Kenyérszaporítás (Mt 14,14-22) Krisztus imádkozó magánya

Kenyérszaporítás (Mt 14,14-22) Krisztus imádkozó magánya Keresztelő János halálhírére Jézus egyedül akart maradni. Kereste a magányt az Atyával. Nem más ez, mint a nagycsütörtök estéjének begyakorlása. Egy prófétának, az igazmondónak, az asszonyok szülöttei közt a legnagyobbnak így kell meghalni? Egy táncért? Ilyen megszégyenítően, csúfosan? Ilyen fiatalon? Rendes per nélkül? Jézus Krisztus a magányt, a miértet keresi az imában. Rá is ugyanez a prófétai sors vár. Jánosban önmagát látja. A nagycsütörtök este nem készületlenül éri. Már előtörténetek, előjelek készítik a saját áldozatára. A halál senkire sem hirtelen csap le, életünkben már eleve megvannak a búcsú órái, alkalmai. Ezeket nem szabad elhessegetni. Meghalni az tud, aki előre begyakorolja, aki mások halálába elmerül, aki ugyanazon Atya akaratát keresi minden halálnál. A súlyos miértek idejében jó egyedül lenni az Atyával. Nem szabad kapkodni, elkeseredni, a szomorú ember mindig rosszul dönt. Krisztus ki akart lépni a világból, hogy hosszan kutassa az Atya kikutathatatlan akaratát. Órákig tudott imádkozni. Mit tudott mondani, tenni az imájában? Megszégyenítő az én 10 perces imám… Akinek volt már olyan érzése, hogy nagyon közel hajolt hozzá az Atya, az tudja, milyen rossz abbahagyni az imát, milyen rossz kilépni a templomból, ellépni az oltártól, eloltani a gyertyát, visszamenni a zajos világba, a hétköznapi teendőkbe, a Léttől vissza a létezők világába. S az ilyen megérintett egész életében szomjazza újra ezt a tartalmas légkört, igaz csöndet, életteli mozdulatlanságot. Ha jelentkezik a fizikai szomjúság, azonnal innivalót keresünk. Ha jelentkezik az ima szomjúsága, akkor is tegyünk le mindent. Most a legelső dolgunk az ima, az Atya közelsége. Ő is szomjazik ránk. Jó a közösségi ima, de jó egyedül is belépni egy templomba, kimenni az erdőbe, gyertyát gyújtani az imasarkomban. Aki idáig eljut, az már nem a parancsok teljesítése miatt imádkozik, vagy megy templomba, hanem „már nem tud másképp” lenni, mint imádkozva. Olyan ez, mint az udvariasság: az elején belénk nevelik, olykor nehéz megtartani, aztán a vérünkké válik, nem tudunk nem udvariasak lenni, rosszul érezzük magunkat, ha nem ilyenek vagyunk. Az Atya közelsége, az ima az elején parancs, nevelés, küzdelem, aztán a vérünkké válik, s szomjazzuk, ha nincs. Már nem kötelesség, hanem szerelem, nem szertartás, hanem baráti találkozás, nem program, hanem maga az élet. Krisztusban sokféle érzés kavarog: látta a saját vértanúhalálát is. Érdemes folytatni? Biztosan kavargott benne félelem, hiábavalóság, szomorúság, szorongás, depresszió, kétkedés, homály, talán düh, agresszió, lázadás. Ki kell ezt jelentenünk, ugyanis pont ezáltal vagyunk megváltva. Régi patrisztikus alaptétel: „amit Krisztus nem vett fel, attól nem váltott meg”. Ezeket az érzéseket maga Krisztus is felvette, küzdött velük. Így váltott meg: a kenózis, a karácsony folytatódik. Krisztus leszáll a földi létbe, beleszáll a szomorúságba, keresésbe, homályba. Sőt, ott imádkozva talán megsejtette: még ez sem elég. Az emberlét legmélyebb bugyráig el kell menni, bele kell szállni a legsötétebb órába, az elhagyatottság, szeretetlenség, halál órájába. A kenózist, a karácsonyt folytatni kell a húsvétig. Isten jelenlétét nem csak a teremtés szépségében, a szerelem mámorában, a siker büszkeségében kell az embereknek megérezni, hanem a sötétségben, szomorúságban, halálközelségben is. Ebből a vívódásából, talán szomorúságából a tömeg szólítja ki. Hallgatni akarják, gyógyítania kell. Van úgy, hogy saját magunktól feladnánk, s mások szükséglete lendít tovább. Ha csak rajtunk múlna, feladnánk, elszaladnánk, elkeserednénk, öngyilkosok lennénk. Ebből mások szeretete, igénye tud túllendíteni. Holnap is fel kell kelnem, dolgoznom kell, tűrnöm kell, élnem kell. Holtpontok mindannyiunk házasságában, családjában, hivatásában, munkájában, életkedvében, hitében vannak. Egy modern pszichiáter tanácsa meglepő: a depresszió, életuntság, kedvetlenség ellen még mindig a legjobb gyógyszer a szeretet. Nem a pszichoanalízis, a gyógyszerek. Javaslata szerint (és eredményei szerint!) a legjobb, ha ilyen hangulatunkban segítünk másnak. Minden szomorú, depressziós, életunt embert arra bíztat, hogy keressen valakit, akin segíthet. Ettől újra életkedvet kap, hasznosnak érzi magát, örömöt kap, elfordítja tekintetét a saját gondjairól, talán rájön, hogy még rosszabb is lehetne, távolságot vesz

