Ve rme s Éva Egymá s ba zá rva A s ze re le m h itva llá s a (regény) „Két személyiség találkozása olyan, mint amikor két kémiai anyag vegyül: ha bekövetkezik valamilyen reakció, mindketten megváltoznak.” (C. G. Jung) „A legendák visszatérnek.” (Cocteau)
Nikó Két év röpke távolából nézve hihetetlennek tűnt, hogy az idegen lány, Szárá, jobban sorsává vált, mint élete bármely más eddigi történése. Volt mire visszagondolnia esténként, a priccsén fekve, amikor késő éjszakáig ébren tartotta cellatársainak horkolása. Hónapok múltak el az ítélet óta, csigalassúsággal teltek a döcögősen hosszú napok és éjjelek. Nikó az álmatlanul töltött éjszakákon új és új részleteket idézett fel abból a kora tavaszi, mindössze néhány napból, amelyet Szárával töltött Cipruson. „Ha azt akarod, hogy észrevegyenek, rúgd be az ajtót, és ne kopogtass rajta” – mondogatta a barátja, Alekó, hajdanán, amikor Nikó Szkutariból, ebből az eldugott kis peloponnészoszi halászfaluból felkerült Athénbe. Hát, kopogni nem kopogott, ez eszébe sem jutott, de a fémpántokkal megerősített ajtót berúgni nem is lett volna ildomos. Egy tagbaszakadt pribék lökte be a cellába, irgalmatlan káromkodások közepette, s azon röhögve, hogy pont a vékonydongájú Adoni karjaiba zuhant. – Na, ne hülyéskedj, itt mindenki tegeződik – válaszolt Adoni, amikor Nikó, nem kis meglepődéssel, jónapottanárúr-ral köszöntötte. Adoni Parakalosz a képzőművészeti akadémián a filozófiatanára volt, s társasága a börtönéletet valamelyest elviselhetővé tette. Politikáról nem beszélhettek, mivel nem ismerték a cellatársaik múltját, így hát fogalmuk sem lehetett, nem a junta beépített emberei-e. Ám beszélgetni csak kell, és ebben segítségükre siettek Adoni „barátai”, Platón és Arisztotelész. A cellatárs úgy beszélt az ókor filozófusairól, mintha naponta együtt jártak volna sörözni – persze még azelőtt. Az itt töltött hónapok nem sok reményt adtak arra, hogy egyáltalán kiejtsék a szájukon, vagy akár csak gondoljanak is arra, vajon lesz-e „azután”. Tehát Platón és Arisztotelész. És az ókorból fennmaradt mítoszok. Egy kis időnek még el kellett telnie ahhoz, hogy némi magánéleti vallomással fűszerezzék ezt a különös filozófia kurzust. Nikosz szerencséjének kovácsa ezúttal valóban, a szó legszorosabb értelmében kovács volt, ha pillanatnyilag nem űzte is e szép mesterséget: a rögtönítélő bíróság − hajdani szkutari kovácsból lett − bírája, felismerve a falujában felnőtt festőművészt, kieszközölte a kétévnyi, nagyon enyhének számító ítéletet. Ahhoz képest volt persze enyhe az ítélet, hogy például ugyanazért a – Hellasz-szerte akkoriban súlyosnak számító – bűnért Adoni tanár úr három év hat hónapot kapott, valamint ahhoz képest, hogy mindkettejük bűne mindössze annyi volt, hogy részt vettek egy tűzharcba torkolló tüntetésen. Fegyver ugyan egyiküknél sem volt, ám azok, akik a sor elején feszítettek, rajtavesztettek. Sem Nikó, sem Adoni nem számította magát a gyávák közé, úgyhogy ők éppenséggel elöl meneteltek, szerencsétlenségükre. Egymástól teljesen függetlenül kerültek a tüntetők közé, s még szólni se nagyon szóltak egymáshoz, mindösszesen csak annyit, amennyit az illem megkívánt: – Jó estét, tanár úr! – Üdvözlöm, fiam.
