – OTTHON Ha azt mondom egész nap itthon leszek, az azt jelenti, hogy otthon vagyok, otthonról beszélek. De ha így fogalmazok, hogy gyere csak, egész nap otthon leszek, akkor e beszéd alatt, nagy valószínűséggel nem otthon vagyok, hanem valahol másutt. Ez az itthon-otthon is a magyar nyelv érdekes sajátossága, azaz az „itt-ott” a közel-távol megjelenítése. Valójában erről a sajátos jelenségről is szóltunk már. De sokkal nagyobb az összefüggések köre, mint eddig emlegettük és bemutattuk. Alighanem rögtön, tehát azonnal az „itt”–„ott” szavakkal kellene kezdenünk az alaposabb vizsgálódást. Meg kellene néznünk az innen-onnan, ilyenolyan vagy akár az imitt-amott kifejezéseket is. Tán újra utalni kell az icipici, kicsi lyukon vagy résen alakuló síp-hangra. Annak részvételére a síp, sípol, sivít, süvit, visít, stb. szavakban. Ám ide tartozik természetesen 146
maga a síp a kis lyukjaival, éles, szúrós hangjával. Miként ide sorolhatók alighanem a „kis”, „kés”, „vés”, „sírás”, sőt, a különben lágy mássalhangzót is tartalmazó „éles”, szavunk is. Nemcsak érdemes, sokkal inkább fontos jobban „szétszedni” a szavakat és azt vizsgálni, hogy miként állnak össze a jelentéstartalmak. Ezt a magyar nyelvben eléggé megbízhatóan képesek vagyunk elemezni és megmutatni. Aligha vitatható, hogy az í-i magánhangzó vagy az ahhoz közeli hangok maguk is kicsi, keskeny likonlukon képződnek, alakulnak. Ahogy az ajtók vagy ablakok kis résein, lyukjain fütyül be a szél. De maga a „fütty”, „fütyülés” is elég közeli hangot jelent. Bizonyára az sem véletlen, hogy vannak szavaink, amelyekben az „í-i” hangzót az „ű-ü” helyettesíti. Például az idő-üdő, izen-üzen, stb. S természetesen e szavak tovább képzett vagy ragozott alakjaiban is fennáll a hangcsere. Íme: füttyent, izenet és így tovább. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a „fittyet hány” mondás is ide csatlakozik a maga í-vé alakult ü-jével. Hiszen azt jelenti, hogy nem törődik a dologgal, fütyül rá, azaz fittyet – füttyöt – hány rá. Az „í-i” hangzónk „méretben” valóban a legkisebbnek érződik, hallatszik. Jól elkülöníthető az öblös, mély hangoktól. S ha már ennyire nyilvánvaló, hogy az az í-ű helyettesítheti egymást, akkor talán a hegyesre utal a „tű”, illetve a „tüske” szavunk is? Kis kitérőként jegyezzük meg, hogy az a mondás, mely szerint „tűt keresünk a szalmakazalban”, azt jelképezi, hogy valami nagyon kicsit, valami nagy halomban. Ide tartozik még a „tűvé tették” mondás is, amelynek végső soron ugyancsak az a jelentése, hogy nagyon alaposan és aprólékosan, azaz „tüzetesen” átvizsgáltunk, átnéztünk mindent. Ám ennek, mint láthatjuk, nem a „tűz”-höz, hanem az apró, kicsi tűhöz van köze. Tüzetesen=aprólékosan. (A tű is kicsi!) Amikor így nyomon követjük a nyelv működésének szépséges logikáját, nem tagadjuk, magunk is gyakran elámulunk a finom következetességen. Újra elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvben mindennek oka van és soha semmi se véletlen! Éppen ez a sajátos törvénye és titka. Ám olyan titok ez, ami megfejthető és érdemes is minden esetben egy kis oknyomozást végezni, mert általában nem is olyan nagy erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy elénk táruljanak a nyelvi összefüggések okai. A címben olvasható szavakból nemcsak azt látjuk, nemcsak az mutatkozik meg, hogy az itthon szavunkban az „itt” jelenti a közelit, illetve az otthon szavunkban az „ott” távolra mutat. Nagyon érdekes törvényszerűségre bukkantunk közben. Ugyanis az itthon szavunkban, amely összetett szó, ebben a formában is változatlan marad a csatlakozó „hon”. Érthető, hiszen nem rag, nem képző. Az illeszkedés nem vonatkozik a csatlakozó szóra. Hasonló a helyzet a „sehonnai” szavunknál is. De már az így létre147
jött új szóban az első szótag szerint vagy éppen az „í-i” saját törvénye nyomán alakul a további képzés, ragozás. Inkább az utóbbi, hiszen nemcsak az itthoni szóban lesz magas hang, nevezetesen „i” szó végén, hanem az itteni, sőt az otthoni szavunkba is „i” kerül. Miképpen az „itt” alak átalakulhat „id-dé” és így alakul az ide szavunk. Aki felénk, netán hozzánk jön, az idegen, ide jön, onnét, onnan vagy amonnan. Azaz „ott-tól”, „ottból”, „onnan-ból”. Innentől tisztázódik, hogy az „í-i” hangzónknak saját törvénye van. Például nem mindig úgy illeszkedik, ahogyan az illene. Lássunk csak példákat az illeszkedésre. Víz, vízre. Sín, sínre. Kis, kissel. Szik, szikes. (Szűk, szűkös, szükség, szükséglet és így tovább, hogy itt is megjelenítsük az ű-ü-t.) De már például híd, hídra lépünk. Víg, vígan vagyunk, vigadó, vigadunk, vígság, – igaz az „á” hangzót bizony olykor vehetjük magas magánhangzónak is. Például sík, síkság, de már az út síkos, amelyen talán éppen siklunk. Az éles hang sikoly, sikoltás, ámbár sivít, visít, süvít, süvölt, s aztán sivítás, de már süvítés, süvöltés, bár ezekben az esetben a nyelv ősi érzékeny hajlandósága is belejátszik, mert az utóbbiak hangutánzó szavak. Van a sívó homok, amely sivár tájat is jelent. Itt újra változik a helyzet, mert sívónak, sívóval, sívóra és így tovább. Nézzük például a szív szavunkat. Szív, szívem, szívemre, szívemmel, szíves, szívlel, stb. De már szívós, szivar, szivattyú. Jegyezzük meg: természetes, hogy az egészséges szívű, jó szívű ember, szívós, erős alkat. Különben a szívünk ősi – ki tudja hány millió éves – elv szerint működik, mint szivattyú. Ez azt jelenti, hogy légüres teret teremt, hoz létre, majd kitágulva, a külső – Zalában ezt így is mondják „kilső” s künn, kinn, kint, stb. – nyomásra préselődik be a vér. Illetve a szivattyú esetében más folyadék vagy éppen maga a levegő. Mert minden szivattyú azon az elven működik, ami egyetemes és ősi valóság, s minden élő szívre jellemző. Bizony nem lehet a világban olyant kitalálni, feltalálni, ami valahol, valamilyen alakban már ne volna meg! Levontunk tehát egy fontos következtetést, pontosabban, megint fölismertük az egyetemes törvény jelenlétét. Van azonban még valami más, amit ugyan talán több ízben is érintettünk, mégis vissza kell térnünk rá, hiszen amennyire lehet, a teljességre törekszünk még akkor is, ha ez minden bizonnyal lehetetlen. De az í-i hangzóval kapcsolatban, amely maga is kicsi likon-lukon-lyukon gyorsan mozgó levegővel formálódik, van más, figyelemre méltó tulajdonsága. Ez pedig a közeledés, közelség, az „ittség”, „ideség” megjelenítése fizikai törvény szerint is. Így van ez az úgynevezett Doppler-féle elv szerint. Ez pedig nem más, mint a fizikának, azaz a hang terjedésének az a törvénye, amely szerint a felénk közeledő hang magasodik, a tőlünk távolodó mélyül. (Olyasmi, mint a távolodó fény jelensége.) Ha valami suhan felénk, akkor ilyesfajta hangot hal148
lunk zzééííí. Ám ha ugyanez távolodik tőlünk, megváltozik a hang magassága és ezt halljuk: zzúúuuuu. S lám, mintha a magyar nyelv tízezer évek óta ezt a megfigyelést is beépítette volna a valóságába. Gondoljunk arra, hogy a hirtelen lecsapó záport zuhé-nak nevezzünk, mert valósággal lezuhant a nagy víztömeg. Ha jól megfigyeltük, először mintha sziszegés hallatszott volna, majd elmélyült a hang, amikor nem éppen ránk zuhant zuhogva a zuhé, hanem kissé odébb süvített majd zuhogott. De sokféle megfigyelés igazolhatja ezt a törvényt. Mert a levegőben hangot adó és felénk közeledő dolog, például motorkerékpár is, ahogy közeledik, magas éles hangot hallunk, amint eltávolodott tőlünk elmélyült hang marad utána. Lássuk csak a közelre és távolra mutató szavainkat. Íme: itt, ide, ez, emez, erre, emerre, emitt, ilyen, emilyen, innen, eminnen, de például, mintha az idegen szavunkban benne volna, hogy olyan valakiről van szó, aki máshonnét jött „ide”. De nézzük a távolra mutató szavainkat: ott, oda, amoda, az, amaz, arra, amarra, olyan, amolyan, amott, onnan, amonnan és így tovább. Ami a közelségre vonatkozik, az mind magas hangú, nincs kivétel, ami pedig a távolra, az valamennyi mély hangú! Tehát ténylegesen fizikai törvény szerint alakultak ezek a szavaink. Gondoljunk arra, hogy nyíllal lőttek ránk. Persze gyorsan suhant a nyíl, és aki hallotta is, ilyesmit hallott: zííú! Takk!… Ahogy beleállt mellette a fatörzsbe. Azért emlékszünk rá, mert életben maradtunk és a közvetlen közelünkben csapódott be a nyíl. Túléltük és sajátos, erős, hatásos emlékünk maradt róla. Ám nemcsak nekünk, hanem sokaknak az idők folyamán és vált mindez az egész nyelv emlékezetévé is egyúttal mindörökre. Tehát, ha otthon vagyunk, és onnét telefonálunk, akkor azt mondjuk: „itthon leszünk”, gyertek csak. De akkor, ha nem otthonról, az otthonunkból beszélünk, mondjuk távbeszélőn, akkor azt mondjuk: nyugodtan gyertek csak, mert biztosan otthon leszünk. Minden emlegetett szó egymást igazolja. Ugyanakkor a nem fizikai jelentésben, azaz, ami nem megmérhetőt vagy megfoghatót jelöl, hanem érzelmi, az otthonos, otthonosság stb. szavak jelzik a kivételt, ami erősíti a szabályt. Mert ott, ahol jól vagyunk, azt jelzi az az „ott honunk”. Ez a tény megint csak olyan, finom tulajdonsága a nyelvnek, amely azt mutatja, nem szabad a magyar nyelvet ugyanúgy kezelni, mint egyet a sok nyelv között. Mert a magyar nyelv nemcsak a közlés eszköze, hanem logikai és számtani rendszer. Szoros kötődéssel az ősi valósághoz, annak emlékezete, beláthatatlan mennyiségű, ősi tudás gyűjteménye. Ahogy többször emlegettük, ténylegesen fogalom- és szókincstár. Jó lenne már, ha legalább az arra illetékes tanárok mozognának otthonosan ebben a témában!
149
A HALOTTI BESZÉD ÉLŐ SZAVAI Kettő egyenlő eggyel, azaz az egésszel Több jeles nyelvész is értelmezte – magyarán szólva „magyarázta” – e becses nyelvemlékünket, a Halotti Beszéd és Könyörgés című imádságot, amely a Pray-kódex 154/a lapján maradt fenn. Talán pontosabb ez a cím, amit a tartalom is igazol, „Sermo super sepulchrum” (Sír fölötti beszéd) és az ismétlődéseket nem számítva, a 32 soros búcsúztatóban 190 szó található. A kutatók sok fontos szempontot nem vettek figyelembe, mert az alábbiakat nem vizsgálták. Nem figyelhettek föl olyan tényezőkre, amelyek nyomán azt is feltételezhetjük, hogy e nyolcszáz éves nyelvemlék sokkal, több száz évvel régebbi is lehet, noha írásban tán nem találták meg addig. Állítják, hogy fordítás, de azt nem, hogy ki és mikor fordította! Azt vizsgáljuk tehát elsősorban, hogy a természetellenesen kacifántos magyar szavak honnét valók. Bizonyos ismétlések arra ösztökélnek bennünket, hogy e tények okait kutassuk. Meggyőződésünk ugyanis, hogy így sosem beszéltek magyarul! Ezért ennek az 1192–95 közé keltezett papi nyelvemléknek, nem véletlenül, éppen az ismétlődő szavait kívánjuk vizsgálni. Nem valamennyit, alaposabban csak négyet. Három a kezdő mondatban megtalálható: „Latiatuc feleym zumtuchel…”, azaz Látjátok feleim szemetekkel… stb. Ez a szó „zumtuchel”, előfordul a szövegben „szumtuchel” változatban is. (Az „s” régies írással: „ſ” szerepel (hasonlít az áthúzás nélküli „f”-hez). Tehát „ſzumtuchel” formában találjuk Pais Dezső olvasatában. Az „u” használata talán a szömötökkel miatt van?) E magyar szó viszont egyértelműen közli velünk – két változatban is –, hogy a két szemünk egyes számban szerepel! Vagyis ebből adódik az a logika, hogy akinek egy szeme van, az félszemű! A kettes számrendszerről másutt már szóltunk. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy magyarul az egy karú félkarú, az egy lábú féllábú és így tovább. Valamint – többek között – a feleim, feleség szavunk viszont egész emberekre vonatkozik, és lásd még az ügyfél, ellenfél, felek stb. szavainkat. Ide sorolható a felejt, feled minden változata. Valamint a féleszű=együgyű logikája. És aki csak a dolog felét ismeri, az nem tud semmit. Az „el~feledte”! Hiszen semmiből nem lesz semmi, mindennek oka van! A nyelvünk sem véletlenül használja a feledésre a feled, felejt stb. szavakat! De aki feleink közül félvállra vesz bármit, az azzal valójában egyáltalán nem törődik! Mindezek abból a logikából következnek, hogy a magyar nyelv, illetve gondolkodás szerint az egy, az egész, az egészség jelenti az ember épségét és testi teljességét. A két szemre az egyes számot idéző „szemetekkel” szót használták. A magyar számára az ép, eg~ész~séges embernek, eg~ész embernek e szervekből kettő van. A „van” maga is jelenthet „eg”-et, egy~et, il150
letve ig~et (sőt ig~ent). Ezt a szót is közelebbről vizsgáljuk a dolgozat második felében. Már itt jelezzük, hogy e szavunk is két változatban szerepel a szövegben. Mégpedig „ig” és „igg” alakban. (Kitérünk újra az egalité és az Ecuador, illetve az aequinoctialis, aequator, azaz az egyenlő, egyenlítő szavunk lehető, ősi gyökerére.) A gyümölcs szavunkat külön, csak az érdekesség kedvéért emlegetjük, csak részben tartozik ehhez az eszmefuttatáshoz. Azonban itt szükséges közölni azt is, hogy a későbbiekben érdemes volna ilyen és hasonló szempontból szavankint elemezni, boncolni e páratlan nyelvemlékünket. Rövidesen meg is tesszük, sőt összevetjük a benne talált szavakat Lakatos Demeter és Duma-István András csángó költők szavaival. Várhatóan érdekes következtetésekre lesz lehetőségünk. Most maradjunk azonban a már jelzett rövidebb témánál. Mindössze azt ajánljuk a Tisztelt Olvasó figyelmébe, hogy e logikai körbe tartoznak a „félig tele” a „félig üres” illetve a „teli s tele” kifejezések, s amelyek mindig csakis egész edényre stb. vonatkoztatva érthetők. De a számtani logika jelenléte vitathatatlan! És külön kell vizsgálni a „fél” s például a „felesel” szavunkat. Hányra gondolunk, ha ezt a szót használjuk? Láthatjuk alább azt is, hogy a -val -vel a leíráskor már hasonult! Noha egy másik szavunkat látva, megint nem érdektelen a ráfigyelés. Hiszen például a „-tól -től” ragot még külön is írták. Ez a már említett „gyümölcs” szavunknál látható. Írták így: „gimilcictul”, aztán így: „gimilce tvl” – külön volt a rag –, aztán így is: „gimilſtwl”. A leírók – talán a fordítók – szemmel láthatóan sokat bizonytalankodtak. Úgy tanultuk, hogy a leírók nem is magyar anyanyelvű szerzetesek voltak és ezért található a szövegben a sok bizonytalanság, hiba. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint, ótörök eredetű a gyümölcs szavunk. Ez lehetséges, habár elágazhat sokkal régebbi időkbe is. A gyümölcs alapszó mindegyik változatában megvan a g+m+l mássalhangzó kapcsolat. Az ótörökben és a rokonnak tartott nyelvekben az étkezéssel, evéssel, ehetőséggel függött össze a szó. Ez, mondhatjuk, természetes. Hisz a magyarban van ilyen kifejezés is, hogy éhomra. Azaz összefügg az éhes, éhség szavunkkal is. Az „éhom” mássalhangzói h+m, ez rokon g+m változattal és akkor a szótő gim, gem – „gimilſ” – stb. alakjai visszautalhatnak a gümő, gumó-formákra, amelyekben benne van a gyümölcsök általános gömböly~ded~sége. Annyi bizonyos, hogy a leírások sokfélesége nem is annyira tarka, az alapmássalhangzók általában megtalálhatók mindegyik változatban. Talán ennél a szónál még megállapíthatjuk, hogy a latin „c” hangzó az „s” és „cs” hangzónkhoz állt közelebb, mint például a kemény kához. (Emlékezzen az olvasó arra a sokszor tréfásan megfogalmazott komoly kérdésre, hogy honnan tudjuk, mikor hangzott beszédben a „c” „k”-nak vagy „cs”-nek. Másként szólva, ki tudja, hogyan ejtették a hangzókat? Pél151
dául, ki tudja, hogy a híres szónok neve kimondva Cicero, Csicseró vagy Kikero volt? De ejthették Kicseronak vagy Csikeronak is. Voltaképpen ezt idézik a centum-kentum szavakkal is.) Most csak ezek miatt említettük a gyümölcs szavunkat, illetve azért, hogy megmutassuk, hányféleképpen írták le. E kis kitérő arra volt jó, hogy okoljuk az adódó gondokat a „zumtuchel”, „ſzumtuchel”, illetve az „igg” és az „ig” szavainkkal kapcsolatban is. Nem azt állítjuk, hogy csak ezek a szavak érdekesek számunkra a sír fölötti imádságból, de a legfontosabbak közé tartoznak! Ez a megállapítás főként az ig és igg kifejezésekre vonatkozik. E két szavunk azt jelenti: egy. Ez aligha kétséges, hiszen rögtön láthatjuk, hogy milyen szövegkörnyezetben találjuk meg a változataikat. Íme: „Heon tilutua wt ig fa gimilce tvl.” Az egyik olvasat szerint „Csupán tiltja őt egy fa gyümölcsétől.” De ez a „csupán” lehetne „hon”, „ahon” is. Mivel a latin ábécének 21+3 hangzója van és nem volt például é, j, ny, ö, ty, z, zs stb., az „őt” így tudták csak leírni wt. Aztán a gy, ü, cs is hiányzott és hiányzik mindmáig a latin ábécéből, a hangzókat egyszer így, másszor másként próbálták pótolni. Vagyis máris elénk áll a „titok”! Hiszen a rovásjelek tanúsága szerint, a magyar nyelvben 47 hangzóra volt s van betű, bizony nehéz dolguk volt azoknak, akik a szűk latin ábécé betűivel írták le a gazdag magyar szöveget. Föltételezhető, s ahogy látjuk, teljes joggal s okkal, hogy ennek következménye ez a furcsa magyar szöveg. Móricz Zsigmond modern mai magyar nyelven írott munkának tartotta a Halotti Beszéd szövegét. Minden bizonnyal igaza volt. Holott így aligha beszéltek valaha is eleink. Már most megjegyezzük, hogy tanulságos az a mód, ahogy a csángó-születésű, de román iskolába járt Lakatos Demeter hogyan próbálja leírni, pontosabban, megtalálni a magyar szavakhoz a megfelelő hangzókat. Olykor éppen úgy, ahogy az ima hajdani leírói. Lakatos Demeter így írta le például az egy szavunkat: eg. A következő szavakban is az „eg” a szótő: egjedül, egjformán, egjeznek (egyeznek), egjknek (egyiknek) és így tovább. De írja így is: egj mást, illetve ragozva egy másval, egy masznak stb. De olykor az „í” egyet vagy is-t jelent nála. Összehasonlítva elemezzünk néhány szót a Halotti Beszéd-ből az említett költők verseiben található szavakkal, de még továbbra is foglalkozni kívánunk az emlegetett „ig” és „igg”, illetve „eg”, „egy” szavunkkal. (Figyelemre méltó, hogy a magyar azt mondja: ennenmagam vagy önnönmagam, önmagam, sőt, a magam is egyet, a magányos egyedülit jelent. Az önző ember magánakvaló ember. De arra is figyeljünk, hogy például a kettő szavunkban ott van a „tő”, azaz „te” alak. Még inkább a „ket~te~d”-ben. De ez máshova tartozó eszmefuttás része.) Most röviden vonjuk le a következtetést. Az ima latin betűs leírásakor – netán átírásakor? – az volt a fő gond, hogy a latin ábécéből hiányoztak egyes hangzók, s azokat próbálták helyette152
síteni más változatokkal, de ez nem sikerült igazán, ezért jöttek létre a magyar nyelvtől idegen s torz szóalakzatok. Hogy ez a föltételezés megalapozott, arra bizonyítékul szolgálnak azok a szavak, amelyekben olyan hangzók találhatók, amelyek akkor is megvoltak mindkét nyelvben. Azokat pontosan úgy írták le akkor is – nyolcszáz vagy több éve – ahogy ma írjuk. Íme a példák: „neki, isten, munkás (muncaſ), ember, vilag, szent peter urot, kebeleben stb.” Tehát maga a szöveg bizonyítja, hogy feltételezésünk jogos. Rögtön a kezdő szavak közül a „vogmuc” szót vagunk-nak írja Lakatos Demeter. Miként az „eg” esetében, hiányzik a lágyító ipszilon, illetve a „gy”, ahogy a román nyelvből is, a leírás teljesen mai és magyar. Az a tény, hogy nem járt magyar iskolába, arra késztette, hogy Lakatos Demeter magyar írása hangutánzó alapokon álljon. Ő tehát csakis a szülőktől, a nagyszülőktől tanult magyarul. De az ő magyar nyelvtudásuk is jórészt a hagyományos hallomás utáni tanulásra alapozódott, így aztán az egész csángóság is kissé pöszén beszél magyarul. A hallás bizonytalanságát nem erősítette az iskolai hangos olvasás, a betű – manapság ez szinte végképpen elmarad –, a csángók ezért nemcsak korábbi magyar nyelvet őriztek meg, hanem sajátos gyerekbeszédet. De a nyelv, amelyen szólnak, ízes, szép magyar nyelv. Nem szabályos nyelvjárás, annál sokkal több! Éppen a csaknem teljes elzártság miatt ízesedett olyanná, ahogy ma használják. Létező magyar nyelv! Alapjaiban semmi köze a román nyelvhez, bár természetesen román és más idegen szavakra is rászorul. Lényege azonban a ragozás. A Halotti Beszédben is előfordul a világ szavunk. A Csángó strófák című kötet szerkesztői közlik a költő verseiben található szavakat és tizennégyszer fordul elő a „világ” illetve egy része ékezet nélkül, „vilag” formában. A költő egyszerre idézi e szóval a világot és világosságot, azaz a fényt. Duma-István Andrásnak már módja volt jobban ismerni a magyar nyelvet és helyesírást, mégis az egy nemzedékkel későbbi időben hasonló szóváltozatok és írások találhatók verseiben. Az Én országom Moldova című verseskötet Ajánlás 2 című versében olvashatjuk azt a sort: „Világságban tartsad meg", tehát ő is a világ szavunk ősi, teljesebb értelmét, a fényt és a világosságot is kifejezi. De érdemes az egész versszakot idézni arra is utalva, amit Sir John Bowring mintegy százhetven éve megállapított. (Egyébként mutatványt közöl angol nyelvű magyar költői antológiájában a Halotti Beszéd-ből.) DumaIstván András a falujáról írja: Gyönyörű szép gyermekeit Minden rossztól őrizd meg Szép fiatal virágait Világságban tartsad meg 153
Szépen összefügg az ifjúság, a virítás, virágság és a világ világossága. (Lásd még virradat, s a villámodik székely szó a hajnallásra, virradásra. Dehát a magyar villám is nagy és gyors világosságot jelent. Logikusan innen származik a későbbi villany, villamos stb. szavunk is.) Lássuk a sok nyelven beszélő, világutazó műfordító angol tudós legfontosabb gondolatait nyelvünkről, dr. Végvári József fordításában: „A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.” A hatvan nyelven – egyesek szerint száz nyelven – beszélő Mezzofanti bíboros, a vatikáni könyvtár tudós vezetője 1836-ban mondott páratlan dicsérő szavakat a magyar nyelvről! Természetesen magyarul is tudott és megjósolta nagy költőink sorjázását. Aligha felelőtlen feltételezés az – amiről hosszabban a Bábel előtt című könyvben írtunk –, hogy éppen Bowring 1830 körül elkészült könyvét is ismerhette – Kosztolányi Dezső szavaival – a nyelvek pápája. Befejezve mondandónkat, amelynek lényege, hogy a „halotti” szövegben a mai, élő magyar nyelv szavait találjuk, érdemes Duma-István András kortárs csángó költő verseiből még ízlelgetni néhány szót. Így kezdődik a Petrás Máriának dalaira írt verse. Dalaid népünk lelke És a haszu siralma Beléik el van temetve Keseru élet halva Több szó is érdekes számunkra. A „beléik”, jelentése beléjük. De minden bizonnyal bárki érti úgy is, ahogy a csángó költő leírta. A „keseru” valószínűleg, mint annyiszor, a román rövid magánhangzók hatása. Az „élet halva” rendkívül tömör s kitűnő sorsjellemzés! Másutt az „ügyekezni” szót használja Duma-István András. Ez jó példa az i-ü változásra, igyekszünk mi magunk is használni e változatokat. Ám most logikai kanyarral ügyesen és ügyekvően igyekezzünk, térjünk vissza az ig-hez, eghez, aztán Ügekhez – ősapánkhoz, sőt ükapánkhoz – akit Ügyekként is emlegettek. De ki az ügyes? Aki sokféle dologra – ügyre, folyamatra – képes figyelni. Az ügy jelentése folyamat. Ügyek vagyis ős-ükapánk rendkívüli képességű ember lehetett. (Nemcsak azért mert Álmos apja volt, hanem mert egy volt, tehát isteni.) Sok ügy tudója! Ő volt az Ük, az egyetlen atya. (Finnül egy: yksi, ejtése ükszi, az Ukko, agg, öregisten! Ezt se feledjük!) Mindezekből egyenesen, igenesen következik, hogy tehát az 154
eg~ek, ig~ik, üg(y)~ük ősi jelentései összefüggnek. A magyar „egész”, „egészséges”, sőt, az összehasonlító „ekkora” és „ekkor” stb. az egyeztetést, egyezést, egyezséget stb. is jelenti. Újra megállapíthatjuk, ha a magyar egyezkedést, egyezséget, egyensúlyt, egyenlőt, egyenlítést, egyenrangút és így tovább, emleget, akkor mindig legkevesebb kettőre gondol! Ez a kettes számrendszerben való gondolkodás alapja. A magyar nyelv a dolgok kiegyenlítődésére törekszik. Magyarul az Egyenlítő jelentése felező! Bár mint minden felező, kiegyenlítő is. Két részre oszt, két rész határát jelzi, de össze is kapcsol két felet! És a kettő együtt az egész! A fél, az egy és a kettő viszonyairól van szó! Ezek jelentése egy! Használjuk az agyfélteke, félteke kifejezéseket. Gondoljunk a felesel szavunkra. Aki felesel az mással, a másikkal beszél, annak visszaszól! A „felemás” két félről szól. A „másfél” egyről és félről. A „Nyelvünkben a Föld gömbalakja” fejezetünk Utójegyzetében már boncolgattuk az egyes nyelvek egy-összetételeit, most egyrészt megismételve, másrészt némileg kiegészítve bemutatunk nyolc nyelvnek újabb kis bizonyító szótárát, arra nézve, hogy a magyar logikus, következetes, ez nem egészen így van más nyelvekben. Angol: egy: one (ejtése mint a magyar „van”), egyenlő: equal – látható, hogy nem az angol one szóból származik ez a kifejezés, noha az one latinra vezethető vissza –, Egyenlítő: equalizer, egyező: identital, egész: whole, entire, unbroken, complete. Francia: egy: un, une, egyenlő: égal, egyetem: universel, Egyenlítő: l'équateur. A francia nyelv sem a saját, egy – un, une – szavát használja! Német: egy: ein, egyenlő: gleich, egyetemes: universal, Egyenlítő: der Äquator. Orosz: egy: один (agyin); egyenlő: равный (rávnüj), одинаковый (ogyinákovüj); egyetemes: универсальный (universzálnüj); egyenlítő: экваторь (ekvátor); egyenlet: уравнение (uravnyénie); egyenlít: сравнивать (szrávnyiváty). Ennyire szóródik az oroszban is ennek a kifejezésnek a szótöve. Latin: egy: unus, egyetem: universus – természetesen ez a szó van jelen az angol, francia stb. nyelvekben –, egyenlít: aequo, egyenlet: aequatio, egyetemes: universus, egyezség: consensus és így tovább. Jól látható, hogy a latin sem következetes, tehát az onnét való ős-származás kétségbevonható. Részben azonos szavakat választottunk, másrészt hasonlókat. A lényeg azonban az, hogy amíg a magyar nyelvben mindig az EGY szavunk logikusan a szótő, addig ez más nyelvekben változik. Nincs meg a logikai, számtani, vagyis a valóságos következetesség. Megjegyezzük, hogy nyelvünkben mintegy három-négyszáz szavunkban találhatjuk meg az „egy” szavunkat. Ilyen például a mindegy. Ami azt jelenti, hogy 155
nem számít! (Másutt szóltunk az özvegy, egyveleg=egyvel egy, egység, egyezkedik, egyezmény stb. szavakról. A logika viszont számít, mert ezekben az esetekben mindig legkevesebb kettőre, két személyre stb., gondolunk.) Visszaértünk az „igen” szavunkhoz, amely a meg~egy~ezés, egy~ezés, igen~es, egy~enes megfelelője. (Úgy véljük, ha mondhatjuk egyetértően valamire, hogy „jó”, akkor ezt a szót is az egy szavunk helyett – helyeslően – használjuk.) Az igen tehát ragozott „ig”, azaz ragozott egy! A meg~egy~ezés szava! Vagyis nem véletlenül alakult így, hanem nyelvünk belső logikai rendjének megfelelően! Végül lássuk két rokon nyelv néhány ide vonatkozó szavát. Finn: egy: yksi, már említettük, ejtése ükszi, egyenlet: yktälö, és lám, a finn is használja a „latin” tövű szót. A szótár szerint egyenletet jelent a ekvaatio is, egyenlítő: päiväntaasaja, illetve ekvaattori, ám a szótárban az egyenlítői szó finn megfelelője egyedül és egyértelműen ekvatoriaalinen, egyetem: yliopisto, egyetemes: yleinen, egyesül: yhdistyä és így tovább. Alighanem a finn nyelvben már nagyobb a következetesség. De lássuk a másik rokon nyelvet – mert mi nem összeugratni kívánjuk a török pártiakat, a kétségtelen nem elfogadható nevű finnugristákkal –, ugyanis a kettő nem zárja ki egymást. (Erről az ŐSnyelv – nyelvŐS című munkánkban írtunk.) Török: egy: bir, egyén: birey – a magyar nyelv ezt a szót nagyon rugalmasan és egy~szer~ű~en képzi: egy+én=egyén. De folytassuk a török szavakkal. Egyenesség: düzlük, Egyenlítő: Ekvator, egyetem: üniversite, egyező: nazir, érdekes a török nyelvben az egymás: birbiri. De ahogy láthatjuk a magyar egymás szavunkban is legalább kettőről van szó, sőt, bizonyosan kettőről! Mondhatjuk, hogy beszélnek egymással. Ezt bizonyítja a másfél liter vagy másfél kiló kifejezés, ez egy és fél mértékegységet jelent. Már csak a befejezés van hátra, bár nem az egész gondolatmeneté, inkább a további alapos gondolkodásra késztető példáké. Adósok vagyunk a legelső szóval is, amelyet így írtak le: latiatuc. Miután azt már tudjuk, hogy a fél~egy~kettő miért is miként jelent egyet, egészet, még föl kell hívni a figyelmet a „tik”, „tek”, „tok” stb., szavakra, képzőkre. Ez található meg a gyer~tek, jöjje~tek, várja~tok, köröz~tök és még sok-sok szavunkban. A jelentés újra logikus: a régies tik – mink (münk), tik, ők – szavunk, és ott van mindegyik végén a többes szám jele a „k”. De emiatt értjük pontosan a képzett ragokból alakult szavakat is: benne~tek, ti~tek~et, nek~tek. vele~tek, jár~tok, imád~tok, nála~tok és így tovább. Ugyanis a szót, szótagot „ölelő” t+k minden bizonnyal egy az egyben a régies tik szavunk. Ez csatlakozik ragokhoz, szótövekhez. A legtöbbször önmaga bizonyítja ezt. Például a -nak -nek ragozása nyomán alakul a nek~tek. 156
Persze illeszkedik a magánhangzó. A látjátok szavunk is ezt bizonyítja, hiszen nincsen sem látját, sem látjáto szavunk. Csak látjátok van. Vagy tegyé~tek, mondjá~tok, vigyé~tek, azaz ti, tik csinálja~tok valamit. Mert látjátok feleim szemetekkel: lehet és kell tenni. Van miből és miért. Amit megtalálunk, az sosem végső egész, de annak mindig fontos része. És a tudás a miénk. A miénk-ből ezúttal az „nk” jelzi, hogy a többesszám első személyről van szó! Mink! Minket, bennünket, aztán nek~ü~nk, vel~ü~nk, től~ü~nk és így tovább. A magyar nyelvben semmi sem alkalmi, semmi se véletlen. Mi pedig bízzunk abban, hogy jó indíttatás ez a kis dolgozat, és a tudás gyümölcsébe harapva, nem halált ettünk. Ó! Nem is említettem, hogy az ige, igaz, igazság szavunkban is ott van egyértelműen az ig~eg~egy! Tehát a magyar nyelvben ezek a szavak „én”, „van”, „igen”, „egy” azonos jelentésűek. És alighanem az isa, üsa is lehetett. Egész pontosan: ős, ősi. Mint láttuk a rakoncátlan „i” átváltozhat az idő-üdő, igyekvő-ügyekvő, izen-üzen stb. szavainkban. De hallhattunk ilyen kifejezést is üdős emberektől „üstenes”. De egyet jelent a „mag” szavunk és ennek minden képzett, ragozott változata egész~en (!) a magányig vagy magvaszakadtig. Itt az egész jelentése teljes. Aztán az „összeg” – összes egy! összegy – is ide sorolódik. Zalában, ha összegyűlt a rokonság, akkor „összütt”, azaz együtt voltunk. Íme az „össz” is a mindent, mindannyiant, az együtt~et jelenti. S például a világűrt is egyaránt megnevezhetjük a világ~egy~etem és a világ~minden~ség szóval is. Mintha a hatalmast, a végtelent is egy-nek fogná föl a nyelv, valamilyen kényszer folytán, sajátos isteni egésznek. A mag, magány, egy, az egész a teljes, mind isteni dolgok. Így tudja megnevezni az istenség lényegét, ami egy és mindenható! Nyelvünkben tehát benne van ősi tudásunk, de megtalálható ősi vallásunk alapja is. Az Istenre, istenség lényegére vonatkoznak, a teremtő, magasságos, atya, úr, mindenható stb. jelentések is. Tehát a „magasságos” ezúttal nem a függőleges irányt jelenti, hanem a mag~ányt, magánost, az egyetlent. S íme a fosztóképző az „egy”-re nem vonatkozik. Az egyet a fosztóképző sokkal inkább kiemeli. A köznapi nyelvben is az „egyetlenem” különlegesen fontosat jelent. Tehát amit mi számtannak nevezünk, az ősi és egyetemes tudástan! Nyelvünk tehát a vallásunk is és mi a magar, a magasságúr, a mindenség származottja vagyunk. A hiedelem szerint az Isten népe. Minden bizonnyal rendkívüli tudást őriz ez a becses nyelvemlékünk és okoz még értékes meglepetést! Mert nyelvünkben benne van őstörténetünk, történelmünk. A magyar nyelv nemcsak szókincstár, hanem a beláthatatlanul ősi és egyetemes tudás tárháza is! 157
MINDJÁRT, AZONNAL, NYOMBAN Nagyon érdekesek azok a szavaink, amelyek a rövid időt fejezik ki. A következőkre utalunk: mindjárt, azonnal, rögtön, rögvest, tüstént, nyomban, íziben és így tovább, mert lehet, hogy kimaradt egy-kettő. Van-e valami arra utaló, hogy ezek miért jelentik a rövid időt? Nos, egy még az eszünkbe jutott, a pillanat. Foglalkozzunk rögtön – ugye vagy rögvest – ezzel a nagyon is kifejező szavunkkal. Úgy vélem, igencsak érdekes – mert sokféle érdek fűződik hozzá! –, hiszen ez a legősibb időjelző! Mármint a szempilla pillantása jelzi legrégebben, amióta ember az ember (vagy még előbbről!) a legrövidebb időt. Sőt! Azt is mondhatjuk, hogy valóságosan ez jeleníti meg: a szempilla pillantása, amit egymás arcán láthat és láthatott millió vagy kétmillió éve az ember e földön. Tehát a legvalóságosabb valóság az, amikor a nyelvünk azt fejezi ki, hogy pilla pillant pillanatot! Az már csak a nyelvünk logikájának gyümölcse, hogy a p+l, no meg az l+p benne van a pille, pillangó, lepke stb. szavainkban. No és aki elfárad, az elpilled, lehunyja a szemét, lecsukódik a szempillája… S ha mindjárt, azonnal, rögtön jövünk, azt mondjuk: egy pillanat és jövünk. A nyelvünk újra azonos módon viselkedett, mint a kifejezés, fennhéjázó, bennfentes stb. szavak esetében. (És még sorolhatnánk százával a hasonló módon kialakult szavainkat.) De ezúttal is térjünk vissza a rövid időszak fogalmához. A rögtön, rögvest szavak esetében talán a rög kicsisége utal az idő rövidségére? Mert hasonlót mondhatunk az íziben kifejezésre is, hiszen az iz egyik jelentése rész, kisebb rész, gondoljunk a minden ízében reszket, ízzé-porrá tör-zúz stb. mondásokra. Megmutatja magát majd a mindjárt, azonnal, nyomban szavunk is. De amíg a többire megleljük a magyarázatot, addig foglalkozzunk a nyomban szavunkkal. Nyomban meg is tesszük. Ugyanis mintha volna erre is magyarázat, ha először egy kissé furcsának látszik is. Rövidesen – itt a rövidség benne van a szóban – látjuk, hogy nagyon is beleillik a valóság és a tapasztalat által összegyúrt jelentéstartalomba. (A kisördög bújkál, és nem hagyhatom szó nélkül: vajon a rövid miért jelenthet rövidet? Ez az elvont fogalom hol és hogyan kapcsolódhat a valósághoz? Hááát – ahogy a magyar kezdi –, talán a ró, rov~ás stb. betűinek kicsiségére „emlékezik” így a nyelvünk?) De folytassuk e gondolatmenetet. A nyom szavunknak is két jelentése van – mint annyi másiknak, és akkor valószínűleg a nyelv titkaiból leshetünk el, ha alaposabban körüljárjuk őket – az egyik a cselekedet, amikor nyom valami vagy valaki valamit vagy valakit. (Megnyom, lenyom, elnyom. Az utóbbi már elvont fogalom is lehet.) A másik az a rajzolat, amit magunk nyomunk a talajba, amikor ál158
lunk vagy megyünk. Amit a súlyunk nyom. Persze nem az aszfaltra, hanem ahogy korábban felhívtuk a figyelmet, sokkal régebbi időkről és tájakról őrzi emlékezetét a nyelvünk! Tehát ezer meg ezer évvel korábbi helyzetről tűnődünk. (A hely és a helyzet is összefügg, amint ez nagyon helyesen fölötlik Önökben.) Amikor is fontos volt, nemegyszer életfontosságú, hogy tudja az a nomád – lásd az indiántörténetek egyik alapvető tanulságát, a nyomkutatást, nyomolvasás tudományát! – hogy ki, vagy mi van a közelében. Amerre jár milyen ellenség vagy vad várja. Ismernie kellett a nyomokat, amit a rónán róttak az állatok és emberek. S akár füves, akár homokos területről volt szó, azt is tudták, hogy a nyomok hamar – ha~mar! – eltűntek. A homokot elegyengette a szél, a fű visszaállt eredeti helyére – így érdekesebb és logikusabb: eredeti áll~apotába állt vissza –, magyarán: eltűnt a nyom! Ha tehát nem indultak nyomban a nyomban, bottal üthették a nyoma helyét annak, amit kerestek. S ha nem vigyázunk mi is a nyelvi nyomokra, s amikor üzennek – tán izennek? – azonnal nem kerekedik föl agyunk nomádsága körbeforgatni a lehetőségeket, mi is nyomot té~veszt~ünk. Látható azonban, hogy ebben az érvelésben lehet valami. Aki nem ment nyomban – azonnal, rögtön, íziben – a nyom nyomán, vagyis a nyomban, az nem tudhatta, mi van körötte, eset~leg leselkedik-e rá veszély? (Ebben az esetben a té~vesz~t-től eltérően, a szó elején van a „vesz”, mint elvesz, elvész, elveszejt, veszít, veszély stb.) Ha megtanuljuk így is olvasni, számba venni nyelvünk lehetőségeit, nemcsak érdekes, de izgalmas ösvényekre lelünk és az ösvények rendszerint ebben a gyönyörű rengetegben, ősi építményekhez vezetnek bennünket. Majd együtt is meglátjuk, hogy ott a mélyben – időmélyben, térmélyben – fölragyog, mint valami roppant csiszolt ékszer, ékes anyanyelvünk gyémántja. De nem érjük el azonnal, érdemes kitérőket tenni egyéb – egy~ebb – szókincsekért! Hős – forró: Talán korábban kellett volna említeni a fa, fázik, fazék, farag stb. szavak után a fakó szavunkat. Amint látható, szintén a „fa” az első szótag, a szógyök. Megint csak nem véletlenül! Noha egy másik helyen szólunk róla, azért nem árt megemlíteni, hogy a kitűnő nyelvész, Mészöly Gedeon írt egyik tanulmányában a Fakó szekér-ről. Így hívják az ország egyes tájain a lehántolt faágakból – ha úgy tetszik vastag botokból – készült szekeret. A lehántott kérgű fa ugyanis rövidesen megsárgul. Fakó színe lesz! Mivel később szó esik e fontos nyelvi magyarázatról, elégedjünk meg annyival, hogy vitatott történelmi eseményt is alátámaszt, értelmez ez a szavunk! Forró szeretettel öleljük anyánkat, apánkat, kedvesünket. Azt nem írjuk, hogy hős vagy hőséges szeretettel – ámbár a hűség, noha a hűs a hőség ellentéte, tán ide is tartozhat? – ám igaz, hogy hőn szeretett lehet a szülő stb. Mégis a forró kissé eltér a hő jelentésétől. A tea forró, de nem 159
használjuk vele kapcsolatban a hőség szót. Holott a hő, hőség, hevesség, hév stb. azonos jelentésűek. Vagyis magyarán, a hős szavunk bizony a hevességgel közeli rokon. Nem mondjuk ezt nagy hévvel, nem szükséges heveskedni, ez az állítás annyira magáért beszél, hogy nem szorul támogatásra. Ugyanakkor például a nyári forróságra igenis mondhatjuk és mondjuk is: nagy hőség van. (Nem egy hasonló rokonértelmű vagy egészen azonosat jelentő szavunk van és mégis, szóhasználatkor a felcserélésük ugyancsak mosolyogtató! Ilyen például a „disznóság” és a „sertésség”. Az „ebrudalás” és „kutyafája” stb., pedig mindkettő kutya és mindkettő fa…) Visszatérve a hős, heves, hév, hév~víz, hőforrás, hősködés stb. szavakhoz, jól látható az összefüggés, a logikai szál, amely azonban gyakran „visszakapcsol”, miközben mégis önmaga szigorú jelenlétét igazolja. (Igeneli, így is mondhattuk volna, hiszen az egyenes ember igenes ember, az egyenes út igenes út!) Nem tájszólásról van szó, hanem arról, hogy ezt az ősi összefüggést a nyelv nem feledte el, csak mi. S igazuk van mindazoknak, akik azt vallják, hogy a magyarok úgy sosem beszéltek, ahogy például a Halotti beszédben írva vagyon. Már csak azért sem, mert az Isten, világ, ember, munkás stb. szavaink teljesen mai szavak. Miként Móricz Zsigmond is írta, a Halotti beszéd nyelve modern mai nyelv. Tehát nem „vogmuc”, hanem vagyunk. Mielőtt még a Halotti beszéd és könyörgés című nyelvemlékünkről megint szólnánk (Magyar kéziratos emlék 1192–1195 között), hadd említsük meg újra, hogy az 1055-ben keletkezett A tihanyi apátság alapítólevele c. okiratban nemcsak így szerepel a mai -ra -re (rá, reá) helyhatározó rag: Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, hanem a nevezett rag hozzá is tapad a szóhoz! Mint például a monarau bukurea vagy a fyzeg brokinarea kifejezésekben a „reá” már csatlakozik a szóhoz. Dehát ez ma is így van. Ha csapatot buzdítunk, akkor zeng a „Huj-huj hajrá!” Az ősi hajítsd rá! De így is kiáltják: „Rá-rá hajrá!” Vagyis egy mondaton belül kétféleképpen. E kis fontos kitérő után lássuk a Halotti beszéd néhány szavát. Már csak azért is, mert annak átírása – hiszen minden bizonnyal magyarul rosszul, latinul jobban tudó „írástudók” rótták azokat a magyar szavakat pergamenre – nem megbízható. (Kérdésünk: miért nevezi meg a nyelvünk külön az írástudókat? Az olvasástudókról szó sem esik. Úgy látszik, az írástudás külön szakma volt és tán minden olvasni képes szerzetes vagy pap, írni nem tudott. Azaz olyan szinten, hogy foglalkoztatták volna. Csupa kérdés, ám azért a józan parasztész tud rá válaszolni.) Tehát: egyrészt a latin nyelvből hiányzott – máig is hiányzik! – tucatnyi hangzó. Pontosan: nincsen például ty, gy, ny, ű, ő stb. Míg a rovás ábécé tanúsága szerint a magyarban 47 hangzóra volt külön betű – jel –, addig a latin nyelv ábécéjében, valamivel több volt a hangzók – betűk száma –, mint a 160
fönti mennyiség fele. Csaknem kétszeres mennyiségű hangzóval rendelkező nyelvet kellett tehát beleszorítani a latin béklyóba. Persze, nem sikerült, nem is sikerülhetett. A mögöttesben lévő magyar nyelvi szerkezet és szókincs ezeket a gúzsokat szétszaggatta! Ez történt a német nyelvi hatással is. Most az angollal küzd nyelvünk, és bármennyire is nagy a hírközlő intézmények erőfölénye, belső nyelvi ereje és rendszerének hatása sokkal gyöngébb az angolnak, mint a mi nyelvünknek. Ez nem elfogultság, hanem tény kérdése. Térjünk vissza rövid időre ahhoz a gondolathoz, mely szerint eleink nem úgy beszéltek, ahogy a Halotti beszéd mai olvasata nyomán gondolnánk. Az ember, neki, isten, világ, munkás szavainkat teljesen a mai módon írták le. Más szavak tanúsága szerint is leírási bizonytalanság jellemezte és jellemzi e nyelvemléket, így is kell megközelíteni a jövő kutatóinak. Néhány azonos szavunkat egyazon szövegen belül is másként írták le! Ez elgondolkodtató! Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. (Például a gyümölcs szavunk vagy a szem szavunk kétféle változatban íródott le.) Arra is utalnak ezek a szavak, hogy leíróik talán nem voltak magyar anyanyelvűek, tehát a hangzóhiány és a beszédjük bizonytalansága, valamint a magyar nyelv latin megörökítése együttesen sok gondot okozott a leíróknak. Például igen nagy tévesztés a „vilagbele”, azaz: bele a világba való leírása. Ekkora hibát magyar anyanyelvű leíró nem nagyon követhetett volna el. Itt is játszhatunk, csak a dallam kedvéért, mert lüktetnek ezek a sorok is: „Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk, ősi por és hamu vagyunk, mennyei malasztban teremtette ősünket, Ádámot az Isten, adta neki valaha házául a paradicsomot, de mentette őt a paradicsom gyümölcseitől…” Ez a magam átírása, de hogyha hangosan olvassuk, előhullámzik a dallam. No meg az érthetetlenség ellentmondása is.
