Királynők vendége voltam Második kiadás © V. Kulcsár Ildikó 2005 Borítóterv: Kálmán Tünde Borítórajz: Szűcs Edua Tördelés: Kerényi Attila
ISBN 963 867698 1
I; S a n o m a
u I :.
Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Rt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella Képfeldolgozás: Sanoma Repró Készült a Szekszárdi Nyomdában 2006-ban Felelős vezető: Vadász József
V. KULCSÁR I L D I K Ó
vendége voltam
Ajánlom ezt a könyvet három apró testőrömnek: Ádámnak, Bálintnak, Patriknak, és a készülő negyedikjovagomnak", Bencének, aki 2006 februárjában érkezik majd közénk. (Hadd tudják, merre járt a világban az örökké szélütötten rohangáló „Ildi-nagyi"!)
I. fejezet
Kedvcsináló
Amelyben arra kérem Önt, kedves Olvasó, hogy kísérjen el palotákba! Jöjjön velem olyan emberek közé, akik nem ismerik a pénztelenséget, a szociális szorongásainkat, a létért való küzdelmeinket, mert koronával a fejükön - vagy korona-közeiben - születtek... Kedves Olvasó, kérem, vegye elő a hétköznapok által „megtépázott empátiáját", és kalandozzon a világban egy Önhöz hasonló gondokkal küszködő magyar újságíróval, akit a jó sorsa mesés kastélyokba (is) sodort! Tudja, mi a legszebb e találkozásokban (és mi lesz gyönyörűséges az újabb királynőinterjúkban)? Elsősorban az, hogy az aranyba burkolt paloták pompájában, biztonságában is esendő, gyarló, sérülékeny és szeretnivaló emberek kuksolnak. Hogy az ő gondjaik sem mások... Hogy a leghatalmasabb birodalmak tetején is„melléktrónt" követel magának a szorongás meg a szeretet... Szóval kedves Olvasó, jöjjön, utazzon velem, hadd győzzem meg minderről!
Hogy kerülsz te ide 7
Királynők vendége voltam
(a zuglói Fürész utcából)? Az emlék pontosan tizennégy esztendővel ezelőtt „támadt rám"előszőr (később még sokszor). Olyan erővel, hogy teljesen védtelenné váltam. A gyönyörű téli - pontosabban: karácsonyi - emlék olyan önzőn és semmivel sem törődve vett birtokába az őrjítőén forró harmincöt fokos - madridi kora őszben, hogy percekig úgy éreztem a magyar nagykövetség zászlós-elegáns autójában kuksolva, hogy képtelen leszek elkészíteni a rám váró interjút. Azt az interjút, amelyre hónapokon át készültem, amiért rengeteget dolgoztam,„szervezkedtem" telefonáltam, kérvények, curriculum vitae-k (önéletrajzok) tömegét írtam. Persze, az ember (az újságíró) meglehetősen jó színészi képességek birtokában, úgy tud látszat-csevegni,„viselkedni" hogy a kísérőim közül egyedül életem párja vette észre, hogy valami „nem stimmel" velem... 0 hivatalos angol tolmácsomként voltjelen, mert az „én angolom" kiváló arra, hogy elcsacsogjak a mellettem ülővel egy vacsorán, de bizony kevésnek éreztem a királynőkhöz vagy mondjuk, a Cambridge-ben végzett japán Takamado hercegnőhöz... De ne szaladjunkelőre! Egyelőre kuksoljunktovább abban a meseszép Mercedesben, amelyik a spanyol királyi pár nyári rezidenciája felé repített minket... Szóval a párom megszorította a kezem (mi baj? - kérdezte halkan), mire én őszinte válasz helyett valami idétlen, gonosz-piszszig humort „eregettem". - Európa egyik leghatalmasabb királyi családja a spanyol. A csudába, engedd már meg nekem, hogy ideges-izgatott legyek a királynéval készítendő interjú előtt! Persze, e válasz oktalan volt, bár az adott körülmények között valószínűleg az egyetlen célravezető... Hiszen hogy fejthettem volna ki akkor és ott, hogy a rám támadó emlék oly erős, hogy biztosan sírva fakadok, ha bármit is kimondok vagy megfogalmazok. így is éreztem, hogy a könynyek szemtelenül gyülekeznek... de aztán győzött a 8
Kedvcsináló
