KISGYERMEKEK NAGY MESEKÖNYVE

1

KISGYERMEKEK NAGY MESEKÖNYVE

MÓRA

2

KISGYERMEKEK NAGY MESEKÖNYVE Ugye, milyen nagy öröm mesét hallgatni? Az ember előtt felvonulnak képzeletének ködalakjai: ravasz kis törpék, nagy erejű óriások, bátor vándorlegények, szépséges királylányok, s megelevenednek legkedvesebb társai: kajla fülű, huncut szemű bársonykutyák, beszélő varjak, gyanakvó medvebocsok, no és a legismerősebbek, a mindennapok apró hősei: félelmet legyőző kisfiúk, vidám kislányok! S milyen diadal, amikor a gyerek iskolás lesz, és lassacskán maga olvashatja a mesét!... Hát még amikor már annyira önálló, hogy maga veszi le a könyvespolcáról a régi jó barátot, a Kisgyermekek nagy mesekönyvét meg a többi könyvet, és már maga lapozza fel legkedvesebb olvasmányát, maga határozza el, hogy Tündér Ilona, az igazságos király, a pórul járt tudós vagy valamelyik más kedves mesehős társaságában akarja-e tölteni szabad perceit. A Móra Ferenc Könyvkiadó harmadik kiadásában jelenteti meg a népszerű mesekönyvet, Róna Emy tizenkét nagy, színes illusztrációjává.

A kiadásért felel a Móra Ferenc.Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Sulyok Magda Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Marosi Gyöngyi. Műszaki szerkesztő: Török Károlyné 45 000 példány, 45 (A/5) ív + 12 színes tábla, MSZ 5601-59. IF 1566 — f — 7375 Készült a Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat nyomdájában Novi Sad, 1972

3

4

PERRAULT

A TÜNDÉR Volt egyszer egy özvegyasszony s annak két lánya. A nagyobbik arcra is, lélekre is az anyjára ütött, olyannyira, hogy aki látta, meg sem igen tudta különböztetni egymástól őket. Egyformán rútak, egyformán kevélyek voltak; senki sem bírta ki a közelükben. A kisebbik viszont szakasztott szegény édesapja volt, éppolyan kedves, éppolyan jólelkű, amilyennek azt ismerték életében, s ráadásul szép is, képzelni sem lehetett volna szebbet. Az ember többnyire azt kedveli, aki hasonlít hozzá. Így volt ezzel az özvegyasszonnyal is: bolondult a nagyobbik lányáért, és sehogy sem állhatta a kisebbiket. Kint etette a konyhán, és látástól vakulásig dolgoztatta. Sok minden egyéb munka mellett szegény lánynak napjában kétszer vízért kellett mennie a forráshoz, jó félmérföldnyire a háztól; majd beleszakadt, míg a nehéz korsót hazacipelte. Egy szép napon, ahogy a forráshoz ért, töpörödött anyóka lépett hozzá, és inni kért tőle. – Adok, adok, kedves jó anyókám – mondta a lány. Megmerítette a korsót ott, ahol a legtisztább volt a víz, és az öregasszonynak nyújtotta; meg is támasztotta neki a karjával, hogy könnyebben igyék belőle. A nénike húzott egyet a korsóból, aztán így szólt: – Olyan szép, olyan jó, olyan derék lány vagy, nem állhatom meg, hogy meg ne ajándékozzalak – merthogy tündér volt, és csak azért változott öreg parasztasszonnyá, hogy próbára tegye a lányt. – Azt adom neked ajándékul, hogy eztán, valahányszor szólasz egyet, vagy egy szál virág, vagy egy drágakő hulljon ki a szádból. A lány hazament a vízzel; anyja meg már a küszöbön várta, és szidni kezdte, hogy olyan sokáig időzött a forrásnál. – Bocsásson meg, anyám – mondta a lány –, amiért így elmaradtam. Alighogy kimondta, két szál rózsa, két szem gyöngy és két pompás gyémánt hullott ki a szájából. – Hát ez meg mi? – ámuldozott az anyja. – Ha jól látom, gyöngy meg gyémánt hullik a szájadból! Hogy van ez, lányom? Most nevezte életében először lányának ezt a lányát. Az meg nagy ártatlanul rendre elmesélte neki, mi történt vele a forrásnál, s közben csak úgy záporozott szájából a gyémánt. – No – mondta az asszony –, akkor nyomban elküldöm oda a kedves lányomat is. Nézd csak, lelkem, mi hullik minden szóra a húgod szájából; ugye, szeretnéd, ha te is tudnál gyémántot szólni? Nem kell egyebet tenned érte; menj hamar a forráshoz, meríts belőle, s ha egy szegény öreg anyóka vizet kér tőled, adj neki inni. – No hiszen – nyelvelt a nagyobbik lány – még hogy én menjek a forráshoz! – Pedig mégy, méghozzá tüstént! – ripakodott rá az anyja. A lány engedelmeskedett, de morogva, kelletlenül. Fogta a legszebb ezüstkorsót, amit csak a házban talált, azzal indult a forráskúthoz. Alighogy odaért, pompás ruhába öltözött, szépséges hölgy lépett ki az erdőből, és inni kért tőle. Ugyanaz a 5

tündér volt, aki a húgának is megjelent, de most királynői köntösben; így akarta kipróbálni, meddig vetemedik a lány gonoszságában. – Éppen azért jöttem, hogy fűnek-fának vizet adjak! – mondta az kevélyen. – Meg azért hoztam magammal ezt az ezüstkorsót, hogy mindenféle puccos dámákat itassak belőle! Hogyisne! Aki szomjas, igyék maga! – Látom, nem tudsz tisztességet – szólt a tündér harag nélkül. – Hát ha ilyen fennhéjázó vagy, és egy szikra jóság sincs a szívedben, gonoszságod jutalmaként eztán, valahányszor szólasz egyet, kígyók s békák hulljanak a szádból. A lány hazament; anyja a küszöbön várta, és már messziről feléje kiáltott: – No, lányom, mi van veled? – No, anyám, mi volna? – vágott vissza begyesen a lány, s azon nyomban két kígyó meg két béka ugrott ki a száján. – Szent ég – sikoltott az anyja –, mit látok? Ennek is az a hitvány húgod az oka; no de megfizet érte! Kapta a sodrófát, s rohant, hogy elverje a kisebbik lányt. Az, szegény, a közeli erdőbe menekült. Ott felállt rá a királyfi, vadászatról hazatérőben; meglátta, elámult nagy szépségén, és faggatni kezdte, miért sír, s mit keres szál egymagában a sűrű erdőben. – Jaj, uram – sóhajtott a lány –, anyám elől futok, az kergetett el a háztól! S öt-hat gyöngy meg gyémánt hullott a szájából. A királyfi tovább firtatta a dolgot, s ahogy a lány sorra elmondta, mi történt vele, mind jobban s jobban megszerette; azt is fontolóra vette, hogy senki ember lánya nem hozhat nagyobb hozományt a házhoz, mint hogy gyöngyöt-gyémántot tud szólni; hazavitte hát apja palotájába, és feleségül vette. Hogy a nagyobbik lánnyal mi történt? Azt úgy megutálták, hogy még a tulajdon anyja sem tűrte meg a háznál. Világgá ment a szerencsétlen, de hiába keresett helyet magának, nem fogadta be senki.

6

MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT A SÁRBA FRANCIA MESE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egy szép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi, igen-igen sáros, igen-igen csúszós úton. Mentek, mendegéltek, és egyszer csak – zsupsz! a kislány megcsúszik, és belepottyan a sárba. A kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja a kislányt, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll... – és így tovább, ameddig meg nem unjátok!

7

MÓRA FERENC

DIÓBÉL KIRÁLYKISASSZONY Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle. – No – mondom én meg nem kérek már a körtemuzsikából. – Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. – No, pedig én tudnék olyat, amiért nekem adnád – évődtem vele. – Olyan nincs! – rikoltotta a gyönyörű muzsika. – Hát ha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt? Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába. – No, gyere, bácsim. Nézd meg, hogy milyen babám nincs még. Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgáló baba is, kisasszony baba is, de még bárókisasszony baba is. – Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta. – Ez a grófkisasszony baba – mutatta büszkén. Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő. – De már ilyet ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta. – Ez a hercegkisasszony baba! Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom. – Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért. – Hát majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig szép nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában. „Nini, hátha lehetne is!" – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára. „Így ni, készen van a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak" – biztattam magamat. A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrát, szemét, száját festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára. Nem telt bele fél óra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé. 8

– Itt a királykisasszony baba. Böske kerekre nyitotta a csillagszemét. – Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva. – Hát dióbél királykisasszony. – Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja. Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.

9

MAMIN-SZIBIRJAK

MESE A BÁTOR NYÚLRÓL A nagy erdőben született egyszer egy kicsi nyúl, és mindegyre félt. Ha száraz gally reccsent meg valahol, madár szállt fel fészkéről, vagy puha hó hullott le valamelyik faágról – a kicsi nyúlnak mindjárt inába szállt a bátorsága. Így félt egy napig, kettőig, egy hétig, egy esztendeig; de azután megnőtt, és egyszer csak elunta a félést. – Nem félek én senkitől! – rikkantotta, hogy az egész erdő visszhangzott belé. – Egy cseppet se félek, s ennyi az egész! Összegyűltek az öreg nyulak, összeszaladtak a kis nyuszik, odasántikáltak a vénségnél is vénebb nyúlanyókák, úgy hallgatták mind, hogyan henceg a nagynevű nyúl – úgy hívták, hogy Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark –, hallgatták, és a saját fülüknek sem akartak hinni. Ilyen még nem volt a világon, hogy egy nyúl ne félt volna senkitől. – Hallod-e, Kancsi Szem, hát a farkastól se félsz? – Nem félek én se a farkastól, se a rókától, se a medvétől – senkitől se félek! Hát ez igazán roppantul mulatságos volt! Kuncogtak a nyuszicsemeték, mellső lábukkal eltakarva pofácskájukat, nevettek a jószívű öreg nyúlanyókák, de somolyogtak még az öreg, tapasztalt nyúlbácsik is, akik már róka karmából is szabadultak, és túljártak a farkas eszén. Micsoda nevetséges kis nyúl! De milyen nevetséges! Egyszerre mindenkinek jókedve lett. Valamennyien nekiálltak bukfencet vetni, ugrálni, vágtázni, kergetőzni, mintha egytől egyig megbolondultak volna. – Nem is érdemes erről annyit beszélni – hetvenkedett Hosszú Fül-Kancsi SzemRövid Fark, aki most már végképp nekibátorodott. – Ha egy farkassal találkozom, egyszerűen felfalom... – Jaj, de mulatságos! Nahát, milyen ostoba! Valamennyi nyúl tisztában volt vele, hogy Hosszú Fül nevetséges és ostoba, azért valamennyien kinevették. No, ha az ember – akarom mondani, a nyúl – a farkast emlegeti, már nincs is messze maga a farkas. Az erdőt járta, dolga után nézett, eközben megéhezett, és alighogy kigondolta: „Be jó lenne egy kis finom nyúlhús!" – már hallotta is, hogy valahol a közelben a nyulak a nevét kiabálják, őt – a szürke farkast – emlegetik. Több se kellett neki, megállt, szimatolt és odalopózkodott. Már egészen közel ért a farkas a vigadó, játszadozó nyulakhoz; meghallotta, hogy valamennyien rajta nevetnek, s a legjobban nevet Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark. „No, megállj, barátocskám, ezért fölfallak!" – gondolta magában a szürke farkas, és figyelni kezdte, melyik nyúl az, amelyik annyira kérkedik bátorságával. A nyulak pedig semmit se vettek észre, s csak vigadtak tovább. Végül a hencegő nyuszi felugrott egy fatuskóra, hátsó lábára ült, és beszélni kezdett: – Hallgassatok ide, ti gyávák! Hallgassatok ide, és figyeljetek rám. Mutatok én nektek valamit, de valami olyat, hogy... hogy... 10

A hencegő nyelve itt a szó szoros értelmében elakadt: tekintete a farkaséval találkozott! A többiek nem látták a farkast, de ő meglátta, és moccanni sem mert. Ezután egészen különös dolog történt. A hencegő nyuszi a levegőbe ugrott, akár a gumilabda, és rémületében egyenesen a farkas széles homlokára pattant: onnan, mint a gombolyag, végiggurult a farkas hátán, még egyszer megfordult a levegőben, és azután úgy elinalt, mint aki még saját magától is el akar futni. Soká, soká futott a szerencsétlen nyuszi, amíg csak ereje egészen el nem hagyta. Folyvást úgy rémlett neki, hogy a farkas üldözi, és már-már belékap rettenetes fogaival. Végül egészen elalélt szegényke, lehunyta szemét, és félholtan terült el egy bokor alatt. A farkas eközben az ellenkező irányba loholt. Amikor a nyúl a fejére esett, azt hitte, hogy valaki rálőtt. Így hát elszaladt. Elvégre is nyulat eleget találni az erdőn, de az alighanem ördög van itt vagy gonosz lélek. A többi nyúl sokáig nem tudott magához térni: volt amelyik bokorba bújt, némelyik fatönk mögé, egyik-másik a gödörbe. Nagy sokára elunták a bújócskát, a bátrabbak elő-előkandikáltak rejtekhelyükből. – Milyen ügyesen megijesztette a farkast a mi hős társunk! – mondogatták. – Ha ő nem lett volna velünk, aligha úsztuk volna meg élve... De hol van ő maga, hol van a mi rettenthetetlen hősünk? Keresni kezdték. Keresték, kutatták mindenfelé – de sehol se találták a bátor nyuszit. Csak nem falta fel egy másik farkas? Végre-valahára megtalálták, amint a félelemtől félig-meddig eszméletlenül hevert a bokrok alatt az árokban. – Éljen Kancsi! – kiabálták összevissza. – Nagyszerű gyerek vagy, Kancsi! Ügyesen elriasztottad a vén farkast. Köszönjük, testvér! Pedig már azt hittük, hogy csak hencegsz. A bátor nyuszi egyszerre erőre kapott. Kimászott a bokor alól, megrázta magát, összevonta szemöldökét, és méltatlankodva felelt: – Hogy gondolhattatok rólam ilyesmit? Ej, ti gyávák! Ettől a naptól kezdve a hős nyúl maga is szinte elhitte, hogy ő csakugyan nem fél senkitől.

11

A BŰVÖS SAPKA DÁN MESE

Volt egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt a dombtetőn, a falu közelében. Mikor megszólalt a déli harangszó, egyszerre nagy lármát, zenebonát, veszekedést hallott a föld alól! – Hol a sapkám? Ide a sapkámmal! – kiabált valaki. – Itt is van egy! Itt is! Meg itt is! – kiabáltak aztán összevissza. A pásztorfiú gondolt egyet, aztán ő is elkiáltotta magát: – Adjatok egy sapkát nekem is, ha már annyi van belőle! Azon nyomban a lába elé perdült egy csinos, kerek sapka. A fiú a fejébe nyomta, no, látott is csudát! Sereg törpe nyüzsgött a dombon, majd szép rendben párba álltak, elindultak a falu felé. A fiú meg utánuk. A törpék szavából megértette, hogy a falu legmódosabb gazdájának a háza felé tartanak, éppen aznap ünnepelték a gazda egyetlen lányának a lakodalmát. Ahogy a fiú a törpék nyomában beért a faluba, észrevette ám, hogy az emberek elmennek mellette, majd föllökik, mintha nem is látnák; ha meg köszönt valakinek, az csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, honnan jön a hang. Bűvös sapka volt a pásztorfiú fején, láthatatlanná tette, akár a törpéket. „No, akkor én is megyek a lakodalmas házhoz – gondolta magában –, senki sem látja meg, hogy hívatlan vendég is telepszik az asztalhoz." Így is történt. A pásztorfiú meg a seregnyi törpe bevonult a lakodalmas házhoz, körülvették a jól megrakott asztalt, s derekas étvággyal falták a jobbnál jobb falatokat. A házigazda meg csak nézett, sehogyan sem értette, hova tűnik a rengeteg pecsenye, a sok kalács, a hordónyi bor. A vendégeknek alig jutott egy-két falat, mindent fölettek előlük a hívatlan és láthatatlan vendégek: a pásztorfiú és a törpék. Eljött az este, a törpék, ahogy jöttek, távoztak, de a pásztorfiú nem érte be a lakomával, ő a táncot is meg akarta nézni. A falhoz lapult, nehogy a vidáman kerengő táncosok letapossák a lábát. Igen ám, de sor került a menyasszonytáncra, s ekkor az egész vendégsereg a falhoz sorakozott, hogy onnan gyönyörködjék a fehér fátylas menyasszonyban. A pásztorfiú kicsit előbbre lépett, hogy mindent lásson, s ez lett a veszte. Táncolt a menyasszony, csak úgy röpült utána a fehér fátyla meg ruhájának hosszú uszálya. Röpült, és vagy a fátyol, vagy az uszály leverte a fiú fejéről a bűvös sapkát. Ahogy a sapka a földre esett, vége volt a varázslatnak, mindenki meglátta a hívatlan vendéget. Ott állt, szégyenében pirulva, a zsebe degeszre tömve pecsenyével, kaláccsal. A gazda menten tudta, hova tűnt a sok finom falat, elkapta a pásztorfiú irháját, s alaposan kiporolta. Még azt is az ő rovására írta, amit a törpék faltak föl. A fiú rendre elmondta, hogyan jutott a bűvös sapkához, a törpékkel együtt hogyan vonult be a házba, hogyan lakmározott kedvére. Nosza, ahányan voltak, mind a bűvös sapkát keresték, mindenki magának akarta volna. De azt ugyan kereshették, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A pásztorfiú szégyenkezve oldalgott ki a házból, a bűvös sapkának meg azóta sem hallották hírét.

12

CSARUSIN

TOMKA ÁLMAI Amikor Tomka alszik, álmában ugat, vinnyog, néha a lába is rángatózik, mintha futna valahová. Nyikitka megkérdi: – Miért ugat Tomka? Hiszen alszik. – Álmodik – mondom. – Mit álmodik? – Bizonyosan afféle kutyaálmokat, vadászálmokat, mindenféle állatokról, madarakról. – Jaj, de érdekes! – mondja Nyikitka. Odamegy Tomkához, leguggol és nézi. Tomka alszik, szuszog, és egyszer csak felvinnyog álmában, vékonyka hangon. – Juj, papa, nézd, nézd, Tomka kicsi nyulat látott. – Honnét tudod? – Onnét, hogy olyan vékonyka hangon nyüszít. Tomka alszik tovább, aztán egyszer csak rángatózni kezd a lába. – Ide nézz, papa – mondja Nyikitka. – Tomka álmában fut. – Ki után fut? – Senki után, hanem egy tehén elől. Álmában tehenet látott, a tehén öklelőzni akart. Egyszer csak Tomka nagyot mordul álmában, s mérgesen csahol. Nyikitka megijed, felugrik, aztán neki Tomkának, s a fülét cibálja. – Kelj föl! – azt kiáltja. – Ébredj föl hamar! Mindjárt megesz! – Kicsoda? – kérdem. – Hát a tigris! Tigrist látott álmában, meg akart vele verekedni. De hát a tigrisnek ekkora foga van! Felfalja szegény Tomkát!

13

HAJNAL ANNA

MESE A BAJRÓL MEG A SZERENCSÉRŐL Volt egyszer egy kerek palota – csupa zöld-ezüst selyemből –, zárva volt ajtaja, ablaka – csupa zöld-ezüst selyemből –, és vízhatlan volt a teteje – csupa zöld-ezüst selyemből –, egy oszlopon ült a palota – csupa zöld-ezüst selyemből –, egy kertben volt az a palota, de eleget szóltam erről: mert aki a palotában lakott, egy tündérlány zöld ruhában, csak ült és sírt és sóhajtozott, elégedetlen magában, és várt, de ki tudja, mire várt a zöld selyempalotában. Jaj, egyszer egy iszonyú napon szörnyeteg tört a kertre, óriás patákkal taposta agyon a kertet, leteperte. Két égig érő szarvával jött, szakállasan, mekegve, a zöld selyempalotába döfött: és képzeld, lelegelte! De jó, hogy tündér volt az a lány! De jó, hogy volt két szárnya! A szörnyeteg észre se vette talán, hogy elszállt a tündérlányka: egy óriás fa ágára ült, onnan nézte nagy szepegve, volt-nincs palota! Ő fent csücsült, de a ház örökre veszve. S tudod, jött egy óriás záporeső, nagy, dagadt, zöldes cseppek, megbillent az almalevél esernyő, s a cseppek a nyakába estek... Ült ott fenn egy alma, mellette a fán 14

– be óriás volt az esőben! – hogy hízott! még nevetett is talán, hogy a tündérke megázott bőven – jaj, hiszen arasznyi volt csupán! –, s a bagolytól félt erősen: „Jaj, kedves kerek palota, csupa zöld-ezüst selyemből, jaj, jól bezárt ajtaja, ablaka csupa zöld-ezüst selyemből, szerettelek, zöld-ezüst palota, jaj, biztos zöld szobácska, soha vissza nem juthatok már oda, örökre lettem árva." Hát ahogy fenn magában sírdogál, lelát egy aranyszobába, az asztalon színarany gyertyaszál, lobog színarany lángja, ott ül egy százéves dédnagyanyó meg szőke kis dédunokája, magol a kislány, a jó tanuló, be nem áll a piros szája. „Pszt, lányocska, nyissad! Ajtót hamar, hadd jöjjön az ázott vendég! Eláztatta szegényt a nagy zivatar, ereszd be a jószerencsét! – Mindent tud dédanyó, mindent lát. – Baj érte az ázott kis lelket, ma a kecske felfalta a káposztát, ma a kecske feldúlta a kertet, hadd jöjjön a káposztatündérke, szegény, hívja, hívogatja a gyertyafény." S beröppen a tündér, az arasznyi lány, dédanyó tárt tenyerére, varázstudományban itt nincsen hiány, rálehelget a csöpp szívére, s megnyugszik a tündérke, hazatalált, itt pihenhet, alhat végre. Jár a szőke lányocska lábujja hegyén, hoz egy csipkés, dunnás babaágyat. „Ide fektessük, édes, a tündért, szegényt, ugye, jobb lakást nem találhat? 15

És hadd jöjjön iskolába velem, itt ülhet majd a zsebemben, és ő is tanuljon, hogy okos legyen, különb, mint a káposztáskertben..." Mosolyog, bólintgat dédnagyanyó: „Gondolod, hogy iskolába való?" S most figyelj: mindennap reggel ők iskolába indultak ketten, jaj, dehogyis sejtik az arra menők, hogy tündérke ül a zsebben! S lehet, hogy majd éppen melletted ül, a szomszédod zsebében, s ha rosszul felelsz és ügyetlenül, kinevet jókedvében, mert meleg, édes tanyázás esik egy kislánykötény zsebében, ilyen ringató, édes, meleg lakás nem akad csak a mesében.

16

„EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT..." OLASZ MESE

Egyszer volt, hol nem volt egy parasztember, annak volt három fia, de földi java nem volt egyéb, csak egy szamara, a szamáron nyereg és heveder. Amikor a paraszt érezte, hogy elérkezett életének utolsó napja, maga köré gyűjtötte fiait, és így szólt: – Legidősebb fiamra hagyom a szamarat, a középsőre a nyerget, legkisebb fiamra pedig a hevedert. – így szólott és meghalt. A legidősebb fiú nem tudta, mihez kezdjen a szamárral, fogta hát, jól átkarolta a nyakát, mert a szerszám a két öccsére maradt, és elindult a nagyvilágba, hogy eladja. Ment, mendegélt, míg csak egy nagy városba nem ért. Csak forgatta a nyakát, nézte a nagy házakat, de fél szemét le nem vette a szamárról. Így jutott el egy gazdag kereskedő háza elé. Szép, napos reggel volt, a kereskedő éppen kikönyökölt háza ablakán. Meglátta a parasztlegényt a szamárral, és odakiáltott neki: – Hallod-e te, komám, nincs kedved eladni azt a szamarat? A paraszt így válaszolt: – Miért ne volna, uram?! Erre a gazdag kereskedő ezt mondotta: – Hát akkor nyisd ki jól a füledet, és hallgass ide, milyen alkut akarok veled kötni. Minden jószágomat, árumat, birtokomat és egyéb portékámat odaadom a szamaradért. A parasztlegény nagy szemeket meresztett, és közelebb húzódott a szamárhoz. Félt, hogy a gazdag kalmár eszelős. De az komolyan nézett rá, és így folytatta: – Ha el tudsz nekem egy mesét mondani anélkül, hogy így kezdenéd: „Egyszer volt, hol nem volt..." – akkor tiéd minden portékám, és egy csapásra gazdag ember leszel. Ha azonban így kezded: „Egyszer volt, hol nem volt..." – akkor elveszíted a szamaradat, és fel is út, le is út! A parasztlegény nagyot nevetett, azt hitte, már nyert ügye van, és gyorsan belecsapott a gazdag kereskedő kinyújtott tenyerébe. Ekkor az megkérdezte, hány napot kér, hogy a mesét kigondolja. A paraszt így válaszolt: – Három napot. A három nap hamar elmúlt, a paraszt jókor reggel felkereste a gazdag kereskedő házát. Az parolázott vele, és biztatta: – Halljuk hát a mesét! A paraszt nekifohászkodott, és nagy buzgón elkezdte: – Egyszer volt, hol nem volt... – Állj! – vágott a szavába a kereskedő. – Elvesztetted az alkut. Hiszen abban állapodtunk meg, hogy mesét mondasz, de éppen ezeknek a szavaknak nem szabad benne lenniök: „Egyszer volt, hol nem volt..." A parasztnak leesett az álla. Nem tudott mást mondani: – Jaj, istenem, egészen elfelejtettem! Odaadta a gazdag úrnak a szamarat, és nagy búsan elindult hazafelé. Otthon 17

kérdezték az öccsei, milyen szerencsével járt a nagyvilágban. A legidősebb fiú legyintett. – Elmentem a városba – mondta –, hogy eladjam a szamarat. Láttam egy gazdag kereskedőt, amint éppen kikönyökölt az ablakon. Megkérdezte, nem adnám-e el a szamarat. Fogadtunk, én vesztettem, és most az övé az állat. A történet szeget ütött a középső fiúnak a fejébe. Kedve kerekedett, hogy ő is szerencsét próbáljon. Nyakába akasztotta a nyerget, és ő is elindult a városba, ő is meglátta ugyanazt a gazdag kereskedőt, és megkérdezte, nem akarja-e megvenni a szamárhoz a nyerget is. A kereskedő ráállott, megint fogadást kötöttek, és a középső fiú ugyanúgy elveszítette, mint a bátyja, ő is kitalált egy jó mesét, és amikor nekifohászkodott, hogy elmondja, csak úgy kezdte ő is: „Egyszer volt, hol nem volt..." Hazament ő is, fejét búnak eresztve, és elmondta bátyjának meg öccsének, hogyan járt. Erre felkerekedett a legkisebbik fiú az apjától örökölt hevederrel, és ő is megkereste a városban a gazdag kereskedőt. A legkisebbik fiúnak nem kellett nagyon rábeszélnie a kalmárt, hogy kössenek fogadást. A kereskedő már kétszer nyert, most harmadszor is felajánlotta minden jószágát, birtokát és portékáját a szamár hevedere ellenében, ha a legkisebbik fiú mesét mond neki, de nem kezdi ezekkel a szavakkal: „Egyszer volt, hol nem volt..." Egyéb se kellett a legkisebb fiúnak, gyorsan kézfogással pecsételték meg a fogadást. A gazdag kereskedő tőle is megkérdezte: – Hány napi gondolkodásra van szükséged? Erre rávágta a fiú: – Nem kell nekem egy óra sem. – Jó – mondta a kereskedő halljuk a mesét. Odaállt a legkisebbik fiú azon nyomban, és már mondta is: – Az én édesanyám egy kis kendermagos jércét nevelgetett az udvaron. Nagyon szerette, dédelgette, legkedvesebb jószágának becézgette. Tojt is a tyúkocska két tojást, anyám meg kosárba rakta őket, és menten ráültette a tyúkocskát. Az kotlott és kotlott, mígnem a nagyobbik tojásból kikelt egy kis kakas. Zöld volt a tolla, arany a szárnya, rubinpiros a taraja. Csak nézte, nézte az én édesanyám, nézték a szomszédok, milyen csodakakas kelt ki a kis kendermagos tyúk első tojásából. Hát egyszerre csak felkapaszkodott a kicsi kakas a szemétdombra, és elkezdett kukorékolni. Azt kukorékolta: „Kikeriki, kereskedőcske, kukurikú, a nagyvárosban, fogd gyorsan a vándorbotot, kikeriki, mert elnyerte minden jószágodat, birtokodat, portékádat, kukurikú, az én gazdasszonyom legkisebbik fia." Nagyot nézett a kereskedő, de már nem volt mit tennie. A fogadást elvesztette. A legkisebbik parasztfiú olyan mesét mondott, hogy egyszer sem ejtette ki a száján a megszokott szót: „Egyszer volt, hol nem volt..." A kereskedő fogta a vándorbotot, és elindult világgá. A legkisebbik fiú pedig elhívatta két bátyját, visszaadta a legidősebbnek a szamarat, de adott hozzá nyerget is, hevedert is, visszaadta a középsőnek a nyerget, de adott hozzá szamarat, hevedert is, telt neki, hiszen beköltözött a gazdag ember házába, beült a boltjába. Még most is ott él, ha meg nem halt.

18

GÁRDONYI GÉZA

EGÉRVADÁSZAT A minap a cica nagyot ásítva ébredt fel a tűzhely mellett. – Jó lenne egy kis egérpecsenye – szólott –, megéheztem az alvásban. Azzal elindult egérvadászatra. Nem vitt magával se puskát, se kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is. Fölfutott a falon a kamara ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér. A kamara csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekvárosfazékhoz most méhek se jártak. Szóval csend volt a kamarában. De a cica azért csak fülelt. Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit. Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját. A cica szeme ragyogott. Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán hopp! – beugrott a hurkák közé az egérre. De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám, surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé. A cica utána. Hurka lepotyogott, bögre legurult; de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett. Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott az egér. Hopp, utána a cica! Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül. Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán úgy, hogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit. – Ejnye, kópé! Most egyúttal tovább is bújna az egér az üvegek közé. – Rejtsetek el, üvegek! – így cincog a kis egér. – Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni. Az üvegek sűrű csoportban állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon. Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket. Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant. – Takarj el, takarj el! – így szól az egér a kosárhoz. – Nyomomban jár a cica, és be akar kapni. A kosárnak nem volt elég ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyíláson, és meghemperedett a kosárral együtt. De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásoskosár mellé rejtőzött. – Jó tojásoskosár – így szólott remegve –, sarkamban a cica. Takarj el, takarj el! A tojásoskosár el is takarta az egeret. Hej, de a cica megérezte a pecsenye szagát! – Most megfoglak! – szólott, ugráshoz lapulva. Azzal zsupsz! – ráugrott a tojásokra. Persze, az egér megint kisiklott a körmei közül. Felugrott a vizessajtár tetejére. – Jó vizessajtár – szólott a kis egér –, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem. A vizessajtár meg se moccant, úgy tartotta az egeret, de az éles szemű cica ott is 19

észrevette. A cica felugrott. Az egér leugrott. A kamara falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica. – No, most nem menekülhetsz! – szólott a cica. – Jaj, végem van! – cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére. Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizestálba. Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor az egér benne volt a kabátban, amely a szegen lógott. „No – gondolta a kis egér –, itt már nem talál meg a cica." De bizony megtalálta. A székről egyenesen beleugrott a kabát ujjába. Szerencséje az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja. A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta magát szabadítani. A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette. – Nevess csak – mondta a cica –, majd nem nevetsz te mindjárt. Beugrott az egér után a csizmaszárba. De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamara kövei között levő egérlyukban. A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult. – Elkéstem – szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta –, ma nem eszünk egérpecsenyét. Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd az édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?! Cica, cica, jó lesz, ha ma nem mutogatod magadat a konyhában!

20

PRISVIN

A BORZ Tavaly a föld már fehér volt ez idő tájt, most hosszú, tartós az ősz, és a fekete földön messziről látszanak a futkározó fehér nyulak. Nagyon rossz most nekik! De nincs mitől tartania a szürke borznak. Úgy látszik, hogy a borzok még kijárnak. És milyen kövérek! Megpróbálok meglesni egy borzot üregében. Ebben a borongós időben a fenyőerdőben nem lelsz rá rögtön arra a csöndre, amelyben elfelejted minden hazulról magaddal hozott elképzelésedet a borongós és a derűs napok hangulatáról. Szüntelenül mozog minden, s ebben a szüntelen mozgásban értelmet és örömöt talál. Ez a part, ahol a borzok élnek, annyira meredek, hogy miközben felfelé másztam, gyakran kénytelen voltam otthagyni öt ujjam nyomát a homokban, a borz lábnyomai mellett. Leülök egy öreg fenyő tövében, s az alsó gallyak mögül figyelem az egyik üreg főnyílását. Egy mókus, amelyik éppen mohával bélelte ki télire odvát, leejtett egy gallyat, s ekkor kezdődött az a csönd, amelyet hallgatva a vadász nem unatkozik, órákig elül egy-egy borzüreg előtt. Az égboltot sűrű felhő borítja, a kilátást elzárja a tömör fenyveserdő, a nap járásának legkisebb jele sem látható, de a borz sötét üregében mégis pontosan tudja, mikor nyugszik le a nap, s egy kis idő elteltével megpróbál kimenni szokásos éjszakai vadászútjára. Gyakran előfordul, hogy kidugja az orrát, horkant egyet, és visszabújik, majd rendkívüli gyorsasággal kiugrik. Sokkal jobb napkelte előtt lesben állni, amikor a borz hazatér. Akkor nyugodtan ballag, sőt messze hangzó, sustorgó zajt csap. Most azonban már közeledik az ideje, hogy a borz elkezdi téli álmát, ilyenkor nem jár ki mindennap. Kár volna hát egész éjszaka hiába lesni s másnap pedig átaludni a napot. Nagyon kényelmetlen helyzetben ülök itt, két lábam már egészen elzsibbadt. Most a borz váratlanul kidugta az orrát, s én egyszerre olyan jól érzem magam, mintha selyempárnákon üldögélnék. A borz megmutatta az orra hegyét, s ugyanabban a szempillantásban visszabújt. Egy fél órával később ismét kidugta az orrát, gondolkozott egy pillanatig, s megint visszabújt üregébe. Többet azután már nem is jött ki. Én meg alig értem az erdő széléig, amikor fehér pelyhek kezdtek szállingózni. A borz pedig csak az orra hegyét dugta ki barlangjából, mégis megérezte a hóesést.

21

KÉK ÁFONYA NYENYEC MESE

Napfénynek meg Nyíló Ibolyának született egy szépséges kislánya, Esti Sugárkának nevezték. Serdült, nőtt a kislány, s ügyességének hamarosan híre ment: egyetlen nap alatt meg tudott varrni egy hétszínű fonallal hímzett szarvasbőr csizmát vagy egy paszományos bőrbekecset vagy egy fehér, széles gallérú kabátot. Felserdült Esti Sugár, eladósorba került. Sokan kérték az apjától. – Férjhez adod-e a lányodat, Napfény? – kérdezték. Napfény azonban mindegyiknek így válaszolt: – Nem adom senkinek! Esti Sugár híre Legyőzhetetlen Fagyhoz is eljutott. Befogott szánjába hét jegesmedvét, és elvágtatott Napfény kunyhójához. Odaért, leszállt a szánról, rátámaszkodott jégcsap botjára, és megkérdezte: – Hozzám adod-e a lányodat, Napfény? – Nem adom senkinek – felelte Napfény. Legyőzhetetlen Fagy azonban nem tágított. Három nap és három éjjel hajtogatta: – Add hozzám a lányodat, Napfény! Meleg délben gyöngül Legyőzhetetlen Fagy, de éjjel, amikor hideg van, félelmetes a szava. Napfény éjjel csak úgy reszket félelmében, bezzeg nappal bátran mondogatja: – Soha-soha nem adom egyetlen lányomat Legyőzhetetlen Fagyhoz! Esti Sugár csak sírt, sírt keservesen. Sírt az anyja is, és azt hajtogatta: – Eredj innen, Legyőzhetetlen Fagy! Nem lehet a feleséged a mi kislányunk! Hiszen megfagy a te jégkunyhódban! Legyőzhetetlen Fagy azonban kérlelhetetlen volt. A negyedik napon fenyegető hangon kiáltotta: – Hallod-e, Napfény! Ha nem adod a lányodat szépszerével, akkor erőszakkal ragadom el! Ezt mondta Legyőzhetetlen Fagy, aztán jéghideg szeleket fújt magából. Megdermedt minden körös-körül. Megijedt Napfény, sírva fakadt: – Mit tehetek? Te vagy az erősebb! Hozzád kell adnom a lányomat! Legyőzhetetlen Fagy felültette szánjára Esti Sugarat, s a hét jegesmedve észak felé röpítette őket, szemben a hóförgetegekkel, jéghegyek között. Didergett Esti Sugár, olyan keménnyé fagyott, mint a jégcsap, csak úgy kopogott a teste a szán ülésén. Aztán legurult a szánról, és kékáfonya-bokorrá változott. Hazaért Legyőzhetetlen Fagy. Kereste a mátkáját, de hűlt nyomát találta. Megdühödött Legyőzhetetlen Fagy. Sötét lett az arca, mint az éjszaka. – Megfagyasztlak, gőgös teremtés! Fújt egy nagyot – fehér lett a föld, megdermedt körös-körül minden. Vastag hó lepte be a kékáfonya-bokrot. De eljött a tavasz. Napfény felolvasztotta a havat, és Kék Áfonya életre kelt. Az 22

emberek, amikor szedik az édes áfonyát, még ma is emlegetik a szépséges leányt, aki kékáfonya-bokorrá változott.

23

A TEKNŐSBÉKA MEG AZ ÓRIÁS INDIÁN MESE

A teknősbéka odújában ült, és a sípján játszadozott. Az óriás meghallotta, s így szólt: – Ez csak a teknősbéka lehet. Megyek s megfogom. Odament az odúhoz. A teknősbéka javában fújta. – Ping-ping-ping-kulo-pong-ping! Mire az óriás bekiáltott: – Hallod-e, teknős! A teknősbéka így felelt: – Ú! – Gyere elő, te teknős – folytatta az óriás –, s mérkőzzünk meg! – Jól van – felelt a teknősbéka mérkőzzünk meg, ha úgy akarod. Az óriás bement az erdőbe, levágott egy iszalagot, s kivitte a folyópartra, aztán így szólt: – Fogd meg az egyik végét, én megfogom a másikat. Te menj be a vízbe, s húzzad. Hadd lássuk, ki húzza el a másikat! – Jól van, óriás – mondta a teknősbéka, s máris ugrott be az iszalaggal a folyóba. Itt gyorsan egy nagy hal farkára kötötte, kiúszott, s elbújt a bozótban. Az óriás nekihuzakodott az iszalagnak. De húzta a hal is, s nyakig húzta be az óriást a vízbe. A teknősbéka látta ezt a bozótból, s jót kacagott. Amikor az óriás jól elfáradt, így szólt: – Győztél, teknős! Erre a teknősbéka becsusszant a folyóba, az iszalagot eloldozta a hal farkáról, s szépen kisétált a partra. Az óriás így szólt: – Fáradt vagy-e, teknős? S a teknősbéka így felelt: – Nem én. Mitől is volnék fáradt? Erre az óriás azt mondta: – Most már bizonyosan tudom, hogy benned emberemre akadtam. Elköltözöm erről a vidékről, élj békességben!

24

MIKKÓ ÉS A MAKARÓNI OLASZ MESE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy édesanya, annak volt egy nagyocska fia, azt Mikkónak hívták. Egy szép napon az asszony makarónit főzött, és közben így szólt a fiához: – Szaladj ki, fiam, a rétre, vágj le gyorsan egy kis füvet a kecskének. Majd megebédelsz, ha visszajöttél. Mikkónak semmi kedve nem volt kaszálni, előbb meg akarta enni a makaróniját. Édesanyja megígérte neki, hogy félreteszi a részét, csak menjen, és kaszáljon gyorsan. A makaróni közben megfőtt, de Mikkó nem jött. Az édesanyja éhes volt, evett belőle egy kicsit. Nem volt sok az egész, mert Mikkó és az édesanyja nagyon szegények voltak. Amikor a jó édesanya látta, hogy csupán egy szál makaróni maradt a tálban, pedig ő maga is alig evett, gyorsan előkereste kis maradék zsírját, rácsorgatta, egy kis száraz sajtot is megreszelt, és rászórta, hogy minél többnek lássék az étel, mire fia hazajön, és minél jobb ízű legyen. Mert az édesanya nagyon szerette egyetlen fiát. Mikkó hazajött, gyorsan lerakta a szénát, és szaladt a konyhába. A tál ott volt a tűzhely szélén, melegre tette az édesanyja. Mikkó belekukkantott, és elhúzta a száját. Azt kérdezte: – Csak ennyi van? – Csak ennyi, édes fiam – mondta az anyja. – Ez nem kell – morogta Mikkó durcásan, és hátat fordított édesanyjának és a makaróninak. Erre azt mondta az édesanyja a botnak: – Bot, verd meg Mikkót, mert nem akarja megenni a makarónit. De a bot nem mozdult. Erre így szólt az édesanya a tűzhöz: – Tűz, égesd el a botot, mert nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. De a tűz sem mozdult. Azt mondja az édesanya a víznek: – Víz, oltsd el a tüzet, mert nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. De a víz rá se hederített az édesanyára. Erre az így kiáltott az ökörnek: – Ökör, idd ki a vizet, mert a víz nem akarja eloltani a tüzet, a tűz nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. De az ökör nem itta ki a vizet. Így szól erre az édesanya a kötélhez: – Kötél, kösd meg az ökröt, mert az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. A kötél azonban nem engedelmeskedett neki. Az édesanya most az egeret szólítja: 25

– Egér, rágd el a kötelet, mert a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. Az egér nem rágta el a kötelet. Erre így kiáltott az édesanya: – Macska, kedves kis cicám, edd meg az egeret, mert nem rágja szét a kötelet, a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit. Szalad a macska, megeszi az egeret, az egér elrágja a kötelet, a kötél megköti az ökröt, az ökör kiissza a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz elégeti a botot, a bot megveri Mikkót, és Mikkó megeszi a makarónit.

26

MARSAK

A MOLNÁR, A FIÚ ÉS A SZAMÁR Szamarán a molnár lassan kocog; fia meg utána baktat gyalog. „Nézd csak! Köröttük a nép így susog: - Apó a csacsin, a fiú gyalog! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Az apó a csacsin, a fia gyalog." Csacsiról leszáll földre az öreg, fölül helyébe gyorsan a gyerek. „Lám csak! egy utas nyomukban dohog: - Fiú a csacsin, 27

az apa gyalog! Molnár s a fiú, mindegyik felül; hátul az öreg, az apa, a fiú elül! „Ejha – egy másik utas csak nevet: - Fent ül egy csacsin apa és gyerek. Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Fent ül egy csacsin apa és gyerek!" Molnár és fia kullognak gyalog; hátán a szamárral apó kocog. „Haha – a falu kacagni kiáll: - Ifjú csacsit visz egy öreg 28

szamár! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Ifjú csacsit visz egy öreg szamár!"

29

ZELK ZOLTÁN

AZ ÁLLATOK ISKOLÁJA Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, farkas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon. Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába siető állatnak: Kár, kár, kár nagy baj vár! De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: „Kár" – nem jó neki semmi. Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás. – Ide figyeljetek! – mondta a róka. – Írni tanulunk! S már kezdte is mondani hangosan: – Úr, ír... – De a nyúl, az nem úr! – szólt közbe egy kis farkas. – Csak a farkasok írjanak ... Ezen aztán elveszekedtek egy fél óra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka: – Most K betűt írunk: „Kutya ugat..." No hiszen! Föl is ugrottak erre a nyulak, őzek, és futni akartak, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is... Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka: – Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor? – Öt! Kettő! Kilenc! – kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három, az hat. – Tudjátok most már? – Igen, tudjuk! – kiabálták a kis állatnebulók. – Hát akkor mondja el a nyúl – szólt a róka. A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt. Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került a sor a farkasra: – Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat... – Buta vagy! – kiáltott rá mérgesen a róka. – Te vagy a legbutább az egész osztályban! Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a 30

padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban... – Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! – kiáltotta az öreg farkas. – Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölyök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának! De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta sincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük: Kár, kár, kár, Mind szamár!

31

A HÁROM SÍRDOGÁLÓ JAPÁN MESE

Élt, éldegélt valahol egy szegény öregasszony, akinek messze idegenbe szakadt az egyetlen fia. Azt se tudta, hol-merre jár, hogy megy sora, van-e párna éjszaka a feje alatt, van-e tető fölötte. Egyszer aztán levelet kapott a fiútól, de mert a szegény öreg nem tudott olvasni, elindult hát az országúton: valakire csak akad, aki majd felolvassa neki. Amint így ment, mendegélt, szembejött vele egy kiszolgált katona. Meg is állította, meg is kérte szépen, olvasná fel neki egy szem fia levelét. Kezébe vette a katona a levelet, nézte, nézegette, s egyszerre csak sírva fakadt, és sírt, sírt keservesen. Elszorult erre az öregasszony szíve, és reszketeg hangon faggatni kezdte a katonát: – Uram, mi van a levélben? Csak nem esett valami baja szegénykémnek? Bármi történt is, hagyd abba a sírást, és mondd meg nyomban. De a katona, mintha nem is hallaná az asszony szavát, maga elé meredt és sírt. Azt hitte erre a szegény öregasszony, hogy valami rettenetes szerencsétlenség érte az ő szerelmetes fiát, és maga is sírva fakadt. Amint így sírdogáltak, arra jött éppen tele puttonnyal egy vándorfazekas, s ahogy szemügyre vette őket, letette puttonyát a földre, melléjük lépett, és maga is keservesen sírni kezdett. És sírtak, sírtak most már mind a hárman. Látta ezt egy utasember, s mivel tudni szerette volna, hogy mi történt – hiába, kíváncsi az utas –, megkérdezte a fazekast, hogy miért sír. – Egy éve már – felelte a vándor fazekas, mihelyt egy kissé összeszedte magát –, már egy éve esőben-hóban járom az országot, hogy túladjak ezeken a fazekakon, és valami kis pénzre tegyek szert. Nemegyszer sírni szerettem volna, de sohasem volt rá jó alkalom, mert a vándorlás, az árusítás járt mindig az eszemben. Ma azonban, amikor ide értem, és megpillantottam ezt a két sírdogálót, felködlött bennem minden szerencsétlenségem, s így aztán csatlakoztam hozzájuk, hogy végre egyszer jól kisírjam magam. – Ühüm – mondta az utas, mert látta, hogy a fazekastól nem tud meg semmi okosat, s most már az öregasszonyhoz fordult, s őt faggatta, hogy miért hullatja könnyeit. – Hogyne sírnék – törölgette arcát az öregasszony –, hiszen levelet kaptam idegenbe szakadt egy szem fiamtól, és megkértem ezt az urat, hogy olvasná föl, mit ír szegénykém, mit üzen nekem, elárvult anyjának. De ez az úr egy szó nem sok, annyit se szólt, csak sírva fakadt a levél láttán. Nagy baj, nagy szerencsétlenség érte hát a fiamat, s hogyne sírnék, ha már egy idegen uraság is így megkönnyezi. Az utas erre már egyenesen a katonához fordult, és megkérdezte, mi van a levélben, micsoda baj, szomorúság, hogy ilyen keservesen gyötri a szívét. De a katona megrázta a fejét, s mihelyt erőt vett magán, így szólt: – Ó, uram, szégyenkezem, hogy tanulatlan vagyok. Gyermekkorom óta nem volt könyv a kezemben, és most sírok, mert ezt az egyszerű levelet sem tudom elolvasni. Sírok bizony, mert semmit sem tettem meg elmém csiszolására, amikor pedig még sok mindent megtehettem volna. 32

ANDERSEN

KÉT GYERTYA Volt egyszer egy szép szál viaszgyertya, aki nagyon is jól tudta magáról, hogy mit ér. – Viaszból teremtettek, formába öntöttek! – kevélykedett. – Szebb a lángom, mint más közönséges gyertyának, s tovább is égek: kristályüveg csillárban volna a helyem vagy legalább ezüst gyertyatartóban. – Gyönyörű élete lehet! – sóhajtott fel mellette a faggyúgyertya. – Engem bizony csak faggyúból teremtettek, de azért én is érek valamit, mindenesetre többet, mint némelyik faggyúgyertya, akit csak háromszor mártanak. Engem nyolcszor mártottak, hogy elég vastag legyek. Nem is panaszlom a sorsomat. Tudom, hogy előkelőbb dolog viaszból születni, mint faggyúból, de hát nem rajtunk múlik, hogy minek születünk. Kegyed majd a szobába kerül, a kristálycsillárba, én meg a konyhába, s az sem utolsó hely, hiszen az tartja el az egész házat. – Ó! – húzta el a száját a viaszgyertya. – Van a világon fontosabb dolog is az evésnél! Sokkal többet ér a társasági élet. Ha az ember egy ragyogó társaságban maga lehet a legragyogóbb! Ma este bál lesz a házban, mindjárt jönnek értem meg a családomért. Ahogy kimondta, már jöttek is érte, de nemcsak őt vitték el, hanem a faggyúgyertyát is. Maga a ház asszonya vette a kezébe, s a konyhába vitte: egy kisfiú várt ott kosárral a kezében. Krumplival rakták meg a kosarat, almát is tettek melléje; a jószívű háziasszony ajándékozta meg vele a kisfiút. – Ezt a faggyúgyertyát is vidd haza, kisfiam – mondta végül. – Édesanyád világos virradatig dolgozik, elkél a gyertya nálatok. A kislánya ott állt mellette, s amikor azt hallotta: világos virradatig, felragyogott az arca. – Én is fennmaradok ma világos virradatig! – kiáltotta boldogan. – Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat! Csak úgy sugárzott örömében. „De jólesik ilyet látni! – mondta magában a faggyúgyertya. – Sohasem felejtem el, milyen boldog volt ez a kislány! Ilyet úgyse látok többet." A kisfiú beletette a kosarába, ráhajtotta a födelet, s vitte haza. „Ugyan hová kerülök? – törte a fejét a faggyúgyertya. – Biztosan szegény emberekhez, akik talán még réztartót se tudnak adni alám, a viaszgyertyát meg kristálycsillárba helyezik, és fénypontja lesz a társaságnak. Előkelő uraságokra szórja a fényét – ó, de nagyszerű is az! Nekem alighanem másképp alakul a sorsom, hiszen csak faggyúból öntöttek." Csakugyan szegény emberekhez került, egy özvegyasszonyhoz és három gyermekéhez, abba a rozzant kis házba, amely éppen szemközt volt az előkelő úri házzal. Megörült az özvegyasszony, amikor a gyertyát meglátta. – De szép szál gyertya! – kiáltotta. – Egész éjjel világít majd nekünk. És meggyújtotta. – Juj! – utálkozott a gyertya. – Közönséges kénes gyufával gyújtanak meg! Bezzeg 33

a viaszgyertyát jobban megbecsülik odaát! Ott is akkor gyújtották meg a gyertyákat: felragyogtak a termek. Kocsik robogtak a ház elé, előkelő öltözetű báli vendégek szálltak ki belőlük, zeneszó áradt ki az utcára. „Most kezdődik a bál! – gondolta sóvárogva a faggyúgyertya, s eszébe jutott a gazdag kislány örömtől sugárzó arca. – Ilyet se látok többé!" De az özvegyasszony legkisebb leánykája egyszerre csak odasomfordált testvéreihez, megölelte őket, és nagy-nagy titkot súgott a fülükbe: – Mit gondoltok, mi lesz ma vacsorára? Sült krumpli, úgy ám! – és csak úgy sugárzott a boldogságtól; a gyertya világa éppen az arcába hullott, s a gyertya olyan igazi örömet látott az arcán, mint nemrég az úri házban a gazdag kislányén, amikor így dicsekedett: „Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!" „Lám, a sült krumpli ér annyit, mint a fényes bál! – gondolta a faggyúgyertya. – Hiszen egyformán örül ez a két kislány, a gazdag meg a szegény!" Még rá is tüsszentett az igazságra, helyesebben szólva sercent egyet, mert egy faggyúgyertyától csak ennyi telik. Asztalt terítettek, és nekiláttak a sült krumplinak. Ó, de pompás íze volt! Valóságos ünnepi lakomát csaptak belőle. Még egy-egy almát is kapott mindenki vacsora után, csemegének. Aztán lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk megcsókolta őket, s nyomban el is aludtak. De az anyjuk fönn virrasztott: egész éjszaka varrt, hogy megkeresse a három gyermek kenyerét. A szemközti házból átragyogtak a fehér viaszgyertyák, áthallatszott a báli zene. Fönn a magasban pedig tündöklöttek a csillagok, egyformán szitálták halvány fényüket a gazdag házra meg a rozzant házikóra. „Mégiscsak szép volt ez az este! – mondta magában a faggyúgyertya. – Vajon boldogabb volt-e a kristálycsillárban a viaszgyertya? Ezt meg kellene tudnom, mielőtt csonkig égek." És a két kislányra gondolt; az egyikre a viaszgyertya, a másikra a faggyúgyertya vetett fényt, mégis egyformán sugárzott az arcuk. Eddig a történet, az okosnak ennyi is elég.

34

NOSZOV

A FOLT Bobkának volt egy csodálatos nadrágja. Zöld, de még inkább azt mondhatnám, zöldesbarna. Bobka nagyon büszke volt a nadrágjára, s mikor felvette, mindig igazi katonának képzelte magát. Egyszer átmászott a kerítésen, beleakadt egy szögbe, és elszakította. Ez aztán a méreg! Bobka majdhogy sírva nem fakadt bánatában. Hazament, és kérlelni kezdte anyukáját, varrja meg a nadrágját. Édesanyja nagyon megharagudott: – Kerítéseken mászkálsz, elszaggatod a nadrágot – én meg foltozhatom! – Soha többet nem teszem, csak most az egyszer varrd meg, édesanyám! – Varrd meg magad! – De én nem tudom. – Ha el tudtad szakítani, akkor tudd megvarrni is! – Hát jó, akkor majd így fogok járni – morgott Bobka, és kiment az udvarra. A gyerekek meglátták, hogy lyukas a nadrágja, és kinevették: – Milyen katona az, akinek lyukas a nadrágja? Bobka mentegetőzött: – Megkértem édesanyámat, hogy varrja meg, de nem akarta. – A katonának talán bizony a mamája foltozza meg a nadrágját?! – mondták a gyerekek. – A katonának mindenhez kell értenie, a foltozáshoz is meg a gomb felvarrásához is. Bobka elszégyellte magát. Hazament, tűt, cérnát kért édesanyjától meg egy darab zöld anyagot. Kivágott az anyagból egy uborka nagyságú foltot, megpróbálta hozzávarrni a nadrághoz. Nagyon sietett, háromszor is megszúrta az ujját, úgyhogy még a vér is kibuggyant, s egyre csak a tűt szidta: – Még szúrsz is, te undok! Végre elkészült a folt. Úgy fityegett a nadrágon, mint egy szárított gomba, körülötte összeráncolódott az anyag. – Hát ez nem munka – mondta Bobka még rosszabb, mint volt. Megpróbálom még egyszer. Fogta az ollót, kifejtette a foltot. Majd elsimította a ráncokat, újra rátette a foltot a nadrágra, körös-körül megjelölte tintaceruzával, újra nekikezdett a varrásnak. De most nem sietett. Gondosan öltögetett, és vigyázott, nehogy felpúposodjék. Sokáig kínlódott, szuszogott, nyögött, de végül, mikor kész lett, öröm volt ránézni a foltra. Szépen, egyenletesen, simán feküdt a nadrágon s olyan erősen, hogy még a fogával sem tudta volna letépni. Bobka felvette a nadrágot, és kiment az udvarra. A gyerekek körülfogták. – Ez aztán derék – mondták. – Nézzétek csak, még ceruzával is körülrajzolta a foltot. Látszik, hogy maga varrta. Bobka meg csak forgott körbe-körbe, hogy mindenki jól megnézhesse a foltot. – Hej, ha még a gombfelvarrást is megtanulhatnám! De sajnos, egy se szakadt le! No de sebaj! Majd csak leszakad egyszer, s akkor aztán igazán én varrom föl! 35

BENEDEK ELEK

A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy-erős barátságot kötött, s elindult együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót. Felszállt a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni: – Van bor! Van bor! Van bor! Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: – Csak csapra, csak csapra! Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott: – Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!

36

SZÁSZ IMRE

A KISLÁNY ÉS A KISKUTYA A sűrű lombok szétnyíltak a nagy víz partján. Előbb egy kiskutya futott ki. Fekete, kövérkés pulikölyök volt, és nagyon nevetségesen futott, szinte a nyakába kapta mind a négy lábát. Hosszú, gubancos szőr borította, a farka visszakunkorodott a hátára, és lógott a nyelve. A kislány még valahol benn járt a bokrok között, csak a nevetése hallatszott, meg néha a kiabálása: – Maszat! Maszat! Maszat azonban nem akarta meghallani, mert engedetlen kiskutya volt, s most még szomjazott is, és megérezte a víz szagát. A legtöbb állat elnyúlik futás közben, de Maszat inkább valami fekete gombóchoz hasonlított, ahogy árkon-bokron nyargalt le a vízhez. A parton, a sárga kavicsokon egyszerre megállt. A vízen, messze, nagy hajó erőlködött felfelé, s húzta maga után a fával megrakott uszályokat; közelebb a parthoz egy kétpárevezős hosszú, karcsú csónak siklott, két fiú evezett, s egy lány kormányozta a csónakot. De Maszat nem ezért torpant meg a sárga kavicson. Hullámzott a víz. A hullámok halkan sustorogva nekifutottak a kavicsnak, rászaladtak, azután visszahúzódtak, s a kavics nedvesen és sötétsárgán csillogott utánuk. Maszat még sohasem látta a nagy vizet, és nem tudta, milyen állat az, amelyik így rátámad, nekiront, és mielőtt hozzáérne, visszaszalad. Vadul ugatni kezdett. Ha jött a hullám, hátraugrott, ha visszahúzódott, utána pattant, és vicsorgott, hörgött, morgott, fenyegette, szidta ezt az ismeretlen, szemtelen és erőszakos állatot. Egészen elfeledkezett a szomjáról. Akkor ért oda a kislány. Egészen más volt, mint a kutyája, magas és világos hajú, és kék halásznadrág volt rajta meg fehér csíkos kék pulóver, csak abban hasonlított a kutyájára, hogy éppolyan ügyetlenül futott. Fentről, a magas partról nézte a kutyát, aztán nevetve leszaladt hozzá: – Jaj, Maszat, de buta vagy! Úgy ugrálsz itt, mint egy kövér fekete szöcske. Maszat, te buta, hiszen ez nem béka, ez csak hullám. Maszat, én még ilyen buta és gyáva kutyát nem láttam. Gyere, igyál. De Maszat nem mert inni, csak ugatta a hullámokat. Tudta, hogy a kicsi gazdája kineveti és kicsúfolja, és nem értette, miért. Nem tudta elmondani neki, hogy minden kicsi kutya lelapul, ha elrepül felette egy nagyobb madár; mert valamikor az ősidőkben a kiskutyáknak félniük kellett a nagy sasoktól és más ragadozó madaraktól; és minden kiskutya megugatja a mozgó vizet, amikor először látja, mert valamikor az ősidőkben nagy fogú, éhes szörnyetegek jöttek ki a mozgó vízből, és meg akarták enni a kiskutyákat. Maszat ezt nem tudta, ő csak azt tudta, hogy neki meg kell ugatnia ezt a mozgó valamit, aminek ugyan vízszaga van, de nagyon gyanúsan ugrándozik. – Buta vagy, Maszat! – mondta a kislány, és a két mellső lábánál fogva odavonszolta a vízhez. – Igyál! – és belenyomta az orrát, egészen a sárga kavicsba. 37

De éppen akkor jött egy hullám, szemközt csapta a kutyát. Maszat hátraugrott, és megint ugatni kezdett. – Ha ilyen buta vagy és ilyen gyáva, szomjan halsz – figyelmeztette a kislány, ő ott állt a víz szélén, cipőjét néha végignyalta a víz, de nem törődött vele. Örült neki, hogy nincs, aki összeszidja érte. – No, gyere! – mondta még egyszer. – És szégyellheted magad. Maszat szégyellte is magát, de nem ment közelebb. – De sok bajom van veled – sóhajtotta a kislány. – Ha nem lennék itt, most szomjan halnál. Buta, gyáva Maszat! Merített neki vizet a két kis piszkos tenyerébe, s Maszat így már ivott. Nem sokat persze, mert a kislány ujjai között kicsurgott a víz. – Mennyi munkát adsz! – mondta a kislány, mikor ötödször merte tele a tenyerét. – De most már elég. Gyere, menjünk. Együtt kapaszkodtak fel a partra, s amikor felértek, nem messze tőlük ott állt egy tehén. Nagyon jámbor tehén volt, szelíden nézett és legelgetett. A kislány megtorpant. Városi volt, félt ettől a nagy állattól, amelyik éppen az ő útjukban állt. Maszat szimatolt. Megérezte, hogy a kis gazdája fél, s azt is tudta, hogy a tehéntől. Különben is puli volt, és nem tűrhette, hogy mindenféle tehenek összevissza kódorogjanak. A tehén csodálkozva nézte azt az ugatós, vicsorgó fekete kutyát ott az orra előtt. Csapkodott a farkával, és néhány lépéssel hátrébb vonult. Ügyet sem vetett a kislányra, aki remegve állt a parton. Maszat azonban tudta, hogy ezt a tehenet el kell innen kergetni. Hol innen, hol onnan ugrott neki, vicsorgott, ugatott, lesunyta a fejét, aztán hirtelen ugrott. A tehén hátrált, és körbe-körbe forgott, hogy mindig szembekerüljön a kutyával. De nem sokáig állta ezt az eszeveszett, vicsorgó fekete jószágot, amelyik folyton az orra felé kapkodott. Egyszer csak megfordult, és elcsörtetett a bokrok közé. Maszat vad üvöltéssel a sarkában. A kislány megkönnyebbült, de azért várt egy darabig, és csak akkor kezdett el kiabálni: – Maszat! Maszat! Az ugatás egyre messzebbről hallatszott, azután hirtelen elhallgatott. Egyszerre kinyíltak a bokrok. – Édesapa! – kiáltotta a kislány, és odaszaladt. – Idejött egy nagy bika, és fel akart lökni, de Maszat elkergette. – Ejnye – mondta az édesapja, aki látta a tehenet. – Aztán miért akart fellökni az a fránya bika? – Mert kék ruha van rajtam. A bikák haragusznak a kék színre. – Nem a pirosra? – A pirosra is, meg a kékre is. Maszat elkergette. Maszat olyan bátor, ilyen bátor kutya nincs is több a világon. Ha egy oroszlán jönne, azt is elkergetné. A kiskutya közben előkerült. Megszomjazott a nagy futástól, és szeretett volna inni, de a hullámok még mindig csapkodtak. Odasündörgött a kislányhoz, és két lábon ugrálva kérte, hogy jöjjön le vele, és adjon neki vizet. De a kislány nem értette, 38

csak simogatta-simogatta, és azt mondta: – Tudod, apu, Maszat megmentette az életemet.

39

A KECSKEGIDÁK MEG A FARKAS OROSZ MESE

Volt egyszer egy kecske. Házikót csinált magának az erdőben, s ott nevelgette gyermekeit. Mindennap elment a kecske az erdőre eledelért. Valahányszor elment, megparancsolta gyermekeinek, hogy az ajtót zárják be erősen, s ki ne nyissák senkinek. Ha visszatért az erdőről, megkopogtatta szarvával az ajtót, s ezt énekelte: Gidácskáim, kiskecskéim! Nyissátok ki, csemetéim, anyácskátok érkezett meg, édes tejet hozok nektek! Jártam bent a fenyvesekben, selymes, finom füvet ettem, hideg forrásvizet ittam, tőgyemből a tej kibuggyan, onnan körmeimre cseppen, körmeimről földre csurran. A gidák meghallják az anyjuk szavát, s kinyitják az ajtót. A kecske megeteti őket, s újra kimegy az erdőre, a gidák jó erősen bezárkóznak, s úgy várják az anyjukat. Egyszer megleste a kecskét a farkas. Mihelyt a kecske kiment az erdőre, odasompolygott a kunyhóhoz, s durva hangon üvölteni kezdte: Kiskecskéim, gyermekeim! Nyissátok ki, kedveseim, anyácskátok érkezett meg, jó fejecskét hozok nektek: tőgyemben a tejet hozom, túró van a szarvamon, víz csurran a körmeimen! De a gidák így feleltek: – Halljuk, halljuk, nem az anyánk hangja. A mi anyánknak finom a hangja, ha énekel, s nem szokott így óbégatni. Nem nyitották ki az ajtót. A farkas egy darabig még várt, még egyszer bekopogtatott, s aztán elment. Jön haza a kecske, és kopogtat: Gidácskáim, kiskecskéim! Nyissátok ki, csemetéim, anyácskátok érkezett meg, édes tejet hozok nektek! Jártam bent a fenyvesekben, 40

selymes, finom füvet ettem, hideg forrásvizet ittam, tőgyemből a tej kibuggyan, onnan körmeimre cseppen, körmeimről földre csurran. A gidák beengedték az anyjukat, s elmesélték neki, hogy jött el hozzájuk a farkas. A kecske megetette őket, s még erősebben megparancsolta nekik, hogy soha senkit be ne eresszenek. – Mert különben megint eljön a farkas, és felfal benneteket.

41

A SZELEK EREDETE FRANCIA MESE

Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, s hozza el az óceánra őket. Mert abban az időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű kis fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény húzásba. Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakatta a hajófenékre. A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek; a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk. Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten. Az egyik azt mondta: – Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk. – Nem szabad – mondta egy másik –, a kapitány megtiltotta. – Nem is fogja észrevenni! – erősködött az egyik matróz. – Éppen csak belekukkantok az egyik zsákba, aztán gyorsan újra bekötöm a száját. Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, éppen azt, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és ízzé-porrá törött. A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az óceánon, s azóta is ott tanyáznak.

42

MÓRA FERENC

A DIDERGŐ KIRÁLY Nekeresdországban Nevenincs királynak nagy volt a bánata, csupa siralom volt éjjele-nappala. Hideg lelte, rázta, fázott keze-lába, sűrű könnye görgött fehér szakállába. – Akármit csinálok, reszketek és fázom! A fele országom, aki segít rajtam, attól nem sajnálom! Száz kengyelfutó százegyfelé szaladt a hírrel Nekeresdországban. Ki tud orvosságot a király bajáról, hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol? Ezer bölcs ezeregy tanáccsal szolgált, de bizony egytől se melegedett föl a didergő király. Majd megvette szegényt az isten hidege, összegémberedett keze-lába bele. – Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom; kérdezzétek meg az udvari bolondom! De hiszen bölcsebb is volt az udvari bolond száz bölcsnél, nemhiába végig ésszel volt tele a csörgősapkája. – Hallod-e, te bolond – kérdezte tőle az udvari orvos –, mit csinálsz te, ha fázol? – Én bizony reszketek, komám – vont vállat a bolond. – Bolondnak: reszketés – jegyezte be az udvari orvos a mindentudó könyvébe. – Hát akkor mit kell csinálni, mikor a király fázik? – Addig kell rá fűteni, míg melege nem lesz. – Királynak: fűtés – jegyezte tovább az udvari orvos, s rögtön kiadta a parancsot az udvari fűtőnek: – Cédrusfával hamar a kandallót tele, urunk-királyunknak attól lesz melege! Akkora volt a kandalló, hogy beillett volna kaszárnyának, olyan tűz lobogott benne, hogy meg lehetett volna nála sütni egy ökörcsordát: nem ért az semmit a didergő királynak. – Fűtsetek, mert megvesz az isten hidege, már a szakállam is csak úgy reszket bele! – Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom – jelentette az udvari fűtő elfogyott a cédrusfa tüzelőnk az utolsó forgácsig. – Vágjátok ki kertem minden ékességét, a szóló szőlőnek aranyvenyigéjét, a mosolygó almát, a csengő barackot, hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Kipp-kopp, csattogott a fejsze, ripp-ropp, recsegtek a tündérkert bokrai, fái, pittpatt, pattogtak, durrogtak a gallyak a kandallóban, csitt-csatt: jajveszékelve csapkodta össze tenyerét a didergő király. – Fűtsetek, mert megvesz az isten hidege, jaj, már a fogam is csak úgy vacog bele! – Én szegény fejemnek irgalom, kegyelem: puszta lett a kertünk, akár a tenyerem – törülgette verejtékes homlokát a fűtő. – Széles ez országban amíg erdőt láttok, kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok! – húzta összébb magán a hermelin bundát a király. Nosza, megindultak erre az erdők a didergő király palotája felé. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fákból egy szál se maradt ott, aranyos kandallón mind elparazslott. 43

Didergő királynak de minden hiába, nyögve gubódzik be farkasbőr bundába: – Fűtsetek, mert megvesz az isten hidege, jaj, már az ajkam is csak úgy kékül bele! Az udvari fűtő majdhogy lángot nem vet, de a király előtt ijedten köhentget: – Most állunk már ebül, nincs fűteni mibül. – Minden háznak vagy nád, vagy fa a teteje, akár nád, akár fa, azt mondom: le vele! Egy szempillantás múlva ezer kéz esett neki a király városában a háztetőknek. Tépte horoggal, vágta baltával, bontotta csákánnyal, nyiszálta fűrésszel. Akkora volt a por, hogy az ég is kormos lett tőle. Akkora a jajgatás, hogy a didergő király meg se hallotta, mikor kicsi lábak végigcsoszogtak palotája márványpadlóján. Csak arra ütötte föl a fejét, mikor a fülébe csilingelt valami muzsikáló hangocska: – Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi! Pöttömke kislány volt, lenvirágszemű, rizskása fogú. Szeme sírásra állt, nevetésre szája, kíváncsian fordult a király hozzája: – Ácsi, kislány, ácsi! Mért vagyok rossz bácsi? – Azért, mert leszedetted a házunk tetejét – pityeredett el a csöppség, de abban a nyomban el is mosolyodott –, ejnye, de jó meleg van nálatok! Hát uramfia, ahogy a kislány odakuporodik a kandalló mellé, lekívánkozik ám a királyról a farkasbunda. A kislány meg összeütötte a két kis tenyerét, ahogy a hermelin palástot meglátta a király vállán. – Ejnye, király bácsi, de szép kis subád van, ugyan melyik szűcstől vetted a vásárban? De már erre a hermelin palástot is letette a didergő király. De nem is volt már az didergő király, hanem mosolygó király, mikor kinyitotta a palotája ablakát, s lekiáltott az emberekre: – Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, juttatok belőle, aki fázik, annak! Hát egy szempillantás alatt úgy tele lett a király palotája szegény emberrel, hogy a föld is hajlott alattuk. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: – Asztalt terítsetek, ökröt süssetek, hordót szaporán csapra üssetek! Ily kedves vendég még sohase járt nálam, mint amikor népem tölti meg a házam.

44

GRIMM A SUSZTER MANÓI Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt és békességgel elaludt. Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt ; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. – Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál, pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. „A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta ráérek a dolgomtól." De mire másnap fölkelt, készen állt a két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: – Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egy arasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, szögecseltek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek. – Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg 45

csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra: szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok a szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat, s azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek: Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk! - énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

46

47

CSARUSIN

A TÜCSÖK Egy faház falában élt egy tücsök. Valami hasadékban bújt meg. Mihelyt leszállt az éj, a tücsök rákezdte: „Szrü-szür-szrü-szüri". Cirpelt, cirpelt, dalolt, hegedült, úgy hangoskodott, hogy nem lehetett tőle meglenni. Még ha nappal cirpelt volna, azt csak megszokja az ember valahogyan, de éjszaka aludni kell! A napi munkában kifáradunk, pihenni akarunk, s nincs kedvünk hangversenyt élvezni! A szoba lakói petróleumot öntöttek a hasadékba, feketeborsot törtek, és a törött borsot libatollon át befújták a résbe. „No – gondolták –, most aztán kiüldöztük a muzsikusunkat." De szó sincs róla, a tücsök nem ment el. Cirpelt, muzsikált tovább, fülsiketítően. Két héten át zengte dalát, úgyhogy egy éjszaka, sem lehetett tőle aludni. A tizenötödik napon a szoba lakóinak vendége érkezett. Fjodor Fjodorovicsnak hívták. Csodálatos ember volt! A világon minden állatnak és minden madárnak a hangját tudta utánozni. Még szúnyog módra is tudott dünnyögni. A háziak megteáztak kedves vendégükkel, s azután kiültek a tornácra. Varjú szállt arra. Fjodor Fjodorovics nyomban károgni kezdett, varjú módra: „Kár!" A varjú leszállt, és a tornác körül keringett, károgott ő is válaszul: „Kár! Ká-árr!" Az udvarra most besétált egy tyúk a csibéivel. Fjodor Fjodorovics halkan csipogott, mint a kiscsirke, ha eltévedt: „Csiep, csiep". A tyúk ijedten kotkodácsolt, és szaladt keresni az elveszett csibét. Azután Fjodor Fjodorovics közelebb húzódott a házigazdához, és a fülébe zümmögött, mint a légy, de olyan ügyesen, hogy a házigazda hessegetni kezdte. – Szemtelen légy! – méltatlankodott. – Nem hagyja békén az embert. Így üldögéltek kinn, amíg besötétedett; sokat nevettek. Akkor azután nagyot sóhajt a házigazda, s azt mondja a vendégének: – Nagyon jó, hogy eljöttél hozzánk, Fegya, örülünk neked, csak azt nem tudjuk, hol helyezzünk el éjszakára. A szobánkban tudniillik egy tücsök lakik, és éjszakánként úgy koncertezik, hogy aki nincs hozzászokva, a szemét sem hunyhatja le. – Sebaj – mondja rá Fjodor Fjodorovics. – Majd én is adok egy kis hangversenyt annak a tücsök úrfinak. Úgy is lett. Amint lefeküdtünk, a tücsök rázendített a nótájára a hasadékban, a kályha mellett: „Tirli-tirli-tirli-i-i". „Türli-türlük-türli-i-i" – cirpelt Fjodor Fjodorovics is tücsök módon, de még sokkal hangosabban, erélyesebben. „Türlük-türlük-türli-i-i" – cirpelt az igazi tücsök a falban. „Tür-lük-tür-lük, tür-li-i-i-türli-i-i, tür-lük-tür-lük-türli!" – trillázott harsányan, fülrepesztőn Fjodor Fjodorovics. Azután elhallgatott. A szobában csönd lett, mélységes csönd. Azután megszólalt a tücsök a hasadékban, de nagyon-nagyon halkan: „Tür-lük" 48

Fjodor Fjodorovics pedig megint olyan hangosat, harsányat cirpelt rá tücsöknyelven, hogy a falak remegtek. Sokáig cirpelt, trillázott, a háziak már megunták hallgatni. – Hagyd már abba, Fegya – kérlelték. – Elég volt! – Nem, nem – felelte a vendég. – Tűrjétek még egy kicsit. Végre aztán abbahagyta. Aznap éjjel a tücsök meg se pisszent. Másnap éjszaka sem énekelt, és azóta se szólalt meg. Bizonyosan elköltözött: annyira ráijesztett Fjodor Fjodorovics.

49

GÁRDONYI GÉZA

MI ÚJSÁG, MALAC ÚRFIAK? Szép tavaszi nap volt. Azt mondja az öreg disznó a cocáknak: – No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf. Tetszett a mező a malac úrfiaknak. – De jó itt lenni, ui-ui! – mondották. – Virágos szép asztal a mező, ui-ui! a virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui! Játszottak, legelésztek. Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős nagy szél, hogy a vén fűzfák meghajladoztak alatta, mintha a földre akarnának feküdni. Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni. A malacokat sem érte a szél erősen; csak az öreg disznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét. Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre. – Mi lehet az, ui-ui! – kérdik a malacok. – Nem tudom, röf-röf – felel az öreg disznó. A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik: – Mi lehet ez, ui-ui! Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui! Csak orra van, hosszú, az is rézből, ui-ui! – Madár ez, ui-ui! – mondja egy másik – mert repülni tud, ui-ui! – Ha madár volna, lépkedni is tudni röf-röf – mondja az öreg disznó. – Hátha holt madár, ui-ui! – mondja ismét egy malac. Pedig hát nem volt az se holt madár, sem eleven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél. – Én megkóstolom ezt a madarat – szólt ismét egy malac –, meglehet hogy jó? – Hozzá ne nyúlj, röf-röf – szólt az öreg disznó –, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf. Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, és megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öreg disznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte. – Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui! – Itt a világ vége! Szaladjunk! – kiáltották a malacok. Persze, az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, azután ismét felemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.

50

JÉRCIKE ÉS KUKORI FRANCIA MESE

Volt egyszer egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak őket emlegették: – Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek! De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt. Ó, hogy szenvedett és vergődött most Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól – sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna. – Jaj! – panaszolta. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke. Felszállt a baromfiudvarban álló szekér rúdjára – és ez a szekér hallotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában. – Miért sírsz annyira, Kukori? – kérdezte. – Jaj! – sírt fel a kakas. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke. – És búsan hátrál a szekér is! – vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát. Amint hátrált, egyre hátrált, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle: – Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú? – Jaj! – jajgatott a szekér. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér. – És a trágyadombról pára kél!... – folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal. A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte: 51

– Szép trágyadomb, mi bánt? – Jaj! – jajgatott a trágyadomb. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér, trágyadombról pára kél. – A sövény is meghasad!... – reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg. – Ej, te szép sövény! – szólította meg a farkas. – Miért hasadtál meg? Miért vagy üyen szomorú? – Jaj! – jajgatott a sövény. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér, trágyadombról pára kél, a sövény is meghasad! – A farkas meg elszalad! – kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz. – Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? – kérdezte tőle a forrás. – Jaj! – jajgatott a farkas. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér, trágyadombról pára kél, a sövény is meghasad, a farkas meg elszalad! – És elapad a forrás! – sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás. Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ – a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát: – Ej, ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el ennyire? – Jaj! – jajgatott a forrás. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér, trágyadombról pára kél, a sövény is meghasad, 52

a farkas meg elszalad! Elapad a forrás! – És a hegy végig omlás! – dörögte a hegy. És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy. A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte: – Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omlasz? – Jaj! – jajgatott a hegy. Jaj, jaj! Meghalt Jércike! Búsan szól Kukori éneke, búsan hátrál a szekér, trágyadombról pára kél, a sövény is meghasad, a farkas meg elszalad! Elapad a forrás, a hegy végig omlás! – És az erdő földre rogy! – zúgott fel sötéten az erdő. És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét – az ő kedves Kukorijának. És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett. Pelyhes, kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.

53

MÉSZÖLY MIKLÓS

A HEGY MEG AZ ÁRNYÉKA Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy Kopasz. A kerek világon nem akadt furcsább hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt, úgy festett, mintha mindennap újra borotválkozott volna. Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak. – Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár! A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést, tetszett is neki, nem is – de nem szólt. Egyszer az oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg. – Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz! És vitték a hetedik határba. A hegynek ez már sehogy se tetszett. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk? S már pukkadt a haragtól, ha valaki odament, s azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg csak ennyit: – Huj de magas! Huj de meredek! – No, várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem! És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot borotváljon le róla. A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl, hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette, ami locspocs víz maradt benne, azt a Nap szárította föl. A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő! S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki. De hát várhatta; se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle. Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövében, hálásan az sóhajtott föl: – Be jó ez a kis árnyék! És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben. Bezzeg Nagy Kopasznak se kellett több. Hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik? S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult: — Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle! A szél furcsállta kicsit a dolgot – de azért nekigyürkőzött. Végre is az a tiszte, hogy fújjon. S fújt, fújt, olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek; aztán negyede; aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből, akkora, mint egy fűben heverő szamár. Éppen csak két füle nem volt. 54

A KIRÁLYKISASSZONY ÉS A KERTJE NÉMET MESE

Volt egyszer egy szegény asszony. Volt három szép fia, szorgalmas, derék legények; de hiába igyekeztek, hiába dolgoztak látástól vakulásig, szegények maradtak, mint a templom egere. Bánkódott, búsult a szegény asszony, egyre csak azon sóhajtozott, bár jobb napokat látnának a fiai. Egyszer aztán elébe állt a legidősebb fiú: – Édesanyám, mossa ki az ingem patyolatfehérre, foltozza meg a nadrágomat, széles a világ, megyek szerencsét próbálni. A szegény asszony patyolatfehérre mosta a legény fia ingét, foltot vetett a nadrágjára, a tarisznyájába meg beletett három hamuban sült pogácsát, azzal indult is a legény szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg egy szépséges kerthez nem ért. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, ilyen szép kertet emberfia nem látott még! Volt abban a kertben csengő barack, mosolygó alma, aranydió, aztán se szeri, se száma, annyiféle szép virág. A rácsos ajtaja meg nyitva volt, mintha vendéget várnának oda. Gondolt egyet a mi legényünk, belépett a kertbe. Ahogy jobban körülnézett, látja ám, hogy az egyik rózsafa tövében gyönyörű szép királykisasszony üldögél. – Adjon isten, királykisasszony! – köszönt a legény tisztességtudóan. – Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szemednek legnagyobb gyönyörűsége – kérdezte a királykisasszony. – Szép az aranydió, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebbek mégis a virágok – mondta a legény. Hej, megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a két testvéröccse. Ekkor aztán a középső fiú elindult szerencsét próbálni. A középső fiú is ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. ő is belépett a rácsos kapun, ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte: – Adjon isten, királykisasszony! – Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik a szívednek legnagyobb gyönyörűsége? – Szépek az illatos virágok, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebb mégis az aranydió! – mondta a középső fiú. Megint csak megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a kisebbik testvéröccse. Ekkor aztán a legkisebb fiú indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun, ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte: – Adjon isten, királykisasszony! – Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szívednek legnagyobb gyönyörűsége. 55

– Királykisasszony, szebb vagy te minden virágnál, aranydiónál, mosolygó almánál, csengő baracknál! A királylány meg azon nyomban a legény nyakába borult. – Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket! Mától kezdve az én édes uram vagy! – mondta a királykisasszony. Hét országra szóló lakodalmat csaptak, aranyos-gyémántos hintó ment a szegény asszonyért, a tömlöcből a szépséges kertbe vezették a legkisebbik fiú két testvérbátyját, hadd teljék szívük öröme a virágokban, aranydióban. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

56

A PÓRULJÁRT KÉRŐ ANGOL GYERMEKVERS

A béka háztűznézni ment – hejhó! – mondja Tóni –, mamájától el se köszönt – no de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. Egy nagy csokor rózsát hozott – hejhó! – mondja Tóni –, és Patkánnyal találkozott – no de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. „Nem jönne, Patkány úr, velem? – Hejhó! – mondja Tóni. – Cini kisasszonyhoz viszem." – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. Elérték az egértanyát – hejhó! – mondja Tóni –, s kurjongatott a két barát: – no de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. „Cini kisasszony! Honn van-e? – Hejhó! – mondja Tóni. – „Honn hát! A kendert nyűvöm, e!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. „Cini kisasszony! Sört hamar – hejhó! – mondja Tóni –, Patkány úr mulatni akar!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. „S kend, Béka úr, dalolna tán? – Hejhó! – mondja Tóni – Rövid legyen a dal s vidám!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. 57

„Ő, Cinike – szólt Béka úr – hejhó! – mondja Tóni –, rekedt vagyok ám cudarul!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. „Sebaj, ha Béka úr rekedt – hejhó! – mondja Tóni –, halljunk kendtől egy éneket!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. S hogy Patkány úr rákezdené – hejhó! – mondja Tóni –, egy vén kandúr toppant elé – no de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. Patkány úr azt se mondta: pá! – hejhó! – mondja Tóni –, s uzsgyé! egy vén szekrény alá! – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. De Cini kisasszony se rest – hejhó! – mondja Tóni –, futott lukjába egyenest. – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. Gondolta Béka úr: „No lám – hejhó! – mondja Tóni –, ennek fele se tréfa ám!" – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni. Vette kalapját, s úgy biz a! – hejhó! – mondja Tóni –, menyasszony nélkül ment haza. – No de tóni-póni, sonka és spenót, hejhó! – mondja nagyfülű Tóni.

58

HONNAN SZEREZTÉK A VARJÚ-INDIÁNOK EREJÜKET? INDIÁN MESE

Egyszer régen a Varjú-indiánok törzséből való bátor harcos elindult sasra vadászni, hogy sastollal ékesítse fejdíszét. Törzse szokása szerint vadászott; egy domb tetején, ahol a sasok fészke volt, ásott egy mély gödröt, s ágakkal, zöld levelekkel borította be, hogy semmi sem látszott belőle. Az egyik ágra jókora húst erősített, majd ledobta ruháját, és bemászott a gödörbe, a zöld bokor alá. Várta, hogy majd odarepül egy sas húsért, és ő elkapja a lábánál fogva. Egész nap ott kuporgott a gödörben, de bizony egy fia sas sem mutatkozott. Ott töltötte volna az éjszakát is, de alighogy leszállt a sötétség, tamtam-dobok halk zenéje hallatszott a távolból. Gondolta, meglesi, honnét jön a hang. Csendben kimászott a gödörből, és lopakodva elindult arra, amerre a tamtam-dobok szóltak. Hamarosan egy tóhoz ért. A tó sima volt, mint a csiszolt ezüst, a fiú mégis azt gondolta, hogy csakis onnan jöhetett a hang. De hiába maradt a tó partján hajnalig, másnap estéig, többet nem hallotta a dobolást. Csak a következő éjszaka hallatszott fel újra az ismerős tamtamozás, s nem sokkal ezután megszámlálhatatlan sok állat és madár jelent meg úszva a tó sima tükrén. A fiú izgatottan leste, figyelte őket, de sokkal okosabb nem lett; az állatok összevissza cserregtek, morogtak, horkantottak; ő pedig egy szót sem értett belőle. S ez így ment álló négy napig. Reggel eltűntek, este a hold fénye mellett ismét felbukkantak, táncoltak, varázsdalokat kántáltak, amiből a fiú nem értett semmit. Végül a negyedik nap a fáradtságtól és éhségtől kimerülve elaludt. Mikor nagy sokára felébredt, hatalmas sátorban találta magát. A sátor madár- és állatbőrökbe öltözött emberekkel volt tele. Egy részük a fal mellett ült csendesen, a többiek hajladozva, forogva táncoltak, keringtek. A fiú ekkor értette meg, hogy ezek azok az állatok, madarak, akiket a tó vizében látott, csak most emberi alakjukat vették fel. Alighogy felébredt, odalépett hozzá az egyik, a legöregebb, és így szólt: – Látod ezt a sok emberforma lényt? Ezek mind állatok is, emberek is. Nagy hatalom birtokában vagyunk valamennyien. Átadjuk neked, mert tetszel nekünk, bátor vagy és okos. A fiú figyelmesen hallgatta, és ekkor így folytatta az öreg: – Én vagyok a kutya. Megtanítalak egy táncra, s majd ha visszamész a törzsedhez, ez a tánc mindig szerencsét hoz neked harcban, vadászatban. Akkor a kutya lassan, méltósággal ellejtette a táncát, aztán visszaült a helyére, s előlépett a bagoly. Egy köteg bagolytollat nyújtott át a fiúnak ezekkel a szavakkal: – Én a sötétben is látok, akármilyen fekete az éjszaka, akármilyen veszedelmes is az út. Ha éjjeli vadászatra mész ezentúl, te is látni fogsz az én szememmel. Vedd ezeket a tollakat, és kösd a hajadba, hogy mindig veled legyenek. Mindannyian elcsöndesedtek, amikor a bölénybika állt fel, s egy tarisznyát tett a fiú elé. A tarisznya bölénybőrből készült, és erős is, szép is volt. 59

– Viseld ezt a tarisznyát, valahányszor harcba mész – mondotta. – Ebben a tarisznyában adtam át neked az erőmet és kitartásomat. Egy sündisznó tüskéivel ékesítette a tarisznyát, és így szólt: – Én is segítek neked. A tüskéim elgyöngítik az ellenséget, mert félelemmel töltik el. Ha harcba mész, az ellenségeid menekülni fognak előled, és mindig te leszel a győztes. A sas tollakat adott a fiúnak. A tollakat ott mindjárt a fejdíszére erősítették. Amikor ez megvolt, így szólt a sas: – Átadom neked a merészségemet a harcban, hogy ugyanúgy győzzed le ellenségeidet, mint ahogy én győzőm le őket mindig. A sas után a daru következett, s egy csontot ajándékozott a bátor harcosnak. – Ez legyen ezentúl a harci sípod – mondotta – ez majd elriasztja idejében az ellenségeidet. Az őz a gyorsaságát ajánlotta fel, a medve az erejét, s még egy csíkot is adott a bundájából, hogy azzal díszítse a szerencsehozó tarisznyát. Mikor a bátor legény valamennyi állattól megkapta az ajándékát, hirtelen álom szállott reá, de olyan mély álom, hogy közben elfeledkezett arról, merre járt. Hogy felébredt, ismét a tó partján volt, s a tó vize sima, mint annak előtte. A fiú mindjárt felkerekedett, hazasietett a törzséhez, összehívta a férfiakat, s megtanította őket a kutya táncára, megmutatta a tarisznyát, és elmondott mindent, amit látott, tapasztalt. Megörültek a Varjú-indiánok a fiú szerencséjének, vezérükké választották, és attól fogva a Varjú-indiánok törzse volt a legkülönb a vadászatban és a harcban.

60

L. TOLSZTOJ

FILIPOK Volt egyszer egy fiú. Filipok volt a neve. Egy napon a gyermekek elindultak az iskolába. Filipok is fogta a sapkáját, s velük akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tőle: – Hova készülsz, Filipok? – Megyek iskolába. – Kicsi vagy még, ne menj! – és az édesanyja otthon marasztotta. A gyermekek elmentek az iskolába. Az apja még jókor reggel elment az erdőre, az anyja napszámosmunkára. Csak Filipok maradt otthon a kunyhóban meg a nagyanyja a kemencén. Filipok unni kezdte magát egyedül. Nagyanyja elaludt. Ő pedig keresni kezdte hát a sapkáját. A magáét nem találta, fogta az apja régi, nagy sapkáját, s elindult az iskolába. Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mögött. Amíg Filipok a maga falurészében haladt, nem bántották a kutyák – jól ismerték. De amikor idegen telkekhez ért, csak kiszökött Zsucska, megugatta, Zsucska után Volcsok, a nagy kutya. Filipok elkezdett rohanni, a kutyák utána. Filipok kiáltozott, megbotlott s elesett. Jött egy paraszt, elkergette a kutyákat, s megkérdezte: – Hova futsz így egyedül, te kis csirkefogó? Filipok nem felelt, csak fogta a kabátszárnyát, s futott inaszakadtából. Az iskoláig futott. A feljárónál egy lelket sem lát, de az iskolából gyermekhangok moraja hallatszik. Filipokba egyszerre beleáll a félelem. „Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen?" – s gondolkozni kezdett, hogy mit is csináljon. Visszamenjen? – széttépik a kutyák. Bemenjen az iskolába? – fél a tanítótól. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében. – Minden gyerek tanul, te mit állsz itt? Filipok bement az iskolába. A pitvarban levetette a sapkáját, s benyitott. Odabenn csak úgy nyüzsögtek a gyermekek. Mindegyik kiabált, a tanító pedig ott állt a terem közepén, vörös sál a nyakán. – Mit akarsz itt? – kiáltott rá Filipokra. Filipok csak a sapkáját szorongatta, s egy szót sem felelt. – De hát ki vagy? Filipok hallgatott. – Néma vagy tán? Filipok úgy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava. – Hát ha nem akarsz beszélni, eredj haza. Pedig Filipok úgy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszáradt a rémülettől. Csak nézett a tanítóra, s megeredt a könnye. Akkor a tanító megsajnálta. Megsimogatta a fejecskéjét, s megkérdezte a gyermekektől, hogy ki ez a fiú. – Filipok, Kosztyuska öccse. Régóta kéredzkedik az iskolába, de az anyja nem engedi, most aztán lopva jött ide. – No, ülj be a padba, a bátyád mellé, megkérem anyádat, engedjen iskolába. 61

A tanító mutogatni kezdte Filipoknak a betűket, de Filipok már ismerte őket, s egy kicsit olvasni is tudott. – Lássuk, betűzd ki a nevedet. Filipok elkezdte: – Ef – i – fi, el – i – li, pé – ok – pok, Fi – li – pok. Mind elnevették magukat. – Ügyes kisfiú vagy! – mondta a tanító. – Ki tanított meg olvasni? Filipok felbátorodott, és így felelt: – Kosztyuska! Én szemfüles vagyok, s egyszerre mindent megértettem. Én nagyon, de nagyon ügyes vagyok! A tanító elnevette magát, s így szólt: – Várj egy kicsit azzal a hencegéssel, előbb tanulj! Attól fogva Filipok is együtt járt a gyerekekkel az iskolába.

62

JÉKELY ZOLTÁN

A HÁROM PILLANGÓ Volt egyszer három pillangó: az egyik sárga, a másik veres, a harmadik fehér. Vígan játszadoztak hárman a verőfényes mezőn, hol ezen, hol azon a virágon táncoltak, s szinte fáradhatatlanok voltak nagy örvendezésükben. De hirtelen nagy zápor kerekedett. Haza akartak repülni, de a ház ajtaját nem tudták kinyitni; s az eső mind jobban s jobban szakadt. Elvergődtek hát a sárga és veres csíkú tulipánhoz, s így könyörögtek: – Kis Tuli! Nyisd fel kelyhedet, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: – A sárgának meg a veresnek szívesen felnyitom, de a fehérnek nem! Erre a sárga és a veres pillangó azt felelte, hogy ha fehér testvérkéjüket nem bocsátja be, úgy bizony inkább ők is kint maradnak. Az eső pedig mind vastagabban szakadt. Elvergődtek valahogy a liliomhoz, s megkérték szépen: – Kis Lili! Nyisd fel kelyhedet, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a liliom így felelt: – A fehéret örömest befogadom, de ti kettőtöket nem! Erre a fehér pillangó így válaszolt: – Ha testvéreimet nem fogadod be, bizony én sem kívánkozom hozzád. Inkább ázzunk együtt, mintsem egymást elhagyjuk – és így hárman repültek ismét tovább. Közben a nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók beszédét, s annyira megilletődött, hogy az esőt elűzte, meleg fényt árasztott a kertre, s a pillangók szárnyát megszárította. S a három pillangó újra táncolt, repkedett vígan, míg csak le nem áldozott a nap – amikor aztán szépen hazamentek együtt, lepihenni.

