1
K
int, az ûr élettelen vákuumában egyetlen nesz sem hallatszott, de a robotirányítású teherhajó belsejében úgy zümmögött a gravitációs hajtómû, mintha zsongásával egy mély hangon zengõ, ismeretlen hangszerbõl elõcsalogatott, halk dallamot próbálna utánozni. A vibrálás átjárta a hajó utasainak húsát, belehasított a csontjukba és a lelkükbe, szünet nélkül, mióta az alvókapszulák teteje felnyílt. A mechanikus altatódal egy pillanatra sem hallgatott el, mintha az óriási gép abban reménykedett volna, hogy a belsejében utazó embereket visszacsábíthatja a hosszú álomba. Billie a hajó „konyhának” kinevezett helyiségében ült, és az elõtte álló csészében gõzölgõ folyadékra bámult. A lötty a színe alapján nagyjából hasonlított a valódi kávéra, de ez volt minden: valójában az egész csak enyhén ízesített forró víz volt. Billie még mindig nem tért egészen magához a mély álom utáni
9
letargiából. Egykedvûen meredt maga elé, és úgy érezte, mintha testének mûködése és életfunkciói még mindig fel lennének függesztve. Az ébredése óta tartó kábulat sokban hasonlított az influenzára: gyógyíthatatlan, levertséget sugárzó, végtelennek tûnõ, de egy váratlan pillanatban elillanó fásultság vett rajta erõt. A „kávé” felszínén parányi hullámok futottak végig. – Olyan, mint a folyékony szar, nem? – szólalt meg egy hang a lány háta mögött. – Ennél még az is jobb lehet – felelt Billie, de hátra sem nézett. Wilks lehajtotta a falra szerelt szék ülõlapját, és a lány mellé telepedett. – Jól vagy? – kérdezte hosszú hallgatás után. – Én? Persze, remekül! Miért is ne lennék jól? Sikerült meglépnem a Földrõl, amit azóta teljesen elárasztottak azok az idegen bestiák, és most egy automata vezérlésû ûrhajón száguldok valahová. Kell ennél jobb? Egyedül a jó Isten tudja, hová fogok elkeveredni, és csak egy fél android, meg egy majdnem elmebeteg tengerészgyalogos van velem. Csodálatos helyzet, nem igaz? – Hogy érted azt, hogy „majdnem”? – kérdezte Wilks. – Ne ködösíts, mondd ki, ha hülyének tartasz! Billie Wilksre nézett, és mindketten elvigyorodtak. – Ó, Wilks! – A lány hirtelen elkomorodva megrázta a fejét. – Ne szomorkodj, kölyök! Azért nem olyan rossz a helyzet. Még mindig számíthatunk egymásra. Nem vagy egyedül, és ez most sokat számít. Itt vagyok én, meg Bueller is. – Wilks egy végtelennek tûnõ percig a gondolataiba mélyedt. – Megpróbálok elcsípni egy-két adást a Földrõl. Velem jössz? Billie felemelkedett a ládáról, amin eddig ült, de visszazökkent. Szótlanul Wilksre bámult. Már annyira hozzászokott a férfi fél arcát elcsúfító égésnyomhoz, hogy szinte észre sem vette, de most a konyha különös, éles világításában egyszeriben mégis kegyetlennek látta Wilkset. Olyan volt, mint valami rossz viccekkel szórakozó démon.
10
– Nem – mondta Billie. – Ahogy akarod. – Wilks felállt. Billie belekortyolt a langyos folyadékba, és elfintorodott. – Várj! Inkább mégis megyek! Nem volt valami sok dolguk. Már egy teljes hét telt el azóta, hogy felébredtek, és kikászálódtak az alvókapszulákból. Nem tudták, hol járnak, és az érzékelõ berendezések sem értek valami sokat. Csak abban reménykedhettek, ha a hajó ember lakta vidékre téved, felfedezik, és megállítják õket. A gravitációs hajtómû sokkal nagyobb teljesítményû volt mint a régi, hagyományos reaktorok, ezért akár egy egész naprendszer mellett is elszáguldhattak anélkül, hogy észreveszik. Tudták, elõbb-utóbb valamit tenniük kell, le kell szállniuk valahová, mert nem tartották valami élvezetesnek a gondolatot, hogy éhen halnak egy, a semmibe száguldó ûrhajó fedélzetén. Billie-nek eszébe jutott, hogy átmegy Mitchhez, és megkérdezi tõle, nem akar-e õ is velük tartani. Mitch! A lány még mindig nem emésztette meg a dolgot. Gyûlölte az androidot, de ugyanakkor szerelmes is volt belé. Hogyan lehetséges, hogy egyszerre két ilyen ellenséges érzelmet ébreszt benne egy „ember”? „Talán mégis igazuk volt azoknak az orvosoknak ott, a diliházban, gondolta. Lehet, hogy tényleg õrült vagyok? A hajó meglehetõsen nagy volt, de a legtöbb helyet elfoglalta a szállítmány. Mióta felébredtek, még egyikük sem vette a fáradságot, hogy minden termet végigjárjon. Billie úgy gondolta, ha sokáig kell itt maradniuk, egyszer rászánja magát, és átkutatja az egészet, benéz a legapróbb zugba is. Ám eddig még nem kerítette annyira a hatalmába az unalom, hogy ezt megtegye. Miért vacakolna ilyesmivel? Kit érdekel, mit szállít ez a rakás ócskavas? A vezérlõterem olyan kicsi volt, hogy alig fértek el benne ketten. A hajó tervezõi nem számítottak sem utasokra, sem irányító személyzetre, és csupán annyi helyet hagytak szabadon a beren-
