AZ
IDEGEN
VÁROS.
Regény. XXIII.
K
ÉSŐ reggelig hánykolódott égő, zakatoló fejjel és akkor nehéz és kábult, álomtalan álomba z u h a n t . A téli alkonyat bederengett az ablakon és ólmosszürkén folyt össze az égvehagyott villany sárga fényével, mikor nagy főfájással és éhesen felébredt. Felkelt és lomhán kínlódva körülődöngött a kis szobában. A szekrény aljában valami kenyérmaradékokat talált, azt megrágta utálattal, ült az ágyaszélén és . . . h á t most hogy is? . . . H a arra gondolt, aki Ghyssza volt tegnap éjjel, aki t u d o t t lenni t e g n a p éjjel, az a kedves, jó kis pajtás, aki . . . akivel most rendbe j ö t t volna minden . . . aki utánaszaladt, hogy : ott vagyok a sarokban, intsen vissza, m a j d én is intek, — sírni t u d o t t volna tehetetlen dühében. Hiszen el kell menni ! Persze, most rögtön borotválkozni, jól lemosdani és elszaladni, megmondani : nézze, Ghyssza, drága, kedves Ghyssza, édes, édes, h á t így t ö r t é n t , ez meg ez t ö r t é n t , hiszen olyan egyszerű végeredményben. Na igen. Az ember egy közömbös ismerősével találkozik, úgy-e, egy hideg idegennel, egy járókelővel épen akkor, amikor . . . amikor, gáláns ügyben, illetve . . . illetve szóval, szerelmi dologban, úgy-e, valami gyöngédet kell cselekednie. H á t akkor nem cselekszi, természetesen. Akkor lenyeli, ugyebár és a z t á n megmagyarázza : h á t ez, meg amaz közbejött és nem lehetett. Hiszen elég érthető. Ami kettőnek igen kedves lehet egymásközt, az nevetséges, sőt esetleg utálatos a közömbös harmadiknak. Persze. Elmenni és megmagyarázni . . . de ! Na igen . . . nemcsak erről van szó, nem ilyen egyszerű. Hiszen ha nem épen Antal János t a n á r úr lett volna a közömbös harmadik ! H a n e m . . . Uhlender Fülöp például, vagy Derzsi Károly, vagy akárki más. Vagy legyen Antal János t a n á r úr, de ne így . . . azzal a seprűvel, ahogy kaszál, éles, egyforma mozdulatokkal . . . a ballábát előre veti, a jobbot u t á n a húzza . . . zsákban, zsákrongyban . . . ha nem így . . . Ó, hiszen akkor roppant egyszerű, az ember nem veszi észre, ő úgy sem ismert volna reá, ó, dehogy ismert volna. E g y fiatalember jön ki Szilveszter h a j n a l á n egy villából és visszaint. Egyszerű. De . . . — nem t u d o t t semmilyen megállapodásra j u t n i magával, nem t u d o t t határozni. Este lett. A főfájása elkínozta, legyengítette és bedűlt az ágyba s izzadva, fel-felébredve aludt másnap reggelig. Azzal ébredt, hogy kimegy Antal Jánosékhoz, igen, még a délelőtt felkeresi és beszélget vele, délután aztán . . . délután Krónékhoz !
