Kertész Imre (Sorstalanság, Kaddis egy megnemszülett gyermekért, Kudarc, A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt) A tétel előlegzi a fenti könyvek olvasását!
Alapozás a tételhez: ( Schein Gábor, Kertész Imre in Magyar Irodalom, szerk. Gintli Tibor)
„[Kertész Imre] életművének világirodalmi rangját irodalmunk eddig egyedüli Nobel-díján (2002) és elismeréseken kívül, a fordítások, az idézetek és a hivatkozások nagy száma akkor is igazolja, ha a 80-as, 90-es évek magyar iroldalmi önismeretének perspektívájából írói rangját nem ismerték fel pontosan.” Ennek okai? A Kulcsár Szabó Ernő és Balassa Péter történeti elbeszéléseiben Kertész prózája nem kapott szerepet, mert nem az ottliki vagy a mészölyi nyomvaonalon haladt, amelyet a recepció hatékonyan kapcsolt össze Kosztolányi örökségével. A magyar próza hagyományvonala a 70-es évek óta uralta a z irodalomképet. (prózafordulat) Miért van az, hogy bár Krasznahorkai vagy Bodor megfért e mellett is, Kertész Imre nem? (Sorstalanság) Bár Kertész Imre művei belső idézetek segítségével átszőtt szövegtömb, a kritikusok okkal kiemelik az 1975-ben megjelent Sorstalanságot. Ez a regény egyfajta gyűjtőlencséje az életműnek. A regény ironikus nyelvi eljárásaival alakítja át a holokauszt történelmi integrálhatatlanságának problémáját, abból kiindulva, hogy a holokauszt elbeszélése nem illeszthető az egyetemes magyarázatok diskurzusába. A Sorstalanság lineáris elbeszélésrendet követ. A regény kezdetén a 13 éve Köves Gyuri családi körülményeinek felvázolása utaán elmeséli elhurcolásának, táborbeli életének és hazatérésének történetét. Olyan hagyományosnak mondható elbeszélés formát használ, amely elvileg a mimetikus, érzelmi azonosuláson alapuló olvasatoknak kedvezne, és alkalmas lehetne arra, hogy az intézményesült holokauszt-emlékezet vonzáskörében, humanista erkölcsi elvek pályáján alkossa meg egy túlélő gyerek történetét. Csakhogy, aki a holokausztról beszél, olyan történeti esemény narratíváját alkotja meg, amely korlátozhatatlanul nyitottnak bizonyul a nyelvpolitikai tartalmakat hordozó metaforizálódás előtt, az az a múlt megértésének nyelvi modelljeként könnyedén áthelyezhető, más nyelvjátékokba, miközben saját maga megmarad a nemértés kínos, provokatív realitásában. Idő, emlékezet, narratíva „Ma nem mentem iskolába”. Az emlékezés (múlt idő) és a történésekkel egyidejű eseményészlelés (ma) kettősségében rögzítethetetlen az elbeszélés perspektívája, egyszerre
lokalizálható mindkét időbeliségben és egyikben sem. Egyfajta állandósított, de teljességgel művi jelenidejűség létesül, amelyhez spekulatív, az érezelmi viszonyulást kizáró elbeszélői hang párosul. Ez egyben az ironikus hangoltság forrása is. A narrációban feszültséggel kereszteződik az adottnak vélt társadalmi konvenciók követése, és a holokauszt gyilkos logikája, amelynek végrehajtást ugyanezek a konveciók tették lehetővé. Ezeknek köszönhetően a regény sikeresen áll ellent a mimetikus, erkölcsi tézisekben gondolkodó olvasatok kibontakozásának. Az emlékező narrátor, nem azonosítható önálló tudattal és sorssal rendelkező személyként. Kertész értelmezésében az, ami Auschwitzban történt, nem tragédia, hanem a éppen a tragédia lehetőségének elvesztése. „Az irónia itt nem alakzat többé, hanem minden tropologikus megismerés dekonstruktív allegoriájának szétbomlása, semmilyen narrativizációját nem hozza létre a Holocaustnak.” A Sorstalanság nem veszti el az emlékezés képességét, ellenkezőleg radikalizálja a felismerést, hogy egy múlt béli tényt mindig csak a jelenbeli viszonyaink által meghatározott narratív sémákon keresztül vagyunk képesek megközelíteni. Olyan elbeszélés jön létre, amely sikerrel áll ellent annak a diskurzusszervező erőnek, mely