Mert a Teremtő teremtett és tiltott. Miért teremtett, hogyha tiltott? S adódik az ősi kérdés: a teremtés kinek az érdeke volt? Mindez kis kitérő volt, de tán nem hiábavaló. Mert azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a sok zavaró körülmény ellenére azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelv lényegét tekintve ezer éve – hitünk szerint régebb óta – keveset változott. Lényeges tulajdonságai – ragozás, képzés, illeszkedés, többes szám jele stb. – megvoltak. Érdemes még időzni kicsit a Halotti beszéd szavainál. Ig~azában ig~en~csak kínálja magát az elemzésre. E sorok írója is többször átböngészte már, de csak most (1998. május 18-án) vette észre (Vette észbe s ezért kapott észbe!), hogy az egy szavunkat is kétféleképpen írta le haj161
danán vagy hétszáz éve vagy még régebben az ismeretlen írástudó. Mégpedig im~így~en (mintha ebben is benne volna az „egy”?) ig és igg. Az egyik helyen: „ig fa gimilce tvl”, vagyis egy fa gyümölcsétől. Ebben az esetben a „től” rag nem ragadt oda a szóhoz, bár kissé odébb már így olvasható: „gimilctwl”, azaz: gyümölcstől. Másutt az egy szavunkat így írták le: igg. De tán a két „g” a latinból hiányzó „gyét” kívánta pótolni? Lehetséges. De nem ezért időzünk még az egy szavunknál, hanem azért, mert magunk régóta úgy gondoljuk – a nyelv késztetésére! –, hogy az egy az egyenes, mint például az egyenes ember az igenes ember, az igaz ember! Tehát az igazság és az egyenesség, igenesség között ősi és logikai összefüggés létezik. Az „ig” helyhatározó. Megmondja, hogy mi~től medd~ig! Falig, fáig, hat~ár~ig. Valójában végletesen lehatárol. S gondoljuk meg, hogy az ig~en szavunk lényege is a határ! Igen – mondjuk, és azzal azt jelezzük, hogy egyetértünk! Íme, megint maga a nyelv szolgáltat bizonyítékot a logikus föltételezésre. S ez a régi, bizonytalan leírása a szavainknak sokféle bizonyítékul szolgálhat, ha kissé jobban odafigyelünk. Az emlegetett nyelvemlékünk így kezdődik: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc, ysa pur es chomouv vogmuc…” Csupáncsak az érdekesség kedvéért nézzük meg az első mondatot. Azonnal látjuk szemünkkel, hogy 1. Az igét rendesen ragozták, mi látjuk, ti látjátok, ők látják. (Ne feledjük, a többes szám jele a „k” már elvált a sok szavunktól és egymagában jelzi már a többességet.) 2. Azonnal szembetűnik, hogy a hasonulás is megtörtént, hiszen nem azt próbálta leírni az illető, hogy szemetek~vel. Mint ahogy néhány sorral ezután sem, ott ugyan így írja ſzumtuchel. Vagyis a szókezdés más. Azonban igazolja, hogy a z–sz rokon hangzók. Erre majd másutt többször is hivatkozunk. 3. Szemünkbe tűnik az is, hogy az „i” hangzó pótolja a „j”-t. (Mi arról szóltunk, hogy a h és a j nem igazi mássalhangzók!) 4. A feleim szavunk megvolt, mivel a számtani rendszerről később többször is szót ejtünk, igen fontos bizonyíték ez a szó! 5. Íme a mik szavunk. Rendesen működik a többes szám: mi, mik. 6. A vogmuc-ról már szóltunk, dehát a latin ábécéből hiányzó „gy” hangzót nem tudta pótolni – talán ejteni se! – a leíró. Igaz, a régies mink-ből is hiányzik az „n”, a „k” magában kerül a szó végére. Holott például a -nak -nek birtokos ragból úgy lesz önállónak vehető szó, ha rag kerül hozzá: nek~ünk. Nos ez az „-ünk” benne van a „mink”, „münk”, „mi~énk” szavakban is és jelzi a többes szám első személyt/személyeket. Ilyen formában is: benn~ünk~et stb. 162
7. Az ysa, azaz isa szóról vita folyt és nem is zárult le. Több nyelvész szerint azt jelenti bizony. Magam hajlok arra, hogy az isa jelentése: ősi. S talán megemlíthetem, hogy a szülőket „felmenőknek” is így nevezzük, finnül az iso azt jelenti nagy. Sőt az isyys jelentése apaság, az isä (ejtése: isze) jelentése apa. S ha a magyar ős, ősi, szavainkat ide vesszük, talán nem is oktalanul gyanakszunk… Mutatóban ennyi elég is volt arra, hogy jelezzük, miként föntebb állítottuk, érdemes lesz majd külön időt szentelni a Halotti beszéd és más nyelvemlékek hasonló, de alaposabb elemzésének. Minden bizonnyal sok meglepő dolog is napfényre kerül ezáltal. Dehát ez a kis fürkészés is segített munkánkban.
163
REJTETT JELENTÉSEK A HÁTTÉRBEN Ez a szavunk is „ver”, benne van sok más szavunkban. Például ott találjuk a kever, fölver, lever, elver, fegyver és így tovább, szavainkban. Azt gyanítjuk, hogy ez a „ver” ugyanaz a „ver”, mint a többi, amire majd rátalálunk. Vagyis a magyar nyelv sajátos törvényszerűségét mutathatjuk be. Majd keresünk még szavakat a mondanivalónkhoz, mert ennél sokkal több van, ami ide tartozik. De ennyiből is látszik már, hogy lehet a háttérben összefüggés, illetőleg érdemes kutakodni. Mert nemcsak valaki ver valakit, hanem a szívünk is „ver”, noha nem verekszik, nem verekedik. Mégis bizonyosra vehető, hogy azonos jelenségről van szó. A verdes, veréb, hever, kiver, – a ver~i~ték – szavakat is itt találjunk meg. Aligha csak a „ver” szavunkról van szó, amikor ilyen fajta lehetőségeket emlegetünk. Nem zárhatjuk ki a „vér” szavunkat sem, ami a szívverés része. Ugyanis egyre inkább nyelvünk belső, finom, nem könnyen észrevehető, de kétségtelenül létező és meghatározó rendszeréről van szó. Másutt fog~lal~koztunk a lel, lél, lal, lál szavakkal, illetőleg szótagokkal. Mert a lelet, lelemény, lelkes, stb., szavakban rokon lel~eményekre lel~ünk, rokon dolgokat ta~lál~unk. Ide tartozik az említett vér, de a vér~mes, kö~vér, ösztö~vér, vér~engző, stb., szavak sora is. Mielőtt még jobban elmélyednénk nyelvünk hajszáleres „sejt-egyesülő vagy éppen sejt-felező” titkaiban, lássunk néhány érdekességet az emlegetett szavainkkal kapcsolatban. S egyúttal érzékeltessük, hogy milyen okból kutakodunk és hova akarunk elérni. Formákat és lehetőségeket mutatunk be, vagy éppen csak érzékeltetünk, de abban hiszünk, hogy közelebb jutunk ahhoz a lényeges feltételezéshez, hogy ősi háttér jelentések határozzák meg a szavaink jelentéstartalmát. Persze a gondolkodás logikájának is segítenie kell a folyamatot, főként a gazdag gondolattársítási lehetőségeket kell feltételezni, pontosabban igazolni, sőt, bizonyítani. Igaz, miközben vizsgáljuk a vízcseppeket, a tenger él, hullámzik, életek milliárdjait hozza létre, tartja el, illetve pusztítja. Az ősi valóság tudása és forgatása nélkül már nem is volnánk képesek megérteni egymást ebben a különleges atomi világban. (Leírtuk például ezt a szót: elég. Miből is alakult? Miből tevődik össze? Miért érthetjük meg az ilyen és hasonló szavakat? Semmi kétség, az értésnek, vagyis a jelentésnek korábbi alapjai vannak. Az elég szavunkban, ha használjuk, ott van a „-leg”. Lássuk csak: vagyunk itt e~leg~en. Épp e~leg~en vagyunk. Elég ember van itt. E~leg~en~dő ennyi erő stb.) Ez nagyon egyszerű példa. De nem kell sokat bizonykodnunk, hogy a „-leg” a legjobb, legtöbb, legnagyobb ugyanaz a középfokot megvalósító 164
szótag, mint a felsőfok leg~es~leg „összeadott” jelzője. Ez a növelő szóismétlés, a jelentést kétszerezi, leg~alábbis jelentősen növeli. A leg~alább azt jelenti, hogy leg~kevesebb az a valami, amit elvárunk! Tehát, akár a leg~több ős-szavunk növelő és csökkenő irányban használható. És hatásosan. Mind viselik, hordozzák a tisztséget és a vele járó jelentéstartalmakat. Persze, nem ver~seny ez, hanem egyenrangú részvétel a nyelv működésében. Másutt, évekkel korábban, lehet annak több évtizede is, hogy emlegettük a „tün~dér” szavunkat. Szándékosan így, hogy azonnal láthatóvá váljon az, amire gondolunk. Külön szó a „tűn” (szün) és a „dér” is. Képezhetők belőlük: tünemény, eltűnik, tünet, tűnődik, tüntet és így tovább, illetve dér, dérvert, – lám: dér~ver~t! – deres, dereng, derengés, derengő, földereng stb. Nem kell külön bizonyítani, hogy ezeket a háttérben levő szavakat, ha csak kicsit is figyelünk, azonnal felismerjük. Tehát ezek teljes joggal az önálló szavaink közé tartoznak. Valójában több kötetre való példát mutathatnánk belőlük. De lássunk most még néhányat e csodálatosan rejtőzködő szavakból. Mielőtt azonban erre sor kerülne, itt is újra jegyezzük meg, hogy a ragjaink és képzőink valaha önálló jelentésű szavak voltak, illetve azok ma is, csak nem gondolunk rá. Azaz „erre”. Íme a „rá” is a ra-re-höz tartozik. Mert így használjuk rá, rája, erre, arra, amarra, illetve rám, rád, rá, ránk, stb. Ahogy a hez-höz-hoz is az ehhez, ahhoz, házhoz, hazához, hozzá, és itt is hoz, hozam, húz, huzal, – persze a huzal is, miként a von lehet vonal, de vonat is – vagy vonalzó, vonzó stb., mind-mind összefügg. És itt is említsük a hozzám, hozzád, hozzá, hozzánk vagy a huzamosan, huzigál, valamint ezek további ragozhatóságának, képezhetőségének lehetőségeit. Az előző szavakban ott találjuk a rejtőzködő ennek, annak részeit. A „-nak-nek” sem más, mint önálló szó: neki, ennek, annak, nekem, neked, nekünk, minekünk, tinektek stb. Nézzük, mert láthatunk sokkal többet is. A „nézünk”, „látunk” és még megannyi szavunkban ott ta~lál~hat~ó a szavak végén az „nk”. Honnét van és mit jelent? S ha jelent valamit, miért éppen azt jelenti? Régiesen a „mi” személyes névmást így is használták: mink, sőt így is, münk. Tehát így hangzott többes számban: mink, tik, ők. Vagyis ott volt mindegyikben a többes szám jele a „k”! Ahogy ez logikus, ám ahogy a nyelv fejlődött, nemcsak szóösszetételek jöttek létre, hanem a nyelv egyúttal egyszerűsítésre is törekedett. Ezáltal, mivel a „mink”-ben ott volt a „mi” alak, illetve, ahogy rögtön láthatjuk, az „i”, így a „mi” is azt jelentette, hogy mink. Sőt, emiatt egyszerűsödhetett a további, például birtokos ragozás. Ha ugyanis a mink szót használjuk, akkor sajátos 165
változtatásra van szükség a birtokos viszony kifejezéséhez. A birtokos rag a „mi” után következik: mienk, miénk. Sőt, mieink! Nos, ha a mieinknek van több valamiből, akkor mieinkéi, vagy éppen ha tovább többesül, akkor mieinkéiéi, és így tovább folytatható. Így is kifejezhetünk többes birtokviszonyokat, hogy az enyéiméinek. Vagy említsük a minekünk szavunkat. Pontosan ezt fejezi ki a nekünk. De például a velünk szavunk elején a „-val-vel” rejtőzködik. Ki~vel? Val~a~ki~vel. Velem, veled, vele, vel+ünk. Jól láthatjuk, hogy ebben a szóban a „vel” és a régies „münk” egy része van jelen. S a „jelen” szavunk, amelynek ősi gyöke a „jel”, éppen azt mondja, hogy a jelenben van ott. Finomítva és pontosítva a folytonos jelen jelez, jelentkezik, ad jelet jelenlétével. De arra se gondolunk, ha használjuk a számokat, hogy a „van” szavunknak is magas hangrendű párja, a „ven”. Íme: negyven, ötven, hetven stb. S bizony ebben is három a magyar igazság, mert harminc fölött, azaz a három tíz után változik a tizes számolás gyakorlata. Ahogy – emlékezzünk – az egynél többre, éppen sokra utaló – -ság-ség=sok – képzőt is csak háromig használjuk. Van egység, a jelentéséről másutt szóltunk, nem is egyszer. Létezik a kétség – azaz a kettősség, ami kétség, kételkedik logikai gyöke! – de a háromság már csak egyházi, vallási értelemben használható, ez a háromság, szentháromság. De aztán a négység, ötség, hatság, noha értelmezhető, de nem használatos. Nem értelmetlenség, hanem egyszerűen feles~leg~es. Vagyis fölös~leg~es, már fölötte van a szük~ség~es~nek. Rögtön csapjunk le a legutóbbi szóra, amit így is használhatunk és használunk is, szük~ség~nek. Ebben a szóban, mint szemkiszúróan látjuk is, három szavunk rejtőzködik és éppen így jön létre a negyedik szó! Mindezek csak apró szemelvények arra nézve, hogy nyelvünkben milyen gyönyörű logika van jelen és működteti azt. Meg minket, azaz bennünket is. Agyunk, ha akarjuk, ha nem, mindezt észleli, tudomásul veszi és használja. Ámbár, ha nem kutakodunk, nem is tudatosítja velünk, mivelünk. Műveljük, de nem tudjuk, mit művelünk, amikor beszélve működtetjük az agyunkat. A változatok sokaságára persze csak utalni tudunk. Mert annyi apróság és belső összefüggés, azok egyszerűsége, logikus – s egyúttal – logikai elágazása, a nyelvi törvények szépséges hálóján is át- meg átjárva, beláthatatlanná sokasodik. Így együtt valóban nemcsak szép, hanem félelmetes is ez a nyelv. Megfélemlíti a hozzá közeledőt. Ám aki szeretettel és megértéssel kezdi kutatni, annak fölfedi magát és egyre izgalmasabb belső utazásokra készteti, sőt ösztönzi. Pedig még nem is beszéltünk a hangzók változásáról, amikor valamelyik – azt hiszem, valamikor szinte mindegyik – hangzása változott. Főképpen szélesedett. Például a kéz-kész, azaz amikor valaha százezer éve „készült”, azt elsősorban kézzel kézítették azaz ké166
szítették. Azt hiszem, hogy az a tény, hogy eleink bizony lovas nép voltak, befolyásolta azt, hogy akit kergettek, azt lóháton ülve üldözték! Nem gyalog. Ezért lehet és van benne a „üldöz” szavunkban az „ül”. S valóban, aki nyergel, az azután nyargal. A lóra vonatkozó, azzal kapcsolatos szavainkban sok és sokféle rejtőzködés van, ám hogyha megvizsgáljuk, minden egyes ilyen szavunk logikus. Emlegettük több helyütt, hogy ez a logika ősi valósághoz vezet vissza bennünket. A lovon ülő nép messzebbre is lát a pusztákon, másként érzékeli az időt és a távolságot. De az emberi viszonyokat is! Többen is említik, hogy a magyar csikósnak, még a múlt század elején mintegy százötven szava volt a lóra. (Ugyanakkor egy angol munkás, ottani források szerint, egész életében alig háromszázötven szót használt.) Ha ma összeírnánk, hogy mely szavaink vannak kapcsolatban a lóval, akkor alighanem sokkal több szót említhetnénk. Lássuk például ezt a szavunkat: vágta, vágtat, vágtában, vágtázott, vágtatott és így tovább. Még ki se merítettük a lehetőségeket. Nem szólva a sebesség, sebesen, sebtiben, sebtében, sebbel-lobbal, stb. szavainkról, amelyekről akkoriban nem beszéltek, mert nem ismerték az összefüggéseket. Például a sebesség és a gyorsaság között. Azt ugyanis, hogy a ló a kegyetlen vágtába, űzetésbe, a rajta keletkezett sebekbe, azaz ilyen sebességbe pusztult bele. Így függ tehát össze a gyorsaság és a „lóhalálában” kifejezés. Mi azonban a Bábel után c. könyvünkben írtunk több szavunkról, amelyek ősi alapjai minden bizonnyal a valósággal függnek össze. Történetesen, ha a ló gyorsan halad, akkor vágtába kezd, majd vágtázik és ebben az esetben patájával kivágja vágta közben a füvet, a földet. Gondolható, hogy e gyors haladást emiatt nevezik „vágtának”, „vágtatásnak” és ide kapcsolható logikusan a sebesség. A „seb” ily módon lesz gyöke a seb~tiben a sebbel-lobbal, stb. szavaknak. Ilyen és hasonló példákat sorolhatnánk tucatjával, minden alkalommal szavak sokaságát említve, hiszen a rejtett jelentések nyelvünk lényegéhez tartoznak. Az ősi gyökök, amelyek szinte minden esetben a valóság szavai és mutatják, hogy az ősi tapasztalatok, a valóság miként őrződik nyelvünkben mostanáig. Mi már nem emlékezünk az összefüggésekre, de a nyelvünk emlékezik! Különösen, ha „lódögiben” – ezt a kifejezést is használták! – belelovaljuk magunkat.
167
TÖRTÉNELEM TÖREKSZIK TÖRNI Bevallom töredelmesen, hogy a törésben, a törekvésben eddig sose jutottam el. Ámbár történetesen azt nem tagadhatom, hogy nem törekedtem többre, de az is igaz, hogy az embert megtöri az idő, azaz a kor. A ráncok is az idő törésvonalai a bőrön. Így azzal is nyugodtan bölcselkedhetünk, hogy a bölcsesség a bölcsőnél kezdődik, ha úgy tetszik, bölcsek még a rossz gyerekek is. Nem is addig, amíg meg nem szólalnak, sokkal tovább. Csak a felnőttesedés buta majmolása koptatja le róluk a bölcsességet. Keressük is később, hogy mindez hova tűnt? Ez a fajta tiszta logikán alapuló gyermeki értelem hova süllyedt az agymezőkben? Sosem felejtem el, hogy a harmadik osztályba járó kisfiammal, Danival ballagtunk az iskola felé a Bajcsy-Zsilinszky úton, mint minden reggel, amikor elkísértem. Fogtam a kezét. És egyszer csak megállt és rángatni kezdte a kezemet, majd azt kérdezte: „Apa, mindenki meghal?” Egy pillanatra meghökkentem, fölénk magasodott a Szent István bazilika méltóságos tömbje. De végül csak azt mondtam, igen. Egyszer mindenki meghal. Majd indulni akartam, hiszen bár közel volt az iskola, el is késhettünk, ha sokáig beszélgetünk. De nem engedett. Szorította a kezemet, és azt kérdezte: „És ezt mindenki tudja is?” Hát persze, hogy tudja, válaszoltam. Ő pedig szinte felháborodva kifakadt: „Akkor mindenkinek sírnia kellene!” Nem tudom hogyan, milyen mélyre süllyedt mindez el az agymezőkbe, de azóta erről sose beszéltünk. Talán a már negyven éves Dániel elfeledte a tíz éves gondolatait? Vagy lehetséges, hogy azok egyszerű önvédelemből olyan agyi mélységekbe merültek, hogy nehéz onnét előhozni és rágondolni a felnőtt embernek. Ilyen és hasonló dolgok is befolyásolnak bennünket a szavak használatában s talán az értelmezésben is. Magam igen jól fejlett haláltudattal rendelkezem. Ezt egy pillanatra se feledem, emiatt szent düh is elfog és magánál tart, noha most már egyre ritkábban. De azért azt századszor is megkérdezem, ugyan kinek volt szüksége az emberre. Az ember, – közte én! – kinek hiányzott? Meg a föld, ez a gyönyörű bolygó, amit hamarosan és törvényszerűen tönkreteszünk, szintén kinek hiányzott? Miféle Isten-isten érezte egyedül magát? Mifajta szándék és cél hozta létre, teremtette meg az életet? Ha ebbe belegondolunk, igen, akkor is mindenkinek sírnia kellene! A szavak értelmét, sőt, már a hangokét is, keressük, a csöndét sokkal ritkábban. Pedig a későbbiekben a hallgatást éppen úgy meg kell tanulni, ahogy megtanultunk beszélni. Vannak azonban „beszélő” csöndek is, beszédes hallgatások, azokkal is kellene törődni, de töredelmesen bevallom 168
ezt is, ilyesmivel eddig nem foglalkoztam. Egyébként is, töredelmes vallomásról hallottunk, de töredelmes hallgatásról vagy csendről, nem. Létezik-e ilyesmi egyáltalán vagy mi erőltetjük? A magyar nyelv lehetőséget ad sok olyasfajta szóalkotásra, amelyekre más nyelvekben nincs lehetőség. Mi tréfásan mondhatjuk, hogy az én házam házabb a te házadnál. Például ebben a változatban: az én fejem fejebb fej, mint a tiéd. Azaz jobb fej, okosabb fej, mutatósabb fej és így tovább. Ugyanis nemcsak a ragok, képzők visznek új, megváltoztató, eligazító jelentéseket a szavakhoz, de az idők folyamán a képzőkhöz, ragokhoz, sőt más toldalékokhoz is ragadtak jelentések, néha erősebb vonatkozások, máskor halványabb változtatók. Valaki lehet valakinél jobbosabb, de a többesség – így ismerjük: többség – sem más, mint a sokabb lehető kifejezése. Értjük, ha furcsa is. (Gyermekek használnak néha ilyesfajta szavakat.) És nem véletlenül értjük őket, hiszen egyfajta sokaságról van szó. S minden „hozzá való” benne van az így alkotott szavakban, egyáltalán nem csoda, hogy megértjük, ha gyermek vagy külföldi, aki magyarul tanul, így fejezi ki magát. Ez is az összeadott számokhoz való hasonlóság. A jelentések összeadása, – a szótagoké, ragoké, képzőké stb., – végeredménye, a jelentéstartalom. Látható, hogy az előtérben lévő ragok, képzők, jelek könnyebben észlelhetők, ha keressük őket, ugyanakkor a háttérben is működnek szinte csipke finomsággal és változtatják, árnyalják a jelentéseket. Nézzük csak rögtön ezt a szavunkat: jelentések. Ha megvizsgáljuk, és szokásunk szerint eltördeljük, ezt kapjuk: jel~en~t~és~e~k~et. Ahol „eltörtük” a szót, az a hely mind-mind egy-egy lehető szó határát mutatja: jel, jele, jelen, jelent, jelentés, jelentése, jelentések, s végül az „összeadás” végeredménye ebben az esetben: jelentéseket. Persze mindez nem azt jelenti – a „jelenti” sincs benne –, hogy ezzel felsoroltuk mindazokat a szavakat, amelyeket a „jel” szó, mint szótő mögé fölsorakoztathatunk. Lássunk még néhányat, ami jelenleg eszünkbe jut. Jelzés, jelző, jeles, jelez, jelzi, jelvény, jelenlét, jelentős, jelentéktelen, jelmez, jellem, stb., Mert ne feledjük, hogy sokféle apróbb, nagyobb jelek jellemzik az embert, annak tartását, azaz a jellemét. Találhatunk még példát, ha nagyon keresünk, de ennyi is elég arra, hogy lássuk és felismerjük a magyar nyelv rendkívüli voltát, finom belső rendszerét. És főként azt, hogy a logika számtani erővel van jelen a szavainkban, a beszédünkben és hogy a szavaink – ahogy ezt sokszor mondtuk – soha nem véletlenül jelentik azt, amit fölfogunk, észlelünk mindannyian, akik magyarul beszélünk. S mindezt nem csupán én veszem észre és állítom, hanem bárki, aki alaposabban kutakodik a nyelvünkben. 169
Zoltán Ludwig Kruse barátom, aki Erdélyből származik, de már régóta Firenze közelében él, s alighanem két anyanyelvet mondhat a magáénak, felkeresett néhány éve, mert tudott arról, hogy nyelvkutatással is foglalkozom. Egyúttal elhozta nagyon érdekes könyvét, amely német nyelvű, de megfelelő magyar nyelvű példákkal is igazolja tételét, mely szerint a magyar nyelv összetett szavaiból mindig vissza lehet következtetni a gyökre, azaz a jelentés gyökerére és már az tartalmazza az összetétel lényegét. A német nyelv eddig nem megy el. Ezzel kapcsolatban magyarázza a magyar nyelv rendkívüli voltát Labyrinthos című, jelentős, terjedelmes és alakra is nagy könyvében. Megjegyezzük, hogy ír az általunk korábban közzé tett „ék”, „ékes”, „eke” stb. összefüggéseiről és megállapítja, hogy a magyar nyelvben alakra, sőt használati célra vonatkozóan is azonos szóról beszélhetünk. Mert még az ékes – díszes – tárgy, szólás, valamint az ékszer díszítő volta is logikusan és szorosan összefügg. A német nyelvben és más nyelvekben sincs így. Ezek a belső logikai szálak, kapcsolatok nincsenek meg. Csupán két példát említünk arra nézve, hogy pontosan mire gondolunk. Németül az ék=der Keil, az ékesség=die Zier, az eke=der Pflug, az ékszer=das Schmuckstück, az ékkő=der Edelstein, az ékesszólás=die Beredsamkeit, és így tovább. Amíg a magyar, ha szépen beszél, akkor ékesen szól. Vagy ha rondán, akkor éktelenül ordít vagy kiabál. Ami csúnyán, nem szépen mutat ott, ahol van, arra azt mondjuk „ott éktelenkedik”. Ékes a díszített bútor is. A történés, történelem, stb. szógyöke a „tör”, de a „dör” is lehet. Sőt, a t+r mássalhangzók közé kerülhet „e”, „é”, „o” és így tovább. Tehát a töredék, törek, törekvés, történet, töröl, tár, tor, torol, túr, tarol, tér, eltér, magtár, tárol, kitár, sorolhatnánk hosszasan. Gondoljunk arra, hogy a gi~tár hangszer és a tár~ogató is. Széles tér~re tár~ul a jelentések lehetősége, tar~talma. Ha megnézzük a „tör” jelentését, akkor igei alakban azt jelenti, összetör, darabokra zúz, stb. Tehát a következmény töredék, törek, törött valami. Ez logikus a magyar nyelvben, ám ott van a törvény szavunk, – jut eszünkbe most! – az miképpen kapcsolódik ide? Van-e útja, ösvénye a logikának, amely elvezet a kapcsolódás lehető okaihoz? Úgy hisszük azonnal kínálja magát a törődés szavunk, amely arra vigyáz, hogy a törekvések ne váljanak törés-zúzássá, törtetéssé. Arra vigyáz, hogy megtörje, letörje, törölje a törtetőket, a dírr-dúrros kártékonyokat, betörőket és így tovább. Ez a fajta társadalmi működést szabályzó törvény valójában alapos és elemi törődés! Törökül, miként másutt szóltunk róla, a történelem, történet=tarih, – lásd Tarih-i Üngürüsz, illetve a Magyarok Története című könyv másik alcíme Madzsar Tarihi –, finn nyelven a történet: tarina. A t+r mássalhangzók ott vannak a szótőben, mind a három nyelvben. Csak a magyarban a 170
történet és a történelem összefügg, de nem egészen ugyanazt jelenti. Noha a történelem történések sora. E néhány szóval, mint annyiszor, arra tör~ekedtünk, hogy a szótő ősi és alapjelentését láttassuk. Mert ide sorolódik a dör~gedelem, a dör~ömböl, a dur~va, és így tovább, még legalább száz példát sorolhatnánk a t+r, d+r, képletekkel kapcsolatban, amely szavak zöme, ha ezzel a két mássalhangzós szótővel kezdődnek, általában azonos vagy közeli jelentéseket hordoznak. Például dur~unggal tör be, dör~ömböl és dur~ván tör-zúz történetesen az ellenség, amely ránk tör. Mindezekről már szóltunk másutt részletesebben is, ezúttal a logikai összefüggéseket kívántuk megmutatni, amelyek át- meg átjárják az egész magyar nyelvet. Ha olykor nem is vesszük azonnal észre a kapcsolatot, de kissé utána gondolva azért elődereng, hogy igenis nem véletlenül van ott a szótőben a két azonos mássalhangzó, másként szólva, ugyanaz a mássalhangzó képlet. Mert ki tagadná, hogy akkor is összefüggés van a megtört arcú ember kifejezés és a megtöretett sorsú ember között, ha valójában nem töréssel torzították el az arcot, a sorsot. Hanem jelképes „törésekről” van szó, szüntelen nehézségekről, gondokról. Azaz, a magyar nyelv szavai sosem véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Ősi, logikai, másként szólva, valóság-összefüggés látható a szavakban. Magunk úgy látjuk, hogy itt szólhatunk az alábbi, sokkal régebbi felismerésünkről, hogy a mássalhangzóknak erősebb önálló jelentésük van, de nem mentesek bizonyos árnyalati, hangulati jelentésektől a magánhangzók sem. Nézzük röviden a „kés”, „éles” stb. szavainkat. A kés szavunkban ott található a kemény „k” és az erős, mondhatjuk éles hangzást erősítő magas „é”. Ahogy a keménység villan az „ék” szavunkból is. Ez a fajta logika nem olyan élesen különül el, de ez is felismerhető. A „tör” szavunkban a kemény „t” mintha meghatározná a jelentést. De már a durr, dörren stb. szavak az erős hangutánzást mutatják. A „tőr” szavunkban egyértelműen változtat a jelentésen a hosszú, éles, azaz magas „ő”. Egészen más a „tör”, mint a „tőr”, de valljuk be töredelmesen, azért van összefüggés: aki előre tör, olyasmit cselekszik, mint aki tőrrel harcol. Árnyaltabb már a betör, letör, föltör stb. kifejezés. Ha sorban ilyen módon elemeznénk, vizsgálnánk meg a szókincsünket, sok hasonlóan érdekes törvényszerűség töredékeire bukkannánk, bukkanunk is. És ezekből a „töredékekből” áll össze a nagy, mindent átható, magyar nyelvi törvény, amelynek alapja, ahogy azt sokszor állítottunk: a logika és a számtan!
171
ARANY ARÁNY A pohár félig van Mondhatjuk, ha a pohár félig van, hogy a pohár félig tele van, illetve félig üres. Ha valaki tele pohár bort megiszik, az egész pohárral hajt föl. Tehát az egész pohár, tele pohár. Így aztán a tele és a teljesen megtelt, egészen tele van stb., sajátos azonosságot jelentenek. Az egész és a teljesség szintén hasonló jelentés, szinte azonos. De valójában miről is beszélünk? Az arányról. Arányosságról, arányokról az arányok jelentőségéről. Számtanról, illetőleg mértanról. A kettő nem választható el. Menjünk vissza néhány mondat erejéig az egész és tele viszonyhoz, a teljességhez, másként az egészhez. Vegyük sorba a következő fogalmakat: egy – egész(ség~es), egészen, teljes, teljesen teli van, másként – más árnyalatú jelentéssel – betelt a pohár vagy a sors, a végzet beteljesedett. Ki~egész~ült valami, aki – nem a legszebb kifejezéssel – nem éppen be, hanem kiteljesedett. Csaknem teljesen más, mégis ide tartozónak látszik. Ahogy az egészen leégett, egészen elsüllyedt, azt jelenti, hogy teljesen megsemmisült a ház, az elsüllyedt hajóból semmi se látszik. Eltűnt a tengerben. Ebben az esetben egy~ál~talán nem látszik. Nincs látványa a dolognak, tehát nincs színe, (ezáltal visszája sem!), máris érthető, hogy olyan az eltűnése, mintha megszűnt volna. A magyar nyelvben a logika finom láncolatokat – ezerszám! – alkot. A már többször emlegetett megállapításunkat ezúttal is meg kell ismételni, hogy az olvasónak sejtése legyen arról, hogy mire gondolunk: Ahhoz, hogy egy szavunkat pontosan értsük, fölfogjuk, érezzük, arra van szükség, hogy hasonló legyen a kapcsolatunk a nyelvünk valamennyi szavával. Ráadásul egyidejüleg és folytonosan. Jól tudjuk, ilyen tökéletes teljesség nem lehetséges, nincsen, de mégis a figyelmükbe ajánljuk ezt a gondolatot. Mert így vagyunk a szavainkkal. A sok kis logikai rövidre zárás ténylegesen „zárlatokat” is okozhat, okoz is. Szóltunk másutt a „tikász”, „tyúkász” szavunkról. Ez ugyanúgy azonos szó, mint a „tik” és a „tyúk”. Igaz, a tik közelebbi kapcsolatban van például a tojással, ami megtojás előtt szabályos gömb alakú, azaz teke. De ez csak ejtés kérdése. Finnül a tojás muna, magyarul tikmony volt. Nagyanyám gyerekkoromban még „megmonyozta” minden reggel a tyúkokat, mielőtt kiengedte volna őket a katrocból, hogy az a tyúk, amelyik bizonyosan tojik aznap, ne mászkáljon el. Ne adj Isten, a szomszédba vigye a tojást! Vannak azonban még ennél is egyszerűbb – vagy éppen bonyolultabb „zárlatok”, amelyeket mind-mind azonnal érzékelnünk kellene. Itt van a nektek szavunk. Valójában azt jelenti, hogy tinektek. Nektek adom, 172
tinektek adom. Nektek vettem, tinektek vettem és így tovább. De hát kérem, a nektek szavunk valójában összetett szó! Nek+tek. A „nek” rag, nak-nek. A „tek” pedig nem más, mint a tik. Azaz ez így alakult: mink, tik, ők. Elég, ha a „nek”-hez ragasztjuk az „nk” hangzókat a mink-ből, íme: nekünk – természetesen egy magas magánhangzó kötéssel és itt van megint egy találó példa a sok közül. Nos, amikor beszélünk mindezt nem gondoljuk végig, de a nyelvi logikai kapcsolat tudja ezt, így világosan értjük, hogy a nektek pontosan ugyanazt jelenti, mint a tinektek. Talán arra is van magyarázat ezúttal, hogy a tik többes számánál miért nincs magánhangzó illeszkedés. Miért nem azt mondjuk, hogy tikek, hanem azt, hogy tikok? Alighanem rejtetten, de határozottan a mély hangú „tyúk” szavunk is belejátszik az illeszkedésbe és el is dönti szabályosan a dolgot. Ez a nyelv rejtett és finom jelzése azzal kapcsolatban, hogy valójában előzményes jelentésről van szó, hogy ez a megnevezés már másodlagos logikus következmény. A nyelv „tudja”, hogy miért, minek mi az oka, mi pedig „tudatlanul” is értjük. Éppen ez a magyar nyelv egyik csodája. Mert amikor azt mondjuk, hogy valaki „feleségül vette” a lányt, akkor nem gondolunk arra, ami valaha a valóság volt. Azaz feleségül „vásárolta”. Valóságosan „megvette” a „vevő”, – aki nem más, mint a vő – az eladó leányt. Fizetett érte. Hát ilyesmi az ősi gyakorlatról való, ősi tudás, ami nyelvünkben rejlik, amit sokszor emlegetünk. (Ne feledjük, hogy az „emleget” szavunkban szinte teljes egészében benne van az „emlék” szó. Az emleg-ben a „gé” a „k” lágy párja található. Tehát csaknem emlek, azaz emlék. Az emlegetés éppen a múltból, a régebben megtörténtből való előemelése az emlékeknek. De ezt bontsuk tovább. A legvégső szótő az „em”, ehhez jön a „leg”, mint végső erő, kiemelő, és máris e~leg~et tettünk a logikai kapcsolatnak, azaz a nyelvünk tett neki eleget.) Nagyon sok szavunkban ott található az elsődleges, azaz eredeti jelentés. Azonnal és könnyen feltűnik ez, például a fazék szavunkban. Nem kell sokat töprengeni az eredeti jelentésen, maga a teljes valóság. Hiszen a fazék nem más, mint fából készült edény. Ebben az edényben főzni is lehetett és lehet ma is. Leírtuk ennek nagyon egyszerű módját. Alább újra el is mondjuk röviden. De előbb említsük meg a lábas szavunkat. Ennek is pontos jelentése van. Olyan edény, aminek lába volt. Ilyen is található még ma is és talán használják is. Nem kellett neki különleges tüzet rakni. Mivel lába volt, csak a parázs vagy tűz fölé kellett tenni, máris lehetett benne főzni. Mégpedig úgy – ha másutt elkerülte volna a figyelmüket –, hogy a faedénybe, a fazékba vizet tettek, közben tűzben követ izzítottak, majd az izzó követ a fazékba lévő vízbe tették és abba a főznivalót, például húst. Ezzel a módszerrel a tüzet az ízzó kő vitte át az edénybe. Ezt a főzési módszert „kö173
vesztésnek” nevezte a nagyanyám. Megint kitűnő bizonyíték ez is arra, hogy a szavakba nem véletlenül kerülnek ilyen-olyan, látszólag oda nem is illő dolgok megnevezései. Ide például a kő. Aztán kis türelem – ami gyakran több esztendő is lehet, mint történt a „kövesztés” vagy annak idején a „karó” esetében, amikor csaknem két évtized után világosodott meg a dolog – és minden más alkalommal is bizonyossá vált, hogy bízhatunk a nyelvünkben. Minden „furcsaság” előbb-utóbb a magyar nyelv rendszerébe illeszthető lett. Reméljük, hogy nem hiába lábatlankodtunk újra e téma környékén, olykor botoran botorkálva bot nélkül is. De ez mégsem lesz botrányos. E kis eszmefuttatásnak Arany arány címet adtuk. Ugyanis az a véleményünk, hogy ez a két szavunk nem véletlenül ennyire közeli a hangzókat tekintve. Végső soron mindössze egyetlen ékezet jelenléte vagy éppen hiánya különbözteti meg őket. Most azonban azt is el kell mondanunk, hogy más, valójában lényegi összefüggést is jelent az arany vonatkozásában ez a szó. Tudott, hogy az arany pénzek vagy tárgyak értékét az is befolyásolja, hogy milyen arányú bennük az arany. Mert ritkán használnak tiszta aranyat, mindig ötvözik valami más fémmel, például rézzel, ezüsttel. Mintegy hatvan féle ötvözési, feldolgozási változatot ismernek az arannyal foglalkozók. Ötvös közlése az előbbi. Így lehet arany pénzt „hamisítani”, azaz valódi értékét rontani. Mondjuk valahány kiló aranypénzt beolvasztanak, amelyben 5-6 százalék réz volt vagy más olcsóbb fém. Aztán mielőtt újra pénzt vernének belőle, ennél több, talán 8-10 százaléknyi olcsóbb fémet olvasztanak még bele, vagy többet, ezáltal több lesz az az „arany” alapanyag, amiből „arany” pénzt vernek. Tehát ha valaki ügyes és joga van – volt – a pénzveréshez, az időkint ezt megtette és máris vagyonhoz jutott ezzel a trükkel. (Károly Róbert királyunk is kiadta „bérletben” a pénzverést. Az ő uralkodása alatt Magyarországon bányászták a legtöbb aranyat a világon! Ennek ellenére elképzelhetjük, hogy a jogosult végrehajtotta az arany „szaporítást”. Nagyon sokat lehetett keresni!) Az átlag ember nem tudta pontosan ellenőrízni, hogy milyen az arany érmékben az arany arány. Azaz ténylegesen aránytalan-e – aranytalan-e? – vagy nem. Gondolható, hogy a filmeken sokszor látott pénz ellenőrzés a fogakkal, harapással, néhány százalék eltérést nem tudott kimutatni. Az arany különben is puha fém. Könnyen kopik. Tanácsos valami más fémmel ötvözve keményíteni, még akkor is, ha ez viszont gátolja a megmunkálást, illetve csökkenti az értékét. Mert a „higított” arany pénz vagy bármi, eleve kevesebbet ért, ám természetesen a korábban megállapított értékben használták azután is. Nemcsak a pénzt találták ki régen, hanem a pénzromlást is, vagyis az inflációt. És ez akkor is nagy hasznot jelentett az ügyeskedők számára. Így a pénzt alkotó fémek – arany, réz stb., – „ará174
nyának” jelentősége a pénz értékével kapcsolatban nagy volt. Nem kell sokat tűnődnünk azon, hogy végső soron a pénz hitele és értéke függött az aránytól. Mert alighanem a múltban is voltak hamisítók, akik nem bírtak magukkal, akiknek egyre több pénz és hatalom kellett, és mohóságukban oly mértékben csökkentették az aranypénzben az arany mennyiségét, hogy azt már észre lehetett venni. Ez volt az ősi infláció. És az arány mindenütt jelen van. Arányosan szabad csak korholni barátokat, ha dühösek vagyunk rájuk, arányosan lehet korholni a gyerekeket, ha azt akarjuk, hogy nevelő hatása legyen a mondatoknak. Mert ha nem így cselekszünk, ártunk mindannak, aminek használni szeretnénk. Vagyis magyarán, e vonatkozásban nem más az arány, mint amit különben bölcsességnek gondolunk. Láthatjuk, hogy sokféle a logikai visszacsatolás a nyelvünkben és egyik sem ok nélküli, egyik sem véletlen! Mindegyik a nyelvünk törvényeit és rendkívüliségét ékesen bizonyítja. Ismerős a képek vonatkozásában használt aranymetszés, amelynek a lényege szintén az arányosságot jelenti festményeken, rajzokon. Ebben a szóban valójában két számtani, illetve mértani jelentés is található. Az arany, mint láttuk, önmagában arányosságot rejt. A metszés pedig valamit több részre, darabra oszt. S ha újra elolvassuk az előző mondatot, akkor azt látjuk, hogy abban nem is kevés számtanra, mértanra utaló jelentést is találunk. Íme: metszés, (darabolás), több, rész, darab, oszt. Ezek mind arra hívják föl a figyelmünket, hogy nyelvünk nemcsak sokféle szóval, hanem sok vonatkozásban kapcsolódik a logikához és a számtanhoz. És az is igaz, hogy az a pohár, amelyik félig van, az egyszerre félig üres, illetve ugyanakkor van félig tele is. Ez a kétfajta közelítési lehetőség is figyelemre méltó tulajdonsága nyelvünknek. A gondolkodás lehetőségét finomítja és gyarapítja.
