3.
épes vagyok arra, hogy megmosakodjak, felöltözzek, a gyerekeket megmosdassam, felöltöztessem, és elinduljunk fél óra alatt; öt különbözô idôzónában kilencféle devizát tudok átszámítani; lassan, de hatékonyan képes vagyok elérni az orgazmust; el tudok készíteni és meg tudok enni egy vacsorát, miközben telefonon beszélek a nyugati parttal; tudok mesét olvasni Bennek, miközben fél szemmel az árakat figyelem a teletexten; de képtelen vagyok taxit fogni, hogy kivigyen a reptérre? A költségek lefaragásának céljából az Edwin Morgan Forster már nem küld értem kocsit, hogy kivigyen a Heathrow-ra. Nekem kell taxit rendelnem. Tegnap este elôjegyeztem egy helyi taxit, ám az ma reggel nem jelent meg. Amikor felhívtam ôket, hogy reklamáljak, a pofa azt mondta a vonal túlsó végén, hogy sajnálja, de legkorábban egy félóra múlva tud kocsit küldeni. – Csúcsidô van, kedvesem. – Tudom, hogy az van. Azért rendeltem tegnap este elôre. Azt feleli erre, hogy talán húsz perc múlva tud valamit szerezni. Ezt a sértést hevesen visszautasítom, és lecsapom a kagylót. És abban a pillanatban meg is bánom, mert az összes többi taxi-társaságnak vagy nincs kocsija, vagy még rémesebb várakozási idôt javasol. Majd megôrülök már, amikor egy koszos bronzszínû lapot látok meg a lábtörlô alatt. Egy taxi-társaságtól van, akikrôl még soha nem hallottam: „Pegazus – az Ön szárnyas sofôrje.” Amikor tárcsázom a számot, a pasas azt mondja, mindjárt itt lesz. Megkönnyebbülésem azonban nem tart sokáig. Ez, ahol lakom,
Hackney, és az ajtóban ki jelenik meg? Pegazus – az Ön beszívott sofôrje. A járdával közel negyvenöt fokos szöget bezárva parkol a kocsi, Pegazus szekere, egy Nissan Sunny, amelyben vágni lehet a dohány- és hasisfüstöt. Bemászok, de fizikai képtelenség levegôt venni, így megpróbálom letekerni az ablakot, hogy kidugjam a fejem, mint egy kutya. – Az ablak nem mûködik – közli a sofôr tényszerûen, és semmi sajnálkozást nem mutat. – És a biztonsági öv? – Nem mûködik. – Tudja, hogy ez szabályellenes? Pegazus a visszapillantó tükörben lesajnálva rám néz, mint aki azt mondja, hol élsz te? Mivel nem jött a taxi, annyira ideges voltam, hogy csúnyán összevesztem Richarddal. Megtalálta Paula karácsonyi ajándékcsekkjét, amit eldugtam Emily uzsonnatáskájába. Richard azt mondta, egyszerûen képtelen megérteni, miért költök én többet a nevelônô karácsonyi ajándékára, mint az egész családéra együttesen. Megpróbáltam magyarázkodni: – Mert ha nem szerzek Paulának örömet, itthagy minket. – És az annyira nagy baj lenne, Katie? – Hogy ôszinte legyek, nagyobb, mint ha te mennél el. – Ja, vagy úgy. Nem így kellett volna mondanom. A francba azzal a fáradtsággal. Mindig olyanokat mond az ember, amit maga is megbán, még akkor is, ha épp akkor úgy érzi. Ezután Richard ott ült a konyhaasztalnál, valami lebilincselôen érdekes olvasnivalót talált az építészeti szemlében, és sikerült úgy kinéznie, mint Trevor Howardnak a Brief Encounterben – nagyon rendesnek és csillogó szemûnek. Még csak rám sem nézett, amikor elköszöntem. Akkor Ben fölállt az etetôszékében, és jódlizni kezdett, hogy adjak neki
— 46 —
— 47 —
Kellemes ünnepeket
