Keresztury Dezső Hírünk a világban
A problémával, amelyet Balogh József a Magyar Csillag legutóbbi számában újra érintett és amelyet Illyés Gyula hozzászólása olyan forró lírai hévvel és keserűséggel világít meg, mindenki találkozott és birkózott, aki figyelmesen járta a külföldet, s aki népünk európai helyzetének kérdéseivel akár gyakorlatban, akár tudományosan foglalkozott. A tájékozottabbak véleménye meglehetősen azonos: nem ismernek vagy félreismernek bennünket. De akit a sors olyan helyre állított, ahol hosszú évek során kellett a problémába elmélyednie, az némi rezignációval nézi a dolgot: a népek általában nem ismerik, vagy félreismerik egymást, mert a saját hangulataik, vágyaik, jellemük és érdekeik szerint ítélkeznek. A probléma ezen a ponton, az igazság szempontjából nézve, éppen ezért legfeljebb csak társas-lélektani vagy lírai érdekű. Égető élet-halál kérdéssé válik azonban akkor, amikor a népek esküdtszékké ülnek össze, a közhangulat előítéletté merevül, a szállongó pletykából vád lesz. Ha valahol, a népek közti érintkezésben igen gyakran találkozunk a farkas és a bárány meséjének példáival: a nagy, erős és győztes népek szívesen „ejtik bűnbe”; ahogy Balogh József mondja, a kicsinyeket. A problémát ilyen szempontból megítélve, éppen manapság, valóban nem lehetünk eléggé felkészültek, eléggé okosak és illúziótlanok. A hatalmasok napirendre térhetnek az ellenük irányuló vádak felett, a magános kis nemzetek azonban nem vigyázhatnak eléggé jó hírükre. Nekünk is tudomásul kell vennünk, hogy ellenséges közhangulatban élünk, legalább kétszáz éve egyre gyűlöltebben és megvetettebben. Tudnunk kell persze, hogy a nyugati népek közvéleményét máról holnapra meg nem változtathatjuk, bizonyos pontokon, úgy látszik, századok folyamán sem. Amit ma tehetünk, az aligha több, mint az itthoni közvélemény figyelmeztetése s előkészítése, munkálkodás azon, hogy a világvégzet ne büntesse a magyarságot ismét, mint már annyiszor történelme folyamán, csalódásai által. A kép, amelyet Illyés európai hírünkről ad, keserű, lesújtó és felháborító. Mint a helyszínen járt, tapasztalt tanúnak, hozzá kell tennem: lényeges vonásaiban igaz is. A következő lépést azonban, éppen az ügy érdekében, az anyag indulattalan feltárása, a terep higgadt felmérése, benyomásaink és teendőink nyugodt számbavétele felé kell megtennünk, abban az irányban, amerre Balogh József óhaja is mutat. Utána kell járnunk, hol, merre, mit, kik és milyen indítóokokból mondtak és mondanak rólunk. Ki kell nyomoznunk a hírek eredetét, létrejöttük körülményeit, követnünk kell útjukat, le kell mérnünk súlyukat. S vizsgálódásunk közben különös figyelmet kell fordítanunk a német anyag feldolgozására; tudnunk kell, hogy ez a legnagyobb, legösszetettebb s különféle okoknál fogva a legnagyobb hatású: évszázadokon át Németország volt legfontosabb nyugati kapunk s az alig kikerülhető szűrőközeg, amelyen át tőlünk és rólunk hír juthatott a távolabbi Európába. A német anyagból is elsősorban az elmúlt másfél századé a fontos; a közvéleményben ma is ez él és hat. S még ezen a szűkebb körön belül is el kell választanunk a lényegest a lényegtelentől, az élő mérget vagy orvosságot a történelmi dokumentumtól. Balogh Józsefnek kétségtelenül igaza van,
