KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁIRÓL I. * KARÁCSONY ANDRÁS: Köszöntök mindenkit a jogászképzés aktuális problémáiról szóló konferenciánk másnapján! Tegnap délután a jogász szakma, a gyakorlati élet különböző területein dolgozó kollégáktól nagyon sok érdekes gondolatot, felvetést hallhattunk a tekintetben, hogy milyen képük, milyen elvárásuk, tapasztalatuk van a jogászhallgatókkal kapcsolatban az alapképzés, illetve a továbbképzés vonatkozásában. A ma délelőtti találkozónk kettős funkciójú összejövetel. Egyfelől – a konferencia folytatásaként – közös eszmecsere, tekintettel az előző napon elhangzottakra, illetve a saját tapasztalatunkra. Emellett – másfelől – van egy fokkal konkrétabb célja is az összejövetelnek, ami részben dékáni kollégiumként működik. Az oktatási kormányzat célja, hogy a jogászképesítési követelményeket megfogalmazó kormányrendeletet felülvizsgálja. Ezért érdemes lenne néhány pontosan megfogalmazott álláspontot is rögzíteni, hogy jogászképesítési követelmények vonatkozásában a tapasztalataink alapján, milyen pontokban lenne fontos a változtatást elérni az oktatási tárcánál. Tematikailag a két rész nem válik el, csak azért választottuk kétfelé a ma délelőttöt, hogy ne tegyük nagyon próbára teherbíró képességünket. Tanácskozásunk első részének vitaindítóját Szabó Imre dékán úr vállalta, a Szegedi Tudományegyetemről. A résztvevők nevében is köszöntöm őt, és megkérem, hogy tartsa meg vitaindítóját.
SZABÓ IMRE: MIRŐL, MENNYIT ÉS HOGYAN? VITAINDÍTÓ Tisztelt Kollégák! Egy idézettel szeretném kezdeni. „Azt ma már talán senki sem vitatja, hogy az egyetem a diplomával nem adhat – mert nem tud, nem képes, és mert nem is feladata – naprakész tudással rendelkező szakembert a gyakorlatnak.” Akkor azonban mi az egyetemi jogászképzés feladata? Kibocsátott szakember nem lehet sem jogtudós, sem jogtechnikus. A végzett szakembernek a kettő között kell elhelyezkednie. Az egyetem feladata a szilárd A jogászképzés aktuális problémái című konferencia második napján (2003. március 7.) elhangzott vitaindító első előadás, valamint az ahhoz kapcsolódó fontosabb hozzászólások rövidített és szerkesztett – de a vita jellegét és az élőbeszéd stilisztikai fordulatait megőrző – szövege. (Szerk.)
*
389
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
elméleti képzés mellett – s nem amögött, mintegy mellékesen – megtanítani és megmutatni a továbbfejlődés lehetőségeit is magában foglalóan a hallgatóiba plántálni a jogi pályához szükséges jártasságokat és készségeket. Ehhez pedig nagyon sok problémaelemzésre, témavitára, eszmecserére, közösségi és egyéni önálló feladatmegoldásra van szüksége a hallgatónak. A fenti idézet forrását is megjelölöm; 1981. május, s ha nem szerénytelenség, akkor mondanám, hogy ezt egy ifjúi vehemens Szabó Imre írta, még tanársegéd korában. Ez azt jelzi, hogy 22 évvel ezelőtt ilyesmiről már volt szó. Ezzel csak azt szerettem volna példázni, hogy az egyetemi képzésnek vannak alapfeladatai, mert ezáltal egyetem, és ezektől a mai világban sem tekinthetünk el. Az alapfeladatot én úgy tudom megjelölni, ahogyan minket hívnak: államtudományi és jogtudományi karok vagyunk. Tehát nekünk a mindennapi praktikusságok mellett nagyobb mértékben a tudományi részre kell koncentrálni. Arra a fölvetésre, ami az előadás címében rejlik, azt tudnám válaszolni, hogy nekünk a tudományos ismereteket mindenféleképpen meg kell tanítani, mert később ezt csak felejteni fogja a volt hallgató. Legyen miből felejteni, ez tehát az első. A másik, hogy a jogásszá válás folyamatában a végtermék az a jog alkalmazása, valamely területének, egy kisebb szegmensének az alaposabb tudása, tehát az úgynevezett szakjogászság. A kérdés, hogy ezt a szintet a kezdő joghallgatónak mennyi idő alatt célszerű elérni. Az én fölosztásomban, ennek kb. 9-10 évet kell, jelentenie. Ebből adódik, hogy az alapképzés, ami a tudományi képzést jelenti, és a végső, a szakjogász között én még két stációt tudok elképzelni. Az egyik egy szakirányú továbbképzés, ami a szakvizsgához vezet, és a szakvizsgát követően a specializált szakjogász képzés. Mire gondolok? Kedvenc gondolatom az, hogy a jog: tenger – ez úgy tudom Magyaritól származik –, amit nem kiinni kell, hanem meg kell tanulni úszni benne. Tehát az alapképzésben, amely négy vagy öt évet tételez fel – tudom, vannak praktikus okai, hogy ragaszkodjunk az öt évhez – az alapképzésben ezt azt úszás tudományt kell megtanítanunk a hallgatóknak. Itt a magam felosztása szerint – és némelyest tartva, de el is szakadva a jelenlegi képzési követelményrendszertől – , úgy vélem, mindenféleképpen szükséges társadalomismereti alapokat oktatni a hallgatóknak, amelyek keretében gazdaságtani, filozófiai, erkölcsi és most már azt mondom, EU ismeretek oktatására is, és bizonyos történeti ismeretek oktatására is sor kerülhet. A másik modul, a dogmatikai alapok a megismertetése. Államismeret, a büntetőjog, a civiljog, eljárásjogok, munkajogok, pénzügyek – nyilvánvaló nem lehet teljes a felsorolás, inkább szemléltetni szeretném elképzelésem jellegét. Végül bizonyos szakmai készségek alapjainak a megismertetése, ahol a jogalkalmazás, a jogi informatika és a nyelvismeret, mint olyan, ami nálam preferált helyen szerepel. A jogalkalmazási részben, a tegnap felmerültek alapján is, lehet szó akár a retorika, akár az iratszerkesztés és bizonyos helyzetgyakorlatok, ha tetszik szituációs játékoknak a megvalósításáról is, ahol nyilvánvalóan technikai 390
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