Nikosz nem tartozott a tanár kedvenc tanítványai közé, tekintve, hogy keményen végigaludta az óráit. Más kérdés, hogy – öntudatlanul is bizonyítva az alva tanulás hasznosságát – a szigorlatokon brillírozott. Ám senki sem szereti, ha alszanak, miközben ő beszél. Mit beszél! Szónokol! Mint egyik legkedvesebb ókori bölcselője, Demosztenész. Nikosz életében az idő tájt összekeveredtek az éjszakák és a nappalok. Akkor kezdett festeni, amikor már lement a nap, hajnalig nem evett, nem ivott, legfeljebb kávét, de azt literszám. Az álmosság csak napkeltével lepte meg, akkor ledőlt rozoga kerevetjére, és aludt késő délutánig. Majd felkereste kedvenc tavernái egyikét, ahol már várták a barátai. Éppenséggel telt volna neki jobb kivitelű fekvőalkalmatosságra, sőt, még panorámás tengerparti műteremlakásra is, de nem foglalkozott ezen földi dolgokkal, ha már egyszer így is ígéretes fiatal festőként tartották számon, ráadásul, imádták a nők is. Miért is ne imádták volna, hiszen görög férfiaknál szokatlan jó száznyolcvanas magassága, sisakként homlokára boruló ébenhaja, távolba néző barna-éjfél szeme és százfogú mosolya mi másra is teremthette volna, mint hogy a női nem kedvence legyen! Azt a szót, hogy sz eret lek, lek, többször hallotta suttogni, sóhajtani, sikítani, mint ahányszor reggelizett. Ő viszont a szeretlek szót – érzelmek híján – ki nem mondta soha. Hacsak a feledhetetlen magyar lány, Szárá fülébe suttogott hajdani szerelmi vallomást nem számítjuk. Minden egyes szembe jövő, vagy ágyba vitt szép nő Szárát idézte azóta is.
Sá ra „Soha nem Wf ogsz így Wf érjhez menni, ha Wf olyton ábrándozol!” róla – Sára mondta ezt Sárának, alaposan megszemlélve arcát – porcelánbWő rét, mandulavágásúöld z szemét, kócosra aludt hosszú Wf ekete haját – a reggeli Wf ogmosás után. A „róla” nem más, mint azgörög a Wf érWf i, akinek a léte csak sejthetWő volt, a valaki de h megjósolja a vele való találkozást, azt gondolta volna az illetWő rWő l, hogy bolond. Nagyapa volt az egye tlen, aki nem a lehetetlennel egyenlWő csodaként Wf ogadta, hogy Wf éltWő gonddal Wf elnevelt Wf ogadott unokáját, és aSárit, világ másik Wf elén élWő , ismeretlen Wf iúunokájátazon ugyan idWő ben, ugyanabba a néhány száz négyzetméterny i térbe tereli a sors. Hogy ugyanazon hajó elsWő osztá lyán utazik Zoica unokája, Nikosz, amelyiknek a turista osztályán Sárika hajózik messzire szakadt örökbeWf adó og szüleihez. Ott, a hajón kezdett naplót írni, még nagyapja tanácsára, és hazatérve is Wf olytatta a nap lóírást: „Y rága YS árika! – diktálta levelét a nővérnek néhány órával a halála előtt Nagyapa. – Boldog vagyok, hogy éppen Nikóval, az én ismeretlen unokámmal találkoztál… Y e hát te meg éntudjuk: akiknek az életben találkozniuk kell, azok mindenképpen találkoznak…” Gyerekkoromtól ismerem nagyapának ezt a kedvenc mondását, mégis csodaként fogadtam az utazás során életembe ékelődött találkozást, és hálás vagyok a görögországi Peloponnészosz-félsziget legdélibb csücskén fekvő YS zkutariból származó Andreasz nagyapámnak és a görög Zoicának hajdani, sors tépázta szerelmükért. Ha másként történt volna, ha Andreasz nagyapa nem kényszerül elbujdosni abból a halászfaluból, YS zkutariból, s