„ÉLJEN KRISZTUS KIRÁLY!”
KRISZTUS LÉGIÓJA BEMUTATOM KRISZTUS ÚJ HADSEREGÉT Írta: Barlay Ö. Szabolcs Váratlan fordulat állt be a katolikus egyház életében, különösen a Vatikáni Zsinat óta. Épp azokban az évtizedekben, amikor a nyugati társadalom jelentős része és szociológusok meghúzták felette a vészharangot. Új mozgalmak, vallási közösségek jöttek létre, és valósággal tavaszt hoztak az egyházba. Aki foglalkozott valamelyest az egyház történelmével, észrevehette, hogy életében a legváratlanabb és legkritikusabb pillanatban „éghajlat változás” áll elő. Ennek vagyunk szemtanúi a 20. században is. Ebben az írásomban a számtalan új mozgalom közül most csupán azzal foglalkozom, mely rám a legnagyobb hatást gyakorolja, és amitől hazai viszonylatban is a legtöbbet remélek. A mozgalom neve is közel áll személyiségemhez és apostoli terveimhez. Legio Christinek hívják, magyarul Krisztus légiójának. Ha az ismert rendek valamelyikéhez akarnám hasonlítani, a jezsuiták Jézus társaságát említeném. Őket nevezi a közvélemény Krisztus katonáinak. Ennek analógiájára magamban legtöbbször „légiósoknak” nevezem a mexikói Marcial Maciel atya alapította kongregáció tagjait. És szimpátiámnak van még egy rejtett titka is, méghozzá az, hogy velem egykorú az alapítója, sőt ugyanabban az időben szívtuk magunkba Rómában azt a minden elképzelést felül múló „tavaszi levegőt”, melytől mi, akkori fiatalok valósággal megmámorosodtunk, és egy életerős egyház jövőjét álmodtuk meg. + „ÉLJEN KRISZTUS KIRÁLY” Kezemben tartom Marcial atya könyvét. És életrajzán keresztül betekintést nyerhetünk magának a Legio Christinek lényegébe, a mozgalom célkitűzésébe. A „légió” elnevezés sejtetni engedi, hogy már a kezdet kezdetén hadi állapot húzódik meg a háttérben. És valóban. A huszas évek végén, mint iskolás gyerek gyakran hallottam a mexikói egyházüldözésről. Sőt még arra is emlékszem, hogy a legtöbb vértanú még a kivégzés előtti percben is hangosan kiáltotta „Éljen Krisztus király”. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Krisztus légiója a mexikói egyházüldözés véres talajába ereszti le gyökereit. Marcial atya szülei és a rokonság végig élte a legvéresebb esztendőket. Tulajdonképpen azért tört ki az üldözés, mert a keresztények azt követelték a kormánytól,
hogy ismerje el a vallásszabadságban biztosított alapvető jogaikat Még nem volt tíz éves, amikor látta, hogy családjának legjobb barátai felmentek a hegyekbe, és ott szervezték meg háborújukat, melyet „Cristero háborúnak” neveztek el. Nagybátyja a cristero hadsereg utolsó parancsnoka volt. Néha látta, hogy édesanyja is puskát vesz kezébe, hogy ha kell fegyverrel védje meg gyermekeit. Hogy van-e összefüggés a cristero hadsereg „Éljen Krisztus király” jelszava és a Krisztus Légiójának megalapítása között, arról a rendalapító Marcial atya így nyilatkozott: ”Hiszem, hogy Isten előrelátásában akarta úgy, hogy az ő vérük a Krisztus Légiója és a Regnum Christi apostoli küldetésében öltsön testet”. Ennek az új mozgalom lelkiségének másik forrása is Maciel atya gyermekkori élményeiben keresendő. Otthonukban nem vált ketté mindennapi életük az Istennel való kapcsolat között. Édesanyja személyesen látogatta a betegeket, köztük két leprás asszonyt. Minden egyes gyermekére rábízott a környék szegényei közül egyet-egyet, akikkel foglalkozniuk kellett. Már gyermekkorában otthon érezte magát a szegények között. Amikor a Légiót megalapította, megértette, hogy a szegényekkel való foglalkozás központi helyet fog kapni rendjében. Tudta, hogy papjait és munkatársait neki kell kiképeznie, hogy folytassák azt, amit már gyermekkorában megtanult szüleitől. + EGY HÍVATÁS TÖRTÉNETE Maciel atya 14 éves korában a templomból hazatértében találkozott két apácával. Szóba elegyedtek. Bár sose látta őket, mégis ők voltak az elsők életében, akiktől megkérdezte, hogy vajon lehetne-e belőle pap? Amikor Igennel válaszoltak, megfordult és visszament abba a templomba, melyben előbb a rózsafűzért imádkozta a hívekkel együtt. Attól az órától kezdve egész életében minden idegszálával érezte, tudta, hogy őt az Úr Jézus meghívta a papságra. 1936 januárjában, 14 évesen édesapja beleegyezésével útnak indult, hogy belépjen egy szemináriumba. Emberi számítás szerint a karmeliták papnöveldéjében akart jelentkezni,- de az isteni Gondviselés már hivatása kezdetén belenyúlt tervezgetéseibe. Útban a karmeliták felé ugyanis, édesanyja kérésének eleget téve meglátogatta az üldözés elől Mexikó városba menekült püspök rokonát, az azóta boldoggá avatott Rafael Guizar Valencia-t, Veracruz püspökét (II. János Pál avatta boldoggá). Mivel ez a szent ember magával hozta és titokban működtette is kispapjai szemináriumát, azt mondta a kis Macielnek, hogy ne menjen sehová, maradjon nála. Így is történt, és kimondhatatlan öröm élt lelkében, hogy egy katakombaegyház igen szerény és szegény otthonában kezdhette el Istennek szentelt életét. A püspök édesanyjának nagybátyja volt. A többször halálraítélt főpap nemegyszer harmonikával a kezében gyűjtötte maga köré az embereket, és amikor sokan voltak, kezdett Krisztusról beszélni nekik. Egy alkalommal kispap korában Maciel atya vitte a harmonikáját. Tőle tanulta meg, mit jelent misszionáriusnak lenni.