971 Bement az első tejivóba, kávét ivott és üldögélt. Az újságok vastag szilveszteri számait nézegette. Mennydörgő újévi vezércikkeket betűzött végig, t á r c á k a t s kis visszaemlékezéseket, krokikat. Az egyik hétfői riportlapban olvasta, hogy Szilveszter általában v i d á m volt, a mulatók tele voltak, sok pezsgő fogyott és malac s az utcákon álkéményseprők szaladgáltak hajnalban, élelmes emberek bekormozva, kéményseprőnek öltözötten, kis létrával és h a g y t á k fogdosni m a g u k a t a kurjongató társaságoktól, egyet le is fülelt a rendőrség, kétszáznegyvenkilenc pengőt szedett össze a betyár. Ez m u l a t t a t t a . Miért is megy ő most tulajdonképen Antal Jánosékhoz? Miért? Fizetett és elindult. Akkor j u t o t t eszébe, hogy a címét nem is t u d j a . Mondta ugyan, de nem írta fel. Nem t u d j a , valahol Pest-Erzsébet, vagy hol, az is lehet, hogy Kőbányai-út. A házszámra nem emlékezett. Most m á r feltétlenül fel fogja keresni ! Elindult a fiúkhoz, t a l á n t u d j a valamelyik. A Széchényi-tér t á j á n a két Bándyval találkozott. Géza t u d t a a címet. Fel volt írva a noteszában, Kőbányai-út 84. — Mit akarsz Antal Jánostól? — Semmit. Csak kimegyek, meglátogatom. Találkoztam vele s m o n d t a , hogy keressem fel. — Az nagyon lezüllött, szegény — vetette oda B á n d y Géza. Áron csak félfüllel hallgatta már. — Miféle beszéd az, hogy lezüllött, h á t Istenem . . . B á n d y kezet n y u j t o t t . — Aztán gyere el hozzánk is, mondd el, mit csinál az öreg. Sietünk, szervusz. Hogy odaért — emeletes, piszkos ház volt, hámlott vakolatú — a kapu előtt rossz nézésű némber állott, összefont karokkal, nagyon kövér, lottyant, papucsban állott s lesett valamit, attól megkérdezte : — Bocsánat, Antal J á n o s t a n á r urékat keresem. Az asszony nem fordult meg, csak úgy h á t r a m u t a t o t t . — A t a n á r úr? — s lebiggyesztette az a j k á t gúnyosan — a t a n á r úr ott döglik valahol a vackában. Ott hátul, balra, m a j d megtalálja. Átsietett a sötét kapualjon. A némber akkor fordult meg s u t á n a nézett. Bent az u d v a r mélyében apró lakások nyiltak, ajtó, a j t ó mellett s balra a leghátulsón bekopogott. A rekedt : szabad-ra, amint benyitott, nehéz, áporodott, savanyú szag csapta meg, a szennyes ruhának, a káposztának s petroleumlámpának a fülledt keveréke, a koldusnyomorúság szaga. A félhomályban nem t u d o t t tájékozódni rögtön. A sarokból egy ember j ö t t elő, az egyik lábát furcsán húzta maga u t á n . Torz kis ember volt, duzzadt arcát keresztül-kasul kék erek barázdálták s aránytalanul vékony szájára hosszú, ritkás bajusz borult. A lába karcolta a padlót, ahogy maga u t á n húzta. — Ki-ki-ki-kit tetszik keresni? — dadogott s erős pálinkaszaga volt.
972 — Antal János t a n á r urat keresem. — Ott v a n — s a sarokba m u t a t o t t . Áron most m á r egészen jól látott, de Antal J á n o s is felkelt a háromlábú suszterszékről, amin ült és eléje j ö t t . — Hozott Isten, fiam. — Áron egy lépést hátrált. Antal Jánosból is dűlt a pálinkaszag . — J ó n a p o t kívánok, t a n á r úr . . . gondoltam, elnézek, meglátogatom. — Na, ezt igazán okosan t e t t e d . Ülj le. Oda talán, arra a ládára. — Rekedt volt és a mozdulatai kicsit bizonytalanok, b á g y a d t a k . — E m m a , E m m a ! nézd csak, ki v a n i t t . A Joó-fiú, a szentmihályi Joó fia. Bentről kis mozgás indult és mély női hang kiáltott. — A száját befoghatná, hallja ! Az Isten hogy pusztítsa el a f a j t á j á t , mit ordít, nem t u d nyugtot hagyni az embernek? Nézz oda ! Úgykiteremtem az egész büdös pereputtyot, hogy a lábuk nem éri a földet. A kis emberke elmosolyodott, úgy hogy torzonborz bajusza alatt egyik vékony szájaszélét felfelé húzta. — Zzzzakatol az asszony . . . me-mert aludt — magyarázta — zakatol. Ne ordíjj, t e dddög ! Antal J á n o s