324
Kisebb közlemények
A kályhát azonban túlságosan megrakták ezekkel a nevetséges botokkal, és emiatt kigyulladt a fal faburkolata; a faburkolattól meggyulladt az Alsóház; a két ház porig égett; építészeket kellett hívni, hogy újakat építsenek, és most már a második milliót vitte el ez az ügy” (ZASLAVSKY, CLAUDIA, Afrika számol. Bp., 1984. 110—1). J. Möser 1776-ban imigyen méltatja a rovást: „Daß unsere Vorfahren kluge Köpfe gewesen, beweiset allein der Kerbstock. Keine Empfindung ist simpler und größer wie diese”(„Hogy eleink okos fejEek voltak, már csak a rováspálca is mutatja. Semmilyen találmány nem egyszerEbb és nagyszabásúbb, mint ez.”). 9. A r o v á s A f r i k á b a n. — A rovásnak az afrikai kultúrákban is nagy szerep jut. Zimbabwéban a leendF apa egy tEzön kiszárított boton végez minden hónap elején egy-egy rovást, innen a terhesség hónapjának elnevezése: ’a bot hónapja’. A rovátkolt botokat a dél-afrikai zuluk is használják följegyzésre, a kenyai kambák pedig botra faragott rovásokkal rögzítik a menyasszonyváltság-szerzFdést. A szondzsék egy négy láb (122 cm) hosszú boton vezetik utazásaikat. Zimbabwe déli részén rovátkolt botokon jegyzik a napok, hetek, hónapok múlását. Egy ember minden reggel egy rovást vés a botra: hónaponként új botot kezdenek. Külön jeleket használnak az adósság visszafizetésére, az aratás vagy cséplés idejére, az esFs évszak közeledtére. A tanzániai csaga feleség a fFzFkanala nyelén rovással tartja számon, ha a férje megüti: amikor a nyél betelik, elérkezett a válás ideje. A csaga ifjak íjukra faragják a lelFtt madarak számát (ZASLAVSKY i. m. 107—9). 10. Rövid áttekintésünket még tetszés szerint szaporíthatnánk további példákkal akár oldalakon keresztül, ez azonban szükségtelen, hiszen e dióhéjba foglalt vázlatból is látszik, hogy bár Földünk népei mondanivalójukat a legváltozatosabb nyelvi köntösbe öltöztetik, az egymástól látszólag fényévekre levF kultúrákat is összeköti az emberi gondolkodás és a nyelvteremtés szabályszerEségeinek egyetemessége. BALÁZSI JÓZSEF ATTILA
KISEBB KÖZLEMÉNYEK A hát, így, tehát, mert köt szók pragmatikai funkciójának vizsgálata* Tanulmányomat a következFképpen építem fel: ElFször is felvázolom az elméleti keretet, amelyben dolgozom, majd a diskurzusok relevanciájának és koherenciájának néhány kérdését érintem. A harmadik részben a hát, így, tehát, mert kötFszók pragmatikai funkcióját vizsgálom. Majd a rövid Összegzésben utalok arra, hogy miért kell és hogyan lehet felhasználni ezeket a leírásokat a különbözF szótárakban a kötFszók jelentésének a megadásánál. 1. A z e l m é l e t i k e r e t r ö v i d i s m e rt e t é s e . — Ha az emberi elme moduláris felépítésében gondolkodunk, az egyik modulnak a grammatikai kompetenciát, az anyanyelvi beszélFk nyelvtudását tekinthetjük. Ezt a nyelvtudást az adott nyelv jól formált mondatait (és csakis azokat) * Ez a dolgozat az 1994 augusztusában Egerben a Magyar Nyelvészek VI. Nemzetközi Kongresszusán elhangzott elFadásom némileg módosított változata.