1936. június 5-én első pénteki napon a kis kápolnában rendkívüli élményben volt része. Jézus Szentséges Szívének ünnepét ülte az egyház. Minden templomban, a szeminárium kis kápolnájában is ki volt téve az Oltáriszentség. Szó szerint idézem Maciel atya szavait „A Krisztussal folytatott személyes beszélgetés alatt egy nagyon tiszta lelki felismerésben volt részem: Isten azt akarja, hogy gyűjtsem össze a papoknak egy csoportját, akik az életüket teljességgel az evangélium terjesztésének szentelik, szeretik Krisztust minden erejükkel, és Krisztusnak a szeretetről szóló új parancsát hirdetik az emberek között. Láttam és éreztem, hogy ez nem csupán a fejemből kipattant ötlet, hanem a Szentlélek határozott jeladása arra vonatkozóan, hogy mi Isten szándéka velem” ( i.m. 19). Azonnal beszámolt lelki atyjának a történtekről, aki azt mondta, hogy írja le az ezzel kapcsolatban nyert inspirációkat. A későbbiekben minden ment a maga rendje és módja szerint, de Maciel attól az órától kezdve csak arra figyelt, hogy vajon a Gondviselés hogyan fogja megvalósítani azt, amiről úgy látta, hogy Isten ezt várja tőle. Az még fokozta hivatástudatát és élményét, hogy ezekben az években még tartott az egyházüldözés, és a nyári szünetben a kispapok vidéki plébániákon tartózkodtak. Legboldogabb akkor volt, amikor ő vihette egyik faluból a másikba az Oltáriszentséget. Sőt, másodéves szeminarista korában óriási tüntetések sodrába került. Egy alkalommal a bezárásra ítélt templomuk kulcsát a kezében tartva, a katonaság szemeláttára kinyitotta a kaput és Krisztus királyt és a Guadalupei Szent Szüzet éltetve a papsággal együtt bevonultak az oltárhoz. „Ez az esemény egy kicsit az egész életem szimbóluma”, mondta nemrég egy visszaemlékezésében. (i.m. 22). + ÉLETEM KRISZTUS Életében sokszor találta magát olyan helyzetben, amikor világosan látta, hogy a megoldás felülmúlja erejét és képességét. Mégis végig úgy tűnt, hogy egy titokzatos gondviselő kéz vezeti minden pillanatban. Ezt észre kellett vennie mindjárt a kezdet kezdetén, amikor püspök nagybátyja, az azóta már boldoggá avatott Rafael Guizar halála után 1938-ban a veracruzi szemináriumból kitiltották az elöljárók, akik addig is csak a püspökre való tekintettel tűrték meg az új rend megalapításának gondolatától megszállott Marcialt. Ott állt tanácstalanul 18 évesen. Ekkor átment az Egyesült Államokba, ahol egy másik rokonánál, Antonio Guizar püspöknél talált menedéket. Ő elhelyezte a jezsuiták szemináriumába. Egy év múlva onnét is mennie kellett a fent említett okok miatt. A sorozatos kudarc ellenére sem mondott le egy új rend megalapításáról. Épp ellenkezőleg, amikor megkapta azt a rendkívüli és valóban szokatlan engedélyt, hogy magán úton végezhesse a teológiát, hozzákezdett terve megvalósításához, és toborozni kezdett, vagyis utcáról-utcára, házról házra járt, és megkérdezte a fiatalokat, lenne-e kedvük és bátorságuk teljesen átadni magukat,
jövőjüket Krisztusnak? Meglepő volt az eredmény. Közel harmincan voltak, akik igent mondtak. Amikor ténylegesen elindultak, tizenhárman maradtak. Egy család házat biztosított nekik, de felszerelés, bútor nélkül. Ágyuk sem volt. Újságpapírt terítettek a földre, azon aludtak. Kaptak egy tehenet, Pillangó volt a neve. Hajnalban Marcial megfejte, és a kis csapatnak már reggelit is tudott adni. Mindössze egyszer fordult elő, hogy egész nap nem ettek. Akkor elment a boltba, és hitelre vett egy nagy szardíniás konzervet, és 14 zsemlét. Mindannyian jól laktak. Amikor már úgy tűnt, hogy a legszükségesebb feltételek megvannak, elment püspök rokonához, Antonio Guizarhoz, és megkérdezte tőle, hogy elindíthatja-e a képzési központot? December 12. volt, a Guadalupei Szűz ünnepe. A püspök behívta a kápolnába. Azt hitte, hogy rövid adoráció után nyilatkozni fog, de két órát maradtak a kápolnában. (Nem mindennapi esemény: egy idős püspök és egy 20 éves teológus azért térdel a Tabernákulum előtt, hogy megtudják: mi az Isten akarata?) A végén a püspök így fordult hozzá: „Nézd, Marcial, azt hiszem, Isten úgy akarja, hogy belefogjunk a dologba”. 