175
AZ EMLÉKEZŐ MAGYAR NYELV Sokszor állítottam, hogy nyelvünk csodálatos emlékezettel rendelkezik, és ez az emlékezet működik! Mégpedig alighanem hasonló módon, mint maga az emberi emlékezet. Vagyis minden emlékezet alapja a logika, de teljes joggal beszélhetünk gondolattársításról is. Mert lássuk csak, hogyan működhet az emberi agy, amikor emlékezünk? Megfogalmazódik bennünk valamilyen szó, kép, érzés stb. Például nevet olvasunk könyvben, újságban vagy valaki említi, s ha ahhoz a névhez olyan személy kapcsolódik, aki valaha fontos, kedves volt számunkra vagy most is az, máris elkezdi keresni az összefüggéseket az agyunk 20 milliárd neuronja. (Talán közérthetőbb, ha idegmagot, ideggyököt, idegcsírát stb. írok.) No nem mondom, hogy valamennyi, de sokkal több, mint amit gondolnánk. Ezek számát nem hiszem, hogy százakban nevezhetnénk meg, sokkal inkább ezrekben! Miért is gondolom ezt? Mert az a logikus, hogy fogalmak, szavak több neuronhoz kötődnek. Ha csak a fogalom szavunkat vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy valamennyi, e szót alkotó hangzó külön-külön is kötődik idegrendszeri ponthoz, központhoz. De minden bizonnyal külön kötődik a „fog” s valószínű, . hogy az „alom” is. Sőt, mivel a logikus nyelv önmagában is játékos, a „lom” szintén fő helyen üldögél valahol. Ám azt tudjuk, hogy a „fog”, „foga” szintén külön fő kötődéssel rendelkezhet. És akkor a „fogam”, „fogunk”, „foghúzás”, „fogfájás” és így tovább szintén fő elemként tárolódik. Sőt, elágazóként – fogadni mernék –, hogy ott van a „fogadás”, „fogás”, „fogoly”, „fogda”, „fogság” stb. sajátos, nem is rövid sorozat is, vagyis ez a felsorolás nagyon hosszan folytatható lenne. Változatlanul germanizmusnak tartjuk az „el fog menni”, „föl fogja tenni”, „be fogja kötni”, „meg fogjuk találni”, stb. féle nyelvi alakításokat. Ezek sutasága ilyen esetekben látszik jól: „fogadjunk, hogy el fogjuk fogni”. Noha olykor a határesetek alig, nagyon finoman különböznek. Mert a megfogom, vagy mondjuk a megfogadtam, nemcsak a kézzel foghatóság, hanem a fogadalomhoz köthető „fogva tartáshoz” kötődhet elvont formában is. Talán az egyik első az ősi „foggal-körömmel” való kifejezés, ami megjeleníti e fogalom fölfogható, akár megfogható lényegét. (A fog és köröm valódi tárgy.) Csak a „meg fogom fogni” nem fogadható el szép magyar beszédnek vagy írásnak! De induljunk el más szavak nyomában is, hogy még többet érzékeltessünk az emlékezés rendszeréből, módjából. Keressünk „látható” szavakat. Itt van például a lábadozik, lábadozás szavunk. Mit jelent? Például azt, hogy valaki a betegségből gyógyulóban már nem ágyban fekszik, hanem 176
szép lassan járkál. Vagy éppen bot~orkál. Különösen akkor, ha bottal jár. Tehát már nem elgyengülve fekszik, hanem mendegél, sétál, a lábát is tudja használni, ha még nem is a régi tempóban, de már jár-kel, megy. A lábadozik a gyógyulást jelzi, mondhatjuk, hogy állapotjelző szó. Méghozzá valóban látványos, ahogy a beteg lassan, de mutatósan járkál a kórház folyosóján vagy a kertben. És a bot pedig csak erősíti, hogy betegségből gyógyul, mert bottal jár, arra támaszkodik, holott azelőtt nem járt bottal. Különösen így áll a dolog, ha valaki eltörte a lábát, a bokáját, térdét vagy műtötték a combját, lábszárát stb. A bot segédeszköz a biztonságosabb járáshoz. Az ember pedig tíz meg tízezer évek óta használt, ha szükséges volt, botot, letör ágat a járáshoz, ha például fájt a lába és nem tudott rendesen ránehezedni. Később már – és ez jól mutatja a nyelv képességeiből fakadó késztetést is – tovább fejlődött, finomodott ugyancsak logikai szálon a szó jelentése. Ilyen például a kéz, a fül, a fej, a szem és sok-sok más szavunk. A „kéz” ahogy másutt megállapítottuk, kéz közeli eszköz. Kéz, kezd, küzd, stb., szavaink jelzik a lehetőségeket. A kéz, azaz a kezünk közel van hozzánk. Használjuk is, mint kézzel fogható távolságot, illetve közelséget. A kis, szűk utcát, gyakran köz-nek nevezzük. (A „szűk” másik irányban olvasva küsz, csaknem kis, de keskeny küszöb.) A kéz lényegéhez tartozik az is, hogy azzal készítünk valamit. (Kézzel kézült, azaz készült, ami legrégebben is kézi munka által jött létre!) A kéz tevékenységéhez hozzá tartozott az ügyesség. Ha tehát ügyesen bánunk valamivel, s tesszük azt akár a lábunkkal, akkor is a jó labdajátékos kitűnően kezeli a labdát. Ám, maga a sajátos „kezelés”, például orvosi kezelés őse, a kézrátétellel való gyógyítás volt. S ha már gyógyítás, gyógymód, akkor, amit az orvos végez, akkor az orvosi kezelés. A nyelv logikusan használja föl a jelentéseket. Ekkor már lehet „kezelésre járni”, valakit „elkezelni”, stb. Tehát már nem a „kéz” szó alakítja a jelentéstartalmat, hanem az, amit kézzel csinálunk. A valódi fogalom elvont fogalommá lesz, és a következmény jelenik meg új szóként. Hasonló, de mégis más fejlemény a fej. Fejtsük ki a következő fejezetben. Eleve rejtvényt fejtünk. Aztán kifejezzük érzésünket, ezzel megváltozik, még mielőtt bármit is mondanánk a fejünk, pontosabban kifejezve az arcunk, az arckifejezésünk. Tehát valami fontos történt, amit ki kell „fejeznünk”, amit közölnünk kell a megfelelő kifejezésekkel, azaz szavakkal. Ám azelőtt az arcunkon már megjelenik, látható a kifejezés, amiből már a szólás előtt látható, hogy öröm, düh, bánat, fájdalom stb., amiről szólni kívánunk. Íme, a kifejezés miért jelenti a közlést, a dolog elmondását, azaz a szót! De vannak más „fejlemények” is, attól eltekintve, hogy a testen a fej van a legfölül, miként a társadalomban a fejedelem. Fölül van a fölség, 177
felség, illetve a fönség, fenség vagy a főnők a fő. Ő a fontos, hiszen azt mondjuk: „az a fő”, hogy stb. És azt értjük, hogy a fontos, lényeges. De hát a rejtvényt fejtő is a fejét használja, akár jó a megfejtés, akár nem. Lehetséges a „fejes”, a szép „fejes gól”, de eljöhet hozzánk valamilyen „fejes”, aki nem is olyan jó „fej” és így tovább. Ennyi egyező példa után, szinte lehetetlen, hogy van kivétel. Mégis, mintha lenne? Az a cselekedett, amikor valaki nemcsak jó „fej”, hanem éppen tehenet vagy kecskét fej és az edénybe csorog a fehér tej. Mert az állat nőnemű, ahogy a fehérnép is nő. Tehát pillanatnyilag nincs válasz. Ha a pej ló is fehéres, akkor újabb titok vár ránk, no meg a logikára, hogy magyarázatot adjunk erre a kivételre. Lesz olyan fejezet, ahol megfejtődik ez a titok is. De hogy addig is hasznos legyen időtöltésünk, mert az idő drága és akár tönkre is mehetünk, lássuk ez utóbbi mondás példa megfejtését. (A fehérnép valószínű, hogy fej~ér~nép volt. – Nőuralom?) A „tönk” fatönk. Olyan, amire rátették valakinek a fejét és lecsapta a hóhér. Így aztán szegény valóban és tökéletesen tönkre ment, mert a fejét tönkre tették és levágták. Íme a könyörtelen logika rendszere, mindössze néhány példával. Egyik dolog a másikhoz kapcsolódik, akár a való életben is. A nyelv a valóságot hűen utánozza. Ha majd fejlődünk és fejlettebb lesz a módszerünk a tej – fej érdekes kettősét is megfejtjük fejedelmi fejleményként. Mert ez a fajta jelentéstartalom, mint a „babrál”, „babrálgat”, „babra munka”, rögtön logikusan magyarázza önmagát. A tiszta logika szüleménye. A bab apró, a vele való foglalatosság aprólékos. A képszerű jelentés tartalom így megy át egyik szóból a másikba, ám az eredeti szóban nem véletlenül jön létre. És ez az egész magyar nyelvi szórendszerre vonatkozik, sőt, látszik rajta világosan. Most nézzük találomra az utolsó három szót, illetve azok gyökét: lát, ra-re, vil(?). A logika segítségével építsük föl e szavakat. (A Kedves Olvasónak el kell hinnie, hogy magunk is találomra, hirtelen ötlet nyomán, választottuk ki e szavakat. Ez azzal is bizonyítható, hogy választhattunk volna könnyebben és látványosabban elemezhető szavakat.) És most következzen olyan vizsgálat, amit életünkben először próbálunk ki: Vizsgálatunk tárgya tehát ez a mondatrész lesz: látszik rajta világosan. Nem is a szavak együttesét nézzük, hanem az egyes szavakat, azok gyökét. Persze a dolgok nem végtelenül bizonyosak. Nem állandók semmilyen vonatkozásban sem. A „látszik” szavunk gyöke nagy valószínűséggel a „lát” és ebből lesz a láthat, látó, látvány, látszólag, de a belátás is. A logika törvénye értelmében – mert tényleg valóban így értelmes! – erre a „lát” alapra épül minden rag, képző stb., változtató hatása. Az alapjelentés nem sérül! Még a „belátja” szavunk is a látás, látvány lényegét tartalmazza. Azaz, 178
az ember áttekinti, átlátja az összefüggéseket, okokat stb., és ezáltal alkot véleményt. Logika, logika! Mint ahogy az ok-okozat is kemény és következetes logika jelenlétét mutatja, igényli, követeli. Semmiféle nyelvi építkezés nem nélkülözheti a logikát, mert a logika jelenléte egyetemes törvényből fakad. De lássuk a két másik példát. Úgy vélhetjük, hogy a „rajta” azt jelenti, hogy „valamin”, ezen, azon, amazon, stb. Tehát a rajta nem más, mint a ra-re (rá, rája együttes) jelenléte a szóban, annak elején. Rajta van a ruha. Rajta látható a legjobban. Azaz őrajta, hogy beteg, béna és így tovább. Persze, mint annyiszor, ez a szavunk más is jelent. Egyrészt, a verseny indulásának helye, pontja a rajt. Aztán felszólítás valaminek a kezdésére: rajt! Vagy rajta! Hol található a logika, hol mutatható ki a jelenléte? A nyelvi működésben! A ra-re még csak lehetőség, az erre-arra már működés, ahogy a rá, rája és a rajta is. Valamin valami megjelenik és ezt a külszín is mutatja. A külszín a felszín. Például a rajta lévő ruházat. Ez változhat, hiszen „nem a ruha teszi az embert”, ahogy a „rajtoláskor, amikor elrajtol a mezőny” jelentős változás történik, amit látunk, érzékelünk, fölfogunk. A képen, ami változik rajta van a változás, illetve éppen az látható. Az maga a kép. Tehát rajta kell lennie a történésnek. A rajta a történés változása, ha úgy tetszik elindítója annak. Ha így van, akkor helye is van a változás kezdetének, ez pedig a rajtkő, rajthely, rajtvonal és így tovább. És ilyen logikával már ugyancsak fontos és erőteljes mozgást jelöl a rajtaütés szavunk. Tehát mindenütt logika! A rajtaütés jelentéstartalma valamilyen katonai vagy más csoportos és erőteljes moccanás, mozgás. Finomabb valamivel a rajtakapta kifejezés, ám azért drámai és erőteljes. S ne feledjük az „azon vagyunk”, „azon leszünk” azt jelenti, hogy mindent megteszünk azért, hogy valamit elősegítsünk. Ezt néha így is mondják „rajta leszünk”. Ezek és az ehhez hasonló leágazások bizonyítják a logika szüntelen jelenlétét. Maradt a „világosan” szavunk. Nagy valószínűséggel a szó jelentésének alapja a „világos”, a tovább ragozható, képezhető szótő pedig a „vil”. Mert a villám villanás, azaz világos jelenség. S ha azt mondom, világosan beszéltem, azt értem alatta, hogy átlátható a dolog értelme, semmit se sötétítettem. Ahogy a világ is világos általában, – bár sötét is lehet! –, de a sötétben is lehet világosan beszélni. A „világos” szavunk gyöke a „vil”. Miként a világosságé, a villámé. Székely nyelvjárásban a hajnalodik, azaz virrad, így hangzik villámodik. Ha pedig megnézzük a lehető p-b-v hangzóváltásokat, akkor ilyen szavakat kapunk, mint a pilla, pillanat, illetve pirkad, pirul, piros, aztán bor, bordó, berzsenybörzsöny forgács valamint vér, veres, és így tovább. A világosságra, éppen a virradatra, pirkadatra vonatkozó „színszavak” mutatják a rokoni és logi179
kus összetartozást. De ahogy a „közbe lépő” villámban nemcsak a fénylés, villanás van jelen, hanem a rövid idő, ahogy mondjuk villámgyorsan, úgy a pilla – p-b-v – szavunkban is ott bújkál a gyorsaság, hiszen azt mondjuk: pillanat és jövök stb. A logika az az ősi késztetés és a rend alakítója, ami nélkül bábeli zűrzavar alakulna ki a nyelvben. Láthatjuk, hogy a nyelvekben már ki is alakult! Csupán azt kell magyaráznunk helyesen, hogy „Isten megzavarta az emberek nyelvét.” Ez így igaz, ahogy több helyen utaltunk rá. Csakhogy nem a szakallás Öreg Úr valahol”fönt”, hanem az Isten fogalmának értelmezése, magyarázata itt lent! Azaz az emberi ér~telmezés általában ér~dek szerint történik! Nemde? Vannak, akik szerint ők kiválasztottak, úgy értik különbek a többieknél, gondoljuk csak meg mennyire kicsinyes, gyarló emberi fogalmazás ez. Tökéletes Istenről ilyen tökéletlenséget tételeznek föl. A magyar nyelv ezt sem fogadja el. Itt is fogalmazzuk meg, hogy a világban a tökéletest, a tökéletlen, tökéletesen elfedi. Így működik az emberi társadalom. Szomorú! Nem tudom eldönteni, mire jó az, hogy mindenkivel a tudás is meghal, elpusztul. Minden egyednek újra elölről kell kezdeni mindenféle tudás megszerzését. Az állatokban, a madarakban, sőt a rovarokban is, kódolódott az, amit ösztönnek nevezünk. Ki tanította meg a madarat arra, hogy kővel föl lehet törni a tojást? Ezt a madár tevékenységet magam is láttam Ausztráliában. Ki volt az első? A gének „tudása” szerint él és szaporodik a rovar is, lepke, kukac, termesz, méh és a tiszavirág is. Az is kérdés: mindez mind szükséges ehhez a világhoz? E világ finom és aprólékos működéséhez? Ha ezeket kivonjuk, mondjuk a hangyákat, egyszer csak „leáll”, elromlik a világ szerkezete? Csak a bolygóé vagy a teljes egész – világ-egyetem világ-mindenség – izgése-mozgása, forgása-keringése, hősége, hidege és így tovább, átalakul? Csaknem teljes nyugalommal válaszolhatom, sőt, felelhetem, hogy alighanem, ha lassan is, az egész világmindenség megérzi egyetlen porszem elmozdulását a sivatagban. És hogy így van, arra sok-sok tapasztalat utalt az elmúlt időkben, a nyelv is érzékelte ezt a használói közvetítésével és már be is épült emlékező és működő rendszerében.
180
SAKKARA — ZIKKURÁT cikk-cakkjai A sakkarai vagy másként írva saqqarai, úgynevezett „lépcsős piramis” maga is, környezetével egyetemben, nem más, mint nagy áramfejlesztő, hullámgerjesztő rendszer. A Spektrum tévé több műsort is szentelt annak aprólékos bemutatására, hogy ezt bizonyítsa. Sőt az egyik leghosszabb filmben bemutatták az ottani rendszer rajzát, amelyből levonták azt a következtetést, hogy először is: a piramisok általában bolygónk olyan pontjain épültek, amelyek rendkívülien erős sugárzó helyek. Azt is bemutatták, hogy milyen elv alapján és hogyan „szállíthatták” a több tonnás kőtömböket, úgyszólván a levegőben úsztatva-csúsztatva, magyarán lebegve, az építkezés helyére. A szak~értők szerint ezen az alapon működik például a híres, nagy sebességgel a sin felett suhanó japán gyorsvonat. Tehát nem véletlenül választották ki a piramisok helyét. S ebből a szempontból is különleges helyet foglal el, szó szerint, a sakkarai – vagy zakkarai, saqqarai – lépcsős, peremes piramis. Ezekből az adásokból – az egyiket 2004. december 3-án, pénteken délután 18 óra 40 perckor, a Hórusz szeme, Szakkara a kristálykomplexum címmel sugározták – megtudtuk, hogy e legrégebbi piramis és környezetének tervezője Djóser fáraó alattvalója, a magas rangú írnok, vagy inkább főpap, tudós, tanító, bizonyos Imhotep nevezetű, nagy tudású ember volt volt. Az ő szak~értelmét dicséri főként a sakkarai piramis. Ez aztán igazán peremes. De nemcsak peremes, hanem cikk-cakkos. Feltűnően hasonlít a mezopotámiai zikkurátokhoz, (cikkurát) illetve a közép-amerikai azték piramisokhoz. E sorok írója leírta már évtizede, hogy a sumér zikkurátok látványai, a maguk alakjával magyar szóval is kifejezhetők, sőt a formájukkal egybevágó értelmük van. És ez a cikk-cakk! A zikkurátok, peremes piramisok látványa olyan, mint a „cikkeké”, azaz cikk-cakkos. Alulról fölfelé mind kisebb részek körül alakul ki perem s valóban olyan a látvány, mint a „becikkelyezett” lapcikkeké, törvénycikkeké vagy éppen újságcikkeké. Alább még érdemes volna a „cikk”, „cakk”, „szak”, „csak” „csek”, „csík” stb. szavak jelentését megvizsgálni. S ezek kapcsolatát, a csakra, szakra, szakrális, netán a szak~értelem ősi jelentéseivel összevetni. S ha már a magyar szavakhoz is újra eljutottunk, hadd jegyezzük meg, a peremet másként szélnek, – például valaminek a széle – illetve szegélynek is hívja a magyar. Nemcsak a „város pereme” a külváros, a város széle, de az szegélyezi is a várost. S ahogy több évtizede emlegettük már és azóta többször is, az s+k, az „sz+k” – a például sekély, szikár, szűk, keskeny, keshedt, küszöb stb., vagyis s+k, k+s is hasonló jelentése181
ket hordoz, még akkor is ha felcseréljük a képletekben a mássalhangzókat. Íme: sikér, szikár=keshedt, szűk=küszöb és így tovább. A sikér tányér lapos tányér. Vagyis a sekély és a csekély is nagyon közeli jelentéstartalmat hordoz. Ezt a logikát folytatva, maga a „kis” szavunk is utal erre, de például a kicsi=csík, benne van a mácsik szóban! A kicsi pedig a kis általános formája. S gondoljuk meg, a szék~elyek csík-ban, azaz az ország szeg~élyén, peremén székelnek, másként szólva laknak. Mindez elég szik~ár nyomnak látszik, de ugyanakkor a logika sajátos körbe zárja és egymáshoz közelíti ezeket a mássalhangzó képleteket, valamint szótőként a jelentéseiket. Azaz be lehet szegni a gondolatot. Annál is inkább, mert nemcsak összefogást, összetartozást, a dolgok szélének meghatározását, határát jelentik e szavak, hanem olykor az azokon való áthatolást is. Amikor például meg~szeg~jük a szabályt. Máskor éppen arra van szük~ségünk, hogy ahhoz szeg~ődjünk. Miként jól látható, hogy nemcsak a mássalhangzók közötti rokonság áll fenn, hanem a jelentéstartalmak közötti is. A küszöb szűk, a keshedt, keskeny ember szikár, s gyakran a szükségben élő szegény, és így tovább. Érdemes részletesebben megvizsgálni e szavakat. De előbb jegyezzük meg, hogy az Ökotáj című lapban írt tanulmányban igaza lehet Varga Csabának azzal kapcsolatban, hogy talán húsz körüli a magyar szógyökök száma. Tegyük hozzá, az ős-szógyököké talán még ennyi sincs, sőt, az általunk éppen harminchét éve használt mássalhangzó képleteké, az ős-ábécének nevezhető hangzókat figyelembe véve, még ez a szám is soknak látszik. És a mássalhangzó képletek ősibbek, tömörebbek. Nem beszélve arról, hogy ezek eredetileg ős-szavak. Hiszen a ragok és képzők is önálló jelentésű szavak voltak és azok ma is. Megtalálhatók mai szavainkban. Lássunk megint néhány példát: „-ra-re”, erre, arra, amarra, rája stb., Vagy „-nak -nek”, ennek, annak, amannak, neki, nekünk és így tovább. A ragok ezért is képezhetők, a képzők ragozhatók. Ezek az egytagú ős-szavak akár egy vagy két mássalhangzóval szinte mind lehetnek toldalékok és a akár a számtani összeadás, egymáshoz „adva” őket, együtt „összegzik” a jelentést. Sz+K, szak(ma), szakszerű, szakértelem, szakasz, szakadék és így tovább. A szakma, sajátos tudást, hozzáértést jelent, ami egyúttal el is különít. Egyfajta rész a szakasz, életszakasz vagy az évszak. A szakadék is hirtelen meg~szak~ítása a folyamatosságnak s általában hirtelen szeg~letesen, szög~letesen mélyül. De lehet például szakmányban is dolgozni, azaz meghatározott időben. S+K, sakk: sikér, sikátor, síkság, sikoly, stb. A síkság egyik kiterjedése – lapossága – is a sekélyre, csekélyre utal. S elég a sakktáblára néznünk és elgondolni a bábuk mozgását. Mozgatási lehetőségük ott van minden, nemcsak peremes piramison, hanem minden piramis mértani vonalaiban. 182
Hát nem érdekes, hogy a magyar nyelvben óriási halmazt alkotnak e formák és a sakkjáték bábuinak mozgási lehetőségei? A nyelvészek magyarázata, az indiai eredettől kezdve, a „sah” nevéig, eltérő. Tehát a piramisok vonalvezetésében benne vannak a sakkjáték bábuinak mozgási lehetőségei. Valamennyi! Még a lóugrás is szögletes. Kés: mássalhangzó képlet k+s, keskeny, keshedt, késő, – nincs idő! – stb. Lásd, „sakter” – fordított, s+k képlet! – késes tevékenység. A „sík” szavunk is azt jelenti, hogy az egyik dimenzió úgyszólván elhanyagolható. A síkságra nem a függőleges kiterjedés a jellemző! S maga a „-ság-ség” képző, s+g, amely szerintünk a „sok” szavunkból alakult, ahogy erről több alkalommal, már két évtizede írtunk, mindig az alapjelentést növeli. A sík lesz általa a meghatározóan nagyobb, a vízszintes kiterjedés és nem a függőleges. Érdekes, hogy a „kis” szavunkhoz nem is alkalmazható! És ennek korántsem csak hangtani, hanem logikai oka is van. Nem beszélünk „kisségről”. Ugyanakkor a „kicsi” szavunkhoz már használhatjuk, de alapvetően magát kicsi~ség~et erősíti, miként például a csöpp~ség~et. Azt is mondhatjuk, hogy ezekben az esetekben a sokasodás befelé hat. Mert a keskenyre, szűkre van általános, minden dimenzióra, minden irányú kiterjedésre érvényes szavunk a „kis”, „kicsi”. Hiszen ahogy említettük a sekély jelentése másként lehet csekély is. A sekély tóban általában csekély, azaz kis mennyiségű, víz található. A sekélyességben csekély értelem lelhető fel, és így tovább. A „szűk” is kes~keny, hasonlóan az a szik~ár is. Cikk=szik, szük, szeg~let, sőt a szeg~ény szavunk is sajátos szük~ségre, szűk~össégre utal. De a fönt jelölt „kés” majd a „kasza”, „keszeg” s valamennyi szó és jelentése vagy közelebbről vagy távolabbról, de csatlakozik a cikk-cakkra jellemző jelentéshez. Mondható, hogy a cikk-cakkal szűkösödik fölfelé a piramis, azaz keskenyedik is, kisebb lesz a kiterjedése. A szak szavunk, képlete sz+k, a szakmától a szakértelemig, szakszerűségig, szakaszig, mint változó részig tartóan, egészen a szaggatottig, sok hasonló összetett vagy képzett szavunk van. Ne felejtsük el, hogy az új szakaszt, azaz új cikkelyt, új bekezdéssel indítjuk. Tehát a szakma is elválasztja, szakosítja az embereket, akár bekezdés szeg~élye a cikk~elyeket. A szak, szakma hozzáértést jelent, jelöl. Illetve szakadást is ily módon, valamint szak~osodást stb. Ide tartoznak az említettekkel a szűk, szik, szikár, szike, szigony, stb., Vessük közbe, a szakkarai építkezés cikk-cakkjai valóban olyan új dolgot képviselnek a világon, amelyik elsőrendű és a nagy építkezéseket figyelembe véve, első lehetett, amit a szak, szakma, cikk~cakk~ma, cikk~cakk~os hangutánzó szóval is jelölni lehetett. Kínálkozhatott tehát a „szak”, „szakma” szavunk ősének. A TESZ szócikkének írói más véleményen vannk. Mi pedig valljuk, hogy alighanem még figyelembe kell venni a 183
csuk~lás, csuk~lik, csuk, sőt a csik~land szavunkat is! Sőt, a csök, csökken, illetőleg, mint a kicsinyítésre, kicsinységre utaló csak szavunkat. Például csak ekkora, csak eddig, csak így és az ehhez hasonló kitételeket, amelyek valamihez képest csökkenő, csökött állapotot jeleznek. Kasz(a): k+sz, – fordított képlet! már emlegettük – keszeg, küszöb, kasza, stb., az utóbbi vékony, azaz csekély vastagságú, éles szerszám. De ne feledkezzünk meg az sz+g mássalhangzós képlet lehetőségeiről és példáiról. Szeg, szegély, szeg~let, szög~let~es. Lásd a szegélyt szögletesen értelmező jelentést. De az elvont szigorú kifejezés is rokon a szikárral, ez is teljes joggal feltételezhető. S ki gondolná, hogy ide tartozik a „segg” szavunk is, hiszen a felsőcomb belső szegélyéről, pereméről van szó. Képlet: s+g. (Nem ide vonatkozik közvetlenül a „valag” szavunk, de világos, hogy a „völgy”, „vállú”, „vályú” szegélye a „segg”. Völgy: „angolul” valley! Vajon milyen eredetű? Persze lehet kelta is vagy etruszk, de akkor is magyar vagy rokoni a szó!) Érzékelhető ennyi példából is – melyek száma bővíthető! –, hogy a zikkurát – ejtése cikkurát – magyar szó és látványutánzó ejtése leírja az építmények alakját. (Annak idején, a hatvanas évek végén éppen ilyen szavakról beszélgettünk Bárczi Gézával. Ezt említeni azért fontos, mert ő lehetségesnek tartotta a látványutánzást, sőt azt is, hogy bizonyos hangzók ejtése, formálásának módja, a példa a „nyelvpörgetéssel” ejtett „r” hangzó volt, befolyásolhatja a jelentést. Így vihet körre, fordulatra, perdületre, stb., vonatkozó tartalmat a szavakban. Ezt az utóbbit is szavaink százai bizonyítják! S végül, Kovács Sándor Iván főszerkesztő, valamint Szepesi Attila költő, szerkesztő a tanú arra, hogy Bárczi Géza hagyta jóvá a Kortársban 1971 és 1974 között az első öt nagyobb tanulmány megjelenését.) De feltételezhetjük, hogy például a zak~latott, zak~lat, noha elvont fogalom, mintha tükrözné a lélek cikk-cakkos változásait. De egyáltalán nem zárható ki, hogy az ugyancsak elvonttá sűrűsödött szegény szavunk is ide tartozik. Ahogy emlegettük, a szegények is a szegélyen, a lakhely peremén szűkösködve, sok szükséget „látva” élnek. E példákkal egyáltalán nem törekedtünk a teljességre, inkább csak újra érzékeltetni akartuk, hogy nyelvünk a valóság nyelve, illetve a magyar nyelvben ősi tudás rejtőzik. E belső logikai rendszerek ezt erősítik. S arra is gondolunk, milyen kár, hogy akik az emberiség őstörténetét kutatják, nem tudnak magyarul. Reméljük, hogy az ősi Egyiptom illetve a piramisépítő nép – amely nem azonos a mai ott élőkkel – titkait kutató Borbola János munkálkodása előbbre viszi ezt az ügyet is. S aligha véletlen, hogy a „zikkurátok”, „piramisok” – miként erről többször is beszámoltunk – megtalálhatók, jól láthatóan a magyar nyelvben. Hadd emlékeztessünk erre újra. Vagy ez is véletlen volna, mint a többi példa? Kissé sok volna a véletlenből! 184
Lássunk „ellentmondást” is. Közeledjünk a „sok” szavunkhoz, amelynek a mássalhangzó képlete szerint, ide kellene tartoznia. Ám mintha cáfolná a dolgot? Azonban a logika ösvényén eljuthatunk mégiscsak a várható megfejtéshez. Először is, a sok nem nagyot jelent! Legföljebb mennyiségi vonatkozásban jelenthet tetemest, tömérdeket, töméntelent, stb. Aztán ami nagyon nagy, abból általában kevés van. Nincs száz meg száz, s főképpen nincs ezer meg ezer. (Talán kivéve az égitesteket.) Éppen hogy bizonyos kisebb dolgok mennyiségi megjelölésére használjuk a sok szavunkat. Például sok homokszem van a sivatagban. Sok csepp van a tengerben. Sőt, olyan sok, hogy nem is megfelelő ez a szó rá. De még a rengeteg szavunk sem. A sokaság is ezreket jelent vagy még többet, de nem százezreket, az már tömegnek is hatalmas. Az erdőben sok fa van általában s talán ezért jelent sokat a „rengeteg” szavunk? Kisebb erdőre nem is használjuk ezt a szót. Nem volna logikus. Mindezt csupán azért fűzöm hozzá az eddigiekhez, mert a jelentések határai „egymásba érnek”, átfedések vannak. Mert valóban, hány cseppje van a tengernek? Sok? Rengeteg? Igazában egyik sem jó válasz. Jobb talán a számtalan, megszámlálhatatlan illetőleg a jelentésből adódó „tengernyi”. De így vagyunk mindig, ha vizsgáljuk az összefüggéseket. Mert például arra is sok a bizonyíték, hogy az „s”, „sz”, „z”, „c” és cs”, s talán még a „zs” mássalhangzók is helyettesíthetik egymást, nemcsak írásban, hanem ejtésben is. Ez a gyakorlat mára több nyelvben is. Ami pedig Sakkarát illeti még, egyebek közt, szak~rális hely is! Tehát a cikk-cakk ki- és beugró forma, látvány, állapot. Maga a zak~latott ember lelke, viselkedése is ide sorolható. Gondoljunk a szek~ál, szek~atúra, a nyelvészek által idegennek minősített szavakra. Vagy a német eredetűnek tartott cikk-cakkra, miközben a „cikázik” azaz cikk-cakkban jár-kel, fut, magyar származékszó! Ahogy magyar a zeg-zug is, és így tovább. Mindezek további bizonyítékok arra nézve, hogy a mássalhangzó képletek azonos vagy közeli jelentéstartalmat hordoznak, s mint ilyenek, rendszereket alkotnak a magyar nyelvben! Tehát ideje volna véglegesen elfeledni azt a „tudományt”, mely szerint a hangzók véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Ez alapvető téveszme, az egyetemes törvényszerűségek tagadása. Olykor nagyon finoman jönnek elő egyes szavakban a jelentések, máskor szemkiszúró erővel. S mivel száz meg száz szavunk bizonyítja a mássalhangzók jelentéstartalom hordozó erejét, tulajdonságát, semmi okunk arra, hogy cikk-cakk szavunkat nem fogadjunk be ősi szavaink közé. Még akkor is, ha valakiket ezzel föl~zak~latunk és cikázva, azaz cikk-cakkban fut zeg~zugokba. De vegyünk más példát. Az elvont fogalmat jelentő zak~a~tol szavunk kétségtelenül hangutánzó, de kemény jellegű szó! Jól elválasztható, elkülöníthető erős ütések hangjait jelenti. Ami kezdő, kemény „k” hangzóból is következik. 185
A cikk-cakk pedig szak~szerűen kifejezi az ide-oda mozgató, zak~latottságot és egyúttal a szak~aszolást is. De alighanem, mint rész, szakasz, ott található e szavunk az éj~szaka vagy az é~szak, mint irány(rész) vagy idő~szak kifejezője. Hadd toldjuk meg az észak szavunkat azzal a gondolattal, hogy az észak szavunk logikusan – ahogy a többi égtájat jelentő szavaink – valaha tán az éhség- azaz az éh~szaka lehetett?! Csak mint annyiszor, a „h”, ez az álmássalhangzó lekopott. Lásd másutt a „hóriás” – óriás, „hordás” – ordas stb. szavainkban. Aligha merítettük ki a lehető példák számának felsorolását, de hisszük, ahhoz ennyi is elég, hogy újra magunkénak érezhessünk ősi magyar szavakat. Mert ha a földünket el is vették, veszik vagy vehetik, a nyelvünkből nem forgathatnak ki bennünket. Mert az ősiségének és belső logikai – számtani! – rendjének következtében, erősebb minden fegyvernél! Csak mindezt meg kell tanulni tőle, és akkor világokat rendíthet meg a magyar értelem. Végül említsük meg, nagy a valószínűsége annak, hogy az a hely – Sakkara – alighanem az építménytől kapta a nevét. Attól a sajátos alakú piramisról, amelyet elsőnek, a legrégebbinek tartanak a piramisok sorában. Lám, közünk van hozzá.
-nál, -nél -nál-nél volnál hogyha lennél Ennél innál Annál ennél
186
MÉRTÉK ÉS MÉLTÓSÁG NEKIVÁGUNK Leg és leg Sokszor mondjuk, na végre, nekivágunk az útnak. Azaz elindulunk valahova, éppenséggel talán nem is rövid, nem is könnyű útnak vágunk neki. Vagy nem könnyű munkához kezdünk hozzá. Nagy fába vágjuk a fejszét, vagyis hozzáfogunk a dologhoz, belevágunk a munkába, tehát megkezdjük. Mit is teszünk ilyenkor? Sokfélét tehetünk. Például szedjük a sátorfánkat, vagy így is mondjuk „fölkerekedünk”. Egész pontosan valamilyen kerekes járműre tesszük a dolgainkat, és úgy vágunk neki a – figyeljünk a nyelv emlékezetére! – nagy útnak, hogy azt is mondhatjuk, hogy bejárjuk az egész „földkerekséget”! Eleink minden bizonnyal sokkal korábban tudták, hogy a föld „kerek”, azaz gömb alakú, mint Kolumbusz Kristóf. A Kárpátok által „ölelt” és védett térség, régtől a föld hírközpontja is volt. Ahogy Mario Alinei fogalmaz, itt dobogott Európa ipari szíve. Meglehetősen pontosan kijelöli az időpontot is, amennyire ez lehetséges, de használja Hugh Hencken amerikai régész kutatási eredményeit is. Így az i. e. mintegy kétezer évvel már jelentős fémolvasztási, fém megmunkálási terület volt a Kárpát medence. Ha így volt, akkor „közhírelési” központja is volt a földrésznek. Aminek e könyvben akartunk nekivágni, nem más, mint játék és számtan, főként összeadás. Mert ahogy másutt is emlegetjük, a magyar nyelvtan igazában logika, tehát ősi számtani művelet. Az összegzés eszmei vonatkozásban is fontos tényező, mindenféle filozófia gondolatmenet végső kinyilatkoztatása. Hiszen a számolás is a legelső felismerések közé tartozik. Apró dolgokkal, kavicsokkal, kövecsekkel vagy akár „fabatkákkal” is könnyen bizonyítható, hogy például kétszer kettő az négy. Látható, tapintható, létre hozható ez a számolási mód a szemünk láttára a kezünkkel. És így volt ez már tíz meg tíz ezer évekkel korábban is. Elég volt kétkét kavicsot egymás mellé kis távolságra kitenni a homokra és máris láttuk, hogy amit négynek gondolunk így is kimutatható. De kimutatható úgy is, hogy három kavics, pálcika vagy vonás mellé oda tettünk még egyet, és így tovább. Világos lett, hogy minden szám egyekből áll. Ez a legegyszerűbb – íme itt a szó egyszerű, egyenkénti – számolás. Mert aztán a nagyobb értékeket egyszerűsítve jelölte az ember. 187
Most nézzünk szavakat, mondatokat és vizsgáljuk meg, mit tartalmaznak, miből alakul a szavak jelentése? (Majd el kell jutnunk a „vág” szavunk teljes értelmezéséhez is!) Vágjunk neki! Tehát nekivágunk. És rögtön látható is lesz az eredmény. Meg~lát~hat~juk. Itt van a szó: meg~lát~hat~juk. Látjuk is, hogy miből áll össze. A „meg” igekötő. Van azonban egy másik fontos szerepe, ami nyomatékot is ad az utána lévő szavaknak, amelyekhez elöl ragasztódik. Hiszen a „meg” nyomatéka nem a semmiből alakult, hanem abból, hogy a számtanban ez az összeadó szavunk. Íme: öt meg hat, harminc meg negyven, ezer meg hétszázötven és így tovább. Tehát a számok az összeadással növekednek, nagyobbak lesznek általa. De egyúttal be is fejez mindent. Mert egészen más az, ha valaki ette az ételt vagy megette. Várta vagy megvárta. És ez az egyszerű következtetés megbízható! A következő szó, szótag a „lát”. Ha ezt a kettőt összeragasztjuk, akkor kapjuk a meglát szót. Ez egyszerű megállapítás, meglát valaki valamit. Ám a szó hosszabb, tegyük, azaz adjuk még hozzá a „hat” – ezúttal nem a számot, hanem a számottevő jelentést, amiből a hatékony, hatás, hathatós, hathat stb. szavainkban találunk példákat – és máris így alakul a példaként említett szavunk: megláthat. Ez is teljes értékű szó. Feltételes az értelmezése, sőt, teljesen az lesz, ha így folytatjuk: megláthatná vagy megláthatnánk, megláthatnátok, (-na-ne-ná-né) mondjuk, ha nem vol~na sötét. És majd ha hajnalodik, akkor valóban meg~lát~hat~juk mi is, de ti (tik) is velünk együtt meg~lát~hat~já~tok. És mi is együtt megláthatjuk, hogy miért kellett bemutatni a „megláthatnánk” példát is. Mert a megláthat szóhoz többféle ragot vagy képzőt ragaszthatunk. Nem csak a megláthat~juk alakot, hanem a megláthat~nánk (ná~nk) vagy a megláthat~ná~tok alakot. Ha a szó végére az „nk” hangzók kerülnek, akkor rólunk van szó, hiszen a régi „mink” alakból kerül oda az „nk”, amely önmagában is a többes szám első személyének kifejezője. Onnét tudjuk, hogy mirólunk van szó, ahogy a „bennünk” azt jelenti, hogy minket, bennünket. Például minket, bennünket is érdekel a dolog. Úgy vélem, valamennyi szavunk „építkezését” hasonló módon nyomon tudjuk követni. Ráadásul már a hangzóknak is eredendő jelentésük van. Némelyiké elég könnyen szembe tűnik, megmutatja magát. Ilyen az általam „síp”-hangnak nevezett „í”. Hasonlóan az „é” is „éles” jelentésben található. Ne feledjük a kés szavunkat, se a kés élét, ami a kés elején van! S aki a sereg élén van, az is „éles” ember, élen álló vezér. S ha nincs senki a csapat élén, az a csapat „életlen”. Érthető így is, egyébként főként a késre használjuk az „életlen” kifejezést. Nem árt azonban így is elemezni! Neki~men~tek, mondjuk a falnak. Vagy nekimentek a fának. Könnyű az azonosítás. Mert azonnal felismerjük, hogy a -nak-nek, ragokról van szó. 188
Azt is azonnal felfedezzük, hogyha a „neki” szerepel a szó, a mondat elején, akkor az egyértelműség miatt, a végén is annak kell szerepelni, mert másképpen így nézne ki a dolog: nekiment a fal. Pedig éppen ők mentek neki a falnak. A men~tek szóban a menni szavunk töve, ahhoz ragad a „tek”, azaz a „tik”. Ez a régi „ti”. Érdekes szó áll elénk, ha a benneteket másik változatát írjuk le: titeket. Ebből látható, hogy a „bennetek” szó esetében nem mindig kell a szó végére az „et”, mert benne van már a szó végén a „tek”. De a „titek”-hez szükséges, mert ebben a szóban nincs más, mint valójában a tí+tik. Kétszer található a „ti” jelentése, semmi más eligazító nincs. Ezért kell képző vagy a tárgyeset vagy a múlt idő jele, illetve más. Ezek véglegesítik a jelentést. Jegyezzük meg azt a „véletlent”, hogy a „múlt” szavunkban is van „t” és nemcsak volt, hanem van. S ha már elmúlott a dolog, magánhangzó után, megkettőződik a „t”. De ezek csak jelentéktelen jelek. Persze az sem véletlen, hogy a a „jel” szavunk ott van az előző mondat mindkét utolsó szavában és ezzel is jelez.
Vegyünk más példákat. Nagyon érdekes a „leg” szótag, (tag), előfordulhat a szavak elején és a végén. Növelő szerepe van: legnagyobb, legjobb, legfontosabb, de legkisebb esetében is a kicsiséget „növeli”. A szavak végén: tényleg, végleg, előleg, mérleg, (mér+leg), megint csak számtani, logikai szerepe van. Ott találjuk mély magánhangzóval az utólag, futólag stb. szavakban is. De a leginkább érdekes és izgalmas alakja a legesleg. De nem megvetendő a következő szó sem: legény, azaz leg+én és a leg+én~kibb. Másként talán a leginkább. Amikor leginkább a legény legénykedik azzal, hogy ő a legkülönb. Lássuk, hogy a nyelvünk hogyan él a belső lehetőségeivel: Leg és leg Leg-legénebb leg-én-kedés én-ki aki legénykedés Lesz-e hírük tény-leg vég-leg kik leginkább én-kedének legeslegek leg-ek én-ek nagylegények énekének? 189
Ne hagyjuk ki azt az állapotot sem, amikor megint csak logikai, számtani jelentése van a szónak, ez az e~lég. Maga a nyelv bizonyítja, hogy ugyanarról van szó, mert ezt így is kifejezhetem: ebből e~leg~em van vagy valamiből nincs e~leg~en~dő. Ott van a „leg”. Nyelvünkben azonban valamennyi hasonló nyelvi rendre épp elegendő bizonyíték van! Ezt már nagyon sokszor tapasztaltuk. Csupán jól kell kérdezni, és jól kell érteni magát a nyelvet, a nyelv legjavát, a logikus rendszerét. Rögtön új szó adódik: java. Ez nem más, mint valaminek a jója. (Lója – lova!) Ahogy a jósnő szavunk is ezt erősíti. Gondoljuk meg, a jósnő nem azért ügyködik, hogy az embereket elriassza magától, hogy rosszakat mondja nekik, hanem, miként a nevében is benne van, jót. A „jósolás”, jót mondás. Ami pedig a jónak a jója, az a jónak a java. A jósnőt másképpen javasasszonynak nevezzük. Tehát valaminek a legjobbja a java. Így marad meg, miközben változik a szó, a jelentéstartalom lényege. Sőt, sokfelé ágazik a szó, hiszen „javaslat” szavunk is innét ágaztatható és nem is jelenthet mást, mint azt, hogy aki valamit javasol, az végső soron jót akar. De jelent ez a szavunk arányt is. Mert azt is szoktuk mondani, hogy a java még hátra van. Ezt az is jelenti, hogy a dolognak, amiről szó van, igen csak fontos folytatása van. Ez nem annyira mennyiségi jelentés, mint minőségi. Persze, ahogy a nyelv élő volta megengedi, nemcsak jót jelenthet ez a „java”, hanem rosszat is. Ebben az esetben is a logika a minőség arányait mutatja általában a java kifejezéssel. Valóban, a java még hátra van. Ennek a mondatnak két jelentése lehet. Az egyik szerint, hogy a dolgok legjobbnak mondható része van hátra, de azt is jelentheti, hogy nagyobbik része van még hátra. Hiszen a java a többet is jelentheti. Például, ha utazunk és megtettünk valamennyit, így jelezhetjük, hogy a „java” még hátra van, azaz az megteendő út nagyobb része. De mondjuk valahol étkezünk, mondjuk lakodalomban, és egymás után hozzák a fogásokat. Eszünk, eszünk és már alaposan belaktunk, dicsérjük, hogy milyen jó ízű az étel és így tovább, ha valaki ekkor mondja, hogy a java még hátra van, akkor nem arra utal, hogy a nagyobbik része, hanem inkább a finomabb étel van hátra. Ezek főként arányokat, minőséget jeleznek, de például az év – esztendő – meghatározott számú napot. Mostanra úgy látszik véglegesen kialakult Gergely pápa éve és a szkíta matematikus, Dénes mester nyomán, akit maga a pápa bízott meg az új naptár elkészítésével, tudjuk, hogy ez a beiktatott „szökőnapok” segítségével, átlagosan 365 nap. És jegyezzük meg, hogy az esztendő nem rokon értelmű szó, hanem ugyanazt jelenti, mint az év. Sem több, sem kevesebb napot. Vajon miért van szükség arra, hogy azonos fogalomra kettő vagy több szavunk legyen? De gyanítjuk, hogy 190
nem is ez az igazi kérdés, hanem az, hogy miért van két szójelölése a 365 napnak? Honnét való az egyik és honnét a másik? Az évek, napok számítása ősi gond. Már az egyiptomiak „elhagytak” napokat évente, hogy a megfelelő időben tudjanak vetni, azaz a Nílus kiöntéseivel számolni. Érdekes példa arra nézve, hogy amikor azzal számolnak, hogy kiönt a folyó és elő kell készülni – évente többször is! – vetésre, aratásra, stb., akkor valóban számolnak, mégpedig napokat. Hasonló esetekben azt is szoktuk mondani, hogy bejött a számítás vagy nem jött be az az eredmény, amire számítottak. Magyarán ténylegesen számokkal kellett számon tartani az elkövetkező időket, hogy majd a számvetéskor ténylegesen és pontosan megtudják bejött-e a számításuk a gabona vetésével kapcsolatban. Életfontosságú, nem megvetendő kérdés volt! Tömören: számokkal számolunk! Csupa csupa szám! Kellett is, mert a folyók nem a pontatlan vagy nem létező naptárak szerint hozták és terítették ki partjaikra a termékeny iszapot, hanem a föld tengelyének ismétlődő törvény szerinti változása okán. Viszont a föld nem pontosan 365 nap alatt teszi meg a Nap körüli pályát és a töredék idők összegyűltek. Ahogy többen is megemlékeznek róla, azt csinálták, hogy időnkint ki-kihagytak napokat a számításból, noha azok elteltek, de így nagyjából jól kialakult az a naptár idő, amely szerint el lehetett végezni különböző munkákat. A naptár-gond tehát régi, s egészen Gergely pápa idejéig, noha próbálták megoldani a kérdést, nem igazán sikerült. Most is lényegében a Gergely-naptárt használjuk. Az évszámítást emlegetve szükséges megállapítanunk, a kitűnő Mario Alinei írja, hogy az Avil etruszk szót „már a tudományos etruszkológia kezdeti szakaszában az év etruszk neveként azonosították.” Mivel szólunk az olasz tudós által (is) megállapított magyar-etruszk nyelvrokonságról, – Ősi kapocs, Allprint, 2005 – hadd említsük meg, hogy miképpen is gondoljuk e szó jelentését. Illetve magunk mivel járulhatunk hozzá az olasz professzor elgondolásaihoz. Hiszen sorra kerül majd más etruszk-magyar nyelvi vonatkozásról való vélekedésünk bemutatása is, ráadásul nem is először. Magyarul az „év”, „évelő” például növény, aztán az „évente”, „évenként”, „éves”, „évi” stb., kifejezésekkel párhuzamosan létezik egy másik szavunk, ami ugyancsak az idő múlására utal. Egyébként az előbbiek is tagolások! Mit jelent, hogy utal? Nem mást, mint azt, hogy logikailag oda vezet az értelmezés útja. Ha tudni kívánunk valamit, mindig ezen az úton kell járnunk! Tehát logikusan függ össze az évül és az avul szavunk. Ősinek mondható tapasztalati tény, hogy ami „évül” az kopik, romlik, azaz egyúttal „avul”. Az ellenkező megközelítésben, az ami elavult, az régi. Így gondolhatom magam is azt, hogy az ugyancsak mély hangzójú „avar” szavunk nem véletlenül jelenti a lehullott, megsárgult, régi faleveleket. Azaz 191
egyedül magyar nyelven van értelme az avar nép nevének. Régit, voltakat jelent. S ráadásul az ő nagy birodalmuk követte Attila – de írjuk úgy, ahogy ejtjük: Atilla – birodalmát és hozzájuk telepedett Árpád népe. Miként arról László Gyula annyiszor írt, harcnak, semmiféle összetűzésnek, csatának sehol semmi nyoma nem volt. Rokonok jöttek a rokonokhoz. Minden bizonnyal vissza! Valaha innen vagy a közelből rajzottak ki az ő eleik, jóval Atilla nagy birodalma előtt, ami a legnagyobb volt a birodalmak között. Tehát elég sokáig mehettek akár kelet felé is, amíg elérték a határát. A határ pedig „hat” – a legnagyobb távolság, azaz a legtávolabbi határ jelzője pedig a hetedhét! – hatása minden vonatkozásban ijesztően erős! Azaz nagy erő van mögötte! Ami pedig a hetedhét szavunkat illeti, – próbáljuk csak lefordítani angol, német, francia, orosz stb, nyelvre! – nem sikerül! Ugyanakkor azt látjuk, hogy ez a szavunk számtani műveletet rejt magában! Mert ha megkérdeztük másoktól, hogy mennyi is az a hetedhét? Nem tudták azonnal megmondani. Pedig ez az általunk is legnagyobbnak érzett, vélt távolságot jelenti. Az már nem is ezen a világon található, ami a hetedhét határon is túl van. A megoldás szám: egy! (1) Mert a hetedhét tényleg egy. Azt jelenti a szó, hogy a hétnek heted része. Önmagával osztott számról van szó. A hét más vonatkozásban is szerephez jut. A szó mássalhangzó képlete h+t, akárcsak a hat szavunké. Arról szoktunk beszélni, hogy a mássalhangzó képletek jelentéstartalmat hordoznak és azt meg is jelenítik a szavakban. Erről már 1971-ben írtunk! Elsőként használva a mássalhangzó képleteket. Visszatérve a témához. Meg kell kérdeznünk, hogy mi a közös a hat és a „hét” szavainkban? Először is az, hogy mindkettő szám. A hét jelen van a „hét” neveiben. A „hétfő” a hét napig tartó hét első napja, kapuoszlopa, a legfőbb része, bejárata. A „hétszám” vagy „hétszámra” azt jelenti, hogy egész „héten” át történik többször az, amiről szó van. Vagy a „hétről-hétre” azt jelenti, valami jelenség megtalálható minden héten. Persze nem örökké, de elég sokáig ahhoz, hogy így emlegessük. Vagy a „hetenként” szavunk jelentése szintén arról tudósít, hogy valami előfordul minden héten, vásár vagy más jelenség. Hasonló a „hetente” szavunk jelentése. (Kelet felé mutat a hétfejű sárkány.) Ne feledkezzünk meg a több hetesre utaló „hetvenhét” szavunkról sem. Mert hetvenhétszer megmondtuk, amikor „hétmérföldes” csizmánkat fölvéve „hetvenkedtünk”, hogy a hetedik mennyország az igazi és így tovább. Bárhogy is van, azt nem tagadhatjuk, hogy a h+t ősereje ott van a „hat” szavunkban is, mint hatás, hathatós hatalom, s határtalan hatóság hatékonyan hat is ránk, akár számról, elszámolásról – leszámolásról! – van szó. Ez a hit alakul ki bennünk. És hatványozottan, nem meghatódva, ke192
veredünk hadd el haddokba. Noha a h+d „lágyult” képlet, mégis hódolunk neki, nehogy másféle hódoltságba keveredjünk. Lépjünk tovább, és ha majd szükséges, visszanézünk. Vannak szavaink, amelyek csupán számokat idéznek. Ilyen például a szerszám vagy a számszeríj. Nemcsak azért írtuk le egymás mellé ezt a két szavunkat, mert láthatóan hasonlítanak egymásra, hanem azért is, mert az egyiket magyar eredetűnek tartják a magyar nyelvészek, a másikat szláv eredetűnek. Az érdekességük, hogy szép és logikus összeadások. A szerszám összetett szó. Az összetétel mindkét tagja ismert önálló szó. A „szer”-ről már beszéltünk, de azért említsük meg, hogy a „szerzés” maga is összeadás, gyarapítás. A szám-ról sem kell külön szólnunk. Azonban a „számszeríj” a magyar nyelvészek szerint, szláv eredetű szó és „önlövőt” jelent. Nem zavart senkit, hogy az összetett szó mindegyik tagja önálló jelentésű magyar szó! Nem is akármilyen és magának a szerkezetnek megfelelő rendszer hozta létre magát a szót is! Ahogy sajátos szíj- és kötélrendszer például a lószerszám. Tehát nem valamiféle kalapács vagy véső, hanem remekül kiszámított rendszer, amivel nemcsak kettő, hanem négy vagy több lovat is lehet irányítani. Ha ilyesfajta hasonlóság megtalálható bármelyik szláv nyelvben, nem tiltakoznánk ennyire. Mert nemcsak hasonlósáról van szó két vagy három között, hanem a hasonlóságnak meg kell lennie a nyelvek működését, belső rendszerét illetően is! Ezt például szinte mindig elfelejtik a nyelvészek, akiknek a szellemi hódoltsága szégyen! A szám pedig érthető, amivel számolni lehet a fegyver teljesítményét, azaz a szerkezet működését. Hiszen az alapja maga a nyíl, illetve az íj rugózása. Márpedig eleink kezében sokkal nagyobb teljesítményű íjak voltak, mint bármelyik európai nép harcosainak kezében, nem szólva lovasságról, harcmodorról és így tovább. Nyelv, fogalom és valóság valódi összhangban volt. Szinte azt is mondhatjuk, hogy az egyik szülte a másikat! A Bábel után című munkánkban írtunk arról, hogy nyiladozó elménkkel milyen következtetéseket vontunk le. Egyrészt a belénk nyilallt kifejezéssel kapcsolatban. A magyarnak nem kell mondani, hogy a nyilallás éles, szúró fájdalom. Elég ha azt mondjuk „belém nyilallt”, és már tudjuk, hogy szúró fájdalmat érzünk. Ez is az az eset, amikor a nyelvünk „emlékezik”. Arra a valóságra, hogy amikor nyíllal belénk lőttek, nem mindig haltunk meg, tehát emlékezünk a nyilallásra, vagyis az éles fájdalomra. Innen vette át a nyelv az effajta fájdalom megnevezését. Így magát az éles fájdalmat is kapcsolatba hozzuk a réges-régi nyíl által okozott fájdalommal. Hát ezért a valóság nyelve a magyar. S ha már a valóság nyelve, akkor, amint látjuk, a logika nyelve is! 193
Noha ezúttal a nyelvünknek a számokkal való szoros kapcsolatáról szólunk, természetes, hogy nem hagyhatjuk ki a logikát. A „nyíl” szavunk jelentésének változásával kapcsolatban pedig nem is tehetünk mást, mint a logikára támaszkodva követjük annak jelentéstartalmi változásait. Ugyanis eljutunk a logika segítségével a valóságos „nyíl” fogalmától a nyilallás, nyilvánosság, nyiladozó elme stb., elvont fogalmakig. De kezdjük azzal, hogy a nyíl fegyver. A magyarok nyila különösen rendkívüli fegyver volt. Ha például összehasonlítjuk a Robin Hood-féle nyilakkal, akkor látjuk igazán a két fegyver közötti különbséget. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ameddig Robin Hood nyila elszállt, addig a magyarok nyila még olyan átütő erővel rendelkezett, hogy átvitte az akkori páncél ingeket is. Már maga a magyar többszörös rugózású íjja is olyan összetett módszerekkel készült, hogy különleges állatcsontok, inak, fák összeragasztása, szinte összeérlelése, mintha egyetlen szervezet lennének, évekig tartott. Majd amikor már készen volt, olyan hajító erőt képviselt, hogy erős embernek is komoly erőfeszítésébe került a felajzása, azaz a húr megfeszítése. Még a lábával is segíteni kellett a harcosnak, hogy sikeres legyen a felajzás. Miközben teljes erejével a húrt feszítette, nyögött a harcos: aaj, aajjj, stb. És ez is olyan feltűnő volt, hogy a nyelv egy idő után átvette, önmagát gyarapította vele és máris új szó keletkezett. Ez pedig nem más, mint az „ajzás”. Tehát nem véletlenül mondjuk a feszült állapotban lévő emberre, hogy felajzott, azaz láthatóan nagyon igénybe vette az idegrendszerét. Annyira, hogy alaposan próbára is teszi képességeinek igénybe vételét.