felszereltség is szükséges, hogy a hallgató ne a tárgyalóteremben találkozzon először a tárgyalási szituációval, ne a gyámügyön találkozzon először egy meghallgatási helyzettel, hanem ha tetszik, egy szimulált gyakorlatokon. Természetesen ez pénzkérdés, de hát sok minden pénzkérdés nálunk. A képzeletnek most ne szabjon határt a pénzügyi hiány. Ez lenne az alapképzés. A szakirányú továbbképzés kb. három évet jelentene, és szakvizsgához vezetne. Itt egy-két szemeszteres képzés szerepel, és nagyon intenzív egy évnyi kemény munka, ez már a munkavégzés közepette történne. E szakirányú képzés végterméke egy teljesen más szakvizsga lenne, mint most, ahol a klasszikus fölosztásnak megfelelően bírói, ügyészi, ügyvédi, igazgatási jogászi szakvizsgát lehetne tenni. Az én elképzelésemben a szakvizsga nem biztosítja az átjárhatóságot. A mostani egységes szakvizsga, ami azt jelenti, hogy valaki egy ügyvéd mellett – tegyük fel, hogy még tanult is a szakmából valamit – szakvizsgázik, majd azt követően alanyi jogon válhat belőle bíró, bármi. Ezt én megszüntetném. Az orvosképzésben a végzést követően van egy rezidensképzés, ahol úgy, ahogyan Bánáti elnök úr mondotta volt, meghatározott helyeken lehet csak jártasságot szerezni a szakvizsgához vezető úton, s amikor valaki tüdőgyógyászatból szakvizsgázott, nem mehet el sebésznek azt követően. Nem hiszem, hogy nekünk degradálni kellene a szakmánkat, szakmai követelményeinket. Nem biztos, hogy egy részvénytársasági joghoz értő ügyvéd, jó bontóperes ügyvéd is lenne. Legyen ez az élethosszig tanulás jegyében is egy átképzéshez, egy továbbképzéshez kötve. E szakvizsgát követné – szintén azt mondom – az egyetemi és a céhes képzés közös erőfeszítése, ami elvezetne a bankjogászhoz, a biztosítási jogászhoz, a közlekedési büntetőügyeket tudó jogászhoz, ifjúsági ügyészhez, orvosi jogászhoz, stb. Abszolút példákat mondtam, pusztán szemléltetni szerettem volna azt, hogy kb. 10 év az, amiben el tudom képzelni, hogy a jog valamely kisebb, de speciális szakterületén a professzionalista jogász megszületik.
HOSSZÁSZÓLÁSOK, VITA LÉVAY MIKLÓS: Azt mondtad Imre, hogy az öt évvel ne foglalkozzunk, mert ennek praktikus okai vannak. Milyen praktikus okokra gondolsz? SZABÓ IMRE: Nagyon egyszerű, a doktori cím meglétére. KARÁCSONY ANDRÁS: Ha megengedik a kollégák, ehhez kapcsolódva szeretném megkérdezni, amit dékán úr a végén említett, a doktori iskolában való képzést: az miként kapcsolódik ehhez a jogászképzéshez? Nyilvánvaló, hogy a doktori iskolában résztvevők alacsonyabb száma kizárja, hogy beillesztődjön egy normál szakjogász-képzési folyamatba. De abban az esetben, ha a hallgatók ezt 391
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
az utat választják az alapképzést követően, ez azt jelenti, hogy az elképzelés szerint kikerülnek a szakjogász-képzési folyamatból. Vagy ha vissza akarnak kerülni, akkor esetleg egy sikeres doktori iskola elvégzése után, a Ph.D. dolgozat megírása után, úgymond ugyanúgy kell kezdeniük, mint akik ezen nem mentek keresztül. Hogy illeszkedik ez ehhez? Noha azzal egyetértek, amiről az idézetben szó volt, hogy a jogtudós és a jogtechnikus közötti pozíciót kell a jogászképzésnek megtalálnia, s a doktori képzés értelemszerűen inkább a jogtudós irányába mutat. SZABÓ IMRE: Pontosan így van. A doktori képzés inkább a tudósképzés, ami azt jelenti, hogy egyfelől többet kell tanítani abból a tudományból, amiről már alapokat hallgatott a hallgató az alapképzésben. Másfelől szerintem mást kell tanítani. Míg az alapképzésben nem lehet bizonyos kutatási módszereket megtanítani, mert nincs szüksége rá mindenkinek, addig a doktori iskolában ezeknek az elsajátítására is szükség van. A doktori iskola nem a gyakorlati szakjogászságra készítene elő, hanem a tudományos munkálkodásra. BORSA MELINDA: Két kérdésem lenne. Ön azt mondta, hogy az ötéves általános képzést kell megtartani, emellett azért olyan tárgyakat is kell a hallgatóknak tanulni, ami általános műveltséget, társadalomtudományt jelent. Ez a hallgatók számára vizsgateherként jelenik meg. Nekünk van a legtöbb vizsgánk, a felsőoktatási törvény szerinti héthetes vizsgaidőszakban. Egyrészt arról szeretnénk beszélni, hogy Önök hogyan látják azt, hogy lehet-e csökkenteni a vizsgaterhet a vizsgaidőszakban, milyen módszerek vannak erre. A másik, hogy miután elvégzi az általános képzést, utána kikerül a munkaerőpiacra a hallgató, és ott nem veszik figyelembe azt, hogy nem specializálódott, nincs birtokában még speciális tudásnak. SZABÓ IMRE: Teljes mértékben egyetértek, de változni kell a hallgatóság hozzáállásának is. Ez szerintem változni is fog, mert pl. most 10-15%-kal kevesebb a jelentkezők száma a szegedi jogi karon is. Más karon is kb. ilyen arány tapasztalható, Pécsett is. Én azt hiszem, a társadalomnak megvan a józan esze ahhoz, hogy tudja, hogy a gyerekei milyen iskolába menjenek, meg tudnak-e majd élni az ott szerzett tudásból, az ott szerzett diplomával. S azért említettem ezt a kettőt külön, mert a mi társadalmunk nagyon sokáig, és most is nagy részben még diplomacentrikus, papírcentrikus. Ha valakinek van diplomája, akkor jelentkezhet egy bizonyos állásra. Azt senki nem kérdezi meg, hogy mennyit tud, hogy meg tud-e szólalni németül adott esetben. Ha eljutunk majd oda, hogy a hallgató – mint pl. Németországban – beiratkozhat hallgatónak, és ha odajár, akkor azért jár oda, hogy tudást szerezzen, mert diploma, papír kézbevétele nélkül is állásba tud kerülni valahol. Meghallgatják az alkalmazás előtt, s megkérdezik, hogy foglalkozott-e már ilyennel. Ha igen, akkor ott mit csinált, hogyan csinálta, 392
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