önmagától, hogy Isten görbén is egyenesen író utjait jobban megérthesse. A legjobb gyógyszer a felebaráti szeretet. Egy misszionárius akarta otthagyni a papságát és a misszióját hosszú hónapok sötétsége után. Aztán elkezdte látogatni a családokat, hogy elbúcsúzzon, utoljára jókat beszélgessen, s miközben ezt tette, visszajött a szolgálat kedve. Egyszerűen nyitnia kellett mások felé, segítenie, mások gondjait vállára vennie, s közben meggyógyult az ő lelke is. A tömeg követi Jézust, és kiszólítja az intim imából, a létezők igénybe veszik az embert. Szívesen maradnánk olykor mi is, építenénk sátrat a színeváltozás hegyén, maradnánk a templomban, de a létezők igényelnek: dolgozni kell, családot ellátni, pelenkázni, a boltba menni, gyógyszert beszerezni. Jézus is ezt teszi és ezt is parancsolja: nem maradhatunk égre emelt tekintetű rajongók, a világot megvető szekták, a felelősség elől elmenekülő szerénykedők. Vissza a kemény világba (Heidegger). Az imának szentelt életek megtehetik, hogy naponta több órát imádkoznak. A szerzetesek hivatása, élete, kemény világa éppen az ima. Ők a világ jó légköre, nélkülük nem menne, minden családos ember háta mögött sok-sok imádkozó szerzetes van, akik életáldozatuk imájával támogatják őket a házasságukban, gyereknevelésükben, munkájukban. Minden világban küzdőnek ezért kell nagyon hálásnak lenni szellemileg és anyagilag is a szerzetesek felé. Ugyanakkor egy világban küzdőnek nem kell annyit imádkoznia, mint egy szerzetesnek. Mindenkinek az életállapotának megfelelően kell imádkoznia. Súlyos tévedés lenne, ha egy anya órákat imádkozna, de nem látná el a gyerekeit, egy férfi órákat olvasná a Szentírást, de nem lehetne rá komoly munkát bízni. Nekik talán kevesebb szóval, inkább az életükkel kell imádkozniuk. Ahogy dolgoznak, egymást szeretik, küzdenek, az váljon imává. Krisztus tanítani kezd, elmegy az idő, hosszabban beszél. Mélyen megérintette János halála, bármikor lefoghatják Őt is, nincs idő röviden cselekedni. Az idő sűrűsödik, töményebben kell élni. Az idő az ember egyik legnagyobb kihívása: mindenre nincs idő. Az okos tervezés, a kemény fegyelem nem a beképzeltség, gőg, teljesítménykényszer parancsa, hanem éppen az alázaté. Alázatosan tudomásul kell venni a korlátainkat, az időbelieket is. Talán nem csak az tartozik a felebarát szolgálatához, hogy van mindig időm a másikra, hiszen aki időt ad, a legdrágábbat adja: az életét. Aki időt ad, az meghal a felebarátjáért, a legnagyobb szeretet jele. Mennyi házasságban, szülő-gyerek kapcsoltban, baráti, rokoni, munkatársi, egyházközségi kapcsolatokban lenne szükség erre a halálra, az időt adó szeretetre. Az érem másik oldala szerint viszont az is a felebarát szolgálata, ha okosan tervezem és fegyelmezetten vezetem az időm: milyen sok pap, szerzetes, szolgáló ember forgácsolja szét önmagát. Éppen az alázat követel meg keménységet. Krisztus keményen, hosszan tanít, nem is veszi figyelembe az éhezésüket. Most ennek van az ideje, töményen kell élni. Krisztus magával ragadóan tanít. Máshogy, mint az írástudók. Lelkesen. Igaz Comenius mondása: „Aki tüzet akar gyújtani, annak magának is lángolnia kell.” Talán ezért nem hagyott Krisztus hátra egyetlen írott sort sem, hanem „csak” élő tanúkat, apostolokat. A tűz, a lélek nélkül a legszebb írott szöveg is halovány. Platón megvetette írásait, a szóbeli tanítást messzemenően többre értékelte. Krisztus tanításában megszállott: órákig tanít, fenntartja a figyelmet, elfeledkezik a saját éhségéről, mások határairól. Krisztus igazi férfi: a férfiak dolgoznak így. A férfi ha beleveti magát a munkába, elfeledkezik önmagáról, a családjáról, teljes erőbedobással dolgozik. Mennyire hiányzik ma a férfias munkavégzés, milyen sok a nyafogás, a munka kerülése, milyen alacsony a munkamorál. Krisztus talpig férfi, van benne pozitív agresszió, megszállottság, érezni, hogy a vasat is képes lenne kettéharapni az ügyért. De sok férfinak kellene ezt Krisztustól ellesni! Krisztusból a festmények, a közfelfogás gyakran csinál nőies férfit, érzelemdús férfit, olykor a szeretet nevében mintha kilopnák belőle a férfias férfit. Az evangélium számos más helyén is tetten lehet érni Krisztus férfias cselekvését: korbács, kemény szavak, tűrőképesség, elszántság, fizikai erő, kereszt.