KI AZ EM+BER? Az ember fogalmában benne található a nő és a férfi. Természetesen a magyar szóra gondolunk és nem általában ez a helyzet. Az első rész az „em”, úgy ejtjük, ahogy az „m” mássalhangzót, aminek rokona az „n”. A magyar nyelvben pedig, – ezt több évtizede tudjuk már – a nőre, nőiségre utaló szavainkban ott van az „m” vagy az „n”. Erről szóltunk másutt is. Most azért ismételjük, mert újra meg kell világosan alapozni a mondanivalónkat. Ugyanis az a véleményünk, hogy minden magyar az ősi kettes számrendszer szerint gondolkodik és beszél. Persze azért, mert ez a nyelvéből is következik. A nyelv logikus működési rendszeréből. Minden gondolat csírája valamilyen valós hatás. A kisgyermekek ezeket a hang-, fény-, mozdulat-, érzést előidéző hatásokat dolgozzák föl az agyukban. 194
Olyasmi ez, alaposan egyszerűsítve, mint a föld fölszántása, aztán a megvetés, boronálás stb. A benyomások szintén valódi nyomot hagynak az agybarázdákban, az idő előre haladtával egyre többet. Ezeket a legegyszerűbb kifejezéssel élve, ős-emlékeknek nevezhetjük. Amit alább leírok, az talán részben kísérleti gondolat. Bár a tényről, hogy az ember szavunk tartalmazza a „nő” és a „férfi” fogalmát, már több helyen emlegettem, valamint azt is, hogy hasonlóan a testvér szavunkhoz, két alapjelentés adóik össze. Az előbbinél az, hogy akit embernek mondunk, nő és férfi. Nemcsak az egyik vagy a másik. Az elmúlt ötven év alatt elég sokat foglalkoztam a nyelvvel, sokszor beszéltem angol, francia, német, finn anyanyelvű barátokkal, ismerősökkel, szóba hoztam, nekik ezt a tényt. Senki sem tudott még egy másik nyelvről, hol az „ember” kifejezés magába foglalná mindkét nemet. A magyar ebből indul ki, ahogy szóltunk már róla. A „nem”, „nemz” „nemzedék” – nemes –, „nemzetiség”, „nemzet” „nemzetség” és így tovább jól mutatják az azonos gyökerűséget. Hadd jegyezzük meg, hogy az egy szavunkat is a logika „igenlése”, valamint a viszonyítás ősi kényszere hozta létre. Az egy fogalma is másokhoz képest egy! Ez egyúttal az az egy, amit először vesz észre a kis gyermek, amikor felfedezi az egy kezét. Az öt úját csak sokkal, évekkel később jegyzi meg, illetve ismeri föl. Azaz, annak többes voltát csak sok más felismeréssel együtt jelentős késéssel veszi igazán észre. Minden bizonnyal ekkortájt döbben arra is rá, hogy az „egy” kevesebb, mint az öt, illetve létezik megszámolhatatlan, azaz több, illetőleg a sok. Alighanem itt kell említenünk, hogy például a „házaspár” azt jelenti, hogy két összetartozó ember, másként „emberpár”. Ágyukban többnyire két párna van, azon van a fejük, amikor alszanak. Vagyis két „pár”~náról beszélünk! Illetve a párnának is van párja, ha minden rendben van. A vén leány pedig „pártában” maradt. A „ta”, „te” önmagában is fosztó képző! Tehát jól állapítjuk meg, ha azt mondjuk, hogy nincsen olyan dolog a környezetünkben, de a nyelvünkben sem, ami valamilyen módon, látványosabban vagy észrevétlenül, ne kötődne a számokhoz, méretekhez, viszonylatokhoz, arányokhoz – irányokhoz – léptékekhez, térhez, térfogathoz, stb. Még az egyes sajátos kifejezések is erre az alapvetően meghatározó valóságra utalnak. Például a juhász „tereli” a nyáját. Azaz téren vagy térben „mozgatja”. Aki jön-megy az térül-fordul és így tovább. Számok, képek, alakok, formák „épülnek” a logika jegyében a képzeletünkben. – Az agyunkban is? Mikroszkopikusan? – amikor gondolkodunk vagy beszélünk. Vagyis olyankor szüntelenül rombolunk és építkezünk. Vagy csak vegyi mozi működik? A sejtekben vegytan őrzi meg az emlékek építményeit és adja át, amikor a sejtek kicserélődnek? Alighanem a magyar nyelv működése hasonlíthat az agyunk működésére! 195
Nekivágtunk ennek az útnak, hozzáfogtunk a kutakodáshoz. Még ez az egyszerű mondat is legalább két fontos irányt jelez. A „nekivágtunk” vízszintes térre vonatkozik, a „kutakodás” pedig függőleges tevékenységre. Hiszen a „kút” lefelé mélyül. Mint láthatjuk nyelvünknek pazar lehetőségei vannak a finom, elmélyült gondolkodásra és ezt lépten-nyomon tapasztaljuk is szüntelen, akár a köznapi beszélgetésekben is. Ha magyarok beszélgetnek, az olyan, mintha matematikusok cserélnének eszmét. Fontos szavainkká váltak mára például az „eszmecsere”, „eszmeképzés”, téveszme, stb. De talán így nyer értelmet a Zalában régtől használt „böszme” szavunk. Éppen olyan emberre vonatkozik, akinek nincs önálló eszméje. Igen ez a feltételezés is előfordulhat. És most jöjjön a „vág” szavunk. Általában az ember fát vág, azaz odavág a fejszével és a fa hosszában vagy keresztben darabolódik. A „vágat” mélyülés, amit kocsikerék hozott létre vagy lehet valamilyen anyagba vágott kicsi mélyedés, árok, például ránc is a bőrön, amit az idő „vágott”, vésett, rajzolt ránk. S ha így van, akkor a nekilóduló ló – lódul és dúl! – vágtába kezd, másként áll a patája, mint amikor csak megy és kivágja a földet, a füvet a nagy vágtában, gyors vágtázásban. Ezzel a „kivágó” mozdulattal, amivel élesebb szögben csapja patáját a talajra, valósággal ellöki a testét, és közben repül a por, a fű. A vágta alapja tehát ezúttal is a „vág”. A Vág folyó is kivájta, kivágta medrét. Nem is lehetett másként, hegyek között kellett utat találnia. Más jelentéssel, de tán a Szamos nevében az „iszamosság” vagy a Maroséban a „hamarosság”, a Körösök nevében az a sok kacskaringó, „körösség” található. E folyónevek nagy valószínűséggel magyar eredetűek! Ezek is bizonyítják a magyarság tényleges őshonosságát e tájakon. Egy kissé „elágaztunk”, de nem úgy gondoltuk nem hagyhatjuk ki ezeket a példákat. Azt hiszem értelmezhető a Tisza neve a „tisz~ta” szavunkból. Egyébként Dardzsilingben, Körösi Csoma Sándor síremléke közelében is található egy kis folyó, amelynek Tisza a neve. (Vétek legyinteni a Tamana-kutatásra, amit Vámosi Tóth Bátor művel a világ másik táján. Inkább figyelni kell rá! Más szempontok miatt, de tudnunk kell Zoltán Ludwig Kruse kutatásairól is.) Térjünk még vissza a Tisza folyóra, amelynek nevében található a „tiszta” szavunk töve. A víz ívásra és tisz~tálkodásra is való. Nézzük az ívás szót. Ezt használjuk a halak „ívására”, arra a mozgásra, amely szüntelen jobbra-balra tartó ívek formájában nyilvánul meg, miközben egy időben rakják le a halak az ikrák millióit. Így igaz, ebből a nagyszabású együtt való sajátos szaporodási törvényből van az „egyívású” szavunk. Illetve magát a hal „szerelmet” így mondják „ívnak a halak”. Jól látható, hogy amikor külön jelentése van az „ív” szónak, akkor nem érvényesül a magánhangzó illeszkedés. Mert ha 196
azt mondjuk, hogy szép, nagy ívben mutatkozik a szivárvány, akkor ív, íves, ívelt, ívelő, ívek stb. formájában mondjuk, írjuk a szavakat. Ez más esetekben is mintha elég következetesen alakulna a nyelvünkben. Ívás az is, amikor az élőlény vizet vesz magához. Többnyire ott is megtalálható az „íves” alak, maga az ívó mozdulat kell, hogy íves legyen. Mindez a víz tulajdonságaihoz tartozik, ami például az űrben gömbbé alakul és úgy lebeg. A poharak, edények felszínén, amennyibe éppen „csurig” vannak, sajátos feszültség jön létre. Ez is enyhén íves alakot alkot. Ne feledjük, hogy a szótő az „ív”. És azt se, hogy a „v” hangzó „beugrik” a „j” helyére. Az íjnak is íve van, a távolra lőtt nyílvessző az íjról nagy, íves alakban röppen el. Az ív és az íj rokonságban van. Lássuk csak: nem azt mondjuk, hogy ló, lója, hanem lova. Vagy tó, nem tója, hanem tava, jó, nem jója, de java, stb. Vagyis olykor a „v” „j”-vé ível át. Az ív egyúttal íjat is jelent. Ezt talán finom belső logikának nevezhetnénk. Sok hasonló átalakulás található a nyelvünkben. Pedig nem akármi történik, maga az alak testesül át mozgássá, – s az íj ereje a nyíl nyomán átalakulhat ijedtséggé? Bizony lehet. Ám az bizonyos, hogy az ív, ellenkező irányban olvasva ví lesz. Azaz vívás közben az ív alakú kardok sokszorosan íveket „írnak” le s talán a vitéz szavunk is ősi összerakásból alakult, másként szólva: összeadásból. Aki vív, az vívás közben ívekkel játszik, no meg az életével, miközben vívó mozdulatokat tesz. Íme valamiket összeadunk: ví+tesz=vitéz.
Vitéz Innal inal Ví ha vitéz Oda odáz Ide idéz
197
JEGYZETEK A MÉRTÉK ÉS MÉLTÓSÁG CÍMŰ KISKÁTÉHOZ I. Az eszmeképezés az emberi társadalom legfontosabb alapja és összetartó ereje. E kis írás szellemi gyorssegély. 1. Az embernek szüksége van személyes eszmére, anélkül senki fiaként, könnyen befolyásolhatóan kallódik és nemcsak önmagára, hanem szűkebb és tágabb környezetére, a társadalomra is veszélyes. És az a legjobb, ha minden ember önmaga alakítja ki a maga számára az élet-eszmét. Az eszmeképzés maga is tanulást követel, sőt, maga is tanulás, önművelés eredmény lehet csak. Ám a gondolkodást is meg kell tanulni, rá kell jönni annak szépségére. Gondolkodás nélkül nincs eszme, és eszme nélkül sem a hívő, sem más ember nem lehet erős és meghatározó tagja a társadalomnak. Az istenhit is az emberi világban nyújt útmutatásokat. Része lehet az egyén eszméjének, hiszen a való világban ad erkölcsi támogatást. 2. A nemzetnek szintén szüksége van méltó fennmaradásához hitre, jövőképre, világismeretre, tehát közös eszmére. Jelenleg mind inkább az a jellemző, hogy eszmehiányos világban élünk. Ez olyasképpen káros a társadalomra, mint az emberi szervezetnek a mészhiány. A mészhiányos szervezet elveszíti tartását, megroggyan, torzul, miképpen az eszmehiányos ember és társadalom is védtelen és kiszolgáltatott. Az eszmeképzést ezért már a gyerekkorban el kell kezdeni neveléssel, sporttal, egészséges világlátásra való szoktatással, és ha lehetséges, mindenek előtt szülői, tanítói, tanári példákkal. Az volna kívánatos, ha a gyermek fokozatosan önmaga teremtené meg, építené föl eszméjét – azaz, emberi önmagát. Fontos tehát az otthoni hatás, valamint hogy az iskolai felismerések apránként adják az építőanyagot. Gondolható, hogy ehhez milyen szülőkre és tanítókra, iskolai nevelőkre, tankönyvekre stb., volna szükség! Természetesen a legjobb az volna, ha a szülői ház, a család hatására, az otthonról hozott alapra épülhetne minden további. Azt kellene elérni, hogy Leonardo da Vinci megállapításának lényegét fölfogja az ember, mely szerint: A legfontosabb a szemlélődés. Mi tegyük hozzá, e gondolatmenet szerint tovább haladva, hogy a legfontosabb a felismerés! Méghozzá a meghatározásoké. (Definicióké!) E gondolatok fölfogása már sajátos emberi vizsga. 3. A média szellemileg, erkölcsileg alultáplált képviselői silány és különösen félrevezető példákat adnak. A politika mellett a média az első 198
számú közellenség! Minden erővel és módon szükséges szellemi romboló hatását csökkenteni. Olyan emberek kellenek oda vezetőnek, hangadónak, akik maguk is az építő eszmeképzők közé tartoznak. Mert jelenleg kilencven százalékban a képernyőkről tomboló rombolás zúdul ránk. Még akkor is, ha a szórakoztatás címén az üvöltő semmit kapja a fiatalság. Azt, ami kikapcsolja önsorsából önmagát! Elvonja a saját létfontossági dolgaitól. Érdektelenné teszi például az erkölcsről, önérzetről, méltóságtudatról való eszmecserékkel, gondolatokkal szemben. Félő, hogy bizonyos fogalmakat, mint például a tartás, tisztesség, becsület, igazság, erkölcs, stb., nem igazán ismerik. Vagy ha ismerik is magukat a szavakat, a fogalmak lelkét, szellemét, azaz teljes jelentését és jelentőségét nem nagyon. Felnőtt korukra aztán csak még tompul az értelem, ők lesznek azok, akik nem mennek el szavazni, mert úgymond, úgysem változik semmi. Sajnos, az ilyesfajta tömeget „termel” a média. Ez jelenti a lényegét. 4. Mindezek nagyarányú eszmehiányt feltételeznek és veszélyeztetik nemcsak az egyének, de az egész társadalom biztonságát. Önmaga ellen fordul a társadalom akkor, ha egyedei ellenségesen állnak szemben annak erkölcsi alapjával. Az eszmeképzést leginkább a tanulás, a művelődés és a példaadó nevelés segíti. Ezért nélkülözhetetlen alapja a műveltség! Leginkább a humán-műveltség adhatja a kötőanyagot. Ez az eszme legfontosabb ereje. A műszaki műveltség a cél meghatározása után bír nagy fontossággal. (Ne feledjük, például a csillagászat, a matematika, zenei műveltség, stb., ide sorolható több más tudományággal együtt.) A úgynevezett műszaki tudás csakis a föntiekkel összhangban képviselhet és hozhat létre méltó értékeket. Napjainkban, mintha a humán hatások elerőtlenedtek volna. Háttérbe szorult a könyv szerepe, az olvasás. A képzelet elsatnyul, mert nincs rá szükség. A gyorsan szaporodó mozgó telefonokkal párhuzamosan, nem az elmélyült gondolatok száma növekszik, sokkal inkább a felszínes fecsegéseké. Általában is ez történik, amikor a technika szellemi irányítás nélkül, mindössze haszonelven lép az emberek életébe. 5. Meg kell határozni azt is, hogy az iskolákban alapképzésként milyen tantárgyakat tartunk fontosaknak. Ilyenek: a történelem, a magyar őstörténet, a zene, a számtan, az irodalom és a testnevelés. Valamint arra kell törekedni, hogy a gyermek minél előbb felismerje, mely dolgok vannak a világban érte és mely „eszmék”, „példaképek”, hírességek, hírhedettek vannak ellene. A nekünk nagy jó szolgálatot tevő Sir John Bowring írja: „Az a nép, mely nyelvét irodalmát megőrzi, teljesen soha nem igázható le.” Ezt éppen úgy ki kellene írni az iskolákban, mint Széchenyi István vagy Kosztolányi Dezső gondolatait a nyelvről. Ebben a szellemben kell élnünk és dolgoznunk, bármit csinálunk. 199
Mindez elsősorban közérdek, benne az egyén érdekével, mert ezek szüntelen egymásra való hatásban jelennek meg. Így e kis káté az egyetemes emberi önvédelem megvalósítását kívánja elősegíteni. Önállóságot, tartást, tehát jellemet, általában tudatos életet, eszme általi életvitelt erősít, segít elő. 6. Mindezek nem csak úgynevezett „nagy tettek” végrehajtására vonatkoznak, hanem érvényesek a legjelentéktelenebb, leghétköznapibb dolgainkra, cselekedeteinkre, szavainkra is. Feltétlenül érvényes általános magatartásunkra, akár az utcán sétálunk, akár járműveken utazunk. Minden ember magatartása hatással van minden más ember magatartására, Hogy ezt felismerjük, ahhoz sokszori tűnődésre van szükség, amit törvényszerűen követ, a már emlegetett és semmi mással nem pótolható felismerés! 7. Sose feledjük azt a törvénynek mutatkozó tényt s legyen ez a kiindulásunk, hogy, az ember javíthatatlan, de legalább rontható! 8. A magyar nyelven való értelmezés nem más, mint magyarul történő elemzés, azaz magyarázat. II. 1. Az ember értékét leginkább méltóságtudata határozza meg, és ez a lélek és jellem legnemesebb aranyfedezete. Tartását – általános emberi értékét – öntudata ragyogtatja. Ám szóhasználata, viselkedése, műveltsége is mutatja személyisége lényegét. 2. Alapvető tulajdonságunk, ami a méltóság tudatos vállalásából adódik, az eszmeképzés képessége. Vagyis a világnak hitünk szerinti alakítására való törekvés, valamint a nemes értelemben vett, egyetemes erkölcs szabályainak elfogadása és betartása. Különösen fontos ez a gyermeknevelés vonatkozásában. De valójában mindenkinek meg kell alkotnia a saját tiz parancsolatát. Az lehet azonos a Tízparancsolattal, de lehet más is, bár a lényegét tekintve azonosnak kell lennie. 3. A mindennapos szóhasználat is mutatja az embert. Megengedhetetlen a hangos, „durva kötőszavas” beszéd. Különös felelősség terheli a tanítókat, tanárokat, akik még az iskolában is elnézik ezt a fajta alacsonyodást, nemkülönben a szülőket. A legfőbb kórokozó a média, éppenséggel a képernyő, ahonnét példaképként is, az alpári szóhasználat és viselkedés is sugárzik. Ennek is oka van. Mégpedig az, hogy a tévéből nem a legnemesebb, legműveltebb emberek szólnak, hanem az elhíresedettek. A híresség és nagyság éppen a képernyőn van legtávolabbra egy200
mástól. Uralkodik a szellemi alultápláltság, a szellemi, testi, lelki torzulás. Ez jellemzi természetesen nemcsak a szereplőket – ők már következmény –, de a szerkesztőket, műsorkészítőket leginkább. 4. A magyarság ellenérdekelt népekkel van körülvéve, azaz bekerítve. Különösen fontos a szóhasználat történelmi eseményekkel, földrajzi nevekkel kapcsolatban, illetve az önmagára vonatkozó jelzők megválogatását illetően. Például „kis nép”, „kis ország”. Nem szabad megtanulnunk „kicsinek lenni”! Sem országosan, sem egyénileg. Területre és létszámra nézve is az európai középmezőnyhöz tartozunk. Ami pedig a magyarság szellemi teljesítményét illeti, egyenrangúnak mondható sok nagy népével. Ehhez kell mérni magatartásunkat. Igaz, az iskolák szétrombolásával teljesítményünk folyamatossága valóságos veszélybe került. A „Vajdaság” eredete nem magyar – a helyes megnevezés a „Délvidék”; a „Burgenland” pedig „Várföld”. De ugyanígy „Felvidék”, „Kárpátalja”, „Erdély” – és nyugodtan nevezhetjük a régi nevén „Partiumnak” a Tiszántúli részeket. A nyelv, birtokló megnevezés! Ezért fontos, hogy azt fejezzük ki, amit gondolunk. Másképpen a kifejezés, megnevezés éppen visszahat, az ellenkezője uralkodik. A gondolat eredeti tartalmát elnyomja, elfedi, de gyakran megsemmisíti a hangosan kimondott szöveg. 5. Az ún. „kettős állampolgárság” kifejezés is félrevezető. Hivatalosan az elszakított területeken élő magyaroktól nem vették el a magyarságukat. Sőt, éppen ezt védik – védenék – azok a kisebbségvédelmi kötelezettségek, amit a békediktátumok is tartalmaznak, illetve, ha el is vették, akaratuk ellenére, kényszerrel történt az elvétel. S amit az utódállamok elfogadtak, aláírtak, az mind a kényszert jelentette. Ám azokat – rajtunk kívül – egyetlen országban sem tartották be, mint „demokratikus” lehetőséget. Ez önmagában is szerződésszegés! Ráadásul betartásukat soha senki sem ellenőrizte. Ama hangoztatott kettős állampolgárság sem létezik: az egy és oszthatatlan! Ha ebben a kérdésben elfogadjuk az erőszak jogát, súlyosan vétünk az általános emberi erkölcs és igazság ellen! 6. A trianoni és a párizsi „szerződések” erőszakkal jöttek létre, tehát létrejöttüktől érvénytelenek! Ha csak nem puszta szóhasználat a demokrácia, a népek önrendelkezési joga, az emberi jogok, a tisztesség, a becsület és így tovább. Mert csakis valós, tényleges lehetőséggel együtt lehet érvényes a szabadság szent fogalma is. Anélkül szemfényvesztő bódítás, éppen a legnagyobb hazugság, a demokrácia ugyancsak hazug emlegetésével együtt. Mindezek felismerése, tudatosítása minden magyar számára a megmaradást jelenti. Ellenkezője a szolgaságot, a lemondást örökös emberi jogainkról. Ahol a közösséget elnyomják, ott nem lehet szabad az egyén sem. Nincs közös vétek, főként nem létezik „bűnös nép”. 201
7. A magyar nyelv, erre számtalan és számos bizonyíték van, a legrégebbi nyelvek egyike. Sőt, a lehető ősnyelv. Alapja a logika, a számtan, jelesül a kettes számrendszer elve. Szókincse nemcsak a közlés eszköze, hanem ősi tudás tára, ezt szavainkban, azok „eltördelésével”, majd elemzésével, újra illesztésével találhatjuk meg. A hangzók sem véletlenül jelentik azt, amit jelentenek. Minden hangzónknak eredendő érzelmi, illetve értelmi jelentése van. Többek között emiatt példátlanul gazdag a népköltészetünk és költészetünk. Csakis így lehet, hogy a legnagyobb költőink egyúttal a legnagyobb magyar filozófusok is. 8. A politika fogalmának elemzését kötelező iskolai tantárgynak kellene előírni. Elemző figyelemmel kell lennünk családunk, falunk, városunk, hazánk sorsával kapcsolatban. Ez nem más, mint kötelező állampolgári magatartás. Mert a politika eredendően öntudat és törődés. 9. A nemzet érdekében be kell vezetni az alaposan átgondolt elvek szerint meghatározott állampolgári kiközösítést. Mindazok, akik hatalmukkal visszaélnek, és súlyos károkat okoznak a magyarságnak, ki kell zárni a nemzetből, és meg kell határozni azokat a korlátokat, amelyek az ő lehetőségeiket – különösen a politikában – megszabják. Ez is a természetes önvédelmi rendszer része. Magyarán, nemzet elleni bűn, ha az ilyen ember tagja a magyar kormánynak vagy bármilyen olyan szervezetnek, amelynek lehetősége, netán hatalma van olyan arcátlan cselekedet végrehajtására, miny például a Nemzeti Tankönyvkiadó „privatizációja”. Ez az intézmény éppen olyan eredendően nemzeti tulajdon kell, hogy legyen, mint a Nemzeti Színház, az Operaház, a Posta stb. A világban is régóta jó hírű postaszolgálat elsőrendű közügy. Már részben magánkézben van, akár csak a Nemzeti Tankönyvkiadó. Ez a gyorsan „zsebre tett” intézmény ráadásul jelentős hasznot hajt. Eztán akár az ellenségeink is írhatják történelmünket, és újabb hazugságokkal, folyonos elhallgatásokkal igazolhatnak vagy készíthetnek el a trianoni diktátumhoz hasonló országhelyzeteket! Ezt az intézményt a legelsők között kell visszaadatni. Ha már hadsereg nincs, a szellemi védekezésünket kell magunkénak vallani és tartani. Mi sajnálatosan nem „egy nép vagyunk a sok között”, hanem a köröttünk lévők által folyamatosan fenyegetett nép. Nemcsak földjeinkre, javainkra törnek, főként a globalizmus eszközeit is felhasználva, hanem ősi tudásunkat, szellemi erőnk lényegét is tolvajként veszik el. Jól mutatják ezt olyan tényezők százai, mint például – amiről csak az elmúlt hónapokban szereztünk tudomást – az a dániai lexikon, amelyben az ősi román rovásírásról találhatunk cikket, de a magyarról nem. Miközben ősi román rovásírás nem volt, székely, illetve székelymagyar pedig volt. Ez nagyon nagy lopás, ha meggondoljuk, hogy alig néhány népnek volt eredendően saját, ősi írása. Mindezek és még sok 202
más, sürgősen megfogalmazandó dolgok, ténylegesen az egész magyar nép megmaradását segítik. Természetes kötelességünk az önvédelem, különös tekintettel az elszenvedett „békediktátumokra”, amelyek nyomán éppen a szomszédaink viselkednek úgy, mintha mi kaptunk volna területeikből és lakosaikból, nem pedig ők a mi hazánkból, a mi lakosságunkból, persze nagyhatalmi segítséggel. Álljanak a világ elé végre azok az erők, akik hazugsággal, csalással, sokféle fortéllyal és erőfölénnyel hozták létre azt a helyzetet Európában, amit már nyolcvanöt éve el kell szenvednünk. Vagy ha nem, úgy látszik végül nem lesz más út, mint el kell követnünk azokat a bűnöket, amelyekért két emberöltő óta bűnhődünk! 10. Sürgős a magyar jövő megtervezése, a jövő-kép megformálása, mégpedig olyan módon, hogy mindenki értse e tervezés okát és célját. Értse és elfogadja, mert nem irányul senki ellen, nem rombol, sokkal inkább épít és erősíti az egyetemes emberséget, tehát az emberiséget is. Mindez tehát kötelező önvédelmi cselekvés. 11. Folytonos szorításban vagyunk. Nem elég a különféle külső nyomás, külső ellenség, a határon túli magyarság túsz-állapota, sokféle közös kiszolgáltatottságunk, – a magyarság ellensége a „magyar kormány”-nak nevezett gyülekezet is. Mondhatjuk, hogy az első számú közellenség! E többszörös szorítás egyre jobban érvényesül, de remélhetően az ellenható felismerés is. Ennek fel-feltűnő tényezőit ismernünk kell és elősegíteni a felismerés csíráinak növekedését. Művelés, azaz szántás-vetés ez is. Nem akármilyen: ember-, élet- és nemzetmentő. 12. Az a jó, ha tudatosan alkotjuk meg magunkat, mintha elölről kezdenénk. A legjobb erősítő érzés az, ha fölismerjük, helyünk és célunk van a teremtésben, a tisztességes életben. Ha tudjuk mi a jó és mi a rossz a jelenben és hosszú távon, akkor biztosabbá válik mindenfajta eligazodásunk és cselekedetünk. Ha arcunk kifejezése is olyan lehetne mindig, amilyennek szeretnénk, az az értelem és a lélek szép összhangját mutatná. Ha lényegünk miatt ismernek ránk mind többen, az a jó és természetes. 13. A mérték megtalálása sem mindig könnyű. Tudásból és tapasztalatból áll össze. Önmagában azonban semmiféle tudás nem elég, kell hozzá értelmi és érzelmi tapasztalat is. A mérték karátja az emberi jóság, tisztesség, önérzet, bátorság, büszkeség, szeretet, segítőkészség stb., illetve ezek elegye. Az arányok is változók lehetnek, de nem elhanyagolhatók. Jegyezzük meg, hogy minden képesség és tehetség szerves része a bátorság. Az íróé éppen úgy, mint a zenészé vagy tanítóé. De talán a tanítói bátorság a legfontosabb és a tanítói felismerés. Hiszen hiába a jó tankönyv – ami a legritkább! –, ha nem jó a tanító, a tanár. A mérték valójában általános példát adó eszme vagy személy. Bár, tegyük hozzá, ha a személyiség 203
szót használjuk, akkor már tartásos emberre gondolunk, aki eszmeképző adottságát jól használja, és aki felismeri, hogy mi dolga van a világon. Talán ez a legfontosabb cél, amit el kell érnünk. Jegyezzük meg, hogy a legfontosabb tantárgyak: a magyar nyelv, a történelem – benne a magyar őstörténettel –, a zene és a számtan. A legveszélyeztetettebb a történelem. Az idegen nyelvek tudása fontos, de az előbbiek nélkül csak félpénz értékű. 14. Mindezek nem újdonságok, tudott róluk és megfogalmazta őket a józan emberi értelem, éppen természetes önvédelme érdekében. Határozott újra fogalmazásukra azért is szükség van, mert a rendszer, ami elburjánzott köröttünk, éppen a rend~őrsége révén elsőként sérti meg a törvényeket. Ütnek-vernek, akit akarnak. Lopnak, s ha mindez csak lassan kerül napvilágra, bizonyítja, hogy hazudnak is. A háttérben a miniszterelnök-luciferkóval. A rendőrség nem önmagától viselkedik úgy, mintha a KISZ kommandója volna. Ez nem rágalom, mert amit tenni mertek, arra utal, hogy a legfelsőbb biztatás volt a háttérben. Nagyon mélyre süllyedtek Magyarország közállapotai. S bizony igaz a mondás, miszerint fejétől bűzlik a hal. Ahogy beismerték, a fő hazudozó a miniszterelnöknek nevezett egyén és kormány, valamint pártja volt – és az ma is! 15. Bármennyire is nem könnyű olykor, csakis az igazat szabad mondani, írni, tanítani, hangoztatni mindig, határozottan és következetesen. Ez elsősorban a politikusok beszédeire, a médiára és nem utolsósorban az iskolai oktatásra vonatkozik. De minden esetben alapvető a pontos fogalmazás. Aztán ne lehessen beszélni „olcsó árakról”. A termék olcsó, nem az ár. Az magas vagy alacsony. Ne sértsen senkit egyetlen hirdetés sem. Mert miért hülye az, aki nem ünnepel, mert egy cégnek évfordulója van? Képünkbe kiáltja a hirdetés a háztetőkről, a képernyőről, hogy mind hülye, aki nem ünnepel. Akkor az mi, aki ezt kitalálta és engedélyezte? Ez a példa – egy a sok közül – jól mutatja, hogy tele van a sajtó nemcsak magyartalansággal, hanem rosszul és felületesen fogalmazókkal, akiknek a többsége ráadásul félművelt vagy műveletlen, erkölcsi érzékkel nem rendelkező személy. Így aztán a tévé „példaképernyőjén” a híresség és a valódi nagyság ritkán esik egybe. 16. Az igazat kell mondani mindig! De hát mit tegyenek azok a népek, amelyek hazugsággal és erővel kapták a nagyhatalmaktól a fél országukat? Gondoljunk Trianonra. Ha igazat mondanal, vissza kell adniuk a ma is 70-80%-os többségű területeket. Például szinte az egész Csallólözt. Ennyit az igazságról és az igazmondásról. A valóságban az iskolákban, egyetemeken hazudják a legtöbbet. Főként elhallgatással. Leginkább a történelem tanítása és a nyelvészet szándékos vakultsága árt a legtöbbet. Újra említjük, a Nemzeti Tankönyv Kiadó fon204
tosabb, mint a hadsereg, mert néhány magánembernek hoz százmilliókat. Ráadásul azt íratnak a könyvekbe, amit akarnak. Újra vérengző és sárgödörben lakók lesznek őseink. Holott a tankönyvek kiadásának sokszorosan ellenőrzött intézményben kellene megtörténnie, mert ez fontosabb minden más intézménynél. III. Tételek 1. Akaratom ellenére fogantam születtem és élek. Számon kérni embertől lehet-e ezután bármit is? Akaratom ellenére születtem oda, ahova születtem. Alkatom, testem, körülményeim meghatározzák, hogy mikor mit tegyek, tehetek. A szabadság mindenkor foglya a lehetőségnek. Anélkül hazug, hamis fogalom. Beláthatatlan számú és módú csalás „hiteles” forrása. Vagyis a szabadság az eszme a lehetőség maga a meghatározó valóság. 2. A költészet elsősorban eszmeképzés. Valamint a gondolkodás legmagasabb rendű formája. A gondolkodás képessége az emberi létezés legnagyobb csodája. 3. Fontos alapfelismerés: Az ember javíthatatlan, de legalább rontható. 4. A világban a tökéletlen a tökéletest tökéletesen elfedi. 5. A legtöbben elfelejtik, hogy valójában nincs lent és fönt. Csak ha valaki beszél róla, akkor fogják föl percekre, pillanatokra, hogy így van. De aztán rögtön el is felejtik. Nemsokára már azt mondják, hogy a fölöttünk való tudja ezt és azt. Vagy fölnézek az égre, fölkerülök a mennyekbe. És így tovább, sokféle változatban. Magam már nem tudom elfelejteni életem egyetlen pillanatában sem, hogy ez a tehetetlenségi erő által meglódított kék ikra irtózatos magányban és messzeségben csillagoktól – napoktól – lebeg, kering és forog az űrben kiszolgáltatottan, és egyszer majd belehull a napba! Ennyit ér minden halhatatlanság! 6. A tér, az űr, a mindenség nem jelenhet meg másképpen – más képen! – a képzeletünkben, mint gömbtér. Aligha véletlen, hogy erről nem tehetünk. A koponyánk, agyunk is meglehetősen gömb alakú és zárt. És ez is meghatározó. 7. Amikor az egyetemes emberi történelem során az igazság állott szemben az erővel, mindig az erő győzött. Ez egyetemes világtörvény. Nem tudható, hogy volt-e ez alól akár egyetlen tartós kivétel. Aligha. De azért azt is föl kell ismerni, mikor mi jelenti az erőt?! 8. De mi is végül az, amiről beszélünk? Például az igazság? Köthető-e személyhez, korhoz, földrajzi helyzethez, lelkiállapothoz, egészséghez, és így tovább? Van-e részigazság? Ha van mi az? Valóban nagyobb igazság 205
része? De hát lehet-e az igazságnál nagyobb igazság? Netán kisebb? Az igazság minden hazugság ellenkezője csupán vagy ennél több? Egyetlen hazugságban benne van valamennyi hazugság? Vagy csak azok néhány példázata? Látható, hogy a kérdés megfogalmazása gyarló. Alighanem maga az igazság egyszerre tartalmazza a kérdést és a választ. (A feleletet. Valami egésznek a másik felét? Így válik teljessé válaszként maga az igazság?) A dolgoknak külön igazsága van? Vagy lehetséges, hogy mégis elaprózható a nagy igazság és annak minden egyes porcikája tartalmazza a teljes igazságot? Ám ha elfogadjuk ezt a kifejezést, „teljes igazság”, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy létezik „rész-igazság”. Ez pedig máris ellentmond az igazság kikristályosult fogalmának. Vagyis ez a fogalom eszmei csapda, amiből nincs szabadulás. 9. A meghatározások szavai éppen úgy hordozzák a kifejezés gyarlóságát, mint a kérdéseket megfogalmazó szavak. 10. Ha a „fogalom” szavunk végső őse a „fog”, márpedig nyelvünkben ez bizonyítható, még akkor is, ha az illetékeseknek erről fogalmuk sincs, akkor a „megfogalmazás” is olyasmit jelent, mint a dolog valamin belül tartása. Mert a megfog, fogoly, fogság, foggal-körömmel elfog stb., alig vitathatóan a két ősi jelentéssel bíró fog, mint testrész, aztán eszköz, amivel fogunk, – például a fogó – mégpedig úgy, hogy összezárjuk, logikailag is levezethető eredménye. S ha így van, akkor ezekből ágazott ki a fogadalom, fogadás, fogság, fogda, sőt, maga a fogalom is, akár valós dologról vagy elvontról beszélünk. Hiszen minden elvont fogalomnak kell, hogy legyen köze valamilyen megfogható ősi valós dologhoz. Tehát magához a valósághoz! Nem létezőt csak ezen a módón lehet megnevezni, ahogy most is tettük. De elképzelni sehogy! Azaz, képtelenség! Így a „kép”-zelet szavunkban jelen lévő kép is valóságos képre utal. Képességünk lényege, hogy a valós dolgokból és azok összefüggéseiről mennyit vagyunk képesek elképzelni. (Talán csak a számtan kivétel, de ott is tudnunk kell az egyről, és hinnünk kell benne.) Igen, a hitnek nagy szerepe van a valóság hitelesítésében. (Érdekes, de aligha véletlen, hogy a hitel, hitelesítés stb., szóban benne van a „hit” szavunk.) Hasonló okfejtések határozzák meg eszmeképzésünket, hitvallásunkat. 11. Akkor nem tudok valóban semmit, ha ezt mondom, illetőleg így fogalmazok: fogalmam sincs róla. 12. A fény és a sötétség egymás mérőeszközei. 13. Minél messzebbre tudunk világítani a sötétben, csak azt tudjuk meg, hogy milyen óriási a sötétség. 14. A legnagyobb erő a tehetetlenségi erő. 15. Mindent meghatároz a tehetetlenségi erő és vele a halmazállapot. 206
16. Elég, hogy csak néhány fokot változzon a forgó föld „tengelye” és máris kihal minden élet e bolygón. És ez ellen senki se tehet semmit. Sem gőgös milliárdosok, sem nagyhatalmak. 17. Ha a magunk minden napi kis rendjét nem tudjuk megvalósítani, nem valósulhat meg az embert védő világrend sem. 18. Szemetelni szavakkal is lehet. Sőt, ez a szemét el sem söpörhető. 19. Ha nem tudod minden nap, hogy miért voltál a világon, akkor azt sem tudhatod meg soha, hogy mire való volt az egész életed. 20. Az egész emberiséget könnyű átölelni és szeretni. Mindig azokkal van gond, akiknek át kellene adni a helyet a járműveken. 21. Az ember fölfoghatatlan helyzetben van a világban. A nálánál milliószor kisebb dolgokat föl kell nagyítania ahhoz, hogy lássa őket. De hasonló a helyzet a nálánál milliószor nagyobb dolgokkal is. Gondoljunk a távoli csillagokra. 22. A mindenségben nincs főirány. 23. A világűrben két pont között – mivel nincsen nyugvópont! – a legrövidebb út mindig íves, azaz valamilyen szabályos görbület. Mivel a szokásos egyenes létezése lehetetlen. A fény útja is ívelő. 24. A fénysebesség pillanatnyi távolságokat jelent. Olyanokat, ahol az idő magába foglalja a teret, a tér pedig az időt. 25. Ha egyetlen meghatározott pontból indult az ősbum, akkor a mindenség behatárolható, roppant gömbtér. 26. Mert határtalan dolgok nincsenek. 27. S miként szóban ott van „hat”, a határtalan is hat ránk. Lehet, hogy hatványozottan. 28. A magyar nyelv rendkívüli emberi teljesítmény. Nemcsak ősi tudással rendelkezik, hanem tovább élő emlékezete is van. 29. Már korán izgatott a „melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás” kérdése. Nagyon bántott, hogy nem tudtam a választ, holott azt éreztem, egyszerű az. Aztán másodikas gimnazista koromban bizony már tudtam, hogy a kérdés csap be, mert hiányos, hézagos, azaz: pontatlan. Mert a válasz: a kakas! 30. A válasz és a felelet között az is a különbség, hogy amíg a válasz csak egyik választás a többféle felelet közül. A felelet kiegészíti és hitelesíti a kérdést, mégpedig úgy, hogy felelősséget is vállalhatunk érte. Valójában ennek kellene szüntelen megfelelnünk! 31. Hány hét a világ? Ki tudja. Mint ahogy azt se: Hány rét a virág? Ezt a fajta gondolkodást kellene gyakorolnom.