és a diploma, ha van, szükséges feltétel hozzá, de adott esetben talán még nem is abszolút feltétel. Akkor változni fog a hallgató szemlélete, akkor nem kell őt erőszakkal előadásra kényszeríteni, nem kell ott névsort olvasni, nem kell a háromfokozatú minősítés. Én egyszerűen gyűlölöm ezt a háromfokozatú minősítést, annyira nem találom a helyét az oktatásban. A semmitől a maximumig terjed, és ezáltal tényleg a félévi öt-hat vizsgából nyolc és tíz lett, amit nem bír sem a hallgatóság, sem az oktatói kar. Itt vagy találunk mértéket, vagy valami jellegében más szabályozást kell kitalálni erre a háromfokozatú rendszerre, tehát amikor a tudásért jön a hallgató, akkor ő maga kényszeríti magát a padba. PETRÉTEI JÓZSEF: Nagyon érdekes volt a felvetés, ami a jogászképzés kimeneti oldalát érinti. Azt gondolom, hogy egy sajátos ördögi kör van a finanszírozás és a képzés között. Nem csak az egyetemen folyó jogászképzésről van szó, hanem arról is, hogy mit lehet kezdeni az egyetemtől kapott diplomával. Ugyanis ahhoz, hogy az egyetemi képzés átalakuljon, szükség lenne arra is, hogy a kimeneteli oldal, az úgynevezett foglalkoztatási oldal hogyan viszonyul a megszerzett diplomához. Hadd mondjak el egy nagyon érdekes esetet. A pécsi jogi karon a ’90-es évek elején volt egy olyan elképzelés, hogy szüntessük meg a levelezőképzést, szüntessünk meg minden egyéb képzési formát, csak nappali alapképzés maradjon. Ez a nappali képzés csökkentse a vizsgákat, tegye lehetővé a hallgató számára, hogy könyvtárat használjon, olyan oktatási formák kerüljenek bevezetésre, amelyeknél a hallgató önmaga dolgozik és készül az órákra. Aztán megszületett a felsőoktatási törvény, megjelent az állami finanszírozás sajátos formája, és ez azt jelentette, hogy a pécsi jogi kart úgy ahogy van, be kell zárni. Mert a hallgatói finanszírozás nem volt elegendő a kar működtetésére. Nem beszélve az infrastrukturális feltételekről, a könyvtári férőhelyekről, a számítógépes hozzáférésről stb. Másik kérdés, ami ezzel összefügg, hogy el kellett indítani a jogász tömegképzést. Ez nem az egyetemek döntése volt. Azt gondolom, hogy az egyetemek a finanszírozási okok miatt erre rá voltak kényszerítve. Nem vagyok benne biztos, hogy ez társadalmi szempontból rossz volt. Elhangzott tegnap, hogy a jogállam megteremtése volt az egyik legfontosabb kérdés. Kérem, a jogállamot nem tudom elképzelni az annak megfelelő jogi kultúra nélkül. Ennek a társadalomnak igenis szüksége volt új felfogású jogászokra és olyan emberekre, akik lehet, hogy nem jogászként dolgoznak, de a jogi kultúrájuk emelkedik. A tömegképzés ezt a dolgot bizonyos szempontból megoldja. Nem oldja meg azonban azt, hogy ha tömegével kerülnek kibocsátásra hallgatók, és nem tudnak elhelyezkedni, akkor amit az állam valóban finanszíroz ebben a képzésben, az megtérül-e valaha. És az állami finanszírozás kérdését abból a szempontból kellene átgondolni, hogy mire elég a mostani, úgynevezett költségvetési támoga393
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
tás. Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik jogi kar meg tudna élni pusztán az államilag finanszírozott alapképzés költségéből. Nagyon érdekes ennek a kérdéskörnek a politikai vetülete. Itt elsősorban oktatáspolitikai és foglalkoztatáspolitikai kérdéseket érintek. Beszélünk a bolognai folyamatról. A jogászképzésben is esetleg meg lehetne teremteni a kétszintű képzést. Az alapprobléma az, hogy aki mondjuk három évig ide jár, és kap valamiféle papírt, azzal mit kezd a munkaerőpiacon. Jogásznak nem lehet nevezni, speciális szakismerettel ugyan rendelkezik, de melyik munkakört tudja betölteni. Elhangzott, hogy mivel az igazságszolgáltatás, tágabb értelemben az ügyészséget is ideértve, illetve a közigazgatás és az ügyvédség sem tud már felvenni jogászokat, ezért tulajdonképpen a pálya a gazdasági jog felé, a banki szféra felé nyitott. Igen ám, de ha erre képezünk speciális ismeretekkel rendelkező embereket, azok nem tanulnak mondjuk közjogot és nem tanulnak büntetőjogot, mert ezen a területen nincs rá szükségük. Ehelyett tanulnak banki ismereteket, tanulnak értékpapírjogot, az összes olyan gazdasági jog körébe és egyéb pénzügyi jog körébe tartozó diszciplinát, amit ma az egyetemi képzés egyszerűen a valóban óriási óraszám miatt, és a teher miatt nem tud megtanítani. Ha egy ilyen ember kikerül, kérdés az, hogy milyen diplomát kap, meg van-e ennek a kimeneti oldala. Mert azt gondolom, hogy nincs. Ha jogászképzésben gondolkodunk, akkor vagy egyetértünk dékán úr álláspontjával, vagy abban gondolkodunk, hogy van egy klasszikus alapképzés, ami szinte még egyszer annyi idejű speciális képzést tesz szükségessé, vagy pedig átalakítjuk az egész jogászképzést. Megtartunk egy úgynevezett klasszikus jogászképzést és mellette, nem tudom milyen diplomát adó, egyéb képzési formákat indítunk el. De ezt az egyetem önmaga nem tudja megcsinálni. Egyetértve dékán úr előadásával, szerintem nem is kell, hogy ezt a dolgot fölvállalja. Az viszont egy másik kérdés, hogy vajon a jelenlegi joghallgatói létszámot is beleértve, ez a társadalmi szempontból szükséges mennyiség elégséges mennyiség-e, vagyis valóban túlképzés van-e. Azt gondolnám, hogy ebben viszont van a jogi karoknak bizonyos felelőssége. Ez a felelősség azzal függ össze, hogy amint itt ülünk ebben a teremben, ez a nyolc kar átfogóan reprezentálja a magyar jogi felsőoktatást. Tulajdonképpen mi magunk egy sajátos közösséget alkotunk, és ebben a közösségben fölvethető az úgynevezett önkorlátozás kérdése. Hány hallgatót képzünk, hányat veszünk fel, milyen a kibocsátás, mert azt se felejtsük el, hogy a fölvett létszám még önmagában semmit nem mutat. A kimeneti oldal az az, hogy ki kap diplomát a jogi karon, mekkora a lemorzsolódás, milyen arányú a végzetteknél és a beiratkozottaknál a különbség. Pécsett levelezőképzési formáknál ez egyharmad az első félév után. A kétharmad egy félév után eltűnik a képzésből, mert nem bírja a vizsgaterhet. Ez a felelősség viszont közös, és azon érdemes elgondolkodni, hogy tudunk-e önmagunk változtatni ezen. S megint hova jutunk? A finanszírozási kérdésekhez. 394