Kisebb közlemények
325
generáló explicit grammatikák segítségével lehet modellálni (N. CHOMSKY, Knowledge of language: Its nature, origin and use. New York, Praeger, 1986. 3). A mondatokat tehát tarthatjuk a grammatikai kompetencia egységeinek. Ha a nyelvtudás bizonyos általános emberi célok (kommunikálás, gondolkodás, álmodozás, a nyelv „külsF memóriaként” való használata jegyzeteléskor, emlékezés stb.) elérésére való használatának a képességét vizsgáljuk, akkor a pragmatikai kompetenciát kutatjuk (A. KASHER, On the pragmatic modules: A lecture: Journal of Pragmatics 1991: 381—97, UT., Pragmatics and the Chomsky’s research program. In: A. KASHER ed., The Chomskyan turn. Oxford, Blackwell, 1991. 122—49). A pragmatikai kompetencia húzódik meg valamennyi nyelvhasználati forma (kommunikatív, kognitív, expresszív stb.) mögött. E másik elmebeli modul egységei a beszédhelyzet kategóriáinak a konkrét kitöltésétFl való elvonatkoztatás útján nyert megnyilatkozás-típusok. Ha a megnyilatkozás-típusokat az egyes nyelvhasználati formák konkrét kontextusaiban használjuk, akkor megnyilatkozás-példányokat kapunk, amelyeket a performancia egységeinek tekinthetünk. A konkrét nyelvi és nem nyelvi kontextusokban a megnyilatkozás-példányok produkciója vagy interpretációja során a grammatikai és a pragmatikai kompetencia interakcióba lép más tudásrendszerekkel, a percepcióval, a memóriával. A kommunikatív nyelvhasználati forma diskurzusainak1 a vizsgálata során a beszédhelyzet kategóriáinak a kitöltésétFl eltekintve, a megnyilatkozás-példányok közös lényegi jegyeibFl célszerE kiindulni, tehát elFször is a megnyilatkozás-típust kell meghatározni. (1) ut = (ins (pu, c, p, t)) Egy ut megnyilatkozás-típus egy olyan ins inskripció, amelyhez egy p személy egy t idFpontban egy c kontextusra nézve egy pu pragmatikai egységet rendel.2 A meghatározásban az ins inskripció jelzi, hogy a megnyilatkozás szó két jelentése közül a produktum jelentésrFl van szó, a p személy megnevezés pedig arra utal, hogy a definíció semleges az ut produkciójára vagy interpretációjára nézve. Az ut a nyelvhasználat egysége, következésképpen mind nyelvi, mind használati oldalát jellemezni kell. A nyelvi oldal leírását célszerE a grammatika által generált jól formált mondatok segítségével elvégezni. Eszerint a megnyilatkozás-típusok vagy rendelkeznek valamilyen ls nyelvi struktúrával, azaz a nyelvi megformáltságukat tekintve olyanok, mint egy mondat vagy a mondatnak valamelyik szintaktikai összetevFje, vagy mindössze egyetlenegy olyan leint lexikai egységbFl állnak, amely szintaktikai összetevFként nem tehetF bele a mondatba. A használati oldalt tekintve pedig azt lehet mondani, hogy az ut a cphys fizikai és a ccog kognitív kontextusban mindig valamilyen pf pragmatikai funkcióval rendelkezik.
1
A diskurzus terminust mindenfajta verbális kommunikációs produktum jelölésére használom, függetlenül attól, hogy beszélt vagy írott, monologikus vagy dialogikus. 2 A megnyilatkozás-típust A. KASHER (A step toward a Theory of Linguistic Performance. In: J. BAR-HILLEL (ed.), Pragmatics of natural languages. Dordrecht, Holland, 1971. 84—93), M. BIERWISCH (Utterance meaning and mental states. In: M. BIERWISCH (ed.), Essays in the psychology of language. Linguistische Studien A 114. Berlin, 1983. 39—55) és KIEFER FERENC (A nyelvtudomány néhány tudományelméleti-módszertani kérdése II, Tertium non datur (LogikaiMetodológiai Tanulmányok) 1986: 29—57) javaslatait figyelembe véve definiálom. A definíciókban található rövidítések a nemzetközi szakirodalomban használt angol terminusokból származnak, ezek feloldására és a meghatározások részletesebb magyarázatára l. NÉMETH T. ENIKT, A megnyilatkozás-típus elméleti kérdései és a szóbeli diskurzusok megnyilatkozás-példányokra tagolása. Kandidátusi értekezés. Szeged, 1991., UF., Megnyilatkozás: típus-példány: Néprajz és Nyelvtudomány 1994: 69—101.