rászólt. — Hagyja. Bentről megint kisüvöltött a hang. — Mi? Ne ordíjjak? Megint beszélsz? Megint pártolod ű k e t ? H a kimegyek, összetöröm a csontodat, hé ! H á t ki i t t a kovártélyos? Még hogy én ne ordíjjak. A főbérlő ne ordíjjon ! Ü meg ordíthat, mi? Vendéget fogad a nyavalyás, nézz oda. — Zazakatol — m o n d t a a kis ember s a kezét n y u j t o t t a Áronnak — K ü - k ü - k ü h a r e k Flóris a nevem. Áron szédülten állott. Antal J á n o s rászólt. — Ülj csak le, fiam — s ő maga visszaült a háromlábú székre. — K ü h a r e k úr nem rossz ember, csak a felesége kicsit házsártos. Az a j t ó kinyilott s egy kicsi, sovány asszony j ö t t ki. Nem is j ö t t , csak úgy meghasította az a j t ó t s kióvakodott sompolyogva. — J ó n a p o t — m o n d t a s ő is kezet n y u j t o t t Áronnak. A fiú felállott. — Az u r a m t a n í t v á n y a volt, ugy-e? — S látszott, örül a régi kapcsolatnak, valami h a l v á n y büszkeséggel. — Az édesanyját ismertem, hogy v a n ? — Az a n y á m meghalt. — Meghalt? . . . Nagyon szép asszony volt, híres jó gazdaasszony volt . . . Üljön csak le, tessék helyet foglalni. — S az urához fordult. — Az Isten áldjon meg, János. — Az asszony körülnézett a konyhában. — J á n o s — s a h a n g j a valami rettentő, emberfeletti szomorúsággal, valami szívetfacsaró tehetetlen szomorúsággal sírt szerte a félhomályban —, megint hozattál?
973 Antal J á n o s előtt a földön — most l á t t a meg Áron, hogy az aszszony kétségbeesett pillantását követte — egy literes üveg állott. S a szenes ládán két kis pohár. Mindakettő másféle. Az egyik csorba. Antal J á n o s nem felelt. — János . . . — Igen na, h o z a t t a m na — p a t t a n t fel d u r v á n —, látod ! Van szemed ! — János . . . — Mit János, J á n o s ! Csend legyen. K ü h a r e k Flóris békítőleg közbevigyorgott. — Gye-gye-gye-gyenge kis pálinka, csecsecse-csepp kis pálinka, ú j é v van, m m m m á s o d n a p j a , hehehe, másodnapja. Az asszony lassú mozdulattal simította végig a fejét, Áronhoz fordult erőszakkal, udvariasan, háziasszonyformán. — H á t , hogy telik ideje i t t Pesten, kedves J o ó úr, mivel foglalkozik? Mielőtt Áron felelhetett volna, Antal J á n o s közbeszólt. — Zongorázni t a n í t . Az jó, abból meg lehet élni. K ü h a r e k Flóris kis tisztelettel nézte végig a fiút, rendes r u h á j á t , cipőjét. — Az ne-nehéz lehet, a zongora. É n m a g a m is t u d o k he-hermonikázni. Ci-hermonikázni, de nincs hermonikám, eladtam az őszön. Antal János körülnézett. — Te E m m a , nézz csak egy pohár után. Iszol velünk egy pohárkával, ugy-e fiam? — Nem, köszönöm igazán, nem élek vele. Az asszony is kérte. — Ó, menj már azzal a rossz pálinkáddal. Biztosan nem is szereti.— De nehogy úgy látszék, hogy nem a k a r j á k megkínálni, keresgélni kezdett. K ü h a r e k is felállott s valahonnan előkerített egy kis csuprot, fületlen csuporka volt, virágos. — Ez jó lesz. Van be-be-bent — magyarázta —, v a n bent más is, de az asszony zakatol, hiszen tetszett ha-ha-hallani — s a bütykivel törölgette a csorba csupor szélét, meg a k a b á t j a ujjával, előzékenyen. Antal János töltött s koccintani kellett. Irtó erős, komisz pálinka volt, szinte rosszul lett, hogy a szájához vitte, de nem lehetett m á r visszautasítani. Ők ketten l e h a j t o t t á k egyszerre s K ü h a r e k csettintett is a nyelvével. — Fi-finom, jobb, mint a Wwweiszé. Wwweisz vi-vizezi, a bitang. Antal János b a m b á n nézett maga elé, csak akkor éledt fel percre, amint az ital lecsúszott a torkán. Az asszony próbált valami rendes társalgást kezdeni, valami hangot megfogni. — Otthoniakkal szokott találkozni? — Igen, hogyne, fiúkkal, volt iskolatársakkal, a B á n d y fiúkkal találkoztam épen ma délután, ők m o n d t á k meg a pontos címet, mert akkor . . . éjtszaka nem írtam fel és elfelejtettem a számot.