207
IV. Elgondoló – Napló 2006. december 7. Ilyen természetes állapotban is tudom, felfogom, hogy hiányoznak bizonyos szerveim. Azaz, tán jó lenne, ha volnának. Viszont nem tudom, hogy ebben állapotban valóban képes vagyok-e meghatározni, hogy mi hiányzik? Vagy csak annak egy részét gondolom hiánynak, ami valóban nincs? Mi hiányzik elsősorban? Azt hihetem, hogy az időérzék. De valójában hiányzik a térérzék is. Aztán a hátsó szem. Valamint például az a lehetőség, hogy a fejemet teljesen hátra, netán teljesen körbe fordítsam. De a térd- s könyök-megoldás sem tökéletes. Meg kellene vizsgálni, hogy a teljes, egyetemes – emberi, állati – létben is fennállnak-e ezek a hiányosságok vagy van némelyikre elfogadható gyakorlat? Ha van, akkor az példa lehetett volna a teremtésnek arra, hogy másutt is alkalmazza azokat. Hiszen az élővilág képviselői a pókoktól a kígyóig vagy a gilisztától az elefántig, valamennyien kísérleti alanyok. Máig folyamatos kísérlet a földi élet. Ha a legjobb megoldásokat kiválogatnánk, és egyetlen egyedben valósulnának meg, érdekes lény jönne létre. Azt persze nem állítjuk, hogy tökéletes, de talán e mostaninál tökéletesebb. A vállak megoldása sem az igazi. Nem sikerült erőt és laza rugalmasságot egyesíteni. Nem eléggé fordulékonyak. A váll kimagasul noha gödör, vállú, vályú, kettős testrész, amit félvállra veszünk, azzal nem törődünk – közli a nyelvünk. Kiindulások: A bölcs sem képes folyton bölcsességeket mondani. Ám azt is tudja, hogy a hallgatás méhében fogan meg és fejlődik a mondanivaló. Ezért legalább annyira törekszik a csöndre, mint a szóra. Azonban a csönd váratlan születése, érzékelése is lehet megdöbbentő. Jó, ha a dolgokban az ok~os valóság van jelen, nem pedig az ok nélküli okoskodás, azaz oktalan tett, mert az ilyen kezdetek vége sem válik a javunkra. Mi a valóság? – Ami elmúlik. Mi örök? – Az elmúlás. Mi az elmúlás? – Minden valóság igazolása. A teremtés is valóság? – Az, mert elmúlik, hiszen a változás lényege is múlás. A teremtő maga is valóság? – Nem, mert nem múlik el. 208
2006. december 9. A haláltól nem ment meg sem híresség, sem nagyság. Magam tudom, de nem hiszem halálom. Ahogy az ember sejtjei szüntelenül cserélődnek és fogynak, majd újra létrejönnek, hasonlóan történhetnek a változások a mindenségben. Mert végső fokon minden anyag, élő vagy élettelen, múlandó és változhat egymássá át. A halmazállapot mindig csak pillanatnyi állomás időben és térben. Mivel a változás folytonos, azt is kérdezhetjük: a tér elfér az időben vagy az idő kitölti-e a teret? Meddig fér el benne? Örökre? Úgy véljük, ezt a fogalmat is sokszor kell még megvizsgálnunk, akárcsak a végtelen vagy végtelenség fogalmát. Egy végtelenben több végtelen is elfér? (Ez is mutatja a kérdés torzító voltát.) Talán azért nincs külön szavunk az olvasás tudására, mert a számolás volt az „olvasás”. Az ember bizony „megolvasta” a jószágot, a pénzt és így tovább. Az írástudó a számokkal is foglalkozott, kellett, hogy tudjon olvasni, azaz a betűk értelmét, jelentéseit adta össze, összegezte. Sok minden, ez is, arra utal, hogy a számokra, a számbavételre, másként a dolgok egyekre való elkülönítésére előbb volt szükség, mint az olvasásra. A tudomásul vétel valójában számba vétel, és akit nem vettek emberszámba, az nem is számított létezőnek. Minden bizonnyal maga a megolvasás volt a számba vétel. A dolgok arányát előbb vette észre az ember, mint hogy azt megfogalmazta volna. Ez minden bizonnyal így van. A szemünk érzékeli átfogóan a valóságot, s ha nem említettük volna, ezért a legfontosabb tanú, a szemtanú. Látjuk örök elöljáró voltát az érzékszervek között a nyelvünkben. A személy, személyiség, személyesen, személyesség stb. szavaink is pompásan bizonyítják mindezt. No meg a tudomány is. A minap arról hallgathattunk előadást, hogy a szem, a látás az agyműködést igen nagy arányban köti le. A személy személyiség, embert jelent. A legfontosabb szavunk rokon értelmű változata is a szem szavunk használatával alakult. 2006. december 12. Egyenes nem lehet egyenes érintője. Körök találkozhatnak egy pontban, anélkül, hogy metszenék egymást. Egyébként az egyenes, ha nem metsz másikat, akkor önmaga lehet vagy önmaga párhuzamosa. 2006. december 13. Nyelvünk, a mai állapotában, nem más, mint logikai és számtani rendszerek sajátos, magas rendű megtestesítője.
209
2006. december 20. A fogantatás szavunkban is benne van a megfogás, az egyik sejt megfogja és bekebelezi a másikat. Így jön létre az emberi élet. Jól látjuk a „fog” jelenlétét a „befog~ad~ásban”. Az egyszerűsítésekről beszélgettünk nemrég. Akkor jutott eszembe, persze nem először, hogy milyen csúfosan csap be bennünket a következő mondat: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Ez a mutatós gondolat bizony valójában hamis. Legföljebb szép példája a látványos becsapásnak. Hiszen régtől tudom, hogy számomra nincs olyan, ami érdek nélkül lehetne érdekes. Szándékosan használom ezt a szót, hogy teljesen világos legyen, nekem minden csakis érdekkel tetszik vagy nem tetszik. Úgy is mondhatnám ok~osan. Mert nem egy, száz oka is lehet és van is annak, hogy miről mi a véleményem. Tehát meglehetősen kötődik a véleményem dolgokhoz, viszonylatokhoz, összefüggésekhez, megtalált bizonyosságokhoz, sokféle előre látáshoz és így tovább. Mik ezek, ha nem érdekek? Persze, nem anyagi vagy egyéb hasonló érdekekről van szó, hanem lelkiekről, szellemiekről, erkölcsiekről stb. Ismernünk kell tehát nyelvünk ősi és belső törvényeit, amelyek egyszerre kérdések és válaszok, valamint a lehető legősibb tudás hordozói. Mindenki valami legendás megfogható bizonyítékra vár, azt keres, hogy lássuk kik vagyunk és honnét jöttünk. Holott itt van a nyelvünk, amely a maga nemében egyedül álló teljesítmény, páratlan a nyelvek között. Csak egyik képessége sok közül, hogy a közlés eszköze, sokkal fontosabb, ahogy fogalmaztunk az imént: ősi tudás hordozója, főként logikai alapon működő legnagyobb teljesítmény, amit ember létre hozott. Mondhatjuk, hogy minden nyelv édesanyja, időben-térben azok elődje. Egyszerre szerkezet és rendszer, valamint élő szervezet, ami ma is szüntelen születik és fejlődik. 2006. december 19. Nem politikai hovatartozás választ el bennünket, hanem az, hogy ki a hazug gazember, és ki nem, valamint a magyarsághoz és a nemzethez való viszony. Szándékosan elfeledkeznek erről. Miként az ország sem szakadt ketté s főképpen nem középen, ezt csak szeretnék bizonyos csoportok. Nevezhetjük őket belső Trianon pártiaknak is. Ők képviselik azt a csoportot, réteget, amelyik minden nemzet- és magyarellenes eszme és gyakorlat mögöttesében ott sunyít, főként hazugsággal szerzett és a bankok által fönntartott hatalmával. Éppen az, amelyik elszakadt a többségtől, mert ők a tolvajok, hazugok, önös és idegen érdekeket képviselők, minden haszon élvezői. Tőlük indul ki minden, ami kisebbítésünkért munkálkodik itthon és külföldön. Ők az álságosok, nem 210
ellenfelek, hanem ellenségek. Mert háború folyik, alattomos, és kegyetlen háború. Olyan, amilyen még nem volt, illetve ilyen gátlástalan mértékben nem nyilvánult meg. Szítják és táplálják új milliomosaink, milliárdosaink, bankáraink, illetőleg bankárok, akik ellenünkre, vesztünkre munkálkodnak és élősködnek a magyar néptől ellopott hatalmon, értékeken. Az azonban nem igaz, sőt tudatosan terjesztett, megtévesztő és megosztó hazugság, hogy az ország, úgymond, teljesen kettészakadt. Ezt csak szeretnék. Valóban az ő csoportjaik, a hangoskodó média cirkusz jól fizetett bohócai terjesztik, sugallják ezt. Ők az „uralkodók”. Ők a sokkal kisebb rész. Tőlük el kell szakadnunk mielőbb és mindörökre! Noha mindennel igyekeznek ezt a tényt elfedni, látnunk kell, tudnunk kell, hogy valóban sokkal kisebb csoportról van szó, mint a nemzeti oldalhoz és eszméhez húzó embersokaság. Még akkor is, ha a nemzeti oldalon sikerült kifejleszteni az önromboló közönyt. És ez is a legnagyobb veszély, ami bennünket fenyeget, Ha ezt megszüntetjük, az ő hatalmuk máris jelentősen csökken. Végre azt is vegyük tudomásul, hogy az „oldalazás” sem a szövetségesünk. Nem zárhatunk ki a magyarságból senki tisztességes embert, mert azt mondják róla vagy tudatlanságában maga is azt hiszi, hogy ő baloldali. Ami az ún. baloldali értékeket és eszméket illeti, azok egy része nélkül nem élhet és munkálkodhat tisztességesen egyetlen „jobboldalinak” mondott polgár sem. Ki kell törni ebből a baloldal-jobboldal eszme-ketrecből! Nincs baloldal, sem jobb oldal. Nemzeti van és nemzetellenes! Ez az „oldalazás” már a francia forradalomban gyilkos gyakorlattá vált. Mondhatjuk egyik fő és maradandó „találmánya” volt a népirtás és gijjotin. Valamint aztán az elkövetkezendő idők egyik leggyalázatosabb gyakorlata, a koncepciós perek elszaporodása és elhatalmasodása. Ugyanis nem elég a szabadság, egyenlőség, testvériség folytonos és álságos szajkózása, hangoztatása. Azt is tudnunk kell, hogy például a szabadság a lehetőség foglya! Miként a népképviselet sem valósítható meg mindenütt, csak ahol erre megérett a társadalom. Elég nehéz lehet demokráciát gyakorolni bárhol a világon, mert a körülmények látványosan hiányoznak! Nézzük például a dzsungelben. Ámbár a törzsi – nomád – társadalmakban kialakult egyfajta, természeti logikán alapuló testvériség, közösségi együvé tartozásának tudata. Ők sok helyen nem fogadták el, hogy két „bunkó” véleménye többet ér, mint egy zsenié. 2007. január 3. Az emberi történéseknél az a legkegyetlenebb, hogy nem lehet őket elölről kezdeni, mintha semmi se történt volna. Különösen jó, ha méltósággal emlékszünk önmagunkra. 211
A fogalmakat és elemzéseket jobb többször megvizsgálni, körbe járni ahhoz, hogy minél alaposabban fogalmazhassuk meg a következtetéseket. Ebben az esetben a számtani, azaz mennyiségi állapot, minőségibe vált át. 2007. január 4. A dolgok értelmét kell mindig megállapítani és megfogalmazni. Csak ez ad tartást az embernek a cselekvéshez, véleményalkotáshoz és hitelesíti tevékenységünket. De mi az ami feljogosít arra, hogy valamit értelmesnek minősítsünk? Mi az a dolog, ami az értelmet leginkább megmutatja, fényre emeli és elhiteti velünk? A hasznosság? Talán, ha az egyetemes és kölcsönös. Mint amikor adunk valakinek valamit és örömet érzünk, mert olyanná vált a cselekvésünk érzése, mintha mi kaptunk volna. Már évek óta kísérletezek azzal, hogy ellentétes szemszögből érzékeljem ne csak a látottakat, az e pillanatban fölfogható képeket, hanem azok előzményeit és kapcsolatait, viszonylatait is észre vegyem. Maga ez a szó együttes is érdekes: észre venni. Azaz az eszünkig eljuttatni gondolatokat, képeket és egyéb „észleléseket”. Íme, itt már az ok és okozat együtt teremt új kifejezést. De lehetséges, hogy ez nem más, mint amit magam másutt a kényszerítő gömbtér, gömbgondolatának vélek. Ami visszaverődik a fejtetőről, persze belül, az agyhoz. Ugyanakkor a köröttünk lévő űr is gömbtérként viselkedik. Azaz, nincs értelme ebben az esetben a „lent” és „fönt” kifejezéseknek. Persze sok minden más szó is értelmét veszíti, ha egyetemesen gondolkodunk. Például nincsen égbolt. Mert rétegesen körülvevő levegő borítja körben a földet és a kékség sem más, mint fénytörés. És az sem valós, hogy valaki, aki meghalt „föntről figyel” bennünket. Sem az Isten, sem más nem figyel bennünket föntről, hiszen a föld túlsó felén, persze innen nézve, éppen lentről figyel vagy vigyáz akárki. Nem először fogalmazom meg, hogy a mindenségben nincs főirány. Félrevezető megfogalmazásokat használunk és emiatt is egyre nő a fogalmi, értelmi bizonytalanság! 2007. január 10. Látszólag minden a kiszámíthatóság irányába rendeződik, és ezt sugallja is. Mégis nem hiába gondolom, hogy nincs az a számítógép, amely kiszámíthatna sokféle dolgot. Annak működését, sokasodását és így tovább. Például azt, hogy az óceánokban, tengerekben hány hullám, hányféle kisebb nagyobb hullám alakzat képződhet pillanatok, napok évek, évezredek alatt, – netán az idők végezetéig? Alighanem előbb megmérhetjük – megbecsülhetjük –, hogy hány vízcsepp lehet az óceánokban, tengerekben, vizekben, mint a hullámalakzatok mennyiségét, azok változatának lehetőségét. 212
Már megint temetésre kell menni. Lázár Ervint kísérjük el. Majd a nem sokára Nagy Gáspár földi maradványai után ballagunk. Észveszejtő menetek! Mintha magamat kísérném az utolsó útra. Aminek persze nincs iránya, célja és még annyi értelme sem, mint a születésnek. Kényszerű következménynek teszünk eleget. Noha a világnak is meg kellene fogalmazni, a világ értelmiségének, hogy miért vagyunk a világon. De nem elég a vallások által adott válasz. Egyszerű és érthető feleletre van szükség. Valami olyasmire az érthetőség, felfoghatóság szempontjából, mint a tízparancsolat, de talán kis magyarázatot is kellene hozzá fűzni. A világnak, ahogy emlegetem, eszmére van szüksége, amihez igazodik. Miként a magyar nemzet sem maradhat meg eszme nélkül. Ám ehhez az is szükséges, hogy minden magyarnak legyen személyes eszméje arról, hogy miért van a világon? És csak azok a személyek jelenthetnek közös értéket, akik eszmeképzésre képesek. A magyar nyelv eszményt és eligazítást tartalmaz! A médiának is az emberépítő személyekre lenne elsősorban szüksége. Ha az ember a közösséget képviseli, akkor kizárólag ezeket népszerűsítheti. Amikor nem ezt teszi, ember ellenes dolgot cselekszik! A cél aljas és alantas, akár a szándék. Az eszmének testi-lelki iránytűnek kell lennie. Kizárólag az ilyen, nemes eszmeteremtő személyek lehetnének példa. Ezt követelné a minden más ember iránti kötelezettség! Minden személy egymás iránti tisztelete. Ugyanis a világ jobb lehetne, ha mindannyian csak egy egészen kicsit változtatnánk magatartásunkon. Ha nem bódítana el bennünket hatalom vágya vagy a kapzsiság, illetve, ha nem a külsőség volna az elsődleges. Kérdezem: miért nem hiányzik nekem semmiféle pompa? Miért érzem jól magam itt e 13 négyzetméteres, beton zárkának is nevezhető kis szobában? S nem hiányzik semmiféle nyaraló, úszómedencével? Mert dolgozni szeretnék. Valamit hátra hagyni. Néhány elültetett fát mindenképpen. De néhány gondolatot is. Persze, lehet, hogy annyira meghatározza tetteinket mindaz, amik vagyunk, hogy ezen nem lehet változtatni. Mert minden ízünk, porcikánk teszi a dolgát és ennek az együttes tevékenységnek a végső eredménye az, amik vagyunk, és amit cselekszünk. Ez már olyan zárka, hogy minden más lehetőség talán reménytelen is? Ezúttal megint észlelhettük, hogy minden olyan, mintha eleve elrendelés következménye volna. De hiszen az is, mert törvények hatnak ránk, külsők és belsők, de egy anyából szakadtak, választásunk nincs. Mert ha igaz az, hogy mindaddig a kavics hullik a földre és nem pedig a föld közeledik a kavicshoz, amíg a kavics tömege kisebb. Amint a kavics fajsúlya és tömegének súlya nagyobb lesz a földénél, azonnal a föld kezd közeledni a kavicshoz. Így csak annyival közeledik, amennyivel kavics a tömege, 213
tömegsúlya a kisebb a földénél, ha jól mondjuk. Ahogy másutt is utaltunk erre, azért – ha mérhetetlenül kicsit is – de a föld is közeledik a tömegvonzás következtében a kavics felé. Ebben az esetben is mennyiség változik át sajátos minőséggé. És azt se feledjük, ez aligha külön törvény, sokkal inkább roppant távolságokban és időkben is megvalósuló egyetemes törvény része. Mert igaz, az óra minden egyes alkatrészének jól kell működnie külön-külön is ahhoz, hogy jól mutassa az időt, ám az óra egyik alkatrésze külön magában nem képes mutatni az időt. Vagyis a jó együttműködés az óra teljesítményének titka. Ebben az esetben az együttműködés a törvény, ami megvalósítja az idő sajátos mérését. Mert ki vitatná, hogy ez a mérés köríven történő mozgással történik. Talán hasonló lehet az összefüggés az egyetemes és végtelen törvények, valamint bármely helyen fellépő „kisebb” vonatkozású törvények A világűrben – de mondhatjuk magyar nyelven másképpen is: világegyetemben vagy világmindenségben, íme egy egyenlő minden! – ki tudja hány millió csillag forgása, köríve méri az időt: Talán ugyanazt az egy időt? Vagy mindegyik helyen más időt mérnek? Kinek vagy minek az idejét? S ki és mikor határozza – határozta – meg az időszámítás kezdetét? Addig aligha mondhatunk többet annál, hogy ha balgatag a kérdés, lehetetlen rá a válasz. S ezt már a kérdés megfogalmazásakor tudjuk. Mert nincs igazán elfogadható meghatározása – definiciója – az időnek. Hogyan kérdezzünk valamiről, ha nem tudjuk, hogy micsoda?! Csak egyetlen kérdésünk marad s lehet: Mi az idő? Valamilyen anyag? Anyagi kapcsolat? Sugárféle vagy rezgés? Hullám? Mindenképpen viszonylat. Mozgás és távolság sajátos, örökké változó aránya, körök ívén kijelölt pontok között. Talán, ha akarjuk, mondhatjuk gyorsaságnak, sebességnek. De ez is félrevezető volna. A létező nemcsak térben, de időben létezik. Az idő tehát tér és létezés sokféle összefüggése? Adódik azonban az az érdekes kérdés, amiről nem feledkezhetünk el, vajon a tér is fölfogható például anyagi létezésként? Mert ha igen, akkor máris működhet benne az idő. (Láthatjuk, hogy érdemes szokatlan szavakkal meghatározni dolgokat, mert akkor másfajta rálátásra kényszerülünk. És ne hallgassuk el, hogy ezt a finom meghatározást nyelvünk lehetőségeinek is köszönhetjük!) Melyik az az idő, amelyikről nem tudjuk, hogy micsoda. Azt körbe kell világítani? Ámbár nem tökéletesen, mert akkor eltűnik. 2007. január 29. Megállapítottuk többször, hogy a történelem folyamán, amikor erő állt szemben az igazsággal, mindig az erő győzött. Az igazság aztán később napfényre jutott, de akkor már csak tanulság lehetett. Azt sem itt hangoztatjuk 214
először, hogy a cél nem lehet más, mint az, hogy az igazság legyen a legnagyobb erő! Jól tudjuk, ezt szinte lehetetlen megvalósítani a gyakorlatban, mégis erre kell minden erővel törekedni. Íme az eredendő belső ellentmondás példája. Igazságra törekedve is az erőt emlegetjük. Eléggé nyilvánvaló a kényszer állapota! De lehet-e másként megfogalmazni ezt a tételt? Az igazság legyen a meghatározó erő. Erre kell törekedni minden tudásunkkal és képességünkkel. Mert az igazság mögöttesében fontos tudás parázslik. Ősi tudás és ősi tapasztalatok tömege. Az igazság nem azért fontos, mert úgy gondoljuk, hanem mert ősi felismerés és egyezség nyomán alakult ki. Tehát mára – így is mondhatjuk – köztudott, hogy mindenkinek, nem csak a hasznára, hanem a javára van az igazság folytonos érvényesülése. A magyar nyelvben az „ig” és az „igg” azonos, azaz így kell írni megegyezik az egy szavunkkal. Így miként másutt foglalkoztunk vele, az igen már ragozott szó: ig~en. Az igenlés pedig megegyezést jelöl. Ezekből következik, hogy az ig~az is az „egy” fogalmából következett, mert ha azt mondjuk valakinek beszélgetés közben, igen vagy igaz, akkor egyetértünk vele. Igenes és nem girbe-görbe igenlés ez. 2007. január 30. A magyar nyelv folyamatosan követi a történeti és történelmi valóságot. Sőt, nem csak követi, hanem főként, mint ok-okozati tényezőt beépíti működésébe, s a nyelv szerves rendszerében használja is. Ez ősidők óta talán a legfontosabb jellemzője nyelvünknek. Ezek nyomán alakul ki aztán fokozatos a nyelv sajátos emlékezete. Nyelvünk tehát olyasmikre is „emlékezik”, amire mi nem. 2007. február 10. Eredendő bűn nem lehetséges, ha csak nem a teremtő követi el! A Bibliából csupán a tiltás hat meglehetős erővel. A szellem szabadsága, önállósága ott nincs jelen. Akármennyi bölcsesség vagy legenda sem teremt maradandó művet. A szabadság valódi lehetőségét, az egyén méltóságos és cselekvő önállóságát végképpen nem képes biztosítani. 2007. február 12. Meg kell alkotni a magyarság önvédelmi eszméjét megmaradásának védelmi erejét. Úgy kell ezt létre hozni, mint hazavihető és egyénenként is alkalmazható gondolatokat. Olyan köveket, téglákat, tervezeteket kell kigondolni, amiből ki-ki magáénak vallhatja mindazt, amire neki szüksége van. Természetesen ez politizálás, de nem pártpolitikai eszme. 215
Hiszen a politika lényege a törődés a szülőföld, a szülőhely, a család s együtt az ország, a nemzet dolgaival. Egyszerre éltető, megtartó és folytonos önvédelmi készenlét. De nemcsak szűkös, behatárolt témákkal szükséges törődnünk, hanem minden mással, ami a világ, másként: a nagy egész működésével, dolgaival foglalkozik. Már csak azért is, mert az egyetemes törvény része minden. S tudnunk kell, hogy milyen módon van jelen és nyilvánul meg életünkben, sorsunkban – az egész emberiség sorsában ez a törvény. S mivel az emberi tevékenység mindig megmutatja a tevékenykedő jellemét, képességét, a legfontosabbnak éppen az elemző, gondolattársító képességünket tartjuk. Ebből sok minden következik, első sorban talán az, hogy figyelnünk kell látszólag távoli, bennünket nem érintő dolgokra is. Például olyasmire, ami valóban időben és térben is roppant távolságban van tőlünk, azonban, ha foglalkozunk vele, akkor más, közeli ügyeinkben is pontosabban tudunk kérdezni, és módunk van sokféle okulásra. Régtől adódik a kérdés, noha nem tudunk róla, hogy megfogalmazták volna, hogy bolygónkon az élet miért ilyen állapotú? Közelebbről, például miért ilyen magasra nő az ember? Mert kevés kivétellel meghatározható valamilyen általánosság. Magyarán, az általános emberi magasság mintegy 100 és 230-250 centiméter között van. De ha bizonyos amerikai, afrikai stb. népfajokra jellemző magasságot nézzük, az átlag talán a két méter magasságot nem is éri el. Kérdés tehát, hogy miért nem nő az ember három-négy-öt méter magasságra? S ha nem nő, próbáljuk megtalálni az okokat. De mielőtt azokat okszerűen megpróbálnánk kikutatni, említsük meg azt a tényt, hogy a mai élőlények, pontosabban állatok magassága, átlagos nagysága is sokkal kisebb, mint a szauruszoké volt. Gondoljunk a dinoszauruszra, mamutra, bizonyos óriási repülő lényekre. A különbség feltünő. A teljes állatvilág lényegesen nagyobb termetű volt. Az is kérdés: ha akkor lett volna ember, akkor az is magasabb lett volna? Vagy mintegy hatvanmillió évvel korábban nagyobb volt a levegőréteg vastagsága a föld körül? Nagyobbak voltak a fák is? Több volt az oxigén? Persze az is kérdés, hogy miért ekkorák a hegyek. A Himalája magaslatai tíz kilométert sem érik el, hasonlóan mély – talán valamivel mélyebb – az óceán árka, például a Fülöp-szigeteknél. Amennyi fölfele, annyi lehetséges lefele is? Mindezt tudjuk, nem tudjuk, végső soron nem számít. Az számít, hogy észre vesszük és megfogalmazzuk a kérdéseket. Mert sokkal több a válasz, mint első pillanatban hinnénk. Hogy a világ rossz, mondható végzetes, útra tért és azon halad, az is mutatja, mint valami finom műszer, hogy az irányító, befolyásoló helyeken egyre inkább a műveletlen, szellemi silányság, másként középszer 216
foglalja el. Ennek napról-napra jobban látszanak, érződnek a következményei. A közpélda egyre inkább a pénz, a hírnév, az erő s tán mindenek előtt a hatalom! Mely a kapzsiság legközelebbi rokona. Bármennyire furcsa is az első pillanatban, de önvédelmünk legfontosabb képessége, hogy meg tudjuk-e fogalmazni azokat az eredeti kérdéseket, amelyekre nem is sejtjük a választ. Mert gondoljunk bele, a legtöbb kérdésre valamennyire tudjuk a választ, csupán pontosítani kívánjuk. Persze akkor hasznos mindez, ha az összefüggéseket is felismerjük. Ha legalább sejtjük, hogy miként működhet agyunkban a mintegy húszmilliárd neuron? Az súrolja a lehetetlent, hogy a végső, pontos választ megismerjük. Ezért is szorulunk rá sok fontos kérdés folytán a hitre. Észre se vesszük aztán, hogy a hitet később, mint valóságot kezeljük. Ami így épül föl, annak épülete ingataggá, bizonytalanná válik. Az az egyén mind kevesebb valóságot igényel, annál többször szorul a hitre. Ugyanakkor a hívők helyzete könnyebb, mert eleve kikerülnek bizonyos kérdéseket. Természetesen, szó sincs arról, hogy például az istenhívőket megrónánk, mert azért marad az ő számukra is kérdezni való. Csak ismerjék föl idejében mindig a többiek érdekét. A műveltségben nem a legfontosabb a tudás, sokkal fontosabb a gondolkodás képessége. A tudás csupán puszta adat. A gondolkodás pedig teremtés. 2007. február 16. Sorozatot lőttek a fővárosban a főkapitányságra. A tizenharmadik és a tizenhetedik emelet közé. Senki se sérült meg. De nem mondták, hogy az ablakok betörtek-e vagy sem. Az egész megrendezett provokációnak látszik. Senki se sérült, tehát értelmetlen volt az egész. Példátlan aljasságot mutat a kormány, arcátlan gátlástalansággal lopják milliárdosok a nyugdíjasokat! És mindez „törvényes”? Nem emlékszem a történelemből ilyen vétkes galádságra. Ma már világosan látszik, hogy az egész nemzet életét, biztonságát, nyugalmát fenyegetik, a csecsemőtől kezdve, a külföldre zavart fiatalságon át a nyugdíjasokig. Már ezernyolcszáz orvos távozott külföldre! A nyomorulttá, szegénnyé tett nyugdíjas nem csinál forradalmat. Ebben bíznak és a folytonos megfélemlítésben. Most volna nagyon fontos, hogy a magyar fölismerje: nem másról van szó, mint arról a szégyenletes dologról, hogy félnek március 15-e szellemétől. Rendőrök, fegyveresek őrzik a kormányt és környezetét. Egyesek még gyermekjátszó központokat is építenének az Országház elé, hogy gyerekek és anyák teste mögé bújva hazudhassanak és nyomoríthassanak tovább. Holott ők a lelki nyomorultak! 217
Az embereknek gondolkodniuk kellene, de elszoktatták őket attól, hogy a sorsukra figyeljenek. Állandóan azt sugalmazták és sugalmazzák mindmáig, hogy ne politizáljanak, mert a politika maga az ördög. Hát tűnődj el magyar! Kik „politizálnak” helyetted – de nem éretted –? 2007. február 23. A kormány és „környéke” a rendőrséggel karöltve meggyalázta 1956. október 23. emlékét, eszméjét, a hősök áldozatát. Most március 15-e, a magyar szabadság eszméjének és emlékének meggyalázására készül! De ezzel kiközösíti magát a magyarságból! A tisztességet, bátorságot, igazságot, a szépséget már kitaláltuk, fölismerjük, elfogadjuk, ezért úgy látszik, hogy mostanra a hazugság, sunyiság, a torzítás hirdetése maradt. Ne is feledjük, hogy sokkal könnyebb zűr-zavart, rontást, romlást, rombolást elkövetni, mint nemeset, igazat, szépet teremteni! De úgy látszik a mai nemzedékek csupán az utóbbira képesek. Tehetségtelen nemzedék kíván uralkodni, úgy tűnik, minden áron! Nem lehet kitérni az elől, hogy közreadjak olyan útmutatót, ami alapján minden magyar könnyebben elkészíti a maga emberi tartásához, magyarságához szükséges eszméjét. Legyen minden magyarnak saját kis filozófiai erejű és értékű gondolat rendszere a mai világgal kapcsolatban. Enélkül teljesen védtelen és kiszolgáltatott. Ez a fontosabb érv, de legalább ennyire fontos, hogy válaszoljunk arra a kérdésre, amit magam több mint negyvenöt éve fogalmaztam meg és tettem a könyvespolcomra – most is ott van, csak megsárgult – és így hangzik: Ma miért voltál a világon? Valamiképpen mindig felelnem is kell erre a kérdésre. Nem is gondoljuk, hogy mennyire fontos a feleletünk. Pontosabban talán az, hogy egyáltalán a szemünk elé – eszünk közelébe – kerül ez a kérdés. 2007. február 24. A demokrácia nem minőségi állapot, hanem mennyiségi. Ez a tény aztán meg is határozza értékét, használhatóságát és óriási ellentmondásait. Minőségi mérceként nem is használható. Képzeljük el, mennyi remekmű maradt volna meg, ha annak idején népszavazások döntöttek volna értékükről, sorsukról. 2007. február 27. A mindenségben nincsenek mérvadó pontok és főirányok. Az alacsonyabban vagy magasabban lévő faágak, egyetemesen nem értelmezhetők! Sokkal pontosabb a valamihez közelebb vagy távolabb meghatározás. Így új látásmód nyomán, új megállapítás is tehető. Ugyanis a 218
gyökerekhez közelebbi részen, (alul) azért is nagyobbak az ágak, mint távolabb (följebb), mert több éltető anyag jut közelebbre, mint távolabbra, (följebb). És nemcsak a fenyőfa mutatja ezt kitűnően, hanem szinte minden növény. A mindenségben nincs alul vagy fönt! Csak „mihez képest” lehet. A végtelent, számként megjelenítve, így jellemezhetjük: a végtelen a végtelenediken kisebb szám, mint maga a végtelen, aminek a méreteit ki akarjuk számítani, bármilyen egységben, akár fényévben, akár másban számolunk. Ez olyan ellentmondás, ami a legnagyobb gátja minden megismerésnek. Különösen, ha egy végtelenben több végtelen is elférhet. 2007. március 2. Meg kell tanítani az embereket eszmeképzésre, önnön védelmük és boldogulásuk érdekében. Nem elnyomni, hanem elmélyíteni kell önérzetüket és méltóságtudatukat már gyerekkorban. Föl kell ismerni, hogy minden látszat ellenére, a demokrácia lényege nem az, hogy két tahó véleménye többet ér, mint egy tudós zsenié. Noha újra állítjuk – és ez minden esetben igenis figyelembe veendő tény! –, hogy a köznapi gyakorlatban a demokrácia nem minőségi, hanem mennyiségi állapot. Noha szóltunk már erről, nem árt ismételni. 2007. március 4. Dunaújvárosban kitűnő magyar embereket ismertem meg. Köztük két olyan családot, amelyek a pótolhatatlan szellemi végvárak vezetői lehetnek. Az evangélikus templom kisebb terme zsúfolásig volt! A politika ma a hatalom számára a célszerű hazudozás mindennapi gyakorlatát jelenti. Jól meg lehet gazdagodni ebből! És a hatalom nem mindig politikai gyökerű, ugyanolyan jó annak megalapozásához a pénz, ha nem jobb, mint bármi más. Persze a legtöbb pénz és politika összetartozik, összekapcsolódik. Legföljebb nem tudjuk hogyan. Már semmiféle alapja nincs, se jogi, erkölcsi annak, hogy a romboló kormány a helyén maradjon. Romboló, rontó kormány általi ország tékozlás történik és a magyar holokaust megalapozása a napjainkban. Valós népirtás előkészületei folynak már évek óta. A Vecseklőy József által – könyvcímként – megfogalmazott nemzetgyilkossági kísérlet módszeres gyakorlati folytatása. Mintha gyűlölet szítana bosszút, olyan ez az ország állapot! GyF által! A legfontosabb a megmutatható igazság határozott és következetes képviselése. Ám a közvetlen és érthető tett minden másnál többet ér és sokatmondóbb! Nemcsak gazdasági következményeket kell hangsúlyozni, hanem az érzelmieket is. Európa szégyenei leszünk! 219
Magam máris szégyellem, hogy ennek az országnak a polgára vagyok, ha úgy tetszik azt, hogy magyar vagyok. Szégyen országban senkifia. 2007. március 7. Nem tudom, volt-e valaha is hasonló a helyzet március 15-e előtt. Aligha. Idegesek, valóságos betegek vagyunk, letörtek, lehangoltak. Hasonló lehet a katonák lelkiállapota a háborúban, támadás előtt. Egyszerre rág bennünket féreg, mardos önvád a tehetetlenség miatt és taszítana elfordulásba, kergetne messzire, késztetne oda nem figyelésre ez tétlen a várakozás. Persze nem nagyon van mire várakozni. Ez a gyáva, hazug, tolvaj rendőrkormány, ártó kormány, tékozló kormány, erkölcstelen kormány, bűnözők bandája nem ismer semmiféle értéket és mértéket. Törvényessé emel működése révén sokféle törvénytelenséget. Ez lassan lehatol a társadalom aljára, és mivel a csatornák alja kerül felszínre, lassan eluralkodik mindenen. Minden nap szólni kellene arról, hogy csak nagynak lenni szabad a magyarnak, mint minden emberi lénynek a világon! Miközben szándékunk szerinti célunk megvalósul (erre sincs teljes bizonyíték, de ha van is) sose felejtsük, hogy változatlanul úton vagyunk. A kormány ma a legszélsőségesebb! Ugyanis két igazi szélsőség létezik az igazság és a hazugság. Ami e kettő között van, az a zavar. A kormány hazudik, miközben arról szól, hogy jót akar. Ez a szándékos zavar, mondhatjuk gyilkos szélsőség! Sorok a Függetlenségi Nyilatkozatból, 1776. „Ha a kormányzat bármilyen formája ártalmasnak bizonyulna élet, szabadság, a boldogság keresése – tekintetében, az embereknek jogukban áll azt megváltoztatni, eltörölni, és új kormányzatot felépíteni…” 2007. március 15. Ma szégyellem magam a legjobban. Ilyen március 15-e még sosem volt! Olyan ez a nap, mintha folyton lőnének rám és nincs lehetőség elbújni sehova. Állandóan rettentő veszélyt érzékelek. Nem személyes félelem és veszély ez, hanem közös. Vagy valóban én vagyok az utolsó magyar? De ha vannak is, vagyunk is, hányan? És hol? Az az érzésem, hogy a rontó, romboló kormány csupán azzal törődik, hogy milyen címen lehetne még több pénzt beszedni. Folyton új adókat talál ki. Aljas az egész tevékenységük, mert a legszegényebbektől veszik el a legtöbbet. Nincs semmiféle gátlásuk. Az erkölcsiséggel szóba hozható fogalmakat meggyalázzák. Már nem ismerhetünk ilyen fogalmakat: tisztesség, becsület, méltóság, önérzet, tartás, stb., mert megsemmisítették e jelentéseket. Szükségtelen jelentéskörök ezek vagy elavultak? 220
2007. március 18. Kiskunhalason kilenc fiatalember azt kérdezte magától, hogy miért vannak a világon? Ezekben a mostoha időkben elviselhetetlen, hogy ne tegyenek semmit. Létre hozták tehát a Hazatalálás Baráti Kört, ahol a nyelvünkkel, magyarságtudattal, történelemmel foglalkozó előadókat hallgatnak. A legjobbakat, ahogy ők mondják. Fél év alatt több neves, nemcsak rendkívüli tárgyi tudással rendelkező, hanem nemzeti gondolkodásban is kimagasló személyiség szavait hallgatták. Már átlagosan 80-100 állandó hallgatójuk van. Rövidesen más helységekben is segítik azok törekvéseit, akik hasonlóan gondolkodnak, illetve fölismerték, hogy ezt a szellemiséget és tudást terjeszteni kell. Úgy látszik e fontos felismerés további erőt adó kérdést, és gondolatot szül. És ez a legfontosabb, mert a felismerés a legfontosabb ösztökélő arra nézve, hogy javunkra kell változtatni a világot. 2007. március 19. Most már világos, hogy a hasonló helyi kezdeményezések fontosak. Létre kell hozni mindenütt a falvakban, városokban a talán leginkább „Család Egyetem” felcímmel jelölt baráti csoportokat, amelyek hajlandók idejükből – egy kicsit jövedelmükből is – áldozni, hogy az országgyűlést is egy kissé pótolva, közösen gondolkozzanak a Haza sorsáról. Ehhez szükség van hozzáértő, népben, nemzetben illetve földrajzi és történelmi helyzetben gondolkodó értelmiségiekre, akik ebben segítenek. Az értelmiségi alatt nem feltétlenül diplomás embereket értünk, hanem olyan személyekre számítunk, akik legyenek bár asztalosok, szerelők, áruházi eladók és így tovább, vállalják a szervezést. Sajátos mecénásai lesznek ennek az országos ocsúdásnak. Ugyanis az a fő kérdés, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk és hova tartunk. Az ezzel összefüggő cselekedetek lesznek erre a válasz. Ebből következik az is, hogy az ártó média ellenében, az összejöveteleken nemcsak nyilvánvaló szándékos befolyásolást kell ellensúlyozni, hanem egyegy valóságos esetben új gazdasági szempontokra, nemzetközi tényekre és azok összefüggéseire is szakértőknek kell felhívni figyelmünket országosan. Különösen fontos, hogy a hazánkat, magunkat és gyermekeink sorsát érintő történések kérdések elemzésére minden esetben sor kerüljön. Sok vonatkozásban még az országgyűlés szerepét is át kell venni ezeken a családi egyetemeken. Rá kell mutatni a nekünk ártó erők jelenlétére, az egész társadalom számára kártékony intézkedésekre, hatásokra. El kell érni végső soron, hogy a magyar társadalom nemzeti érzelmű, felvilágosult „egyetemistává” váljon! Ez lehet az igazi válasz a bennünket szegénységre, testi és lelki nyomorításra szánó erők törekvéseire. Mert alapve221
tően pártokon kívüli tömegekre gondolunk, akik azonban minél többet tudnak az igazságról, a történések hátteréről, összefüggéseiről, annál értékesebb támogatói lehetnek nemzeti tömörüléseknek, akár pártnak is, amikor erre van szükség! Igazi erőt csakis a nagy fegyelemmel, önérzettel, méltósággal és tudással rendelkező tömegek jelentenek. Ha ezt megvalósítjuk, akkor nem vesz erőt rajtunk sem a „pláza”, sem a „média”, sem más könyörtelen globalista törekvés. A legfőbb kérdések között is első a magyar föld hatékony védelme! Ezt kell mindenütt, nemcsak vidéken, felismerni! A Családi Egyetem megnevezés azt kívánja jelképezni, hogy a család szilárdsága, egysége éppen annyira fontos a nemzet szempontjából, mint a föld tulajdonlása. (Egyébként ez a felfogás példaként szolgálhat más, európai stb. országok számára is. Hiszen a globalizmus ösztökélője, fönntartója és rendőre a világon mindenütt a bank hódoltság! Ameddig ezt nem tudjuk megváltoztatni, addig is ki kell ismernünk szándékait, célját, eszközeit és mozgató erőit, szellemét, hogy megfelelően kezelhessük.) E családi egyetemeken még a földrajzi megnevezéseket is át kell nézni és megfontolni, hogy melyeket célszerű használni, ha érdekünk szerint akarunk beszélni. Egy kis megelőlegezett összefoglalással azt mondhatjuk, a szándékunk és célunk, hogy a politikát bevigyük az iskolákba, mint tantárgyat, és családba vigyük be az iskolát, mint annak szerves részét. Az iskolákba pedig a család érzelmi erejét. A legnagyobb ellenség a középszerek és műveletlenek által működtetett média. Amelynek egy jó szava sem volt az ellen, amit Kovács úr javasolt, hogy tanuljunk meg kicsik lenni. Nála kisebb úgysem lehet senki. Mi pedig azt valljuk, hogy minden magyarnak kötelező nagynak lenni. Mind nagyok legyetek! Önérzetesek és méltóságosak Mind a nemes nagyságra törekedjetek! Minden önszervezésnek erre kell törekedni! Mert ezek az önszervezések nem öncélúak! Illeszkedniük kell az egész nemzet érdekét segítő mozgalmakba. A család, a családi egyetemek segítségével legyen a gondolkodás és a tudás legkisebb társadalmi sejtje. Sajnálatosan ellenőrízni kell a tanárokat, tanítókat. Hatni kell rájuk, hogy minősítsék a tankönyveket is. Persze ehhez megváltozott gondolkodásra és sokkal nagyobb tudásra, sokféle ráérzésre van szükség. 2007. március 23. Valójában a családi egyetemek létrejötte természetes védekezés. A nemzet, akár a szervezet az általános támadás célponttól függően, védekezik. Mivel a legkisebb egysége a család, az tehát, akár az emberi szervezet legkisebb egysége a sejt, védekezni kezd. Az első a felismerés, majd ezt követi a cselekedet, a tett. Aztán, mivel a társadalom legalacsonyabb szintjén indul el a természetes önvédelemi szervezkedés, az hatással van a 222
test, a társadalom más részeire is, azaz: szaporodni, gyarapodni kíván. Sajátos ébredés tanúi leszünk. És ezt az ébredést lehet ösztökélni, gyorsítani. Tehát az ébresztgetést, a felébredést befolyásolhatjuk, fölgyorsíthatjuk. 2007. március 24. A mai hatalom számára a politika, a célszerű hazudozás, minden napi, gátlástalan gyakorlata. A jellemes magyar ember, ha ad magára, Széchenyi Istvánná vagy Kossuth Lajossá válik. Bármennyire is akarna, ez elől aligha tud menekülni. Már látom sokak arcán a Kossuthságot vagy Széchenyiséget. Hiszen, ha akarjuk, ha nem, magyarrá, aztán antiszemitává vernek és rugdosnak bennünket. Már Deák Ferencként sem vagyunk tűrhetők és elfogadhatók. Ma a magyarság számára a legkívánatosabb az önérzetes és tudatos létezés. A szürke létezés önmagában maga a pusztulás. 2007. március 26. Az igazság a legfontosabb emberi eszme. Íratlan és írott egyetemes egyezmény, amelynek ősi felismerések rakták az alapját. Noha valójában még most is csak törekedni van rá módunk, a maga teljességében megvalósítani, eddig még nem sikerült. A tisztesség és becsület, önérzet, szabadság az emberi tartás részei, elengedhetetlen tartozékai. S mindezek egyúttal az igazság szellemének gyakorlati megvalósítását követelik. E fogalmakat naponta meg kell határozni, törődni kell a szavak lelkével, jelentésükkel, annak sokféle finom voltával, ha nem csupán a megkövesedett dolgokat, hanem a változó, ám lényegében öröktől azonos életet képviseljük, szeretjük. A szeretet, mely azonos szótövű a magyar nyelvben a szerelem szavunkéval – eléggé páratlan helyzet ez, ám nyelvünk lényegéből következik! –, maga a méltóságos élet fönntartója. nem pótolható semmi mással, mert a szeretet egyszerre hitvallás és erő, vagyis gyönyörűséges emberi tartás. A sors nem latin eredetű szó, miként a „hivatalosok” gondolják, hanem a magyar sor, sorozat, soroz, tehát folyamatosság, akárcsak az „ügy” szavunk, amelyben okok és okozatok kapcsolódnak össze. Így ide sorolhatjuk, a besorol, sorozás, sorakozó, sorban állás stb. sőt, ha jól megy a sora, akkor jó a sorsa, szerencsés sorsú kifejezéseket és szavainkat is, amelyek aztán közeli rokonságban állnak a szer-, ször-, szor- csoda kifejezésekkel, ragokkal, képzőkkel. Mert azon felül, hogy a „szer” önálló szó is, valamennyi részt vehet szavak képzésében, – részt is vesz szor~galmasan és sok~szor, rend~szer~int több~ször~özve – mint nyelvünk páratlan értékű szóképzője is. De maga a fogalom, amellett, hogy pontosan kifejezi az 223
