SZEGEDI ALTERNATÍVÁK Thealter 2008 Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója, alternatív színházi találkozó (Thealter), független színházak seregszemléje: bármennyire is szavakon lovagolunk, ha végignéz az ember a hazai színházi törekvéseken, pontosan tudja, mi az, amit "alternatív, szabad, független" színjátszásnak hívunk. A gyermekeknek szánt Maszkaland és az egyetemisták Ekisfesztjén túl - de akár velük együtt - a Thealter idei programjának is megvolt ez a karakteres összetartása. Ennek ellenére a fesztivál legerősebb előadásai, legemlékezetesebb pillanatai nem az alternatív-szabad törzs felől, hanem ehhez képest két külső pontból, a klasszikus színház (kamaratermi monodráma) és a nem-színház (csoportépítő tréning, drámapedagógia, pszichodráma) felől érkeztek. Keserű Imre: A Törzs A fesztivál első napján bizonyos értelemben mégiscsak létrejött valamiféle Törzs, illetve éppen az a kérdés, hogy létrejött-e, ami ezek után, gondolom, némi magyarázatra szorul. A szegedi Régi Hungária épülete a maga belülről lecsupaszított, oszlásnak indult egykori eleganciájával, kriptába zárt atmoszférájával, a fehér, műanyag kerti székekből kialakított nézőtér felől már önmagában is színház. A játéktér közepén egy háromszintes fadobogó, azon Keserű Imre, 50 év körüli férfi, laza ingben, lenge betyárgatyában, copfba kötött hajjal, azzal a bizonyos megnyugtató nyugalommal. Arról beszél, hogy őt Jézus, Allah, Buddha és Krisna bízta meg azzal, hogy levezesse az átváltozást, hogy "a közönségből, belőlünk itt és most legyen közösség, saját kultúrával bíró nép, együtt lélegző organizmus. Ez lesz a mi törzsünk. A Törzs. Másfél óránk van. Kezdjünk hozzá!" Oldott természetességgel, határozottan, néha kissé ripacskodva beszél, de minden rosszízű - játszott vagy valós - delejesség nélkül: nem úgy, mint akinek hatalma van felettünk, de úgy, mint akinek tudhatunk és bátran adhatunk is hatalmat. Feszültség- és gátlásoldó gyakorlatok után (grimaszolás a mellettünk ülő arcába, kicsit később lekurvaanyázni ugyanőt) előbb klánokat alapítunk (totemállatostul, nemzetségi rituáléstul), amelyekben még a helyünkön ülve is részt vehetünk. Ezek után a játéktérre hív minket Keserű Imre, és innentől kezdve egy darabig csak azok vesznek részt a játékban, akik kimennek a színpadtérbe: párt választunk (akár többet is), párzunk (csak egyszer), gyermekeket már megint akár a helyünkön is nevelhetünk. Az egyes helyzetjátékok elcsúszását a pszichodráma - ekkora számú résztvevő mellett kezelhetetlenné váló - komolysága, mélysége felé egy ügyes dramaturgiai húzás akadályozza meg: a játékmester headseten keresztül kap kiigazító, feloldó reflexiókat a fent említett istenségektől (amikor már belemelegednénk a kurvaanyázásba, vagy éppen a nőkért folytatott küzdelembe). Aki bőviben van a szeretetnek és felvállalja, az kimehet a színpadra és megölelheti azokat, akik ínségben érzik magukat ezen a téren, és felvállalják. Rigmusokat énekelünk együtt, s végül éneklés közben magunkra maradunk, Keserű Imre kimegy, mi tovább gajdolunk. Egyre erősebben, egyre felszabadultabban, és egyszer csak, egészen furcsa módon, egyszerre hagyjuk abba. A közösségteremtődés e nem szokványos aktusa után kissé fals, ahogy tenyerünk ütemes összeverdesésével belekezdünk valami tradicionálisba. Másnap a szöveges ismertetőt olvasva látom, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatos diákjai (Keserű Imre tanítványai) is résztvevők voltak (kb. 20-an), és kissé elszomorodom. Amit egy heterogén csoport spontán közösségteremtődésének gondoltam, annak tengelyében 20 összeszokott, egymást ismerő, egymással már eredendően közösségben
lévő fiatalember állt. Nem önmagát teremtette meg ez a közösség, hanem tudattalanul - és a részükről sem akaratlagosan - egy közösség köré szerveződtünk. Ma nem alakult, csupán toborzott a Törzs. Bacači Sjenki (Horvátország): Ex-position Míg A Törzs a közösségteremtés felől tett kísérletet hozzászólni a színházhoz, addig a Horvátországból érkező Bacači Sjenki Ex-position című játékával a maga legmagányosabb egyedüllétében találja el az egyént, viszi fel egy olyan színpadra, ahol voltaképpen nem lehet tudni, hogy rajta kívül - aki nem is néző - van-e egyáltalán néző. Gyanítom, ez sem áll meg magyarázat nélkül.