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
SZABÓ ISTVÁN: Én egy dolgot vetnék fel először, amit Bánáti úr mondott a tegnapi beszédében. Én nem szakjogász, hanem klasszikus jogászi pályának nevezném inkább azokat, amikről beszéltünk. Ebben a létszámban már, és még az ennél kisebb létszámnál is lehetetlen, hogy a klasszikus jogászi pályákon helyezkedjenek el a hallgatók. Ha továbbra is abban gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk abba az irányba mozdulni, hogy még mindig jogászként dolgozzanak az itt végzett hallgatók, akkor ez szerintem nehezen oldható meg. A felsőoktatás létszámának az emelkedése nem csak a jogászoknál, hanem máshol is megvan. Minden fiatal tovább akar tanulni, és egyszerűen nincs annyi diplomás állás, mint ahányan tovább akarnak tanulni. Ha bezárjuk a jogászképzést, akkor próbálnak máshova menni, de annyi diplomás állás sincs. Ha Nyugat-Európát nézzük, ott sincs annyi álláslehetőség, mint ahányan tovább akarnak tanulni. Ha az a szempont, hogy ne legyen túlképzés, akkor a felsőoktatást generálisan minden szakon vissza kell fogni, mert lehet, hogy nem annyira, mint a jogászoknál, de a mérnököknél sem úgy megy, hogy valaki végzett, és akkor mérnöki állást is fog vele kapni. Én ezt csak úgy tudom tekinteni, hogy aki akar, az továbbtanul. A felsőoktatás vertikumában valamilyen szakot választ, azt befejezi, és ha nem tud benne elhelyezkedni, akkor annyi ebből az előnye, hogy tudott tanulni, és enynyivel műveltebbé válik. Még egy fontos dolgot szeretnék felvetni. Hány félév a jogászképzés? Nem olyan régóta tíz félév, ez korábban kilenc félév volt. A kilenc félév is csak nyolc félév igazából, mert más szakon nem tudom, hogy a záróvizsgák négy külön részből állnának, és három hónapot vennének igénybe, vagy a szakdolgozatot külön védenék a záróvizsgától, mert az utolsó félévben kollokviumok nincsenek, az csak egy záróvizsga előkészítő. Ha veszek mérnökszakokat, akkor tudom azt, hogy mind a tíz félévet végigtanulják, a tizedik félévben is tanulnak, és a záróvizsga valamikor a nyár kezdetén van egyben az összes tárgyból, a szakdolgozat védésével együtt. Ez a tíz féléves képzés. A miénk igazából nyolc félév volt, és most vált kilenc félévvé azzal, hogy egy félévvel kitoltuk, és a tizedik félév lett a záróvizsga előkészítő. A doktori cím pedig megvolt úgy is, hogy igazából nyolc féléves képzéssel adtuk ki a diplomát. Köszönöm. LÉVAY MIKLÓS: Én egy dologhoz szeretnék hozzászólni, ez a bolognai folyamat. Mégpedig egy nemrégiben Angliában, Burgminghamben rendezett nemzetközi konferencia kapcsán. A konferenciát az Európai Jogi Karok Szövetsége rendezte. A szövetségnek durván az európai jogi karok fele tagja. A rendezvényen számomra is meglepetés volt, hogy a bolognai folyamatról ilyen intenzíven gondolkodnak. Elsősorban nyugati kollégák. Nem utasítják vissza eleve a kétszintű képzést. Fölmerült, hogy a bolognai folyamatnak a jogi karokra való alkalmazásánál az első feltétel az lenne, hogy ki kellene alakítani az európai jogi ismeretek tantárgycsoportját. 395
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
Ennek a hátterében az áll – legalábbis a szövetség dokumentuma szerint –, hogy létezik Európa-jog, ha viszont létezik valamifajta európai közös jog már most, akkor formálódnia kellene egy európai jogi oktatási térségnek. Elhangoztak mellette szóló érvek, és vita volt arról, hogy ilyen európai jogi felsőoktatási térség létezik-e, avagy sem. A mellette szóló érveknél szerepelt, hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság olyan joganyagot és esetjogi rendszert alakított ki, amelyről minden európai országnak tudomást kell vennie. Nem akarom elsorolni az öszszes érvet, de az is elhangzott, hogy a 25 tagúra bővítendő Európai Unióban még intenzívebb jogharmonizációs munka folyik majd. Lesz valamifajta közös joganyag, amire valahogyan reagálnia kell a jogi felsőoktatásnak. A harmadik érv: úgy tűnik – hogy amint a latin volt egykor a középkorban a jogászság és az egyetemi oktatás nyelve – van ma is egy közös nyelv, ez pedig az angol. Erre is reagálni kell a képzésben. Az ellenérvek között szerepelt, hogy a jog nem egyszerűen technikai eszköz, hanem a nemzeti kultúra része. Teljes mértékben harmonizálni, egységesíteni nem lehet. Valamint vannak olyan jogterületek, ahol a nemzeti sajátosságok rendkívül erőteljesek. Például a családi jog. Ezen érvek mentén fogalmazta meg a szövetség, hogy a bolognai folyamat a jogászképzésben elképzelhető, mégpedig úgy, hogy az első szinten történne a nemzeti jogok oktatása, és erre épülne rá egy „Master’s program”, amelyben ezeket a bizonyos európai jogismereteket oktatnák. Ez egyelőre vitakérdés. Az számomra nem tűnik vitakérdésnek a bolognai folyamat kapcsán, hogy a jogászképzés valószínűleg nem úszhatja meg a kétszintűvé válást. Ezzel a kérdéssel nekünk foglalkozni kell, mégpedig azok mentén, amik itt elhangzottak, kitérve arra, hogy az első szint mit tartalmazzon, és mire képesítsen a jogi szakmában. Aztán ahhoz képest mi legyen a másik szint. Én az alapján, amit ott láttam-hallottam, egy vita szempontjából el tudom képzelni kiindulási alapnak, hogy abban gondolkodunk – a jogászképzés tradícióira, helyzetére, a munkaerőpiacra, sok mindenre tekintettel is –, hogy az első szint nem lehet rövidebb négy évnél. A hároméves képzés szétzilálná a magyar jogász szakmát. Nem kellene ránk erőltetni, nem tudnánk kezelni, hogy mit csinál a három év után végzett BA fokozatú „jogi munkás”, és hozzá képest a jogász, és aztán majd hogyan lesz a „Master’s” fokozat. De a négyéves alapképzésre talán – hangsúlyozom ez egy javaslat – , ráépülhetne egy egyéves „Master’s” program. A mostani képzéssel összefüggésben szerintem az öt év és doktori cím okoz gondot. Nem véletlenül kérdeztem Szabó Imre dékán úrtól, amit kérdeztem. Ez azért az európai elfogadhatóság szempontjából nem megnyugtató, sokszor kezelhetetlen. A Monarchiából hoztuk magunkkal, illetve bizonyos országokból, hogy automatikusan a jogászképzéshez jár a doktori cím. Az utóbbi évek végzett jogászai ugyanakkor azonnal mennek külföldre LLM fokozatért. Holott az ötéves képzés LLM fokozatot jelent, de „kitehetjük az ablakba” a mi LLM fokozatunkat abból a szempontból, hogy mondjuk az Európai Uniónál pusztán 396
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
ezen az alapon LLM fokozattal fölvennék-e a nálunk szerzett jogász alapdiplomával. Praktikus okokból, és a jövője érdekében, az ötéves jogászképzést sok hallgató, aki teheti, „megfejeli” egy olyan LLM programmal, ami az ötödik év a nyugati diáknak. Tehát egy hatodik évvel szerez LLM fokozatot. Ezek látszólag részletkérdések, de az az érzésem, hogy ha a bolognai folyamatot a jogászképzés területén is megpróbálják kikényszeríteni, akkor mindenképp érdemes ezen elgondolkodni. FÖLDES GÁBOR: Van néhány előnye a jogi oktatásnak, például, hogy nem tegnapelőtt találták ki. Ez úgy tűnik, hogy nagymértékben védte ezt a szakmát mindenfajta átalakítási őrülettől az utóbbi évtizedekben, annak előtte is, és bízom benne, hogy még a közeljövőben is. Néhány felvetésre szeretnék reagálni. A Borsa Melinda által elmondott nagyon szép gondolatok mellett is azt gondolom, hogy túl sok, amit elvárnak tőlük, ti. a hallgatóktól. Azt gondolom, elsősorban ezekre a kérdésekre kell választ adni ahhoz, hogy tíz év múlva legyen munkahelyük. Az egyetem az olyan szellemi műhely, ahol olyanok oktatnak, akik régebben léptek be a tudomány műhelyébe, és olyanok tanulnak, akik kevésbé régen léptek be oda, s őket együtt egyetemi polgároknak hívják. Erről nem szabad akkor elfeledkezni, amikor jogi szakmunkásképzővé akarnak átalakítani minket. Az egyetemnek nem ez a feladata. Elnézést kérek mindenkitől, tegnap nem hallgattam végig a felhasználói oldal igényeit, de bizonyos vagyok abban, hogy a felhasználói oldal elmondta: a jogi karok rosszul képzik ki a hallgatókat, mert ők nem tudják, hogy az illetékhivatalban Mancikának kávét kell-e inkább vinni vagy virágot. Nyilván a jogi karok azt fogják megfogalmazni, hogy ők meg nem így gondolják. Nem ez a feladatuk. Tehát szembe kell nézni a következő nagy kérdésekkel: 1) Hatékonyság. Adott pénzből mennyit kell kihozni, valamiféle átalakításnak mik lesznek a következményei. 2) A hagyományok felrúgása. Vajon mennyire lehet kiszolgáltatni a jogászképzést a divatoknak? Itt a kérdés az, vajon egyszintű vagy kétszintű-e a képzés. Tehát hogyan lehet elkerülni azt, hogy a jogászképzés is annak a számháborúnak az áldozatává váljon, mint a közoktatás, hogy ti. a 8+4, 6+6, 4+8, stb. összetételű számok után csak a közoktatás haljon meg. A számok nagyon szépek maradnak. Nagyon jól tudjuk, hogy a jogászképzés az ő összes tradícióival Magyarországon valószínűleg ellenáll a kétszintű képzésnek. 3) Az az első szint, amelyet, ha valamiféle jogtechnikus képzéssé fogunk degradálni, nem fog találkozni a felhasználók hosszabbtávú igényével. 4) A kampányokkal csak úgy tudunk szembe menni, ha megfogalmazzuk a saját igényeinket és a saját érveinket. Nem lehet az épp aktuális piaci igények szerint felborítani a jogi oktatás hagyományait. Végül még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Magyarországon tizekét évvel ezelőtt voltak olyan szabályok, amelyek azt mondták, hogy a tudomá397
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
nyos fokozatot szerzett kollegák, azok bizony szakképzett kollegákkal azonos értékűnek minősülnek, azaz a tudományos fokozat, a kandidátusi fokozat megszerzése felment a jogász szakképzésben való részvétel alól. A rendszerváltás összes gyönyörei eredményeképpen az alakult ki a jogászképzésben, hogy ha minden szabályt megtartunk, akkor a doktori képzésben részt vevő hallgató soha az életben szakjogász nem lehet. Ez pedig felháborító. Ez olyan fajta tudományellenesség, amelyre még az ’50-es években sem vetemedtek. RUFF ÉVA: Azt szeretném tudni, hogy mi a véleményük a távoktatatásban folyó képzésről? Vajon azonos értékű diplomához juttatja-e a távoktatásban képzett hallgatókat? Biztosítja-e ez a képzés az elvárható készségek elsajátítását? NAGY MARIANNA: Szerintem már most is távoktatást végzünk. Végül is hallgatóval nem nagyon találkozunk, mert a hallgató nem jár be. A hallgatónak ugye számtalan egyéb dolga van, ami miatt nem igazán vesz részt a napi képzésben, nagyon ritkán kontaktálunk vele. Igazából a távoktatást mi a levelezőképzéssel valósítjuk meg. Tekintettel arra, hogy a levelezőképzésben részt vevő hallgató kb. fele annyi óraszámot, vagy talán még annyit sem töltenek az egyetemen, amivel képesek vagyunk készségeiket alakítani. Abból kiindulva, hogy a levelezőképzésben már egy alaptanuláson, egy alapképzési formán túlmentek, elsajátítottak bizonyos társadalomtudományi ismereteket, ezekre már nincs szükségük. Úgy vesszük, hogy csak