326
Kisebb közlemények (2) pu = ({ ls }, pf) leint (3) c = (cphys, ccog)
A pf a megnyilatkozás-típus kommunikációs funkcióinak az összességét jelöli és a (4)-ként bontható fel. (4) pf = (flit, fip, fill, fatt) Az flit a szó szerinti értelmezhetFség funkcióját, az fip az interperszonális funkciót, az fill az illokúciós funkciót és az fatt az attitudinális funkciót jelzi. Például egy diskurzus kezdF megnyilatkozás-példányának az interperszonális funkciója a partnerek közötti kommunikációs kapcsolat létrehozása, az illokúciós funkció a megnyilatkozás-példánnyal végrehajtott beszédtettet, az attitudinális funkció pedig a kommunikátornak a megnyilatkozás-példány propozíciós tartalmához való viszonyát fejezi ki. Az flit háromféle értéket vehet fel, a megnyilatkozás-példányt vagy csak szó szerint, vagy nem szó szerint, vagy nemcsak szó szerint kell/lehet értelmezni. Az flit értéke, természetesen, befolyásolja a másik három pragmatikai funkció értékeit is. Mindezeket figyelembe véve és a (2)—(4)-et az (1)-be behelyettesítve, a megnyilatkozástípus részletesebb meghatározását kapjuk. (5) ut = (ins (({ ls }, (f , f , f , f )), (c , c ), p, t)) lit ip ill att phys cog leint 2. A d i s ku rz u s o k r e l e v a n c i á j a é s k o h e r e n c i á j a . — A kommunikációs partnerek diskurzusaik felépítése során arra törekednek, hogy relevánsak és koherensek legyenek. Relevánsnak lenni azt jelenti, hogy a kommunikátor minden egyes megnyilatkozás-példánya magán viseli a relevancia garanciáját, azaz a kommunikátor úgy hozza létre megnyilatkozás-példányait, hogy partnere a lehetF legkisebb kognitív mEveleti erFfeszítés árán a lehetF legnagyobb kontextuális hatással rendelkezF kognitív reprezentációkat hozza létre, illetve következtesse ki (vö. D. SPERBER— D. WILSON, Relevance: Communication and cognition. Oxford, Blackwell, 1986.). A megnyilatkozás-példányok produkciója és interpretációja a kommunikációs partnerek közös kognitív háttér kontextusára, közös intencionalitására és a relevancia vélelmére támaszkodva zajlik.3 A diskurzusokban a koherenciaviszonyok segítségével kapcsolódnak össze a megnyilatkozáspéldányok komplex egységekké. A diskurzusok koherenciáját vizsgálva SANDERS és munkatársai (T. J. M. SANDERS—W. P. M. SPOOREN—L. G. M. NOORDMAN, Coherence relations in a cognitive theory of discourse representation: Cognitive Linguistics 1993: 93—133) nyomán négy (kognitív szempontból reális) kategóriát használhatunk a koherenciaviszonyok megállapításánál, illetve azonosításánál.4 Ezek a következFk: 1. a (kauzális vagy additív) mEvelet, amelyet a szegmentumokon hajtunk végre, 2. a koherencia forrása, amely szemantikai és/vagy pragmatikai lehet, 3. a szegmentumok sorrendje, amely alapvetF vagy nem alapvetF és 4. a pozitív vagy negatív polaritás. A kau3
SEARLE és kritikusai szerint (vö.: J. R. SEARLE et al., (On) Searle on conversation. Amsterdam/Philadelphia, Benjamins, 1992.; C. BRASSAC, Speech acts and conversational sequencing: Pragmatics & Cognition 1994: 191—205) a háttérismeret (the background) és a közös intencionalitás (shared intentionality) nagyon fontos szerepet játszik a konverzáció szervezésében. Úgy gondolom, hogy ez mindenféle diskurzusra egyaránt érvényes. 4 SANDERS és munkatársai különbözF diszciplínákból hoznak érveket a kategóriák igazolására és empirikus evidenciájuk is van a kategóriák plauzibilitását illetFen.