11
dezések között, hogy egy karbantartó technikus, vagy a kiszolgáló-szervizelõ robotok közlekedni tudjanak. A képernyõk legtöbbje üres volt, csak kettõn futottak a hajó mozgását leíró gépi kódú adatsorok. – Na, nézzük, mi a mûsor – mondta Wilks komoran, és megnyomott néhány gombot. * * * Egy hatvan év körüli, Albert Einsteinre emlékeztetõ férfi arca jelent meg a képernyõn. – Megvan? Adásban vagyok? Jó, akkor kezdem... Figyelem! Bárki is vagy, ha sikerült befognod az adásunkat, most jól figyelj! Hermann Koch vagyok, és a Földrõl, egy Charlotte nevû városkából beszélek. Elfogyott az élelmünk, és vizünk is alig van. Teljesen körülvettek minket ezek az átkozott dögök! Már csak húszan maradtunk életben. A többieket vagy megölték, vagy elhurcolták magukkal... A kép váltott, a férfi eltûnt, és arca helyén egy tavaszi napfényben fürdõ, békés, kertvárosi utca jelent meg. Mindenfelé virágok nyíltak, a fákon levelek zöldelltek, és... És hirtelen megjelent egy idegen. Az egyik, karnak nevezhetõ nyúlványa alatt egy élõ, felnõtt nõt tartott, és olyan könynyedén haladt vele, akár egy ember egy kölyökkutyával a hóna alatt. A szörny legalább három méter magas volt. Fekete, csontvázszerû testén furcsa fénnyel csillogtak a nap sugarai. A feje olyan volt, akár egy óriási, torz banán. A lény leginkább egy rovar és egy gyík obszcén formát öltött keverékéhez hasonlított. A hátán három sorban szétnyílt bordákra emlékeztetõ tarajsor meredezett. Hihetetlennek tûnõ módon felegyenesedve, két lábon járt, és egy hosszú, ízelt farkat húzott maga után a járdán. Valahonnan egy lövedék csapódott a fejének, de még annyi kárt sem tett benne mint egy aszfaltos út felületében a rajta pat-
12
togó gumilabda. A lény megfordult, és egyenesen az õt filmezõ kamerába, és láthatatlan támadóira bámult. – A nõre célozzatok! – ordított egy hang. – Lõjétek le Jannát! Mielõtt a szörny elmenekülhetett volna zsákmányával, három lövés dörrent. Az egyik célt tévesztett, a második lövedék eltalálta az idegent, de lepattant páncélkeménységû mellérõl. A harmadik a nõ homlokába, a bal szeme fölé fúródott. – Hála Istennek, sikerült! – sóhajtott valaki megkönnyebbülve. Az idegen valahogy megérezhette, hogy valami nincs rendjén. Kinyújtott a karját, maga elé tartotta, és vizsgálgatni kezdte a nõt. Dühödtnek tûnõ mozdulattal, koszos rongycsomóként a járdára hajította az élettelen testet, és félelmetes, sziszegõ-morgó hangot hallatva, rohanni kezdett a lövészek felé. Egyre közeledett, és az adás megszakadt... * * * Újabb kép. Egy tágas szoba. Valamikor iskolai tanterem lehetett. A bezúzott ablak üvegszilánkjai között beszûrõdõ napsugarak sejtelmes fénybe burkolták az egymás mellett sorakozó asztalokon álló számítógép-terminálokat. A padlón egy ember megcsonkított teste hevert. Döglegyek fekete és zöld felhõi lengtek körülötte, férgek és hangyák nyüzsögtek a rothadt húscafatokon. A hullát már annyira eltorzították a parányi dögevõk és a bomlás folyamata, hogy lehetetlen volt megállapítani róla, egykor férfi, vagy nõ lehetett. Fölötte a falon festékszóróval felírt félméteres betûk. Három szó: DARWIN ESTIS KORECTO. Darwinnak igaza volt... Vajon a halott írta fel utolsó megállapítását? Vagy talán valaki más? Az ehhez hasonlító felismeréseknek és szavaknak egykor hatalmas erejük volt, de a dzsungelben – a dzsungellé vált világban – a pengéknek, a fogaknak és a karmoknak mindig nagyobb a hatalmuk mint a tollnak és a bölcsességnek. Mindig...