1941. január 3. volt az alapítás hivatalos napja. Tehát már megvolt az egyházi jóváhagyás, de még se rendház, se papi vezető nem volt. Ekkor és ettől az időtől kezdve Marcialnak rá kellett döbbennie arra, hogy maga a Gondviselő Isten rendezi és irányítja az alapítás mindenegyes ügyét. Belátta, hogy ő csak eszköz az Úr Jézus kezében. A püspök egy szaléziánus atyát rendelt melléjük, ő lett a lelki vezetőjük. Marcialt nevelőnek rendelte a fiúk mellé. Felfigyelt arra, hogy az egyes dátumok vagy Jézus Szentséges szívének ünnepein, első pénteken, vagy a Szűz Anya ünnepeire estek. Az alapítás napja is, január harmadika első pénteken volt. Igen nehéz, de nagyon boldog hónapok voltak ezek. Marcial egész nap a fiatalokkal foglalkozott, szellemi és fizikai ellátásuk igénybe vette minden percét. És este, amikor lefektette „népét”, jött Rojas professzor, aki teológiai külön-órákat adott neki. Ezekben a hónapokban nem aludt 3-4 óránál többet. Közben a kis apostoli csoportnak lelkesen elmagyarázta, hogy mit is vár tőlük a Szentlélek. A teljes odaadáson kívül már a kezdet kezdetén elmondta nekik, hogy a legjobb kiképzésben lesz részük: a legjobb egyetemeken fognak majd tanulni és elsőrangú emberi, lelki és intellektuális felkészítésben lesz részük. Megértette velük, hogy ezt kívánja meg misszionárius papi küldetésük egy egyre inkább elidegenedett s egyre szekularizáltabb világban. Még nem tudta, mikor és hogyan válik mindez valósággá, de azt tudta, hogy egyszer így lesz, mert leendő kongregációja csak így tudja teljesíteni küldetését az egyház szolgálatában. (35). Újabb pozitív jelnek kellett tekintenie azt is, hogy sokan csatlakoztak hozzájuk, és így újabb csoportok elhelyezéséről kellett gondoskodnia. Feladata és felelőssége pappá szentelésekor pecsételődött meg. Ekkor már nem volt szükség idegen rektorra, a püspök őt nevezte ki. Szentelése 1944. november 26-án, a Guadalupei Szűzanya bazilikájában volt. Ettől kezdve még jobban tapasztalta, hogy a Szűz Anya különösen segíti alapítási tervének megvalósításában.
+ TALÁLKOZÁS XII. PIUSZ PÁPÁVAL Aki csak egy kis tapasztalattal is rendelkezik a Vatikánban uralkodó szigorú szabályokkal kapcsolatban, az jól tudja, hogy a pápa közvetlen közelébe jutni, vele előzetes jelentkezés és kivizsgálás nélkül szinte lehetetlen. Éppen ezért megdöbbenve olvastam, hogy miközben e sorok írója Marcial atyával egyazon évben tartózkodott Rómában, sőt naponta dolgozott a vatikáni könyvtárban, mégis heteket vett igénybe, míg az un. Udienza speciale-t, a különleges kihallgatás engedélyét megkapta, addig Marcial atya a Szent Péter bazilikában egy szertartás végén egyszerűen odalépett a szentatyához és minden különösebb engedély nélkül megszólította: „Szentatya, mexikói pap vagyok, valami nagyon fontosat szeretnék mondani, de nincs senkim, aki bemutatna” XII. Piusz odafordult titkárához, és így szólt: ”Holnap tizenkettőkor”. És másnap délben már a pápa előtt állt a 24 éves mexikói pap. Ilyen kivételezés csak az égiek közbelépésével történhetett, hiszen még püspökök sem kerülhetnek ilyen módon a pápa elé. A szentatya nagy érdeklődést tanúsított az alapítás iránt, különösen az ragadta meg figyelmét, amit a leendő kongregáció tagjainak magas kiképzéséről mondott a fiatal pap, és bátorította őt, tanáccsal látta el: adja be a Szerzetesrendek Kongregációjához jóváhagyásért azt a nála lévő kérvényt, amit otthon püspökével íratott alá. Marcial boldogsága leírhatatlan volt. Azt gondolta, hogy ezután a pápai találkozás után minden gyorsan fog menni. Természetesen az élet minderre rácáfolt, és érthető, hogy az engedély jóváhagyásának útjából még igen sok akadályt kellett elhárítani. De Marcial mostantól kezdve már tudta, hogy ügyét a pápa is szívén hordja. A pápa egy bibliai idézete miatt döntött úgy, hogy papi közösségének neve Legio Christi legyen. A szentatyával történt találkozás új mederbe terelte az eseményeket. Érthető, hogy a legilletékesebb vatikáni személyiségek is felfigyeltek Marcial atyára és tervének fajsúlyára. Hiszen nem a szokásos adminisztrációs létrafokok és kacskaringók útvesztőjén át haladtak a dolgok, hanem egészen másként és szokatlanul. Erre a sok közül itt most egyre térek ki: Említettük, hogy leendő misszionáriusainak a legkiválóbb kiképzést akarta nyújtani. Ezért elhatározta, hogy Mexikóból áthozza Európába a