kontextualizálja az emlékezetet és metaforizálja annak tárgyát. Amíg Esterházynál a nyelv kicselezheti és lebonthatja a hatalmat, addig Kertész számára magában a nyelvben hat, magában a nyelvben keletkezik. Mindketten az esztétikai szemlélet keretében körében vélik érvényesen feltehetőnek a nyelvre és hatalomra vonatkozó kérdést. „A képzelettől; ez itt a probléma, tisztelt Hallgatóim, a képzelet, és ha irodalomról és holokausztról beszélünk, erről kell beszélnünk. Itt rejlik ugyanis a nagy paradoxon, a contradictio in adiecto; mert a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha az valóságos és nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.” 211.O. A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt
Molnár Sára elemzése alapján: A Sorstalanság Yerushalmi: Záchor „A kibucban tratott gyűlésen kijelenti, hogy ő ellenzi a zsidó történelmet, és megtiltaná, hogy a zsidók gyermekeinek történelmet oktassanak, mert mi értelme van elődeik gyalázatára megtanítani őket? Attól a naptól fogva, hogy száműzték őket országukból, történelem nélküli néppé váltak.” A felejtés ellentéte talán nem is az emlékezés, hanem az igazságosság. Az igazságosság etikai parancsa itt az elmondás, az emberről mondott történet felvilágosítás és emlékeztetés, hogy a vakok végre lássanak. A történelmiben a jelenidejűt tapasztalnt a zsidósághoz tartozó felfogás. A
zsidó nép az örök jelenidőt tapasztalja. A fikció ad szemet az iszonyattól elborzadt elbeszélőnek, és ezt teszi lehetővé a történettudomány számára, hogy egyenlővé váljék az emlékezettel, azaz Yerushalmi gondolatmenetét követve, a háláchá1 szerepét tölti be. Erre azért van szükség, mert a történelem a holokauszttal önmaga elbeszélhetőségén kívülre került”, miközben a holokauszt a beszéd metaforikus rendjébe beleépíthető, és így végül mégis metaforikus tartalmat nyer. Az Auschwiztról való beszédről, Kertész Imre, mint tanúságtételről beszél. A száműzött nyelv a távolság és az idegenség megírása, a meglévő nyelvvel való azonosulás lehetetlensége. Köves idegensége nyevi eredetű: a fiú a nyelvhez képest idegen, amelyet használ. Földényi F. László Kertész Imre-szótár Tanúság -Amikor az embert cserbenhagyja a nyelv. Ilyenkor nem a nyelv száműzött, hanem a nyelv száműzi az embert.-Az irodalom: tükör által homályosan szólni. A tanúságtétel: szemtől szembe megszólalni. Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent Az értelmező tudat szükségszerűen történeti tudat, azaz nem valamilyen nyelvi művelet vagy a képzelet által került kapcsolatba a történelemmel, hanem a história, a történetek elbeszélésében keletkezik, mondja Gadamer. A holokauszttal kapcsolatban a megőrzés, a megőrizhetőség problémája, az esemény kivételességr, a reáltörténelmet átszakító volta miatt különösen hangsúlyossá vált a visszaemlékezésekben. Miközben a holokauszt, a krematóriumok bűze nem integrálható a történelembe, mintegy megszakítja annak rendes menetét, a beszéd metaforikus rendjébe beépíthető, és így végül mégis historikus tartalmakat nyer. Vári György, A kudarc A tények elvétik haláltábor igazságát. A Kudarc a tanúság paradoxonáról beszél: Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a tények csak hullahegyekkel szolgálhatnak. A tapasztalat közvetítése kötelező és lehetetlen. Egy dolgot lehet csinálni: nem ábrázolni, hanem közvetíteni Auswitzot. A közvetítés átvitel egy másik rendszerbe, itt a nyelvbe, ezért mindig túllép a mimézisen, de hű marad a tapasztalathoz. Ugyanazt a regényt élni és írni- ez áll a Kudarc első kiadásának hátlapján. 1 A "háláchá" szó azt jelenti: "járt út". A háláchá nem elmélet, hanem gyakorlat. A háláchá nem filozófia, hanem jog. Bár a hit alapján fejlõdött ki, a hangsúlyt a cselekvésre helyezi.