józan ész. Mégsem állíthat be a gyönyörű-gazdag Zarzuela-palotába egy bőgőmasina magyar újságíró...!? Szóval akkor és ott, hirtelen - a másodperc törtrésze alatt - visszaröppentem abba a zuglói, kicsi lakásba, ahol felnőttem. Ahol édesanyám és a nagyikám olyan szeretettel vett körül - az öcsémet és engem -, amelyhez foghatót elképzelni is nehéz. (Őket próbálom utánozni, amikor az öt gyerekünk körül sertepertélek...) Nos, az egyik gyerekkori karácsony emléke - nem tudom évhez kötni, a hatvanas évek eleje lehetett - beköltözött abba az elegáns Mercedesbe, és nem hagyott nyugodni... Mert én azon a gyönyörű ünnepen úgy éreztem, hogy nincs nálam boldogabb-gazdagabb gyereka világon! (Persze,felnőtt fejjel már tudom, hogy e karácsony valószínűleg csak nekem volt gyönyörű, édesanyámnak és a nagyinak inkább drámai...) Mert bizony nagyon nehezen, ha pontosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom: szegényesen éltünk. Jóval a születésem előtt elvették mindenüket - a német nevük meg a „rossz káderségük" miatt -, a nagy lakásukból egy kicsibe költöztek, így úszták meg, hogy egy péket meg a rengeteg gyerekét beköltöztessék az egyik szobájukba.
Ismerős történet, ezer-százezer polgári család élt át
hasonlót... (Félreértés ne essék! Sem édesanyámnak, sem a nagyinak nem volt baja a pékekkel, a gyerekeket is imádták, de azért nem vágytak egy olyan szimbiózisra, amely a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy társbérlők lesznek a saját lakásukban. És a pék családdal közös konyhában, fürdőszobában múlatják a hétköznapjaikat...) Ebben az őrületben - jelzem, az olasz barátnőm alig akarta elhinni, hogy ilyesmi előfordulhatott minálunk... - az volt a különös, hogy a szüleim, mindennek ellenére, képesek voltak megőrizni az életkedvüket, a nagyikám még a különleges humorérzékét sem vesztette el útközben. Ö az egyszobás, zuglói lakásban is énekelve pucolta az ablakot, ő az adósságok kellős közepén is csodálatos süteményeket „produkált" a karácsonyokon, és következetesen a maradék herendiből itta a kávét... Nos, e cifra nyomorúság kellős 9
Királynők vendége voltam
közepén jött el az a bizonyos karácsony, amikor egy vasuk sem volt, annál több adósságuk... Már felnőtt voltam, amikor elmesélték, hogy az én éjjel-nappal dolgozó anyukám sírt a kilátástalanság miatt, apám pedig kijelentette: ideje megtudniuk a gyerekeknek, hogy milyen világban élnek... - Szó sem lehet róla! - replikázott a nagyi. - Nem szabad keseríteni őket, csak azért is szép ünnepet csinálunk! És ha Ildi annyira odavan a királylányokért, akkor rengeteg királylány-babát hoz neki a Jézuska... Ha hiszik, ha nem, egy kosárra való babát kaptam ajándékba, csupa-csupa királylányt! Koronával, palásttal, fátyollal, színes-selyem ruhákban...! Pirosban, bordóban, ezüstben... Anyu és a nagyi varrták éjszakánként. Maradék anyagokból, harisnyákból, a koronák ezüst-arany csokipapírból készültek, a babatestek vattából, az arcok gézből, amelyre a nagyi pingált bájos vonásokat... Nem részletezem, de arra ma is emlékszem, hogy végtelenül boldog voltam! A családi legendák szerint torkom szakadtából kiabáltam, hogy mennyi királylány-mennyi királylány, köszönöm, Jézuska... Nos, ez az emlék tört rám a nagykövetségi kocsi mélyén... Átcikázott az agyamon, hogy most egy valódi, hús-vér királynéhoz igyekszem - aki egyébként a görög király lánya -, miközben édesanyáméknak az jutott osztályrészül, hogy a semmiből királylányokat varázsoljanak nekem... Milyen erősek voltak! Vajon én képes lennék minderre...? No, ezt nem tudtam akkor elmesélni a páromnak - aki egyre nagyobb aggodalommal leste, mi történt velem... -, és csak akkor nyugodott meg, amikor csöndesen odasúgtam: nem tehetek róla, de itt vannak velem anyuék... És érzem, hogy a nagyi izgatottan lesi odaföntről, mit müvelek Spanyolországban... Majd ha túl vagyunk az interjún, mindent elmesélek! Már hogyne lettek volna velem ők - akiknek mindent köszönhetek, akik mindig erőt öntöttek belém -, amikor az interjú szervezői a lelkemre kötötték: ne feledje, hogy a spanyol királyné kelet-európai 10