a szakmai ismereteket kell neki átadni. Nekem az a tapasztalatom, hogy igazán ez a nagyon korlátozott óraszám miatt viszonylag kevés hatékonysággal működik. Nagyon kevés az olyan hallgató, aki igazán eléri azt a szintet, amit a nappali hallgatónál elérünk. A másik kérdés, hogy ha valaki úgy jön be a jogi kari oktatásba, hogy ő soha nem találkozik professzorral, szemináriummal, gyakorlattal, nem találkozik azokkal a módszerekkel, amelyeket csak személyes kontaktus útján lehet átadni, akkor nekem erős kétségeim vannak, hogy el fogja-e érni azt a hároméves szintet, amit itt három év alatt egy esetleges első fokozatban képes a hallgató átvenni. MEZEY BARNA: Előljáróban, csak a távoktatással kapcsolatosan, úgy vélem, nem is igazán tudjuk, hogy mi az a távoktatás. Nem ismerjük technikáit, és ezért nem is tudjuk igazán alkalmazni. A távoktatásnál tudniillik, (legalábbis amit én láttam belőle külföldön), speciális tananyag van, állandó számítógépes kontaktusban lehet lenni a tutorral. Folyamatosan konzultálni lehet írásban, számítógépen keresztül. Miután ilyen kísérleteink se nagyon voltak eddig, (mert valljuk meg, ami volt is, az nem távoktatás, hanem ez egy távoktatásnak nevezett számítógépes írásszerkesztő- és írásközlő program), következtetéseink is csak óvatosak lehetnek. Először azt kellene tisztáznunk, hogy mit jelent a távoktatás technikailag. Az informatikai feltételek biztosításában komoly gondjaink vannak, miként ezt dékán úr is elmondta. A távoktatáshoz legelőször is sok-sok, az 398
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
informatika világában jártas oktató kellene, akik gépeik mellett ülve konzultálnának a hallgatókkal. Persze több ezer hallgató mellett ehhez jelentős technikai feltételrendszerre volna szükség (legkevesebb, hogy valamennyi oktatónak legyen számítógépe, ami ma még csak szép álom). És persze egy olyan tananyagra lenne szükség, ami „távoktatható”. (Úgy hiszem, ennek kimunkálása a három közül a legnehezebben megoldható feladat.) SZABÓ ISTVÁN: Az egyetlen érintett én vagyok, ahol volt ilyen irányú próbálkozás. Azért vártam, hogy kinek mi a véleménye róla. Az első lényeges kérdés az, és ez itt is kiderült, hogy nem tudjuk pontosan definiálni, mi a távoktatás. Az elhangzott véleményekben mindenki egy kicsit mást gondolt távoktatásnak. Az egyik probléma az volt, hogy mit jelent a távoktatás, miben különbözik a levelezőképzéstől, és a heti hat óra konzultáció, amit általában a levelezőképzésben adunk, az vajon materiális-e. A távoktatásnak van egy olyan formája, amikor levelezünk, tehát nem kell számítógépes kapcsolattartás. Abban vitába szállhatunk, hogy – átlagban 80-90 órát adunk egy félévben a levelezősöknek konzultációként –, mi az a szint akár a levélben történő, akár a számítógépes kapcsolattartással, mi az ami kiváltja ezt a heti 80-90 óra konzultációt. Én generálisan nem tennék minőségi különbséget a levelező és a nappali képzés között, mert itt azért egyéniesíteni kell. Nem lehet azt mondani, hogy aki levelezőn szerez diplomát az biztosan buta, hanem azt mondanám, hogy általában több a tehetséges hallgató a nappali tagozaton, mint a levelező tagozaton. Ez az egyik dolog. Másodszor, nagy igény van a másoddiplomás képzésre, legalábbis a jelenlegi viszonyok között, és ezt más formában, mint levelező képzésben nem lehet megvalósítani. A másoddiplomások nappali képzésben nem tudnak jogi diplomát szerezni. Ezzel együtt mondtam azt, amit mondtam, a két tagozat különbségéről. DEZSŐ MÁRTA: Én azt hiszem, hogy e jelenlegi alkalom tényleg történelmi pillanat, amikor a jogászképzésről komolyan kell gondolkodnunk, mert – ahogy Szabó Imre dékán úr mondta – húsz évvel ezelőtt is megfogalmazódtak már hasonló igények, ám eltelt ez a húsz év, és ezek az igények most több oldalról, egyszerre, kummuláltan jelentkeznek. Az EU és az EU tagállamok évtizedek óta kínlódnak a jogharmonizációval, kínlódnak azzal, hogy hogyan lehet közelebb hozni egymáshoz, vagy hasonlóvá, vagy kvázi azonossá tenni oktatási anyagokat. Itt vannak azok a kollegák, akikkel két-három évvel ezelőtt Tilbourgban voltunk egy konferencián, ami pont arról szólt, hogy hogyan lehet kvázi egységesíteni a jogi oktatást, vagy szeleteit, szelvényeit legalább éppen a hallgatói mobilitás programokkal kapcsolatban stb. Mélységesen egyetértek azokkal a felszólalásokkal, amelyek arról szóltak, hogy nem szabad komolytalanná tenni a jogászképzést. Ennek van tradíciója, struktúrája. Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor örök időkre be kell betonozni ebbe a struktúrába, mert hiszen nem is 399
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
engedi az idők szelleme, hogy minden változatlan maradjon. De minden lépésnek számolni kell a konzekvenciáival. SZABÓ IMRE: Mélységesen egyetértek azzal, hogy a nappali és a levelező képzés nem ugyanaz. Egyetlen dolog ugyanaz, az avatást követően a diploma. Ám miközben egyformának tűnik, mégsem ugyanaz. Amikor „Burminghamről” esett szó, azt hiszem, az európai kín szülte azt a megoldást, hogy 4+1, vagy 4+2 legyen, és az EU-s ismereteket tegyük rá a nemzeti ismeretekre. Ugyanis ezzel mindenki meg tudja tartani a maga nemzeti képzését, és e mellé valami közöset tud találni, amit ráfejel. S akkor megvan a „master’s” képzésünk. Csakhogy egy kicsit megnehezíti majd a hallgatói mobilitást, hogy alsóbb évfolyamokban a gyerekek hogyan tudnak külföldre menni, meg visszajönni. Mert a képzés tartama bizony nem nagyon fog megegyezni. Továbbá, én nehezen tudom elképzelni, hogy ezek az EU-s ismeretek nem tisztán EU-ismeretek legyenek, hiszen ezek az ismeretek is igen keményen