életbevágóan szükséges az Apponyi-gyűjtemény kiegészítése. S az út nem is annyira töretlen, mint első pillanatra látszik. Néhány részletkérdésben máris tájékozódhatunk, ha a kutatás eredményeit számontartjuk. Meg kell például említenem – úgy látszik, Balogh József figyelmét elkerülte –, hogy az Apponyi-bibliográfiának van, ha nem is azzal teljesen egyenértékű folytatása, a Gragger Róbert* által kezdeményezett s a berlini Magyar Tudományos Intézet kiadásában megjelent háromkötetes „Bibliographia Hungariae” (Berlin, Walter de Gruyter. I. Historica, II. Geographica, Pol.-oeconomica, III. Philologica, Periodica, IV. Register). A rólunk szóló ellenséges hírek forrásvidékére és terjesztőire maga Balogh József is utal: „a fellengző, népelnyomó, szertelen és szenvedélyes, a nemzetiségekkel szemben türelmetlen, kegyetlen és politikailag összeférhetetlen magyarnak képe” eszerint Bécsben született meg, a nemzeti emigráció ellensúlyozására propagálták nyugaton, s a nemzetiségeknek a pángermanizmustól és pánszlávizmustól egyaránt támogatott magyarellenes hírverése véste be kitörülhetetlenül az európai közvéleménybe. A kutatást azonban ezen a területen minden irányban ki kell bővítenünk: a magyarságról más, az idézettel egyenrangú képzetek is kerültek forgalomba – elég itt csak a „romantikus Magyarország”-ról szóló kiterjedt irodalomra utalni –, a XIX. század folyamán Bécs mellett, sőt hovatovább Bécs helyett Berlin lett a hírek és vélemények fő forrása, s a hírek hordozói és alakítói között mind nagyobb szerep jutott az itthoni és külföldi magyarság változatos csoportjainak is. Elég itt csak néhány tényre és szempontra felhívnom a figyelmet. Közismertek azok a politikai kapcsolatok, amelyek Bismarck* Németországát Andrássy Gyula* Magyarországával összefűzték, amelyek Tisza István* erős rokonszenvei következtében még jobban elmélyültek, s a közösen végigharcolt világháborúban katonai, szövetségesi formát is öltöttek. Kevésbé világosan látjuk, bár a mi szempontunkból még sokkal fontosabb, azt a kapcsolatot, ami a magyar politikai radikalizmus s a rokon szellemű berlini körök között fennállott. Ismeretes, hogy a reformkor magyar ellenzéke fontos műveinek javarészét Németországban nyomatta ki, s az Augsburger Allgemeine Zeitungban* tárta panaszait a világ elé. Kevésbé köztudomású azonban, hogy a századforduló magyar polgári radikalizmusa is a német fórumokon igyekezett a maga mozgalmainak a világ rokonszenvét, ellenfeleinek a világ megvetését megszerezni. A megkülönböztetés: „Ungarn” és „Magyarien” a rokon érző német körök teljes egyetértésével találkozott, s szívesen propagáltatott. Mialatt tehát Németországgal szövetségi, ellenfeleink szerint „vazallusi” viszonyba kerültünk, s így a világszerte fellángoló németgyűlöletnek mi is tárgyaivá lettünk, a „junker–dzsentri szövetség” ellenzéke itthon és külföldön egyaránt örömmel terjesztette a nemzeti reprezentációban csakugyan vezető „úri Magyarország” rossz hírét. A magyargyűlöletet itt négy különböző, de egymást erősítő összetevő növelte: az osztrák, illetőleg nagynémet hírkeltés, a nemzetiségek agitációja, a németbarát szövetségi politikánkból adódó ellenszenv s a magyar radikális ellenzék Berlinen át világgá kiáltott vádaskodása. A gyűlölséget tehát nemcsak ellenséges idegenek, de honfitársak és barátok is táplálták. S ne feledjük: a nagy nyugati világlapok kelet-európai híranyagának döntően fontos nagyobbik része berlini ügynökségek vagy tudósítók kezén át érkezett a világ fővárosaiba, s
jutott onnan a közvéleménybe. Ezekről a folyamatokról legalább sejtünk valamit, teljésen feltáratlan s komoly kritikával leméretlen azonban az a szerep, amelyet a külföldi magyarság ebben a vonatkozásban játszott. Hivatalos kultúrpropagandánk eredményeinek siralmas soványságára Illyés is utalt. Mentegetni ezt az eredménytelenséget lehetne azzal, hogy önálló külképviseletünk csak Trianon óta van, komoly kultúrpolitikai hagyomány pedig két évtized alatt ki sem alakulhat, nemhogy érdemleges eredményt érhetne el, különösen akkor, ha éppen ebben az időben itthon is csak lassan kezd feltisztulni az eszmék és ítéletek zűrzavara. A magyarázat azonban nem kielégítő: a sikeresen küzdő kis népeknek sem volt nagyobb diplomáciai múltjuk, vagy még akkora sem. Azok azonban jobban tudták, kinek és mit mondjanak; a külföldi