Kisebb közlemények
327
zális mEveleten logikai implikációt, az additív mEveleten pedig logikai konjunkciót értenek SANDERS és munkatársai. E kétféle logikai mEvelet azonban nem elegendF a megnyilatkozás-példányok közötti koherenciaviszonyok leírásához, hiszen az emberi gondolkodás nemcsak logikai (deduktív) természetE, hanem induktív és heurisztikus eljárásokat egyaránt használó (vö. pl. N. A. STILLINGS et al., Cognitive science: An introduction. Cambridge, Mass., The MIT Press, 1987. megfelelF részeivel). Ezért a kauzális mEvelet a logikai implikáción kívül jelölje az emberi elme más implikációs formáit is, például a nem triviális logikai implikációt, a kontextuális implikációt (ezekre vonatkozóan l. D. SPERBER és D. WILSON i. m. 65—118), az additív mEvelet pedig a logikai konjunkción kívül jelölje a pragmatikai addíciót is, amely a megnyilatkozás-példányok pragmatikai funkcióinak az összekapcsolását szolgálja. Hasonlóan, ki kell bFvítenünk a második kognitív kategóriának, a koherencia forrásának a hatókörét is. SANDERS és munkatársai akkor tartják szemantikainak a koherencia forrását, ha a koherenciaviszony a propozíciós tartalmak miatt áll fenn, ha viszont az illokúciós értékek miatt, akkor a koherencia forrása pragmatikai. Mivel a megnyilatkozás-példányok pragmatikai funkciója nem merül ki az illokúciós funkcióban, hanem az interperszonális, attitudinális funkciók, valamint a szó szerinti értelmezhetFség funkciója is pragmatikai, ezért a pragmatikai koherencia fogalmát ezekkel a funkciókkal ki kell egészíteni. A szegmentumok sorrendje akkor alapvetF, ha a kauzális mEveletben az elFtagot követi az utótag, ha viszont elFrébb van az utótag, mint az elFtag, akkor a sorrend nem alapvetF. Pozitív polaritásról SANDERS és munkatársai nyomán akkor beszélhetünk, ha a mEveletekben a szegmentumok közvetlenül funkcionálnak (vö. (6)), ha viszont nem maguk a szegmentumok, hanem azok negatív párja, tagadása szerepel a mEveletekben, akkor a polaritás negatív (vö. (7)). (6) Péter nagyon elfáradt, mert egészen az egyetemig szaladt. (7) A struccot a madarakhoz sorolják, bár nem is tud repülni. A (7) igazából annak a kauzális mEveletnek a realizációja, amely a nem tud repülni elFtagot és a nem lehet madárnak besorolni utótagot kapcsolja össze, de a példában az elsF tagmondat az utótag tagadása. A sorrend így nem alapvetF. A diskurzusok koherenciaviszonyai lehetnek jelöltek (explicitek) vagy jelöletlenek (implicitek). A nyelvi jelölés fontos eszközei a kötFszók. E funkciójuk mellett a kötFszók segítik a legrelevánsabb interpretáció megtalálását is (pl. a megfelelF kontextus kiválasztásának az irányításával). 3. A kö t F s z ó k p r a gm a t i k a i f u n kc i ó j a . — Egy 310 percnyi szóbeli korpuszt alapul véve tanulmányoztam 16 kötFszónak (illetve, vagyis, és, meg, aztán, különben, egyébként, mégpedig, s$t, hát, így, de, vagy, tehát, mert, mivel) a diskurzusok pragmatikai koherenciájában betöltött szerepét. Közülük most a hát, így, tehát és mert bemutatására vállalkozom. Mivel ezek a kötFszók pragmatikai szerepet töltöttek be a vizsgált példákban, a továbbiakban pragmatikai kötFszóknak hívom Fket.5 A) A hát pragmatikai kötFszóként három alapvetF használattal rendelkezik: 1. kérdéseket vezet be, 2. általános válaszjelölF és 3. ugyanazon beszélF beszédében az önjavítás, a magyarázkodás eszköze. 5
A szemantikai és pragmatikai kötFszók elkülönítésére vannak bizonyos kritériumok. Ezeket viszonylag részletesen tárgyalom egy másik munkámban (NÉMETH T. ENIKT, On the role of pragmatic connectives in hungarian spoken discourses. In: B. WARVICK—S. TANSKANEN—R. HILTUNEN (eds.), Organization in Discourse: Anglicana Turkuensia 14. Turku, University of Turku, 1995. 393—403).