K
puszit. Nem, nagyon sajnálom. Patyolat tiszta kosztüm van rajtam, ô meg, ahogy kinéz, a ragyogó képén baracklekváros túrókrémmel... A taxi elindul, majd megáll, aztán újra elindul, és megint megáll, így megyünk végig a Euston Roadon. Ha ez London egyik fô ütôere, akkor Londonnak sürgôsen bypass-mûtétre van szüksége. A polgárok meg ülnek a kocsijukban, és lassan felforr az agyvizük. Amikor elhagyjuk a King’s Crosst, kinyitom a postámat. Van egy lap mamitól, benne az egyik magazin adventi melléklete: 26 recept a stresszmentes karácsonyért! Hitetlenkedve olvasom. Hogyan lehet stresszmentes az, amihez karamellizálni kell a gyöngyhagymát? Nyugat felé araszolunk, a felüljárón elhaladunk a rózsaszíntéglás, foghíjas sorházak mellett. Amikor én is ilyen házban laktam, a karácsony még egyszerû dolog volt. Volt karácsonyfa, egy nyamvadt kis pulyka, hálós mandarin, esetleg pár ragacsos datolya egy pálmalevélbôl készül csónak alakú tartóban, és egy óriási doboz Quality Street keksz, amit az egész család együtt majszolt a tévé elôtt. A nagy ajándék mindig le, a karácsonyfa mellé volt rakva – babaház, görkorcsolya, talán segédkerekes vagy csengôs bicikli. De a karácsony is, csakúgy, mint minden más, eggyel nagyobb sebességbe kapcsolt. Most itt van a Diótörô, amire már augusztusban jegyet kell venni, meg a Kelly Bronze. Amikor elôször meghallottam a nevét, azt hittem, Kelly afféle felfújható Baywatch-baba, aztán kiderült, hogy az egyetlen pulykafajta, amit még meg lehet enni. És ha egy órát vártál telefonkagylóval a kezedben, hogy a bevásárlóközpontos felvegyen a listájára Kelly-ügyben, akkor még haza kell hozni a madarat és kitömni. Az adventi magazin melléklete szerint a töltelék, amely valaha avas prézli volt hagymával és egy kanálnyi dohos zsályával, ma „vajas gomba vörös rizzsel és áfonyával, az ínyenceknek”.
A hetvenes években, ha jól emlékszem, nem voltunk ínyencek: édesszájúak voltunk, és égett a gyomrunk, amit sírkôre emlékeztetô színû és anyagú szopogatós gyógyszerrel enyhítettünk. Jó vicc, nem, ha az ember belegondol? Épp amikor a nôk milliószámra menekültek a háziasszonyi szerep elôl, hirtelen lett élelmiszer, amit érdemes megfôzni. Kate, gondolj arra sok finom falatra, amit meg tudnál csinálni, ha valaha is a konyhában tartózkodnál. 8:43 A Pegazusom egy gyors „kerülôutat” választott a repülôtérre. Egy óra huszonkét percem maradt a gép indulásáig, itt ülünk Southallban a vágóhídnál. A szívem majd kiugrik a helyébôl, a lábam a láthatatlan gázpedálon. – Figyeljen csak, nem tud gyorsabban menni? Kint kell lennem idôben. Egyszer csak egy fehérpizsamás férfi lép ki elénk az útra, a vállán átvetve egy gyermekméretû birka. A sofôröm hirtelen fékez, és lakonikusan csak ennyit morog hátra: – Amikor utoljára olvastam a kreszt, még tilos volt elütni az embereket. Csukd be a szemed, és koncentrálj arra, hogy megnyugodj. Ha kihasználom az idôt, sokkal gyorsabban fog telni: felhívom a Kwiktoyt, hogy reklamáljak, nem érkeztek meg a karácsonyra szánt életbevágóan fontos játékok. – Köszönjük, hogy a Kwiktoyt választotta. Sajnáljuk, de jelenleg minden munkatársunk foglalt. Szíves türelmét kérjük. – A szokásos duma. Elkezdem böngészni az Arany Oldalakból kitépett listát a kisállat-kereskedések címével. Nem meglepô, hogy országos hiánycikk a hörcsög, bár talán Walthamstow-ban van még egy. Érdekel? Igen. Amikor végre jelentkezik a Kwiktoy, egy fahangú munkatárs nem hajlandó elismerni, hogy egyáltalán van valami nyoma a rendelésemnek. Azt mondom neki, hogy nagyrész-