terepet a mi embereinknél jobban ismerték az övéik; számon tartották s ügyesen felhasználták külföldön élő honfitársaik tapasztalatait, anyagi és szellemi erőforrásait is. A külföldi magyarságról statisztikai adatokon, politikai, érzelmes és hazafias általánosságokon túl igen keveset tudunk. A külföldön élő „nem hivatalos” magyarság világáról pedig ideje volna már elkészíteni a felfedező helyzetjelentést; annyi bizonyos, hogy mindent lehet mondani róla, csak azt nem, hogy mindig és mindenütt egységes, rokonszenves, egyértelmű és magas értékű magyar szellemet képviselt. Az anyag tehát, ami így személyes élmény vagy propagandisztikus plakátigazság, alaktalan hangulat vagy szakszerű vélemény formájában összehalmozódott, s bizonytalan barátok és bizonyos ellenségek kezén átformálódva világgá repült, egyáltalán nem egységes. Legalábbis a német közvéleményben élő kép sokkal összetettebb annál, amit Illyés jellemez. Éppen ezért nem is lehet itt célunk és feladatunk, hogy részleteiben is elemezzük+, három fő rétegét azonban mégis külön kell választanunk. Az elsőben, a legáltalánosabban ismert képzetek rétegében, az átlagpolgár véleményei találnak helyet. Ezek arról a romantikus Magyarországról szólnak, amelynek népviseleteit, cigányait, pompázatos külsőségeit, vendégszeretetét, lovagiasságát, tüzes vérét, paprikáját, konyháját, borait s egyéb hasonló nevezetességeit a magyar idegenforgalmi propaganda testvéri együttesben ünnepelte és ünnepli az újságok színes cikkeivel s a kétes, sőt hitvány magyar tárgyú filmek tömegével. A külföldjáró ezzel a világgal találkozik először, ezen andalodik el büszke jóérzéssel vagy gerjed dühös haragra, ízlése s temperamentuma szerint. Az a tény, hogy ez a felületi kép a németeknél inkább a rokonszenv, a franciáknál inkább az ellenszenv fényeit sugározza, a kép alkatán alig változtat: a hun ellenségnek utálatos, de szövetségesnek célszerű, a cigány szórakoztatóként szívdöglesztően érdekes, a kultúrszint jelzőjeként azonban elszomorítóan alacsonyrendű, a puszta a romantikus költő szemében a szabadság földje, a gondos mezőgazdáéban az ázsiai elmaradottságé; az értelmes és igényes magyart azonban joggal sérti, hogy ezt tartják róla jellemzőnek, s méltán aggasztja, hogy eszerint mérik le súlyát a népek társaságában. De mégis, ne álljunk meg e képeknél. Annál, hogy igazak-e, fontosabb nekünk, hogy fegyverek-e? S hogy ellenünk vagy mellettünk használják-e őket? Meg kell ismernünk tehát azokat az erőket, amelyek éltetik, csoportosítják s értelmezik e képzeteket; ezek pedig elsősorban a reálpolitikai viszonyokból adódnak. Elég ennek megvilágítására egyetlen példa. Tudjuk, hogy a fiatal Bismarck * azok között volt, akiknek érdekeit zavarta a magyar szabadságharc; mindenképpen helyeselte tehát az orosz beavatkozást. Pályája második felében viszont európai egyensúlypolitikájának egyik
pilléreként erősítette minden eszközzel a szláv tengerbe gátként benyúló Magyarországot. Politikai döntéseitől teljesen függetlenül azonban mindig igen érdekesnek és vonzónak tartotta a magyarság közismert egzotikus-romantikus képét, s ennek fő vonásait klasszikus tömörséggel foglalta össze azokban a feleségének írt levelekben, amelyeket ma is tankönyveiben olvas a német ifjúság. Politikai helyzetünk a történelmi, népi, földrajzi, gazdasági és államhatalmi erők játékában alakul ki, s a fontos döntések idején annál függetlenebb szándékainktól és elhatározásainktól, mennél nagyobb lesz a különbség a kis és nagy népek erőviszonyai között. De történelmünk nem egy eseménye bizonyítja, hogy valóságos helyzetünk, a felénk irányuló szándékok s a sorsunkba avatkozó erők elfogulatlan ismerete megóvhat bennünket olyan katasztrófáktól, amelyeket önhittségünk vagy illúzióink szükségképpen fejünkre idéznek. A népünkről kialakult reálpolitikai vélemények felmérése nem lehet e vita feladata: néhány alapvető szempontot – hosszú évek külföldi tapasztalatának tanulságaként – mégis szükségesnek érzek itt röviden ismertetni. 