Adjatok ti enni! Krisztus szól az apostoloknak, hogy adjanak ők enni a tömegnek. Az apostolok elkezdik leültetni a népet csoportokban, és fogalmuk sincs, mit adnak enni. Krisztus nem mondta, hogy csodát fog tenni. Azt az idegességet képzeljük el: most mi lesz? Kénytelenek Krisztusra hagyatkozni. Az apostoloknak ezt az idegességét, bizonytalanságát, ráhagyatkozását minden családfenntartó, igazgató, vezető megérzi. A létbizonytalanság az ember legsúlyosabb idegjátszmája. Nincs ugyanis bebiztosítva a küzdelem vége: házasságot kötök, de nem tudom a végét; családot alapítok, de hogy fogom eltartani; munkát kezdek, de nem tudom, hogy mindig lesze munkám; most van hitem, erkölcsöm, de nem tudom, hogy szélsőséges helyzetben is lenne-e ilyen tartásom; most kölcsönt veszek fel, de nem tudom, hogy lesz-e egészségem 20 év múlva a visszafizetéshez. A létfenntartási küzdelem a legélesebb, hiszen az ember lába alatti talajról van szó, nem csip-csup dolgokról. Az életet figyelve azonban azt sejtjük, hogy ez a küzdelem nagyon fontos az emberségünkhöz. Emiatt terveznünk, gondolkodnunk kell, ez felszít bennünk egy pozitív agressziót, a létösztönt. Meg kell tanulnunk összefogni, szolidaritásra vagyunk késztetve. Alázatossá tesz a jövő, a sors, a szerencse, azaz az ég felé, végső soron megnyit Isten felé, megtanítja imára kulcsolni a kezem. A megélhetés az ember számára mindig nehéz volt és nehéz is lesz, főleg ha becsületes is akar lenni az ember. Nem szabad ezért messiási elvárásokkal közeledni a politikai pártokhoz, az ismerősi kör befolyásos tagjaihoz, egy zsíros álláshoz. Krisztus nem veszi el a létküzdelmet, egész életünkben megmarad, ha nem anyagi, akkor erkölcsi, szellemi szinten. Fáj ez, de még mindig jobb, mint a küzdelem nélküli élet. Isten őrizz egy ötös lottótól, ami kiszakítana a természetes életből, a létküzdelemből, a szolidaritásból! Azok az emberek, akik már nem küzdenek, anyagilag-erkölcsileg-szellemileg bebiztosítottnak hiszik magukat, elvesztenek valamit, emberségükben sérülnek. A jólét és a magabiztosság szinte kifordítja az embert emberi mivoltából, a küzdelem, a szegénység mindig az origóhoz, Krisztushoz igazít. Fel kell ismerni: mindenki minden területen koldus. Kolduljuk a meg nem érdemelt ételt, egészséget, erkölcsöt, szeretetet. Látva a templom végében ácsorgó, bűzölgő koldusokat, tudnom kell: nem vagyok különb. Szent Ferenc koldusléte pedig nem szerep, hanem emberlétünk legőszintébb alapvázlata: a gyengeségünk, a mienk, ez a legsajátunk, ezzel dicsekedhetünk. Minden mást kapunk. Krisztus felszólítja az apostolokat: adjatok nekik ti enni! Szavai mintha túlzott igényt tartalmaznának. Krisztus túl nehezet kér. Megteszi ezt máskor: „legyetek jók üldözőitekkel”, „szeressétek ellenségeiteket”, „szüntelenül imádkozzatok” – és még sorolhatnánk. Newman bíboros meghatódik ettől: „Senki sem igényel engem ilyen magas szinten!” Aki szeret, magas igényeket támaszt. Nőni fölfelé lehet, föltekintve, célokat kitűzve, többet akarva. Nem mindenki mondja ezt: sokak érdeke, hogy ne nőjünk, maradjunk jó fogyasztók, vezethető politikai szavazók, szótlan munkaerő. Csak ne gondolkodjunk: vegyük, amit reklámoznak, csináljuk, amit parancsolnak, szavazzuk meg, amit mutatnak. Az életet a megfeszülés viszi előrébb, de félünk ezt kimondani. Meg kell feszülni, mint az íjnak a cél felé. Ez a megfeszülés, túligénylés megterheli az embert, feszültté tesz, türelmetlenné. Talán az idegesség, türelmetlenség oka szeretteinkkel, munkatársainkkal nem mindig a fáradtság, a bűn, hanem éppen a szeretet. Krisztus is igényelt, és tudott kifakadni is: „meddig tűrjelek még titeket, még mindig nem értitek?” Van egy pozitív agresszió, energikus motiválás, felspannoló igény. Krisztusban, Istenben is benne van ez. Nem véletlenül jelent meg férfi alakban, s Krisztus is a mindenek Eredetét nem Anyának, hanem Atyának nevezi. A nő ugyanis máshogy szeret: inkább elfogad, megsimogat, irgalmas. A férfi követel, önálló talpra állásra noszogat, teljesítményre sarkall. Isten szeretetéből Krisztus talán jobban ezt a követelő, igénylő szeretet akarta kiemelni, ezért a férfi alak. A túl nagy igénynek való megfelelés is az első lépéssel kezdődik. A Csomolungma megmászása is az első lépéssel kezdődik. Krisztus olykor nem is vár el mást, minthogy az első lépést a lehetetlen felé megtegyük, a többi az ő dolga. Csak vigyük oda az öt kenyeret, majd ő megáldja, és elég lesz. Csak merjük vállalni az élethosszig tartó házasságot, papságot, szerzetességet, orvosi hivatást, a kereszténységet. Csak kérjünk bocsánatot, tegyük le az alkoholt, kezdjünk jól dolgozni, édesgessük magunkhoz családunkat, gyónjuk meg bűneinket – az első lépést