— 48 —
— 49 —
vényes vagyok a cégénél, de a jövôben átgondoljuk a befektetéseinket. – Rendbe’ – hümmögi –, a szokatlan igényre való tekintettel gondok vannak a szállítással. Kifejtem neki, hogy aligha lehet szokatlan az igény. – A kisjézuska születése, tudja. Már vagy kétezer éve ünneplik. Játék és karácsony. Karácsony és játék. Leesett a tantusz? – Kér egy utalványt? – Nem. Nem kérek utalványt. Azt kérem, hogy a játékokat azonnal szállítsák le, hogy a gyerekeimnek legyen mit kinyitniuk szenteste. Szünet, aztán egy sípoló hang, majd visszhangozva ezt hallom: – Jeff, valami hülye picsa balhézik az edénykészlet és a kerekes kutya miatt. Mi a francot mondjak neki? 9:17 Bôven van még idôm, amikor megérkezem a Heathrowra. Úgy döntök, hogy megkövetem a sofôrt, amiért üvöltöztem vele. Megkérdem, hogy hívják. – Winston – mondja gyanakodva. – Kösz, Winston. Jó kis útvonal volt, valóban. Egyébként én Kate vagyok. De jó neve van. Winston. Mint Churchill? Kivár egy kicsit, mielôtt válaszolna. – Mint Silcott. 9:26 Miközben utat vágok magamnak a zsúfolt indulási csarnokban, még valami eszembe jut. Haza kell telefonálnom. A mobilom nem mûködik. De vajon miért nem? Megpróbálok egy pénzes telefont, elnyeli három fontomat, nem kapcsol, viszont azt ismételgeti: – Köszönjük, hogy a British Telecomot választotta. Végül a jegykezelô pult melletti kártyás telefonról sikerül beszélnem, miközben a személyzet három egyenruhás tagja figyel. – Richard? Szia. Bármit teszel is, ne felejtsd el a harisnyákat.
— 50 —
– A fehérnemûre gondolsz? – Micsodára? – Hát a harisnyára. Nôi fehérnemû. Harisnyatartó, fekete csipke, háromujjnyi kilátszik a lágy combokból. Vagy arról az unalmas karácsonyi édességgel töltött izérôl beszélünk? – Richard, te ittál? – Nem rossz ötlet. – Miközben leteszem a kagylót, hallom, hogy Paula rágógumit kínálgat Emilynek. AZ ÉN LÁNYOMNAK NINCS MEGENGEDVE, HOGY RÁGÓZZON. Feladó: Kate Reddy Címzett: Candy Stratton Ügyfél ki van borulva az alap aggasztó teljesítménye miatt. Lefestettem nekik, hogy az EMF olyan, mint Björn Borg – gyôzelemre tör, nem pedig valami kiégett mûvész, aki gyors profitra megy, majd nagyot bukik. Talán bevette. Isten tudja, miért. A tárgyalásról kiszöktem a klotyóra, bezárkóztam a fülkébe, és mobilon hívtam a walthamstow-i kisállat-kereskedéseket. Három nappal ezelôttig Emilynek a Jézuskához írt levelében még csak említés sincs a hörcsögrôl. Most azonban már az 1. sz. kívánsággá lépett elô. A svéd ügyfeleknek mind olyan nevük van, mint amikor a scrabble-ben rossz betûket húzol. Sven Sjostrom ebédnél a tányéromról lopkodta a falatokat, és azt mondta, szenvedélyes híve „a szorosabb Európai Uniónak”. Csak politikailag korrekt férfiakkal ne kezdj Skandináviában! Szia, K.