328
Kisebb közlemények
1. A hát elsF használata szóbeli korpuszomban nem fordult elF, ezért a kérdések bevezetF használatát KIEFER FERENC tanulmányára támaszkodva mutatom be (Modal particles as discourse markers in questions: Alingu. 1993: 107—25). A modális partikulák diskurzusjelölF funkcióját is tanulmányozva KIEFER jól szemlélteti, hogy a hát nagyon gyakran fordul elF ún. nyitott kérdések elején, amelyekre a válasz nem kategorikusan meghatározott, mint a (8) és a (9) esetében. (8) Hát én? (9) Hát mi újság nálatok? Mindkét példában a hát és-sel helyettesíthetF és a megelFzF diskurzus folytatását jelöli. Mivel KIEFER a diskurzuselFzményeket nem adja meg, ezért egy kicsit nehéz pontosan azonosítani a két megnyilatkozás-példány által betöltött pragmatikai funkciókat, de az nyilvánvaló, hogy az illokúciós (a beszédtettsorozat folytatása) és az interperszonális funkció (a kommunikációs kapcsolat fenntartása) fontos. A hát-tal jelzett koherenciaviszony a 2. pontban megismert kognitív kategóriák segítségével a következFképpen jellemezhetF: a mEvelet pragmatikai addíció, a koherencia forrása pragmatikai, a szegmentumok sorrendjét az elFzmények hiányában nem tudjuk megállapítani, és a polaritás pozitív. Tekintsük a (10)-et és a (11)-et! (10) Hát megjöttél? (11) Hát meg akarsz teljesen $rjíteni? A (10) és a (11) retorikai kérdések, de KIEFER szerint retorikusságukat nem a hát okozza, mert a kötFszó elhagyásával e kérdések továbbra is retorikusak maradnak. A hát mindössze emocionálisan színezi a példákat. KIEFERrel szemben úgy gondolom, hogy a hát a (10)-ben és a (11)-ben a retorikusságot is befolyásolja, erFsíti azt. (Különösen igaz ez akkor, ha elfogadjuk, hogy a retorikusságnak különbözF fokozatai vannak.) A kérdések retorikusságát és emocionális színezetét befolyásoló szerep az interperszonális és az illokúciós funkciókhoz tartozik elsFsorban. A koherenciaviszonyok pedig e két példában ugyanúgy jellemezhetFk, mint a (8)-ban és a (9)-ben. Vegyük szemügyre KIEFER azon példáit, amelyekben a hát-nak modális funkciója is van! (12) Hát megölték? (13) Hát találkoztatok már? A (12)-ben és a (13)-ban a hát módosítja a megnyilatkozás-példányok propozíciós tartalmát. A két kérdés beszélFi attitEdje KIEFER nyomán így parafrazálható: a beszélF azt hiszi, hogy nem p, de evidenciákat kap arra nézve, hogy mégiscsak p. A hát által jelzett legfontosabb pragmatikai funkció az attitudinális, a beszélF korábbi hitének a módosítása. EbbFl egyaránt levezethetF mind az illokúciós (kérés a beszélF hitének a megerFsítésére), mind az interperszonális funkció (a kommunikációs kapcsolat fenntartása). A koherenciaviszonyokat pedig a következFképpen jellemezhetjük: a mEvelet pragmatikai addíció, a koherencia forrása szemantikai és pragmatikai, a szegmentumok sorrendje a diskurzuselFzmények hiányában nem állapítható meg, és a polaritás pozitív. 2. A hát kötFszó második fF használata, az általános válaszjelölF szerep jól illusztrálható az általam vizsgált szóbeli korpusz alapján.