63

CSARUSIN

HOGY TANULTBA MEG KIMONDANI ZSENYA AZ R-ET? Volt egyszer egy kisfiú: Zsenya. Nem tudta kimondani az r-et. – No, Zsenya, mondjad: mogyoró. De ő így ejti a szót: „mogyoló". – Mondjad: takaró. De Zsenya így ejti: „takaló". – Mondjad: répa. De ő azt mondja: „lépa". Minden gyermek kineveti az udvaron. Egyszer együtt játszott a gyerekekkel, s valamit helytelenül ejtett. Elkezdték bosszantani. Akkor Zsenya megsértődött, s felmászott a tetőre. Zsenya ott fekszik a fáskamra tetején, s csendesen sírdogál. Hirtelen egy varjú száll a kerítésre, s erős hangon ezt károgja: – Káárrr! Zsenya is károgni kezdett – csakhogy neki így sikerült: „kááll..." A varjú meg ránézett, félrehajtotta a fejét, megcsattogtatta a csőrét, s elkezdte mondogatni különféleképpen: „Kárr, krá, krrr, rrrá, rrrá, rrá!" Zsenyának ez így sikerült: „klávlá, klll, klklkl". Fél óra hosszat kiáltozott Zsenya varjú módra, különbözőképpen helyezgette szájában a nyelvét, s teljes erejéből lökte ki a hangot. Kifáradt a nyelve, ajka is megduzzadt. De egyszer csak ilyen kitűnően sikerült iszólás: – Kááárrrrrrr! Olyan kitűnően sikerült ez az „rrr”, hogy úgy hallatszott, mintha egy halom kő gurulna szét. No, megörvend Zsenya, s kezd lemászni a tetőről. Mászik nagy sietve, s közben állandóan károg, hogy el ne felejtse az r-et kimondani. Mászott, mászott, s le is fordult a tetőről, de a kamra alacsony volt, ribizlibokorba esett – s ott nem ütötte meg magát. Felkel Zsenya, s odafut a gyermekekhez, nevet, örül, s ezt kiáltja: – Ki tudom már mondani az „err"-et. – Akkor hát mondj nekünk egy szót! Gondolkozik Zsenya, s a végén azt mondja: – Paverrrrr! Pavelt akart mondani, de megzavarta a szó. De azért úgy örült!

64

JÓZSEF ATTILA

INDIÁBAN, HOL ÉJJEL A VADAK... Indiában, hol éjjel a vadak" zöld szeme cikkan át a dzsungelen, - mikor dédapa is kicsi volt még, élt egy nagy fejedelem. Parancsot adott, büszkét, szigorút: „Fogjon mindenki szerszámot! Oda, hol a lombzenére táncot lejt a hold, épüljön hétszáz ékes palota!" Hétszáz ékes palota közé kincstárat vasból rakatott, s a napot akarta ráveretni, mint óriás, tüzes lakatot. Hiába szörnyedt el a nép s kérlelték vének és papok: „Ami égi, ne hozd a földre!" A kapu pántja kérte a napot. Feszült a létra felhő szélihez. Megbillent az; a létra leszakadt. Fogtak sasokat könnyű szekérbe, a hámot szétszedték dalos madarak. S míg sürgött irtózva, serénykedett a dolgos népek megdöbbent zöme, kisült a vetés, kigyúlt a város; kicsordult a nap lángos özöne. Mint a zuhatag, hullt alá a tűz. Állva száradt el a fejedelem. S a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.

65

RÁKOS SÁNDOR

A KÉT KIS VADKÖRTEFA Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon két kis magocska. Éppen egyformák voltak: egyik se volt se kisebb, se nagyobb, se jobb, se rosszabb a másiknál. Egyformán serénynek és jó szándékúnak is látszottak mind a ketten: alig várták, hogy a földbejussanak, s kicsírázva, új életre ébredjenek. Fütyülve, dudorászva jött az őszi szél, fölkapta a két kis magocskát, és vitte, vitte őket. Az egyik magocskát jó kövér szántóföld mezsgyéjén ejtette le; a másikat továbbragadta, s végtére is egy igen meredek sziklafalhoz vágta. A magocska legördült a sziklafalon, és megállapodott egy kis mélyedésben a kiugró sziklaperemen. Telt-múlt az idő, lehullott az első hó, és jó melegen betakarta mind a két magocskát. Azután elolvadt a hó, tavasz lett, és kibújtak a földből az új hajtások. Két kis vadkörtefa-hajtás vált a két kicsi magocskából. Az egyik dús földben, szélnem-járta helyen nőtt, s jó meleg napocska cirógatta. A másik meg a szikla hátán tusakodott, s alig maréknyi föld táplálta, nap-nem-sütötte helyen, süvöltő szelek országútján. A két kis magocska, magocskából lett kicsi hajtás, bármilyen messziről is, folyton csak egymásra gondolt. S mihelyt tehették, röpülő madárral, szálló szellővel üzenetet váltottak. Az a mag, amelyik a kövér földbe hullott, azt üzente testi-lelki barátjának, a sziklára hullott magnak: – Én jól vagyok, nincs semmi bajom. A földecske táplál, a napocska süt, a süvöltő szél elkerül – igazán nem panaszkodhatom! Az a mag, amelyik a sziklára hullott, így válaszolt cimborájának: – Nekem, pajtás, bizony kutyául megy a sorom. A sziklán nincs föld, amibe gyökeret verhetnék, a nap sem ér itt a vad szirtek árnyékában. Annál jobban meggyötörnek a süvöltő szelek: se nappal, se éjjel nincs tőlük nyugovásom! Telt-múlt az idő: a tavasz nyárrá melegedett, a nyár ősszé hűvösödött, az ősz téllé hidegedett, majd újra eljött a tavasz gyönyörű ideje. Röpülő madárral, szálló szellővel megint üzenetet váltott a két jó barát. A szerencsés azt üzente társának: – Nekem már olyan vastag a törzsem, mint egy ember mutatóujja. Én magam olyan magas vagyok, hogy pipiskedés nélkül ellátok a harmadik szomszéd földjére is. Ha így megy tovább, versenyre kelhetek a legsudlirabb kukoricaszárral! A sziklára hullott vadkörte így válaszolt testi-lelki barátjának: – Bizony, testvér, az én törzsem alig vastagabb egy ma született csecsemő kisujjánál. S nem nőttem még akkorára sem, hogy kiláthatnék ebből a pár araszos mélyedésből. Éhség csigáz, szomjúság epeszt, fázás remegtet. Belém csimpaszkodnak a süvöltő szelek, hajlítgatnak, tördelnek, már-már el is sodornak – növekedés, versengés helyett nekem kapaszkodnom, folyton csak kapaszkodnom kell! 66

Megint elmúlt egy esztendő. Amikor a tavasz gyönyörűen kinyílott, röpülő madár üzenetet hozott a szerencsés vadkörtefától: – Én vagyok a határ büszkesége! Törzsem karvastagságú, magasságom már a napraforgókén is túltesz. Virágaimtól elbódulnak a méhek, s azt ígérik: jövőre termést hozok. Rajtam teremnek majd a vidék legízesebb vadkörtéi! Repülő szellő szárnyán csakhamar megérkezett a válasz: – Mostoha földben fogantam, s mégis megtartom magam. Semmi más egyébbel nem dicsekedhetem. Magasságom elbújhat a többieké mögött – igaz, hogy háromszoros mélységbe eresztettem a gyökereimet. Törzsem is vékony – igaz, hogy szívóssá és hajlékonnyá edződött a szelekkel vívott örökös küzdelemben. Virágom egy-kettő, ha nyílott, a méhek is messzire elkerülik ezt a hűvös, magaslati helyet. Termésem talán soha nem lesz – igaz, hogy porhanyóvá tettem, termővé varázsoltam magam körül a kietlen sziklaföldet! Fordult az esztendő kereke, nyár, ősz, tél újra elővillant, majd eltűnt ismét. Megint kivirult a tavasz. Fújtak a tavaszi szelek, fújdogáltak, de csak nem jött hír a szerencsés vadkörtefáról. Már szinte a nyár is beköszöntött, amikor egy fáradt, kedvetlen szellő üzenetet hozott tőle: – Cimborám, cimborám, kedves jó hegyi cimborám! Jaj, hogy nekem milyen fekete tavaszom volt! Én virágoztam ki legelőször, pompás menyasszonyszínű szirmok lepték el gallyaimat, a rengeteg hízelkedő méh zümmögése valóságos zúgássá erősödött körülöttem – de jött egy üveges szemű, goromba hajnal, sziszegő fagyot terelt maga előtt: a fagy húsomba mart, s nekem végem lett! Elperegtek hófehér szirmú virágaim: csupaszon, megszégyenülve állok itt – oda már az én termésem! Madár röpült a fagyérte mezsgyék felé, vitte is már a választ a szomorú üzenetre: – Baj, igen nagy baj, ami téged ért, kedves jó mezei cimborám! De gondold csak meg: évek telnek, évek múlnak az élők fölött, s hol ragyogó zöld, hol meg koromfekete színe van az esztendőnek. Te se búsulj hát, ne sirasd elpergetett szirmaidat! Inkább örülj, hogy gyöngyfehérek voltak, és úgy ragyogtak, mint a frissen hullott hópelyhecskék – lám, a hó is, bár elolvadt az idén, éppoly fehéren, éppoly puhán hulldogál jövőre ismét! Várd meg az új tavaszt: megint ragyognak majd a te hófehér szirmaid, megint ízesednek a te várva várt gyümölcseid – amit én, szerető hegyi cimborád, forró szívvel kívánok is neked! Eljött az új tavasz. Szellőposta hozta gyors szárnyon a hírt: – Virágzom, hegyi cimborám, hallod-e, virágzom újra! Térült-fordult a posta, s már jött is a válasz: – Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön! S üzenem: virágzom én is! Végre kedvemre kivirultam! Gyors szárnyon újabb posta érkezett: – Gyümölcsösödöm, hegyi cimborám, hallod-e, gyümölcsösödöm! Kicsit késett a válasz, míg egy szép napon mégis megjött: – Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön; bár a szikla talpáig kellett leásnom a gyökereimmel, és a szelek fölé kellett kerekednem a törzsemmel, győznöm kellett föld és levegő minden gonosz szellemén előbb – gyümölcsösödöm én is, 67

gyümölcsösödöm itt a hűvös, vad magason, süvöltő szelek országútján, sziklacsúcs peremén is!

68

A DURCÁS CICA ALGÉRIAI MESE

Öregapó egyszer vett néhány rákot, és odaadta a feleségének, Öreganyónak, hogy főzze meg. Öreganyó mind megette, és amikor öregapó visszajött, a cicára fogta, hogy ellopta őket. A cica meghallotta, megharagudott, ment a tornácra, és duzzogott. A tornác megkérdezte tőle: – Miért duzzogsz? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a cica – odaadta Öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta. Ezért duzzog a cica. – No, erre én leszakadok – mondta a tornác. Amint a tornác leszakadt, a szomszédos fal megkérdezte: – Miért szakadtál le? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a tornác –, odaadta Öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta, és a cica duzzogott, én meg leszakadtam. – No, erre én meghasadok – mondta a fal. Amint a fal meghasadt – rászállott egy madárka, és megkérdezte: – Miért hasadtál meg? – Öregapó vett néhány rákot – felelt a fal –, odaadta öreganyónak, öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, én meg meghasadtam. – No, erre én kitépdesem a tollaimat – mondta a madárka. A tollavesztett madárka rászállt egy fára. A fa megkérdezte: – Miért vagy ilyen kopasz? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a madárka –, odaadta Öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, én meg kitéptem a tollaimat. – No, erre én elhullatom a leveleimet – mondta a fa. Amint a fa levelei lehullottak a forrásba, a forrás megkérdezte a fát: – Miért hullattad el a leveleidet? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a fa –, odaadta öreganyónak, öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, a madárka kitépte a tollait, én meg elhullattam a leveleimet. – No, erre én kiszáradok – mondta a forrás. Amikor a vízhordó szolgálólány odaérkezett, és meglátta a kiszáradt forrást, megkérdezte: – Hát te miért száradtál ki? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a forrás odaadta Öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, a madárka kitépte a tollát, a fa elhullatta a leveleit, én meg kiszáradtam. – No, erre én összetöröm a korsóimat – mondta a szolgálólány. Alighogy ezt kimondta, földhöz vágta a korsóit. Amikor visszatért a gazdasszonyához, ezt mondta neki: – Öregapó vett néhány rákot, odaadta Öreganyónak, öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, a madárka kitépte tollait, a fa elhullatta a leveleit, a forrás kiszáradt, én meg összetörtem a korsóimat. 69

– No, erre én szétszaggatom a ruhámat – mondta a gazdasszony. Amikor az ura hazajött, megkérdezte: – Miért szaggattad szét a ruháidat? – Öregapó vett néhány rákot – felelte a gazdasszony odaadta öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, a madárka kitépte tollait, a fa elhullatta leveleit, a forrás kiszáradt, a szolgálólány összetörte a korsóit, én meg szétszaggattam a ruhámat. – No, erre én kitagadlak – mondta az ura, és nagy mérgesen elment. A pék meglátta és megkérdezte: – Miért vagy olyan haragos? – Öregapó vett néhány rákot – felelte az ember –, odaadta Öreganyónak, Öreganyó mind megette, de a cicára fogta; a cica duzzogott, a tornác leszakadt, a fal meghasadt, a madárka kitépte a tollait, a fa elhullatta a leveleit, a forrás kiszáradt, a szolgálólány összetörte a korsóit, a gazdasszony szétszaggatta a ruháját, én meg kitagadtam a feleségemet. – No, erre én megsütöm magamat – mondta a pék, és bevetette magát a kemencébe. Mendegéltünk az úton, és egy tarisznya gyöngyre találtunk. A nagyobbja nekem jut, az apraja neked.

70

MÓRA FERENC

GERGŐ JUHÁSZ KANALA Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Több esze van, mint a budai bírónak, pedig az már csak okos ember, mert még a hajdúkkal is deákul beszél. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert. Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját a kecskeméti buckák közé: mondja meg Gergő juhásznak, hogy tekintsen be Budavárába, szeretne vele megismerkedni a magyarok királya. Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, füttyentett egyet a Gurujj kutyának, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett, de a palota kapuján nem akarta beereszteni az alabárdos vitéz a Gurujj kutyát, merthogy azt nem hívta a király. Azt mondta, majd vigyáz ő rá, míg a gazdája visszajön. Gergő juhász belenyugodott. Hanem a királlyal annál tisztességtudóbban beszélgetett a juhász. Olyan parolát adott neki, hogy csak úgy csattant, mind összeszaladtak rá az udvari cselédek. De a király is nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában. – No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal. – Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér. A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs. No, abban az esztendőben nyilván nem voltak szűkében az esőnek, mert délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem. Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király: – Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét! Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen: – Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi. – Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász. Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék. – Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat! Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebten visszajött: – Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet 71

kanalat kivenni. – Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen. Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban. Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel: – Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet! Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta. Lett erre olyan nevetség, hogy kihallatszott Budavárából. Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után. Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Azazhogy nem az egészet, mert egy aranyat odahajított az ajtónállónak, amiért a Gurujj kutyának gondját viselte. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből. Ezután piros csizmában őrizte a juhokat, és mézeskalácson tartotta Gurujj kutyát. Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát: – Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!

72

GORKIJ

A KIS VERÉB A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél: a felnőtt verebek roppantul unalmasak, és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárga csőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Pugyik. Egy fürdőház ablaka fölött lakott az eresz alatt, csepűvel meg egyéb puha anyaggal kibélelt jó meleg fészkében. Repülni még nem próbált, de már verdesett a szárnyával, és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág, és alkalmas hely-e az ő számára. – Csitt csak, csöndben csücsülj! – intette őt verébmamája. Pugyik megrázta a szárnyát, és a földre nézett: – Csúnya csupasz, csúnya csupasz! – csipogta. Hazaérkezett a verébpapa, finom bogárkát hozott Pugyiknak, és elhencegett vele: – Ugye, csuda csemege? Csuda? – Csuda, csuda! – helyeselt a verébmama. Pugyik pedig bekapta a bogarat, és azt gondolta magában: „Lábas kukacot hoztak – be furcsa csuda!" És mindegyre kihajolt a fészekből, kipislogott a földre. – Csitt, csöndben ülj – nyugtalankodott az anyja. – Még kibukfencezel innen! – Micsoda, micsoda? – kérdezte Pugyik. – Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska, és fölfal – magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult. Így éltek, éldegéltek, de Pugyik szárnya csak nem akart kinőni. Egyszer fújt a szél: – Micsoda? Micsoda? – kérdi Pugyik. – Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből, és ledob a földre, a macskának eledelül – magyarázta az anyja. Pugyiknak ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte: – Miért himbálódznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél... S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Pugyik nem akarta elhinni: szeretett mindent a maga módján megmagyarázni. Arra megy egy ember, karját lóbálja, Pugyik erre mindjárt kész a magyarázattal: – A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg! – Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! – mondta verébmama. – Miért? – Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted? – Miért? – Mert ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet. – Csitt! – méltatlankodott Pugyik. – Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell, hogy legyen szárnya. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd ha nagy 73

leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni. Pugyik nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki. Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra: Ej, szárnyatlan emberek, gyalogosan jártok! Megesznek ám a legyek, akármit csináltok! Inkább ilyen kicsi legyek, s mégis én egyem a legyet! Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A verébmama utánavetette magát, de máris ott termett a macska – hatalmas rőt, zöld szemű fenevad. Megijedt Pugyik, kitárta szárnyacskáit, erre-arra billegett vékonyka szürke lábacskáin, és azt csipogta: – Van szerencsém, van szerencsém... A verébmama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének... – Hess, hess! Repülj, Pugyik, repülj fel az ablakra, repülj... A rémület erőt adott a verébfiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette szárnyát, egy-kettő – és fölröppent az ablakra! Anyuskája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal: leült melléje, tarkón legyintette, megszidta: – Mi volt ez? – Ugyan mi? – feleselt Pugyik. – Nem lehet mindent egyszerre megtanulni. A macska odalenn ült, mancsáról tisztogatta a verébtollat, és fel-felpislantott rájuk csúnya zöld szemével: – Mi-ilyen finom a húsa a verébfiókának, mintha egérke lenne, miilyen kár! Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

74

A HOLD VADÁSZOK IZLANDI MESE

Messze északon, Izlandban történt. Egy szép csöndes estén az egyik falu aprajanagyja a barátságos fényű holdat leste. A hold az egyik hegycsúcsról világított feléjük, és olyan közelinek tűnt, hogy azt hitték, akár a kezükbe vehetnék, csak fel kellene menni érte a hegycsúcsra. Milyen jó is volna, ha lehozhatnák magukhoz, a faluba! A sötét téli estéken milyen szépen világolna! Bizony nem kellene pislogó lámpafénynél vakoskodniok, ha az asszonyok szőni, fonni akarnak. Addig-addig mondogatták, hogy milyen jó is volna, míg végül elhatározták, hogy megszerzik maguknak a szelíd fényű holdat. A falu legerősebb legényei vágtak neki a hegynek, melynek csúcsáról oly hívogatón fénylett. Hamarosan föl is értek a hegytetőre, de jaj, a holdat már nem lelték ott, fenn úszott a magas égbolton. Délnek tartott, s nemsokára egy másik hegycsúcsról fénylett feléjük. A legények meg utána. Megmászták azt a másik hegyet is, de a holdat már ott sem találták, már csak visszfénye csillant a hideg köveken. S így tartott ez egész éjszaka. A hold békésen szállt a sötétkék égbolton délnek, mindig távolabbi és távolabbi hegycsúcsokról fénylett feléjük; az égen halovány felhők úsztak a nyomában, lent a földön meg egyre nehezülő léptekkel követték útját a holdvadászok. – Alighanem fél tőlünk, azért menekül! – mondta az egyik legény. – Csalogassuk magunkhoz, ne szálljon már tovább, mert sohasem érjük utol! Megálltak hát a holdvadászok egy hegycsúcson, s csalogatni kezdték a holdat, így: Hold, szép holdacska, szállj a tenyerembe! Vajas kenyér vár terád, itt van a zsebembe! De a holdnak nem kellett a vajas kenyér, nem szállt a vadászok tenyerébe, egyre messzebb úszott dél felé, egyre távolabbi csúcsokon csillant a fénye. A legények üres zsebbel, üres kézzel, pirkadattal tértek vissza a falujukba. A hold meg folytatta útját fenn a magasban, hogy szelíd fényéből egyformán jusson az egész világnak.

75

SZÉP ERNŐ

EGY NAGY MŰVÉSZ, AKI A BORSÓT HAJIGÁLJA Furcsa idegen érkezett Budavárába. Hosszú, hegyes süveg ült a fürtjein, sarkát verte a piros köpönyeg, teli volt a köpönyeg varrva mindenféle ákombákommal. Megbámulták a népek, akár a maskurát, amint végighaladt a budavári piacon. Ment egyenest a királyi palotába. Ott az udvari tiszteknek elmondta, hogy ő messzi idegenből jött a királyhoz, azt hallotta, hogy a magyarok királya kedveli a művészeket. Ő pedig, azt mondja, olyan nagy művész, hogy nincs a kerek földön senki, aki utolérhetné őt az ő művészetében. Bevezették Mátyás király elé, mikor ebédelt, mert csak ebédidő alatt ért rá a király a művészekben gyönyörködni. – Hát mit tudsz, te nagy művész, halljuk. – Én, felséges király, egy szakajtó borsót úgy áthajigálok egy kulcslyukon, hogy abból egyetlenegy szem se fog leesni a kulcslyuk előtt, se nem fog a lyukba belészorulni. – Lássuk a csudát – azt mondta Mátyás hozzatok fel egy szakajtó borsót. Behozták az inasok a borsót, a művész elkezdte a király előtt a borsót hajigálni, csakugyan mind egytől egyig áthajigálta a borsószemet a kulcslyukon. Mikor az egész szakajtó borsót elhajigálta, térdet, fejet hajtott a király előtt, azután dicső képpel nézett széjjel, várta a méltó jutalmat. – Nagy művész vagy valóban – szólalt meg a király kegyesen –, az ilyen nagy művésznek sok borsóra van szüksége. És odafordult az ajtóban várakozó inasokhoz: – Adjatok, fiúk, tizenkét zsák borsót a művésznek, ne legyen híjával a borsónak, ha hajigálni akarja. Így fizette ki Mátyás király a borsóhajigáló komédiást, aki oly szertelen büszke volt a haszontalan tudományára.

76

PETŐFI SÁNDOR

FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA... Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra, meg is látná magát benne, ha az éj nem közelegne. Az éjszaka közeledik, a világ lecsendesedik, pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség. De a kocsma bezzeg hangos! Munkálódik a cimbalmos, a legények kurjongatnak, szinte reng belé az ablak. „Kocsmárosné, aranyvirág, ide a legjobbik borát, vén legyen, mint a nagyapám, és tüzes, mint ifjú babám! Húzd rá cigány, húzzad jobban, táncolni való kedvem van, eltáncolom a pénzemet, kitáncolom a lelkemet!" Bekopognak az ablakon: „Ne zúgjatok olyan nagyon, azt üzeni az uraság, mert lefeküdt, alunni vágy." „Ördög bújjék az uradba, te pedig menj a pokolba!... Húzd rá, cigány, csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is!" Megint jőnek, kopogtatnak: „Csendesebben vigadjanak, isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg." Feleletet egyik sem ad, 77

kihörpentik boraikat, végét vetik a zenének s hazamennek a legények.

78

TRILLEVIP NORVÉG MESE

A messzi hegyek között, egy kis faluban élt egy lány. Szép volt és szorgalmas, maga kereste a kenyerét, mióta apja is, anyja is meghalt. Egyszer, mikor a szomszédos faluban járt, hogy eladja a lent, amit maga font, a sötét erdőn át ment hazafelé, s hogy gyorsabban múljon az idő, magában dúdolgatott, így: – Egy... kettő... három... négy... Éppen a húsznál tartott, mikor az egyik fa mögül előlépett a tanyásgazda legényfia. – Mit számolgatsz, szép húgom? – kérdezte. A lány meg zavarba jött, s zavarában azt mondta, hogy esténként húsz orsó lent fon meg, azért számolgatott dúdolgatva éppen húszig. Hazament a gazdalegény, elmondta az édesanyjának, hogy az erdőben találkozott egy lánnyal, de olyan ügyes, szorgalmas lánnyal, aki naponta húsz orsó lent fon meg. A gazdaasszony azon nyomban magához hívatta az ügyes lányt, s megkérdezte, nem szegődne-e el hozzájuk fonólánynak. A lány elszegődött a gazdaasszonyhoz. Az meg menten elébe tett húsz orsóra való lent, hogy ezt reggelig mind fonja meg, hiszen ő maga mondta, hogy mindennap megbirkózik húsz orsóval. Szegény lány csak nézte, nézte a töméntelen lenkócot: ugyan hogyan bírna vele reggelig? Ahogy sírt, sírdogált, egyszeriben elébe állt egy nagy szakállú, vidám képű törpe. – Miért sírsz, te szép leány? – kérdezte. A lány rendre elmondta neki, miért sír-rí a kóc felett. – Ha csak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk – mondta a törpe. – Megfonok én neked reggelig húsz orsó lent, ha megígéred, hogy száz nap leteltével a feleségem leszel. Megígérte a lány, mit meg nem ígért volna, de összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy száz nap múlva a nagy szakállú törpe felesége lesz. Alighogy kimondta az igent, a húsz orsó len máris ott sorakozott előtte. S így ment ez minden éjszaka. Jött a törpe – hipp-hopp –, elkészült a húsz orsó fonal. A gazdaasszony meg egyre jobban megszerette az ügyes fonóleányt, aki nemcsak szorgalmas, de kedves is volt, szép is, és elhatározta, hogy feleségül adja a fiához. Hej, sírt-rítt szegény fonólány, de nem ám örömében! Addig-addig sírt, míg az egyik szolgálónak elmondta, azért kesereg ő, mert nem lehet a gazdalegény mátkája, elígérkezett a törpének, aki éjszakánként megfonja helyette a húsz orsó lent. Teltek a napok, s a törpe egyik éjjel azt mondta a lánynak, hogy már csak három éjszaka, és letelik a száz nap, viszi őt a törpék közé feleségnek. A lány meg sírva kérlelte, oldja fel a szava alól, mert őt inkább a gazdalegényhez húzza a szíve. A törpe előbb haragudott, de az ilyen mesebeli kis embernek kicsi a haragja, ez is hamarosan megengesztelődött, s azt mondta a lánynak, feloldja a szava alól, ha három nap alatt kitalálja, mi a neve. Másnap a szolgáló, aki tudott a fonólány titkáról, rőzséért ment az erdőbe. Egyszer csak egy tisztás közelébe ért, ahonnan vidám kurjongatás hallatszott. A lány egy fa mögé bújt, onnan lesett a tisztás felé. Hát látja ám, hogy a törpék vigadoznak ott, körtáncot ropnak, a kör közepén egy hosszú szakállú törpe ugrándozik s nótázik, így: 79

Ha a nevem kitalálja, boldog lesz a fonólányka. Az én nevem Trillevip! No, futott a szolgáló a fonólányhoz, lelkendezve mesélte neki, hogy mit látott, mit hallott az erdőben. Este aztán, mikor a törpe megérkezett, s megfonta a húsz orsó lent, elébe állott a lány: – Köszönöm a hozzám való jóságodat, de nem leszek a feleséged, kitaláltam a nevedet – úgy hívnak, hogy Trillevip! Nagyot nézett a törpe, de kicsit sem haragudott. Ha a lány tudja a nevét, nincs mit tenni. No de mi lesz, ha ő nem jön többet, nem segít a lánynak fonni? Kicsit gondolkozott, aztán így szólt a lányhoz: – Tudod mit? Menj csak feleségül a legényhez, ha hozzá húz a szíved. A lakodalmad napján három vénséges vén asszony kopogtat majd be hozzátok. Ne nézd a csúfságukat, fogadd őket barátsággal, ültesd mind a hármat asztalhoz, meglátod, javadra lesznek. A lakodalom napján be is kopogtatott a házhoz három vénséges vén, csúf teremtés. A menyasszony asztalhoz ültette őket, ételt, italt tett elébük. A vőlegény meg iszonyodva csak nézte őket, aztán megkérdezte az egyiket: – Mondd, mitől ilyen csúf, vörös, hunyorgó a szemed? – Attól van az, éjjel-nappal fontam, napi húsz orsó len került ki a kezem alól. Akkor megkérdezte a másodikat: – Mondd, mitől ilyen csúf nagy a szád? – Attól van az, hogy éjjel-nappal fontam, fonalat nyálaztam, napi húsz orsó is kikerült a kezem alól. Akkor megkérdezte a harmadikat: – Mondd, mitől ilyen görbe a hátad, mitől vagy ilyen gyönge, hogy bottal bicegsz? – Attól van az, hogy éjjel-nappal fontam, görnyedezve rokkát tapostam, napi húsz orsó is kikerült a kezem alól. No, megijedt a vőlegény, hogy szépséges mátkája is így jár majd, ha örökösen fon, s így szólt édesanyjához, a gazdánéhoz: – Mától kezdve egy szál fonalat sem fonhat az én feleségem! Még a végén ilyen csúf lenne, mint ez a három fonóasszony! Így is történt, s boldogan élt a lány meg a legény; aki meg összesegítette őket, Trillevip, a nagy szakállú törpe, néha-néha manapság is itt nótázik az erdei tisztáson.

80

AZ ARANYTOJÓ MADÁR KÍNAI MESE

Élt valaha régen egy gazdag ember. Ott csalta a szegényeket, ahol csak tudta, de a jómódúak előtt mélyen meghajolt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya, de mivel még attól is sajnálta a hozományt, egy szegény hegyi lakó favágóhoz adta feleségül. Nagyon-nagyon szegény volt a férj, az asszony se hozott semmit a házhoz, így az esküvő után igen keserves napok köszöntöttek rájuk. Szegénységben telt-múlt az idő, s elérkezett az újév ünnepe, amit minden házban gazdag bőségben ültek meg, csak nekik nem volt semmijük, se rizsük, se tüzelőjük, s a hegyet hó borította. Fáztak, éheztek, s a szegény asszony így szólt a férjéhez: – Eredj, szerezz egy kis fát, hogy befűtsek, és főzzek valamit, különben megfagyunk, és éhen veszünk. Elindult az ember fáért. Alig tett néhány lépést, a hóban egy kis madarat pillantott meg. Odaszaladt, óvatosan felemelte, s bevitte a házba. Oly gyöngéden ápolták, hogy a madár lassan-lassan magához tért. De mivel egy falat ennivalójuk sem volt, mindhárman éhesen hajtották álomra a fejüket. Egyszer csak megszólal a madár: – Tudjátok meg, hogy én aranymadár vagyok. Láttam, hogy irgalmasak és igaz szívűek vagytok, azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Holnap, mihelyt megvirrad, szerezzetek nekem sonkát. Ahány lat sonkát megeszem, annyi lat aranytojást tojok. Sem többet, sem kevesebbet. De jól megjegyezzétek: hét latnál többet sohasem adhattok egyszerre. Másnap reggel, amikor felébredtek, nem tudták, álmodták-e a madár szavait, vagy csakugyan hallották. De a férj nem soká habozott, hanem felkerekedett, s elindult az apósához, hogy egy falat sonkát kérjen kölcsön. Csakhogy fukar apósától nem sonkát kapott, hanem szidalmat. De azokat már nem kölcsön, hanem örökbe. Ugyancsak elkeseredett a szegény favágó, de mivel nem tehetett egyebet, hazafelé indult. Hanem az anyósa nem nézhette bánatát, s nagy titokban egy darabka sonkát nyújtott neki. Az ember hazavitte a sonkát, s mindent elmesélt a feleségének, aki keserves sírásra fakadt. A sonkából egy falatot sem ettek, hanem apróra vagdalták, és a madárnak adták. Azután szorongva várták, mi fog történni. S a madár másnap reggel csakugyan aranytojást tojt. Az aranyat nyomban eladták, az árán sonkát vásároltak, és a madarat mindennap hét lat sonkával megetették. A madár pedig minden reggel hét lat aranytojást tojt. Így ment ez jó ideig. Végül is az após fülébe jutott az aranytojó madár híre. Több se kellett a fösvény és pénzéhes embernek. Egy reggel komor ábrázattal betoppant a kunyhóba, és így szólt: – Cseréljünk. Minden vagyonomat odaadom a madárért. De a favágó kereken nemet mondott. Az após haragjában és szégyenében elvörösödött, s kénytelen volt üres kézzel távozni. Hanem késő este ismét megszólalt a madár. Azt mondta: – Az én időm lejárt. Hamarosan eltűnök. Ezért vegyetek magatokhoz holnap reggel, és cseréljetek el. 81

Másnap, mihelyt megvirradt, a favágó kapta a madarat, s futott vele a fösvény apósához. Menten nyélbe ütötték a cserét: a madárért megkapta az após egész vagyonát. A favágó boldogan tért haza. De az após még boldogabb volt. A kezét dörzsölte örömében, azt gondolta: „Minél több sonkát adok a madárnak, annál több aranyat ad majd nekem." Így azután két font sonkát tett a madár elé. Az megette az egész sonkát, de másnap reggel már csak hűlt helyét találták. Odalett az egész vagyon, odalett az aranyat tojó madár is. És a gazdag após mit tehetett egyebet, odaköltözött a favágóhoz, s nála élt azontúl kegyelemkenyéren.

82

FÜST MILÁN

EGY KUTYUS MEG A CICA Volt ott egy kis kutya, pincsiféle, s azzal ez a Janika fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika fiú bukfenceket vetett neki, s ha előrevetette, Samuka mindig rémülten hátrahőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátravetette, akkor Samuka előreugrott, és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta: – Paff, paff, vitéz vagy te, vitéz vagy te, kluk, kluk. – Ugye, hogy vitéz vagyok – felelte Janika –, no lám! S így éltek együtt. Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből! – Nem kell nekem, nem kell nekem – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.) – Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt. Bugyika pedig púposra görbítette hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egypárat, s folyton csak ezt nyivákolta: – Utálim, utálim, uái, uái. „Még azt se tudod kimondani, hogy: utálom? Akkora csacsi vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha!" – és egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó. „A mindenit neki – káromkodott magában –, hiszen ennek macskaszaga van! – gondolta magában, és elbújt a sarokba. – Hát eddig így vagyunk." Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak ezek egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben szóltak egymáshoz epésen: – Utálim, utálim – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet. – Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta megint Samuka. – Na, egyetek hát együtt – mondta Jani gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette.hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugorni akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának: „Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös?" Ezért hát ezt ugatta feléje: – Ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau! De Bugyika is feltápászkodott, és ő is megnézte végre Samukát. Hosszan nézte. „Milyen csinos kis farkincája van ennek" – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje: – Csinus, csinus! „Nem tudod azt mondani: csinos, te buta?" – gondolta magában Samuka, de azért 83

odament, és átugrotta őt. Amire Bugyi pofon vágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak. Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. „Egyél, te girhes" – gondolta magában. Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind. – Nem hagytál nekem? – ugatott Samu. – Nem hagytam, nem hagytam – siránkozott Bugyika. Amire Samu odaugrott, és pofon vágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással. Mikor is egy nap nagyon is nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hová lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani gyerek pofon verte, bebújt a kályha mögé, és nyüszített. – Hol van Bugyika? – ezt nyüszítette. De hiába volt minden, Bugyika nem volt sehol. Szomorúan ültek hát le az ebédhez, de senkinek se volt kedve enni. A mama még a levest is kilöttyentette a terítőre, aztán haragosan nézett Janira, mintha ő csinálta volna. – Hol van Bugyika, hol van Bugyika? – siránkozott Jani gyerek is. És íme, egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja: – Macskaszaga van, macskaszaga van. Kiengedik tehát, kiszalad. Utána lám, szalad előre, mint a bolond. Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet! hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak, és nézték a dolgot. Egyszer csak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja: – A-u-a, a-u-a, ei, ei – ami annyit jelent: – Samuka, Samuka, segíts, segíts. Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát, és hangosan nevet. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát, de azt nem gondolta volna, hogy a kutyamacska barátság ekkora, hogy még neki, a híres macskatolvajnak is a nyomára akad. Attól fogvájói megvoltak, békében.

84

JEMELJANOV

VASZKA Volt nekem egy szetter vadászkutyám, a Vaszka. Olyan volt a szőre, mint a selyem, lágy, hullámos, aranyszínű. A szomszédok azt mondták, hogy biztos krétával tisztítjuk, és fodrászhoz járunk a kutyával. De persze, ez csak afféle szóbeszéd volt. Vaszka nagyon okos volt és szófogadó. De csak nekem fogadott szót, s ebből aztán sok baj, sértődés, veszekedés fakadt. Amikor otthon voltam, Vaszka csendben és békésen feküdt kis szőnyegén a szobámban az asztal alatt. Csak akkor kelt fel, ha megparancsoltam, hogy hozzon nekem cigarettát vagy gyufát. Még csak vakkantani sem vakkantott, ha a szomszédék macskája véletlenül betévedt a szobába. De reggel, alighogy elmentem munkába, Vaszka mintha megszabadult volna láncától. Farkánál akarta elcsípni a macskát, a cica nyávogott, karmolt, s repült végig a folyosón, a konyhán, mint egy játék rakéta. És végül biztos, hogy összetörte az edényt, amit kint hagytak a konyhaasztalon. A szőnyegét egyik sarokból a másikba cipelte, tépte, szaggatta, hogy csak úgy röpültek szerteszét a szőnyegfoszlányok. Kis zománcos tálacskáját kigurította a folyosóra, nagy ugatással és csörömpöléssel hajszolva egyik ajtótól a másikig. Ellopta a szomszédok holmiját, és behordta a mi díványunk alá: táskákat, kendőket, söprűket, keféket. Egyszer a szomszédok telefonáltak értem a munkahelyemre. Nagyon kellemetlen dolog történt. A szomszédasszony fürödni akart, teleengedte a fürdőkádat meleg vízzel, és egy pillanatra kiment a konyhába. Vaszka ez alatt az idő alatt kicipelte a díványról a párnát a fürdőszobába, odavitte poros kutyaszőnyegét is, és nagy elégedetten bemászott a tiszta, meleg fürdővízbe. Mikor a szomszédasszony bejött a konyhából, ott találta a fürdő kutyát a kádban. A fürdővizet fával melegítettük, és nem volt több aprított fa otthon. A szomszédasszony kijelentette, hogy csináljanak vele, amit akarnak, de ő a kutya után soha többé nem fog megfürödni ebben a kádban. – Azonnal jöjjön haza! – kiáltotta a telefonba. Nem tudtam hazamenni, mert nagyon fontos és sürgős munkám volt, de megértettem, hogy itt nagyon határozott intézkedésre van szükség. Kértem, hívják a telefonhoz Vaszkát, tartsák oda a füléhez a kagylót. Így is tettek, és én telefonon keresztül szigorúan kiadtam a parancsot: – Feküdj! Alaposan megválogattam a szavakat, haragosan és érthetően mondtam: – Azt gondoltam, hogy te barátja vagy az embernek! De látom, hogy mihaszna csirkefogó vagy! Nem volt igazuk a barátaimnak, amikor azt mondták, hogy jó vadászkutya vagy. Mindent megmondtam Vaszkának, amit gondoltam róla. 85

– Eredj a helyedre! – mondtam végül is. – Hol a kutya helye?! Később elmondták, mi történt Vaszkával. Mikor meghallotta a hangomat, összerezzent, s azonnal lefeküdt a földre. Nem voltam otthon, ezt tudta, látta, hallotta, érezte kifinomult vadászszimatával. És egyszerre mégiscsak otthon termett mellette a szigorú és parancsoló gazda. Vaszka ezt sehogy sem tudta megérteni, és rettentően megijedt. Egész idő alatt, amíg csak beszéltem, ott feküdt a földön, egész testében remegve figyelt. Amikor azt mondtam: „Eredj a helyedre!" – felugrott, berohant a szobába, és bevette magát az asztal alá. Este, amikor hazamentem, a szomszédasszony nyitott ajtót. – Ki se bújt az asztal alól azóta – mondta izgatottan. – Ott fekszik, hallgat, nem is eszik. Bementem a szobába. – Vaszka – mondtam –, gyere ide! Az asztal alól egy bűntudatos, vörös pofa bukkant elő. – Gyere ide! – ismételtem. S Vaszka az egész szobán keresztül odacsúszott hozzám. A hasán csúszott, hosszú, selymes füle a padlót söpörte. A szeméből ezt olvastam ki: – Bűnös vagyok, de soha többet nem teszek ilyet. Ne haragudj rám. Szidj meg engem, ha idehaza vagy, ahogy akarsz, de soha többet ne beszélj velem telefonon keresztül. Azóta csend van a lakásban. Ha nem vagyok otthon, és Vaszka megint rosszalkodik, s nem fogad szót, csak megmutatják neki a telefonkagylót, és Vaszka minden fölösleges emlékeztető szó nélkül azonnal besomfordál a helyére az asztal alá.

86

GYORS MUNKA BOLGÁR MESE

György napján már kora reggel útra kelt a Sündisznócska. Ment, mendegélt le a hegyről, elhaladt a kunyhó mellett, ahol Róka asszony lakott. – Szép jó reggelt, Róka asszony! Hogy szolgál az egészséged? – Bizony rosszul, nagyon rosszul! Beteg vagyok, Fürge Sünke! – Mi bajod van, Róka asszony? – Három napja beteg vagyok, kivert a láz, nem alhatok. Kiszáradt az ínyem, torkom, nincs ki nekem vizet adjon. Fürge kis Sün, szépen kérlek, hozz nekem egy csupor vizet! Fogd a rózsás, tarka csuprot, eredj véle le a kútra! Aztán siess vissza, gyorsan, majd elpusztulok szomjamban! – Meglesz, meglesz, Róka asszony! Máris megyek, hozok vizet! Csak te várj rám türelemmel, mert sietni nem szeretek. Fogta Sünke azt a csuprot, ballagott a hűvös kútra. Ment, mendegélt, megmegállott, leült kicsit megpihenni. Elnézte a kaszásokat, hallgatta a kaszapengést. Megszáradt a kövér széna, szénaboglyák illatoztak. Hát ahogy megy Fürge Sünke, találkozik a Medvével. – Hová sietsz, Fürge Sünke? Várj egy kissé! Pihenj egyet! – Igazad van, Medve asszony! Minek is így nyargalászni? Nincsen annak semmi haszna. De a Róka asszony beteg. György-nap reggel voltam nála, ő küldött el hideg vízért, le a kútra, arra tartok. Sietnem kell, őmiatta. Hát te hogy vagy, Medve asszony? – Rosszul bizony, nagyon rosszul. Éretlen volt még a körte, amit tegnap este ettem, hitvány vackor. Megfeküdte a gyomromat. – Úgy kell neked, mért siettél? Mért nem vártál, míg beérik? Sietségnek semmi haszna. Mondok egyet, Medve asszony! Térj be most a Rókánéhoz, én is odamegyek aztán, vizet hozok, hideg vizet. Te is ihatsz egy-két kortyot, elmúlik a gyomorfájás. Úgy is tett Medve asszony. Bekopogott Rókánéhoz. Fürge Sünke gurult tovább. Ment, mendegélt, meg is állott, meg-megállt pihenni sokszor. Közben megérett a búza, learatták az aratók, lenn a szérűn kicsépelték. Megy, mendegél Fürge Sünke, találkozik a Farkassal. – Hová sietsz, Fürge Sünke? Ülj le kissé megpihenni! – Igazad van, Farkas koma! Sietségnek semmi haszna: de a Róka asszony beteg. György-nap reggel voltam nála, neki viszek hideg vizet. Nála vár rám Medve asszony, neki meg a gyomra sajog, vadkörtétől fáj a gyomra. Hát te hogy vagy, Farkas koma? – Rosszul bizony, nagyon rosszul. Borjút vittem a hegyekbe, megviselt a nehéz munka. Azóta is fáj a hátam, forró lázban ég a testem. Jaj, ha hoznál orvosságot! Rögtön felel Fürge Sünke: – Látod, látod, Farkas koma, kár volt neked úgy sietned! Sietségnek semmi haszna. Mondok egyet, Farkas koma: eredj te is arra, balra, Róka asszony kunyhójába! Hozok neked hideg vizet, attól menten jobban leszel. Továbbgurult Fürge Sünke. Ment, mendegélt, meg is unta, meg-megállt pihenni 87

sokszor. Már az idő őszre fordult, hópihék is szállingóztak. Szembe jön a Nyulam-Bulam. – Hová sietsz, Fürge Sünke? Állj meg kissé megpihenni! – Igazad van, Nyulam-Bulam! Sietségnek semmi haszna. De a Róka asszony beteg, neki viszek hideg vizet. Ott van nála Medve asszony, vackor körtét evett szegény, megfájdult a gyomra néki. Vár a vízre, hátha használ. Ott van aztán Farkas koma, borját cipelt, meghűlt, lázas. Viszek neki hideg vizet. Hát te hogy vagy, Nyulam-Bulam? – Bizony rosszul, Fürge Sünke! Most voltam a bírónénál, paprikával kínált engem, sós-ecetes uborkával. Nagyon sós volt, jaj, be rossz volt! Most is fáj a nyelvem tőle. De jó volna inni egyet! Nagyot nevet Fürge Sünke: – No, ha úgy van, mindjárt hozok tenéked is hideg vizet. Látod, látod, mért siettél? Bekaptad a zöldpaprikát, bekaptad a sós uborkát, most azután fáj a nyelved! Sietségnek semmi haszna. Menj csak baka, ballagj arra, Róka asszony kunyhójába! Várj meg ottan, mindjárt jövök, mindjárt én is ottan leszek, csak elébb a kútra megyek, csak a csuprot megmerítem. Továbbmegyen Fürge Sünke. Megy, mendegél, meg is unja. Meg-megáll pihenni gyakran. Végre eljut a kútig, ottan leült megpihenni. Vízzel tölti csuprocskáját, és elindul visszafelé. Ment, mendegélt, meg is unta. Meg-megállott, eltűnődött. Beszélgetett ezzel, azzal, nézelődött, majd elindult. Jaj, ki tudná, merre járkált? Elmúlt bizony három év is, mire végre, nagy sokára, eljutott a Róka asszony kicsi kerek kunyhójába. Vártak ott rá mind a négyen: Róka asszony, Medve asszony, Farkas koma, Nyulam-Bulam. Fürge Sünke, hogy ezt látja, nekiszalad, ugrik egyet. Megbotlik egy fagyökérben, orra bukik Fürge Sünke. Eltörött a rózsás csupor, kiömlött a friss-forrásvíz. Rákiáltott Róka asszony: – Miért siettél, Fürge Sünke? Sietségnek semmi haszna! – Igazad van, Róka asszony! Siettem, és pórul jártam. Kár volt nékem úgy sietnem: lám, a vizet kiöntöttem!

88

89

BENEDEK ELEK

HÁROM KÍVÁNSÁG Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz fel sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel: – Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván. – Ugyan ne tréfáljon kend – mondja az asszony –, talán bizony kincset talált? – Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Berekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér: „Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg." „Hát én hogyne segíteném!" – mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikapom a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem: van-e feleségem? Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz szegény vagyok, mint a templom egere. „No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül." – Hallá-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára. – Jól van, jól, hát próbáljuk meg, kívánj valamit. – Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide! Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve. – Látod, hogy igazam volt – mondá a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik. A szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált belenyúlni, hogy a lábos felfordult a hamuba. Felpattant az asszony, elkezdett lármázni: – Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász! S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerével levenni nem lehetett. Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, már most mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak? Mondja az ember: – Előbb ezt a kolbászt vegyük le. Próbálja az asszony, nem tudja levenni. – Hát bizony ezt le kell vágni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából is 90

lecsippentünk, nem olyan nagy baj az! – De már azt nem engedem! – Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal! – De már ezt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek. – Istenem, istenem, mit tudunk csinálni? – Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról. – Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent! – Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról. Mit volt mit nem tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla, úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

91

A HALLEÁNY JUKAGIR MESE

A hatalmas Léna folyó partján élt egyszer egy halász. Ütött-kopott viskójában tengette az életét, s lassacskán elkopott a halászszerszáma is, még hálója, horga sem volt, hogy halat fogjon, úgy elhagyta a szerencse. Amikor már nagyon búnak eresztette a fejét, mégiscsak elhatározta, hogy elmegy a falujabéli kereskedőhöz, hogy adna néki hálót, horgot, s majd meghálálja, amint lehet. De a kereskedő keményszívű volt, nem adott. Ment a másikhoz, ott sem járt másképp. Végül a harmadik megszánta, s adott neki egy törött hegyű horgot. Abból készített magának a halász szerszámot; kiült a partra a megszokott helyére, s várta, hogy hal akadjon a horgára. De hiába, a szerencse megint csak elkerülte. Ha fogott is néha valamit, apró hal volt, nem lehetett belőle jóllakni. Egy napon, amikor megint kiült a megszokott helyére, és vízbe vetette az ócska horgát, érezte, hogy különös halat fogott. Húzta, húzta kifelé az elnehezült szerszámot, majd hanyatt esett erőlködésében, és csak akkor csodálkozott igazán, amikor megvolt a zsákmány: egy szépséges halleány tündökölt gyémántos fényben a horog végén. A halász először megrémült, aztán gondolt egyet: ,,Úgyis olyan árva vagyok, nincs egy teremtett lélek, akihez szóljak, hazaviszem, legalább lesz, akivel megosszam a bánatomat." Azzal karjába vette a lányt, vitte haza a kunyhójába. Másnap jókor reggel kiült a tenger partjára halászni. De hiába várt türelmesen délig, estélig, nem akadt a horgára semmi. Búsan ballagott hazafelé, el is feledkezett a halleányról. Amikor belépett a kunyhóba, nem akart hinni a szemének. Mintha közben ott járt volna valaki, a szobát szépen kisöpörték, az asztalt gonddal megterítették, és az asztalon ott párolgott az ízes, forró leves. A sarokban pedig ott hevert a halleány, ahogy reggel ott hagyta, még a szemét se nyitotta ki. A halász jóízűen elfogyasztotta a vacsoráját, s lefeküdt aludni. Másnap megint minden ugyanúgy történt, ahogy előtte. Várt a tengerparton, türelmesen várt, de hiába, nem akadt semmi a horogra. Otthon megint tiszta lakás, ízletes vacsora várta. így történt ez harmadnap is, negyednap is. A halleány meg mindig csak ott hevert lehunyt szemmel a sarokban. Amikor már nagyon furdalta a kíváncsiság, otthon maradt, de akkor nem történt semmi. Minden mozdulatlan volt a házban, nem jött elő senki, ő meg nyelhette az éhkoppot. Elhatározta hát, hogy cselhez folyamodik. A következő napon reggel úgy tett, mint aki elindul, vette a szerszámot, még bajlódott is vele egy kicsikét, fölkapta az iszákját, és kiment a házból. De nem ment messzire, hanem csak a kunyhó mögé, aztán óvatosan visszalopakodott az ablak alá, és leste, hogy mi lesz. Egyszerre csak látja, hogy a halleány kinyitja a szemét, nyújtózik egyet, nyújtózik kettőt, aztán megrázza magát, és a pikkelye meg az uszonya úgy hullik le róla, mint a levetett ruha. ő maga pedig gyönyörűséges emberlánnyá változik. De nem ám akármilyenné! Olyan szorgalmasan járt a kezében a seprű, olyan 92

fürgén hozta a vizet és mosta a padlót, mintha életében mást se csinált volna. Amikor készen volt, tüzet rakott, vizet melegített, és csak simított egyet a láboson, már ott gőzölgött, vörösaranyan csillogott az illatos halleves. A szegény ember se volt rest, dobta le az iszákját, ő maga meg futott be a házba, ölbe kapta a szépséges leányt, és boldogan ölelgette, csókolgatta. Aztán hirtelen felkapta a sarokba hajított halbőrt, és bevetette a tűzbe. A lány megrémült, kapott volna utána, de a halász nem hagyta. – Most már örökre az enyém leszel – azzal körbetáncolta a lánnyal a szobát örömében. – De honnan lesz most elemózsiánk? – kérdezte ijedten a lány. – Hisz a halbőrrel a varázserőmet is a tűzbe vetetted! – Sose búsulj – biztatta a halász –, ezentúl majd vadászni fogok, úgy talán nagyobb lesz a szerencsém, mint így volt. Úgy is lett. A szegény halászból híres, vagyonos vadász lett, s attól fogva boldogan élt szépséges és szorgalmas feleségével.

93

BIANKI

A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA Ősz van. A ravasz róka azt gondolja magában: „A vadkacsák útra készülődnek. Lemegyek a folyópartra, fogok egy kacsát." A bokrok között odalopakodott, látja: csakugyan egész sereg kacsa gyülekezett össze a folyóparton. Egy kis vadkacsa ott álldogál éppen a bokor tövében, lábacskájával szárnya tollait rendezgeti. Hopp – a róka elkapja a szárnyát! A vadkacsa nagyot rántott magán, és kitépte a szárnyát a róka szájából. Csak a tolla maradt a róka fogai között. - Ejnye! – bosszankodik a róka. – Hogy kitépte magát...! A csapat megriadt, szárnyra kapott és felrepült. A kis vadkacsa pedig ott maradt: eltörve a szárnya, kitépve a tolla. Elrejtőzött a nádasban, jó messzire a parttól. Korgó gyomorral tért haza a róka. Tél van. A ravasz róka azt gondolja magában: „Befagytak a vizek. Most már nem menekülhet előlem az én vadkacsám: akárhova megy, nyomot hagy a havon, én pedig követem a nyomát." Lement a folyópartra – jól sejtette: az úszóhártyás lábacskák nyomot hagytak a parti hóban. A vadkacsa megint ott üldögélt a bokor tövében. Már kinőtt a tolla. A közelben forrás bugyogott a föld alól, körös-körül megolvasztotta a jeget – lék támadt a folyón, pára szállt belőle. A róka rá akarta vetni magát a vadkacsára, de az egy csapásra eltűnt a lékben, a jég alatt. – Ejnye! – mérgelődik a róka. – Ez megfulladt...! Éhesen kullogott haza. Tavasz van. Azt gondolja a ravasz róka: „Olvad a jég a folyón. Elmegyek, megkeresem a vízbe fúlt vadkacsát." Leér a folyópartra – a vadkacsa ott úszkál a vízre hajló bokor alatt; él, semmi baja! A télen, amikor lebukott a jég alá, a túlsó part mentén kibukkant – ott is volt egy lék. Így húzta ki a telet. – Megállj csak! – bosszankodik a róka. – Várj csak, mindjárt utánad ugrom a vízbe!... – Hiába, hiába, hiába! – hápogta a vadkacsa. Felrebbent a folyóról, és elrepült. A hosszú télben meggyógyult a szárnya, és tavaszra új tollacskái nőttek.

94

AZ ELEFÁNT ÉS A BÉKA ANGOLAI MESE

Gyakran meséltem már Elefánt úrról és Béka úrról, akiknek egy házban lakott a szerelmesük. Egy nap Béka úr megszólította Elefánt úr kedvesét, és azt mondta neki: – Elefánt úr az én lovam! Amikor éjszaka Elefánt úr eljött hozzá, a lány megmondta neki: – Béka úrnak te vagy a lova! Mire Elefánt úr nyomban Béka úrhoz sietett és megkérdezte: – Mondtál te olyasmit a kedvesemnek, hogy én a te lovad vagyok? – Nem – válaszolta az –, én nem mondtam. Erre mindketten nyomban nekiindultak, hogy felkeressék Elefánt úr kedvesét. Útközben Béka úr megszólította Elefánt urat, s azt mondta: – Nagypapa, elfáradtam, jártányi erőm sincs. Hadd üljek fel a hátadra! – Hát ülj fel, kis unokám – válaszolta Elefánt úr. Így aztán Béka úr felült. Egy kis idő múlva megint csak megszólította Elefánt urat: – Nagypapa – mondta – le fogok esni. Hadd kössek kötelet a szájadba. Elefánt úr beleegyezett. Béka úr pedig megcselekedte, amit kért. De egy kis idő múlva ismét megszólította Elefánt urat: – Hadd törjek egy suhogó vesszőt, hogy azzal űzzem el rólad a moszkitókat. – Törj – mondta Elefánt úr. És Béka úr szerzett egy suhogó vesszőt, így közeledtek a lányhoz, aki, mikor elébe értek, felkiáltott: – Elefánt úr, te csakugyan Béka úr lova vagy!

95

KOLOZSVÁRI GRANPIERRE EMIL

AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem. – Fölfogadlak – mondta az ember –, de csak ha előbb próbát teszel. Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe, s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat, s furulyázott nekik. Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében. Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, s amikor látta, hogy minden birka megvan, s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék el hozzá. – Szívesen – válaszolta az –, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom. A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt. Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő eltelt, búcsút vett a gazdától, s elindult hazafelé az aranyszőrű báránykával. Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy lánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja. Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, a két keze hozzáragadt a gyapjához. Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt. Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány. Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt: – Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza! De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére. Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony. Meglátta őket a pap: – Ne űzzétek az eszeteket – kiáltott rájuk menjetek dolgotokra! A szó nem használt, megmérgesedett a pap, s botjával odasózott a sütőasszony dereka végére. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban 96

odaragadt a sütőasszonyhoz, ő maga meg a bothoz. Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni. Ahogy beszélgettek, megszólalt a dob az utcán. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja, s még királyságát is megosztja vele. Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz, s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jó néven vette a szándékát, s mindjárt leültette a lányát maga mellé, a tornácra. A juhász vette a furulyáját, s megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról. Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot sem állotta meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát. Így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát udvari báránykának. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett belőle.

97

NOSOV

AZ ELEVEN KALAP Vaszka, a cica, a fiókos szekrény mellett üldögélt, és legyekre vadászott. A szekrény legszélén egy kalap feküdt. Egyszerre Vaszka látja, hogy egy légy száll felé, és rátelepszik a kalapra. Vaszka nagyot ugrott, és karmaival belekapott a kalapba. A kalap lecsúszott, Vaszka cica visszaesett, lezuhant a padlóra, a kalap meg – püff! – rápottyant, úgyhogy egészen eltakarta. A szobában ott ült Vologya és Vagyik is. Belemerültek a kifestőképek színezésébe, észre se vették, hogy Vaszka a kalap alá került. Csak arra lettek figyelmesek, hogy valami a hátuk mögé lepottyant. Vologya hátranézett, és meglátta a padlón a fiókos szekrény mellett a kalapot. Odament, hogy felemelje, de egyszerre csak kiabálni kezdett: – Jaj-jaj-jaj! – és elrohant a kalap közeléből. – Mi lelt? – kérdezi Vágyik. – M... m... mozog! – Mi mozog? – Az... a... ka... lap! – Mit beszélsz? Mióta mozog a kalap? – Eredj, nézd meg magad! Vágyik közelebb lépett a kalaphoz, és figyelmesen nézni kezdte. Hát a kalap hirtelen megindult feléje. Nagyot kiált: – Jaj! – és hopp! fent terem a díványon. Vologya utána. A kalap bekúszik egészen a szoba közepéig, aztán megáll. A fiúk csak nézik, és reszketnek a félelemtől. A kalap meg hirtelen fordul egyet, és megindul egyenest a dívány felé. – Jaj! jaj! – kiáltoznak a fiúk. Leugrottak a díványról – ki a szobából, de rohanvást. Kiszaladnak a konyhába, még az ajtót is becsukják maguk mögött. – Én e... e... elmegyek – mondja Vologya. – Hová? – Haza. – Miért? – F... félek a kalaptól. Sose láttam még kalapot a szobában sétálni... – Talán madzagon rángatja valaki? – Eredj, nézd meg. – Menjünk együtt. Viszem a piszkavasat is, ha a közelünkbe jön, rácsapok. – Várj, én is viszek egy piszkavasat. – Igen ám, de csak egy piszkavasunk van. – Akkor viszem a síbotot. Fogták a piszkavasat meg a síbotot, kis rést nyitottak az ajtón, és belestek a szobába. – Hol van? – kérdezi Vágyik. – Ott, az asztal mellett. – Mindjárt úgy rácsapok a piszkavassal, hogy na! – mondja Vágyik. – Csak jöjjön 98

közelebb! A kalap mozdulatlanul feküdt az asztal lábánál. – Ahá, megijedtél! – örvendeztek a fiúk. – Félsz a közelünkbe jönni! – Mindjárt megijesztem – mondta Vagyik. A piszkavassal ütögetni kezdte a padlót, és így kiabált: – Hé, te kalap! De a kalap meg se moccant. – Gyere, hozzunk be krumplit, és vegyük célba – mondta Vologya. Kimarkoltak a kosárból egy csomó krumplit, és dobálni kezdték vele a kalapot. Egyszerre csak Vagyik eltalálta. Mekkorát ugrott a kalap! – Miau! – kiáltotta valami. És nézd csak – a kalap alól kibújt egy szürke farkinca! Vágyik felkapta Vaszkát, és ölelgetni kezdte. – Vaszka, te aranyos, hogy kerültél a kalap alá? De Vaszka nem felelt, csak prüszkölt, és hunyorgott a fényben.

99

PERRAULT

A KUTYA, A KAKAS MEG A RÓKA Világot látni indult a kutya a kis kakassal. Mentek, mendegéltek, s estére egy odvas, nagy fához értek. A kakas egy ágon ütött tanyát, a kutya bebújt lent az odúba, így töltötték az éjszakát. Alighogy virradni kezdett az égbolt, a kakas fölébredt és kukorékolt. A róka meghallotta ezt, s loholt a fához egyenest. „Ó, be szép volt, drága barátom –így hízelkedett –, megbocsásson: nincs több ilyen hang a világon! Ha karom odáig fölérne, megölelném szívesen érte. Boldog volnék, ha lejönne, hadd szorítanám a szívemre!" A kis kakas átlátott a szitán. „Örülök, hogy tetszett a muzsikám – mondta, s magában hozzátette: Ám Kakashúst mégsem eszel ma, komám! Majd hangosan folytatta: – Mi se könnyebb, mint hogy lemenjek, ha ez öröm önnek; csak arra kérem, szóljon a kapusnak, nyisson ajtót, hogy mihamar kijussak." A róka bezörget. A kutya nyomban fölébred. Kinéz, a rókára horkan, őkelme hátrál, rémülten szalad, de a kutya az irhájába kap, és olyan jól ellátja a baját, hogy meg se nyikkan többet a galád.

100

BARTÓCZ ILONA

MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt. Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk. A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé. A kíváncsi kisbékák egyre tanakodtak, hogyan is juthatnának ki a kútból, hogyan is nézhetnék meg közelebbről a hívogató zöld lombokat, az aranyló napsütést. Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kvik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy a vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami. – Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kíváncsi. – Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen. – Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak. – Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni az a három kislány odafent. – Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltott Kvik és Kvak. – Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka. Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni. A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott: – Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek. – Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobbik kislány. Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk? Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! – az aludttejes lábacskák máris a kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik meg Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére. A három kislány csalódottan bámult utánuk. – Gyáva békák! – mondta a legnagyobb kislány. – Talán a mamájuk hívta őket haza – vélekedett a középső. 101

– Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik.

102

SZÉP ERNŐ

A KAMARÁSRÓL, AKI ARANYTÁLCÁRA LÉPETT Volt nekünk, gyerekeim, valaha sok nemes bányáink közt egy bányánk, azt úgy hívták: Offenbánya. Élt ott egy nagy úr, egy királyi kamarás, aki olyan éktelen mód elgazdagodott, hogy már azt se tudta jó dolgában, hogy mit csináljon. Mit csináljon, hogy megkülönböztesse magát a közönséges halandótól, aki a kardja vagy a karja után él, aki kalapáccsal, gyaluval meg ásóval-kapával keresi meg a mindennapi betevőjét. Szertelen felfuvalkodottságában egy szép napon az jutott eszébe, hogy ő bizony nem léphet az ő recsegős karmazsin csizmája talpával arra a poros, sáros, paréjos földre, amelyet mindenféle kódis népség csizmái meg bocskorjai tapodnak. Hát azt találta ki a kamarás, hogy amerre sétált, jobbról-balról két szolgalegény lépkedett előtte, azok egy-egy színarany tálcát raktak a jobb lába meg a bal lába elé, hogy azokra az aranytálcákra tehesse le méltóságos talpait a kamarás. A városi lakosok megálltak, bámulták, csudálták a kamarás aranyos sétáját, majd elájultak a nagy tisztelettől. Eljutott ennek az aranytálcán sétáló kamarásnak a híre Mátyás királyig. Mátyás nem volt rest, felöltözött vándorló mesterlegénynek, elvándorolt Offenbányára, hogy a maga szemével lássa ezt a csudát. Bekvártélyozta magát egy csapszékbe, annak az ablakából nézegette kedvére vasárnap délelőtt, amint a kamarás ott lépeget az utca közepén kényesen, mint a páva, egyik lábával a másik után, a tündöklő aranytálcára hágván és a tokáját kegyesen rezegtetvén, mikor sorba hajbókoltak feléje a polgárok, polgárasszonyságok. Hát azután früstököt rendelt magának Mátyás, az a früstök pedig rántotta volt. Este azután, mikor továbbment Mátyás, ráírta annak a csapszéknek a falára nagy betűkkel: Itt járt Mátyás király, megevett hat tojást, látta aranytálcán templomba menni a kamarást. No hát, gyerekek, ennyi éppen elég volt az offenbányai lakosságnak, másnap már a szeme közé kacagtak a bolond kamarásnak. Az pedig harmadnapra elszökött szégyenében, tudom istenem, sohase tette többet aranytálcára a lábát.

103

A FÖLDESÚR ÉS A SZAKÁCS MOLDVAI MESE

Élt egyszer egy földesúr, sem jobb, sem rosszabb a többinél. Egy alkalommal kocsikázni készült új hintaján, és mielőtt útnak indult, előhívatta a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy ebédre készítsen libát. – De jól vigyázz, nehogy egy darabot is megegyél a libából, mert jaj lesz neked! Megértetted? – Megértettem. – Nos, ezt jól jegyezd meg magadnak, és azt is, hogy a liba készen legyen, mire hazaérek, ne legyen se kemény, se forró, se hideg, hanem olyan, hogy elolvadjon a szájban, és – még az ember lelke is örüljön. Megértetted? – Megértettem. A földesúr kikocsizott, a szakács hozzáfogott a libához. Olyan szép aranyszínű ropogósra sütötte, hogy szebb nem is lehetett volna. Ránézett – és bizony csorgott tőle a nyála. Nem bírt magával a szakács, levágta a liba egyik lábát, és megette. Hazatért a földesúr a kocsikázásból, és megparancsolta, hogy tálalják fel az ebédet. Mohón nekiesett a libának, de aztán észrevette, hogy hiányzik a liba egyik lába. – Ó, te gazfickó! – kiáltott a szakácsra. – No, jól van, megtanítalak én téged, de úgy, hogy csillagokat fogsz látni. Nem megtiltottam, hogy egyél a libából? – Megtiltottad, uram. – Akkor hogy mertél egy egész lábat megenni, mi? – Nem ettem én meg, uram! – Ha nem etted meg, hát hol a liba másik lába? – kiabált a földesúr. – Ki volt az a semmirekellő, aki meg merészelte enni? – De uram, hiszen a libának csak egy lába van! A földesúr majdnem kiugrott a bőréből. – Te bolonddá akarsz tenni! Ki mondta, hogy a libának csak egy lába van? – Gyerünk a tóhoz, magad is meglátod? – Gyerünk – mondta a földesúr –, de tudod, mi lesz, ha hazudtál? Akkor én... akkor én magam sem tudom, mit csinálok veled! No, elmentek a tóhoz, hogy megnézzél a libákat. A nap forrón, perzselően sütött. A libák bementek a vízbe, fél lábon álltak, másik lábukat szárnyuk alá húzták. – Nos, uram, látod, kinek van igaza? – kérdezte a szakács. – A libáknak csak egy lábuk van. – Ó, te semmirekellő! – kiáltott a földesúr, és karját meglendítve, hessegetni kezdi a libákat: – Sss... sss... – a libák megijedtek, előkapták lábukat a szárnyuk alól, és szétfutottak a parton, ki merre látott. – Nos, kinek van igaza – kérdezte a földesúr – hány lába van a libának? Így felelt a szakács: – Uram, így kellett volna annak a sült libának is kiáltani: sss! Akkor az is előhúzta volna a másik lábát. A földesúr tágra nyílt szemmel bámult. Csak állt, egy szót se tudott szólni a 104

csodálkozástól. Attól kezdve pedig mindig az asztalához ültette a furfangos szakácsot.

105

CSARUSIN

JEPIFÁN, A KANDÚR Szép, szabad az élet a széles Volga folyó partján! Nézd csak, milyen széles a víz! Alig látni a túlsó partot. Csillog-villog az élő, hömpölygő víz. Ég és föld nézegeti magát a tükrében: a felhők, a mennybolt kékje, a szalonkák, amelyek füttyentve szállnak zátonyról zátonyra, a csapatostul szálló vadludak, récék, a repülőgép, amelyen emberek sietnek dolgukra, a fekete füstcsóvás fehér gőzhajók, az uszályok, a partok, a szivárvány. Elnézed ezt a hömpölygő tengert, a vándor fellegeket, és úgy tetszik, a partok is vándorolnak, azok is mozognak, mennek valahová, mint körös-körül minden... Szép és jó az élet a Volga partján! Ott a víz mellett, a meredek, vízmosta part aljában, kicsi csőszkunyhójában öreg folyamőr éldegél. Ha a folyóról nézed, csak ablakát, ajtaját látod. Ha fentről nézed, a part tetejéről, csak egy szál kémény nyúlik ki a fű közül. A Volgán éjjel-nappal járnak a hajók, vontatógőzösök szuszognak, pöfögnek, hatalmas uszályokat cipelnek kötélen, mindenféle teherrel megrakodva, vagy hosszú tutajokat vontatnak. Lassan haladnak felfelé az ár ellen, csapkodják a vizet kerekükkel. Ha almával megrakott hajó jön, akkor édes almaszag terjeng az egész Volga felett. Vagy egyszer csak halszag árasztja el a vidéket: ez annyit jelent, hogy voblát, koncért (volgai halfajta) szállítanak Asztrahánból. Jönnek aztán posta- és személyszállító hajók, egyés kétfedélzetűek. A leggyorsabban járnak a kétfedélzetű gőzösök, amiknek világoskék sáv van a kéményén. Ezek csak a legnagyobb kikötőkben állnak meg, s a nyomukban óriási hullámok támadnak, futnak ki a fövenyes partra. Az öreg folyamőrnek az a feladata, hogy vörös és fehér jelzőbójákat helyezzen el a zátonyok, sekély helyek két oldalán. A bója: úszó fonott kosár, a tetején jelzőlámpa. Mutatja a hajósoknak a helyes utat. Esténként az öreg kimegy a csónakkal, és meggyújtja a bójákon a jelzőlámpákat, reggel pedig eloltja. Szabad idejében meg halászik. Szenvedélyes horgász az öreg. Egyszer napestig horgászott. Fogott magának egy jó halleveshez valót: sügért, durdát, keszeget, s azzal hazament. Kinyitja a kunyhó ajtaját – nini, micsoda meglepetés! Úgy látszik, vendége érkezett. Az asztalon, a kolompéros fazék mellett hófehér, hosszú szőrű cica üldögél. Mikor a vendég meglátta a házigazdát, meggörbítette a hátát, és a fazékhoz dörgölőzött. Csupa korom lett a hófehér oldala! – Honnan jöttél, hova valósi vagy? A kandúr csak dorombolt, hunyorgott, s még jobban bekormozta az oldalát a nagy dörgölőzésben. Különböző színű a két szeme: az egyik égszínkék, a másik élénksárga. – Nesze, kedves egészségedre – mondta a folyamőr, és adott neki egy sügért. A kandúr a körme közé kapta, egyet mordult és felfalta. Aztán megnyalta a szája szélét: jöhet a következő. Megevett még négy halat. Azután felugrott az öreg mellé a szalmazsákra, és 106

elszundított. Elnyújtózott, dorombolt, hol az egyik mancsát nyújtotta ki, hol a másikat, hol az egyiken meresztgette a körmét, hol a másikon. Úgy megtetszett neki az élet a csőszkunyhóban, hogy egészen ott maradt. Az öreg meg örült neki. Kettecskén mégis vidámabb az élet! Így hát attól fogva együtt éldegéltek. Azelőtt nem volt kivel beszélgetnie az öregnek, most a kandúrral beszélgetett. Elnevezte Jepifánnak. Azelőtt nem volt kivel horgásznia, most a kandúr is kijárt vele a csónakon. A csónak farában ült, mintha kormányozna. Esténként azt mondja neki az öreg: – Úgy látom, Jepifánuska, itt az ideje, hogy meggyújtsuk a jelzőlámpákat. Mindjárt besötétedik! És ha nem gyújtjuk meg a lámpákat, zátonyra futnak a hajók. A kandúr meg mintha értené, mi az, hogy „jelzőlámpákat meggyújtani". Lemegy a partra, beszáll a csónakba, és várja az öreget, míg megjön az evezőkkel meg a petróleummal, amit a lámpásokba töltenek. Kimennek, meggyújtják a jelzőlámpákat, s eveznek vissza. Horgászni is együtt jártak. Az öreg horgászott, Jepifán meg ült mellette. Ha kicsi halat fogott, a kandúr kapta; ha nagy hal került a horogra, az öregnek jutott. Így volt ez náluk szokásban: együtt dolgoztak, együtt halásztak. Egyszer a parton üldögélt az öreg a macskájával, és horgászott. Egyszer csak nagyot ránt a horgon valami hal. Kihúzza az öreg a vízből, nézi: hát egy mohó kicsi sügér kapta be a csalétket, akkora, mint a kisujjam, de akkorát rántott, mint egy jókora csuka. Az öreg levette a horogról, és a macska felé nyújtotta: – Nesze, Jepifánuska, rágcsálj. De Jepifán nincs sehol. Ejnye, ejnye, hová lett? Látja az öreg, hogy a kandúr messzire elszaladt a parton, amott fehérlik a tutajon. „Vajon miért ment oda? – csodálkozott az öreg. – És mit csinálhat? Megyek, megnézem." Odamegy: hát Jepifán kandúr is horgászásra adta a fejét. Hasal a tutajon, és a mancsát belelógatja a vízbe, nem moccan, még a szempillája se rebben. És amikor a kis halak csapatostul előúsznak a tutaj alól, hopp! – utánakap, és megkaparintja az egyik halacskát. Az öreg szemét-száját eltátotta ámulatában. – No, ilyen ügyes macskát se láttam még! – azt mondja. – Jól van, Jepifán, derék halász vagy! No, gyere, fogj nekem egy jó kecsegét hallevesnek, de minél zsírosabbat! A kandúr rá se hederített, bekapta a halat, aztán arrébb ment, megint lehasalt a tutajra, és halászott tovább. Attól fogva így halásztak, külön-külön, ki-ki a maga módjára, az öreg zsineggel, horoggal, a kandúr meg manccsal-karommal. De a jelzőlámpákat továbbra is együtt gyújtogatták meg.

107

GAZDAG ERZSI

RIGÓK ÉS ÁCSOK FALUJA Hol volt, hol nem, nem is a világ közepén, de nem is a szélén, volt egyszer egy kicsi falu. Most is megtalálod, ha jól körülnézel, valahol a Dunántúlon, a Somlyóhegy-hez közel, a Balatontól nem messze. Megismered pedig cifra kapujáról, cifra kapujának faragott fájáról. Valamennyi háza, valamennyi kertje, kertje kerítése tulipánnal szegve. De nem csupán tulipánok mosolyognak a díszesen faragott kerítésekről. Harangvirágok is harangoznak feléd, margaréták nézned rád csipkés pillájú szemeikkel. Ahány kerítés, kapu, annyiféle virág pompázik rajta. De a tulipánt mindegyiken megtalálod. Szívért se menj a mézeskalácsoshoz! Itt minden kapun találsz szívet, kisebbet-nagyobbat. Választhatsz közülük tetszésed szerint. Formás szívablakokkal tekinget ki az utcára minden kertajtó. S ha megnyitod egynek is a kilincsét, megmozdul az ajtóval együtt a szív is. Szépen befelé hajlik, mintha szíve tárulna ki az udvarnak, hogy téged befogadjon. S hallottál-e ilyen csudát, ami még csak nem is csuda? Csupa zengés-bongás ez az egész falu. Az egyik kerítés tulipánjának kelyhében álldogál egy rigó, és olyan örvendetesen szép fütyülésbe kezd, amire csak a szomszéd kert harangvirágjából éneklő pintyőke tud megfelelni. Szeretik a madarak ezt a falut. Tele is szólják énekkel, de olyan telis-tele, hogy szinte kicsordul belőle, és elcsordogál a madárdal egészen a falu határáig. Ott meghallja a vándor, és akarva-akaratlan a falu felé fordítja lépteit. Mondják, hogy réges-régen, a falu születésének idején három ács vándorolt erre. Jöttek, jődögéltek a nyári forróságban, s mikor erre a helyre értek, ahol most a falu van, megállapodtak. Letették szekercéjüket, megtörölték izzadt homlokukat. Körülnéztek a lombos fák alatt. Megakadt szemük a nyírek ezüstös törzsén, a hársak szálas derekán, és a karcsú fenyők láttán elmosolyodtak. – No, itt letelepedünk – mondták egyszerre mind a hárman. Azzal elővették tarisznyájukat, és falatozni kezdtek. Alighogy evéshez kezdenek, surrogást, sippogást, füttyögést hallanak, s amennyi madár az erdőben van, mind köréjük sereglik. Csízek, pintyek, sármányok, csörrögő szarkák, de kiváltképp feketerigók csapatostul. De nem ám, hogy félnének az emberektől! Nem félnek azok cseppet sem, inkább még mintha ők biztatnák, bátorítanák az erős férfiakat: – Ne féljetek tőlünk, barátok vagyunk! Azzal rászállnak kezükre, vállukra. Az ácsok meg kínálják őket töpörtyűmorzsával, tepsiben sült kukoricaprószával. Ebéd után énekelnek a madarak. Elfütyülnek egy-két verset, mintha csak megköszönnék a szíves vendéglátást. Aztán felkerekednek, elszállnak, fa tetejére, erdő sűrűjébe, dolgukra. Az ácsok is fogják szekercéjüket, döngetik a szál fenyőket. Napok telnek, napok múlnak, s készülnek a kicsi házak. A rigók meg mindennap előjönnek az erdőből, s nézik, hogyan halad a munka. S kísérik énekükkel a fejszék csattogását. Rigószóra, fejszecsattogásra odajönnek a környékbeli emberek. Nézik, mi munka folyik ottan. Megcsodálják a takaros 108

házacskákat, a tulipános, faragott kerítéseket. S hát bizony el sem kívánkoznak többé onnan. Egyre több ház épül, faluvá kerekedik a házak csoportja. Csak éppen neve nincs a falunak. Nevenincs faluba pedig még a postás sem talál el, mert ilyen falu nincs is a világon. Észreveszik ezt az emberek, hogyne vennék észre, hogy csak telik-múlik az idő, de semmiféle levél nem érkezik hozzájuk. El is szomorodnának, ha idejük lenne a szomorúságra. Elhatározzák, elnevezik a falut. Tanakodnak, töprenkednek. Egyik ezt a nevet ajánlja, másik amazt. Mondják, legyen Kerekfalu, mondják, legyen Hosszúfalu a neve. De bizony egyik név sem illik a faluhoz. Végül is az egyik ács azt tanácsolja, hogy Ács legyen a falu neve, mivelhogy ők választották ki a falu helyét, és ők építették az első házakat. Már-már bele is egyeznek ebbe, de a kanásznak eszébe jut valami, mert erősen integet a botjával. – Hallják-e, emberek – azt mondja –, ha igazság, legyen igazság! Az elsőbbség mégis a rigókat illeti, mert ők még az ácsoknál is előbb voltak itt. Hát a tisztesség nekik is megadassák! Azért mondom bizony, ha Ács lesz a falunk neve, jogosan haragusznak meg ránk a rigók, és elkerülnek bennünket. Rigószó nélkül pedig ez a falu felét sem érné. Én azt mondom, Rigó legyen a neve. Közbeszól a kisbíró, mosolyog is melléje, amint mondja: – Ne bántsuk meg az ácsokat se, mert ha kedvüket vesztik, nem faragnak tulipánokat a kapunkra. Ezért olyan nevet adjunk a falunknak, amelyikben a rigó is, az ács is benne van. Egymás mellett rigó és ács, falunk neve legyen Rigács! Így fejezte be beszédét a kisbíró. Nosza, meg is éljenezte a falu apraja, nagyja. Még a rigók is új sípot faragtak maguknak. Azóta is ezzel a síppal fütyülnek a rigók Rigácson.

109

BENEDEK ELEK

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni. Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényecskét látott a földön. „Ugyan mi lehet ez a fényecske?" – kérdezi magában. Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök: – Hiszen ez krajcárka! Az ám, csakugyan krajcárka volt. Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, örült. Továbbugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte: – Csak van, akinek van, csak van, akinek van! Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek? No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz? No, ebben szent igaza volt az obsitosnak. Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát. Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt cirpegte: – Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel! Így bizony!

110

HÁRS LÁSZLÓ

A JÓ TÜNDÉR AJÁNDÉKA Katika már az óvodában egészen biztosan tudta, hogy a jó tündér nem kitalálás, hanem igazánból létezik. De személyesen csak akkor találkozott vele, amikor beíratták az első általánosba. A jó tündér dobogón állt, fekete tábla előtt, s akárki tanító néninek nézhette. De Katika azonnal tudta, hogy senki más, mint a jó tündér. Ezért rögtön elhatározta, hogy minden szavát megfogadja, hiszen tudni való, hogy aki állja a próbát, azt a jó tündér végezetül megajándékozza – teljesíti kívánságát. Katika pedig nagyon szerette volna megérteni az állatok beszédét. Így történt azután, hogy Katika mindig megtanulta a leckéjét, mindig elkészítette a feladatát, hogy kiérdemelje a tündér ajándékát. Hanem telt-múlt az idő, egyik hét, egyik hónap a másik után, az ötösök szaporodtak Katika neve mellett, de más egyéb nem történt. Így érkezett el a bizonyítvány kiosztás napja. Bizony, gyönyörű nap volt, tündöklő és vidám. A napfény úgy beragyogta a tanító nénit, hogy most már mindenki láthatta: a jó tündér ő, senki más. A tanító néni Katikának átnyújtotta a bizonyítványát. Az is ragyogott, mintha tündérnyomdában nyomtatták volna. Azt ragyogta, hogy Katikának mindenből ötöse van, de meg is érdemli. Katika boldog volt – és kerekre nyitott szemmel várta-leste a tündér ajándékát. S hiába várt, csak a bizonyítványt kapta, semmi mást. Katika csalódást érzett. De ezután eszébe jutott valami, s alig várta, hogy véget érjen az ünnepség. Lent a kapuban ismét elővette a bizonyítványt. Ugyanis azt gondolta: bizonyára abban rejlik a bűverő, amelynek segítségével az állatok beszédének tudója lehet! Böngészni kezdte a bizonyítványt: számtan ötös, írás: ötös... a többit már tudjuk. S amint így olvasta, olvasgatta a szavakat, egyszer csak eszébe jutott, hogy mi volt tíz hónapja, szeptemberben, amikor először lépte át az iskola küszöbét! Több se kellett Katikának. Becsukta a bizonyítványt, s futott haza, ahogy a lába bírta. Otthon büszkén kiáltotta: – Anyu, ide nézz, ajándékot kaptam a jó, a legjobb tündértől! Anyu megnézte a bizonyítványt. Mód felett büszke volt a tiszta ötösre, de nem látta, hol van a tündér ajándéka. Hiszen azt sem tudta, hogy a tanító néni valójában – jó tündér. De Katika elárulta neki ezt a nagy titkot. És elmesélte azt is: egyre várta, hogy ha kiállja a próbákat, jutalmul megérti majd az állatok beszédét. Csakhogy a tündér más ajándékot adott. Azt, hogy most már megérti, mit mondanak a betűk, mit beszélnek a számok! Hiszen ez az igazi varázslatos tudomány. – És még nem is a legnagyobb – mondta anyu. – De ha jövőre sem felejted el, hogy a tanító néni a jó tündér, ha jövőre is ötösökkel lesz tele a bizonyítványod, mert kiálltad a próbákat, akkor majd magad is megtudod. S ezért van, hogy Katika, aki még csak most járta ki az első általánost, már alig várja, hogy a másodikba kerüljön. Mert megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni, és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás. 111

MÓRA FERENC

SOSEVOLT KIRÁLY BÁNATA Seholsincsországnak Sosevolt királya egyszer azt álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át nagy ollócsattogással, s egyre azt kiabálják a fülébe: – Megállj csak, hadd borotváljuk le azt a három szál bajuszodat! De vitte is ám Sosevolt király a ritka szép bajuszt úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni. Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sosevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok. – Ejnye, de jó, hogy fölébredtem – dörzsölgette Sosevolt király a szemét, s ahogy körülnézett a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repült föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske. – Hopp, te üldözöl engem kilenc borbély képében! – horkant föl mérgesen Sosevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra. – No, ezért meglakolsz! – illesztgette össze a király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga elé parancsolta az udvarmestert: – Hallodé, nekem azt a legyecskét élve-halva megkeríted, mert máskülönben a lábadhoz tetetem a fejedet! Szaladt az udvarmester, hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára. Hej, Sosevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tennie, utoljára azt mondta a királynak: – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni. Sosevolt király négyfelé rúgta mérgében a két papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fővadászt: – Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd! Az udvari vadász elővette az íját, s egy nap, egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem. Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s azt vallotta szégyenszemre: – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni! Sosevolt király bújában tövig rágta a három szál bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert: – Fél koronám, fél országom a tiéd, ha azt a hitvány legyet agyonparittyázod! 112

Az udvari főparittyás elővette a parittyáját, s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sosevolt király orrára is. Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutya baja sem esett. Olyan vígan pödörte a bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt: – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni. Sosevolt királynak megeredt a könnye bánatában, s olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincsországot. De talán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl se parittya, csak egy csorba cserépbögre. – Légyfogni jöttem, hékás! – szólt a királynak. Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda: – Neked adom a fél fejem, ha megfogod a legyet. – Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék véle? – nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni. – Inkább a számba, édes fiam – akarta is mondani Sosevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, körüldongta háromszor a király fejét, s odaült a mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a tortavágó késsel, annak nyélig elkopott a vasa. – Így van ez, uram király – mondta az udvari bolond –, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel! Sosevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

113

HOGYAN TALÁLT MENYASSZONYT AZ EGÉR? ETIÓPIAI MESE

Valamikor réges-régen született egy szépséges szép fehér egérfiú. Amikor cseperedni kezdett, csodájára jártak az atyjafiai meg az ismerősei: olyan kedves volt a pofácskája, olyan kecsesek a mozdulatai, olyan patyolatfehér a bundája. A legjobban persze a szülei gyönyörködtek benne. Még legénysorba se került az egérfiú, már azon tanakodtak: – Hol találunk hozzá méltó menyasszonyt? Amikor aztán eljött az ideje, hogy megházasítsák, úgy gondolták a szülei, hogy egyedül a király lakában akadhat olyan hajadon, aki párja lehet a fiuknak. Akkor, hogy az szokás volt, kiválasztották a család három legöregebbik emberét, s azok indultak leánykérőbe a királyhoz, hogy a szépséges egérfiúnak párt találjanak. Odaértek a király lakához, megálltak és tanakodtak. – Mit ácsorogtok a kapu előtt? Kerüljetek beljebb! – hívta őket szívesen a király. Beléptek hát, meghajoltak szépen, és így szóltak: – A szépséges szép egérfiú küldött bennünket, bizonyosan hallottál már felőle. Patyolatfehér a bundácskája, nincs nála különb az egész világon. Olyan menyasszonyt keresünk neki, aki méltó hozzá. Csak a te házad népe között akadhat ilyen, királyunk, mert égen-földön te vagy a legfenségesebb és leghatalmasabb úr. Gondolkozott a király, aztán elmosolyodott: – Jól okoskodtatok. És igazatok van: annak az egérfiúnak méltó menyasszonyt kell találni. De nem jó helyen keresitek. Van az enyémnél hatalmasabb család. A szél családja. – Hát az hogy lehet? – csodálkozott a három öreg egér. – Nem vagy-e te hatalmasabb a szélnél is? – Nem, azt csak ti gondoljátok. A szél erősebb nálam. Ha felkerekedik, fölveri a port. A por a szemembe csap, és megvakít egy időre. Láthatjátok hát, hogy erősebb nálam. Az egér kérők összetanakodtak, s arra jutottak, hogy akkor a szél családjában kell keresniük a méltó menyasszonyt. – Hol lakik a szél? – kérdezték. A király elmosolyodott, megmutatta nekik az utat, s a három öreg egér eliramodott. A szél háza előtt megálltak. Kikiáltott nekik a szél: – Hát ti mért ácsorogtok a házam előtt? – Mátkát keresünk az egérnemzetség legdicsőbb fiának – felelték az egerek. – Elmentünk a királyhoz, de a király azt mondta, hogy te hatalmasabb vagy, mint ő. Ezért hát úgy határoztunk, hogy a te lányodat kérjük a szépséges szép egérfiúnak. Meghallgatta őket a szél, eltöprengett, s végül így szólt: – Jól okoskodtatok, köszönöm nektek a megtiszteltetést. Csakhogy nem én vagyok ám a leghatalmasabb a világon! Amikor teljes erőmből vágtatok, fölkavarom a port, gyökerestül csavarom ki a fákat, hanem a heggyel nem bírok. Fújok, süvítek, nekifeszülök a hegynek, de az meg se moccan. Megbotlasztja a futásomat, s meg kell hátrálnom előtte. Láthatjátok ebből, hogy a hegy még nálam is erősebb. 114

– Hol lakik a hegy? – kérdezték az egerek. A szél megmutatta nekik az utat, az egerek megköszönték, és útnak eredtek. Odaértek a hegy háza elé, s ott megálltak tanakodni. Kikiáltott nekik a hegy: – Mit ácsorogtok odakinn? Kerüljetek beljebb! Beléptek az egerek, s a hegy illendő szóval köszöntötte őket: – Hozott isten! Hogy s mint éldegéltek? Kövérek-e a jószágaitok? Egészségesek-e a gyermekeitek? Az egerek udvariasan válaszolgattak, aztán a daliás egérfiúra terelték a szót, aki számára menyasszonyt keresnek. A hegy figyelmesen meghallgatta őket, s amikor elhallgattak, így szólt: – Való igaz, hogy ilyen kiváló egérfiúhoz az eladó lányok legkülönbike illik. Hanem azt ne az én családomban keressétek. Van egy nemzetség, amely még az enyémnél is hatalmasabb. Szakadatlan fúrja-ássa alapjaimat. Keresztül-kasul lyuggatja testemet, s végül porrá omlaszt engem. Ez a nemzetség a leghatalmasabb a kerek világon. – Ha még veled is elbánik, hatalmas hegy, akkor csakugyan a leghatalmasabb lehet – bólintottak rá az egerek. – És merre találjuk meg azt a nemzetséget? A hegy megmutatta nekik az utat. Elindultak az egerek, s hamarosan egy lyukhoz értek. Egérlyuk volt. – Hát ti mit ácsorogtok odakinn? – dugta ki a fejét a lyukból egy egérasszonyság, és beljebb tessékelte őket. Elmondták az egerek neki is, miben járnak. Meghallgatta őket az egérasszonyság, aztán ünnepélyesen így szólt: – Nem kell tovább keresnetek, jó helyen jártok. Nem lelhettek sehol különb menyasszonyt, mint az én hajadon lányom. Milyen szerencse, hogy két ilyen kiváló család egyesülhet! Így találtak méltó menyasszonyt a szépséges szép egérfiúnak.

115

SÁRKÁNY A RÓZSABOKORBAN SPANYOL MESE

Volt egyszer egy király, annak három leánya. Egyszer a király messzi útra indult egy városba. Megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. A legnagyobb lány ruhát kívánt. A középső köpönyeget. A legkisebb lány meg azt mondta: – Édesapám, arra kérném, hozzon nekem egy szép rózsát. Útra kelt a király, és elért a nagy városba. Mikor hazaindult, megvette a ruhát meg a köpenyt a két nagyobbik lánynak. De rózsát, akárhogy is keresett, egyet se talált. Hát rózsa nélkül indult hazafelé. Hazamenet egy kert mellett vitt az útja. A kert telis-tele volt virágzó rózsabokorral. A király arca felderült. „No, végre mégis meglesz a kislányom rózsája!" Leszállt a lováról, hogy leszakítson egy rózsaszálat. A temérdek rózsa közül kiválasztotta a legszebbiket. De alighogy levágta, előbújt a bokorból egy sárkány, és rárivallt: – Ki engedte meg, hogy lemessed ezt a rózsát?! – Ide figyelj – válaszolt a király –, király vagyok, van három lányom. Utazásról térek haza, mindenik lányomnak vinnék valamit. A két idősebb ruhát meg köpenyt kívánt, megvettem a városban. De a legkisebbik egy rózsát kért tőlem. A városban rózsát nem találtam. Hát bizony, beléptem ebbe a kertbe, hogy leszakasszak egyet. – Jól van – felelte a sárkány. – Viheted a rózsát, de holnap ide jöjj a legkisebb lányoddal. Mert ha nem, az életeddel játszol. Hazament a király. Szétosztotta az ajándékokat a lányainak, aztán nagy búsan visszavonult a szobájába. Bement hozzá a legkisebb lánya. – Édesapám, miért olyan szomorú? A király csak sóhajtott: – Ó, édes leányom, ha tudnád, milyen nagy bajban vagyok! – Mi nyomja a szívét, édesapám? – No, hát ide hallgass, édes lányom: a városban nem találtam egy szál rózsát sem. A te rózsádra hazajövet egy kertben leltem. Hát amikor a rózsát lenyisszantom, előbújik egy sárkány, és megparancsolja, hogy holnap vigyelek hozzá. A királylány felnevetett. – Sose búsuljon ezen, édesapám, elmegyek én a sárkányhoz! Másnap reggel megnyergeltet a király két lovat, és útra kelnek. Meg is érkeznek a rózsakerthez, de nem találnak ott egy lelket se. A kertben megpillantanak egy kastélyt, belépnek. A kastély üres, kihalt. Nincs benne senki. A középső teremben egy terített asztal áll, megrakva finom ételekkel. Leültek, ettek. Mikor jóllaktak, visszamentek a kertbe, sétálgattak, de most sem találkoztak egy lélekkel se. Estefelé ismét bementek az ebédlőterembe. Az asztal újra csak tele a legjobb, legízletesebb ételekkel. Leszállt az éj, benyitottak néhány szobába. Az egyikben vetett ágyat találtak. Bementek, lepihentek. Közben sehol egy teremtett lélek. Másnap reggel már várta őket a reggeli. Falatozás után az apa a lányához fordult: 116

– No, édes lányom, nekem most el kell mennem. Téged itt hagylak – ezzel el is ment. A lány meg ott maradt, és félelmében keservesen sírva fakadt; nem tudta, mi lesz vele. Megint csak kiment a kertbe. Amint így bolyongott, egyszerre csak előtte áll a sárkány. – Ne félj tőlem, királylány – mondta –, légy a feleségem. Add szavadat, hogy eljössz hozzám feleségül! A lányka először vonakodott, de végre is beleegyezett. Erre a sárkány asztalhoz vezette. Láthatatlan kezek szolgáltak fel nekik. Akárcsak délután az uzsonnánál és este a vacsoránál. Vacsora után kinyílt a királylány hálószobájának ajtaja. Bement, és lefeküdt aludni. Másnap reggel, ahogy felkelt, hát ki vár rá az ebédlőteremben, mint egy gyönyörű herceg. A lány az első pillanatban szólni se tudott a meglepetéstől. Aztán megkérdezte: – Ki vagy, te ismeretlen? A herceg megfogta a kezét, és így szólt: – Én vagyok a te sárkányod. Sárkánnyá varázsoltak, és addig tartott a varázslat, amíg akadt valaki, aki feleség üljön hozzám. Megölelték, megcsókolták egymást. Most már nem volt más hátra, mint hogy megtartsák a lakodalmat. Boldogan éltek, sok fogolypecsenyét ettek. De nekem nem adtak belőle. Csak egy kis bábut adtak, az is vajból volt. Mivel éppen nyár volt, az is elolvadt hamar.