974 — A B á n d y gyerekek? Mit csinálnak? — Tanulnak. Meg dolgoznak, amit lehet. — N a persze, amit lehet. K ü h a r e k közbeszólt. — Mi-mi-mit lehet ma kérem? Se-se-semmit se lehet. É n kitanult su-suszter vagyok kérem, kitanult su-suszter s m a j d éhen veszek, muszáj vagyok ko-ko-kovártélyost t a r t a n i , de úgy se élünk meg, ne-ne-riem lehet. H e t e n k é n t alig akad egy ta-talpalás, itt-ott egy-egy sa-sarok, fo-foltozás, fene egye meg. Volt m á r nekem üzletem is, műhelyem, olcsó cipők vétele és eladása, gy-gyors talpalás, de nem lehet kérem, már nem ad el senki semmit, addig viselik az emberek a testi holmijukat, míg lerothad róluk. Mindenki csak venne már ócskát, el nem ad se-senki. Amikor le-leszereltem kérem, meg a fo-forradalom u t á n kérem, akkor lehetett venni, akkor mindenki csak eladott gyo-gyorsan mindent, igen, az úgy volt, aztán most m á r nincsen mit eladni se-senkinek, most m á r semmi nincsen. — I t t a k . Az asszony kétségbeesve szólt közbe. — És . . . és h á t persze nehezen tanulnak, úgy-e, dolgozni is, tanulni is, bizony, sokat követel az élet a mai ifjúságtól. — És semmit sem ad — o d a k o p p a n t o t t a a poharat Antal János s mégegyszer m o n d t a —, semmit ! Tanulnak, nagyszerű ! Mit t a n u l n a k ? E g y csomó haszontalanságot ! Abból meg lehetett élni ezelőtt húsz évvel. A világ felfordult fenekestől felfelé, a tanulnivaló meg m a r a d t ugyanaz. Ugyanaz, ami már húsz évvel ezelőtt is rothadt volt — s a szeme veszedelmesen csillogott, az asszony l á t h a t t a a veszélyt s gyorsan közbedobta : — A nagyobbik fiúnk Amerikában van, azt t u d j a ? — Nem, épen kérdezni a k a r t a m . — Igen, kiment m á r rég. Nem igen keres szegény, de most azt írja, valamelyest mégis javulni fog a helyzete. E g y szeggyárban dolgozik a csomagolásnál. — És Pista? — Pista, i t t van. T a n á r szeretett volna lenni . . . mint az apja. — T a n á r — morgott Antal J á n o s —, t a n á r . . . — De nem hiszem, hogy be t u d j u k iratni. Egyéb u t á n kell nézni. — Pszt — i n t e t t K ü h a r e k Flóris az a j t ó felé —, za-zakatolni fog. — T a n á r . . . — ezen morgott még mindig Antal János —, hát, ha t a n á r is lesz, mi történnék vele? Semmi. Esztendőről-esztendőre nő az elégedetlenek száma, akik nem t a n u l n a k semmi gyakorlatit, h á t kitől t a n u l n á n a k ? Elhelyezkedni meg nem t u d n a k . Még, ha t u d n á n a k valamit, akkor is nehezen, de h á t még hogy nem t u d n a k semmit. Már úgy nevelődnek, hogy csak tisztviselő ember lehessen belőlük, csak az állam embere, vagy a városé, semmi más ! Az első elemibe m á r meg van a d v a a direkció, a lateiner-gyereknek jó fiúnak lenni, okoskának, szelidkének, jó kis protekciót nyakon fogni és be, be az állam nyakára ; csak semmi önállóság !