— 51 —
Feladó: Candy Stratton Címzett: Kate Reddy Svendéglátód Sjóstramm pasi lehet. Hajts rá, szívem, attól megnyugszol! Csá Feladó: Kate Reddy Címzett: Candy Stratton Ez NEM TRÉFA. Ne feledd, boldog házasságban élek. Vagyis… szóval házasságban élek. Feladó: Debra Richardson Címzett: Kate Reddy Az az undok iskolatitkár úgy megalázott (persze, tudom, abba kéne hagynom ezt a hülyeséget az iskolaválasztással). Azt mondta, igen, Rubyt be lehetne rakni 2002-re, de figyelmeztetnem kell, Mrs. Richardson, több mint száz kislány van a listánkon, és elsôsorban a testvérekre figyelünk… Nincs véletlenül egy kis dinamitod? Meg kell állítani ezeket a beképzelt kurvákat. Mizujs?
Találtam hörcsögöt Emilynek. A lányhörcsögök dühöngeni szoktak, és megharapják vagy meg is eszik a kölykeiket. Vajon ez miért van? 2:17 Hóvihar, elhalasztják a hazafelé induló járatomat. Most telnek a drága másodpercek, amelyeket bevásárlásra szántam Londonban. A stockholmi reptéren is ajándékot keresek. Vajon Rich minek örülne, füstölt szarvassonka-szeleteknek vagy a Svéd tinibabák a hóban címû karácsonyi videónak? Nem veszem meg Emilynek azt a gusztustalan pisilô babát, amit a reggeli reklámokban mutogatnak. Megalkuszom a svédek hazai specialitásával, egy Barbie-szerû babával – egészen normális, valószínûleg szociáldemokrata, és a békefenntartók kekiszínû katonasapkáját viseli.
Feladó: Kate Reddy Címzett: Debra Richardson Én még nem intéztem Em iskola-ügyében semmit. Mire rászánom magam, bizonyára már az igazgatóval kell lefeküdni azért, hogy sansza legyen bekerülni… De sürgetôbb az, hogy két napom van arra, hogy Bent leszoktassam a cumiról, mert az anyósom szerint a cumi az ördög eszköze, csak cigányok vagy láncdohányosok használják, akik „odaültetik a gyerekeket a videó elé”. Mi mást lehet csinálni a gyerekekkel Yorkshire-ben?
Karácsonyeste az Edwin Morgan Forster irodáiban. Tudhattam volna, mi lesz a fizetésemelési kérelmemmel, amikor Rod Task a székem háta mögé került, megütögette a vállamat, háromszor, akár egy állatorvos, amikor oltásra készíti elô a macskát, és azt mondta rólam, „a team igen nagyra értékelt tagja”. Kora délután volt, a legpocsékabb napszak, a Broadgate fölött az égnek olyan színe volt, mint a teának. Rod elmondta, hogy az idén nem lesz jutalék. Nem lesz meg az a pénz, amire már számítottam, hogy be tudjuk fejezni a házat, és még annyi mindent. Mindenki számára nehéz idôk voltak, mondta, de az igazán nagy hír az, hogy egy új és hatalmas kihívást szánnak nekem. – Úgy véljük, te vagy az, Katie, aki az ügyfélszolgálatot el tudná látni, mert olyan piszok jól csinálod. És egyébként is, neked van a legjobb lábad. Rod alacsony, zömök kis ausztrál, olyan a hangja, mint amilyennel mások a pincér figyelmét akarják magukra felhívni. Amikor három és fél évvel ezelôtt Sydney-bôl áthelyezte magát
— 52 —
— 53 —