117

PRISVIN

A CINKÉK Porszem hullott a szemembe. Mialatt kivettem, a másik szemembe is belehullott valami. Akkor észrevettem, hogy a szél fűrészport hord felém, s már egész ösvényke fekszik belőle a földön a szél irányában. Ez annyit jelent, hogy valahol, ott, ahonnan a szél hordja, valaki száraz fával dolgozik. Elindultam a szél irányában a fehér fűrészpor ösvénykén, és hamarosan megtaláltam, amit kerestem: két icipici cinke – a teste kékesszürke, fehér pihés fejecskéjén kétoldalt fekete sáv – a csőrével vájta egy kiszáradt fa törzsét, és férget szedegetett a korhadó fából. Olyan fürgén haladtak, hogy a szemem láttára hatoltak be mind mélyebben, mélyebben a törzsbe. Türelmesen néztem őket látcsövemen keresztül, amíg végül az egyik cinkének már csak a farkacskája látszott. Akkor halkan megkerültem a fát, a másik oldalról odalopóztam, ahol a madárka farka kilátszott, s a lyukat betakartam a tenyeremmel. A madárka nem mozdult odabenn az odúban, mintha megdermedt volna. Fölemeltem a tenyerem, megérintettem a farkát – a madárka nem mozdult: megsimogattam a kis hátát – feküdt tovább, mint akit agyonvertek. A másik cinke meg ott ült egy faágon, két-három lépésnyire, és csipogott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy társát inti, feküdjék csak minél csendesebben. – Feküdj csak, és hallgass – mondta neki –, én pedig majd itt csiripelek körülötted; hátha üldözőbe vesz, akkor én elrepülök, te meg ne vesztegesd az időt! Nem kínoztam tovább a madárkát, arrébb mentem, és néztem, hogy mi lesz tovább. Elég sokáig kellett ott állnom, mert a szabad cinke látott, és figyelmeztette az odúban megbúvót: – Maradj benn még egy kicsikét, még itt van, áll és figyel. .. Álltam, álltam, jó sokáig, amíg aztán a szabad cinke egészen különös hangon szólalt meg. Kitaláltam, mit mondhatott: – Bújj ki, nincs mit tennünk: még mindig itt áll. A farkocska eltűnt az odú nyílásából. Csakhamar megjelent a fekete sávos fejecske, és ezt csipogta: – Hol van? – Ott áll – csipogta a másik. – Nem látod? – Ahá, már látom – csipogta az odúban megbúvó. És kiröppent. Csak pár lépésnyire repültek, majd nyilván odasúgták egymásnak: – Nézzük meg, hátha elment. Leültek egy magas ágra. Körülnéztek. – Ott áll – mondta az egyik. – Ott ám – így a másik. És elrepültek.

118

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

ÁRGYÍLUS ÉS TÜNDÉR ILONA Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól. Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt. Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az őrködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ők sem különbül, mint a többi őr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében. Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma. Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére. De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége. – Nem szabad – mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt. – De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked. Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával. Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte. Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt Tündér Ilona arany hajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott. Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból. Árgyílus királyfi föltarisznyáit, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől. Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után. Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent 119

szembetalálkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült. - Adjon isten, felséges király atyám! – köszöntötte az óriást tisztességgel. – Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba. Az egyszemű óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá. Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt: – Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz magad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében. Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon. Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szűk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart. De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt. A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük. – Fussatok versenyt – mondta –, s amelyikőtök előbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség. Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta: – Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál! Abban a szempillantásban egy gyönyörű szép palota előtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott előtte ajtót, hanem egy vén boszorkány. – Tudom, mi járatban vagy – mondta az álnokságos boszorkány –, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgod végezetlen térhetsz haza. Ennél mi sem könnyebb – gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját. Tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna. Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába Tündér Ilona. A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinőtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört. Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet. - Hipp-hopp, apám várában legyek! Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erősen megörült, 120

hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa. Most tanulják a királykodást az iskolában.

121

ANDERSEN

A HÁROM VERSENYUGRÓ A bolha, a szöcske meg a játék béka fogadást kötöttek, melyikük tud magasabbat ugrani. Meghívták a versenyre az egész világot s még másokat is, akik kíváncsiak voltak a látványosságra, hadd ámuljanak, mert mind a hárman híres magasugrók voltak. – A győzteshez feleségül adom a lányomat – jelentette ki az öreg király. – Nyomorúságos dolog lenne, ha az urak ingyen fáradoznának! Elsőnek a bolha állt ki: nagyon finoman viselkedett, jobbra-balra köszöngetett a publikumnak, mert egy előkelő kisasszony vére csörgedezett az ereiben, azonkívül sokat forgott emberek között, ami igen sokat számít. Utána a szöcske következett; ő már jóval nehezebb volt, de ő is elég előkelő megjelenésű, fesztelenül mozgott zöld egyenruhájában, mintha vele született volna. A szöcske is sokat tartott származására, azt állította, hogy családja ősrégi egyiptomi eredetű, s ott nagy tiszteletnek örvend mind a mai napig. Őt magát a mezőn ejtették fogságba, s egy háromemeletes várba helyezték; a vár kártyalapokból volt összeragasztva olyanképpen, hogy a kártyák képes fele mind befelé nézett, s az ajtók meg az ablakok a pikk dámák testébe voltak vágva. – Én úgy tudok hegedülni – dicsekedett –, hogy tizenhat vérbeli tücsök belesoványodott az irigységbe, amikor a játékomat meghallotta. Pedig azok már a bölcsőben is hegedültek, mégsem költözhettek kártyavárba. A bolha meg a szöcske harsányan hirdette előkelő származását; úgy gondolták, hogy így inkább számíthatnak a királykisasszony kezére. A játék béka nem szólt egy szót sem, de mindenki tudta róla, hogy annál többet gondolkodik. A házőrző eb, aki egy kicsit körülszaglászta, nyomban kezeskedett érte, hogy a békának sem vetheti a szemére a származását senki. Az öreg tanácsos, aki már három érdemrendet kapott szűkszavúságáért, azt állította, hogy a béka rendkívüli jóstehetség; a hátáról akárki leolvashatja, enyhe lesz-e a tél vagy kemény, márpedig ezt még a kalendáriumok írójának hátáról sem lehet leolvasni. – No, én nem szólok többet! – mondta az öreg király. – Majd csak jövök-megyek, és hozzágondolom a magamét. Megkezdődött hát a verseny. A bolha olyan magasat ugrott, hogy eltűnt a publikum szeme elől, ezért némelyek kijelentették, hogy nem is ugrott, s ez igazán gyalázatosság volt. A szöcske csak feleakkorát tudott ugrani, ráadásul éppen a király arcára pattant, s a király azt mondta, hogy ez undorító dolog. A béka jó ideig csöndesen gondolkozott, mielőtt nekiveselkedett volna. A nézők már azt hitték, hogy nem is tud ugrani. – Talán rosszul lett – vélte a házőrző eb, s megint körülszimatolta. Hopp! A béka egyszer csak ugrott egyet, nem is éppen magasat, inkább oldalvást, egyenesen az aranyzsámolyán üldögélő királykisasszony ölébe. Az öreg király nyomban kihirdette ítéletét: – Az ugrotta a legmagasabbat, aki fölért az én felséges lányomhoz. Finom 122

gondolat, ez csak olyannak juthatott eszébe, akinek van is esze. A béka bebizonyította, hogy neki van. Így hát a játék béka nyerte el a királykisasszony kezét. – Hiába, mégiscsak én ugrottam a legnagyobbat! – vigasztalta magát a bolha. – Bánom is én a királykisasszonyt! Legyen csak annak a deszkából meg szurokból tákolt békának a felesége, éljenek boldogul! Azért mégis én ugrottam a legmagasabbat, de hát, úgy látszik, a mai világban csak az viszi valamire, akinek pocakja van. Azt észreveszik. Elkeseredésében beállt zsoldos katonának, s ott esett el messze idegenben, azt beszélik. A szöcske búsan gubbasztott a kertben, eltűnődött, milyen igazságtalan is a világ, s így sóhajtozott: „Pocak kell a boldoguláshoz! Pocak kell a boldoguláshoz!" – azután rázendített egy búbánatos dalra, mi pedig véletlenül meghallottuk, s így tudtuk meg ezt a históriát. Meglehet ám, hogy nem egészen így történt, még ha könyvbe írtuk is!

123

ILLYÉS GYULA

MÁTYÁS KIRÁLY MEG AZ IGAZMONDÓ JUHÁSZ Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király: – Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van. – Igaz – mondja Mátyás –, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy juhászom, hogy az még sosem hazudott. Mondja a burkus király: – Én megmutatom, hogy fog hazudni! – De – mondja Mátyás király – nem hazudik ez, olyan nincs! – De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy, hogy muszáj, hogy hazudjon. – Fogadok akármibe, hogy nem hazudik – mondja Mátyás király. – Fele országomat odaadom. – Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik – mondja a burkus király. Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára a juhászhoz. Köszönti a juhászt, az visszaköszönti: – Isten hozta, király uram! – Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok? – Megismerem én a szaván, hogy maga király – mondja a juhász. Azt mondja a burkus király: – Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt. – Jaj – mondja a juhász –, a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás király. Még több pénzt is ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek. Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a leánya is. – Ne búsuljon – mondja az a leány –, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal; én majd megcsalom. Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig-addig beszélt a leány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a leánynak kellett elébb innia belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a leány hozzá megy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég. Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a leány a juhásznak: – Nyúzd meg a bárányt; a húst edd meg, nékem a húsa nem kell, csak a bőre. Megnyúzza a juhász. Hazavitte a leány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű 124

báránynak a bőrét. No de örvendezett az apja, hogy a leánya meg tudta csalni a juhászt. Eljött a reggel, búsult erősen a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának: – Mi újság a tanyán? Mondta erre ő, a maga nevében: – Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette! Mikor kimondta, megijedt. – Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna! Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot. – Mi hír van a tanyán? – Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba. – Hazudsz – vélte hallani a király hangját –, mert a többi is bedöglött volna! Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot. – Mi újság a tanyán? – Ellopták az aranyszőrű bárányt. – Hazudsz – mondta a király –, mert a többit is ellopták volna. Kivette most a pálcáját, és ment tovább Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült a leányával az asztalnál. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a leányt is. A bőrt már oda is vitte volt a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-é a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát. – Mi újság a tanyán? – kérdi Mátyás király. – Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem. Nagy volt Mátyás király öröme. – Hát hozd bé a bárányt! – mondja a juhásznak. De azt mondja a juhász: – Ott ül középhelyt a két király közt. – Éljen! – mondja Mátyás király a juhásznak. – Nem hazudtál! Ezért neked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem. – No – mondja a burkus király –, én is odaadom a leányom, úgyis megszerették egymást. És így lett a juhászból burkus király.

125

A FECSKE ÉS A KÍGYÓ LETT MESE

Réges-régen, a vízözön idején egy óriási bárkán lelt menedéket ember és állat. Egyszer azonban léket kapott a bárka, megrettentek mindahányan, hogy odavesznek, ha gyorsan nem segítenek a bajon. A kígyó felajánlotta, hogy tulajdon testével tömi el a rést, ha a vízözön elmúltával zsákmányul kapja a legédesebb vért. A bárka utasai ráálltak az alkura. Mikor aztán elmúlt a vízözön, a kígyó követelte a kialkudott fizetséget. Az emberek a szúnyogra bízták, induljon el, s tudja meg, melyik élőlény vére a legédesebb. Röpködött a szúnyog reggeltől estig, belekóstolt ebbe is, abba is, végül úgy találta, hogy az ember vére a legédesebb. Mikor visszafelé röpült, hogy elmondja a kígyónak, amit megtudott, összetalálkozott a fecskével, s az megkérdezte: – No, melyik vér ízlett legjobban? Melyik a legédesebb? – Az emberé! – válaszolt a szúnyog. – Megyek is, és elmondom a kígyónak. A fecske azonban szerette az embereket, meg akarta őket menteni a kígyótól, ezért lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy az ne tudjon beszélni. Mikor aztán a szúnyog visszatért a kígyóhoz, egy árva kukkot sem tudott szólni, egyre csak zümmögött: – Mzzz... zzzz... Az ember is, a kígyó is csak csodálkozott, ugyan miféle beszéd ez. S ekkor megszólalt a fecske. – Én bizony értem, mit akar mondani a szúnyog! Azt mondogatja, hogy a béka vére a legédesebb! Nagyon megharagudott a kígyó, mert utálta a békahúst, mióta a világ világ. Mérgében a fecske felé sújtott, de elhibázta, s csak a farktollaiból szakított ki egyetkettőt, de azt a közepéről. Azóta villás a fecske farka, s azóta van úgy, hogy az ember szereti a fecskét, szívesen látja, ha fészket rak háza eresze alatt, s azóta van örök haragban a kígyóval.

126

JÓZSEF ATTILA

CSOSZOGI, AZ ÖREG SUSZTER Csoszogi, az öreg suszter, ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrös szélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozósuszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába? A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni és lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter. Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok." Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődnek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látni való, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy: „Tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!" Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!" Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván, az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetes, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!" Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt. Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelékszínű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek. 127

– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét. – Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni. – A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még. – Hol a cipő? – A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján. Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg csak némán állt. Csoszogi unta meg hamarább. – Talán a lábadhoz varrjam a foltot!? – Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza. – Ezen a cipőn nincs mit javítani. – Tessék? – Ezen a cipőn nem lehet segíteni! – De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta. – Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs. A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt: – De így nem lehet benne járni! – Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet. A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta: – De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt. Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett. – Úgy, amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják. A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett. – Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani! Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben fél szemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre. Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna: – Te vagy annak a Vanicseknénak a fia? – Én. Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni. – Neked van öcséd is? – Van. Meg egy húgom is. – Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi? A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette 128

meg a gyereket. – Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt. Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múlva, ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet. – Nesze, itt van. A fiú, örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten rebegte: – Köszönöm! – és már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést: – Mit kell fizetni? Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött: – Húsz fillér – és krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó. – Tessék, Csoszogi bácsi! Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva, gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe. – Itt van vissza. A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt: – Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni. – Nem adtam én. – Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza. Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül egészen dühbe gurult volna. – Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt?! A gyerek megriadt, kihátrált, és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

129

130

NÁDÁNYI ZOLTÁN

KATI KERTJE Kati kertje egy falat, ott a szilvafa alatt. No de mért is volna több? Ő maga is még ma csöpp. Görbécskére mérte ki, nem baj, így is jó neki. Felkapálta gondosan, magot is szórt, rendbe van. Dehogy is van rendbe, sőt maga hord rá bő esőt. Locsolóból pergeti, hernyót, hangyát kergeti. Ígérte, ha bab terem, abból lesz tál ételem. Jobbat én – nem hazudok – elképzelni sem tudok: Kati-féle vetemény, azt, csak azt szeretem én! Ő is főzi, ő maga, lesz is íze és szaga. Éjjelem és nappalom azóta egy izgalom. Kertje mellett kuksolok, bújnak ott már zöld sorok. Ujjongok majd, mihelyest kelni látok hüvelyest. Ver a szívem hevesen: útban a bablevesem. 131

A HOLLÓ MEG A BAGOLY ESZKIMÓ MESE

Réges-régen együtt élt a holló meg a bagoly. Békén éltek, jó egyetértésben. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben. A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál. Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak: – Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket, csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor minden kizöldül. – Bizony – mondta a holló –, amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket. – Fessük be egymást – tanácsolta a bagoly. – Először te engem, aztán én téged. Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a baglyot, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett, a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát. Körbejárta a követ, és fekete foltocskákat pöttyögetett a bagoly minden tollára. Festette, ékesítette, és azt gondolta magában: „Olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ő is szépre festi az én tollamat." Sokáig munkálkodott a holló. Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta magában: „Agyonfáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmutatom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!" A holló végre az utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra, és azt mondta neki: – Nézd, milyen szépre festettelek! Most szárítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem! Úgy tett a bagoly. A szélben megszárítkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan. A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki: – Ne oda, a kő mellé! Én másképp festelek téged! Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok! Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt. A bagoly meg gyorsan jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett. – No – mondta a bagoly most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed és nézd meg magad. Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezentúl mindenki télen is, nyáron is. Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát, és rárivallt a bagolyra: – Mit csináltál velem?! Koromfekete lettem – most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? 132

Mindenki meglát! – Hiszen magad akartál szép lenni – mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló! – Mennyit vesződtem én veled! Te most valóságos szépség vagy! Engem meg befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj előlem! Megijedt a bagoly. Messzire elrepült. Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly. A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni – fél tőle.

133

LESTYÁN SÁNDOR

A SZÉNÉGETŐ ÉS AZ ŐZGIDA Egy szénégető hazafelé ballagott az erdőből a faluba. Jókedve volt – nyolc napja nem látta a családját, de estére megölelheti a két gyereket, a nagyobbacska Miskát és a kis Julist. Mókust ígért nekik, mikor eljött hazulról. Az erdő bozontos farkú légtornásza azonban ügyes volt, nem hagyta magát megfogni. Miska, Julis biztosan elszontyolodik, ha nincs mókus, de apjuk megvigasztalja őket a szépen szóló síppal, amit jávorfából faragott. Amint a szénégető ment, mendegélt az erdei úton, egyszerre csak megpillantott valamit egy galagonyabokor tövében. Messziről sárga kalapos gombának nézte, de közelebbről kiderült, hogy egy sárga pöttyös őzgida. – Vajon mi történt veled, te kis árva? – dörmögte kedvesen a szénégető, a riadt jószágot simogatva. – Hol az anyácskád? Lelketlen vadászok ejtették zsákmányul, vagy te kóboroltál el mellőle? Látod, látod, most elhagyatva siránkozol a rengetegben ... Éhes is vagy, nincs, aki finom tejecskével tápláljon... Az őzgida eleinte rúgkapált, izgágán ficánkolt ceruzavékony lábaival a szénégető ölében. Fényes szemecskéjét ijedten meresztgette jobbra-balra, de lassacskán megnyugodott. – Ne félj! – hangzott a vigasztalás. – Jó kézbe kerültél. Anya nélkül elpusztulnál a vadonban. Felfalna a falánk róka, elrabolna a ragadozó sasmadár. Én azonban hazaviszlek, felnevelünk, aztán, ha megerősödtél, visszatérhetsz az erdőbe... Hálából pedig elszórakoztatod Miskát, Juliskát. A szénégető lekanyarította válláról üres tarisznyáját, hogy beletegye az őzgidát. Ebben a pillanatban a sűrűségből előlépett egy őz. Harciasan állt egy darabig, nagy szamárfülét meresztgette. Majd rekedt hang tört fel torkából, úgy hallatszott, mint a távoli kutyaugatás. – No lám – mondta maga elé a szénégető elmosolyodva – előkerült a kis árva mamája! Az imént biztosan meghallotta lépteimet, gidáját elbújtatta a galagonyabokorban, ő meg a sűrű bozótosban keresett menedéket... Na, így még jobb! Örüljetek egymásnak... Menj az anyádhoz, te kis ügyefogyott... Így szólt, s gyöngéden letette az őzgidát a selymes fűre, a mamája elé. A sárga pöttyös egy vidám szökkenéssel anyjához simult, s vékonyka hangon nyöszörögni kezdett. Nem bánatosan, örömében nyöszörgött. A szénégető derűs arccal nézte, míg őzmama és gidája eltűnnek a sűrűségben, aztán fütyürészve folytatta az útját hazafelé. Nem vitt haza se mókust, se kis őzet a gyerekeknek. De a szépen szóló, faragott síp mellé ráadásnak hazavitte ezt a történetet.

134

A HOLD ÉS A LEÁNY JAKUT MESE

Élt egyszer egy jakut faluban egy árva leányka. Nem volt nála szegényebb, boldogtalanabb senki messze vidéken. Korán árvaságra jutott. Nem maradt rá más a szülei után, mint egy kidűlt-bedűlt falú kunyhó meg egy darab földecske, amit megművelhetett. A törzs főnöke, aki távoli rokona volt, elhatározta, hogy magához veszi, felneveli, férjhez adja, költözzék csak oda hozzájuk. Nem volt rossz ember a törzs főnöke, úgy gondolta, hogy jól jár ő is meg a kislány is. Birtokba vette a kis földecskéi, ingyenkenyéren tartotta a lánykát, s néha még egy rokoni jó szót is odavetett neki. Serdült, nőtt a kislány, s hamarosan híre ment az ügyességének; reggeltől estig meg nem állt a munkában a ház körül, a mezőn, a kertecskéjében. Söpört, sikált, fát hasogatott naphosszat. De ha a törzsfőnök nem is volt rossz ember, annál gonoszabb volt a felesége. Kapzsi, számító, no meg olyan házsártos, hogy hét faluba eljutott a rossz híre. Csak dolgoztatta, hajszolta a szegény lánykát, mérgében nemegyszer megverte. Kesergett is sokat a szegény árva, de hát hiába, nem tudott már változtatni a során. Egyszer éjszaka dermesztő hidegben, amikor a lehelet is jéggé fagyott, elküldte a folyóra vízért a gonosz asszony a kis árvát. Ment, ment a fagyos úton, jégrögök közt a leányka, de legalább a Hold világított fölötte. Ahogy odaért a folyóhoz, feltörte a jeget, megmerítette a csobolyóját, és indult volna visszafelé. De a fagytól úgy megdermedt a keze, hogy egyszerre csak elejtette a csobolyót, kifolyt belőle a víz, ő meg ott maradt erőtlen, tehetetlen. Keserves sírásra fakadt, mert sem hazamenni nem mert, sem pedig visszafordulni. Nyomorúságában a Holdhoz fordult: – Te fehér Hold, nézz le rám! Hideg északi szél fúj, jégeső veri a testemet, nincs hova mennem, nincs kihez szólnom, segíts rajtam! A Hold barátságosan mosolygott a lányra, s mintha hívná, fehér sugarat bocsátott az útjába. De alig tett néhány lépést a lányka, derengeni kezdett, és nemsokára előbukott a Nap vadvörös fényével. A Hold meg a Nap veszekedni kezdtek, hogy melyiké legyen a lány. Mindkettő legényember, mindkettő magányos, mindegyikük feleségül akarta a szép és szorgalmas lánykát. A Nap volt az öregebb és erősebb, és hamarosan félretolta útjából a Holdat. A Hold kétségbeesetten védte az igazát: – Még el sem telt az éjszaka, és te már előjöttél, a kislány tőlem kért segítséget, mégis te tolakodtál ide – kiabálta –, s végül is te csak elégeted forró sugaraiddal, nálam pedig nyugalmat találna! Addig vitáztak, veszekedtek, még birokra is keltek, amíg ismét eljött az éjszaka. Ekkor a Hold leszállt a földre, gyengéden magához ölelte a lányt, és felvitte magával az égbe. Azóta is felhőtlen éjszakákon ott látni a lányt a Holdon, kezében a csobolyóval. 135

W. PETROLAY MARGIT

TARKABARKA MESE Hol volt, hol nem volt, még a Szent Gellért hegyén is túl, volt egy nagy tarkabarka rét. Ennek a tarkabarka rétnek a kellős közepén volt egy kis tarkabarka házikó. A tarkabarka kis házikóban lakott egy tarkabarka asszonyka. A tarkabarka asszonyka szobácskájában volt egy nagy tarkabarka kemence, s ennek a kemencének a kuckójában aludt egy kis tarkabarka macska. Ez a tarkabarka macska fogdosta a tarkabarka házban a pici, tarkabarka egereket. S ezért kapott minden áldott reggel tarkabarka asszonykájától egy kis tarkabarka tálkában egy porció tejecskét. Egy szép napon csak gondolt egyet a kis tarkabarka macska, előbújt a kuckójából, nyújtózott egy nagyot, hogy csak úgy ropogott bele a dereka, aztán jobb praclijával megvakarta a bal füle tövét, és odaállított a tarkabarka asszonyka elé. – Hát neked mi kéne, te kis tarkabarka macska? – kérdezte tőle a tarkabarka asszonyka. – Miau – felelte a kis tarkabarka macska –, biz én fel akarnám mondani a szolgálatomat. – Ugyan miért akarnád felmondani a szolgálatodat, te kis tarkabarka macska? Talán nem vagy megelégedve a reggeli tejecskéddel, vagy kifogytak tán a kamrából a tarkabarka egérkék? – Miau – rázta meg fejét a kis tarkabarka macska –, én biz meg vagyok elégedve a reggeli tejecskével, tarkabarka egérke is akad minden napra, ha nem a kamrában, hát a padláson. De mit ér a jó reggeli tejecske, meg akárha két egér is jut mindennap a fogamra, ha nincs, akivel megosszam a reggeli tejecskét, megosszam a tarkabarka egérkéket? Én biz azt gondoltam, hogy meg fogok házasodni. – Azt biz okosan gondoltad, te kis tarkabarka macska – bólogatott a tarkabarka asszonyka –, csak aztán jól megnézd, miféle macskát hozol a házhoz. Csinos is legyen, dolgos is legyen, elélhet itt veled, ameddig csak akar. – Miau – felelte a kis tarkabarka macska –, bízd csak rám, asszonykám, csinos is lesz, dolgos is lesz, addig haza se jövök, amíg éppen ilyet nem találok. Ezzel a nyakába akasztotta tarkabarka fehérvári tarisznyáját, amiben az útravalója volt, és búcsút vett a tarkabarka asszonykától. Ment, ment, mendegélt a kis tarkabarka macska, hát egyszer csak egy házhoz érkezett. Bekopogott illedelmesen. – Miau, van-e cica eladó? Csinos is legyen, dolgos is legyen, éppen nekem való legyen! Ki is jött a gazdasszony, sarkában meg egy szép fekete cica. – Van bizony! – mondta a gazdasszony. – Ha nem is nagyon dolgos, de csinosnak ugyancsak csinos. Kerülj beljebb, nézd meg magad is közelebbről. – Hiába csinos, ha nem elég dolgos – csóválta fejét a kis tarkabarka macska –, megyek tovább egy házzal – s úgy is tett. 136

Amint ment, mendegélt, megint csak előtalált egy házat. – Miau, van-e cica eladó? Csinos is legyen, dolgos is legyen, éppen nekem való legyen! – szólt be a kapun, mire kijött a gazdasszony, utána meg egy szép fehér cica sompolygott ki, csak úgy ragyogott a szőre. A bajusza tejfölös volt, mert éppen a főzéstől jött ki. – Van bizony! – felelte a gazdasszony, és szemügyre vette a háztűznézőt. – Csinos is, dolgos is, röptében megfogja az egeret. Éppenséggel neked való, kár is továbbmenned, mert különbet ennél aligha találnál. A tarkabarka macska azt gondolta magában, hogy ez a cica ugyan csinos is, dolgos is, de ha egy kicsit tovább nézelődik, talán még csinosabbat is, dolgosabbat is talál nála. Hát csak búcsút vett a gazdasszonytól meg a fehér cicától és tovább-bandukolt. Hát amint mendegélt, megint csak elért egy házat. Megállt, és beszólt a kerítésen: – Miau, van-e cica eladó? Csinos is legyen, dolgos is legyen, éppen nekem való legyen! – Itt ugyan nem jó helyen jársz – csóválta fejét a gazdasszony. – Van ugyan cicánk, de bizony csöppet se csinos, csak afféle tarkabarka. Dolgosnak meg éppenséggel nem dolgos. Itt lesi a falatot egész nap a konyhában, ha meg ezt elunta, kimegy a napra sütkérezni. Életében nem fogott még egy fia egeret sem. És csakugyan! Amint benézett a kis tarkabarka macska az ajtón, ott látott a konyha földjén nyújtózkodni egy másik kis tarkabarka macskát. – Miau! – szólt örömmel. – Éppen ilyen való nekem feleségnek! Csinosnak ugyan csöppet sem csinos, dolgosnak is láttam már dolgosabbat, hanem éppen olyan tarkabarka, mint én. Ezzel kézen fogta a kis tarkabarka macska a másik kis tarkabarka macskát, nekivágtak a nagy tarkabarka rétnek, s meg sem álltak, amíg a kis tarkabarka házba nem értek.

137

CSARUSIN

AZ ERDEI CICA A tisztáson patak csörgedezik keresztül. Körülötte sűrű a fű és tarka – tarkállik a sok mezei virágtól. Javában dolgoznak ott a méhek, dongók donganak; a hároméves erdei fenyő körül pedig, amelyik a térdemig ér, táncoslegyek meg szúnyogok szállinganak, mind egy csomóban, egy helyben ugrálva. Kicsike a tisztás, mint egy szoba, öt lépés a hossza. Körös-körül, sűrű falként, ribiszkebokrok, közte berkenye, a berkenye közt meg málna. A mögött pedig kezdődik az igazi erdő, amelyik körülveszi a tisztást – fenyveserdő. Puskával járom a fenyvest. Mikor megláttam ezt a sűrű bozótot – málna, ribiszke, berkenye! –, bebújtam a bokrok közé. A bokrok mögött pedig rábukkantam erre a kis tisztásra. Hogy elbújt a világ elől! Vajon nincs-e errefelé vad? – gondolom magamban. Halkan kikukkantod a ribiszkebokrok közül, és látom: épp ott járkál a „vad". Icike-picike kismacska kullog a tisztáson, nagy a feje, kurta a farka, nem is farok, hanem farkinca. Dülled a szeme, butuskán bámészkodik a világba. A termete alig félmacskányi. Játszadozik. Hosszú szalmaszálat kap a szájába, hanyatt hemperedik, és a hátsó lábával feldobálja a szalmaszálat. A hátsó lába hosszú, sokkal hosszabb a mellsőnél, és a talpa vastag, párnás. Aztán megunja a kiscica a szalmaszálat. Legyet kerget, virágot csap le a mancsával. Megfogja a virágot, rágcsálja, kiköpi, megrázza a fejét – úgy látszik, keserű volt a vadvirág. Köpköd, prüszköl, egy-két pillanatig nyugton marad, aztán hirtelen meglátja a táncoslegyek felhőjét. Odakúszik, felugrik, mellső lábait kitárja – valamennyit egyszerre akarja elkapni. De egyet se fogott. Akkor a dongó tűnik szemébe. Odalopózik a dongóhoz is, hátsó lábával megcsapja a kamillát, amin a dongó üldögél, és földhöz teremti. Ügyesen dolgozik a hátsó mancsával, meg kell adni. Mintha mellső volna. Házimacska erre nem lenne képes. Mondom, földhöz vágta a vadcica a dongót, de aztán keserves nyávogásban, miákolásban tört ki. Megszúrta a dongó. Szívesen segítettem volna rajta – kinyomni a mérget, kihúzni a dongó fullánkját a sebből. De egyszer csak rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Nem szabad! Jéggé dermedtem félelmemben. Azt se tudom, hogyan ugrottam talpra, hogy eredtem futásnak. De azt tudom, hogy elinaltam, amilyen gyorsan a lábaim vittek; csak a szememet óvtam az utamba csapódó ágaktól. Ha gödör került elém, átugrottam. Ha bokor állta utamat, átugrottam a bokrot is. Olyan fürge lettem ijedtemben, hogy tán az egész kerek erdőt átugrottam volna. Rohanok, vágtatok. Jó két kilométert megtehettem így. Végre kiértem a rétre, a fűbe vetettem magam – összeestem, mint az üres zsák. Nem vitt tovább a lábam, a szívem kalimpált. Még szerencse – gondoltam magamban –, hogy a lábam elhozott idáig, elvitt a kiscicától. Mert az nem volt ám közönséges kiscica: hiúzkölyök volt! Az pedig annyit jelent, 138

hogy az anyja is ott volt valahol a közelben. Míg a kis kölyök ott játszadozott békésen a tisztáson, legyet fogott, szalmaszálat rágcsált, addig az anyja a dolga után járt – vadászott. És mikor a kicsi állat hangot adott, panaszosan felnyávogott, akkor az anyja természetesen hozzá sietett, hogy megsegítse. És ha útjába kerülök, darabokra szaggat! A puskám pedig történetesen a legapróbb szemű söréttel volt töltve, császármadárra, apróvadra. Mit ér az a nőstény hiúz ellen? A hiúzanya akkora, mint egy jókora farkas.

139

TARTARI-BARBARI FRANCIA MESE

– Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Útközben magas szilfát láttam, a magas szilfa tetején egy szélmalmot, az a szélmalom vígan őrölte a búzát. – Ej, ezt már nem hiszem! Katonák, fogjátok fülön a hazugot, vessétek tömlöcbe! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Útközben nagy fekete kutyát láttam, magas szilfa tetejéről ugrott le az a kutya, s a farka csupa liszt volt! – Hej, a rézanygyalát, akkor az a kutya a szilfán őrlő malomban járt! Én meg bolond fejjel tömlöcbe vetettem azt, aki elsőnek beszélt a szilfán őrlő malomról. Katonák, engedjétek szabadon a hírmondót! Adjatok neki arannyal tömött erszényt is! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban hatalmas madarat láttam, de akkorát ám, hogy ha az a madár kiterjesztette a szárnyát, világos nappal is sötét éjszaka támadt. – Ej, ezt már nem hiszem! Katonák, fogjátok fülön a hazugot, vessétek tömlöcbe! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban nagy csődületet láttam, ezer meg ezer ember vasdoronggal görgetett egy óriási tojást, de akkorát ám, hogy alig bírt továbbgurulni a legszélesebb utcában is! – Hej, a rézangyalát, azt az óriási tojást csak az az óriási madár tojhatta! Én meg bolond fejjel tömlöcbe vetettem azt, aki elsőnek beszélt a madárról! Katonák, engedjétek szabadon a hírmondót, arannyal tömött erszényt is adjatok neki! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, 140

míg hozzád eljutottam! – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban nagy folyót, nagy tavat láttam, de úgy égett ám folyó is, tó is, akár a szalma! – Ej, ezt már nem hiszem! Katonák, fogjátok fülön a hazugot, vessétek tömlöcbe! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban csuda világot láttam! Mezőkön, réteken harcsák, csukák menekültek, futottak neki a nagyvilágnak, de valamennyinek meg volt perzselve a farka. – Hej, a rézangyalát, azok a perzselt farkú halak biztosan az égő folyóból, égő tóból menekültek! Én meg bolond fejjel tömlöcbe vetettem a hírmondót, aki elsőnek beszélt égő folyóról, égő tóról! Katonák, engedjétek szabadon a hírmondót, arannyal tömött erszényt is adjatok neki! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam! – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban csuda világot láttam! Árkok, gödrök, keréknyomok mind telis-teli voltak cukros kásával! – Ej, ezt már nem hiszem! Katonák, fogjátok fülön a hazugot, vessétek tömlöcbe! – Kopp!... Kopp! – Ki kopog? – Én állok az ajtód előtt, uram királyom, én, a hírmondó! Nagy utat megjártam, míg hozzád eljutottam. – Kerülj beljebb, mondd el, hol jártál, mit láttál! – Párizson is túl, Tartari-Barbariban jártam. Párizsban csuda világot láttam! Ahová csak néztem, mindenütt kanalak álltak nagy halomban. – Hej, a rézangyalát, azok a kanalak a cukros kásához voltak odakészítve! Én meg bolond fejjel tömlöcbe vetettem azt, aki elsőnek beszélt a cukros kásával teli árkokról, gödrökről, keréknyomokról! Katonák, engedjétek szabadon a hírmondót, arannyal tömött erszényt is adjatok neki! Aztán gyerünk, mindahányan, induljunk Párizsba, Párizson is túlra, Tartari-Barbariba cukros kását enni!

141

MIKSZÁTH KÁLMÁN

GAZSI KALANDJA Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szeretnek ám a medvék dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni. Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthonról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős közepén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat. Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!" Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörrent a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva. – Ne bőgj, fiacskám – mondá a medve szelíden –, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst. – Igazán nem akar megenni, mackó bácsi? – Nem én, fiam; inkább itt haljak éhen! – Akkor hát vezessen haza az apámhoz. – De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé. A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig. Otthon már párolgott a jó ebéd: pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdett kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang vidám hancúrájuktól. Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy földhöz hagyta magát vágni, s Gazsi kacagott, ugrált örömében. Az öregúr (már ti. nemzetes Mackó uram) elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt: – Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész erdőséget a maga parkjának tartotta.) De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére. Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis bocs ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se nem hallott, se nem látott semmit rémültében, hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé. – Végem van! – hörgé az öreg mackó. – Ne hívassak orvost? – siránkozék a bocs. – Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok hazavánszorogni! – s a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett a fejéből. Mindenütt piros 142

lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg: – Hát a pajtásod hol van? Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült. – Gonosz, háládatlan teremtés – sóhajtott a medve –, a gyilkosomhoz szegődik – majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan jámborsággal: – De nem lehet csodálni, hiszen ember! És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a vadászban a saját édesapját ismerte fel. – Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak. De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról? – Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi –, csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsületes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlangjába, megetetett, megitatott, gondomat viselte. – És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász megilletődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere, fiam, vezess a medvéhez! Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó bekötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal. Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyíté fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért: – Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom. A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse. Mondjam-e még tovább ezt a mesét? Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt majd ezután mesélem el. Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett, egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban. Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot: Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj!

143

ZELK ZOLTÁN

A HÁROM NYÚL Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek, ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig, amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek, egy szarka fölöttük szállott s felkiáltott: – Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak... – Úgy, úgy bizony, mint az urak! – felelték a három nyulak. – Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk! Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni... Csacsi szarka nem elhitte? Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott: – Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe. Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak! Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek! Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka. Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne! Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt: – Szaladj te is, komám, farkas, jaj mit láttam, ide hallgass! Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam, sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek! No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett, a rókával versenyt futott, majdnem áz orrára bukott! Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve; a medve így szólongatta: – Hová szaladsz, farkas koma? – Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam, jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Akkora volt foguk, szájuk, kis egérke vagy hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak medvét esznek! Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve. Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe. Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk. Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe. Nézi is őket nevetve: együtt szaladt róka, medve... – No hiszen, csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél! Szaladj inkább te is erre! – kiáltott rája a medve. – Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket. Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát! Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is. Ijedtében megfogadta: most az egyszer érjen haza, csak ne falják fel a szörnyek, sohase vadászik többet! Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban három nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben...

144

BÁTORI IRÉN

A TÜCSÖK HEGEDŰJE A napot felhő takarta el, a fűszálak sárgulni kezdtek. Néha reggeltől estig esett az eső. Nagy gondban volt a tücsök, hová rejtse a hegedűjét, hogy meg ne ázzon. Már három nap, három éjjel ezen töprengett, amikor egy szarka szólt rá a magasból: – De búnak eresztetted a fejed, tücsök koma! – Hogyne búsulnék, mikor féltem a hegedűmet! – felelte a tücsök. – Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik. – Azon ne búsulj! Elviszem én a te hegedűdet a leglombosabb tölgyfa kellős közepébe. Olyan sűrű ott a levél, hogy a hegedűd se nem ázik, se nem fázik. Örült a tücsök, meg is köszönte a szarka kedvességét. De amikor az felrepült a magasba a hegedűvel, bizony majd megszakadt a szíve utána. Amint a szarka visszajött, így sóhajtott: – Hová tetted a hegedűmet? Én is utána megyek. „Bolond ez a tücsök" – gondolta a szarka, de azért elmagyarázta: – Látod azt a három akácfát? A harmadiknál jobbra fordulsz, s addig mégy, míg a mező végére érsz. Ott találsz egy nyárfasort, annak a végén egy nagy kertet, a nagy kert közepében egy óriási tölgyfát – annak a kellős közepébe rejtettem én a hegedűdet, hogy a jövő nyárra is épségben maradjon. Alig várta a tücsök, hogy a szarka a mondókája végére érjen. Szaladt árkonbokron, hogy minél előbb megtalálja a hegedűjét. Bizony, nem ért oda olyan hamar, mint a szarka. Már a hold is feljött az égre, a csillagok is előbújtak, mikor a kertbe ért. A kert közepén ott állt a tölgyfa. Sírva fakadt a tücsök örömében, amikor meglátta. Amint ott sírt, sírdogált, egyszer csak a tölgyfa kellős közepében megszólalt a tücsök hegedűje, de olyan gyönyörű szépen muzsikált, amilyen szépet se a fák, se a bokrok, de még a tücsök se hallott. – Csak még egyszer nálam lehetne a hegedűm! – sóhajtotta a tücsök. Abban a szempillantásban egy vékonyka holdsugár szállt a tölgyre, átfonta a tücsök hegedűjét, s a másik pillanatban már ott volt a tücsök előtt. Boldog volt a tücsök, s szaladt egyenest a mezőre. Mikor a tücsöklyuk előtt álló fűszál meglátta a tücsköt a hegedűjével, örömében földig hajolt, úgy tisztelgett a mező muzsikusának. De a nagy öröm nem sokáig tartott, mert megeredt az eső. Jajgatott szegény tücsök: mi lesz most a hegedűjével? Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik. Megint megszólalt a szarka: – Most aztán búsulsz megint, ugye? Nemhogy ott hagytad volna, ahová én vittem! – Inkább föld mélyébe ásom, fű ne lássa, fa ne lássa – válaszolta a tücsök. Úgy is tett. De a föld nagyon hideg volt. Vacogott a tücsök, vacogott a hegedűje. A tücsöklyuk előtt álló fűszál nem győzte hallgatni a vacogást. Meg is sajnálta nagyon, bekopogott hozzá: – Gyere ki, édes tücsköm, gyere ki egy szóra! 145

Nem kellett sokáig biztatni a tücsköt, előbújt gyorsan, mert azt hitte, talán kisütött a napsugár. De biz az nem sütött ki. Mégse bújt elő hiába a kis tücsök, mert arra jött egy kicsi lány, annak a szoknyájára ugrott. A kislány a szoknyája ráncában hazavitte. Szoknyáját a meleg kuckóba akasztotta, a tücsköt egész télre ott marasztotta. A kemencepadkán ágyát megvetette, kikeletig el se eresztette.

146

A HIÉNA ÉS A HOLD ZULU MESE

Egyszer egy hiéna csontot talált, foga közé fogta, és magával vitte. A hold csodásan fénylett, a víz nyugodt volt; mikor a hiéna meglátta a holdat a víz tükrén, eldobta a csontot, és meg akarta kaparintani magának a holdat. Azt hitte, hogy zsíros húsdarab az. Ráugrott, fülig elmerült a vízben, de nem lelte meg. A vizet azonban felkavarta. Visszamászott a partra, és mozdulatlanul várt. A víz újra lecsillapodott, s megjelent tükrén a hold. A hiéna újra ugrott egyet, hirtelen akarta megkaparintani a holdat, amit húsnak hitt. Már azt hitte, megvan, pedig még vizet sem tartott a szájában, mert az is kicsorgott belőle. A hiéna újból visszahúzódott a partra, és várakozott. Arra jött egy másik hiéna, elcsente a csontot, és otthagyta a várakozó hiénát. De végül is hajnalodni kezdett, és a hold fénye lassan eltűnt a nappali fényben. A hiéna pórul járt. De másnap is visszatért, visszatért naponta, míg egészen le nem taposta a környéket. Sokat nevettek a hiénán, aki újra meg újra beleveti magát a vízbe, harapja a vizet, de az csak kicsorog a pofájából, s nem marad benne semmi. Azóta, ha valakit kinevetnek, azt mondják neki: - Olyan vagy, mint a hiéna, aki eldobta a csontot, és nem szerzett magának semmit, mert a holdat látta a vízben.

147

TÉL APÓ CIGÁNY MESE

Egyszer volt, hol nem volt, sűrű erdő szélén volt egyszer egy házikó. Abban a házikóban élt egy öregember meg egy öregasszony. Szegények voltak világéletükben, de szorgalmasan dolgoztak, a pénzecskéjükkel takarékoskodtak, apóka harisnyaszárban rejtegette, hogy legyen miből élniök, ha már dolgozni nem tudnak. – Jól jön ez a kis pénz, ha majd bekopog a tél – ezt mondogatta mindig apóka, ha a harisnyaszárra nézett. Egyszer aztán elment az erdőbe fát vágni, s anyóka egyedül maradt. Kopogtattak a házikó ajtaján. Anyóka kinézett, s meglátta, hogy egy vénséges vén ember áll az ajtóban. – Ki vagy, te vénséges vén ember? Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte anyóka. – Egy kis alamizsnát kérnék tőled, anyóka. Én vagyok a vénséges vén Tél apó. – Te vagy az, Tél? Akkor hát kerülj beljebb, régóta gyűjtjük a pénzecskénket, hogy legyen, mire eljössz! Anyóka az öreg Tél kezébe nyomta a harisnyaszárat, benne a pénzecskével, amit keserves munkával kuporgatott össze az ura. Mikor aztán apóka hazaért, anyóka vidáman újságolta: – Itt járt a Tél, s elvitte a pénzünket! – Jaj... jaj! – siránkozott apóka. – Csak nem adtad oda valakinek a megtakarított pénzecskénket? – De bizony odaadtam én! – mondta anyóka. – Vénséges vén ember kopogtatott be hozzám, s azt mondta, Tél a neve, odaadtam hát neki! Te mondtad, hogy jól jön a pénz, ha majd bekopogtat a Tél. – Koldusbotra jutottunk – kesergett apóka. – Nincs más hátra, szedjük a sátorfánkat, megyünk a nagyvilágba szerencsét próbálni. Így is tettek. Nekiindultak a nagyvilágnak, otthagyták a házikót, csak az ajtót akasztották ki, azt vitték magukkal, hogy ne kelljen a puszta földön hálniok, ha eljön az éjszaka. Sűrű erdőn át vezetett az útjuk, ott érte őket az éjszaka. Apóka kiválasztott egy dús lombú fát, annak az ágai közé felvitte az ajtót, s anyókával együtt szépen lefeküdtek rá. Hamarosan el is aludtak, s a hold már magasan járt az égen, mikor hangos kiabálásra, zenebonára ébredtek. Rablók járták a sűrű erdőt, s éppen az alatt a dús lombú fa alatt pihentek meg, melynek ágai között apóka és anyóka kuporgott az ajtón. A zsiványok a fa tövében kirakták a tenger sok rablott aranyat, drágakövet, hogy megosztozkodjanak rajta. Osztozkodás közben összevesztek, mindegyik magának akarta a tenger sok kincs java részét, a kapitányuk meg mérgében elkiáltotta magát: – Vigyen el az ördög benneteket! Gondolt egyet apóka, a zsiványok közé hajította az ajtót, s a kapitánynál is nagyobbat kiáltott: – Itt az ördög! No, a rablóknak sem kellett több! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, a tenger 148

sok kincs meg ottmaradt a fa alatt. Apóka és anyóka egykettőre lemászott a fáról, anyóka a kötényébe, apóka az iszákjába rakott annyi aranyat, drágakövet, amennyi csak belefért. Szépen hazaballagtak a házikóba, az ajtót beakasztották a helyére, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

149

KI DOLGOZIK TÖBBET ANGOL GYEREKVERS

Erdőben éldegélt apóka, s így járt nála a szó: „Egy nap én többet dolgozom, mint három nap anyó!" „Úgy? – szólt egy szép napon anyó – csináljuk hát eképp: holnap itthon maradsz helyettem, s én tartom az ekét. De megfejd ám a Csákót, és szűrd meg a tejet, s etesd meg a malacokat az istálló megett, és tartsd szemed a tyúkokon, mert még rossz helyre tojnak, és fonjad szépen meg a szöszt, hogy majd szőhessek holnap!" S reggel anyó ostort kapott, ment fogni az ekét, apó pedig csöbröt fogott, s ment fejni tehenét. De Csákó ugrott, Csákó rúgott, hogy apó orra tört, és farkával úgy vágta képen, hogy csöbre is kidőlt. „Hó te, Csákó! Hó te, Csákó! Csákó, állj rendesen! Ha még egyszer megfejlek én, száradjon le a kezem!" Etette a malacokat az istálló megett, a fejét úgy a félfába verte, hogy vére eleredt. Mire a tyúkokhoz jutott, 150

rég az útfélre tojtak, s nem találta a szöszt, miből anyó szőtt volna holnap. S esküt mondott apó a napra, holdra és csillagokra: „Nem szólok én soha bele, bármit csinál anyóka!"

151

SELMA LAGERLÖF

AZ ANYAMÓKUS Éppen azokban a napokban sokat beszéltek egy különös esetről, még az újságok is megírták. De az emberek legtöbbje mesének hitte, mert nem tudta megmagyarázni. Az történt tudniillik, hogy egy anyamókust fogtak a Kerek tó partján, a mogyorósban, és elvitték a közeli tanyára. Ott nagyon megörültek a lompos farkú, okos szemű, kedves állatkának, és azt hitték, hogy egész nyáron szórakozhatnak majd vele, nézik, ahogy ugrándozik, mogyorót hámoz és ropogtat. Volt valami régi mókusketrecük, azt kitakarították; úgy gondolták, hogy az ajtós-ablakos házacska lesz az ebédlő- és hálószobája – ágyat is csináltak falevelekből, és odakészítettek neki egy csésze tejet és pár szem mogyorót. A ház előtt a drótból font kerék meg jó lesz játszóhelynek, azon fog körbe-körbe kapaszkodni, szökdelni. A tanya lakói szentül hitték, hogy pompásan gondoskodtak a mókuskáról, és csodálkoztak, amikor látták, hogy szomorúan és haragosan gubbaszt a szoba sarkában, és olykor egyet-egyet kiált, mintha panaszkodna. Az ételhez nem nyúlt, a kereket nem forgatta. – Talán még fél tőlünk – gondolták. – Holnapra megszokja helyét, és akkor jókedve lesz. Véletlenül éppen aznap valami vendégségre készültek azon a tanyán, és nagyban sütöttek-főztek. Lehet, hogy a tésztájuk nem kelt rendesen, lehet, hogy a kezük járt lassan, de az asszonyok még késő este is a konyhában sürgölődtek. A sütő-főző asszonyoknak persze más gondjuk volt, nem értek rá a mókussal törődni, de nagyanyó már kiöregedett a konyhai munkából, és lefeküdni nem volt kedve, mikor az egész ház még talpon van. Késő este is az ablaknál ült, és kinézett az udvarra. A sarkig tárt konyhaajtón kiáradt az erős lámpafény, az öregasszony mindent látott az udvaron meg az udvar körül. A mókust is tisztán látta: szüntelenül futkosott ki-be, szobájából a kerékre, a kerékről a szobájába. Nagyanyó furcsállotta, hogy ilyen nyugtalan, és azt hitte, az erős fény zavarja, attól nem tud aludni szegény. A boltozott szárnyas kapu is meg volt világítva. Jó késő lehetett már, talán éjfél is elmúlt, mikor nagyanyó meglátott valami furcsát: parányi emberke osont be a nagykapun – legfeljebb arasznyi magas, de facipőt viselt és bőrnadrágot, mint a falusi legények. Sokszor hallotta ő is, hogy minden ház körül tanyázik egy törpe, és szerencsét jelent, ha az ember találkozik vele. Azt hitte hát, hogy az ő házi törpéjük, és nem ijedt meg. A csöppség előbb óvatosan körülnézett, aztán futásnak eredt, egyenest a mókusketrechez szaladt. De a ketrec magasan lógott, nem érte fel, hát beugrott a szerszámoskamrába, kihozott valami botocskát, és azt a ketrecnek támasztotta, felkúszott rajta, mint a matrózok a hajókötélen. Ki akarta nyitni a házikó ajtaját, és rázta, de nagyanyó nyugodtan ülve maradt – unokái belakatolták az ajtócskát, hogy a szomszéd gyerekek el ne vihessék a mókust. Figyelte, mi történik, és látta, hogy a mókus kijön a drótkerékre, és sokáig beszél valamiről a törpével. Aztán, mikor mindent megtárgyaltak, amit kellett, a csöppség leszánkózott a botocskán, és 152

kiszaladt a kapun. Nagyanyó nem hitte ugyan, hogy még visszajön, de biztonság okáért mégis ottmaradt az ablakban, és érdemes volt. Nemsokára visszajött. Most úgy sietett, hogy facipője alig érintette a földet, szinte repült. Nagyanyó a messzelátó szemével rögtön észrevette, hogy mind a két kezében van valami, csak azt nem tudta, mi lehet. Ami a bal kezében volt, azt óvatosan letette a földre, a másikat meg felvitte a házikóba, és benyújtotta a mókusnak – facipőjével sikerült berúgnia az ablakot. Aztán villámgyorsan leszánkózott, felvette a földről a másik valamit, azt is felvitte a ketrecbe, és már repült vissza, ki a kapun. Nagyanyó a szemével is alig tudta követni. Most aztán nem volt maradása a szobában, kiment az udvarra, és a kút árnyékába húzódott, hogy majd ott várja meg a törpét, onnan jobban lát mindent. De nem egyedül várta: a macska is odaosont nagy óvatosan, és meghúzódott a fal tövében, ahol sötét volt, senki se láthatta. Sokáig vártak. Nagyanyó már azon gondolkozott, hogy mégis visszamegy a szobába, mert hideg volt a márciusi éjszaka. De éppen mikor indulni akart, kopogást hallott megint: a csöppség facipője kopogott az udvar kövén. Most se jött üres kézzel, és ami a kezében volt, .az fickándozott és nyivákolt. Nagyanyó egy szempillantás alatt megértett mindent, világosság gyulladt a fejében: a törpe a mókus fiait hozta el a mogyorosból, hogy éhen ne haljanak szegények! Meg se mozdult, nem akarta zavarni, és a törpe nem is vette észre. De mikor az egyik mókuskölyköt le akarta tenni a földre, hogy a másikat felvihesse az anyához – meglátta a macska zölden villogó szemét a sötétben. Egy pillanatig tanácstalanul állt, két kezében a két mókusfiúval. Körülnézett, forgolódott, és most végre észrevette nagyanyót. Nem sokat okoskodott, odament hozzá, és az egyik kis mókust felnyújtotta neki. Nagyanyó ki akarta érdemelni bizalmát, lehajolt, és elvette tőle, szépen fogta a mókuskát, vigyázott rá, amíg a törpe vissza nem jött érte. Másnap, amikor a reggelinél együtt volt a család, persze nem állhatta meg, elbeszélte, mi történt az éjjel, de csak nevettek rajta, azt mondták, álmodott. Ilyen kora tavasszal még nem kölykezik a mókus! Míg aztán nagyanyó unszolására mégis benéztek a ketrecbe, és látták, hogy a levélágyon négy csupasz és félig vak mókuskölyök fekszik. – Akárhogy volt is, annyi szent, hogy szégyellhetjük magunkat az állatok és emberek előtt – csóválta fejét a gazda. Aztán fogta és nagyanyó kötőjébe tette az anyamókust meg a négy kicsit. – Eredj – mondta –, vidd vissza őket a mogyorósba!

153

A MAKACS KISELEFÁNT NYUGAT-AFRIKAI MESE Élt az afrikai őserdőben egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, hogy senki sem boldogult vele. Egyszer az elefántcsalád sétára készülődött. – Menjünk – mondta elefántpapa. – Nem megyek – felelte a kiselefánt. – Menjünk – ismételte elefántmama. – Nem megyek – felelte újra a kiselefánt. – Menjünk – mondták neki idősebb testvérei is. – Nem megyek – hajtogatta a kiselefánt. – No, akkor nélküled megyünk – mondták az elefántok, és elindultak. A kiselefánt egyedül maradt. Egyszerre úgy érezte, hogy rettenetesen szeretne sétálni menni a többiekkel, és nagyon megsértődött, amikor az idősebbek elmentek nélküle. „Ha már így történt – gondolta magában –, nem leszek többé elefánt" – és elhatározta, hogy oroszlánkölyök lesz. Levetette magát a földre, kalimpálni kezdett a levegőben a négy lábával, egészen úgy, mint a kisoroszlánok szoktak. Odaszaladt hozzá a félénk gazella, megállt egy pillanatig, ránézett a kiselefántra, megijedt és elszaladt. Futás közben könnyedén emelte karcsú lábait, és meg-megrázta a szarvacskáit. – Én is így teszek! – kiáltott fel a kiselefánt, és elkezdett ugrándozni, mint a gazella. Fülei megrázkódtak, mint a banánfa levelei a szélben, és esetlenül botorkált kövér lábain. Hamarosan egész teste megfájdult az ugrándozástól. „Nem is olyan jó gazellának lenni" – gondolta magában, azután meglátott egy zöld szemű gyíkot. A gyík egy vékony inda levelén ült, mely lelógott a fákról. – Jó napot! – köszönt neki a kiselefánt. – Hogy vagy? – Rosszul – felelte a gyík. – Kiengedtem a gyerekeimet a folyópartra, hogy unokatestvéreikkel, a kiskrokodilokkal játsszanak. Félek, hogy a krokodilok a játék hevében véletlenül felfalják őket. – Én is szeretnék játszani valakivel – mondta a kiselefánt. – Mindjárt felmászom hozzád a levélre, és hintázni fogunk. – Azt már nem! – sziszegte a gyík. – Hogyan? – sértődött meg a kiselefánt. – Te nem akarsz velem játszani? – Persze hogy nem akarok. Először is nyugtalankodom a gyerekeim miatt, másodszor pedig te túlságosan nehéz vagy, és leszakítod leveleimet. Isten veled! – és a gyík egy szempillantás alatt eltűnt a fa sűrű lombjai között, csak a farka villant elő. – Gondolod, hogy nekem éppen egy gyíkra van szükségem? – prüszkölt a kiselefánt. – Találok magamnak jobb játszópajtást is! – azzal továbbment. Egy tisztáson majmokat pillantott meg. A majmok fogócskáztak. – Ez nekem való játék – mondta. – Játszhatok veletek? – kérdezte a majmokat. – Gyere, játsszál velünk – üvöltötték a majmok, olyan hangosan, hogy a kiselefánt 154

majdnem megsüketült. Nem is tudott magához térni, olyan rettenetes játék volt, amit a majmok vele játszottak. Megfogták a farkánál fogva, huzigálták az ormányát, ráncigálták a fülét. Bukfenceztek a hátán, és csiklandozták a hasát. A kiselefánt pedig, bárhogy igyekezett is, egyetlen majmot sem tudott elfogni. Hamarosan egészen kifogyott az erejéből. – Nem jó majomnak lenni – mondta, és otthagyta a majmokat. Azok még sokáig nevettek a lomha, nehézkes elefánton. Ment, mendegélt a kiselefánt, míg meglátott egy papagájt, amely ágról ágra szállt. Olyan csodálatos tarka tollai voltak, hogy a kiselefántnak káprázott a szeme. – Tudom már, mit csinálok! – örvendezett. – Repülni fogok. – Kezdd el, én majd nézem – felelte a papagáj. A kiselefánt ugrott egy nagyot, de nem sikerült a levegőbe emelkednie, hanem leesett a földre, és megütötte a lábát. Az öreg papagáj félrefordította a fejét, és mosolyogva nézte. – Itt nem tudok nekifutni – mondta a kiselefánt zavarában. – Megmutatom neked, hol lehet nekifutni – vigasztalta a papagáj, és elvezette a kiselefántot a meredek folyópartra. – Nézd – mondta a gazfickó. Odament egészen a szakadék széléhez, ugrott egyet, és felrepült. A kiselefánt szintén odament a szakadékhoz, ő is ugrott egyet, és... beleesett a vízbe. Kimászott a partra, vizesen, sárosan, tele iszappal és hínárral. Kétségbeesve körülnézett, és egyszerre meglátta elefántpapát, elefántmamát és testvéreit a parton, amint szótlanul figyelték őt. Elszégyellte magát a kiselefánt. – Vigyetek magatokkal sétálni – mondta. – Ezentúl mindig elefánt akarok lenni. És az egész elefántcsalád elindult sétálni.

155

GYULAI PÁL

A KIRÁLYFI ÉS A FELESÉGE Egy királyfinak szándéka volt egy igen szép lányt elvenni. Neki nem kellett gazdag családból, csak hogy szép és okos legyen. Elment tehát megnézni az országokat, hogy egy szép lányra találjon. Amint hallották, hogy az ifjú király utazik, mindenütt kivonultak tiszteletére. Egy faluban talált is egy szép leányra, aki a legszegényebb volt a faluban. Éppen a gulyás lánya volt. Azt mondta a leányzó: – Hogy menjek én felségedhez, mikor olyan szegény vagyok? – Ne gondolj te azzal – feleli a király –, csak jöjj el hozzám oly feltétellel, hogy sohasem szólsz ellenemre. Minden megtörtént. Nem is szólt sohasem ellenére a királynak, csak éppen akkor, mikor egypár paraszt utazott arra. Ez így esett: Egyik paraszt ökörrel utazott, a másik lóval. A lónak az első állomáson egy éjjel csikója lett, és a csikó elment reggel az ökör után. Az ökrös ember nem akarta visszaadni. Azért a másik ember elment panaszra a királyhoz. A király azt ítélte, azé a csikó, aki után ment. Így hát a lovas embernek tüstént távoznia kellett. De a királyné, aki akkor a kertben hintázott, azonnal utána ment, és azt mondta neki: – Te szegény ember, a király majd elmegy az erdőbe vadászni, te meg vigyél magaddal egy hálót, és tedd egy tuskóhoz – és még egyebet is mondott neki. Az ember megtette. A király, amint vadászni ment, meglátta, és megkérdezte, hogy mit csinál. – Halászok – mondja a szegény ember. – Hogy lehet a tuskónak hala? – kérdezte a király. Erre azt feleli az ember: – Úgy lehet a tuskónak hala, mint az ökörnek kiscsikója. Mindjárt gondolta a király, hogy a felesége biztatta fel az embert. Azért elmegy, és azt mondja a feleségének, ki akkor a tornácon ült, hogy távozzék a házától és menjen vissza apjához, a gulyáshoz. A királyné azt mondja: – Hát mit adsz nekem, édes királyom, emlékül, hogy eddig veled éltem? – Amit akarsz, ami neked legkedvesebb, azt adom neked – feleli a király. A királyné valami szert adott férjének az italába, amitől az elaludt. Akkor megparancsolta a kocsisnak, hogy fogjon be. A királyt is feltették a kocsira, s elvitték a királyné apjához, a gulyáshoz. Mikor a király felébredt, kérdezte, hogy hol van. Hogy miért hozták ide. A felesége ezt válaszolta: – Én hoztalak ide, mert magad mondtad, hogy azt hozzam magammal, mi nekem a legkedvesebb; azért téged hoztalak ide. A királynak ez nagyon megtetszett, visszavitte a feleségét, és holtig élt vele. 156

L. TOLSZTOJ

HÁROM MEDVE Egyszer egy kisleány elment hazulról az erdőbe. De eltévedt, és hiába kereste a hazavezető utat: nem találta meg, hanem az erdőben egy kicsi házikóhoz érkezett. Az ajtó nyitva volt, a kislány benézett, látta, hogy a házikóban nincs senki – és belépett. Abban a házikóban három medve lakott. Az elsőt, az apamedvét úgy hívták, hogy Mihail Ivanovics; hatalmas nagy volt és szőrös. A második, az anyamedve valamivel kisebb volt, úgy hívták: Nasztaszja Petrovna. A harmadik egy kicsi medvebocs volt, akit Misutkának szólítottak. A medvék éppen nem voltak otthon, elmentek az erdőbe sétálni. A házikó két szobából állott: ebédlőből és hálószobából. A kislány bement az ebédlőbe, és az asztalon három bögre levest talált. Az első igen nagy volt, abból szokott inni Mihail Ivanovics; a második kisebb volt, az volt Nasztaszja Petrovnáé. A harmadik, a legkisebb volt Misutka bögréje. Mindegyik bögre mellett kanál is feküdt: egy nagy, egy közepes és egy kicsike. A kislány fogta a legnagyobbik kanalat, és megkóstolta vele a levest a legnagyobbik bögréből; azután fogta a középső kanalat, s megkóstolta vele a levest a középső bögréből; azután fogta a legkisebbik kanalat, és megkóstolta vele a levest a legkisebbik bögréből: és Misutka levese ízlett neki a legeslegjobban valamennyi közül. Azután a kislány le akart ülni, és három széket látott az asztal körül: egy nagyot – ez volt Mihail Ivanovicsé –, egy kisebbet – Nasztaszja Petrovnáét – meg egy egészen picikét, kék párnácskával – az volt Misutkáé. Felmászott a legnagyobbik székre, és azonmód lepottyant róla; azután a középső székre csücsült le, de kényelmetlen ülés esett rajta; végül az icipici székre ült le, és elnevette magát örömében, olyan kellemes ülés esett rajta. Térdére tette a legkisebbik kék bögrét, és enni kezdett. Szépen megette az egész levest, és azután hintázni kezdett a széken. A kicsi szék eltörött, és a kislány a földre pottyant. Fölkelt, fölemelte a székecskét, és azután átment a másik szobába. Abban a szobában három ágyat látott: a legnagyobbik Mihail Ivanovics ágya volt, a középső Nasztaszja Petrovnáé, a legkisebbik pedig Misutkáé. A kicsi lány ráfeküdt a legnagyobbik ágyra: igen széles volt, aztán lefeküdt a középsőre, de igen magasnak találta; végül lefeküdt a legkisebbik ágyba, s az éppen jó volt neki: szépen elaludt. A három medve nemsokára hazatért sétájából. Nagyon éhesek voltak, és ebédelni akartak. A legnagyobbik medve fogta a bögréjét, belenézett, és felordított rettenetes hangon: – Ki evett az én bögrécskémből? Nasztaszja Petrovna is belenézett a bögréjébe, és ő is felordított, ha nem is olyan haragosan: – Ki ivott az én bögrécskémből? Misutka pedig meglátta üres bögrécskéjét, és vékony hangon felsírt: 157

– Ki evett az én bögrécskémből, ki ette meg az én leveskémet?! Mihail Ivanovics ránézett a székére, és felordított rettenetes hangon: – Ki ült a székemen, és ki mozdította el a helyéből? Nasztaszja Petrovna is ránézett a székére, és ő is felordított, ha nem is olyan haragosan: – Ki ült az én székemen, és ki mozdította el a helyéből? Misutka pedig meglátta a törött kicsi székét, és felvinnyogott: – Ki ült az én székemen, és ki törte el az én székecskémet? Azután a medvék bementek a hálószobába. – Ki feküdt rá az ágyamra, és ki gyűrte össze a takarómat? – bömbölt fel Mihail Ivanovics rettenetes hangon. – Ki feküdt rá az én ágyamra, ki gyűrte össze a párnácskámat? – dörmögte Nasztaszja Petrovna egy kicsikével halkabb hangon. Misutka pedig odacipelte a zsámolyt, felmászott ágyacskájába, és vékony hangocskáján felvinnyogott: – Ki fekszik az én ágyacskámban?... Hirtelen meglátta a kislányt, és úgy felvonított, mintha nyúznák: – Itt van! Itt van! Fogjátok meg! Ő az! Jajjajjaj! Fogjátok meg! És meg akarta harapni a kislányt. A kislány felnyitotta szemét, meglátta a medvéket, és az ablakhoz szaladt. Az ablak nyitva volt, kiugrott rajta és elszaladt. A medvék nem is érték utol, hiába futottak utána.

158

SZEGÉNYKE ANGOL MESE

A tengerparton, egy várkastélyban élt egy gazdag öreg gróf. Naphosszat egyedül üldögélt a szobájában, az ablakánál, s komoran egyre a tengert nézte. Nem volt egyetlen barátja az egész világon, meghaltak, vagy messzi országokba vándoroltak a rokonai, csak egy unokája élt. Az öreg gróf nem szerette az unokáját, megesküdött, hogy soha-soha egyetlen pillantást sem vet rá, mert a gyermek születésekor meghalt az anyja, a gróf egyetlen leánya. A boldogtalan öregember még a várkastély népének is megtiltotta, hogy gondját viseljék az árvának. Nem is törődött vele senki, csak öreg dajkája, aki valamikor az édesanyját is ringatta. Még nevet is az öreg dajka adott a kislánynak: Szegényke – így hívta mindig, rajta is maradt ez a név, mindenki így emlegette. Múltak az évek, de az öreg gróf bánata, haragja nem enyhült az idővel; nem törődött semmivel, nem szeretett senkit. A várkastély népe szabadon garázdálkodott a kastély termeiben, gyom verte fel a hajdan csupa virág kertet, de bánta is az öreg gróf! Ő csak nézte, nézte a tengert, hosszú fehér szakálla már a térdét verte, szeméből nem fogyott ki a könny, szívéből nem szállt el a gonosz harag, amit Szegényke ellen érzett. Közben fölcseperedett a kislány. Mezítlábas rongyoskának csúfolta a várkastély népe, csak egyvalaki, a libapásztor nem csúfolta soha. Ő szerette Szegénykét, s hogy jókedvre derítse, furulyázott neki. Szólt a furulyaszó, Szegényke táncra perdült, a libák meg úgy suhogtatták a szárnyukat, mintha örülnének a táncnak, furulyaszónak. Egy napon híre járt, hogy az ország királya a szomszédos várkastély urához érkezik vendégségbe, vele tartanak az udvarhölgyek, a lovagok, hercegek mind, de még a királyfi is. A királyfi feleséget keres, így beszélték, s ez igaz lehetett, mert a király fogadására a vitéz lovagokon, grófokon kívül egybehívták az ország minden eladó lányát. Fényes bálra készülődtek a szomszédos várkastélyban. Futár érkezett az öreg grófhoz is, a király meghívásával. Az öreg gróf levágatta térdig érő hófehér szakállát, kinyittatta a rég lezárt vasveretes ládákat, elővétette ékesfényes öltözékét, legszebb paripáját fölszerszámoztatta drágakövekkel kirakott, aranyos kantárral, nyereggel, úgy indult a király elébe. Szegényke is hallott a fényes bálról, a konyhaajtóból figyelte a szolgahad készülődését, s keserűen sírdogált, hogy ő nem mehet oda, nem nézheti végig, mikor az ország eladó lányai táncolnak a lovagokkal, hercegekkel, de talán még a királyfival is. Öreg dajkája könnyezve kérte a nagyapját, csak egyszer, egyetlenegyszer szóljon Szegénykéhez egy-két jó szót, engedje meg, hogy szép ruhába öltözzön, s nagyapjával együtt elmehessen a bálba. Az öreg gróf kemény szíve nem hajlott a szóra, rárivallt a dajkára, hogy többé említeni se merje előtte Szegénykét. A szolgahad meg kinevette, csúfolta az árvát. Menjen csak a libapásztorhoz, az az ő barátja, mit keresne a fényes uraságok között! Szegényke meg is kereste a pajtását, s neki sírta el bánatát. A libapásztorfiú fogta a furulyáját, s hogy megvigasztalja, eljátszotta rajta a legeslegszebb, legvidámabb dalát. Fölszáradtak Szegényke könnyei, megfogta a pajtása kezét, s táncos léptekkel nekivágtak a 159

szomszédos várkastély felé vezető útnak. A furulya tovább zengett, ők meg mentek, mentek, mint akiket várnak valahol, mögöttük föltartott fejjel ballagtak a libák. Ahogy így furulyaszóra mendegéltek, egyszer csak összetalálkoztak egy ifjú lovaggal. A lovag megkérdezte tőlük, merre van a várkastély, ahol a király vendégeskedik. A pásztorfiú azt mondta, hogy ők is oda tartanak, s ha a lovag nem veti meg a társaságukat, tartson velük. Most már hármasban ballagtak tovább, a furulya meg mintha még vidámabban zengett volna, de talán még a nap is melegebben sütött, mióta ők összetalálkoztak. Az idegen lovag csak nézte, nézte Szegénykét, s annyira megtetszett neki, hogy azon nyomban feleségül kérte. De Szegényke csak nevetett. – Ejnye, kedves lovag, kicsúfolna az egész világ, ha a mezítlábas, rongyos Szegénykét vennéd feleségül! De a lovag tovább kérlelte. Mit bánja ő, ha nevetnek rajta, ne törődjék evvel Szegényke se! Szép szóval kérte, legyen a mátkája, s éjfélkor, mikor a legszebben szól a zene a bálteremben, jöjjön oda úgy, ahogy van, mezítláb, rongyos ruhájában, a libákkal meg a pajtásával együtt, mert ő csak vele, Szegénykével akar táncolni a király előtt. Szegényke hallgatott a lovag kérő szavára, s mikor éjfélt ütött az óra, benyitott a táncterembe, mögötte szárnysuhogtatva a tizenkét fehér liba, s a menet végén a furulyázó pásztor lépdelt. Ámult-bámult az udvari nép, a király is felemelkedett trónusáról, s a trónus lépcsőjéről Szegényke elé sietett az ismeretlen lovag, aki nem volt más, mint a király egyetlen fia. Kézen fogta Szegénykét; apja elé vezette, s így szólt hozzá: – Édesapám, itt van az én választottam, ő a mátkám, ő a legjobb, legszebb lány az egész országodban! Ebben a pillanatban megszólalt a pásztorfiú furulyája, varázslatos, édes dal zengett, s a furulyaszóra Szegényke rongyos ruhája arannyal, ezüsttel hímzett selyemmé változott, aranyos-gyémántos korona csillogott a fején, a lábán atlaszcipőcske; a fehér libák meg, láss csodát! – mind hófehér selyembe öltözött apróddá változtak, s felsorakoztak Szegényke mögé. A király a szép menyasszony elé lépett, s édes lányomnak szólította. Ekkor fölharsantak a harsonák, s az udvari dámák, a lovagok, a grófok ámuldozva súgtak össze: – A királyfi a legjobb, a legszebb lányt választotta! A libapásztor azonban eltűnt. Soha többé nem hallottak se felőle, se varázs-szavú furulyájáról. Az öreg gróf meg mit tehetett volna egyebet, behunyta a szemét, nehogy látnia kelljen az unokáját, hiszen megesküdött, hogy soha, egyetlen pillantást sem vet rá. Visszament a várkastélyba, leült az ablak elé, a vén karosszékbe, s szívében haraggal, szemében könnyel ismét a tenger felé fordult, s talán még máig is azt nézi.

160

SZÉP ERNŐ

MÁTYÁS KOVÁCS Ment, mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna. Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsműhely, az előtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a műhely előtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára. A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant. Mikor osztán a műhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, a harmadik se maradhat éhen. Egyszerű lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt. – Ha már vendég van a háznál – azt mondja a kovácsmester – illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom. Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót. – Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson. – Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! – evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: – Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér! – Nincs több ujjasa magának – azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára. – Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem! Az asszonynak el kellett vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart. Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst. Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy ő maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája. Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik őtet jól a palotaőrök. – Osztán meddig dolgozol még, öcsém, a királyi palotában? – Én – azt mondja a vándor – talán életem végéig, isten segedelmével. Elmúlt vagy három esztendő, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, odaballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat: – Itt van-e még Mátyás kovács, kérem? – Itt van, hogyne volna, nagyon várja kigyelmedet. Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem győzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még őnála is szegényebb. 161

Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezéből a kasornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon. Kérdi a király: – Mi jót hozott, mester uram? Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudott megszólalni: – A feleségem küldött a szilkében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta. – No, köszönjük szépen! – azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó főuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg őtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az ő szűk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz: – Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen. Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred. Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert: – Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött. Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre. És rácsapott a vállára a kovácsmesternek: – Nézzétek, jó urak, milyen erős ember ez! Elbír ez még egy-két dolmányt, próbáljuk meg csak! Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörű dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni. Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belőle.

162

SEBŐK ZSIGMOND

RÓKA KOMA ÉS A NYULACSKÁK Két fiatal nyúl lakmározott a kövér leveleken. Közbe-közbe, mikor egy kicsit elfáradtak az evésben, beszélgettek. Mikor pedig megunták a beszédet is, jóízűen hemperegtek a fűben. Hogy miről beszélgették? Hát amiről a jó nevelésű nyulacskák szoktak beszélni. Nyúlapóról, nyúlanyóról meg a tapsifüles pajtikáról, azután a friss káposztalevélről, ami olyan jólesik majd vacsorára, a puskás vadászról, a rókafejű ördögről és sok más igen érdekes dologról. Azt mondja az egyik nyulacska: – Jaj, de borzasztót álmodtam én az éjjel, jaj, jaj, pajtikám! A másik nyulacska kíváncsian mozgatta a füleit, és azt kérdezte: – Miről álmodtál? – A rókáról, hogy meg akart enni. Azt a pajtika is elismerte, hogy ez igen borzasztó álom volt, és szerette volna tudni, hogy szabadult meg róka koma körmeiből az álmodó tapsifüles. Mert hiszen hála istennek, nem ette meg a róka. Amaz nem kérette magát sokáig, hanem belekezdett a beszédbe: – Mikor este lefeküdtem, anyám még egyszer megcsókolt, apám megigazította a fejem alját, azután a szentjánosbogárka eloltotta a lámpást, és én behunytam a szememet. Hát egyszerre csak előttem terem a róka, és rám vicsorítja a fogát. Jaj, pajtika, de megijedtem! Azt mondja a róka: „No, nyulacska, most megeszlek, mert már régen fáj a fogam nyúlpecsenyére!" El akartam futni, de nem lehetett, mert a róka fogta a bundámat. Kiabáltam apámnak, anyámnak, de nem ébredtek föl. Azután elkezdtem sírni, és könyörögtem a rókának, hogy ne bántson. A róka csak nevetett, és még jobban vicsorgatta a fogait. Már azt gondoltam, végem van, hát egyszerre zörög a bokor, és kilép a mögül az oroszlán. Azt mondta a rókának: „Takarodj innen, nem hagyod békén azt a szegény nyulat!" Szaladt is a róka! A másik nyulacskának igen tetszett, hogy az állatok királya elkergette a rókát, jóízűt nevetett, és azt kérdezte: – Hát aztán hogy van tovább? – Mikor apám és anyám megtudták, mi történt, az oroszlán elé borultak, megköszönték a segítséget, és megcsókolták a lábait. Hanem hogy tovább mi történt, nem tudom, mert felébredtem. – Ejnye, be kár, hogy csak álom volt! – szólt a másik nyulacska. – Szeretnéd, ha most egyszerre csakugyan itt teremne a róka? – kérdezte az első. Alighogy kimondta, zörrent a bokor, és kidugta vörös fejét a kegyetlen róka. Jaj, hogy vicsorgatta a fogait! A nyulaknak torkukon akadt a levél, amit éppen a szájukba vettek, de azután illa berek, nádak, erek! – nekiiramodtak a világnak. A róka kergette őket, de a nyomukba sem ért. Még veresebb lett az arca a méregtől, hogy elszalajtotta a nyúlpecsenyét. A nyulacskák pedig estére szerencsésen hazaértek, elmondták, milyen veszedelemben forogtak, és jó étvággyal megették a friss káposztalevelet, amit 163

nyúlanyó vacsorára eltett számukra. Vacsora után lefeküdtek, mindegyiket még egyszer megcsókolta az anyukája, mindegyiknek megigazította a feje alját az apja, hogy jól aludjék, azután a szentjánosbogárkák eloltották a lámpást, és ők behunyták a szemüket. A nyuszikák alusznak. Ha álmodnak valamit, jövőre azt is megírom.

164

FRANCE

KÉT SZÁL VIRÁG Híres-nevezetes múzeum Párizsban a Louvre. Szép képeket, szobrokat, régi korokból fennmaradt tárgyakat őriznek benne. Jól teszik, mert a szépség és a régiség egyformán tiszteletre méltó. A Louvre-múzeum tömérdek nagyszerű régisége közt van egy ütött-kopott márványtábla. Több helyen töredezett is, de azért tisztán látható rajta az egykorú faragvány. Két fiatal lány áll egymással szemközt, kezükben egy-egy szál virág. Gyönyörű teremtések: az ókori Görögország ifjúkorában voltak ők is ifjak. Azt mondják, az volt a tökéletes szépség kora. A szobrász, aki arcukat és alakjukat megörökítette, oldalnézetben ábrázolta őket, amint lótuszvirágot nyújtanak egymásnak. A lótuszt hajdan szent növénynek tisztelték. Azt tartották, hogy aki kék virágkelyhének illatát beleheli, az elfelejti az élet minden búját-baját. A francia tudósokat erősen foglalkoztatta ez a márványtábla. Pergamenbe, borjúés disznóbőrbe kötött sok-sok könyvet tanulmányoztak át, hogy megtudják, miért tart kezében virágot a két szép fiatal leány. De hiába dolgoztak szakadatlanul, úgyhogy egészen beleizzadtak, belesápadtak a sok töprengésbe, képtelenek voltak rájönni a dolog nyitjára. Ami a tudósoknak nem sikerült, azt a kis Susanne egykettőre kitalálta. Édesapja egyszer elvitte őt a Louvre-ba, ahol éppen valami dolga volt. Susanne álmélkodva nézte a kiállított ókori emlékeket. Látott régi istenszobrokat. Egyiknek karja, másiknak lába nem volt, harmadiknak a feje hiányzott. „Ejha – gondolta magában –, ezek itt a felnőtt emberek babái! Amint látom, a felnőttek ugyanúgy eltörik a babáikat, mint a kislányok." De mikor a két fiatal lány elé került, akik virágszálat tartottak a kezükben, csókot dobott feléjük, annyira megtetszettek neki. A papája azt kérdezte tőle: – Mit gondolsz, miért adnak ezek egymásnak virágot? Susanne rögtön megfelelt: – Szerencsét kívánnak egymás születésnapjára. Aztán kicsit elgondolkozott, és hozzátette: – Ugyanaznap van a születésnapjuk, egész egyforma nagyok mind a ketten, és virággal kedveskednek egymásnak. Úgy lenne helyes, ha a jó barátnők születésnapja mindig egybeesne. Susanne most távol van a Louvre-tól és a régi márványoktól. A madarak és virágok hazájában tanyázik. Vígan barangol a mezőn, a fák árnyékában, a tiszta tavaszi napsütésben. A rét füvében játszadozik, aminél nincs szebb játék. Eszébe jut, hogy ma van Jacqueline barátnőjének a születésnapja. Szed is mindjárt egy csokor virágot, elviszi Jacqueline-nak, s szép puszi kíséretében odaadja neki.

165

A SÁRGA GÓLYA KÍNAI MESE

Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül. De Mi egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt: – Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam. Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz! És elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát. A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt. – Ezzel a gólyával – mondta Mi – tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled! Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment. A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal. A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált. Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki. A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjelszaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába. Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.

166

ARANY LÁSZLÓ

A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra. – Kis kóró, ringass engemet! – Nem ringatom biz én senki kis madarát! A kis madár megharagudott, elrepült. Amint ment, mengedélt, talált egy kecskét. – Kecske, rágd el a kórót! Kecske nem ment kórórágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast. – Farkas, edd meg a kecskét! Farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut. – Falu, kergesd el a farkast! Falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet. – Tűz, égesd meg a falut! Tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet. – Víz, oltsd el a tüzet! Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát. – Bika, idd fel a vizet! Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót. – Furkó, üsd agyon a bikát! Furkó nem ment bikaütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget. – Féreg, fúrd ki a furkót! Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bikaütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast. 167

– Kakas, kapd fel a férget! Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast: szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat! Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

168

KORMOS ISTVÁN

A FECSKE MEG A SZALMASZÁL Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy villásfarkú fecske, annak volt egy fecskefészke, a fészekben kilenc apró, sippogató kisfecskéje. Ott a fészek az ereszbe, a fészekben ott a fecske, kilenc fia között fészkel, kilenc kicsi kisfecskével. Hanem egyszer - hajahaj – beüt ám a csuda baj: összedől a fecskefészek, volt-nincs fészke a fecskének, nincsen fészke se magának, se a kilenc fiókának, rakni kell egy másik fészket kilenc síró kicsinyének. Száll a fecske, messze száll, szalmát szedni 169

szálldogál. Talál is egy szalmaszálat, hosszú szálat, éppen jó lesz gerendának, csőre közé kapja hát, s röppen árkonbokron át; száll hazáig sietve, azaz szállna, szálldogálna, ha a szalma a csőrében olyan nehéz nem lenne. De nehéz a szalmaszál, elfárad a csöpp madár, szegény fecske úgy elfárad, elejti a szalmaszálat, földre hull a szalmaszál, melléje ül le a porba a kis fecske, és búsongva hull a könnye, hulldogál. Sárgarigó arra száll, a fecskére rátalál. Kérdi tőle: „Mi a baj?" Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, 170

hüppögetve: „Rigó pajtás, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?" „Sose búsúlj - szól a rigó –, megmondom én, mi volna jó. Ketten könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S két oldalról nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már ketten, sírnak is nagy keservesen. Búbosbanka arra száll, a sírókra rátalál. Kérdi tőlük: „Mi a baj?" 171

Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Búbosbankám, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen, kilenc kicsi kisfecskémet?" „Ne búsúljál, ne zokogjál! Hárman könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S háromfelől nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már hárman, sírnak is nagy búsulásban. Vörösbegy is arra száll, a sírókra rátalál. 172

Kérdi tőlük: „Mi a baj?" Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Hej vörösbegy, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?” „Ne búsúljál, ne zokogjál! Négyen könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S mind a négyen nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már négyen, sírnak is ott az útszélen. Bajszos sármány arra száll, 173

a sírókra rátalál. Kérdi tőlük: „Mi a baj?" Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Hej, te sármány, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?" „Ne búsúljál, ne zokogjál! Öten könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S mind az öten nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már öten, sírnak is az út mentiben. 174

Pacsirta is arra száll, a sírókra rátalál. Kérdi tőlük: „Mi a baj?" Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Kis pacsirtám, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?" „Ne búsúljál, ne zokogjál! Hatan könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S mind a hatan nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már hatan, zokognak is 175

mindannyian. Akkor arra száll egy cinke, egy szénfejű, csöpp picinyke. Kérdi tőlük: „Mi a baj?" Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Cinke pajtás, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?" „Ne búsúljál, ne zokogjál! Heten könnyen fölemeljük, emeljük föl pajtás együtt!" S mind a heten nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, húzzák, vonják, végül heten megmozdítják, fölemelik azt a szalmát, hoppsz! a sarkát 176

a magosba fölragadják meg se állnak hazáig, a kis fecske házáig. Fészket rakott hát a fecske, ott a fészek az ereszbe, kilenc fia között fészkel, kilenc apró, sippogató kilenc kicsi kisfecskével.

177

VÉGH GYÖRGY

MOGYORÓN VETT MÓKUSBUNDA Pacsaji, a lelkiismeretlen róka, legutóbb fölcsapott az erdőben ószeresnek. Fától fáig járt, és rekedt hangon minden reggel hosszasan üvöltözött: – Ószeres! Itt az ószeres! Mindenféle használt holmit, tollat, nyúlbőrt veszek! Pacsaji, ahol tudta, ott csapta be az erdő lakóit. A bagoly szemüvegéért egy használt egérfarkat adott cserébe, a szemüveget pedig rögtön eladta egy pápaszemes kígyónak, aki a legutóbbi erdőbálon elveszítette a sajátját. A kígyótól pedig – aki esténként egy cirkuszban lépett fel mint táncos, egy indiai kígyóbűvölővel – az egész esti jövedelmét követelte. Hát ezért volt lelkiismeretlen Pacsaji. Őróla szól az a közmondás is, hogy ha tehetné: egy rókáról két bőrt húzna le. Pacsaji ravaszsága páratlan. Nemrégiben megszólította Mókit, a fiatal mókust, amint éppen mogyorót hámozott ebédre: – Szervusz, te béka! Mókinak nem volt otthon a mamája, és minthogy még nem járt iskolába, meglehetősen buta volt. – Szervusz! Csakhogy én nem vagyok béka! – De igenis az vagy! Én is béka vagyok! Tehát csak tudom. Így voltaképpen rokonok is vagyunk. Mókit bizony könnyen be lehetett csapni. – Add csak ide azt a mogyorót – mordult rá Pacsaji –, egy béka nem eszik mogyorót! Azzal elszedte Mókitól az ebédjét, és beledugta a zsákjába. És képzeljétek: egy fityinget sem adott érte! – Brekegj csak kicsit! – szólt most rá Pacsaji Mókira. – Így: brekk! brekk! Móki mit tehetett: brekegett. No, nem sikerült valami túlzottan, de úgy látszik, Pacsaji meg volt elégedve vele, mert így szólt: – Bravó, Béka Béla! Bravó! – Ki az a Béka Béla? – kérdezte Móki. – Hogy ki az? – válaszolt tettetett felháborodással Pacsaji. – Hát már a nevedet is elfelejtetted? Hiszen te vagy Béka Béla! Szegény Móki annyira megzavarodott már, hogy valóban elhitte, hogy ő nem mókus, hanem béka. – Egy békának semmi szüksége sincs mókusbundára! Vedd le azonnal! – Jó, jó... – adta be a derekát Móki – de mit kapok érte? – Mit? – ráncolta össze szemöldökét Pacsaji, mintha mélyen gondolkozna. – Mondd csak, szereted te a mogyorót? – Persze hogy szeretem! – lelkendezett Móki. – No, akkor kapsz érte egy kis mogyorót – ezzel elővette a mókustól elszedett mogyorót, és odaadta Móki bundájáért, amiből szegény kibújt ezalatt. Hát így szedte rá Mókit Pacsaji. De nem is mert többé abban az erdőben ószereskedni, mert Móki papája és mamája egy-egy nagy sodrófával lesett rá' Más erdőbe tette át székhelyét ezentúl Pacsaji, a ravasz róka. 178

FIZETÉS AZ ÉTEL SZAGÁÉRT NASZREDDIN HODZSA TRÉFÁIBÓL

Egy szegény ember a vásártéren bandukolt, hátha akad valami munkája. Éhes volt nagyon, és amint elmegy a pecsenyesütő sátra előtt, meg nem állhatja, hogy oda ne menjen a tűz közelébe, hogy a pecsenyének legalább az illatát szívja magába, mert pénzé bizony nem volt, hogy egy adagot megvegyen. Száraz kenyerét húzta elő tarisznyájából, és azt rágta a pecsenyeszaghoz. Észrevette ezt a szakács, és követelte a pecsenyeillat árát. Csak nem gondolja az ember, hogy ingyen lakhat jól az ő pecsenyéjének gőzével! A szegény ember persze nem tudott fizetni, hát bíró elé mentek. A bíró azt mondta: – Majd én fizetek a szegény ember helyett – ezzel elővette erszényét, megcsörgette a pénzdarabokat, amelyek benne voltak, és így szólt: – Te a hús szagát adtad, most a vendéged a pénz hangjával fizetett. Elmehetsz.

179

FALLADA

BICEBÓCA, HOVÁ LETTÉL? Volt egyszer egy kisfiú, Tamás. Első karácsonyára egy kis kutyát kapott ajándékba, egy kis bársonykutyát, nagy, lelógó, lapos füllel és kedves, huncut üvegszemmel; leginkább dakszlira hasonlított, csakhogy kerekeken járt. A fekete bársonyjószágot azonban rosszul szerelhették rá a tengelyére, mert bicegett, dülöngélt előre-hátra, jobbra balra, mintha valami láthatatlan bozótban örökké nyuszik után csörtetne. Apa elnevezte Bicebócának. Tamásnak igazán tetszett ez a név. A kisfiú nagyon szerette a kutyát, mindig vele volt, még éjszaka is. Este lefekvéskor apa és anya Bicebócának éppen olyan kedvesen kívánt jó éjszakát, akárcsak Tamásnak. És ez így is volt rendjén. Történt egyszer, hogy Tamás szülei más városba költöztek, messze, nagyon messze a régitől. A költözködés alatt Tamás a jószívű Kata néninél lakott, és magától értetődő, hogy Bicebóca is vele maradt. Hogyan is alhatott volna nyugodtan egy kisfiú a kiskutyája nélkül, idegenben... Egy napon végre Kata néni vonatra ült Tamással és Bicebócával. Az állomáson apa várta őket, és Tamás úgy örült a viszontlátásnak, hogy fejét apa térdéhez szorítva bámult a távolodó vonat után. Azután elindultak hármasban, kéz a kézben, egy szép erdei úton az új házacska felé, mamihoz. De Kata néni egyszerre csak megtorpant, és nagyot kiáltott: – Jaj nekem! Bicebóca a vonatban maradt! Apa erősen integetett a fejével, hogy: csönd... csönd.... nem kell róla beszélni, hiszen a fiatalúrnak annyi új élménye lesz, biztosan megfeledkezik majd Bicebócáról. Tamás egy szót sem szólt, kihúzta magát a két felnőtt között, mint igazi nagyfiúhoz illik, nézegette az égbe nyúló fákat, a hosszú tűleveleket. Később meglátott egy kutyaólat és egy kutyát, és egyszer csak ott állt előtte anya egy ház alsó lépcsőjén, és kitárta a karját. Nagy-nagy ajtón keresztül mentek együtt egy tágas verandára, ahonnan Tamás valami óriási vizet látott meg, a vízen egy szép gőzöst és egy csónakot meg még egy csónakot és sok-sok csónakot. Aztán beesteledett, és Tamásnak ágyba kellett bújnia. Olyan fáradt volt az egész naptól, hogy majd leragadt a szeme, de amikor anyu betakarta, mégiscsak megszólalt: – Bicebócát... Apa komolyan szólt: – Aludj szépen, Tamáska! Bicebóca most egy pöfögő, dohogó vonaton utazik, de talán már holnapra itt lesz. Tamás csodálkozva nézett apára, anyára, nem szólt semmit, csak amikor a villanyt leoltották, ismételte hangosabban: – Bicebócát! – A jó kisfiú most aludni fog – mondta anyu kicsit szigorúan, és behúzta maga után az ajtót. Kint azonban lábujjhegyre állt, és az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Semmi nesz, semmi sírás, semmi. – Majd megnyugszik – sóhajtott anyu –, de mégiscsak jó lesz, apa, ha holnap kinézel az állomásra, és bejelented a dolgot. 180

– Megtehetem – felelte apa –, de nem hiszem, hogy sok értelme van; a vonat azonnal továbbment, át a határon, ugyan ki is törődne ott egy bicegő bársonykutyával? Reggel azért mégis bejelentette az állomáson Bicebóca eltűnését. Aztán eljött az ebéd utáni alvás ideje. – Bicebócát kérem! – Bicebóca nemsokára itt lesz! – Ne mondd, hogy nemsokára! Most! – A jó kisfiú most elalszik! Szipogás, sírás, csöndes kesergés. Tamás alig tud elaludni. Mit ér az új ház, a nagy folyó, a kert, a kutya, a kutyaól, a gőzös ott a folyón, mit ér mindez, ha Bicebóca nincs mellette! Bicebóca, édes, kedves Bicebóca, hová lettél? Bicebóca, az esetlen kis bársonykutya, nagy, lelógó füllel, bicebóca kerekekkel, már harmadik napja beárnyékolja az eget, eltakarja az új élményeket. – Holnap elmegyek Berlinbe, és veszek egy új Bicebócát – jelentette ki végül apa. – De hátha nem kapsz ugyanilyet – aggodalmaskodott anyu. – Megpróbálom – sóhajtott apa, és nagyon sajnálta a kisfiát. Így történt, hogy apa valóban elutazott Berlinbe, s addig járkált a városban, míg talált egy fekete bársonykutyát, nagy, lelógó füllel, kedves, huncut üvegszemmel. Ez is oly esetlenül bicegett a kerekein, mintha láthatatlan bozótban csörtetne nyuszik után. Szakasztott Bicebóca. Drága volt az útiköltség; sok volt a szaladgálás, de apa mégis örült: Bicebóca ma éjjel Tamás mellett alszik, és Tamás olyan, de olyan boldog lesz! Ettől apa is olyan jókedvű lett, hogy legszívesebben az egész világot a szívére ölelte volna. De legalábbis nagy kedve támadt valami jót, akár csak valami egészen aprócska jóságot cselekedni. A fülkében egy kisfiú is utazott, nem olyan szőke, nem olyan vidám, mint az ő Tamása, ellenkezőleg: sötét hajú, sápadt, nyugtalan kisfiú. Még két, apa formájú úr utazott a fülkében, de apát ez nem zavarta abban, hogy kukucsot ne kezdjen játszani a szomorú kisfiúval. A bánatos arcocska azonban erre sem derült fel, pedig apa még a térdén is hintáztatta a gyereket, csak hogy segítsen a szomorú anyukán meg a szomorú gyereken. Akkor hirtelen jó ötlete támadt apának. Táskájából elővett egy barna papirosba csomagolt kis holmit, gondosan kibogozta a spárgát, lefejtette a papirost. A kisfiú figyelte őt. Vajon mi van abban a csomagban? Apa először csak egy csöppet mutatott meg abból, ami a barna papírban volt, aztán egyre többet. – Bicebóca – mondta komolyan. – Vau... vau... – felelte a kisfiú felcsillanó szemmel. Végül is kitűnően sikerült az utazás. A sarokban ülő kövér, morcos bácsiról kiderült, hogy igazi nagypapa, aki teljes szakértelemmel húzta magához Bicebócát. Bicebóca szabályosan odabicegett, apa pedig a farkánál fogva gurította vissza. A kisfiú felkacagott. Közben egy pici gondfelhő vonult át apa vidám tekintetén. 181

– Önök meddig utaznak? – kérdezte a kisfiú mamájától. – Egészen a határig. És ön? – Ó, én előbb kiszállok, de addig csak játsszon a kisfiú nyugodtan a kutyussal. – Nem lesz egyszerű – sóhajtott a mama. – Amit egyszer az én fiam megszeretett, azt nem egykönnyen adja ki a kezéből! – No, hiszen van még időnk – hárította el apa a gondot, és ugatni kezdett a kutyus helyett. Később gondolt egyet, elővette a barna csomagolópapírt, és beletette a kutyát. – Bicebóca most álmos. Bicebóca most aludni fog – mondta. – Vau... vau... Bicebóca... Bicebóca – hajtogatta kétségbeesetten a kisfiú. Apa megint mást gondolt. „Az sem baj, ha a kezemben viszem haza és nem papirosba csomagolva, így még egyszerűbb is" – azzal kicsomagolta a kutyust, és a kisfiú kezébe adta. A sápadt arcocska kipirult, a gyerek magához szorította a kutyust. – Bicebóca... Bicebóca... – mondogatta ismét boldogan. A vonat lassított. A kalauz a megálló nevét kiabálta. Hirtelen zökkenés, a vonat megállt. – Add vissza a kutyust a bácsinak! – biztatta a gyereket az édesanyja. A kisfiú azonban elszántan szorította magához a bársonykutyát. – Add vissza Bicebócát – kérlelte apa. – Hallod, hogy ugat: vau... vau... várja őt a kis gazdája! – Beszállás! – hallatszott lentről. „Mi lesz most? – Apa homlokán veríték ütött ki. – Erőszakkal nem vehetem el. Ez a kisfiú is sír, Tamás is várja Bicebócát, mi lesz most?" A kalauz sípolt, a mama kitépte a gyerek kezéből a kutyát, a gyerek zokogott, apának eszébe jutott: „Amit ez a gyerek egyszer megszeretett...". Hirtelen a kisfiú kezébe nyomta a kutyát, és leugrott a vonatról. Lassú léptekkel baktatott a hatalmas fenyőfák között. Nem volt sietős az útja. Mire hazaér, Tamás már ágyban lesz, Bicebócát várja, s Bicebóca csak nem jön. De azért valahogy mégsem volt igazán szomorú apa. Mégsem bánta, hogy odaadta a sápadt emberkének a kis kutyát. „Ha az egyiknek adom, a másik sír – gondolta. Megint eszébe jutott: – Amit ez a gyerek egyszer megszeretett..." Halkan ment fel a lépcsőn, halkan nyitotta ki az ajtót, bekukucskált Tamáshoz. A kisfiú az ágyban feküdt, s a karján, a karján ott volt Bicebóca! Bicebóca, az édeskedves régi Bicebóca, nyakában egy nagy gyűrött cédula, esetlen betűkkel. – Nézd csak, apa! – szólalt meg anyu. – Nézd csak! Bicebóca visszajött! – s mutatta a papírt, amin ákombákom betűkkel a pályaudvar neve állott s alatta ez a szöveg: „Kis fekete bárson kuja, najon harrapos." – Nagyon harapós! – ismételte apa, és nevetett. És anyu is nevetett, és Tamás is nevetett, de legjobban Bicebóca nevetett. Oly szép, oly vidám az élet!