975 — Ú-úúúgy van — lelkesedett K ü h a r e k Flóris —, jó-jól beszél ! — Csak oda kapaszkodni valami jó protektorhoz, hozzáidomulni, a gondolatát ellesni, jól hozzáragadni és csúszni-mászni a nagy köpönyeg alá, a nyugdíjas köpönyeg alá. Igy nevelődik egész tömeg csúszó-mászó, ravaszdi, rosszindulatú, alattomos ember. Igy nevelődnek az elszántan megalkuvók. Akiből pedig nem ölődik ki a jóérzés, azt kihányja magából a nagy gépezet, automatice kiköpi, az elterül i t t a mocsárban és . . . és semmi. Káromkodik, meg morog. Meg előlről kezdi. K ü h a r e k Flóris a kezét dörzsölte örömében. — Hallja — Áronnak m o n d t a —, nagy kumanista ez, nagy ku-kukumanista. Antal János ráreccsent. — K o m m u n i s t a kendnek az öregapja ! — Jó, jó, hiszen . . . — De János — az asszony kétségbeesve próbálta nyugtatni —, János, az Isten áldjon meg, j a j , ne izgassa így fel magát, ó Istenem, Istenem. Antal János ivott és f o l y t a t t a : — Régi b ű n ö k ezek, fogd be kérlek a szádat, még az apáinktól m a r a d t a k reánk. Örököltük. — Tudniillik — próbálta Áron is —, tudniillik Trianon . . . — Á, mit Trianon, t u d o m , t u d o m . Igaz. Szűk ez az ország, nincs benne semmi, semmi, ami kell, megbénítottak. Mint a h á t á r a f e k t e t e t t bogár a gyufaskatulyában, úgy vergődünk i t t . . . jó ! Tudom ! De nem csak Trianon a b a j . Még Trianonnál is nagyobb b a j o k v a n n a k . Ezeken a revizió sem segíthet. Belsőleg meg kell változnunk, érted? Gyökerestől át kell alakulnunk, különben hiába lenne meg a revizió, érted? K ü h a r e k Flóris nem bírt magával. — Ku-ku-kumanista ez ! — verte a szenesládát —, kumanista ez, akármit beszél. L á t o m én még ezt rendőrök között, ahogy viszik, ez aztán ku-ku-kumanista ! — Küharek, kend fogja be a száját ! De a suszterben ital volt m á r . — É n nem vagyok m a g á n a k kend ! — ordította s dülöngve feltápászkodott. — É n sem vagyok önnek maga ! — m o n d t a dühös nyugalommal Antal János s ő is felállott —, különben is m i n d j á r t pofonütlek, te pimasz ! — Mi? — egyet előre lépett a kis ember —, mi? Nekem mer maga pofázni? Engem tegez le maga, hallja? Nekem igér pofont? Ez a hála? Ez a hála, koldusnépség? Az asszony a kezét tördelte. — De János, az Istenért ! . . . De K ü h a r e k úr, az ég szerelmére, K ü h a r e k úr, kérem.
