Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Zalatnay István 2007. 03. 04.
Jézus és a kisgyermekek Alapige: 18,15-17 Lekció: 2Tim 3,10-17 Ezután kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Engedjetek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” Kedves Testvérek! Néhány nappal ezelőtt egy régi teológus társamnál voltam, egy kiemelkedően művelt, különösképpen nyelvekben nagy tudású embernél. Görögül, héberül, latinul egyaránt nagyon jól tud. Sémi nyelvekkel foglalkozott. Nagyon lelkesen, csillogó szemekkel mondta nekem, most az a terve, hogy meg akarja fejteni a paisztoszi korongot. 3700 évvel ezelőtti, az egyik legkorábbi írásbeli emléke ez az emberiségnek. Dehát megfejtésén kerek 100 év óta hiába törik a fejüket a tudósok. Kicsit bájos és mosolyogni való is volt, ahogy egy 50 éves ember, mint egy gyermek, olyan lelkesen mondta, hogy erre legalább egy 10 évet igazán rászánhatna. De nemcsak a paisztoszi koronggal van így. A régi történelmi korokkal általában így van, hogy csodálatosan vonzó tud lenni, titkok, rejtélyek vannak benne. És ha az ember megfejt egy-egy írásos emléket, vagy akárcsak egy tárgyat egy régész, akkor valami döbbenetes élmény az, ahogy kibomlik belőle egy világ, formát kezd ölteni az, amit különben sűrű homály fed el az ember elől. Minél messzebb megyünk vissza a történelemben, annál inkább válik ilyen módon izgatóvá azoknak a titkoknak a megfejtése, amelyeket az oly nagyon régen élt emberek hagytak ránk. Éppen ezért megdöbbentő az, hogy amikor kinyitjuk a Szentírást és Jézus szavairól vagy tetteiről olvasunk, akkor azok valami egészen megdöbbentő egyértelműséggel, világossággal szólnak hozzánk! Majdnem mindig ezzel találkozunk: egy jézusi szó, példázat jelentésének megértéséhez nem szükséges 10 évet rászánni az
életünkből és nem kell görög, héber, latin nyelvtudással bírni. Ez nem jelenti azt, hogy nincs jelentősége és szükségessége a Biblia szenvedélyes kutatásának: sok minden elmélyülhet, gazdagodhat akkor, amikor az ember ezeket a képeket, szavakat megérteni akarja. De az döbbenetes, ahogy Jézus átszól kétezer év távlatából, és eltalálja a mindenféle tudományos előkészület nélküli embernek a szívét is! Ugyanez az élményünk lehet, amikor ezt a történetet olvassuk – de egy egészen furcsa, sajátos módon. Úgy, hogy a jézusi mozdulat teljesen egyértelmű, de a jézusi szavakban van valami olyan titokzatosság, ami az embert nagyon elgondolkodtatja. A mozdulat első pillantásra is szinte képszerűen ott van az ember szeme előtt, ahogy Jézus hívja és magához öleli a gyermekeket. Ez is az egyike az alap- vagy ősmozdulatoknak, amelyek évezredek múlásával is egyértelműek, világosak, és nem szükséges magyarázni őket. Amikor azonban a szavakra figyelünk, amikor azt olvassuk, hogy Jézus mintegy mintául állítja a gyermekeket, a gyermeki létet, akkor az ember elbizonytalanodik. Mert annyi mindent jelenthet ez! Milyen értelemben gondolja Jézus, hogy váljatok olyanokká, mint a gyermekek, különben nem juthattok be a mennyek országába? Ennek a nagyon rövid evangéliumi történetnek ez az egyedisége, a csodálatos volta: a nagyon egyértelmű és elgondolkodtató mozdulat, és a valóban majdnem a paisztoszi koronghoz hasonlóan fejtegethető szavak. Először mindenképp érdemes magán a helyzeten elgondolkozni. Mi is történik? Az evangéliumi