beépülnek az egyes jogágakba is. De alapvetően egyetértek ezzel a tagozással, mert Bolognából kimaradni nem lehet. Az idők ellen akarnánk haladni, ha ezt nem vennénk tudomásul. BERKE GYULA: Biztos vagyok abban, hogy a jogász felsőoktatásnak a közeljövőben szembesülnie kell a bolognai folyamat problémájával. A dolgok természete miatt bele fogunk kényszerülni, nem mintha ezt különösebben kívántuk volna, nem mintha különösebben sok tetejét látnám most a dolognak, de így működik a világ, így működik az Európai Közösség, és ez a jogközelítési tendencia. Tehát okosnak tartanám én is, ha a jogi karok most kijelentenék, hogy megkezdik a bolognai folyamat által támasztott kívánalmak végiggondolását, az erre való fölkészülést. Azonban azért némileg szintetizálva az itt elhangzottakat, szögezzük le azt, hogy a bolognai folyamat maga a piac által kikényszeríttet folyamat volt, az állam azért állt mellé. Ugyanis az alapprobléma itt az, hogy ha az állam takarékoskodni akar, s nem akar időt és pénzt fordítani bizonyos képzésekre akkor, amikor ennek nincs értelme. Az látszik a Közösség tagállamaiban, hogy ha bizonyos, a piac által megkívánt képességeket el lehet sajátítani két év alatt, három év alatt bizonyos szakmában, akkor az állam azt mondja, hogy eddig vagyok hajlandó ezt finanszírozni, és nem tovább. És egy másik szakma, amely öt év alatt sajátítható el, azt meg annyira vagyok hajlandó finanszírozni. Meggyőződésem, hogy a magyar piac, azaz a magyar igazságszolgáltatás, közigazgatás és gazdaság jelenleg nem támaszt olyan igényt a képzéssel szemben, amely képzésnek ezt a megkettőzését vagy kétfokúvá tételét indokolná. Elképzelhetőnek tartom ugyanakkor, hogy a jogászképzés hosszú időt vesz igénybe, tehát meggyőződésem nekem is, hogy ebből – ahogyan pár évvel ezelőtt öt év lett – most lehetne újra négy és fél év, de lehetne akár négy év is. Én ezt minden további nélkül el tudom képzelni. 400
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
Még egy mondat a bolognai folyamattal kapcsolatban. Az úgynevezett igazságügyi ügyintézőképzés. Ennek a képzésnek, amelyik jelenleg Pécsett és talán Miskolcon is folyik már, az a jellegzetessége, hogy rövid idő alatt – három év alatt – készít fel az igazságszolgáltatás szervezetében ellátandó ügyintézői munkára. Óriási az érdeklődés a képzés iránt, azonban teljesen világosan látszik, hogy amint az igazságszolgáltatásban ezek az állások betöltődnek, igazságügyi ügyintézőkkel, akkortól ennek vége. Nincs más pálya az igazságügyi ügyintézőként kiképzett hallgatók számára Magyarországon, csak az igazságszolgáltatásban meglévő egy-két ezer állás. FÜRÉSZ KLÁRA: Végighallgattam a tegnapi és a mai beszélgetést. Kezdem látni, hogy közelítünk ahhoz a problémakörhöz, ami a mi feladatunk, s tisztelet és becsület saját magunknak, hogy ti. mi gondolkodunk a fogadók igényeiről is. De – amint látszik – mi túl sokat ebben az irányban nem tudunk tenni. Mit tudunk tenni? Talán azt, amit Földes Gábor fogalmazott meg egyértelműen és konzervatív oldalról tekintve. Tulajdonképpen ez az, amit maximálisan támogatni tudunk, hogy itt van egy hagyományos képzés, amit ezer oldalról lehet persze bírálni, de ennek olyan hatalmas értékei vannak, hogy ezeket az értékeket bármilyen külső ötlet, új kormányzat, új koncepció sem tudta kikezdeni. Ez hatalmas érték. A bolognai folyamat kérdése szerintem aktuálpolitikai kérdés, mert azért nézzük meg, hogy miről van szó. Nem arról szól, hogy jogászok mit tesznek. Eleve kivett három képzést: a művészképzést, az orvosi képzést és a jogászképzést. Nagyon sok okos ember gondolkodott ezen, valami persze elindult. Elindult egy olyan folyamat, hogy mégsem ennyire merev ez az elkülönítés és lehetne valamit tenni, de nem tudom, hogy ebben a mai helyzetben nekünk szabad-e kidolgozni valamilyen konstrukciót. Különösen jó, hogy fölmerült az igazságügyi ügyintézői szak kérdése, mert én a tisztelt kollegáknak azért egy picit a lelkiismeretét szeretném megbolygatni. Ti. azoknak, akik ezt bevezették. Mi is gondolkodtunk rajta. Nyilvánvaló, hogy ennek vannak financiális indokai is, nem kétséges. De az a két kar, amelyik ezt a lépést megtette, tulajdonképpen anélkül, hogy a többiek egyetértését megszerezte volna, megcsinálta „Bolognát”. Hiszen megtörte saját intézményén belül az egységes képzést, és létrehozott egy főiskolai szintű képzést. A mi karunk ezért nem indította el. SZALAY GYULA: A jogász szakma struktúrájára az államnak jelentős befolyása van. A dolog rendkívül egyszerű, az állam egyetlen pillanat alatt meg tudja teremteni a kétszintű jogászképzés piaci keresleti oldalát, miként ezt egyébként az igazságügyi ügyintézők tekintetében megtette. Meghatározta az igazságszolgáltatásban azokat a munkaköröket, és a munkakörökhöz kapcsolódó hatáskört, amit igazságügyi ügyintéző képesítéssel el lehet látni. Ez jogszabályba van írva 401
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