kiképző központot. Ehhez nemcsak tanítványait és azok szüleit kellett meggyőznie, hanem az anyagi feltételeket is biztosítania kellett. Az első sem volt könnyű, de a második − ismervén teljes szegénységüket − normálisan gondolkodó ember számára kivihetetlennek tűnne. És épp itt kell rácsodálkozni Marcial atya elgondolásai és a gondviselés aktív közreműködése közötti kapcsolat tényére. Mivel a pápa külön is helyeselte a légiósok átlagon felüli kiképzésének fontosságát, ezt Marcial atya égi üzenetnek vette. Éppen ezért ennek megvalósítását tűzte legelső feladatának. Ez nála már kezdettől fogva központi kérdés volt. De hogy valósíthatja ezt meg egy 24 éves jelentéktelen kis fiatal mexikói „ papocska”? Éleslátásán kívül nagyszerű szervező képességgel áldotta meg a Jó isten. Már Mexikóban találkozott azzal a spanyol jezsuita atyával, aki a negyvenes évek leghíresebb katolikus egyetem rektora volt: Francesco Javier Bacza. Ő megígérte, hogy néhány tanítványának
ösztöndíjat biztosít az általa vezetett Comillas pápai egyetemen. De Marcial atya az összes tanítványának akarta biztosítani a maximális kiképzést. Ahogy ezen gondolkodott Madrid utcáin, szóba elegyedett egy eddig soha nem látott és nem ismert történésszel, Jorge Rubio Mane-val, aki elmondta, hogy aznap találkozni fog a spanyol külügyminiszterrel, és kér Marcial számára egy időpontot a találkozásukra. Alberto Martin Artajo miniszter már másnap fogadta, és megígérte, hogy mindenben segíteni fogja. Miközben beszélgettek, eszébe jutott, hogy hiába kap 36 tanítványa számára ösztöndíjat, ha nincs egy árva garasa sem, hogy hajóval áthozza őket Spanyolországba. Ekkor újabb csoda történt! A külügyminiszter ugyanis összehozta a comillasi márki legidősebb fiával, aki egy spanyol-amerikai szállítmányozó hajós társaságnak volt az elnöke. A gróf felajánlotta, hogy a társaság hajójával mindannyiukat ingyen áthozza Havannából Bilbaoba. Sőt látván Marcial atya és diákjai siralmas anyagi helyzetét, felajánlotta neki, hogy hajó útjuk végén a comillasi márkik nyári rezidenciájában szállásolja el őket. A hajóút bő három hétig tartott: pontosan 1946 szeptember 2-tól 27-ig. A márki vendégei voltak néhány hétig, utána két kis házat bérelt tanítványai részére. Napközben a jól felszerelt gyönyörű egyetemen tanultak, utána a bútor nélküli teljes szegénységet élték át. Hálóteremnek a házhoz tartozó tehénistállót használták. Ágyuk sem volt, földön aludtak. Az evangéliumi szegénységre figyelmeztette őket az istálló közepébe állított Kis Jézus szobra. Azt azonban ne gondolja senki, hogy a rendek alapításakor szokásos, sokszor egészen brutális támadásoktól Marcial atya megszabadulhatott. Őt például feljelentették a Szentszéknél, és a legképtelenebb vádakkal illették: hazug, részeges, rabokként kezeli tanítványait, zsarnok, csak nála gyónhatnak diákjai…, stb. Az ügy kivizsgálásakor kiderült, hogy rosszindulatú vádaskodásról van szó, és a Szentszék hivatalos jóváhagyásával 1948. június 13-án a Legio Christi eljutott az első fokozatig, vagyis az un. egyházmegyei jogú intézmény rangjáig. Ettől a naptól kezdve Marcial atya lett a Legio Christi generálisa. Mint kék égből a villám érkezett a hír, hogy a vádaskodások nem szűntek meg, sőt folytatódtak oly mértékben, hogy püspökétől levél érkezett, melyben az állt, hogy oszlassa fel a kongregációt. Most ismét egy olyan epizódról számolok be, amely jól mutatja, hogy a Legio Christi körül kezdetben isteni és sátáni erők küzdöttek egymással. Amikor Marcial atya Rómában személyesen tárgyalt a Szerzetesrendek Konregációjának prefektusával, Lavitrano bíborossal, megtudta tőle, hogy ha a Legio Christi-t ténylegesen feloszlatták volna, akkor azt ő neki kellett volna elrendelni és aláírásával, pecsétjével hitelesíteni. Már pedig ő, mint legfőbb elöljáró ilyet nem tett. Tehát a feloszlatást alattomos rémhírnek kell tekinteni. Azt azonban tanácsolta − és itt lép be megint a Gondviselés −, hogy éppen az intrikák elhallgattatása miatt minél előbb létesítsenek Rómában egy székhelyet, hogy közel legyenek a pápához és a Kúria így első kézből tájékozódhasson a Legio Christi dolgairól és fejlődéséről. Egy római központ létesítését Marcial atya is igen fontosnak tartotta és azonnal hozzákezdett a terv megvalósításához. Tehette ezt azért is, mert Lavitrano bíboros személyesen készítette elő a Vatikánban is dolgozó építkezési vállalattal való találkozást. Mindez 1948 decemberében történt, a Guadalupei Szűz ünnepén… A terv megvalósulása elképzelhetetlen lett volna Isten láthatatlan, mégis igen reális és kézzelfogható belenyúlása nélkül. Jóakarójuk, Lavitrano bíboros javaslatára a Vatikánhoz