182

TÉLAPÓ HARAGJA

TÉLAPÓ HARAGJA Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalták a jeget, jégre tették a meleget. Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón. No, hanem Télapó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak azt, hogy akármilyen kár, oda van a nyár. – Bizony kár – sóhajtozták az emberek –, mert többet ér egy nyár száz télnél. – Ohohó, ohohó! – sikoltott mérgesen Télapó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak. – Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának? – Hihihi, huhuhu, hahaha! – kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta. – Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet! No, hanem erre már csakugyan megharagudott Télapó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra: – Megálljatok, majd hívjátok még vissza Télapót! – Csak azt lesd! – nevettek az emberek. Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást. – Siessünk, emberek – biztatták egymást –, míg Télapó megint a nyakunkra nem ül. Bizony nem jött Télapó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat. – Nini – örvendeztek az emberek –, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének. Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani. Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre: – Könyörülj rajtam, Télapó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval. 183

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Télapó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot. – Nincsen vetés, nem lesz kenyér! – sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Télapó. De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Télapónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában: – Ó, Télapó, mit érne nálad nélkül a nyár! Télapó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt. Pedig ugye, kár?

184

CSARUSIN

A NYUSZIKRÓL A nyaralóban egyszer odaszalad hozzám Nyikitka, és azt kiabálja: – Papa, add vissza a húsvéti nyuszikat! Papa, add vissza a húsvéti nyuszikat! Sehogy se értettem, hogy miféle húsvéti nyuszikat adjak neki vissza. Eszem ágában sem volt semmit visszaadni, nyulam meg egyáltalában nem volt. – Mit beszélsz, Nyikituska? – mondom neki. – Mi bajod? Nyikitka meg most már zokogva követeli, adjam neki vissza a húsvéti nyuszikat. Akkor odajött a mama, és mindent megmagyarázott. Kisült, hogy a falusi gyerekek hoztak oda két kisnyulat: a kaszálón fogták. Nyikitka meg mindent összezavart. Azt akarta mondani: „Vedd meg tőlük a nyulakat" – és ehelyett azt mondta: „Add vissza a húsvéti nyuszikat!" No, megvettük a kisnyulakat, megtartottuk. Csuda helyes kis jószágok voltak. Afféle bolyhos kis szőrcsomók. A fülük szétállt, a szemük óriási nagy, melegbarna. A lábacskájuk meg olyan puha, mintha szőrpapucsban járnának. Etetni próbáltuk őket. Kínáltuk fűvel – nem eszik. Tejet töltöttünk nekik egy kis tányérkába – a tejet sem isszák. Talán nem éhesek? De ha leraktuk őket a padlóra, egy lépést sem lehetett tőlük tenni. Egyenest a lábunkra ugrottak. Orrocskájukkal bökdösték a cipőnket, nyalogatták... Úgy látszik, az anyjukat keresték. Kitaláltuk ebből, hogy éhesek, de még nem tudnak enni. Szopósak. Akkor bejött a szobába Tomka, a kutyánk, ő is szemügyre akarta venni a nyuszikat. Azok meg, szegénykék, rávetették magukat Tomkára, fölmásztak rá... Tomka nagyot mordult, a fogát vicsorította, kiszaladt. Hogyan tápláljuk a kisnyulakat? Éhen halnak szegénykék. Addig-addig törtük a fejünket, amíg kifundáltunk valamit. Elindultunk, hogy cica dajkát keressünk nekik. A szomszéd ház előtt a lócán feküdt egy cica, a kölykeit szoptatta. Tarka cirmos volt, még az orra is három színben pompázott. Odacipeltük a nyuszikhoz, hű de nagyot fújt rájuk, nagyot mordult, majdnem üvöltött! Csípje meg a kánya! Mentünk tovább, másik dajkát keresni. Egy másik ház előtt a földpadkán fekszik egy cica, szurokfekete, csak a mancsa fehér. Szépen dorombol, melengetőzik a napocskán... De mikor fogtuk a nyuszikákat, és melléje fektettük, egyszerre kieresztette mind a húsz körmét, és a szőre felborzolódott. Hiába, ez sem alkalmas dajkának! Visszavittük. Harmadik macskát kerestünk. Találtunk is, a falu legvégén. Szemre békés, kedves állat volt. Csakhogy ez a kedves állat kis híján felfalta a szegény kis nyuszikáinkat. Mihelyt meglátta őket, kitépte magát a kezünk közül, és úgy vetette magát rájuk, mint az egerekre. Nagy nehezen elvonszoltuk onnét, és kidobtuk az ajtón. A nyuszikáink talán éhen is haltak volna, ha nem akad szerencsénkre még egy 185

macska – a negyedik. Ez a macska maga jött el hozzánk. Azért jött, mert a kicsinyeit kereste. A kicsinyei elpusztultak, kereste őket faluszerte... Vörhenyes, girhes macska volt, megetettük, megitattuk, az ablakpárkányra fektettük, és odavittük hozzá a nyuszikat. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Odabújtak hozzá a kisnyulak, és azon nyomban szopni kezdtek, még cuppogtak is – megtalálták a tejecskét! A macska eleinte izgett-mozgott, nyugtalankodott, de azután nyalogatni kezdte a nyuszikat, még dorombolt is hozzá. Ez pedig annyit jelent, hogy minden rendben van. Sok-sok napig szoptatta a cica a kisnyulakat. Az ablakpárkányon feküdt velük, az emberek pedig meg-megálltak az ablak előtt, ámuldoztak: Ki látott ilyen csodát, nyulat szoptat a macska! Azután fölcseperedtek a kisnyulak, megtanultak füvet enni, és elszaladtak az erdőbe. Ott szabadabb az élet. A macska pedig új kiscicákat hozott a világra, azokat táplálta.

186

NAGY LAJOS

FOGÁSZAT AZ ŐSERDŐBEN Ágikát, a szomszédom kislányát kézen fogta az édesanyja, és elindult vele a fogorvoshoz. Ágika nem nagy örömmel ment. Esztike, a kis pajtása, aki mellettem ült a kerti padon, hirtelen ezt kérdezte tőlem: – Lajos bácsi, az állatoknak is szokott a foguk fájni? – és olyan kíváncsian várta a választ, hogy mindjárt láttam, nemcsak ismereteit akarja kiegészíteni, hanem mesét szeretne hallani az állatokról. Már el is kezdtem a mesélést: Egyszer az őserdőben szuvasodni kezdett az állatok foga. Először a nyúlé, azután a farkasé. Nemsokára az őzé. De még az oroszláné is. Mikor meghallotta a szomorú hírt az elefántmama, egy kicsit megijedt, és így trombitált férjének, az elefántpapának a fülébe: – Jaj, picikém – mondanom sem kell, hogy elefántpapa mindennek volt becézhető, csak éppen picikémnek nem, lévén őkelme jól megtermett elefánt, legkevesebb negyven mázsa –, mi lesz velünk, ha a mi agyarunk is szuvasodni kezd? Akkor mi nemcsak nyöszörögni fogunk a fájdalomtól, mint a farkas, nyúl és őz, hanem valósággal ordítunk. Egyszerű számtan ez, a mi fájdalmunk ezerszerese lesz még az oroszlánénak is. Mert ezerszer nagyobb a mi agyarunk, mint az oroszlán csip-csup fogai, melyeket pápaszem nélkül meg sem látok. – Csak nem kell megijedni! – csitította párját az elefántpapa. – A bátorság fél egészség. Hanem remek ötletem támadt. Én már holnap felcsapok fogorvosnak. Az ormányom végén levő kis kampóval úgy kirántom a fájós fogát bármelyik állatnak, hogy azt sem mondja: bikkmag. Elefántpapa ezután összetrombitálta az őserdő vadjait, és kihirdette, hogy fogászatot nyitott, aki állatnak a foga fáj, és ki akarja húzatni, ő annak kihúzza ingyen és bérmentve. Az elefánt, amint már tanultátok, növényevő állat, így hát jámbor és szelíd, senkinek a húsára nem vásik a foga, akarom mondani, az agyara, talán ezért legelsőnek a gyáva nyúl jelentkezett fogát kihúzatni. És milyen hős volt! Fájdalomcsillapítót sem kért. – Ki vele! – kiáltotta bátran. Mármint hogy a rossz foggal. Nem kellett biztatnia, elefántpapa egy pillanat alatt kirántotta a nyulacska szuvas fogát. – Húzzak ki még néhányat? – kérdezte tréfásan a nyulacskától az újdonsült fogász. De feleletet nem kapott, mert a nyulacska visszanyerte gyávaságát, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. – Kérem a következő beteget! – trombitálta az őserdő állatfogorvosa. Jött a szarvas, az őz, a farkas, a róka egymás után. Még medve koma is előcammogott, mellső lábával egy nagy lapulevelet szorított az ábrázatára, mint az emberek szokták arcukra szorítani a zsebkendőjüket, amikor fáj a foguk. Az elefánt rendre kihúzta valamennyinek a fogát. Azután szétnézett, és már éppen be akarta fejezni fogorvosi ténykedését, amikor mély hangú nyöszörgés-hörgés ütötte meg nem éppen kis fülét. A hang irányába nézett, és azt kérdezte: – Ott meg ki nyöszörög? 187

Nem felelt senki. A nyöszörgés jajgatássá fokozódott. – Ki fia-barma bőg ott? – kérdezte még egyszer az elefánt. – Az oroszlán jajgat – búgta a vadgalamb. – A szemfoga fáj, de nem meri kihúzatni. – Az állatok királya, a rettenthetetlen oroszlán fél egy csip-csup foghúzástól? – álmélkodott az elefánt. – Jaj! – siránkozott az oroszlán. Az őz és a nyúl bátorították az oroszlánt. – Ne féljen nagyuraságod! Gyerekjáték az egész! – így a nyúl. – Akkorka sincs a fájdalom – magyarázta az őz –, mintha a szúnyog megcsípné kegyelmességedet. – Gyere ide szépen, csak meg akarom nézni a fogacskáidat, hozzá sem nyúlok az ormányommal – így biztatta a rémült oroszlánt elefántpapa. Az oroszlán végre is elősompolygott. Kitátotta a száját, és zsupsz! – az elefánt már ki is rántotta a rossz fogát. Az oroszlán azt sem mondta, hogy köszönöm szépen, hanem rögtön bömbölni kezdett, hogy: – Jaj, de éhes vagyok! Három napja egy falatot sem ettem, úgy fájt ez a gonosz fogam. Hol van az a suta őz és az a szemtelen nyúl, akik idekísértek? Mindjárt széttépem őket! Ne féljetek gyerekek, az őz és a nyúl úgy elfutottak, hogy a gondolat sem érhette őket utol, mert ismerték oroszlán őfelségét, tudták róla, hogy hálátlan, és azt is felfalja, aki segít rajta. De most az egyszer megjárta őkirálysága, mert az elefántpapa mellső lábával olyat taszított rajta, hogy a tüskés vadrózsabokrok közé zuhant.

188

AZ ÜGYES FIÚ SPANYOL MESE

Egy királynak volt három fia. Nem tudta, melyiknek hagyja majd a királyságát. Azt gondolta magában, majd kipróbálja őket, aki a legokosabban viselkedik, az legyen az utóda. Egy napon hát azt mondta a legidősebb fiának, másnap korán reggel ki akar lovagolni, őt is magával viszi. Csakugyan, másnap be is kopogott a fiú az apjához, de nem olyan korán, mint a király szerette volna. – Hozasd el a ruhámat, hogy felöltözködjem – szólt a király a fiához. A fiú kiszólt a komornyiknak, hogy hozza be a király ruháját. – Melyik ruhát? – kérdezte a komornyik. Erre a fiatal királyfi visszafutott apjához, és megkérdezte, melyik ruháját akarja felvenni. – A rövid ujjú köntöst. A herceg visszaszaladt a komornyikhoz, és a rövid ujjú köntöst kérte. – Melyik rövid ujjú köntöst? – kérdezte a komornyik. Megint visszaszaladt a királyfi, hogy megkérdezze apját, melyik köntöst akarja felvenni. Így csinálta ezt minden ruhadarabbal, míg végre a király felöltözhetett. Most a lovát hozatta elő a király. A fiatal királyfi itt is ügyetlenkedett: az istállóból jött vissza megkérdezni, melyik lovat nyergeljék, és minden darabot: a takarót, nyerget, szerszámot, sarkantyút külön kérdezett meg, úgy szaladgált ide-oda, míg összeszedte, ami a királynak a kilovaglásához kellett. Másnap a középső fiát tette próbára, de az is ilyen szelesen és ügyetlenül végezte a rábízott feladatot. Ezután a legkisebb fiának adta ugyanazt a megbízást. A legfiatalabb királyfi nagyon korán, még mielőtt az apja felkelt volna, jelentkezett nála. Megint a ruháját kérte a király, mire a fia pontosan megkérdezte, melyik ruhadarabot kívánja. Értük ment, és maga vitte be apjának. Segített neki öltözködni, nem is hagyta, hogy a komornyik végezzen szolgálatot a király körül. Aztán megkérdezte, melyik lovat nyergeltesse, melyik takarót, nyerget és szerszámot tegyék a lóra, melyik sarkantyúját, melyik kardját kívánja a király felölteni, de csak mikor már mindent tudott, akkor ment le az istállóba, és vezette a király elé a lovat, megnyergelve, ahogy a király kívánta. Most aztán látta a király, melyik fia a legügyesebb.

189

SZÁSZ IMRE

A CSAVARGÓ CSILLAG A kis csillag először körülnézett, hogy nem látja-e senki. Egész kicsi csillag volt, még nem is kapott helyet az égen, igazán nem tartotta szemmel más, csak a csillagok legfőbb bírája, a nap. De most a nap sem tartotta szemmel, hiába, ő sem tud mindenre figyelni. No meg világos nappal volt, s olyankor a csillagok alig-alig látszanak. Nemrég még esett, s a kis csillag most sóváran nézte a szivárványt. Aztán meg egyszer körülnézett, hogy nem látja-e senki, és lecsúszott a szivárványon. Még csak nem is a közepén, a sárga sávon csúszott, hanem a tetején, a piroson. Egyre gyorsabban csúszott, egyre gyorsabban, és sietnie is kellett, mert a szivárvány már vékonyodni kezdett, és félős volt, hogy egyszerre eloszlik. Így érkezett le a földre. A szivárvány lába éppen egy mocsárba ért, oda csúszott bele a kis csillag. Úszni ugyan nem tudott – a csillagok általában nem tudnak úszni –, de szerencsére a víz nem volt mély. Kikapaszkodott a partra, és szedegette le magáról a hínárt meg az iszapot. Egyszerre észrevette, hogy a fűből nézi egy béka. – Megfázom – mondta. – Én leszek a beteg csillag. – Furcsa – felelte a béka. – Én sose fázom meg a vízben. De menj, kérdezd meg a kígyót. Róla azt tartják, hogy ért a gyógyításhoz, de én nem hiszem. – Nem tudom, hol a kígyó. Kérlek, vezess oda hozzá. – Majd bolond leszek! – mondta a béka bosszúsan. – Ne csúfolódj velem – és beleugrott a vízbe. A kis csillag csodálkozva nézett utána. „Mi baja lehet? – tűnődött. – Először egész kedves állatnak látszott." Lassan elindult a fűben. A fű nedves volt, a kis csillag szaporán kapkodta ágait, és úgy érezte, mindjárt fájni fog a feje. De nem fájt. A fűzbokorból egyszer csak előbukkant egy tapsifüles állat. – Te vagy a kígyó? – kérdezte a csillag. – Hát nem látod, hogy nem én vagyok a kígyó? – mondta az méltatlankodva. – Nem látom. – Én a nyúl vagyok. – Mondd meg, hol találom a kígyót. A nyúl dühös lett: – Kérdezd meg a gólyától. A kígyókkal ő foglalkozik. – És milyen a gólya? – Hosszú lábú, és nagyon okos. Azzal a nyúl el is tűnt, s a kis csillag továbbindult. A nagy madarat a sás mellett már messziről meglátta. „Hu – gondolta –, hosszú lába van, de nem látszik nagyon okosnak!" Azért megszólította: – Kedves gólya, hol találom a kígyót? A gólya fél szemmel a fűbe sandított. – Azt én is szeretném tudni. Te is kígyót eszel? 190

– Nem – tiltakozott a kis csillag rémülten. – Én fényt eszem. De beleestem a mocsárba, és attól félek, megbetegszem. A kígyó állítólag tud gyógyítani. A gólya jól megnézte: – Egészséges csillagnak látszol, és a kígyó nem tud gyógyítani. De menj a rokonaidhoz, a tengeri csillagokhoz. Azok majd vigyáznak rád. Mit keres egy ilyen kis csillag egyedül a földön? Csőrével mutatta, hogy merre kell mennie. A kis csillag elindult. Éjjel-nappal ment, erdőkön, hegyeken, mezőkön át, és sokszor sírdogált, mert félt egyedül. De nappal mindig elbújt a bokrok közé, hogy a nap meg ne lássa, és meg ne büntesse. Egy bokorban talált rá a katonatiszt, aki lovon arra jött. Leszállt a lóról, és azt mondta: – Micsoda csillag! Kitűzöm. Ilyen kitüntetése nincs a tábornoknak se. Én leszek most már a tábornok. A csillag égette az ujját, de azért kitűzte. És egyszerre úgy érezte, mintha kardot döftek volna a szívébe, mert igazi csillagot csak a jók és bátrak viselhetnek, ez a tiszt pedig se jó, se bátor nem volt. Fájt, égette a csillag, de nem akarta levenni. Végül aztán mégsem állta tovább, letépte a melléről, és a porba hajította. Ott találta meg a színésznő, mikor arra jött kocsiján. – Csillag! Aranycsillag! Kitűzöm a hajamba, és én leszek a legszebb és legnagyobb színésznő! Neki is perzselte az ujját, de azért tükörrel a kezében feltűzte. Abban a szempillantásban leégett az összes haja, mert a színésznő bátor volt ugyan, de nem volt jó. A kis csillag leesett a földre. „Furcsa dolgok – gondolta. – Lehet, hogy mégsem vagyok beteg. Egyszerűen csak csillag vagyok." Vándorolt tovább. Éppen egy nagy város széléhez ért, mikor találkozott a tolvajjal. A tolvaj bátor volt, és jó is lett volna, ha nem lopott volna. – De szép csillag! – mondta. – Jó volna nekem. De nem tudom, az enyém lehet-e, hiszen nem loptam, hanem találtam. Ámbár – és vállat vont – ha az ember talál valamit, és nem adja vissza a tulajdonosának, az annyi, mintha lopná. Azzal felvette a csillagot. De a csillag tüzes volt, megégette a kezét, s a tolvaj ujjai úgy elmerevedtek, hogy többé nem tudott lopni. Kénytelen volt rendes munkát vállalni, és beállt egy fatelepre éjjeliőrnek. A kis csillag pedig csak ment tovább. Most már egyre jobban félt, és egyre inkább szeretett volna hazamenni az égboltra. Fáradt is volt, s imitt-amott be is piszkolódott. Éppen egy sötét erdőn át vándorolt éjjel, mikor valaki rászólt a magasból: – Hát te mit keresel itt, kis csillag? – A bagoly volt, az éjszaka vándora. – Te ismersz engem? – kérdezte a kis csillag örvendezve. – Persze hogy ismerlek. Eleget láttalak odafönn. Csak azt nem tudom, mit keresel itt. Mindenkinek megvan a maga helye. Nekem például eszembe sem jut, hogy felmenjek az égre csillagnak. A bagoly szeretett bölcselkedni, de a kis csillagot ez nem érdekelte. – Rokonaimat, a tengeri csillagokat keresem – mondta. – Nem tudod, hol találom meg őket? 191

– A tengerhez hamar odaérsz, de a tengeri csillagról nem tudok semmit. A kis csillag másnap éjjel csakugyan odaért a tengerhez. A nagy víz telides-teli volt a fenti csillagok tükörképével. – Ó – mondta boldogan a kis csillag –, ti vagytok az én rokonaim! – Nem – felelték a tükörképek –, mi csak a testvéreid képe vagyunk a vízen. Mi vagyunk a csillagok árnyéka. – És a tengeri csillagok? – kérdezte a kis csillag elszontyolodva. – A tengeri csillagok – szólt közbe egy kotnyeles repülőhal – lenn élnek a vízben. Majd szólok nekik. Alá is merült, és kisvártatva előbukkant a legöregebb tengeri csillag: puha testű, csillagforma, szúrós állat. – A gólya azt mondta, te vagy a rokonom – fordult feléje a kis csillag. – Tudod, a gólya, az a tudós állat. – A gólya – legyintett egyik ágával a tengeri csillag. – Nem tudós az, csak nagyképű. Annyit beszél és magyaráz, hogy mindenki tudósnak tartja. Minket sose látott, csak hallott rólunk, s azt hitte, hogy a tükörképek a tengeri csillagok. Ide figyelj, kis csillag, nem mindenki rokonod, aki hasonlít hozzád. Nem vagyunk rokonaid sem mi, sem a hópelyhek, se a csillagvirág. A te rokonaid odafönn vannak. – És hogy jutok oda? – kérdezte a kis csillag pityeregve. – Nagyon egyszerű – mondta a tengeri csillag. – Ahogy lejöttél. – A szivárványon? Hol a szivárvány? – Ott – mutatott egy sziklán túl a tengeri csillag. – A tengeren mindig van valahol szivárvány. A szivárvány csakugyan ott emelkedett a magasba. – Köszönöm – mondta a kis csillag, és elindult fel a szivárványon. De most már alul, a zöld csíkon ment, hogy vissza ne csússzon véletlenül.

192

A LEGKISEBB A LEGOKOSABB AFRIKAI MESE

Élt egyszer egy kisfiú, ügyesebb, okosabb volt a legügyesebb, legokosabb pajtásánál. Egyébként is más volt, mint a többiek, mert alighogy megszületett, mindjárt tudott járni, beszélni, foga nőtt, haja nőtt, egyszóval erőre is, észre is olyan volt, akár egy erős, eszes férfi. Ekkoriban történt, hogy Niamyénak, az istennek, különös ötlete támadt. Elhatározta, hogy megtudja, ki a legokosabb a földön. Fogott egy csuprot, nagy lyukat ütött a fenekén, s a lyukas csuporral a kezében földre szállt, „Majd meglátom – mondta magában –, ki válaszol a legokosabban, ha arra kérem, hogy hozzon nekem vizet a lyukas csuporban." Ment, mendegélt Niamye, s az útjába akadó első embert megszólította, így: – Én vagyok Niamye, az isten. Kérlek, siess a folyóhoz, merítsd meg a csupromat, s vízzel tele hozd vissza nekem. Az ember a folyóhoz sietett, megmerítette a csuprot, de a lyukon át azon nyomban kifolyt a víz. Niamye haragjától rettegve, újra meg újra megmerítette a csuprot, de mindhiába, a lyukas edényben nem maradt egy csepp víz sem. Kárvallott képpel ment vissza Niamyéhoz, s buzgón kérte, bocsátaná meg neki, hogy nem teljesítette parancsát, nem tudott vizet hozni a folyóról. Niamye tovább vándorolt, megszólított egy másik embert, azt is kérte, siessen a folyóhoz, hozzon neki vizet. Ez az ember menten látta, hogy lyukas a csupor, de nem szólt volna, nem mert ellenkezni Niamyéval, az istennel. A folyópartra sietett, kis ideig csak úgy pancsolgatott a vízben, mintha azt remélné, hogy mégiscsak megtelik a lyukas csupor, aztán, mikor látta, hogy csoda nem történik, visszament Niamye istenhez, ő is buzgón kérlelte, bocsásson meg neki, hogy lyukas csuporban nem tud vizet hozni. Niamye isten vándorolt tovább, egyre tovább, kereste azt az embert, aki okosan válaszol a lehetetlen kérésre, hogy hozzon vizet lyukas csuporban. Elmúlt sok nap, sok éjszaka, de ilyen ember nem akadt az útjába. Végre abba a faluba jutott, ahol a kisfiú élt, aki erőre is, észre is olyan volt, mint egy erős, okos férfi. A kisfiú éppen a kunyhójuk előtt játszadozott, az ujjával lyukat fúrt a földbe. Niamye isten a játszadozó gyermek mellé lépett: – Menj, fiam, hozz nekem a kútról friss vizet a csupromban! A gyerek fogta a csuprod, ránézett, látta, hogy lyukas a feneke, de úgy tett, mintha észre sem vette volna. A kút felé indult, mikor hirtelen zápor kerekedett. Az okos legényke megállt, s visszaszólt Niamyénak, az istennek: – Én meg arra kérlek, vidd be a játékomat a kunyhónkba, nehogy megázzon! Niamye isten jót nevetett: furfangos választ kapott a lehetetlen kérdésre! A földbe fúrt lyukat éppen úgy nem viheti be a kunyhóba, mint ahogy a kisfiú sem hozhat vizet a lyukas fenekű csuporban! – Okos vagy, gyermekem, te vagy a legokosabb! – mondta Niamye isten, s eltűnt a lyukas csuprával együtt.

193

A. TOLSZTOJ

A RÓKA MEG A NYÚL Volt egyszer, hol nem volt, egy róka meg egy nyúl. A róka jégből épített házikót, a nyúl meg hársgyökérből. Elérkezett a tavasz – a róka házikója elolvadt, de a nyúlé maradt, amilyen volt. A róka hát bekéredzkedett a nyúl házába, aztán kikergette a gazdát a házikóból. Baktatott a nyúl az úton, sírdogált. Szembejött vele a kutya. – Kaff, kaff, kaff! Mért sírdogálsz, nyulacska? – Hogyne sírdogálnék! Hársgyökérből fontam házat, a róka meg jégből épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Ne sírj, nyulacska, segítek a bajodon! Mentek a házikóba. Bekaffogott a kutya. – Kaff, kaff, kaff! Róka, takarodj! A róka a kemencén üldögélt. Lekiáltott a kutyának: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom az irhádat! Megijedt a kutya, és elinalt. Elbaktatott nagy búsan a nyulacska, tovább sírdogált. Találkozott a medvével. Az megkérdezte tőle: – Mit keseregsz, nyulacska? – Hogyne keseregnék! Hársgyökérből fontam házat, a róka meg jégből épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Ne sírj, nyulacska, segítek a bajodon! – Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, te sem kergeted ki! – Kikergetem biz én! Mentek a házikóhoz. Nagyot bömbölt a medve: – Róka, takarodj! Lekiáltott a róka a kemencéről: – Ha kiugróm, megtépázlak, szétszaggatom a bundádat! Megrémült a medve, hanyatt-homlok menekült. Ment, ment a nyulacska. Szembejött vele a bika. – Mért sírdogálsz, nyulacska? – Hogyne sírdogálnék! Volt házikóm, hársgyökérből, volt a rókának is, jégből. Most a róka házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Gyerünk, majd én segítek a bajodon! – Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, próbálta a medve is – ki nem füstölhette, te sem kergeted ki. – Biz én kikergetem! Visszamentek a házikóhoz. Nagyot bődült a bika: – Róka, takarodj! A róka csak a magáét fújta: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom az irhádat! Megijedt a bika, vitte az irháját. Megint elindult a nyulacska, még keservesebben sírdogált. Szembejött vele a kakas, nagy kasza a vállán: – Ku-ku-rikú! Miért sírsz, nyulacska? 194

– Ugyan hogyne sírnék! Hársgyökérből fontam házat, a róka meg jégből épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Ne búsulj, majd segítek a bajodon. – Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, próbálta a medve is – ki nem füstölhette, próbálta a bika is – az is hiába, te sem kergeted ki! – Biz én kikergetem! Mentek a házikóhoz. Ott a kakas toppantott, verdesett a szárnyával, bátran bekiáltott: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj! Meghallotta ezt a róka, inába szállt bátorsága. Kikiáltott: – Csizmát húzok... De a kakas tovább fújta: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj! Húzódozott még a róka: – Felveszem a szép ruhámat... De a kakas harmadszor is: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj! Megrémült a róka, kifutott a házból, a kakas kapta a kaszáját, lecsapta a róka fejét. A hársgyökér házikóban attól fogva együtt laktak, vígan éltek, míg meg nem haltak.

195

GARÁZDA TÁRSASÁG NÉMET MESE

Egy szép napon így szólt a kis kakas a tyúkocskához: – Itt a mogyoróérés ideje; jó volna, ha kimennénk együtt a hegyre, és egyszer alaposan jóllaknánk, mielőtt mindent elhord a mókus. – Jól van – felelte a tyúkocska gyerünk, csinálunk egy görbe napot magunknak. Kimentek együtt a hegyre, s mert remek idő volt, egészen estig ott maradtak. Akkor aztán, magam sem tudom, miért, talán mert nagyon teleették magukat, vagy mert nagyon elfáradtak, semmiképpen sem akartak gyalogszerrel hazamenni. A kis kakas mogyoró- meg dióhéjból takaros kis kocsit szerkesztett. Amikor elkészült vele, a tyúkocska beletelepedett a hintóba, és azt mondta: – Most aztán fogd elébe magadat, és húzz! – Hogyisne! – felelt a kis kakas. – Inkább gyalog megyek, mintsem hogy befogjam magamat! Nem, barátocskám, nem így alkudtunk! Kocsis szívesen leszek, a bakra örömest fölülök, de hogy húzzalak, azt már nem! Ahogy így vitatkoztak, hápogva odatotyogott egy kacsa. – Tolvaj népség! Ki engedte meg, hogy az én mogyorós hegyemen bitangoljatok? Megálljatok, ezt megkeserülitek! Kitátotta csőrét, nekiment a kis kakasnak. De a kakas sem volt rest, szembeszállt a kacsával, és hegyes csőrével hamarosan olyan alaposan helybenhagyta, hogy a kacsa megadta magát, és kegyelmet kért. Büntetésül a hintó elébe fogták, a kis kakas fölpattant a bakra, ő lett a kocsis, a tyúkocska is betelepedett, azzal: – No, kacsa, szedd a lábadat, ahogyan csak bírod! – kiáltotta a kis kakas, és útnak indultak. Egy idő múlva két gyalogossal találkoztak. Az egyik egy gombostű volt, a másik egy varrótű. – Hohó, megálljatok! – rikkantották, s elmondták, hogy egy tapodtat sem bírnak továbbmenni, sötét is van, hogy az orrukig sem látnak, meg az utca is nagyon piszkos; kérdezték, nem ülhetnének-e föl, odakint jártak a kapunál a szabótanyán, és nagyon elidőztek egy kis söröcske mellett. A kis kakas azt gondolta, ez a két cingár legény úgysem foglal el sok helyet, megengedte hát, hogy fölkapaszkodjanak, előbb azonban a lelkükre kötötte, ügyeljenek, nehogy ráhágjanak akár a tyúkocska lábára, akár az övére. Jó későre járt már, amikor egy vendégfogadóhoz értek. Nem akartak éjszaka továbbutazni, szegény kacsa alig is állt már a lábán, csak dülöngélt jobbra-balra a fáradtságtól, akár a részeg. Betértek hát a fogadóba. Hanem a gazda váltig szabadkozott, hogy a ház tele van, nincs egy szemernyi helye sem, sajnos, nem tud nekik szállást adni. Magában pedig azt gondolta: „Majd éppen ilyen csavargó, éhenkórász népséget fogadok a tetőm alá!" A kései vendégek azonban nem tágítottak. Nagy szíveskedve felajánlották fizetség fejében a tojást, amit a tyúkocska tojt útközben, s ráadásul a kacsát, az is tojik egyet naponta – mondták; így aztán a fogadós végül is belement a dologba: nem bánja, háljanak meg a házban. Erre azok nekiálltak, jót lakmároztak, nagy dínomdánomot csaptak, aztán lefeküdtek. 196

Másnap, alighogy pitymallott, s az egész fogadó mélyen aludt, a kis kakas felkeltette a tyúkocskát, megkeresték a tegnapi tojást, a kis kakas felszúrta a csőrével, ami benne volt, azt a kis lyukacskán mind egy csöppig kihörpölték, az üres héjat meg gondosan a tűzhely tetejére rakták. Utána fogták a varrótűt – még az is az igazak álmát aludta –, és beleszúrták a fogadós karosszékének az ülőkéjébe, a gombostűt meg beletűzték a törülközőjébe, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, se szó, se beszéd, kereket oldottak. A kacsa szeretett szabad ég alatt aludni; most sem ment be a házba, odakint bóbiskolt az udvaron. Fölneszelt a zajra, amint a két cimbora szárnyát surrogtatva tovasurrant, s gondolta, jobb lesz, ha ő is kereket old. Fölszedelőzködött, a kertek alján tiszta vizű kis patakra bukkant, rátelepedett a víz hátára, azon úszkált szép kényelmesen hazafelé; s ez már sokkal inkább ínyére volt, mint a tegnapi kocsihúzás. Néhány óra múlva ébredezni kezdett a fogadós is. Nagyot nyújtózott, kikászolódott pehelypárnás, pehelypaplanos ágyából, megmosakodott, fogta a törülközőjét, hogy megszárítkozzék: abban a pillanatban a gombostű jól végigkarmolta az arcát. A gazda bosszúsan lökte félre a törülközőt, és kiballagott a konyhába; gondolta, ha már így pórul járt, legalább egy jót reggelizik. Megpillantotta a tűzhelyen a tojást, s előre összefutott szájában a nyál, amint a rántotta ízére gondolt. Hanem ahogy megragadta, ropp! – a tojás azon nyomban összeroppant a kezében, s a sok diribdarab héj alaposan összeszurkálta. - Úgy látszik, ma reggel minden összeesküdött ellenem! – dünnyögte a gazda bosszúsan, és karosszékébe vetette magát. Hanem tüstént föl is pattant, és nagyot kiáltott: – Ajajaj! – mert a varrótű alaposan belé döfött, mégpedig nem a fejébe ám! Most lett csak igazán mérges! Eszébe jutottak a kései vendégek; szaladt, hogy ellássa a bajukat. De csak hűlt helyüket lelte. Erre aztán erősen megfogadta, hogy soha, amíg él, nem fogad be többé ilyen éjszaka járó garázda társaságot, amelyik sokat eszik, semmit nem fizet, s ráadásul még meg is táncoltatja az embert.

197

FÜST MILÁN

A TRÉFACSINÁLÓ BOHÓC Bambut nem azért nevezték így, mert bamba volt. Erről szó sincs. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt. Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal. A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagyis angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu nagyon jó barátságba keveredett vele. Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálmafa tetejére, levetette nadrágocskáját, s azzal integetett az angyalinak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu, nagyapja után, Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte fejét, s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá. Odadugta fejét a pálma lombjai közé, s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe. – Jól van, Bambu – mondta neki Bimbi. – Csússzál le a nyakamon a hátamra, elviszlek. S így is lett. Jó messzire bevágtattak a pusztába, de mint a szél (Bambu nagyokat kurjongatott Bimbi hátán), s ott Bimbi így szólt a zebrához: – Hallod-e, Zebra koma, Bambu a barátom, hadd lovagoljon kicsit a hátadon, koma. – Mit?! – kiáltott fel a zebra, és nagyot nyiherészett. – Hogy ebadta emberfia az én hátamon lovagoljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból, és finom gulyást főznek a húsomból? És megint nyiherészett és elvágtatott. No, jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát. Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt bácsi már sokkal barátságosabb volt. Ormányával megvakarta a füle tövét, és így szólt: – Most nem érek rá. Ma van az unokám századik éves születésnapja, viszek neki egy szép kis cuclit, meg egy csörgőt az erdőből meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örüljön neki. Majd gyertek el máskor. No, jó, de Bambu legalább megismerte az elefántot. És így a többi állatokat is. Az óriáskígyó például így szólt: – Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a télikabátomat, és fáj az oldalam, majd máskor. No, jó, de Bambu legalább megismerte az óriáskígyót. Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiába. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz is, az mindig a fejét rázta, és így válaszolt: – Torokfájásom van, nem lehet. – Pedig mekkora torkod van neked – felelte Bambu szomorúan. 198

– De tudod mit? Majd meglátjuk – azt mondja Bimbi. – Hogy el ne felejtsem a dolgot, csomóra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szórakozott vagyok én. És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát. De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott néki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt). Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá, és így szólt: – Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyoghatsz. Ha meg átkarolod a nyakamat, akkor, ha le is esel, visszahuppantalak a hátamra. Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani. – Miah, bua, buh, buh, buh! – ezt ordította. S Bambu tényleg lepottyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta volna. – Buá, buá, puh, puh! – ordított egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még az, ami ezután történt. Az oroszlán odajött egészen közel, s Bimbi még mindig nem ijedt meg tőle. Az oroszlán még le is térdelt Bimbi előtt, s Bimbi még meg is cirógatta patájával a pofáját. Szó, ami szó, még le is csúsztatta Bambut a nyakán az oroszlán hátára, s Bambunak még a szíve is majd kiesett rémületében, hát még amikor az oroszlán elkezdett ugrálni vele! De aztán mégse lett, gyerekek, semmi baj. Mert ahogy így lovagol az oroszlánon (még a lelkét is majd kirázta neki), hátrafordult nyöszörögve: – Bimbi – akarta volna mondani, s íme, mit lát? Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember. – Te megcsaltál – mondta Bambu a zsiráfnak szomorúan. – No, te mit gondolsz? – felelte Bimbi. – Az igazi oroszlántól én is félek ám. S persze, most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az oroszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, név szerint Efrájim Goldnagel, a sanda bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal került a sivatagba.

199

ARANY LÁSZLÓ

A KIS KAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál a gyémántkrajcárt, azt mondja neki: – Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat. – Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak! De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült. Onnan kiabálta: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megharagudott erre a török császár. – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba! A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban: – Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet! Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt fél krajcárom! Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak: – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele az égő kemencébe. A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi: – Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Még nagyobb méregbejött erre a török császár. – Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méheskasba, hadd csípjék agyon a darazsak! A szolgáló belevetette a kis kakast a méheskasba. Ott megint elkezdi a kis kakas: – Szídd fel, begyem, a darázst, szídd fel, begyem, a darázst! Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába: – Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele. – Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogom fenekébe! Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kis kakas megint csak elkezdi: 200

– Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát! A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár: – Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincseskamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját! Bevitték a kis kakast a kincseskamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját: – Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt! Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

201

BIANKI

GYÁVÁCSKA-MARISKA Fedora kislányát mindenki csak Gyávácska-Mariskának hívta. Ez a kislány olyan gyáva volt, hogy egy lépést sem tett édesanyja nélkül, és a házimunkában sem segített. Egy napon azt mondja neki az édesanyja: – Hallod-e, Mariska, itt a vödör, menj ki a tóhoz, és hozzál vizet a teknőbe, mert mosni fogunk. Mariska tüstént lebiggyeszti az ajkát. – I-igen, de a tóban békák vannak! – Hát aztán? – Azok olyan ugrálósak, félek tőlük. Fedora kénytelen-kelletlen maga hoz vizet a mosáshoz. – Menj, Mariska – mondja később az anyja –, teregesd ki a ruhát száradni a padlásra. – I-igen, de a padláson pók van! – Hát aztán? – De az ide-oda mászik! Fedora erre csak legyint egyet, és maga megy fel a padlásra. – Ejnye, Mariska, menj csak ki az éléskamrába, és hozzál egy köcsög hideg tejet. – I-igen, de az éléskamrában egerek vannak! – És ha vannak! Talán megesznek? – Hosszú a farkuk, félek tőlük. – Hát mit kezdjek veled, te kis gyáva? Egyszer nyáron a kolhozparasztok szénát takarítottak be a távoli nagyerdei réten. Mariska nem tágított édesanyja mellől, és Fedora nem tudott tőle dolgozni. Erre gondolt egyet Fedora: – Jó lenne, ha elmennél az erdőbe málnát szedni, ott sok málna van, fogd a kosárkádat, és menj. Mariska torkos kislány, úgy vonzza a málna, mint a virág a méhet. – Hol? Anyuka, hol van málna? – Itt az erdő szélén. Gyere, megmutatom. Alighogy Mariska megpillantotta a piros málnát, nyomban odaszaladt. – Ne menj be mélyen az erdőbe! Hallod-e! És ha valamitől megijednél, kiálts, itt vagyok a közelben, nem megyek el innen. – Igen, igen, anyuska – feleli Mariska, de nem is hallja, hogy mit mond az édesanyja, csak azt nézi, hol a legtöbb málna. Telt-múlt az idő, és dél lett. Fedora éppen készülődött, hogy elmegy a kislányáért, amikor Mariska megjelent. Arcocskája egész maszatos volt a málnalétől, és a kosara tele volt málnával. – Okos kicsi lányom – örvendezett Fedora hol szedtél össze ennyi málnát? – A patakon túl, a nagy málnásban. – Ejnye, de bátor lettél! Ilyen messzire elmerészkedtél? Pedig megmondtam, hogy 202

ne menj be messze az erdőbe! Még jó, hogy a vadállatok meg nem ettek! – Milyen vadállatok vannak ott? – nevetett Mariska. – Csupán egy medvebocsot láttam. Most aztán Fedora ijedt meg csak igazán. – Hogyan? Medvebocs? Milyen medvebocs? – Olyan kedveske, kis bozontos, orrocskája fekete, szemecskéi zöldek, egész zöldek. – Egek! És nem ijedtél meg? – Miért ijedtem volna meg? Azt mondtam neki: „Szervusz, Mackó!" – Erre ő megfordult, és gyorsan felmászott egy fára, a kis gyáva! „Gyere le, kicsi mackó – mondtam nem bántlak, csak meg akarlak simogatni." Erre ő még magasabbra mászott, és nem is jött le. Gyere, anyu, még most is ott ül a fán. Fedorának elállt a szívverése. – És a bokrok között semmit sem láttál, kislányom? – A bokrok között recsegést hallottam, valaki járt ott, és vastag hangon dörmögött. ő is biztos málnát szedett. Egyre hívtam: „Bácsika, gyere, segíts megfogni a medvebocsot!" – de nem jött. Fedora összecsapta a kezét. – Az nem lehetett más, mint maga a medveanya, aki a kis bocsára vigyázott. Még jó, hogy szét nem tépett! Erre az emberek, ahányan csak voltak, mind fejszét, villát, kaszát fogtak, és uccu! – szaladtak az erdőbe. A málnásban, a patakon túl, hamarosan a medveanya nyomára bukkantak, de ez nem hagyta magát elfogni, és elmenekült egy kis boccsal együtt. A másik medvebocs még mindig ott ült azon a fán, ahova Mariska elől felmászott. Az emberek lehozták a fáról, hazavitték, és Mariskának ajándékozták. Mindez még a múlt évben történt. Azóta a medvebocs nagy medve lett, és Mariskától egy lépést sem tágít. Mariska azonban még kicsike, csak az első osztályba jár, és alig látszik ki a padból. A mackótól azonban egy cseppet sem fél, bármily félelmetes is – olyannyira, hogy még a lovak is megbokrosodnak láttára. Bezzeg most már Fedora kislányát senki sem hívja Gyávácska-Mariskának, hanem mindenki úgy dicséri: Mackós Mariska. Ezek után, ugye, ti sem értitek, gyerekek, miért félt Mariska az egértől?

203

VARGA KATALIN

UGRÁNDOZÓ KICSI CSÖNGŐ Egyszer volt egy icipici kis csöngő. Ott ugrándozott, ott villogott egy icipici fehér bárány nyakán: Csing-ling, csing-ling, bárányka! Hopp, hopp, szökj a tisztásra! Járd a kopogós, ropogós, friss táncot! táncold körül a csudaszép, csudaszép világot! Megirigyelte a kisbárány játékát a kiskutya: – Kisbárány! Az ugrándozó kicsi csöngőd add nekem! – Jaj, kis pajtás, nem adhatom. Ugrándozó csöngőm nélkül én már nem is alhatom. – Ha nem adod, elveszem. Ugrándozó kicsi csöngőd kell nekem! – kapott a csöngő szalagja után a kutya, s hopp, leszakította a kisbárány nyakáról. Szaladt, szaladt a kiskutya. Ott ugrándozott nyakán a vidám kis csöngő: Csing-ling, csing-ling, kiskutya! Hopp, hopp, szökj a pázsitra! Járd a kopogós, ropogós, friss táncot, táncold körül a csudaszép, csudaszép világot! Ugrándozott a kiskutya rétről rétre, pázsitról pázsitra. Találkozott a kisfarkassal. – Kiskutya, az ugrándozó kicsi csöngőd add nekem! – Jaj, ne vedd el, kedves farkas! Csöngőm mellett el nem alhatsz! Éjjel-nappal ugrándoztat, erős lábad beleroskad. - Ugrándozó kicsi csöngőd elveszem! Csilingelő, vidám hangját kedvelem! –szólt a farkas, s a kis csöngőt a kutyától elrabolta. Szaladt, szaladt a kisfarkas. Ott ugrándozott, csillogott nyakán a kis csöngő: Csing-ling, csing-ling, kisfarkas! Énmellettem nem alhatsz! Járd a kopogós, ropogós friss táncot, táncold körül a csudaszép, csudaszép világot! Ugrált, szökdécselt a kisfarkas erdőről erdőre, tisztásról tisztásra. Bizony elfáradt már, mikor találkozott a medveboccsal. Így történt, hogy a medvebocs kérésére a kisfarkas maga nyújtotta át a kis csöngőt. Hej, de örült a medvebocs a gyönyörű játéknak! Ugrált, szökdécselt körbe-körbe a kis tisztáson. Ugrált, csilingelt nyakán a kis csöngő: Csing-ling, csing-ling, medvebocs! Hopp, hopp, szökj a nádashoz! 204

Járd a kopogós, ropogós, friss táncot, táncold körül a csudaszép, csudaszép világot! Olyan szelíden biztatta a furfangos kis csöngő a medvebocsot, hogy az bizony szót fogadott. Pedig a kis csöngő nem véletlenül kérte. A nádas szélén ott látta a gólyát. S a kis csöngő a gólyával szeretett volna találkozni. – Haszontalan medvekölyök! Elzavartad vacsorámat! A szemfüles, friss békákat! – kiáltott a gólya a megszeppent medvebocsra. – Nem akartam, kedves gólya! Ugrándozó kicsi csöngőm tehet róla – motyogta a medvebocs. – Ugrándozó kicsi csöngőd elveszem. Sivalkodó, éles hangját egy csöppet sem kedvelem! – szólt a gólya, s a kis csöngőt elvette a medvebocstól. No, a kis csöngő csak erre várt! Hiába tette le őt a gólya a legsűrűbb bozótba, ott sem hagyta abba a csilingelést: Csing-ling, csing-ling, vén gólya! Kisbárányhoz vigy haza! Ott sír egyedül, a szegény, az ólban! Kisbárányhoz vigy haza! – Hazaviszlek! – mordult rá a gólya. – Mert amilyen haszontalan fecsegő vagy, képes vagy a környék összes békáit elijeszteni a közelemből! Csőrébe vette, és elrepült vele a kisbárányhoz. Ó, de örült a kisbárány! Piros szalaggal kötötte nyakára kedves játékát, s úgy ugrándozott vele körbe az udvaron. Elfáradt a kis csöngő a nagy kiránduláson. Álmosan dünnyögte a kisbáránynak: Csönd-csönd, nyughass, báránykám! Aludjunk már, pajtáskám! Hunyd le, picikém, picikét két szemed, táncolhatsz még holnap is, máskor is eleget!

205

ODESZEJEVA

A JÓ GAZDASSZONYKA Élt egyszer egy kislány. Volt egy kakaskája. Felébred hajnalban a kakaska, rázendít: – Ku-ku-rikú! Jó reggelt, gazdasszonykám! Odafut a kislányhoz, morzsát csipeget a tenyeréből, melléje telepszik a ház tövébe. Tarka tollait mintha olajjal fényesítették volna, bóbitája úgy fénylik a reggeli napban, mint az arany. Szemrevaló kakaska volt! Meglátta egyszer a kislány a szomszédék tyúkocskáját. Megtetszett neki. Megkérte a szomszédasszonyt: – Add nekem a tyúkocskádat – odaadom érte a kakaskámat! Meghallotta ezt a kakaska, bánatában félrecsapta a bóbitáját, lógatta a fejét, de mit tehetett – maga a gazdasszonyka küldi el a háztól! Ráállott a cserére a szomszédasszony – odaadta a tyúkocskát, hazavitte a kakaskát. Megbarátkozott a kislány a tyúkocskával. Szép selymes, meleg tolla volt, és mindennap friss tojást ajándékozott a kislánynak. – Kot-kodács, gazdasszonykám! Edd meg a tojáskát, egészségedre váljék! Megeszi a kislány a tojást, ölébe veszi a tyúkocskát, simogatja a tollát, friss vízzel itatja, búzaszemmel eteti. De egy napon egy kiskacsát látott meg a szomszédasszonynál a kislány. Megtetszett neki a kacsa. Kérlelni kezdte a szomszédasszonyt: – Add nekem a kiskacsát – odaadom érte a tyúkocskát! Meghallotta ezt a tyúkocska, lecsüggesztette a tollait, elbúsult, de mit tehetett – maga a gazdasszony küldi el a háztól! A kislány most a kacsával kötött barátságot. Együtt jártak a folyóra fürödni. Úszkált a kislány, a kacsa meg mellette. – Háp-háp-háp, gazdasszonykám! Ne ússzál messzire – mély ez a folyó! Kilépett a kislány a partra, a kacsa meg utána totyogott. Egy napon átlátogatott hozzájuk a szomszéd. Kiskutyát vezetett pórázon. Meglátta a kislány: – Ó, milyen szép kiskutya! Add nekem – odaadom érte a kacsámat! Meghallotta ezt a kacsa, verdesett a szárnyával, keservesen hápogott, de nem segíthetett a baján. A szomszéd a hóna alá csapta, és magával vitte. Megsimogatta a kislány a kutyát, és elmondta neki: – Volt egy kakaskám – odaadtam egy tyúkocskáért, a tyúkocskát egy kiskacsáért, azt meg odaadtam érted! Meghallotta ezt a kiskutya, behúzta a farkát, bebújt a lóca alá, éjszaka pedig kinyitotta mancsával az ajtót, és,elszökött: – Nem kell nekem ilyen gazdasszonyka! Nem tudja megbecsülni a barátait! Felébredt a kislány – nem maradt senkije.

206

A HÁLÁTLAN LEOPÁRD VIETNAMI MESE

Volt egyszer egy tudós ember, Mac Tü mesternek hívták. Mac Tü mester egyszer nyugodtan ballagott hazafelé a nagy erdőn át, s vitte a hátán a könyvesládáját. Útközben összetalálkozott egy leopárddal, ez, szegény feje, vadászok elől menekült, s egyre siránkozott. – Segíts! Kérlek, segíts, mert különben elvesztem... Mac Tü mester jószívű ember volt, nem kérette magát sokáig, a leopárdot elbújtatta a könyvesládájában. Alighogy lecsukta a láda fedelét, nagy sebbel-lobbal jöttek ám a vadászok, s megkérdezték Mac Tü mestert, hogy vajon nem látott-e a közelben egy leopárdot. Mikor a tudós Mac Tü azt mondta, hogy bizony már régen volt az, mikor ő utoljára leopárdot látott, a vadászok továbbmentek, be az erdő sűrűjébe. A leopárd mindent hallott, s mikor a vadászok elvonultak, kérlelni kezdte Mac Tü mestert, hogy engedné már ki a ládából, mert megfullad. Mac Tü ki is engedte a siránkozó állatot. De hogy megrémült, mikor a leopárd nekitámadt, hogy felfalja! A botja után kapott, úgy védekezett: – Ó, te hálátlan! Ó, te álnok! De Mac Tü okos volt, tudta, hogy az ember sokszor többre megy ésszel, mint erővel. Alkudozni kezdett hát a leopárddal: – Tudod mit? Ne veszekedjünk, nincs annak semmi értelme. Menjünk tovább, menjünk addig, amíg találunk valakit, aki azt mondja, hogy neked van igazad, s akkor felfalhatsz engem. A leopárd ráállt az ajánlatra, s csendben ballagtak együtt. Egyszer aztán összetalálkoztak egy öreg bivallyal. No, a leopárd menten megkérdezte: – Mit gondolsz, felfalhatom én ezt az embert? – Felesleges kérdezned – válaszolta az öreg bivaly. – Mikor még fiatal voltam, a gazdám mindennap kihajtott a mezőre dolgozni. Mikor pedig megöregedtem, gyenge lettem, s már nem volt haszna belőlem, menten a vágóhídra akart hajtani. Az ember hálátlan, fald csak fel nyugodtan. A hálátlanoknak nem jár kímélet! Mac Tünek cseppet sem tetszett a bivaly ítélete. – Csak akkor nyertél – mondta a leopárdnak –, ha egymás után háromszor hangzik el ilyen ítélet. Mentek tovább. Egyszer csak egy barackfához értek. A barackfát is megkérdezte a leopárd: – Mondd, felfalhatom én ezt az embert? – Mikor még fiatal voltam – hangzott a barackfa válasza –, virágot nyitottam, gyümölcsöt érleltem, a gazdám meggazdagodott a termésemből. Most, hogy már öreg vagyok, és nem hajtok virágot, nem termek gyümölcsöt, ki akar vágni, tűzre akar vetni. Az ember hálátlan és igazságtalan. Miért kímélnéd? Fald fel nyugodtan! Harmadszorra ősz aggastyánnal találkoztak. Mac Tü szép sorjában elmondott neki mindent, elmondotta azt is, hogyan ítélkezett a bivaly, hogyan vélekedett a barackfa. 207

Az aggastyán türelmesen végighallgatta Mac Tüt, aztán a leopárdhoz fordult, s így szólt hozzá: – Mégiscsak látnom kellene, valóban úgy esett-e, ahogy Mac Tü elmesélte. Csak ha saját szememmel látom, akkor hiszem, hogy valóban elférsz a könyvesládájában. A leopárd egyenesen bebújt a ládába, Mac Tü mester meg jó szorosan lezárta a láda fedelét. Az aggastyán láthatta, hogy a leopárd valóban elfért benne. Mikor aztán újra kinyitották a ládát, a leopárd megint csak neki akart támadni Mac Tünek, a megmentőjének. No, szörnyen megharagudott az aggastyán, kirántotta a kardját, s beledöfte a leopárdba. – Hálátlan! Rosszal fizetnél a jóért? A hálátlan leopárd elpusztult, Mac Tü mester pedig békességben hazaballagott a könyvesládájával. Az ökör meg a barackfa panasza nem bántotta lelkiismeretét, hiszen ő bölcs volt és tudta: a természet arra való, hogy szolgálja az embert.

208

MÉSZÖLY MIKLÓS

KÖKÉNY KISASSZONY Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gicsgöcs a fala, levélzsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék. Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy tán egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja? Tavasztól őszig sok minden történt. A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket; féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték. Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, s a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha; majd kicsattant a boldogságtól. Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta – mindjárt megrebbentek a szárnyai. – Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a gicsgöcs ablak alá. – Kisasszony... – mondta zavartan – még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem... kegyed lesz a kék égen a legkékebb! Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve. De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát – és várt. Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá a puha pihetollak közé. Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát. Csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová... ő énekelne, Sas úrfi meghallgatná – milyen szép is volna! De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt ez megrakva; palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak; a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol. „Talán a csillagok!" – gondolta Kökény kisasszony reménykedve, és Sas úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra. Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben; ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az 209

éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét. Csillagom, kökényem, csillagom, kökényem... Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette a legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta; előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje. – Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony. Éppen megérkeztek. Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi – még csak meg se mozdult. Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi; talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt. Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokrocska lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, és olyankor mindig mosolyog. Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet.

210

ILLYÉS GYULA

AZ ARANYKÖLES Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, annak meg három fia. Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban. Mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert mindennap lelegelte hol a rézménes, hol az ezüstménes, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott; a vetés oda lett, a ménesek mind összegázolták. Azt mondja egyszer a legöregebb fiának: – Fiam, most már benned van minden reménységem! Rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrizni, a fele termés a tied lesz. A királyfi vállalkozott. – Ha csak az kell, apám! Majd megőrzöm én! Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe, és elkezdett kenyerezni. Ahogy ott eszik, előjön a földből egy patkány. – Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta a királyfinak. De az rá se nézett, csak evett tovább. Mikor jóllakott, alig törölte meg a száját, jött a rézcsődör; már egy mérföldről álomszellőt fújt; a királyfi úgy elaludt, mint aki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, amit le nem legelt, azt legázolta. Jó délután volt, amikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrizni a kölest, szépen meg is tudta őrizni! Hát ha már megvolt, ne töprengjünk rajta, bement az apjához, s elmondta, hogy biz a köles így meg így van! A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja. A királynak nem volt már kihez fordulnia, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány: – Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot. Majd meghalok éhen! A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odaadta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja: – No, szép királyfi! Jó tettedért jót várj! Tudod-e, hogy nem tudnád megőrizni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy mérföldről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a töviseket, kazalba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérföldről fújja az álomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben. A ló mindjárt otthagyja a kölest, hozzád megy, s azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?" Te csak azt mondjad, hogy: „Adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!" Ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! Majd megadja akkor! 211

S aztán, ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állni. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két mérföldről fújja az álomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! A balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd! Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, amit a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a töviseknek a legtetejébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása. Amikor már csak egy mérföldre volt, fújta ám az álomszellőt! A kis királyfi el is aludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú mégsem ébredt fel. Egyszer csak odaugrik hozzá a patkány, felrángatja: – Kelj már fel, itt a csődör! Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt. De ahogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette volt a ló: – Mit parancsolsz, édes gazdám? – Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát. – Azt nem adhatok. A királyfi még jobban belevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megígérte, s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt. Másod- meg harmadnapra azonképpen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört. Azok meg elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a hétországi koronát. Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép aranykölest; ki is nyomtatták, a fele termést a legkisebb fia kapta. A szomszéd királynak volt egy leánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, aki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, amelyet ő a vár ablakán kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát, fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra, s uzsgyi! – ment az vele egyenest fel a feketelevegőjárásba. Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá: – No, ez már derék legény, megérdemli a lányomat! Magához hívatta, s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta. A lányát meg a fele birodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országban párjukat kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

212

ZELK ZOLTÁN

KECSKÉRE BÍZTA A KÁPOSZTÁT Egyszer volt, hol nem volt, csodálatos ország volt, az erdőben sok fa volt, rókalyukban róka volt. Libapásztor libát hajtott, ágról csillagot szakajtott, mire hazatért estére, telis-teli a köténye. Hát ebben a szép országban, annak is egy falujában, a falunak is a szélén, de egészen a legszélén, ottan is egy domb tetején, éldegélt egy szegény legény. Vizet forralt teli üsttel, fennhangon beszélt a füsttel: „Füstöcske, szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg egy fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától... nincs nekem már, csak kolbászom, nincs is nekem maradásom." Így szólott a szegény legény, aztán hármat füttyentett, mire rögtön mellette termett fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája. Meg is kérdezte a szegény legénytől: – Édes gazdám, miért füttyentettél hármat? – Azért, kedves kutyám, mert éppen hármat gondoltam. Először azt, hogy aki éhes, annak enni kell. Másodszor azt, hogy elmegyek egy fazék káposztáért a szomszéd faluba. Harmadszor azt, hogy rád bízom ezt a fél rőf kolbászt, vigyázzál rá, míg megjövök a káposztával. Akkor aztán olyan kolbászos káposztát főzök, hogy kilenc napig sem éhezünk meg utána! Ezzel aztán útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény. Fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája meg ott állott a fél rőf kolbász mellett, nézte, nézte, aztán így szólott gazdája másik jószágához, az udvar végében legelésző kecskéhez: – Mit gondolsz, fehér szakállú, megkóstolhatnám én ezt a finom kolbászt? – Me-e-eg! Me-e-eg! – felelte a kecske, mire a kis kutya leharapott egy jókora darabot a kolbászból. Nyalta is utána a száját, mert ilyen jót még nem evett sohasem, és még egyszer megszólalt: – Mit gondolsz, szép szakállú pajtás, megehetném én ezt a finom kolbászt? – Me-e-eg! Me-e-eg! – felelte ismét a kecske, mire a fehér szőrű kis kutya megette az egész fél rőf kolbászt. Alighogy a kolbász végére ért, megérkezett a szegény legény a káposztával. – Hű, ilyen meg olyan kutyája! Hát mit tettél velem? Most aztán mit főzök ebédre? Takarodj a házadba, ne is gyere elő onnan három hétig! Kiabált, veszekedett a szegény legény, de egyszer csak gondolt egyet, és odahívta magához a kecskét: – Ide figyelj, édes kecském! Én elmegyek a szomszéd faluba egy köcsög tejfelért, hadd főzzek egy kis tejfeles káposztát ebédre. Erre a haszontalan kutyára nem bízhatom, terád bízom, vigyázz a káposztára, míg visszajövök. Ezzel aztán útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy ezüstlégy, jobb füle mellett egy aranylégy szállott, feje fölött egy pacsirta énekelt; így haladt az úton a szegény legény. A fehér szakállú kecske meg ott állott a fazék káposzta mellett, de ő bizony nem kérdezett semmit, hanem rögtön nekilátott a káposztának. Mikor a szegény legény visszatért a köcsög tejfellel, már csak az üres fazekat találta a földön. 213

– Hű, te csúf, gonosz kecskéje, hát mit tettél velem? Takarodj az óladba, ki se másszál onnan három hétig! Így kiabált a szegény legény, de aztán megint gondolt egyet, és odahívta magához fehér szőrű kis cicáját. – Ide hallgass, édes cicám! Sem a kutyára, sem a kecskére nem bízhatok semmit, terád bízom, vigyázz erre a köcsög tejfelre, míg elmegyek a szomszéd faluba egy rozscipóért! Ezzel aztán útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy ezüstdarázs szállott, jobb füle mellett egy aranydarázs szállott, a feje fölött fülemüle énekelt; így haladt az úton a szegény legény. A fehér szőrű cica meg ott állott a köcsög mellett, és megkérdezte: – Mi-au? Mi-au? – Tejfel! Tejfel! – felelte a kutya és a kecske, mire a cica így szólt: – Ha tejfel, akkor megeszem! Meg is ette! Már a köcsög alját nyalta, mikor a szegény legény megérkezett a rozscipóval. De a szegény legény már nem kiabált, nem is veszekedett, csak búsan leült az üst mellé, és így szólt a füsthöz: – Füstöcske, szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg egy fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától. Fűzfa így szólt a madárhoz, madár így szólt a bogárhoz, bogár így szólt a fűszálhoz: – Rozscipó lesz ma ebédre... nosza, itt a mese vége!

214

AZ OSTOBA MEDVE KOREAI MESE

Egy parasztember fogott az erdőben egy kis medvebocsot, hazavitte és felnevelte. Olyan szelíd és kezes volt a fiatal medve, s úgy szerette a gazdáját, hogy folyton a sarkában járt, követte mindenüvé. A paraszt egy nap kiment gyomlálni a rizsföldjére, az erdő szélére – a medve persze megint ott cammogott a nyomában. Delelőn állt a nap, a gazda megette a déli főtt rizsét, aztán a melegtől eltikkadtan s a munkától fáradtan leheveredett egy sűrű lombú fa árnyékába, és elaludt. A medve ott ült mellette, és az álmát vigyázta. Egyszer csak látta, hogy egy sereg légy telepszik a gazdája arcára. Először mancsával hessegette őket, de azok újra meg újra visszaszálltak. Azt gondolta akkor az ostoba medve: „Már vagy tízszer elkergettem a szemtelenjeit, de mindig visszarepülnek. Mit csináljak, hogy ne szálljanak vissza többet? Ha egy csapásra agyonütöm valamennyit, akkor nem háborgatják többé a gazdám álmát!" Így okoskodott, aztán felemelte a mancsát, és hatalmasat csapott az alvó ember arcába. A szegény parasztnak azon nyomban eleredt az orra vére. A medve szánta-bánta ostobaságát, de jó időbe telt, amíg szelíd, bánatos brummogással megbékítette a gazdáját.

215

A. TOLSZTOJ

APÓK Réges-régen, öreg időkben, szép tavasszal, sugaras nyáron esett olyan szégyen, olyan nyomorúság – szúnyogok kikeltek, bögölyök születtek, embert csípni, meleg vért szívni. Született egy hasas pók – igen vitéz híre volt. Hát ez a pók nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, legyek, szúnyogok útjába. Arra röppent egy legyecske – a mi pókunk csak ezt leste, hálójába kerítette, nekiállt, ütötte-verte, nyomorgatta, fojtogatta. Könyörgött a legyecske: - Ne üss engem, pók bátyám, ne veszíts el, pók bátyám! Sírnak szegény árváim – udvarokban röpdösnek, lompos kuvaszt csípdesnek! Eleresztette a pók. Iszkolt a legyecske, elrepült a szúnyogokhoz, elrepült a bögölyökhöz, vitte a hírt nekik: – Jaj nektek, szúnyogok, jaj nektek, bögölyök! Fussatok, szálljatok, nyárfakéreg alá bújjatok! Született egy hasas pók, nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, bögölyök, szúnyogok útjába. Felkerekedtek, messze röpültek, nyárfa kérge alatt meglapultak, ott feküdtek, mint a holtak... Elindult a hasas pók – találkozott a tücsökkel, találkozott a csótánnyal s a mezei poloskával. – Ülj fel, tücsök, egy buckára, gyújts pipára; te meg, csótány, húzd el a nótám, te poloska, mássz föl a dombra, nyárfakéreg alá siess, vidd el oda gyászhíremet: vége, vége lett a póknak, vége a híres vitéznek – vitték Kazany városába. Kazany város főterére, annak fejvesztő helyére, fejét vették, felnégyelték, kerékbe is törték! Felült a tücsök egy buckára, rágyújtott egy pipa dohányra, hallgatta a csótányt, ahogy húzza a nótát; a poloska felmászott a dombra, nyírfakéreg alá bújt, megvitte a nagy hírt: – Miért lapultok, mért kuporogtok? Elvitte az ördög a pókot! Vége már a nagy legénynek, vége a híres vitéznek! – vitték Kazany városába, Kazany város főterére, annak fejvesztő helyére, fejét vették, felnégyelték, kerékbe is törték! Őrültek a szúnyogok, táncoltak a bögölyök, felkerekedtek, elröpültek, pókhálóba keveredtek. A pók így kiáltott: – Gyertek, szúnyogok, legyek, vendégeim legyetek!

216

ARANYJÁNOS

SZIBINYÁNI JANK Ritka vendég Rácországban Zsigmond a király, a császár; jól fogadja István vajda, István, kinek apja Lázár: hét egész nap látja dúsan, becsülettel, emberséggel; nem felejti, ki a gazda s nem felejti, kit vendégel. Majd vigasság: zene, tánc, bor tartja ébren a fölházat, majd ujudvar, öklelés áll, – hangos erdőn nagy vadászat: száz tülök szól, hajt az eb s pór, nyomja össze a vad berket, szorul a rés, a lovag lés, íja pendül, ménje kerget. Áll a hajsza, vége-hossza nincs vetélgő hetyke dicsnek: „Magyar a magyar" Zsigmondnak, „Szerb a szerb" Lazárevicsnek; „Ámbár – mond ez – udvaromnál van egy apród, csak parányi; az magyar lesz... Erdély szülte, neve Jankó Szibinyáni. „Hallod-e Jánk"... Ím azonban zörmöl a gaz, reng a sűrű: nagy csikasz vad ugrik föl, de visszaperdül, mint a gyűrű – „Hallod-e Jánk, ím királyod szeme látja, – s ez jutalma hogy te nékem azt a farkast megkeríted élve, halva." Rövid a szó, – gyorsan hangzó kísérője büszke jelnek: de sokallja, meg se hallja, már nyomul a hősi gyermek. Hol királya, még a tájra 217

szeme egyszer visszalobban, s a vad állat meg sem állhat: mind szorítja, űzi jobban. S majd a róna sorompója nyílik, a mint hajtja ménjén, majd eltűnnek a sűrűnek lombos, ágas szövevényén. Itt gyalog száll, – paripája fel s alá nyerít gazdátlan; szóla Zsigmond: kár volt, mégis! Szól a vajda: semmi! Bátran! Jank azonban mind nyomon van: le, a völgynek, fel, a hegyre, vadcsapáson, vízomláson veri, vágja, űzi egyre. A vad olykor hátra horkol, foga csattog, szája résnyi, majd, mint vert eb, kit hevertebb ostor üldöz, szűköl és nyí. Már az állat piheg, fárad; nem az ifjú, noha gyermek: martalékát addig űzi míg ledobban s vár kegyelmet. A királyhoz és urához rabul vonja, szégyenszemre; szól a vajda: ez nem első! Szóla Zsigmond: „Istenemre!.. Tartom a just e fiúhoz! Enyim a fa, az gyümölcse: visszakérem. Te kegyelmed ebben most már kedvem töltse." Nem oly hangon volt ez mondva, hogy sokáig, vagy hiába... így került Jank Szibinyáni Zsigmond király udvarába. Ott idővel karral s fővel Isten után vitte sokra; másszor is még, többször is még járt vadászni farkasokra: Mint védője a keresztnek, 218

megrontója büszke tarnak, idegen nép hőse is lett derék hőse a magyarnak. Most is vallják, egyre dallják Szerbhon ifjai, leányi, guzlicájok hangja mellett: ki volt Jankó Szibinyáni. De a magyar ajakon is neve, híre általános: mert hisz' él még... él örökké a dicső Hunyadi János.

219

A TÜNDÉRFELESÉG FRANCIA MESE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár. Derék, bátor legények voltak, szépek, mint a nap, nem akadt párjuk a föld kerekén. Egy este, mikor éppen a vásárról igyekeztek hazafelé, sűrű erdőn kellett átmenniök. Júliusban történt, este kilenc óra felé, a telihold még az égen világolt. Egyszerre csak gyöngyöző nevetést hallanak valamelyik bokor mögül. A két fiú megrántotta a kantárszárat. – Hallottad, öcsém? – kérdezte a nagyobbik. – Bizony hallottam. Mintha lányok kacagnának. Ebben a pillanatban két csodaszép lány lépett ki a bokor mögül, a ruhájuk csupa selyem, csupa arany. – Szép jó estét, legények! – köszöntöttek rájuk. – Szép jó estét, kisasszonyok! – viszonozták a testvérek. – Nem vagyunk mi kisasszonyok! Ti ikerfiúk vagytok, mi meg ikertündérek, tündérlányok. Ha feleségül vesztek minket, tengernyi kincs urává teszünk benneteket, s szép erős gyermekeket szülünk nektek, bátrakat, akárcsak ti magatok. – Házasodjunk meg! – mondta az idősebb fiú. – Én feleségül veszem a nagyobbik tündérlányt! – Jól van! – mondta a fiatalabb fiú. – Én meg a kisebbik tündérlányt veszem el. – Holnap reggel mindjárt tartsuk meg a lakodalmat – mondták a tündérlányok. – Menjetek most háza, és pirkadatkor várjatok ránk a templom kapujában, a nagy erdő szélén. De jól vigyázzatok, addig semmit ne egyetek, semmit ne igyatok, mert különben jaj nekünk. – Tündérlányok, úgy lesz, ahogy kívánjátok. Az ikerfiúk elköszöntek a tündérektől, és hazatértek. Egy árva szó nem sok, annyit sem szóltak arról, hogy mi történt. Lefeküdtek aludni, egy falat étel, egy korty ital nélkül. Éjszaka két órakor szép csöndesen felkeltek, és elindultak hazulról. – Siessünk! Szaporán! Éppen csak annyi időnk van, hogy még napfelkelte előtt a templomhoz érhetünk, a nagy erdő szélére – sürgették egymást. Útközben átvágtak egy sárguló búzaföldön is. A kisebbik fiú meggondolatlanul letépett egy kalászt, szétmorzsolta, és magafeledten rágcsált egy búzaszemet, hogy lássa, beérett-e már. Még nem is pirkadt, és az ikerfiúk már ott voltak a nagy erdő szélén, a templom előtt. A templom kapuja tárva volt, a feldíszített oltáron égtek a gyertyák, s ott várakozott már a két tündérmenyasszony, fehér ruhában, kezükben virágcsokor, fejükön menyasszonyi fátyol és koszorú. – Te megfeledkeztél arról, hogy sem enned, sem innod nem szabad – szólt a kisebbik tündérlány jegyeséhez. – Látod, milyen szerencsétlenség okozója lettél! Ha feleséged lettem volna, éppen olyan asszonnyá lettem volna, mint a többiek. De így mindörökre tündér maradok. 220

Ezzel a kisebbik tündérlány már el is tűnt, és vőlegénye soha többé nem látta viszont. A pap összeeskette a másik jegyespárt. Az esküvő után a kisebbik fiú így szólt az új párhoz: – Isten veletek! Messzire, nagyon messzire megyek; barát leszek egy kolostorban. Mondjátok meg apámnak, anyámnak, nem látnak soha többé. A fiatalabbik testvér máris útnak indult, az idősebbik meg hazavitte szüleihez a feleségét. Este, mielőtt nyugovóra tértek volna, az új asszony így szólt a férjéhez: – Tudd meg: ha kedves vagyok neked, hát vigyázz, nagyon vigyázz, nehogy valaha is tündérnek vagy bolondnak nevezz engem! Jaj nekünk, ha erről megfeledkezel . – Feleség, nyugodt lehetsz. Soha, soha nem mondlak sem bolondnak, sem tündérnek. Férj és feleség hét éven át nagyon boldogan éltek. Tengernyi kincsük volt, és kastélyukban hét szép gyermek növekedett. Egyszer az ember vásárba ment, és azon a napon az asszony volt a gazda. Éppen július közepén történt. Nagyon szép idő volt, és a búza már csaknem beérett. A kastély asszonya az égboltot vizsgálgatta. – Munkára, szolgáim, munkára, szolgálóim! – siettette az embereket. – Gyorsan arassátok le a búzát, vágjátok a rendet szaporán. Mindjárt nyakunkon a jég, a felhőszakadás! – Hogyan is gondolhat ilyent, asszonyunk? Hiszen nem is kívánhatnánk ennél szebb időt, a búza még nem érett be... – Tegyétek csak, amit parancsolok, rajta, frissen, szaporán! A szolgák és a szolgálók engedelmeskedtek. Még javában arattak, mikor a gazda hazaérkezett a vásárból. – Nézd csak, feleség! – kiáltotta. – Mit csinálnak itt az emberek? – Kedves uram, azt csinálják, amit parancsoltam nekik. Aratják a búzát. – Bolond vagy, feleség, hiszen még be sem érett... Az asszony azon nyomban eltűnt. Még ugyanaznap este vihar pusztította el az egész határt, és jégeső verte el a termést. A tündér azonban minden hajnalon vissza-visszajött a kastélyba. Bement hét gyermekéhez, és sírva fésülte őket szép aranyfésűvel. – Édes gyermekeim, soha, soha meg ne mondjátok apátoknak, hogy hajnalhasadáskor mindennap itt vagyok nálatok, és szép aranyfésűvel fésüllek benneteket. Ha eláruljátok, jaj nekünk! És a hét gyerek mind egyszerre mondta: – Nem, anyánk, ezt soha, soha meg nem mondjuk apánknak! De az apjuk csodálkozott, hogy a hét gyerek haja olyan szépen meg van fésülve. Kérdezte is tőlük reggelenként: – Gyermekeim, mondjátok meg nekem: ki fésült meg benneteket ilyen szépen? És az apróságok mind egyszerre mondták: – Apánk, édesapánk, csak a szolgálónk volt az. De az apa gyanút fogott. Egy este úgy tett, mintha nyugovóra térne, pedig nem ment aludni, hanem elbújt a hét gyerek szobájában. Pirkadatkor megjelent az 221

édesanyjuk, hogy könnyhullajtva megfésülje őket szép aranyfésűvel. Az ember nem bírta megállni, és felkiáltott: – Édes feleségem! Kérlek, jöjj vissza hozzánk, jöjj vissza... Az asszony egy szemvillantás alatt eltűnt. Sem férje, sem hét gyermeke nem látta többé soha, soha.

222

LESTYÁN SÁNDOR

ARANYMÁLINKÓÉK HÁLÁJA Aranymálinkóék fészket raktak a szőlőskertben, egy almafa vízszintesen kinyúló ágán. Az olvasztott arany fényében csillogó madarak a szárnyasvilág építőművészei. Finom rostokból, szalmaszálból, a szőlőkötözéshez használatos rafiából, a házak körül felszedegetett papírhulladékból készítik fészküket, amelyben fiókáikat felnevelik. Franciaországban egy szegény pásztor olyan aranymálinkó-fészekre bukkant, amelyikbe egy elveszített ezerfrankos bankjegy volt befonva. A pásztorlegény a pénzen házat vásárolt, és családot alapított. Amióta ez történt – elmúlt már vagy ötven esztendő –, a legtöbb ember, ha aranymálinkó-fészekre akad, gondosan megvizsgálja, vajon talál-e rostjai között elveszített bankót. De úgy tudom, a francia pásztor volt az egyetlen, akit ilyen szerencse ért. Az aranymálinkó azonban akkor is kedves madara a magyar népnek, ha fészke nem rejt magában papírpénzt. Népünk sárgarigónak is nevezi ékes tollazatú szárnyas barátját, pedig nincs rokonságban a rigókkal. Vonuló madár, április derekán érkezik, és szeptemberben már siet is vissza, felnevelt fiókáival, a meleg éghajlatú délnek. A gyönyörű madár cseresznyeéréstől szőlőérésig minden gyümölcsre rájár, de közben annyi kártevő bogarat és hernyót pusztít, hogy mégsem haragszunk rá. Védett madaraink közé tartozik. Amilyen gyönyörűséges az aranymálinkó hímjének fuvolázó hangja, olyan fülsértő, ha rekedt rikácsolásba kezd. A rikácsolás az ő vészkiáltása. Akkor csárog, ha bajban van, vagy valami nem tetszik neki. Az én aranymálinkóim egy június végi hajnalon éktelenül csárogtak, rikácsoltak a szőlőskertben. Az almafáról a szilvafára röppentek, onnan a diófa lombjai közé hussantak, de ott se ültek meg, hamarosan átrepültek a körtefára. Csárr-csárr-csárrcsrrr – hangzott folytonosan a keringélő sárgarigók kiáltozása. Cinkék, csiszkák, kisharkályok bele-beleharsogtak a maguk szólásával, amint kíváncsiskodva figyelték az éktelen zenebonát. Én is figyelni kezdtem. Vajon mi történhetett aranymálinkóéknál? Héja, törpesólyom fenyegeti a fészekben az apróságokat, vagy a szomszédék macskája leselkedik rájuk? Egyik sem. Hamarosan kiderült, hogy az egyik csupasz sárgarigó-fióka addigaddig evickélt a fészekben, míg kipottyant belőle. Meg is találtam egy szőlőtőke alján, amint tehetetlenül rémüldözve pislogott. Létrát kerítettem, nekitámasztottam az almafának, hogy a szőlőtőke alól felszedett kismadarat visszategyem testvérkéi mellé a puha fészekbe. Erre mi történt? Aranymálinkó-mama abbahagyta a rikácsolást, az izgatott röpdösést, és hegyes csőrével nekem támadt. Szurkálta, bökdöste a karomat, a kezemet. – Bolond vagy! – szóltam rá kacagva. – Azt hiszed, gonosz fészekrablóval van dolgod? Nem látod, hogy jó barát vagyok, aki visszahozom kicsinyedet? Mintha megértett volna, a támadás hirtelen abbamaradt. Aranymálinkó-mama némán ült az almafaágon, és megvárta, míg fiókáját visszarakom a fészekbe. Aztán 223

szárnyat bontott, és egy perc múlva már zsíros hernyót hozott a szerencsésen hazatért csöppségnek. Azóta, mikor hajnalonként felzeng a szőlőskertben az aranymálinkók hangversenye, tudom, hogy az ékes tollazatú madarak háláját tolmácsolja. Gyönyörűséges fuvolázással köszönik meg a segítséget. Emberi hangra átültetve folytonosan ezt kérdezik: „Fiú, fiú, kell-e dió?..." Meg ezt mondogatják: „Fiú, fiú, jó a dió..." A diót ugyanis nem szeretik. Csonthéját nem tudják csőröcskéjükkel feltörni. Bezzeg – bármennyire hálásak – nem a cseresznyét, szilvát, szőlőt kínálgatják. Azt legszívesebben maguk lakmároznák fel.

224

MÁNDY STEFÁNIA

A SZÍNEK VETÉLKEDÉSE Visított, kiabált, pörölt a szél. Nyögve hajladoztak a diófák. A kicsiny sárgarigófiókák hangtalanul fészkükbe lapultak. Az ég zúgott-zengett, mint valami óriászenekar. Sötét felhőfüggönyeit a cikcakkos villámok rongyokká hasogatták. Pirkó az ablak üvegére nyomta orrát. Szerette a szobából nézni a vihart. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy színházban ül. Minden villámlásnál új meg új képek gyulladtak ki a felhők között. Azután hirtelen csend lett odakint. Előbújt a nap kerek, mosolygós ábrázata, és sugarai megcsillantották az ablakokat. Pirkó kíváncsian leste az alácsurgó esőcseppek buzgó versengését. És alighogy kicsit felszikkadt a föld, kiszaladt a kertbe. Nincs finomabb, frissebb szag a nedves, csillogó füvek vihar utáni illatánál. Pirkó mélyet lélegzett, és felnézett az égre. – Nini, szivárvány! – ujjongott tapsolva. A nagy, dús lombú diófák fölött ott lebegett a némán ragyogó, hétszínű álomhíd. Pirkó csak állt, állt mozdulatlanul. Bámulta ezt a zivatar utáni meglepetést. S ahogy ott álldogált, nézegetett felfelé, megfeledkezve a frissen sült almáspitéről, Panka babáról meg a számtanleckéről – egyszerre csak, pszt... valami vékony, éneklő hangocska üti meg a fülét: Ropogós fánk, tűzbéli mag, őszi bogyó, manósisak, lángok p i r o s szíve vagyok, alkony, hajnal tőlem ragyog! – Mi ez? – Pirkónak még a lélegzete is elállott. Afrikában, déli tájon gömbölyödik pompás párom. Hol virítok, lágy szél lebben a dús n a r a n c s ligetekben! – Úgy látszik, most, hogy a viharnak vége, valami új dalverseny kezdődik odafenn… 225

Színek anyja, fény sugár a, nap aranyja, ó, a s á r g a . Zöld gyümölcsök érlelője, édesség csordul belőle! – Igen, igen, semmi kétség. A szivárvány színei énekelnek! Új tavasz jő fagyra, hóra, z ö l d a földek takarója. Sarjadozó füvek, lombok elűzik a zörgő gondot! S mind mélyebb, zengőbb hangon szóltak a dalok. Derűs ég, szelídek éke, én a k é k vagyok, béke Vár nyaram, a tó, a tenger, nevet rám a nap s az ember! – Ez volt a legszebb! – sóhajtotta elbűvölten a most már semmin sem csodálkozó Pirkó. Kékből lettem és lilából, tintából és szarkalábból. Este minden arcra, szárnyra i n d i g ó hull, éjek árnya! – Indigó, indigó, de furcsa neved van! – tűnődött Pirkó, és hogy, hogy nem, a szomszédok kis szőke Ildikója jutott az eszébe. 226

Virág vagyok, édes illat, kislány szeme, messzi csillag, tavasz bársony ibolyája – Tűzz a Jankó kalapjára! S a lágyan zengő távoli hangok most elcsendesedtek. Körös-körül már csak a sárgarigók huncut füttye hallatszott. A hétszínű szivárvány pedig lassan elhalványodott, és beleveszett a tisztuló égbolt kékjébe. „Mi is volt ez most: hangverseny vagy színverseny?" – töprengett még egy darabig magában Pirkó. Aztán, mint aki mély álomból ébredt, hirtelen megrázta magát, és nekiiramodva, kipirult arccal rohant be a házba. – A kék, a kék nyert! – kiáltott elragadtatott hangon, ámuló anyja nyakába ugorva.

227

BENEDEK ELEK

A KIS GÖMBÖC Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondta egyszer a szegény asszony az idősebb leányának: – Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt. Felmegy a leány, le akarja venni a kis gömböcöt, de ahogy hozzányúl, csak megszólal a gömböc: – Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Felmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc hamm! bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt. – Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom! Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja. – No 'iszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül! Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki. Jön haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott: – Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! – s hamm! – bekapta a szegény embert is. No, hát az isten csodája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff! – leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán 228

futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

229

MÓRICZ ZSIGMOND

A CSÁSZÁR ÉDESANYJA Volt egyszer a magyaroknak egy derék királyuk, úgy hívták, hogy József császár. „Kalapos király"-nak is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát. Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény. Az is igaz, hogy ha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha a német is magyar volna. A kalapos király beutazta az országot, úgy, mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy jön a császár, lett nagy riadalom. Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy kiszolgált huszár, bezzeg ez látott. Hozzá csődült hát a falu apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár. – Hm, a császár? – kezdi az öreg. – Láncosadta, az ám a nagy úr! Olyan gyémántok csüggnek a nyakából, mint a fél öklöm; belevakul, aki emberfia ránéz! A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál. – Hej, ha az Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! – sóhajtotta Kecskés Pálné nénémasszony. – Haza? Azt lesse kend. Majd ha fagy! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába. Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazakerül, ha csak el nem lövik kezét-lábát. – Jaj, istenem! – sopánkodott a néni. – Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén. Olyan hideg a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz. – Mán én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony, én megkérem a császárt, eressze haza. Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen. – Hiszen ha király volna! De császár! Tudja-e, nénémasszony, hogy mi a császár? Kétfejű sas van a lobogóján, Bécs városában lakik, onnan kommandérozza az országot. Rigó, az öreg obsitos hiába ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját. – Dejszen megkérem a császárt! Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba. De csudák csudája: nem ült színarany hintóban, nem csüngött ökölnyi gyémánt a melléről. Takarosan lovagolt egy sárga szőrű paripán. Az arca, az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény népet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni. Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve így szólt: – Jó napot, adjon isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott. Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos. – Felséges király uram... 230

– Mi kell, néni? – Mondja, lelkem, az isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egészséges? A fiatal császár meghökkent. – Az édesanyám? – mondá. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. – Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges! – Ej, hálátlan gyerekek! – szólt a néni. – Nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért... Én is búsulok, hej, az én katona fiamért... A néni sírva fakadt. A király megsarkantyúzta lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant a könny. A néni búsan kiáltott utána: – Tisztelem az öreg császárné asszonyt! A császár elment, de két hét múlva sírva borult a néni fia édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól. Nemsokára hazatért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához. Mikor meglátta a császárnét, eszébe jutott valami, és egy könnycsepp gördült az arcára. – Mi lelt, édes fiam? – kérdi a királyné. – Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony. Így beszéli a nép a téli fonókákban.

231

FRANCE

A BÁTORSÁG Lujzi és Frici a falu főutcáján át az iskolába igyekszik. A nap nevet, s a két gyerek dalol. Dalolnak, mint a fülemüle, mert éppoly vidám a szívük. Egy régi nótát dalolnak, nagyanyáik dúdolgatták régen, mikor még ők is kislányok voltak, s gyermekeik gyermekei szintén dalolják majd egyszer, mert ezek a könnyű dalok kicsik és halhatatlanok, s szájról szájra szálldogálnak századokon s ezredeken át. Az emberi száj elhalványul, aztán végleg elhallgat, egyiké éppúgy, mint a másiké, de a dal, az száll tovább. Vannak dalok abból az időből, amikor még a férfiak mindannyian pásztorok voltak, a nők meg mind pásztorlányok. Azért is szólnak ezek a dalok csupa bárányról meg farkasról. Lujzi és Frici énekel; a szájuk kerek, mint a virág, a daluk vékonyan és tisztán lendül a reggeli levegőben. De mi történt? Frici torkában mintha megakadna a hang. Micsoda rejtélyes hatalom fojtotta úgy bele a dalt a kisfiú torkába? Semmi más, mint a félelem. Mindennap, ha akarja, ha nem, találkozik az utca végén a hentesék kutyájával, s mindennap, ha meglátja, érzi, mint szorul el a szíve s mint roggyannak meg az inai. Pedig a hentesék kutyája nem bántja, nem is fenyegeti. Ott ül békén a küszöbön, gazdájának boltja előtt. De hát fekete, s olyan mereven néz azzal a véres szemével, és az a sok éles foga mind kifehérlik a szájából. Egyszóval ijesztő. Meg aztán körötte csupa nyers hús, mindenféle vagdalék. És ez még rémítőbbé teszi. Igaz, tudják, nem a kutya okozta ezt a vérengzést, de most mégis ott ül, s ő az úr. Félelmes állat ez nagyon, a hentesék kutyája. Éppen azért Frici, ha messziről észreveszi az állatot, fog egy jókora követ, ahogy ezt a nagyoktól látta, amikor a harapós kutyák ellen fegyverkeznek – s szorosan a fal mellett megy el, persze nem a hentesék oldalán. Most is úgy tett, ahogy máskor. Lujzi ki is csúfolta érte. Nem szidta holmi csúnya szóval, amire, ugye, legtöbbször még csúnyább szitok a válasz. Nem, nem mondott neki semmit: sőt szépen énekelt tovább. Csakhogy elváltozott hangon és olyan gúnyosan dalolt, hogy Fricinek attól még a füle is vörös lett. Akkor a fiú kis fejében valami nagy mozgás kezdődött. Megértette, hogy a szégyent még inkább kell kerülni, mint a veszélyt. Egyszóval félni kezdett a félelemtől. Épp azért, mikor kijöttek az iskolából, s megint találkozni kellett a hentesék kutyájával, nagy büszkén lépegetett el a bámuló kutya előtt. Azt mondják, fél szemmel Lujzit nézte, látja-e, hogy mit csinál. Ami igaz, az igaz, ha nem volnának hölgyek meg kisasszonyok a világon, a férfiak, attól félek, bizony nem lennének olyan bátrak!

232

GAJDAR

A LELKIISMERET Nyina Karnauhova nem készítette el az algebrafeladatát, és elhatározta, hogy nem megy iskolába. De hogy ismerősei véletlenül meg ne lássák, amint tanítási napon könyvekkel csatangol a városban, kilopózott a ligetbe. Tízórais csomagját és összeszíjazott könyveit egy bokor alá dugta, és egy szép pillangó után futott. Eközben egy csöpp kis fiúra bukkant, aki ártatlanul, bizalommal nézett rá. S minthogy a kisfiú ábécéskönyvet és füzetet szorongatott kezében, Nyina nyomban megértette, miről van szó, és elhatározta, hogy megtréfálja. – Te szerencsétlen iskolakerülő! – mondta szigorúan. – Már ilyen ifjú korodban becsapod szüleidét és az iskolát? – Dehogyis! – felelte meglepetve a kisfiú. – Én egész egyszerűen az iskolába mentem, de itt az erdőben egy nagy kutya járkál. Ugatni kezdett, én meg eltévedtem. Nyina elkedvetlenedett. De ez a kisgyerek olyan mulatságos és kedves volt, hogy nem tehetett mást: kézen fogta, és átkísérte a ligeten. Így aztán Nyina tízóraija és könyvei ottmaradtak a bokor alatt, mert a kisfiú előtt szégyellte felvenni. A lombok mögül elősurrant a kutya, a könyvhöz hozzá sem nyúlt, de a tízórait megette. Nyina visszajött, leült a földre, és elsírta magát. Nem! Nem az ellopott tízórait sajnálta. De olyan szépen énekeltek a feje fölött a madarak, és úgy fájt a szíve a könyörtelen lelkiismeret-furdalástól!