élet folyamatát, a dolgok, történések „folyását”, szer~encsés szer~kezeti elem, használhatóságának se szeri, se száma! Valójában a sorsunk is mi vagyunk! Azt is használjuk, ki lesz a soros? Ki van soron? Azaz: ki a következő és így tovább. Igaz persze, hogy nagy hatással befolyásolják életünket, sorsunkat külső tényezők is, amelyekről nem tehetünk. Ezért nem könnyű minden időben az emberi tartás büszke viselése, arcmutatása, szóhasználata. És ezért fontos, hogy a szülői környezetben már gyermekkorunkban meghatározódjék az út, amelyen járnunk kell. Az úttalan ember nem önálló, senki ember, semmi ember. 2007. április 5. Még mindig túl sokszor botlunk ilyesfajta megállapításokba, hogy ez vagy az a szavunk latin eredetű. Pedig már egyre inkább bizonyosnak látszik, hogy az etruszk nyelv valóban a magyar nyelv régi változata. Elég elolvasni Mario Alinei professzor könyvét – ETRUSCO: UNA FORMA ARCAICA DI UNGHERESE, Il Mulino, Bologna 2003, magyarországi megjelenés ŐSI KAPOCS Allprint 2005 – és máris erősen gyanakodhatunk az eddigi hivatalos megállapításokra. Ami tehát „átjött” a latin nyelvből, az valójából az ősi magyar – etruszk-magyar – nyelvből jött „át”! Tehát eredetileg is magyar szó volt! Vannak lényeges, nemzetünkre vonatkozó dolgok, amelyeket elég régóta szajkózunk, miközben a tudás már nagyobb tereket és tényeket tárt föl, mi még mindig, mint gátló kövületet őrizzük ezeket a ránk egyáltalán nem előnyös dolgokat. Ilyen például az, hogy örökösen ezer évünkről beszélünk, holott a magyarság egy része egészen bizonyosan már több évezrede itt élt a Kárpát medencében. Erre már László Gyula többször figyelmeztetett, amikor a többszörös – szerinte bizonyíthatóan legalább hétszeres! – honfoglalásról, illetve honvisszafoglalásról beszélt e sorok írójával, több alkalommal is. A tudás szinte sosem végleges, ha csak nem egyetemes törvényekről van szó, a tudásunk szüntelenül gyarapodik. Ezt éppen a legilletékesebbek nem „veszik észre”. Hasonló a „kis nép” állandó emlegetése, ami szintén nem igaz. Európában nagyjából annyi nagyobb nép él, mint kisebb. E csonka ország is, területét tekintve szintén a középtájon helyezkedik el. És ne feledjük el, hogy a hazánk területén kívül is él néhány millió magyar itt Európában és elég számottevő a számuk a nagyvilágban is. Bár az ő számuk is csökken. Mindezeket naponta kellene újra és újra átgondolni, meghatározni. Mert ezek előnyünkre is válhatnak. Mintha mostanában sokkal inkább a hátrányunkra lennének. Ahogy említettük, hazánk ellenséges fia, Kovács László úr, akinek a nevét csupa kis betűvel kellene ide is leírni, s aki az Európa „kormányának” 224
szégyenletes bukások után lett kegyelemből tagja, hirdette, hogy tanuljunk meg kicsik lenni. Szegény feje, ő olyan kicsi, hogy nem látszik ki az európai fű közül. Ilyen és hasonló „magyarok” képviselnek bennünket a világban! Az ilyen ügyeket is minden nap meg kellene forgatni az agyunkban. De legalábbis alaposabban el kell gondolkodni, hogy miféle magyarok képviselnek bennünket itt-ott. Az erdélyi magyarok szerint is szégyellhetjük magunkat. 2007. április 6. Többször is foglalkoztatott bennünket az igazság fogalma. Gyanítjuk, hogy a következők is összefüggnek: -ig, igg, eg-, (egészség), egy, (egyenlítő), igaz, (igazság), igen, (igenes, egyenes), ige, tán az igér, és így tovább. E szavaknak és sok másénak ősi alapzata az egy! Az igazság a legfontosabb eligazító, emberi eszme. Íratlan és írott egyezmény, amelynek ősi, egyetemes felismerések a megalapozói. Ezen belül a következő fogalmak találhatók, mint fő erősítői ennek az eszmének: tisztesség, becsület, önérzet, öntudat, méltóság, büszkeség stb., De gondoljuk meg, a tisztesség magába foglalja a becsületet és fordítva is így van. Az öntudathoz hozzá tartozik az önérzet és a méltóság tudat. Mindezeket a nemes cselekedetek hitelesítik. S ha mindez együtt van egy időben és egy helyen, talán megvalósulhat az, amit oly nagy becsben tartunk, és igazságnak nevezünk. De ne feledkezzünk el a bátorságról se, amely a jellem, a tehetség része. Persze ide tartozik a lovagiasság fogalma is. Néha úgy látszik, – de csak bizonyos nyelvekben – mintha a „ló” határozná meg a lovag és a lovagiasság lényegét, holott természetesen a nemesség, az emberi tartás a meghatározó. A ló csak később csatlakozott a fogalomhoz, mert a nemes katonák, bátrak, vitézek lovon jártak. Elvileg a mai gyalogosok is lehetnek lovagiasak, ha a föntiek szellemében élnek és cselekszenek. Ám e nyelvekben a lovagolni szóban sincs benne a ló! Mert újra mondjuk, nem a ló, a lovon való közlekedés, hanem a cselekedetek és azok minősége a meghatározó. 2007. április 7. Nem tudom elfelejteni azt a kérdést, hogy a hegyek, a fák, az állatok magassága a földön miért annyi, amennyi? A hegyek legnagyobb magassága kb. 9000 méter, a tenger mélysége is nagyjából ennyi. Tehát 20000 méteren belüliek a különbségek. Ezt talán előbb meg tudjuk magyarázni, azaz előbb vagyunk képesek az ok-okozat értelmezésére, mint arra, hogy az emberi növés, átlagosan – ami még természetesnek nevezhető – 225
a 100-160-tól a 220-230 centiméter közé sorolható. Azaz nincs háromnégy-öt méteres ember, miként 40-50 centiméteres se. Mi tehát az az egyetemes törvény, ami ezeket a „kiterjedéseket”, méreteket meghatározza? (Ha vannak is kivételek, azok rendellenességek.) Gondolható, hogy a levegő összetételének aránya és így tovább. Ha igaz, hogy a dinoszauruszokat valami űri eredetű katasztrófa pusztította el, akkor az életnek szinte minden formája, ami például a gerinceseket illeti, elpusztult. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a gerincesek élete ekkor kezdődött újra. Hiszen a szauruszok idejéből nem nagyon szoktak mai nagyságú gerincesekre hivatkozni. Mintha egyáltalán nem léteztek volna? Tehát az is lehet, hogy más miatt pusztultak ki. Úgymond kísérletezett a teremtés és az nem vált be? Vagyis ekkora termeteket nem bírt megtartani a levegő éltető ereje? Vagy ha volt is az egész bolygóra kiható katasztrófa, a nagy testek ezt nem bírták, amíg a kisebbek – sokkal kisebbek! – igen. Ez is egyfajta válasz, de nem tudjuk azonnal elfogadni, csak egyik válasz lehetőségeként foglalkozunk vele. A másik gyötrő kérdésre újra visszatérve, mi a leggyengébb „megoldás” az emberen. Például hátul nincs szeme, ahogy fölfelé sincs. Ezekből az irányokból a leginkább védtelen. A térdkalács megoldás sem az „igazi”, ahogy a könyök, váll sem. A nyelvünk vajon mennyire érzékeli ezeket a gyöngeségeket? Vagy inkább hiányokat. A könyök szavunk éppen úgy kezdődik, mint a konyul és az alkony szavunkból is erre következtethetünk. Valamint érdekesen ide sorolható a kény, kényszer szavunk is. Kénye-kedvére teszi ezt a nyelv? Vagy a működési logika hat a nyelv rendszerére, működésére? A könyök sem jó megoldás. Az izmok teljesítő képessége viszont alig fogható föl. Sokkal nagyobb annál, mint amit gondolunk az első ránézésre. Nincs térérzékünk, miként időérzékünk se, ahogy már említettük. Dehát ha nincs fizikai idő, akkor miféle „időmérőnk” lehetne? A mindenségben sokkal nagyobb a sötét terek nagysága, mint a fényeseké. Mégis úgy látszik, hogy a sötét foltok – árnyékok – nélkül semmit se látnánk! A fény csak kis részben a látás segítője, úgy vélem, az általános és egyetemes világegyensúly eszköze. Itt is említsük meg azt a több évtizedes feltételezésünket, hogy amit tökéletesen körbe világítunk – annak nincs árnyéka! – az nem látható. 2007. április 10. Nem is gondoljuk, hogy mennyi olyan szót használunk naponta, amelyről nincsen igazi fogalmunk, sőt, nem is tudjuk elképzelni azokat. Ezek nemcsak idegen szavak, hanem teljesen eredeti magyar szavak. Ilyen pél226
dául a végtelen szavunk és annak sokféle változata. Például: végtelenül sajnálom, ez vagy az a munka a végtelenségig tart, végtelen jóság és így tovább. Azt természetesen fölfogjuk, hogy hosszú időről van szó, de magát a végtelent igazában még körülírni sem tudjuk. Mert csakis egy végtelen lehet? Vagy több? Az hol fér el? Van kis végtelen? Nagy végtelen? És akkor a nagy végtelenben hány kis végtelen fér el? Netán végtelen számú? De ezt is mondhatom, hiszen semmivel sem érthetetlenebb, mint a többi, vagy végtelen akkora, hogy abban elfér végtelen számú végtelen. De mit tudunk ezzel kezdeni? – Nem sokat. Ahogyan a már korábban emlegetett igazsággal sem tudunk mit kezdeni, hiszen azt is szoktuk mondani, hogy fél igazság. Akkor tehát mindig hozzá kell tenni, hogy ez a teljes igazság? Nem lehetséges többféle részigazság is. Holott ha azt mondjuk kék, akkor valamennyien, akik ezt a nyelvet beszéljük, ugyanarra a színre gondolunk, s ha rákérdezünk, akkor a legtöbben minden bizonnyal az ég kékségét említjük, mint igazi, nagy kékséget. Tehát vannak fogalmak, nem is kevesen, amelyekkel nem lehet közönségesen mit kezdeni. Mert mit jelent az a szó, hogy alighanem? Azt jelenti, hogy aligha? Vagy csak azt, hogy nem? Inkább talán azt jelenti, hogy lehetséges, valószínűleg, előfordulhat, megtörténhet és így tovább. Vagy itt van a „nemigen” szavunk. Nemigen hiszem, hogy elmegyek. Ez azt jelenti, hogy nem megyek el? Nem. Tán azt jelenti inkább, hogy nem valószínű, de azért nem lehetetlen, hogy elmegyek. Többször emlegettük, hogy az a jó, ha amikor beszélünk, akkor mintha mögöttünk állna készenlétben a nyelvünk minden szava. Ebben az esetben nagyobb biztonsággal és meggyőzőbben, hitelesebben tudunk beszélni. Ezért kell úgy beszélnünk, olyan magabiztossággal, mint akinek a szavai mögött ott van a teljes nyelvi sereglés mindenestől és készenlétben áll, hogy amikor szükséges beavatkozzon. És mindez nem eszme csupán, hanem megyőződésünk szerint valóban a teljes valóság, a teljes igazság. Gondoljunk csak arra, akinek nem anyanyelve a magyar, bármennyire jól megtanult, nem képes szép, jó és mutatós szónoklatot kivágni, bármilyen jól tud magyarul. 2007. április 13. Ma megint arra az emlékre ébredtem, amit anyával együtt csodálkozva állapítottunk meg és helyeztünk el az időben. Pacsán, a szülőfalumban történt az esemény. Besüt a nap a konyhába, nyár lehetett. Én a kis díványon állok csaknem bokáig érő pendelyben és sírok rendületlenül. De velem senki se törődik. Azért sírok, mert a nagyanya és az apám hangosan veszekszenek. Durva és csúnya szavak röpködnek. Talán ennyi meg is maradt bennem, hogy „el 227
a háztól”! A hangos szavakkal együtt párnák, vánkosok is átszállnak néha a képen, a behasadó napfény pásztáján keresztül. És igen, reggel van. Mindenesetre délelőtt, ha a nap besütött a nyitott ajtón. Nahát – mondta az anyám –, te erre tényleg emlékszel? Igen, emlékszem mindmáig. Holott akkor alig lehettem másfél éves. Az időpontot gondolta végig anyám, és így tisztáztuk, hogy melyik évben, melyik napon költöztek el nagyanyámék házától a szüleim. Én voltam a negyedik gyerek, de a három előttem született testvér csak egy-egy napot élt. Erre a napra szegény anyám jól emlékezhet, bár nem ez volt az egyetlen, amikor apám veszekedett, káromkodott. Aztán tizenhat éves voltam, amikor nekimentem és lenyomtam az ágyra. Részeg volt és késsel akart anyámnak esni. Ő két lábát felhúzta és gyomron rúgott, hátra estem a közelben lévő tűzhely forró tetejére. Arra gondoltam ugyanis, mitől függ az, hogy kinél mikor pezsdül meg az agytevékenység. Azt hiszem, nekem ez a történés alaposan megmozgatta az agyi idegek természetes nyugalmát és alaposan arra ösztökélte őket, hogy valamiképpen dolgozzák föl a történteket. Vagyis megrázó, egész kisembert átható eszmélés volt az az esemény! Minden bizonnyal a költészet felé is ez lökés indított el. Növekedett az általános érzékenységem s ezáltal élesebben, alaposabban figyeltem a világot. Ehhez járult természetesen és logikusan a korai „mindenevő” olvasási szenvedély. Máris kialakult a köznapinál érzékenyebb, érdeklődőbb, a dolgok okait kutató alkat. Az események felszíne mögé nézésre való törekvés, amely idősebb korra már minden napos vagy pontosabban minden pillanatos éberség, eszmélet, szellemi, lelki, készenlét. 2007. április 18. Április 15-én, vasárnap, eltörtem a bokámat. Zolika unokámmal focizni akartam, a kemény aszfalton megakadt a cipőm, a bal lábam alám fordult. Hallottam a reccsenést. Most begipszelt lábban kínlódok, nem tudom meddig. Előadásaim maradtak el. Egyébként az a bal bokám törött el, amelyik több mint húsz éve már, szilánkokra törött. De én is benne lehettem a „tördelésében”, mert 45 fokkal kifordult. A téli estében a havas padra roskadtam a téren és nagy reccsenéssel fordítottam vissza a bokámat a szerintem helyes irányba. Néhány nap múlva, már műtét után, bejött a kórházba Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor és Szakonyi Károly. Szép délutánom volt! Zolika, az unokám őtízévessége már elolvasta két ifjúsági regényemet. Azokról akart kérdezni. Én pedig focizni akartam. Holott, ő másokkal is focizhat, szinte bármikor. De az én könyveimről csak tőlem érdeklődhet! Ezt a legkevesebb okosságot, célszerűséget sem vettem észre. Úgy kell nekem! 228
Végül mégis csak sajátos naplóféle is lesz, amit írogatok. De emlékezetem szerint a naplóknak mindig megvan a maguk sajátos bája. Csakhogy ha most lógatom a tört bokámat, fáj. Nem jó neki, ha lógatom. Ezért is kell, mármint a trombózis-veszély miatt, naponta injekcióznom magam. Gyorsan beletanultam. 2007. április 26. A járógipszet föltették és csak május 31-én veszik le. Már megszokottan szúrom magamba naponta a trombózis veszély elleni injekciót. Akár bot nélkül is járok itthon. Bár tegnap előtt kint voltam a Polgárok Házában. Jól sikerült találkozón voltam Kondor Kati vendége. A terem tele volt. Sok fontos dolgot érintettünk, még azt is kimondtuk, amit mind többen érzünk már, de kevesen mondanak még ki: ma Magyarországon a kártékony, magyarellenes kormány magyarirtást folytat! Növekszik a rendőr államiság, a cenzúra és mind több helyet foglalnak el a liberálisok, nem magyar-szívű, -lelkületű emberek. Folytatódik a Magyar Rádióban is a „tisztogatás”. Most már igazán nem kellene bemenni az Országházba egyetlen nemzeti érzelmű képviselőnek se! 2007. április 27. Már régóta ideje volna az újabb tudás birtokában másként felfogni és tanítani azt, amit magyar honfoglalásnak neveznek. Eddig minden szándék azt kívánta erősíteni, „tényekkel” alátámasztani, hogy akkor jött létre a magyarság. Holott az a tényező egy nagy és hosszú folyamat része volt. Egyetlen állomás hosszú, többszöri honfoglalás egyike, ami a magyarsághoz köthető a népvándorlás folyamán belül. Ráadásul csak kicsi része. Most úgy érzem, noha ez már sokszor eszembe jutott, de nem tudtam igazában lényegesen előbbre lépni. Alaposan át kell gondolni a kelták, az etruszkok, a hunok-avarok dolgait. Nemcsak itt a Kárpát medencében, hanem kelettől nyugatig a belátható időben. Az útkövek úgy látszik nemcsak eszmék, hanem valódi építmények. Piramisok, kurgánok több földrészen is, amelyek ráadásul rokonságot mutatnak egymással. Például az inkák nyelve – kecsua – ragozó nyelv, a teljes kecsua népdal ötfokú! A piramis építők nyelve, amint azt Borbola János megállapította és bizonyítja, szintén ragozó nyelv! 2007. május 2. Szegény elbutított nyugdíjas öregasszonyok a kártevő kormány kártevő „fejének” csókolgatták a kezét a majálison. Azt a kezet, amely gátlástalanul lopja tőlük azt a pénzt, amiért megdolgoztak. Jaj annak az országnak, amelynek ennyi szerencsétlen prolija van. 229
Magyarország pedig meglehetősen elprolisodott. Ők a szegény, nyomorult analfabéták szavazták meg ezt a helyzetet is. Rúghatod, ütheted őket, ostoba voltukat föl nem ismerik, hálásak az ütésekért, mert úgy érzik, hogy legalább foglalkoznak velük. Semmi se múlik el nyomtalanabbul, mint halott agyból az emberi tudás. 2007. május 3. Magyarország süllyed, oszlik-foszlik, szegényedik, csökken az összetartozás tudata, tehát gyengülünk, egyre védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak leszünk. Odakínálódunk a mohóságnak, a törtető, törő-zúzó pénz-hatalomnak. Az pedig gátlástalan és úgy gondolja, hogy akármit megtehet. Mindenütt a pénz mindenhatóságát hirdetik. Más semmi sem számít. Az emberi lélek és tudat napról-napra jobban torzul. Már nem tudják magukról az emberek, hogy kicsodák és meg sem kérdezik: miért vannak a világon. Általános az elsenkisedés. Itt köröttem a Józsefvárosban sajnos szüntelen látszik; semmi ország senki fiai járnak-kelnek az utcákon és „beszélgetnek”. Vagy inkább csak hebegnek-habognak. 2007. május 7. Már harmadik hete kínlódok tört bokával. Kezd elmenni a türelmem. A világban pedig ellenünk alakulnak az erőviszonyok. Tenni kellene az általános tespedés, terjedő közöny ellen. Ám nem a világosság, hanem a sötétség nő. A franciák sem tudják, hogy mit csinálnak! Hát nincs egyetlen olyan igazi francia, aki alkalmas volna elnöknek? Persze csak eltérítő apróságoknak látszanak az ilyesfajta gondolatok. De hát bennünket is megszálltak. Tudjuk mit jelent az egyfajta mohó és elfogult fölény! Folytonos megalázásunkat, háttérbe szorításunkat. Hiszen mi az ember? Mi az ember ebben a rettentő világban? Mohó, hatalomra és pénzre törő, egyúttal sajnálatra méltó lény. De amíg él, ő az isten választottja és ennek nevében ölhet, bánthat. Hát kérem, aztán ő is meghal egyszer és mindenkorra. Valójában semmit sem tudunk az ember létrejöttéről, eltűnéséről. Elmúlik a föld is, a nap is a naprendszer és minden galaxis és galaktika. Akkor mire való volt a teremtés arcpirító játéka? Kinek vagy minek hiányzott mindez? Amikor aztán minden a semmibe hull nyom nélkül. Vagy fény lesz? Halhatatlan fény? De lehet, hogy rettentő sötét, koromfekete lyuk? 2007. május 10. Reménytelen és esélytelen vállalkozás az emberség. Hosszú távra szikrányi dolog sincs, ami ennek ellenkezőjét sugallná. 230
2007. május 15. Tart még tört boka miatti, kényszerű házi fogság. Tegnap Zalában voltunk Gyulával. Ő vitt el kocsival. A táj lenyűgöző volt. Különösen Zalaegerszeg után, Csonkahegyhát környékén. Nem tudtunk betelni vele. Ilyen tájszépség az egész bolygón kevés helyen van. Nem őserdő, de erdőféle, sokfajta fa, bokor zöldell, virágzik. Sokféle zöld, sokféle szín. Száz hajlat, szinte lezúdul a völgyekbe a zöld áradat. Gyönyörű, szem- és léleknyugtató. Megállapítottuk, bizony hihető, hogy sivár tájakon élő mohók és gazdagok áhítoznak erre, és ha lehetséges, mindent meg is tesznek azért, hogy az övék legyen. Beszéltünk csonkahegyhátiakkal, azt mondja egy fiatalasszony, aki megmutatta a gyümölcsaszalót, – mert kell az a kis külön jövedelem is –, hogy amikor 24 éve oda mentek, akkor még volt a faluban orvos, posta is. Most már az iskola van veszélyben. Három kis faluból éppen száz diák jön ide. De jövőre már annyi sem lesz. Akkor végképpen és visszavonhatatlanul haldoklásnak indul ez a kis falu is a maga alig háromszáz lakosával. Igen, így ítélték halálra falvak százait. Valójában az országot. A fővárosnak gazdátlan, vagy szándékosan ellenséges a „gazdája”. Az is lassan lakhatatlan lesz! A pusztulás országosan általános ebben az országban. Minden magyar értelmiséginek – nem feltétlenül a diplomásokra gondolok! – át kell gondolnia alaposan és mélyen, valamint bátran életét, sorsát. De nem csak az övét, hanem azét a települését, ahol él. A családjáét, a barátaiét – az ellenségeiét! mert vannak! – és le is kell írnia, talán Hazalátó – Világlátó felcímmel ezt elemzést, vallomást, hogy valamennyien okuljunk belőle. Magam esztendeje elkezdtem Mérték és méltóság címmel az írást, és lassan összeáll az a kis könyv, ami talán segít másoknak is a gondolkodásban, a tájékozódásban. De lesz-e kiadó, amelyik megjelenteti? A minap azt mondja a tévében Verebes István színész vagy kicsoda-micsoda, mert hol is mondaná ő, aki hetente többször is beszélhet ott, hogy attól fél, hogy a háza ablakán „molotov-koktélt” dobnak be. Mintha Magyarországon az volna a jellemző, hogy zsidó honfitársaink nemcsak hátrányban vannak, hanem állandó életveszélyben is. És ki fenyegeti őket? Nyilván, mi. Ez súlyos, magyarság elleni rágalom! Mintha ez volna a heti, a napi gyakorlat? Féljünk mi is tehát, mert gyanúsítottak vagyunk!? Amikor kis falvak százait fenyegeti a pusztulás, még az ilyesfajta szellemi pestist is terjesztik aljas és alattomos fenyegetésként! Ám nem ők nyomorognak, nem tőlük veszik el az orvost, a postát, az iskolát, a vasutat! Nem Verebes úr és képernyős, röhögtető társai képtelenek kifizetni a számlákat. Már elfelejtettük Veres Péter figyelmeztetését a „népben, nemzetben való gondolkodás” életet őrző fontosságával kapcsolatban? Igen, ezt mutatják a 231
tények. Holott ehhez hozzá kell tenni a magunk gondolatát, amely nem más, mint a földrajzi és történelmi helyzetben való vizsgálódás, elemzés nélkülözhetetlen tényezője! Vagyis ma is kényszerű, önvédelmi kötelezettség a népben, nemzetben, földrajzi és történelmi helyzetben való gondolkodás. Súlyos vétket követünk el, ha erről lemondunk! És úgy érzem, manapság nponta vétkezünk hazánk, népünk, gyermekeink, unokáink ellen! 2007. május 18. Napló is az, amit egy ideje, „Elgondolom” címmel írok. Napló, elemzés, vizsgálódás egyszerre. Önvizsgálat és világvizsgálat. Itt e beton cellában az egészet akarom érezni, sejteni, sőt, tudni. Mert kétségtelen, hogy dogmák rácsai mögött és bilincseiben élünk. S ne feledjük a dogmák nem csak teljes eszmék, hanem ott rejtőznek hirdetésekben. A dogmák félrevezetések és az eszmeképzés gátjai. Azért van szükség arra, hogy valamennyien eszmeképzők legyünk, mert ha be is zárnak, el is különítenek egy kis időre a dogmák, azt nem egy időben teszik, nem egyszerre. Mindig maradnak teljes, világító eszmével élők, akikre figyelni lehet és kell! Ezért fontos, hogy mindenki naplót írjon, vizsgálódjon, elemezze a történéseket és megtalálja a háttérben az összefüggéseket. 2007. május 21. A minap a TV l-es csatornáján látható volt „válogatott” meghívottak beszélgetése. Csath Magdolna volt az egyetlen méltó a témához. MSZMP kövült maradványok butasága ütött át a legnagyobb hangerővel és erőszakosan a hangzavaron. Alig volt néhány perc egyszer-egyszer, amikor az értelem és a magyarság tudat képviselete jelen lehetett. A Csoóri Sándor nevéhez fűződő Charta is többször is szóba került. A kövültek, kövérek újra megmutatták, velük nem lehet, nem is szabad egy asztalhoz ülni! Csak az erőszak, a butaság és a magyar-ellenesség bukik elő. Fogalmuk sincs a magyar költészet fontosságáról, egyetemes erejéről, kiemelkedő filozófia hatásáról! Igen! A sokszor emlegetett „bunkó” kifejezés illik rájuk. Volt ott egy másik nőszemély, ostoba hangoskodásával azt hitte, elbutított proliknak beszél, primitív érveléssel, ahogy ez az ő műfajában szokásos. Úristen! Valóban ilyen demokráciának vagyunk kitéve!? Nincs menekvés, amíg ez a nemzedék, a Kádár ivadékok ki nem halnak. A fiumei fattyú is mitől lett volna magyar? Gondolkodásában, tetteiben nem volt az. Ő is, a megbízott helytartó, a kacsintgató hóhér, csak ölni, bosszút állni és bebörtönözni tudott. Kik zúdítják ránk még mindig ezeket a mohó, gátlástalan és cinikus utódokat? Ők még liberális kommunistákon is túltesznek, miközben Mercedes kocsikkal járnak, de vajon hány fát ül232
tettek. Mi olyant cselekedtek, ami hasznára lehet a magyar népnek? Marad utánuk valami szép, értelmes gondolat? Netán, mű? Aligha. Ahogy Magda mondta, ő idézte Illyést is, nem láttuk, nem hallottuk. Netán kivágták? Ez is elképzelhető. Egyáltalán hogyan hívták meg abba a műsorba Csath Magdát? – Jó, hogy nem Papp Lajost hívták oda. Azóta is borzongás fog el, ha erre a műsorra gondolok, ami egyébként „díszelgő” példája a szólás szabadságának! Történhet még ennél rosszabb is velünk? Hát hogyne, ami általában van. A hazugság, a gátlástalanság tarol. Élen jár a kormány, a rendőrség, sok más hivatal. Nem tudom, hogy a Bach-korszakban rosszabb állapotok voltak-e? Aligha. Noha ez a XXI. század. Ami pedig Magyarországon történik, az a sok förtelem, kinek a szégyene? Mondhatnánk, hogy Európáé. Mint annyi minden másé, aminek szenvedői vagyunk. Mintha mi valami mocsok nép, bandita nép lennénk. És egyedül mi! Itt körben még melyik népet intéztek így el? Miféle bosszú ez? Ősi vagy mindkettő? Trianonhoz hasonlóan történnek a folyamatok, azaz folytatódnak. A következmény is hasonló! Csak most a „belső részeket” roncsolják, rombolják, az élet alapvető követelményeitől fosztanak meg gyermeket, öreget s főként a kis falvakat. Azok sajátos büntető táborok! Se orvos, se posta, se óvoda, se iskola, se értelmiség. Kész! Lehet ásni a sírokat. De hát a sírásók is nagyon öregek, ha vannak, már nem nagyon képesek erre a munkára. Hát igen, a sírásók is kihaltak sok helyen. 2007. május 26. Bizony nem eredendő akaratunk szerint vagyunk e világon, hogy kényszerűen várjuk halálunkat. Tudjuk, soha többé, sehol, semmilyen formában nem áll össze az a tudat, ami ma vagyunk. Bűnös kényszer hozott ide bennünket, egyáltalán nem tökéletes szervekkel, lehetőségekkel. De legalább addig jutna el az ember, hogy rákérdezzen, életében egyszer: miért vagyunk a világon? Persze, válaszolni nincs lehetőség, de azért kötelező a kérdezősködés. Mindig finomabban, pontosabban és akkor egyre közelebb kerülünk a válaszhoz, azaz: a felelethez. Már tudom, a jó kérdés maga a válasz! Hazánk általános állapota olyan mélyre, olyan átláthatatlan helyzetbe került, amilyenben a tatárjárás alatt sem volt. Ráadásul minden nap gyöngíti a média. Mert a képernyő azzal, hogy valamit sokszor bemutat, legyen az akármilyen rossz, végül a visszagörbülő logikával ellenünk fordul, azaz végül a rosszról is azt gondoljuk, hogy talán meg kellene próbálni. Ha ennyien teszik, híresítik, ez lehet a jó. Már nincs elég erős gyökere a jónak, az erkölcsnek, már a bőrünkön érezzük a felelősséget. Mint a reklámok! Már a dühítésig vetítik őket. Többet árt az embernek a média, az alantas és műveletlen, minden erkölcsi gátlás nélküliek közreműködésével, mint valaha is bármi ártott. 233
2007. május 29. Fejlődik-e az emberi agy? (Érdekes és talán nem is véletlen, hogy az agy, agyag, anya, anyag szavaink formailag ennyire közeliek!) Azaz, hol kezdődött, hogy az a néhány milliárd neuron, idegcsomó, önmagát, ennen-önnön magát fölismerje a világ dolgai között? Nem mint idegi, érzékelő, látó, halló stb., visszahatás, hanem a hunyt szemű felismerés. Hogy én vagyok. Létezek, érzek, más is érez, lát-hall engem. Majd lesz halálom. Mire kell majd vigyáznom, ha lépni kezdek, hogy a halálom minél később érjen el. Mikor kezdődött és milyen alapokról ez a fejlődés? Van-e mód ezt megtudni, vagy a kérdésig eljutni is rendkívüli teljesítmény? Teljesítmény ez egyáltalán? Mert lehet a gondolkodás útjainak logikus következménye? Vagyis nem is lehet eljutni máshova ezen az ösvényen? Ilyen minden emberi teljesítmény? Nincs titok, ismeretlen, ami a fényben, a fényútban eleve ne volna benne? Csak a megfelelő halmazállapotra van szükség? Félő, hogy ez a kérdés már a választ is tartalmazza. A lehető körök egyike bezárult? És intő példa arra, hogy csak a játék létezik, nincs előbbre jutás, se fejlődés, hanem eleve elrendeltség mindenre és mindannyiunkra vonatkozóan. Az a tán húszmilliárd neuron szaporodik még? Meddig? És mire jó, hogy szaporodik? Mire jó a további megismerés? Isteni cél vagy az emberbe kényszerített cselekvés? Amelynek nyomai vannak a sejtek között? Mi az érzés, gondolat, kép stb., továbbításának módja? Hogyan tárolja az agyunk, miközben cserélődnek a sejtek, a tudást? Vegyi folyamatokban? Azok többszörözésével, hogy bármi történik is, legalább egy helyen megmaradjon? 2007. május 31. Kívül belül hózápor Az idő is belesápad deres óralapokra száll Ami nincs az fel nem támad ami van mind halálra vár Verscsíra talán? És majd befejezem? Nem tudom. A Trianon Társaságban már nem eszme tolakodik, tülekszik, hanem legjobb esetben is a törtető szereplési vágy. Úgy látszik minden áron. Akár a szétszaggatás árán is! Nem hogy a Trianon ellen lennének, hanem új kis „trianonokat” hoznak létre, alakítanak ki. Ezek ám a hősök! Szegény Magyarország. Magam azt a dőre elhatározást fogalmaztam meg, hogy újra megtanítom az embereket gondolkodni. Szükséges, hiszen minden pillanatban torzul a szó, a gondolat, távolodik bennük a szavak ős-értelme, de a megértés vágya 234
is. Vajon ez a többségre érvényes? Sajnos, minden bizonnyal. De mekkora ez a többség? Kérdezhetünk hasonlókat, csak azt ne kérdezzük, hogy ez a többség – és vele a kisebbség! – akar-e szabadon, független lényként gondolkodni? Mert ha nem, akkor amit most csinálok, az nem más, mint ilyenolyan, öncélú játék. Persze ráadásul értelmét is veszti a kérdezősködés. Elvész a célunk és vele a magunk értelme is, ha már el nem veszett! Ez az általános analfabétizmus minden más kórnál veszélyesebb. 2007. június 6. Ma is meg kell határoznom, hogy miért vagyok a világon. Közhely, de minden új nap egy kissé tényleges újjászületés. Már maga az a kényszer is zavaró, olykor szinte dühítő, hogy a nap körüli keringésünk és a tengely körüli forgásunk sajátos csapdájából nincs menekülés. Ez határozza meg az életünket. Mindig jön a sötétség, az alkony, az éj és öntudatlan állapotba kell süllyednünk, mert másképpen az agy nem működik rendesen, azt hiszem a nagyon hosszú kialvatlanság, akár végzetesen káros lehet. Halálosan káros. Ez nagyon nagy kiszolgáltatottság! Bizonyos fokig újra születés azért is, mert újra kell fogalmaznunk magunk számára a világot. A szűkebb környezetet éppen úgy, mint tágabb valóságot. El kell döntenünk, hogy ezek melyik részével tudunk foglalkozni. Aztán a részek összeillesztik magukat, ha eléggé következetesek vagyunk. 2007. június 7. Tegnap megkeresett valaki. Azt mondta, hogy segíteni akar a Trianon Társaságnak. Szervez előadó művészeket, előadókat. Mondtam neki a nevemet, jó hangosan és érthetően. Meg se rezdült. Ebben nincs semmi, nem izgatott volna, ha nem teszi hozzá, hogy ő újságíró, sőt – ahogy mondta – könyvkiadónál volt szerkesztő. Erre megkérdeztem, hogy könyvolvasó ember? Azt hangsúlyozta, hogy igen, hiszen ahogy említette kiadónál volt szerkesztő. Elég neves kiadónál. Újra megkérdeztem, hogy az én nevem nem mond semmit? Csak nézett. Nem mondott semmit. Tehát mondtam neki, hogy ötvenhat könyvem jelent meg. Az ötvenhatodik éppen ott volt a szekrényben. (Szauruszok hajnalban) Megmutattam. Nos, azt közöltem vele, hogy ez a dolog nekem nem tetszik. Persze, nem csupán magam miatt. Ez nem hiúsági kérdés. Tény, hogy csak a hivatalosan futtatott írókat ismeri, tehát felületes, ilyen segítség nem kell nekünk. Ha megsértődik sem. Az összetartozó embereknek ismerniük kell egymást, föl kell ismerniük, hogy milyen világban élünk! Ha erre nem képesek – rossz bizonyítvány! Mondtam más neveket is, írókét, költőkét, azokat sem ismerte ő, aki azt mondta, hogy Jókain nőtt fel. Ez örömteli és helyes vá235
laszoltam, de azóta is hömpölyög az idő és elmos bennünket, ha nem foglalkozunk alaposan és szűntelen, megfelelő alapossággal és méltón ügyünkkel, dolgainkkal, nem ismerjük szellemi testőreinket. Talán kívülről mindez nem volt szép tőlem, de végiggondolva most is bizonyos vagyok abban, hogy helyesen cselekedtem. Csakis ilyen következetességgel és határozottsággal viselkedhetünk, ha azt akarjuk, hogy éljen a nemzet! 2007. június 8. Dani kis lakásához családi kölcsönt kaptunk. Amikor az elismervényt megírtuk, nem is gondoltam arra, hogy majd egy éven belül, ekkora kamatot fizetünk! Igaz, a banki kölcsön nem más, mint rablánc! Ettől megmenekültünk, de akkor is az a véleményem, hogy családon belül nincs kamat! Főként olyan pénzzel kapcsolatban, ami bizonyos mértékig a másik félre vagy annak anyjára is tartozik! Családon belül kamat helyett, szeretet van! Más semmi! Óbudán a Rozmaring étterem egyik termében, váratlanul sokan voltak. Kint a Duna, meleg volt, de belül kellemes hűvös. Trianonra emlékeztünk. Szenvedélyesen, ahogy kell! Jó dolog, hogy amikor tizenkét éve elkezdtem a Trianon Társaság szervezését, itt a lakásunkban tanácskoztunk öt alkalommal, itt volt Raffay Ernő, Kocsis István, háromszor Szörényi Levente, Beke György, egyszer Köntös Szabó Zoltán. Ekkor még csak kilenc helyen emlékeztek meg a gyalázatos trianoni békediktátumról. Ez 1996ban lehetett. Aztán amikor a társaságot nem kis huzavona után 1997-ben bejegyezte a bíróság, akkor sem volt tizenötnél több megemlékezés az országban. Ma már azt sem tudjuk pontosan, hogy hány száz helyen volt emlékmű-avatás, megemlékezés. A seb kötése átvérzik! 2007. június 11. Emlékezetes nap Izsákon. A Trianon előzményeiről, okairól, a diktátum megkötéséről, majd a folyamatos következményeiről beszéltem istentisztelet után a hívőknek. Utána oda jöttek hozzám ugyancsak ősz hajú nők, férfiak és azt mondták, mindezekről sose hallottak. Ilyen mélységes sötétben, a vakság szakadékában tartanak bennünket régóta. Annyi békeidő sose volt, amennyi elég lett volna ahhoz, hogy mindezt megtanulja a magyar. Nem gyűlölködésre, hanem okulásra, jogos önvédelmi érzetéhez és méltóságtudatához. Miféle banda, zsoldos, szolga csapat nézi oktalan és mindig arcul üthető, kisemmizhető páriáknak a magyar embereket? Ma is! Arcátlan silányak, önző törtetők, rablók, hazugok bandáit kellett eltűrnünk. De még meddig? Létezel öntudatos magyar értelmiség? Emeled már a fejed? 236
2007. június 14. Megint dúl a meleg már reggel. Készülünk Bécsbe, szólni az egyetemes emberi jogok ügyében. Panaszkodni, és fegyelmezetlenül ordibálni nem szabad. Az önérzetünk vezérletével és a méltóságunk mutatásával kell szólnunk. De még mindig nem vagyok bizonyos abban, hogy valóban ez lenne a megoldás! Itthon kellene mindezeket elintézni. Szégyen, hogy erre nem vagyunk képesek. Ám az is igaz, hogy ennyire káros és arcátlan emberek még nem vettek részt az ország vezetésében, mert Magyarországon most keveredik az álszent és hazug kommunizmus a kegyetlen vadkapitalizmussal, fönntartva a bank-terrort. Megismertem Alidát és Gabriellát. 2007. június 15. Mórra megyünk Lyukasóra-estre. A könyvtárban lesz a rendezvény. Aligha lesznek sokan, tán kevesen se. A költészet, a könyv közjelentősége egyre hanyatlik. De hát ez nem népszavazás dolga, én nem hagyhatom abba a költészetet, ami a magyar nyelv legmagasabb rendű művelését jelenti, és tartásunkat erősíti. Olyasmit művelnék, mint az a hívő, aki abbahagyja a templomba járást. A költészet a legmagasabb rendű gondolkodás! Újra mondom: Arany, Vörösmarty, Babits, József Attila valamint a többiek, nemcsak nagy költők, hanem a legnagyobb magyar filozófusok is! Ezt sose feledjük. 2007. június 18. Megjártuk Bécset. Tolcsvay Béla házához mentem el kocsival Pázmándra. Ott átszálltunk Béla kocsijába, ő vezetett Bécsig és vissza. Előző nap Móron volt irodalmi est, későn értem haza és fáradt is voltam. Nagy magánpincét ismertünk meg. Meleg volt. Sokkal jobban sikerülhetnének az ilyen és hasonló találkozók. Szívesebben tartok előadást egyedül, mert biztos vagyok abban, hogy hatásosabb, érdekesebb, hasznosabb a szereplés. Az önös szerepléseket nem is szeretem. Általában, hosszú távra is értéktelenek. Bécsben Találkoztam Riesterékkel, Éva Mária Barkival, Seidl Hahn Alidával, Szabó Gabriellával, Gőgh Tónival, Katával, Horkovits Jánossal és sok más külföldön megismert magyar emberrel. Fölszólalt Papp Lajos professzor, Wittner Mari. Béla énekelt. Többen azonban nem mondtak fontosat, inkább csak szerepelni akartak. Magam alig öt-hat percet beszéltem. (Közben „áramszünet” volt.) Azt mondtam, hogy magyar holocaust készül, vagy már van is folyamatban. Az élet lehetőségétől fosztják meg a magyart! Csecsemőket, ha éppen itthon születnek meg, ha még nem űzték237
zavarták ki a fiatalokat külföldre. Ha maradnak, nehezen akad állásuk, főként a vidékieknek. A kis falvakból elköltözik a gyermeksírás, de elköltözik a posta, az orvos, az óvoda, az iskola. Minden, ami az életet segítené. De félni nem szabad! Alattomos háború folyik a magyarság ellen, úgymond „demokratikus körülmények között”. Erről kellett volna mindenkinek szólnia. Mert mindez egyúttal az egyetemes emberi jogok megsértése is! Hát igen, az a legnehezebb a rendezőnek, hogy megfelelő módon válassza ki az arra méltókat. Ha eluralkodnak a „szereplők”, jelentősen csökken a dolog értéke. Félek, hogy ezúttal is így történt. De nemcsak egyszerűen okosnak kell lennünk, hanem ismernünk kell egymást. Talán az ismerkedésre jó volt ez a találkozó. Szabó Gabi okos, kedves, szép. 2007. június 19. Ma derült ki, hogy a számítógép tréfája – illetve az én figyelmetlenségem miatt –, két, de talán három helyre írtam a naplót, elemzést, feljegyzést vagy nem is tudom, minek nevezzem. Azért el tudom nevezni a műfajt. Elém kerülő gondolatok ezek, amelyeket nem lehet tervezni, ezért vagy azért megkeresik az embert. Az az izgalmas, hogy végül is bármelyiktől el lehet jutni bárhova. Lehet, hogy a mindenségben is így vezetnek az utak? Vagyis talán nem a távolság valósága számít, mert az folyton alakul. Ebben az esetben el kell kapni, amikor a legközelebb esik hozzánk. A végtelen inkább szabályos-szabálytalan térgubanc, mint igazi gömbtér? Ám lehet, hogy számokkal minden pontja elég könnyen megközelíthető, ha tudjuk a „kódot”. És nem is biztos, hogy a rend valóban nyomon követhető a végtelenig, hogyha nincs is behatárolt vég vagy végtelen. Vegyünk kezünkbe madzag „golyót”, gombolyagot. Az átmérője mondjuk, tíz centi. Ha kiszámítjuk a sugarát, az átmérőjét, az űrtartalmát, a kapott eredmények minden vonatkozásban kicsi adatokat kapunk átlagos világunkban. Egészen más az eset, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen hosszú madzagot tartalmaz a gombolyag. Mert az előbbiektől nagyon eltérő adatot kapunk! Persze a madzag vastagságától függően, ekkora gombolyag tartalmazhat akár száz vagy több méter hosszú fonalat. Sok százszorosan is eltérőek lehetnek a méretek! Valahogy így „működik” a világegyetem tere? A valóságban csak a szál mentén lehet „közlekedni”, de ez rettentő hosszú út. Aki egyszerűen keresztül szúrja kötőtűvel, sokkal rövidebb úton és gyorsabban átér. Még középiskolás koromban nyugtalanított több „űrkérdés”. Lehet, hogy nem ez a helyes és pontos kifejezés. Az egyik az volt, hogy nagy mindenség törvényei erőltették, alakították a fejünket gömb alakúra. Ahogy a roppant nagyság meghatározza ezen az egyszerű módon kopo238
nyánk alakját, hasonlóan a koponyánk is meghatározza a „gömbölyded” gondolatokat, a gömbszerű világlátást. Ez még hihető is lehet. Ilyen és hasonló megfogalmazások kínálták magukat szüntelen. Rettentő gondot okozott, hogy az a banális kérdés – ahogy másutt említettem, mert valóban nem mástól tudom a választ, nem olvastam, nem hallottam senkitől, magam jöttem rá! –, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Igen fölényes arccal kérdezte valaki és nagy megelégedéssel fintorgott, hogy erre sem tudom a választ. Persze, ő sem tudta. De azért elégedetten ment tovább. Én azonban nem ilyen vagyok. Bántott a megszégyenítés, mert éreztem, hogy valami nincs rendben a kérdésben. Más felszínes fölénnyel néz és elmegy, holott ő sem képes felelni, én más vagyok. Ez a kérdés nem hagy nyugton és néhány hónapi gondolatforgatás után megvilágosodik a kérdés sunyi volta. Valamit elfed a kérdés. Nemsokára kimondtam: a kakas! Az volt előbb, ha van lehetséges sorrend. Ez is mutatja, hogy már a kérdés sem igaz gyakran, nem hogy pontos volna. A következő kérdés, ami hosszú időn át lekötött és bosszantott, akkor is forgott az agyamban, ha nem akartam, a végtelen kérdése volt. Így hangzott: „vajon az emberi képzelet végtelen?” Megint egészen bizonyos, illetve pontos a válasz: nem, mert a végtelent se tudja elképzelni. Igaz, az ilyesfajta, ennyire cáfolhatatlan válasz nem mindig adódik. Azonban, ha a kérdés már pontos, nagyobb a valószínűsége a válasznak. Ezért hangoztatom, hogy a pontos kérdés már magában foglalja a választ. Alkat és ösztökélő képesség dolga az, hogy izgat, ösztönöz bennünket az agyunk arra, hogy szüntelen elemezzünk, vizsgálódjunk, következtessünk és így tovább. Aki önelégülten tovább megy, az a silányabb. A nyelvünk sokat segít bennünket abban, hogy a logika útjain messzire jussunk. Aligha segíthet bárkit bármiben ennyire a nyelve, mint bennünket, magyarokat. Ehhez a fölényhez azonban sajátos méltóságra és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy nemes haszonná váljon. Aki ezt nem tudja, annak hiába lesz a többi dolog a birtokában. Különben is a nyelvünkhöz való viszonyunk meghatározza tartásunkat, jellemünket. 2007. június 22. Magamnak újra: ne sodródj! Az igazság kimondása legyen határozott. A bizonytalanság az ember hitelét kezdi ki. A gazembereket ki kell közösíteni. Nem szabad őket emberszámba venni. Az ember minőségi romlását mind több módon és téren erőltetik. Még a hirdetések szövege is egyre silányabb lesz, az otromba közönségesség 239