13
* * * Egy huszonöt év körüli fiatal férfi ült egy templom elsõ padsorában. A Földön az utolsó húsz évben a vallásoknak egyre kevesebb szerep jutott, de még mindig megmaradtak a helyek, ahol imádni lehetett az isteneket. Az oltár fölötti kereszt mögül lágy ragyogás ömlött végig a templomon. A fiatalember hangosan imádkozott. – ... és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a Gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom, a dicsõség, most és mindörökké. Ámen. A fiú mély lélegzetet vett, és máris újra kezdte a fohászt. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved... A padsor szélén egy sötét árnyék vetõdött a falra. – ... Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod... Az árny egyre nagyobb lett. – ... mint a Mennyben, azonképpen a Földön is... A padló megreccsent. A fiú nem mutatta jelét, hogy bármit is észrevett volna. – ... Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi bûneinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek... A szörny felegyenesedett az imádkozó fiú mögött. Állkapcsáról kocsonyás váladék csöpögött. Elõvillantotta borotvaéles, hegyes agyarait. Kinyitotta a száját, és elõtûntek karmokra emlékeztetõ belsõ fogai. – ... És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a Gonosztól... A belsõ fogak egy nyálkás, recés rúdszerû képzõdményen sorakoztak. A rúd hihetetlen erõvel és gyorsasággal kivágódott a bestia szájából. Az éles fogak olyan könnyedén szakították át az imádkozó fiú koponyáját, mintha csak egy papírmasé bábot tép-
14
nének szét. Vér és agyvelõdarabkák fröccsentek a padra. A fiú szemei hitetlenkedve elkerekedtek, arca merev grimaszba torzult. – Istenem! – nyögte utolsó erejével. Az idegen a vállába mélyesztette az ujjait, és kiemelte a testét a padból. Az acélos karmok a fiú húsába mélyedtek, és az irtózatos, mély sebbõl patakokban ömlött a vér. Az áldozat szíve kitartóan pumpálta a vörös folyadékot. A szörny a zsákmányával együtt eltûnt a kamera elõl. Már csak a padra ömlött sûrû vértócsák, és szürke agycafatok emlékeztettek az egy perccel azelõtt lezajlott iszonyatra. A templomra néma csend borult. Az Isten nem szabadította meg a fiút a Gonosztól. * * * Wilks hátradõlt a székében, és a képernyõre, az üres templomra bámult. – Automata kamera vette fel – mondta. – Valószínûleg a biztonsági berendezés része. Kíváncsi lennék rá, hogy jutott el ilyen messzire a jel. Billie arcán könnyek patakzottak. – Jézusom! Wilks, ez... – Elképesztõ, hogy az emberek még mindig küldözgetik ezeket az adásokat. Mintha abban reménykednének, hogy valaki segíthet rajtuk. Vagy lehet, hogy csak azért csinálják, mert szeretnék, hogy valami maradjon utánuk. Régen sírköveket állítottak a halottak emlékére, most pedig ilyen adásokat sugároznak szanaszét. A jelek örökké az ûrben fognak keringeni. Az áldozatokat halhatatlanná tették a kép- és hanghullámok... Talán azt hitték, hogy valaki, mondjuk egymillió fényévnyire a Földtõl, fogja majd a jeleket, és a megmentésükre siet. Szerintem azok az ismeretlenek inkább majd vesznek egy nagy zacskó pattogatott kukoricát, befizetik magukat a moziba, és szép kényelmesen végignézik az emberi faj pusztulásának krónikáját. Remélem, jól fognak szórakozni!