Kisebb közlemények
329
(14) — Volt valami terved a balettal? (14) — Hát igen. Szerettem volna továbbvinni, de ez sajnos ez nem sikerült. (15) — Mesélj valamit a gyerekkorodról! Testvéreidr$l, családodról! Mit szoktatok csinálni, hogy játszottatok, iskolába jártatok? (15) — Hát a mi gyerekkorunk az még egész más volt, mint a mostaniaké, illetve a mai gyerekeké, nekünk még volt gyerekkorunk. A (14)-ben a hát egy kérdés—válasz szekvenciában, a (15)-ben pedig egy kérés—válasz szekvenciában a választ vezeti be. Mivel egy-egy beszédtettsorozatban a második beszédtett elején fordul elF, illokúciós funkciója a beszélF folytatási szándékának a jelölése, ebbFl következFen az interperszonális funkció a kommunikatív interakció fenntartására irányul. A hát-tal jelzett koherenciaviszonyok paraméterei: a mEvelet pragmatikai addíció, a koherencia forrása szemantikai és pragmatikai, a szegmentumok sorrendje alapvetF és a polaritás pozitív. 3. A hát harmadik fF használatában ugyanazon beszélF beszédében az önjavítás, illetve a magyarázkodás eszköze. Nézzük a (16)-ot! (16) — Iskolába hol tetszett járni? (16) — Én a Szegeden a zárdába jártam iskolába. És utána férjhez mentem tizenkilenc éves koromban. Hát zárdába, hát akkor akkor zárda volt még, ugye. A (16)-ban a hát legfontosabb pragmatikai funkciója az illokúciós: magyarázatot adni egy elFzF állításhoz. Ez egy rendkívül udvarias aktus, hiszen megkönnyíti a kommunikációs partnernek a pontosabb interpretáció megtalálását. Az illokúciós funkcióból levezethetF az interperszonális funkció, a kommunikációs kapcsolat fenntartása. A koherenciaviszony esetében pedig kauzális mEveletrFl, szemantikai és pragmatikai forrásról, nem alapvetF szegmentumsorrendrFl és pozitív polaritásról beszélhetünk. B) A továbbiakban vizsgáljuk meg az így és a tehát pragmatikai viselkedését! Ezek a kötFszók fontos illokúciós, interperszonális és attitudinális funkciókat hordoznak. 1. Leggyakrabban az így és a tehát olyan megnyilatkozás-példányokat vezetnek be, amelyekkel a kommunikátor a diskurzuselFzmények alapján valamilyen következtetést von le (illokúciós funkció). Lezárul egy nagyobb diskurzusrész (pl. egy bekezdés vagy egy kérdés—válasz szekvencia), bekövetkezhet a beszélFváltás, mint a (17)-ben és a (18)-ban. Ha nem következik be a beszélFváltás, mint a (19) és a (20) esetében, akkor az addigi beszélF folytatja a diskurzust, de mindenképpen új témába kezd (interperszonális funkció). (17) (A kommunikátor arról beszél, hogy mennyire szervezetlen az ifjúsági mozgalom a vállalatánál.) — Így nem beszélhetünk közös programkészítésr$l és együttm2ködésr$l, ki-ki a maga területén igyekszik az akcióprogramokat messzemen$kig elvégezni. — El tudja-e látni a helyi ifjúsági mozgalom a fiatalok érdekvédelmét? (18) (A kommunikátor arról beszél, hogy milyen nagy hatással van az életére a balett.) — Tehát rögtönzök vagy vagy éppen tehát fel kell kelnem az asztaltól, mert nem bírok ülni. — A balettozásra vezethet$ vissza a komolyzene szeretete is? (19) — Így aztán az ebédelést meg tudtam oldani. De beszéljünk valami másról!