az EMF-be, elôször marketingigazgató lett. Azért hozták, hogy kicsit felpörgesse a céget. Én akkor valóban azt gondoltam, hogy nekem el kell innen mennem. Rod képtelen volt egyenesen a szemembe nézni – és nem csak azért, mert vagy öt centivel magasabb vagyok, mint ô –, állandóan megjegyzéseket tett egyes testrészeimre, mintha valami kiállított darabok lennének, és minden megbeszélését azzal zárt, hogy „rajta, tapossatok arra a kurva gázpedálra”. Pár héttel késôbb, amikor Candy bájosan megkérte, legyen olyan jó és fordítsa le ezt a mondatot, Rod pár pillanatig döbbenten bámult, majd szélesen elvigyorodott: – Szorongassátok meg az ügyfelet minden egyes pennyért! Szóval úgy nézett ki, hogy el kell mennem a cégtôl. De akkor Emily elérte azt a szörnyû kétéves kort, és én vettem egy könyvet, aminek az volt a címe: „Hogyan szelídítsük meg a totyogókat”. Kinyílt a szemem. A tanácsok arra vonatkozóan, hogyan bánjunk kicsi, dühös és éretlen emberekkel, akiknek fogalmunk sincs a határokról, és folyamatosan próbára teszik az anyjukat, tökéletesen illettek a fônökömmel való bánásmódra. Nem felettesként kezeltem, hanem úgy, mintha egy komisz kisfiú lenne. Amikor rosszalkodni akart, mindent megtettem azért, hogy elvonjam a figyelmét. Ha azt akartam, hogy megcsináljon valamit, úgy tettem, mintha az ô ötlete lett volna. Szóval Rod azt mondja, hogy mától én leszek a Salinger Alapítvány felelôse. Székhelyük New York. Az igazgató neve Jack Abelhammer. Kétszázmillió dolláros üzlet, és az én kaliberem szükségeltetik hozzá. Az ünnepek alatt megismerhetem a portfoliójukat, persze a továbbiakban is ápolgatnom kell az összes régi ügyfelemet, amíg Rod megtalálja a megfelelô embert, aki átveszi ôket tôlem. Megkérdem tôle, miféle az az Abelhammer. – Jól érzi a lyukat. – Hogy micsoda?
– Közelrôl ez fontos lehet. – Ja, golfozik. – Miért, Katie, mire gondoltál? A vakáció valójában még nem tör ki, csak munkaidô végén, de már az egész iroda kiürült: nem hivatalosan valahol a spicces ebéd és a piás ötórai tea között lebegünk. Amikor visszamegyek az íróasztalomhoz, Candy az ablak alatti fûtôtesten egyensúlyozik, kinyújtott lábát a székemen nyugtatja. Botrányosan vörös blúz van rajta, bíborszínû neccharisnya, haján aranypor. – Oké, hadd találgassak – mondja. – Rászart a fejedre, te meg fölajánlottad, hogy kitörlöd a seggét, mi? – Bocsáss meg – mondom, megfogom a bokáját, és lerakom a lábát a székemrôl. – Igazából egész jól ment minden. Rod szerint olyan jól bánok az ügyfelekkel, hogy bizalmuk jeléül ezt az egész nagy alapítványt nekem adják. – Aha. – Amikor Candy nevet, kilátszik az összes irigylésre méltó amerikai foga. – Ne nézz rám így. – Kate, itt a bizalom jele után általában legalább négy nulla van, ezt te is tudod. Mit mondott még? Nincs idôm válaszolni, mert Candy a szája elé teszi az ujját, ugyanis a rezidens rohadék, Chris Bunce, egy hosszú ebéd eredményeképpen a vécére menet elhúz mellettünk. Bunce, ez az állati nagy marha egyszerre képes soványnak is meg dagadtnak is kinézni. Amióta egészen udvariasan a tudomására hoztam, hogy nem érdekel, mit hord a boxeralsójában, a köztünk levô szexuális feszültség átadta helyét a parázs csatáknak. Amikor én kapok meg egy melót, amit ô akart volna, össztûz alá vesz. (A hozzá hasonló krapekok az elutasítást olyan inzultusnak veszik, amelyet kamatos kamattal kell visszafizetni, akárcsak a harmadik világbeli adósságokat.) Candy Chris távolodó alakja felé bök a fejével: – Valahogy
— 54 —
— 55 —