országhatárokon át men ekülve éppenséggel nem a magyar nagyalföldön talál otthonra, akkor engem ki nevelt volna fel? Vagy mi lett volna akkor, ha Zoica nem szüli meg szerelmükből fogant lányát, aki aztán világra hozta az én Nikómat?! YS okszor képzelegtemgyerekkoromban is azon, hogy „mi lett volna, ha” – ha nem jön a háború, vagy ha legalább visszajön a munkaszolgálatból a papa és a lágerből a mama… Nagyapa szobája sokáig úgy maradt, ahogyan ő hagyta: hihetetlen rendben tartotta vak létére is. Az időzóna-eltérést is figyelembe véve abban az órában és percben aludt el örökre, amikor hazatelefonáltam Tel-Avivból, Bélapapáék lakásából, és megtudtam, hogy kórházba került. Olyan idegen a lakás nélküle, mintha egy másik bolygóra kerültem volna. Meg se ágyazok magamnak, a fejem alá díszpárnát nyomorítva, egy szál pléddel takarózva alszom napok óta, nagyapám jól megszidna. Ötéves korom óta ez az első tavaszom nélküle, hiszen még a Bélapapáéknál töltött kamaszéveim alatt is sűrűn leveleztünk. És az első tavasz Nikó emlékével a szívemben! Nikó Cellájuk picinyke ablaknyílása még csak szürkületet mutatott, de jócskán esteWf elé járhatott az idWő rt , me mind a négyen visszatértek már a munkából. Carolo és Kosztasz a börtön konyháján, Nikó és Adoni a kertészetben dolgozott. Némi kis ravaszsággal így mindnyájan hozzá tudtak jutni kisebb-nagyobb pótadagokhoz, amelyeket meg is osztottak. A tizenkét órás munkaidWő végeztével, jobb híján – miután napközben tilosolt v
aludniuk –, egymás történeteit hallgatták, s a beszélgetéseik egyre bizalmasabbá váltak. Egyedül Nikó őrizte a titkát. Adoni sejtette fiatal barátja rendszeresen visszatérő rosszkedvének, már-már búskomorságának okát, de nem faggatta, s a másik kettőt is türelemre intette. Kivárták hát, amíg megnyílik magától. Ha nem is túlságosan hamar, de eljött annak is az ideje. Lelke filmjét munka után, szürkületkor vetítette le társainak egy napon: Magyar lány. Egy tengerjáró hajón találkoztam vele. A neve Szárá. Már a píreusi beszállásnál felfigyeltem rá. Először csak a színeire. Keskeny csípőjén fekete lastexnadrág feszült, fölötte barackszín pulcsit-kardigánt, és a lábán arany sarut viselt. Fényes, sötét haja csak úgy röpködött az arca körül, ahogy bele-bele kapott a szél. Hiába, hogy huszonöt évnyi élet állt mögöttem – és annak számát se tudom, hogy addig hány szerelemnek hitt kapcsolatot éltem át –, de amintelydesebben azt éreztem, amikor megláttam, hogy mindig is ismert megpillantottam azt a kicsi, törékeny lányt, úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna. Szinte természetesnek vettem, hogy egyedül van: másként nem is lehetne, gondoltam, hiszen hozzám érkezett! – Nikó érezhetően sírással küszködött. Percekbe telt, míg legyűrte feltörő érzelmeit. – És aztán…?! – Mintha egészen távolról ért volna hozzá a sürgetés. – Aztán eltűnt a szemem elől – egy emelettel feljebb volt a kabinja –, de az ebédnél újra láttam. Attól a pillanattól fogva, hogy egymásba kapcsolódott a pillantásunk, nem is láttunk mást a világból. – A férfi tekintete szinte átfúrta a cella falát. Szembogarán megcsillant az emlék varázsa, amint mesélt. – Alig vártam az ebéd