közeli telek megvásárlásával kezdődött volna Rómába költözésük, de semmi pénzük sem volt. Már a telket is kiszemelte: központi helyen a Via Aurelián. Hazautazott Mexikóba, ahol egy pap barátja révén megismerkedett egy francia származású hölggyel, aki felajánlotta egyik nagy értékű házát a francia Riviérán. Ennek eladásából akkora összeghez jutott, hogy nemcsak a teleknek, de a tervezett iskola felépítésének az árát is ki tudta fizetni. A római rendház és az iskola épp az 1950-ben meghirdetett Szentévre készült el. Marcial atya mindig ügyelt arra, hogy biztosítsa övéi számára a legszükségesebb anyagi feltételeket. A ház lakóinak zavartalan ellátása miatt volt konyhakertjük, csirkéket tartottak, voltak teheneik, építettek tehénistállót (ez még ma is megvan a Via Aurelia 677. szám alatti rendházukban). A Rómába költözés gyors lebonyolítása még jobban megerősítette Marcial atyát eredeti meggyőződésében, hogy kongregációjuk csak a pápa támogatásával és pártfogásával haladhat előre, hiszen kezdettől fogva azt akarta, hogy rendjének megkülönböztető jele legyen a szentatyához való hűség és odaadás. És a szentévben valósult meg az az álma is, hogy szerzetesei a legjobb egyházi egyetemeken tanulhassanak. A Legio Christi megalakulásának körülményei, különösen a magas pártfogók aktív közreműködése megnövelte az irigyek, a gáncsoskodók számát. Nem szűntek meg a feljelentések, a rágalmazások, melyekkel a legfelsőbb egyházi bíróság is kénytelen volt foglalkozni. A régi rágalmakon kívül most már Marcial atyát kábítószer-függéssel is vádolták. Ügye kivizsgálása két évet vett igénybe, és emiatt 1956-59 között Rómából Spanyolországba száműzték. Érdemes megjegyezni, hogy az egyház történetében az új rendek megalapítása legtöbbször ilyen körülmények között ment végbe. A Gondviselés bizonyára az alapítók hitét és alázatát akarja próbára tenni. Marcial atya és társai hősiesen viselkedtek, és kiállták az engedelmesség próbáját. Sőt ezt a három évet a Nagy Áldás korszakának nevezték el. Bíborosok és püspökök álltak melléjük, köztük Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Legio Christi ügyét egyre több magas rangú és igen befolyásos személyiség támogatta. Marcial atya is tapasztalta a megszámlálhatatlan üldözésnek kitett Pál apostol szavainak igazát: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Ez történt most is! „Az egyházban semmilyen karizma nem lehet hiteles, hacsak nem veti alá magát az engedelmesség szelíd igájának… Sokat elmélkedtem Krisztusnak a mennyei Atyához való engedelmességéről, és a mai napig ez éltet és bátorít, különösen akkor, amikor olyan helyzeteket kell elfogadnom, amelyek az emberi természet számára nehezek, de szükségszerűek Isten gondviselő terveiben” ( 60). Marcial atya nem véletlenül fűzte ezeket a gondolatokat a most következő beszámolója elé. Annak ellenére ugyanis, hogy nemcsak eltiltották generálisi teendőinek gyakorlásától, hanem még Rómából is száműzték, ő folytatta a római egyházmegye helynökének, Micara bíborosnak 1954-ben elhangzott kérését, hogy a Legio Christi Rómában a mexikói Guadalupei Szűz tiszteletére építsen fel egy impozáns templomot. Marcial atya alázatának fényes bizonyítéka, hogy az ellene indított megalázó rágalomhadjárat ellenére Spanyolországban, de különösen Mexikóban prédikációs körutakat szervezett, hogy előteremtse a templomépítéshez szükséges óriási összeget. Az még elgondolkodtatóbb, hogy a