Középen Keserű Imre (fotó: Szögi László) A horvát csapat Franz Kafka A per című írásának A törvény kapujában című fejezetéből indul ki. A szegedi, volt Kossuth Zsuzsa Szakközépiskola kiürített épületében hat felkínált lehetőségből véletlenszerűen választasz egy számot, minden számhoz tartozik egy játék. Én a 4-est választom, mire egy kedves hölgy bevezet egy üres szobába, és azt mondja, üljek le a székre, háttal az ajtónak, és bármi is történjék, ne nézzek hátra, majd magamra hagy. A földön nyomokban üvegtöretek, az ablak elfüggönyözve, két perc itt és most nagyon hosszú. Egyszer csak kinyílik az ajtó, egy fiatal férfi hajol nagyon közel hozzám, angol nyelven fülembe suttogva azt kérdezi, hogy meg vagyok-e ijedve, mondom, nem, mire ő azt mondja, akkor nem elég jó színész, és hogy jobb lehessen, megengedem-e, hogy bekösse a szememet, mire én megengedem. Megkérdezi, ki vagyok, mit keresek itt a fesztiválon. Majd végig a fülembe suttogva hol a helyzetet írja le (elraboltak, és bármit megtehetnek most velem), hol számomra sugall benyomásokat ("nem értesz semmit", "nem tehetsz semmit"), majd egy történetet kerít egy hozzám hasonló újságíróról, akivel különféle dolgok estek meg egykoron. Amennyire az angolból kiderül számomra, azzal az egykori kollégával ugyanazok estek meg, amik most velem is. A székemet rugdossa, alkarral megüti a vállamat (ami nem fáj), majd bekötött szemmel vezet szobáról szobára, ki az épületből, be egy gépkocsiba, megint be, majd megint ki és be. Néhol - kezemet kezével vezeti - valami kemény fémes tárggyal csapkodom a falat. Néhol azt mondja, hogy egy majomketrecben vagyok az állatkertben és mindenki rajtam röhög, majd hogy ez nem igaz, fontos személy vagyok számukra, egy titkos állami szervezettől jött, és különleges feladattal kívánnak megbízni, majd egy újabb szobában azt,
hogy ez az egész nem igaz, egyszerűen tetszem neki, és szeretné, ha táncolnék vele, és hogy én is szeretném, és táncolunk. Volt olyan játék, ahol tehetségtelen hegedűművész vagy, és olyan is, ahol végül az utcán, egy széken, bekötött szemmel, szemben egy tükörrel hagynak magadra minden instrukció nélkül. Még az elején elmondják, hogy a legvégén mindenki legyen szíves felmenni a kontrollszobába, ahol - mint utóbb kiderül - egy üdítő mellett meg lehet osztani az élményeket egymással, beszélgetni az együttes egyik - gondolom, pszichológiában nem járatlan - tagjával. Oldódni, helyre jönni. Egy klinikai szakpszichológus barátom azt mondta minderről, hogy nem veszélytelen játékok ezek. Én azt mondom, csak ott történik bármi is, ahol valamiféle veszély is van. De pontosan értem, mire gondol, elég egy labilisabb lelki alkat, és bármi megtörténhet. Ennyiben az idegen nyelven való beszéd egyfajta ernyőként, a fordítás óhatatlan reflexivitása miatt megvéd önmagad túlzott beleengedésétől a helyzetbe, másrészt viszont megnehezíti a számodra ideális közelséghez való eljutást. A színház felől felvethető kérdések legerősebbje számomra - hasonlóan a Törzshöz - a részvétel-részt nem vétel dilemmájának megélése. Mennyiben tudunk játszótársak lenni, és mennyire csupán érző-értő bábjai a szó legszorosabb értelmében velünk játszó színművésznek. Szemben a Törzzsel, ahol a helyzethez való viszonyában sokkal világosabban megmaradt az ember döntési szabadsága, a horvát csapat esetében ez már egyértelműen morális kérdés is. Első körben annak a kérdése: megteheti-e bárki is egy autonóm személlyel, hogy olyan helyzetbe hozza, ahol - lévén egy számára ismeretlen játékszabályokkal működő helyzetről szó - autonómiája nagy részéről (akár egészéről is) kénytelen lemondani? Ez inkább praktikus kérdés - bíbelődjenek vele a színházi jogászok! Második körben azonban magának az autonómiának a kérdése: ráismerünk-e a játékban emberlétünk alapvető döntési határhelyzetére (átéljük-e), ahol