végét, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassam. A fedélzeten állt a nagy fényességben, és várt rám. A háromnapos hajóút szinte minden percét együtt töltöttük, az alvásidő néhány órájára váltunk csak el. Magától értetődő volt, hogy mostantól kezdve mi ketten örökké együtt maradunk! Így érzett Szárá is. Képtelenek voltunk elválni egymástól. A ciprusi kikötőben kiszálltunk, és egy hétig ott maradtunk. Ha eddig nem emlegették volna a szerelem szigeteként Ciprust, akkor tőlünk válhatott volna azzá! – Nikó már nem először érezte azt az éles gyomortáji csikarást, amely a szavát szegte. Szerencsére most is, mint máskor, ahogy jött, úgy múlt is el. – Hogy kerül egy görögül beszélő magyar lány a Földközi-tengerre? – segítette ki kérdésével Adoni. A három férfi feszülten várta a folytatást. – Árván maradt a háború után, és egy fővárosi intézetbe került, ahonnan egy hétgyerekes vidéki házaspár vette magához. Élt a családban egy idős ember, Andrásbá’, akinek még az előző világháború előtt kellett elhagynia Görögország egy kis falucskáját. Szerelmes volt a falu nagygazdájának lányába, Zoicába, de mert szegény legény volt, más férfinak ígérték oda a lányt. Verekedés közben, önvédelemből véletlenül megvakította a vőlegényt, s mivel nálunk akkoriban még élt a vérbosszú, a vendetta, hát menekülnie kellett. A zord hellén hegyeken-völgyeken bujdostak, ám egyszer csak jelentkezett egy kis jövevény. Zoi nem is bírta sokáig a nehéz vándorlást, vissza kellett fordulnia. A cellatársak egyikének hirtelen levegővétele jelezte, hogy kérdezni vagy mondani akar valamit, de Adoni
lepisszegte. – Andreasz az idő tájt került Magyarországra, amikor kitört az első világháború. Egy jó barátja, akit behívtak katonának, megígértette vele, hogy ha nem jönne vissza a harctérről, gondoskodik a feleségéről és a kisfiáról. Így is történt. Andreasz gondoskodott az elárvult családról, felnevelte a kisfiút, aki felnőve családot alapított, s nem kevesebb, mint hét fiúgyereke született. Ebbe a családba került az ötéves Szárá, aki ideje nagy részét a görög Andreasszal, vagyis ahogy mondta, András bá’-val töltötte. Kölcsönösen megszerették egymást, hosszú estéket töltöttek térképen utazgatva, és arról, ábrándoztak, hogy majd eljutnak Görögországba. Az idős ember nagyapjaként tanítgatta a kislányt, aki mint a spongya szívta magába annak bölcs gondolatait, és lassan-lassan elsajátította az anyanyelvét is. Aztán közbeszólt a történelem: A szocialista országokban a gazdagnak kikiáltott családokat rendszerint másik országrészbe telepítették az ötvenes években, a vagyonukat pedig kollektivizálták. Ennek áldozata lett ez a tizenvalahány holdon gazdálkodó család is, Szárá így ismét intézetbe került. A nagyapa – aki közben ifjúkori riválisa megvakításáért megkapta a sorstól a maga büntetését, és maga is megvakult – a faluban maradt, mint az időközben oda honosított görög gyerekek tolmácsa. − Most miért hallgattál el? Meséld tovább! – így az egyikük. – Hagyd – szólt Adoni, látva a fiú kínlódását. – Miért hagyjam? Neki is könnyebb, ha elmondja! – Igaz. Mondd csak tovább, Nikó! – Szárá rövidesen egy zsidó orvos házaspárhoz került Budapestre, akik örökbe fogadták. Évekig szépen nevelték, taníttatták, mígnem