távollétében felépített templom felszentelésén − 1958. december 12-én − sem lehetett jelen, mert ő csak a következő év február 6-án kapta meg a legfelsőbb egyházi bíróság felmentő ítéletét. Vagyis Rómától távol kellett lennie azon a fölséges ünnepen, amelyen a kúria számos bíborosa, Dél-Amerika főpapjai jelenlétében az ő verejtékével és évekig tartó munkájával felépített. Kegytemplomot felszentelték, mely azóta a bazilika titulust is megkapta. + A TELJES PÁPAI JÓVÁHAGYÁS A Legio Christi története azt mutatja, hogy létrejötténél Isten feltűnő módon beleszólt az események alakulásába. Egy-egy új rend vagy intézmény engedélyezése ugyanis legtöbbször igen sok akadályba ütközik. Láttuk, hogy már az első fokozat elnyerése körül, vagyis az 1948 nyarán, amikor a Légió egyházmegyei jogú kongregációvá vált, Marcial atyának mennyi problémával kellett megküzdenie. Éppen ezért várható volt, hogy a következő fokozat elnyerésére, a teljes pápai jóváhagyásra és a Rendszabályzat elfogadására hosszú évtizedekig kell várni. Nem minden rendalapító éli meg ezeket az engedélyeket. Éppen ezért óriási volt az öröm a légiósok körében 1965 elején. T.i. az a hír érkezett a Vatikánból, hogy a Szentszék hamarosan megadja az un. Elismerő határozatot, a Decretum Laudis-t. Ezzel a rendelettel válik egy egyházmegyei jogú kongregáció pápai jogú intézménnyé. Az égiek különleges segítsége nélkül aligha történhetett volna meg, hogy Marcial atya ezt a Decretumot 24 évvel az alapítás után, vagyis 1965. február 6-án megkapta. Ezzel a rendelettel a Szentszék elismeri a kongregáció spirituális és apostoli érettségét. A Szerzetesrendekért felelős római Kongregációhoz ugyanis pontos adatok érkeztek arról, hogy a Legio Christi már Spanyolországban, Írországban, az Egyesült Államokban novícius házakat hozott létre és beindították iskoláikat, egyetemeiket. A Szentszék a nagy elismerésnek azzal is nyomatékot adott, hogy a Kongregáció bíboros prefektusa, Ildebrando Antoniutti személyesen adta át a Decretum Laudist Marcial atyának Római rendházukban, ahol a légiósok együtt énekelték vele a Magnificatot. Még hátra volt a Rendszabályzat végleges elfogadása. Mivel ez olyan elemeket is tartalmazott, melyeket csak a pápa hagyhatott jóvá, ezért a Szerzetesek Kongregációja ezt II. János Pál pápa elé terjesztette. A Szent atya ezt is jóváhagyta és 1983. június 29-én a Guadalupei Szűz bazilikájában ünnepélyes keretek között írták alá a teljes jóváhagyást tartalmazó okmányt. Marcial atya erre így emlékezik vissza: „42 éven keresztül igyekeztem követni Isten hívását a lelkemben, és az egyház hivatalosan is megerősítette, hogy az út, amit végigjártam, Isten akarata volt.” (62). Mivel célom a Legio Christi magyarországi megismertetése és a koncentrált figyelemfelkeltés a Gondviselés üzenetére, ezért nem azt a módszert használom, hogy sorra veszem, mi mindent alkotott szerte a világban Krisztusnak ez az új hadserege, hanem arra keresek
választ, hogy mi a titka ennek az energiától duzzadó, élő, új krisztusi sejtnek. A kérdésre magától Marcial atyától kérek és kapok választ abból a könyvből, mely nemrég jelent meg magyarul: Életem Krisztus címen. Mit rejt magában az elnevezés, a Krisztus Légiója, - mi a küldetése, mi a karizmája? A „légió” elnevezés az első pápai találkozás órájában vált evidenssé Marcial atya lelkében. Emlékszünk arra a váratlan sikerrel végződött kihallgatásra, amikor a 20 éves mexikói teológus merészen odaállt XII. Piusz pápa elé, mert nagyon fontos dologban szeretne vele beszélni. Mire a pápa másnap délben már fogadta is a lelkesedéstől lángoló arcú teológust, aki elmondta a Szentléleknek tulajdonított üzenetet, hogy neki egy olyan szerzetesi közösséget kell létrehoznia, mely csak is Jézusnak szenteli életét. A pápa válaszában az Énekek énekéből idézett egy verset (6,4.10), melyben a szerelmest keleti fantáziával „zászlós hadnak” nevezi (latinul: „sicut castrorum acies ordinata”), Ettől kezdve Marcial Krisztus légiójának nevezte az egyelőre csak a lelkében létrehozott szerzetesrendet. Különben a Biblia számos helyén találunk katonai, hadi szakkifejezéseket, természetesen mindig átvitt értelemben, jelképesen, analógiaként értelmezve. Különösen Szent Pál szereti ezeket a kifejezéseket: „Öltsétek magatokra Krisztus fegyverzetét… a hit pajzsát… a megigazulás páncélját… az üdvösség sisakját… a lélek kardját” (Ef 6 11-17). A pápa is, Marcial atya is azt akarták ezzel kifejezni, hogy íme álljon készen egy jól szervezett, szorosan együttműködő jézusi csoport, melynek minden tagját igen jól felkészítik, hogy