233

GYÁRFÁS ENDRE

MESE A KIS REPÜLŐGÉPRŐL Volt egyszer, hol nem volt egy kis repülőgép. Lökhajtásos. Ez a kis repülőgép nagyon szeretett csavarogni. Mondta is anyukája, a repülőgép-anyahajó, hogy megcibálja a szárnyát, ha még egyszer elkószál valamerre. Egyik éjjel, mikor már a repülőgépanyahajó is a legszebb álmát aludta, a mi kis gépünk fogta magát, és elszökött a hangárból. Még az éjjeliőr sem vette észre, mert éppen diót tört, és egy elgurult dióért az asztal alá bújt. A kis szökevény pedig egyenesen a Balatonra repült. Még hajnal sem volt, amikor odaért, így hát nem sokat látott a gyönyörű tájból, fáradt is volt, no meg az üzemanyaga is elfogyott, amit az uzsonnatáskában hozott. Lepihent a parton, és elaludt. Egyszer csak arra ébred, hogy valaki simogatja a motorját. – Te ki vagy? – kérdezte a kis repülő. – Én kis vitorlás csónak vagyok, megszöktem a kikötőből. Csavarogni szeretnék. Nem jössz velem? A mi repülőnket nem kellett kétszer hívni, beleült a vitorlásba, és máris versenyt száguldottak a széllel. Ám az egyik fordulónál a vitorlás megbillent, és a kis repülőgép zsupsz! – belepottyant a vízbe. Elmerült. Éppen arra úszott egy nagy-nagy harcsa, meglátta a repülőt, és ezt gondolta: „No, ezt bekapom." Be is kapta. Igen ám, de nem sokkal később a horgot is bekapta, és már ott ficánkolt Balázs bácsi, az öreg horgász kezében. Este Balázs bácsi felvágta a harcsát, gyomrában ráakadt a mi szökevényünkre. – Mit keresel itt, te kis repülőgép, ahol még a gépmadár sem jár? – Jaj, jaj, haza szeretnék már jutni, nagyon megbántam, hogy elszöktem hazulról! – Jól van, majd reggel hazaviszlek – mondta Balázs bácsi, és letette a padkára, aztán nekilátott, hogy halászlét főzzön. Ezalatt a macskája felugrott a padkára, szájába kapta a kis repülőt, és uzsgyi, elszaladt. A kiscicáit akarta meglepni ezzel a furcsa ajándékkal. Ahogy szalad, szalad, egyszerre csak elsötétül felette a világ: zsákot dobtak rá. A zsák egy matrózé volt, a matróz pedig a repülőgép-anyahajón szolgált. Azért fogta a macskát, mert a fedélzeten nagyon elszaporodtak már az egerek. Mondjam-e, ne mondjam, hogy örültek otthon, amikor a zsákbamacska szájában meglátták a kis repülőgépet? Ő pedig megígérte, hogy nem fog többet elrepülni hazulról, csak ha majd nagy lesz, kétmotoros, igazi pilóták ülnek benne, és igaz történeteket írnak róla az újságok, nem olyan kitalált mesét, mint ez volt, ni!

234

PRIVISIN

FOGOLY FA Egy nyírfa legfelső ágaival annyi havat gyűjtött össze, hogy olyan volt végül, mint egy hógolyó. A fa teteje a hó súlya alatt meghajlott. Néhány enyhe nap következett, amikor ismét hó esett, és nőtt a hógolyó. A hótömeg súlya a felső ágakat és vele együtt a fa törzsét ekkor félkörívben a földig hajlította, s a fa így is maradt, lebéklyózva, a tavaszi olvadásig. A fa törzsének íve alatt egész télen átjártak az erdő állatai, nagy ritkán egy-egy siető ember is. Körös-körül a büszke fenyők néztek le a meghajlott nyírfára, mint uralkodók az alattvalóikra. Tavasszal a nyírfa törzse ismét felegyenesedett, a fenyőfákéval egy sorban állt. Ha ezen a rendkívüli havas télen meg nem hajolt volna, akkor ezentúl télen-nyáron, mindig a fenyőkkel egy sorban maradhatott volna. De mivel egyszer meghajolt, attól kezdve a legkisebb hó is meggörnyesztette, s végül már minden évben, minden télen ív alakban görnyedt az ösvény fölé. Havas télidőben fiatal erdőbe szörnyen nehéz, szinte lehetetlen behatolni. Ott, ahol nyáron a fák között széles csapás vezet, most keresztben földig hajlott fák torlaszolják el az utat. Oly mélyre hajolnak, hogy talán csak egy nyúl tudna alattuk átbújni. Én azonban ismerek egy egyszerű varázsszert, amelynek segítségével végig lehet menni egy ilyen úton anélkül, hogy kúszva kellene átbújni a meghajlott fák alatt. Török magamnak egy jó vastag ágat, ezzel jókorát ütök a meggörnyedt fákra. A súlyos hótömeg szanaszét repül, a fa felkapja fejét, törzse kiegyenesedik, és utat nyit előttem, így haladok, lassan lépkedve az erdőben, varázsütéseimmel egyik fát a másik után szabadítom fel.

235

HAROLD MORNO

A CICA TEJET KAP Ha ötkor beviszik a teát s elfüggönyöződik a szoba, már bent dorombol a zöldszemű, tűzszemű fekete cica. Először úgy tesz, mint akit nem érdekel, csak a tűz közele, de késhet a tea, megalhat a tej, ő nem késik sose. Lassankint tejszínű, nagy, puha köd üli meg arcát szemeit és szabadon föl-fölfigyelő tekintete megkeményedik. Aztán füle, karma remegni kezd, farka mozog és a csodás karcsú test már egyetlenegy élő dorombolás. A gyerekek esznek, a két öreg hölgy selyemben suhog: de a cica a nagy vágyban egész kicsire zsugorodott. A tányér holdja az asztali felhőkből végre alálebeg; s ő csupa sóhaj, izgalom, álom és szeretet. Odahajlik a fénylő kör fölé, a krém-tenger fölé s iszik, farkát elereszti, altató gyönyör oldozza térdeit. Nagy, lankadt mámor fogja el; világa végtelen és fehér; még egy szent csöpp, – fölnyalja, és érzi, hogy száll le rá az éj: a karosszékben álmosan 236

felpúposodik és kinyúl és magába temetve pihen éjfélig öntudatlanul.

237

GÁRDONYI GÉZA

CSORDÁS ANDRIS Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szemben. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke, a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Miért nem jár rendes cipőben? Hogy hozzám ért, ő is megállott, nézett engem. Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró. Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbizsebbe. Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért. De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám, a ruhámra is. Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani. Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt: – Tudok egy fészket. – Micsoda fészket? – Madárfészket. – Madár van benne? – Az. – Meg lehet fogni? – Meg lehetne. – Hogyan lehetne megfogni? – Ha benne van, megfogjuk. – Hát hol a fészek? – Jöjjön, megmutatom. A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat! A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána. A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypangvirág. – Itt van – súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett –, lassan menjünk. Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezében fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett. Átfogtam a térdénél, és fölemeltem. Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egypercnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van. – Emeljen feljebb! – mondja izgatottan. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült. – Emeljen! – Nem bírom! – No, csak egy kicsit! 238

Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett. – A madár nincs benne – szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül. De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörölgette vele a homlokát. Különös fickó ez – gondoltam rá bámulva –, nem sír, mikor vérzik!

239

NAGYANYÓ, UNOKÁJA MEG A TYÚKOCSKA OROSZ MESE

Élt egyszer, éldegélt egy öreganyó, Dasa néni, unokájával, a kis Masával. Volt egy tarka tyúkjuk, úgy hívták, hogy Pöttyöske. Együtt éltek, együtt háltak, még vízért is együtt jártak. Megy anyóka a folyóra, és a vödre így csörömpöl: – Csörr-csörr! A kis Masa megy a vízre, vödörkéje így csörömpöl: – Csirr-csörr! Csirr-csörr! A tyúkocska megy a vízre, vödröcskéje így csörömpöl: – Csirr-csirr-csirr, csörr-csörr-csörr! Jön anyóka a folyóról, olyankor így szól a vödre: – Lotty-lotty! Masenyka jön a folyóról, azt mondja a vödörkéje: – Litty-lotty! Litty-lotty! Jön Pöttyöske a folyóról, vödröcskéje így beszélget: – Litty-litty-litty, lotty-lotty-lotty! Egyszer megint vízért mentek. Elöl baktat Dasa néni, középen lépked a kis Masa, mögöttük tipeg Pöttyöske. Himbálóznak a vödröcskék a vízhordó rúdon, nyikorognak a rudak, énekelnek a vödrök, meg rábólongatnak. A nagyanyóé azt mondja: – Nyekk! Csörr! Masenykáé azt mondja: – Nyikk-nyekk! Csirr-csörr! A tyúkocskáé meg: – Nyikk-nyikk-nyekk, csirr-csirr-csörr! Egy faágon éppen akkor ringatózott egy nagy alma. Körülnézett, hallgatózott, rántott egyet a kis ágon, s lepottyant az almafáról. A zöld fű közt végigfutott, kigurult a dűlőútra, onnan meg a dombhajlatra. Odagurult Pöttyöske lába alá, a tyúkocska hanyatt esett, nagyot bukfencezett. Továbbgurult Masenyka lába alá – Masenyka elesett, nagyot bukfencezett. Megint gurult egy kicsit, Dasa néni lába alá – a nagyanyó elterült a földön, bukfencezett, prüszkölt és jajgatott. A vízhordó rudak nyikorogni kezdtek: – Nyikk-nyekk, nyikk-nyekk! A vödröcskék is rákezdték: – Csirr-csörr, csirr-csörr! Nyikorgott-nyekergett, csörgött-zörgött minden! A nyikorgásra, nyekergésre, csörgésre, zörgésre odafutott a nagyapó. – Hát veletek mi történt? A tyúkocska ezt kárálja: – Jaj, egy ölyv csapott rám! A kis Masa ezt pityergi: – Farkas támadt nekem! 240

Nagyanyó meg így sírdogál: – Rám meg medve ugrott! Pedig csak egy alma volt, semmi más!

241

KEMENES INEZ

MESE A SZEKRÉNYRŐL Valahol a Bakony vidékén élt egyszer egy öreg tölgyfa. Boldog volt és elégedett, mert minden tavasszal új rügyeket bontott, s ilyenkor örömmel látta, hogy megint nőtt egy centit minden ága. Barázdás törzse körül hallgatag gombák és selymes szirmú virágok laktak. Egy napon kirándulók jöttek az erdőbe. Fiúk és lányok, akik körülugrálták a fát, labdáztak, fogócskáztak, talán számháborúztak is, de ehhez nem értett a tölgyfa, ő tulajdonképpen csak akkor kezdett el játszani, amikor az egyik kislány kimelegedve a futkározásban, egyik alsó ágára dobta piros kötött kabátját. A könnyű, puha holmi lengett egy kicsit, aztán engedelmesen odasimult a rücskös fakéreghez. Így maradtak együtt estig. Mikor a gyerekek hazaindultak, s a kislány leakasztotta kabátját az ágról, az megreccsent. – Mikor jössz vissza? – kérdezte a kiskabátot. – Nem tudom, talán jövő vasárnap – mondta a kiskabát, és rágombolódott a kislányra, hogy megvédje őt a hűvös esti széltől. Hanem a következő vasárnap a Mecsekbe mentek kirándulni a gyerekek, aztán a Balatonhoz, majd újra máshová, végül a kislány ki is nőtte piros kabátkáját, el is koptatta a könyökét. Az öreg tölgyfa pedig várt, várt. Először a jövő vasárnapot, majd a következőt, aztán az őszt, mert akkor hűvösebb lesz, aztán a tavaszt... de a gyerekeket nem látta többé. Nagyokat sóhajtott, dús lombjaival szomorúan bólongott a szélben. – Miért sóhajtozol, te zöld lombos tölgyfa? – kérdezte a szellő. – Szeretném, ha piros kabátkák pihennének rajtam – vallotta be a fa. – Ismerek fákat, akik sok-sok kabátot óvnak – susogta a szél –, szekrényeknek hívják őket. – Akkor szekrény akarok lenni! – recsegte a tölgyfa, s kiterjesztette ágait, mintha nyújtózkodnék. – Ne butáskodj! – zizegte ijedten a szél. – Szörnyű fájdalommal lehet csak szekrény a fából! – Nem bánom – mondta a tölgyfa –, színes ruhácskákra, meleg kabátkákra akarok vigyázni. Egy hűvös tavaszi napon aztán – rügyezni készült éppen – baltás, fűrészes emberek jöttek az erdőbe. Kedvtelve nézegették a tölgyfa vastag törzsét. – Ezt vágjuk ki – mondta az egyik s akkor egy darabból kitelik a szekrény oldallapja. „Szekrény lehetek!" – ujjongott a tölgy, de a következő pillanatban nekieresztették tövének a fűrészt, s ő fájdalmas nyöszörgéssel dőlt a földre. Levágták az ágait, és elvitték. Csöpögött a vén fa színtelen vére, de csak recsegett, nyöszörgött csöndesen. – Látod, te buta – sóhajtozott a szél –, hát megéri ez a sok szenvedés? De a tölgyfa csonka törzsén csak fájdalmasan mosolygott a kéreg. A gyárban aztán a kérgét is lenyúzták, egy gép lapokra szeletelte, és minden lapját simára gyalulták. 242

„Most már biztosan szekrény vagyok – gondolta a fa –, azt hiszem, keresztülmentem minden szenvedésen." De akkor a lapokból kiszabták a szekrény hátát, oldalait, tetejét, fenekét, két ajtaját, és hegyes szögekkel, forró enyvvel összeerősítették. „Most már biztosan szekrény vagyok – gondolta a tölgy –, hiszen már ajtóim is, lábaim is vannak." De akkor még zárat szereltek rá, páccal barnára festették, és csípős politúrral tették ragyogóvá. Ezután sok társával együtt teherautóra tették, és elvitték a bútorüzletbe, ahonnan lovas kocsi vitte tovább egy emeletes ház elé. De jó volt itt már minden! Két erős bácsi vitte fel a lépcsőn, óvatosan, hogy meg se karcolódjék, a szobában pedig egy kislány és az anyukája várták. Türelmetlenül, örömmel nyitották ki a szép új szekrényt, selyempapírral kibélelték a polcait, és rakosgatni kezdtek benne. Először egy barna mackóruhát hozott a kislány, aztán egy sárga pulóvert, sok-sok ruha közt végül egy piros kabátkát is. Lengett kezében a könnyű holmi, aztán kényelmesen odasimult a szép új szekrény sima oldalához. A tölgyfa pedig kitárta ajtószárnyait, s ezzel a csendes csikorgással felelte a nyitott ablakon besuhanó szélnek: – Megérte.

243

MÓRA FERENC

DIÓBÉL KIRÁLYFI Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karéj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset. Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet: – Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság. Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta. „Nagy volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott: – Se éjjem, se napom, tenger a bánatom; ami szívem nyomja, ki nem találhatom. Okos ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét. – Eljárt rajtam az idő – folytatta Nevenincs király –, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló. – Nem baj az – vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres –, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van felségednek, telik gazda a koronára. – Írós vaj, itt a baj – potyogott a könnye az öreg királynak. – Három csillag közül melyik a legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb? – Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom – biggyesztette el a száját az öregbéres –, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás. Örömében olyat vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind á harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem hullajtotta volna. – Beszélj, szolgám, ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz. – Idáig fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért. – Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem – motyogott a Nevenincs király –, nincs nekem egy vörös krajcárom se. – No, hát akkor azt is én adom – mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. – Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király? – A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék – gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. – Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem. – No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos 244

nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Tegez a vállukon, számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni? – Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom – hirdette ki a Nevenincs király. – Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat tapsikolok legkisebb fiamnak. Egyet tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze. – Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény. De bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal füléhez kapott oda. – Hej, mákos béles, ez a szem az éles! Kettőt tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze. – Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe. De olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülében, hogy az igazi füle csengett bele a királynak. – Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes. Hármat tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi. Didergett szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme. – Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem. Nevenincs király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte. – Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selyemtulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!" Ezen aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.

245

BENEDEK ELEK

AZ OKOS LEÁNY Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába. Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki: – Na, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat. Felelte a leány: – Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat. Tetszett a királynak ez a felelet, mindjárt más kérdést gondolt ki. – Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat. – Én jó szívvel – mondta a leány –, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról. Mondja a király: – Okos volt a második felelet is. Még adok neked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek. – Csak mondja, felséges királyom. – Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, úgy ment fel a király színe elé. – Itt van, felséges királyom. Fogja a király a két szitát, hogy megnézze, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült. – Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nincs is. De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeribe hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokkal, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettőig is. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, járjon utána.

246

KÉTFÉLE AJÁNDÉK NÉMET MESE

A király vadászni ment az erdőbe, magányosan bolyongott úttalan utakon, de vadnak nyomára sem bukkant. Már beesteledett, mikor észrevette, hogy eltévedt a rengetegben. A ruháját tüske tépte, megéhezett, megszomjazott, de az utat csak nem lelte. Egyszer aztán a szénégető kunyhójához ért, s annak az ajtaján bekopogott. A szénégető valahol messze járt, de a felesége otthon volt, jó szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Krumplit főzött neki vacsorára, puha szénán altatta, s egyre mentegetőzött, hogy szegénységükből többre, jobbra nem telik, de amit ad, azt jó szívvel adja. Nem tudta a szegény asszony, hogy a fáradt vándor maga a király, de ugyan hiába tudta volna, a szénégető kunyhójában csak hírből ismerték a pecsenyét, a puha pihés nyoszolyát. A király jó étvággyal megette a krumplit, mind a tíz ujját megnyalta utána, s olyan jóízűen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában sem különbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát, s fizetségül egy aranytallért adott neki. Az asszony azt hitte, hogy a tallér holmi olcsó csecse-becse, és csak azt sajnálta, miért is nincs rajta lyuk, hogy legalább nyakába akaszthatná. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az ismeretlen vándor arcmása csillog a talléron. Mikor aztán hazatért az ura, s a felesége megmutatta neki az aranytallért, s elmesélte, hogy volt, mint volt, a szénégető úgy vélekedett, hogy csakis a király járhatott a házukban. – Ami igaz, az igaz! – mondta. – Ilyen jóízű krumpli sehol sem terem, csak itt nálunk, a homokos földben! Nem csoda, ha király uram megnyalta utána tíz ujját. Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott még soha, nem csoda, ha jólesett neki az alvás! De azért egy aranytallér mégiscsak sok egy tányér krumpliért! No, viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, ha annyira ízlett neki! El is ment a szénégető a királyi palotába, vitte a kosár krumplit. – Király uram, hoztam neked egy jó kosár krumplit, edd meg jó étvággyal, és váljék egészségedre! Jólesett a királynak az ajándék meg a szíves szó, s hogy viszonozza a szénégető emberségét, azon nyomban gazdaggá tette, adott neki egy szép tanyát, de még ökröket is, lovakat is hozzá. Volt a szénégetőnek egy testvérbátyja, gazdag, kapzsi ember, aki sohasem szánta meg a szénégető szegénységét. No, most, mikor meghallotta, milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetik ilyesmi. És hogy elősegítse a szerencse útját, kivezette az istállójából a legszebb almásderes lovat, s ment vele a királyi palotába. – Király uram, ajándékot hoztam neked – mondta a kapzsi gazdag. – Elhoztam a legszebb almásderes lovamat, hatvan aranyat adnának érte a vásárban, de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel. A király menten tudta, honnan fúj a szél, s elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a kapzsi gazdagot. – No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adok érte! A lóért 247

cserébe megkapod ezt a kosár krumplit, amiért egy egész tanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem! Ezzel a kapzsi ember kezébe nyomta a kosarat, s kitessékelte a palotából. Az almásderest bekötötték a királyi istállóba, s azóta is vidáman ropogtatja a zabot, de a gazdag embernek még most is keserű lesz a szája íze, ha csak ránéz a krumplira.

248

ILLÉS GYULA

A KOCSISOK MEG A GRÓFOK Élt egyszer két komisz gróf. Mind a kettőre külön-külön nagyon haragudott a bérese, mert nagyon rosszul bántak velük. No de nem merték a gazdájukat visszaütni, mert bezárták volna őket. A két kocsis béres egyszer összetalálkozott. Panaszkodtak egymásnak, kérdezték egymástól: – Milyen a te gazdád? Az egyik azt mondta, hogy nagyon rosszul bánik vele. Ráfelel a másik: – Az enyém is olyan! Hanem tudod mit? Verjük meg egymás gazdáját! Ha mindkettőnk a magáét veri meg, bezárnak bennünket! Majd ha egyszer kocsival megyünk egymásnak szemközt, te se térj ki, én se térek ki! Majd összeakaszkodunk, akkor majd verj az én gazdám nyaka közé! Én pedig a te gazdád nyaka közé verek! Így nem csuknak be bennünket! Úgy is történt. Mikor egyszer mentek egymásnak szemközt, olyan büszkén hajtott egyik is, másik is, hogy semelyik sem tért ki. A két gróf amúgy is haragudott egymásra. Ahogy összeakaszkodtak, mindjárt az egyik kocsis a másik grófjának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ő gazdáját zuholta az ostorral. Azt mondta: – Ha te ütöd az én gazdámat, én is ütöm a te gazdádat! Így aztán jól elverték egymás gazdáját. Mikor látták, hogy most már elég lesz ezt a verést kiheverni, kitértek egymás elől. Elhajt az egyik egy darabon. Azt mondja a gróf a kocsisnak: – Ugye, te jobban megverted? – Jobban én, mert nagyobbakat sóztam a nyaka közé! – No, ezért borravalót adok. A másik gróf is kérdi: – Ugye, te jobban megverted? – Jobban én, mert nagyobbakat ütöttem rá. – No, ezért jó borravalót adok. Az is pénzt adott a kocsisának. Mikor a két kocsis találkozott, azt mondták egymásnak: – No, ezeket jól megtanítottuk. Ráadásul még a tandíjat is megfizették.

249

GRIMM

A RÓKA MEG A MACSKA Egyszer egy macska találkozott a rókával. „Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" – gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte: – Jó napot, tisztelt róka úrfi. Hogy szolgál a kedves egészsége? A róka nagy kevélyen tetőtől talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta: – Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz? – Csak egyetlenegyhez – felelte szerényen a macska. – Ugyan mihez? – kérdezte a róka. – Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat. – Ez is valami? – hencegett a róka. – Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat. Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza, felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik. – Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki azt a zsákot! – kiabálja a rókának. Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók. – Ejnye, ejnye, róka úrfi – szólt a macska odafönt –, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

250

LA FONTAINE

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA Mit csinált a Tücsök nyáron? Csak muzsikált hét határon. Aztán jött a tél a nyárra, s fölkopott a koma álla. Szomszédjában élt a Hangya. Éhen ahhoz ment panaszra, s arra kérte, egy kevéske búzát adjon neki télre. „Búzát? – szólt a Hangya sógor. – Már ez aztán sok a jóból! Tél elején sincs búzád már? Hát a nyáron mit csináltál?" „Mit csináltam? Kérem szépen, muzsikáltam – szólt szerényen Tücsök mester. – Aki kérte, nótát húztam a fülébe!" „Nótát húztál, ebugatta? No, hát akkor – szólt a Hangya – járd el hozzá most a táncot! Jó mulatságot kívánok."

251

CSARUSIN

A FÜRJ Élt nálunk egy ideig egy szelíd fürj. Kalitkában tartottuk. A fürj amolyan kicsi vadtyúkocskafajta. A tolla vörhenyes barna, világosabb sávokkal. A begyén tollakból kis plasztronféle, olyan, mint a gyerekek előkéje. Ide-oda járkál a kalitkájában, és halkan fütyörészik, ilyesformán: „Türr-türr! Türrtürr!" Néha lefekszik, és fürdik a homokban, mint az igazi tyúk. Tisztogatja a tollát, szárnyával verdes. Ha kukacot mutatunk neki, odajön, és a kezünkből eszi. Még a tenyerünkre is tettük, mint a játékszert. Ott megül, és nem repül el. Szelíd, mint a galamb. De a legérdekesebb, tudjátok, mi volt? Mihelyt este felgyújtottuk a villanyt, a fürjecske azonnal pitypalattyolni kezdett, így: „Pitypalatty! Pitypalatty!" – Mit mond? – kérdezte Nyikitka. – Aludni küld téged. Hallod, azt mondja: „Pitypalatty, hív az ágy! Hív az ágy, pitypalatty!" Nyikitka fülel: csakugyan valami affélének hangzik: – Pitypalatty! Hív az ágy! – Pitypalatty! Hív az ágy! Nyikitkának pedig csakugyan már aludnia kéne. De nehéz őt ágyba kergetni. – Még korán van! – mondja könyörögve. És a fürj megint rákezdi: – Pitypalatty! Hív az ágy! – Nincs kedvem! – Hív az ágy! – Hadd játsszam még egy kicsikét! Most aztán rázendít a fürj, hogy az ember majd megsiketül belé: – Pitypalatty! Hív az ágy! Pitypalatty! – Igen, igen, megyek mosakodni! – Hív az ágy! Hív az ágy! – Igen, csak levetem a nadrágomat! – Hív az ágy! Hív az ágy! – Mit kiabálsz, ostoba? Hisz már lefeküdtem! Eloltják a villanyt a házban; elhallgat a fürj, Nyikitka is elalszik, így volt ez nálunk minden áldott este. Hozzászoktatta a fürjecske Nyikitkát a lefekvéshez. Mihelyt rákezdte a „pitypalatty"-át, Nyikitka ásítozni kezdett. Addig-addig ásítozott, amíg szépen megmosdott, levetkőzött, és lefeküdt aludni. Igaz, a fürjecske nemcsak esténként kiáltozta, hogy „hív az ágy", hanem más napszakban is, de olyankor rádobtam valamit a kalitkájára, kendőt vagy törülközőt, és a fürj nyomban elhallgatott. A fürj nem szól a sötétben. Nyáron kiköltöztünk a nyaralóba. A kertben jókora ketrecet rekesztettünk el a fürjecskének. Oda betettük, s azután kimentünk a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsük vele az új lakásunkat. De a 252

ketrecen valahol rés maradt – megszökött a fürjecske. Mire hazaértünk, nem volt sehol. Jaj, de sirattuk! Kerestük mindenfelé. Kerestük egész délután, egész este. Kotorásztunk a fűben, végigcsörtettük a bokrokat. De a mi fürjecskénknek se híre, se hamva. Kimerültünk, elfogyott az erőnk. Nyikitkának már rég az ágyban lenne a helye. – Hogy fogok lefeküdni? – kérdi Nyikitka sírva. – Nincs, aki aludni küldjön! És akkor felkelt a hold. Fényesen megvilágított mindent körös-körül, a gyepet, az utat. És egyszer csak mit hallunk az egyik útmenti bokorból: – Pitypalatty! Pitypalatty! – Ő az! – lelkendezett Nyikitka. És a fürjecske még hangosabban: – Pitypalatty! Hív az ágy! Bebújtunk a bokorba, és egyszeriben megfogtuk a fürjecskénket. Hideg volt a teste és csuromvíz: megáztatta a harmat. Hazavittük, megjavítottuk a rést a ketrecen, és szépen visszatettük belé a fürjecskét. Nyikitka pedig elment aludni.

253

LIPTÁK GÁBOR

A MADARAK HÁLÁJA Élt egyszer réges-régen a Balaton partján egy nagyon-nagyon öreg ember. Senki sem tudta, hogy hány esztendős: talán mindig is élt. Annyi bizonyos, hogy az idős emberek is úgy emlékeztek rá, hogy már az ő gyermekkorukban is vén volt. Senki sem ismerte, senki sem szerette úgy a Balatont, mint ez a furcsa, magányos kis öregember. Ismerte a nádasok rejtelmes világát, a tó halait, s hosszú élete alatt még a madarak nyelvét is megtanulta. Esténként, ha kint üldögélt ócska ladikjában a nádasban, és furulyájával a madarak beszédét utánozta, mindig akadt sirály, vöcsök, cankó, amelyik felelgetett neki. Sokszor még a halak is odagyűltek csónakja köré, s volt olyan is, amelyik kidugta ezüstös fejét a vízből, s úgy figyelte, mit is csinál a kis öregember. Szerette is nagyon a vizek minden lakóját: sohasem felejtett el finom kenyérdarabkákat szórni az éhes sirályoknak, s közben úgy beszélgetett velük, mint a gyerekekkel. Ha valamelyik vízi barátja csapdába esett, vagy bajbajutott, sietett segíteni: ha vadászokat látott, figyelmeztette a madarakat, s ha az orvhalászok jöttek, éles szigonyaikkal, messze hajtotta a csukákat a nádastól. Amíg tudott, dolgozott az öregember, amikor azonban már nagyon megvénhedett, nem tudott mást, mint hálót foltozni vagy kosarat vinni a piacos asszonyoknak. Azok aztán vetettek neki egy kis kenyeret, gyümölcsöt. A halat nem ette volna meg a világ minden kincséért sem, a halászoktól is csak kenyeret s tojást fogadott el munkájáért. Így tengette életét a kis öregember, de estefelé, ha kint üldögélt a nádas vizén ringatózó ócska ladikjában, mégis nagyon boldog volt. Kis furulyáján vidáman muzsikált a hegyeknek, vizeknek és magamagának, feje felett repdestek kedves madarai s időnként feldobta magát mellette a vízből egy-egy ezüstös testű halacska. Történt egyszer, hogy miközben az öreg elbóbiskolt csónakjában, nagy fekete felhő ereszkedett a víz fölé. Valahonnan a Badacsony felől hajtotta erre a szél, amely bömbölve száguldott át hegyeken-völgyeken, földig hajtotta maga előtt a fákat, s felbolydította a vizet seprő nádasok egész világát. Ezernyi madár repdesett riadtan a víz felett; vijjogtak a sirályok, élesen kiáltozva vigyázták nádi fészkeiket a gémek. Igazi ítéletidő volt. Egy nagy hullám az öregember ladikját is elsodorta a parttól, s hajtotta, hajtotta befelé a hatalmas vízre. Hiába igyekezett a part felé evezni a kis öregember, ócska evezője eltört, s a szél kedvére dobálta a kis lélekvesztőt. Mit tehetett volna mást az öreg: lefeküdt a csónak fenekére, s várta, hogy vagy neki lesz vége, vagy a viharnak. „Elég öreg vagyok – gondolta magában –, s egyszer úgyis meg kell halnom." Csak a madarakat, halakat, szelíd vízi barátait sajnálta itt hagyni, nagyon. De mindegy volt már minden, a dereka megroppant a nagy erőfeszítésben, talán fel sem tudott volna kelni. Egy darabig bámulta a feje felett kerengő nagy fekete felhőt, azután elaludt vagy elalélt – ki tudná megmondani? Amikor felébredt, olyan csendes volt a hatalmas víz, mintha sohasem barázdálta volna a kegyetlen vihar. Az ócska ladik békésen ringatózott a tükörsima tó közepén. Az öreg körülnézett. Mégsem vitte el hát az a nagy fekete felhő örökre? Megpróbált 254

felkelni, de bizony mozdulni is alig tudott, s ha tudott volna, sem ér vele sokat, hiszen evezője eltörött. Ahogy azonban a felkelést, fordulást erőltette, látja ám, hogy a ladik fenekén ott van vele kedves nádfurulyája. „No – gondolta –, ezzel sem furulyázom már sokat!" De azért lassan odanyúlt érte, s aztán, már csak megszokásból is, belefújt. Hát amikor megszólalt a furulya, egyszerre, nagy suhogással, egy sirálycsapat repült a ladik fölé. Előbb magasan keringtek a madarak, aztán egész a csónakig leereszkedtek, s nézegették, mi történhetett a kis öregemberrel. Körbe-körbe repkedték a csónakot, s tanakodtak, mit is tegyenek. Az öreg meg csak fújta kedves furulyáját. Azt fújta rajta, hogy: „Éhes vagyok... éhes vagyok..." Erre hirtelen elrepültek a sirályok, s az öreg egyedül maradt a nagy vízen. Elmúlt egy fél óra, talán egy óra is, s egyszer csak mit lát az öregember? Nagy sirálycsapat közeledik a csónakhoz, s mindegyik madár csőrében egy kis darabka kenyér. Amit a jó emberek nekik szórtak a vízbe, azt most elhozták bajba jutott öreg barátjuknak. Egymás után ledobták a finom kenyérfalatokat a ladikba. Az öreg lecsillapította éhségét, majd megint elővette furulyáját. A madarak most már egész közel repültek a csónakhoz, hogy meghallgassák, mit mond. „Fázom... fázom..." – furulyázta az öreg, s egyszer csak látja, hogy a sirálycsapat megint nekivág a levegőégnek, s nagy vijjogással a parti nádasok felé tart. Ott aztán bizonyára elmondták a többi madárnak is, hogy nagy bajban van a furulyás öregember, mert hamarosan hangos kerepelés, vijjogás, rikácsolás verte fel a nádi birodalmat. Egyszeriben minden madár segíteni akart. Repültek rejtett fészkeikhez. Hoztak is onnan annyi jó puha fészektollat, hogy egész dunyhára való kitellett volna belőle. Hozott a vöcsök, a cankó, a nádirigó, a gém, s még a nagy fehér gólya is odahullajtott egy-két fehér tollat. Hamarosan olyan jó meleg nyoszolyát készítettek az öregnek, hogy odahaza sohasem aludt még olyan puha ágyban, s nem alszik olyanban tán még a királylány sem. De az öreg csak fújta tovább a furulyáját: „Haza akarok menni... Haza akarok menni. A sirályok megint elrepültek tanácskozni. Hogy aztán hogyan értették meg a jóságos öregember kívánságát a halakkal, azt már senki sem tudná megmondani. De alighanem mégis megértették, mert egyszer csak érzi ám az öreg, hogy mozdul a csónak. Három óriási fogas, három hatalmas ponty, három félmázsás harcsa vette körül a ladikot, s húzta-tolta a part felé. Hatalmas uszonyaik úgy verték a vizet, mintha csak motorcsónak szántott volna végig a színén. Így vitték haza a tó lakói bajba jutott öreg barátjukat, aki aztán hamarosan megint talpra állt, s még sok-sok éven át furulyázott a parti nádasokban, embereknek, halaknak, madaraknak.

255

256

AZ OKOS MEDVE OSZÉT MESE

Összegyűltek egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon vitatkoztak, melyikük okosabb. – Én vagyok a legokosabb – mondta a vaddisznó, és túrni kezdte agyarával a földet. – Nem, én okosabb vagyok! – kiáltott a farkas, fogát csattogtatva. – Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt – rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta. Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek, kiabáltak, de egyik sem tudta meggyőzni a másikat. Egyedül csak a medve hallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféle veszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett a veszekedőkön. Végül az állatok hozzá fordultak: – Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagy mindenkinél? A medve így szólt: – Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap reggel elsőnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb. – Rendben van – egyeztek bele az állatok. – Legyen úgy. Másnap reggel, még virradat előtt, ismét összegyűltek a hegy tövében. Sorjában leültek a fűre, keletnek fordulva, amerről a napnak fel kellett tűnnie. Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogy elmulasszák a napkeltét, a nap első sugarait. A medve azonban most is mást csinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlő csúcsára figyelt. – Ó, te ostoba! – nevettek az állatok. – Hová bámulsz? Elment tán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet? A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyelte a hegycsúcsot. Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni az éjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották – a sűrű erdő mögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap. S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbődült a medve: – Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! – és a hegycsúcsra mutatott. Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az erdők mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván. A medve örömében táncra perdült: – Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg először a napot? Mit volt mit tenni, be kellett látniok, a vaddisznónak is, az ordasnak is, a zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdi rókának is, hogy a medve látta meg először a napot, és ő a legokosabb valamennyiük között. 257

A PÓRUL JÁRT TUDÓS PORTUGÁL MESE

Tudni való dolog, hogy a király városában sokféle szerzet lakik – még király is. Ez már így van, mióta világ a világ. De az már csakugyan ritka dolog, hogy egy országban, ahol örökké süt a nap, valaki bundákkal, prémekkel próbáljon kereskedni, melyekre elég ránézni, és máris kiveri az embert a forróság. Pedig lakott a király városában egy ilyen szerzet is, egy bundakereskedő. Tücsöknek hívták, nem tudni, miért. Naphosszat ácsingózott a piactér sarkában, mellette a portékája, és várta, hogy valaki mégis vásárol egyszer tőle. De bizony senki. Mintha ott se lett volna, észre se vették. El lehet gondolni, hogy nem volt elégedett ember ez a mi Tücsök barátunk. Dühös volt a napsütésre, a város lakóira, mindenre. Csupán az nem jutott eszébe, hogy valami más foglalkozás után nézzen. Egy nap aztán nagy csapat diák sétált keresztül a piactéren, valamennyien hosszú, bő köpenyben, és mind süteményt, cukorkát meg mandulát eszegettek. Tücsök irigykedve nézte őket, s még a nyál is összefutott a szájában. Úgy látszik, diáknak kell lenni, hogy ilyen finom dolgokat ehessen az ember! – gondolta. S elhatározta, hogy új életet kezd. Nyakába vette a várost, és addig talpalt, míg valahogy el nem kótyavetyélte a haszontalan portékáját. A sok bundát elcserélte egy olyan köpenyért, amilyet a diákokon látott, s ráadásul még egy gombos tetejű süveget meg egy nagy bőrtáblás, egészségtankönyvet is sikerült kikönyörögnie. Mikor mindez megvolt, kiült ő is a hídra, ahol a diákok szoktak estefelé összegyülekezni. A diákok csodálkozva nézték az új cimborát, s megkérdezték tőle: – Hát te miféle tudományt tanulsz tulajdonképpen? Tücsök – akire a saját anyja se ismert volna rá az új, tudós öltözetben – gondolkozott kicsit, aztán nagy gőgösen azt felelte: – Hát nem látjátok a süvegemet? A jóslás tudományát tanulom. S ennyi elég is volt, hogy meginduljon a súgás-búgás a városban. Néhány nap múlva aztán valami kincset loptak el a palotából, s a király nagy jutalmat tűzött ki annak, aki a tettest felkutatja. A diákok nyomban hírül vitték a palotába, hogy van a városban egy diák, aki jóslással foglalkozik – s a király mindjárt magához is rendelte a nevezetes embert. – Hát te volnál az? – kérdezte. – Én volnék, felséges uram – felelte Tücsök, s kicsit kezdett megcsettenni a bátorsága. – Na, hát lássuk akkor, mennyire haladtál a jóslás tudományában! – mondta a király, s összecsukott kezét előrenyújtotta. – Mondd meg, mi van a kezemben. Tücsök először csak nyögött, aztán másodszorra is nyögött. – Tücsök, Tücsök, ugyan jó kézbe kerültél – sóhajtotta kínjában. Mire a király – aki nem tudta, hogy Tücsöknek hívják – elégedetten nyitotta ki a kezét. – Jól van! Eltaláltad! Csakugyan tücsök volt a markomban. De ez csak az első próba volt. A király tudni akarta, hogy a diák mást is ki tud-e 258

találni. Leöletett hát egy disznót, a disznó vérével megtöltött egy kis üveget, s megkérdezte: – Kinek a vére ez? Tücsök persze ezt se tudta, s felkiáltott keservesen: – Disznó szerencse kell hozzá, hogy valaki ezt kitalálja! – Ez igen! Megint eltaláltad! – örvendezett a király. – Disznóvér van az üvegben. Aztán gazdagon megvendégelte az egykori bundakereskedőt, s megparancsolta neki, hogy három nap alatt nyomozza ki, kerítse kézre a tolvajokat, akik a palota kincstárát megdézsmálták. Tücsök, akinek egyszerre fejébe szállt a dicsőség, azt válaszolta, hogy nem kell neki három nap, másnap estére megmondja, hogy ki a tolvaj, s hol-merre bujkál. Hanem amikor vége volt a pompás lakomának, s már nem arról volt szó, hogy egyen-igyon pukkadásig, bizony maga is megijedt, hogy mire vállalkozott. S már bánta nagyon az ígéretét. De nem volt mit tenni. Lesz, ahogy lesz! – gondolta. – Ha eddig segített rajta a szerencse, talán most is segít majd. És hóna alá fogta a nagy, bőrtáblás, egérrágta könyvet, kivonult a palotából, és járta, járta a város utcáit olyan mindentudó képpel, mintha csakugyan a vesékbe látna. Amerre csak feltűnt, mindenütt borzongva bámultak utána, és mindenkinek eszébe jutott minden bűne. A kincstár két tolvajának is persze – akik nem voltak mások, mint két szolga a palotából. Amikor leszállt az éjszaka, odacsatlakoztak a szigorú képpel sétálgató Tücsökhöz, és félrehívták egy kis mellékutcába. – Könyörülj rajtunk – mondták –, minden ujjadra adunk egy gyémántgyűrűt, ha nem árulod el a királynak, hogy mi ketten tolvajkodtunk a kincstárban. Tücsöknek nagyot dobbant a szíve: lám csak, mégse hagyta el a jó szerencséje! S nyomban úgy döntött, hogy két bőrt húz le a rókáról. Ahogy ez illik is egy bundakereskedőhöz, akit azelőtt semmibe vettek. És azt mondta a két szolgának, hogy jó, rendben van, majd azt jósolja a királynak, hogy a tolvajok tengerre szálltak, és a hajó velük együtt elsüllyedt – de neki most rögtön adják oda azt a tíz gyémántgyűrűt. Úgy is lett. Megkapta a gyűrűket, s a két szolga hálálkodva surrant el a sötétben, ő meg egyenesen a palotába ment, a király elé vezettette magát, s ott nagy hókuszpókusszal lehunyta a szemét, az egérrágta könyvre tette a kezét, mintha éppen akkor, abban a minutában világosodott volna meg fejében az igazság. – Tudja meg felséged – mondta –, hogy két szolgája a tolvaj! S olyan pontosan leírta mind a kettőt, hogy a király azonnal rájuk ismert. És még akkor éjszaka el is fogatta őket. Csakhogy azok se voltak ám restek mindent elmondani a királynak! Töredelmesen bevallották a bűnüket, de azt se hallgatták el, hogy az a süveges diák hogyan csapta be őket. S ha el nem rejtette azóta, ott kell lennie nála a tíz lopott gyűrűnek. Ott is voltak azok Tücsök barátunk zsebében. S hiába húzódzkodott, csak elő kellett adni őket. És csak állt és hápogott. És egykettőre odalett a nagy dicsőség meg gazdagság, amit becsületes munka nélkül akart megszerezni magának. Hogy a vége mi lett a históriának? Tücsök is tömlöcbe került, nemcsak a két szolga. Ott aztán gondolkozhatott rajta, hogy nem lett volna-e jobb legalább egyet megtartani az elkótyavetyélt bundák közül: azt most magára teríthette volna... Mert 259

hiába sütött örökké a nap a király országában, a tömlöc azért ott is hideg volt.

260

MAJAKOVSZKIJ

LÁNGFALÓ-CSODALÓ A fiú csak mondta, mondta, háromszázadszor talán: „Huszár leszek nagykoromba, végy lovacskát hát, apám!" De mért töprenkedünk ezen? A boltban van játék elég. S hogy egy négylábút megvegyen: apa s fiú a boltba lép. „Sajnálom, de biz való - szólt a boltos –: nincs ma ló." De a mester bármifajtát tud csinálni: semmi baj hát. Jön a mester és dohog: Vannak-é hát kartonok? Mert a karton ló-csinálni jobb ezerszer, mint akármi." S fontoskodva mendegélnek, és egy kartongyárba érnek. Egy munkás állt eléjük ott: „Vastagja, véknya tetszik? – s előkapott három lapot: - A legjobb fajta lesz itt! S hozzá itt az enyv, ni! Ennyi épp elég lesz jól bekenni." Jármű – bármi jó legyen: kerék nélkül nem megyen. 261

Asztalos hamar került, s persze módfelett örült. Fúrt-faragott, összemérte: jó volt mind a négy kerék. Van kereke – nincs sörénye, s nincs a lónak farka még. Hol lehetne kapni hát? Ott, ahol kefét, szitát. Nem volt a mester ellene: legyen pompás lovacska! „No persze, lószőr kellene!" S örömmel hozta, adta. Észbe kaptak: nincs szegük! Szeg pedig kell mindenütt. Elvezették az apát a kovácsműhelybe hát. Jön a kovács: „Tessék, tessék!" Sose láttak jobb szeget még! Nézik, mikor kezdenék: lesz-e minden? S lesz elég? És a nézet általános, hogy a készlet még hiányos. Mit sem ér majd így a ló: vézna lesz, silány, fakó. Festő kell és némi festék, szőrt pingálni, meg szemecskét. S egy kurta pillanat alatt huszárunk festőért szaladt. Merészen állított neki: 262

„Tud elvtárs lószőrt festeni?" „Tudok." S indult a mester, festékkel, ecsetekkel. Megcsinálták már a testet, ment a munka, szinte pezsgett. Nem vesztegették az időt, mi hátra volt a napból, s derék lovat gyártottak ők a legjobb nyersanyagból. Együtt végzik mind a nagyját, fehér kartonból kiszabják, emez összeenyvezi, az patát csinál neki, kefekötő köti farkát, kovácsszegek összetartják, az asztalos keze gyors: kész a kerék, takaros, s aztán a festő helyre szemecskét fest a fejre. Micsoda ló ez a ló! Tűzokádó, lángfaló! Tud vágtát – ügetést, hátra és előre! A szeme tiszta kék, almáspej a szőre. Jól áll hátán a nyereg, zabla, kengyel: mind remek! Pattanj fel rá! Rajta csak! Menj, segíts Bugyonnijnak!

263

A BÖLCS ÖSZVÉR ÜZBÉG MESE

Volt egyszer egy öszvér. Mint minden öszvér, ez is azt gondolta, hogy ő a legokosabb teremtés a világon. Az öszvér egyszer betévedt egy kertbe. Látja, hogy az erős, magas almafákon apró, piros almák teremnek, a fa alatt pedig, vékony indákon, óriási dinnyék érnek. Felnéz az öszvér még egyszer a fára, aztán lenéz a dinnyére, és bosszúsan csapja hátra a fülét. – Milyen ostobán rendezték el ezt a világot! – gondolta. – Bízták volna csak rám, a bölcs öszvérre, én mindent másképp csináltam volna! Meghallotta ezt az almafán üldögélő veréb. Megkérdezte: – Ha meg nem sértelek, mi az, ami nem nyerte meg tetszésedet? – Hát nem látod? – szólt az öszvér. – Nézz körül! Ezen a nagy-nagy fán akkora almák teremnek, mint egy kisgyermek ökle, azokat az öszvérfej nagyságú dinnyéket meg alig bírják a vékony indák. Az volna a helyes dolog, ha a nagy almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, a gyönge indákon meg olyan kis dinnyék nőnének, mint az alma! Így szólt az öszvér, aztán vakarni kezdte az oldalát az almafa törzsén. Abban a pillanatban leesett egy alma, és nagyot koppant az öszvér fején. – Iá-iá-iá! Szegény fejem, ja-a-aj! – ordított az öszvér. Nagyot nevetett a veréb. – Látod, tisztelt bölcs – mondta –, mégis jó, hogy az alma nem akkora, mint a dinnye, mert különben kereshetnéd most a fejedet! – Iga-az – az öszvér csak ennyit mondott, és gyorsan elhordta az irháját az almafa alól.

264

BENEDEK ELEK

FÉLSZ Volt egyszer egy király s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer, mikor sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak. Hazajő a király, s hát nincs kutya! Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje. Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdezni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja: – Azért küldött engem az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt. A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki: – Amint te állsz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt. Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkodott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan – gondolta magában – az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan „Félsz" a neve. Mindjárt szólította is a kutyát: – Hopp ide, Félsz! Hát csakugyan a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét, lábát, hízelkedett neki. Hiszen ez így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országból. – Fel is út, le is út, amerre a szemed lát! Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hitt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak. Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilice-madár, s isten megáldotta őket szép gyermekekkel. Híre ment ennek az öreg királyhoz, 265

lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a lányukat. Hiszen lett nagy öröm, édes istenem, mikor a lányukat megtalálták! Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat. – No, most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt. – Meg is mondom én most, édesapám, de biz akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje. Így tudta meg a király, hogy hova került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa. Így volt, vége volt, mese volt.

266

A TIGRIS ÉS A DATOLYA KOREAI MESE

A tigris egy éjszaka bemerészkedett a faluba. Arra lett figyelmes az egyik ablak alatt, hogy egy kisgyerek sír keservesen. Az anya pedig bosszankodva fenyegette kisfiát: – Azonnal hagyd abba a sírást, mert ha nem, elvisz a tigris. A gyerek csak tovább sírt, bömbölt, mintha nem is hallotta volna a fenyegetést. „Ez a gyerek csöppet sem fél tőlem, bizonyára nagyon bátor!" – gondolta magában a tigris. Az anya látta, hogy így nem megy semmire, hát nyájas hangon folytatta: – Nesze datolya, csak ne sírj már! Erre a kicsi abbahagyta a sírást. A tigris így gondolkozott: „Micsoda ijesztő, szörnyűséges teremtmény lehet ez a datolya, amit csak úgy odavetnek a gyereknek, és az tüstént elhallgat." Inába szállt a bátorsága, félt a datolyától, s letett arról a szándékáról, hogy elrabolja a gyereket. Kiment az istállóba, gondolta, ha nincs gyerek, jó lesz helyette egy ökör is. Az istállóban azonban egy tolvaj bújt meg, aki a sötétben ökörnek vélte a tigrist, és a hátára pattant. A tigris rémülten vágtatni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. „Bizonyára a szörnyűséges datolya támadt rám!" – gondolta. A tolvaj pedig tovább lovagolt a tigris hátán, ostorral biztatta gyorsabb vágtára, hogy elmenekülhessen, mielőtt kivilágosodnék, s rajtacsípnék az ökörrabláson. Mikor megvirradt, a tolvaj ijedten látta, hogy nem ökör-, hanem tigrisháton lovagol. Rémülten leugrott róla. A tigris pedig félelmében továbbrohant, menekült a hegyek közé, s talán még most is fut, ha meg nem állt.

267

NEMES NAGY ÁGNES

SZETYEPOTYA PÉTER Lusta fiú, de nagyon, Szetyepotya Péter. Mire szája kinyílik, jéghideg az étel. Reggelenként nem lehet ágyból kivakarni, ablak alatt neveti Ili, Pali, Karcsi. Iskolában ásítoz, nagykapu a szája. „Bárcsak megtörténne egyszer, hogy ne jönne el a reggel, hogy ne kelne föl a nap!" – gondolja magába. Gondol egyet a nap is: „Hallod-e, te lomha! Legyen, ahogy akarod, holnap ágyban maradok!" – s úgy lett, ahogy mondta. Azt álmodja Peti: másnap ül a vetett ágyban. Jaj, mi történt? Szörnyű fagy nem véd már a vattapaplan, fogvacogva talpra pattan: Jaj, lefagy a lábam!" Fut a tűzhöz: „Égj, te láng!"így könyörög néki. De a tűz is elaludt, majd bolond lesz égni. „Elment apa, anya rég, kiflim se találom! Elaludt a péklegény a sütőlapáton. Alszanak a tehenek, 268

nincs ma friss tejecske. Szakállába mosolyog, álmodik a kecske. A platánfa lefeküdt, hát ez már gyalázat! Szemre húzva fedelük hortyognak a házak." Szalad Peti egy szál ingben megkeresni Karcsit: alszik villany, alszik járda, alszik felhő, kismadárka, alszik autó meg a busz, alszik postás, kalauz, alszik ág, és alszik ég, alszik, alszik, al.. .szik... Feketénél feketébb fekete az éjjel. „Hát te alszol a padon, Szetyepotya Péter?" Nincs most másnap, Petike, és a nap se fekete, füled fogja tanító, vállad fogja Karcsi. „Rángathatjuk ide-oda, alszik ez a Szetyepotya, Szetyepotyát nem lehet padból kivakarni!" No de végül nehezen talpra rázzák, így ni! Fogadkozik Szetyepotya: „Nem alszom el soha-soha, jaj, de jó, hogy süt a nap, jaj, de jó a kifli!"

269

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

A BÚBOS PACSIRTA MEG A REZGŐFŰ Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tő rezgőfüvet. – Azt a füvet én gyökerestől kihúzom – mondotta hetvenkedve a többi madárnak. A fű nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul. – Gyönge vagy te ahhoz – csúfolták. Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fű mellé. Csőrébe vette a rezgőfű szárát, s nagyot rántott rajta. A fű meg sem rezdült. – Minek erőlködsz, hiszen úgysem bírsz vele – mondták a madarak. De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fű szára elszakadt, a kis pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról. Elszégyellte magát erősen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát: – Én is így akartam! Én is így akartam.

270

BRÓDY SÁNDOR

A BABA – Édes mamám, anyuskám, adja nekem, aaaadja nekem a pólyás babát! – fecsegett, csacsogott, sírt a kis Piri az édesanyja fülébe. – Ugyan, te golyhó, nem játszani való bábu az, hanem valóságos kisbaba, a te testvéred, aranyos kisfiú, a neve: András! – Én dajkálom, én hordozom, mosdatom, fürdetem, öltöztetem, ő énvelem alszik ... aaaalszik! Nem lehetett elhessegetni a kislányt, csak mondta tovább a magáét, sírt, nevetett, toporzékolt. Bizony nem tagadom, egyszer ki is kapott. Maga akarta elvenni magának a kisbabát, amikor anyjuk fésülködött a másik szobában, a dadának egy földije érkezett faluról, beszélgetni kellett vele a konyhában. Piroska, más néven Pirka, besompolygott a gyerekszobába, ahol a kis testvérke aludt fehér fátyollal letakart égszínkék bölcsőben. Egy zsámoly volt a bölcső mellett, a dada szokott rajta ülni, most a macska, az öreg Ciri dorombolt a zsámolyon. Piri megszólította a cicát: – Ciri, adj egy kis helyet, hadd nézzem meg az aranyos, gyémántos, eleven bábum! Megnézte, sohasem látta még közelről, ó, mily szép volt! És ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, mosolygott is rá, motyogott valamit. Azt mondta: – Büü-büü! – ami alighanem azt jelenti, hogy: jó reggelt, édes kis testvérem! A kislány sokáig szemlélte a pólyás babát. Örömében szerette volna elkacagni magát, de visszafolytotta lélegzetét is, hogy észre ne vegyék. Csak az öreg macskára nézett, mintha attól kérdezte volna: – Öreg pajtás, mit szólsz hozzá, ha én most az én kis babámat – mert az enyém – innen szépen fölkarolom, ölbe veszem, úgy hurcolom, főzök rája, sütök rája, én leszek a mamuskája! – Tedd, tedd, úgy tegyed! – mondta a macska dorombolva, pislogatva, ravaszkodva. Megfogta a pólyás babát, kis Andriskát. Az sírt, kiáltott. Leány megijedt, baba fél kezét eleresztette. Baba fejjel lefelé függött a bölcső szélén. Lárma, zaj, sikoltás. Mama beszaladt, dada berohant: – Én teremtőm, jaj, jaj! Éppen csak hogy megfoghatták a baba pólyáját, különben leesett volna... Apa is éppen e pillanatban ért haza, látott mindent. Szegény Piroska akkor kapott legelőször verést az apjától; remélem: előszörre-utoljára! Akkor is megsajnálták, vettek neki egy nagy babát, olyat, amelyik hajas is, sír is, kicsi is, nagy is, kisasszony, és mégis: sír, ha leteszed, sír, ha felveszed. Csudababa volt szóval – de mindhiába! Piriké csak a pólyásról, az elevenről, az övéről álmodozott, de mondani nem merte. Pedig ha csak egyszer az ölében ringathatta, csupán egyszer is dajkálhatta, babusgathatta volna!... Eljött annak is az ideje, mamája behívta: 271

– Piroska, gyere csak. Tárd ki a karocskádat, itt a kis öcséd, szelíden fogd, meg ne szorítsd. Csókold, öleld, szeresd, ez a te kis öcséd. Nézzük, elbírod-e. Emelgette, próbálgatta, de bizony még el nem bírta! Ezen aztán úgy elfakadt sírva, hogy talán még most is sír, ha azóta – kisasszony nem lett!

272

SZURKOS HÁTÚ SZALMABOCI UKRÁN MESE

Magányosan, elhagyottan élt öregapó és öreganyó. öregapó fenyőszurkot főzött az erdőben, öreganyó otthon küszködött. Üres volt az udvaruk, nem volt se ökrük, se tehenük, de még tyúkocskájuk sem. Nagyon szegények voltak. Öreganyó nem hagyta nyugodni öregapót. – Csinálj legalább egy szalmabocit! – Mi jut eszedbe? Mire jó az a szalmaboci? – Magammal viszem a mezőre, és legeltetem. Mit tehetett öregapó, elővette a szurkosvödröt, és szalmából összeragasztott egy kis bocit. A hátát és oldalát jól bekente szurokkal. Reggel az öregasszony fogta a guzsajt meg az orsót, és kivitte a szalmabocit a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, és így dúdolt magában: Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú, legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú. Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt. A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül, egyszer csak ott termett a medve. Rámordult a szalmabocira: – Hát te ki vagy? – Én vagyok a szurkoshátú szalmaboci! – Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamát, felkarmolták a kutyák! A szurkoshátú szalmaboci hallgatott. Megharagudott a medve, fölemelte mancsát, belemarkolt a boci szurkos oldalába, és – odaragadt a mancsa. Öreganyó felébredt, és éktelenül kiabálni kezdett: – Apó, apó, gyere gyorsan! A kis boci medvét fogott! Öregapó elcsípte a medvét, és belökte a pincébe. Másnap reggel az anyó megint kivitte a szalmabocit a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, s így dalolt magában: Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú, legelj, legelj, te boci, legelj, szurkos hátú. Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt. A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül ott termett a farkas. Rámordult a szalmabocira: – Hát te ki vagy? – Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci! – Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamat, felkarmolták a kutyák! – Vegyél magadnak, ha akarsz! A farkas mancsa is odaragadt a szalmaboci oldalához, öreganyó felébredt, és nagyot kiáltott: 273

– Apó, apó, a kis boci farkast fogott! öregapó elcsípte a farkast, és belökte a pincébe. Legelteti a kis bocit az öreganyó a harmadik napon is. Addig pergette orsóját és font, míg el nem aludt. Odaszaladt a róka. Kérdezi a kis bocit: – Hát te ki vagy? – Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci! – Adj egy kis szurkot, galambocskám, a kutyák felkarmolták az oldalamat. – Vegyél magadnak, ha akarsz! Odaragadt a róka is. Öreganyó felébredt, elkiáltja magát: – Apó, apó! Öregapó a rókát is bedobta a pincébe. No, ezek szépen összegyűltek. Ráült öregapó a pinceajtóra, és így szólt: – Lehúzom a medve bőrét, pompás bunda lesz belőle! Hallotta ezt a medve, és megijedt. – Engedj inkább szabadon, hozok neked mézet. – Nem csapsz be? – Nem, nem! – Na, menj! – és kiengedte a medvét. Aztán elkezdte a kését élesíteni. A farkas megszólalt a pincében: – Miért élesíted a kést, nagyapó? – Lehúzom a bundádat, és meleg sapkát varrok belőle télire! – Engedj el engem is. Birkákat hajtok az udvarodba! – No, nem bánom. De be ne csapjál! – s elengedte a farkast. Újra élesíti a kését. – Mondd meg nekem, apóka, miért élesíted a késed – kérdezi a róka. – Mert szép a bundád! – válaszolja nagyapó. – Meleg gallér lesz belőle anyónak. – Jaj, ne nyúzd le a bundám. Tyúkot, kacsát, libát hajtok az udvarodba. – No, nem bánom, de be ne csapj! És kiengedte a rókát is. Hajnal felé, még meg se virradt, kip-kop, kopogás hallatszik az ajtón. – Apó, apó, zörgetnek az ajtón, nézd meg, ki van kint. Apó kimegy, és ott látja a medvét. Egy nagy, odvas fatörzset hozott, tele mézzel. Elvette apó a mézet, és elrakta. Kip-kop, újra kopognak az ajtón. A farkas idehajtotta a birkákat. Nemsokára a róka is megjött, s egy sereg tyúkot, kacsát, libát hajtott be az udvarra. Örült öregapó, örült öreganyó. Boldogan éltek, már nem voltak szegények.

274

KISSPISTA ISTVÁN

A VARJÚ NYARAT KIÁLT Egyszer egy kegyetlen télen nagyon megéheztek az erdei madarak. Hiába szállottak le, hiába röpködtek ide-oda, bizony a nagy hó miatt eleséget sehol nem találhattak. Amint így kétségbeesetten röpködtek a lombjavesztett erdő felett, az egyik tisztáson embereket pillantottak meg. Favágók voltak, éppen uzsonnáztak. Körülültek egy nagy tönköt, s ki-ki a maga tarisznyájából eszegette a kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, kenyeret. – No, hagyjunk az erdei madaraknak is valamit! – mondta éppen az egyik ember, amint jóllakott. Azzal tarisznyájából a morzsát kiöntötte a hóra. A többiek is követték példáját. Tele lett a hó morzsával, kenyérhéjjal, szalonnabőrrel, kolbászvéggel, töpörtyűvel, s amikor a favágók továbbmentek, a madarak serege nagy örömkiáltásokkal leereszkedett, s hozzálátott a lakomához. Jól is laktak hamarosan. Akkor a legtudósabb közülük, a nagy fülű uhumadár így szólt: – Látjátok, barátaim, milyen jók az emberek! Legyünk hozzájuk jósággal mi is! – Legyünk, legyünk! – felelték a jóllakott madarak. – Ezért tehát azt mondom – folytatta az uhumadár hogy közülünk három madár menjen a falu szélére, s kiáltson valami jót. Három jó szó, amit az emberek meghallanak – beteljesedik. Ezzel háláljuk meg ezt a lakomát! A madarak valamennyien helyesnek találták azt, amit a tudós uhu mondott. Kiválasztották hát maguk közül azt a három madarat, aki szót kiált a faluba. Egyik a rigó lett, másik a vadgalamb, harmadik pedig a varjú. Repült hát a falu felé először a rigó. Már útközben is erősen gondolkozott, mit is kiáltson, ami beteljesedik. Mivel pedig hiú madár volt, büszke a saját hangjára, így kiáltott: – Híres a rigó, híres a rigó! Nem törődött azzal, hogy ez hasznára lesz-e az embernek vagy sem. Hanem a rigó kiáltását először egy kedves kisfiú hallotta meg, amint éppen a kertben játszott társaival. – Halljátok? – szólott pajtásainak. – Azt kiáltja ez a rigó, hogy: „Ízes a dió, ízes a dió!" (Mert ő így értette a rigó szavát!) – Úgy legyen! – felelt az erdőben a nagy fülű uhu. Mert ő a messzeségben is meghallotta, mit értett a fiúcska a rigó szavából. S azóta a dió valóban ízes! A legédesebb, legízesebb csemege minden gyerek számára. Másodszorra a galamb repült a falu szélére. A galamb jószívű volt, és szeretett nagy utakat berepülni. Azt gondolta hát, hogy az ember is szereti a vándorlást, ezért hát így szólt a falu felett: – Vándorlunk, vándorlunk! Ezt pedig elsőnek egy jókedvű legény hallotta meg, s vidám társainak rögtön mondta is: – Halljátok, mit mond a galamb? Azt, hogy: „Van borunk, van borunk!" 275

– Úgy legyen! – felelte erre is az erdő mélyén az uhumadár. S azóta a vidám, jókedvű embereknek van is boruk, ha néha kevés is, de mindig elegendő. Harmadiknak a varjú repült. Röptében is gondolkozott, melyik is legyen az a szó, amelyik – ha beválik – javára lesz az embereknek is meg neki magának is. Nézte a magasból a havas tájat, s arra gondolt: „Lám, mennyivel jobb a nyár, mint a tél..." Ezért hát a falu felett repülve, így kiáltott: – Nyár, nyár! Szép volt ez a kívánság, nagyon szép. Hanem bizony ezt a szót elsőnek egy rossz akaratú, kapzsi ember hallotta meg, aki mindenkit becsapott, megkárosított, s éppen ezért ő maga is mindig attól félt, hogy őt is becsapják, neki is kárát akarják. – Mit mondasz, te undok varjú?! – kiáltott most fel az égre, a varjú felé. – Azt mondod, hogy kár, kár, kár érjen engem? – Úgy legyen! – felelt erre is az erdő mélyén az uhumadár. S azóta, aki a jó szóból is rosszat ért, a nyár helyett is kárt hall, az kárt is vall. Pedig a varjú ma is mindig nyarat kiált.

276

SZABÓ LŐRINC

A RÁDIÓ Lóci beteg volt, sírt egész nap, kis testéből sütött a láz, nyűgösködött, tűz-víz gyötörte és kinin és borogatás: betegségtől és gyógyulástól egyformán irtózott szegény, mindent kívánt és nem mosolygott se képeskönyvön, se mesén, pedig egy perc, egy percnyi vígasz, ha csak megnyugszik egy kicsit, már álomba ringatta volna teste és lelke kínjait. Végül a rádiót akarta. „Nyisd csak ki!" – szólt, szorongva, mert félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet úgy szétcsavargált s összevert. „Próbáld meg" – kérte szomorúan... S felzendült valami zene, s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam, Lóci megint babrált vele, megint babrált a rádióval; de most nem bántam és csak az járt eszemben, hogy végre itt van az álomhozó jó vigasz. Lócit persze a rádió is kínjában érdekelte csak, sírt tovább és hányta-vetette magát a takaró alatt, én azonban szerettem volna a gépet megjavítani s addig ütöttem, feszegettem, míg végképp vége lett neki. 277

Csalódva mentem a beteghez, hogy elmarad az öröme; a gyerek sírt, nem is figyelt rám, s az anyja szólt: „Te, Lóci, te, figyelj csak! az apu egészen elrontotta a rádiót!" – Lóci felült s megbűvölve ismételte a szörnyű szót, hogy: elrontotta! és egészen! és rámnézett, hogy igaz-e? Bólintottam, s ő már mosolygott s az anyja szólt: „Meg kellene, meg kellene az aput verni érte!... Megverjük aput" – szólt megint. S Lóci tapsolt: „De érdekes lesz!" – s felejtett lázat és kinint, és szeme ragyogott, hogy íme kikapok, ha nagy vagyok is, új erőt kapott az örömtől, hogy hibáznak a nagyok is, s elgondolkozva, megnyugodva hálásan nevetett felém és egy kicsit még beszélgettünk és lassan elaludt szegény.

278

CSARUSIN

JÓ BARÁTOK Egyszer az erdőkerülő a vágást tisztogatta az erdőben, s meglátott egy rókalyukat. Kiásta a lyukat, s talált benne egy kis rókafiút. Az anyjának bizonyosan volt ideje a többit egy másik lyukba áthurcolni. Ennek az erdőkerülőnek volt otthon egy kutyakölyke. Kopófajta. Az is egész kicsike volt. Egyhónapos. Hát a rókafiú és a kutyakölyök együtt kezdett növekedni. Egymás mellett is aludtak, együtt játszadoztak. De milyen mulatságosan játszadoztak! A kisróka úgy mászkált és ugrált, mint egy valóságos macska. Felszökik a padra, a padról meg az asztalra, felemeli farkát, mint egy csövet, s lenéz a padlóra. A kutyus is felmászik a padra, zsupsz – leesik róla. Ugat, s fut az asztal körül teljes óra hosszat. Azután a rókafiú is leszökik, s lefeküsznek aludni mind a ketten. Alusznak, alusznak, kipihenik jól magukat, majd elkezdik megint hajkurászni egymást. A kiskutyát Tüzecskének hívták, mert olyan vörös volt, mint a tűz. A rókafiúnak pedig Vaszka nevet adott az erdőkerülő, mint egy kandúrkának, mert vékony hangon ugatott, mintha nyávogott volna. Az egész nyarat együtt töltötte a kutyakölyök meg a rókafiú; mire ősz lett, megnőttek mind a ketten. Szép fajkopó lett a kiskutyából, a rókafiú meg sűrű bundát vett fel. Az erdőkerülő már megláncolta a rókát: el ne szökjék az erdőre. „Láncon tartom – gondolja magában – a tél közepéig, s akkor a városban megveszik majd a bőréért." Maga sajnálta volna meglőni a rókát, mert sok kedvesség volt benne. Tüzecskével, a kopóval pedig ki-kiment vadászni, s meglőtt egy-egy nyulat. Hát egy reggel kimegy az erdőkerülő, hogy megetesse a rókát. Nagyot néz – a rókaólban csak a láncot látja s az eltépett örvet. Megszökött a róka. „No – gondolja az erdőkerülő –, most már nem sajnállak lelőni, ha látlak. Most már látszik, hogy nem vagy te szelíd állat. Vad vagy, vadállat vagy. Ha az erdőn rád találok, lelőlek, mint vadat." Szólította Tüzecskéjét, s levette a polcról a puskáját. – Keresd, Tüzecske – biztatta. – Keresd meg a barátodat – s rámutatott a rókanyomokra a hóban. Tüzecske csaholni kezdett, s futva követte a nyomot. Hajtott s csaholt, nyomon haladt. S messzire-messzire bement az erdőbe, alig lehetett már hallani a hangját. Egyszerre teljesen elhallgatott. De lám, most megint errefelé jön – egyre közelebbről szól az ugatása. Az erdőkerülő megbúvik az erdőszélen egy fenyőfa mögött, s felhúzza a ravaszt. Hát látja: egyszerre ketten szaladnak ki az erdőből. Az egyik a róka, a másik a kutya. A kutya csahol és szűköl. Egymás mellett szaladnak a fehér havon. Váll váll mellett – mint igazi jó barátok. Együtt szöknek át a zsombékon, közben egymásra is néznek, és mintha mosolyognának. Hát hogy lehessen így lőni? Hiszen meglőné a kutyát. 279

Meglátta a két állat a gazdát, s odaszaladt hozzá. Vaszka a vállára ugrik, a kutya meg két lábra áll, nekiveti első lábát gazdája mellének, egyet-egyet vakkant, s elelkapja tréfálkozva róka koma farkát. – Ejnye, ti ördögfiókák! – kiáltott fel az erdőkerülő. Leeresztette a ravaszt, és megindult hazafelé. És a róka ott élt nála egész télen a kunyhóban – nem láncon, hanem szabadon. De tavasszal ki-kijárt az erdő felé – egereket fogni. Egerészett, egerészett, míg végképpen ott maradt az erdőn. Tüzecske, a kopó, pedig azóta sosem hajtana rókát. Úgy látszik, minden rókával összebarátkozott.

280

NAGY LAJOS

ÚTTÖRŐDOLOG A Baross utcában van egy ötemeletes bérház. Egy ilyen nagy bérházban sok család lakik. Ebben a Baross utcaiban pontosan harminc. A gyerekek száma tizenhét. A gyerekek csaknem mind úttörők, a Bandi is, a házban lakó orvos fia. Az úttörők jó barátságban élnek ebben a házban. Naponként gyülekeznek a mosókonyhában, ahogyan ők mondják, egy kis „tapasztalatcserére". Ezt a szót Bandi az újságban olvasta, és nagyon megtetszett neki. Összegyűlt a kis úttörőcsapat, helyesebben csak tizenöten közülük, mert a Kozma lányok meghűltek, és anyukájuk nem engedte ki őket a lakásból. – Baj van, pajtások – mondta Bandi, és leült az öblögetődézsára. – Miért? Talán nem tudod megoldani a számtanfeladatot? – kérdezte nevetve Pisti. – Bah! – legyintett Bandi, aki ezt a szót tegnap hallotta egy felnőttől, és már azt is utánozta. Elárulom különben nektek, hogy Bandi nagy majom, szereti a felnőtteket utánozni, de jó fiú, a szíve színarany. – Megvert apukád? – kíváncsiskodott Erzsike. Bandi fölényesen válaszolt: – Az én apukám nem verekedős. – Helyes! Nem is szabad egy gyereket püfölni – mondták néhányan. Bandi azonban leintette őket: – Ha egy szülő leken egy-két pofont, az még nem baj. Egy úttörőnek az meg se kottyan, már ha a szülőnek igaza van. Ezzel a nézetével is egy haragos felnőttet utánzott, akit vitatkozni hallott a gyerekek neveléséről. – Talán intőt kaptál, és nem viselheted a piros nyakkendőt? Bandi megint legyintett: – Úgysem találjátok ki. Megmondom hát, hogy Takács néni meg fog halni. Hallottam, amikor apukám azt mondta neki, hogy ha nem vigyáz magára, akkor nem gyógyul meg. Aztán meg azt mondta: „Magának, Takácsné, két hónapig nem szabad dolgoznia, sem az üzemben, sem a háztartásban, mert.. Annus közbeszólt: – A Takács néni betegszabadságon van, a gyárban nem kell dolgoznia. – De az ötödik emeleten lakik, onnan kell lemennie bevásárolni, aztán vissza, tüzelőt kell felcipelnie a pincéből, hacsak... Bandi szigorúan körülnézett a mosókonyhában. (Ezt a szokást is a felnőttektől leste el.) – Hacsak? – kérdezte Katinka. Bandi felmászott az üst tetejére: – Hacsak, kedves úttörőpajtásaim, mi nem segítünk rajta. – Én felviszem neki a tejet reggelenként – ajánlkozott Katinka. – Én segítek neki takarítani, úgyis délután járok iskolába – buzgólkodott Erzsike. – Én felviszem neki a tüzelőt mindennap – mondta Bandi. – Én felaprítom a fáját – ígérte Pisti. 281

– Mi meg rendbe hozzuk a pincéjét és a padlását – kiáltozták többen a pajtások közül. – Én elmosom az edényeit – nagylelkűsködött Rózsa. Azért mondom, hogy nagylelkűsködött, mert nem szeretett mosogatni. Bandi leugrott a mosóüst tetejéről: – Takács néninek sejtenie sem szabad, hogy miért segítünk neki. Ha bármit kérdez tőlünk, azt mondjuk, hogy ez olyan úttörődolog. Most én és Erzsike felmegyünk hozzá, és valahogyan... – itt elakadt Bandi, mert nem tudta hamarjában, mit mondjon, mit is csinálnak majd ők fent, Takács néninél. Aztán megint csak a felnőttektől tanult furcsa szavakkal fejezte ki magát: – beadjuk neki a tésztát. – Előre! – viszonozta Takács néni a köszöntést, amikor az úttörők beállítottak hozzá, aztán behívta a gyerekeket a szobába. – Takács néni, kérem a tejesüveget és a pénzt, holnap reggeltől Katinka hozza a tejet a közértből – mondta Erzsike. – Köszönöm, kislányom, de... nem is tudom, miért fáradna Katinka helyettem. – Ez olyan úttörődolog, ezt Takács néni nem érti – vágta ki Bandi, és szigorúan nézett Erzsikére, aki irult-pirult. Erzsike utánadadogta: – Igen, ez úttörődolog. – De gyermekeim! – csodálkozott Takács néni. – Pajtások! – vágott Takács néni szavába Bandi. Aztán elsorolta, ki mit segít majd a beteg Takács néninek. – Nem értelek benneteket, kis pajtások. Mivel érdemeltem én ezt meg? Bandi szokása szerint közbekotyogott: – Mondtuk már, hogy ez olyan úttörődolog. Ne is tessék erről gondolkozni. Ez olyan ötéves úttörőterv, amelyik két hónapig tart, tetszik már érteni? És mivel egy olvasmányból eszébe jutott, még ezt is mondta: – Ezt Irokéz, az indiánfőnök így rendelte el. Takács néni megértett mindent, megsimogatta a kis úttörők haját: – Nagy jót tesztek velem, kis pajtások. Bandi nem tágított: – Ez nem jótétemény, ez olyan úttörődolog. Talán mondanom sem kell, hogy Takács néni meggyógyult, és akkora csokoládés tortát sütött a pajtásoknak, hogy alig tudták megenni.

282

ARANY LÁSZLÓ

ICINKE-PICINKE Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinkepicinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele azt az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

283

A NAP, A HOLD ÉS A KAKAS JAPÁN MESE

Réges-régen történt, akkoriban, amikor még az égbolt gömbölyű, a Hold pedig szögletes volt, hogy együtt éldegélt a Nap, a Hold meg a Kakas, egy szép kis felhőházikóban. Testvérek voltak, és igen-nagyon szerették egymást, de a két fiatalabbik a Napot szerette a legjobban, mert az volt közöttük a legbölcsebb. Egyszer a Nap útnak indult, hogy végigvándoroljon az égbolton, a Hold és a Kakas meg otthon maradt. Sokáig üldögéltek, beszélgettek, mígnem egyszerre csak a Hold megpillantotta az égbolt másik sarkán a Bika csillagképét. Hirtelenében az az ötlete támadt, hogy jó lenne megszerezni a Bikát. A testvérek között szokatlan, erélyes hangon ráparancsolt a Kakasra: – Tüstént indulj, és hozd el nekem a Bikát! A Kakas meglepődött a furcsa kívánságon, bántotta testvérének durva hangja, de azért halkan válaszolt: – Hogyan is tehetném ezt meg, hiszen kicsi és gyenge vagyok ahhoz, hogy elhozzam neked a Bikát. De a Hold most már kötötte az ebet a karóhoz. Veszekedni kezdtek, és addig taszigálódtak, lökdösődtek, amíg a Kakas leesett az égboltról, egyenesen a Földre. Mikor a Nap visszatért a felhőházikóba, mindjárt kereste a kicsit, a Kakast. Mit volt mit tenni, a Hold kénytelen-kelletlen elmesélte a történteket. A Nap elszomorodott. – Lám csak, nem tudsz te békességben, egyetértésben élni a testvéreiddel – mondta szigorúan, aztán így folytatta: – Azzal büntetlek meg, hogy soha többé nem jöhetsz velem együtt az égboltra. Mától kezdve csak akkor mehetsz el hazulról, amikor én már lefeküdtem. A Hold már szánta-bánta, amit cselekedett, de hát segíteni nem lehetett a dolgon. A Kakas örökre a Földön maradt. A Nap megjósolta, hogy legkedvesebb testvére, a Kakas sohasem fogja őt elfelejteni, és lesni fogja, hogy láthassák egymást. És valóban így történt. Azóta a Kakas hajnalban, amint a Nap megjelenik az égbolton, kiáll a legmagasabb szemétdombra, és nagyot kukorít, hogy mentől hangosabban és mentől közelebbről köszöntse testvérét. – Kukurikú, kukurikú! – kiáltja torkaszakadtából, ami azt jelenti: „Nézzétek, ott van az én jó testvérem, üdvözöllek bátyám, felkelő Nap!" De este, mikor az égbolton megjelenik a Hold, hogy felváltsa a Napot, a Kakas beszalad a házikójába, mert látni sem akarja a gőgös Holdat.

284

USINSZKIJ

NÉGY KÍVÁNSÁG Mitya a havas domboldalon szánkózott, a befagyott folyón korcsolyázott. Aztán kipirultan, jókedvűen hazaszaladt, és azt mondta édesapjának: – Gyönyörű az élet télen! Szeretném, ha mindig tél lenne! – Írd ide a jegyzetfüzetembe, hogy ez a kívánságod – mondta az apja. Mitya beleírta. Eljött a tavasz. Mitya gondtalanul szaladgált a zöld mezőn, lepkét fogott, tarka virágot szedett. Aztán befutott a házba, és azt mondta édesapjának: – Milyen gyönyörű a tavasz! Bárcsak mindig tavasz lenne! Az apa ismét elővette füzetét, és mondta Mityának, hogy írja bele a kívánságát. Beköszöntött a nyár. Mitya elkísérte az édesapját szénakaszálásra. A kisfiú egész nap játszott, horgászott, bogyót szedett, bukfencezett az illatos szénában. Este pedig így szólt édesapjához: – Jaj, de szép napom volt ma! Bár sose lenne vége a nyárnak! Mityának ez a kívánsága is bekerült a jegyzetfüzetbe. Őszre fordult az idő. A kerti fákról leszedték a gyümölcsöt: piros almát, érett, sárga körtét. Mitya izgatottan mondta, édesapjának: – Az ősz a legszebb évszak! Az apa ekkor elővette a kis füzetet, és megmutatta Mityának, hogy ugyanezt mondta a télről, tavaszról és a nyárról is.

285

TASNÁDI ÉVA

BORIKA FÁJA Borikáék utcájába egy reggelen befordult két bácsi. Egyikük ásót, kerti szerszámokat cipelt. A másik talicskát tolt, azon egy halom vékony fácska hevert összekötözve. A bácsik megálltak, felgyűrték az ingük ujját, és ásni kezdtek. Felástak egy kis négyszögnyi földet az utca szélén, s a friss, porhanyós földbe beültettek egy karcsú fácskát. Éppen a Borikáék ablaka előtt. Karót is kötöztek a kis fa mellé. Aztán odább mentek, és újból ásni kezdtek. Borika az ablakban bámészkodott. – Nézd csak, édesanya, nézd csak! Mit csinál a bácsi? – Fát ültet, Borikám. Milyen jó lesz! Szebb lesz az utcánk. – De hát ez nem fa! Ez csak olyan, mint egy bot. – Még fiatal – mondta édesanya. – Majd ha megnő, megerősödik. Szép lombos fa lesz belőle. – És mért rakott oda a bácsi még egy fát? – Az karó. Védi a kis fát. Még olyan gyenge, hogy a szél is meghajlítja, eltörheti. A karó vigyáz rá. Borika csak hallgatta, s el sem jött az ablakból addig, amíg a bácsik az utolsó kis fát is el nem ültették. Másnap reggel szaladt az ablakhoz. – Még nem nőtt meg a kis fa! Ugyanolyan, mint volt! – kiáltotta csalódottan. Édesanya nevetett: – Várj csak, várj! Nem megy az olyan gyorsan. Eső meglocsolja, a napocska melengeti: a fácska mindennap nő egy picit. De olyan kicsit, hogy azt észre sem veszed. Mire te megnősz, szép, nagy fa lesz belőle is. Borika azután is sokszor elnézegette, mit csinál a kis fa. Hogyan pattannak ki rajta a rügyek, hogy bontja ki első félénk levélkéit, s milyen boldogan nyújtózik a ragyogó napocska felé. Ezt megérti Borika, a napot ő is nagyon szereti, s biztatgatja a kis fát: – Úgy, úgy, napozz csak, te kis fácska. A te leveleid zöldek lesznek a naptól, én meg ilyen szép barna leszek, látod? Ha a fiúk a ház előtt labdáznak, kergetőznek, s szaladtukban megkapaszkodnak a fiatal fák gyenge törzsében, hogy csak úgy rázkódik, Borika rájuk szól: – Ne bántsátok a kis fát, nem szabad rángatni! S odaszalad a fához, megsimogatja: – Ugye, már nem fáj? Ne félj, kis fa, nem engedem, hogy cibáljanak. Te vagy az én barátom. Amikor felkelek, integetek neked az ablakból: jó reggelt, kis fa, felébredtem! Te is integess nekem vissza az ágaiddal, jó? Így is történt. A kis fa és Borika együtt növekedtek. De Borika gyorsabban nőtt. Egy szép napon már elment egyedül a boltba. Óvatosan fogta a tejeskannát, és csak a fejével bólintott a kis fának, amikor elment mellette: – Most nem tudok integetni, kis fácskám, mert kilötyög a tejecske. Édesanya büszkén fogadta: – Mit szólt a tejes néni? – Azt mondta, hogy: „Tessék, kisasszony, egy liter tej!" – nevetett Borika. – Pénzt 286

is kaptam ám vissza, itt van a zsebemben. Azontúl Borika mindennap elmehetett a kannával a boltba, és egyedül vásárolta meg a tejecskét. Édesanya nagyon meg volt elégedve. De egy napon megcsóválta a fejét. Ejnye! Itt valami nincs rendben. A tej napról napra kevesebb lesz. – Kislányom – mondta Borikának –, gyere, visszamegyünk együtt a tejes nénihez. Hiszen ez még fél liter sincs! Alig van félig a kanna! Borika nagyon piros lett, és lehajtotta a fejét. – Talán megittad, Borikám? – kérdezte édesanya. – Nem... és nem... – szepegett Borika. – Édesanya... ne haragudj... – és elkezdett keservesen sírni. – Miért ne haragudjak? Ne sírj, hanem mondd el szépen, hogy mi történt. – Édesanya... a kis fa... az én kis fám! Az eső olyan ritkán esik... és szegényke folyton csak vizet igyék?... Biztosan éhes is... Ráöntöttem a tejecskéből... hogy hamarabb nagyra nőjön! Édesanya elnevette magát. – Ó, te kis csacsi! Fák nem isznak tejet! Hát nem tudod, hogy a fa, mint a többi növény, a földből szív magának táplálékot a gyökereivel? Az az ő eledele! De abban igazad van, hogy sok-sok vizet iszik rá. Gyere, töröld meg a szemed, elmegyünk valahová. Elmentek, és vettek egy szép kis locsolókannát. Olyan zöld színe volt, mint a friss faleveleknek. – Ez a tied, Borikám – mondta édesanya. – Ezentúl te fogod meglocsolni a kis fát. De a tejet békén hagyd ám! Azt mi isszuk meg! Úgy is lett. Édesanya esténként kirakta a kék bögrét, és teleöntötte tejjel: – Ez a Borikáé! – mondta. Utána elővette a zöld kannát, és megtöltötte vízzel: – Ez meg a kis fáé! össze ne tévesszétek. Ezen Borika nagyot nevetett, és a kis fa levelei közül is susogó kuncogás hallatszott. Azután mindenki megitta a magáét, és mindketten aludni tértek.

287

GAÁL MÓZES

HÓVIRÁG Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott: – Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben? Azt felelték neki: – Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok! Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott: – Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertemben! Mikor a király ezt meghallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt: – Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert! A kertész elsápadt, és így felelt: – Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot? A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre: – Én vagyok a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben?! Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek! Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Ti szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít! És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingózni a kalapjára, de az olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja. A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet. A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavasz lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy havas hegyek mögül 288

előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyához száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával. Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyílnak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...

289

PANTYELEJEV

A BECSÜLETSZÓ Szívből sajnálom, de nem tudom megmondani, hogy hívják ezt a kis emberkét, hol lakik, ki az édesapja, édesanyja. A félhomályban még az arcvonásait se tudtam jól kivenni. Csak arra emlékszem, hogy az orra tele volt szeplővel, és rövid kis nadrágját nem szíj tartotta, hanem amolyan vállon átvetett kantár, amit valahol a derék táján kell összekapcsolni. Nyáron egyszer betértem egy parkba, nem tudom, hogy hívják, ott van a Vasziljevszkij-szigeten, a kis fehér templom mellett. Nagyon érdekes könyv volt velem. Úgy belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre se vettem, és rám esteledett. A szemem is káprázni kezdett, a betűket is alig láttam már, összecsaptam hát a könyvet, felálltam, és elindultam a kijárat felé. A tér már elnéptelenedett, az utcán kigyúltak a fények. Valahol a fák közt az őr csengettyűje csilingelt. Féltem, hogy rám zárják a kertet, és szaporán szedtem a lábam. Hirtelen megálltam. Úgy rémlett, mintha egy kicsit odébb, a bokrok közt valaki sírna. Letértem az egyik mellékútra. Az úton kis kőházikó fehérlett, őrház vagy bódé lehetett, amilyen minden városi parkban van. A házikó mellett egy hét-nyolc éves forma kisfiú állt, és fejét lehorgasztva keservesen, vigasztalhatatlant zokogott. Odamentem és megszólítottam: – Mi bajod van, kisfiú? A gyerek, mintha csak parancsszóra tenné, azonnal felhagyott a sírással, felemelte a fejét, rám nézett, és azt felelte: – Semmi. – Hogyhogy semmi? Ki bántott? – Senki. – Akkor meg miért sírsz? Még nehezére esett a beszéd, még nem nyelte le minden könnyét, még szipogott, csuklott, szívta az orrát. – No gyere, menjünk – mondtam –, nagyon késő van, bezárják a parkot. Kézen akartam fogni, de a gyerek kiszakította a kezét, és azt mondta: – Nem lehet. – Mit nem lehet? – Elmenni. – Miért? Mi van veled? – Semmi – mondta a gyerek. – Valami bajod van? – Nem – felelte –, nincs semmi bajom. – Hát akkor mért nem tudsz velem jönni? – Őrségen állok – felelte. – Hogyhogy őrségen? Miféle őrségen? – Hogy lehet ezt nem érteni? Játszunk. – Kivel játszol? 290

A kisfiú hallgatott egy darabig, aztán sóhajtva mondta: – Nem tudom. Őszintén szólva, erre igazán nem gondolhattam mást, mint hogy a gyerek mégiscsak beteg, és valami nincsen egészen rendben a fejében. – Ide figyelj, miket beszélsz összevissza? – mondtam. – Hogy lehet ez? Játszol, és nem tudod, hogy kivel? – Így van. Nem tudom, kivel. Ültem a padon, és egyszer csak nagyobb gyerekek odajöttek hozzám, és azt kérdezték: „Akarsz katonásdit játszani?" Mondtam: „Akarok." Elkezdtünk játszani, és ők azt mondták nekem: „Te őrmester leszel." Egy nagy fiú... Tyimosenko lett... a marsall... Őhozott ide, és megmondta: „Ebben a házikóban van a lőporraktárunk. Te leszel az őr. Állj itt, amíg csak le nem váltunk." „Jól van" – feleltem. Akkor azt mondta: „Add becsületszavadat, hogy nem mozdulsz el innen." – No és? – Hát erre azt feleltem: „Becsületszavamra nem megyek el." – No és aztán? – Aztán... csak állok, állok, de ők nem jönnek. – Hm – mosolyodtam el. – Már régen állítottak ide? – Még világos volt. – Hát akkor hol maradnak? A kisfiú megint csak nagyot sóhajtva felelte: – Azt hiszem, hazamentek. – Hogyhogy hazamentek? – Elfeledkeztek rólam. – Hát akkor te mit állsz itt? – Becsületszavamat adtam... Már majdnem elnevettem magam, amikor hirtelen észbe kaptam, és azt gondoltam, nincs is ezen semmi nevetni való, a kisfiúnak igaza van. Ha becsületszavát adta, akkor itt kell állnia, bármi is történjék. Az pedig, hogy ez játék vagy sem, teljesen mindegy. – Szóval így áll a dolog – mondtam. – No és most mit fogsz csinálni? – Nem tudom – felelte a kisfiú, és megint sírva fakadt. Nagyon szerettem volna valahogy segíteni rajta. De hát mit tehettem? Menjek, keressem meg azokat a buta gyerekeket, akik ide állították őrségbe, becsületszavát vették, és aztán hazaszaladtak? Hol is találnám meg ezeket a gyerekeket? Azóta már biztosan megvacsoráztak, lefeküdtek, s az igazak álmát alusszák. Ez a kis ember meg őrséget áll. Sötétben. Bizonyára éhes is... – Éhes vagy, ugye? – kérdeztem. – Igen – felelte. – Tudod mit? – mondtam én kis gondolkozás után. – Menj, szaladj haza, vacsorázz meg, én addig őrséget állok helyetted. – Jó – felelte –, de ezt lehet? – Miért ne lehetne? – Mert a bácsi nem katona. Megvakartam a fülem tövét, és azt feleltem: 291

– Igazad van. Ebből semmi sem lesz. Még csak le sem tudlak váltani az őrségről. Ehhez csak katonának van joga, méghozzá parancsnoknak... És ekkor egyszerre nagyszerű ötletem támadt. Eszembe jutott, hogy ha a kisfiút csak egy katona oldhatja fel a becsületszava alól, és válthatja le az őrségről, akkor hol a probléma. Keresni kell egy katonát! A fiúnak nem szóltam erről egy szót sem, csak azt mondtam: – Várj egy kicsit – és egy percet sem vesztegetve tovább, futottam a kijárathoz. A kapu még nyitva volt, az őr még valahol a kert legtávolabbi részén járhatott, arról csilingelt a csengettyűje. Megálltam a kapuban, és vártam, nem jön-e arra valami katonaféle, mondjuk egy hadnagy vagy akár egy egyszerű vöröskatona. De mintha csak szándékosan történne, kivételesen egyetlenegy katona sem jött ezen az utcán. A túlsó oldalon fekete köpenyeket láttam feltűnni, megörültem, gondoltam haditengerészek, de mikor átszaladtam az utcán, kiderült, hogy nem tengerészek, hanem ipariskolás fiúk. Egy magas vasutas is elment mellettem, gyönyörű málnaszín váll-lapos köpönyegben. De erre a pompás köpenyű vasutasra nem volt semmi szükségem. Már majdnem dolgomvégezetlenül mentem vissza a kertbe, amikor a sarkon túl, a villamosmegállónál, megláttam egy világoskék szegélyes lovassági parancsnoki sapkát. Azt hiszem, életemben még nem örültem úgy, mint ebben a percben. Hanyatthomlok futottam a megállóhoz. Mielőtt még odaértem volna, látom, hogy beérkezik a villamos, és a parancsnok, fiatal lovassági őrnagy, a többi várakozóval együtt épp föl akar kapaszkodni a kocsira. Lihegve odarohantam hozzá, megragadtam a karját, és rákiáltottam: – Őrnagy elvtárs! Egy pillanatra! Várjon! Őrnagy elvtárs! Hátranézett, csodálkozva végigmért, és azt kérdezte: – Mit óhajt? – Nézze, kérem, arról van szó, hogy itt a parkban a fehér kis házikónál őrségen áll egy kisfiú... Nem mehet el onnan... a becsületszavát adta... Egészen kis fiú... Sír. A parancsnok sűrűn pislogott, és ijedt tekintettel nézett rám. Most bizonyára ő gondolta azt, hogy beteg vagyok, és valami nincs egészen rendben a fejemben. – Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte. A villamos elment, és az őrnagy nagyon szigorúan nézett rám. De amikor kicsit részletesebben megmagyaráztam neki, miről is van szó, egy percig sem habozott, inkább ő siettetett: – Menjünk csak, menjünk. Természetesen. Miért nem mondta azonnal, miről van szó. Mikor odaértünk a kerthez, az őr éppen tette rá a lakatot a kapura. Megkértem, várjon még egy kicsit, mondtam, hogy a kertben bennmaradt egy kisfiú, és az őrnaggyal együtt futva indultunk a kert belsejébe. A sötétben csak nehezen találtuk meg a fehér őrházat. A kisfiú ugyanott állt, ahol hagytam, még mindig sírdogált, de most már egészen halkan. Odaszóltam neki, a gyerek megörült, fel is kiáltott örömében. – No, látod, hoztam neked egy parancsnokot – mondtam. Mikor a kisfiú meglátta a katonát, hirtelen egészen kiegyenesedett, kihúzta magát, 292

néhány centiméterrel magasabb lett. – Milyen rangban van ön, elvtárs? – kérdezte szigorúan a parancsnok. – Őrmester vagyok – felelte a kisfiú. – Őrmester elvtárs! Megparancsolom, hagyja el őrhelyét! A kisfiú egy darabig hallgatott, szipogott néhányat, aztán megkérdezte: – És ön milyen rangban tan? Nem látom a csillagait... – Őrnagy vagyok – felelte a parancsnok. És ekkor a kisfiú, szürke kis sapkája széles karimájához emelve a kezét, azt mondta: – Értettem, őrnagy elvtárs! Parancsára az őrségről lelépek! Olyan csengőn, olyan talpraesetten mondta, hogy nem tudtuk megállni nevetés nélkül, hangosan felkacagtunk. A gyerek is vidáman és megkönnyebbülten nevetett velünk. Alighogy hármasban kiléptünk a kertből, a kapu becsapódott mögöttünk, és az őr megfordította a kulcsot a zárban. Az őrnagy kezet nyújtott a gyereknek. – Derék fiú vagy, őrmester elvtárs – mondotta. – Igazi katona lesz belőled. A viszontlátásra! A kisfiú valamit dünnyögött maga elé, aztán azt mondta: – Viszontlátásra! Az őrnagy mindkettőnk felé tisztelgett, s mivel látta, hogy jön a villamos, futva megindult a megálló felé. Én is elbúcsúztam a kisfiútól, kezet szorítottam vele. – Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdeztem tőle. – Nem, köszönöm, itt lakom a közelben. Meg nem is félek – felelte. Ránéztem szeplős kis orrára, s azt gondoltam magamban, hogy valóban nincs mitől félnie. Egy olyan kisfiú, akinek ilyen akaratereje van s ilyen kemény becsületszava, nem ijed meg a sötéttől, nem ijed meg a csirkefogóktól, de nem ijed meg ennél még sokkal ijesztőbb dolgoktól sem. És ha majd felnő.. . azt még nem tudni, mi lesz belőle, de akármi is lesz belőle, abban biztos vagyok, hogy igaz ember lesz. Ezt gondoltam magamban, és egyszerre őszinte öröm töltött el azért, hogy megismerkedhettem ezzel a kisfiúval. Még egyszer keményen és őszinte örömmel megszorítottam a kezét.