vagy rajtunk kívül álló, hozzánk mérten véghetetlenül nagy és átláthatatlan erők eredőjeként értelmezve a világot lemondunk a döntéshez való jogunkról s vele együtt a felelősségről is, vagy minden tudatlanságunk ellenére magunkra vesszük mindezeket. Talán ez A per alapvető kérdése, és talán az Ex-positioné is. Voltaképpen az egyetlen morális kérdés. Menszátor Héresz Attila: Jászai A Menszátor Héresz Attila által színpadra állított és játszott Jászai című darab ismeri a színház egyik titkát: az összetettségben is megőrzött egyszerűség elemi élményének erejét. A Sediánszky Nóra által - Jászai Mari feljegyzései, tanulmányai alapján - írt szöveg önmagában is értékes, sodró lendületű. Tartalmas olvasmány, noha nem remekmű. A színésznő vívódásait, gondolatait a nézettség terébe állítva, a nézőtériekhez címzett kiszólásokkal ("Mit keres ennyi ember a hálószobámban?", "Táncolna velem valaki, kérem!?") voltaképpen - a megszokotthoz képest sokkal erőteljesebben - a teljes előadást megkonstruálja a maga helyenként meghökkentő, az elemi logikára olykor termékeny módon fittyet hányó, sajátos interaktivitásával együtt. A Régi Hungária két hatalmas, foszló, beltéri oszlopa között felállított szerkezet - préselt forgácsból készített mikroszínpad, amelybe a színész hátulról csupán két kezét tudja bedugni, illetve a megfelelő magasságban vágott nyíláson keresztül az arca látszik, Paseczki Zsolt munkája. A falszerűen dekorált díszlethez ragasztva zilált, sötét haj, ruha, szoknya, kissé
félrebillent, ruhaanyaggal kitömött melltartó, a kezekhez hosszú szárú női kesztyű, amelyekben Menszátor Héresz színpadi figurája az aranyporral sminkelt arccal minden megszólalás előtt súlyos jelentésekkel terhes: nőről és férfiról, színjátszásról, identitásról rajzolja fel létezésünk alapköreit. Menszátor Héresz Attila mély bongású, gyönyörűséges férfiorgánumát nyilván akaratlagosan nem hajlítja a figura felé, míg a paraván kalodájába zárva, kicsiny mozgásterében mozdulatait nem is igen tudja túlaffektálni a nőiesség felé, amitől az így létrejövő intelligibilis tér az első pillanattól fogva túlér a férfiasság és nőiesség körüli fitnesztermi purparlén, túl bármiféle transzvesztitizmuson, eljut egy primer antropológiai szintre, oda, ahol valamilyen formában a Színész is van. Teszi ezt is magától értetődően, mint ahogy talán az is. Menszátor Héresz játéka és rendezése egyként töréspont nélküli. A bizarr látvány, a szöveg és a színészi játék együtt megidéznek egy életet, a legérzékibb módon megmutatják a halhatatlanságot, az öregséget, a hírnevet. A mozgások minimalizálása arra a néhány négyzetméternyi felületre koncentrál minden szín- és nézőtéri energiát, ahol beszél, ágál, és ahonnan néha kilép a színész. A szexust jelképező mozdulatsora a díszlettel az egész előadás ikonja: miközben elmeséli, hogyan erőszakolták meg életében először, a testét keretező fatákolmányt kicsit felemeli, majd leejti, ütemesen, ötször-hatszor. Mindösszesen ennyi. Az előadás vége felé, miután kintről visszajön, Menszátor Héresz csodálkozva látja, hogy még ott vagyunk. Most akkor még mit csináljunk? - kérdezi, aztán azt is, hogy "Egyáltalán, mit kerestek itt?" Tényleg, mit? Aradi Kamaraszínház (Románia) Szegedi Hetek Csoportja: Rudolf Hess tízparancsolata Ahogy a Jászai című előadás színházesszencia, úgy a Rudolf Hess tízparancsolata még egy lépéssel továbbmegy: Alina Nelaga szövege remekmű. Egy bomló elme dermesztően egyszerű és világos lenyomata, egy gondolatkísérlet Hitler egykori helyettese, az akkor már 45 éve börtönben lévő Rudolf Hess utolsó napjairól, perceiről. A szerző mint dokumentátor, mint analizátor - helyenként egyenesen mint anya - megért, de el nem fogad. Azt a pontot találja el a patológia és az érzékenység közötti határsávon, amely a nézőtéren ülők számára is ismerős