mintha egy rakás szar szivárogna be az EMF-be. Figyelj, azt is felajánlottad, hogy kitakarítod az irodát? – Minek nézel engem? Rod azt mondta, senki sem kap jutalmat. – És te ezt bevetted? – Cindy becsukja a szemét, és mosolyogva sóhajt egyet. – Ezt imádom benned, Kate. Maynard Keynes óta a legokosabb közgazdásznô vagy, és még mindig az hiszed, hogy kegyet gyakorolnak, amikor épp kirabolnak. – Candy, Maynard Keynes férfi volt. Candy megrázza a fejét, az aranypor megcsillan a haján. – Nem, nem az volt. Ô haver volt. Szerintem a történelemben azokat a férfiakat, akiben erôs nôies vonás volt, a mieinknek kell tekinteni. 18:09 Ha az anyósomékhoz megyünk északra, a kocsiba való bepakolás legalább két órát vesz igénybe. Az elsô órában Richard a csomagtartóba kirakós-szerûen beleilleszti a gyerekek holmiját. (XIV. Lajos kevesebb motyóval utazott, mint Ben.) Aztán eljön a pillanat, amikor keresni kezdi a tetôcsomagtartó kulcsát. A csomagtartó úgy terpeszkedik a kocsink tetején, mint egy felfordított csónak. – Hova tettük, Kate? – Richard tíz percen át káromkodik, és minden fiókot kiürít a házban, majd megtalálja a kulcsot a zakója zsebében. Miután Rich azt mondja nekem, hogy „most azonnal” rakjam be a gyerekeket a kocsiba, húsz percen át eszelôsen kirámol, hogy „biztos legyen benne”, betette a sterilizálót, amirôl „biztosan tudja”, hogy a pótkerék mellé rakta. Ezt ba…megekkel tarkított, dühödt visszapakolás követi. Ilyenkor minden csak úgy be van gyömöszölve, a kimaradó darabok pedig elöl és hátul akárhová kerülnek, ahol hely van. A pelenkázó, az öszszecsukható etetôszék, a hordozható járóka. Cumisüvegek, termoszok. Hálózsákok. Emily takarója – egy rémséges sárga gyapjúgombolyag, ami úgy néz ki, mintha több ízben áthajtott
volna rajta egy autó. Mi mindig egy egész állatkertre való alvóállatot viszünk magunkkal ha utazunk, itt van Ben imádott Zsebibabája, egy bárány, és fejdíszes víziló, meg valami hangyászsün-féle és Ben cumijai (mindenképpen eldugandók Rich szülei elôl). Emily meglepetése, a hörcsög a csomagtartóban lapul. Emily és Ben be vannak szíjazva a hátsó ülésre, akár a kilövésre váró ûrhajósok. Eleinte csak civakodnak, de ez nemsokára átmegy verekedésbe. Egy gyengeségi rohamomban – mikor vagyok én erôs? – kinyitottam a csokival teli mikulásdobozt, és adtam nekik egy-egy fóliába csomagolt darabot, hogy nyugton maradjanak. Ezért Emily, akin negyedórája még fehér kezeslábas volt, most úgy néz ki, mint egy dalmatakölyök, a szája körül sötétbarna, és mindenütt máshol barna pöttyök. Richard, aki hôsies közönnyel tûri ivadékai tisztasági fokát és általános megjelenését az év tizenegy és fél hónapjában, hirtelen megkérdi tôlem, miért néz ki így Emily és Ben. Mit fog gondolni majd az anyja? Nedvesített törlôkendôvel megtisztogatom a gyerekeket. Három órás autóút áll elôttünk. A kocsi úgy meg van tömve, hogy imbolyog, akár egy hajó. – Még mindig Angliában vagyunk? – kérdi egy hitetlenkedô hang hátulról. – Igen. – Már ott vagyunk a nagyinál? – Nem. – De én ott akarok lenni a nagyinál! Hatfieldhez érve a két gyerek egy visításra és nyüszítésre írt fugát ad elô. Fölhangosítom a King’s Singers karácsonyi dalait, és Rich-csel együtt rázendítünk. Petersborough mellett, nyolcvanmérföldnyire Londontól, egy idegesítô kis gondolatfoszlány fészkeli be magát abba a komposzthalomba, ami a fejemben jelenleg van.