293

I, A NYILÁSZ KÍNAI MESE

Sok-sok évvel ezelőtt élt Kínában egy híres vadász, akit I nyilásznak hívtak. Kis madarakra, nyulakra és rókákra vadászott, de megbirkózott olyan hatalmas vadakkal is, mint a medve, vadkan és a kos. I vadász olyan pontosan lőtt, hogy sohasem nézte meg, célba talált-e vagy sem. Kilőtte a nyilát, rácsapott a lovára, és száguldott a nyila nyomában, amely biztosan utolérte zsákmányát. Egész Kínában nem volt hozzá hasonló nyilász. Csak a tanítványát, Fin-Mint lehetett egy napon emlegetni vele. S amikor ők távolról nyilaztak egymásra, nyilaik fémvégei csengve és szikrázva ütköztek össze a levegőben. Egyszer azonban Kínára szörnyű baj szakadt. Az égen hirtelen tíz nap jelent meg, amelyek irgalmatlanul tüzeltek, nappal és éjjel egyaránt. Az egész növényzet az utolsó fűszálig leperzselődött, és az emberek meg az állatok fuldokoltak a hőségtől. I vadász látta a szerencsétlenséget, amelyet ezek az égitestek a népre hoztak, és gondolkozni kezdett, hogyan is lehetne megszabadulni tőlük. Fogta a legerősebb fekete fából készült íját, tíz nyilat helyezett rá, és valamennyit kirepítette, egyiket a másik után, de olyan sebesen, hogy úgy tetszett, mintha csak egy nyilat lőtt volna ki. A levegőben szakadatlan éles fütty hallatszott. S valóban, a nyilak átszelték a levegőt, és mindegyikük belefúródott egy-egy napba. I lelőtt kilenc égitestet. De a tizedik nap ijedtében lehanyatlott a bambuszbozót mögé. A földön hirtelen sötét és hideg lett. I nyilász megijedt, sajnálta, hogy egyetlenegy napocskát sem hagyott az égen, és hogy most már senki sem fogja melegíteni a földet. Elgondolkozott az új bajon. Az utolsó nap eközben azt gondolta, hogy a nyilász már elment, s óvatosan felemelkedett kissé, és kikukucskált a föld felett. De amint megpillantotta a lövészt, ijedtében ismét lehanyatlott. I nyilász megörült, hogy egy nap azért még maradt az égen. Összegyűjtötte nyilait, fogta az íját – amelyet ezután a nép „napbataláló"-nak nevezett el –, és elment. Ettől fogva azonban a szegény napocska egyre fél a lövésztől. Felkel keleten, süt egy kicsit, majd újra elrejtőzik nyugaton. Azóta oszlik a nap nappalra és éjszakára.

294

A KIRÁLYKISASSZONY TALÁLÓS KÉRDÉSEI GÖRÖG MESE

Egyszer volt, talán igaz se volt, volt egyszer egy királykisasszony. Szépségének messze földön híre járt, s mikor eladósorba ért, a királyi palota kilincsét egymásnak adogatta a sok vitéz dalia, mind a szépséges leányzót szerette volna feleségül. A királykisasszony meg hírül adta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki meg tud felelni három találós kérdésre; aki meg leánykérőbe jön, s nem tud válaszolni, annak fejét véteti. Már akár tornyot építhetett volna a hercegek, grófok fejéből, annyi volt a kérő, s egy sem tudott válaszolni a találós kérdésekre. Egyszer aztán egy királyfi kopogott be a palotába. A királykisasszony öregapja nyitott neki kaput, megsajnálta a messze földről jött szép királyfit, s egyre kérte az unokáját, hagyja a találós kérdéseket, menjen feleségül a szép királyfihoz, mert a végén még pártában marad. De a királykisasszony nem engedett. – Ha egyszer leánykérőbe jött, vagy felel a találós kérdésekre, vagy fejét vétetem! A királyfi meg csak nevetett. – Szép királylány, hadd hallom az első kérdést! A királylány megmondta: – Egyvalaki átöleli az egész föld kerekét, s nincs párja a széles világon. Mi az? – Könnyű a válasz – mondta a királyfi. – Az egész földkerekét átöleli a fényes nap, s nincs párja a széles világon! Az udvari bölcsek örvendezve kiáltották: – Kitalálta! Kitalálta! – És most halld a második kérdést! – mondta a királykisasszony. – Melyik az az anya, amelyik táplálja a kicsinyeit, de mihelyt megnőnek, elnyeli őket? – A tenger – mondta a királyfi. – A tenger párája táplálja, növeli a patakokat, a nagy folyamok meg a tengerbe ömlenek, s az elnyeli őket. – Kitalálta! Kitalálta! – örvendeztek az udvari bölcsek. – Következik a harmadik kérdés – mondta a királylány. – Jól figyelj! Van egy fa, mely fölváltva hajt világos leveleket és sötét leveleket. Mi az, kitalálod-e? – Szép királylány, az év az a fa, világos levelei a nappalok, sötét levelei az éjszakák. – Kitalálta! Kitalálta! – kiáltoztak boldogan a bölcsek. A királyfi feleségül vette a királykisasszonyt, s boldogan éltek, míg meg nem haltak. így volt, mese volt.

295

LA FONTAINE

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY Megszomjazott a Bari, kiment a patakra. Hát egy ordas Farkas is akkor tévedt arra. Lejjebb ivott a Bárány, a Farkas meg följebb. Mégis szörnyű Ordasa a Bárányra förmed: „Hogy mered a vizemet zavarni, te hitvány?" „Megbocsásson, Farkas úr, de hogyan is bírnám – szólt a Bárány csendesen –, hisz kelmed áll feljebb." „Szemtelen! Hát illik így velem feleselned? Most már látom: tavaly is te gyaláztál." – „Kérem, Farkas uram, de tavaly én még nem is éltem." „Nem éltél még? Akkor a bátyád volt!" – „A bátyám? Nincs is bátyám." – „Rokonod volt akkor, te Bárány! Különben is kár a szó! Bántott, aki bántott: kutya, pásztor egyre megy; és most bosszút állok." Azzal magát a szegény Bárányra vetette, széttépte s megette.

296

A FIÚ MEG AZ ÉSZAKI SZÉL NORVÉG MESE

Volt egyszer egy szegény asszony, annak a szegény asszonynak volt egy legény fia. Ez a legény álló napon át dolgozott a gazdag molnár malmában, s fizetségül csak egy csupor lisztet kapott. Amint hazafelé ballagott, rárontott az északi szél, s az utolsó csöppig elhordta a keserves munkával szerzett lisztet. Megharagudott a legény, s elhatározta, nem is megy haza az édesanyjához, míg vissza nem szerzi a széltől a lisztet. Hosszú vándorlás után meg is találta az északi szél tanyáját. – Mi járatban vagy itt, ahol a madár sem jár! – így sivított a legényre a szél. – Add vissza a lisztet, amit elfújtál a csupromból! – mondta nagy bátran a legény. – Megdolgoztam érte, nem is megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. – Hej, hát mitévő lehetnék? – fohászkodott az északi szél. – Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, útközben még azt is elszórtam, amit tőled vettem el. De hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok néked egy mesebeli asztalkát. Ha csak annyit mondasz neki, hogy: „Terülj, terülj, asztalkám!" – menten tele lesz mindenféle jóval. A legény ráállt az alkura, hóna alá fogta az asztalkát, s indult hazafelé, az édesanyjához. De hosszú volt az út, közben be is sötétedett, a legény betért egy fogadóba. Se enni, se inni nem kért a fogadóstól, csak leállította az asztalkáját az egyik sarokban, s elmondta a varázsigét: – Terülj, terülj, asztalkám! Az asztal azon nyomban roskadásig telt mindenféle jóval, a legény evett, ivott, aztán elaludt. A fogadósnak meg több sem kellett, a csodálatos asztalkát kicserélte egy másik, szemre szakasztott olyan asztalkával. Reggel a legény fogta az asztalkát, s ment tovább hazafelé. Estére meg is érkezett az édesanyja házához. – Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Az északi szél elvitte a csupromból a lisztet, de ide nézzen, mit adott cserébe! Azzal leállította az asztalkát, s elmondta a varázsigét: „Terülj, terülj, asztalkám!" – de bizony nem terült az, hogy is terült volna, mikor a fogadósnál maradt a mesebeli asztalka! Nekibúsult a legény, fogta magát, s indult vissza az északi szélhez. – Nem ér semmit az asztalkád, amit a lisztemért adtál cserébe! Add vissza a lisztemet, vagy adj más egyebet cserébe, nem megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. – Hej, hát mitévő lehetnék? – fohászkodott az északi szél. – Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok neked egy mesebeli kecskét. Ha csak annyit mondasz neki, hogy: „Adj aranyat, kis kecském!" – azon nyomban elpottyant három aranytallért. A legény ráállt az alkura, madzagot kötött a kecske szarvára, s indult hazafelé, az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az útmenti fogadóba, vacsorát meg éjszakai szállást kért, s mikor fizetésre került a sor, megsimogatta a kecskét, s 297

elmondta a varázsigét: – Adj aranyat, kis kecském! A kecske meg azon nyomban elpottyantott három aranytallért. A legény evett, ivott, aztán elaludt, de még álmában is a kecske szarvára kötött madzag végét fogta. A ravasz fogadós azonban szépen eloldotta a mesebeli állatot, s egy szemre szakasztott olyan másik kecskét kötött a helyére. Reggel aztán a legény ismét útnak indult, ment hazafelé. Estére meg is érkezett az édesanyja házához. – Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Ide nézzen, mit adott az északi szélvész cserébe a lisztemért! Azzal megsimogatta a kecskét, s elmondta a varázsigét: „Adj aranyat, kis kecském!" – de bizony nem adott az aranyat, hogy is adott volna, hiszen a fogadósnál maradt a mesebeli jószág! Nekibúsult a legény, fogta a madzag végét, s indult vissza az északi szélhez. – Nem ér sokat a kecskéd, csak egyszer adott aranyat! Add vissza a lisztemet, vagy adj más egyebet cserébe, nem megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. – Hej, hát mitévő lehetnék? – fohászkodott az északi szél. – Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok néked egy mesebeli fütyköst. Ha csak annyit mondasz annak a fütykösnek, hogy: „Üsd, vágd, ne sajnáld!" – addig hadakozik helyetted, míg csak rá nem szólsz, hogy: „Elég lesz már, botocskám!" A legény fogta a fütyköst, s indult hazafelé, az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az útmenti fogadóba. A fogadós menten megsejtette, hogy a terülj, terülj, asztalkám, az aranyat pottyantó kecske után ez a fütykös is valami mesebeli jószág. De a legény is gyanút fogott, lefeküdt a lócára, nagy horkolásba kezdett, de nem aludt, várta, mi lesz most. A fogadós a lóca mellé lopakodott, már nyúlt volna a fütykösért, mikor a legény elkiáltotta magát: – Üsd, vágd, ne sajnáld! No, a mesebeli fütykös ütötte-verte az álnok fogadóst, az meg ordított, jajgatott, s a végén könyörgőre fogta: – Jaj, jaj nekem! Állítsd meg a mesebeli botot, mert még agyonver! Állítsd meg már, inkább visszaadom mesebeli asztalkádat, mesebeli kecskédet! Ekkor aztán a legény odaszólt a fütykösnek: – Elég lesz már, botocskám – s a fütykös azon nyomban abbahagyta az ütlegelést. A legény meg vállára vette a mesebeli asztalkát, egyik kezébe a fütyköst fogta, másikba a kecske madzagját, s indult haza az édesanyjához. Ha azóta meg nem haltak, máig is együtt örvendeznek a mesebeli asztalkának, kecskének, fütykösnek. Így volt, mese volt.

298

GÁLI JÓZSEF

MESE A GŐGÖS CSILLAGOKRÓL A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában. Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az Égi Tyúkanyó sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés. A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja. A szerény, becsületes csillagok elszomorodtak. Fényük sápadtan, halványan érkezett a földre. Az emberek nem tudták elképzelni, mi történhetett fenn az égen, a csillagok között. Először az öreg Göncöl bátya türelme fogyott el. Nagy mérgesen elhajtott nagyobbik szekerén a Medve csillagzathoz. Mindenki tudja, hogy a Medve csillagzat a legbölcsebb csillag. Hogy miről beszélgettek? Azt nem tudja senki, mert maga a Vadász csillag állt őrt nyilával, és nem engedett közelükbe egy teremtett lelket sem. Másnap üstökös rohant keresztül az égen. Csóvájára lángbetűkkel írva ez állott: „Éjfélkor nagygyűlés a Tejút melletti réten!'" Minden csillag megjelent. Még a gőgös, fényükben elbizakodott csillagok is. Kicsit távolabb a többiektől, egy karéjban telepedtek le. Ezen az éjszakán Göncöl bátya tanácsára határozatot hoztak a csillagok. A szelíd szavú, kedves Hajnalcsillag hirdette ki virradatkor. így szólt: – Mióta világ a világ, azért ragyognak a csillagok az égen, hogy örömet szerezzenek az emberi szíveknek, álmot szőjenek a szerelmeseknek, munkát adjanak a nagy szakállú csillagászoknak, utat mutassanak a tengeren eltévedt hajósoknak. Amelyik csillag csak azért ragyog, hogy fényével hencegjen, nem közibénk való. Tőle zátonyra futhatnak a hajók, neki közömbös a szerelmesek csókja, és ostoba irkafirka a csillagászok tudománya. Az ilyen csillag nem érdemli fényét. Az ilyen csillag veszítse el fényét, éljen sötétben, ne lássa senki, ne csodálja senki! Csak ha gőgje múlik, és csillagszemébe újra befér a világ, akkor tündököljön. Addig fénytelen éljen itt közöttünk az égen! A csillagok rábólintottak az igaz szóra, és a gőgösök fénye menten kialudt. Sötét szoba ablakából néztél már ki az éjszakába? Akkor tudod, hogy úgy jobban látni kifelé, mint amikor a lámpa ég. Ez történt a gőgös csillagokkal. Nagy magányuk, tán évmilliókig tartó magányuk idején megtanultak látni. De ez nem ment máról holnapra. Lehet, mondom, hogy évmilliók teltek el közben, mert a gőg nehezebben olvad, mint a jég. Szent János éjszakáján, meleg tavaszi éjszaka volt... Sziporka, az egykori gőgös csillagok főkolomposa, vacogva üldögélt egy fellegpadon. 299

Sírni szeretett volna, de nem tudott. Könnyek helyett jégcsapok potyogtak szeméből, úgy kihűlt, mióta fényét vesztette szegény. Ahogy ott üldögélt nagy magányában, észrevette, hogy a földön eltévedt egy kisfiú. Rőzsét szedni volt az erdőben, s nem találta a hazafelé vezető utat. Sziporka látta, hogy a kisfiú nagyon reszket félelmében, és látta az utat is, amelyről a pöttöm emberke letévedt. Ahogy figyelte a zokogó kisfiút, valami ismeretlen, jónak is, rossznak is nevezhető érzést érzett csillagszívében. Segíteni kell rajta – s ahogy ezt gondolta, már száguldott is lefelé a Tejúton. Mire leért, fényes, ragyogó lett, mint valaha régen. A kisfiú nagyot bámult, amikor meglátta az elébe pottyant fényes micsodát. Sziporka barátságosan hunyorított, és intett neki: gyere utánam. A kisfiú követni kezdte. Sziporka egészen hazáig vezette, és még sokáig ott álldogált az udvaron. Úgy hallgatta a házból kihangzó kacagást. A többi csillag is visszanyerte fényét. Az egyik zátonyra futott hajónak segített. A másik egész éjjel világított egy szegény költőnek, aki legszebb versét írta, amikor éppen elfogyott lámpájából az olaj. A harmadik – sorolhatnám hajnalig, hisz nem volt annyi gőgös, nincsen annyi fényes csillag az égen, amennyi segíteni való volt és van a földön. A fényüket visszanyert csillagok pedig nem tértek vissza az égre. Itt maradtak közöttünk. Így határozták el az országút melletti nagyréten, ahol Szent János éjszakáján összetalálkoztunk. – Itt maradunk – mondta Sziporka –, hogy a földön is legyenek csillagok. Így születtek, az emberek örömére, a szentjánosbogarak. Nyári éjszakákon, mezőkön, réteken, országút mentén, ösvények szélén ott világolnak szerényen, békességesen. Onnan integetnek égi testvéreiknek. Te is láthatod őket, kedves.

300

A VÉGTELEN MESE KÍNAI MESE

Volt egyszer egy király, aki nagyon szerette, ha meséltek neki. Egy nap közhírré tétette, hogy aki olyan történetet tud mondani, amely egyvégtében három esztendeig tart, azt magas hivatali polcra emeli, de aki kudarcot vall, annak fejét véteti. Amikor a mesemondók meghallották a királyi hirdetményt, valamennyien úgy vélték, helyt tudnak állni. Seregestül jelentkeztek a királyi várban, s elkezdték a mesemondást. De sajnos, a meséjük nem tartott tovább, csak egy-két napig, a legkitartóbb is csak két és fél évig bírta. Így azután rossz véget értek. S miután olyan sokan életüket vesztették, nem akadt többé senki, aki mesélni mert volna a királynak. Élt azonban abban a tartományban egy fiú, név szerint Lu Liang, az így szólt az apjához: – Elmegyek a királyhoz, és mesélek neki. Az apja intette: – Fiam, te csak a szerencsére és a magas méltóságra gondolsz. De gondolj azokra a szerencsétlenekre, akik a fejükkel fizettek a szerencsepróbáért. Nem engedlek. Így hát Lu Liang otthon maradt. De egy nap az apja elment hazulról. Lu Liang csak erre várt. Mint a kilőtt nyíl, oly sebesen száguldott a királyi palotába. Ott azonnal térdre hullott, s így szólt: – Uram királyom, olyan történetet tudok, amit életem végéig mesélhetnék, s még akkor sem érne véget. A király először elámult, azután gyanakodva mérte végig a fiút. – Ilyen hosszú történetről sohasem hallottam. Ez hihetetlen. De Lu Liang csak a magáét hajtogatta: – Uram királyom, ne hidd, hogy eszelős vagyok. Hallgasd meg a mesémet. A király végül is beleegyezően bólintott, hogy jó, jó, meséljen hát, ha mindenáron mesélni akar, de magában mégiscsak azt gondolta, hogy a fiú meghőbörödött. Lu Liang azonban nem várt több biztatásra, s máris belefogott a mesébe, emígy: – Élt egyszer egy gazdag ember, annak akkora nagy hombárja volt, hogy száz hektár földön épült, olyan magas volt, hogy a teteje a felhőket karcolta, akkora kulcs illett a zárjába, hogy kosárban cipelte két ember. No, hát ennek a hombárnak a falába egy kis hangya lyukat ásott, de olyan kicsikét, hogy abba csak egyetlenegy kis hangya fért be. De a hangya okos volt és kitartó, s elkezdte egyenként elhordani a magokat a hombárból. Ki, be, ki, be, ki, be... Lu Liang egyre csak azt dünnyögte: ki, be, ki, be, ki, be, s a király gyanakodva pillantott rá. Majd megkérdezte: – Mit beszélsz, te fiú? Amit mondasz, se füle, se farka. – Dehogyis nincs – felelte Lu Liang –, hiszen éppenséggel a történetet mesélem, semmi egyebet. – Úgy – szólott a király. – Hát így mesélsz te? – Így bizony – felelte újfent Lu Liang. – Mások összevissza beszélnek, de én szépen, sorba mondom a történetet. Így hát most előbb meg kell várnunk, míg a hangya valamennyi magot kihordja a hombárból, azért mászkál egyre ki meg be, ki 301

meg be. És csak azután következik a többi. Hát ezért mondom, hogy ki, be, ki, be... – Gyermekem – szakította félbe mosolyogva a király –, akár ne is mondd tovább. Ha azon a kis lyukon keresztül egyetlen hangya egyenként hordja ki a magokat, akkor az én életem kevés ahhoz, hogy a hombár kiürüljön – ezután megveregette Lu Liang vállát, s így folytatta: – Csakugyan eszes gyerek vagy, fiam. A hószakállú öregek elbújhatnak szégyenletükben... Szavamnak kellett állnom, fejüket kellett vétetnem, de téged magas polcra emellek. Ahogy mondta, úgy is történt, és Lu Liang magas rangú hivatalnok lett a király udvarában.

302

PRISIVIN

A FEHÉR NYAKÖRV Ezt a történetet Szibériában hallottam, a Bajkál-tó vidékén, s bevallom, nem akartam elhinni. De a polgártárs, aki mesélte, erősen bizonygatta, s azt állította, hogy a régi időkben valamelyik szibériai újság is megírta ezzel a címmel: „Ember és medve szövetsége a farkasok ellen." A Bajkál partján élt, éldegélt egy erdész, halászott, mókusra vadászott. Egyszer télen kinéz az ablakon, s hát látja – óriási medve szalad egyenesen a háza felé, nyomában farkasok csordája. Már-már utolérik a medvét, vége... de a tányértalpúnak is helyén az esze, beugrik a pitvarba, az ajtó magától becsapódik mögötte, s ő még a mancsával is támasztja, egészen nekidől. Az öreg erdész hamarosan átlátta a helyzetet, lekapta puskáját a falról, s rászólt a mackóra: – Támaszd, Miska, támaszd! A farkasok nekirontanak az ajtónak, az öreg célba veszi a legnagyobbat s megismétli: – Támaszd, Miska, támaszd! Így lelőtte az egyik farkast, aztán a másikat, a harmadikat. – Támaszd csak, Miska, támaszd! – folyvást hajtogatta. Amikor a harmadik farkast is leterítette, a csorda szétszaladt, a mackó pedig ott maradt, áttelelt az erdész házában az öreggel együtt. Tavasszal, amikor a medvék előbújnak barlangjukból, az öreg – úgy mesélték – fehér nyakörvet fűzött a tányértalpúra, s meghagyta a környékbeli vadászoknak, hogy azt a fehér nyakörves medvét a világért meg ne öljék, mert az a medve az ő barátja.

303

SEBŐK ZSIGMOND

A VÖDÖR ÉS A KÚT Egy madárka megszomjazott. Közel volt a kút, hát odarepült. Gondolta, kér a vödörtől egy kis vizet. A vödör éppen vízzel telten pihent a kút szélén. Méltóságosan nézte a napsugarakat, melyek a vízen táncoltak, és pajkosan lemerültek a fenekére. – Kérlek, vödör, engedd meg, hogy egy kis vizet ihassam belőled – kérlelte a madárka. – Megengedem – felelt a vödör leereszkedően. A madárka a vödör szélére repült, és bele-belemártotta csőrét a vízbe. Belemártotta, kikapta, és boldogan kortyingatott. A szemét is behunyta gyönyörűségében, valahányszor egy korty leszaladt a torkán. Mikor a madárka eleget ivott, hálás tekintettel így szólt: – Köszönöm, vödör, a vizet! – Szívesen adtam – felelte kegyesen a vödör. – És kérlek – folytatta a madár –, add át köszönetemet a kútnak is. – Miért a kútnak? – kérdezte kissé bosszankodva a vödör. – Mert hiszen a kút adja a vizet. A vödör elzöldült mérgében. A fürdő napsugarak ijedten elmenekültek belőle, és valamennyi maga után vonta keskeny, ezüstös, súlytalan lepedőjét. – Hát te azt hiszed, hogy a kút vizét ittad? – kérdezte haragosan a vödör. – Bocsáss meg, mindig azt hallottam, hogy a kúté a víz – szabódott a madárka, aki megszeppent kissé a vödör haragjától. – Rosszul hallottad – sziszegte a vödör. – A vizet az emberek és az állatok nekem köszönhetik, nem a kútnak. A kút nem egyéb mély gödörnél. Az oktondi emberek és állatok mégis azt hiszik, hogy a kút adja a vizet, s nem én. Pedig aki nem vak, láthatja, hogy tőlem kapja, nem a kúttól. Én vagyok a víz forrása, nem a kút. Elhiszed-e most már, te oktalan madár? – rivallt a kis szárnyasra. A madár ijedten elrepült, és távozóban kiáltott vissza: – Elhiszem, vödör, ha mondod! A vödör pedig még gőgösebben és méltóságosabban terpeszkedett a kút szélén, lenézve kevélyen a kutat, mint ahogy akárhány nyegle ifjú lenézi tanítómesterét, akinek tudománya kútjából merítette vödörnyi tudását. A kút jó ideje türelmesen hallgatta a vödör dicsekedését. Mert nemcsak a madárkának dicsekedett, hanem a gulyának, ménesnek, nyájnak is. Mondom, a kút, mint minden bölcs, türelmes volt, de egyszer mégis elszakadt türelmének fonala. „Hát majd meglátom, mire mégy nélkülem!" – gondolta. Ezzel kapta magát a kút, és elapadt. Nemsokára ismét útba ejtette a madárka a kutat. „Itt van az a vödör, amelynek több a vize, mint a kútnak, kérjünk csak megint tőle" – gondolta. Ezzel a kúthoz repült. – Vödör, kérlek, adj egy kis vizet! A vödör ismét a kút szélén pihent, de nem fürdött benne a napsugár, mert üres volt. Maga a vödör betegnek és szomorúnak tetszett, az abroncsa sem fénylett, mint 304

máskor a vízcsöppektől, hanem vörös volt a rozsdától. A vödör a madár szavaira az abroncsnál is jobban elvörösödött. Zavartan hümmögött: – Hm, hm, most itta meg a vizemet a tehéncsorda, de majd mindjárt hozok! Ezzel lesietett a kút fenekére, és ott suttogva könyörgött: – Kérlek, öreg, tölts tele még egyszer vízzel, mert ha üresen bocsátasz fel, nagy csúfot vallok egy madárka előtt! A kút feleletre sem méltatta a vödröt, süket maradt minden esdeklésre. A vödör annyira röstelkedett, hogy fel se akart többé szállni a kútból, de aztán eszébe jutott valami, és fölemelkedett. – Most nem adhatok, madárkám, innivalót, mert nem találom a vizeshordó csapját, nem ereszthetek vizet. Ezt mondotta a vödör, de már nem olyan gőgös hangon, mint ahogy annak előtte beszélt. A madárka nem hitte el ugyan a csap meséjét, de mint alázatos állatka, úgy tett, mintha elhinné, és tovarepült. Nem úgy a ló. Az sem hitte el, hogy elveszett a csap, hanem csúfondáros nyerítéssel ezt felelte: – Mindig azt hirdetted, vödör barátom, hogy te adod a vizet, nem a kút. Hát miért vesztetted el éppen akkor a csapot, mikor a kút kiapadt? Az ökör ezt mondta: – Most bugyogj, vödör, mikor nincs víz a kútban! A juh is megvetően bégetett: – Dicsekszik a vödör, mikor tele a kút! Szerencsére, mint minden mélylelkű bölcs, a kút sem volt haragtartó, és nemsokára ismét adott vizet.

305

ANDERSEN

A TEÁSKANNA Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre, és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, ha csak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta. „Ismerem őket! – sóhajtotta. – ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket." Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát. Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen. – Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahová elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem – bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág! Egy nap aztán azt mondta valaki: „Jobb cserepet érdemelne!" Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az 306

emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

307

A FRANCIA KIRÁLYLÁNY OLASZ MESE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy francia király. Annak a királynak volt három trónusa, az egyik aranyból, a másik ezüstből, á harmadik meg fekete bársonyból. Az aranytrónusra ült, mikor vidám volt, az ezüstre, ha se jó, se rossz kedvében volt, ha meg éppen búbánat szakadt rá, a fekete bársonytrónuson búslakodott. Három lánya volt ennek a királynak, de egyetlen fia sem. Fekete trónusán ült egy napon a francia király, napszálltáig nem is mozdult onnan. Elébe állt a legidősebb lánya, s megkérdezte: – Miért búslakodsz, felséges édesapám? – Nagy az én bánatom, édes lányom, hadat üzent a spanyol király, jönnek már a seregei, s nincs fiam, aki katonáimat az ellenség ellen vezetné. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy háborúzzak. – Egyet se búsulj, felséges édesapám – mondta a legidősebb királylány. – Majd én vonulok hadba a spanyol király ellen, majd én vezetem a katonáidat! Nyomban levágatta fekete haját, letette aranyos-gyémántos fülbevalóit, katonaruhába bújt, a seregek élére állt, s indult velük háborúba. Egyszer csak széles árok szegte a francia hadak útját. Szúrós sás suhogott, hajladozott az árokban. Megállt a királylány az árokparton, s így szólt a sáshoz: Suhogj csak, sás, suhogj fennen, hanem meg ne szúrjál engem! Erissz tovább, messzi mennem, spanyol ármádia ellen! De visszafelelt a sás az árokból: Halál és romlás várna rád, ne menj tovább, ne menj tovább! No, megrémült a királylány, s katonáival együtt vissza is fordult azon nyomban. A francia király tovább búslakodott fekete bársonytrónusán. Elébe állt a középső lánya: – Egyet se búsulj, felséges édesapám, majd én vonulok hadba a spanyol király ellen, majd én vezetem a katonáidat! Nyomban levágatta barna haját, letette aranyos-gyémántos fülbevalóit, katonaruhába bújt, s a seregek élére állt, indult velük háborúba. Mikor a széles árokhoz ért, kedvesen kérlelte a suhogó sáserdőt: Suhogj csak, sás, suhogj fennen, hanem meg ne szúrjál engem! Erissz tovább, messzi mennem, spanyol ármádia ellen! 308

A sáserdő azon nyomban lelapult előtte, s a középső királylány meg a seregei továbbmasíroztak. Egyszer csak szürke vashegy állta az útjukat. A királylány rémülten kérte a hegyet: Ne állj elém, vashegy, fennen, erissz tovább, messzi mennem! Messzire kell menetelnem, spanyol ármádia ellen. De visszafelelt a vashegy: Halál és romlás várna rád, ne menj tovább, ne menj tovább! No, megrettent a középső királylány, s katonáival együtt visszafordult azon nyomban. A francia király tovább búslakodott fekete bársonytrónusán. Elébe állt a legkisebbik lánya: – Egyet se búsulj, felséges édesapám, majd én vonulok hadba a spanyolok ellen, majd én vezetem a katonáidat harcba, háborúba! Nyomban levágatta szőke haját, letette aranyos-gyémántos fülbevalóit, katonaruhába bújt, a seregek élére állt, s indult velük háborúba. Hamarosan a széles árokhoz ért, melyben fenyegetőn suhogott a szúrós sáserdő. Szép szóval kérlelte: Suhogj csak, sás, suhogj fennen, hanem meg ne szúrjál engem! Erissz tovább, messzi mennem, spanyol ármádia ellen! A sás azon nyomban lelapult előtte, s a legkisebbik királylány meg a katonái továbbmasíroztak. Hamarosan a szürke vashegy elé értek. A királylány szép szóval kérte a hegyet: Ne állj elém, vashegy, fennen, erissz tovább, messzi mennem! Messzire kell menetelnem, spanyol ármádia ellen! A vashegy azon nyomban félreállt az útjából, s a legkisebbik királylány meg a katonái hamarosan összetalálkoztak a spanyol hadakkal meg a spanyolok királyával. Elcsodálkozott a spanyol király: hej, de szépséges vezér masírozik a francia seregek élén! Be is ment az édesanyjához, az öreg királynéhoz, s megkérdezte: – Felséges édesanyám, ugyan ki lehet az a lányarcú, szép katona, akit a francia király ellenem küldött a seregei élén? 309

– Ejnye, édes fiam, katona az, ha egyszer katonaruhát visel! – mondta az öreg királyné. – Lány az, felséges édesanyám, én pedig lány ellen nem háborúzok! – mondta a spanyol király. – Akkor meg, édes fiam, egyet mondok, kettő lesz belőle! Kössetek fegyverszünetet, aztán hívd meg ebédre a lányarcú katonát. Finom pecsenyét és még finomabb édességeket rakunk az asztalra, és ha a lányarcú katona az édesség után nyúl, azon nyomban tudjuk majd, hogy hiába visel katonaruhát, mégiscsak lány a lelkem! Így is történt. Csakhogy a legkisebb királylány rá sem nézett az édességekre, de még az asztalra rakott szép virágokra sem, kenyeret szelt, hozzá jó darab pecsenyét, s azt ette jó étvággyal. – Látod, édes fiam – mondta az öreg királyné a fiának – legény ez a katona, nem lány! De a spanyol király csak csóválta a fejét, egyre azt mondogatta, akárhogy is legyen, nem hiszi ő, hogy legény az a szép katona, leány az, ő pedig fehérnéppel nem hadakozik. Békét kötöttek hát még azon a napon, s a legkisebb királyleány vígan indult haza az édesapjához. Teltek-múltak a napok, s a spanyol király örökösen azon törte a fejét, ugyan ki lehetett a lányarcú katona. Fogta magát, lóra pattant, elmegy ő Franciaországba, körülnéz a király háza táján, hátha megtudja, ki járt nála lány létére talpig vasban. Az öreg király aranytrónusán várta a vendéget, a legkisebbik királyleány meg megint csak tövig levágatta szőke haját, de elfelejtette letenni aranyos-gyémántos fülbevalóit, úgy lovagolt a spanyol király elébe. Az meg, ahogy meglátta a királylányt, csak nevetett a katonaruhán, s így szólt hozzá: – Lány vagy te, szenteli, tudom én azt, ha másról nem, a fülbevalódról! Aztán megmondta a legkisebbik királylánynak, hogy érte lovagolt egészen idáig, nem is fordul vissza, nem is tér haza, míg feleségül nem kapja. A királylánynak is megtetszett a ifjú király, s meg sem várta, míg újra megnő a szőke haja, feleségül ment hozzá. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, ettek-ittak, addig mulatoztak, míg újra hosszúra nőtt a királylány szőke haja. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így volt, mese volt.

310

PUSKIN

MESE A HALÁSZRÓL ÉS A KIS HALRÓL Öregember, öregasszonyával, kék tengernek partján éldegélt. Éldegéltek öreg sárkunyhóban harminchárom esztendeje már. Öregember halászgatni járt, öregasszony fonta fonalát. Hálóját először kiveti, nincs más benne – csak tengeri giz-gaz. Hálóját másodszor kiveti, tele van az hínárral, moszattal. Hálóját harmadszor kiveti, nincs más benne, mint egy kicsi hal, csakhogy az a kicsi hal aranyhal! S az aranyhal szája szóra nyílik, s emberhangon ekképp esdekel: „Engedj, öreg, vissza, vár a tenger, váltságdíjat kapsz értem, ha kell, teljesítem, bármit is kívánnál." Megijedt a halász a csodától: itt halászik harminchárom éve, sosem hallott még halat beszélni. Az öreg a halat elbocsátja, s szól utána kedvesen becézve: „Isten veled, szép aranyhalacska! Nem kell nekem váltságdíj tetőled. Menj, siess a kék tenger vizébe, bolyongani szabad messzeségbe!" Ballag haza öregasszonyához, szól neki a félelmes csodáról: „Nem fogtam ma, csak egy kis halacskát, aranyhal volt, nem akármilyen hal, szólt a kis hal, úgy, ahogy mi szólunk, kéredzkedett kék tengerbe vissza, váltságdíjat érte felajánlott, váltságdíjat, amit én kívánok. Váltságdíjat venni féltem én, kék tengerbe visszaeresztettem." Öregasszony az öreget szidja: „Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó! Hogy nem vettél váltságot a haltól! 311

Legalább egy teknőt kérj nekem, a mienk már szétrepedt egészen." Megy az öreg kék tenger partjára, látja, hogy a tenger fodrozódik. Parton áll, az aranyhalat hívja. Odaúszik, s kérdi az aranyhal: „Öregapó, hát neked mi kell?!" Szól az öreg, mélyen meghajolva: „Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő, én az öregasszonytól kikaptam, nem hagy nyugton engem, öregembert, elzavart: új teknő kell neki, a mienk már szétrepedt egészen." Azt feleli erre az aranyhal: „Ne búsulj hát, menj isten hírével. Meglesz majd az új teknő – ne félj." Ballag haza öregasszonyához, új teknőt lát az öregasszonynál. Öregasszony szitokkal fogadja: ,,Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó! Teknőt kértél, ó, te málé, teknőt! Azt hiszed tán, nagy dolog egy teknő? Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak, kérj tőle egy szép falusi házat!" Megy az öreg kék tenger partjára, látja, hogy már elborul a tenger. Parton áll, az aranyhalat hívja. Odaúszik, s kérdi az aranyhal: „Öregapó, hát neked mi kell?" Szól az öreg, mélyen meghajolva: „Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő! Szidalommal várt az öregasszony, nem hagy nyugton engem, öregembert, házat akar a rigolyás asszony." Azt feleli erre az aranyhal: „Ne búsulj hát, menj isten hírével. Nem kell félned: meglesz majd a ház." Megy az öreg kunyhója felé: kunyhójának nyoma sem maradt. Áll az új ház, szép tisztaszobástul, kéményestül, cserepes tetőstül, kapuszárnya erős tölgyfa deszka. 312

Ablakában ül az öregasszony, mindhiába – csak urát szapulja: „Ó, te mamlasz, igazi fajankó! Házat kértél, mafla, parasztházat! Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak: nem leszek én durva parasztasszony, leszek inkább ősnemes nagyasszony." Megy az öreg kék tenger partjára, látja, hogy már háborog a tenger. Parton áll, az aranyhalat hívja. Odaúszik, s kérdi az aranyhal: „Öregapó, hát neked mi kell?" Szól az öreg, meghajolva mélyen: „Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő! Még bolondabb lett az öregasszony, nem hagy nyugton engem, öregembert: nem lesz többé durva parasztasszony, akar lenni ősnemes nagyasszony." Azt feleli erre az aranyhal: „Ne búsulj hát, menj isten hírével." Ballag haza öregasszonyához. No de mit lát? Kastélyt, tornyosat. A tornácon áll az öregasszony, kis subája drága cobolyprémből, aranybrokát födi feje búbját, nyaka körül nehéz igazgyöngyök, aranygyűrűk csillognak kezén, lábán piros csizma kordovánból. Körülötte cselédek sürögnek, veri őket, hajukat cibálja. Szól az öreg, öregasszonyához: „Adjon isten, nemesasszony úrnőm! Ugye, most már megnyugszik a lelked?" Ráripakodik az öregasszony – szolgálni az istállóba küldi. Múlik egy hét, elmúlik a másik, még bolondabb lesz az öregasszony, az öreget újra kérni küldi: „Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak: nem leszek már ősnemes nagyasszony, leszek inkább nagy hatalmú cárnő." Megijed az öreg, kifakad: 313

„Mi lelt, asszony, bolondgombát ettél? Azt sem tudod, hogy kell lépni, szólni, rajtad nevet majd az egész ország." Erre mérges lett az öregasszony, szegény urát jól pofon üti. „Mit merészelsz, muzsik? Feleselni, ősnemes nagyasszonnyal, velem? Míg szépen vagy, mégy a tengerpartra, vagy ha nem mégy, vitetlek erővel." Megy az öreg, megy a tengerpartra, látja, hogy már sötét az a tenger. Parton áll, az aranyhalat hívja. Odaúszik, s kérdi az aranyhal: „Öregapó, hát neked mi kell?" Szól az öreg, meghajolva mélyen: „Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő! A vénasszony újra megbolondult: nem lesz többé ősnemes nagyasszony, akar lenni nagy hatalmú cárnő." Azt feleli erre az aranyhal: „Ne búsulj hát, menj isten hírével. Ne félj: cárnő lesz az öregasszony." Ballag haza öregasszonyához. Mi ez? Cári palota előtte. Kit lát benne? Öregasszonyát. Ott ül asztalánál, ő, a cárnő, kiszolgálják nemesek, bojárok, töltögetnek déli bort neki – eszik hozzá fűszeres kalácsot, körülötte rettenetes őrség, vállukon a rettenetes fejsze. Több se kell a rettegő öregnek – vénasszonya lábához letérdel. „Adjon isten, rettenetes cárnő! No de most már megnyugszik a lelked?" De az öregasszony rá se néz, parancsot ad: ki vele, ne lássa! Odafutnak nemesek, bojárok, az öreget ütik, taszigálják, szaladnak az ajtónálló őrök, fejszéikkel majdhogy felaprítják. Látja a nép, nagyot nevet rajta: 314

„Úgy kell neked, vén, ostoba birka! Tanulhattál, pipogya fajankó! Bolond, aki más szekerét tolja!" Múlik egy hét, elmúlik a másik, még bolondabb lesz az öregasszony. Udvaroncokat szalajt uráért, megkeresik, hurcolják elébe. Szól az öregasszony az öreghez: „Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak: nem leszek én nagy hatalmú cárnő, leszek inkább tenger királynője, lakom inkább óceán-tengerben, ott szolgáljon engem az aranyhal, ő legyen majd futosó cselédem." Most az öreg nem mer feleselni, nem mer még egy árva szót se szólni. Megy immár a kék tenger partjára, a tengeren lát fekete orkánt, dagadoznak haragvó hullámok, száguldanak, vonítanak, bőgnek. Parton áll, az aranyhalat hívja. Odaúszik, s kérdi az aranyhal: „Öregapó, hát neked mi kell?" Szól az öreg, meghajolva mélyen: „Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő! Mit tegyek az átkozott banyával? Akar lenni tenger királynője, akar élni óceán-tengerben, azt akarja, szolgáld te magad, te magad légy futosó cselédje." Nem szól erre semmit az aranyhal, loccsan egyet farka a habokban, beleúszik tenger mélységébe. Vár válaszra, vár a tengerparton, elunja az öreg, hazaballag – látja újra: előtte a kunyhó, a küszöbön ül az öregasszony, lába előtt ott a törött teknő.

315

GAJDAR

A HADJÁRAT Éjszaka behívót hozott egy vöröskatona. Hajnalban, amikor még Alka aludt, édesapja megcsókolta, és elment a háborúba. Alka reggel nagyon haragudott, mert nem keltették fel, s azon nyomban kijelentette, hogy ő is el akar menni a háborúba. Talán még kiabált és sírt is volna, de édesanyja egészen váratlanul beleegyezett, hogy ő is hadra keljen. A nagy útra azonban erőt kell gyűjteni. Alka tehát minden nyafogás nélkül megevett egy tányér kását, és tejet is ivott hozzá. Azután édesanyjával együtt hozzálátott a harci felszerelés elkészítéséhez. Édesanyja nadrágot varrt neki, Alka pedig leült a padlóra, és fából kardot faragott magának. Munka közben katonai menetindulókat tanultak, mert olyan nótával, mint a „Fenyő nőtt az erdőben", bizony nem jut messzire az ember. Hiszen a dallam sem az, aminek lennie kellene, meg aztán a szövege sem olyan – egészben véve nem harci dal. Az is előfordult, hogy Alka édesanyja ügyeletes volt a munkahelyén. Ilyenkor a készülődést másnapra kellett halasztani. Így azután nap nap után telt el, míg előkészítették Alkát a hosszú útra. Nadrágokat, ingeket, lobogókat varrtak, meleg harisnyákat, kesztyűket kötöttek, s csak fakardból, puskából meg dobból már hét darab lógott a falon. És az ilyen tartalék egyáltalán nem fölösleges, mert a csata hevében a kard élete rövidebb, mint a lovasé. Alka már régen útnak indulhatott volna, de közben beköszöntött a kemény tél. Ilyen fagyban persze könnyű dolog megfázni, náthát kapni, és Alka türelmetlenül várta a meleg napocskát. Végre megjött a tavasz, az olvadó hó alól kifeketéllett a föld. Elindulhatott volna Alka a csatába, de alighogy szedelőzködni kezdett, megszólalt a csengő – s kisvártatva betoppant a hadjáratból megtért édesapa. Arca barna volt, széltől cserzett, ajka cserepes, de kék szeme igen vidáman csillogott. Édesapa megölelte édesanyát, és megcsókolta a fiát. Az anya boldogan köszöntötte győztesen hazatérő férjét. Az apa azután szemlét tartott Alka harci felszerelésén. Mosolyogva megparancsolta Alkának, hogy tartsa a legnagyobb rendben fegyvereit meg a harci felszerelését, mert sok nehéz küzdelem áll még előttünk ezen a földön.

316

FRANCE

A NAPERNYŐ ALATT A kislányok szeretnek virágot szedni. Szívesen szednének csillagokat is, csakhogy a csillagokat nem lehet leszedni az égről, és ebből a kislányok megtanulják, hogy vannak az életben vágyak, amelyek nem teljesülhetnek. A kis Marie sétálni ment a parkba. Látott egy nagy virágágyra való hortenziát. Elcsodálkozott, hogy milyen szép virág a hortenzia. Nem tudta megállani, hogy le ne szakítson egy szálat. Nem ment könnyen a dolog. Két kézzel kapaszkodott a növénybe, és kis híja, hogy hanyatt nem vágódott, amikor eltört a szára. Örült neki, és büszke volt rá, hogy mégis sikerült. Igen ám, de meglátta a dadus, hogy mit csinált. Mérgesen odaszaladt, megfogta Marie-t a karjánál, és büntetésből leültette, nem a sötét kamrába, hanem a terebélyes gesztenyefa tövébe, egy nagy japán napernyő alá. Ott ült a kis Marie, nagyon megszeppenve és elgondolkozva, az ernyő alatt, kezében a virággal. Olyan volt, mint egy kis ázsiai szobor. Dadus megmondta neki: – Marie, megtiltom, hogy ezt a virágot a szádba vedd. Ha nem fogadsz szót, Totó, a kiskutyád megharapja a füledet. Ennyit mondott és elment. A kis bűnös mozdulatlanul csücsül a piros napernyő alatt. Szétnéz, és látja az eget és a földet. Nagy darab eget és földet lát, ez egy ideig elszórakoztatja a kislányt. De a hortenzia mindennél jobban érdekli Marie-t. ,,Jó szaga lehet egy ilyen virágnak!" – gondolja. És orrához tartja a kékkel árnyalt rózsaszínű szép labdát. Szagolgatja, de semmit sem érez. Nem nagyon ügyes az illatok belehelésében; még nemrég is ráfújta a levegőt a rózsákra, ahelyett, hogy szívta volna. De ne nevessük ki őt ezért: nem lehet egyszerre mindent megtanulni. Egyébként, ha olyan finom szaglóérzéke lenne, mint a mamájának, akkor sem érezne semmit. Mert a hortenziának nincs illata. Épp ezért unalmas is, akármilyen szép különben. A kis Marie-nak azonban egyszerre eszébe jut: „Ez a virág talán cukorból van." Kitátja a száját, meg akarja kóstolni a hortenziát. De akkor vakkantást hall: – Vau! A kis Totó kutya átugrott egy muskátliszegélyen, és fülét hegyezve leül Marie elé. Csillogó kerek szemét egyenesen rászegezi a kislányra.

317

MÓRA FERENC

PILLETÁNC A múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám, hogy a papírkosár elkezd sétálgatni a sarokban, s zörgeti magában a sok papirost. – Nini – mondom –, ez bizonyosan a Panka udvari postása lesz! Az volt csakugyan, a Muszi nyuszi. Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök írni, akkor énhozzám csak a Muszi nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak akkor, ha levél van belehúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha, olyan levél, amit Panka szántott tele szarkalábbal. No, ez olyan volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szerteszét legelészgettek benne. De annyian ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról híres, hogy Panka járja benne a pilletáncot. – Ott leszünk, megnézzük – írtam meg a választ. – Mindig hallottam, hogy a pillék a tél derekán báloznak. Hát alig csoszog ki a Muszi nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten pislogott a rubintszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet. – Jaj, Muszi nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva! Nagy fát mozgatott biz abban Panka. Azt írta, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, aranycsillaggal behintve, ezüstrojttal beszegve. – Majd szót értek a tündérkirálynővel – írtam vissza. – Ami igaz, igaz: nincs pille szárny nélkül. Az ám, csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott motozott a Muszi nyuszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére szégyenletében. – Egy füst alatt azt is mondd meg a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is hozza el, amit a múltkor ígértél a bababálra. – Nem ígértem, tagadom, hanem azért megadom – küldtem ki az üzenetet a nagyfülű postástól. – Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő. – Nem baj, lehet annak telefonálni is – somfordált be a Muszi nyuszi a jó tanáccsal. – Legalább nyakba való piros kalárist is lehet vele hozatni. De már erre semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is kifelé a fehér bundát esze nélkül. Hát ahogy visszateszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kanálfülű. Nem is kérést hozott már most, hanem parancsot. – Cipellőt parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más formában nem eresztenek be a bababálba. Az ám, magam is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a galagonyabokron. Mindegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtos, gombos fehér cipő Tündérországban. 318

Nyilván terem ott minden, mert utoljára azt az üzenetet hozta a Muszi nyuszi: – Gyere ki, apu, ha szépet akarsz látni! De akartam ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszínű selyemből, aranycsillaggal behintve, ezüstrojttal beszegve. Szinte repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát még az a szép csipkeruha! Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakba való kaláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, mint a tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt. – De ezt a cipellőcskét nézzed, apu, milyen édes. Nézd, hogy illik még a nagy babám lábára is! A nagy baba csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra – hanem mezítláb volt szegényke. – Hova tetted a cipőmet? – rázta meg Panka rémülten. A babácska nem szólt egy szót se, csak a földre bukott ijedtében, és betörte az orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét: – Hátha visszavitte a tündérkirálynő! – Hm – mondom –, én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát a Muszi nyuszi látta-e? Nem, inkább a Muszi nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallatszott az ágy alul. – Gyere csak, Muszi nyuszi – húztam elő a tapsifülénél fogva –, nem tudod, merre lakik az új cipellőnk? Az olyan komoly postás, mint a Muszi nyuszi, mindent tud. Elégedetten simogatta végig a bajuszát, és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegette a fülét, mintha csak azt akarta volna mondani: – Ne féljetek, tudom én, mi a becsület! Hát tudta is. Mert a cipőcskéket tisztára megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük. Pedig már akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behordta hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha Panka nem járhatja a pilletáncot? Márpedig addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.

319

HATKRAJCÁROS DAL ANGOL NÉPKÖLTÉS

Hat krajcárt ér ez a nóta, marék mogyorót. A kalácsba besütöttek huszonnégy rigót. Hogy fölszelték, fütyörészett huszonnégy rigó, a király szép pocakjába ily fogás való. A király a kincsesházban kincset rendezett, a királyné majszolgatott mézes kenyeret. A szolgáló kinn a kertben inget aggatott, orrából az egyik rigó nagyot harapott.

320

ZELK ZOLTÁN

SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK A körtefa öreg volt, a legöregebb a kert fái között, mégis ő ébredt leghamarabb, ha nem is az első, de a második kakasszóra. Fölébredt, aztán nyújtózkodni kezdett, ahogy az öregek szoktak, s a földre dobott néhány puhára érett körtét. Szívesen ringatta volna ugyan még őket, de Tisza, a sárgásfehér kuvasz mégis azt hitte, hogy az ő bosszantására dobta le a megérett gyümölcsöt. Más is így hihette volna, ha legmélyebb és legszebb álma közben az orrára koppan egy jókora körte. Mert Tiszával ez történt. Miután elvégezte éjszakai munkáját, elénekelte a holdnak a legbánatosabb kutyanóta néhány strófáját, megkergetett két macskát, megszidott három részeg embert, s minden órafordulón világgá kiáltotta: „Róka, farkas rettegjen, kertünkben ne settengjen!" – mondom, miután becsülettel elvégezte a kuvaszok éjszakai munkáját, lefeküdt a körtefa tövébe, és elaludt. Így történt aztán, hogy legjava álma közepén orrára Koppant egy jókora körte. Azt mondjátok, egy kuvasznak lehetne annyi esze, hogy gyümölcsérés idején ne feküdjön körtefa alá. Én mégis azt mondom, hogy ez a Tisza nagyon okos kuvasz volt, olyan okos, hogy olvasni tudott az emberek tekintetéből, kitalálta a gazdája gondolatát. Hogyne tudta volna hát azt is, hogy a megérett körte lepotyog a fáról. Mégis álló hónapja, minden hajnalban a körtefa alatt aludt, éspedig azért, mert kincset őrzött ottan. A kincset ő maga ásta el egy hónappal ezelőtt. Mert nemcsak okos volt, hanem olyan nagyon okos, hogy azt is tudta, mikor van a születésnapja. Ezért ásta el a kincset, egy jókora csontot, arra készülve, hogy az lesz a születésnapi lakomája. Úgy féltette, vigyázta ezt a csontot, hacsak tehette, mindig ott ólálkodott a körtefa tövében, aludni pedig a világért sem aludt volna máshol, nehogy valamelyik arra csavargó kutya kiássa. Mégis kiásták, mégis elvitték. Méghozzá Tisza legjobb cimborája, a szomszéd udvarban élő Sajó. Sajó is kuvasz volt, ő is sárgásfehér színű, és ő is okos, talán még okosabb Tiszánál. Olyan nagyon okos, hogy nemcsak a maga, hanem legkedvesebb barátja, Tisza születésnapját is számon tartotta. Törte is a fejét, mivel ajándékozhatná meg, s éppen ezen tűnődött akkor is, amikor átment látogatóba a Tisza lakta kertbe. Ekkor történt, hogy a körtefa alatt csodálatos szag ütötte meg az orrát, persze hogy nem nyugodott addig, míg meg nem találta, s ki nem ásta a csontot. „No hiszen, megvan a születésnapi ajándék!" – gondolta örömmel. Azzal aztán szájába kapta a csontot, hazaszaladt, s elásta ő is, de a maguk kertjének körtefája alatt. A többit már egy veréb is kitalálhatná, de még egy akármilyen bogár is. Eljött a születésnap, és Tisza már hajnalban nekiállt, kiásni a csontot. Képzelhetitek, mit érzett, amikor hűlt helyét találta. Még a pirosló hajnali eget is feketének látta bánatában, de még a felkelő napot is, és arra gondolt, legjobb lenne világgá menni, egy percig se maradni abban a faluban, ahol ilyen csúfság érheti minden házőrzők legkülönbjét, a kuvaszt. De ebben a pillanatban átugrott a kerítésen és előtte termett Sajó. Hozta fogai közt a drága kincset, a Tisza elásta, Sajó kikaparta csontot, hozta mint születésnapi ajándékot, hozta olyan baráti szívvel, olyan fénylő, tiszta jósággal, hogy ez a szeretet 321

és jóság ott csillogott a szemében, az orra hegyén, de minden szál szőrén is. Ez a csillogás volt az, ami rögtön eloltotta a nekikeseredett Tisza haragját. Úgy tett, mintha most látná először a kívánatos csontot, és három nevetőset vakkantva, így szólt: – Köszönöm, hogy jó szívvel vagy hozzám, hogy nem feledkeztél meg születésnapomról, hogy ilyen szép ajándékot hoztál. De az már csúnya dolog lenne, ha egyedül lakomáznék. Láss neki te is, fele az enyém, fele a tiéd... Így aztán ketten ették meg a jóízű csontot, s utána, mikor már szájukat nyalogatták, a körtefa is lehajított eléjük két szép piros gyümölcsöt. Hogy megették-e, azt nem tudom, mert nem tudom, hogy esznek-e a kutyák csont után körtét. Ha nem esznek, elég bolondok, mert kevés gyümölcsnek van olyan jó íze, mint a kívül piros, belül vajszínű körtének.

322

A NAP HEGYE KÍNAI MESE

Réges-régen élt két fiútestvér, egy idősebb és egy fiatalabb. Az idősebb fukar és pénzsóvár volt: alig várta, hogy megkaparinthassa az egész apai örökséget. Amikor apjuk meghalt, elhatározta, hogy cselhez folyamodik. Egyszer egyik este így szólt a testvéréhez: – Öcsém, itt az ideje, hogy elosszuk az apai örökséget. Holnap korán reggel keljünk fel, és menjünk ki szántani. Amelyikünk többet szánt fel, azé lesz az egész örökség. Csak egy kikötésem van: reggel egyikünk sem ehet semmit. A fiatalabb testvér mindig engedelmeskedett bátyjának, most is ráállt az alkura. Reggel az idősebb testvér idejekorán felkelt, reggelit készíttetett a feleségével, jól teletömte a bendőjét, aztán felköltötte az öccsét. – Látod, én már fel is keltem. Gyerünk szántani! Kimentek a mezőre, és szántani kezdtek. Az idősebb testvér gyorsan haladt, és éhesen dolgozó öccse nem tudta utolérni őt. Így aztán az egész vagyon az idősebbnek jutott, és az öccsének nem maradt semmi. A fiatalabb testvér kénytelen volt a hegyek közé menni. Letelepedett egy barlangban, fát vágott, és eladta, hogy nagy nehezen megkeresse magának a mindennapi kenyérrevalót. Egyszer, amint az erdőbe ment tüzelőfáért, megpillantott az egyik fa tetején egy szarkafészket. Éppen botot ragadott, hogy leverje a fészket, amikor a fészekből egy szarka repült ki, és így rimánkodott neki: – Ne rombold szét a fészkemet! Meghálálom a jótetted, elvezetlek a Nap hegyére kincsekért. A fiatalabb testvér nem hitt neki. – Milyen kincsekért? – Gyere csak ide minél korábban – mondta a szarka –, még napkelte előtt. Hozz magaddal egy kis zacskót, s akkor majd meglátod, milyen kincseket lelhetsz ott. Másnap hajnalban a fiatalabb testvér elindult egy kis zacskóval a szarka nyomában a Nap hegyére. Mikor felértek a legmagasabb hegycsúcsra, a fiatalabb testvér nem akart a szemének hinni: arany, igazgyöngy és különféle drágakövek hevertek előtte garmadával. Megtöltötte zacskóját a kincsekkel, köszönetet mondott a szarkának, és hazatért. Hamarosan elhagyta barlangját, egy szép házat épített magának, és gondtalanul élte világát. Az idősebb testvér tudomást szerzett öccse gazdagságáról, és elöntötte a sárga irigység. Fogott egy botot, felszaladt a hegyre, hogy leverje a szarkafészket. A szarka ismét kirepült a fészekből, és megígérte az idősebb testvérnek is, hogy elvezeti a Nap hegyére. – Csak arra figyelj – oktatta őt a szarka –, hogy egy kis zacskót hozzál magaddal, de ne nagyobbat, mint amekkorába egymérésnyi rizs elfér. De az idősebb testvér azt gondolta magában, hogy ilyen zacskó túl kicsi lesz neki. Hazament és megparancsolta a feleségének, hogy varrjon neki a legnagyobb 323

lepedőből egy zsákot. Másnap pirkadatkor az idősebb testvér elindult a szarka nyomában a Nap hegyére. Amikor megpillantotta a hatalmas arany-, igazgyöngy és drágakő hegyeket, az égvilágon mindenről elfeledkezett, és mohón nekifogott, hogy megtömje a zsákját. De a zsák túl nagy volt, és a mohó báty olyan sokáig töltögette, hogy az égboltozaton már feltűntek a Nap első sugarai. – Meneküljünk – kiáltotta a szarka –, mielőtt a Nap felkel, mert szénné perzsel téged! Az idősebb testvér a nagy mohóságban nem hallgatott rá – minél több kincset akart összekotorni. Hiába siettette a szarka, egyre csak tömte a drágaköveket a zsákjába. Mikor a Nap meglátta, hogy a hegyen egy kapzsi ember garázdálkodik, halálra perzselte a telhetetlent.

324

CSARUSIN

FÉLELMETES HISTÓRIA Két kisfiú: Sura és Petya magára maradt otthon. Vidéken nyaraltak, éppen az erdő mellett, egy kicsi házban. Azon az estén a papájuk s a mamájuk elment a szomszédokhoz látogatóba. Amikor már sötétedni kezdett, Sura és Petya egyedül is megmosakodott, levetkőzött, s lefeküdt aludni az ágyacskájába. Csak feküsznek és hallgatnak. Nincsen velük sem a papa, sem a mama. A szobában már sötét van. S a sötétben, a fal mellett valaki mászkál és neszez; lehet, hogy svábbogár, de lehet, hogy egyéb. Sura megszólal kis ágyacskájában: – Egyáltalában nem félek. – Én sem félek itt egy cseppet sem – feleli Petya a másik ágyból. – Nem félünk a tolvajoktól – mondja Sura. – Emberevőktől sem félünk – feleli rá Petya. – A tigrisektől sem félünk – mondja Sura. – Azok nem is jönnek ide – feleli rá Petya. Sura éppen azt akarta mondani, hogy a krokodilusoktól sem fél, amikor hirtelen azt hallják... hogy az ajtón kívül a pitvarban valakinek halkan topog a lába: top... top... slop... slop... top... top... Erre Petya odarohan Sura ágyához! Betakarják a fejüket a paplannal, s összebújnak. Ott feküsznek csendben, hogy senki se vegye észre őket. – Ne szuszogj! – mondja Petyának Sura. – Nem szuszogok. Top... Top... slop... slop... top... slop... slop... És a paplanon is áthallatszik, hogy valaki jár az ajtó mögött, s néha-néha fúj is... De ebben a percben megérkezik papa s mama – előbb is, mint mondták. Kinyitják az ajtót, belépnek a házba, s világot gyújtanak. Sura és Petya mindent elmond nekik. Akkor mama s papa még egy lámpát gyújtott, s szétnéztek minden szobában, szegletben. Sehol semmi. Benyitottak a pitvarba. Hát a pitvar fala mellett hirtelen befut valami a sarokba... Odafutott, s összegömbölyödött, mint egy labda. Nézik – hát sündisznó! Bizonyosan az erdőből került be a házba. Kezükbe akarták venni, de csak hánykolódott, s szúrt a tüskéivel. Akkor belehempergették egy sapkába, és kivitték a kamrába. Kicsi tálban tejet adtak neki s egy darabka húst is. Aztán mind a négyen elaludtak. És a kis sündisznó ott lakott a két gyerekkel egész nyáron át a nyaralóban. Azután is topogott a lábaival, s fújt-fújt minden éjjel, de már senki sem félt tőle.

325

GÁRDONYI GÉZA

BREKEKE ÉS ZSÁKRÁGÓ ÚRFIAK UTAZÁSA A béka összebarátkozott az egérrel. Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanulni akartak, hogy azután később hasznát vegyék. A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget és egy tarisznya kenyérmorzsát. Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen vartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak. A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút a falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez nem volt elég. Fürödni szeretett volna. – Pajtás – szólt az egérnek –, fürödjünk. – Nem vagyok hozzászokva – felelte az egér. – Nem tudsz úszni? – Bizony, hallod, én sohase jártam úszóiskolába. – Nem tesz semmit – biztatta a béka az egeret –, az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal. Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét. – No, ide vigyázz – szólt a béka. – Ahogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod. Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket. – Láttad? – kérdezte az egértől. – Láttam — felelte az egér. – No, hát csináld utánam! Ne félj semmit! – Nem hideg a víz? – kérdezte az egér szepegve. – Dehogy hideg – felelte a béka. – Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna. És vígan lubickolva csalogatta az egeret. Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe: a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál. – Látod – szólt az egér –, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem. Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben. 326

Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé. – Adjon isten jó napot! – köszöntötte a vándor egér az öreget. – Fogadjisten, mi járatban vagytok? – felelt amaz vissza. – Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk. – Mi a nevetek? – Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke. – Én Lyukszögi vagyok – szólt az öreg egér. – Az apád jó cimborám volt; egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szívesen látlak mindkettőtöket. Forduljatok be. – Jaj, pajtás – súgta a béka –, nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld. – Csak gyere utánam – súgta az egér –, ne félj semmitől. Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy sötét kis kamrába léptek, amely tele volt mindenféle ennivalóval. – Legyetek vendégeim! – szólt Lyukszögi. – Van itt kalarábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek. Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott. – Te Zsákrágó – szólt a béka a barátjának –, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen, mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak. – Vigyázzatok, bele ne menjetek! – szólt az öreg Lyukszögi. – Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el. Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott; beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére. Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt. A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbról balra, úgyhogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többé az ajtó.

327

GRIMM

A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM Élt egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot, meg akarta főzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott be. Ahogy a babot beletöltötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet, nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egy darabka parázs a tűzhelyből, az is melléjük hullott. így hát hárman voltak: a szalmaszál, a parázs meg a babszem. – Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? – kérdezte az udvarias szalmaszál. – Én szerencsémre kiugrottam a tűzből-felelte a parázs. – Ha ezt erőnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok. – Én is ép bőrrel menekültem meg – mondta a babszem –, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fövök én is, mint a pajtásaim. – Nekem talán jobb sors jutott volna? – szólt a szalmaszál. – Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tűzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt. – Most aztán mitévők legyünk? – kérdezte a parázs. – Én azt mondom – szólt a bab –, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak. A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt. – Tudjátok mit? – mondta. – Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon. Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt. A parázs világéletében tüzes természetű volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága – mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is meghátrál –, megtorpant egy tapodtat sem mert továbbmenni. A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg se zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt. – Szszsz! – mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét. Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt. Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát kerített, s egykettőre összevarrta. 328

A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra. De mert a szabónak nem volt csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.

329

HOGYAN KERESETT TÁRSAT A KUTYA? BURJÁT MESE

Azt mesélik, hogy a kutya valamikor réges-régen magányosan élt az erdőben. Egy napon megunta az egyedüllétet – elindult, hogy társat keressen magának, akivel együtt lakhatna. De olyan társat akart, aki mindenkinél erősebb a világon, és nem fél senkitől. Azt hitte a kutya, hogy a farkas a legerősebb. Felkereste hát, és azt mondta neki: – Hallod-e, farkas! Éljünk eztán együtt! – Jól van, én nem bánom – felelte a farkas. Attól fogva együtt éltek. A kutya egyszer csörtetést hallott az erdőben, és ugatni kezdett. – Ne ugass, kutya – csöndesítette a farkas –, mert idejön a medve, és mindkettőnket széttép. „Ahá – gondolta a kutya –, úgy látszik, a medve a legerősebb a világon, mert még a farkas is fél tőle!" Otthagyta hát a farkast, és ment tovább az erdőben, hogy megkeresse a medvét. Meg is találta, és azt mondta neki: – Hallod-e, medve! Éljünk eztán együtt! – Jól van, éljünk – állott rá a medve. Attól kezdve együtt élt a kutya meg a medve. A kutya egy éjszaka megint neszt hallott az erdőben. Hangos ugatásba kezdett. Megijedt a medve, és rámordult: – Hallgass, te kutya, mert meghallja az oroszlán, idejön, és felfal téged is, engem is! „Hát nem a medve a legerősebb, ha fél az oroszlántól! – gondolta a kutya. – Úgy látszik, az oroszlán a legerősebb a világon!" Futott az oroszlánhoz. Így szólt hozzá: – Éljünk együtt, oroszlán! – Nem bánom, legyen úgy! – felelte az oroszlán. Attól fogva együtt éltek. Nem sok idő telt el – a kutya egy éjszaka megint ugatni kezdett. Az oroszlán csöndesíteni kezdte: – Ne ugass, kutya: idejön az ember, ránk fogja a rettenetes vasat, és megöl mindkettőnket! „Úgy látszik, nem is az oroszlán a legerősebb – gondolta a kutya. – Hanem az ember!" Azzal elfutott, hogy megkeresse az embert. Amikor rátalált, azt mondta neki: – Hallod-e, ember! Éljünk eztán együtt! Ráállott az ember, és kunyhójába vezette a kutyát. A kutya egy éjjel zajt hallott, és ugatni kezdett. Az ember felébredt. Nemhogy csöndesítette volna a kutyát, de rákiáltott: – Hangosabban ugass, kutyám! Hangosabban! A kutya akkor látta, hogy az ember nem fél semmitől, és ő a legerősebb a világon. Azóta az emberrel él, és hűségesen szolgálja. 330

PRISVIN

AZ ERDŐ EMELETEI Az erdei madaraknak, állatkáknak is megvannak a maguk emeletei. A cickányok a fa gyökerei közt laknak – az alagsorban; vannak aztán madarak – például a csalogány –, amelyek a földre rakják fészküket; mások, mint a rigó, valamivel magasabban, a bokrok között fészkelnek; az odúlakók – harkály, kékcinke, bagoly – még magasabban laknak, a fa törzsének különböző magasságú odúiban; a fák legtetején pedig a ragadozók élnek – héják, sasok. Alkalmam volt egyszer megfigyelni az erdőn, hogy a kis emlősök, madarak világában nem úgy áll a dolog az emeletekkel, mint minálunk, mondjuk, a felhőkarcolókban. Mi, emberek, ha akarunk, mindig cserélhetünk emeletet valakivel, de az állatvilágban mindegyik fajta megmarad a maga emeletén. Vadászat közben egyszer tisztásra értünk, melyen kiszáradt nyírfák álltak. Gyakori eset, hogy a nyírfa elér egy bizonyos kort, s azután kiszárad. Más fa, ha elpusztult, lehányja kérgét, így aztán a födetlenül maradt törzse hamarosan elkorhad, s a fa kidől. A nyírfa azonban nem hányja le a kérgét, s ez a belül gyantás, kívül fehér kéreg áthatolhatatlan védőréteget alkot, s a halott fa, még sokáig úgy áll, mint az élő. Még ha a fa elkorhadt is belül, s rostjai a nedvességtől szinte elrothadtak – látszatra még akkor is úgy áll a fehér törzsű nyírfa, mint az élő. Az ilyen fát elég meglökni – egyszeriben eldől, s darabokra hullik szét. Kidönteni az effajta fát nagyon mulatságos, de eléggé veszedelmes szórakozás: ha az ember nem vigyáz, egy-egy nehéz, korhadt fadarab bizony alaposan beverheti a fejét. De mi, vadászok, azért nem nagyon ijedünk meg tőle, s ha ilyen nyírfára bukkanunk, egymással vetélkedve döntögetni kezdjük. Most is, amikor kiértünk arra a nyírfás tisztásra, ledöntöttünk egy jó magas fát. Már esés közben, a levegőben darabokra tört és az egyik darabjában odút fedeztünk fel. Az odúban cinegefészek volt. A madárfiókák, miközben a fa dőlt, fészkestül kiestek az odúból, de nem sérültek meg. Az alig pelyhes, csupasz kismadarak kitátották nagy, piros csőrüket, csipogtak, és enni kértek: szüleiknek néztek bennünket. Feltúrtuk a földet, találtunk gilisztát s a csőrükbe dugtuk. Hamarosan lenyelték, s tovább csipogtak telhetetlenül. Nemsokára megjöttek a cinkeszülők is, pici pelyhes pofácskájuk duzzadt, szájukban férget, gilisztát hoztak fiókáiknak. Leültek a szomszédos fákra. – Isten hozott, kedveseim – köszöntöttük őket. – Baleset történt; nem így gondoltuk. A cinegék persze nem tudtak nekünk felelni, de ami még annál is nagyobb baj: sehogyan sem tudták megérteni, mi történt, hová lett a fa, hová lettek a fiókáik. Cseppet sem féltek tőlünk, ágról ágra szállongtak a legnagyobb riadalomban. – De hisz itt vannak! – mutattuk nekik a földön fekvő fészket. – Itt vannak! Nem halljátok, hogy csipognak, hogy hívnak benneteket? De a cinkék semmit sem hallottak, izgultak, nyugtalankodtak, és sehogyan sem akartak leszállni hozzánk az ő emeletükről. – Talán mégis félnek tőlünk? – tanakodtunk. – Bújjunk el. 331

És elbújtunk. De nem! Csipogtak a fiókák, csipogtak a szülők, szállongtak mindenfelé – de a földre nem ereszkedtek le. Akkor aztán kitaláltuk, hogy a madárkáknál ez nem úgy van berendezve, mint a mi felhőkarcolóinkon, ők nem válthatnak emeletet, s most úgy látják, mintha az ő emeletük fészkestül, fiókástul, mindenestül eltűnt volna a világból. – Ej, ej – sajnálkozott vadásztársam –, a kis bolondok! Szánalmas is meg nevetséges is látni: micsoda pompás kis állatkák, még szárnyuk is van, és ezt az egyszerű dolgot képtelenek megérteni. Mit volt mit tenni? Fogtuk a kidöntött nyírfa törzsének azt a nagy darabját, amiben az odú volt, letörtük a szomszéd nyírfa koronáját, és ráállítottuk a mi odvas fadarabunkat, éppen olyan magasságban – arra az emeletre –, ahol azelőtt volt. Nem sokáig kellett várnunk leshelyünkön: pár perc múlva a boldog szülők ráakadtak fiókáikra.

332

HORA STOWELL

BINKIE ÉS ÉN Binkie és én, ha bealkonyul, a lépcsőn fölmegyünk, puskámmal én, morogva Binks, s medvét lesünk. A legsötétebb zugban egy szörnyű izé morog; közelről látjuk, hogy szeme vadul forog. De én hős vagyok és Binks merész, a szörny hát elszelel; agyonlövöm, és Bink morog! Nem érdekel! Vélünk jött egyszer Dorothy is, és remegett, félt szegény. Ha puskám vélem, miért remeg? Nem értem én! Ó, a napból legszebb énnekem, ha a lépcsőn ketten fölmegyünk: puskámmal én, morogva Binks, medvét lesünk.

333

SZÉP ERNŐ

A TERHES SZEKÉR TALÁLKOZOTT A HATLOVAS HINTÓVAL Vándorolt Mátyás király, mikor már nagy király volt, vándorolt városról falura, maga szemével látni, maga fülével hallani. Egyszer a vándorlásban elfáradt az országúton, felkérezkedett egy szegény paraszt szekerére. Azon a szekéren a búzáját vitte őrletni a szegény paraszt ember. Felvette jó szívvel a vándort a szegény paraszt. Megy a szekér csendesen, egyszer csak szembekocog egy hatlovas fényes hintó abban ül egy büszke báró. A kocsisa rákiabál a szegény parasztra: – Térj ki, paraszt! De az a rongyos vándor, aki a zsákon kucorgott, azt mondta a parasztnak: – Ne térjen ki, atyámfia! El is vette a gyeplőt a szegény paraszttól, megállította a szekeret, hogy a paraszt ki ne térhessen. – Mi lesz, hé, nem hallottad, hogy térj ki? – már a kocsis emeli az ostort, hogy majd a nyaka közé suhint a parasztnak. Hanem a vándor leugrik a szekérről, a báró elé áll, kigombolkozik, hát a báró majd leesett az ülésről, ott van előtte aranyos ruhában Mátyás király. – Először is megparancsolom, fogjatok ki két lovat, fogjátok a szegény ember két rossz gebéje elébe, elbírja négy ló is ezt a hintót. A bárónak is le kellett szállani, segíteni a paraszt szekere elé fogni a két gyönyörű paripát. – Most pedig co, fel, vissza a hintóra! És azt parancsolom, hogy a hintó térjen ki, mert az üres szekérnek kell a terhes szekér elől kitérni! Akkor lett törvény, hogy az üres szekér tér ki a terhes szekér előtt. Ezt is az igazságos Mátyásnak köszönhetjük.

334

NYULAM-BULAM LAKOMÁJA BASKÍR MESE

Egy kisfiút elküldtek a szülei a faluba, hogy hívja meg vendégségbe ezt meg ezt az asszonyt, azt meg azt az embert. Olyan sok nevet mondtak neki, hogy a kisfiú bizony elfelejtette, ahogy a kapun kilépett. Szégyellt visszamenni és újra megkérdezni, hanem ezt találta ki: – Megyek, és meghívom az egész falut. Akkor biztosan köztük lesznek azok is, akiknek a nevét elfelejtettem. Úgy is tett. Elment minden házba, és meghívott minden élő lelket a faluból. Azok szépen megköszönték, és megígérték, hogy elmennek. A kisfiú hazament, mint aki jól végezte dolgát. Másnap délelőtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Eljött az egész falu. Asztalhoz ültek, és várták az ebédet. A szülők megijedtek. – Mit csináltál, te haszontalan? – szidták a kisfiút. – Hogy vendégeljünk meg ennyi embert? A fiúcska ekkor bevallotta, hogy ő bizony elfelejtette, kiket akartak meghívni, ezért meghívta az egész falut. A vendégek pedig várták a lakomát. A kisfiú anyja már az asztalra rakott mindent, amit a kamrában talált, de az bizony a fél fogára sem volt elég a rengeteg embernek! – Magad csináltad a bajt, most magad segíts rajta! – mondták a szülők a kisfiúnak. Az sírva fakadt, hogy ilyen bajt okozott, de nem tudott segíteni rajta, hát kiment az erdőbe, leült egy fatönkre, és csendesen sírdogált. Ahogy ott kesereg, szomorkodik, látja ám, hogy a bokorból az a kis nyúl ugrál eléje, amelyiket a télen ő gondozott. A nyulacskát a sas karmaiból mentette ki, egész télen táplálta, nevelte, aztán tavasszal, amikor megerősödött, szabadon bocsátotta. – Mi a baj, kis gazdám? – kérdezte részvéttel a nyulacska. A kisfiú elpanaszolta neki, hogy s mint járt. – Sose búsulj, kis gazdám! – vigasztalta a nyulacska. – Menj most szépen haza, és ne törd a fejedet! Ne félj, jóra fordul minden! Ezzel eltűnt az erdő mélyén, a kisfiú pedig hazabaktatott. Otthon a vendégek már zúgolódni kezdtek. – Kár volt összecsődíteni ennyi embert – mondogatták – ha nem tudnak bennünket megkínálni semmivel! Közben valaki kinézett az ablakon, és szeme-szája elállt a csodálkozástól! Mindenki felugrott, és az ablakhoz szaladt. Hát bizony, volt is ott mit nézni! Az egész utca megtelt az erdő vadjaival. Sorban jöttek a kisfiúék háza felé, és mindegyik hozott valami ajándékot. A medve egy bödön mézet hozott a mancsai között. A farkas friss bárányhúst cipelt. A szarvasok, óvatosan az agancsukra akasztva, tejjel teli vödröket hoztak. Az ürgék és hörcsögök telt zsákokat gurítottak maguk előtt. A mókuskák mogyorót és diót csörgettek a tarisznyájukban. A rókák pedig szép hízott ludakat meg tyúkokat hoztak a fogaik között. 335

A nyulacska ugyanis elmondta erdei barátainak, hogy a kisfiú milyen, jószívű volt hozzá, mire azok rögtön elhatározták, hogy segítenek a bajba jutott fiúcskán. A szülők azt se tudták, hova legyenek csodálkozásukban. Hát még a vendégek! Három napig ettek-ittak, s még maradt ennivaló egy egész télre. Boldog volt a kisfiú, hogy kisegítette szüleit a bajból! Így hálálta meg a nyulacska a kisfiú jószívűségét.

336

DONÁSZI MAGDA

KARÁCSONYVÁRÁS Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótásfutás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, meg a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal. Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres. Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbrabalra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba. Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák megett nagyanyóka szekrényébe'. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba, ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele megy az iskolába. Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be-ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat. Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdosdugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos. Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: – Mi lehet? – Tűnődik egy darabig: – Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? – Fogadkozik: – Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt. Hanem éjjel álma nehéz, a fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja. Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, 337

hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba. Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag? Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. – Már egyet sem! Csengős szánon – hipp-hopp! – itt van a karácsony.

338

MARSAK

A POGGYÁSZ A hölgy előtt vonatra vár egy kép meg egy szék, egy kosár, egy táska, egy láda, skatulya és egy öklömnyi kicsi kutya. Az állomáson megírják tüstént a hölgynek a négy zöld elismervényt, s poggyászként felvételre vár a kép meg a szék, a kosár, a táska, a láda, skatulya és az öklömnyi kicsi kutya. Tele csomaggal a peron, de tárva-nyitva a vagon, amelyben mind helyet talál a kép meg a szék, a kosár, a táska, a láda, skatulya és az öklömnyi kicsi kutya. Ám hogy a füttyre fölneszel, a kutya nyomban elszelel. Csak Dnóban látják – csúf eset –: az egyik poggyász elveszett! Ijedt kezek közt sorba jár a kép meg a szék, a kosár, a táska, 339

a láda, skatulya... De kartársak, hol van a kutya? Hopp! látják, áll a kerekek előtt egy nagy bozontos eb; és kapják, vonják oda már, hol áll az utazókosár, a táska, a láda, skatulya, hol elébb ült a kicsi kutya. S hogy megérkeznek Zsitomirba, a hölgy az ötös hordárt hívja; s míg kívül várja a fogat, a hordár mindent vállra kap: képet meg széket, kosarat, a táskát, a ládát, skatulyát s legvégül hozza a „kis kutyát". Vicsorog az, s láttán a hölgy dühödten felsivít, üvölt: „Szörnyeteg rablók, tolvaj banda! Kis kutyám nem ez a fajta!" Ellöki, dobja a képet, lábával rúgja a széket, a táskát, a ládát, skatulyát. „Adjátok vissza a kis kutyát!" „Bocsánat, polgártársnő, ha nézem, éppen az áll a poggyászvevényen, hogy önnek ennyi dukál: egy kép meg egy szék, egy kosár, egy táska, egy láda, skatulya 340

és egy öklömnyi kicsi kutya. Na jó, ha ennyit utazik a kutyus, nőhet is kicsit!"

341

A VAJASPÁNKÓ OROSZ MESE

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt: – Süss nekem, anyjuk, vajaspánkót. – Ugyan miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen. – Ej, te anyjuk! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt. Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban, s kitette a pánkót az ablakra hűlni. Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarba, az udvarból túl a kapun – mindig messzebb, mindig messzebb. Gurult, gurult az úton, szembejött vele egy nyúl. – Megeszlek, te vajaspánkó! – Meg ne egyél, sanda szemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked. A nyúl hegyezni kezdte a fülét, a vajaspánkó rákezdte az éneket: Vajaspánkó a nevem, elmondom eredetem: magtárban sepertek, kosárról kapartak, tejfellel kevertek, kemencén sütöttek, ablakon hűtöttek. Megszöktem az otthonomtól, gazduramtól, asszonyomtól. Mért féljek, nyúl, tőled? Megszököm előled! S továbbgurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott az ordas farkassal. – Megeszlek, te vajaspánkó! – Meg ne egyél, ordas farkas! Szépet énekelek neked – és fújni kezdte: Vajaspánkó a nevem, elmondom eredetem: magtárban sepertek, kosárról kapartak, tejfellel kevertek, kemencén sütöttek, ablakon hűtöttek. 342

Megszöktem az otthonomtól, gazduramtól, asszonyomtól, megszöktem a nyúltól. Mért féljek, farkas, tőled? Megszököm előled! S továbbgurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a farkas szeme elől, mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult az erdőben, s szembejött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot. – Megeszlek, te vajaspánkó! – Ugyan miért ennél meg, te tányértalpú? S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára. Miska bá' pedig a fülét hegyezte. Vajaspánkó a nevem, elmondom eredetem: magtárban sepertek, kosárról kapartak, tejfellel kevertek, kemencén sütöttek, ablakon hűtöttek. Megszöktem az otthonomtól, gazduramtól, asszonyomtól, megszöktem a nyúltól s ordas farkas úrtól. Miért félnék, medve, tőled? Megszököm mindjárt előled! S továbbgurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembejött vele a róka. – Jó napot, vajaspánkó! Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy! De a vajaspánkó már rá is kezdte: Vajaspánkó a nevem, elmondom eredetem: magtárban sepertek, kosárról kapartak, tejfellel kevertek, kemencén sütöttek, ablakon hűtöttek. Megszöktem az otthonomtól, gazduramtól, asszonyomtól, megszöktem a nyúltól, ordas farkas úrtól, 343

Mackó Miska úrtól. Miért féljek hát tetőled? Megszököm könnyen előled! – Felséges ének! – szólt a róka. – Csak az a baj, hogy megöregedtem, kedvesem – rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer. Nagyon jólesett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára, s újrakezdte: Vajaspánkó a nevem... Abban a pillanatban a róka hamm! – bekapta.

344

345

MÓRICZ ZSIGMOND

A KÖSZÖNTŐ Három gyerek azon tanakodott, hogy mivel lepje meg édesanyját a neve napján. – Virágot kellene hozni – mondta az egyik. – De honnan? – kérdette a másik. Józsika mindjárt készen volt a felelettel: – Felülök a lovamra, elvágtatok a tündérek kertjébe, és szedek ott anyámnak szép bokrétát. – Csakhogy a tündérek kertjébe nem juthatsz be – állította Sárika nénje. – Miért nem? – Mert kapujában ül a hétfejű sárkány. Józsika nagyon csodálkozott, hogy Sári ezt akadálynak tartja. – Sebaj! – kiáltotta. – Hát levágom a kardommal mind a hét fejét, s azzal megvan! – Hja, ha te olyan nagy vitéz vagy, hát csak ülj a lovadra, s vágtass a tündérek kertjébe. Hát te, Aranka, mit művelsz? A kislány azt felelte: – A kocsiba ülök, és elhajtatok a király kertjébe. – Minek? – Ott szedek bokrétát anyámnak. – Jaj, de egy hegyes bajszú, haragos bácsi áll a király kertje kapujában! Aki be akar menni, azt keresztüldöfi a bajuszával. – Majd szépen megkérem a katona bácsit, hogy bocsásson be. De olyan szépen kérem, mint apát, amikor cukorra fáj a fogam. Sárika nevetett. – Ha te úgy le tudod venni a lábáról a katona bácsit is, mint apát, hát csak hajtass a király kertjébe. – Hát, te honnan fogsz virágot hozni? – kérdezte Józsika és Aranka Sáritól. – Énnekem nincs paripám, hogy elvigyen a tündérek kertjébe, nincs kocsim, hogy elhajtassak a király kertjébe, hát csak a magam lábán elballagok a kertészhez, s onnan hozok virágot. – Onnan is lehet hozni – mondta Józsika – ha nem is olyan szépet, mint a tündérek kertjéből. – Vagy a király kertjéből – tette hozzá Aranka. Felpattant hát Józsika a lovára, megsarkantyúzta, és ezt kiáltozta: – Nyargaljunk, lovacskám, egyenesen a tündérek kertjébe! Nyargalt a paripa. Fölágaskodott a két első lábával, kirúgott a két hátsó lábával, de ami a haladást illeti, hát negyedóra múlva is csak azon a helyen volt, amelyen akkor állt, mikor Józsi a hátára ült. Aranka is beült a kocsiba, mely elé egy nagy fülű csacsi volt fogva. – Vágtassunk, csacsi, a király kertjébe! De bizony csak nem mozdult el helyéből, pedig Aranka az ostorral is megcsípdeste. – Így sohase jutunk a tündérek kertjébe – aggódott Józsi. A király kertjének még a tájékát se látjuk – gondolta leverten Aranka. 346

Bezzeg eljutott Sárika a kertészhez, pedig csak gyalogszerrel ment. Vett is szép cserepes virágot, sőt köttetett egy-egy bokrétát testvéreinek is. Mikor hazatért, Józsit és Arankát nagyon elkeseredetten találta. – Lusta a lovam, nem akar a tündérek kertjébe nyargalni – panaszkodott Józsi. – Csökönyös a csacsi, nem akar a helyéből kimozdulni – újságolta búsan Aranka. – No, majd mindjárt megindítom én őt – mondotta Sári. Ezzel elkiáltotta magát: – Hipp, hopp! Nyargalj, Józsika lova! Vágtass, Aranka csacsija! Hipp, hopp! Már meg is érkeztek. Itt a bokréta a tündérek kertjéből, itt a másik a király kertjéből! Ezzel átadta meglepett testvéreinek a bokrétákat. Bezzeg vígan sarkantyúzta most már a hintalovat Józsika, Aranka pedig cukorral kínálta a csacsit. De hát már be kell menni anyához. A gyermekek boldogan, szívdobogva közeledtek ahhoz a szobához, melyben anya tartózkodott. Ki mondja el először a köszöntőt? Javában tanakodtak ezen, mikor Józsika egyszerre berohant a szobába, felugrott a zsámolyra, és forrón megcsókolta anyát. Ez volt a legszebb köszöntő, még a tündérek bokrétájánál is szebb volt. De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot.

347

A KISEGÉR NAGY KALANDJA ESZKIMÓ MESE

Mi történt egyszer a kisegérrel? Nagymamája ráparancsolt, hogy fogja a kancsót, induljon a kútra, hozzon vizet. Indult is egérke azon nyomban a kútra, hogy is ne indult volna, meg is töltötte a kancsót vízzel, csakhogy hazafelé ugrándozott, szaladgált, megbotlott, és eltörte a kancsót, kiömlött mind a víz. Nagymamája összeszidta, azt mondta, hogy haszontalan meg ügyetlen jószág. No, ha már így van – gondolta egérke –, akkor bizony ő világgá megy. Nagymamája tartóztatta, de hiába, egérke nem tágított, széles a világ, ő bizony nekivág! Útravalónak egy egész pogácsát vitt a tarisznyájában. Egérke ment, mendegélt, míg egy nagy-nagy parttalan tengerhez nem ért. Kis ideig álldogált a parttalan tenger partján, aztán nagyot gondolt: a hullámok közé vetette magát. Mikor már a parttalan tenger túlsó partján rázogatta lábáról a vizet, nagy büszkén gondolta: „Hej, micsoda bátor egérke vagyok én!" Csakhogy amint visszanézett, látta ám, hogy a nagy-nagy tenger nem volt más, mint a nagymamája lábnyoma, amiben összegyülemlett az esővíz. Ment tovább a bátor egérke, ment, mendegélt, míg egy széles-széles, sebes vizű folyóhoz nem ért. Megállt a partján, de nem gondolkozott sokáig, a hullámok közé vetette magát, átúszta a széles-széles folyót, és még csak ki sem fáradt. Maga is csodálkozott, hogy milyen erős is ő! Mikor aztán nagy büszkén visszanézett, látta ám, hogy a széles-széles folyó nem egyéb, mint keréknyom, ebbe ömlött a víz, mikor minap eltörte a korsót. Ment tovább a bátor, erős egérke, ment, mendegélt, míg egy égig érő hegyhez nem ért. Megkerülje? Ne kerülje? Nem gondolkozott sokáig az egérke, fogta magát, s átugrotta az égig érő hegyet. Maga is csodálkozott, hogy milyen ügyes ő! Mikor aztán nagy büszkén visszanézett, látta ám, hogy az égig érő hegy nem más, mint egy kupac széna. Ment tovább a bátor, erős, ügyes egérke, ment, mendegélt, s egyszer csak látja ám, hogy az úton, annak is a kellős közepén verekszik egy óriási jegesmedve meg egy óriási barnamedve. Elfusson? Ne fusson? Elbújjon a haragos medvék elől? Nem gondolkozott sokáig az egérke, szép nyugodtan elsétált a haragos medvék mellett. Maga sem hitte volna, hogy ő ilyen nagy hős! Hát amint nagy büszkén visszanéz, látja ám, hogy a jegesmedve nem más, mint egy fehér hangya, a barnamedve meg nem más, mint egy vörös hangya. Ment tovább a hős egérke, ment, mendegélt, míg a házuk kapujába nem ért. Nem gondolkozott sokáig, besurrant a kapun, a nagymamája elé állt, s elmesélte neki, milyen bátor, milyen erős, ügyes és hős egérke ő. A nagymamája meg csak intett, hogy pszt! Aztán azt mondta: – Ne meséljük el senkinek, de senkinek a világon, hogy milyen bátor, milyen erős, ügyes és hős egérke vagy! Még akadhatna, aki el sem hiszi!

348

PANTYELEJEV

A GYÁVA A Krímben történt a dolog. Egy kisfiú a tengerre indult horgászni. A part azonban nagyon magas, meredek és csúszós volt, s a kisfiú lassan ereszkedett lefelé. De lenézett, és meglátta maga alatt a hatalmas, éles sziklákat, nagyon megijedt. Megállt, és moccanni se tudott, se le, se fel. Megkapaszkodott valami tüskés bokorban, ott kucorgott, lélegzeni se mert. Éppen akkor lent a tengeren egy halász halászott. A csónakban ott volt vele a kislánya is. A kislány mindent látott, és rögtön tudta, hogy a kisfiú fél. Elnevette magát, és ujjal mutogatott a gyerekre. A kisfiú nagyon szégyellte magát, de nem volt mit tennie, úgy tett, mintha éppen csak ülne, meg nagyon melege lenne. Még a sapkáját is levette, és buzgón legyezte magát. Hirtelen szél támadt, kitépte a fiú kezéből a horgászbotot, és lesodorta. A fiú nagyon sajnálta a botját, megint megpróbált lejjebb ereszkedni, de csak nem sikerült. A kislány pedig mindezt látta. Szólt apjának, az felpillantott, elnevette magát, és mondott valamit a kislánynak. Erre a kislány kiugrott a csónakból, és kiment a partra. Fogta a botot, és visszatért a csónakhoz. A kisfiú olyan méregbe gurult, hogy mindenről megfeledkezve hanyatt-homlok gurult lefelé. – Add vissza, te! Ez az én botom! – kiáltotta, és megragadta a kislány kezét. – Tessék! Itt van! – felelte a kislány. – Nem kell nekem a te botod. Azért vettem el, hogy legyere érte. A kisfiú elcsodálkozott és megkérdezte: – Honnan tudtad, hogy lejövök? – Apukámtól. Azt mondta: ha gyáva, akkor biztosan irigy is.

349

PIBOAN ÉS SZIGVAN ÉSZAK-AMERIKAI INDIÁN MESEE Egy öregember ült egyedül a kunyhójában egy befagyott folyó partján. A tél vége felé járt, s a kunyhó tüze alig pislákolt. Az ember nagyon vén volt és nagyon elhagyott. Fürtjeit fehérre festette a kor, minden porcikája reszketett. így múlt egyik nap a másik után, nagy magányosságban, s ő nem hallott mást, csak a vihart, amint maga előtt söpörte, fújta a frissen esett havat. A tűz már éppen kialvóban volt, mikor egyik nap sudár termetű fiatalember közeledett, s belépett a kunyhóba. Arcát pirosra festette a fiatalság tüze, szeméből szikrázott az életerő, ajkán mosoly játszott. Könnyű, gyors léptekkel járt. Homlokát a harcosok homlokszalagja helyett édesfűből font koszorú övezte, kezében virágcsokrot tartott. – Ó, fiam – mondta az öregember –, boldog vagyok, hogy láthatlak. Gyere be, és meséld el kalandjaidat, meséld el, milyen idegen országokat látogattál meg. Töltsük együtt az éjszakát. Én elmondom neked hőstetteimet és diadalaimat, és elmondom, mi mindent tudok. Te is elmondasz magadról mindent, és jól elbeszélgetünk. Aztán elővett zsákjából egy furcsán kimunkált ősrégi pipát, megtöltötte dohánnyal, különféle leveleket kevert hozzá, hogy finomabbá tegye, és átnyújtotta vendégének. Mikor ennek a szertartásnak vége volt, beszélgetni kezdtek. – Én egyet fújok – mondta az öregember –, és a folyó mozdulatlanul megáll. A víz merev és kemény lesz, mint a kristály. – Én egyet lehelek – mondta a fiatalember –, és a mezőn virágok fakadnak. – Megrázom a fürtjeimet – felelte az öreg és hó födi a földet. A levelek parancsomra lehullanak a fákról, s a lehelet elfújja őket. A madarak felkelnek a vizekről, és távoli országokba repülnek. Az állatok elrejtőznek leheletem elől, s maga a föld is olyan kemény lesz, mint a kovakő. – Én megrázom a sörényemet – vágott közbe a fiatal –, és lágy, meleg zápor hullik a földre. A növények kiemelik a fejüket a földből, és csillognak az örömtől, mint a gyerekek szeme. Hangom visszahívja a madarakat. Lélegzetem melege felszabadítja a folyókat. Csupa zene a liget, s amerre járok, az egész természet örvendezik. Az égen végre megjelent a nap. Lágy meleg áradt a kunyhóba. Az öregember nyelve megállt. Vörösbegy és rigó énekelt a kunyhó tetején. A folyó mormolt az ajtó előtt, s a tavaszi szél lágyan hozta a növekvő füvek és virágok illatát. A napvilág egészen megmutatta a fiatalembernek, ki volt vendéglátó gazdája. Mikor ránézett, szeme Piboan (indián nyelven = tél) jeges arcát látta. Az öregember szeméből víz patakzott alá. Ahogy a nap följebb-följebb hágott, úgy zsugorodott egyre kisebbre Piboan alakja, míg végül teljesen elolvadt. Kunyhótüzének helyén semmi sem maradt más, csak egy csokor niszkodid, ez a rózsaszín szegélyű kicsiny fehér virág, amely az északi növények között legelsőnek bújik elő tavasszal.