330
Kisebb közlemények (20) (A kommunikátor két korábbi munkahelyét hasonlítja össze.) — Tehát lényegében sok változás nem volt. Na jó, hagyjuk a munkát.
Az így-gyel és a tehát-tal jelzett koherenciaviszonyok a (17)—(20) esetében a következFképpen jellemezhetFk: a mEvelet kauzális, a koherencia forrása szemantikai és pragmatikai, a sorrend alapvetF, és a polaritás pozitív. 2. A tehát kötFszónak van egy másikfajta használata is: kérdéseket vezet be. Ebben a használatban az illokúciós és az interperszonális funkciók mellett az attitudinális funkció kiemelt hangsúlyt kap. KIEFER (i. m. 1993. 118—9) így parafrazálja a tehát modális jelentését eldöntendF kérdésekben: a beszélFnek van valamilyen közvetlen nyelvi vagy nem nyelvi evidenciája p igazságára vonatkozóan (l. (21)). KiegészítendF kérdéseknél pedig: a beszélFnek van valamilyen (indirekt) evidenciája arra vonatkozóan, hogy a kérdés preszuppozíciója igaz (l. (22)). (21) Tehát maga írta ezt a levelet? (22) Tehát ki járt itt? Az illokúciós és az interperszonális funkciók a (21) és a (22) esetében hasonlóak a (17)—(20)-beli funkciókhoz: egy következtetést kell levonni, és ezáltal fennmarad a kommunikációs kapcsolat. Csakhogy ezúttal nem a beszélFnek, hanem partnerének kell a következtetést levonnia és kimondania. A koherenciaviszonyok paraméterei viszont teljesen megegyeznek a fentebbi értékekkel. C) Végül elemezzük a mert kötFszó pragmatikai szerepét! A mert legfontosabb pragmatikai funkciója az illokúciós funkció, ebbFl vezethetF le az interperszonális funkció (a kommunikációs kapcsolat fenntartása). A mert általában olyan megnyilatkozás-példányokat vezet be, amelyekkel a kommunikátor egy elFzF beszédtettét igazolja, vagy annak a motivációját adja meg. Nézzük a (23)-at és a (24)-et! (23) — És édesanyád, $ meg akkor ilyenkor ott van nálatok? — Nem. Szóval hát kertszomszédok vagyunk. — Igen. Mert én nem tudom ám, hol laktok. (24) — — — —
Mi lesz a neve? Gondolkodtatok már rajta? Hát kislány Eszter. A kisfiút meg még nem tudjuk, hogy apja neve lesz-e. Aha. Mert a kislánynak anyja neve lett.