megáldja az úr, és elég lesz. Súlyos akadály itt a kishitűség. Bízni kell benne, hogy az én adottságaim, jó szándékom, első lépéseim elegek lehetnek. Csak annyit tegyek meg, ami rajtam múlik – aztán Isten csodálatosan tudja vezetni az emberi életek drámának (komédiáinak és tragédiáinak) a szálait. Ha kudarc is lesz, én a teljes odaadást, az első lépést nem fogom megbánni. Ha bele se vágtam, később talán megbánom. Van az emberben egy akarat, hogy a jövőt bebiztosítsa, tudni akarja az út végét, érdemes–e ezt vagy azt megtenni, mi lesz a pontos következménye. Az ember biztonságra törekszik, mert körülötte mindenütt bizonytalanság van: nem tudom bebiztosítani a szerelmet, az egészséget, az életet, az erkölcsöt, a munkahelyet, a hitemet, a pénzemet. Nehéz ráhagyatkozásban, ködben, bizonytalanságban élni, amit csak lehet, szeretnénk bebiztosítani. Az élet pedig arról szól: ezeket a „kis” dolgokat, a létezőket nem tudjuk bebiztosítani. Kockáztatni, előre adni, dönteni, elköteleződni pedig csak az mer, aki tud egy nagyobb biztonságról. Be tudjuk viszont biztosítani, hogy a Léttel, a nagyobb jóval jó kapcsolatban legyünk, akkor a kisebb dolgok körüli gondok más súlyt kapnak. Bebiztosítani az Isten felé való lépéseinket, hű imáinkat, szentségvételeinket tudjuk: Isten nem hálátlan, nekünk ajándékozza majd magát, s akkor a legfontosabbat bebiztosítottuk. Akkor el tudjuk viselni a keresztre feszítést is. A hangsúlyt tehát máshová kell tenni a biztonság keresésében. Jó ezt a bebiztosított istenkapcsolatot testileg is érezni, nem csak hallani, beszélni róla. Jó nekünk, ha a hit kézzelfoghatóvá válik. Azok az emberek ott a hitet ették: a hit kézzelfogható bizonyítékát. Ugyanezt esszük az Eukarisztiában is: a hit közelségét, testi világunkba való karácsonyi leereszkedését. Minden vallást, a kereszténységet is megkísért olykor a spiritualizmus veszélye, amikor testfelejtő (vagy egyenesen testellenes) mentalitásban csak a lelki dolgokat tartjuk értékesnek. Az ember test és lélek, szüksége van hitét, szeretetét, becsületét lelkileg is feldolgozni, vallani, érezni, de szüksége van mindezt testileg is megélni, tenni. Jól esik Tamásnak, hogy megtapogathatja a sebeket a Feltámadt testén, jól esik látni a talpra álló bénát, jól esik enni a megszaporított kenyeret. Jól esik ma is, ha Krisztus testközelbe jön, s nem csak az elmémmel tudom, hogy Isten szeret, közel van, hanem ha ehetem az Eukarisztiát. Jól esik nem csak égre emelt szemmel megbánni bűneimet, hanem fizikailag is hallani a pap feloldozó szavait. Jól esik nem csak összeköltözni a szerelmemmel, hanem az oltár előtt kimondani az esküt, összekötött kezekkel. Jól esik haldoklóként az ágyam mellett nem csak elméletileg tudni, hogy ott van a vérző Krisztus, hanem a kenetben érezni is balzsamos irgalmát. Pedagógus az Isten, úgy közeledi, ahogy nekünk arra szükségünk van. „Adjatok nekik ti enni” – azaz vegyétek észre a testi szükségleteiket és oldjátok meg. Meg kell tudni látni az emberek bajait, kell a gyakorlati szeretet is. Nem csak elvekre, hanem konkrét segítségre is késznek kell lenni. Az egyházban régi küzdelem ez, hogy meddig dolga az egyháznak a lélek táplálásán túl a testi táplálás. Az apostoli időkben ezért választottak diakónusokat, így felmentve az apostolokat a testi táplálás alól, de mégis gondoskodva a kérdésről. A középkorban az egyháznak voltak fűrészüzemei, malmai, iskolái, kézműves műhelyei, meg aztán szociális otthonai, ingyenkonyhái. Komolyan vették az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Az újkorban mintha túlzottan lefoglalták volna az egyházat a szellemi küzdelmek (reformáció, felvilágosodás, marxizmus, világháborúk és hidegháború). Mára sok püspök és pap sürget hatékonyabb fellépést, hogy az egyház vegye jobban ki a részét a munkahelyteremtésben, a képzésben, a gyógyításban, a szociális ellátásban, a Föld népeinek igazságosabb együttélésben. Sokan sürgetnek hatékonyabb fellépést az élelem, a javak, a gyógyszerek igazságosabb elosztásáért. A felszabadulás teológusai nem riadnak vissza a keményebb hangtól és kritikától sem. A munkásokat nem lehet egyedül hagyni, s talán nem elég a szociális enciklikák kiadása… Olyan súlyos kérdés ez, ami nyílt seb az egyház lelkiismeretén. Amit Krisztus komolyan vett, azt nekünk is komolyan kell venni. Enni kell, etetni kell a testet. A testi alultápláltság azt jelenti, hogy valaki régóta nem eszik rendszeresen, egészségesen, változatosan. Nem egy pillanat alatt lép fel a testi alultápláltság, nem is lehet egy jóllakással gyógyítani, folyamat a lecsúszás és a felépülés is. A testet ha Krisztus komolyan veszi, nekünk is komolyan kell venni. Platón akarta feledni testét, a kereszténységbe is beszüremkedett egy testellenesség, a test, a szexualitás, a étkezés, a tánc megvetése. Pedig nem az a „hű de nagy