15
Billie felállt. – Megyek, megnézem mi van Mitchcsel. – Helyettem is ölelgesd meg! – vigyorgott Wilks. Billie vadul ránézett. Wilks érezte, a lány dühös lett rá. Talán ezt az utolsó megjegyzést nem kellett volna kimondania. Eszébe jutott, hogy valahogy bocsánatot kellene kérnie, de mégsem szólt egy szót sem, és némán nézett Billie után. A francba az egésszel, haragudjon, ha akar! Már ez sem számít. Wilks a gombokat nyomogatva pásztázott az adások között. Abban reménykedett, valami mást is felfedezhet, valami másról is hírt kaphat, mint addig. De hiába. A képek csak halált és pusztulást mutattak. Rombolás. Az utcákon heverõ, rothadó hullák húsából lakmározó állatok. Egy leszakított emberi kar fölött vicsorgó kutyák. A kar megduzzadt, és fehérre színezõdött. Elég régen kint lehet a napon, gondolta Wilks. Bárkié is volt valamikor, már biztos nem sok hasznát venné. A kutyák legalább jóllaknak belõle. Egy darab hús, semmi más. Kikapcsolta a vevõrendszert. Bármi is történt a Földön, semmit sem tehet. Azóta az egész borzalom múlttá vált, és már nem lehet rajta változtatni. Wilks a gombokkal játszadozva megpróbálta kideríteni, hová tartanak. Eléggé kockázatos helyzetben voltak: egy olyan hajón utaztak, amirõl senki sem gondolta volna elõre, hogy egyszer embereket fog szállítani. Wilksnek végül nagy nehezen mégis sikerült néhány rövidke programot a képernyõre bûvészkednie, de hamar rájött, ezek sem adják meg a választ a kérdésére. Az egész szerkezeten, a berendezéseken, de még a vezérlõ paneleken is látszott, a hajót sebtében, a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával készítették fel az útra, és szinte csak az imádság tartotta össze az egységeket. Wilks remélte, hogy egy darabig még nem esik szét az egész, de nem fohászkodott egyik istenhez sem. Azóta, hogy látta, mi történt a templomban azzal a szerencsétlen fiúval, még a maradék hitét is elvesztette.
16
A hajó ismerte útjuk végállomását, de Wilkset ez sem nyugtatta meg. Tudta, nem járhatnak messze tõle. Kell lennie a közelben egy gyarmatosított bolygónak, vagy valami peremvidéki telepnek, különben az alvókapszulák automatikája nem ébresztette volna fel õket. Lehet, hogy valamilyen mûszaki hiba történt, szólalt meg benne egy gúnyos hang. El fogtok pusztulni! Baszódj meg, mondta Wilks a hangnak. Van még egy-két ügy, amit el akarok intézni. Amíg a végére nem érek, nem dögölhetek meg. Gondolod, hogy az univerzum törõdik vele, mit akarsz? Most már dugulj el! Wilks dühös lett magára. A belsõ hang kárörvendõen röhögve elhallgatott.
17
2
M
itch – vagyis inkább ami maradt belõle – abban a bölcsõszerû tákolmányban hevert, amit ébredésük után Wilks készített a számára. Hátulról úgy látszott, mintha ülne, de mivel deréktól lefelé a testébõl nem maradt meg semmi, ez egy kissé körülményes lett volna a számára. A szó legszorosabb értelmében fél ember-fél android volt: csonka törzsét egy vastag, kékes, kemény, habszerû védõréteg zárta le. Mitchnek sikerült elvégeznie magán a szükséges javításokat, és – annak ellenére, hogy fél teste a szörnyek bolygóján maradt – újra mûködõképes lett. A fészkét védelmezõ bestia kettészakította, de megölni nem tudta. A gyilkos dög a társaival együtt elpusztult Wilks búcsúajándékától, az irtózatos erejû atombombától. Ha egy valódi ember kap olyan sebet, mint Mitch, azonnal belehalt volna a vérveszteségbe vagy az iszonyatos sokkba. Az androidokat azonban ennél sokkal szívósabbnak építették.
18
Mitch a hajót kormányzó komputer fülkéjében, egy szûk kis kabinban volt. Rögtön meghallotta, ahogy a lány belépett hozzá, de úgy tett, mintha nem venné észre, és megvárta, míg Billie megszólítja. – Mitch? – Képtelen vagyok beférkõzni az operációs rendszerbe – mondta Mitch a fejét ingatva. – A kód hatvanöt karakterbõl áll, de még ha ezt sikerülni is megfejtenem, a negyven számjegyes másodkóddal biztos nem boldogulnék. A rendelkezésemre álló mûszerekkel egy örökkévalóságig tartana, míg akár az egyiket is kibogarásznám. Vajon hol lehet a többi hajó? Egy egész armada kíséretében szálltunk fel a Földrõl. Az lenne a logikus, ha itt lennének valahol a közelünkben. De egyedül vagyunk. Billie szorosan a bölcsõ mellé állt, és nehezen sikerült leküzdenie magában a vágyat, hogy megsimogassa Mitch haját. – Nem számít... – kezdte, de az android félbeszakította. – De igenis számít! Nem tudjuk hol vagyunk, és fogalmunk sincs róla, hová tartunk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy élve megússzuk ezt az utat. Akár bele is halhatunk, ha nem tudjuk meg idõben! Nekem