lehet. Ahogy Kertész Imre minden - szépművészeti és egyéb - megnyilvánulásában igyekszik meggátolni, hogy a holokausztot egyszerűen őrületként, az irracionalitás tombolásaként tudhassuk le, úgy Alina Nelaga szövege is magunkba nézésre kényszerít, ha nem is a társadalom - miként Kertész Imre -, de az egyén szintjén mindenképpen. És ez a magunkba nézés legalábbis kényelmetlen. Harsányi Attila játéka eloldja a szöveg tömbszerűségét, testi-lelki hullámzást ad neki: egyik pillanatban csendes delejjel szólal meg, hogy nem lehet nem hinni neki, majd harsánycirkuszi tónusban parodizál, megint máskor az irónia finomságával, és újra csak a legteljesebb emberi érzékenységgel szól hozzánk. Eleinte szálfaegyenesen, valamiféle papi öltözetben, később félmeztelenül, mint kissé felpuhult katonaember, aztán egyszer csak szöveget darál, miközben a bal kezét is bedarálja a húsprésbe. A színészi képességek és a szakmai teljesség olyan szintjén mindezt, ahol már lényegtelen a kérdés, hogy mennyi ebből a technika és mennyi az átélés. Se részt venni nem enged, se távol maradni, pontosabban néha az egyikre késztet, néha a másikra, van, hogy egyszerre mindkettőre. Félelmes, megrázó élmény.
A Zsinagógában egy náci tisztről szóló színdarab. A fekete-fehér háttérfal előtt, fekete és fehér tárgyakkal körülvéve, ahol a piros tál és a vöröslő hús látványa szinte sérti, sokkolja az érzékeket. A színészi játék sokszínűségét a legteljesebb egyszerűség ellenpontozza: Hess figurájának patológiájára visszatérően utal egy gesztus, a karmesteri vezénylésre hajazó, egzaltált, szaggatott mozdulatsor a pattogó zenei betét ütemére. Minden világos és magától értetődő: színház ez is. Harsányi Attila több nézőpontú játéka bár eloldja Alina Nelaga szövegének artisztikus monolitikusságát, végezetül az előadás ugyanoda ér el: az őrület és a hétköznapi megszállottság határvidékére. Csak - szemben a szöveggel - minket, nézőtérieket is odavisz. A Szegedi Alternatív Színházi Szemle (SZASZSZ) kiválása utáni hiányt a Thealter a saját menedzsmentben elkészült három bemutatóval - Döbrei Dénesék Csend-ért, Trefeli József Ooorfeusz és Urbán András Turbo Paradiso - sem tudhatta ellensúlyozni. Mivel a SZASZSZszal való együttműködés öt évében megállapodás szerint a hazai alternatív, szabad, független előadói szféra a SZASZSZ szervezésében jelent meg, nyilván kellhet egy kis idő az átállásra előadói, szervezői oldalról egyaránt. Voltak koncertek, voltak dramatikus játékok és előadások gyerekeknek, elindult egy egyetemi színpadok számára szervezett kis fesztivál, volt egy esszépályázat, és azért mégiscsak volt húszegynéhány olyan előadás, amelyek - minden minőségi szóródás ellenére - mind elértek egy határozottan jó szintet. És, ugyebár volt két színházi gyöngyszeme a fesztiválnak, miként volt két nem-színházi is. Felmerülhettek morális ellenvetések (l. Ex-position, és Bozsik Yvette Lélektánca kapcsán, utóbbiban sérült és fogyatékkal élőkkel is dolgozik a koreográfus a színpadon), miként késztetések is morális alapállásaink felülvizsgálatára. És végezetül volt egy Penoplast nevű ukrán csapat, akik civilként élték, a színpadon hungarocellbe, televíziókávába, esernyőből formált szatellitvevőbe öltözve megünnepelték az idiótaság egy közveszélytelen létállapotát. Koncert-performanszukat hiába hitelesítette a fesztivál igazgatója, Balog József színpadi jelenléte, lassan elszivárgott a nézőközönség háromnegyede. Akik maradtunk, ámulatból ámulatba estünk ennyi ökörködés láttán, majd az ütő is megállt bennünk, amikor motoros körfűrésszel kezdtek vagdalkozni a színen, pezsgőt ihattunk és kölesből készült biobogyókat ehettünk. Mert hát, végül is így nyár derekán, mégiscsak ünnep ez. Ha nem is high quality, de mindenképpen quality. TÖRÖK ÁKOS http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=36404