Magyarországon. Ezzel az állam teremtett hozzávetőleg kettő-háromezer igazságügyi ügyintéző munkahelyet, és ilyen képzési igényt. LÉVAY MIKLÓS: Egyetlen mondatot hadd tegyek ehhez hozzá. Nagyon érdekes a jelentkezők összetétele. Megjelentek vám- és pénzügyőrök, rendőrök, megjelentek olyan foglalkozási ágak képviselői, amelyek nem sorolhatók az igazságszolgáltatás körébe. Miért? Azért, mert ezek az emberek, ha korábban diplomát akartak, akkor elmentek egy tanítóképző főiskolára és ott szereztek diplomát. Most, tessék gondolkodni azon, hogy társadalmi méretben mi a jobb? Hogy itt mégis jogot vagy joghoz közeli dolgokat tanulnak, vagy egy tanítóképző főiskolán szerzett diplomával töltik be a pozíciókat? SZALAY GYULA: Egy szűk témához szeretnék hozzászólni. Olyan minőségben kértem szót, mint a rektori konferencia bolognai bizottságának tagja, egy olyan feladattal megbízatván egyedüli jogászként ebben a grémiumban, hogy egy munkabizottságot kell létrehoznunk a kétciklusú képzés lehetőségeinek megvizsgálására. Szeretném elmondani, hogy ha a bolognai folyamatról beszélünk, akkor azt általában erre a kétciklusú képzésre szokták leszűkíteni. A „bolognai folyamat” áttekinthető dolog, amit 1999-ben egy dekrétumban fogalmaztak meg az európai oktatási miniszterek. Alapvetően a következőket jelenti: a két fő cikluson alapuló képzési rendszer, a kreditrendszer kiépítése, a belső és nemzetközi mobilitás, a minőségbiztosítás és az európai dimenziók beépítése. A rektori konferencia álláspontja az, hogy az elsőszintű képzésbe nyolc féléves, tehát négyéves képzést tesz bele; a főiskolai főigazgatói konferencia pedig minimálisan három és felet. Ez azonnal érintené például az államigazgatási főiskolai képzést, ha mondjuk ezt a vonulatkört adaptálhatónak gondolnánk és éreznénk. Többet erről gondolom nem is kellene beszélni, inkább egy javaslatot szeretnék tenni. Nevezetesen, a rektori konferencia bolognai bizottsága egy munkabizottság felállítását tűzte ki feladatul, minimum három taggal. Azt szeretném kérni, hogy a budapesti és a vidéki egyetemi karok részéről delegáljunk tagokat ebbe az előkészítő munkabizottságba, mert így nem magánemberek magángondolatainak privát megfogalmazásáról lenne szó. A bolognai folyamattal kapcsolatban mindenki tudja, hogy kevés olyan szakterület marad, amelyik a kétciklusú képzésen kívül marad majd. A mostani előterjesztések úgy szólnak, hogy az orvosképzést, a művész-képzést ab ovo úgy tekintik, mint ami kívül marad a kétciklusú képzésen. A jogászképzés mögött kérdőjel van;* az igazgatási képzés mögött azonban nincs ilyen kérdőjel. A jogászképzést folytató hazai egyetemek Dékáni Kollégiuma a 2003. május 16-17-én Győrött megtartott tanácskozásán foglalkozott a kérdéssel. A kollégium 2003. május 17-én a következő állásfoglalást fogadta el: „A Dékáni Kollégium egyetért a Bologna-folyamat célkitűzéseivel, amelyek remélhetőleg az egységes Európai Felsőoktatási Térség kialakulásá-
*
402
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK, I.
LÉVAY MIKLÓS: Az alapján, amit Szalay Gyula elmondott, egy kicsit módosítom a javaslatomat. A javaslatom az lenne, hogy a dékáni kollégium úgy foglaljon állást: a hazai jogászképzéssel kapcsolatban sok tényező motiválja, hogy átgondoljuk a jövőt. Ebben az egyik tényező a bolognai folyamat, és erről a dékáni kollégium előzetes anyagok alapján majd vitatkozik. De mi végleges választ biztosan nem adhatunk, mert nem csak a jogi karok ügye, hogy a bolognai folyamat nyomán milyen lesz a jogászképzés, hanem a teljes hazai jogászságé. Miután mi mondunk valamit, meg kell vitatnunk a jogi szakma képviselőivel is, hogy ők mit gondolnak erről. Ezt javasolnám.
hoz vezetnek. A Bologna Dekrétumban meghatározott elemek egy része már a jogászképzés szerves részévé vált, egyes további elemeit pedig célszerű a képzési szerkezetbe fokozatosan beépíteni. A kétciklusú (lineáris) képzési struktúra azonban a jogászképzés funkciójától és sajátosságaitól idegen. A történetileg kialakult, és ma is létező jogászképzés specifikumai ugyanis véleményünk szerint öt pontban foglalhatók össze: 1. széles társadalomtudományi megalapozás; 2. emelt, magas szintű elméleti [történeti-, jogdogmatikai-, filozófiai-, szociológiai-, jogbölcseleti-, politológiai-, közgazdaság-tudományi-] alapozás; 3. egységes jogász-alapképzés [a diverzifikációra irányuló több évtizedes kísérlet-sorozat nem vált be]; 4. egyetemi szintű képzés [10 félév, 300 kreditpont, 5 önálló záróvizsga, valamint az ettől elkülönített diplomamunka készítés és annak megvédése]; 5. Elsődlegesen klasszikus jogászi pályákra, másodsorban nem hagyományosan jogászi, igazgatási jellegű pályákra való képzés. A jogászképzés hosszú távon addig maradhat sikeres, amíg ezt az öt elemből álló kritériumrendszert nem változtatják meg radikálisan. Ezen szempontokra tekintettel konklúzióként levonható, hogy a kétszintű képzés ezen a területen nem alkalmazható. A tételes joganyag konglomerátumának változását csak az képes követni, ahhoz igazodni, aki magas színvonalú és széles spektrumú elméleti-, társadalomtudományi képzettséggel rendelkezik. A munkaerő-keresleti piac a szociális-igazgatási képzésekkel szemben ilyen igényt nem támaszt. Az utóbbiak egységességet sem igényelnek, és nem feltétlenül egyetemi szinten folytatandóak, ezért nem integrálhatók bele a jogász-alapképzésbe. A Dékáni Kollégium határozatai: 1. A jogász-alapképzésben a kétszintű képzés nem vezethető be. 2. A karok közötti hallgatói átvételről a kredit tartalomra figyelemmel a karok egymás között – lehetőleg azonos feltételekkel – dönthetnek. 3. Az igazgatásszervező szakról és a Rendőrtiszti Főiskola szakjairól történő továbblépés a karok ekvivalenciamegállapodásain alapul. 4. A jogi-igazgatási- és szociális igazgatási szakcsoport meglévő főiskolai szakjai munkaerő-piaci igényeket kielégítő képzések, amelyek – a jogászalapképzéshez képest – nem tekinthetők a Bologna folyamat értelmében felfogott kétlépcsős képzés első ciklusának. 5. Az élethosszig tartó tanulás jegyében és a NyugatEurópában létező Master- ill. LLM fokozat szerzésére lehetőséget teremtő posztgraduális képzések tanulmányozása alapján indokolt a jelenlegi szakirányú továbbképzési szakok áttekintése és továbbfejlesztése. 6. Indokolt áttekinteni a jogi szakvizsga és a PhD képzés viszonyát.” (Szerk.) 403