keresztény”, aki megveti a testet és a testi világot, hiszen a Krisztus felvette az emberi testet, ha megváltotta, ha neki jó volt, akkor nekünk is jónak kell lennie. Az az igazi keresztény, aki ebbe az üdvözítésbe bevonja a testét. Meg kell adni a testnek, ami jár neki: az örömöt, a pihenést, a táplálékot, a mozgást, mert később drasztikusan behajthatja. De meg kell adni a korlátot is, a fegyelmet. A test olyan, mint az ajtó: a szemnek, a fülnek, a testi érintkezésnek, a szájnak határokat kell felállítani, nehogy a lelket más irányba vigye, mint ahová menni akarunk. Hiába lesz aztán 3 diplomája valakinek, ha nem lehet egy munkaasztal mellé állítani, nem képes szülni, ha a betegség, a gyengeség nem engedi a szellemet érvényesülni. Az okos legyen előre okos. Így a mai testkultuszban sem vész el a keresztény józanság. Megadjuk a testnek, ami jár: az igényes öltözködés, a rendszeres testmozgás, a gyógyítás, az egészséges táplálkozás, a testkultúra, a feszültség levezetése, a szelep. Rossz látni olyan keresztényeket, akik a tornaóra, testmozgás állandó kerülését keresik, mértéktelenek az étkezésben vagy ivásban, nem tudják a maguk életállapotának megfelelő szexuális életet élni, nem járnak orvosi kontrollra, nem pihennek eleget. Ha Krisztus a testet komolyan vette, táplálta, nekünk is komolyan kell venni, minden téren. De a testi alultápláltságnak megfelelően létezik lelki alultápláltság. Ez ugyanúgy lassan lép fel, és csak lassan lehet belőle feltámadni. A lelket is táplálni kell, nem csak testi kenyérrel az él az ember, hanem Isten Igéjével is. Hiába a nagy testi egészség, ha közben nincs az embernek életkedve, nincs a családjában szeretet, műveletlen barbár marad, depressziós és hitetlen. A lelki alultápláltság nem látszik úgy, mint a testi, azért veszélyesebb. Amit látunk, az ellen könnyebb védekezni, könnyebb gyógyítani. Ami nem látszik, nehezebben vehető észre, és nehezebben is gyógyítható. Akkor derül majd ki a lelki alultápláltság, amikor lelki erősségre lenne szükség: határhelyzetekben, krízisben, konfliktusban, döntési szituációban. Az ilyen éles, nagysúlyú helyzetben aztán az ember azért nem tud helytállni, mert hosszú ideig nem táplálta a lelkét. Nem ott és akkor bukik el, az már csak következmény: lelki kiéhezésének látható, súlyos, tragikus következménye. A gödörben aztán mások is segítenének, Isten is ledobja a kötelet, de még ahhoz sincs erőnk, hogy megragadjuk a kimászáshoz. Ahogy a testi, úgy a lelki alultápláltságot sem lehet hipp-hopp pótolni, hogy gyónok egy jót, elolvasok valamit, kisírom magam. Ami nem egy pillanat alatt állt be, azt nem is lehet egy pillanat alatt helyrehozni. Aki okos, legyen előre okos: fontos az ima, a Biblia, a lelki beszélgetések, a barátok, a csönd. Ha Krisztus komolyan vette a test és a lélek táplálását, akkor nekünk is komolyan kell venni. De vajon melyik a fontosabb, a Miatyánk kérésében a mindennapi kenyérért melyikre gondoljunk inkább? Azt hiszem bármelyik hiányzik, azt a másik nem pótolhatja. Az egyikben való jóllakottság nem csökkenti a másikban való éhséget és kínt. A Miatyánkban ezért mindkettőt kérjük, egyik erősítheti a másikat. Ha Krisztus így tett, ne akarjunk okosabbak lenni. Ne váljunk testfelejtő idealistákká, de lélekfelejtő testimádókká sem. Mindkettő fontos, ugyanakkor mégis látunk prioritást: a sürgő-forgó Mártával szemben Máriának ad elsőbbséget. A szorgalmas munka is fontos, de a jobbik rész az igét hallgató Máriáé. Fontos a mindennapi munka és annak a kenyere, de Krisztus vasárnap támad fel, az első napon. Mielőtt az ember dolgozni megy a földi kenyérét, előbb üljön asztalhoz Istennel, előbb részesedjen a lelki Kenyérben. Bátorít is: „Ti előbb keressétek Isten Országát és annak igazságát, s a többi mind megadatik nektek” (Mt 6,33). A csoda talán fizikai csoda volt: a kenyeret osztó apostolok keze között szaporodott meg a kenyér, hiába adták, egyre több lett a kezeik között. Istennek, a mindenek