fontos, hogy.... Engem úgy készítettek, hogy... – Kétségbeesetten megrázta a fejét. Billie szemeibe könnyek szöktek. Az elmúlt egy hétben többet sírt mint addig életében összesen. Úgy készítették... Beleszeretett egy androidba, de ami még rosszabb, az emberkópia is szerelmes volt belé. Valójában Mitch sokkal jobban szenvedett mint Billie. Ez az érzés eddig idegen volt tõle, de egész fajtájától is. Mikor befeküdtek az alvókapszulába, a lány abban bízott, mire felébrednek mindketten elfelejtik az egészet. De tévedett, és ráadásul valami mindkettõjükben megváltozott. Billie soha nem tartozott az olyan emberek közé, akik úgy vagdalkoztak az elõítéletekkel, akár egy bunkósbottal. Mindig az egyenlõség híve volt: minden embert egyformának tartott, akár anya hozta a világra, akár lombikban fogant, akár az and-
19
roidok teremtõ inkubátorából kelt ki. Úgy gondolta, semmit sem számít, ki honnan jött, egyedül csak az a fontos, hová tart. Aki túl sokat néz a múltba, elöbb-utóbb bedilizik, mondogatta, és az androidokat is ugyanolyan lénynek tartotta, mint a valódi embereket. Igen, nagyon szép elvek, de ki hagyná, hogy a húga férjhez menjen egy mûemberhez? Vagy ki vállalkozna rá, hogy hûséget esküdjön egy ... gépnek? Mitchnek az volt a legnagyobb bûne, hogy nem figyelmeztette elõre a lányt az igazságra. Billie csak akkor tudta meg, hogy kedvese android, mikor már túl voltak az ismerkedésen, és lefeküdtek egymással. Ez volt az egészben a legrosszabb. Billie soha nem gondolta volna, hogy kiheveri ezt a csapást, de egy ideig úgy érezte, túltette magát az egészen. Ám most, az ébredés után maga sem tudta, mit érez Mitch iránt. Nem pusztán arról volt szó, hogy Mitch nyomorék lett. Gondos munkával helyre lehet állítani megcsonkított testét. Vissza lehet operálni a fantasztikus precizitással megtervezett izmokat, ki lehet egészíteni a bõrt, helyére lehet illeszteni a sérült vagy hiányzó szerveket. Az ilyen javítások után az androidok jobbak szoktak lenni mint új korukban. Billie-t nem érdekelte Mitch sérülése, mert tudta, mindez nem sokat számít. Sokkal inkább zavarta azonban valami megmagyarázhatatlan változás. A férfi – és most az sem volt érdekes, hogy Mitch nem valódi ember –, akibe beleszeretett, már nem volt olyan, mint amilyennek megismerte. Valami megváltozott Mitch agyában. Billie meg akarta érteni, mi lehet ez. Szerette volna gondjaiba venni, dédelgetni szerelmét, ám Mitchet mintha megváltoztatta volna a sérülése. A kedves fiúból rideg, félelmetes gépember lett, aki nem engedte meg a lánynak, hogy a „lelkéhez” férkõzzön, aki nem akart hallani Billie szerelmérõl, bánatáról és vágyairól. Mitch megközelíthetetlenné vált.
20
Billie azonban nem adta fel a reményt, és egyre csak próbálkozott, hogy kapcsolatukat olyanná tegye, mint amilyen az elsõ napokban volt. – Mitch, figyelj rám! Én... – Billie elszánt mozdulattal megérintette Mitch haját, ami olyan természetesnek tûnt, akár a sajátja. – Ne kezdd el újra, Billie! A lány úgy érezte, a szavak hideg szélként csapnak az arcába. Hogy viselkedhet így vele? Hogy bírja ki, hogy ne beszéljenek egymással? – Billie, kérlek... Próbálj megérteni! Nem akarlak megbántani, csak arról van szó, hogy nem tudom... Hogy képtelen vagyok... Ne haragudj rám! – Fáradt vagyok – mondta Billie. – Megyek, alszom egy kicsit. Magára hagyta Mitchet, és megtántorodott, ahogy a gravitációs érték hirtelen megváltozott. Ez is állandó problémát jelentett a számukra. A hajó építõi közül senki sem gondolta volna, hogy a robotpilótán kívül valaki más is fog tartózkodni a fedélzeten, ezért a gravitáció elõállításához szükséges berendezéseket sem építették be a rendszerbe. Egyedül Wilks élelmességének köszönhették, hogy mégsem kellett a súlytalanság állapotában lebegniük. A tengerészgyalogos az indulásuk elõtti utolsó pillanatban egy másik hajóról megszerzett és beszerelt néhány egységet. A hajó már eredetileg sem volt valami masszív építmény, de a sebtében összebütykölt pótmegoldások láttán bárki elhitte volna Wilks egyik megjegyzését: „Vigyázzatok, ne tüszszentsetek túl nagyot, mert az egész kóceráj a darabjaira hullik!” Az egyik raktárhelység – amit Billie hálószobájául választott –, egy két méterszer három méteres fülke volt. Egyedül meglehetõsen kényelmesen elfért benne, de mivel közvetlenül a hajó energia- és fûtõközpontja mellett volt, idõnként sokkal elviselhetetlenebb lett benne a hõség, mint a fedélzet bármely más pontján. Billie levetkõzött, és lefeküdt a forró fémpadlóra. Egész
21
