Esetleg valami más
Üres vagyok belül, mint egy bádogdoboz. Visszhangot ver bennem lélegzetem lassú fújtatása. A számon át kiprésel d
meleg leveg
párás üvegfallal takarja el el lem a
valóságot, és gondolataim között felsejlik egy nem is olyan távoli emlék képe. Színes emberalakok, házak és fák. A napsütés melegét szinte érzem a b römön, szívem dobbanása, az erek lüktetése, mint megannyi lassú ütem , mélyhangú dob veri a bels id zenéjét. Hallgass a szívedre! Hallgasd a dobok tompa dobbanását, töltsd meg a bels d e misztikus zenével és ürítsd ki szívedb l az értéktelen limlomot… ébredj! Szóltak ezek a hangszerek már az sid kben is. Lehajtom fejem az ágyra, a fény elszökik szemem el l. Borzongató id utazás veszi kezdetét. Lelkem kifeszített vászon, melyen lassan végigperegnek az eltelt id
zavaros
emlékképei. Emlékezem. Mi voltam egykor, s merre tartok, ki vagyok e percben, ki ez az érzelmeim ketrecébe zárt állatias lény, aki az ösztöneit emeli bálványként, és nekik áldoz az élet oltárán? Létezünk-e egyáltalán? Létezik-e az emberiség, a történelem? Számít-e a létbe vetett hit és a múlt mocsarába süllyedt hit nélküli lét? Az vagyok, vagy ez voltam? A bolyongást lelkünk s r erdejében nehéz megkezdeni, de még nehezebb elfogadni, hogy nincsen kiút, csak megnyugvás. S e megnyugvás maga a cél.(ahogyan ezt a sztoikusok is gondolhatták) A kimeríthetetlenb l kiindulva már minden megtörtént, hiszen a végtelen végtelen lehet ségeket rejt. S ha minden lehetséges, akkor a jelenben is egyszerre minden benne van, jelen van benne a múlt, a jöv , jelen van benne a végtelen. Végtelen az ember is. Részecskéi is kisebb részre bonthatóak, s így elt nnek a határai. Hiszen nem tudjuk eldönteni, hol végz dik és hol kezd dik valami új. Nincs id . A múlt, a jelen és a jöv egymáson van. Minden egy magányos pillanat. Ugyanakkor emberi szemmel nézve létezik az id fogalma. Ez olyan paradoxon, mint a lét. Egy emberi lét - ez viszonyítási alapom magamból kiindulva a végtelenhez képest nem létezik, mivel véges. Minden, ami véges a végtelenhez nem mérhet . A rétet f szálak alkotják, ahogy a végtelent a részecskék. Olyan, hogy f szál nincs, csak rét van, olyan, hogy rét nincs, csak f szálak vannak. S ha a lét csupán illúzió, foszló ködkép, vagy kivetülés, akkor is megállja a helyét fogalmi síkon. A semmi fogalma is helyénvaló, mivel nincs mögötte létez , nincs mögötte valami. Tükrödben tükröm végtelen,
Két szem, mikor találkozik, mint két tükör funkcionál. Néha létem is így észlelem. Két tükör egymással tökéletes pontossággal szembeállítva a végtelent tárja elénk. Talán csalóka, téves megfigyelés, amit leírok: két tükröt az el bb említett módon elhelyezve nem kapunk végtelen hosszúságú egyenest, sokkal inkább egy végtelen hosszúságú görbét, mintha egy végtelen körre kellene gondolnunk. Az egyenes látszatvalóság. A tökéletes tökéletlen és itt tudjuk megkülönböztetni az embert és a szellemet. A történelem olyan, mint a generációk. Minden generáció hordoz magában valamit az t megszül
el dökb l. S t a történelem részekre bontható, a részek generációkra, a
generációk emberekre. Bennem visszaköszön Anya jelleme, mozdulatai, külseje és Anya is hasonlít a korábbi sökre. A történelemnek íme immáron én is egy parányi részecskéjét alkotom. Jelenünkben az
sök köszönnek vissza, tetteink az
tetteiket követi. Ahogyan
bennünk felszínre tör az agresszivitás, úgy égetik a Földet pusztító háborúk. Gyakran emberségem teljes súlya rám nehezedik, érzem, hogy véges, hogy nem létez vagyok, s ilyenkor nem tudok átlépni a bennem alvó emberen. De van nekünk egy másik szemünk, közel sem emberi szem és szól bennünk egy másik hang, hangtalan dallam, mely minduntalan felülbírálja bennünk a nem létez t, a végest, az embert. Nem vagyok szkeptikus és nem kívánok sztoikus bölcselked szónok szerepében tetszelegni. Ez igaz is, nem is. Emberként állást akarok foglalni, már azért is, mert, ha minden igaz és hamis egyszerre, akkor bármit elfogadva igazat adhatok emberemnek, amit nem szemlélhetek úgy, hogy akármi. Az én emberem számára egyetlen állandó végtelen létezik: Isten. Istenben benne foglaltatik a nemlét is, s
így zakatol bennem sz n s szüntelen. Ha egy ember a végtelent kívánja