történetnek ezen a pontján Jézus földi története már közeledik az utolsó, legfontosabb állomása felé. Ekkor már nyilvánvaló, hogy Jézus hatalmas erők, hatalmas viták, érdekek és indulatok középpontjában áll. Ekkorra Jézus körül kezd el forogni az akkori zsidó népnek az élete, kiváltképpen is az, ami a legfontosabb volt, a hitbeli élete. Egyre világosabb mindenki számára, hogy hatalmas tétről van szó, hogy a Jézus-kérdés óriási tét! Sokan kezdik azt gondolni, hogy ezen túl az egész nép jövője, sorsa, történelmének további folyása is Jézus körül dől el. Ezt az akkoriak is tudhatták. Ma pedig, mindenféle hitbeli feltételtől függetlenül, a tárgyilagosan vizsgáló történész is azt kell, hogy mondja, ennél még sokkal nagyobb volt a tét. Tulajdonképpen az emberiség történetének legjelentősebb formáló tényezője az, ami ekkor megszületik: a keresztény hit, a keresztény valóság. És nekünk, mai és mindenkori keresztyén embereknek a számára pedig az is világos, hogy még ennél is nagyobb a tét: az ember, a mindenkori ember örök bűne. Ilyen óriási tétek, kérdések vannak ott Jézus körül, amikor megjelenik pár édesanya és odaviszi a gyermekét. Bár ez nincs szó szerint leírva, hogy
azt jelenti, hogy olyan Istent látunk, érzünk magunk körül, aki mindenkor valóban szerető mennyei Édesatyaként tekint ránk, aki felé bármikor kitárhatjuk karunkat. Azt hiszem, ilyen gondolatok vannak amögött, amit Jézus mond. És mégis, nem ez a biztos, nem ez az egyértelmű, hanem a mozdulat, az, ahogy Jézus odahívja és átöleli a gyermekeket. Ez az örök képe annak az isteni szeretetnek, mely kinyílt és nyitva áll most is mindannyiunk számára. Ámen.
anyákról van szó, de minden józan megfontolás szerint szülők lehettek azok, akik odaviszik Jézushoz a gyerekeiket, hogy érintse meg őket, áldja meg őket. A tanítványok felháborodnak, majdnemhogy dühbe gurulnak. Hogy’ lehet ilyen mértékig aránytalanul gondolkozni és érezni? Hogy’ lehet nem átlátni azt, hogy egy ilyen jelentéktelen tényező, egy ilyen semmiség, hogy most Jézus gyerekeket áldjon meg – nem illik abba a magasztos, hatalmas, történelmi jelentőségű összefüggésbe, ami Jézus körül történik?! Hogy’ kerül a csizma az asztalra? Hogy’ lehet valaki olyan buta, hogy azt gondolja, helye van Jézus körül most a gyerekeknek? Így gondolkozhattak a tanítványok. Vannak hasonló történetek az evangéliumban, amikor egy-egy beteg az, aki mindenáron Jézus közelébe akar jutni, s akkor a tanítványok úgy gondolják, ez mégis valamivel érthetőbb, jogosabb szubjektív szempontból, mert valakinek az élet-halál kérdéséről van szó. Itt azonban egyértelműen úgy látják, nem való, aránytalan odavinni ezeket a gyermekeket. Ide tartozik azonban a kor ismerete is, amely szerint, a mienktől eltérően, sokkal alacsonyabb rangon álltak a gyerekek. A tanítványok a maguk korának gondolkozását testesítik meg azzal, hogy ne zavarjátok most Jézust! Vigyétek innen ezeket a gyerekeket! Ebből a szempontból a kultúrában, a gyerekekről való gondolkozásmódban jelentős változás történt. Mégpedig egy pozitív változás: az, hogy még nem kell egészen komolyan venni, majd ha felnőtt lesz, akkor számít csak – ez változott meg mára. Még akkor is jó változás ez, ha egyúttal azon is el kell gondolkoznunk, mennyire őszinte a mai gyermekkultusz: valóban a gyerekekről szól az? Nem bizonyos üzleti