teste verítékben fürdött. Irtózatosan meleg volt, de ezt most még mindig elviselhetõbbnek tartotta, mint Wilks vagy Mitch társaságát. Már majdnem álomba szenderült, mikor egyszer csak Wilks jelent meg az ajtóban. Billie felriadt. – Legközelebb ne ilyen csendben gyere, Wilks! Megijesztettél. A férfi belépett a szobába, lába szinte a lányéhoz ért. Billie felült, és összekuporodott. Wilks már többször is látta ruha nélkül vagy majdnem meztelenül, most mégis kényelmetlenül érezte magát a férfi furcsa tekintetétõl. – Te mindentõl félsz, Billie – mondta Wilks. Billie kipislogta a szemébõl az izzadtságcseppeket, és megtörölte az arcát. – Ezt hogy érted? Wilks még közelebb lépett hozzá, letérdelt, és megfogta a vállait. – Gyerekkorodban a haláltól féltél, késõbb pedig az élettõl. – Jézusom, Wilks, mit akarsz tõlem? – kérdezte Billie riadtan. Mielõtt bármit tehetett volna, Wilks kinyújtotta a kezét, és megfogta a melleit. – És tõlem is mindig féltél... Billie döbbenete hirtelen vad dühvé változott. Eltaszította magától Wilks mohó kezeit. – Takarodj! Mi a francot akarsz? Wilks elkapta a csuklóit, és közvetlenül a lány arcához hajolt. Billie orrát megcsapta az erõs izzadtságbûzzel keveredett férfiszag. – Mi van? – kérdezte Wilks. – Jobban szereted a kópiákat? Nem akarod kipróbálni, milyen egy valódi emberrel? Nem vagy kíváncsi rá, milyen egy igazi férfi igazi farka? Billie érezte, hogy valami hosszúkás és kemény dolog feszül a hasának. Jézusom, ez meg akar engem erõszakolni, gondolta kétségbeesetten.
22
– Wilks! Hagyd abba! Mi a franc van veled? Wilks hirtelen hátratántorodott, és megrándult az arca. Ernyedten lehunyta a szempilláit, de egy pillanattal késöbb már kiguvadt, gonosz szemekkel meredt a lányra. Szája ördögi vigyorra húzódott. – Kíváncsi vagy rá, miért teszem? Azt akarom, hogy végre szembenézz önmagaddal, meg mindennel, amitõl félsz. A szerelemmel, a vággyal, a szeretettel, és az emberekkel... Billie tekintete a férfi altestére tévedt, és rémülten látta, az a kemény valami, amit az elõbb magán érzett, nem az, aminek hitte. Nem Wilks nemiszerve dudorodott úgy ki, hanem valami... a gyomrából! – Aagghh! Wilks bõre felrepedt, és fröcskölõ hús- és véráradat közepette egy kifejlett bestia kúszott elõ a testébõl. Billie elsõ reakciója a csodálkozás volt. Hogy férhetett el egy ekkora dög Wilksben? Az idegen kivillantotta éles hegyes fogait, elvigyorodott, és nyálkás, vértõl iszamos mancsát a lány felé nyújtotta. Már majdnem elérte, mikor... * * * – Wilks! Billie felült, és halálra rémülten körbenézett. Egyedül volt a fülkében. Ó, az istenit! Csak álmodtam, gondolta. Egy kibaszott álom volt az egész! Vagy mégsem? Nem, nem álom, hanem egy látomás. Egyfajta... kommunikáció. Túl valóságos, túl hatásos volt ahhoz, hogy egyszerû álom legyen. Billie megérezte, nemcsak hárman vannak a hajón. Felmarkolta ruháit, és kirohant a folyosóra.
23
* * * Mikor Billie berontott hozzá, Wilks éppen a hajó vevõrendszerét irányító programmal szórakozott. A lány csak félig bújt bele overalljába, és patakokban csorgott róla az izzadtság. A vízkészletük eléggé szûkös volt, ezért mindannyiukat kellemetlen szagfelhõ lengte körül. Még Bueller sem volt kivétel, mert gondos készítõi úgy építették meg, hogy teste az emberhez való minél megtévesztõbb hasonlóság kedvéért álverítéket válasszon ki. Különben õ néhány perccel korábban kézen járva besétált Wilkshez. Érdekes látványt nyújtott, mikor a fél android a két kezén egyensúlyozva lépkedett, és úgy húzta maga után a bölcsõjét, mint Los Angeles nyomornegyedeiben a láb nélküli koldusok. – Wilks! Itt vannak! Itt, a hajón! – zihált Billie, és idegesen megmarkolta a férfi mellén az inget. – Nyugi! – próbálta lecsitítani Wilks. – Láttad õket? – Biztos csak álmodott róluk – jegyezte meg Bueller. Billie megfordult, és úgy nézett rá, mintha az android a legféltettebb titkát mondta volna ki. – Nem álom volt, Wilks! Éreztem õket! Emlékszel arra az ûrhajós idegenre, aki megmentett minket? Emlékszel, mennyire éreztem a gyûlöletét? – Arra az elefántemberre gondolsz? Arra a hullarablóra? – Most is ugyanolyan erõsen éreztem valamit. Tudom, hogy itt vannak! Olyan az egész, mintha valaki vagy valami beletömte volna az agyamba a gondolatot. Biztos vagyok benne, hogy azok a dögök a hajón vannak. Wilks megrázta a fejét. Szerencsétlen kölyök, gondolta, túlságosan megviselte amit át kellett élnie. Mindhárman a kiborulás szélén álltak. Irtózatos stressz nehezedett rájuk, és Wilksnek is minden ébredés után jó darabig kellett az erejét gyûjtögetnie ahhoz, hogy neki tudjon gyûrkõzni az új napnak.