Teremtőjének nem nehézség a fizika törvényeit felülmúlni. Bizalommal kérheti az ember, számtalan esetben tudjuk, hogy meg is teszi. Történt gyógyulás ott, ahol emberi ész szerint nem történhetett volna, vagy nem történt tragédia ott, ahol minden emberi számítás szerint meg kellett volna történni. A tudóstársadalom, az orvostudomány ilyenkor azt mondja: „a tudomány mai állása szerint megmagyarázhatatlan”. A hívő tudja, hogy nincs véletlen, a véletlen a buták „istene”. A fizikai törvényszerűségek felfüggesztése, megváltoztatása talán ritka csoda, talán a leggyakoribb. A Földnek, a Napnak minden pillanatban le kellene zuhannia a semmibe, és mégis halad a pályáján. A levegőnek, a víznek el kellene illannia a Földről, egyetlen más bolygón sincs élet, itt mégis van. Az anyag az entrópia törvénye szerint csak bomlik, a rendezettség a rendezetlenség felé halad, azaz a

világnak már rég szét kellett volna bomlania. Magától csak a pusztulás, bomlás van, mégis elindult az anyag, az élet rendezettsége, és a törvények ma is vezetik, mint Isten pórázai. Ezt a csodát egy nyíltszívű fiú indította el. A tömeget mindig a bátor elitek viszik előrébb. Az elit ott is mer, ahol más nem, ott is akar, ahol más nem mer. A haladáshoz nem azt kell várni, hogy majd más elkezdi, „kezdjék a gazdagok, akiknek pozíciójuk van, az illetékesek”. A fiú mentalitása a vonzó: itt és most, ennyivel, nekem el kell kezdeni. A fiú jelenti a fiatal generációt is: a maga idealizmusa provokálja a csodát. Az idősebb nemzedék intézményesedik, megcsontosodik, lassabb. Minden fiatal generáció hivatása, hogy merjen többet akarni, szeretettel kritizálni, álmodni, lelkesnek lenni. Az idősebb generációnak tudni kell befogadni, beavatni a fiatalokat, mert ha nem, akkor lesz forradalom, az idősek félreállítása. A hatalmat megkaparintó fiatalok mindig kegyetlenek, véresek, kapkodnak, éretlenségükben próbálkoznak. Az élet úgy megy igazán előbbre, ha a két generáció össze tud fogni. Talán a saját ételét felajánló fiú hite, bizalma, önzetlensége másokat is arra indított, hogy elővegyék a szemérmesen (vagy önzően) rejtegetett elemózsiájukat, és beadják a közösbe. A fiú ajánlja fel először a maga árpakenyerét: nem szégyelli ezt a legszegényebb kenyérfajtát, leveti szégyellőségét és önzését. Nem kisebb csoda ez, ha így történt: talán nem a kenyeret szaporította meg Krisztus, hanem 5000 önző, szégyellős embert változtatott át testvéries, bátor, nyílt közösséggé. Ilyen értelemben nem csak fizikai, hanem erkölcsi csoda is. Rászorul erre minden család: ne mindenki a maga útját, érdekeit, örömét, munkáját lesse, hanem legyenek egy család. Rászorul erre a magyar nemzet: Mohács óta széthúzunk, mindenki túlélni akar, a saját kerítéséig gondolkodik. Ideje lenne összefogni, közösséggé válni. Rászorul erre a világ: a jóléti államoknak fel kellene karolni a szegényeket. Még ha teljesen eltartani nem is tudja, az a kevés is segítség, sok kevés sok lehet. Az 5000 férfi hangoztatása a nagy számot akarja jelenteni: itt nem egy sarokban végrehajtott csoda történt, hanem a társadalomnak egy jelentős része látta. Sokakban kellett hogy elindítson gondolatokat a tömeg és közösség, a fiatal és az idő generáció, a földi és az égi messiási elvárásokról stb. Ezért mondhatjuk, hogy ez a csoda természeti csoda, hiszen a kenyér megszaporodott, erkölcsi csoda, hiszen a sok önzőből önzetlen, megosztó ember lett, de társadalmi csoda is, hiszen hatott a társadalom egy részére is. Isten háromszor ad kenyeret népének. Először az Ószövetségben, amikor a pusztai vándorlásban manna hullott az égből. Aztán a mai evangélium szerint Krisztus az Újszövetségben megszaporította a kenyeret. Krisztus Urunk tudja, nem elég ez a kenyér. Ezek után még mindig éhesek lesznek, ez mindig elfogy. Olyan kenyér kell, ami örökké megmarad a történelemben, amit mindig meg lehet törni és meg lehet osztani, s nem fogy el. A sorok között már megfogalmazódik Krisztusban az utolsó vacsora ötlete, egy olyan kenyérosztás, ami több a testi eledelnél, amihez mindenki hozzájuthat, ami a történelemben végig kísér. Az evangélisták közül egyedül Lk ezért kapcsolja ide a haláláról való jövendölést. Az Eukarisztia ezen kenyeréből mi is ehetünk, s szánkban érezzük vele az ószövetségi mannát, az újszövetségi megszaporított kenyeret is. Ez a legmélyebb éhségünket csillapítja. Ezért használja az utolsó vacsora, az eukarisztia igéit az evangélista, a liturgia mozdulatait látjuk: hálát adott, megtörte, szétosztotta.