elérkezett 1956, a magyarországi forradalom éve. Az asszony pogromtól való félelme átragadt a férjére is, akit Szárá Bélapapaként emlegetett, a feleségét pedig Nóramamának. Pánikszerűen hagyták el Magyarországot. Tulajdonképpen szöktek, mert akkoriban ők nem utazgathattak nyugatra csak úgy. Amikor az autó megérkezett, hogy kicsempéssze őket az országból, a kamaszlány Szárá éppen nem volt otthon, s így nélküle mentek el. Szárá szerint tervezték, hogy ha túlélik ezt a nagyon sok veszélyt rejtő utat, ő majd utánuk megy. Miután magára maradt, félbehagyta, illetve esti iskolában folytatta a gimnáziumot, és segédmunkás lett egy nyomdában. Tizenhat éves volt ekkor. Megkereste és magához vette az időközben megöregedett Andreasz nagypapát, és együtt ábrándoztak évekig, hogy egyszer majd eljutnak Görögországba… – És?! – Psszt! – Máshogy történt: Szárá a húszéves születésnapjára kapott egy meghívólevelet az orvos házaspártól, Izraelből, és a nagypapa rábeszélte, hogy fogadja el a meghívást. Miután megkapta a kiutazási engedélyt, vonatra ült, és Pireuszban behajózott. Nekem is arra a hajóra szólt a jegyem. – Kész regény!
– …Az első pillanattól fogva úgy bámultuk egymást, mintha csodát látnánk. Cipruson kikötött a hajónk. Kiszálltunk egy sétára, és egy szállodában arra ébredtünk, hogy lekéstük a továbbindulást. Egy hétig nekem ő, neki én jelentettem az egész nagy kozmoszt. Szárá, ha késéssel is, de aztán tovább ment Izraelbe. Megbeszéltük, hogy a visszaútján újra találkozunk, és majd elmegyünk Szkutariba, megkeressük nagyapa egykori szerelmét, Zoicát – mondta. – Hová?! És kit?! – kérdeztem, mert nem akartam hinni a fülemnek. – A Peloponnészosz- félszigetre, Nagyapa szülőfalujába, Szkutariba – válaszolta, és én ekkor még mindig azt hittem, hogy álmodom. Máig képtelen vagyok megemészteni, hogy Szárá fogadott nagyapja ott töltötte az ifjúságát, ahol a szüleim és nagyszüleim éltek, s ahol születtem! – Talán ismerték is egymást a rokonaiddal! – Abból, amit Szárá mesélt, kiderült, hogy Andreasz vetélytársa − akivel annak idején Zoica miatt életrehalálra megverekedett − nem más, mint az én Mimisz nagyapám. Vagyis akiről azt gondoltam addig, hogy a nagyapám. Mert eszerint anyámat ugyan ő nevelte fel, de a vérszerinti apja a távoli országba bujdosott Andreasz volt! – Hát ez fantasztikus! – tért magához elsőnek a gyerekképű cellatárs, Carolo. – Gyönyörű történet – nyugtázta Adoni is. – És mi történt aztán? – sürgette a folytatást a negyedik ágy tulajdonosa, Kosztasz. – Mikor találkoztatok újra? – Innen már nagyon fájdalmas – vetette rájuk szomorú mosolyát Nikó. – Most már csak mondd tovább! Megkönnyebbülsz tőle. – Tapasztalt börtönlakó tudja, hogy a hosszú fogságban mindenki megnyílik előbb-utóbb, mert másként elviselhetetlenek lennének a lelki terhei. – Halkabban, mert valószínűleg elmúlt kilenc óra – figyelt fel az éjszakás őr közeledtét jelző egyenletes döngésre Adoni. Jól hallotta. A léptek az ő cellájuknál torpantak meg, a zárban fordult a kulcs, a táruló ajtó nyikorgott, mint az istennyila, és szitokszavak özönével intette csendre őket a csizmás-zubbonyos-gumibotos őr. Ezúttal azonban megúszták: őrzőjük csak úgy általánosságban