24
– Nézd, Billie, nincs semmi értelme, hogy... – Hová tetted a fegyvert, Wilks? Ha nem segítesz, majd egyedül keresem meg õket! Wilks Buellerre nézett, de az android elfordította a fejét. Sok mindenhez értett, de azt nem programozták bele, mit kell tenni a hisztériás nõkkel. Wilks sem tudta, mit feleljen. Sokszor elõfordult már, hogy úgy érezte, mintha a nõk nem is az emberi fajhoz tartoznának, és titokban bevallotta magának, hogy soha nem sikerült megértenie õket. – Na, mondd már! – sürgette Billie. – Hová tetted? – Jól van, ha mindenáron katonásdit akarsz játszani... De a fegyver nálam lesz. Jó, ha egy fél tárra való lõszerünk maradt, és nem engedhetem meg, hogy elpazarold. Wilks felállt, és az egyik fémszekrényhez lépett. Mielõtt belefeküdtek az alvókapszulába, megpróbálta a lehetõségekhez képest biztonságba helyezni a karabélyt és a pisztolyt. Tudta, indulás elõtt még szereznie kellett volna néhány M-4l-est, vagy legalább a meglévõ fegyvereikhez szükséges muníciót, de anynyira kellett sietniük, hogy erre már nem maradt ideje. Mikor az embernek döntenie kell, hogy vagy elér egy felszállásra kész ûrhajót, vagy szembenéz egy atomrobbanással meg egy rakásnyi kiéhezett szörnyeteggel, nem igazán jut eszébe, hogy a tartalék lõszerek begyûjtésével foglalkozzon. A karabély gránátvetõjének tára ugyan tele volt, de ennek a hajón nem sok hasznát vehették. Ha rés támad a külsõ falon, és az ûr jeges vákuumja egy szempillantás alatt kiszippantja vagy parányi kristályokká fagyasztja a levegõt... Csak egy õrültnek jutna eszébe robbantgatni egy ûrhajó belsejében. Még a tíz milliméteres lövedékek is problémát jelenthetnek, de azokat a kis lyukakat talán még elég gyorsan be lehet tömni. Wilks kinyitott a szekrény ajtaját, és kivette a karabélyt. Elkattintott rajta egy kapcsolót, és a kijelzõn világító számra nézett. A francba, gondolta. Csak öt lövésre elég a lõszer. Elkomo-
25
rodott, de hirtelen eszébe jutott, hogy valószínûleg semmi szükség sem lesz a lövöldözésre. A kölyök biztos csak rémeket lát. Egyetlen idegen sem lehet a hajón. Mindegy, végigjárják a folyosókat, meg benéznek egy-két fülkébe. Nem árt egy kis séta, és hátha sikerül megnyugtatni vele Billie-t. A lányra nézett – Kéred a pisztolyt? – kérdezte. – A dögök páncélját ugyan nem tudod átlyukasztani vele, de ha mondjuk a szájába lõsz... – Add ide! Wilks végigsimított a pisztoly csövén. Még a Földön szerezte. Attól a tábornoktól vette el, aki végzett Blake-kel. Az a mocskos gazfickó hármat lõtt, Wilks pedig még ötöt. Ez azt jelenti, hogy nyolc lõszer hiányzik a tárból. A fegyver a hadseregben rendszeresített Smith automata volt. Katonáék sajnos lespórolták róla a számláló berendezést, és ezért Wilks csak találgatni tudott, hányat lõhetnek még vele. A tár formájából úgy ítélte meg, hogy összesen tizenöt lõszer férhet bele, tehát még hét maradt. Talán nyolc, ha az a francos tábornok csõre töltve tartotta magánál. – Hetet lõhetsz – mondta Billie-nek. – Annyira nem lesz szükség – felelt a lány, és átvette a pisztolyt. – Ha pontosan célzok, csak kettõ kell majd. – Buellerre nézett. – Vagyis három... – Na jól van, menjünk, keressük meg a mumusokat! – sóhajtott Wilks. – Velünk jössz, Bueller? – Elképzelhetõ, hogy tényleg veszélybe fogtok kerülni? – kérdezte az android. Wilks a lányra, majd újra Buellerre nézett. – Nem. – Akkor inkább itt maradok, és folytatom a munkát a komputerrel. Wilks érezte, Billie dühös rá, de Buellernek be kellett vallania, nem hisz benne, hogy idegenek lehetnek a hajón. Ha a lány kedvéért hazudott volna, az android mindenáron velük akart