beszivárog a családokba és észre se vesszük. A szépséget, tisztességet, igazságot, nemességet halálra ítélték a bankok és a zsoldos középszerek! Még akkor is tenni kell ez ellen, ha tudjuk, hogy a szabadság mindenkor foglya a lehetőségeknek. Mindez nagyon előre haladott állapotban van, de mintha már megszoktuk volna, mint annak idején a „szocializmust”. A közömbössé tett társadalom a legveszélyesebb önmagára és tagjaira is. Bizonyos mélypont után nincs is visszatérés a tisztességes állapothoz. Azt hiszem, már azon a ponton vagyunk, ahol nincs mentség. Azzal, hogy bizonyos szavak kivesztek a nyelvhasználatból, kiveszett az értelmük és az értelemnek a társadalomban elfoglalt nyomatéka is. Olyan ez, mint amikor mind kevesebb nemes érc van az arany pénzben. A társadalom is leértékelődik anélkül, hogy ezt igazán észre vennék a tagjai. Ráadásul mindez folyamatosan, azaz szünet nélkül történik! Így alighanem minden nappal kisebb a lehetősége annak, hogy eszmeképző emberek vegyék át a vezérlő hangot a közösségekben. De nemcsak nagy közösségekben, a társadalomban, hanem a családokban is csökkent az erkölcsi értékek, mércék jelenléte. Érvényesül, amit korábban így határoztunk meg, hogy az ember javíthatatlan, de legalább rontható. Előtérbe kerül a szürke középszerűség és megpróbálja eljátszani a nagyszabásút. Sok hírhedettet gyárt a média, de a híresek között mind kevesebb lesz az igazi nagyság! Mind jobban hiányzik a szellemi, lelki érték és példa, s ez az állapot tovább rombolja a társadalmat. Ezután az ember szabadsága helyett, gazdaság szabadságáról beszélnek, ha nem is veszik észre, az pedig nem más, mint a hatalom, a törtetés gátlástalansága. Így alakul a proletárság, – szellemi, lelki, erkölcsi! – a kormány és bankok után a harmadik legnagyobb közellenséggé. És amire ezt a helyzetet kinőné a társadalom, annyira átalakul, hogy már nem emlékszik az emberhez méltó állapotra. Talán ez a legszomorúbb ebben a „fejlődésben”. 2007. június 25. Betörés közben elaludt a betörő. Ezt mondta be a tévé néhány perce, 17 órakor. Ez is jellemző! A betörő és a gazember nem fél, neki úgy sem lesz igazán baja. Ez mutatja sajátosan a mai magyar társadalom helyzetét, lélektanát is. Csakis a becsületes ember félhet és fél is, de már aligha sokáig. Bár a gyülevész hadak, silányak és analfabéták, egyre több helyen ütik föl a fejüket, mint a mérgező gombák. 2007. június 27. Kévés Györggyel beszélgettünk a SZÓ~JÁT~SZÓ HÁZ fontosságáról. Talán megértette a dolog magyar jelentőségét. Bár úgy látszik igazán senki sem fogta föl rajtam kívül a dolog nemcsak magyar, hanem egyete240
mes súlyát. Helyét az emberiség művelődés történetében. Valóban az ezredvég magyar gondolata! 2007. július 13. Egyre nehezebben viselhető el a gyéef vezető jelenléte e sokszor meggyötört kis hazában. Csobanzade, azaz Bekir Sidki, tatár költő verseit fordítom. Fiatal korában hosszú éveket töltött Budapesten és az Eötvös Kollégiumban tanult. Még a cári Oroszországból jött el és a Szovjetunióba ment vissza. Aztán ott később kivégezték. Sírja helyét sem ismerik. A verseinek fordításakor ez jut eszembe, ezen tűnődök. Megpróbálom elképzelni utolsó pillanatait. Úgy teszem mindezt, mint akinek személyes tartozása van. Hazatérte előtt Svájcban, Ausztriában is élt és tanult. A húszas éveinek elején írta azt a mintegy kilencven verset, itt Budapesten, amelyeket jó érzéssel, szíves kötelesség által hajtva, fordítok le. A nyers szövegeket Nyíri Mária turkológustól kapom. Tetszik nekem Dzsingisz kán ük-ük unokája, hetyke bajuszával, méltóságérzetével, öntudatával és hazaszeretetével. Írom közben a Mérték és méltóság című, eszmeképzést segítő gondolatgyűjteményemet. Ma hajnalban éppen azt gondoltam át, hogy ez a két szó valójában nagyon szorosan összetartozik. Hiszen aki megfelelő mértékkel él és válogat a világban, annak aszerint alakul ki a méltósága. Azt kéne tanítani elsősorban, hogy méltóság nélkül nem lehet emberi életet élni. A méltóságot valóban meghatározzák mércéink, mértékeink, így aztán értékünk is eszerint rendeződik és jellemünk is eszerint erősödik, épül. A mérce megkülönböztet, elkülönít, a méltóság rangot ad. A rang nélküli ember pedig senki fia, semmi ember. 2007. július 14. Leginkább este világosodnak meg a szavak. Hunyt szemem mögött tisztulnak a képek, az összefüggések. Gyakran életem korábbi idejéből jönnek utánam, máskor csak a múlt napiak. Ma arra gondoltam, hogy reggel általában „megírom” magamban az előttem álló nap forgató könyvét. Már régen rájöttem, hogy erre nincs szükség, legalábbis a részletekre, a várható történésekre vonatkozóan. Hiszen így lényegtelen dolgok keserítik meg a várakozásokat, és ez által elrontják a napot. Jobb, ha nem várunk valami „jóra”, hanem magunk tartásához hűen, azaz híven, beszélünk, cselekszünk. Vagyis önmagunk lényegétől nem távolodunk el. 241
2007. július 19. Ma talán hallható lesz a Bartók Rádióban, amit az etruszkokról mondtam. Igen, át kell írni, az emberiség történelmét is. De a magyar és az európai történelmet mielőbb! Az Árpád-féle honfoglalás fontos állomás a magyarság történetében. De csak egy állomás! Nem a „honfoglalással” kezdődött a magyarság történelme! Alinei szerint i. e. 2000-ben már etruszk-magyarok éltek és létrehozták Európa első nagy iparát. Itt dobogott azokban az időkben, Európa ipari szíve. Így fogalmaz Mario Alinei a könyvében. Nagyon figyelemre méltó. Mert nem valamilyen magyar „magyarkodik”, hanem világhírű olasz tudós írja ezeket. Olyan tudós, akinek két kötetes munkáját a folyamatosság elméletről – kontinuitás! – már elfogadták. Az Utrechtben eltöltött három évtized alatt volt módja és ideje nevet szerezni magának. Döntőnek bizonyult az a tény, – így mondta beszélgetésükkor is –, hogy a magyar történelmet tanulmányozva rájött, hogy magyaroknak két vezérük volt, a Kende – kündü – és a Gyula. Mindkettőt megtalálta az etruszkoknál, szinte betű szerinti leírásban, Cemde, comda és Zila. Vagyis a magyarság őseinek, eleinek egy része már tízezer évek óta itt élt a Kárpát-Hazában. Ezt a megállapítást nemcsak az az etrusz-magyar nyelvrokonság ténye támasztja alá, hanem Hugh Hencken, amerikai régész kutatásai is, aki a Kárpát medence leleteivel foglalkozott. Látjuk, hogy az eszmeképzés szükséges, ámbár nem könnyű. Olvasni, tanulni késztet. De gondoljuk meg, akik az Egri csillagok helyett „harrypottereket” kínálnak, azok nem a magyarság barátai, sőt, ellenségeink! Egyébként Alinei arról is ír, hogy Európa legrégibb műveltsége a villanovai, etruszk műveltség, amely megelőzte a görög és római műveltséget! Tehát eleinknek ős-köze van Európa ősműveltségéhez! Ebből kívánnak kizárni bennünket főként a szlávság egyes képviselői, illetve a köröttünk élő népek tudósai. Az utóbbiak ezzel is védeni kívánják a Trianonban megkapott területeket. Az orgazdák védik a lopott holmit. Nekik is az volna a jó, ha Ázsiából való jött-mentek vagyunk. Tény, és ezt ne is szégyelljük, hogy sok közünk van Ázsiához is. De ezek a kapcsolatok csak gazdagítanak bennünket. Mert a nyelvünk azt bizonyítja, hogy belőle a legősibb műveltségekhez vezet az út. Alinei azt is megemlíti, hogy az etruszkok – Tusci és Etrusci – illetve több más régi megnevezés, például a turs, nem kapcsolható-e a turchi, azaz turk-türk névhez. Ez azonban nemcsak a török névre utal, hanem a türk-hun-szkíta kapcsolatokra is. Tehát az etruszk-magyar nyelvrokonság – hiszen szerinte az etruszk nyelv, a magyar nyelvnek egyik ősi változata! – sokféle alapokon nyugszik. Mindezekről minden magyarnak tudnia kell! Az igazság nemcsak magyar érdek! 242
2007. július 27. Holnap tüntetünk Kondor Kati sorsa, a mi sorsunk miatt. Nem tudom, még meddig kell viselnünk szégyenünket? Mikor kerül sor arra, hogy kaszára-kapára alapon igazítsuk el a haza és a magyarság ügyét. Mert miközben jogállamról szajkóznak, éppen azzal élnek vissza a leginkább! Szüntelen jogot sértenek, és szabadságot tiltanak. Olyan az ország, mint léket kapott, kormányozhatatlan hajó, amely ide-oda billeg, részegen táncol a viharos tengeren. És ez már a köröttünk lévő országokból is látszik. Ingyen sem jönnek Erdélyből, a Felvidékről vagy a déli részekről a fiatalok a fóti táborba. Pedig teljesen ingyenes a részvétel, még zsebpénzt is kapnak, ha kirándulni mennek. Érthetetlen! Hozzájuk is elért a rossz hírünk? Vagy valami más miatt nem jönnek? Ötvenet vagy hatvanat várt a meghívó alapítvány, de csak tizenketten jöttek. 2007. augusztus 2. Szinte naponta rosszabbul érzem magam. De látható lépten-nyomon, még inkább érzékelhető, hogy terjed a szegénység, csúszik lefelé a főváros is. Vagy tán a Balkán nyomul, ellenállás híján fölfelé? A mi rossz volt, rosszabb lett, ami jó volt, szintén silányult vagy elfeledtük már. A tehetetlenség a legnagyobb bajunk! 2007. augusztus 11. Egyre nehezebben érem meg, illetve élem meg – át – az órákat, a napokat. A föld forgásának és keringésének folytonossága mind jobban zavar, mert tudatosult bennem a múlás folytonossága. Hiába reggel, este és a többi, nincsenek, mert nem lehetnek ilyen fölosztásai az időnek. Ma hajnalban ez jutott eszembe, talán vers lesz belőle: Mindent elönt az időnek árja nincs oly nagyság mit meg nem semmisít Mért születtünk örökös halálra? Hallom, hogy a szlovák miniszterelnök mindenkit börtönbe csukna, aki nem ért egyet a trianoni diktátummal. Nyilván az ő példaképe E. Beneš. Sajnos azonban a magyarok azt a zsebkendőt sem kapták meg, amit Beneš ajánlott. Helyette verést és megfélemlítést kaptak. Igen, Szlovákia jó része is Magyarországból szakíttatott ki. Károlyi Mihály Prágán keresztül hagyta el annak idején az országot. Ő írja, hogy Masaryk szerint jogos a Csallóköz határainak újra húzása, ott elképzelhető helyesbítés. Naplójában írja ezt Károlyi, aki egyáltalán nem a kedven243
cem. Legalább olyan bűnös Trianon előkészítésében, mint Kun Béla! Az előbbi Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül c. könyvének a 222. oldalán olvasható. Ez a napló-féle más ügyekben is eligazít. 2007. augusztus 15. Már hónapok óta Tömörkény István novelláit, tárcáit, egyszóval remekléseit olvasom. Nem is tudom miért vettem elő? De nem tudom letenni, szinte minden nap olvasok belőle egy-két írást. Sokat tudott a vidéki „célszerű szegény emberekről”, kubikusokról, cselédekről és nem lehet megrendülés nélkül olvasni! Majd, születésnapja közeledvén, elővettem Sinka István könyveit. A megrendülés és a gyönyörködés még nagyobb, ha lehetséges. Sinka elsősorban költő. De a kisemmizett kétkezi emberekről ő is sokat tud. Már csak azért is, mert sorsa közülük ragyogtatta föl ezt a szíjas, szikár, nagy méltóságú fekete bojtárt. Ő is a huszadik századi magyar irodalom a legnagyobbjai közül való, költőként és prózaíróként is! 2007. augusztus 16. Ez a kormánynak nevezett harácsoló és hazug banda úgy tevékenykedik, mintha örök életre ők lennének az ország vezetői. Már sorba kell állni a bölcsőde helyekért. Ezzel is „segítik” az anyák, fiatal családok gyerekvállalását. Sajnálatosan igaz rájuk a liberál-bolsevik jelző! Mind senki fiai, törtetők, harácsolók, hazugok, tolvaj bitangok! És az egész pártjuk, úgy ahogy van senki fiai, nem tarthatók magyarnak. Egytől-egyig nemzetellenesek, harácsolók. Élen az álságos „keresztényekkel”. Ki kell közösíteni őket a tisztességes magyarságból. Jól jegyezzük meg a nevüket! És ne felejtsük el soha, hogy féktelen kapzsiságuk miatt mire voltak képesek! Mert a mi nagy ellenségünk a felejtés! A magyar befogadó, hazát adó, házat adó és nem bosszúálló. Sajnálatosan csekély az önvédelmi tudata és ezzel visszaélnek. 2007. szeptember 15. Ahhoz, hogy valaki ilyen közelre kerüljön a nyelvünkhöz, és ilyen mélyre merülhessen benne, nem kis képességre, hanem valóságos zsenialitásra van szükség, mondta igazi és mélységes meggyőződéssel a barátom. De hát hogyan lehetnék én zseni, akinek annyi gyarló gondja és tulajdonsága van? Pedig egyre bizonyosabban látom, hogy nyelvünk rengeteg nagyon régi tudást rejt magában, amelyek lassan meg is mutatják magukat. Az egyik ilyen az egyenlítő megnevezése más nyelvekben. Csak a magyar használja az „egy” szót, ami „ketté egyenlíti” a bolygónkat, azaz két egyenlő részre osztja. Ezt csak akkor teheti, ha tud annak ma már elismert göm244
bölyűségéről. Lássunk néhány példát itt és most, hogy mindenki értse, mire is gondolunk. Most már harmadszorra. Németül az egyenlítő der Äquator. Tehát nem az „ein” szóval fejezik ki, sem a gleich valamelyik változatával. Franciául: egyenlítő=l’équateur, egynejű=monogame, egyén=individum, egy=un, une. Oroszul az egyenlitő=ekvátor, egy=agyin, egyenlet=uravnyényie, egyenleg=szaldó stb. Angolul az egyenlítő=the equator, egy=one (van), egyenleg=balance, stb. Latin: egyenlítő=aequator, egy=unus, egyed=corpus, homo, singuli, stb. Finn nyelven: egyenlítő=päiväntasaaja, ekvaatori, egy=ükszi (yksi), egyenlít=tasoitta. Török nyelven egyenlítő=Ekvator, egy=bir, egyetem=üniversite, egyenlet=denklem, egymás=birbiri, egyezés=uyus, stb. Alighanem nyelvek tucatját vizsgálhatnánk hasonló módszerrel, és persze sokkal több szót is nézve, hasonló megállapításokra juthatnánk. Azaz, a nyelvekben az egyenlítő kifejezéséhez nem a saját „egy” szavukat használják, hanem az „eq”, „ek” szótöveket. Mondhatjuk jogosan, hogy a magyar „ig”, „eg”, „ek”, „egy” szótöveket. De azt hihetjük, hogy van még több olyan szavunk, például az ekkora, amelyikben szintén ott van az „egy”, ahogy az „ekként” vagy az „ekképpen” szavainkban is. Mert ha meggondoljuk, nemcsak az „egy” szavunkról van szó, sokkal inkább az egy fogalmáról. Tehát arról, hogy nincsenek részek a számtanban, így törtek se, hanem az egy „darabjai” is végső soron mind „egyek”. Szóljunk újra a többször is emlegetett kettő, (2) egy (1) és a fél ½ vagy 0, 5 viszonyairól. Más nyelveken, ha van is „egymás” – de inkább nincs –, a „más” a másik egy a többi közül, a másolt egy. Persze a lényege a másolat, nem a formája. Mert az „egymaga” szavunkban is feltételezhetünk két egyet. Aki maga van az is egyedül van. Nem kell feltétlenül leírni, hogy egymaga, a maga is kifejezi és nemcsak a magában, magány, magányos szavakkal az egyedüllétet. De ez is csak egyetlen szempont a további fürkészésre a többi között. Minden bizonnyal az „egy” érzékelése a „mag”-ból való. A legfontosabb talán az, hogy az egyenlítő gömböt választ ketté, két egyforma részre, de össze is kapcsolja azokat. Az eszmei jelentés a valóságban kiegyenlítődik! Ez az, amire figyelnünk kell! A magyar miért nem vette át senkitől ezt a szót, szótövet? Egyszerű, mert neki megvolt a saját szava. És kinek lehetett meg a saját szava? Annak, aki a dolgot létre hozta vagy fölismerte. Mert az volt a megnevező is! Miként másutt már szóltunk róla, azt hisszük, hogy a ház szavunk azért ősi magyar örökség, ahogy a nyelvészek is elismerik, mert eleinknek az ősi 245
időkben közük volt a ház építéséhez, ha úgy tetszik feltalálásához. Ez logikus. Aki először készít valamit, aki először foglalkozik valamivel huzamosan, azt meg is nevezi. S egyúttal el is „helyezi” a világban, valamint ahogy látjuk, a nyelvben is. Helyére teszi, mert ez így alkot logikus egységet, tehát így helyes! Íme a nyelvünk rendező elve szüntelen működik. Amikor tehát az ősi tudásról beszélünk, erre is gondolunk, de arra is, hogy az egyenlítő megfogalmazói tudták, hogy a föld gömbölyű! Persze mindezekből még sok kérdés megfogalmazódik, amire válaszolni kell. Miután azonban ehhez hasonló nyelvi rendszer jelenségekből több is van, nem is kevés, gyanakodni lehet, hogy nem véletlenekről van szó, hanem mindez a nyelvünk lényegéhez tartozik. 2007. szeptember 30. A bécsi majd a pécsi nagy gyűlések után Székesfehérváron is összegyűltünk. Felszólaltam, akár csak Bécsben. Elkeserítő, hogy a szegény magyar nép mennyire nem gondolkodik. Elég a szája íze szerint szólni, mintha érte lenne valaki, azt már isteníti. Pedig lehet, hogy végső soron az ördögnek dolgozik! Mert gyanús kell, hogy legyen, ha valaki hirtelen felbukkan a semmiből, mint a magyar nép egyetlen szószólója és mindenütt őt mutogatják. Mindent tud, csak ő a segítő és így tovább. Kérem gyanakodjunk, mert Morvay Krisztina mondandójával általában egyetérthetünk, noha olykor felszínes, hordószónok szerű. Sőt, azt vehetjük észre, hogy „elemzéseit” mintha Csurka István írta volna. Gyanakodjunk, gyanakodjunk! Ezt az annyiszor becsapott, megnyomorított magyar népet annyian megvetették, lenézték, újra és újra alaposan félrevezették álságosan „hazafias” szövegekkel, hogy a gyanakvás kötelező! Bár csak ne lenne ezúttal igazam! 2007. október 9. A mindennapos gátlástalan hazudozás tovább folytatódik. A magyarországi helyzetet nem elég elemezni csupán a rendőri durvaság, a törvénytelenség miatt. Szükséges ennek nemzetközi szempontból való vizsgálata, elemzése. Például hogyan függ össze a magyarországi helyzet a globalizáció tankos-bankos könyörtelen támadásával. A pénz minden mást lesöpör, az amúgy is gyönge demokrácia gyakorlatát is eltorzítja, mondhatjuk, el is pusztítja! Miféle jövőt kínál mindez a magyarságnak. Hiszen a jelek arra utalnak, hogy a magyarság megsemmisítésére tör a „magyar” kormány! Mi rejlik e nemzetellenes magatartás mögött? A rendőrállam alakulása miért ilyen gátlástalan? Ki engedte meg, hogy az adópénzeinkből páncélozott kocsikat vegyenek a kormány tagoknak? S aki páncélozott kocsit 246
vásárol, az arra számít, hogy lőnek rá! Tehát már ez a tény önmagában is provokáció. Tojás vagy netán kövek ellen nincs szükség páncélozott kocsikra. Sőt, ez a kormány egészen biztos abban, hogy ők nyerik meg a választásokat! Miért? Már tudják, hogyan csalnak?! És azt nem lehet egészen elfedni, és akkor kell a páncélos kocsi? Örülnénk, ha az elemző szónokok ezeket az összefüggéseket is elemeznék! 2007. október 11. Tanács a mai keltezéshez: Ha a kormánypárti képviselő egyetért veled, gyanakodj! Leonardo nyomán: Legfontosabb a felismerés! Ugyanis a Legfontosabb a szemlélődés már maga is felismerés! Gondolkodom, tehát cselekszem. 2007. október 19. Perez úr dölyfös és megalázó nyilatkozatára, amelyben közli, hogy megvásárolja Magyarországot, szent dühvel tiltakozom! Nem tudom melyik lap hozza le? Erre is kíváncsi vagyok. Mert lehetséges, hogy csak az Új Idők vállalja. Vásárnak titulálják, de a valóságban szolgaságról és gyilkosságról van szó! Érdemes ide írni a jövő hasonló „vásárlói” számára a véleményemet. 2007. október 28. Varga Csaba vállalta az EMBERSZÁM című könyvem kiadását. Készítgetem elő, de a kinti világ hírei belekavarnak a gondolataimba. Azon tűnődtem, hogy milyen érdekes kifejezés például az „összeveszés” szavunk. Egyrészt benne van az „össze”, tehát az „összeg”, valamint az elvesztés, azaz a veszés. Mert nem szétvesztek, hanem össze. Valami olyasmi alakulhatna ki az ilyesfajta „összeadásból”, hogy az összes elveszett. Akik összevesznek, azok jelképesen mindent el is veszítenek. Tehát készítgetem a könyvet. Úgy hiszem érdekes könyv lesz. 2007. október 30. Magyarország prédának szánt árucikk és nem Ady Endre, Bartók Béla, Sinka István. Ezt gondolhatja Perez úr, és gondolják sokan mások. A pénzesek, akiknek csak pénzük van, de emberségük nincs egy szikra se. Akinek pedig csak pénze van, annak semmije sincs. Bizony az a legszegényebb, a leginkább sajnálatra méltó.
247
Nyelvédesanyánkért Nem elég hogy meglopnak gyaláznak Pusztítják is nyelvédesanyánkat Mit vesznek el? Előbb a földet Majd a nyelvet is a drága éltetőt A költészetet a szent lelkierőt S nem elég hogy mindennap gyötörnek S nemcsak testre lélekre is törnek Mondd magyarul magyarán a magyarnak hogy ellenünk hol kik mit akarnak Szólj beszélj fütyöld és dalold és nagydobként dübögi a hold kik s hol mily bilincseket raknak miránk Te kiáltsd szavald s mindegyre mondd hogy élünk és él nyelvédesanyánk Mondd magyarul magyarán utcahossznak mezőknek réteknek faluknak városoknak Töltse be a tájakat ez a dal ez az ének mely gyógyír a magyar lelkének szívének és lényege az ősi szavaknak daloknak s ne fáradjon szerte harsogni a szánk hogy élünk és él nyelvédesanyánk!
248
KITEKINTŐ
ETRUSZK-MAGYAR NYELVROKONSÁG? Ez a tanulmány, amit itt közzé teszünk, elemzés és kérdezősködés egyszerre. Amiről írunk nem köztudott, talán meg is hökkent egyeseket, miközben lényegét tekintve a maga nemében páratlan. Megjegyezzük, hogy első változata a Havi Magyar Fórum, 2004. decemberi számában már megjelent. Most átgondolva, kibővítve adjuk közre, de azért célunk érdekében a teljességre törekszünk. Ugyanis bizonyos alapvető dolgokról való tájékoztatást nem hagyhatjuk el, valamint az azóta kialakult kérdéseket sem. Az elmúlt évtizedekben jelentősen fejlődött a magyar őstörténet kutatása és tudásunk is gyarapodhatott e vonatkozásban, sőt a magyar történelem egyes vonatkozásaiban is. Minden esetre egyre jobban megvilágosodik előttünk az a törekvés, hogy a magyar népet tudatlanságba tartsák. Úgy látszik, nem kevesen és nem akárkik, arra törekszenek, hogy népünk ne legyen tisztában sem ősi sem mai, igazán rendkívüli értékeivel. Lapok, könyvek, intézmények – iskolák – ebben adtak – illetve nem adtak! – teret e témának. Mario Alinei olasz tudós könyvének már a címe is jótékony kíváncsiságot kelt az olvasóban: ETRUSCO: UNA FORMA ARCAICA DI UNGHERESE. Magyarul ez ugyanis azt jelenti, hogy az etruszk a magyar (nyelv) egyik ősi formája. S ha meggondoljuk, hogy Európa ősműveltségét, nem a görög, nem a római, hanem az etruszk nép hozta létre, alapozta meg, akkor ezzel szinte minden más fényben látszik, amit nyelvünkről, őstörténetünkről tanultunk. Ezt a tényt Alinei is tudja. Ő egyébként az utrechti egyetemen tanított, dolgozott mintegy harminc éven át. Tudományos munkák, szótárak készítése, új elméletek, mint például a származási tétel, két kötetben, már nemzetközileg elfogadott tudományos tényezők. Azt is mondhatjuk, hogy láttatja velünk nyelvünk ősi változatát, amilyen az mintegy négyezer éve lehetett. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megismertet bennünket az ismeretlen magyar nyelvvel. De miért nem tudtunk arról, hogy Európa egyik ide sorolódott ősnépe a rokonságunkba tartozik? (Persze sok ránk vonatkozó fontos dologról nem tudunk, amelyeket például Bunyevácz Zsuzsa A SZENT GRÁL üzenete 249
című kitűnő munkájában felsorol, nagyon hasznos és szükséges összefoglaló mű. Nem véletlen, hogy könyvének alcíme a következő: Az eltitkolt magyar vonatkozások. Miközben Veér Balázs közvetíti kínai barátja szavait, melyek szerint a kínaiak így hívnak bennünket, magyarokat su nya li. Ez pedig azt jelenti, hogy a hunok szerencsés leszármazottai. Az elhallgatások vagy bizonyos fontos dolgok lekicsinylései vétkek! Az olasz tudós elméletét és állításait láttatóan és többféle kapcsolat bemutatásával igazolja. Így döbbenhetnek rá sokan, hogy nemcsak ősi nyelvünket, hanem a mai magyar nyelvet sem ismerik. Olyan ez az állapot, mint amikor a favágó fejszéje aranyból van, és nagyon nehezen tud vele fát vágni, mert nem olyan éles, mint az acél. De mivel fogalma sincs arról, hogy szerszáma önmagában akkora érték, amiből egész életében megélhetne, csak kínlódik, gyötrődik a favágással. Miközben bizony több mint egymilliárd ember olyan ostoba – mondja V. B. –, hogy tudatlanságában szerencséseknek nevez bennünket, mert a hunok leszármazottjai vagyunk. Azt is mondhatnánk, hogy a legősibb műveltség leszármazottjának lenni azt is jelenti, hogy nyelvünk is sokkal fejlettebb, gazdagabb, kifejező képessége színesebb, változatosabb, működési lehetőségei páratlanok. Maga a nemzet is ősi, mögötte tengernyi tapasztalat, aminek alapvető nyomai ott vannak a génekben is! Alinei egyik legmeglepőbb megállapítása a következő: „a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében a bronzkorban.” Most már egyre többet tudunk meg azokból a munkákból – tényekből – amelyek szerint a magyar Európa ősnépe. (Hasonló következtetésre jut Michelangelo Naddeo, aki a magyar rovásírásról már három könyvet írt, méghozzá angolul.) De maradjunk Alineinél, akinek elévülhetetlen érdemi vannak a magyar nyelv és őstörténet kutatásában. Könyvének előszavát így kezdi: „Kutatásaim és régészeti tanulmányaim a nyolcvanas évek második felében végleg meggyőztek arról, hogy Európa nyelveinek és nyelvjárásainak eredete sokkal ősibb, mint ahogy azt korábban gondolták, így szükségesnek tűnt egy új eredetelmélet felállítása, amely elszakad mind a hagyományos indoeurópai invázió elméletétől, mind pedig Colin Renfrew az indoeurópai népesség közel-keleti és neolitikumi eredetére vonatkozó elképzelésétől is…” – Mindez nemcsak eltökéltségre, hanem nagy bátorságra is utal, amiért külön elismeréssel tartozunk neki. Annál is inkább, mert alább így folytatja: „nehezen tudom elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az etruszk a megismerhető és tág értelembe vett európai környezettől teljesen elszigetelt nyelv lenne.” Majd megállapítja, hogy az etruszk nem a félsziget őslakosainak nyelve volt, hanem betelepült nyelv. (Ámbár azt is meg kellene mondani, hogy előtte ott mi250
lyen nyelven beszéltek.) Aztán így folytatja: „sokat olvastam az etruszkok őstörténetéről – főleg az amerikai régész, Hugh Hencken munkáját, amely fantasztikus adatokkal szolgál az etruszkok Kárpát-medencéhez fűződő szoros kapcsolatairól – így könnyebben eligazodtam ezen a területen.
ETRUSZK „APA”, „PAPA”? Nagyjelentőségű könyvében Mario Alinei, olasz nyelvészprofesszor összefoglalta az etruszk és a magyar nyelv ősi kapcsolatainak bizonyosságait. A magyar nyelven megjelent ŐSI KAPOCS – olasz eredeti címe: ETRUSCO UNA FORMA ARCAICA DI UNGHERESE –, azaz az etruszk (nyelv) a magyar (nyelv) egyik ősi változata. A csaknem ötszáz oldalas mű elején összefoglalja az általa legfontosabbnak tartott nyelvi azonosságokat. A munka óriási. Nem is vállalkozunk arra, hogy bemutassuk annak méreteit, mélységeit, már csak az elemzett szavak sokasága miatt is lehetetlen ez, de eligazításként – a magunk számára is fölmutatva – néhány szó érdekes, de logikus megközelítésére, ha úgy tetszik, elemzésére vállalkozunk ezúttal. Az egyik szó, a 2003-ban megjelent eredeti kötetben a 74. oldalon található, és nem más, mint az apa, papa szavunk. Természetesen szükség lesz több más szó emlegetése is, hogy jobban érthető legyen gondolatmenetünk. Sőt, hogy vállalhatóan leírhassuk, a nyelvész tudós által említett egyik feltételezése mellé, minden nagyobb kockázat nélkül oda állhatunk. Az etruszk papa, magyarul „nagyapa”, „apa”. A papals- „unoka” szavak és jelentések nemcsak alakjukra nézve mutatnak összetartozást, hanem a családon belüli jelentésük is azonos vagy közeli. Az apának a magyar nyelvben is szoros köze van a papához és a nagyapához, tehát az unokához is. Amiért ezzel, ezekkel a szavakkal kezdtük a professzor szórokonításának elemzését, az nem más, mint amit ő maga ír a papa szóval kapcsolatban. Mielőtt idéznénk sorait, állapítsuk meg, hogy a magyar nyelvben, aki „apa” az egyaránt lehet „papa”, sőt „nagyapa”, „nagypapa” is. Az élet valóságát pontosan mutatja a nyelv. De a nyelv valósága mögött viszont ott van az élet valósága! Ezek akár a testben az ideg- és érrendszerek szüntelen elemi hatással vannak egymásra. Mert a nyelv nem elkülönült „termék”, „rész”. Szerves része az emberi létnek, minden nép legnagyobb, legfontosabb közös, ősi találmánya, amit aztán közösen is használ és fejleszt, alakít. Például, hogyha nagyapát emlegetünk, tudjuk, hogy 251
unoka is van. Tehát ha valaki így nyilatkozik: „Én már nagyapa vagyok”, rögtön tudjuk, hogy van unokája. Nevezhetjük ezt visszaható logikának. Az ilyen és hasonló egyetemes logikai vonzatok gyakoriak a nyelvben, a nyelv emlékezetében. Ezek nélkül nem is „működne”a nyelv. Ez vonatkozik, magától értetően, az anyára, nagyanyára illetve a mamára, nagymamára. Pais Dezső múlt századi nagy magyar nyelvész szokta mondani, lehetséges más megoldás is. Sok esetben igen de ebben aligha. Mi azt valljuk, minden nyelv tökéletes de nem egyformán. Ráadásul az apa nem biztos, hogy idős, öreg, koros, vén, stb. lehet fiatal is. A papa azonban már inkább idősebb, nem szólva a nagyapáról, nagypapáról. Így idősebb, öregebb, vénebb is lehet. Ez az idő leágazása. De itt van az atya, aki nem biztos, hogy idős. Hiszen például a „tisztelendő atya” megszólítás fiatalabb embert is megillet. Ha atyafi, kétségtelenül férfire vonatkozik. (Lám benne van a „fi”, a „fiú”. A „férfi” szóban is!) Azonban az atyafiság nemcsak a számba vehetők számát növeli, hanem mindenek ellenére – megint logikusan! – már ide érti a távolabbi rokonságot, amelyhez nők is tartoznak. (Nemcsak az „anyámasszony katonái”!) A nyelvi emlékezet és a logika együtt mutatja, érzékelteti a szó jelentését. S ha már itt tartunk, nem maradjon ki a lezárásból a „tata” szavunk se. Aki egészen biztosan férfi, általában vén, öreg és akár a többi említett megnevezés, két szótagú. Így, mintha része volna annak a sornak, ami – feltételezhetően a kettes számrendszer szerint, és erről másutt írtunk – a gyermekekre utaló szótagkettőzés következménye a nyelvben. Ide tartozik a baba, bába, bibi, cici, csecse, dada, didi, mama, mami, papa, papi, pipi, valamint több két szótagú, ugyancsak a gyermeknyelvhez sorolható szavunk. Például a csacsi, kaka, kaki, szöszi, valamint a be~CÉ~zés sokféle változatát ehhez a szókincshez számíthatjuk és még sok, az ácsi-bácsi, illetve az ici-pici szavunktól kezdve a pacin át a további, itt említett szavakhoz: becce-böcceboci-ig, illetve a kicsi, csikó-ig, vagy kófic fickó-ig. Több szótagú az anyuci, apuci, babuci, mamuci, papuci, stb., de ilyenkor a kedvesített szókat becézzük. A cica-mica, maci-baci, stb. Éppen olyan nyelvi jelenség, mint a csecs-becse, kece-bece. Aligha kétséges, hogy a magyarban az efféle gyermeknyelvi kifejezések szinte burjánzanak. Másként szólva az apa, apu, api, apuka, apuci, apucika, apuka, valamint az anya, anyu, anyuka, anyuci, anyucika, majd a mama, mami, mamika, és sorolhatnánk hosszan a kicsinyítés, kedvesítés, becézés hangzóit és lehetőségeit. A magyar nyelvben e szavak sora, – ezre! – szinte teljes értékű, de szervesen hozzá tartozó nyelvet alkot. Mindez azért nyújt beláthatatlan mennyiségű példát, változatot, mert a nyelv ragozó képessége ezt többszörösen lehetővé teszi. Lássuk azonban Mario Alineli kérdést, amit lelkiismeretesen megfo252
galmazott. Ezt írja: „A papa fordítását megerősíti az ellentmondásos etimológiájú magyar papa alakkal való megegyezés. (Ráadásul minden vonatkozásban! KD) Ezen elmélet egyetlen következménye, az ugrisztika szempontjából a terminus eredetét illető két hipotézis közötti választás szükségessége lenne. Az egyik feltételezés szerint az expresszivitás jellemezte a gyermek nyelvi etimológiáról van szó, míg a másik egy viszonylag friss német jövevényszót feltételez.” Erre a becsületes kétkedésre, úgy gondolom, az előbb válaszoltunk. Alighanem meglehetősen egyértelmű, hogy a magyar nyelv melyik változat valósága mögött áll és pompásan tanúskodik. Bár a fönti példák bőven folytathatók és egyedül valók a nyelvünkben. Abban a nyelvben, amelynek ősi alapja, teremtő ereje nem más, mint a logika és a számtan. Persze a számtan alapja is a logika, de a magyar nyelvben ez a maga nemében páratlanul ötvöződik. Mario Alinei nem tudhatott azokról a nyelvi rendszerekről, amelyek mint valami, számítások nyomán épített szerkezet, tartják a nyelvet. De mégse vaskeményen, hanem finom acél-hajlékonyan, valamint, akár az élet, úgy működve indázó, lüktető, szervezetként. Egyébként az apa szavunkat a TESZ – A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára – ősi örökségként tartja számon, első kötet A–GY 161–162 oldal – és az ősi szótő, nem kizárt, hogy az „ap”. Abból kell kiindulni, hogy a nyelv, amely az értelem közvetítésére keletkezett, aligha hozott létre értelmetlen szavakat azért, hogy azokkal értelmet közvetítsen. Így minden bizonnyal ragok, képzők is mind önálló jelentésű szavak voltak vagy azok ma is, ha mi nem is gondolunk erre, amikor használjuk őket. Azonban érdekes, hogy az apa szavunkból következhetne az „ap” éppen úgy, mint a „pa”. Gondoljunk például az „apó” szavunkra. Az „ó” hangzó jelentése – még japánul is! – idős, régi, azaz ó, ódon, ócska stb. Például az „ómama” szavunk, de akár az „ópapa” is erősítheti ezt. Ráadásul, ha valóban az „ap” volt az ősi szótő a magyar nyelvben, akkor az „ap”+„ó” tagokból kialakulhatott az öregember, idős ember, stb. jelentése az apó. Ez is lehetséges. A föntebb idézett „gyermeknyelv” egyúttal a nyelv gyermekségét is idézi! Már ennyi is elég, hogy megerősítsük, a TESZ és azok feltételezése, akik a gyermeknyelvet valószínűsítik előzménynek, járnak mindenkinél és mindennél közelebb az igazsághoz, a történeti valósághoz. Miként említettük másutt is, a mi közeledésünk a nyelvhez másfél, mint a nyelvészeké. És mi nem értünk egyet azzal a nyelvészi szakvéleménnyel, hogy a nyelvvel, nyelvekkel kapcsoltban mindent tud és megoldott a nyelvtudomány. Ellenkezőleg. Igazában nem használta ki a nyelvben rejlő, az emberi eszméléssel kapcsolatos lehetőségeket. Csak azok töredékét. Nincs tudomány, aminek ne volna szoros kapcsolata a nyelvvel, 253
amely elsőrendű teremtője minden alkotásnak, amennyiben a gondolatnak is a nyelv ad testet. Fontos tehát, hogy alaposabban és sok irányból kutakodjunk a nyelv természetét illetően. Volt szerencsém, egészen pontosan: szerencsém volt, mert hűséges és következetese voltam. Már több mint négy évtizedes szoros együttlétemet és kutatásaimat meghálálta nyelvünk. Sokszorosan! Rejtve működő belső rendszereit egymás után mutatta meg. Mivel azt szeretném vázolni röviden, hogy miben tér el a magam módszere minden eddigitől, még néhány gondolatot közlök az olvasóknak útmutatásul. Már csaknem negyven éve annak, hogy megjelent néhány tanulmányom a Kortárs című folyóiratban. (Ezek lektora Bárczi Géza volt.) E tanulmányokban bemutattam azokat az általam ősinek tartott szó-téglákat, szó-tekéket, amelyek világosan megtalálhatók a magyar szavak százaiban – összesítve ezreiben – és a mássalhangzók állandósága meghatározza jelentésüket. Ezeket ilyen és hasonló mássalhangzó képletekkel jelöltem: k+r, g+r, t+m, t+l, h+z, t+k, n+k, stb. Ennyi elég is példának. De mi mindent is lehet ezekkel a képletekkel kezdeni? Szó-tekéknek azért neveztem öket, mert ide-oda „guríthatók”. Maga a teke szabályos gömbalak. Ám ott van a t+k a veríték, verejték, halánték, tajték, stb. szavak végén, aztán máskor a szó elején a teknő, tok, tök, tokmány, tik, tikász, toka, tekla (gyöngy), és így tovább. Találomra választom a „tik” szót. A tik másként tyúk, tojást tojik. A tojás régi magyar neve a tikmony, finnül muna. A tojásvevőt aki hatalmas kosárral a hátán járta a falut és vásárolta össze a tojást, „tikász”-nak hívták. Aki boncolt tikot, tyúkot, láthatta, hogy a kisebb-nagyobb tojásképződmények szabályos gömbalakúak! A „megtojáskor” válik tojás alakúvá az erőlködéstől minden tojás. Aztán lássunk másfajta érdekességet. Ha a ték~ozol szóban elől található „ték”, akkor valamit ér~ték~telenítünk. Mert ha az ér~ték szót használjuk, – hátul a „ték” – mintha ellenkezőjére váltana a jelentéstartalom. De nemcsak a t+k, hanem a t+g képlet is alakra, ezt a jelentéstartalmat hordozza. Például a tégely is gömbszerű. De félgömbszerű a halánték, toka, stb. Jól mutatja a veríték szavunk, hogy a t+k, azaz a „ték” így, ebben a formában ragad a szóhoz. Hiszen ilyen magyar szavunk, hogy ver, veri lehetséges, de verit, verité nem. Hasonlóan tajt és tajté szavunk nem lehet, csakis tajték. Tehát a „ték” ebben az alakban csatlakozik a szavakhoz. (A „dék” is közeli rokon: folya~dék.) Az ilyesfajta vizsgálatok arra is ösztönöznek bennünket, hogy a szótövek eredetét is megpróbáljuk fölkutatni. Vagy hogy például a ten~ger szavunk esetében feltételezzük, hogy összetett szó. A végén levő „ger” a tenger gördülő, görgő hullámaira utal. A „ten” is megtalálható például az is~ten szavunk254
ban. És így tovább. A nyelvünkben lévő rendszerek hasonlóan kapcsolódnak össze. Kapcsolódhatnak és leválhatnak egymásról a szavak „ízei” Az „izom” elválik az „ízülettől”. És nyelvünk minden ízében hordozza ezt a rendszert. A h+z mássalhangzó képlet található a haza, ház, hozzá, ehhez, ahhoz, amahhoz, húz-von, huza-vona, huzat, huzal, stb. szavainkban és korántsem csak formai, hanem jelentésbeli, logikai összefüggésekre is könnyen rátalálunk e szavakat elemezve. Innen van a „hez-höz-hoz”. Nem szólva talán a leggazdagabb mássalhangzó képlet párról. A k+r, g+r szókezdéssel, illetve szóvéggel például: kar, karol, karám, korona, karima, kerek, kerék, kör, vagy görgő, gördül, gurul, guriga, gerinc, henger, hempereg, – látható, hogy a „ger” és a „reg” egyaránt megtalálható a szavak végén is! – és így tovább. Mintegy három-négyszáz olyan szavunk van, amelynek jelentésében benne van az egész kör, illetve annak kisebb íveltségére utaló jelentése. Például a „kard” nem teljes kör, de körív része, ahogy a „karéj” a „köröm”, a „karom” is, sok más szavunkkal együtt. Ezek azok a rendszerek, amelyekben megvalósul például az „r” hangzó ejtésekor hallatott „irgő-pörgő” nyelvmozdulat, nyelvpörgés hangzása. Az ős-gyökig, az ősokig, az ős-gyö~kér~ig vezetnek bennünket vissza. A nyelv „pörgése-forgása” jelentéstartalomként jelenik meg a képletben és szóban. Mindezekről Mario Alinei nem tud, nem tudhatott, hiszen nyelvészeink sem veszik ezt a tényt tudomásul, noha itt van a szemük előtt. Már ezért is külön csoda, hogy a tehetség, a bátorsággal párosulva, ilyen eredményt mutatott föl. Várható, hogy a későbbiek folyamán hasonló módon vállalkozunk elemzésekre. Mert, ismételjük, a gondolkodó ember tudja, hogy nincsenek a világon véglegesnek és öröknek mondható dolgok, csak a folyamat és a változás az, ami változatlan. Azt sem lehet oktalanul és megátalkodottan tagadni, hogy a magyar nyelv lényeges tulajdonságait tekintve különbözik a világ legtöbb – alighanem valamennyi – nyelvétől. Feltűnő benne a logika és a számtan meghatározó szerepe, ami valóban egyedülálló a többi nyelvhez viszonyítva. S ez a tény ugyancsak sajátosan alakítja nyelvünk rendszerét. Alig tudunk hosszabb, bővített mondatot kimondani magyarul, hogy abban ne legyen valamilyen közvetlen vagy közvetett számtanra, arányra, mérésre, stb. való vonatkozás. Már ebben a mondatban is ott van a „hossz”, a „bő”, a „köz”, a „szám”, az „arány” és a „mér”, valamint a nagyon érdekes „vonatkozás” szavunk. Az utóbbi szóban pedig megtaláljuk a „von” szavunkat, amely a „húz-von”-nak része s használjuk, a kivon, az elvon, levon és sok más ide von~atkozó kifejezésben. Nem nagyon lehet olyan fogalom a világon, amelyet a magyar nyelven találóan nem lehetne megnevezni. 255
Alinei professzor írja a könyve előszavában, hogy a végső lendületet az adta elmélete kidolgozásához, hogy megtudta, az ősi magyar társadalomnak két vezetője volt a „gyula” és a „kende” vagy „kündü”. S hasonlóan ehhez, az etruszkoknál volt a „zila” és a „kende”. Bemutatja e szavak írását, illetve lehető ejtését. Az olasz tudós ezt jegyzi meg „az ősmagyar források kendéjéről: Ennek már az első tudományos kutatások által azonosított etruszk tisztségnek is tökéletes megfelelője van a magyarban, hiszen a kende a magyarok egyik legősibb tisztségét jelöli. A magyarban ugyanakkor ez a szó igen hamar elavult, olyannyira, hogy a fonetikus forma teljes bizonyossággal nem is határozható meg. A professzor azt is jól tudja, általában is meglepő ilyen vonatkozású tájékozottsága az ún. kis„rokon népek” tekintetében is. De ahogy a kötet szerkesztője is megjegyzi, a „kend” szavunk még a múlt század elején ismert ez a „népies” megszólítás. Olyannyira igaz ez, hogy e sorok írója sokszor hallotta is, amikor a ház legtekintélyesebb öregét „kend”-nek vagy „kee”-nek szólították. Megtisztelő megszólítás s volt. Ahogyan Alinei is jelzi, a kende volt a hatalom nélküli király, ahogyan a nagycsaládban is a hatalom nélküli tekintély volt a kend. Lehetséges, hogy ennek egyik mélyhangú változata a Kund vagy Kond. Illetve gyaníthatjuk, hogy az „őkelme” szavunk, amely kedves, de mindenképpen szeretetteljes, tisztelgő, feddő kifejezés, szintén kapcsoltban van a kende, kee, kifejezéssel. A zila-gyula lehető azonosságát is meggyőzően mutatja meg Alinei. Leírja, hogy például a tatár Kündü jelentése „mély tisztelet, előljáróság, a második legfontosabb tisztség”, stb. származéka (<mongol kündü, „fontos becsület, hódolat”.) A zila pedig „Az etruszk névszói alak a zila lenne a türk yulának és a magyar gyulának megfelelően.” Később ezt megtoldja a következővel: „Mindenesetre a magyar szó eleji /gy/ helyettesítheti a kölcsönszavak kezdeti /dj/-jét, mint a német Diamant<magyar gyémánt példája is szemlélteti.” Mi még tegyük hozzá, hogy, miként a Kund jelen van helységnevekben is, „előbb mint Cundi és Cundu, késbb Cund” írja a professzor. Egészítsük ki, hogy ma is van Kondó, Kondoros, stb. nevű település. Mint, jól tudjuk Adyval kapcsolatban is, hogy létezik Zilah. Mindezek csak elgondolkodtató példák, amelyek lehető kapcsolódásait érdemes volna vizsgálni. Magam úgy gondolom, túl sok minden utal arra, hogy nyelvünk – a nyelvek nem kevés tudást tartalmaznak, csak mi még nem tanultuk meg kérdezni tőlük.