érdekekről? Vagy amikor azt látjuk, hogy a gyermekeknek ez a valóságos istenítése minden további nélkül összefér egy olyan adórendszerrel, olyan gazdasági szerkezettel, amely tulajdonképpen semmiféle értéket nem tulajdonít annak, hogy egy édesanya fölneveli a gyerekeit. Külön érdemes lenne ezen gondolkozni, hogy milyen is az a világ, amelyben egyre inkább annak van értéke, pénzben megjelenő értéke, ha valamilyen virtuális, illuzórikus valóságot teremt, reklámoz valaki, de aki gyermekeket nevel fel, az egészen minimális elismertséget kap. Tehát mégsem olyan biztos, hogy igazán őszinte és mély a gyermekek helyzetének, státuszának megváltozása a mi korunkra. De az kétségtelen, hogy az akkori gondolkozás számára majdnem olyan volt a helyzet, mintha ma valami minisztertanácsi ülésre akarnának bevonulni gyerekekkel anyukák. Hogy gondolják ezt?! – Ez történik a tanítványok oldaláról nézve. És erre válaszolnak Jézus szavai. Az ő szavai pedig azt jelentik, hogy nincs fontosabb ezeknél a gyermekeknél! Sőt, Jézus példának, mintának állítja a felnőttek, a tekintélyesek, a komolyak,
a történelemformáló erejű emberek elé a gyermekeket! Ami itt történik, az Jézus egész történetnek az egyik páratlanul emberi pillanata! Jézus itt egész döbbenetesen emberi. Azzal is, ahogy a tanítványokat elutasítja. Más formában ez a történet megtalálható Máténál és Márknál is. Ott olyan szó szerepel Jézussal kapcsolatban, ami sehol máshol nem fordul elő: megharagszik a tanítványokra. Ilyen haragról sehol máshol nem olvashatunk! Aztán magához öleli a gyermekeket. Jézus, aki haragszik, aztán ellágyul. Ennél emberibb vonásai sehol nem jelennek meg Jézusnak, pedig gyakran hangsúlyozzák teljes joggal azt, hogy mennyire emberi ez a Jézus. Mennyire nem valami nagy vallásalapító – annak valami Buddha-arcú embernek kellene lennie, aki a mennyben él, akinek szinte a lába nem is érinti a földet. Ez a Jézus pedig állandóan a természetre tekint. Olyan nagyon emberi mozdulatai vannak! S talán sehol máshol nem annyira, mint itt, ahol megharagszik a tanítványokra és utána ellágyulva magához öleli a gyermekeket. Talán szabad egy bibliakutatói műhelytitkot is elárulni. Egy teológus számára különösképpen megdöbbentő az, ahogy ez a történet szerepel a három ún. szinoptikus evangéliumban: Máténál, Márknál és Lukácsnál. Többé-kevésbé konszenzus van arra nézve, hogy az evangéliumok közül először a Márk írása szerinti evangélium készült el. Ennek ismeretében, ezt jórészt átvéve, részben azonban más forrásokkal kiegészítve írja meg később a maga evangéliumát Lukács és Máté. Ennek megfelelően ők általában hozzátesznek ahhoz, ami Márknál található, néha pedig elvesznek belőle. Ebben a történetben pont ezt veszik el belőle! Mintha még az evangélistáknak is túl emberi lett volna itt Jézus, aki megharagszik a tanítványokra, s utána olyan ellágyultan öleli magához a gyermekeket. Igen, mintha ez Máténak és Lukácsnak is túl emberi lett volna. Márpedig ehhez a mozdulathoz kapcsolódik a szó, amely azt mondja, hogy ilyeneké a mennyeknek az országa. Nem azt mondja Jézus, hogy ezeké, csak a gyerekeké a mennyeknek országa, hanem ilyeneké. Ilyenekké, ehhez hasonlóvá kell válni ahhoz, hogy valaki bejuthasson a mennyek országába. Mit jelent ez? Valójában nem könnyű erre válaszolni. Talán könnyebb azt elmondani, hogy mi