Kedvcsináló
újságírónak még nem adott interjút! - Hiába írunk már ezerkilencszázkilencven kettőt, hiába volt rendszerváltozás, én a kelet-európai csóróságból, egy keservesen megnyomorított országból, pontosabban a zuglói Fürész utca kicsi lakásából érkezem ide! - gondoltam akkor magamban. - Haj, uramisten, megérdemlem én ezt? Megérdemeltem azt a rengeteg szeretetet? Megérdemeltem, hogy édesanyám éjjel-nappal tanítson - még a rendőrök esti iskoláján is okítson matematikát -, hogy én öt esztendőn át nappali tagozatos egyetemista lehessek...? Nem tudom. De nagyon törekszem - és mindig törekedni fogok - arra, hogy megszolgáljam. Lám, a katarzishoz néha fél óra is elég. Mire kiszálltunka Mercedesből, már a párom sem látta rajtam, mi mindent éltem át magambanmagamnak a kocsi mélyén, és amikor felsétáltam a palota lépcsőjén, már csak arra összpontosítottam, hogy az interjú sikerüljön. *
*
*
Kedves Olvasó! E fenti élményt azért osztottam meg Önnel, mert szeretném, ha tudná: minden egyes királynő-interjút csodaként éltem át. Csodaként, a Sors különleges kegyeként...! Tulajdonképpen ma is elmormolom magamban azt, amit azon a gyerekkori karácsonyon kiáltoztam: köszönöm, Jézuska... Egyrészt azért, mert soha nem tudom elfelejteni, honnan érkeztem (érkezem) a palotákba - jelzem, e kötettel nem zárul le a királynő-korszak, jelenleg épp azon dolgozom, hogy jövőre bejussak az oslói udvarba, hiszen a norvég királyné hiányzik a palettáról -, másrészt azért, mert későn lettem újságíró.Tizenöt éve, 1990-ben... Tizenöt év hosszú idő - akik akkor jártak óvodába, ma már érettségiznek -, tizenöt év rövid idő. Leginkább ahhoz kevés, hogy az ember elfásuljon, megfáradjon, és úgy érezze, neki mindez (ki)jár. E sorok írójának amúgy nemigen van hajlama az efféle „nekem ez jár" gondolkodásra, sokkal inkább arra, hogy minden egyes írással 11
Királynők vendége voltam
bizonyítson. Mert számomra nemigen létezik nevetségesebb és visszataszítóbb a nagyképű újságírónál! Azt gondolom, hogy e szakma - minden ellenkező híresztelés ellenére - alázatra nevel. Hiszen, ha az ember bejuthat kunyhókba és palotákba vagy nagy tudósok műhelyeibe (politikusokat nem említek, mert az ő kunyhóikba-palotáikba nem vágyom...), akkor egyre gazdagabbnak és kisebbnek érzi önmagát. Gazdagnak, mert e találkozások, beszélgetések mindmind feltöltenek, tanítanak - egy hat osztályt végzett nyírségi nevelőszülőtől is lehet tanulni! -, kisebbnek, mert hetente szembesülhet azzal, hogy mennyi tartalmas, csodálatos ember van e világon... És ők egytől egyig gazdagítják a gyűjteményét! Miféle gyűjteményt emlegetek? Ó, hát azt a fantasztikus embergyűjteményt, amelyre az eltelt tizenöt év alatt szert tettem! Vannak, akik bélyeget, lepkét, könyvet, bogarat gyűjtögetnek, vannak, akik drágaköveket, olyanok is akadnak, akik pénzt... Az előzőkhöz nincs elég időm, az utóbbiakhoz nem vagyok elég tehetős. Nem is baj! Higygyék el nekem, számomra nincs érdekesebb-szebb az embergyűjteményemnél! Miről beszél ez a nő ma, amikor tele vannak a magazinok
kérészéletű
sztárocskákról
szóló
írásokkal?