976 Sötét volt m á r a nyomorult konyhában s J o ó Áron úgy állott a fal mellett, mint aki az istennyilát l á t t a levágódni ! — Antal t a n á r úr . . . Bent valami koppant, egy percre mind elhallgattak. — Má' jövök ! — ordított ki egy hang, mint aki tisztában van vele, mit jelent az, ha ő ezt b e m o n d j a . — Má' jövök — harsogta mégegyszer. — Má' ölik egymást a nyavalyások megint, m á ' nem térnek a bőrükbe, a hétszer hét mindenit ennek a világnak, hogy m á ' egy csepp nyugta nincs tőlük az embernek ! — S m á r ott állott az a j t ó b a n egy nagyon kövér, magas asszony, hiányos öltözékben, mezítláb. Gyér h a j a a homlokába lógott. — H á t mi az? Mi az már megint? Megint i t a t j a az u r a m a t ? Mi? T a n á r úr kérem — irtó gúnnyal n y o m t a meg a szót —, nagyságos t a n á r úr kérem, m á r megint r á j ö t t a veszekedhetnék, mi? Mér' nem beszéltek, hé? Mér' hallgattok, hé? Egyik sem m u k k a n t , csak a kis ember m o n d t a aztán békülékenyen. — N n a n a . . . Rozál. — Mit, nana Rozál? H á t m á r itt sose lesz csend? I t t sose lesz rend? Nézd csak — s végigmérte őket —, két ilyen nyomorult, két ilyen pocsék férfi, p f u j ! Hogy a szemük nem sül ki a szégyentől. Persze — s felemelte a pálinkásüveget —, m á r megint keresni tetszett két krajcárt, mi? K u t y a f a j z a t ! — Megkotyogtatta az üveget. — Majd ellátom én a b a j á t magának, úgy kitelepítem innen, hogy darabokra esik pereputtyostól. A kovártélyt fizetni, azt nem ! Pálinkázni, azt igen. Nézd csak ! — a világosság felé t a r t o t t a az üveget, végigtörölte a tenyerével a száját s ivott. — Weisztól v a n ? — kérdezte szakértelemmel —, gondoltam. H á t maga kicsoda? Maga a vendég, mi? A maga tiszteletére ölik ezek egymást, mi? Áron előre lépett, kicsit m e g h a j t o t t a magát. Ez tetszett az aszszonynak. De még nem békélt meg. — H á t mi b a j ? — vallatta őket —, megkótyagosodtak m á r megint? Magának t ö b b esze lehetne, hallja, azért t a n á r . Ez csak egy bolond suszter. A kis ember éledni kezdett, hogy az asszony pártfogását érezte maga mellett s újból rákezdte. — Nekem igér pofont, hallja? É n vagyok m a g á n a k kend, az a p j a ne sirassa, mi? É n frontharcos voltam, hallja ! Harmincnégy hónapig voltam az első vonalban. É n velem Waldemar királyi herceg őfensége személyesen kezet fogott, én vagyok kend m a g á n a k ? Maga rongyos. E n g e m a gránát odanyomott . . . úúúgy ooodanyomott, ho-ho-ho-hhh — s nagy izgalmában elakadt a nyelve, kivörösödött és vérben forgó szemmel toporzékolt, a rossz lábát huzigálva. Áron előre lépett. — H á t én, bocsánat . . . elmennék. Antalnénak mondta, aki a fejét fogta s nem volt m á r se eleven, se holt. Kezet n y u j t o t t . — Isten vele, fiam . . . lássa . . . ilyen, ilyen . . . — s nem mondta tovább.