350

MÁNDY STEFÁNIA

VILÁGJÁRÓ LURKÓ Anyja alvégen, apja felvégen – ezt várta Lurkó rettentő régen! „Mindig csak itthon játsszak, csücsüljek, zsiráfon, struccon már sose üljek?" – dünnyögte Lurkó, és egyet gondolt: elindult lábán, mert lova nem volt, elindult vígan látni világot, hogy majd mesélje, merre mit látott. Először Cilkét, Nagyék cicáját – nem fél ám Lurkó, ha szelíd cicát lát. Azután Bundást, Kisék kutyáját – futni kezd Lurkó, ha kócos kutyát lát. Futott hát Lurkó a falun végig, lát ott egy jegenyét, hogy nő az égig. Gyürkőzik Lurkó, kúszik a fára, hajló jegenye fénylő csúcsára. Bizony ez nem ér fel a kéklő égig, hanem a madarak bámulva kérdik: „Te hová, Lurkó? Följebb már nem jutsz! 351

Jobb lesz, ha lemászol, és gyalog elfutsz!" Csakhogy a fiúnak só volt a markába, hintett is hamarost a holló farkára. Hintett rá, megfogja, karmába keríti – nagy holló kis Lurkót magasba repíti! „Nos, kedves kis gazdám, most merre szálljunk?" „Fekete-tengerig már meg se álljunk!" Szállottak naphosszat, elérték estig – Lurkót a hullámok sötétre festik. „Feketén hogy menjek, jaj, haza aztán?" „Ne búsulj, lekopik addig még, gazdám!" „No, jól van, hollócskám, fekete ménem. Négerföld merre hát e sötét éjben?" Repültek éjhosszat, elérték másnap. „Szálljunk le végre, hogy valamit lássak!" Hét néger bukfencez Afrika partján. „Játssz velük, szép színed nem soká tart ám!" Így tölt el feketén hét napot s éjet; boldog, ki kókuszon, banánon élhet! Boldog, kit nem nyomnak szülői parancsok, nap mint nap majszolhat 352

datolyát, narancsot... Ám Lurkó kopni kezd, előbb a talpán: „Hollócskám, szép színem nem soká tart ám!" „Megyünk is legkésőbb pénteken este: Köcsögén hál, kinek fehér a teste!" Jaj, Lurkó bőgni kezd, bizony már tombol. „Mit vigyek emlékül Feketehonból?!" Egy néger kiscica szaladt a parton. „Hadd vigyem ezt haza, méztejen tartom!" Hollóján röpül a Fehérék csacskája, ölében ott csücsül kis néger macskája. Hát ahogy leszállnak Köcsöge táján, látja, hogy anyja is, apja is vár ám! Nem bottal – csókokkal fogadták, mondom, itt már a pofon nem segít a dolgon. „Hol jártál, gézengúz?" – faggatják ríva. „Hollómén röpített, mint meg van írva." „Hová vitt a holló, egyetlen drágám?" „Fekete-tengerre fekete hátán!" „Fekete-tengeren kék-e az ég?" „Oly kéket nem látott itt senki még!" „Bőrödön ez a pötty 353

mért fekete?" „Ez maradt emlékbe!" „Jaj, lejön-e?!" „Nem jön le sohasem, nem is mosom!" S a néger kiscica elébük oson. „Ez a kis fenevad nem harap-e?" „Jó ez a kiscica, s szép fekete. Méz se kell, tej se kell többet nekem – reggel is, este is őt etetem!" „Kapsz mézet, kapsz tejet, kapsz eleget, jut neked, jut neki, ha szereted!" S hogy jőnek a szelek, csípős fagyok, Lurkó a hollónak is szór magot, Pöttye rég lekopott, mindegy neki – hűséges pajtását nem feledi!

354

ZSITKOV

AZ ICIKE-PICIKE HALACSKA Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Fogta a hálóját, és kiment halászni. Elsőnek égszínkék halat fogott. Csillogó-ragyogó égszínkék halat, piros az uszonya, kerek a szeme. Olyan a szeme, mint a cipőgomb. Farka meg akár a selyem, világoskék, finom aranysávos. Fogta a gyerek finom üvegből való kis kancsóját, megmerítette a tóban, és amikor megtelt vízzel, beléengedte az égszínkék halacskát, hadd úszkáljon addig. Letette a kancsót egy fenyőfa alá, maga meg továbbment. Fogott még egy halat. Nagy hal volt ez: legalább akkora, mint az ujjam. Piros színű volt, uszonya meg fehér, száján kétoldalt pici bajusz ékeskedett, oldalán sötét csík, hátuszonyán pedig olyanforma folt, mint egy fekete szem. A halacska haragudott, ficánkolt, majd kiugrott a gyerek kezéből, sietett hát mihamarabb belédobni a kancsóba – puff! Odébb ment, fogott még egy halat, egészen icike-picikét. Akkora volt, mint egy szúnyog, alig-alig látszott az icike-picike halacska. A gyerek óvatosan megfogta a farkánál fogva, s bedobta őt is a kancsóba. Nem is látszott, hogy benne van. Maga meg arrébb szaladt. „Most majd nagy halat fogok – gondolta –, igazi kárászt." Távolabb a nád között kacsamama lakott a fiaival. A kicsi kacsák már megnőttek, ideje, hogy megtanuljanak repülni. Maga köré gyűjti kacsamama fiacskáit, és így szól hozzájuk: – Menjetek el, fiaim, halászni, és aki az első halat fogja, az lesz az én legderekabb fiam. Csak aztán nehogy hirtelen lenyeljétek a halat: van ám azok között nagyon szúrós, például a durbincs. Előbb hozzátok ide, mutassátok meg nekem, amit fogtatok. Majd én megmondom nektek, melyik halat szabad megenni, melyiket kell kiköpni. Elrepültek, elúsztak a kicsi kacsák mindenfelé. Különösen az egyik úszott el nagyon messzire. Kimászott a partra, lerázta magáról a vizet, és billegve döcögött felfelé a parton. Hát uramfia, mit lát? Halak úszkálnak a szárazon. Fenyőfa alatt kancsó, fala üveg, a kancsóban víz; nézzük csak meg közelebbről. A halacskák a vízben ide-oda cikáznak, úszkálnak, suhannak, keringenek, de hiába: kiugrani nem tudnak, igen magas az üvegfal. Odamegy a kiskacsa, látja, milyen szép kis halak úszkálnak ott! Hamar fogta magát, a legnagyobb halat csőrébe kapta, és uccu! – repült vissza a mamájához. „Egészen bizonyos, hogy én vagyok az első. Én fogtam az első halat, én vagyok a mamám legderekabbik fia!" A halacska szép piros, uszonya fehér, szája két oldalán pici bajuszka ékeskedik, oldalán sötét csík, uszonyán olyanforma folt, mint egy fekete szem. Meglebbentette a szárnyát a kiskacsa, szállt, szállt a part mentén, egyenesen a mamája felé. 355

Meglátja a gyerek a kacsát – alacsonyan repült, épp a feje fölött –, meglátja a szájában a piros halacskát, amelyik olyan hosszú, mint az ujjam, és torkaszakadtából kiáltozni kezdett: – Az a hal az enyém! Tolvaj kacsa, add vissza a halacskámat! Karjával hadonászott, követ dobált a kiskacsa felé, és olyan nagyon kiabált, hogy a halak mind szétrebbentek a tóban. Megijedt a kicsi kacsa, és ijedtében felvisított: – Háp-háp! Ahogy elkiáltotta magát, kiejtette csőréből a piros halacskát. És elúszott a halacska a tó közepébe, a mély vízbe, vidáman legyezgette magát uszonyával; egyenesen hazaúszott. „Csak nem térhetek vissza üres csőrrel a mamámhoz" – gondolta a kiskacsa, azzal visszafordult, és repült egyenesen a fenyőfa alá. A fenyőfa alatt ott áll a kicsi kancsó, benne vizecske, a vizecskében pedig halacska. Odaszaladt a kiskacsa, nagy sebesen kifogott egy másik halat, aranyos farkincájút. Csillogó-ragyogó égszínkék halacska, piros az uszonya, kerek a szeme, akár a cipőgomb. A farka akár a selyem, világoskék, finom aranyos sávokkal. Magasba röppent a kiskacsa, sietett vissza mamájához. „No, most aztán nem fogok kiabálni, befogom a csőrömet. Egyszer már megjártam!" Már egészen közel volt a mamához, már látja őt; és a mama odakiált neki: – Háp, mit hozol? – Háp, halacskát, égszínkéket, aranyosat! Háp, üvegkancsóban találtam a fenyőfa alatt. Így kiabált nagy boldogan a kicsi kacsa, megint csak eltátotta a csőrét, és a halacska lötty! – belépottyant a tóba. Az égszínkék halacska megcsóválta aranyos farkincáját, egyet fordult, és úszott, úszott be a mély vízbe. Visszafordult a szegény kicsi kacsa, repült egyenesen a fenyőfa alá, belenézett a kancsóba: hát a kancsóban egy icike-picike halacska úszkál, alig nagyobb a szúnyognál, alig-alig látszik, olyan induri-pinduri. Csőrébe kapta a kiskacsa az icikepicike halat, és amilyen gyorsan csak tudott, hazarepült. – Hol a halacskád? – kérdi tőle a kacsamama. – Hiszen semmi se látszik! De a kiskacsa hallgat, a világért se tátaná ki a csőrét. „Ó, be ravasz vagyok! – gondolja büszkén. – Nálam ravaszabb kacsa nincs is az egész világon. Hallgatni fogok, mert ha kinyitom a csőrömet, elengedem a halat. Kétszer szalasztottam már el a zsákmányomat." A halacska meg ezalatt úgy ficánkol a kacsa csőrében, mint valami vékonydongájú szúnyog. Vergődik, vergődik, lecsúszik a torkán. Nagyon megijedt a kiskacsa: „Jaj, mindjárt lenyelem! Jaj, jaj, már le is nyeltem!" Megérkeztek a testvérei is. Mindegyiknek a csőrében halacska. Sorra járulnak a mamájuk elé, és megmutatják, mi van a csőrükben. Végül a kacsamama odakiált a legkisebbiknek: – No, mutasd te is, mit hoztál! Kitátotta a csőrét a kicsi kacsa, de hal nem volt benne: az icike-picike halacska réges-régen lecsúszott a torkán! 356

GYULAI PÁL

A MEDVE ÉS A FARKAS Medve: Jó reggelt, farkas koma! Farkas: Nekem ugyan nem jó, de azért fogadjisten! Medve: De szomorú vagy; tán bizony megéheztél, hogy olyan csikasz a horpaszod? De nini, te véres vagy, mi bajod esett? Farkas: Jaj, komám, én pórul jártam. Nagyon megéheztem, és kaptam magam, bementem a faluba egy kis eledelt szerezni. Amint egy bárányt el akartam csípni, a kutya elkezdett ugatni, csaholni. Kiugrik erre az ember, és fényes farkával, amit ő baltának nevez, úgy elpáholt, hogy alig tudtam az irhámat továbbcipelni. Medve: Sokat hallom én azt az embert emlegetni. Csak találkozhatnám egyszer vele, úgy összetépném, mint ezt a galagonyabokrot. Farkas: Telhetik kedved benne. Gyere el holnap reggel hozzám, mutatok én neked embert. El is ment másnap korán reggel a medve a farkashoz. Azután az országút mellett egy bokor mögött lesbe állottak. Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy gyermek. Medve: Hát ez az ember? Farkas: Nem, ez csak lesz. Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy vén koldus. Medve: Hát ez az ember? Farkas: Nem, ez csak volt. Csak várnak, csak várnak, egyszer csak arra jön egy huszár. Medve: Hát ez az ember? Farkas: Ez már talpig ember. Most a medve kiült az országút kellős közepére, és elállta a huszár útját. A farkas pedig a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot. Amint a huszár meglátja a medvét az út közepén, előveszi a pisztolyát, és kétszer is rálő. Mind a két lövés talált, mert a mackó ugyancsak megrázkódott belé. De azért fel se vette, csak ott maradt ülő helyében. A huszár se veszi tréfára a dolgot, kirántja fényes kardját, s innen is, túl is úgy megszabdalja a medve uramat, hogy egészen vérbe köpülve futott a közeli erdőbe. A huszár nem űzhette tovább, mert sietős volt az útja, nagy pecsétű levelet vitt. Egy hét múlva, mikor már félig-meddig kiheverte a medve a bajt, találkozik vele a farkas. Farkas: No, komám, most már csak elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat? Medve: Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem. Hanem soha világéletemben én olyan furcsa állatot nem láttam, mint ez az ember. Legelőbb is, mikor vagy harminclépésnyire volt tőlem, mint a vadmacska, úgy a szemem közé fújt, hogy még a bőröm is borsódzott tőle. Aztán, mikor közel jött hozzám, azzal a fényes nyelvével úgy megpofozgatott, hogy szinte meghaltam belé.

357

MÓRA FERENC

A MÁSIK MACSKA Nyolcesztendős legényke voltam, mikor először utaztam egyedül. Régen volt, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Szinte látom magamat, ahogy meleg kis bundámban, vidrabőr sapkában sietek ki a vasútra. Ahogy csizmám nyikorog a havon, csupa muzsikaszó. Kis batyu van az egyik kezemben, mákos rétes van abban meg szép piros alma. A másik kezemben a Pap Lali levelét szorongatom. Abban hív meg varjúvadászatra a majorukba. Azt is beleírta, hogy szedjem ám a lábam, le ne késsek a vonatról. Hát hiszen mentem is én sebesen, nem is voltam már messze az állomástól, mikor egyszer csak hangot hallok a fejem fölött: – Miau, miau! Föltekintek – hát egy istenadta kis cica gubbaszkodik a fejem fölött, a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Szeretett volna lejönni, de nem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni meg nem tudott a süppedős hóban. Hát így csak didergett a jámbor, és várta a jó szerencsét. Nyilván engem gondolt annak, azért miákolt rám. Macskanyelven bizonyosan annyit tesz az: – Gyere már, kisfiú, az isten is megáld, ha lesegítesz! No, föl is villant az én szemem, ahogy a cirmost megláttam. De ahelyett, hogy fölkapaszkodtam volna érte, lehajoltam a hóba, gyúrtam belőle golyót, s úgy fültövön bombáztam vele a szegény cicust, hogy egyet se miákolt többet. Lekapta a fejét a csatorna mögé, s tán föl se emelte addig, míg az eső ki nem mosta onnan. – No, ez szép volt, kár, hogy senki se látta – néztem körül büszkén. De nemigen volt ácsorogni való időm, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett az állomás udvarán. Bizonyosan csak engem várt, mert mindjárt megindult, ahogy beugrottam. Egymagam voltam a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredtem a bőrdíványon. Szerettem volna kinézegetni a havas világba, de Tél takács befüggönyözte az ablakot sűrű virágos függönyével. Nézem a másik ablakot, hát be van fagyva az is. De ahogy jobban odanézek, elkiáltom magamat: – Nini, megint egy macska! Az volt az csakugyan, egy jégmacska. Valami unatkozó utas kapirgálhatta bele a körme hegyével az ablak jegébe. Még bajusza is volt neki, öt szál egyikfelől, három szál másikfelől. A farka kunkorodott, mint egy sóskifli. Az egyik szeme már befagyott, de a másikon még ki lehetett látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra. Jó darabig elmulattam magamat a nézelődéssel, hanem aztán hátradőltem a sarokban. Untam már a mulatságot nagyon. De nem sokáig unatkoztam ám, mert egyszerre csak hangot hallottam a nagy csendességben: – Miau, miau! Összerezzentem, és körülnéztem a kocsiban. Nem volt ott macska sehol se. Mindössze a jégmacska hunyorgott a fél szemével az ablakon. Az pedig nem 358

beszélget – nyugtattam meg magamat. – Beszélek biz én – szólalt meg a jégmacska, eltalálva a gondolatomat. – Nem lehet az – csóváltam meg a fejemet –, nem vagy te élő. – No, majd meglátod, mennyire élő vagyok! – nevetett a furcsa útitárs. S abban a percben úgy felágaskodott, hogy már nem is jégmacska volt, hanem jégoroszlán. Csillogott-villogott minden szőreszála, s csattogott-pattogott a farka, mint a karikás ostor. No, ezt jó lesz megbékíteni, gondoltam magamban, s próbát is tettem vele mindjárt. – Ejnye, cicuskám – mondtam neki – ha tudtam volna, hogy találkozunk, hoztam volna neked egy kis déli maradékot a zsebemben. Ki sem mondhatom neked, hogy szeretem a macskákat. – Láttam az elébb, mikor meghajigáltál – prüsszentette el magát a jégmacska, s olyant villant a csészényi szeme, hogy egyszerre az ajtónak mentem ijedtemben. De sehogy se találtam a kilincset, pedig a jégmacska már a körmeit meresztette. Hirtelen lebuktam a pad alá, s onnan nyújtogattam kifelé a mákos rétest: – Legyen a tied – nyüszörögtem –, sose bántom többet a macskákat. – Azt jól teszed, kisgyerek – nevetett valaki a hátam mögött de azért csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál. Fölnyitottam a szememet: hát a kalauz költöget. Az ablakra nézek: csupa harmattá olvadt már a jégmacska. Mindegy volt az, én egy varjúra sem mertem ráfogni a puskát a varjúvadászaton. De még csak egy pókot se tapostam el azóta.

359

FRANCE

A KIS BETEG Germaine megbetegedett. Nem tudni, hogy támadta meg a kislányt a betegség. Láthatatlan kéz szórja el a láz csíráit, ahogy láthatatlan az öregember is, aki esténként belopózik a házba, hogy álmot hintsen a gyermekek szemére. De Germaine nem volt sokáig beteg, nem is szenvedett valami nagyon, most pedig lábadozik. A lábadozás még kellemesebb állapot, mint utána a teljes felépülés. Aminthogy a remény és a vágyódás is gyakran jobb, mint mindaz, amit remélünk, amire vágyakozunk. Germaine szép kék szobácskájában fekszik, és álmai égszínkékek, akár a szoba falai. Még bágyadt szemmel nézegeti a babáját, aki ott fekszik az ágya mellett. Mélységes rokonszenv van a kislányok és babáik között. Germaine babája egy időben betegedett meg a kis mamájával, s most vele együtt lábadozik. Germaine-nel együtt fog először kikocsikázni. Őnála is járt az orvos. Alfred látogatta meg a babát, ő tapintotta ki az érverését. Alfred afféle Nesajnáld doktor. Folyton arról beszél, hogy le kell vágni a beteg kezétlábát. De Germaine addig kérlelte, amíg végül is beleegyezett, hogy meggyógyítja a babát anélkül, hogy darabokra vagdalná. Csak borzasztó keserű orvosságokat írt neki. A betegségnek van egy nagy előnye: ha betegek vagyunk, megismerjük, kik az igazi barátaink. Germaine most már tudja, hogy a jó Alfredra mindenkor számíthat. Tudja azt is, hogy Lucié az ő legkedvesebb nővérkéje. A kilenc nap alatt, amíg a betegsége tartott, mindennap beült hozzá tanulni és varrogatni. Ő adta be a kis betegnek a kanalas orvosságot. És ez nem volt olyan keserű, mint amilyent Alfred rendelt a babának, hanem jó édes ital, és olyan az illata, mint a mezei virágoké. Germaine megszagolja az orvosságot, és a virágos hegyi ösvényekre gondol, gyerekek és méhek kedvenc sétahelyére, ahol oly sokat játszott a múlt nyáron. Alfred is visszaemlékszik ezekre a gyönyörű utakra, az erdei fákra és forrásokra, meg hogy milyen jó volt csengős öszvér hátán ügetni a meredek lejtőkön.

360

CSARUSIN

A KIS CSÁSZÁRMADÁR Régóta kipécéztem az erdőn egy kis tisztást, ahol rizikegomba termett. Elszórtan gubbasztottak a fűben, mint kicsi sárga gombok. Olyan aprók voltak, hogy az üveg nyakába is belefértek volna. Besózva nincs annál finomabb! Fogtunk egy-egy kosarat, én a nagyot, Nyikitka meg a kicsit, és kimentünk az erdőbe. Tomka is velünk jött. Még nem értünk el a rizikés tisztásig, amikor Tomka megtorpant, sokáig egy helyben keringett, forgolódott egy fenyőfa tövében, s egyre szaglászott. És egyszer csak a közvetlen közelünkben valami hangosan verdesett a szárnyával. Bekukkantunk a bokor mögé, hát mit látunk? Fura kis tyúkforma madár tipeg ideoda, és néz ránk. Tollazata tarka, lába gatyás, a fején fekete bóbita – hol égnek mered, hol lelapul. – Hát ez micsoda madár? – kérdi Nyikitka. – Csitt – mondom neki –, ne riaszd fel! Császármadár tyúkja. A tyúkocska egy darabig kúszott a földön, akár az egér, azután fölegyenesedett, nyakát nyújtogatta, és még hangosabban verdesett szárnyával. Verdesett, verdesett, felborzolta a tollát, mintha beteg volna, aztán elugrált valamerre oldalt. – Nini, hogy mókázik! Ugyan mért csinálja? – kérdezte Nyikitka. – Ravaszkodik – magyarázom. – Tomkát akarja elcsalogatni a csibéitől. Tomka meg, mihelyt meglátta az anyamadarat, azonnal utánavetette magát. A császármadár biceg, fel-felröppen, tovasántikál: teszi magát, mintha nagybeteg volna. Tomka boldog: szűköl, ugat, már-már utoléri a császármadarat, már-már elkapja a farkát! Ostoba Tomka. A császármadár elcsalta őt messze-messze, és azután úgy látszik – felszállt egy fára. Messziről hallottuk Tomka ugatását. Akkor azt mondtam: – Gyere, Nyikituska, keressük meg a csibéket. Az anyamadár szántszándékkal csalta el innét Tomkát, ez annyit jelent, hogy a csibéi itt rejtőznek valahol a közelben. Fölemeltünk a földről egy korhadó fenyőágat, s látjuk: mérgesgomba ágaskodik vékony lábacskáján. A gomba alatt meg ott lapul a kicsi császármadár. Megbújik, s a szemét is lehunyja. Lecsaptam rá – hopp, megvan! Ott ül a markomban a kicsike. Nézzük meg közelebbről, hogy milyen! Éppen olyan, mint az igazi kiscsibe. Csakhogy még kisebb, és a tolla sávos, pettyes: ez azért van, hogy könnyebben elbújhasson. Még pelyhes, de a szárnya vége már tollasodik, szóval már tud repülni. Odaadtam Nyikitkának, hadd fogja. – Mit csináljunk vele? Hazavigyük, vagy visszaadjuk az anyjának? – kérdem. – Otthon nálunk talán elpusztul szegényke az anyja nélkül. – Adjuk vissza az anyjának – mondja Nyikitka. 361

Hát visszaadtuk. Kinyitottam a markomat, ott ült a madárka, de nem mozdult. Félt szegényke. Egy kicsikét földobtam, és elrepült. Repült vagy öt lépést, aztán leszállt, és azonmód eltűnt a szemünk elől. Nem tudom, gödörbe bújt-e vagy levelek alá, vagy csak a földhöz lapult – elég az hozzá, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ügyesen elbújnak ezek a császármadarak! Teleszedtük a kosarunkat rizikével, és azután hazamentünk. Tomka kinn maradt az erdőn. Még sokáig, csalta-csalogatta a buta kutyuskát a császármadár, egyik fától a másikig vezetgette.

362

A HÁROM JÓ TANÁCS UKRÁN MESE

Egy kisfiú ment az erdőn át, és fogott egy csalogányt. – No – gondolta megsütöm ezt a csalogányt, és megeszem. A csalogány azonban kérlelni kezdte: – Ne egyél meg, barátocskám. Velem úgysem laknál jól. Bocsáss szabadon, és cserébe adok neked három jó tanácsot. – Jól van – válaszolta a kisfiú. – Ha valóban jó tanácsokat adsz, elengedlek. – Figyelj hát rám. Az első tanácsom: ne akarj olyat, ami nincs. A második: ne sajnáld azt, ami nem tér vissza; és a harmadik: ne higgy a hazug szónak. – Ezt jól mondtad – örvendezett a kisfiú. – Szabadon engedlek! Röpülj! A csalogány felszállott egy fa csúcsára, és gondolkozni kezdett: „Vajon megfogadja-e a fiú a tanácsaimat?" Lejjebb szállt egy ágacskára, és így szólt: – Milyen ostoba is vagy te, hallod. Tudnád csak, milyen kavics van a nyelvem alatt, nem engedtél volna el semmiféle jó tanácsért! Nem akármilyen kavics az. Drágakő! Akkora, mint egy dió, és úgy ragyog, mint az aranyló napocska. Ha a tiéd lehetne, te volnál a leggazdagabb ember a falutokban, de még az egész világon is. Ahogy meghallotta ezt a kisfiú, a bosszúságtól majdhogy sírva fakadt. „Milyen szamár vagyok – gondolta. – Miért is engedtem el ezt a ravasz madarat?" Kérlelni kezdte hát: – Gyere vissza, kérlek. Vagy ha nem akarsz visszajönni, legalább add nekem azt a drágakövet, jutalmul, hogy szabadon bocsátottalak. A csalogány azonban így válaszolt: – Most már látom, hogy csakugyan ostoba vagy. Elfelejtetted, amire tanítottalak! Sajnálod azt, ami nem tér vissza, olyat akarsz, ami nincs, és hiszel a hazug szónak. Gondold meg: elférne az én nyelvem alatt egy kavics, méghozzá akkora, mint egy dió? Nemhiába tartja a közmondás: bolondnak a tanács – sárba vetett kalács. Ezt mondta a csalogány, és elröpült.

363

ANDERSEN

BORSÓSZEM HERCEGKISASSZONY Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget. Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg királyné maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony! „No, majd elválik, hogy igazat mondott-e" – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt! Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás. – Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam! Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes. A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki. Aki nem hiszi, járjon utána.

364

GÁRDONYI GÉZA

A KOMÉDIÁS DISZNÓ Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiásembernek volt egy olyan disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is; tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászaihoz is. Ahol Búzás János felállította a komédiássátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt ma már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiásszekér mellé; Búzás János uram meg bepálinkázott, s ottfelejtette. A disznó aludt. Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól: – Nini, egy disznó! Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta. – Jó lesz ez nekem – mondja. – Bizonyosan az isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre kolbászom. Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva. – Ne ríjj, coca! – mondotta vigasztalón Galiba Márton. – Olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját. A tudós disznónak tetszett is a moslék. A fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: „Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám; megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára." Azzal felugrott a moslékos dézsa szélére, és katonásan szalutált. – Uram bocsá'! – kiáltott ijedten Galiba Márton. – Ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos?! Vajon melyik német regimentnél szolgált? A tudós disznó látva, milyen hatást keltett mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton még inkább megijedt. – Megbolondult! – kiáltott fel rémülten. – Megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni! De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt azt nézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát a két hátulsó lábán roppant sebességgel 365

táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott, és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta, mint a madár. Galiba Márton rémületében hanyatt esett. „Gonosz szerzet ez – gondolta –, disznóbőrben!" A disznó azt hitte, hogy Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet két lábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében. Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija. Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében, és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta. Bizony meg is csókolta. Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra, és azt kérdezte tőle: – Rokona az úrnak? Búzás örömkönnyek között felelte: – Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja, hogy ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.

366

PRIVISIN

A BESZÉLŐ VARJÚ Az eset, amit most elmondok, velem történt meg egy ínséges esztendőben. Fiatal, sárga csőrű vetési varjú szállt minden reggel az ablakom párkányára. Alighanem árva lehetett. Abban az időben volt nekem egy egész zsák hajdinám – hajdinakásán éltem, az volt az egyetlen táplálékom. Ha megjött a kis varjú, szórtam neki belőle, s megkérdeztem: – Kását kérsz, kis bolond? Megette, elrepült. És így mindennap, egy teljes hónapig. Azt akartam elérni, hogy a kérdésemre: „Kását kérsz, kis bolond?" – azt felelje: „Kérek." De a kis varjú csak tátogott sárga csőrével, s piros nyelvecskéjét nyújtogatta. Meguntam, hogy tanítgassam – abbahagytam az oktatást. Ősszel nagy baj ért. Egyik nap benyúlok a ládába hajdinakásáért, hát uramfia! – a láda üres volt. Valaki ellopta az egészet! Volt egy fél uborka a tányéromon, még azt is elvitte a tolvaj. Korgó hassal kellett lefeküdnöm. Egész éjjel csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Reggel megnéztem magam a tükörben, sápadt voltam. Kip-kop! Valaki kopog az ablakomon. Ott ül a varjú a párkányon, és a csőrével dobol az ablaküvegen. „Itt a pecsenye!" – villant át az agyamon. Kinyitottam az ablakot, és meg akartam fogni a varjút. Elugrott előlem, s felült egy fára. Én utána, ki az ablakon, s fel a fára. Ő meg feljebb szállt. Én utána. Megint feljebb szállt – fel a fa legtetejébe. Oda már nem mehetek utána: erősen himbál. A selma meg lenéz rám biztos magasságból, és azt mondja: – Ká-sát kérsz, kis bo-lond?!

367

JÓKAI MÓR

A KOLDUS VERÉB Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy madárral, mégpedig verébbel, hogy vegyem meg. Olyan nagyon kérte, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajcár kell érte. Hogy lehetne egy verébért többet kérni egy krajcárnál? Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem, hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajcár, ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság, hát csak megvettem a jámbort. De az csak nem repült sehova, a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbasztva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém. Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva függ. Már ezen majd segítünk, mondám a jámbor szenvedőnek, s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony szívesen beojtottam volna szegénynek mindjárt a másik lábát is, de ámbár ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek; s ehelyett zsebemben hordott viasszal és gyolcsszatyinggal mint afféle kertészember lekötözém az amputált lábat. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok. – Látod, verebecske – mondám –, ez rád nézve éppen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget. Most már repülj isten hírével! Szót is fogadott, s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott biz az állni egy lábon. Hetek is elmúltak azután, amidőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott fityfirikel a parkban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságos tisztelgési forma lehet a verébnemzetnél, azután mind közelebb jön, a fejét, farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős. – Nézd – mondja a feleségem –, ennek a madárnak csak egy lába van. Valóban, az én sánta madaram volt az. Honnan tudta meg, hogy én hol lakom? Hogy tudott utánam jönni? Micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és uzsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Odalippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná: „Adjanak ennek a szegény koldusnak, az isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól." Nyár vége felé szavainak bizonyságául el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. A két nagy fejű, sárga szájú kamaszt odaállította egy rozsnövény mellé. Maga pedig odajött őket bemutatni és kérni számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután 368

felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat, s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttük anyailag, s csiripelt hozzájuk erősen: „Látjátok, ti kamaszok, idestova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincsen se macska, se lépvessző, sem verébfogó vas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől kell várni. Köszönjetek szépen!" Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik oka különben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcs sem termett.

369

CSUKOSZKIJ

TÓTÁGAS Macskacsalád felnyivákolt, s hangjuk messzi hallatszott: „Miákolnunk máig kár volt, röfögjünk, mint malacok!" Kacsák mondták: „Szép a nóta, de hápogni nem elég, kuruttyoljunk béka módra brekekét!" Macska rögtön röfögni kezd: „Röf, röf, röf!" Disznó nyávog, meghallva ezt: „Mia-ú!" Kuruttyolnak kacsák, libák: „Brekeke!" Libahangon csirke kiált: „Gigá-gá!" Tehénhang a veréb kedve: „Mu-mu-mú!" Kukorékol a kis medve: „Ku kri-kú!" Csak a nyuszi maradt józan, nem tetszelgett semmi pózban, nem nyávogott, kelepelt, káposzta közt lehevert - tojásokat vitt a kertbe, mert húsvét lesz már maholnap – s így beszélt a cifra, kerge állatoknak: „Csiripeljen, aki veréb, s ne beszéljen tehénnyelven, tehénnek meg legyen elég saját hangja: ez az elvem! 370

Ne legyen a tehén szamár, tehén legyen, ha már tehén, s ne legyen a béka madár, maradjon a saját helyén!" Ám a pajkos süldők, bocsok társasága nyüzsög, locsog, meg se hallják a nyulat, bolondítják magukat. Mezőn sétálnak a halak, békák szállnak felhők alatt. Macskát fognak kisegerek, fogójukból ki se mehet! Figyeljétek ezt a mókát: gyufát gyújtanak a rókák, s a tengerbe dobják nyomban, a kék tenger lángra lobban, tűz lepi az egészet, kibukkan a szegény cet: „Hej, tűzoltók! segítség! Lángol a víz! El is ég!" Ég a tenger, hullám forr, krokodil rá gombát szór, palacsintát, habos fánkot, s kihúnynak a magos lángok. De az alja mégis ég! El nem alszik! Szörnyűség! Ráöntött két tyúk egy hordót, két kis ponty is vizet hordott, dézsából két béka is rálocsolt – de ég az is! Ég a tenger, tüzes habját mindhiába oltogatják. Ám egy lepke felrepül, könnyű szárnnyal erre dűl, 371

rálegyint a lángra, s íme: nincs a tűznek hamva-híre! Ujjong a sok állat erre, énekelnek hálatelve, füleikkel tapsolnak, mézes napfényt habzsolnak. Ludak ősi módja szerint gágognak a libák megint: „Gigá-gá!" Macska rendben nyávog emitt: „Mia-ú!" Veréb csipog, ahogy való: „Csip-csirip!" Szabályosan nyerít a ló: „Nyiha-ha!" Zümmög a légy, legyes módra: „Zum-zirr-zumm!" Kuruttyol a békanóta: „Kuty-kuruty!" Kacsa csőre „háp"-ra nyílik: „Háp-háp-háp!" Malac röfög, amint illik: „Röf-röf-röf!" Kis Marika hallgatja, mind e dal őt altatja: „Tente, baba, tente! Tente, baba, tente!"

372

SZÉP ERNŐ

MÁTYÁS HÁROM LUSTÁJA Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek országa volt, de nem ám: az az idő se katonát, se polgárt, se urat, se parasztot, se kisembert, se nagyembert nem engedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon belül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsőségét fenn kellett tartani. Ebben az időben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember találtatott. Olyan nagy országban, amilyen Magyarország volt, került azért akkor is egy rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerettek ünnepelni. Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogadta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kell mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustára takarítottak, fűtöttek, főztek, öltöztették, vetkeztették, mosdatták őket, talán még a falatot is megrágták, mielőtt a lusták szájába kerülne. Így kellett a budavári három lustának a házban élni csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, meddig bírják azt a rettentő semmittevést. Bírta a Mátyás három lustája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meghíztak, mint a malac karácsonyra. Ha megunták a háton fekvést, a hasukra fordultak, ha abból is elég volt, vissza a hátukra. Olyan lusták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyéről. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tető. A járó-kelő nép nagyban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik heverő fickó odaszól a másikhoz, álmosan: – Úgy látom, koma, ég a ház. A másik ásított egy nagyot, azután azt mondta: – Hadd égjen, majd kivitet a király, ha baj lesz. A harmadik nyöszörögve nyitotta ki száját: – Hogy nem restelltek már ennyit beszélni. Így lett vége a Mátyás három lustájának, még a halálukon is nevettek az emberek.

373

MÉSZÖLY MIKLÓS

A TORONY MESÉJE Valamikor régen, réges-régen élt egyszer egy törpe, a fűszálnál nagyobb, a fáknál meg kisebb. Mindene megholt, hogy jókedvvel ébredjen, békével feküdjön, mégse volt soha boldog. Olyan szigorú képpel járt a világban, mintha a fűszálak a rabszolgái volnának, a fák pedig mind csak őt bosszantanák, hogy: lám, milyen magosak vagyunk! Ebbe sehogy se tudott belenyugodni. Már az is keserűség volt neki, ha kiment sétálni a határba. Bárhogy meregette a szemét, mindig csak egy kicsi darabkát látott a világból, sose többet. „Bezzeg a fák! – sóhajtozott sokszor. – Azok biztos sokkal többet látnak!" S mérgében, hogy ilyen tehetetlen, tovább taposta a füvet, a fákat meg irigyelte. Egyszer a réten ballagott hazafelé, s nagyon rosszkedvű volt. Alig várta, hogy hazaérjen, bezárkózzon a házába, és aludjon. Mert ha aludt, akkor álmodott is, s álmában olyan picivé zsugorodott minden, mint egy vakondtúrás. Pedig még nem is látott igazi vakondot. Most azonban itt volt az alkalom: a rét tele volt túrással, válogathatott köztük. Mindjárt le is ült az egyik kupac mellé, és leste, hogy megmozdul-e. Csakhamar megmozdult, s a göröngyök közül kidugta az orrát a vakond. – Mit csinálsz? – kérdezte a törpe kíváncsian. – Házat – mormogta a vakond, és tovább túrta a földet. – Jóféle ház lesz az, hallod! Se ablaka, semmije – mit látsz majd belőle? – Én mindent látok, amit akarok – hangzott a válasz. – De mit akarsz látni te? A törpe az erdőszél tölgyei felé mutatott. – Mindent. De legalább annyit, mint a fák. – Akkor jobb lesz, ha az én házamba bújsz – pislogott a vakond –, én mindennap találkozom velük. Egész erdő van belőlük odalent, csupa göcs, bog mindegyik, de többet ők se látnak, mint én. S bölcs ábrázattal visszabújt a földbe. A törpe meg lehasalt, és bekukucskált utána a lyukba. Persze, semmit se látott, csak a vastag sötétséget. – Ostoba! Hiszen ennél még egy nyomorult fűszál is többet lát! – morogta bosszúsan, s hazament, lefeküdt. De most az egyszer nem vakondtúrásról álmodott, hanem egy soha-nem-volt hatalmas toronyról, még a fáknál is magasabbról – de legesleginkább a torony ablakáról... Ó, micsoda gyönyörűség volt ez! Mindig csak följebb, följebb menni, egyre magasabbra a lépcsőkön – föl az ablakig! S akkor egyszerre fölébredt, az ablakon már nem tudott kinézni. Hanem az ő ajtajánál annál jobban kopogott valaki. Egy medve. – Mit akarsz? – mordult rá dühösen. A medve szelíden dörmögött: – Te kicsi vagy, hát biztos okosabb nálam. Kérlek, adj tanácsot. A méhek elfelejtettek mézet gyűjteni, nagyon koplalunk mindnyájan. Tudsz-e segíteni rajtunk? A törpe először meglepődött, aztán elmosolyodott ravaszul, ő aztán tudta, hogy 374

hova tűnt a méz! Nem máshová, mint az ő kamrájába. És mindjárt egy merész gondolata támadt. – Lesz méz, amennyit csak kívántok – mondta ha megszolgáljátok az árát. – És mi lesz az ára? – Estig idehordtok annyi követ, hogy elborítsa a rétet, aztán reggelig tornyot raktok, a fáknál magasabbra. A medve hümmögött, vakaródzott, mivelhogy nem tudta, mi az a „torony" – s szégyellte megkérdezni. De ha már ilyen bolondfajta a törpe – gondolta –, hát legyen! Egye meg a tornyot, ők majd megeszik a mézet. És ráállt a dologra. Sietve elment, s összecsődítette a környék valamennyi medvéjét, fiatalt, öreget. És mind hordták, cipelték a követ, hordták és cipelték, meg se pihentek estig. S akkorra rakva lett a rét. A rét kővel, az ég meg csillagokkal. Olyan aranyló sárgán világított a sok égi lámpás, mint a méz. Csorgott is a nyáluk a medvéknek még a gondolatra is – de hiába, a munka java még hátra volt. És a törpe nem hagyta álmodozni őket. Hol ide, hol oda futkosott, s magyarázta nekik, hogy mit hogyan csináljanak. A medvék persze most sem értették, hogy mindez mire jó, de azért hozzáfogtak a toronyépítéshez. Rakták, rakták a követ egymásra, előbb a nagyját, aztán az apraját – s hogy, hogy nem, a falak megálltak. A törpe pedig egyre följebb hágott. Ahol nőtt egy kicsit a fal, mindjárt ott termett, és onnan nógatta a medvéket. – Még! Még! – kiáltotta. Azok meg egyre csak azt hallották, hogy: „Méz! Méz!" Így aztán ment a munka, mint a parancsolat. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor odáig jutottak, hogy kő semmi nem maradt a réten, a torony viszont büszkén ott állt. Éppen csak ablaka nem volt. – Várjatok! – mondta a törpe titokzatosan. – Nekem még dolgom van idefent –s a medvéket sorban kihajtotta a rétre. Mikor az utolsó is kint volt már, és csak ő maradt egyedül a rengeteg épületben, nekilátott, hogy ablakot vágjon a torony csúcsára. Mert hát ez volt az igazi munka – ez volt a tudomány! S vágta, véste a követ nagy buzgalommal, vágta, véste – éppen hajnal lett, mire elkészült. S akkor izgatottan odahajolt a nyíláshoz, hogy kinézzen, és lássa, amit még soha senki nem látott. De bizony hiába meregette a szemét, az útból, a folyóból, a fákból, a hegyekből most is csak egy darabkát látott, semmivel se többet: olyan apró ablakot vágott a hatalmas toronyra. Pontosan akkorát, mint ő maga.

375

MÓRA FERENC

A KIRÁLY KENYERE Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevesincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlen foga volt, az is beletörött a beletlen kenyere keletlen hajába. – Hej, mákos teringette, mézes borongatta – ütött az asztalra az egyszeri király –, micsoda király vagyok én, hogy még béle sincs a kenyeremnek! Hozzatok-hamar a péktől egy kalácscipót! Béle foszlós legyen, haja, mint a selyem! Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza. – Van már kis szék, csak lába kék, uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteled. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele. – Hej, kécskei kecske, csókái csóka! – fohászkodta el magát az egyszeri király. – Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ád hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz aranypengőt, ragyogót, csengőt! Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár. – A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele. – Hej, túrótlan rétes, almátlan béles! – keseredett el az egyszeri király. – Száz palotámban ezer terem, s nincs egy betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka? Egyszeri királynak könnye záporzott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát árvíz fenyegette. – Bánja a kánya! – legyintett a király. – Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok. Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették: – Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó! – Hiszi a piszi! – legyintett a király. S mint sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette. Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak: – Verejtékből pergett az adó rakásra; hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára. – Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! – legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz fenyegette. Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már a ládafiába is, ha belefértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, csak a kukta kapott a 376

liszteshombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta, utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet. – Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz! Látod-e ezt a marék lisztet? – Palacsinta, bukta: látom ám, kukta! – No, uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az adó! A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a főkincstároséba: – Tedd, ami a tiszted: add tovább a lisztet! Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt. – Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! – csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. – Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi. A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjével a király ujjáról, s a közben azt súgta a fülébe: – Uram királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik. Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevesincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának: – Fiamnak mondom: te viseld gondom! No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a tulajdon apjának, őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta nektek.

377

BÉKAKIRÁNDULÁS JAPÁN MESE

Valamikor réges-régen élt Kiotóban egy béka. Napjai békésen folytak, a fővárosban nagy tekintélynek örvendett, csak az bántotta, hogy még sohasem látta Osakát, Japán második leghíresebb városát. Egyszer aztán elhatározta, hogy útra kel, megnézi a várost, melyről már annyit hallott. Osaka és Kioto között félúton hatalmas hegy emelkedik. No, a kiotói béka megy, megy egyre feljebb a hegyen. Mikor holtfáradtan a tetőre érkezik, látja ám, hogy a túlsó oldalról egy másik béka kapaszkodik nagy lihegve a hegytetőre. A kimerültségtől jó ideig nem jutott szóhoz sem az egyik, sem a másik. Mikor végre kifújták magukat, a kiotói béka így szólt: – Ahogy látom, kegyelmed nagy kirándulásra indult. Ugyan merre vezet az útja? – Osakában lakom, kérem – válaszolt a másik béka –, s minthogy még sohasem láttam Kiotót, most végre szeretném megnézni. S ön vajon hova, merre? – Én meg éppen Osakába akarok ellátogatni. Különben kiotói vagyok. Erre szépen elmondták egymásnak, ki merre, hogyan jött, s csüggedten állapították meg, hogy még csak a fele-fele utat járták meg. Egy ideig némán keseregtek, aztán így szólt az osakai béka: – Úgy vélem, hogy holtra fárasztjuk magunkat mindketten, s mégsem érünk oda, ahova indultunk. Éppen most vagyunk utunk legmagasabb pontján. Minek fáradnánk tovább? Innen is megnézhetjük Osakát is, Kiotót is. – Pompás ötlet! – helyeselte a kiotói béka. No, erre mindketten hátsó lábukra álltak, a mellsővel meg egymást támogatták, s ámuldozva nézték az alattuk elterülő várost. Hosszas nézelődés után felkiáltott ám az osakai béka: – Ejnye, hiszen Kiotó éppen olyan, mint Osaka! Felkiált erre a másik: – Osaka semmiben sem különbözik Kiotótól! Eszükbe sem jutott, hogy beszélgetés közben megfordultak, s mikor felágaskodtak, egyikük is, másikuk is azt a várost nézte, ahonnan elindult! Elégedetten, megnyugodva tértek haza mindketten.

378

A VITYILLÓ OROSZ MESE

Állt a mezőn egy kis vityilló. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy? – Én az ugri-bugri bolha. – Gyere, lakjál velem. Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyogszúnyog: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Én, fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy? – Én a dunnyog-szúnyog. – Gyere, lakjál velünk. Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy? – Serényke-egérke. – Gyere, lakjál velünk. Most már négyen laknak. Odaugrik a breke-béka: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog, serénykeegérke. Hát te ki vagy? – Én a breke-béka. – Gyere, lakjál velünk. Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi. – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog, serénykeegérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy? – Alamuszi-nyuszi. – Gyere, lakjál velünk. Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog, serénykeegérke meg a breke-béka s alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy? – Én? A csalóka-róka. – Gyere, lakjál velünk. Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas a bokros sűrűségből: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog, serénykeegérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi meg a csalóka-róka. Hát te ki vagy? – Én az ordas-farkas, bokros sűrűségből. – Gyere, lakjál velünk. Ott éltek, jól éltek. 379

Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat: – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? – Fényeske-legyecske meg az ugri-bolha meg a dunnyog-szúnyog, serénykeegérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi s a csalóka-róka meg az ordas-farkas bokros sűrűségből. Hát te ugyan ki vagy? – Én a medve – mind megöllek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek! Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

380

ARANY LÁSZLÓ

A KIS MALAC ÉS A FARKASOK Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón: – Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. – Nem eresztelek biz én, mert megeszel. – Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: – Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: – Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is. A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: – Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódozott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeci birkák, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt. Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: – Forró vizet a kopasznak! A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok. 381

GRIMM

A BÉKAKIRÁLY Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen. A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos, kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre, leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka. Történt egyszer egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre, legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni. Hát ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja valaki: – Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle! A királylány körülnézett, kereste, honnét jő a hang, de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül. – Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? – kérdezte csodálkozva. – De bizony én – felelte a béka. – Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet. – Úgyse tudsz te azon segíteni! – sóhajtotta a királylány. – Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom. – No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat. – Amit csak akarsz: királyi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről! – Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat. – Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza golyómat! – mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta: „Ugyan, mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?" A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant, szájában az aranygolyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította. Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele, ügyet se vetett többet a békára. 382

Az nagy brekegéssel kiáltott utána: – Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te! De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy kvakk! kvakk! meg: várj csak! várj csak! – a királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccsplaccs, pliccs-placcs, aztán – egypercnyi csend után – kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta: – Kis királylány, nyiss ajtót! – Neked szólnak – mondta a király –, eredj, lányom, nézd meg, ki az. A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egy arasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé. – Mi az, édes lányom – kérdezte a király –, mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni? – Jaj, dehogy, édesapám – felelte a királylány –, nem óriás az, csak egy rusnya béka. – És mit akar tőled az a béka? Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire; hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért cserébe a békának. Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel, és úgy rebegte: – Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön! Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott: Kis királylány, nyiss ajtót! Elfeledted, mit ígértél tegnap künn a kút vizénél? Kis királylány, nyiss ajtót! Én vagyok itt, nem hallod? Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja ráparancsolt: – Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj és engedd be! A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. Ott leült és rákiáltott: – Végy föl magad mellé. A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt: 383

– Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! Erre aztán, bárhogy utálkozott, mit tehetett? Fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült, így szólt: – Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted. Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta: – Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam. A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba? A király azonban haragosan ráncolta a homlokát: – Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem! Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt: – Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban. Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette. – Nesze, rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj! A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a szempillantásban hírenyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt. – Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a varázslattól – mondta. – Most aztán felelj, állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hitestársadnak? A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába. Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik. Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában. A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyürészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból. Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott: Tengely törik, rúd szakad tán? A hűséges Henrik meg azt felelte: Egyiknek sincs baja, gazdám, csak a szívem pántja pattan: 384

bánatomban rávonattam, mikor a kút vízében béka voltál a mélyben. Még kétszer hallották útközben a reccsenést, A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj. Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szívéről.

385

JEMELJANOV

CSIZMA-KUTYÁK Volt nekünk egy szürke cicánk, úgy hívták, hogy Cirmos. Nagyon helyes, bátor kis cica volt. Ott ült a kályhánál a díványon, kinézegetett az utcára. Senkit se bántott. Egyszer csak kinyílott az ajtó, és belépett a szobába két bozontos, nagy vadállat. Se mancsuk, se farkuk, de Cirmos mégis rögtön tudta, hogy ezek kutyák! Kutyaszőrű, kutyaszagú vadállatok. Cirmos háta ívbe görbült. Szőre égnek meredt. Még farkincáján is felborzolta a szőrt. Felpúposította a hátát, fújt, háromszorosra növesztette magát. Most aztán ő is félelmetes! A bozontos vadállatok nem ijedtek meg, hanem szép lassan, tip-top, kip-kop, a dívány felé lépegettek, egyenesen Cirmosnak tartottak. No hiszen, mi lesz ebből! Cirmos nekivetette hátát a falnak, két lábra állt, és kis mancsaival vadul hadonászni kezdett az orra előtt: – Eredjetek innen, szörnyű vadállatok! De a vadállatok bizony sehova se mentek. Két hónapja élt már ezen a világon Cirmos, de ilyen szörnyűséget még nem látott. Felugrott a díványról az asztalra, az asztalról a függönyre. A csésze meg a kanál leesett a földre. Összetört a csésze, megcsörrent a kanál. Cirmos karmocskája véletlenül beleakadt a terítőbe, s mikor fel akart ugrani a függönyre, a terítő visszahúzta. Cirmos visszahuppant az asztalra. Összetörte a vajtartót, kiöntötte a tejet. Csirr, csörr! Alig tudta kiszabadítani a karmocskáját, aztán felmászott a függönyön, egyenest a szekrény tetejére. Felmászott, s csak ült. Itt talán csak nem érik el a szörnyű vadállatok. – Ej, Cirmos! – mondtam neki. – Hát miért ijedtél így meg? Hiszen ezek nem kutyák, csak az én új csizmám. Kutyaprémből csinálják. A repülőink ilyen csizmában repültek az Északi-sarkra. – Miau! Eredj innen! – kiáltotta panaszosan a szekrényről Cirmos. – Bizony nem megyek én innen sehova – feleltem. – Hazajöttem, itthon is maradok, a csizmám se megy sehová. Meg kell barátkoznod vele, Cirmos, hiszen együtt fogtok élni. – Miau! Megszököm! – kiáltotta Cirmos. – Dehogyis szöksz meg, sehová se szöksz te innen – mondtam, s levettem a csizmámat. Odatettem az íróasztal mellé a sarokba, aztán felvettem a házicipőmet, s leültem dolgozni. Vagy két óra múlva Cirmos lemászott a szekrényről, óvatosan elkerülte a félelmetes helyet, és bemászott a dívány alá. Sokáig ült ott egyedül a sötétben, nagyokat prüszkölve a portól. Éjszaka Cirmos fel-alá járt a szobában, és szándékosan kocorgott karmaival a padlón. De a csizma-kutyák tovább is csak álltak a sarokban, és hallgattak. Reggel, mikor felébredtem, azonnal körülnéztem. Hol van Cirmos? Sehol se láttam. Az, egyik új csizmám féloldalra dőlve hevert a földön, s olyan 386

kövér volt, mintha bent felejtettem volna a lábam. – Cirmos – szólítottam a cicát. – Mrrrr! – hallatszott a válasz. – Hrrrr! A rőt színű kutyaprémből kikandikált Cirmos elégedett kis pofácskája. Kiderült, hogy az éjjel összebarátkozott a jobb csizma-kutyával. Másnapra pedig összebarátkozott a ballal is. Azóta Cirmos minden éjjel a csizmámban alszik.

387

AZ ÓRIÁS MEG A KECSKEPÁSZTOR SVÉD MESE

Fönt, messze északon, egy hatalmas dombon lakott Stompe Pilt, az óriás. Évek múltak el, és senki sem zavarta a nyugalmát, a madár se járt arra – míg egy szép napon egy kecskepásztor jelent meg nyájával a domb lábánál. Az óriás azonnal neszét vette. – Ki az? – bődült el rettenetes hangon, és előrontott a barlangjából. Egy iszonyú nagy sziklát tartott a jobb markában. – Én vagyok, ha éppen tudni akarod! – kiáltott vissza a pásztor, s nyugodtan terelgetni kezdte kecskéit fölfelé a dombra. – Ha ide merészkedsz – ordított az óriás –, úgy szétmorzsollak, mint ezt a követ itt, ni! S a sziklát, ami a kezében volt, egy szempillantás alatt porrá morzsolta. – Én meg úgy szétlapítlak – válaszolta a pásztor –, hogy annyi lélek se marad benned, mint amennyi víz van ebben a kődarabban itt, ni! Azzal előhúzott a tarisznyájából egy friss sajtot, s úgy összenyomta, hogy ami nedvesség volt benne, bugyogva fröcsögött ki az ujjai között. – Úgy! Hát akkor nem félsz? – kérdezte az óriás. – Tőled aztán nem! – mondta fitymálva a legény. – Hát akkor gyere, verekedjünk meg! – mondta az óriás, és közelebb lépett. – Hát ha nagyon akarod – vonta meg a vállát a pásztor. – De elébb szidjuk egymást egy kicsit, hogy jól belemelegedjünk. Mert úgy van ám, hogy szitkozódás közben jön meg igazán a harag. És ha már jól méregbe jöttünk, a verekedéshez is nagyobb lesz a kedvünk. – Rendben van, de a szitkozódást én kezdeni – mondta az óriás. – Helyes, én meg majd folytatom – felelte a pásztor. Az óriás rettentő sokáig gondolkozott, aztán végre kibökte: – Egy görbe orrú boszorkányt, azt érdemelnél, nem mást! – Te meg egy repülő ördögöt! – vágta vissza a pásztor, s abban a pillanatban az íjával egy jó hegyes nyilat lőtt bele az óriás testébe. Az óriás meghökkent. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte, s megpróbálta kihúzni a combjából a nyilat. – Ez csak egy jó hegyes átkozódás volt – mondta a pásztor. – De akkor mért van toll rajta? – csodálkozott az óriás. – Hogy jobban tudjon repülni – felelte a legény. – És mért ragad olyan erősen hozzám? – faggatta tovább az óriás. – Azért, mert gyökeret eresztett beléd! – hangzott a válasz. – És van még több is neked ebből az... átkozódásból? – érdeklődött Stompe Pilt. – Hogy van-e?! – kiáltott a pásztor. – Mindjárt kapsz belőle még egyet! És egy újabb nyilat eresztett az óriásba. Az meg felordított ijedten: – Au... jaj! Hallod-e! Nem vagy még elég dühös, hogy nekilássunk a verekedésnek? 388

– Még nem! – mondta a pásztor. – Még nem szidtalak eleget! És újból kifeszítette az íját. De az óriás már nem várta meg. – Csinálj, amit akarsz, vezesd oda a kecskéidet, ahová akarod! – kiáltotta. – Nekem elég volt az átkozódásaidból... S azzal elfutott, soha többé nem látták a környéken. Így lett győztes a pásztor, mert bátor volt, és nem ijedt meg az együgyű óriástól.

389

A LEGERŐSEBB NANÁJ MESE

A nanáj gyerekek egy télen korcsolyázni mentek. Eleinte szépen eljátszottak, korcsolyáztak. Aztán összeverekedtek. Az egyik fiú, Nameka, megverte a társát, Kurbut. Megverte, aztán kérkedni kezdett: – Én vagyok a legerősebb! Akkor megcsúszott, hanyatt esett, és jól megütötte a tarkóját. – Látod – mondta neki Kurbu –, nem te vagy a legerősebb, hiszen a Jég megütött. Nézd, vérzik a fejed. Ismerd el, hogy a Jég az erősebb. Nameka megkérdezte a Jégtől: – Hallod-e, Jég, van-e nálad erősebb? – Van bizony! – felelte a Jég. – A Nap erősebb, mint én. Amint kisüt, én olvadni kezdek. Eredj, hódolj a Napnak! Ment a két fiú a Naphoz. Sokáig mentek. Végre megérkeztek. Megszólította Nameka a Napot: – Hé, Nap apó! Én megvertem Kurbut, a Jég engem ütött meg, te pedig felolvasztod a Jeget – erősebb vagy hát, mint mi! Azért jöttem, hogy hódoljak neked. Gondolkodott a Nap, törte a fejét. – A Felhő erősebb, mint én – mondta végül. – Ha betakar engem, nem tudnak áthatolni rajta a sugaraim, és hideg lesz a földön. Elindult hát a két fiú, hogy megkeresse a Felhőt. Felkapaszkodtak egy magas hegyoromra. Körülöttük köd, hideg. Mire elérték a Felhőt, átnedvesedett és keményre fagyott a ruhájuk. Felkiáltott Nameka a Felhőnek: – Felhő anyó! Én erősebb vagyok Kurbunál, a Jég erősebb nálam, a Nap erősebb a Jégnél, te erősebb vagy a Napnál. Te vagy hát a legerősebb. Azért jöttem, hogy hódoljak neked! A Felhőnek még válaszolni sem volt ideje – hirtelen szél kerekedett, száguldozni kezdett, fütyült, zúgott, és szétfújta a Felhőt. Az imént még hideg, nyirkos volt a levegő, a gyerekek alig láttak tovább az orruknál, s most egyszerre kitisztult a levegő, minden meleg lett, szivárvány tündökölt, ragyogott a Nap, végig lehetett látni az Amuron, eredetétől egészen a torkolatáig. Nameka ekkor felkiáltott a Szélnek: – Hallod-e, te Szél! Én megvertem Kurbut, a Jég megütött engem, a Nap felolvasztotta a Jeget, a Felhő eltakarta a Napot, te szétfújtad a Felhőt! Te mindannyiunknál erősebb vagy. Fogadd hát hódolatomat! Nameka meghajolt a Szél előtt. Kurbu pedig azt kérdezte tőle: – El tudod-e mozdítani a Hegyet? Fújni kezdett a Szél. De akárhogy duzzasztotta a képét, a Hegy meg se mozdult. Csak a homok kavarodott fel a tetején. – E-ej! – kiáltotta Nameka. – Sok időbe telik, míg a Hegyet el tudod hordani egyik helyéről a másikra! Úgy látszik, mégsem te vagy a legerősebb, hanem a Hegy! 390

Meghajolt a két fiú a Hegy előtt. – Hegy, Hegy, hallod-e! – kiáltott fel neki Nameka. – Te vagy-e a legerősebb a világon? Krákogott a Hegy, gondolkodott. – Nem – mondta aztán. – A Fa erősebb nálam. Nő, nő a hátamon, és gyökereivel morzsol engem. Nameka meghajolt a Fa előtt. – Hallod-e, Fa! Én megvertem Kurbut, a Jég megütött engem, a Nap legyőzte a Jeget, a Felhő legyőzte a Napot, a Hegy a Felhőt, te meg a Hegyet. Te vagy hát a legerősebb, igaz-e? A Fa susogtatni kezdte leveleit. – Igen, én vagyok a legerősebb – felelte. – Az már ugyan nem igaz! – mondta Nameka. Azzal fogta a fejszéjét, és kivágta a Fát. Minden meghajolt akkor Nameka előtt: a Hegy, a Szél, a Felhő, a Nap, a Jég. Azóta is azt tartják, hogy az Ember a legerősebb a világon.

391

BÁLINT ÁGNES

AZ ESŐCSEPP LÁTOGATÓBA MEGY Petike az ablakpárkányon üldögélt, és nézte, hogyan futnak lefelé az esőcseppek az ablaküvegen. Mikor az eső elállt, kinyitotta az ablakot, hogy világosabb legyen, és játszani kezdett az építőkockákkal. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha valaki járkálna az ablak alatt. Léptei nagyokat cuppantak, és nem jött közelebb, és nem ment távolabb, mindig csak egy helyben lépegetett az ablak alatt. „Ki lehet ez? – töprengett Petike. – Nos, akárki, cipői már bizonyára átnedvesedtek az ablak alatti tócsában. Talán a szobába akar bejönni, de nem mer szólni. No, majd kiáltok neki!" És jó hangosan kiáltotta: – Mért ácsorogsz odakint a vizes utcán? Gyere be inkább a szobába! Odakint megszólalt egy félénk hangocska: – Szívesen bemennék, de akkor nyújtsd ki, kérlek, kezedet az ablakon, hogy beleugorhassak. „Furcsa vendég! – gondolta Petike megütközve. – A háztetőről akar a tenyerembe ugrani? Igazán kíváncsi vagyok rá. Csak ne lenne túl nagy és túl nehéz." Kinyújtotta kezét az ablakon, és izgatottan várta, ki ugrik bele. – Most! – mondta valaki fent, az esőcsatorna peremén. És egy gyönyörű szép, csillogó esőcsepp ugrott Peti tenyerébe. – Ej, de szép – vagy! – kiáltott a kisfiú örvendezve. – Mint egy nagy, gömbölyű gyémánt! Letépett egy szirmot a vázában illatozó vörös rózsáról, és óvatosan rácsúsztatta az esőcseppet. Azután villanyt gyújtott. Most szikrázott ám csak az esőcsepp igazán! – Köszönöm, hogy behívtál – mondta az esőcsepp. – Még sohasem jártam szobában. Nagyon szép itt minden, sokkal szebb, mint az esőcsatorna peremén. És mennyi játék! No, lesz mit mesélnem, ha megint együtt leszek testvéreimmel. – Mesélj valamit nekem is – kérlelte a fiúcska. Az esőcsepp elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt: – Én csak arról tudok mesélni, ami valaha visszatükröződött bennem. Tudnék például beszélni mohos faláról annak a kútnak, amelyben sokáig éltem millió és millió testvérkémmel együtt. Mi voltunk a kút vize. Egy nap két kislány merített belőlünk két vödörre valót. Egyik vödör vízzel megöntözték a virágokat, a másik vödör vízzel – abban voltam én is – felmosták a konyha kövét. Meg kell mondanom, ez végtelenül bosszantott. Jobb lett volna a másik vödörbe kerülni! – gondoltam magamban. – Most egy rózsa illatos kelyhében üldögélhetnék a szivárvány minden színében ragyogva. Ehelyett porral és piszokkal keveredtem össze. „Örül majd édesanya, ha hazajön a munkából!" – mondta a nagyobbik leányka, és kiöntötte a piszkos vizet a szemétre. Én egy összekunkorodott krumplihéjra cseppentem. Rosszkedvűen üldögéltem ott, feketén, mint egy szurokcsepp. Még a jó meleg napsugárnak sem tudtam örülni. Pedig a napsugár hevétől egészen könnyű kis pára lettem, s ami piszok előbb még hozzám tapadt, ott maradt a krumplihéjon, én meg boldogan felrepültem a kéklő magasokba. Nem repültem ám egyedül! Millió és 392

millió testvérkém lebegett pára alakjában a föld felett. Ott találkoztam azokkal is, akik a másik vödör vízben voltak. „Milyen szép fehérre mostátok a konyha kövét! – kiáltozták. – Mi csak ott ültünk és irigykedtünk!" Egy darabig ide-oda repültünk a város felett. Egyszer csak hideg szél kerekedett. A hidegtől mind valamennyien újra vízcseppé változtunk, és hullottunk lefelé, olyan sebesen, hogy az emberek mind fedél alá menekültek előlünk. Én idepottyantam a háztetőre. Társaim már mind lecseppentek a tócsába az ablak alá. – Én meg azt hittem, járkál valaki az ablak alatt! – kuncogott Petike. – Holnap, ha kisüt a nap, megint felrepülünk a magasba! – ábrándozott az esőcsepp. – Most már tapasztaltabb vagyok, és ha majd újból esőcseppé változom, talán sikerül egy kertre vagy szántóföldre hullanom. Beszéltem olyanokkal, akik már áztattak száraz földet, tikkadt növényeket. Azt mondják, esőcsepp számára nincs nagyobb boldogság, mint érezni az újjáéledő növények illatát. Másnap az esőcsepp elpárolgott. Úgy látszik, találkozott testvéreivel, mert délfelé az égen megjelent egy bodros kis bárányfelhő. Peti mutatta is pajtásainak: – Nézzétek, ott repül barátom, az esőcsepp! És a kisfiúk vidáman integettek a kerek felhőnek.

393

CSARUSIN

A MEDVEBOCS A vadászok elejtettek három anyamedvét, és mind a háromnak a bocsait eladták az állatkertnek. Az állatkertben valamennyi bocsot egy ketrecbe tették; volt köztük barna, vörhenyes, fekete, különbözőféle fajta és különböző korú, kisebb és nagyobb. A legkisebb volt a legszomorúbb. A sarokban gunnyasztott, hasát vakarta, szopta a mancsát, és egész idő alatt morgott. A többiek annál vígabban voltak; birkóztak, verekedtek, ide-oda mászkáltak a ketrecben, szuszogtak, kiabáltak a bozontos, pocakos, nagy fejű, suta kis bocsok. Az egyik a növekedésben megelőzte társait, enni mégsem tudott annak rendje s módja szerint. Az etetőnő üvegből táplálja. Tejet tölt az üvegbe, rongydarabbal bedugaszolja, és odaadja neki. A kis bocs a mancsával átnyalábolja az üveget, úgy szopik belőle. Senkit sem tűr meg a közelében olyankor, dühösen morog. Valósággal félelmetes! Egy másik, fekete, fehér mellényes, állandóan mászkált, kapaszkodott. A ketrec vasrácsán felmászott a mennyezetig. Elindult – de a vasrudak simák, síkosak, kétarasznyit mászik, egyet visszacsúszik. Mászott, mászott, fele magasságig el is jutott, de tovább sehogy sem sikerült. Kifáradt. Küszködött, dolgozott mind a négy mancsával, vinnyogott dühében, annyira kívánkozott fel a mennyezetre, de hiába, mindig visszacsúszott. Végre kifundálta, hogy kell. A fogával kapaszkodott meg a vasrácsban, úgy lógott lefelé: pihentette a mancsát. Egy ideig lógott, pihent, aztán újra nekilátott, és szempillantás alatt a rács tetején termett. Aztán a ketrec tetején is végigmászott, de lepottyant, megütötte magát, és kétségbeesetten bömbölt. A gondozónő odaszaladt hozzá, fölvette, ringatta, simogatta. A medvebocs nagy sokára megnyugodott, gondozónője zsebében cukorkát talált, kivette, és papirostul szopogatni kezdte, jóízűen cuppogott hozzá. A gondozónő tejbekását hozott a bocsoknak. Valamennyien rávetették magukat a kicsi vályúra, lökdösték, tolongtak, jóformán belemásztak a kásába, harapdálták egymást, csámcsogtak, cuppogtak, szuszogtak. Egyszer csak kétségbeesett kiabálás hallatszik. Valaki torkaszakadtából bőg, kétségbeesetten. Ki az? Hát ki más, mint az a kis szopós medvebocs, amelyik még nem tud rendesen enni. Amikor a kását hozták, kioldalgott a ketrecből, és felmászott a seprűre, ami a ketrec mellé volt támasztva. Felmászott a seprűnyélre, és vele együtt felborult. Megütötte magát, és a seprűnyél ráadásul meg jól fejbe is vágta. Ott fekszik a földön, a szeme lehunyva, és jajveszékel. De a seprűnyelet még most sem ereszti ki a mancsa közül. Megint odaadták neki a tejesflaskát. A bocsok eközben megették az egész kását. Úgy összekenték magukat, hogy a szőrük színét se látni – csupa kása valamennyi. Csíkosak, foltosak. Teleették 394

magukat, mehettek újrajátszani. Szerettem volna megvenni az egyik medvebocsot, de hiába: az állatkerti bocsok nem eladók.

395

A NAP ÉS A HOLD INDIÁN MESE

Valamikor réges-régen a Nap tenger sok gyerekével együtt járta az égboltot, tenger sok gyerekével együtt világított, s olyan perzselő meleget árasztott, hogy a földön elszáradtak a füvek és a fák. A Holdnak is tenger sok volt a fia, lánya; ez így van még manapság is: a Hold gyerekei a csillagok. A Hold szerette az embereket, sajnálta is őket, hogy a Nap tenger sok gyereke kiégeti kertjüket, földjüket. Egyszer aztán elhatározta, hogy megszabadítja a földet a Nap tenger sok gyerekétől. – Tudod mit? – mondta a Napnak. – Rakjuk zsákba a gyerekeinket, dobjuk őket a sebes vizű folyóba, akkor legalább csak mi ketten sétálgatunk az égbolton. A Nap hallgatott a mézes szavú Holdra, zsákba rakta tenger sok gyerekét; a Hold azonban felhők mögé bújtatta csillagait, s helyettük ezüstös kavicsokat rakott a maga zsákjába. A Nap is, a Hold is a sebes vizű folyóba hajította a zsákot, aztán mindketten visszaszálltak az égboltra. Hej, de megharagudott a Nap, mikor eljött az éjszaka, s a felhők mögül előbújt a Hold tenger sok gyereke, a milliárdnyi csillag! A mézes szavú Hold meg egyre csak azzal vigasztalta a Napot, hogy a sebes vizű folyam medrében, az ezüstös kavicsok között bújócskázik valamennyi gyereke, aranyhal lett mindahányból! De a Nap csak nem békélt meg, azóta is haragszik a Holdra, körbe-körbe kergeti az égbolton, de sohasem éri utol, soha még egy árva csillagocska sem kerül az útjába.

396

JÉKELY ZOLTÁN

CSODAMALOM Mikor kicsi fiú voltam, mindenfélét barkácsoltam, szegecseltem, kopácsoltam, taligát, hajót ácsoltam. Domboldalban, szőlőskertben kunyhót, levélszínt emeltem, belé töklámpást szereltem, öreg csősszel énekeltem. Ha szobából szabadultam, amerre csak megfordultam, sárkalibám, kőpalotám sírva hagytam magam után... Volt a Küküllőn egy malom, mormolását most is hallom; életünk ott vígan tölt el, sok szép napom leőrölte, lejáratta sok jó órám – az Idő volt benne molnár. Feljebb volt egy fűrészmalom, fenyődeszkát vágtak azon; lejjebb egy ványolomalom, fodros gyapjút mostak azon. Volt messzebb egy lisztmalom is, a molnárja tolvaj, hamis: ha a zsilipjét lezárta, amennyi szép pisztráng, márna, mind bekerült kosarába, onnan pedig a hasába... Malmunkat így építettük: a patakot elvezettük; ahol a legjobban siet, gyeppel megdugtuk a vizet, hogy torpanjon vad folyása, megfogtuk vesszőfonással. A kavics közt árkot vájtunk, ahol kellett, sáncot hánytunk; partjára ültettünk fenyőt, zsurlót, páfrányt lengedezőt. 397

Iszamos, nagy kövek alatt fogtunk belé kövihalat; a folyókon fel s le úsztak, a markunkból ki-kicsúsztak. Megzavart, ijedt kárásznép, oldalazva, mintha másznék, evickélt ki a patakba, hol a bothal majd bekapja. Gát felett a sima tükrön vízipók suhant ezüstlőn, tűző napban korcsolyázott, s a cipője el nem ázott. Égerfák alatt, a mélyből kis búvárrigó merült föl; kőre röppent megriadva, s mert itt már nem ő a gazda, jajszó tört fel a szívéből, úgy szemlélte, hogy mi épül. Nagy volt a faragás-fúrás! Bácska villant, hullt a forgács. Úgy faragtuk, úgy gyalultuk, ahogy apánktól tanultuk, ahogy ő is az apjától vagy talán a nagyapjától. A kerékhez tengely kellett: mogyoróbotból kitellett; hogy hat küllő férjen bele, vastag maradt a közepe. Ebbe fúrtunk hat kis lyukat, hegyes küllővégnek utat, s a küllőket meghasítva, bekopácsoltuk a likba. Meghasított küllővégbe hat lapátkát tettünk még be, s ezzel kész is volt a derék hatlapátú malomkerék. A folyóka régen várta, sebes zúgóját kínálta; hol szűk volt, mint holmi szurduk, ágasfáinkat leszúrtuk, s rájuk tettük a kereket. Meg is indult, s úgy peregett, 398

akár valami motolla, s vízét megszivárványolta! Egy vén pásztor állt meg ottan, gyönyörködött a malomban. Lajbizsebből jól szelelő nagy cseréppipát vett elő. Míg a pipáját tömködte, illendőképp köszöntöttem. Lassan kotort elő tovább sorban acélt, taplót, kovát, s rá-rákoccantván a kőre, szikrákat csiholt belőle; ütött rá vagy tizet-húszat, mire a tapló meggyulladt. Belerakta a pipába, s szívni kezdte szaporázva. Csípős füstje szállt bodorral, s én finnyás, fintori orral bámultam a jó öreget, amint bodrokat ereget. „Elnéztem – szólt –, ez a malom mi a csudát őröl vajon? S merre lehet a molnára? Mert sok víz megy itt prédára, és rágyújtott egy nótára, ott hallottam utoljára: „Kőhalomban zúg a malom, ott sétál az én galambom, piros kendő a fejében, szeretője a szívében." Aztán elment dudorászva, s kósza tulkát hajkurászta. De a malom azt a nótát tovább mondta, rája szabták, reászabták forgására, vízi duruzsolására. Észrevétlen telt a napom, leőrölte a kis malom, mást sem őrölt e szent napon, bánta is a molnár nagyon... Álmomban is rágondoltam, ki dalol mellette mostan? 399

A kereke, mintha látnám, csillámol a hold világán, s míg őrli az Idő vizét, megbámulják az őzikék... Hát egyszer csak nő a malom, s vele nő a csodálatom: roppant kerekek forognak, nehéz kövek nyikorognak. Nagy zsákkal jön egy vénember, tele a zsák búzaszemmel; beleönti a garatba, aztán zsákját földhöz csapja. Aztán jön egy ifjú legény, nagy-nagy zsák a hátán-fején; künt is állnak, tolakodnak, az őrletők sokasodnak. Száll a liszt, akár a pára, zokog a malom zihálva, s mindez szörnyű leckét ró rám, merthogy én vagyok a molnár.. Faluvégen szélben ingó kidőlt-bedőlt kulipintyó; körülötte bodzabozót – itt laknak az üstfoldozók: Rupi, Ráki, Minya, Mányi s apróbbak is, egy rakásnyi. Volt ott egész nap dalolás, veszekedés, harangozás. Füstjét lehetett látni jól, ha felcsapott az üst alól, s ha sütöttek kismalacot, a szaga is át-átcsapott. Kalánosék vígan éltek, a királlyal sem cseréltek, övék volt az egész határ, minden megfogható madár... Izzott a nap a Küküllőn, mint a tüzes vas az üllőn. Harmatos nyár végi reggel már ott jártam a berekben, lábam gyorsan odatartott, hol tegnap hagytuk a malmot. 400

Csörgőnk csergedezve csorgott, a kereke fürgén forgott, oly jól tudta, mi a dolga, mintha száz éve ott volna. Hol van az éjjeli csoda? Őrletőknek semmi nyoma, s a hatalmas álom-malom nem nagyobb, mint a kobakom... Hát egyszer csak Minya, Mányi ott terem malomcsodálni; átgázoltak vasszigonnyal, maguk gyártották bizonnyal; rozsdás szigony a kezükben, halvacsora az eszekben. Martban döfködik a halat, hátha egy-egy fenn is akad. Ahogy járnak ott fel s alá, egyszercsak a malom megáll. Keresvén a baj okát ott, látunk egy iszonyú rákot, amilyent senki se látott! Úgy beült a kis malomba, mintha a molnára volna; az ollója féltenyérnyi, bajsza vége farkát éri. Malmunk farkával csapdossa, ollójával mind mardossa. Szerencse, hogy Mányi s Minya cseppet sem volt nyányiminya, szigonnyal hamar kidobták, s egy nagy kővel lenyomtatták. S amíg Minya tűzért szaladt, rőzsét gyűjtöttünk azalatt. Megjött a szén egy csuporban, fát raktam rá, leguggoltam, s addig fújtam, míg a lángja meg nem perzselt, a falánkja. Aztán a rákot kiszedtük a kő alól, tűzbe tettük, megsütöttük és megettük! Én kaptam az egyik ollót, még sohasem ettem oly jót! Mányinak jutott a másik; 401

Minyának a foga vásik: neki csak a farka jutott, s nagy mérgesen hazafutott. Ha te is eljöttél volna, tán neked is jutott volna, ha nem a bajsza, a lába – Nem jöttél volna hiába!

402

L. TOLSZTOJ

A MÓKUS ÉS A FARKAS A mókus leugrott az ágról, s egyenesen egy alvó farkasra esett. Felszökött a farkas, fel akarta falni. A mókus kérlelte: – Engedj el, te farkas. A farkas így felelt: – Jól van, elengedlek, de előbb azt mondd meg nekem, miért vagytok ti, mókusok, olyan vidám teremtések. Nekem mindig rossz kedvem van, ha meg titeket figyel valaki, azt látja, hogy ott fenn mindig ugráltok és játszadoztok. Felelte a mókus: – Előbb engedj fel a fára, onnan majd megmondom neked, mert idelenn félek tőled. A farkas elengedte, a mókus felszaladt a fára, s onnan adott feleletet: — Azért van rossz kedved, mert gonosz állat vagy. A gonoszság szorongatja a szívedet. Mi pedig azért vagyunk vidámak, mert jók vagyunk, s nem bántunk meg soha senkit.

403

A KIS BADMARAK TIBETI MESE

Messze, messze a hegyek között, egy kis faluban élt a kis Badmarak. A tibetiek nyelvén az ő neve azt jelenti, hogy rubin. Szép volt a neve a fiúnak, de mert a mesében ti mindig az igazságot keresitek, meg kell mondanom, hogy nem sokra ment vele. A falu legszegényebb embere Badmarak édesapja volt. Nőtt a kisfiú, bár az apja meg az anyja azt szerették volna, ha mindig kisfiú marad. De eljött az ideje, hogy az ottani szokás szerint letegye szép becenevét, és másikat válasszon. Olyat, amilyet egész életében használni fog. A szülei iskolába szerették volna küldeni. Arra számítottak, hogy a fiú majd nem lesz olyan szegény ember, mint ők. Azt akarták, hogy gyermekük messze földön híres tudós, bölcs férfiú legyen. Ám a bölcsességet nem adják ingyen. Sehol nem találtak olyan tanítót vagy szerzetest, aki csak úgy isten nevében vállalta volna a fiú tanítását. Szülei úgy határoztak, hogy eladják egyetlen birkájukat. Úgy is tettek, s Badmarak elutazhatott a városba, az iskolába. Apja a birka árát odaadta a tanítónak, a fiú pedig beült a többiek mellé a padba. Ecsetet, tust, papírt kapott, és rajzolgatni kezdte az írásjegyeket. Most ijedt ám csak meg Badmarak! Mennyi írásjegy! Van vagy ezer, talán kétezer is. És minden írásjegyet jól meg kell jegyezni, mert az egyik azt jelenti, hogy víz, a másik azt, hogy nap, a harmadik azt, hogy ember. Eltelt egy nap, el kettő; a harmadik napon Badmarak megszökött a tanítótól. Kiszaladt a mezőre, leheveredett a fűbe, és gondolkozni kezdett. Haza nem térhet; szégyellné magát apja és anyja előtt. Az iskolába sincs kedve visszamenni, nem kell neki az a rettenetes nagy tudomány. Így tépelődött sokáig, végre is hangos zokogásra fakadt: – Miért is nem tartott otthon apám? Őrizném a juhokat a hegyekben. Miért volna szükségem arra a bölcsességre, amire a tanító taníthat? Ó, én szegény Badmarak, ki fog rajtam segíteni? Jól kisírta magát; ettől megnyugodott és elszunnyadt. Egy hangya ébresztette fel. A kis állat felmászott a kezére, azon keresztül cipelte a nálánál sokkal nagyobb terhet, egy búzaszemet. Badmarak ráfújt, s a hangya terhével együtt messzire repült. Badmarak pedig újra elszundított. Éppen azt álmodta, hogy ismét otthon van, mikor valami csiklandozás fölébresztette. Hát ugyanaz a hangya, amelyiket az előbb lefújta a kezéről, mászott az ujjaira, és vonszolta nehéz terhét. Badmarak ismét ráfújt. A hangya lesodródott a földre. A fiú utánanézett, s így gondolkozott magában: „Hátha nem is közönséges hangya, hanem... De be sem fejezhette gondolatát, máris ott volt a hangya a kezén, és küzdött nagy terhével. Badmarak most nem fújta le a kezéről, hanem továbbsegítette. Figyelte a hangyát: most egy nagy kő állt az útjában. A hangya megmászta ezt is terhével együtt. Most éppen a kő tetejére ért volna, mikor hirtelen szél támadt. A szél lesodorta a földre. Olyan nagyot esett szegény állatka, hogy a hátára fordult, és lábai az ég felé 404

kalimpáltak. Badmarak egy pálcikával lábra segítette a hangyát. Alig szusszant egyet a derék kis állat, máris kapta terhét, és mászott föl a kőre. Ám ismét csak lesodorta a szél. S megpróbálta még sokszor, míg végül is sikerült feljutnia a kő tetejére, és hazatérhetett a bolyba. Badmarak elgondolkozott: – A hangya kicsi és gyenge, mégis elérte célját. Én ember vagyok, és sokkal erősebb. Én ne érném el célomat? – Helyesen beszélsz, Badmarak – mondta valaki a háta mögött. – Alig tanultál még valamit, máris úgy beszélsz, mint egy nagy bölcs. De igazán bölcs akkor leszel, ha nekiállsz a tanulásnak. Badmarak körülnézett: honnan jön a hang? És ekkor meglátta a hangyát. Meglátta a hangyát, az beszélt hozzá. Valóban nem közönséges hangya volt. Badmarak visszatért az iskolába. Most már nem találta nehéznek a tanulást. Nagy tudós lett belőle, és bölcsességének híre messzi földre eljutott.

405

FRANCE

ROSSZAK A NAGYFIÚK Roger, Marcel, Bemard, Jacques és Étienne összebeszéltek, hogy meglátogatják Jean barátjukat. Az országút visz oda, amely mint valami szép sárga szalag húzódik napsütötte mezők és rétek között. Elindultak. Egy sorban haladnak, így a legjobb menetelni. De egy kis baj van az igazodással: Étienne még nagyon kicsike. Igyekszik lépést tartani a többivel. Szaporán szedi kurta lábacskáját. A karját is lóbálja ráadásul. De hiába, még nagyon kicsike. Lemarad a pajtásaitól. Hátul baktat, mert ő a legkisebb. Bosszantó. Persze úgy illenék, hogy a nagyobbak, az idősebbek bevárják őt, és lépéseikkel az övéhez alkalmazkodjanak. Illenék, de nem teszik. „Előre!" – mondják a világ hatalmasai, és maguk mögött hagyják a gyengéket. De végén csattan az ostor! Egyszerre csak a négy nagy, erős lurkó megáll. Egy szökdécselő állatot pillantottak meg a földön. Az állat szökdécsel, mert béka, és az út menti rétre igyekszik. Ez a rét az ő hazája. Szereti hazáját, ott van a tanyája, egy csörgedező patak partján. Ezért szökdécsel. A béka zöld, mint egy frissen zsendülő falevél. Bemard, Roger, Jacques és Marcel üldözőbe veszik. Ott szaladnak a réten, és hamarosan észreveszik, hogy lábuk besüppedt a kövér, sűrű pázsitot termő talajba. Néhány lépés még, és térdig gázolnak az iszapban, amelyet eltakart a fű. Üggyel-bajjal kievickélnek. Cipőjük, harisnyájuk csupa sár. A zöld rét tündére fekete bokavédőt húzott a négy vásott kölyökre. Étienne lihegve éri utol őket. Nem tudja, nevessen-e vagy szánakozzék, ahogy így csúffá téve látja őket. Azon tűnődik az ártatlan lélek, hogy lám, milyen balesetek érhetik a nagyokat és erőseket. A négy kárvallott elszontyolodva visszafelé veszi útját. Mert hát ily siralmas állapotban csak nem mehetnek látogatóba Jean barátjukhoz! Ha majd hazaérnek, mamájuk leolvassa a lábukról, hogy rosszalkodtak, míg a kis Étienne jósága ott fog tündökölni dundi lábacskáin.

406

ZELK ZOLTÁN

PÁRÁCSKA Régen történt ez, nagyon régen s olyan nagyon mesze, hogy még a torony tetejéről se lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak kí az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt. Büszke is volt felhőpapa és felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa a szomszédainak: – Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle! – Az bizony – mondogatták a felhőszomszédok –, zivatar, de még országos eső is lehet... Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta; ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon a gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait. Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s már egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt: – Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni. Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt: – Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj haragosan, légy erős, büszke felhő... Felhőmama így szólt: – Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket s a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány... Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak: – Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk. A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán továbbvándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek: – Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket! Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor bizony már nagyon kicsi felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé. Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott: – Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek. A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az 407

esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről. Így halt meg Párácska, de mégsem halt meg, mert tovább él falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

408

KOSSUTH LAJOS ÉS AZ URAK MAGYAR MESE

Kossuth Lajos egyszer maga köré gyűjtötte az urakat, és megkérdezte tőlük: – Ki érdemli meg a szőlő levét? Az urak mind azt felelték, hogy az, akié a föld. – Na, urak, menjünk akkor kapálni! Neki is fogtak. Kossuth Lajos kapált legelöl, de nem olyan közönségesen, hanem a hegynek felfelé. Eltelt egy kis idő, akkor egy kis pihenőt engedett nekik, és azt kérdezte: – Ki érdemli meg a szőlő levét? Az urak erre megint mind azt felelték, hogy akié a föld. – Na, urak, megyünk akkor még kapálni! Neki is fogtak megint, csak úgy izzadtak bele az urak. Kossuth megint megkérdezi: – Ki érdemli meg a szőlő levét? – Az is, akié a föld, meg az is, aki megkapálja, és izzad vele. De Kossuthnak még ez sem volt elég, hanem megint azt mondta: – Na, urak, menjünk akkor kapálni! Még egy jó csomót megkapáltak, aztán Kossuth újra megkérdezte: – Ki érdemli meg a szőlő levét? De erre már mind azt felelték az urak, hogy az, aki megkapálja, aki meg csak a lábát lóbálja, egy kortyot sem érdemel.

409

NOSZOV

LÉPCSŐFOKOK Petya az óvodából jött hazafelé. Ma megtanult tízig számolni. Mikor odaért a házukig, kis húga, Valja, már a kapuban várta. Petya kézen fogta, és együtt mentek tovább. – Én már számolni is tudok – dicsekedett Petya. – Az óvodában megtanultam. Mindjárt meglátod, most megszámolom a lépcsőfokokat. Nekiindultak a lépcsőknek. Petya hangosan számolta a fokokat. – Egy, kettő, három, négy, öt... – és megállt. – Mért álltál meg? – kérdezi Valja. – Várj csak, elfelejtettem, milyen lépcsőfokok következnek. Mindjárt eszembe jut. – Hát csak jusson eszedbe minél hamarabb – mondta Valja. – Mindjárt, mindjárt, várj csak. Az előbb még tudtam, és most egyszerre elfelejtettem. Hogy lehet az? – Majd később eszedbe jut. – Nem, én most akarom. Tudod mit? Kezdjük elölről. Lementek a lépcsőn, és újra nekiindultak. – Egy – számolja Petya kettő, három, négy, öt... – s megint megáll. – No, hát miért álltál meg? – kérdezi Valja. – Várj, mindjárt, hadd jusson eszembe; hogy is felejthettem el! Az óvodában még olyan jól számoltam, s most egyszerre elfelejtettem. – Tudod mit? Holnap még tanulsz egy kicsit, s aztán jól fogsz emlékezni rá – mondja Valja. – Hogyhogy holnap? Ma akarok számolni. Gyere, kezdjük újra, s meglátod, hogy eszembe jut. Megint lementek a lépcsőn, s Petya újrakezdte: – Egy, kettő, három, négy, öt... – Talán huszonöt? – kérdezi Valja. – Dehogyis, nem huszonöt! Csak megzavarsz! Megint elölről kell kezdeni. – Én nem akarom többet – mondja Valja. – Mit vonszolsz magad után föl, le? Már megfájdult a lábam. Menjünk, kérdezzük meg anyukától. – Nem megyek! Azt akarom, hogy anyuka hallja, hogy tudok én már számolni. El nem megyek innen, amíg eszembe nem jut! – Hát akkor én megyek egyedül. Valja hazament, és azt mondja anyukájának: – Anyuka, Petya lent a fokokat számolja: egy, kettő, három, négy, öt, de aztán nem jut eszébe. – Aztán hat jön – mondta anyuka. Valja visszaszaladt a lépcsőhöz, ahol Petya még mindig a fokokat számolta. – Egy, kettő, három, négy, öt... – Hat! – súgja Valja. – Hat! hat! – Hat! – örvendezett Petya, és lépett egyet. – Hét, nyolc, kilenc, tíz! Itt aztán a fokok is véget értek. 410

A gyerekek nagyon megörültek, és futottak haza. – Anyukám, hallgasd meg, hogy tudok én már számolni! – kiáltotta Petya, és számolni kezdte az asztalokat, a székeket, az ágyakat, a képeket a falon, mindent megszámolt.

411

A HOSSZÚ NÉV ÁTKA JAPÁN MESE

Élt egyszer egy ember Ecsu tartományban, akinek meghalt a felesége, s csak egy kisfiú maradt utána. Az ember nemsokára újra megházasodott, és a második asszonytól is fia született, be az új asszony gyűlölte mostohafiát. Egyszerűen Korizannak nevezte, mert azt remélte, hogy a rövid név megrövidíti az életét is, s bízott abban, hogy a gyermek hamarosan elpusztul. Édesfiának azonban hosszú-hosszú nevet adott, hogy hosszú legyen az élete. Temérdek tanakodás után elkeresztelte hát Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokónak, s ehhez még hozzátette az előkelő hangzású Hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika csocsoranocsogirka-sikisiki-andono nevet is, de még most sem volt elégedett, s ezért megtoldotta még néhány hangzatos dísznévvel: Heianji-temmoku-mokudono-ejzuke. Egyszer aztán a gyerekek a folyóparton játszadoztak, és Kori-zan, a mostohafiú beleesett a folyóba. Az emberek, akik a közelben voltak, észrevették, és kiáltozni kezdtek: – Kori-zan beleesett a folyóba! Meghallotta az apja, odaszaladt és kimentette. Nem sok idő múlva, játszadozás közben a folyóba pottyant a másik fiú. Az emberek észrevették, s odakiáltották az apjának: – Hé, hallod-e, Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganoko-hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono-heianjitemoku-mokudono-ejzuke beleesett a folyóba! De mire a szülők meghallották, hogy tulajdonképpen mi történt a gyerekkel, már messzire sodorta a fiút az ár. Kis híján beleveszett az örvénybe. Hétnapi járóföldre ért partot, majd lekopott a lába, amire hazaért.

412

GYULAI PÁL

A PULYKA ÉS A VERÉB Nagy garral, felfuvalkodva jár az udvaron a pulyka. összegagyog tarkát-barkát, kiterjeszti szárnyát, farkát, aztán magát illegeti, billegeti, s méreg eszi, mivel senki föl nem veszi. A kutya annyit sem ad rá, hogy legalább megugatná. De egy veréb a sövényre száll majd víg kedvvel odább szökdel, és elébe áll, és borsot tör orra alá, csiripolva így szól hozzá: „Biz azt kend hiába fújja, szebb a páva, mint a pulyka!" A pulykát ez szörnyen bántja, szárnyával a földet szántja; berzenkedik, puffaszkodik, neki-nekirugaszkodik. De a veréb csak neveti s újra visszamondja neki: „Úgy volt, úgy van, úgy lesz biz a! Szebb a páva, mint a pulyka!" A pulyka most már mit tegyen? Dérrel-durral továbbmegyen. Összegagyog tarkát-barkát, kiterjeszti jobban farkát, aztán magát illegeti, billegeti, s egész udvar kineveti, mert azalatt a kis kutya a verébtől megtanulta, s mai napig is ugatja: 413

„Szebb a páva, mint a pulyka!"

414

PANTYELEJEV

A KÉT BÉKA Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka – bátor, erős és vidám – a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született. No, mindegy, együtt éltek ezek a békák. Egy éjjel elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illatok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga. Éppen ez az, amit a békák szeretnek. Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek. Elmerülni persze nem szerettek volna. Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta: „Most már mindegy, innen ki nem evickélek. Hát akkor minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök." Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült. A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta: „Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!" De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből. De csak nem adja meg magát! Nem, ő nem csügged! „Nem tesz semmit – gondolta –, amíg erővel bírom: kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán – majd meglátjuk!" S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal, öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos, és azt gondolja: „Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál...” S egyszerre csak – hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben: kemény vaj van alatta. „Hát ez mi? – gondolja a béka. – Hogyan került ide a vaj?" Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat. „Hát akkor – gondolta a béka – mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt." 415

Így gondolkozott, kiugrott a köcsögből, pihent egyet, és hazaszökellt az erdőbe. A másik béka pedig ottmaradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé. Így van ez bizony. Az igazat megvallva – te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz – nem haltál volna meg idő előtt.