— 56 —
— 57 —
– Rich, beraktad Zsebibabát? – Nem tudtam, hogy nekem kell rá gondolni. Én azt hittem, te raktad be Zsebibabát. Mint annyi más családnak, Shattockéknak is megvannak a maguk karácsonyi hagyományai. Az egyik hagyomány, hogy én veszem meg az én családomnak az ajándékait, én veszem meg a gyerekeink és a két keresztlányunk ajándékait, és Richard ajándékait, és Richard szüleinek, az öccsének, Peternek és Peter feleségének Cherylnek és három gyereküknek az ajándékait. És Richard nagybátyjának, Alf bácsinak is, aki minden karácsony másnapján átjön Matlockból, imádja a rögbit, és csak a puha, töltött édességet bírja elmajszolni. Ha Richardnak eszébe jut, és ha nyitva van még valami késô este, akkor nekem ô vesz ajándékot. – Mit adunk apának? – kérdi Richard az úton Yorkshire felé. Ez a házaspári adunk azt jelenti, te, ami azt jelenti, hogy én. Én veszem meg a csomagolópapírt és a celluxot, és én csomagolom be az összes ajándékot. Én veszem meg a lapokat, és egy nagy ív bélyeget. Mire megírtam az összes lapot és odahamisítottam Richard nevés mit írtam valami kedveset és vidámat, hogy repül az idô, és hogy ünnepek után majd hívjuk egymást (hazugság), akkor már túl késô van, így beállok a sorba a postán, hogy expressz küldjem el a leveleket. Aztán utat török magamnak a Selfridges’ élelmiszerosztályán, hogy sajtot vegyek és azt a csokival bevont gyümölcskenyeret, amit Barbara szeret. És akkor, amikor megérkezünk Barbarához és Donaldhoz, kipakolunk a kocsiból, és a fa alá rakjuk az összes ajándékot, az enni- és innivalót a konyhába visszük, ôk meg kórusban rázendítenek: – Ó Richard, köszönöm, hogy hoztál bort! Nem kellett volna fáradnod. Lehet, hogy a hálátlanság öl?
— 58 —
Éjféli mise, Wrothly, St. Mary’s templom A falu fôterét jégpáncél borítja, szinte zenél, peng a sarkunk alatt, ahogy átmegyünk Shattockék régi malomházából az apró normann templomba. Bent zsúfolásig megteltek a padok, sûrû, boros lehelet illatú a levegô. Tudom, hogy rosszallani kéne azokat a részegeket, akik egy évben csak egyszer, ilyenkor járnak templomba, de itt állok Rich mellett, és arra gondolok, mennyire szeretem, sôt, irigylem is ôket. Szeretem a hangoskodásukat, ahogy megpróbálnak csöndben maradni, szeretem azt, hogy tudom, azért jöttek, mert itt meleg és világos van, és egy kis emberiesség. Tartom magam, igazán tartom, amíg ahhoz a sorhoz nem érünk, hogy „Betlehem városa”, és akkor mindkét kesztyûmet a szememhez kell nyomnom. „Mély, álomtalan álmod fölött vonulnak a néma csillagok.”
— 59 —