977 Antal János mereven állott. — Szervusz, fiam, ne h a r a g u d j — m o n d t a kínlódva a részegséggel —, ne haragudj, hogy kellemetlen . . . K ü h a r e k n é szótlanul és komoran bólintott a köszönésre, mint aki szabad elvonulást enged ugyan, de nem barátkozik. A dadogó észre sem vette, hogy elment. K i n t az udvaron az a j t ó körül néhányan állottak, köztük gyerekek is s belestek. Áront leplezetlenül megcsodálták s u t á n a b á m u l t a k , míg eltünt a kapun kívül. Króhnékhoz indult. Odamegy. Most rögtön. E n n e k a délutánnak a pálinkabűzös áporodott szagával az orrában, most, azonnal odamenni és elmondani Ghysszának mindent ; h á t nézze ez s ez t ö r t é n t . A sarkon villamosra ült. Igen, Ghyssza okos és . . . jó, persze, hogy jó, meg kell hogy értse. Csak elmondani mindent elejétől végig, ezt a mai délutánt is, mindent . . . Nézze, kedves Ghyssza, de igen, de hallgasson végig egyszer, ez nem olyan egyszerű, figyeljen csak — m a j d ott . . . a nagyszobában a kandalló előtt — rettenetes, hogy ennek az embernek ide kellett jutni . . . Antal János t a n á r ú r n a k . , . A Baross-utcánál leszállott, pedig ment a villamos, mikor leugrott s befordult a József-utcába. Felment Péterffyékhez. Hogy csöngetni akart, épen nyilt az a j t ó . É v a nyitotta és egy bundás, táskás úrral állott az a j t ó b a n , egy idősebb úrral. — Kezeit csókolom, bocsánat. — Jóestét, Áron, megbocsát, menjen csak be, rögtön jövök, csak a doktor úrral . . . pár szót . . . Ne szóljon apához, azonnal jövök. — S a doktorhoz fordult, komolyan, öregesen. — H á t akkor, gondolja, doktor úr, hogy . . . Bent a kislámpa égett az éjjeliszekrényen, üvegecskék, dobozok, pohár víz, kis kanál között, leterítve egy kendővel s a beteg-szobák nehéz és vigasztalan patikaszaga t e r j e n g e t t . P é t e r f f y Tamás nem nézett fel, hogy Áron b e j ö t t . Félig csukott szemmel feküdt, magasra felpócolva, nehezen lélekzett. Az arca megcsappant, beesett, szürkés szakálla mohosan benőtte, nem volt szép fehér, penészszerű volt. Áron leült az ágy elé — az orvos ülhetett ott — elfulladva s döbbenten ült. P á r pillanat telhetett el. P é t e r f f y Tamás felnyitotta a szemét, valami öröm villant át r a j t a s a kezét n y u j t o t t a . — Te vagy az, fiú? — halkan s erőtlenül m o n d t a . — Szt, Tamás bácsi, ne tessék beszélni. — Már beszélhetek én — arrébb mozdította a fejét — lehet már. Dögrováson vagyok én, fiam. — Ugyan, Tamás bácsi — ijedezett Áron — ne tessék így elhagyni magát. — Á — s legyintett, inkább csak akart, a keze visszahullott bágyadtan. Napkelet
66
978 É v a jött be s erőltetett vidámsággal hajolt föléje. — Csak nem beszél, édesapám? Ne is. N a h á t , nézze csak, ki van itt ! Jóestét, Áron, mi szél hozta? L á t j a , milyen szomorúan indul az új esztendőnk. De h á t annál vígabb lesz m a j d . — Mit m o n d o t t az orvos? — Amennyire össze t u d t a szedni magát, erősen a leányára nézett. — Mi? Mit pusmogtatok odakint? — Azt m o n d j a , amit én is mindig mondok, hogy tessék pihenni, tessék szép csendben feküdni és bevárni a t a v a s z t . Maholnap i t t van s akkor minden rendben lesz. Még azt sem m o n d h a t j u k , hogy jaj, bezzeg, ha gazdag volnék, így meg amúgy, eléje lehetne utazni, mert m o n d j a az orvos, utazni úgy sem lehetne a p á n a k . Tavasszal meg talpra áll. P é t e r f f y bólintott. — Persze. — Most pedig mi m a j d csendben leszünk szépen. Apa el