416

DONÁSZY MAGDA

VÍZILABDA Volt egyszer egy óriási vízilabda. A kis Sári csöpp kezébe alig fért be. Szép volt, víg volt, engedelmes, szófogadó, piros pettyes. Ha Sárika földre dobta, visszapattant azon nyomba'. Ha magasba röpítette, fölszállt három emeletre, de onnét is visszaröppent. Dehogy maradt soká ott fent. Dehogy maradt, dehogy maradt! Sebbellobbal visszaszaladt, visszaugrott, vissza ám: – Hopp! Itt vagyok, Sárikám! A napos tó vize mellett minden percük vígan tellett. Ha meleg volt, három ízben ott csücsültek a kék vízben. Ilyenkor a vízilabda kis gazdáját úgy felkapta, úgy felkapta, mint a pelyhet, Sárikának több se kellett, vizes pettyek hátán termett. Erre a szép fehér pettyek kerekebbre kerekedtek. Pettyes labda így szólt aztán: – Fürödj te is, kicsi gazdám! No de sebaj! Ő se hagyta, s újra alul volt a labda, s mint a mesebeli sárkány, vitte Sárit pettyes hátán, s ha a gazda azt akarta, kiúszott a napos partra. Várta már a nedves homok, Sári gazdaasszonykodott. Volt ott mindenféle forma, egymás mellé rakta sorba a pirosat, zöldet, kéket, tortatálakat, bögréket. A homokot megszitálta, úgy tömte a mázas tálba. Megcukrozta, meg is sózta, nap sütötte porhanyósra. Egyik délben aranysárga lepke szállt a homokvárra. A melegben úgy elbágyadt, nem bírták a gyönge szárnyak. Jaj! Jaj! Itt a homokréten szomjan pusztul. Meghal éhen! Nincs virág, se lombos ág, még egy bokrocskát se lát! Szép homokvár udvarában így búsongott egymagában. Sári nagyon megsajnálta: – Ne szomorkodj, te kis árva! – Óvatosan hozzálépett: – Majd én hazaviszlek téged. Két ujjával vette fel, tenyerébe vitte el. Addig ment, ment, mendegélt, míg a kerítéshez ért. Ott a hófehérre mázolt lécen innen rózsarács volt. Sárikánk, hogy nagyobb legyen, ágaskodott lábujjhegyen. A legalsó ingó-bingó, nyiladozó rózsabimbó lehajtotta fejét mélyre, hogy a lepkés kéz elérje. Míg Sárika odajárt, a pettyes labda várva várta. Már-már el is aludt volna, hanem amint félálomban nyújtózkodott egyet-kettőt, meglátták a parti szellők. Nosza! Összesúgtak-búgtak, nekimentek, ahogy tudtak. Taszigálták erre-arra, homokvárból kék tópartra. Pettyes labda megijedt: – Hová visztek? Még ilyet! – Szedte-vette-teremtette! – a sok szellő csak nevette: – Megfürdetünk! – Nem hagyom! Itt maradok a napon! – Mi vagyunk az erősebbek! S bár a kedves fehér pettyek kapaszkodtak a homokba, a sok szellő úgy bedobta, hogy a lába sem ért földet, aztán fújták följebb, följebb. Szálltak vele az ég felé, ám utána, lám, utána, beledobták a hullámba. Erre aztán a víg pettyek mind csuromvizesek lettek, és a kék víz mély tükrében ugrándoztak hófehéren. A haragos szél benn nagyobb tarajos hullámot csapott. De a labda nem volt bajba! – Hip-hop, hip-hop! – táncolt rajta, és a csipkehab felett csak illegett billegett. 417

A kis Sári ezalatt a homokon átszaladt, s hogy labdáját nem találta az elhagyott homokvárba, futott ide, amoda! Ide tette, vagy oda? Hullám vitte sebesen, nem jön vissza sohasem? Hullt a könnye fényes gyöngye, s a kék vízbe csorrant csöngve. De hiába, mindhiába, vízilabda meg sem látta, egy pöttye se nézett hátra, bár labdája visszajönne! De az nem is nézett hátra, hullámvölgyből hullámhátra vitte a szél, fütyörészve, Sárit nem is vette észre. Nem látta más, csak egy csacska, szürke színű csöpp halacska. Az, hogy Sárit sírni látta, átúszott a vízivárba. Vízikirályt arra kérte, parancsoljon parti szélre: – Forduljon meg, jöjjön délre! És a labdát hozza végre gazdájához a vízszélre! Vízikirály futárt küldött, fúvatta a kagylókürtöt, nádszál sípot, trombitát fújtak rákok, kis csigák és a vízibékák kara kuruttyolta: – Kvakk! Kvakk! Haza! A sok szellő dúlva-fúlva vízilabdát visszafújta. Visszahozta, odacsapta: – No, Sárika! Itt a labda! A mi Sárink ugrált, örült, hogy a labdája megkerült. Míg szívére szorította, a szürke hal nagy titokban felpillantott a kislányra, napsugárka meg a halra, s jóságáért szürke hátát aranyszállal végigvarrta.

418

MÓRA FERENC

A MI PÓKUNK Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elejbem a lépcsőn Panka leányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája: – Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat! – Micsoda, szentem? – tudakoltam tőle ijedten. – Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk? – Jaj, nagyobb ez még annál is! – Tán lehágta a sarkát a bádoghuszár a porcelán királykisasszonynak? – Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod. Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs! – Ejnye, söprű meg a kefe – mordulok el haragosan. – Ez már csakugyan nagy csúfság. Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot! Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen! Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is idehordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben. – Édes lelkem, hol vegyek én nektek pókot? Hacsak a padláson nem alszik valami zugolyban. Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat, fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az isten is pókistállónak szánta. – Nézd e – tartom oda a Panka kisírt szeme elé –, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz. – Nem ér az semmit – eredt el a könnye megint a drágámnak –, nem lesz már nekünk pókunk az életben! De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám: – Apuka, van pénzed? – Annyi, mint szőr a békán. Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme: – Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot. – Hm – mondom –, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával. – Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere. Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke. – Úgy vedd, mintha már le is volna – fogadkozott Panka, s lekapta a szögrül a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni, uramfia! – ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt. – Mi az, drágám? – ugrok oda sebesen. – Semmi, apuka, csak egy legyecske – vörösödött el Panka a füle búbjáig. – 419

Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre. Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak.

420

PRISVIN

AZ ARANYRÉT Amikor a pitypang nyílik, nagyszerűen mulatunk mindig a bátyámmal. Akárhová indultunk – ő elöl, én meg a sarkában –, fontoskodva utána szóltam: – Szerjozsa! Bátyám megállt, hátranézett, én meg egyenest az arcába fújtam a pitypang pelyhes magját. Aztán már ő is résen volt, s amint nem ügyeltem, pfüh – az arcomba fújta ő is a fújókát. Így ezt az érdekes virágot csupán szórakozásunkul szaggattuk. Egyszer azonban nagy felfedezést tettem. Falun laktunk, ablakunk előtt rét terült el, s az a rét tiszta arany volt a sok virágzó pitypangtól. Nagyon szép volt! Mindenki azt mondta: „Jaj de szép ez a rét! Tiszta színarany!" Egyik nap korán keltem, hogy horgászni menjek, s hát látom, hogy a rét nem arany ám, hanem zöld. De amikor déltájban hazamentem, már megint csupa arany volt a mező. Most már elhatároztam, megfigyelem ezt a furcsaságot. Estére a rét megint megzöldült. Akkor kimentem, kerestem egy pitypangot, és észrevettem, hogy összecsukta a szirmait: mintha a mi ujjaink a tenyér felőli oldalukon sárgák lennének, s ha ökölbe szorítjuk a kezünket, eltakarnók a sárgát. Reggel, amikor fölkelt a nap, láttam, amint a pitypang kitárja ujjait – vagyis szirmait –, és a rét megint aranyszínbe borul. Attól fogva a pitypang legkedvesebb virágunk volt: hiszen velünk, gyerekekkel együtt tért aludni minden este, s velünk együtt ébredt reggelente.

421

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

A KÉT KICSI BOCS MEG A RÓKA Medvepapa, medvemama dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban, s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, zsíros sajt. – No, ezt megesszük – mondták. Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ideoda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot. – Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs. – Akkor menjetek oda a bokor mögé – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok. A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott. A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép, kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott. – Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

422

HÁRS LÁSZLÓ

JANKÓ ÉS A TÜNDÉR Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi gyerek volt, apró volt annak mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt. Olyan icurka-picurka kis tündér volt ez a tündér, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett meglelni. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nem is tudott volna mit kezdeni. Ez az icurka-picurka tündér estéről estére meglátogatta Jankót. Amikor a kisfiú lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, hipp-hopp, ott termett a tündérke Jankó párnáján, odatelepedett füle cimpájára, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, igazi tündér módra, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét. Hanem miről is mesélt ez az icurka-picurka kis tündér? Mesélt például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gőzmozdonnyal is. Versenyre is kelt, s az lett a vége, hogy a gőz szétvetette. Mesélt a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laknak. Csak kezébe kell venni a ceruzát, s az már rajzolja is a képeket, amelyek menten megelevenednek a papíron. Jankó különösképpen szerette azt a mesét, amely úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén, Jankó meg maga is olyan icurkapicurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben barangoltak a fű között, mintha csak szálfaerdőben járnának. Később a hátára vette őket egy fecske, elrepült velük a felhők közé, s ott úgy gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Hát még az éléskamra-mese! Az volt ám a valami! A tündér megmutatta Jankónak az éléskamrát, amelynek polcai csak úgy roskadoztak a jó falatoktól: sonkától, szalonnától, kolbásztól, ezerféle befőttől, s ki tudja, mi mindentől még. S a tündér elmagyarázta Jankónak, hogy ők most tulajdonképpen az éléskamra álmát látják. S miről álmodna az éléskamra, ha nem teli polcokról? Telt-múlt az idő, s a tündér minden este mesét mondott. Egy este aztán azt mondta a tündér: – Jankó, most az utolsó mese következik. Jankó nem szólt semmit, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a mesét. A tündér pedig intett pirinyónál is picurkább kezével. És Jankó egy nagy-nagy termet látott, a teremben padok sorakoztak egy fekete tábla előtt, és a padokban gyerekek ültek. Balról a második padban meglátta saját magát is, amint az irka fölé hajolt, és éppen egy nagy A betűt írt... Aztán az iskola kapuját látta, déli napsütésben, s a kapun gyerekek özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között, de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, azután a harmadikosok és így tovább, tovább. Azután kifordultak a kapun a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút látott közöttük. Addig törte a fejét azon, hogy honnan ismeri azt a fiút, amíg eszébe jutott, hogy innen, a saját ágyából, mert ő maga az a nyolcadikos... De már el is tűnt az iskola, el a kapu is, és füstös kovácsműhely tündökölt a helyén, a kovácstűz vörös ragyogásában. Az üllőnél izmos óriás verte a vasat 423

hatalmas pöröllyel. Jankó azonnal megismerte: az az izmos óriás nem volt senki más, mint az édesapja. De ahogy jobban odafigyelt, hát kiderült, hogy nem is az apja az, hanem ő maga, ő veri a vasat, amely izzó piros vasrózsává alakul a kalapács ütések alatt. – És most elég volt a meséből, Jankó – mondta akkor a tündér. Felkelt ültő helyéből, s óvatosan beosont Jankó fülébe. De nem maradt ott, hanem mind beljebb osont, míg eljutott egészen a szívéig... És másnap reggel Jankó felkelt, felöltözött, s a mamája kézen fogva elvitte az iskolába. Attól a naptól fogvást többé senki se telepedett Jankó párnájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most a szívében lakik, ott dobogja a meséjét. Este, ha lefeküsztök, ügyeljetek jól a szívetek dobbanására, bizonyára ott is lakik egy icurka-picurka tündér. De tinéktek éppen elég nagy.

424

PAUSZTOVSZKIJ

A BORZ ORRA A tó tükrét a partok közelében beszórta a tömérdek sárga falevél. Olyan sok volt a levél, hogy nem halászhattunk tőlük. A horogzsineg ráfeküdt a levelekre, és a horog nem merült a vízbe. Be kellett eveznünk a vén ladikon a tó közepébe, ahol már elvirágzott a vízililiom, és a kék víz olyan feketének látszott, mint a szurok. Tarka sügéreket fogtunk ott. Úgy fickándoztak és csillogtak a vízben, mint a mesebeli japán kakasok. És fogtunk ónos pontyokat meg durbincsot, amelynek két szeme olyan volt, mint két kicsinyke hold. Csukák vicsorították ránk apró, tűhegyes fogaikat. A nap és a ködök is azt mutatták, hogy beköszöntött az ősz. A lombját hullató erdőn át távoli fellegek látszottak, és sűrű, kék volt a levegő. Éjszakánként mozgolódott körülöttünk a bozót, és hunyorogtak az alacsonyan fekvő csillagok. Táborunkban máglyatűz lobogott. Folytonosan, éjjel-nappal tüzeltünk, hogy elriasszuk a farkasokat, amelyek üvöltése halkan hangzott hozzánk a tó távoli partjai felől. A tábortűz füstje és a vidám emberi kiáltások nyugtalanították az ordasokat. Szentül hittük, hogy a tűz elriasztja a vadállatokat, de egy este a tábortűz közeié ben valami vad kezdett dühösen szuszogni a fűben. Nem láttuk az állatot. Nyugtalanul rohangált körülöttünk; zizegtette a magas füvet, prüszkölt, mérgelődött, de még csak a fülét se dugta ki a fűből. A serpenyőnkben burgonya sült; átható, étvágygerjesztő illatot terjesztett, és a vadállat nyilván erre a szagra futott oda. Volt velünk egy kisfiú. Úgy kilencesztendős lehetett, de jól bírta az erdei éjszakázást és az őszi hajnalok hidegét. Sokkal jobban észrevett mindent, mint mi, felnőttek, és mesélt élményeiről. Füllentős volt, de mi nagyon szerettük a füllentéseit. Sehogy sem tudtunk, de nem is akartunk rápirítani, hogy nem mond igazat. Mindennap kitalált valami újat: egyszer hallotta, hogyan sugdolóznak a halak, másszor meg látta, hogy a hangyák fenyőkéregből és pókhálóból tutajt csináltak maguknak a patakon, s a képzeletbeli éjszakai szivárvány fényénél áttutajoztak a túlsó partra. Úgy tettünk, mintha elhinnénk neki. Minden, ami körülvett bennünket, meseszerűnek tűnt: a kései hold, amely a fekete tó fölött csillogott; a magasan járó fellegek, amelyek olyanok voltak, mint a hegyek ormán fekvő rózsaszínű hó; de még a magas fenyőfák tengermorajra emlékeztető zúgása is. Először a kisfiú hallotta meg a vadállat prüszkölését, és ránk pisszegett, hogy hallgassunk. Elcsendesedtünk, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, de kezünk önkéntelenül a kétcsövű puska után nyúlt. Ki tudja, miféle állat! A vad fél óra múlva kidugta a fűből nedves orrát, amely a disznóéra hasonlított! Az orr soká szimatolt, és mohón remegett. Aztán egy fekete, szúrós szemű, hegyes pofa bukkant elő a fűből. Végül előtűnt a csíkos irha. A bozótból egy kis borz kúszott elő. Maga alá húzta a lábait, és figyelmesen rám 425

nézett. Aztán utálkozva prüszkölt, és egy lépést tett a burgonya felé. A burgonya sült, sistergett, fröcskölt alatta a forró zsír. Rá akartam kiáltani az állatkára, hogy megégeti magát, de elkéstem: a borz odaugrott a serpenyőhöz, és belédugta az orrát. Pörkölt bőrszag érzett. A borz felvisított, és kétségbeesett nyüszítéssel visszarohant a fűbe. Rohant, végigjajgatta az erdőt, tépte a bokrokat, és köpködött felháborodásában és fájdalmában. A tónál és az erdőben zavar keletkezett. Ijedt békák brekegtek a szokatlan időben, megriadtak a madarak, és közvetlenül a partnál, hangosan, mintha ágyú szólna, csapkodta magát egy hatalmas csuka. Reggel felkeltett a kisfiú, és elmesélte, hogy éppen most látta saját szemével, hogyan gyógyítja a borz megpörkölődött orrát. Nem hittem el. A tábortűznél ültem, és félálomban hallgattam a madarak reggeli hangjait. A távolban füttyöngettek a fehér farkú szalonkák, hápogtak a kacsák, a kiszáradt lápon krúgattak a darvak, csobbantak a halak, halkan turbékoltak a vadgalambok. Nem akarózott mozognom. A kisfiú kezemnél fogva húzott. Megsértődött. Be akarta nekem bizonyítani, hogy nem hazudott. Hívott, hogy menjek vele megnézni, hogyan gyógyítja magát a borz. Kelletlenül beleegyeztem. Óvatosan behatoltunk a sűrűbe, és a hangabozótok között egy korhadt fenyőfatörzset pillantottam meg. A törzs előtt, háttal nekünk, ott állt a borz. Kotorta a tuskót, majd megpörkölt orrát beledugta a korhadt fatörzs nedves, hideg belsejébe. A borz mozdulatlanul állt, és hűtötte szerencsétlenül járt orrát; de körülötte egy másik kis borz szaladgált és prüszkölt. Nagyon izgatott volt, és az orrával böködte a mi borzunk hasát. A mi borzunk rámordult a másikra, és bozontos lábával felé rúgott. Aztán leült, és sírva fakadt. Ránk vetette kerek, nedves szemét, nyögött, és érdes nyelvével fájó orrát nyalogatta. Szinte kérte, hogy segítsünk íajta, de hát mi sehogyan sem tudtunk segíteni. Egy esztendő múlva ugyanannak a tónak partján találkoztam a forradásos orrú borzzal. A víz mellett ült, és mancsával el akart fogni egy szitakötőt, amely úgy zakatolt, mint egy bádoglemez. Integettem a borz felé, de az dühösen felém prüszkölt, és elbújt az áfonyabozótban. Azóta sem láttam többé.

426

EDWARD LEAR

AZ ASZTAL ÉS A SZÉK I Szólt a Székhez az Asztal: „Gyere, szívem vigasztalj! Szörnyen kínoz a hőség. Minden lábam fáj és ég. Sétálhatnánk egy kicsit. Friss levegő jólesik. Fűszerezzük víg traccsal!" – szól a Székhez az Asztal. II Szólt az Asztalhoz a Szék: „Oh, milyen bolond beszéd! Hisz mi nem sétálhatunk. Tudod, járni nem tudunk." De az Asztal sóhajt rá: „Megpróbálni mégsem árt. Lábad annyi, mint lábom: megpróbáljuk két lábon." III Így lementek, s lassacskán át az egész városkán, körbe-körbe, könnyeden kopogva a köveken. S aki csak ott szembejött, megállt a hátuk mögött: „Lám, az Asztal meg a Szék levegőznek kicsinyég." IV De most völgynek tért az út, s egy kastélyhoz kanyarult. Teljesen eltévedtek. Esteiig tévelyegtek, s akkor a bölcs társaság fölfogadott egy kacsát, 427

egy bogárkát s egy egérkét, akik hazáig kísérték. V Ott egymás nyakába esvén, így ujjongtak: „Drága testvér! Jó volt ez a séta ma! Jöhet most a vacsora." S végül aztán Asztal és Szék s kacsák, bogárkák, egérkék fejük tetejére álltak, s ágyaikba beugráltak.

428

SEBŐK ZSIGMOND

MACSKAISKOLÁBAN Iskolába kellett mennie a kendermagos cicuskának, és nem akarózott fölkelni neki. De résen volt ám a macskaanyó. Jól megrázta: – Kelj föl, cica, mert már a hátadra süt a nap! A kiscica azonban a paplan alá bújt: – Nyau, nyau, anyácskám, hadd feküdjem még egy kicsit a bal fülemre is! Macskaanyó megharagudott: – Micsoda? Ejnye, irgum-burgum, vaslapát! Hát azt akarod, hogy megint elkéss az iskolából, és papírgaluskára marasszanak?! Dehogy akarta ezt a kiscica. Szépen fölkelt, megmosdott, felkötötte a nyakkendőjét (mi tűrés-tagadás, egyéb ruhája nem volt), vállára vette a könyvestáskát, és útra készen volt az iskolába. Mielőtt elindult volna, illedelmesen kezet csókolt macskaanyónak: – Jól viseld magad, cicuskám – mondta a macskaanyó –, hogy rossz bizonyítványt ne hozz haza karácsonyra! A kiscica nem késett el a macskaiskolából, mert nem bámészkodott sehol útközben, s verebet sem kergetett. Az iskolában mindjárt beült a padba, Micuska és Macuska nevű cicuskapajtások közé, kivette a táskájából az ábécéskönyvet, és a leckét még egyszer jól átnézte. Azután bejött a macska tanító úr, és kikérdezte a leckét. Micuska pajtás nem tudott semmit belőle, amiért a tanító úr meghúzta a fülét. Macuska is csak tátotta a száját, amiért a sarokba állították a mihasznát. Hanem a mi kendermagos cicánk, az úgy felelt, mint a vízfolyás, amiért a tanító úr mindjárt belekapart számára a jegyzőkönyvébe egy „kitűnőt". A leckefelmondás után jött az első tantárgy: a macskakaparás. Minden cica elővette az irkáját, és beleírta azt, amit a tanító úr diktált. Mikor elvégezték, a tanító úr sorra járt, és megnézte az írásukat. Egyiket megdicsérte, a másikat megszidta. Micuskának azt mondta: – No, teérted is hiába fizeti édesapád a drága tandíjat, soha nem tanulod meg tisztességesen a macskakaparást! Macuskával sem volt megelégedve. – Ez is macskakaparás, te pákosztos? – mondotta neki haragosan. – Hiszen egyetlenegy „malacot" sem csináltál! Ezzel beírt Macuskának egy szekundát a jegyzőkönyvébe. Bezzeg sírt-rítt Macuska erre! Hanem a kendermagos cicuska írásával annál jobban meg volt elégedve. Megveregette a vállát, és így szólt: – Derék kiscica vagy! Ez olyan szép macskakaparás, hogy ilyet nem tud csinálni az a Pista se, aki nálatok lakik, és az első elemibe jár. Aztán még sokat tanultak a cicák. Hogy kell fogni az egeret, hogy kell énekelni, hogy kell fára mászni, szóval mindent, amit értelmes macskának tudni kell. 429

Tíz órára a macskaanyók elküldték az uzsonnát a cicáiknak, és csöngetés után azt a macska tanító úr behozta a fogai közt: minden cicának egy egeret. Hej, volt öröm! Csak Micuska és Macuska búsultak, mert ők ma nem kaptak uzsonnát. Ellenben a kendermagos cicuska dupla porciót kapott. Uzsonna után megint szorgalmasan tanultak a kiscicák. Majd meglátjuk, ki visz haza jobb bizonyítványt; a kendermagos cicuska-e a macskaiskolából vagy pedig Pista az első elemi osztályból.

430

BIANKI

MEDVEBOCSFÜRÖSZTÉS Egy fiúcska bogyót szedett az erdei patak partján. Egyszer csak hangos ágropogásra lett figyelmes. Megijedt a kisfiú, és felmászott egy fára. A következő pillanatban hatalmas, barna anyamedve csörtetett ki a patakpartra. Két vidám medvebocs ugrándozott a nyomában. A medve óvatosan fogai közé vette az egyik bocsot, tarkójánál fogva felemelte, és zsupsz – beledobta a patakba. Prüszkölt a bocs, kapálódzott, de az anyja nem engedte el addig, amíg alaposan ki nem öblögette a bundáját. A másik bocsnak nem fűlt a foga a hideg vízhez, kereket oldott, beiramodott az erdőbe. Az anyja utolérte, megveregette jobbról-balról, aztán őt is jól megfürösztötte, mint az elsőt. A két bocs nagyon elégedettnek látszott, amikor szárazra került, a rekkenő hőségben melegük lehetett sűrű, bozontos bundájukban, s a víz jólesőn felfrissítette őket. A medvék eltűntek az erdőben, a kisfiú pedig lemászott a fáról és hazament.

431

GYULAI PÁL

A VADGALAMB ÉS A SZARKA Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz? Miért rak olyan hitvány fészket, amely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva? Elmondom én. A vadgalamb a szarkát kérte meg, tanítsa meg őt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester. Olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja, ölyv hozzá nem fér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást, s fészekrakás közben, míg egy-egy gallyat a helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján: – Csak így, csak úgy! Csak így, csak úgy! A vadgalamb erre mindig azt felelte: – Tuudom, tuudom, tuudom! A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott. – Ha tudod, csináld! – s otthagyta a fészket fele munkájában. A vadgalamb azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanulni.

432

BERTÓCZ ILONA

MESE EGY ELTÉVEDT ŐZIKÉRŐL Panna, a játékos és könnyelmű őzike elhatározta, hogy elfogja Lilót, a sárga szárnyú, vidám lepkét. Panna már egy álló napja azon bosszankodott, hogy Liló nem hajlandó játszani vele; ha a közelébe megy, mentén szétnyitja szárnyait, és huss! – elrepül. Panna fürgén szedi a lábát, de Liló csak nevet rajta. „No, már igazán utolérem, megfogom, és csak akkor engedem el, ha megígéri hogy ezentúl majd mindig velem játszik" – fogadkozott magában őzike. Liló hamarosan meg is jelent az erdei tisztáson, ahol Panna meg őztestvérkéi reggelizni szoktak. Megint csak elreppent Panna szimatoló orrocskája előtt, és huss! – máris szállt az erdő sűrűjébe. Panna meg szaladt utána. Minél gyorsabban szállt Liló, annál gyorsabban futott Panna. Egyszerre csak maguk mögött hagyták a fákat, a sárga szárnyú lepke eltűnt a kék levegőben, és szegény könnyelmű kis őzike ott állt egy poros út szélén. Most mi lesz? Mögötte barátságtalanul sötétlett a sűrű erdő. Előtte meg a szürke, poros út. Hogyan is tudná, hova vezet? Csüggedten pislogott, tanácstalanul emelgette a lábát, mikor a feje felett megszólalt egy szarka. – Mit keresel erre, te őzike? – csörögte szaporán. – Eltévedtem – vallotta be Panna. – Eltévedtél? Hát az bizony baj. De azért segíteni lehet rajta. Elvezetlek a Vízililiomok szigetére, ott gyűjtik össze az eltévedt gyerekeket. Ezt anyukád is tudja, és bizonyára ott keres majd téged. Indulj csak el mögöttem! Panna és a szarka a poros úton át hamarosan egy csodaszép tóhoz ért. A zöld parti fűzben komoly hattyúk szorgoskodtak, kákából, nádból tutajt készítettek. A szarka a hattyúk gondjára bízta az őzikét. Más eltévedt állatgyerekek is várakoztak a parton, és Panna – egy szomorú teknősbéka, egy csintalan pulikölyök meg egy haragos méhecske társaságában – elsőnek került a kész tutajra, amit két bölcs, öreg hattyú vontatott a Vízililiomok szigete felé. Bizony beesteledett, mire a hattyúk minden eltévedt állatot a szigetre vittek. Délután már nagyobb tutajok is kikötöttek a parton: gondterhelt pulimamák, aggódó sündisznók meg ráncos homlokú csigapapák jöttek a Vízililiomok szigetére, hogy megkeressék eltévedt kicsinyeiket. Panna aggódva figyelt, de sehol sem látott egyetlen őzet sem. Borzas, a csintalan pulikölyök szemtelenül megjegyezte: – Na, őzike, téged alighanem tyúkanyó fogad örökbe, az eltévedt csirkéje helyett majd te leszel a gyereke! Panna nem felelt, csak bánatosan nézett a part felé. De a vigyázó, egy szigorú hattyú, megrovóan koppintott a csőrével Borzas fejére: – Haszontalan puli te, mit fecsegsz annyi ostobaságot! Már felkelt a hold, fényében ezüstösen csillogtak a liliomlevelek, mikor nagy loccsanással kikötött az utolsó tutaj, és Panna mamája lépett a partra. Akkor aztán a főhattyú a közepére állt, megmagyarázta a kicsinyeknek, hogy máskor ne csavarogjanak el a mamájuktól, testvéreiktől. Az égbolt már csupa-csupa csillag volt, mikor Panna megtalálta a mamáját. 433

Illedelmesen megköszönte a hattyúk segítségét, tutajra szállt, és anyjával együtt hamarosan a partra ért. Az őzike már olyan álmos volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, de azért üledelmesen jó éjszakát kívánt a tutajos hattyúknak, és édesanyja oldalán engedelmesen indult hazafelé a holdfényes úton.

434

AZ OKOS PÓK GHANAI MESE

A legelső ghanai ember még a szabad ég alatt aludt, és ruhája sem volt. Bizony sokat szenvedett a hideg éjszakában, a sivatag kövein éppúgy, mint a szúrós elefántfűben. Egyszer találkozott Eneszivel, a pókkal. Az könnyedén lebegett egy pálmafa ágáról lecsüngve az önmaga által sodrott fonálon. – Mit csinálsz, Eneszi? – kérdezte a ghanai ember. – Fonalat készítek, ebből majd pompás hálót szövök, hurkolok magamnak. – Hogyan csinálod, Eneszi? – Láthatod, mindig körbemegyek, ide ugrom, oda ugrom, áthúzom, meghurkolom, és így tovább körbe-körbe. Erre az ember is felmászott a fára, mint Eneszi, letört vagy húsz erős pálmaágat, és kerek vázat csinált belőlük. Aztán a víz partján erős rostot, indát vágott, azokat jól összefonta, majd, ahogy Eneszitől látta, körbejárt a kunyhó váza körül, közben mondta: – Ide ugrom, oda ugrom, átfonom, hurkolom... Így hurkolta meg szép kerekre. Mikor elkészült, elfáradt, bebújt hát a maga fonta otthonába, és elaludt a hűvösön. Amikor pedig kipihente magát, hívta a többi ghanait, férfiakat és nőket, megmutatta hajlékát, és elmondta, hogyan tanította meg a kunyhó készítésére Eneszi, az okos pók. Eneszinek tetszett az elismerés, és megszerette a ghanai embereket és asszonyokat, és megmutatta nekik, hogyan kell szőni, fonni. Azóta tudnak a legszebben szőni, fonni a ghanai asszonyok, és messze földön híresek tarkán fonott ruháik.

435

MÉSZÖLY MIKLÓS

CSIR IDE, CSUR ODA Csir ide, csűr oda, Kuckó városában élt egyszer egy gyönyörűséges baba. Mindene ép volt, mindene szép volt, mégis szomorú volt. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Éppen csak nevetni nem nevetett soha. Kuckó városának ő volt a királykisasszonya. Három szolga leste parancsát a szépséges babának. Egyik volt az üvegszemű Őz, másik a gesztenyefejű Bohóc, s a harmadik egy félkarú Ólomhuszár. Mind nagyon szerették a királykisasszonyukat. Vele búsultak, vele virrasztottak. Már-már leragadt a szemük az álmosságtól, de aludni mégse mertek. Egyre csak azt várták, mikor kacag fel végre az úrnőjük. De sehogy se tudták megnevettetni. Pedig mi mindent megpróbáltak! Az őz úgy kacsintott, mintha gyémántszeme volna. A Bohóc úgy emelte fejét, mintha aranyalma volna. Az Ólomhuszár úgy fogta a kardot, mintha két karja volna. De a királykisasszony még csak el sem mosolyodott. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Ennyi volt az egész. A nagy szomorúságtól még beszélni is elfelejtett a három hűséges szolga. Egy nap azután történt valami. Nagy zörgést hallottak. Valaki megzörgette Kuckó város kapuját. S mire felocsúdtak, már nyílt is a kapu, és belépett rajta egy kislány. Hajszálra olyan volt, mint a királykisasszony, csak sokkal-sokkal nagyobb. Éppen hogy csak befért a kicsike kuckóba. Aztán ásított egy hatalmasat – és odafeküdt közéjük. A királykisasszonyt maga mellé vette, az őzet, a Bohócot, az Ólomhuszárt a párnájára tette – és így szólt: – Csir ide, csur oda, eljöttem aludni Kuckó városába! Azzal fogott egy nagy dunyhát, és mindannyiukat betakarta. S ahányan csak voltak Kuckó városában, mind elaludtak. S mind álmodtak valami szépet. Őz azt álmodta, hogy a szeme gyémánt. Bohóc azt álmodta, hogy a feje aranyalma. A kicsi Ólomhuszár meg – a karját visszakapta. S a királykisasszony – úgy mosolygott álmában, mint egy igazi, élő baba.

436

ARANY LÁSZLÓ

A KISKÖDMÖN Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja. Amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kisködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kisködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is: – Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a lány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon: – Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz? – Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg úgy elgondoltam jövendőbeli állapotomat. Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé, s ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül. – Ejnye, szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatják el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek. Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt. – Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen? – Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk – felelte rá az asszony –, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe. Itt elbeszéltek neki mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánuk a pincébe. Sose tudta mire venni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték néki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. – No – azt mondja –, még ilyen bolond embereket nem láttam! Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás 437

diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja: – Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval? – Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná. – No, hát majd felszállítom én – mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, fél óra alatt felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele. „No – gondolta magában –, akadtam már egy bolondra." Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be, egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtaja; odamegy hozzá, megszólítja: – Jó napot adjon isten, földi! Hát miben fáradozik kend? – Fogadjisten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle isten csudája, de olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. – No, majd világossá teszem én – mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta. „No – gondolta magában akadtam már második bolondra is." Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna a kotló alá. Megszólítja a legény: – Hát kend, nénémasszony, mit csinál? – Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyikfelől bedugom, a másikfelől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velük. – Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, mert ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. „No, hála istennek – gondolta magában –, megtaláltam mind a három bolondot." Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy fiuk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most ís élnek, ha meg nem haltak.

438

RÁKOS SÁNDOR

EGY SZÖKEVÉNY, PICI TÜCSÖK Sziklarésben, mohos fa tövén él egy szökevény, pici tücsök. Alkony táján remegve, félve fog cirpelésbe, ő, egyedül. Vékony hangon hívja az apját, hívja az anyját, húgocskáit. Könyörög, hogy el ne felejtsék, hazasegítsék: jöjjenek érte! Föl-fölsír a hangja szegénynek, s elhal az ének visszhangtalan. Soha senki nem jön el érte: nagy fa tövében maga marad! Talán egyszer őzlábú szellő, gyorsan szökellő, fut arra el, s megviszi a távoli házba e szegény árva üzenetét!

439

LENGYEL BALÁZS

MESE A FEHÉRCSILLAGOS SÜNDISZNÓRÓL Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is apja, anyja: „Mi lesz ebből a gyerekből?" De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét. Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet. – Miért van ilyen hideg? – kérdezte Benedek. – Mert jön a tél – felelte sünpapa. Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, amilyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ: – Papa, miért van tél? De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán. Most már sünpapán volt a sor, hogy lábára hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell. – Hogy miért van tél? – mondta aztán elszontyolodva. – Én sem tudom, de megkérdezzük. Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában. – Miért van tél? – kérdezte tőle sünpapa. A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta: – Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdem a szelet. S amikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza. – Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem – s rázogatta keservesen tapsifülét. – Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele. Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából. – Várjatok, reggelre megmondom – dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott: – Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan. – Kérdezd meg a földet – mondta neki sünpapa –, miért van tél. A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre. – Süket a föld – mondta a vakond –, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem 440

hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól. A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba: – Miért van tél? De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt. Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van a tél? Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: „Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!" – Hogyan? Mit is mondtam? – riadt fel egyszerre. – Hm, még lehet, hogy igazam is van! De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia. Hogy miért van a tél? Nem is gondolt rá soha többé!

441

CSARUSIN

A FARKASKÖLYÖK Élt kint az erdőn egy farkaskölyök az édesanyjával. Anyja elment vadászni. Arra ment egy ember, megfogta a farkaskölyköt, zsákba dugta, és bevitte a városba. Letette a zsákot a szoba közepén. A zsák sokáig nem mozdult. Aztán mocorogni kezdett benne a farkaskölyök – és kimászott. Jobb felé néz – megijed, ott ül az ember, és nézi, nézi. Bal felé néz – ott meg egy fekete kandúr prüszköl, felfújja magát, míg kétszer olyan vastag lesz, mint saját maga, alig áll a lábán, úgy pipiskedik mérgében. Mellette meg egy kutya vicsorgatja a fogát. Úgy megijedt a farkaskölyök, hogy vissza akart bújni a zsákba, de nem sikerült, ott feküdt az üres zsák a padlón, mint a rongy. A kandúr meg csak felfújja, felfújja magát, nagyot prüszköl; felugrik az asztalra, és lever egy tányért. A tányér eltörik. A kutya ugat. Az ember nagyot kiált: – Hahaha! A farkaskölyök ijedtében a karosszék alá bújik, s ott meglapul, remegve. A karosszék a szoba közepén áll. A kandúr a szék támlájáról figyeli a farkaskölyköt. A kutya a széket kerülgeti. Az ember a karosszékben ül és pipázik. A farkaskölyök pedig inkább holt, mint eleven a szék alatt. Éjszaka elalszik az ember, a kutya is elalszik, a kandúr is összehúzza a szemét. A kandúr sosem alszik, csak szunyókál. A farkaskölyök kibújt a szék alól, hogy egy kicsit körülnézzen. Ide-oda mászkált, aztán leült, és üvölteni kezdett. A kutya is vonításra fogja a dolgot. A kandúr felugrik az asztalra. Az ember felül az ágyban, kiabál, hadonászik. A farkaskölyök visszabújik a szék alá, meglapul, csöndben várja, hogy mi lesz. Reggel az ember elment hazulról. Egy kis tálkába tejet öntött. A kandúr meg a kutya vígan hörpölték a tejet. A farkaskölyök is kibújt a szék alól, odasündörgött az ajtóhoz; uramfia! – az ajtó nyitva van. Az ajtóból a lépcsőre, lépcsőről az utcára, utcáról a hídra, hídról a konyhakertbe, konyhakertből a földekre... A földeken túl meg ott az erdő. Az erdőben meg anyja, a farkasszuka. Megszaglászták egymást, igen-igen megörültek egymásnak, és együtt futkároztak az erdőben. A farkaskölyök pedig ekkora nagy, erős farkassá cseperedett!

442

MÓRICZ ZSIGMOND

JÁNOS VITÉZ Azazhogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiros csákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját, és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta: – Az isten is huszárnak teremtette. Hát még ha felpattant a szürkéjére! Azazhogy álljunk meg egy kissé. Már tudni illik hogy a szürkénél álljunk meg. Hát ami azt illeti, szürkének szürke volt a Jancsi vitéz paripája, csakhogy kissé hosszú volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú vo1t. És a furcsa szokása volt, hogy nem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: i-t és á-t. Mi tűrés, tagadás, a Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt. De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz felugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz, s így szólt, miközben mellét nekifeszítette, és bajuszát kipödörte... Hohó! Hohó! Álljunk meg ismét, atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle „bőrbajusz" volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak „tejfölösszájú" volt. Az se tesz semmit. Jancsi vitéz mégis így szólt: – Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan! Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe, lehetséges azért, mert nem mert, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkantyúba kapta paripáját, és repült, mint a szél... Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg. Mert szó, ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott. Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre, és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség. Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől. Már csak álljunk meg ismét egy percre! Annál a veszedelemnél álljunk meg. Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a veszedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az ellenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt. Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirántotta kardját, megsarkantyúzta paripáját, és ezt kiáltotta: – Rajta, huszár, rajta! Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A libapásztorasszony ijedten kiabálta: – Ne bántsa a libáimat! A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket, és csihipuhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt: – Ó, jaj, szegény libáim! Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen 443

az igazi huszár! – Győztem! Enyém a diadal! Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál! Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt, és szárnyait kiterjesztve azt gágogta: – Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred! A ludak mind azt gágogták: – Csípd, üsd, ahol éred! A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kerekedtek, és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd – huszárt győz. Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz, és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába. Hopp, álljunk meg ismét egy szóra! A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak... s ami a leggonoszabb, egyegy liba fogta is a Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját... Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azazhogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül, és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztorasszony örvendezve kiáltotta: – Úgy kell neki! Megérdemli!

444

A GÖRBE NYÍRFA TATÁR MESE

Élt egyszer réges-régen egy igen furfangos szegény ember, aki messze földön híres volt arról, hogy mindig helyén van a nyelve, senki sem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek. – Engem még az a híres furfangos ember se tud lóvá tenni – dicsekedett gyakran a gazdag. Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva. Odalépett hozzá a dicsekvő, és azt mondta neki: – Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen! – Megpróbálnám én! – felelte a szegény ember. – Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem. – Hát menj haza, hozd el – mondta a dicsekvő. – Itt megvárlak. – Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen – mondta a furfangos. – Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől. Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre: – Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom helyetted ezt a nyírfát! A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.

445

WEÖRES SÁNDOR

DÉLI FELHŐK Domb tövén, hol nyúl szalad, s lyukat ás a róka: nyári fényben, napsütésben felhőt les Katóka. Zöld fűszál az ajka közt, tenyerén az álla... A vándorló felhőnépet álmosan csodálja. Elől úszik Mog király, kétágú az orra, feje fölött koronája, mint a habos torta. Fut mögötte a bolond szélesen nevetve, nagy púpjából szürke kígyó nyúlik az egekbe. Törött kordén utazik egy kopasztott kánya, s haját tépve Bogyóvére, a király leánya. És utánuk cifra ház gördül sok keréken, benn a cirkusz hercegnője öltözködik éppen. Száz ruháját, ékszerét odaadná szépen, csak egy hétig futkoshatna lenn a nyári réten.

446

MÓRA FERENC

NAGY EBÉD VOLT NÁLUNK A ludacskával, amelyikről ezt a történetet írom, sose találkoztam az életben, de hírből nagyon jól ismertük egymást. Nekem mindig őróla írt, neki mindig énrólam beszélt az édesanyám. Én tudtam róla, hogy ő a világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy semmit sem szeretek jobban a világon, mint a lúdhúst. Én ezért igen becsültem a ludacskát, ő azonban nyilván nemigen becsült engem. Pedig én alig vártam, hogy találkozhassam vele, s az édesanyám át is adta neki az üzenetem. – Úgy bizony, ludacskám, nagy tisztesség ér téged – veregette meg a ludacska törleszkedő fejét. – A legkedvesebb gyermekemnek sütlek meg ebédre. Úgy igyekezz meghízni, ludacskám, hogy szégyenben ne maradjak veled. – Giá-gá, giá-gá – mondta erre a ludacska. Lúdnyelven ez annyit jelenthet, hogy: „Ne félj semmit, anyóka, tudom én, mi a lúdbecsület!" Tudta is, meg kell adni neki. Úgy meghízott, hogy gurítani lehetett volna. – Nagyon várunk haza a ludacskával, lelkem gyerekem – írta akkor az édesanyám. – Olyan szép pirosra sütöm, mint a rózsa. Nem lesz többet az életben ilyen nagy ebéd nálunk. No, már erre szót kell fogadni – gondoltam magamban. Megírtam, hogy otthon leszek vasárnapra, s tiszteltetem a ludacskát addig is. – Giá-gá, giá-gá! – ennyit felelt a ludacska erre is nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség. Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondták, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Felvég, alvég minden gyereke összeszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd lesz nálunk. – Érzem a drága jó szagát – szippantott nagyokat a konyhaajtóban a kalaposék Marcija. – Azt mondta szülém, nekem is ilyent süt, ha olyan jó deák leszek, mint az Annus néni fia. Lelkes édesanyám erre a szóra csak kiszaladt a liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a gyerek kócos üstökét. – Hát aztán csakugyan olyan leszel, Marcikám? – Olyan szeretnék lenni – kapta Marcika válla közé a fejét. – Segítsen meg szándékodban az isten – törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának. – Nesze, Marcikám – adta kezébe a gyereknek, aki akkorára tátotta a száját csudálkozásában, hogy befért volna rajta az egész ludacska. Szülém pedig hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy ülik. 447

Ahogy dolgozgat vele, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csendesség a tornácon. – Nini, de elillantak a vendégek – kukkantott ki az ajtón a gyerekekre. Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés kalapos Marcit, ahogy a lúdcombbal birkózott. – Jaj, csak soká enné, hogy soká nézhessük! – sóhajtott a favágóék Piroskája a kis bátyja fülébe. Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordta a kis éhesek közé. – Vegyetek hamar, míg el nem hűl, lelkecskéim! Nem is maradt több a tálban a mellhúsánál, s csak akkor kapott észbe az édesanyám. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! De aztán megint vigasztalódott, ahogy az örömtől kipirult kis arcokat látta, s megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat. – Elég lesz ez az egy darab az én fiamnak. Nem volt az nagy étkű soha életében. Abban a percben léptem be a kisajtón. Édesanyám boldogan ugrott ki az ajtócsattanásra, s nevetve-sírva borult a nyakamba: – Ó, de régen várlak, édes gyermekem! – Hát a ludacska, édesanyám? – kérdeztem incselkedve. – A ludacska, fiam... – babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám, ahogy a sok kis csámcsogó száj közt végigmentünk a tornácon. – A te részed megmaradt belőle, éppen a legjava. – Mia-ó, mi-a jó? – kérdezte a küszöbön az öreg hamvas macska. Pedig ő már akkor tudta, hogy mi a jó, mert a körme között tartotta az én részemet. Már tudniillik a mellcsontját. Mert a húst akkorára leette róla, s boldog dorombolással dörgölődzött hozzám. Bizonyosan az ebédért hálálkodott. Édesanyám sírva fakadt, hogy engem így kisemmiztek a nagy ebédből. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ilyen nagy ebédet nem esznek a királyok portáján se. S ezt gondolhatta a jó isten is, mert napszemével nagyon mosolyogva sütött be a szívünkbe.

448

JEMELJANOV

A BÁTOR KISCSIBE Vettünk egyszer az állatkereskedésben egy pici kis sárga csibét, vattába csomagoltuk, hazavittük, és elneveztük Csípnek. Csip icipici volt és nagyon gyönge. Vékony hangon csipogott, és csak puha kását tudott csipegetni. Volt nekünk egy nagy vadászkutyánk is, Zenta. Rögtön megérezte, hogy a közelben megjelent valami furcsa madár. Természetesen Zenta nagyon jól tudta, hogy ez a madár se nem fürj, se nem fogoly, de mégis már oly sok év óta végezte kiválóan vadász szolgálatát, hogy nem tűrhette nyugodtan ezt a madárszagot. Óvatosan belopakodott az ebédlőbe, és megállt a szegény kis Csip előtt. Egészen közel dugta a kiscsirkéhez okos, félelmetes fejét. Zenta mozdulatlanul meredt rá, mint akit kőbe véstek. „Állta" a vadat. Nyugodtan vártuk, mi lesz ebből. Csip egyet csipogott, és égnek emelte rózsaszínű kis csőrét. Ekkor észrevettük, hogy Zenta orra hegyére egy szem kása ragadt. Zenta éppen ebédelt, amikor Csip megjelent a lakásban. Csip is észrevette a kásaszemet. Nekifutott, nagyot ugrott, és lecsippentette a kásaszemet Zenta orráról. Sose látott még Zenta ilyen bátor kis madarat. Nem, Zenta nem ijedt meg, csak megdöbbent, és zavarba jött. Leengedte jobb első lábát, ránk pislantott, és csendesen kisomfordált a szobából.

449

SZEMES PIROSKA

GALAMBMESE Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagykörút. Emberek jöttek, emberek mentek azon, villamosok, autók suhantak a betonúton, s minden tavasszal kizöldelltek a fák. Amikor pedig már elég meleg volt, a cukrászdák elé kirakták az asztalokat, odavitték az anyukák a kisfiúkat, kislányukat, ott kávéztak a nagymamák, nénik, bácsik, és néha nem is kávéztak, csak beszélgettek, s üldögéltek a napon. Itt, ezen a Körúton, a „Kék Cukrászda" napos asztalánál ültem egyszer, amikor gyerekgalambhangot hallok a magasból. Felnézek, keresem, merre a hang gazdája. Ahogy nézdegélek, hát mit látok? Az erkélyt tartó kőszobor tenyeréből kandikál ki két kis galambfej. – Jaj, csak ne félnék úgy – sóhajtott az egyik. – Hát még én! – szepegett a másik. – Nézz csak oda le, ott minden mozog, sőt repül is! – Csodákat! – felelt a másik. – Hát nem tudod, hogy azok ott emberek? Anyuka azt mondta, hogy tőlük nem kell félniök a kis galamboknak. Még akkor is vigyáznának ránk, ha leesnénk. Ami olyan nagyon siet, mintha repülne, az pedig autó. Nem is él. Emberek ülnek benne. És különben is, oda nem megyünk, ahol ők repülnek. – Én akkor is félek... – Hát én is, csak azért mondom mindezt, hogy legalább te ne félj! Egyszer csak el kell kezdeni a repülést! Örökké nem ülhetünk itt... – Nem bizony... Így beszélgetett egymással a két galambtestvér. Tulajdonképpen egymást bátorították, de elindulni egyikük sem mert. Egyszer csak látom, galambanyuka szállt haza. No, lett erre olyan csevegés, hogy alig értettem belőle egy-két szót. De a galambmama sem sokat, mert hamarosan csendre intette gyerekeit. Aztán Félős és Mégfélősebb galambtestvér is elmagyarázta a mamának, hogy miről beszélgettek. – Pedig bizony ma lesz az a nap, amelyen el kell indulnotok – mondta a mama. Nosza, remegni kezdett erre Félős és Mégfélősebb galambfiók. – Nézzétek csak! Így kell! – szólt galambanyuka, és könnyedén fölemelkedett, átrepülte a platánfát, és a villamosvezeték felett megfordult. – Mutasd még egyszer... – kérlelték a gyerekek, és láttam, hogy kis csőrüket is tátva felejtették a figyelemben. Galambanyuka még egyszer megmutatta, aztán kétszer, és összesen legalább tízszer. Végül is, amikor utoljára visszaszállt, erélyesen azt mondta: – No, most aztán elég, ebadta galambjai! Engem nevet az egész Körút, hogy ti még mindig nem röpültetek ki. Hát elvárnátok tőlem, hogy örökké én hozzam szátokba az ennivalót? Indulás velem! Egy, kettő, háááá-rom! Ha láttátok volna a két kis galambot, Félőset és Mégfélősebbet! Nagyot szippantottak: a levegőből, behunyták szemüket, fejüket föltartották, bizonytalanul megremegett a szárnyuk, de egyszerre reppentek fel. Aztán nyomban zuhanni kezdtek, s akkor én csuktam be a szememet, nem akartam látni a szomorú szárnypróbálgatás következményeit. Hanem hallom ám a fejem felett: 450

– Bátran, félőskék! Galambanyuka kiáltott rájuk. Ha láttátok volna, hogy remegett szegény, mekkorát pislogott izgalmában. Mert éppen úgy aggódott ő is a két kis gyerekért, mint tiértetek szokott anyukátok. És mi történt? Amint a két kis gyámoltalan meghallotta anyukája hangját, bátorságra kapott, és bizonytalan íveléssel, de felreppent. Még köröztek is egyet, aztán gyorsan visszafordultak. – Látjátok, kis butuskák – mondta galambanyuka –, milyen jól megy, ha nem féltek... A Félős és Mégfélősebb csemete szégyenkezve, de boldogan lehajtotta fejét. Azt hiszem, el is pirultak a dicséretre, de ezt nem láttam, mert a tollazatúk fekete.

451

VISSZAJÖTT A RÉPA KÍNAI MESE

Nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi: - Hohó! Két répát találtam! Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: „Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?" A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta a bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?!" A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta az őzike házában. Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte. Belépett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?!" Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi már jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta fölkelteni a nyuszit, letette hát a répát, s ott hagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában: „Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

452

ZELK ZOLTÁN

A TÖLGYFA SZÜLETÉSNAPJA Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója; ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül. Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze, mindnyájan örültek a bagoly indítványának s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta: – Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre elénekeljük, holnap hajnalban. Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak azt fújta, hogy „tillió", a szarka csak azt, hogy „csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy „kár-Pál, kár-Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira, és mind elfújta külön-külön a maga nótáját. Így is volt jó ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó-, szarka- és harkályfészkeket.

453

CSARUSIN

MILYEN ÁLLAT JÁRT ITT? Lehullt az első hó. Megfehéredett minden körös-körül. Fehérek a fák, fehér a föld, a tetők, a feljárók, a feljárókban a lépcsők – minden csupa hó, hó. Kicsi Kátya szeretett volna a havon sétálni. Kiment az ajtó elé, le akart ereszkedni a lépcsőn a kertbe, hát egyszer csak látja: gödröcskék vannak a feljáró havában. Valami állatka járhatott a hóban. A lépcsőfokon is nyomok, a feljáróban is nyomok, a kertben is nyomok. „Nahát, ez érdekes! – gondolta magában. – Milyen állat járt itt? Meg akarom tudni." Hozott egy kicsi húst, letette a lépcsőre, s elszaladt. Elmúlt a nap, el az éjjel. Jött a reggel. Felébredt kis Kátya, sietett ki a lépcsőre, mert látni akarta: megette-e azt a húst az állat. Látja – érintetlen. Ott fekszik a havon, ahova letette. De most több nyomot lát. Tehát megint ott járt a kis állat. Akkor Kátya kicserélte a húst egy kis csontocskával. A levesből szedte ki a csontot. Reggel megint szalad Kátya ki a feljáróra. Látja, hogy a csonthoz sem nyúlt hozzá a kis állat. Vajon milyen állat lehet? A csontot sem eszi. Akkor Kátya sárgarépát tett a csont helyére. Reggel nézi – hát nincs sárgarépa. Eljött a kis állat, s megette az egész sárgarépát. Akkor Kátya édesapja csapdát állított fel. Felfordított egy ládát úgy, hogy felfelé állt a feneke, megtámasztotta egy fácskával, s ehhez spárgával hozzákötötte a sárgarépát. Ha az állat a sárgarépát megrántja – a fácska kidől, a láda lecsapódik, s foglyul ejti az állatot. Másnap odajött papa is, mama is, sőt nagymama is, hogy lássák, nem jutott-e valamelyik állat a csapdába. Kátya járt legelöl. Állat mozog a csapdában! Lecsapódott felette a láda, kiesett a támasztója! Benézett Kátya egy résen, látja – egy kis állat ül ott, fehér, finom szőrű, piros szemű, hosszú fülű, behúzódott a sarokba, éppen most végzi be sárgarépa-lakomáját. Mezei nyúl! Bevitték a házba, a konyhába. Nagy ketrecet készítettek neki. És ezentúl ott éldegélt. Kátya pedig etetgette szénával, gyümölccsel, kétszersülttel és sárgarépával.

454

TÖRÖK SÁNDOR

A SZEMTELEN LÉGGÖMB Ideje már, hogy elmondjam nektek a szemtelen léggömb históriáját. A léggömböt egy kisfiú kapta az ötkrajcáros Áruházban. A léggömb piros volt – s már erre is nagyon büszke –, hasán nagybetűs felírást viselt: ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ! MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR! A léggömb madzagvégével a kisfiú ujjába kapaszkodott, és előkelően kivonult az áruházból. Odakint a téren alighogy körülnézett a nyüzsgő sokaság s a robogó villamosok és autók között, egy huncut szellő nekirontott, lekapta a kisfiú kezéről, és elindult vele. A kisfiú mamája utánakapott, de már későn. A léggömb nagy büszkén illegette magát felfelé a levegőben. Egy rakott teherautóra le is szólt hetykeségében: – Gyere utánam, ha tudsz! A teherautó visszamorgott: – Szamár! Nem látod, hogy megraktak szénnel? Levegővel töltve, elhiszem, hogy könnyen fickándozol. Ám a szemtelen léggömb ezt a sértést már nem is hallotta; elhagyta az áruház első emeletét, majd a másodikat, s egy szökkenéssel a negyediket is. A kisfiú először pityeregni kezdett, majd mikor látta, hogy milyen szépen száll a léggömb, s mennyi ember bámulja – sokan rá is mutattak: az a kisfiú engedte el! –, elnevette magát. Nagyon sokan nézték. Előbb csak az áruház előtt forgatták a nyakukat az emberek, majd végig a téren, még a túlsó oldalon is; amikor a léggömb kezdett eltűnni, az emberek kiállottak az úttestre – a villamosokból is sokan kihajoltak –, forgatták a nyakukat utána, és ujjongva mutogatták: „Ni! Ott megy! Amott! Na! Na! Na! Most ott... ott... – s hadonásztak a karjukkal és az aktatáskájukkal, s más lótó-futó emberek mind, nők és férfiak, még katonák is. Mert az emberek mind szeretnek játszani és az utcán bámészkodni, csak tagadják, azt hiszik, hogy az nem való. Egy suszterinas éljent rikkantott, és sokan azt kiabálták: „Szerencsés utat!" A léggömb pedig igen gőgösen szállott egyre feljebb, s azt hitte, hogy az emberek őt ünneplik, pedig csak örültek, hogy nevethetnek, kiabálhatnak, és szólhatnak egymáshoz valamiért. Szállt, szállt a nagy ujjongások közepette, már nem is látszott, már a legmagasabb torony is fogpiszkálóvá vált alatta. Jó ideje ugrált már egyik szél hátáról a másikra, egyre feljebb, egyre magasabbra, s hasán büszkén villogtatta a felírást: ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ! MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR! Bárányfelhők fogócskát játszottak erre, s hozzákapkodtak fehér karjukkal: 455

– Nini egy új fiú! Fogd meg! Csípd meg! Ám a léggömb rátarti volt nagyon, s csak szállott odább. – Hagyjatok – fontoskodott sietős a dolgom! – és ment felfelé. A bárányfelhők – tudjátok, milyen játékosak – kinevették, s szamárfület mutattak, ám ezt nem látta a léggömb, mert a világ semmi kincséért sem fordult volna hátra. Elhagyta a játszadozó bárányfelhőket, két-három sor nehéz, fekete, rojtos szélű viharfellegen is átevickélt, és szállott, szállott, egyre csak feljebb, egyre magasabbra, a hatalmas égitestek felé. Odafent, a felmérhetetlen magasságban, szembejött vele az első bolygócsillag, s a szemtelen léggömb rákiáltott: – Szervusz, komám! Nincs válasz. – Itt vagyok, hé! A csillag hallgatott. – Hé, testvér, megérkeztem! A csillag nem is válaszolt, észre sem vette, csak rohant tovább a maga útján. A szemtelen léggömb még méltóságteljesebb pofát vágott, és gőgösen szállott tovább. Erre már sűrűbben jártak-keltek a csillagok, s ő mindenkinek odafitogtatta, hogy minden darab öt krajcár, de nem is hederítettek rá. Tyű, méregbe gurult a léggömb! – Öcsém – kiáltotta oda a teliholdnak –, a Föld követe vagyok! Együtt fogunk dolgozni! Szervusz! Ám a Hold éppen Amerikát világította, s nem válaszolt. – Gyerekek! – ordította a szemtelen léggömb. – Ide figyeljetek rám, én is olyan csillag vagyok, mint ti! Ám a Saturnus, a Mercur, a Mars, a Neptun, a Venus és más égitestek észre sem vették a szemtelen léggömböt, méltóságteljesen vonultak örökkévaló pályájukon. – Ostoba banda – dühöngött a szemtelen léggömb –, neveletlen pimaszok! Majd adok én nektek! – és egyenesen a Naphoz fordult. – Hallja, kolléga, miféle fogadtatás ez! Mit gondolnak, kivel van dolguk? A Nap mosolygott, és nem válaszolt. A léggömb már tajtékzott dühében. Egyenesen a Tejút közepére rontott: – Mindenki álljon meg! – kiáltotta. – Mindenki álljon meg, és figyeljen reám! A Tejút legpirinkóbb csillaga hallotta csak meg a hangját, és méltatta válaszra, de csak azért, hogy ennyit mondjon neki: – Taknyos! Eredj innen! A léggömb vak dühében nekirontott a csillagnak, és – kipukkant. Elsötétült előtte minden, és zuhant, zuhant lefelé. Virágos réten, vadrózsabokor aljába esett, és elterült. Gyerekek jártak arra, virágot szedtek, és rátaláltak. Az egyik kislány megpiszkálta egy pálcikával. – Valami szemét – mondta, s rózsát szakított, a hajába tűzte, és vidáman énekelve továbbment.

456

457

BENEDEK ELEK

CSALIMESE Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani. Amint egyet-kettőt fordult, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: – Nézze, apámuram, nézze, kulcsot találtam! – Az ám, kulcs – mondja a szegény ember. – Ejnye, de jó volna, ha ládát is találnál hozzá! Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: – Nézze, édes apámuram, megtaláltam a ládát is! Próbálja a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van, na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka, fekete madárka, úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass.

458

NOSZOV

A CSÚSZKA A gyerekek egész nap sürögtek-forogtak, csúszkát építettek az udvaron, összelapátolták a havat, és kupacba rakták a fészer fala mellett. Dél lett, mire a dombocska elkészült. Aztán leöntötték vízzel, majd hazaszaladtak ebédelni. – Most megebédelünk – mondták –, közben megfagy a csúszkánk. Ebéd után kihozzuk a szánkónkat, és máris csúszkálhatunk. De Kotyka Csizsov nagyon ravasz kisfiú volt! Nem segített a csúszka építésénél. Otthon üldögélt, és az ablakon keresztül nézte, hogyan dolgoznak mások. A gyerekek sokszor hívták, hogy jöjjön csúszkát építeni, de ő csak integetett, meg a fejét rázta, hogy nem szabad kijönnie. De amikor a gyerekek elmentek, gyorsan felöltözött, felkötötte korcsolyáját, és kirohant az udvarra. Csúsz-csúsz – csusszant a korcsolya a fagyos hóban. Végre elérte a hódombocskát. – Hű – mondta –, de remek lett ez a csúszka! Mindjárt kipróbálom. Alighogy megindult, zsupsz – orra esett. – Jaj, de síkos! Feltápászkodott, de zsupsz! – megint csak orra esett. Vagy tízszer elpottyant, sehogy sem tudott fölmászni a csúszka tetejére. „Mit tegyek?" – gondolta. Addig törte a fejét, amíg kitalálta: „Beszórom homokkal, akkor aztán fölkapaszkodhatom rajta." Fogott egy lapátot, és odakorcsolyázott a házmesterlakáshoz. Ott állt a homokosláda. Hordani kezdte a ládából a homokot. Beszórta maga előtt a jeget, és egyre magasabbra kapaszkodott. Végre fölért a domb tetejére. – Na, most lecsúszom – gondolta magában. Egyik lábával ellökte magát, és újra csak, zsupsz! – orra bukott. A homokon nem csúszott a korcsolya. Ott feküdt a hasán, és kesergett. „Most aztán hogy lehet a homokon csúszkálni?" Négykézláb mászott le a buckáról. Közben a gyerekek is visszaértek. Látták, hogy valaki homokkal szórta be a csúszkájukat. – Ki tette tönkre? – kiabálták. – Ki szórta be homokkal a csúszkánkat? Nem láttad, Kotyka? – Nem – felelte Kotyka –, nem láttam. Én magam csináltam, mert nagyon csúszott, és nem tudtam felkapaszkodni rá. – Ó, te bölcs! Ezt aztán jól kitaláltad! Mi kínlódunk, dolgozunk, ő meg beszórja homokkal! Most hogy csúszkáljunk? – Majd csak esik megint a hó – mondta Kotyka –, belepi a homokot, és akkor majd lehet csúszkálni. – Igen ám, de lehet, hogy csak egy hét múlva fog havazni, mi pedig ma szeretnénk csúszkálni. – Hát akkor nem tudom, mit tegyünk – mondja Kotyka. 459

– Nem tudod! Azt tudtad, hogy kell elrontani! De hogy kell rendbe hozni, azt már nem tudod! Fogd azonnal azt a lapátot! Kotyka lecsatolta a korcsolyáját, és két marokra fogta a lapátot. – Szórd be hóval a homokot! Kotyka havat lapátolt a csúszkára, és a gyerekek megint leöntötték vízzel. – No, most újra megfagy – mondták –, és akkor csúszkálhatunk rajta. Kotykának úgy megtetszett a munka, hogy a csúszka oldalába még lépcsőfokokat is vágott a lapáttal. – Ezt azért csináltam – mondta –, hogy könnyen felkapaszkodhassatok, nehogy valaki megint homokot szórjon rá!

460

TASNÁDI ÉVA

AZ ARANYKEZŰ TAKÁCS Messze-messze Indiában, annak is egy eldugott kis falujában élt egyszer egy takács. Gyönyörűen szőtt, de évenként csak egy szőnyeget tudott készíteni, így aztán nem sokat keresett. Egy napon eltörött a szövőszéke. A takács fogta a fejszéjét, s az erdőre ment új szövőszéknek való fát keresni. Sok fát megtekintett, megkopogtatott. Végül a tenger partján meglátott egy sudár fenyőfát. – Ez lesz jó! – örvendezett. – Ebből a szövőszék minden részét kifaraghatom. Amint azonban fejszéjét a fára emelte, megszólalt egy hang: – Ne bántsd ezt a fát! – Ki szólt? – nézett körül a takács csodálkozva. – Én vagyok az Erdő Szelleme! Ebben a fában tanyázom. Miért akarod kidönteni? A takács először megszeppent. Aztán így felelt az Erdő Szellemének: – Ha nem találok alkalmas fát, amiből szövőszéket csinálhatok, nem tudom befejezni a szőnyegemet, és nem tudom eladni. Ha nem jutok pénzhez, családom nélkülözni fog. Keress magadnak másik lakóhelyet, hogy ezt a fenyőt kivághassam. – Nem, ne nyúlj a fámhoz! Szeretek itt lakni. Inkább kívánj bármit, teljesítem a kívánságodat. A takács megörült. Kérte az Erdő Szellemét, engedje meg, hogy előbb a feleségével beszéljen. Sietve vissza is fordult. Útközben találkozott komájával, a borbéllyal. – Hová, hová? – kérdezte a borbély. – Jaj, komám, ne tarts fel! Az Erdő Szelleme megígérte, hogy teljesíti kívánságomat. Megkérdezem a feleségemtől, mit is kívánjak. – Mi sem egyszerűbb! – legyintett a borbély. – Kívánj egy királyságot. Te leszel a király, én meg a fő-fő tanácsadód. Dúskálhatunk minden földi jóban! – Igazad van! – vélte a takács. – De beszélek a feleségemmel is. Otthon mindent elmesélt. A felesége azt mondta: – A borbély ostoba. Ne kövesd a tanácsát! Hát nem tudod, hogy a királyt barátok helyett ellenfelek veszik körül, támadások és háborúk fenyegetik, hízelgés és árulás pedig vesztébe viszik?! – Okosan beszélsz, feleség. De hát akkor mit kívánjak? – Mit szeretsz a világon legjobban, még nálam is jobban? A szőnyegszövést. Mégis, hiába dicsérik munkádat, szegények vagyunk, mert egy évben csak egyetlen szőnyeget tudsz megszőni. Kérj az Erdő Szellemétől egy olyan szövőszéket, amely annyi szőnyeget sző, ahányat csak akarsz, tele a legpompásabb mintákkal! A takács helyeselte az okos tanácsot, és visszament az Erdő Szelleméhez. Amint sietve rótta az utat, minden lépésnél nehezebb lett a szíve. „Ha az Erdő Szelleme ajándékoz nekem egy ilyen szövőszéket – töprengett magában –, a szövőszék magától fog szőni, és magától termi a gyönyörű mintákat. Mi marad akkor nekem? Csak eladom a szőnyegeket, és bezsebelem értük a pénzt? Senki sem fogja többé azt mondani rólam, hogy nagy mester vagyok a takácsok 461

között." A szíve elszomorodott erre a gondolatra. Odaérvén, így szólt az Erdő Szelleméhez: – Nem kívánok semmit tőled. Ha nem engeded meg, hogy ezt a fát kivágjam, akkor segíts, hogy eltörött szövőszékemet megjavíthassam. – Legyen, amint akarod! – felelte az Erdő Szelleme. – Mire hazaérsz, szövőszéked újra jó lesz. A takács otthon leült szövőszékéhez, s az egész világot elfelejtette maga körül. Éjjel-nappal szőtt, míg be nem fejezte a szőnyeget. Amikor készen lett, kiterítette, és hosszan elnézte. Nagyot nevetett: – Ki adhat nekem ennél nagyobb boldogságot? Az Erdő Szelleme gazdaggá tehetett volna, de odalett volna a nyugalmam féltemben, hogy vagyonom semmivé lesz. Ha a szövőszék dolgozna helyettem, elvesztettem volna a gyönyörűséget, amit kezeim ügyessége, a szebbnél szebb minták kigondolása szerez szívemnek. Ha nézem ezt a csodálatos szőnyeget, és hallom, amint az emberek magasztalják munkámat, senkivel sem cserélnék! A takács még sok-sok évig élt. Gazdagságot nem szerzett soha. Minden évben szőtt egy szőnyeget, s minden évben szebbet, értékesebbet alkotott. Az emberek messze földről felkeresték, hogy tőle vásároljanak. A gyönyörű szőnyegek híre elterjedt távoli vidékeken is, és mesterüket a nép mindenfelé úgy emlegette: az aranykezű takács.

462

VÉGH GYÖRGY

A TEKNŐSBÉKA MEG A MOSÓMEDVE A teknősbékához egy délben beállított a szomszédja, egy mosómedve. – Add kölcsön a teknődet, kedves szomszéd, szükségem volna rá a nagymosásnál. A teknősbéka erre azt felelte: – Nagyon szívesen odaadom a teknőmet, ha addig a bundádba bújhatok. Tudod, én igen fázós vagyok, azért is cipelem a hátamon ezt a teknőt, mert nem értem oda idejében, mikor a bundákat osztotta a jó isten. – Jól van – mondta a mosómedve hazamegyek és átöltözöm, addig készítsd te is elő a teknődet. Ezzel hazaszaladt a mosómedve. Erőlködött így, erőlködött úgy, de sehogy se sikerült kibújnia a bundájából. Szomorúan cammogott vissza a teknősbékához. – Jaj, kedves szomszéd, nem tudom levetni a bundámat. – Akkor pedig én sem adhatom oda a teknőmet – válaszolta a teknősbéka. Így a mosómedve teknő nélkül ment haza, és nem csinált nagymosást. Pedig ha megkapta volna a teknőt, ez a történet is másként végződött volna.

463

A KISLÁNY MEG A RÓKA OROSZ MESE

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt nekik egy unokájuk: Aljonuska. Kis barátnői az erdőre készültek epret szedni, elmentek érte, és hívogatták. A két öreg sokáig nem akarta elengedni a kis unokát. Végre mégis beleegyeztek, de lelkére kötötték, hogy valahogyan el ne maradjon a társaitól. Elmennek a leánykák az erdőre, szedegetik az epret. Sűrűsödnek a fák, sűrűsödnek a bokrok, s Aljonuska egyszer csak elmarad a társaitól. Hahóznak, hahóznak neki de nem hallja meg. Sötétedni kezd. Társai hazamennek, Aljonuska magára marad. Felmászik egy fára, elkezd keservesen sírni, sírva panaszolja: – Jaj, jaj! Aljonuska! Jaj, jaj! Galambocska! Nagyapónak, nagyanyónak volt egyszer egy unokája, Aljonuska. Magukkal csalták a lányok, s ott hagyták a rengetegben. Jön egy medve, s kérdi tőle: – Miért sírsz, te kicsi leány? – Hogyne sírnék, medve bácsi! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Aljonuska. Magukkal csaltak a lányok, s itt hagytak a rengetegben. – Gyere velem, hazaviszlek! – Nem megyek én, félek tőled – megeszel te! Erre ott hagyta a medve. Akkor Aljonuska újra sírva fakadt: – Jaj, jaj! Aljonuska! Jaj, jaj! Galambocska! Jön egy farkas, kérdi tőle: – Miért sírsz, te kicsi leány? – Ugyan hogyne sírnék, farkas! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Aljonuska. Magukkal csaltak a lányok, s itt hagytak a rengetegben. – Gyere velem, hazaviszlek! – Nem megyek én, félek tőled – megeszel te! Erre a farkas ott hagyja, s a lányka megint sírja, panaszolja: – Jaj, jaj! Aljonuska! Jaj, jaj! Galambocska! Arra szalad egy róka, s kérdi tőle: – Miért sírsz, te kicsi leány? – Hogyne sírnék én, te róka! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Aljonuska. Magukkal csaltak a lányok, s itt hagytak a rengetegben. – Gyere velem, hazaviszlek! Akkor a leányka leszáll a fáról, felül a róka hátára, s uccu! – rohan véle a róka a falu felé. Nagyapóék házáig szalad, s ott megkopogtatja farkával a kaput. – Ki az? – Én vagyok, a róka, elhoztam nektek az unokátokat, Aljonuskát. – Ó, te drága, jó róka, gyere be hozzánk a házba. Hova is ültessünk? Mivel kínálgassunk? Tejet hoznak, tojást hoznak. Azt sem tudják, mivel traktálgassák. Jóllakott a róka, s 464

visszafutott a rengetegbe.

465

VIDOR MIKLÓS

CINKEFÜTTY Változó ég alatt hull eső, szél szalad, kél arany napsugár – röppen egy cinkepár. Röppen is, szólal is, bírta zord hóban is: itt lakott, hallgatott, leste az ablakot. Leste bús szótlanul, tán nyílik, s morzsa hull. Morzsa az ablakon, éltető irgalom. Zúzmarás reggelen két gyerek megjelent. Holt a kert, rég kopár. „Nézd csak, egy cinkepár!" „Cinkepár!" „Éhezik!" „Megfagy a dérben itt!" „Nézzük el tétlenül?" Szeg, fűrész, léc kerül. 466

Léc, fűrész, ócska szeg, ácsol a két gyerek, két serény, fürge ács – épül a cinkeház. Négy fala kész előbb, rá csinos léctetőt! Léctetőn rajt a lyuk: rajt a lyuk: az legyen ajtajuk! „Cinkepár meg ne fázz, körtefán vár a ház!" „Morzsa meg jut, ne félj, mind amíg tart a tél!" Orgonát hajt a kert: cinkepár áttelelt. Körtefán hajnali énekük hallani. Ott lesi két gyerek ébren az éneket: ablakot tárt az ég – cinkefütty mind övék!

467

PRISVIN

MADÁRLÁTTA CIPÓ Egész napomat az erdőn töltöttem, és este gazdag zsákmánnyal tértem haza. Levettem vállamról nehéz tarisznyámat, és sorra kirakosgattam az asztalra kincseimet. – Miféle madár ez? – kérdezte Zinocska. – Ez? Fajdkakas – feleltem. És beszéltem neki a fajdkakas életéről: hogyan él az erdőn, hogy dürrög tavasszal, hogy csipegeti a nyírfarügyet, ősszel meg bogyót gyűjt a lápon, télen a hó alatt melegszik. A császármadárról is meséltem neki, megmutattam a szürke bóbitás madarat, a füttyét is utánoztam a csalogató fütyülőmön, és neki is odaadtam, hadd próbálja meg. A császármadár után kiborítottam az asztalra a sok fehér gombát, amit hoztam; pirosat, feketét is közte. A zsebemből pedig előszedtem a köviszeder vérszín bogyóját, kékbe játszó fekete áfonyát, piros áfonyát. Illatos fenyőgyantát is hoztam magammal egy kis gombóccal, megszagoltattam a leánykával, s elmagyaráztam neki, hogy a fák ezzel gyógyítják sebeiket. – És ki az orvosuk? – kérdezte Zinocska. – Senki, ők maguk gyógyítják magukat – feleltem. – Arra megy, mondjuk, a vadász, s meg akar pihenni: fejszéjét a fenyő törzsébe vágja, ráakasztja tarisznyáját, s maga fekszik a fa alá. Kipiheni, kialussza magát, azután kihúzza a fából fejszéjét, vállára veti tarisznyáját, s elmegy. A fejsze vágta sebből pedig ez az illatos gyanta csorog, bevonja, elzárja a sebet. Hoztam azután – s Zinocskának szántam – mindenféle furcsa füvet, levelet, gyökeret, virágot: kosbort, macskagyökérfüvet – amit valerianának is szokás nevezni –, konyavicsort, madársóskát. És épp a madársóska alatt jókora karéj fekete kenyér feküdt. Mindig így szokott ez történni velem: ha nem viszek magammal kenyeret, megéhezem, ha meg viszek, elfelejtem megenni, és megint hazahozom. Hát amikor meglátja Zinocska a fekete kenyeret a madársóska alatt, sóbálvánnyá dermed: – Honnan került az erdőn ez a kenyér? – Mi van ebben csodálatos? Hisz sóska is van az erdőn... – Igen, de az madársóska. – No, hát ez meg madárlátta kenyér! Kóstold csak meg! Nagy óvatosan megkóstolta, s eddegélni kezdte: – Finom ez a madárlátta cipó! És megette a nagy karéj fekete kenyeret az utolsó morzsáig. Attól fogva ez lett nálunk a szokás. Zinocska, a kis kényes, néha még a fehér kenyeret sem akaija megenni, de ha az erdőről hozok haza madárlátta cipót, mindig megeszi, még meg is dicséri: – Ez a madárlátta cipó százszorta jobb a miénknél!

468

SELMA LAGERLÖF

CSAHOS Történt egyszer, hogy a Kolmorden erdőben egy bányatulajdonos el akarta tétetni láb alól Csahos nevű vadászkutyáját. Megmondta az erdészének, hogy lője le a kutyát, mivel nem lehet leszoktatni a tyúk- és birkavadászatról. Az erdész hát pórázra fűzte Csahost, hogy elvigye az erdő mélyére, arra a helyre, ahol a kivénült vagy más okból használhatatlan kutyákat le szokták lőni. Nem volt rossz ember, de ezúttal szívesen vállalta a megbízást, mert tudta, hogy Csahos nemcsak tyúkot és birkát hajszol, de megfogja a fiatal nyulat és fajdkakast is. Kis fekete kutya volt Csahos, mellén és elülső lábain sárga foltokkal. Pontosan tudta, mi vár rá, mert értett az emberek nyelvén. De a világért el nem árulta, hogy fél, és ahelyett, hogy fülét-farkát eleresztené, vígan ugrándozott az erdész mellett. A régi bánya környékén jártak, az erdő egy elhagyatott részén, amelyet az emberek – miért, miért nem? – meghagytak vadonnak. A fák és bokrok úgy nőttek itt, ahogy akartak, senki se nyeste, senki se vágta őket. Az ilyen járatlan sűrűség persze kedves tanyája a kis- és nagyvadaknak. „Csendeserdő"-nek hívták, és híres volt az állatok között szerte az országban, mint nagyszerű búvó- és menedékhely. A kutya arra gondolt, micsoda ujjongás volna itt a Csendeserdőben, hogy örülnének az apróvadak és madarak, ha tudnák, hogy őt vesztőhelyre viszik. És most már csak vigyék is – mit ér az élete, ha nem vadászhat? Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje, ő ugyan nem búsul. Vidáman elvakkantotta magát, és farkát égnek állította. De hirtelen megváltozott a viselkedése. Nyakát előrenyújtotta, mintha vonítani készülne, látszott rajta, hogy olyasmire gondol, ami nagyon kínos neki. A tegnap esti vétke jutott eszébe. Sikerült egy kis jávorszarvast elzavarnia az anyja mellől és kiűzni a lápra. Ott hajszolta egyre kijjebb, kijjebb az ingoványra, pedig nem is akarta megfogni, inkább csak élvezte a kis borjú rémületét. Az anyaszarvas jól tudta, hogy ilyenkor, tavaszi olvadás után, feneketlen a láp, és az olyan nehéz testű állatot, mint ő, nem bírja meg. De mikor látta, hogy fiacskáját mind messzebb űzik tőle, mégis elszánta magát, és utána ment az ingoványra. Az üldözőt elzavarta, borját maga mellé vette, és a part felé igyekezett. A jávorszarvas minden más állatnál ügyesebben mozog az ilyen süppedéken, és Csahos már azt hitte, sikerül szerencsésen kijutniuk a szárazra. De akkor a nagy szarvas lába alatt egy gyepgöröngy hirtelen átbillent, elmerült, és az állat is süllyedni kezdett. Csahos látta, hogy kivergődni nem bír, lehúzza az iszap. No, most aztán megijedt őkelme, jól tudta, hogy ha a szarvastehén elpusztul, az az ő bűne, és ha kiderül, szörnyű verést kap. Szaladt hát onnan, ahogy a lába bírta, hazáig meg se állt. Erre gondolt most. Vajon mi történt a szarvasokkal? A mocsárba vesztek vagy megmenekültek? Mikor ő eljött, még élt mind a kettő! Nagyon sajnálta őket, hiszen nem akarta halálukat, és úgy érezte, okvetlenül meg kell tudnia, élnek-e vagy sem. Az erdész éppen akkor elég hanyagul fogta a pórázt. Csahos hirtelen félreugrott, és sikerült elszabadulni. Inalt, ahogy csak bírt, egyenest a lápra. Mire az erdész a puskát szeméhez emelte, már nem volt mire célozni, mert a kutya eltűnt. Mit tehetett? Sietett 469

utána. Már a láp széléről meglátta: egy zsombékon állt a koma, és torkaszakadtából ugatott. No – gondolta az erdész –, ez valamit akar. Letette puskáját, és hason kúszott a süppedéken, de még oda se ért egészen, mindent tudott: egy szarvastehén nyújtogatta nyakát az iszapból, és mellette feküdt a borja. A kicsi is élt még, csak halálra volt fáradva. Csahos mellette állt, nyalogatta az irháját, és közben segítségért ugatott. Az erdész felvette a borjút – vagy ötnapos lehetett és szerencsésen kicipelte a szárazra. A kutya boldogan nyalogatta a kezét, és hazamenet egész úton körülötte ugrált. A szarvasborjút az istállóba vitte, aztán visszament a lápra másodmagával, hogy a tehenet is kiemeljék az iszapból. Csak mikor ezzel is megvolt, akkor jutott eszébe, hogy hiszen neki még le kell lőnie a kutyát. Újra pórázra fogta, és elindult vele az erdőbe, de hirtelen gondolt egyet, és visszafordult. Csahos addig nyugodtan ment – de mikor látta, hogy hazaviszik, aggódni kezdett. Azt hitte, mégis kiderült a bűne, és most még alaposan el is verik majd a halála előtt. Márpedig a verésnél rosszabbat nem tudott. Eleresztette fülét-farkát, és az udvaron úgy tett, mintha senkit se ismerne ott. A bányatulajdonos éppen kint állt a lépcsőn. – Micsoda kutyát hoz itt? – kérdezte az erdésztől. – Hát nem megmondtam, hogy le kell lőni? Mire az erdész elbeszélte, mi történt, és ezekkel a szavakkal végezte: – Nyilvánvaló, a kutya tudta, hogy a szarvasok bajban vannak, meg akarta menteni őket. Én nem bánom, csináljon vele uraságod, amit akar, de én ezt a kutyát le nem lövöm, semmi áron. Csahos nem mert hinni a fülének. Hát lehetséges, hogy meghagyják az életét? A bányatulajdonos elismerte, hogy a kutya szépen viselkedett, de nem tudta eldönteni, mit csináljon vele. – Ha elviszi magához az erdészlakba, és felelősséget vállal érte, hogy ezentúl nem hajszolja a tyúkokat, én nem bánom. Így történt, hogy Csahos új gazdát kapott, és a kastélyból az erdészlakba költözött.

470

GÁRDONYI GÉZA

A MINDENTUDÓ KALAP Volt nagyapónak egy sima szőrű, magas tetejű fekete kalapja. Sokszor meséltek róla. Azt mondták, hogy aki azt a kalapot a fejére teszi, mindent tud. Lám, nagyapó is milyen okos: mindenhez ért: tud olvasni az újságból; szépen szóló fűzfasípot farag; malmot csinál a papirosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra. És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van? A nagy fekete kalapban. Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra; majd ha nagyobb lesz! Pista csodálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta, és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak. Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót. A mindentudó kalap a kis asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is. Pistának szikrázott a szeme örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot. A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent is tud, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni. Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett. – No, lássuk hát, mit tudok? – kérdezte Pista. Fölvett egy újságot, és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt. – Bizonyosan rossz az újság – szólt a gyerek –, nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőlük magas tornyot építeni? Az sem sikerült. – Rossz kártyák – szólt bosszankodva –, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni. Megfogta kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem. Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba? – Most már látom – úgymond –, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember. Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette. – No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni! Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan 471

helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlón, és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt. – Mit csinálsz, Pistike? – kérdezte a hason fekvő kis polgártól. – Mindent akarok tudni – felelte síró hangon. – Hogyan akarsz te mindent tudni? – Hát a mindentudó kalappal. – Jaj, kis barátom – szólt nevetve a nagyapó –, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.

472

OSZEJEVA

A HIBA A kutya, ugrásra készen, vadul ugatott. Előtte, a kerítéshez lapulva, felborzolt szőrű, öklömnyi kismacska kuporgott. Kitátott szájjal, panaszosan nyávogott. Két kisfiú álldogált a közelben, várta, hogy mi történik. Egy asszony tekintett ki az ablakon, aztán kiszaladt a tornácra. Elkergette a kutyát, és haragosan rákiáltott a fiúkra: – Nem szégyellitek magatokat? – Miért szégyellnénk? Nem csináltunk mi semmit! – csodálkozott a két fiú. – Éppen ez a hiba! – felelte szemrehányóan az asszony.

473

ROBERT LOUIS STEVENSON

AZ ÉN ÁRNYÉKOM Egy árnyékocskám van nekem, mely föl-le jár velem, de nem tudom, mi haszna van, és meg sem érthetem. Tetőtől talpig pont olyan, mint én vagyok, s előttem ugrik ágyba ő, ha az ágyba huppanok. Míg más gyerek, ahogy szokás, csak lassan, szépen nő, az árnyékom bizony fura, és másképpen tesz ő. Mint labda szökken néha, és tetőig ér feje, és néha oly picinyke lesz, mint senki, senki se. A játékhoz nem is konyít, sosem játszik velem, de ahhoz jól ért, mondhatom, bolonddá hogy tegyen. A sarkamban van szüntelen, mert gyáva kis legény, dadus mögé se bújtam úgy, mint ő bújik mögém. Egy reggel, pirkadás előtt fölkeltem jó korán, a harmat gyöngye csillogott boglárkák bársonyán; de az árnyék nem tartott velem: ez a hétalvó alak otthon maradt, és hortyogott a paplankám alatt.

474

CSARUSIN

KÉT KIS EGÉR Egy ideig egyedül éltem egy idegen városban. Se barátom, sem ismerősöm nem volt. Unatkoztam, búslakodtam. Mikor esténként hazaérkeztem, üres volt a szobám. Puszta, lakatlan. Meggyújtottam a mécsest, elővettem a tokjából a hegedűmet, meghangoltam, és sokáig játszottam. Csak úgy magamnak. Rosszul játszom, de ha senki sem hallja, akkor úgyis mindegy. Hegedülök, búsulok, vigadok – mégsem unatkozom annyira. Egyik nap hazamegyek, mint rendesen, leülök az ágyra, és halkan cincogok valami nótát. Egyszer csak mit látok: a sarokból, egy kicsi lyukból, óvatosan, halkan előbújik egy egérke. Kiszalad a szoba közepére, leül, pofácskáját mossa az elülső mancsával, aztán a haskóján keresztbe rakja a mancsát, úgy hallgatja a hegedű szavát. Soká játszottam aznap este. Eljátszottam az egérkének valamennyi nótát, valamennyi táncot és indulót, amit csak tudtam. És az egérke áhítatosan hallgatta. Ott ült a szoba közepén, rám nézett pici fekete gyöngyszemével, meg sem moccant. A végén már nem tudtam, mit játsszam neki, csak úgy huzigáltam a vonót a húrokon. A kis egérnek ez is tetszett. De mihelyt abbahagytam a hegedülést, elszaladt. Két hónapig éltem abban a városban. Két hónapig a kis egér minden áldott este kiszaladt a szoba közepére, megmosdott, s aztán mozdulatlanul ülve leste a muzsikámat, csak néha-néha vakarta meg a hasát. Azután hazautaztam abból a városból. Sok esztendő telt el. És egyszer este a nyaralóban, amikor már mindenki aludt, az íróasztalnál ültem gerendafalú szobámban, és mesét írtam egy iciri-piciri vadász csodálatos kalandjairól, arról, hogy egészen picike lettem, akkorka, mint egy ólomkatona, és vándorútra indultam a rengeteg erdőben. Rég elaludt mindenki, csendes volt a ház, csak acéltollam sercegett a papiroson, mintha halkan fütyörésznék: „Fütty, fütty, fütty, fütty, fütty." Egyszer kifogyott a tinta a tollamból, a tintatartó felé nyúltam, hogy belemártsam, de hirtelen visszahúztam a kezemet, és üres tollal szántottam tovább a papirost. Tudjátok-e, mit láttam? Egy egérkét, szakasztott ugyanolyan egérkét, mint amelyik sok-sok évvel azelőtt a hegedülésemet hallgatta. Ez a szürke egérke a tintatartómon ült, orrocskáját ide-oda mozgatta, a bajsza is vele mozgott. Fekete, kerek gyöngyszemével nézett, és – akárcsak az a régi egérke – néha-néha megvakarta a hasát parányi mancsával. Aznap este egy szót sem írtam többet. Száraz tollal, tinta nélkül nem lehet írni! Bemártani pedig nem akartam: féltem, hogy elszalad az egérke. 475

Azután még egy tintatartót állítottam az asztalra, és így az egérkével együtt fejeztük be mesémet. Én írtam, az egérke pedig nézett, és hallgatta, hogyan serceg a toll.

476

SZENTIMREI JENŐ

CSÍZNYARALÓ Ott kint nálunk a kis nyaralóban csízcsapat vert vidám nyári tanyát... Csíz a favágó, csíz a sikáló, csíz vasal, csíz mos, csíz takarít. Csíz a kis kukta, csíz megy a kútra, egy kicsi csíz a másiknak segít. Füstöl a kémény a csíznyaralóban, indul a csízhad, ha kész az ebéd... Éhes csízhasnak csíz terít asztalt, csíz mer a csíznek laskalevest. Tepsiben int a friss palacsinta, sok dolgos csíz most enni se rest. Rajta, csízek, most rajta, puskára, lesz vacsorára jó vad pecsenyénk... Csíz kerít medvét, csíz hajt meg rókát, csíz fog be fürjet, vadtyúkanyót. Ott a kövér sünt megkötve hozzák büszke kis puskás csíznebulók. Csízzeneest lesz otthon a kertben, készül is buzgón a sok csízművész... Csíz zongorázik, harmonikázik, csíz hegedül, és csíz trombitál. Énekeskarban csíz dalos fújja, csízmuzsikától zeng a határ. Gyárból, üzemből, búzamezőről már hazaindul a sok dolgos csíz. Ki villanyosra, ki autóbuszra, ki kerékpárra, taxira kap. Csíz szekerét itt két egér húzza, ott kacsa pótol fürge lovat. Este van, este, jó meleg este, édes az alvás a munka után... Csízanyó horkol már a vaságyon, csízapó horkol, zeng a dívány. Csízgyerek ágyaz háztetőn, ágon, földre is jut belőle néhány. A nyaralóban alszik békében, jó puha ágyában a sok kicsi csíz. Csip-csirip, csip-csip, csip-csirip, csip-csip, fent mosolyogva sétál a hold. Csipcsirip, csip-csip, csip-csirip, csip-csip, csíznyaralónak jó napja volt.

477

PRISIVIN

A SÜN Patakunk partján ballagva, a bokrok alatt kicsi sündisznót pillantottam meg. A sün is meglátott engem, összegömbölyödött, és harcias „tuk-tuk-tuk"-ját hallatta. Éppen olyan volt, mintha gépkocsi berregne messziről. Megböktem a csizmám orrával – mérgesen fújt, és tüskéit csizmámba mélyesztette. – Ahá, hát így vagyunk, barátocskám? – mondtam neki, és csizmám orrával belehengerítettem a patakba. A sün, amint a vízbe ért, kihengeredett, és kiúszott a partra. Olyan volt, mint egy kicsike malac, csakhogy a hátán sörte helyett tövis meredezett. Fogtam egy botot, a kalapomba hengergettem vele a sünt, és hazavittem. Sok volt nálunk odahaza az egér. Azt hallottam, hogy a sün megfogja az egeret, s ezért elhatároztam, maradjon csak velünk, és tisztítsa meg a házunkat az egerektől. Letettem a tüskés gombolyagot a szoba közepére, és leültem írni. De közben azért a szemem sarkából őt figyeltem. Nem sokáig feküdt mozdulatlanul; amint látta, hogy nyugodtan ülök íróasztalomnál, kihengeredett, körülnézett, megpróbált erre-arra mászkálni, végül kiválasztott magának egy helyecskét az ágy alatt, s ott végképp elcsendesedett. Mikor sötétedett, lámpát gyújtottam, hát – jó estét kívánok – a sün is előbújt az ágy alól. Azt hitte persze a lámpáról, hogy a hold kelt fel az erdőn; márpedig a sün szeret holdfényben futkározni az erdei tisztásokon. Így hát futkározni kezdett a szobámban, azt képzelvén, hogy erdei tisztáson futkos. Fogtam a pipámat, rágyújtottam, és felhőt eregettem a holdra. Most már éppen olyan volt, mint az erdőben: hold, felhő, a lábam két fatörzset formázott, s szemlátomást roppantul tetszett a sünnek – csak úgy cikázott közöttük, szaglászott, s tüskéivel csiklandozta a csizmám kérgét. Elolvastam az újságot, azután a földre ejtettem, lefeküdtem és elaludtam. Könnyű az álmom. Most is hallom, hogy valami suhog, zizeg a szobámban. Gyufát kerítettem, gyertyát gyújtottam, s csak éppen annyit láttam, hogy a sün eltűnt az ágy alatt. Az újság pedig már nem az asztal lábánál hevert a földön, hanem a szoba közepén. Égve hagytam a gyertyát, s nem aludtam el, azon tűnődtem: mire kellhet a sünnek az újság? Kis lakóm hamarosan megint előbújt az ágy alól, s egyenest az újságnak: addig-addig forgolódott körötte, addig-addig suhogott, amíg végül sikerült valahogyan felnyársalnia hegyes tüskéire az újság csücskét, s az egész nagy lapot így a sarokba vonszolnia. Most végre megértettem: az újságot úgy használta, mint az erdőn a száraz leveleket, az avart – fészket akart belőle csinálni, azért hurcolta a sarokba. S csakhamar kitűnt, hogy igaz. A kicsi sün egészen belecsavarta magát az újságlapba – fészket rakott belőle. Amikor elvégezte ezt a fontos munkát, előbújt lakából, és megállt a szoba közepén; a holdra bámult – a gyertyára. Felhőt bocsátottam köréje, és megkérdeztem: – Most mi kéne? A sün nem ijedt meg. 478

– Talán szomjas vagy? Felkeltem az ágyból. A sün nem szökött előlem. Fogtam egy tányért, s a földre állítottam, aztán behoztam a vizesvödröt, öntöttem belőle a tányérkába, és olyan zajjal csobbantottam, mintha patakocska locsogna. – No, eredj szépen – mondtam neki. – Látod, holdat is kerítettem neked meg felhőt, most meg vizet... Látom: a sün óvatosan megindul. Én is egy cseppet tolom feléje a kis tengerszemet. Ő is mozdul, én is mozdulok – végre összeérünk. – Igyál – szólítom fel erélyesen. És az állatka vígan hörpölni kezdte a vizet. Én meg könnyedén végighúztam a kezem a tüskéin, mintha simogatnám, s közben ezt mondogattam: – Aranyos kis jószág vagy te, aranyos! Amikor eleget ivott, azt mondtam neki: – No, most aludjunk. Lefeküdtem, és elfújtam a gyertyát. Nem tudom, mennyi ideig alhattam, amikor egyszer csak hallom: megint nagy motozás folyik ám a szobában. Meggyújtottam a gyertyát-hát mit látok? A sün végigszalad a szobán, s a tüskéire szúrva – egy alma! Odaszalad a fészkéhez, ott leteszi, és máris szalad a másikért. Tudniillik a szoba sarkában állt egy zsák alma, a zsák felborult, a sün észrevette, addig-addig forgolódott az alma körül, míg egy a tüskéjére akadt, hazavitte, s máris futott másikért, hogy azt is a fészkébe vigye. Hát így berendezkedett nálam a kicsi sündisznó. Most pedig, ha teázom, magam mellé ültetem az asztalra, és tejecskét öntök neki a csészealjba, vagy falatka zsemlével etetem.

479

480

DAL

ÖREGAPÓ MADARAI Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják. Mikor int egyet öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad. Második intésére ismét három madár ered útnak. Röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják fejüket a virágok. Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát. Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magával. Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét. Találjátok ki, miféle madarak ezek. Az öregapó: az év. A tizenkét madár: a tizenkét hónap. Hármasával repülnek, mert egy-egy évszak – a tél, a tavasz, a nyár és az ősz – három-három hónapból áll. A madarak négy szárnya: a hónap négy hete, a hét toll pedig: a hét napjai. A tollak fehér oldala: a nappal, a fekete: az éjszaka.

481