felfogni, abba vagy belehal, vagy bele rül, mint ahogyan erre Goethe Faustja is rádöbbent, mert hazugság azt mondani, hogy minden igaz, s így igaz az sem lehet, hogy minden hamis. Ez egyszerre van a végtelenben, bennünk is rejlik, de nem a bennünk rejl emberben, aki számára minden véges, aki maga egy paradoxon, létét tagadva halálával. Hovatartozás, felfogás, eszme, történelem, egyén határozhatja meg, mi igaz és mi hamis. Ezeket megvizsgálva mindkett létezik. Az ember nem tud túljutni emberségén, csak a múltját tudja felfedezni és azáltal képes újat teremteni. Pablo Picassó azt mondta Lascaux feltárásakor, hogy el ttünk már mindent felfedeztek. Már minden benne rejlett volna egy si pillanatban? A historicizmus halála maga az ember, aki folyton tagadni próbálja önmagát, végül kikötve az értelmetlenségben. Találni kíván magának egy eszmerendszert, ám mikor elkezdi felépíteni, rájön, hogy a végtelenségig kellene elgondolnia azt, így inkább általánosít, kerekít, majd végül megszül egy széls séges álláspontot. Az ember próbálja fenntartani önmagát, törekszik az öröklétre. Schopenhauer szerint ezt a faj fennmaradásával kívánja biztosítani. Így
az ember célja elérni a végtelent. Az ember, s minden él célja végtelenné válni, s ehhez állandóan változó, mindig új és megújuló elképzelésekre is szüksége van. A fejl déselmélet és a regresszivitás egymás mellett megy végbe, s hogy melyik kerül gy ztesen feljebb, talán a ciklikusság határozza meg. Azonban közelebbr l szemlélvén a dolgokat, s így túl nagy ellentéteket felfedezve akár Karl Poppernek is igazat adhatunk, miszerint minden csupán illúzió. Hol van hát az igazság? Szükségképpen el kell-e fogadnunk a tényt, miszerint minden lehetséges? ”Olyan mélységbe süllyedtünk, ahol már az egyértelm t is megkérd jelezi az intelligens ember.”(George Orwell) Az ember állandóan rendet szeretne teremteni az t körülvev világban, s ezt általában elméleti módon meg tudja valósítani. Azok, akik az elméleteket gyártják, próbálnak egy közösséget képviselni, magát az emberi fajt szimbolizálják, ám a „hibát” abban vélem felfedezni, hogy helyettük gondolkodnak, nem velük. Az ember mindent a maga képére kíván formálni, s amit nem önmaga hozott létre, vagy asszimilálja, vagy átformálja, vagy lerombolja. Mindhárom személyiség megtalálható bennünk: a befogadó, a teremt
és a
romboló is, ahogyan történelemszemléletünket is áthatja ez a szellem. Amit nem leszünk képesek megtenni az, hogy átlépjünk önmagunkon és együttesen hozzunk létre egy megoldást. Ehhez el ször is személyiségünket kellene átalakítanunk, kiirtanunk, ám ez azt jelentené, hogy eredeti állapotunkban, képtelenek lennénk elérni együttm ködést, s innent l kezdve nincs mit továbbgondolni. Nincs szép emberi test, mert amit Isten alkotott mind egyedi. Ha sok meztelen testet egymás mellé fektetünk, akkor nem találunk viszonyítási alapot, mert mind különböz . Bár egyéni ízlésünk és véleményünk segít találni egy számunkra esztétikust, két szépet egymás mellé állítva azonban ismét elbizonytalanodunk, mert mindkett
másként emlékeztet bennünket ideálunk tárgyára. A test alaktalan és
tökéletlen formájával tökéletes, mit minden, ami emberi, mint minden, ami a teremtés része. Sokkal mélyebb mocsárba süllyedtem, mintsem hittem volna. Lelkem kálváriáját tüskék között kellett megkezdenem, miközben testemre rászáradt sárdarabok tapadtak, melyek a napsugarak hatására lassan kezdtek leperegni rólam, hogy lelkem megtisztuljon, csiszolódjon átlátszóvá, mint a gyémánt és a hegy tetejére érve a leveg be olvadhasson.
Egyedül vagyunk a gondolatainkkal, mint egy üres szobában, ahonnan nincs kiút, s ablakainkon át elénk táruló kép néha elvonja figyelmünk. A beáradó „piszkos” fény hatására gyengül a bels szemünk és mikor behúzva szobánk függönyét a ködös félhomályba térve körülpillantunk csak körvonalakat vagyunk képesek észlelni a valóságból. Sz knek és sivárnak véljük bels világunk, miközben a küls képek látványától szenvedünk. Ahelyett, hogy körülpillantanánk lelkünk oltárában az ablakban állva reménykedve várunk újabb délibábra. Hogy mit hoz a jöv számunkra? Minden fájdalom nélkül leírhatom, hogy halált. S hogy mi történik majd az emberi fajjal? Nem írom le, de benne lüktet minden sejtünkben és pillanatunkban, s már az els ember is tudta ezt. „De még miel tt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebb l a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök( vagy a trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéb l, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük örökt l fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”(Gabriel Garcia Marquez) Sóki Dia
Forrás: Schopenhauer - A faj élete