Amíg emlékeztem nem tudam regényt írni;amint pedig elkezdtem regényt írni, megszűntem emlékezni. A kudarc elbeszélője végül arra a konkluzióra jut, hogy az életet és az irodalmat nem lehet azonosítani egymással és ennek a kísérletnek a kudarcát ,, érzékíti meg” a Kertész által kidolgozz negatív a könyv első fele. Azonban ez a kísérlet csak a közvetlen mimézist veti el az által, hogy radikalizálja és ironizálja, nem pedig a közvetíthetőség lehetőségét. Valószínűnek tartom, hogy korunk íróinak első és legmegrázóbb felfedezése, hogy a nyelv, ahogyan az, mintegy valami időszámításunk előtti kultúra korszakából ránk maradt, egyszerűen alkalmatlan a valóságos folyamatok, a valaha egyértelmű fogalmak megjelenítésére. Gondoljanak Kafkára, gondoljanak Orwellre, akiknek a kezén egyszerűen elolvad a régi nyelv, mintha tűzben forgatnák, hogy azután megmutassák hamuját, amelyben új és addig ismeretlen ábrák jelennek meg. Kaddis a meg nem született gyermekért „igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy Isten felmagasztalt apa, akkor Isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg.” Kertész Imre A haláltábort
a zsarnoki-apa metaforájának, a modernitás szükségszerű kifutásának
tekinteni a legnagyobb kultúr kritika ám mindezt összekapcsolni Istennel nemcsak a modernitás, hanem az egész teremtés tagadása is. A kötet recenzensei sokszor vitába szállnak a főhös radikális, problematikus kijelenteséeivel. (Radnóti, Takács Ferenc) Szirák Péter a regényt monologikusnak tartja, olyannak, amelyet egyetlen, kiemelt igazság ural, a elbeszélőé, amely kizár minden más szólamot. Esszéként és nem regényként olvassa a művet. Ez azonban nem olyan egyértelmű többek között Molnár Sára is kétségbe vonja. („az én számomra egyetlen igazság létezik csak, az én igazságom, akkor is, ha ez tévedés.”) TEHÁT A regény formailag- monolgikus, egyetlen elbeszélő hangját halljuk benne, azonban ezeket a mondatokat átironizálja, relativizálja, egy beteg emner kényszeres szószaporításának minősíti a regény olvasása. Amennyiben nem született meg a legkisebb gyermek, akinek tovább kell adnunk a történetet, hogy megtudja, ki ő, hogy a világot értelmessé és a történéseket lineárissá tegyük számára, akkor maga a történet is menthetetlenül felszámolódik, csak az üres beszédkényszer maradhat a helyén, az elbeszélés parancsát reménytelenül beteljesíteni próbáló mementója az egykori történetnek. AZ elbeszélést a gyermeken kívül, csak Isten hallgathatja (kaddis). Egy olyan szerkezetben aminek végpontját csak abszolutumként tudjuk elgondolni, egy ilyen szerkezetben az abszulutumot hiányként és a beszéd gyűjtőlencséjeként tételezve válik nem csak elgondolhatóvá, hanem
elbeszélhetővé is a szöveg.