fog aludni. K a p o t t valami injekciót — magyarázta Áronnak és megigazgatta a feje alját. — Vizet? Tessék — o d a t a r t o t t a a poharat s P é t e r f f y Tamás ivott pár kortyot. — Pszt . . . — i n t e t t Áronnak s á t m e n t e k a kis asztalhoz a másik sarokba. É v a rossz színben volt és a határozott, erős mozdulatai mögött nagy fáradságok lappangtak. Az arca megnyult s az orra mellől kétfelől két vékony ráncocska f u t o t t le a szájasarkához. K é t alig kivehető h a j szál finom kis ránc. — Mi újság, Áron? — Nálam semmi. De h á t maguknál? Mióta v a n ez így Tamás bácsival? — H á r o m napja, hogy ilyen rosszul van. De karácsonykor már nagyon gyenge volt. Akkor még meg is erőltette magát, persze hiába m o n d t a m , ne jöjjön le. Rengeteg m u n k á n k volt. Karácsony este aztán ágynak is dőlt. Nagyon szomorú karácsonyunk volt. — Áron z a v a r t a n elnézett a leány két f á r a d t szeméből. — Aztán persze mégis felkelt, két napig fent volt s megint le kellett feküdjön. — És az orvos mit m o n d ? — Az orvos? H á t . . . — s a szájaszéle remegett, de erős volt el lehetek készülve a legrosszabbra — s elhallgatott. Úgy m o n d t a volt ezt az obligát orvosi kijelentést, amit előszobákban elsuttognak a hozzát a r t o z ó k n a k egy már a prakszisban teljesen kialakult erősítő kézfogás kíséretében, úgy m o n d t a valahogy nagyon komolyan, férfias erővel. És még sem volt rideg. Sem túljózan. De most meg kellett álljon u t á n a . Az ágy felé nézett. P é t e r f f y Tamás aludt. A szája nyitva volt s rendetlenül, kapkodva lélekzett, de aludt. — Megmondtam az orvosnak — f o l y t a t t a a leány — kérem, doktor úr, ne legyen túlgyöngéd, ne nézze azt, hogy leány vagyok. Kell, hogy lássam, mekkora veszéllyel állok szemben s mit tehetek, igaz? H á t megmondta. H a a tavaszt meg . . . szóval, ha tavaszig ki . . . vagyis ha tavasz lesz, h á t akkor az segíthet. Hiszen lehetne csinálni sok min-
979 denfélét, legjobb volna, ha egy szanatóriumba fel t u d n á m vétetni, de az rengetegbe kerül, vagy protekció kellene. Hiszen így is megcsinálok mindent. Először is kénytelen vagyok egy asszonyt állandóan foglalkoztatni. E z t a Tulkánét, aki eddig is vasalni szokott. I t t h o n meg nem h a g y h a t o m apát egyedül, h á t napközben i t t v a n Tulkáné leánya, egy kis b u t a leány, de legalább mégis van itt valaki s egy pohár vizet csak t u d adni. Ezek az injekciók borzasztó pénzbe kerülnek. Az orvosnak v a n belátása, m á r régebben ismerem, de maga az injekció valami huszonnégy pengő egy. (Folyt. köv). Török Sándor.
AZ
ÁLLOMÁSON. Én itt vagyok az állomáson és bámulok az elmúláson, mert ősz van, őszi tarkaság, köröskörül vetkőznek a fák . . . Pihenni vágynak, mélyen aludni, csak nekünk kell tovább futni, futni, mi nem nyugodhatunk soha! Boldog, akinek van otthona! Lelkem most csöndes otthonra tör: vágyam a ház, vágyam a föld! Ha téglát látok, felveszem és elnézem szerelmesen: úgy vonz tört meteor-alakja, a nagy boldogság csöpp darabja! Ó, jó Kőmíves Kelemen, építs egy kis házat nekem! Keverd belé kiomló vérem, csak gyermekem vidáman éljen! Építsd fel biztosan, szilárdra, hogy a zúgó időt kiállja! Mily szép, mily jó, ha kész a ház és benne ül a kis család s kinéznek a tágas ablakon . . . De hová lebegett el gondolatom? Ó, halld csak a szélt, a vad északi szélt, veri már ligetünk csatabárdja! Sárgán-pirosan fut a lég kerekén a gesztenyefák koronája!
Gulyás Pál.
66*