trágárkodott, de nem kötött bele egyikőjükbe sem. Döngve rájuk csapta az ajtóul szolgáló vaslemezt, a kulcs szinte már magától is tudta a dolgát a zárban, s ők ott maradtak a sötétben, mint a gyermektáborok lakói lámpaoltás után. Ez a jelenet újra meg újra feltörő klausztrofóbiás pánikrohamot váltott ki, s ilyenkor bizony nagyon jól jött, ha valamelyikük valami lebilincselő történetet mesélt. Nikó története annak bizonyult. – Most hol él ez az Andreasz? – A karjaimban halt meg. Csend. Ahogy illik, egypercnyi gyász. – Haza jött? – Nem. Én utaztam Magyarországra, mert kíváncsi lettem a nagyapámra, vagyis arra az emberre, akiről
kiderült, hogy a vérszerinti nagyapám. És persze mert hiányzott Szárá, akitől még csak el se tudtam búcsúzni. „Nagyapa infarktussal kórházba került”, mondta nekem a telefonba, és izraeli útját néhány nap után megszakítva egyenesen hazarepült. – És azóta? – Úgy terveztem, hogy a diplomaosztás után érte megyek, és elhozom. Bárki bármit mond: sírhat egy férfi is, mi több: lehet férfiasan is sírni. Nem is faggatták tovább a cellatársai, s így nem tudhatták meg, hogy a börtönparancsnokság letiltotta Nikónak azt a levelét, amelyben bebörtönzésének okát megírta Magyarországra. Újabb levelet nem küldött, mivel válasz nem érkezett. Sá ra Lassan úgy érzem magam, mintha egy tizenkilencedik századi romantikus regény aggszűz hősnője lennék. Csak várok, csak várok, csak sóhajtozom és sápítozom, a napok, a hetek, a hónapok – s most már az évek is! – csak múlnak, csak telnek! Két éve halt meg Nagyapa, azóta élek egyedül, és két éve már, hogy a szerelmünk bűvöletében telnek a napjaim. Kialakítottam az életemet Nagyapa nélkül és nélküle. A hetes busz minden reggel elvisz a Felszabadulás téri Clotild palotába, az IBUSZ-székházba, ahol a „jaj-de-művelt” főnökeim gondolatait fordítgatom görögre. Csoportot még nem kaptam, de mivel elvégeztem az összes témába vágó tanfolyamot, remélhetőleg az idei szezonban már kaphatok. Kis szerencsével egyenesen Görögországba mehetek, bár a kollégáim azt mondják, előbb nyilván hazai tájakra viszek majd utasokat. Már azt se bánnám: nem szeretem íróasztal mellett tölteni a napjaimat! Nikó – Azóta nem is láttátok egymást? – hangzott a kérdés, és valamennyien tudták, kinek szól. A sokat próbált férfiakat érezhetően elbűvölte cellatársuk története. Ő pedig, ha a szerelem kínjaitól meg nem is szabadult, de való igaz, hogy minden alkalommal könnyebbséget érzett, amikor a lányról mesélt. Ezért hát szívesen mesélt. Bár talált volna hasonló gyógyírt a festés iránti hiányérzet enyhítésére is! Pedig mennyi félelemmel fogta kezébe az ecsetet minden alkalommal! Az üres vászon látványa mindannyiszor micsoda jeges rémülettel töltötte el! Ám ez csak addig tartott, amíg az első színfolt a helyére nem került. Most azonban észlelnie kellett, hogy az alkotás hiánya ennél is nagyobb félelemmel képes eltölteni. „Amikor nincsenek ecset-közelben, gondolatban fessenek!” – hajtogatta annak idején egyik művésztanára. Nappal, gondolatban vásznat feszített vakrámára, és éjjel ráálmodta a képeket. Álmában nagyméretű vásznakat látott, és mindre Sziszüphoszt, a súlyos sziklatömböt meredeken felfelé görgető félistent festette.