az, amire nem szabad gondolni. Biztos nem arra a romantikus elképzelésre utal Jézus, hogy a gyermek még ártatlan, még nem rontotta meg a bűn. Erről szó sincs! Jézus ezt nem gondolja, a keresztyén hit egyáltalán nem tanítja, hogy a gyermek bűntelen lenne. Sőt, ennek ellenkezőjét tanítja. Nem erről van szó. Persze arról sincs szó, hogy a gyermeknek a maga éretlensége, sokszor a maga bájos felelőtlensége lenne az, amire itt Jézus utal. Nem sokkal korábban beszél arról, hogy aki tornyot akar építeni, az előbb leül,
és számvetést készít. Erről sincs tehát szó. Sőt, azt is hozzátehetjük, nem is arra utal Jézus és ne így értsük, hogy azok az alkatú emberek alkalmasak a mennyek országára, akikre azt szoktuk mondani, hogy olyan, mint egy nagy gyerek. Vannak különböző emberi alkatok. Van, aki nagyon hamar éretté, komollyá, akár koravénné válik. Van, aki nagyon hamar felnőtt lesz. Aztán van olyan, aki még nagypapa korában is olyan, mint egy nagy gyerek. Ez emberi alkatnak a kérdése. Itt nem erről van szó. Akinek ilyen alkata van, mint egy nagy ajándékot fogadhatja, mert sokkal több napfény lesz az életében, mint annak, aki komorabb, aki ilyen értelemben nehezebb, súlyosabb gondolatok, érzések között éli le az életét. De mint ahogy máshol, itt sem arról van szó, hogy az egyik vagy a másik vérmérsékletű, alkatú ember lenne példaként állítva. Mindenféle vérmérsékletű és alkatú ember számára egyaránt van nyitva a mennyeknek országa. Nem ezekről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a gyermeki létben önmagában ott van egy befejezetlenség, egy nyitottság. Benne van, hogy az út elején jár. A keresztyén ember, az Isten felé nyitott ember pedig való igaz, mindenkor út elején van. Mindenkor nyitott arra, hogy az Isten valami újat kezdjen az életével. Mindig nyitott a lehetőség felé. Nem azért, mert saját magában bízik annyira, de nem is azért, mert nem tud számvetést készíteni azzal, ami van, hanem azért, mert tudja, hogy nemcsak az létezik, amit látok, amit most érzékelek. Hanem van valami sokkal fontosabb valóság, ami bármikor olyan ajtókat nyithat, amelyekről nem is álmodtam. Sőt, azt is hozzátehetjük, hogy az Istenre figyelő ember, a mennyek országának közelébe kerülő ember az élete legvégén is nemcsak a végén van egy útnak, hanem legalább annyira az elején is! A jövőbe tekint. Adventben volt erről szó. Jézus eljövetele az a jövő, amit az advent jelent. Az advent egyszerre jelenti Jézus eljövetelét a múltban a történelemben, Jézus eljövetelét az egyes ember számára, mikor megnyitja a szívét Jézus előtt. Jelenti a nagy világtörténelmi újra eljövetelt is, és bármilyen megdöbbentő, jelenti a halál pillanatát is, mint valaminek a megnyílását. Így igaz az, hogy a gyermek, az út elején álló gyermek minta és példa a keresztyén ember számára. Másrészt jelenti a gyermek az elfogadni tudást. A kapni tudást. Azt, hogy szeretetet tud elfogadni. A gyermek így azt az embert jelenti, aki nem engedi, hogy megkérgesedjen a lelke. Annak ellenére, hogy sok minden azon dolgozik, hogy megkérgesedjen az életünk, elveszítsük a bizalmunkat, a nyitottságunkat a másik ember felé. Jézus szava, Jézus mozdulata, amikor a gyermekekre mutat, azt jelenti, hogy aki az Isten színe elé áll, az kell, hogy tudjon újra és újra gyermeki bizalommal elfogadni az Istentől. Keresztyén embernek lenni