A maradék 12 kosár maradékot szedtek össze. Fontos, hogy volt maradék. A maradék jele Krisztus túlcsorduló tettének, túlcsorduló ajándékozásának, ami mindig megszégyeníti kishitűségünket és egyben megerősíti az igaz hitet. Nyugalom árad a maradék kosarakból: ne aggódjunk, Isten tenyerében vagyunk! Isten nagyvonalúsága mindig felülmúlhatatlan. Ez a nagyvonalúság az ember kiszámíthatatlansága miatt ma is kell a világban, és ugyan ki tudná adni, ha nem az, aki maga is megtapasztalta: a hívő? Nekünk Istenünk miatt kell nagyvonalúnak, nagyszívűnek lenni, nem az emberek érdemei miatt. A maradék jele az étkezők mentalitásának is: talán óvatosan ettek, hogy jusson mindenkinek, sokan vannak, sokaknak kell elégnek lenni. Ez a mentalitás rendkívül szükséges lenne a környezetvédelemhez: sokan vagyunk, sokaknak kellene elégnek lenni a víznek,

a levegőnek, a földnek, a tápláléknak. Óvni kell a földet a jövő, az utódok miatt is. Nem emberhez, hanem mindent itt és most felfaló sáskához illő magtartás, ahogy korlátlanul feléljük a földet. A túlzott fogyasztás, a túlzott szemetelés, a túlzott irtás káros hatása már jelentkezik a klímaváltozásban, de súlyos hullámát majd az utókor fogja megérezni. Aki ajándéknak, kapott csodának tartja az életet, az egészséget, a Földet, az óvatosabban eszi, mint a tanítványok a megszaporított kenyeret. A maradéknál a szám is fontos: 12 tele kosár maradékot szedtek össze. A 12-es szám Izrael közösségét jelenti: a tömegből közösség lesz az étkezés által. A közösség mindig több, mint a tömeg. A tömegnek nincs legitim vezére, többnyire a nagyszájúak a hangadók, míg a közösség a legalkalmasabbra akar hallgatni. A tömeg véletlenszerűen, közös kapcsolódás nélkül verődik össze, ezért könnyen manipulálható, mint a Krisztust halálra ítélő tömeg, mert Barabást választják. A közösség értékek mentén gyűlik össze, tudja, mit akar, nem vezethető könnyen félre. A tömegben a csordamentalitás, a farkastörvények uralkodnak, a közösségben az értékeihez kötődő mentalitás, a szolidaritás. A tömegben a másik testvéred, de könnyen az ellenfeled is lehet, ezért a másik a versenytársad; a közösségben a másik ember a testvéred. A közös fáradtság, a közös sors, a közös kenyérből való részesedés, a közös ajándékszerű táplálás mind-mind közösséggé változtatja a tömeget. Ez is van akkor csoda, mint a kenyérszaporítás. Az Eukarisztia átváltoztatásakor kérjük a Lelket, hogy változtassa át a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé – és kérjük, hogy az itt imádkozókat is változtassa át, jobb családokká, egyházi közösséggé, új néppé. Ugyanaz a Lélek képes hatékonyan átváltoztatni a kenyeret és a bort, és minket is újra és újra közösséggé, családdá, egyházzá. Az eukarisztia így lesz az egyház születésének elindítója, etetője, megőrzője. Új közösséggé vált a tömeg, az a tömeg, amelyik nagyon tarka összetételű volt. Ez a csoda valahol pogány népek közelében történt, s ez jelezni akarja: Isten tud az övéiről a pogány környezetben is gondoskodni. A pogánymisszió idején ez fontos bátorítás lehetett. De fontos ez a helyszín azért is, mert a tanítás és a kenyérszaporítás csodáján biztosan voltak ott pogányok is, és zarándokok is messziről. A kenyérből mindenki részesedett, senkit nem zártak ki. A keleti Liturgiában egyetlen cipószerű kenyérből, a proszforából részesül mindenki. A proszfora közepéből lesz a Liturgia kenyere, amit átváltoztat a pap, amiből a szentáldozásra felkészültek részesülnek. A többi kenyeret pici kockára vágva a Liturgia végén kiosztjuk, ez a szeretetlakomára, az agapéra emlékezet – és a kenyérszaporításra. Bár ez nincs átváltoztatva, de ugyanazon kenyér része, s ebből részesülhetnek a nem keresztények, a vendégek, az elváltak, a hitetlenek is. Ugyanazon kenyérből részesülnek a Liturgia végén mindannyian: milyen szépen kezeli a keleti egyház a kényes kérdést. Vannak, akik nem áldozhatnak, de ugyanazon kenyérből mégis részesülhetnek. Az oltártól kell egy lépés távolságot venniük, de nem kell a templomból kimenniük, ők is Krisztuséi. Az Eukarisztia kenyeréből az apostolok zárt közössége részesedett, de ebből a kenyérből mindenki ehetett. Vigasztalás, elismerés, bátorítás a nem áldozóknak, hogy mégis az egyházhoz tartoznak, Krisztusnak fontosak. A tömegből közösség lesz: Krisztus köré gyűlnek, az apostolok rendezik őket 50-100 fős csoportokba, ahogy Mózes tette a zsidó néppel a pusztai vándorlás idején. Ez az ószövetségi nép csoportformája, sőt, hadi alakzata volt. Itt most új nép szerveződik, új vándorlás, új csaták, új vezér. Krisztust már születésétől hasonlítják Mózeshez: a gyerekkori mészárlás, az egyiptomi menekülés a valóságban nem történt meg, a párhuzam Mózes életrajzához akarja kapcsolni Jézust, de itt nagyobb vezér van. Nem elég Mózes, nem elég az ó-szövetség, a pusztai kenyér. Új vezér kell. Itt érhető tetten az indíték, hogy miért tesz Jézus csodát: „megesett rajtuk a szíve, olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok”. Igaz volt ez akkorra is: nem volt a népnek saját politikai vezetője, de a római megszállás miatt igaz tanítója sem. Érthető ebből a szempontból, hogy a csoda után a Jn evangélium tanúsága szerint királlyá akarták tenni Jézust. Igaz vezető Ő, ad testi és lelki táplálékot is. Pásztor nélkül a juhok szétszélednek, veszélyezteti a farkas, ha eltévednek, éhen is halhatnak. A pásztor vezet és véd, etet és oltalmaz, szeret és fenyít. Pásztorokat ma is ad népének, a világ zűrzavarában, az önfejűség, erkölcsi relativizmus, a lelki alultápláltság idejében életbevágóan fontosak a jó pásztorok. Meg is kell szívlelnie minden pásztornak: nincs idő finomkodni, vezetővé kell válni. Nincs idő óvatoskodni, atyává kell válni egy közösségben. A pap nem tapogatózó pszichológus,