A (23)-ban a mert-tel bevezetett megnyilatkozás-példány egy elFzF kérdés motivációját adja meg, udvarias aktus, segíti a beszélF szándékainak a jobb megértését. A (24)-ben a mert magyarázatot vezet be, amelyet az elFzF kérdés—válasz szekvenciához fEz a beszélF. Ez a magyarázatadás is udvarias aktus, hiszen az információ jobb megértését segíti. A koherenciaviszonyok pedig így jellemezhetFk: a mEvelet kauzális, a koherencia forrása szemantikai és pragmatikai, a szegmentumok sorrendje nem alapvetF, és a polaritás pozitív. 4. Ös s z e g z é s . — A tanulmány elsF két részében ismertetett elméleti keretet alapul véve négy pragmatikai kötFszó viselkedését mutattam be. Az illokúciós, az interperszonális és az attitudinális funkciókat, valamint a koherenciaviszonyok azonosításához szükséges négy kognitív kategóriát használva, a különbözF kötFszókat ugyanolyan módon sikerült jellemeznem. A pragmatikai funkciók esetében mindig meg tudtam fogalmazni egy olyan központi („mag”) használatot, amelybFl a többi pragmatikai funkciót le lehetett vezetni. Ha valamennyi pragmatikai kötFszó esetében ha-
Kisebb közlemények
331
sonlóan járunk el, hasznos információt nyújthatunk a szótárírás számára, amely nemcsak a szóbeli korpuszokra való támaszkodással, hanem a különbözF lexémák, így a kötFszók pragmatikai tulajdonságainak a megadásával is mindeddig adós maradt. NÉMETH T. ENIKT
„Maximalizáld a szótagkezdetet?” 1. Dolgozatom megírásakor KIEFER FERENC egyik legutóbbi munkája bizonyult gondolatébresztFnek (KIEFER FERENC, Vajon az összetett szó szintaktikai szempontból is szónak számít-e?: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerk. KISS GÁBOR és ZAICZ GÁBOR. MTA Nyelvtud. Intézete, Bp., 1997. 197—203). Itt és most Kiefernek a szótagolásra és a képzett szavak mellérendelésére, a mellérendelések elliptálhatóságára, az elliptálható képzFk státusára vonatkozó megállapításait szeretném továbbgondolni. 2. A szótagolással kapcsolatban lássuk elFször „A magyar helyesírás szabályai” (Tizenegyedik kiadás. Akadémiai K., Bp., 1994. 84) címE szabálygyEjteménynek tárgyunkat érintF paragrafusait: „Az elválasztásnak — alapformákban és toldalékos alakokban egyaránt — a szótagolás az alapja. Csak összetett szavak elválasztásakor veendF figyelembe az alkotóelemek (az összetételi tagok) határa. ... Az egyszerE közszavak és tulajdonnevek alapformáját és toldalékos (képzFs, ragos, jeles) alakját a szótagolás szerint választjuk el. A szótagolás szerinti elválasztás fF szempontjai a következFk. — Minden szó annyi szótagú, ahány magánhangzó van benne ... — A magánhangzó önmagában is alkothat szótagot ... — A szótag mindig vagy magánhangzóval kezdFdik, vagy (az elsFt kivéve) egyetlen rövid mássalhangzóval ...” Ez utóbbi szabállyal egybevágni látszik a Kiefer által idézett maximális szótagkezdet elve: „A ’maximalizáld a szótagkezdetet’ elv kimondja, hogy a — VCV — (magánhangzó—mássalhangzó—magánhangzó) sorozatok — V#CV-ként szótagolandóak” (KIEFER i. m. 201). Mármost a második (harmadik stb.) szótagkezdet „maximális” vagy „minimális” voltára nézve elemezzük az alábbi példákat: (1) a) dió di#ó [C] VV [C] V#V, b) apa a#pa VCV V#CV, c) hordó hor#dó [C] VCCV [C] VC#CV, d) ostrom ost#rom VCCCV [C] VCC#CV [C], e) lajstrom lajst#rom [C] VCCCCV [C] [C] VCCC#CV [C]. A „maximalizáld a szótagkezdetet” elvvel jellemezhetnénk az (1b) fonémakombináció (szó) szótagolását. Példáink azonban azt mutatják, hogy csupán egy fonémakombináció vizsgálata nem elégséges a fenti elv kimondásához: csak az összes lehetséges fonémakombináció elemzése vezethet el bennünket a szótagolás, a szótagkezdet törvényszerEségeinek felismeréséhez. A Kiefer által idézett elemzés az alábbi — helytelen — szótagolást is megengedné: (2) felocsúdik fe#lo#csú#dik.