Mit
akar
a tartalmas emberekkel meg az embergyüjteményével? - gondolhatják sokan. - Nos, én is tudom, hogy a mai sajtó pletykaéhsége szinte már elviselhetetlen - azt most hagyjuk, hogy ez milyen hatást gyakorol az olvasókra, mert ennek átgondolása külön kötetet érdemelne...! -, de én nem „úgy általában" a sajtóban dolgozom tizenöt éve, hanem (rövid megszakítással) a Nők Lapjánál. Ahol szintén előfordulnak kérészéletű sztárocskák is, de minden lapszámban találkozhatnak olyan ismert és ismeretlen emberekkel, akik különös sorsuk, hatalmas tudásuk, emberségük, kedvességük vagy éppen jóságuk - észrevették, hogy manapság mennyire átértékelődött a „jó ember"jelentése? - miatt tiszteletet érdemelnek, akikkel boldogan gazdagítom a gyűjteményemet. 12
Kedvcsináló
A ki rá lynő-i nterj ú ka gyűjteményem különösgyöngyszemei. Szeretem valamennyit. És ki meremjelenteni-a visszajelzésekalapján, hogy azolvasókis kedvelték, kedveliköket.Valószínüleg azért, mert mi, egyszerű halandók nagyon ritkán (vagy soha nem) jutunk be palotákba, mert messziről csak a pompa látszik, de közelebbről - az exkluzív interjúkból - talán kicsillan az EMBER is. Miért hangsúlyozom, hogy a kötetben olvasható interjúk - kivétel nélkül - exkluzívak? Mert a jelenlegi sajtóviszonyok között elő-előfordul, hogy a nagy létszámú sajtótájékoztatókon készített interjúkra (az egyéb „megoldásokról" most ne is beszéljek!) is ráhúzzák, hogy exkluzív... Nos, itt, az elején szeretném leszögezni: valamennyi királynővelkirálynéval a saját országában, a saját palotájában személyesen találkoztam (a kötetben található „férfiszakasszal" a koronás vagy „majdnem koronás"főkkel is). Ezt a Külügyminisztérium sok-sok segítő munkatársa, nagykövetek, sajtófőnökök és a helyszínen készült fotók is igazolják... A beszélgetések általában hatszemközt zajlottak: a koronás interjúalany, magam és tolmácsként a férjem. Egyedül a svéd királynéval készült interjún voltjelen egy újságíró kollégám, nevezetesen L. Kelemen Gábor, a Magyar Hírlap képviselőjeként. Még egy rendhagyó beszélgetést kell megemlítenem: a kambodzsai király lány nyal nem Kambodzsában, hanem a malajziai magyar nagykövetségen találkoztam, és ez az egyetlen olyan koronás-interjú, amely nem a Nők Lapjában, hanem a Hölgyvilág című magazinban jelent meg. Miért mondtam el mindezt? Ó, csak azért, mert szeretem a tiszta viszonyokat! És fontosnak tartom, hogy Ön, kedves Olvasó, azt kapja, amit a cím takar (szóval e kötetben nincs az„exkluzív"címke alatt nyugati lapokból összeollózott katyvasz, a sonkának hirdetett csomagból sem kerül elő„préselt mühús" amelyik még disznót sose látott...)! Azt is elmondom még előzetesen, hogy ne várjanake könyvtől útleírásokat! Nem részletezem, hogy a palotákat mikor építették - milyen 13