Krisztust és evangéliumát lendülettel, bátran, elszántan, dinamikusan szolgálják, elkötelezetten a mindenkori pápának. Úgy ahogy otthon Mexikóban látta gyermekkorában a cristero-k táborában: szenvedéllyel és meggyőződéssel szolgálni Krisztus Királyt! Ez a hadsereg azonban soha se lehet kegyetlen, sértő, durva. Ez a sereg a szeretet és a béke légiója. Fontos látnunk, hogy miben különbözik Marcial atya rendje a többitől? Mi a küldetése? Vagyis - mai szóhasználattal élve - mi a karizmája? Mi az, amiről felismerhetővé válik, hogy valaki a Legio tagja és elkötelezettje? A választ a legilletékesebbtől kapjuk, Marcial atyától, aki saját maga fogalmazta meg, imígyen: „Az alapítás óta mindig fontosnak tartottam, hogy Krisztus legyen az a legfőbb mintakép, aki egész lelkiségünket meghatározza., ösztönzi. Ilyen értelemben nincs semmi újdonság. Az evangéliumban már minden benne van. Csakhogy az ember képtelen Krisztust a maga teljességében utánozni. Ezért az egyes mozgalmak (rendek) Krisztus misztériumának sokrétű gazdagságából különböző árnyalatokat tárnak fel. Amit a Krisztus Légiója még intenzívebben akar a keresztények figyelmébe ajánlani, az Krisztus új parancsa: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket” (Jn 13,34)”. Azért kell ezt a megfogalmazást elemeire bontani, mert Marcial atya a lényegre tapint rá. T.i. igen könnyen felületessé, üressé válik keresztény vallásosságunk, ha épp ez a leglényegesebb motor akadozva vagy üres járatban csak imitálja azt, amit Jézus elengedhetetlen feltételnek nevez. Igen keményen, de egyértelműen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy más az, ha egy keresztény (pap, szerzetes, világban élő hívő) „eljátssza, hogy keresztény” (komédiázik), és más az, amikor „de facto, ténylegesen keresztény”. És még tovább folytatja a mai keresztények lélekelemzését: „A jámborság, ájtatosság, szertartások, rítusok, körmenetek és így tovább − az ima bizonyos formái, és ha ezeket az
ember tiszta (szerető) szívvel végzi, akkor az Isten kedvét leli bennük. De ha szeretet nélkül, akkor é r t e l m e t l e n e k , mert a szeretet az evangéliumi üzenet gerince. Ha valaki őszintén meg akarja találni az Istent, ezen az ajtón kell belépnie… Azok, akik nem gyakorolják őszintén a szeretetet, az evangélium igazságán kívül vannak, mert az ember nem élhet az igazságban, ha az őszinte szeretet hiányzik” (67) Lényegében azzal a programmal állt elő, amellyel Jézus ejtette rabul az embereket. Marcial atya az őskeresztények magatartását adta modellnek a légiósoknak. Azt akarta, hogy ismét úgy beszéljenek korunk keresztényeiről, mint ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Gyakran hangoztatja, hogy mozgalmának épp ez a felfokozott, szenvedélyes szeretet a karizmája. Hadat üzen a középszerűségnek. Az utolsó évtizedek pápái épp ezért a dinamizmusáért rokonszenveztek a Legio Christi mozgalmával. A világban élő légiósok számára, akik nem tesznek szerzetesi fogadalmat, Marcial atya a Regnum Christi nevű közösséget hozta létre. Erről az egyre növekvő mozgalomról így nyilatkozik Marcial atya: „Mozgalmunk tudatában van annak, hogy tevékenységünk akkor lesz eredményes, ha elérjük azoknak a férfiaknak és nőknek a keresztény kiképzését és az apostolságba történő bevonását, akik meghatározó egyéniségei az egyházi, kulturális, szellemi, társadalmi, gazdasági, humán és művészeti köröknek” (66). Ez a megfogalmazás önmagában is elegendő annak megértéséhez, hogy a rendalapító miért fektetett oly nagy hangsúlyt a mozgalom tagjainak minél nagyobb, mélyebb és fajsúlyát tekintve igen magas szintű kiképzésére. De ez a kiképzés, ez a szellemi, racionális többlet önmagába nem elegendő, ehhez, illetve ennek motorjaként kell működnie a felebarátot szolgáló szeretetnek. Ez az egyetlen útja annak, hogy a világban mélyre ható változások történjenek, mert ebben van a kereszténység lényege, ebből áll az evangélium világot felkavaró, az embereket megrendítő újdonsága. Bárhol bármit cselekszik valaki, ha szeretettel teszi, nyomot hagy a többi ember-testvér életében. A világban sok százezer ember azért közömbös vagy ellenszenves az egyházzal szemben, mert épp az evangéliumnak ezt a lelkeket felkavaró szeretet-mámorát