26
volna menni, hogy megvédje õket. Ez volt programozásának alaptétele. – Mehetünk, Billie? A lány komoran bólintott. – Igen. * * * A francba ezzel az egésszel, gondolta Wilks, mikor már jó ideje sétálgattak a hajóban. Pontosan azt találták, amire számított: semmit. Benéztek minden egyes kis kamrába, minden nyílásba és fülkébe, ami elég nagy lehet ahhoz, hogy elrejtsen egy kiskutyát, de eddig még egyetlen szúnyogot sem láttak. Idõnként elõfordult, hogy egy-egy hajóra a többszörös ellenõrzés és a hívatlan látogatók ellen gerjesztett védõburok ellenére feljutott néhány bogár, és némelyik ûrhajós aztán megszelidítette ezeket a kis állatkákat. Wilks szinte sajnálta, hogy õk nem ilyen szerencsések. Legalább lenni mivel agyonütni az idõt. – Jól van, Billie, ennyi. Mindent átvizsgáltunk. Láthatod, egyedül vagyunk. – A hajófarban, a raktárban még nem néztünk szét. Wilks a falhoz támasztotta a karabélyt, és elgondolkozva megvakarta a vállát. – Oda nem juthatunk be. A kódolt zárat képtelenség lenne kinyitni. Hidd el, ha lenne is ott valami, bent kellene maradnia. – Ezt ugye nem mondod komolyan, Wilks? Te is éppen úgy tudod mint én, ezek a dögök nem ismernek akadályt. – Na jó, ha ez hiányzik a boldogságodhoz, nézzük meg azt a francos ajtót! – Hidd már el, hogy én sem szórakozásból akarom leellenõrizni! Wilks megvonta a vállát. Ennyit igazán megtehetek érte, gondolta. Alig élt még valamit a szerencsétlen, és máris annyi borzalmon ment keresztül, hogy két embernek is sok lenne. A szü-
27
leit megölték az idegenek, vagy az is lehet – és ez még rosszabb –, hogy élve hurcolták el õket, és bébitápszert csináltak belõlük az újszülött dögöknek. Billie ezután a Földre került, és mert egy szavát sem hitték – vagy úgy tettek, mintha nem hinnének neki –, egy elmegyógyintézetbe zárták, ahol aztán kitartóan bombázták az agyát mindenféle „hatásos” gyógymóddal, hogy elfelejtessék vele a történteket. Aztán Wilks kiszabadította, és magával cipelte, de az a rémálomnak is beillõ utazás talán még rosszabb volt mintha a sorsára hagyta volna az õrült, kísérletezõ kedvû orvosok között. A raktérbe vezetõ szûk folyosót csak halvány, erõtlen fények világították meg, de Wilks már messzirõl látta, a végén álló ajtó mellett vörösen égö jelzõlámpa mutatja, hogy be van zárva. Mint a hajó belsejében mindenhol, ez a kapunak beillõ, légmentesen záródó ajtó is ellenállt volna a hirtelen nyomásváltozásnak, és remélhetõleg minden rázúduló ütésnek is. Ha valaki vészhelyzetben a rossz oldalon marad, biztos, hogy bárhogy erõlködik is, nem jut át rajta. Standard durötvözetbõl készült, és legalább hat, de lehet, hogy hét centi vastag is megvolt. Wilks úgy látta, még az idegenek sem tudnának áthatolni rajta. – Kopkop! Van odabent valaki? – kérdezte Wilks. Mindketten az ajtó elé álltak. – Sajnálom, Billie, de bárhogy is élvezted, azt hiszem, a vadászat most véget ért. – Mi ez a bûz? – szimatolt körbe a lány. Wilks szipogni kezdett, és már õ is érezte. A levegõben csípõs szag terjengett. Valami égett... Olyan volt, mint mikor megpörkölõdik egy kábel szigetelése. Ezen a hajón minden elõfordulhat, gondolta Wilks. Amilyen ócska, kész csoda, hogy eddig nem szakadt szét az egész. – Itt erõsebb a szag – mutatott Billie az egyik oldalfolyosóra. – Azt hiszem, ennek utána kell járnunk... Néhány lépés után lusta füstkígyó kúszott feléjük.
28