semleges lelki ember, be nem avatkozó múzeumi teremőr. A papnak tudnia kell atyává válni, aki bíztat és szeret, követel és fenyít, megvéd és ha kell, be is tud avatkozni. Krisztus jó pásztorként ezért mondja az apostoloknak, hogy telepítsék le a tömeget a fűre, ezzel is utal a 23. zsoltár pásztorára, aki dús legelőkre vezeti nyáját. „Megesett a szíve”, s ezért ad kenyeret. Ugyanezeket a szavakat használja Jézus a tékozló fiút visszafogadó atyára, az irgalmas szamaritánusra. És most a kenyéradás indítékára. Tudjuk, hogy tulajdonképpen az Atyának esett meg a szíve rajtunk. Az egész Jézus nem más, mint az Atya megesett szíve, az egész Jézus-esemény az Atya szíve. Ezért merjük mondani, hogy az Atyát Jézus által lehet megismerni a legtökéletesebben (nem a magunk és mások rémképei, buta istenképei, a történelem szörnyűségei), Jézus által van utunk az Atyához (lehet kérni, az Atya a szeretet). Lehet kérni: „Atyám légy olyan, amilyennek Jézusban mutattad magad, essen meg a szíved rajtunk, rajtam.” Kenyeret ad Jézus, mert megesett a szíve, örök kenyeret ad a Liturgián, mert a szíve örökké megesett rajtunk. A Jn evangélium végén királlyá akarja tenni a nép Krisztust. Nem csoda, hiszen kenyeret adott, mégpedig kétfélét. „Ilyen király kell nekünk! Hallgat rá a nép és nem kell annyit dolgozni. Ez az igazi megszabadító: ad tanítást, testi kenyeret, talán még a rómaiakat is ki tudja űzni!” Krisztus elmegy, nem akar megfelelni a földi messiási elvárásoknak. Nem kicsiben akar király lenni, hanem nagyban. Oly gyakran megtörténik, hogy mi akarjuk Istent befogni a magunk érdekeibe, mi akarjuk életünkben dzsinné tenni, ahol a végső király mégis csak én vagyok, és Isten teljesítse óhajaimat. Amióta ember az ember, azóta akarja az Istent a maga kiszolgálójává tenni. Jézust azért ölték meg, mert nem úgy táncolt, ahogy a zsidó nép fütyült, nem úgy volt Messiás, ahogy ők diktálni szerették volna. A modern ember is szeretne diktálni, elvárásokat támasztani, kéréseket előírni Istennek, s ha Ő nem teljesíti, akkor nincs is, akkor csalódtam benne, akkor nem is kell. A valóságban fordítva van: mi vagyunk az Ő királyságában! A templomban ezért van az oltár fölött 4 oszlop és baldachin: régen a császár trónja fölött volt mindez, s most ezek alatt nem egy földi király, hanem Krisztus trónja, azaz az oltár van. A templom Isten királyi trónterme, mi megyünk be, alkalmazkodunk az Ő királyságához. Lehet kérnünk, de az első Isten uralma: „Te Uram hogy látod, mit akarsz, hogy cselekedjek?” A nagypéntek lesz a végső nemértés napja, a negatív teológia csúcspontja, Isten útjai kifürkészhetetlenségének egyértelmű jele. Isten nem dzsinn, akinek parancsolnánk a markunkban tartva, hanem király, akinek mi vagyunk a tenyerében, még ha rákban meg is kell halnunk… Régi mondás, hogy „az ember nem fordulhat kenyéradó gazdája ellen.” Ez a köznapokban azt jelenti, hogy akitől a kenyeret, azaz a munkát, fizetést, létfenntartásom kapom, annak hálásnak kell lennem. A hálán túl tűrnöm kell neki, elfogadni akaratát, sőt, a bűnt és az erkölcstelenséget is fel kell vállalnom miatta, hiszen „ő ad kenyeret”. A mai evangélium egyszer s mindenkorra a fejünkbe vési: Isten a kenyéradó gazda. Ez az embert bátorrá teszi: merhet nemet mondani bűnre, otthagyni a munkahelyét, menteni a gerincét a zsebével szemben. A létfenntartás küzdelmében valóban kell tűrnünk, bele kell lépnünk a mások okozta strukturális bűnbe, kompromisszumot kötnünk, de a súlyos bűn határát nem szabad átlépnünk. A jó Isten mindig megmutatta, hogy van tovább, érdemes Őbenne hinni, nem a becstelen kenyéradókban. Persze nagy bátorság kell a földi kenyéradóval szembefordulni, de talán észbe kap, visszafogja önmagát, talán tisztelni fog az ellenállásom miatt. És talán elküld, kirúg. A vértanúságot János, Krisztus és a vértanúk sorsa óta nem lehet kihúzni a kereszténységből. De még mindig jobb, mint embertelenné válni. Ady emberségért kiált az embertelenségben, a világháború idején. Embertelenné nem csak a háború, hanem a létbizonytalanság, vagy éppen a túlzott jólét is tehet. Akár háborúban, akár a küzdelmes mindennapokban emberek csak Krisztus kenyerétől lehetünk. A történet végén Jézus visszatér imádkozni: talán folytatja, talán megerősödve új örömökkel lép az Atya elé. Talán elmélyült benne a tudás, hogy nem elég az embernek testi táplálékot adni, nem elég a tér-idő egy pontján a történelemben tanítani, még több kell: megváltás a legmélyebb bajtól, örök jelenlét. Ezért kell megváltani a legnagyobb bajtól, a bűntől és a haláltól, s ezért kell feltámadni, hogy örökké mindenkivel lehessen.