256
LUPU – AZAZ LÓFŐ Mario Alinei kutatásainak nyomában A „ló” szavunk török eredetű, írja Mario Alinei, aki az etruszk nyelvet egyfajta magyar előnyelvnek tartja. Könyvében erre vonatkozóan sok érvet közöl. Ám a ló szavunkat még a nyelvészek is ősi örökségnek vélik. Latin betűs leírással 1055-ben fordult elő először „lu” formájában. Hasonlóan ejtik Debrecen tájékán. Valamint ejtik így is: „lau”. Nem ír arról, hogy a ló, ahogy már bizonyosnak látszik, utoljára mintegy húszezer évvel ezelőtt került át Amerikából a Bering-szoroson. Az ősló maradványait Eurázsia területén nem találták meg, kizárólag Észak-Amerikában bukkantak rá. (Lásd: Lóenciklopédia.) Aligha a ma töröknek nevezett nép adta a ló nevét. Sokkal keletebbre történt a névadás, és ha igazuk van a Lóenciklopédia tudós szerzőinek, akkor a lónak tízezer évekkel korábban, még az őshelyén adtak nevet a későbbi észak-amerikai indiánok elődei. (Kínaiul a ló „lu”. – Kiszely István közlése.) Ami pedig az ún. kis finnugor népeket illeti, eredendően sem ők, sem a finnek nem voltak lovas nép. A törökség pedig nem azonos a türk, turk gyűjtőnévvel. Sajnálatosan Alinei ezt figyelmen kívül hagyja. Kétségtelen azonban, hogy e nagy csoportban – hunok, szkíták, türkök stb. – „törökös” jellegű népek találhatók. A sztyeppeiség sokféle sajátossága is rokonítja őket. De okunk van feltételezni, hogy ennél többről van szó. Idézzük föl itt röviden az északamerikai indiánok eredetmondáját. „Nagy víz támadt és mindent ellepett, elpusztított. Csak egy szép indián leány maradt életben. Azt egy hatalmas sas – Mennydörgés Madár – magas hegy csúcsára vitte, ott megtermékenyítette, ikrei születtek. Az ő utódaik népesítik be a Földet, s természetesen az ő leszármazottaik az észak-amerikai indiánok.” A magyar közlés Molnár László Miklós A híres vadnyugat c. kötetében olvasható (Móra Ferenc kiadó, 1983., 195. oldal) Sajnálatosan az író vagy a szerkesztő nem jegyezte meg, hogy ez nagyon hasonlít a magyar eredetmondához, amelyben az ősanya Emese, a megtermékenyítő sas (sólyom?) pedig a Turul! Látható, hogy az apacsoknak, dakotáknak – ez utóbbi kötést, szövetséget jelent; s az apacs talán az „apa” szavunk becézett (becs, bocs, böcs, bölcs, bölcső stb.) változata – ősi élményük lehetett a vízözön. De hol? Több is volt? Az egyik az Ararát hegység „közelében”. És a többi? Persze, ez azt jelenti, hogy hatalmas területre kell gondolnunk. Lehetséges, hogy a mostani Fekete tenger az egyik bizonyítéka ennek? Mindezekről olvashattunk tudományos feltételezéseket. A magyar nyelv pedig ősi emlékezettel rendelkezik. (Erről másutt írtunk, lásd „megúsztuk”.) 257
Tehát lovagoljunk. Úgy véljük, nyelvünkben feltűnően sok szavunk függ össze a lóval. Lássunk közülük néhányat. Nem először próbáljuk felsorolni őket s ezúttal sem törekedhetünk a teljességre, de hisszük, hogy mégsem lesz hiábavaló egy kis szemle. Ló, lau, paripa, paci, csikó, kanca mén, ménes, csődör, ezekről a szavakról alighanem kizárólag lovak jutnak eszünkbe. De a következőkről is: hátas, pej, pejkó stb. már nem egészen közvetlenül, hanem közvetve: galopp, vágta, nyereg, nyergel, gyeplő, zabla, kengyel, patkó, – a pata szélesebb körben ismert, mert más állatnak is van patája, de azért elsősorban lóra gondolunk, ha ezt a szót használjuk – és tudtunkkal csak a lovat patkolják. Aligha véletlen, hogy a pata, a patkó és a patkol egymáshoz tartozása azonnal feltűnik mindenkinek. S ha hozzá tesszük, hogy a ló valójában azon a vasperemen jár, ami körben védi a patáját, azaz a körmét, talán nem véletlen, hogy az utak peremét, szélét, szegélyét padkának nevezzük. És mit gondoljunk, ha azt olvassuk Kőrösi Csoma Sándor szanszkrit szótárában, hogy a patha jelentése út! (Kőrösi angolul is odaírta a jelenéseket, nehogy vitatható legyen az ő véleménye, mely szerint a patha angolul road, azaz út.) A pathati utazás, pathayati utaztat, pathin utas, pathika utazó stb. Jegyezzük meg, hogy például a pataka szanszkrit szó után ezt írta: „a mi esik, patak” Tegyük hozzá, mi azt is mondjuk, hogy patakzik a könnye. Más érdekesség, aki meghalt arra is szokás mondani „elpatkolt”. Még akkor is, ha nem kovácsról van szó. Tehát ebben is benne van az elmenés, elment szó jelentése. Volna még több példánk, de maradnunk kell az eredetinél, az etruszk lupu, magyarul lófő szónál, de addig is vegyük figyelembe, hogy ez a jelentés igazában még feltételezés. Emiatt magunk is inkább e jelentés valódiságát, s lehetőségét kívánjuk körüljárni. Tehát azt, van-e valamilyen ok arra nézve, hogy ez a szó jelentheti-e a „lófő”-t. Ráadásul ki kívánunk térni az Alinei által kigondolt, kidolgozott kurgán műveltség elméletre, ami ugyancsak figyelmet érdemel. És nem titkoljuk, amivel magunk is foglalkoztunk már korábban, és amiről egészen sajátos, de mindenképpen logikus elgondolásunk alakult ki. De erről majd másik tanulmányban szólunk. A magyar „lófő” szavunk első része tehát ott lehet az etruszk „lupu” szóban. Az emlegetett „lu” ezt lehetővé teszi. De mit kezdhetünk a „pu” szóval? Finnben például a fej, fő pää – ejtése nagyjából pe –, a pu viszont megtalálható a vár, ház stb. fő, fontos részét képező „kapu” szóban. A kapu pedig fából volt és van ma is többnyire. Ahogy a kerítés, a palánk is. Íme a mássalhangzó-váltással pa-fa. A régi patics fal lényege volt, hogy a vályog, a sár közé faágakat raktak, hogy jobban tartson, ha megszárad. 258
(A beton-vas őse!) A szellős szénaraktár, a pajta is fából készült. Itt is jegyezzük meg, hogy a híres finn harcosokat, akik svéd zászló alatt Budavár visszavételénél is harcoltak, magyarul írva hakkapelitáknak nevezték. Finnül hakkaa päälle üsd a fejét, üss a fejére. Egyébként a fa finnül puu. Például a puunrunko fatörzs, farönk. Ami pedig a magyar „fej” szavunkat illeti, miként erről másutt is írtunk, használjuk a „fő” formában is. Ám ebben az esetben „az a fő” azt jelenti, az a fontos. A finn pää jelentése fej. A Pää- fő, például päälle fölé, pääkkallo koponya, pääkatu főutca és így tovább. De említsük meg a főnök szót, ami finnül päällikkö. Mi is a „fő” szavunkból képezzük a főnök, fönség, fölség, a „fej” szavunkból pedig a fejedelem, fejes stb., szavainkat. (Ezek miatt kell a finn nyelvhez fordulnunk, nem is kevésszer, mert a finn nyelv kétségtelenül rokon nyelv – noha nem egyedüli.) Így a lehető összefüggés az etruszk lupu és a magyar-székely lófő között legalább ezer évvel korábbi időpontban lehetséges, ahogy ezt Alinei professzor is gondolja. A lupu etruszk jelentése közelebbről és kissé magyarázva nem más, mint tisztességesen eltemetett (halott). Azaz a saját tisztségéhez méltóan, ami azt jelentette a magyaroknál és székelyeknél, hogy lóval együtt, vagy legalábbis lófejjel eltemetett valaki. Kétségtelen azonban, hogy a pusztákon – valójában a Hortobágy a hatalmas keleti pusztaság legnyugatibb része – nem volt olyan nagy dolog a ló. Ám délebbre, mondjuk Firenze környékén már igen. Ott sokkal nagyobb értéke lehetett a lónak, nem olyan könnyen ölték le, ha nem volt égetően szükséges. Egyébként az itáliai időkben már teljes mértékben meghonosodott az etruszkoknál a hamvasztásos temetés. A latin Lucumo, -onis m. – az etruszk főnemesek, egyúttal a papok megtisztelő címe * . Nos, ahogy említettük, a lu jelentése ló, a luc pedig lovas. (Minden székely nemes!) A székelyek eredendő nemességét Alinei is emlegeti. De ő ezt is írja: „Mivel a magyarok etnogenezisében rendkívül fontos szerepet játszó sztyeppei nomád pásztor hagyományokhoz erősen kötődő őstörténeti szokásról van szó, feltételezhetjük, hogy a lupu szó használata Etruriában a nemesek és a magas méltóságot betöltő nők kiváltsága volt.” Erről hosszabban ír Alinei, sok meggondolandót említve. Ám ebben az esetben is, akár a lehető etruszk nyelvrokonsággal kapcsolatban, mindig figyelembe kell venni a nem éppen kis időt. Hiszen az Árpád-féle honvisszafoglalás előtti avar-hun idők mögöttesében sem csak sejtelmes homály vagy talán sötétség mutatkozik az eddigi felfogás szerint, hanem évTF
FT
* Latin-magyar szótár, Akadémiai Kiadó, Bp. 1970
T
T
259
ezredek kezdenek kivilágosodni. Ahogy László Gyula – éppen e sorok írójának kérésére – írta, az ún. honfoglalás-kori időkben sem volt üres a Kárpát-medence, ámde például számottevő szláv jelenlét nem mutatható ki. Mindezt – többek között – két szláv régész-kutatóra is hivatkozva írta. Éppen ezért figyelemre méltó Alineinek az a megállapítása, hogy a földművelés valóságos gyakorlásához, megtanulásához, évszázadok kellenek. És itt e tájon az általa etruszk-magyaroknak hívott nép már abban az időben fejlett földművelést folytatott. Persze László Gyula is többször kimutatta, hogy a mai oroszországi területeken, az ősi magyar sírokban például sarlókat találtak. Ez az eszköz akkoriban még a kaszát helyettesítette. Mindezek arra is utalnak, hogy létezett itt a Kárpát-medencében egy ősi nép! Ilyen kis terjedelemben nincs mód alaposabban elemezni a lupu lehetséges jelentését, de azt „kívülállóként” is feltételezhetjük, hogy a ló és a lu azonos jelentésű szavak, tehát fönnáll más, értelemszerű kapcsolódások lehetősége is. Még akkor is, ha a ló szavunk minden bizonnyal nem török, nem is türk, hanem ősi magyar örökség.
APA – ATYA – ATA – TATA Atahualpa távoli rokon?
Az apa szavunknak, amely férfit, fér(j)fiút – is jelent természetszerűleg, a magyar nyelvben is vannak változatai, amelyek érzelmileg, hangulatilag más és más árnyalatot képviselnek, de aligha vitatható, hogy apát, atyát és egyúttal férfiembert is jelentenek. Ilyenek az atya, apu, apuka, apus, nagyapa, nagytata, tata stb. szavaink. Persze lehetnek ezeknek ilyen és hasonló változatai is, mint az apuska, tatus, nagytatus és így tovább. Eléggé közismert a magyarban is használt „fater”, aztán az egyházi közökben alkalmazott „páter”, „barát” stb. szavunk. S miként a címben jeleztük, az apa jelentést megtaláljuk más nyelvekben is, például az „ata”, „tata” változatban. A török Atatürk, – a törökök atyja –, a szanszkrit táta, a spanyol „tata”, a csángó tata, amely egyúttal a magyarban az „öreg tata”, „vén tata” jelentést is képviseli. Létezik azonban a magyar nyelvben még több, de aligha véletlenül kialakult, létrejött és használt az „Atyaúristen”, az „Atyaisten”, az „atyaszentség”, „atyafi” stb. kifejezés is. Igazán érdekessé akkor válik e mutatvány, ha netán az utolsó inka király, Atahualpa nevét is összefüggésbe lehet hozni a fentiekkel. Márpedig a ragozó kecsua nyelvben több érdekességet sem szabad figyelmen kívül hagyni. Például az „Apucha” 260
jelentése nagyapa. S alább még több példáit ismertetünk arra nézve, hogy a kecsua nyelvvel érdemes volna jól felkészült ifjú tudósoknak a helyszínen ismerkedni, élő környezetben tanulmányozni az inkák ősi nyelvét. Mi magunk alig néhány éve kóstolgatjuk ezt a nyelvet, tehát csupán jelezni kívánjuk, de határozottan, hogy erre nagy szükség van. Ennek utána kéne nézni, például Peruban, ahol a spanyol mellett hivatalos nyelv a kecsua. Alább néhány érdekes szót mutatunk be a nyelvből, amelyet szintén abban erősítenek meg bennünket, hogy ez a fajta kutakodás a kecsua nyelvben, nem lesz haszontalan. De mielőtt közelebb kerülnénk e szavakhoz, lássuk magyarul még milyen változatokban szerepel az alapszó. Például a rokonság fogalmát jelenti az „atyafiság”, ugyanakkor az említett „atyafi” azonban nem biztos, hogy rokon. Az atyámfia lehet rokon is, de megszólíthatunk így idegent is. Igaz nem biztos, hogy a legudvariasabb megszólítás. Még fiatal gyerekek is beszélnek eképpen: „Apám! Láttad ezt?” De maga az „öregem” kifejezésből is áthallatszik az „öreg”, – aki az apa is lehet – megszólítása. Sőt, ezt is használjuk, amikor például azt mondjuk: „Az én öregem úgy véli,”, stb. Az első összegezésünk az lehet, hogy az apa, atya, papa, nagypapa, tata, és így tovább, szavaink jelentése egyrészt férfi, másrészt nem egészen fiatal. Illetőleg mondhatjuk, hogy idős, öreg, vén jelzőket is eléjük gondolhatjuk többnyire. Mielőtt tovább mennénk érdemes összegezően bemutatni szavainkat: apa, apó, apóka, apu, apus, apuka, apuci, apucika – egyszerre becézett és kicsinyített szó – apóca, apja, aptya, apuja, api, apácska, s vannak kiszólások, mint például az apafej, apáskodik, stb, amelyek szintén egyértelműen férfire vonatkoznak. Miként az atya szavunknak is akadnak változatai: atyafi, atyafiság, atyámfia, atyácska, atyuska, Atyaúrísten, Atyaisten, uramatyám, atyaszentség stb. És az említett tata, tatus, tatuska stb. e szavakból az is egyértelmű, hogy férfiakról van szó. Azonban lássunk néhány kecsua szót, már csak azért is, hogy nem egy kósza szóról, „véletlenről” tegyünk említést, hanem határozott kutakodásra ösztönöz bennünket mindaz, amire rábukkantunk. Ez nem azt jelenti, hogy a többi nyelvben meglévő „ata”, „tata” szavak nem fontosak. A dologban az az igazán érdekes, hogy az ata Ázsia közepéből Amerika közepéig ível és nyilvánvaló nem egyedüli e vonatkozásban. E szó nyomán minden bizonnyal sokkal többet is találunk majd. Amit e kis dolgozatban bemutatunk, az ízelítő és jórészt feltételezése egyfajta izgalmas lehetőségnek. S mint ilyen, további kutakodásra késztet. Sőt, ha az alább emlegetett japán szót is ide számítjuk, sokkal meglepőbb mindaz és kérdéseket fogantat. Alapvetően fontosakat! 261
Nem más ez a szó, mint a japán óto san – óto szán – apa úr, papa úr jelentésre gondolunk. Hiszen az „óto” csaknem ata, a „san” pedig úr. Igaz, van más kifejezés is erre, a chichi, ez inkább kedvesített alaknak vehető, ám használják a „papa” szót külön is. A fordítás nem pontos, inkább megközelítőnek mondhatnánk. A „san” azonban minden bizonnyal a tiszteletet, az udvariasságot fejezi ki. Japánban fontos, hogy kinek az apjáról van szó. Ám most nem ez a lényeg, hanem valóban az óceánokon, földrészeken átnyúló jelentésről, egymástól távoli nyelvekben előforduló, vagy azonos vagy közeli szavakról, amelyeknek azonos vagy egymáshoz közeli a jelentésük. Mert általában azt mondanánk, képtelenség és hihetetlen, hogy teljesen azonos szó jelentse a japán, a szanszkrit, a török, a spanyol, a magyar, a csángó és a kecsua nyelvben az „apát”. És akkor aligha soroltuk föl az érintett nyelveket. Ez ellentmond minden eddigi elméletnek. Igaz, és mégis úgy látszik, lehetséges ez. Persze csakis akkor lehet valós ez a feltételezés, ha nem egyetlen példa, hanem több, más szó is igazolja ezt logikailag. Ezért vonjuk be a baba, anya, nő, mama stb. szavakat is. Ha azoknál is feltűnő az azonosság vagy hasonlóság, igenis tovább kell kutatni! Mielőtt sorra vennénk az eddig föllelt kecsua szavakat, azaz mutatnánk belőlük néhányat kis magyarázatokkal, lássuk miért érdemes az anya, mama, nő, nővér, stb. kifejezéseket is körüljárni. (Erről hosszabban írtunk a Bábel előtt és a Bábel után című munkákban, ezért itt csak néhány szót mutatunk be.) Erről csupán annyit, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Nem különböztetjük meg szavakat „nemük” szerint. Van azonban olyan – minden bizonnyal ősi – tulajdonsága nyelvünknek, amely egyetemes vonatkozásokat is hordoz. Röviden szólva ilyenek a nőre, nőiségre utaló szavaink. Ezekben az „m” vagy „n” mássalhangzók szerepelnek. Ilyen a nő, nej, -né, anya, lány, ünő, nénje, aztán mama, emlő, emse, meddő és így tovább. És az az izgalmas és érdekes, hogy a német die Mutter, a francia madame, az olasz madre, a spanyol madre, a török ana, anne, a japán onna (nő), a finn nainen és így tovább, sorolhatnánk még hosszan, szavak jelentése anya, mama, nő. Lássunk valóban meglepő példákat a kecsua nyelvből is. Jelezzük, hogy a teljesség igénye nélkül, hiszen a forrást – Diccionario Quechua című több mint nyolcszázoldalas, háromnyelvű szótárt – alig másfél éve tanulmányozzuk. E szótárban, amelyet Laura Landron de Guevara készített és Limában jelentett meg 1998-ban három nyelven – spanyol, kecsua, angol – találjuk meg a szavakat és eligazításokat. Tehát várható, hogy újabb egy-két év múlva nemcsak néhány száz szavas magyar-kecsua szótár áll össze, hanem újabb – már nem is váratlan – meglepetés ér bennünket. 262
Amit most közreadunk, az tehát még csak feltételezése az ősnyelvet igazoló gondolatnak, ízelítő abból, hogy mennyi meglepetést tartogathat részünkre a nyelv világa, pontosabban a magyarban lévő őstudás. Közepes alapossággal tanulmányoztuk át a 839 oldalas munka 158. oldalát. Tehát sem gyakorlatunk, sem jártasságunk nem mondható jónak. Sőt, alig tudunk többet az angol és a spanyol nyelvekről, mint az átlagosan művelt emberek, csak más szemmel figyeltük, főként az angol nyelvet, pontosabban a szavait, mint azok, akik egyébként jól beszélnek angolul. Mindezt szükségesnek tartottuk elmondani, mert ezek ellenére nagyon izgalmas példákat kínált a kecsua nyelv. A nehézségeket a föntiek jelentik, ám ez a mi segítségünk is egyúttal, hiszen két nyelven tudjuk azonnal ellenőrizni a jelentéseket. Az is igaz, hogy a szótárkészítés gyakorlata elég ósdi. Általában a szótárak létrehozóinak nincs tudomásuk olyan ős-nyelvi lehetőségekről, amelyeket mi már régóta sejtünk, s amelyekkel kapcsolatban többször is közreadtunk tanulmányokat. Ez a hiány növeli az általános pontatlanságot is. E felsorolt tények, tényezők ellenére nem tudtuk megállni, hogy az eddig tapasztaltakból közzé ne tegyük az alábbiakat. Persze jól tudjuk, hogy hézagos, töredékes e kis tanulmány és mindenképpen folytatásra lesz szükség. Erre sor is kerül, ha nem is hamarosan. Atahualpa neve éppen csak újra megjelenítette azt a korábbi sejtést, amit annak idején, mintegy három évtizede Szeberényi Lehel író barátom fogantatott meg bennem. Hiszen bizonyíthatóan már versben is emlegettem régen az utolsó inkát, aki az elsők között is a legelső volt. Barátomtól tudom azt is, amit azóta a Magyar Rádióban is hallottam, hogy a kecsua népdalok ötfokúak, azaz pentaton dallamok. Erről, valamint a ragozó nyelvről, az általa is hallgatott népdalokról is lelkesen beszélt, amikor felkeresett perui útja után. Lássuk azokat a szavakat, amelyek csak megerősíthetik feltételezéseinket. A kecsua apucha jelentése nagyapa (Abuló, Grand father), a matun mama=nagymama, az apisku jelentése nagy-nagyszülők, ősszülők, ükapa, tayta=apa (Father, padre), tata, aztán az Apuchay jelentése istenít, nagyra tart. Gondoljunk az Atyaistenre, Úristenre, a férfi első, uralkodó voltára a családban. A forrás mintegy hatodát néztem át, ennyi derült ki az apa jelentéssel kapcsolatban. Illetőleg néhány érdekes szóval ide kellett írnom az anyával, a babával és más rokoni leágazással kapcsolatos szavakat is, mert a szótár kínálta. Így került ide a Yaya, azaz a nagyapát jelentő szó és a Wawa is, amely gyermeket jelent. Miért érdekes ez? Mert az angol baby – bébi – is ott áll a wawa mellett a szótárban. S ki gondolná, hogy finnül a baba (csecsemő) nem más, mint vauva. Idős, öreg nőt jelent (Old women) a kecsua Mamaku szó, de ezzel nem értek véget az eddig föllelt érdekes263
ségek. A kecsua Corona szó jelentése koszorú, a legrégebbi koronák virágokból készült koszorúk. Például a pitypangból e sorok írója is készített koszorút. A gyermekláncfű kecsua neve Polli-pilli, mintha pille volna! Pillpintu=pillangó, pille. S mintha apró ejtőernyősök repülnének, viszik a virág magját, azért van vele tele a rét. Könnyű a virág szárát lánccá fűzni, virágkoronát készíteni belőle. Jó volna végiglátni az időben, mikortól készítetnek igazi koronát. Kik és hol készítették először? Aztán itt van a hangutánzásra emlékeztető kecsua szó, a pukpu, jelentése buborék, ami ugye el szokott pukkanni. Angolul babble. Aztán a kecsua chichi jelentése emlő, csecs, azaz cici. Említettük, hogy a japán nyelvben az apát, papát is így nevezik. De a spanyol nyelvben a chiche szintén női emlőt, cicit, didit jelent. Ebben az esetben arra gondolhatunk, hogy a spanyolok találkoztak először az inkákkal – az utóbbiak szerencsétlenségére – és szavak átadása, átvétele történt. Ez valóban lehetséges, de milyen magyarázat van arra nézve, hogy éppen e kutakodások közben akadunk ilyen szavakra. Hiszen apa, anya, nő, gyermek stb., jelentéseket kerestünk és azt vettük észre, még a baba-bébi-bebek-bébe-vava-wauwa-poupom szavak is közeliek vagy egyeznek jelentésükben a p-b-v váltások törvénye szerint. (Bebek=baba törökül.) Még jobban izgathat bennünket ez a különleges nyelvi jelzés, állapot, ha néhány szót itt is közlünk Szabadi Tibor, dr. Márkus Ferenc és dr. Máthé Árpád: Baszk-magyar szótára nyomán. Baszk nyelven eszerint az atia jelentése apa, atya, illetve az apaiz szó is apát, atyát jelöl baszkul, az aitona pedig nagyapa. Ugyancsak e szótárból tudjuk, hogy az ama jelentése anya, az amama pedig nagyanya, de nagyanyaként jelölik az amona baszk szót is. Közöl e kis szótár még összetett szavakat és más olyan kifejezéseket, amelyekkel kapcsolatban szólhatunk akár rokonságról is, noha a latin eredeztetést, a spanyol közvetítés jelentőségét nem tagadhatjuk, legalábbis a mai felfogás szerint. De itt újra említsük meg Mario Alinei professzor munkásságát, amelynek egyik fontos állomása az a könyv, aminek olasz címe: Etrusco: una forma arcaica di Ungherese. Azaz, az etruszk – nyelv a magyar egyik ősformája, változata. Ezt nem „magyarkodó” író, nyelvész állítja, hanem elismert olasz tudós! Ha tehát az európai hírű professzor megállapítását figyelembe vesszük, akkor az is megtörténhet – amit magunk sokkal korábban is gondoltunk, persze „eretnek módon” –, hogy régi magyar szavak jönnek „vissza” a latinnál sokkal idősebb etruszk nyelvből. Jegyezzük meg például a papa=nagyapa, apa, és a papals=unoka. Mára neves tudósok közül is sokan gondolják és bizonyítják azt, hogy az etruszk műveltség és nyelv jelentősen hatott a latinra. Sőt, olvashatunk olyan véleményeket is, hogy a római művészetre is nagyobb hatással volt az etruszkok művészete, mint a görög. 264
Mindezt azért vetettük itt közbe, mert ez a tény alapjaiban változtatja meg az eddigi nézeteket. Még csak annyit, hogy a baszk nyelvben is a nőiségre utal az „m” és az „n” hangzó. Íme: a baszk neska jelentése leány, ahogy ezt jelenti a neskatxa (neskatisa) szó is. A neskatila pedig leányka, illetve neskazahar jelentése vénkisasszony, hajadon. (Gondoljunk a magyar nő, nej, néni stb., a finn nainen, a japán onna, one, stb. szavakra. Erről hosszan értekeztünk a Bábel után című és más munkánkban is.) Kis ideiglenes összegezésként azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelvből gyökerek vezetnek nagy ősi, időben és földrajzilag is távoli műveltségekhez. Ennek magyarázatát csakis az ősnyelv adhatja! Annyi azonban teljesen bizonyos, hogy alapos kutatásokra lenne szükség. Ha adunk magunkra mi, mai magyarok, fölkészítünk fiatal tudósokat erre a munkára és segítjük, támogatjuk minden erővel a kutatásaikat. Ez nemcsak magyar ügy vagy magyar érdek, hanem az emberiség egyetemes érdeke is. Meg kell tudnunk minden fontosat a múltról, a dolgok összefüggéseiről. Még mindig sok titkot rejt a magyar nyelv. A magyar embereknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen nyelven beszélnek. És ez korántsem „kulturális” gond vagy érdek, hanem nagyonis gazdasági. Megmaradásunk és jólétünk, nemzetközi elismerésünk is függ ettől. Azt hisszük, hogy aligha véletlen Bolyai János elgondolása a nem-euklédeszi térállapotról, amely a kitágított nagyvilág törvényeit is érzékeli. S gondoljunk arra, hogy a szanszkrit nyelv az ősi keletre, Indiába visz bennünket. Az etruszkok észak-kelet felől jöttek – talán a mai magyar tájak érintésével –, a kitűnő és bátor dr. Borbola János a piramisépítők nyelvével rokonítja a magyart. De nemcsak „délibábosan”, hanem ősi számtanpéldákat is megfejtett. A mintegy hatezer éves számtanpéldákat más eddig nem tudta megfejteni. Miért? Mert nem a ragozó nyelv birtokában közeledett ehhez az ősi nyelvhez. (A piramisépítők népe, Kr. e. mintegy 3800 évvel hozta létre titokzatos és roppant építményeit, aztán eltűnt, talán északra költözött?) Elénk állhat tehát a magyarázat szavunk teljes valós, és ősi jelentése. Miután eddig eljutottunk, az a tisztességes, ha megnézzük mit ír az itt emlegetett néhány szóról a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Az első kötet A–GY 161. oldalán. Az apa szavunk az eddig ismert adatok szerint 1055-ben fordult elő írásban. Hivatalosan „A szócsalád tagjai származékszavak, ap- alapszavunk az ősi, ugor kori örökség vagy gyermeknyelvi szó.” Mindkét megállapítás jónak vehető, főként a gyermeknyelvi az, amit magunk is gondolunk. Tehát magyar! A kisebb rokon nyelvekben is megtalálható szinte valamennyi felsorolt változat egyik vagy másik formája. De gondoljunk például Juhász Gyula Tonuzoba című megrázó erejű versére, ahol az „oba” jelentése minden bizonnyal apa. E szavunk nemcsak a köz265
vetlen szülőt jelenti, hanem olykor a nagyapát, máskor, mint a mongol nyelvben is az aba apa, de a sémi aba is ugyanaz. Abban is egyetérthetünk, hogy ezek a szavak „végeredményben szintén az ap- alapszó továbbképzései.” Csak éppen az okról nincs szó! Sem arról, hogy miként juthatott el ez a szó az inkákhoz? A papa a TESZ szerint fiatal szó. Ami szintén nem biztos. Mert például beleillik a magyar nyelv kettős számrendszerébe, akárcsak a mama, a baba, a bibi, a cici és így tovább. A tata szavunk a TESZ szerint (III. kötet Ö–ZS 864 oldal), gyermeknyelvi eredetű. Több példát is sorol, a latin tata, a görög tatá, a bolgár táte stb. A szanszkrit nyelvben – Kőrösi Csoma Sándor által közölt szó! – éppen úgy megvan mint a kecsuában. És ne hallgassuk el, hogy az Iszfaháni kódex, amely Kr. u. 500 (!) körül keletkezett, és a kaukázusi hunok szavait örmény lejegyzésben tartalmazza, az apa ott szerepel, mint atha, az apai pedig atjhaji(n). Az anya maja, a lánya valakinek ani, feleség eme, neme, stb. (Ki ne gondolna Eneh-re, Emesére?) De szavak százait idézhetnénk példának arra nézve, hogy azonnal kutatandó dologról van szó! A Krisztus után 200 körül létrejött kaukázusi Hunniából való szavak azt bizonyítják, hogy ott és akkor a mai magyar nyelvet beszélték! Természetesen nem minden szó egyezik, de szinte valamennyi alakban és jelentésben megegyezik mai magyar szavainkkal… Sőt, ami meglepő – nem tudjuk, hogy a finnek maguk mennyit tudnak erről, egyáltalán tudnak-e róla –, mai finn szavak tucatjait találjuk a Bérczi Szaniszló és Detre Csaba által közzétett füzetben. Ilyenek például a hal – kala, kéz – kezi, vér – veri, és így tovább. A kódexet együtt őrzik a kissé később, i. e. 700 körül keletkezett Krétai kódex-szel és mindkét kódex iráni nemzeti kincsnek számít. Bűnös mulasztás volna, ha alaposan és közelről nem vizsgálnánk meg! Ugyanis több évszázados vitát döntene el ennek vizsgálata. Például azt, hogy milyen nyelven beszéltek a hunok? És miért annyira különös, logikailag rendezett számtani törvények, főleg a kettes számrendszer szerint működő a magyar nyelv. A magyar nyelv hivatalos létét többezer évvel korábbira lehetne s kellene tenni! Éppen csak megemlítjük, hogy ebben a nyelvben, amely szintén a magyar nyelv egyik vitathatatlan változata, az apa=aha, anya=maja, fia valakinek=fi, lánya valakinek=ani, vő=vede, férj=peeri, feleség=eme, meme, stb. (Gondoljunk az „emse”, „emlő”, „Emese” stb. nőiségre utaló szavainkra.) Nincsen a világon a nyelvhez hasonló közös emberi mű! Vegyük végre páratlan nyelvünket emberszámba! Mert miközben nőnek az igénytelenség felhőkarcolói, mi a testi, lelki és szellemi szegénység nyomorúságos és rozzant gunyhóiba kényszerülünk. S ne tagadjuk, egyre erőteljesebben mutatkozik a Magyar Tudományos Akadémia felelőssége. Nem cselekedni ebben a politikai, földrajzi és történelmi magyarság-helyzetben, nemzet elleni vétek! 266
VÉGSZÓ Az ember félresikerült teremtés. Úgy viselkedik, mintha önmaga és a földi élet elpusztítására jött volna a világra. Mindezt izgalmasan, sok álszent eszmével és igazi hittel végzi. Csodákat hozott létre azáltal, hogy a földből mindent előteremtett, ami a világmindenségben található. Hihetünk abban is, hogy mindent képes megvalósítani, amit képzeletében megalkot. Csak az a nem kis kérdés, hogy előbb valamilyen valós tapasztalata van-e avagy az elgondolás, a gondolat forrása alakul ki az agymezőkben? Valójában ezt kutatjuk, amikor a magyar nyelvet vizsgáljuk. Ugyanis az emberiség egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb, közös alkotása a nyelv. Minden nyelv tökéletes, de nem egyformán. A magyar nyelv a nyelvek ősanyja-apja, izgalmas a vele való foglalkozás. A kutató egyszerre gyermek, muzsikus, mérnök, költő, matematikus, filozófus és földművelő. Ha elég szorgalmas és bátor, akkor képességei támadnak és megmutatkozik számára a nyelvünk múltja, páratlan gazdagsága és emlékezete. Bolyai Jánosra gondolva, elmondhatjuk, általa A SEMMIBŐL ÚJ VILÁGOT TEREMTÜNK és azt is fölismerjük, megértjük, hogy A MAGYAR NYELV MAGA A NEGYEDIK DIMENZIÓ. Ez a könyv tehát egyfajta új világnak a bejárása, föltérképezése, valamint olyan tevékenységre ösztökélő cselekedet, mi megóv bennünket a hiábavalóságtól. Mert a múltba a legmesszebbre a nyelv segítségével lehet ellátni. Az egyik könyv címe: Aki fázik, fát keres, is erre utal és ezt erősíti. Őstörténetünknek is a legfontosabb őrzője és közlője.
A TEREMTÉS IDEJE Létezésünk aranyfedezete az eszmeképzés A teremtés ideje örökké a jelen, úgy is mondhatjuk, hogy az örök jelen, amikor a fölismerés folyamatosan működik. A fölismerésnek azonban végtelenbe nyúló múltja van! Térbeli és időbeli gyökerekből táplálkozik, ezért lehet szüntelen eszmeképző. Nyelvünk egyetlen roppant eszme és tudás. Az eszmeképzés valójában megközelítés. Fölismerések és tapasztalatok rögzítését jelenti, valamint eszmék tovább adását, illetve tudatosítását. A megközelítés filozófiai elemzés és akkor igazi, hogy legalább kétirányú. 267
Erre jó példa a félig üres pohár esete, amelyik mindig egyúttal félig teli pohár is! Ilyen esetekben – bár valójában mindig! – a nézőpont sorskérdés! Más példával; a házunkban akkor lehet jelen folyton az otthonosság, ha megvan minden egyes téglában. Magyarán a téglában van az otthonunk, – azaz a házunk – ez a megközelítés a fontos és nem a szokványos: házban a tégla! A lehetséges kérdés nemcsak számtanilag indokolt – azaz a kérdések indítására ad okot –, hanem valóságosan is. Ezt igazolja a következő kérdés megfogalmazása: Hány rét a virág? Ez az a kérdés, amikor az egyet osztjuk el a végtelennel. Azaz a legnagyobb szám önmagával való elosztása mindig egyet ér. Igaz a tétel, hogy más szám nincs is, mint az egy. Az egyetlen egy! A többi szám csak annak a mása! A logika is csak ezt igazolja. Mivel a magyar nyelvben az ig – eg, ek, ik stb. – jelentése egy. Csakis ez a valós tény igazolja, igenli, sőt, igényli ennek szüntelen figyelembe vételét, minden vonatkozásban és időben. Az idő, amit nem érzékelünk, valóságosan forgás, keringés. Az sem véletlen, hogy „mozgását” a mutatók körbe járásával próbáljuk mérni. Ha a mindenségben valamennyi mozgás leáll, akkor „megáll” az idő. A homokórával csak kétdimenziós időmérés valósítható meg. Nem véletlen, hogy az idővel kapcsolatos kérdések, meghatározások kényszerű része valamilyen mozgás emlegetése. „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tűnő szárnya körül lebeg.” (Berzsenyi Dániel) A magyar költészetben és filozófiában – a kettő lényege azonos! – az idő múlásának egyik ős-megfogalmazása a fenti idézet. Nem körben mozgó mutatók vagy lefolyó homok mozgása közelíti ábrázolását, hanem – mondhatjuk – a világűrbe „kihelyezett” sajátos szárnyalás. De a kör is belekerül! Hiszen „minden míve tűnő szárnya körül lebeg.” A „körül” szóban ott van a kör, ami a forgásnak és a keringésnek egyaránt az alap meghatározója. A föld keringése és tengely körüli forgása együtt biztosítja mai létezését. Amikor ennek összhangja valami miatt felborul, az szép bolygónk végét jelenti. De érvényes ez a világmindenség egészére is. Mindenütt kisebb-nagyobb, azaz a naprendszer egésze is roppant körpályán mozog a mindenségben. És mindezek tudását rejti a nyelvünk. Mert a szólások, például „fölkerekedtek” és elindultak. A „kerek” világ. Vihar „kerekedett”, például forgószél, hurrikán. A mesékben is „kerek világról” van szó. Mindezek nem véletlen „elszólásai” a nyelvünknek, hanem a valóság igaz megjelenítései! Amikor mi is fölkerekedünk, ma már termé268
szetesen kocsikra rakjuk dolgainkat. De ez a mondás, akárcsak a „szedi a sátorfáját” ki tudja hány ezer éves? A kerek világ a föld kerekségére utal! Vagy például miért így mondjuk: „nagy itt a fölfordulás”? Minden fölfordult! A fordulat ugyanúgy körre utal, kör mozgásra, mint a pörgés, forgás, fordulat stb. S ha már semmi sincs a helyén, semmi sem megbízható, azt a nyelvünk a „fölfordult” szóval fejezi ki. Ősi fölismerése a nyelvünknek, ennek az élő, fejlődő rendszernek és szervezetnek az a tény, hogy a kör a mindenség rendszere. De így is mondhatjuk, hogy a körök alkotják a világmindenség alaprendszerét, működési vázát. Másként szólva, az örök körök törvényei a meghatározók. Már csak részlet a többi, a párhuzamosok végtelen köríve, valamint a tehetetlenségi erő. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” (József Attila) Ez az a bizonyos „einsteini” képlet: E=mc 2 , azaz energia – magyarul erő – egyenlő a tömeg szorozva a sebesség négyzetével. Mert aligha kell magyarázni, hogy minél nagyobb tömeg, azaz súly gyorsul fel, annál nagyobb erővel vágódik be ott, ahol útját állják. Mindkét vers az ún. relativitásról szól. József Attila csillagászati jelenséggel példázza a világ működését. Lehetetlen, tehát be nem fejezhető összefoglalásként, az egyetlen egy jegyében, azt mondhatjuk, hogy nyelvünk ősi tudás kincstára, ez a könyv egésze a magyarázat szavunk „magyarázata” azaz értelmezése. Kötelező tanulság: eszmére van szükségünk ahhoz, hogy fönnmaradjunk. Eszmére van szüksége minden magyar embernek, hogy ezek összeadódva tartsák fönn a nemzetet. Nem könnyű ide eljutni, ezért a legfontosabb továbbra is a mindennapos fölismerések megtestesülése! P
Megint nincs Vége
269
P
Kiss Dénes megjelent munkái
Porba rajzolt szobafalak – versek, 1962 Arcom a föld – versek, 1965 Arctól arcig – versek, 1970 Kányadombi indiánok – ifjúsági regény 1970, 1977, 2002, ukránul 1986 Bábu bál – verses mese, 1971 Az utolsó indián nyár – ifjúsági regény, 1972 Sólyom idő – ifjúsági regény, 1972 KÉK KÉK KÉK – versek, 1973 Mondd a falaknak – regény, 1974 Tiki-taki, fateke – gyerekversek, 1974 Hetedhét – versek, 1975 Hét gömb rendje – Anyasors, 1975 Mesélnek a fák – mesék, 1977 Ékszeres ékeskedő – versek, l977 Meskeország – Ellen Niit versei, műfordítások Rab Zsuzsával, 1977 Égi folyó – versek, 1978 K. Ferenc léglakatos – Apa anya könyve,1979 KÓ-FIC-KÓ – gyerekversek, 1979 Héterősek – verses mesejáték,megjelent a Színház c. lap mellékleteként 1979-ben. Bemutatta a József Atilla Színház Éless Béla rendezésében, 1986-ban. Tűnt nyarak királya – válogatott versek, 1980 Ancsa-Pancsa varázslatai – gyermekregény, 1982 Eb vagy kutya – gyermekregény, 1982 Országlás – versek, 1983 Fényből porból – versek, 1983 Játék és törvény – Esszék a nyelvről, 1984 Lova csönd, lova köd – Válogatott versek az ifjúságnak, 1984 A csönd születése – emlékregény, 1985 Tatár a Göncölszekéren – ifjúsági regény, 1985 Akkor én hova nézzek? – novellák, színmű, 1986
Vasban aranyban – versek, 1987 Mátyás király – kisregény, 1987 Eläviä sanoja – Eleven szavak – finn-magyar versek Tuomo Lahdelmával, 1987 Tatár kalandjai tíz országban – útiregény, 1988 A teremtő kakukkja – finn versfordítások, 1988 És reng a lélek – versek 1990 Jégenválasztott király – történelmi regény Hunyadi Mátyásról, 1990 A fenevad etetése – versek, 1992 Így élt Mátyás király – történelmi esszéregény, 1993 Merénylet Visegrádon – történelmi regény, 1993 ŐSnyelv – nyelvŐS – nyelvi tanulmányok, 1993 Uttam-futtam – verses nyelvi játékok, 1994 Az ŐSEGY titka és hatalma avagy a magyar nyelv tana – nyelvi esszék, 1995 Talán Magyarország – válogatott versek, 1995 Föltámadnék én is… – versek, 1995 Bejöttek a bankok – versek, 1998 Bábel előtt – tanulmányok, versek a nyelvről, (négy kiadás), 1999 Galántai láncok – cikkek, esszék, 2000 Aki fázik, fát keres – tanulmányok a nyelvről, 2001 Lázvert március – versek, 2001 Bábel után – esszék, tanulmányok, versek a nyelvről, 2004 Nagy Lajos a lovagkirály – történelmi esszéregény, a Lyukasóra 2005-ben közölte folytatásokban. Szauruszok hajnalban, versek, 2005 Agy-Magyarország, nyelvi és politkai esszék, 2006
Előkészületben: Hódoltság – versek
270
TARTALOM Eligazító előszó a szerzői szándékról ........................................................................ 5 Emberszám.................................................................................................................. 7 Számottevő számadások............................................................................................. 7 A magyar nyelv csúcstechnológiája ........................................................................... 8 Első tűnődések.......................................................................................................... 11 Tudásunk ................................................................................................................. 11 Tudhatatlan ............................................................................................................. 11 Hitünk...................................................................................................................... 12 Határaink................................................................................................................. 12 Jellemünk ................................................................................................................ 13 Miért vagyunk a világon? ......................................................................................... 13 A ragozó nyelv lényege............................................................................................. 15 Számos számtalan számadás .................................................................................... 21 Én – van – egy – igen, töméntelen sokaság........................................................... 21 Kezdetben vala a fölismerés, az ősegy, az ig, igg, iga, igaz, ige, igen .................. 25 A számtalan szám én vagyok – emberszámban számitok .................................... 29 A szemérem hiedelme ............................................................................................ 33 Páratlan párbajaink ................................................................................................ 35 Réges-régi rig-ragok – rögök ................................................................................. 41 A pár páratlan párja pártalan ................................................................................ 42 A rengeteg többszöri megközelítése a sokaságból ............................................... 44 Mennyiség – hányság .............................................................................................. 46 Egységek kétségei ................................................................................................... 49 A ság-ség képző titka.............................................................................................. 49 Egy és más egyebek ................................................................................................ 55 Együtt vagy összütt? ............................................................................................... 59 Számontartó számba vétel...................................................................................... 60 Rögös körök a térben ............................................................................................ 72 Rejtett jelentések ...................................................................................................... 73 Egyben egyek egyebek.............................................................................................. 73 Kis és nagy számok, számomra se szeri, se számuk.............................................. 73 Hadd-el-had .......................................................................................................... 78 Egyebek, arányok, erők, jelzések........................................................................... 79 Ragok ragaszkodása – képzők képessége ............................................................... 80 Apró játszadozások................................................................................................. 80 Kutakodjunk a ragok között .................................................................................. 81 Igenes egyenes .......................................................................................................... 84 A logika hálózata ...................................................................................................... 88 Szív szívélyes – szívós szívattyú ................................................................................ 91 Kölök költő költözés köldök .................................................................................... 94 Csete-paté.................................................................................................................. 97 Ige igéz ................................................................................................................. 101 271
Természetes őshangzók és hangzások .................................................................. 101 Huza-vona vonat.................................................................................................. 107 Mennyi a hány?....................................................................................................... 108 Egy szál szálfa – szal~ma~szál .......................................................................... 108 A kur+gan ősi titka ................................................................................................ 111 A hang -ng-je .......................................................................................................... 115 Szél sziszegése – szószóló szava .......................................................................... 115 Kis ődöngő utóirat ................................................................................................ 119 Alighanem leginkább elegem van.......................................................................... 120 Van fogalma? – Fogalmam sincs!.......................................................................... 124 A képet képző nyelv képességei, logikája és emlékezete .................................... 127 A fej kifejez .......................................................................................................... 133 Fölkerekedik a kör és ireg-forog pireg-pörög ...................................................... 134 Ír, ró, rajzol: az „r” hangzó ősi szerepe .............................................................. 134 Fazék lábas homlokzat ........................................................................................... 136 Mi szél hozott ide? ............................................................................................... 136 Nyelvünkben a föld gömbalakja? .......................................................................... 139 Földgömb .............................................................................................................. 143 Utójegyzetek ......................................................................................................... 145 Itthon – otthon ........................................................................................................ 146 A halotti beszéd élő szavai .................................................................................... 150 Mindjárt, azonnal, nyomban .................................................................................. 158 Rejtett jelentések a háttérben ............................................................................... 164 Történelem törekszik törni .................................................................................... 168 Arany arány ............................................................................................................ 172 Az emlékező magyar nyelv..................................................................................... 176 Sakkara – zikkurát .................................................................................................. 181 Mérték és méltóság................................................................................................. 187 Nekivágunk.............................................................................................................. 187 Leg és leg ............................................................................................................. 189 Ki az em+ber? ........................................................................................................ 194 Jegyzetek a mérték és méltóság című kiskátéhoz ................................................ 198 I. (1–8) ..................................................................................................................... 198 II. (1–16).................................................................................................................. 200 III. Tételek (1–31) .................................................................................................. 205 IV. Elgondoló – Napló ........................................................................................... 208 Nyelvédesanyánkért ............................................................................................. 248 Kitekintő.................................................................................................................. 249 Etruszk-magyar nyelvrokonság?............................................................................ 249 Etruszk „apa”, „papa”? .......................................................................................... 251 Lupu – azaz lófő...................................................................................................... 257 Apa – atya – ata – tata ............................................................................................ 260 Végszó ..................................................................................................................... 267 A teremtés ideje ..................................................................................................... 267 272