nem érzik. És nem érezhetik, ha nincs meg bennünk. Szó szerint ezt hiányolta Gandi a ma élő keresztényekben. Üresnek érezte őket. Hiányzik belőlünk az „új parancs: a „mandatum novum”. Ahogy a parlamentekben is csak a mandátumuk alapján működhetnek a képviselők, mi is csak akkor lehetünk hiteles képviselői Jézusnak, ha a szeretet parancsának szellemében élünk és dolgozunk. Marcial atya a Krisztus Légiója szerzeteseinek és a Regnum Christi világi tagjainak tehát teljes körű képzést kíván nyújtani, mely elsősorban a humán nevelést foglalja magában. Mindezt annak érdekében teszi, hogy megfelelő eszközei lehessenek a világban az evangélium üzenetének átadásában. A Marcial atya által létrehozott Legio Christi mozgalomnak van még egy sajátossága: a krisztusközpontúság. Tagadhatatlan ugyan, hogy e nélkül egyetlen rend vagy egyházi mozgalom sem jöhet létre, mégis ennek az igénynek programmá tevésében és állandó hangoztatásában van valami újszerű. Néhány mondatot szólnunk kell arról, hogy erről Marcial atya mit mond. Nagyon jól látja, hogy az emberek már unják az elvont eszméket. Ehelyett
arra vágynak, hogy személyesen találkozzanak Krisztussal, úgy ahogy Simon Péterék, Nokodémus, a szamariai asszony és a többi sok ezer férfi, nő, fiatal, öreg, szegény és gazdag egészséges és beteg. Minden rangú és rendű ember. A krisztocentrikus élet igényes, sokat követelő. A mércét maga Jézus szabta meg. Ez a mérce ma sem változott. Érdemes megjegyezni, hogy amikor Jézus itt járt ugyanazt a radikális és feltétlen önátadást várta el övéitől, mint amit ő maga élt meg. Ezért volt hiteles és elfogadták a kihívást, hogy mindenkiből a legjobbat hozza ki. Ma is tapasztaljuk, hogy különösen a fiatalak körében nem jelent problémát a magas mérce (különben ezt mutatja a Legio Christibe jelentkezők magas száma is). A fiatalságot soha nem vonzzák a cukormázba vont eszmék. Azok, akik légiósok kívánnak lenni, megkapják Istentől azt a hívatást, amellyel együtt jár a szokottnál hosszabb ideig tartó kiképzés. Marcial atya szavai: „Ha a mi karizmánk abból áll, hogy olyan férfiakat és nőket képezzünk, akiknek módjukban áll a társadalmat keresztény lelkülettel átitatni, akkor tagjainkat olyan módon kell felkészítenünk, hogy ezt a célt elérjék” (76). Ezért Krisztus Légiójában más szempontok alapján történik a papképzés. Nem elegendő, hogy papjai csupán az imádságos lelki életet sajátítsák el, és megfelelő dogmatikai tudással felszerelve kezdjék meg hívatásuk gyakorlását. Marcial atya elgondolása az, hogy papjai érett emberek legyenek, akik képesek másokat odafigyelve, kedvesen, sokat követelőn, mégis türelmesen nevelni. Nevelési szisztémája mögött tulajdonképpen az említett krisztocentrikusság áll. Azt várja el ugyanis papjaitól, hogy amennyire csak lehetséges Krisztus alteregójaként álljanak bele az életbe. A legfontosabbnak tehát a légiósok alapos felkészítését tartotta minden területen a lelki neveléstől kezdve, az emberi, a szellemi nevelésen át az apostoli, sőt a modorbeli nevelésig. Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik légiósok társaságában élnek, érezzék meg, hogy Jézus Krisztust tükrözik, az ő hiteles képviselőivel, képmásával találkoztak. „Krisztus azért vonzotta a tömegeket, mert isteni személyéből erő sugárzott, de épp ilyen biztos, hogy emberi személyisége is elemi erővel hatott még ellenségeire is.”(79) Az eddig elmondottak is elegendő magyarázatul szolgálnak ahhoz, hogy megértsük, miért kísérte a Szentszék megkülönböztetett figyelemmel a Legio Christi tevékenységét. Már XII. Piusz pápa az első találkozáskor meglátta Marcial atya küldetésének lényegét: „A pápa ragaszkodott ahhoz, hogy fektessünk különös hangsúlyt a katolikus vezetők alapos képzésére” (42). A Legio Christi kezdettől fogva un. nevelési központokat hozott létre, ahol nevelői küldetésének igyekszik megfelelni. Jóllehet küldetésüket nem hivalkodva végezték, mégis ez az „elitképzésnek” is nevezhető profil lehetett a szálka sok irigyük szemében. Ellenfeleik nem tudták elviselni, hogy a pápák bizalmát élvezték, és hogy megengedték nekik, hogy új nevelési módszereket vezessenek be a pap-képzésbe, és új alapokra helyezzék a világi apostolok képzését.
(folytatjuk)