1. Európa tisztában van azzal, hogy kis nép vagyunk. A „kis nép, nagy nemzet”, néhai Pethő Sándor* szép formulája, legfeljebb itthoni használatra alkalmas; az „ezeréves múlt”, az „Európa védőbástyája”, az „államfenntartó guvernamentális* képesség”, az „angolokéval egyidős fejlett alkotmány” s hasonló igazságok csak nekünk érdekesek, Európa reálpolitikusait meglehetősen hidegen hagyják. 2. Európa, ha nem is beszél róla mindig, érzi, hogy magános, rokontalan nép vagyunk, amelyért nem állnak jót hatalmas testvéreik, amelyet az Isten csodálatos kegyelmén kívül csak szerencséje s a maga ereje segít. Tudják, hogy a szomszédos kis népek gyűlölködve néznek ránk. Mindig együtt emlegetnek bennünket Németországgal, amellyel való együvé tartozásunkat a Habsburg-monarchia százados hagyománya bevéste az európai köztudatba, s amelyhez a politikai szövetség, a gazdasági és kulturális kapcsolatok erős szálai fűztek bennünket nemzeti önállóságunk elmúlt évtizedei alatt is. Az ellenünk irányuló ellenszenv nem kis részben tehát Németország szövetségese ellen irányul azoknak a népeknek körében, amelyek a német nép évszázados ellenségei. 3. Európa politikusai jól tudják, hogy veszélyes, viharjárta helyen vagyunk, nem oly védettségben, mint Svájc, s nem oly távol a világ tülekedőhelyétől, mint a skandináv népek, hanem ellenséges nagyhatalmak, germánság és szlávság ütközőterében, mindkettőnek útjában, de mindkettőnek alkalmas harci eszközként, támaszpontként, ugródeszkaként. Ehhez alkalmazzák tehát ítéletüket, s nem érzelmes rokon- vagy ellenszenveikhez. Ez barátainkra s ellenségeinkre egyaránt áll. A politikai hatalmak természetesen felhasználják, alakítják s a maguk céljai szerint hangolják a felszínesebb közvéleményt is; élnek a propaganda eszközeivel. Ismeretes, hogy a magyarsággal kapcsolatban eléggé széles körű propaganda folyt és folyik nyugaton; amint a tények mutatják, erősebben és mélyebb hatással ellenünk, mint mellettünk. Komoly hírverők azonban jól tudják, hogy a közvélemény érzelmi és felületi befolyásolása nemcsak hogy nem minden, de komoly döntések esetén alig több járulékos jelenségnél, a színfalak felállításánál, amelyek előtt a dráma lefolyik. A természet a propagandára is antitoxinnal* felel: csömörrel és hitetlenséggel. Éppen ezért tartják a népek sorsára elhatározó befolyással bíró vagy arra törekvő hatalmak szükségesnek, hogy terveiket a tudomány tekintélyével is szentesítsék, az objektív ismeretek súlyával hitelesítsék. A tudománynak, minden látszólagos ellenhatás
ellenére, páratlan tekintélye és befolyása van korunkban: a nagy távlatokban tervező politikai stratégák ezt nemcsak tudják, de hasznosítják is. A propagandának ezen a területen folyó ágát kell nekünk is mindennél fontosabbnak tartanunk. Itt találunk a magyarságról alkotott képzetek harmadik, leglényegesebb, leghasznosabb vagy legártalmasabb rétegére. Gondoljunk csak, hogy ismét megelégedjünk egyetlen példával, arra az aprólékos gonddal készült, sokrétű és alapos irodalomra, amellyel a németség a maga délkelet-európai koncepcióit a tudomány minden eszközével megalapozta, igazolta s részletesen kidolgozta a földrajz s történelem, a néprajz s társadalomtudomány, a technika s a közgazdaságtan területén egyaránt. Tudományunkra ezen a téren még rengeteg feladat elvégzése vár. Nem egy ponton az anyag számontartásához sem jutott el még, hogyan foghatna tehát a védekezés s hatásos ellentámadás munkájához? Hogy mit kellene s mit lehetne ezen a téren tennünk, oly kérdés azonban, amelynek megvitatása külön alkalmat kíván. Talán lesz még mód, hogy visszatérjünk rá.
